Title: Gróf Károlyi Gábor följegyzései (2. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Gróf Károlyi Gábor följegyzései (2. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

VIII. KÖTET

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

II

Eötvös Károly Munkái

VIII

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



KOSSUTH LAJOS „IRATAI“.

(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. – Szerződése
az Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. –
Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el
hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? –
Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a
titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla,
téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus
diák. – Titkárát elbocsájtja.)

Az 1879-ik év őszén, október végén vagy november elején, föl kellett
keresnem Genuában signore Goutot, magyarul Gaut urat. E kirándulásomnak
története van s az a történet elég érdekes. Ekkor ismertem meg a
Kormányzó iratainak történetét s anyira-menyire vagyoni viszonyait.

Ekkor már Párisban laktunk. Átkozottul megszorultam pénz dolgában.
Kimerült minden hitelem, nagyon megfogytak zálogba adható tárgyaim is,
pár ezer frankra mulhatlanul szükségem volt, szomjas zsebem tehát egyik
genuai forrásomhoz, Gout vagy Gaut urhoz kivánkozott.

Ez a Gout ur kisebb fajta uzsorás volt Genuában. A kegyetlen, de mindig
jókedvü fajtából. Sokat sohase adott, de mindig adott. Istentelen
kamatot számitott ugyan, néha husz százalékot is, de üres kézzel sohase
eresztett el.

Ott lakott egy kis utczában, mely az Aqua Sola-térre torkollott. Volt
egy kis boltja, abban kirakata nyakkendőkből. Szebb és drágább
nyakkendők Párisban se voltak. Száz lirán alul alig adott nyakkendőt. De
ez csak ürügy volt, hogy a legelső gavallérok is bemehessenek hozzá.
Különösen idegenek, utazók, turisták, montekarlói játékosok voltak
pártfogoltjai. Ezek közt sok angol is.

Az angolok adták neki a Gout nevet is. Eredeti neve olasz vagy görög
volt, nem is emlékszem már rá. Én is csak Gout néven ismertem s ugy is
szólitottam.

Gout angol szó. Magyarul azt teszi: száraz fájás vagy köszvény. Ha
uzsorás-pénzt kellett fölvennünk, magunk közt még Párisban is azt
mondtuk: meglepett bennünket Signore Gout.

Hitelmüveletem szerencsésen sikerült.

Épen indulni akartam Páris felé, mikor véletlenül találkoztam az utczán
vagy talán a vasuti indóháznál Kossuth Tivadarral s ő kérdezte tőlem,
nem látogatom-e meg az öreg urat?

Igazán nem volt szándékom, nem is jutott eszembe, de e kérdésre rögtön
Turin felé indultam s másnap már kint voltam Collegno al Baracconeban.
Jó ideje nem láttam a Kormányzót,[1] jól esett fölkeresnem, ő is különös
örömmel és szivességgel fogadott.

Néhány nap előtt voltak nála az Athenaeum emberei Budapestről. Ekkor
szerződött meg velük iratai kiadására nézve.

Ott volt Vérei József, az Athenaeum igazgatója. Eszes, mozgékony, ügyes
üzletember. A nyakkendője vagy az inggallérja mindig nyomta valahol a
nyakát, mert a fejét folyton igazgatta. Valami régi idegbaj lehetett
nála. Folytonos fejbólintása feltünt a Kormányzó urnak.

Urváry Lajos a Pesti Naplónak volt szerkesztője már nyolcz vagy kilencz
év óta s az Athenaeumnak szintén valami igazgatója. Hebegve beszélt s
szemeivel örökké pislogott. Ezt is a Kormányzótól hallottam. Különben jó
alaku, üde szinü, fiatalos külsejü ember volt. Később hallottam, hogy ez
ember életének nagy titkai voltak. Első házassága borzasztó erkölcsi
szerencsétlenséggel végződött. Utóbb el kellett hagynia a lapot s nagy
nélkülözések közt élt. Már itthon laktam, a mikor nyelvrákban meghalt.

A harmadik Sigray Pál volt, az Athenaeum jogtanácsosa. Erre is tett a
Kormányzó valami jókedvü megjegyzést. Ha jól emlékszem, azt, hogy sohase
nyitja föl szemét egészen, csak félig, – mintha a napba nézne.

Hogy Helfy barátunk ott volt-e a szerződéskötésnél: erre bizony most már
nem emlékszem. Alig képzelem, hogy ott ne lett volna, hiszen ő volt a
Kormányzó és az Athenaeum közt a közbenjáró. De meglehet mégis, hogy nem
volt ott. Ha ott lett volna: saját nevének minden esetre helyet
szoritott volna a szerződésen.

A szerződés 1879-ik évi október hó 15-én készült el véglegesen.

Tartalma hosszu és bő. Tartalmára bizony nem emlékezem. Annyit tudok,
hogy az iratok tiz kötetre voltak tervezve s hogy az első három kötet
megjelenése meglehetős szabatossággal időhöz volt kötve.

Nekem feltünt ez.

Hiszen akkor a Kormányzó már 76–77 éves öreg ember volt. Oly életkor, a
melyben az emberek nagy és terjedelmes irodalmi munkát nem szoktak
végezni. S tíz kötet! Ha minden kötetre egy évet számitunk is: 86 vagy
87 éves kora előtt a Kormányzó be nem fejezheti művét.

Kérdeztem a Kormányzót, hogy csupán iratokat ad-e vagy azokat fel is
dolgozza s megfelelő megjegyzésekkel s történelmi felvilágositással
kiséri? Nagy különbség van a kettő között.

Csupán iratokat rendezni sajtó alá: könnyebb munka. Szorosan véve, ez
nem is irodalmi működés. Nem irói, nem szerzői, nem költői munka. Erre
kivételesen nyolczvan éves ember is képes lehet.

De a Kormányzó azt felelte nekem, hogy semmi esetre se nyers anyagként
adja át iratait, hanem azokat emlékiratszerü megjegyzésekkel világitja
meg. S szándéka az, hogy az iratokat nemzetünknek s a külföldnek főbb
történelmi eseményei szerint csoportositsa s ez eseményeket önálló
részekben külön is megirja.

Ez hát nehéz irodalmi mű lesz.

De hát lehet-e erre 77 éves életkoru embert kötelezni? S lehet-e arra,
hogy nyolcz-tiz éven keresztül végezzen ily munkát?

Ember és ember közt nagy a különbség. Akkora, mint a jellem és jellem
közt.

Mi az, a mit jellemnek nevezünk?

A nemes felelősségérzet. A kötelesség teljesitésének önmagunkra szabott
erkölcsi kényszere. Az a fenséges adósság, melyet magunkra vállalunk a
hazával, a nemzettel s az emberekkel szemben s azokkal szemben, a kik
szivünknek részesei, – hogy érzést, lelket, munkát, örömet, egészséget s
minden sikert és vagyont, mely a miénk, az ő boldogulásukra áldozunk
fel. S hogy feláldozhassuk: ebből álljon minden boldogságunk.

Ez a jellem a maga teljes tisztaságában és épségében. Ilyen volt Kossuth
Lajos.

Minő csodálatos nagy lélek volt ő!

Mikor a vajdával nála voltunk s a vajda a munka negyedik és ötödik
kötete után kérdezősködött: akkor mondta a Kormányzó:

– A negyedik kötet egészen kész s az ötödikből is csak három-négy ivnyi
van hátra. De azért nagy lelki nyugtalanságot okoz nekem, hogy eddig is
késlekednem kellett. Talán nem én vagyok az oka, de azért nekem fáj az.
Sietek is a legelső napon, a mint tehetem, Emich urtól mentséget
szerezni a magam számára. Nem tudnék meghalni, mig kötelességemet
egészen nem teljesitettem.

Emich ur alatt Emich Gusztávot értette, a képviselőház volt tagját s az
Athenaeum vezérigazgatóját. Nemes gondolkozásu férfiu, a ki sokkal több
figyelemmel volt a Kormányzó iránt, mint a mennyire a szerződés
kötelezte. A Kormányzóban nemcsak a szerzőt s nem csak a szerződő felet
látta.

Bizonyosan tudom, hogy Turinból elutazásunk után egy-két napra meg is
kapta a Kormányzó levelét. Ha e levél egykor napvilágot lát: ebből látja
meg a világ, ha semmi más bizonyság nem volna is, miként érzett, miként
gondolkodott a Kormányzó a kötelességről.

A szerződés természetesen magyar nyelven van szerkesztve. Készitésekor
otthon volt Kossuth Ferencz is s Lajos Tivadar is. Ki fogalmazta: nem
tudom.

A szerződés keltének helye igy van megörökitve: Baraccone-Collegnói
terület, turini provinczia. Szerződő felekként aláirták Kossuth Lajos,
Kossuth Ferencz és ifju Kossuth Lajos. A könyvkiadó-vállalat részéről
Urváry és Vérei irták alá. Tanuk gyanánt az okiraton Ihász Dániel és
Sigray Pál szerepelnek.

Azért gondolom, hogy Helfy barátunk nem volt jelen az aláirásnál, mert
az ő neve még a tanuk közül is hiányzik. Ha ott lett volna: legalább
tanuként aláirja.

Kossuth Ferencz a »Kossuth« szót csaknem tökéletesen ugy irja, mint édes
apja a Kormányzó. A két név, a mint egymás mellett fekszik,
nyilvánvalóvá teszi ezt.

Gyakori tünet, hogy a fiu névaláirása hasonlit az apáéhoz. Különösen
gyakori akkor, ha mind az apa, mind a fiu igen sokszor irja le saját
nevét; ha élete foglalkozásához tartozik a sok névaláirás.

De ez természetes is. Ha száz kéznek kell ugyanazon nagy és kis betüt
százszor meg ezerszer gyorsan leirni; utóbb mind a száz kéz egyenlően
irja le azokat a betüket. Csak akkor lesz állandó eltérés, ha a kéz
alkatában van valamelyes különösség vagy ha a kéz a kisgyerekkortól
kezdve egészen más természetü iráshoz szokott.

Ugy látom, ily eset van Lajos Tivadarnál. Az ő betüi s vonásai messze
térnek el a Kormányzó betüitől s vonásaitól.

Az irásszakértők intézménye buta és gaz intézmény. Ostoba vagy lelketlen
biró az, a ki az irásszakértők véleményét figyelembe veszi. Mekkora
eltérés van ugyanazon kéz irása közt, ha a tinta, a toll, a papiros vagy
a testi és lelki állapot különböző. S minő könnyü és természetes az
idegen betük és vonások utánzása, ha az utánzó fiatal, keze ép s gyorsan
és sokat szokott irni.

De hát hagyjuk ezt.

A szerződést közjegyző is hitelesitette. Természetesen olaszul. A
közjegyző neve Vittorio Angley volt Pianezzából. Ráütötte pöcsétjét is,
a melynek czimere egy kövér fehér kereszt.

Minek kellett ide a közjegyző?

Meglehet, Olaszországban nem érvényes az olyan kétoldalu kötés, melyet
közjegyző nem hitelesit. Nem tudom. Ha igy van: akkor ott kellett lenni
a közjegyzőnek.

De ha nem igy van: akkor csakugyan mosolyogni való dolog az a közjegyzői
hitelesités.

Hát eltagadhatná valaha valaki Kossuth Lajos nevét vagy neve aláirását?
Kellett oda még tanu is? S ha kellett: Ihász Dani öreg barátom neve nem
lett volna elég önmagában is?

A királyok aláirásához miért nem kell tanu? A spanyol király még a nevét
se irja az okiratra. Csak annyit ir: »én a király«. A napkeleti
fejedelmek némelyike csak a tenyerét üti a papirosra, mintha legyet
csapna agyon s még se kételkedik senki az ő sajátkezeirásában. Van-e
annyi király és napkeleti fejedelem a világon, a kinek kezeirása
összevéve érne annyit, mint Kossuth Lajosé?

Hajh de hát magánjogi dolog, szerződés, pénz, részvénytársaság s több e
féle: igy szólnak a jogtudósok.

Hát hiszen épen ez a nevetni való, mikor Kossuth Lajos kötelezvényéről
van szó.

Deák Ferencz csak egy iskolásgyerek palatáblájára irta föl irónnal, hogy
vagyonát halála után adják a szegényeknek. Alá se irta a nevét, mert
haldokló szemei előtt már sötét volt a világ s keze nem engedelmeskedett
többé az elhervadt akaratnak.

Kételkedett azért valaki abban az írásban? Vagy meg merte volna támadni
valaki azt a végrendeletet? Száz szegény rokona maradt apjának testvérei
után. Jogtudós is volt köztük akármennyi. Vagyona is tisztes maradt, a
mint a kegyelet fölverte az ő szegényes tárgyainak értékét. Még se
találkozott senki, a ki éhes örökösként elő mert volna állani, hogy a
szegények pénzét magának követelje. Még azt se hiszem, hogy biró akadt
volna, a ki megsemmisitse azt a végrendeletet.

Igy lett volna bizony Kossuth Lajos szerződésével s névaláirásával is.

De hát végre is, miért kellett a 77 éves agg embernek arra vállalkoznia,
hogy tíz nagy kötet irodalmi munkát készit az életnek még hátralevő
éveiben?

Szomoru kérdés ez és szomoru a felelet rá.

– Anyagi körülményeim szigorusága kényszeritett, hogy a terhes munkára
vállalkozzam.

– Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi
kenyeremet.

– Igy akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is, ha
lehetséges.

Ez a felelet nagyon szomoru.

De fönséges is!

Oh ti császárok, királyok és mindenféle biboros fejedelmek! Ti nem
ismeritek a mindennapi kenyérnek gondját, még akkor se ismeritek, ha
nyomorgatott népetek pokolba kerget benneteket. Mert a kincsek özöne
akkor is megvan kezetekben, a hogy népetek verejtékéből azt
összeharácsoltátok.

Az oroszlán nem gyüjt. S nem fogad el senkitől mindennapi élnivalót.
Hanem élte alkonyán is önmaga keresi meg kenyerét – büszkén, bátran,
nyugodtan.

A hogy Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szegényül hagyta el hazáját, a mikor bujdosóvá lett. Talán
pár száz arany volt erszényében, kormányzói fizetésének nem is egészen
egy hónapra való része. Ezzel vágott neki idegen földön, idegen népek
közt a hányt-vetett életnek.

Pedig nagy állam feje volt egy ideig. Kormányzó czimén választott
fejedelme Magyarországnak. Hatalma és tekintélye akkora az ő országában,
mintha királya és vallásalapitója lett volna nemzetének. S minő élet
várt rá!

Az idegen földön töltött első éjszaka némi sejtelmet nyujtott arról az
életről előre. A hogy ezt a Kormányzó a vajdának röviden elbeszélte.

Alkonyat felé járt az idő, mikor társaival, a bujdosókkal együtt Kossuth
a Duna jobb partjára, török földre lépett. Kis számu török katonaság és
partőrség várta. A nap lenyugodott, de még világos volt, a mikor a
partőrség által értesitett török főtiszt lóháton néhány lovastiszt
kiséretében közelgett. Ezredes volt a főtiszt, Kossuth eléje ment.

Az ezredes e szóval fogadta:

– Tudom, ki vagy. Tudom, hogy ellened fordult a szerencse. A padisah
palástjának árnyékában nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek.

A kormányzó néhány szót szólt. A főtiszt nem akart tárgyalásba
bocsátkozni.

– A nap lenyugodott, este van. Feküdjél le nemes vendég, majd ha a nap
fölkel: beszéljünk sorsodról. Készitettem számodra éjjeli tanyát.

Valami kisázsiai tanulatlan ember, de jó ember volt az a török főtiszt.
Sejtelme se volt arról, ki az a Kossuth Lajos s az ő alakjában mekkora
történelmi egyéniség áll előtte. Nagy nemzet üldözött, bujdosó
fejedelme! Az a jó török ezredes csak egy urat ismert. Az a szultán, a
ki az ő fölséges uralkodója. Ő hozzá képest mindenki csak egyenlő
szegény és kis ember.

Kossuth sötét szinü, de ékszer nélkül való magyar diszruhában volt.
Kalapja mellett toll, csizmáján sarkantyu, oldalán kard.

– Ragyogó öltözet nem lett volna méltó se az én helyzetemhez, se
nemzetem sorsához, de mégis diszesebb ruhát kellett felöltenem, mert
keleten voltunk már s hiába, a tisztességet ott is csak a ruha után
osztogatják.

Igy mondta a Kormányzó.

Volt kényelmes hintókocsija s podgyász-kocsija is. Három jókora utazó
ládája volt s minden holmija ezekben. Fehérnemüje tizenöt pár, teljes
öltöző két ruha s a most rajta valón kivül még egy magyar diszruha.
Lábbelik, harisnyák, kendők, keztyük, rojtos nyakravalók elegendő
számban. Néhány könyv, azután irások, irószerek, néhány fegyver s talán
négy pár diszes művü pisztoly az egyik ládában. Fegyverek, pisztolyok
elajándékozni valók. Keleten ez a jó és régi szokás.

Nem messze volt az éjjeli tanya, melyet a Kormányzó számára a török
ezredes készitett.

Biz ez nem palota volt. Nem is hán vagyis keleti vendégfogadó. Még csak
nem is csárda az utszélen, de még sátor se.

Hát mi volt?

Lombos iharfa s alatta buja gyep.

A gyepre volt teritve gyékényfonat, annak tetejére egyszinü
gyapjuszőnyeg, derékalj semmi más. Még fejalja se volt. Ruhával tömött
kis kézitáskát tettek a Kormányzó feje alá, palástja volt takarója s igy
töltötte az első éjszakát idegen földön Magyarország bujdosó fejedelme.

Szép enyhe nyári éjszaka volt. Nem nagy messzeségben volt a Duna,
melynek zugó moraját mintha hallotta volna a bujdosó füle. Egyéb zaj nem
hallatszott az éjszakán át.

Vajjon hogy töltötte az éjszakát a nagy bujdosó?

– Hajnal felé elaludtam. Alvásom nem volt hosszu, de azért felüditett.
Mióta Világost elhagytam, még ilyen álmom se volt.

– De mielőtt elaludt volna: merre járt elméje a csillagos ég alatt?

Ezt irja erről:

»Arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora omlott alá.«

»Minden volt e könyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; – minden! Csak
egy nem! A reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.«

»Ugy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is ugy
tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könyeim
fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult
lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosan fog szenvedni,
mert boszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak: – hát szenvedni fog
nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!«

Ime tehát sirt.

Sirt, mert nemzetének irtózatos szenvedéseire gondolt.

De szentül hitte akkor is, hogy fel fog támadni nemzete.

Ime az első éjszaka idegenben. És ettől kezdve még negyvennégy és fél
esztendőt kellett töltenie idegenben.

De hát miért akart szegény maradni? Miért nem vitt pénzt, aranyat,
kincset magával? Ha király lett volna, bizonyosan nem üres kézzel
bujdosik el hazájából!

Joga lett volna hozzá. Egy egész esztendőre járó tiszti fizetés még a
polgári jog, még a hétköznapi felfogás szerint is megillette volna őt.
Negyedévre ugyis előre volt hozzá joga. A mostani királyi udvartartás
költségeit is előre fizeti ki országos kincstárunk. S aztán néhány ezer
főre rugott bujdosó társainak száma. Szentséges joga volt ahhoz, hogy
ezek tisztes ellátását az ő bölcsesége intézze egyelőre.

Módja is lett volna benne.

Hiszen kezében volt, hatalmában volt a kincstár, a melyet Duschek
őrzött. Mintegy három millió forint volt ez aranyban, ezüstben. A nemzet
ajándékából gyült ez össze. Haynau vitte el, az osztrák nyelte el ezt a
nemzeti kincset. Kossuth szavára adták ezt össze a hazafiak. A nemzetnek
adták s nem az osztráknak. Az osztráknak nem adtak volna egy fillért se.
A hadijog és a nemzetközi jog szerint is ezt magukkal vihették volna a
bujdosó honvédek. Hisz az üldözött, a menekülő harczos magával viheti
még idegen földre is tábora minden kincsét, egész pénztárát.

A Kormányzó nem nyult ehhez.

Kezében volt a korona is. Ez is országkormányzó fejedelmi jogánál fogva
volt kezében. A nádor elszökött, itt hagyta, de elvinnie jogában se
állott volna. Az uralkodó családot trónjavesztettnek nyilvánitá a
debreczeni országgyülés, tehát ez országgyülés felfogása szerint az
uralkodó család kezében se lehetett a korona. Az országot osztrák és
orosz hadak árasztották el. Ők a hóditás jogára hivatkoztak. A hóditási
jog nem jog, hanem csak hatalom és erőszak. Csak az az övé, a mit
erőszakkal elvehet. De a korona nem jutott kezébe. Azt a nemzet jogának
alapján Kossuth kezelte teljes joggal. Az osztrák és orosz sereg kezébe
át nem adhatta. Ez nem állott kötelességében, sőt jogában sem.

Erzsébet királyné négyszázhatvan év előtt ellopta a koronát s zálogba
adta Frigyes császárnak. Pedig nem volt rászorulva s nem kellett a
magyar nemzet bujdosó hőseit tartania. Kossuth fenséges lelkéhez még
gondolatban se fért oly terv, hogy ő a nemzet vagyonát érintse. De ha
zálogba teszi a koronát azért, hogy a zálogösszeget hontalan bujdosóink
közt kiossza: én bizony ezért nem kárhoztattam volna soha.

Furcsa legények azok a jó történetiró urak. Azt a királynét nem mondják
tolvajnak, mert királyné volt. Hanem tolvajnak mondják szobalányát,
Kottaner Ilonát, a ki kézi kosarában asszonya parancsára vitte el karján
a koronát. Mintha bizony koronát lopna egy szobalány, ha már épen lopni
akar s mintha bizony szobalánynál állana a koronaszekrény kulcsa!

Csak igazságosan történetiró urak!

De mit ér hát az a korona, melyet Kossuth nem vitt át a Dunán, nem vitt
el magával, hanem elásatott Orsova határában mélyen a föld alá?

Azt mondják, a kik jól megnézték, hogy aranya, ékköve amugy nyersen
megér hét-nyolcz ezer forintot. Tehát megér annyit, mint hires méntől
származott három-négy telivér csikó, ha nem idősebb egy évesnél.

Teringettét! A római pápa és a bizanczi császár nem nagyon erőltették
meg magukat pénz dolgában, mikor ezt a koronát nekünk ajándékozták. Mert
hiszen nekik akkor nem sokkal került több pénzbe, mint a nyers anyag
értéke.

Mint műtörténeti tárgy természetesen mégis sokat ér ma már.

Frigyes császártól nyolczvan ezer arany forinton váltották ki őseink.
Alább nem adta a császár. Sőt még igy is kisérletet tett hamis koronát
adni át az igazi helyett. S a rendőrség még csak be se zárta a csalót és
sikkasztót. Mivelhogy császár volt a csaló és sikkasztó. Az a nyolczvan
ezer forint mai értékben fölér tizezer ökörrel. Szép összeg volt tehát
akkor is.

Ma mint műtárgy is többet ér a korona. A frankfurti Rothschild, ha élne,
megadna érte három vagy négy millió forintot. Mert a korona felső
abroncsainak zománcza a VIII-dik vagy IX-ik századból való s abból a
korból ily ép, ily szép s ily nagy zománcz nincs már a világon. Még
Rómában sincs.

De még ez se az igazi érték. Hanem az a szentséges szent kegyelet és
áhitatos ragaszkodás, melylyel a magyar nép szive ezt a koronát
körülveszi. Mint az urnak testét. Mivelhogy alkotmányának és
szabadságának biztosságát látja benne.

Ezért hagyta itthon a Kormányzó is. És azért, hogy abból, a mi a
nemzeté, ne legyen nála semmi. Csak az a »csipetnyi por«, melyet az
orsovai Duna balpartján magához vett a hazai földből.

Hejh nagy bujdosónk – jó voltál, nemes voltál, bölcs voltál, hogy
önmagadnak semmit el nem vittél, hanem mindent itthon hagytál! Hanem
azért bujdosó társaid panaszát ki nem kerülhetted idegen országban s a
becsülettépő lelkek rágalmait ki nem kerülhetted itthon!

– – De miből is élt hát a Kormányzó negyvennégy éven keresztül?

A történetirók, a regényirók, a költők, a szinműirók elsiklanak e kérdés
fölött. Még az ókor nagy iróinak se jutott eszébe, mikor a hősökről szól
dicsőitő szavuk, hogy mit is ettek-ittak, hol laktak, miként
ruházkodtak, miből költekeztek azok a hősök, a mikor csak emberek
voltak?

Homérósz leirja Akhilleüsz paizsát és fegyverét. De azt nem irja le,
hogy mibe került az a paizs és az a fegyver, ki adta hozzá a vasat és a
munkát, mibe került az egész készség, kifizette-e Peleüsz király dicső
fia a fegyverkovácsot és vasművest vagy most is adós a munka árával?

Miből élt Szokratesz és Demoszthenesz? Ki tudták-e fizetni házbérüket s
miből? Hány öltöző ruhája volt Kszantippe urnő ő nagyságának s Párisból
hozatta-e illatszereit vagy Bécsből, mint a budapesti urnők?

Volt-e valami vagyona Jézus Krisztusnak? Vagy mestersége vagy műhelye
vagy állandó lakása? Hol és miből szerezte a vemhes szamarat, a melynek
hátán bement Jeruzsálembe? Mibe került palástja, a melyen megosztoztak a
tömlöcztartó emberei, a mindenféle hajduk, porkolábok, biztosok és
fogházőrök? Pedig az a palást értékes lehetett, mivelhogy méltónak
tartották arra, hogy szétdarabolják s maguk közt elosztogassák.

Miből élt Kossuth Lajos?

Elmondja maga.

Beszédeket és felolvasásokat tartott Angliában és Amerikában. A
felolvasásokat zárt helyeken, nagy ünnepre való termekben tartotta. A
közönség hallani akarta őt a kornak minden nagy kérdéséről. Őt, a magyar
nemzet bujdosó fejedelmét, két európai nagyhatalom üldözöttjét, a népek
szabadságának tiszta bajnokát, a bölcset, a lángszavu nagy szónokot. De
beszédeit se nem kérték, se el nem fogadták az ő ingyen kegyelméből.
Minden nagy városban akadt néhány nagy miveltségü, előkelő, kitünő
férfiu, a ki társasággá állt össze, rendezte a beszéd ünnepét, belépti
dijat szabott, értesitette a közönséget, meghivta a Kormányzót s
felolvasását magas tiszteletdijjal jutalmazta.

A felolvasás elmemunka. Ép olyan munka, mint az iparosé. A lángelme és
egészség mellé még nagy tudást is kell szerezni a felolvasónak s ennek
megszerzése szintén sok munkába és sok pénzbe került.

Régóta jól tudják ezt Angliában. S a hogy a vasiparostól ingyen nem
fogadnak el kályhát vagy gépet, a költőtől verset vagy szinmüvet: ugy
nem fogadják el a lángelmétől se a nyilvános beszédet.

– Mint munkás állok előttetek; – ezt mondta a Kormányzó a közönségnek. S
a közönség megbecsülte a munkást.

Anglia jeles férfiai közt száz meg száz kiváló férfi rendezte a
felolvasásokat.

Nem számlálom el őket. De egyet meg kell neveznem, mert e nélkül Kossuth
Iratainak történetét tökéletesen megirni nem lehet.

Glasgow tekintélyes családai közé tartozik a Mac Ádám család.

A családot hiressé és vagyonossá Mac Ádám John Loudon tette, a ki az
országutak kavicsolásának bizonyos módját föltalálta és alkalmazta s a
kinek neve után nálunk is makadámos utnak nevezik a köves alapon
kavicsolt utczákat és utakat. London és Páris már nyolczvan-kilenczven
év előtt az ő találmánya szerint csinálta utczáit s nálunk is divatba
jött e találmány negyven-ötven év előtt.

Két vérrokona, leszármazója élt ennek Glasgowban. Az egyik Mac Ádám
Vilmos, a másik Mac Ádám János.

Mind a két Mac Ádám, Vilmos is, János is nagy tisztelője s benső barátja
volt a Kormányzónak. János talán még bizalmasabb barátja.

A Kormányzó azt irja:

– Második hazámban – Angliában – kiválólag Glasgow városának szabadelvü
közönsége volt az, melyről elmondhatom, hogy nekem mint hazafinak »erős
váram volt«, mint kenyérkereső családapának pedig tartalékpénztáram,
melynek ajtaja mindig nyitva állott számomra.

Glasgowban a Kormányzó több izben megfordult 1859 végeig. Többször
tartott felolvasást. Utolsó felolvasását 1859. évi május hó 27-én
tartotta. Minden felolvasást egyuttal ünnepélyes nagy népgyülésnek
lehetett tekinteni. Glasgow mindig gyöngéd figyelemmel, rajongó
lelkesüléssel, de egyszersmind magas tiszteletdijjal hálálta meg a
Kormányzó felolvasásait. Utoljára az olasz háboru befejezése s a
villafrancai béke megkötése után 1860. évi januárban hivták meg a
Kormányzót. Glasgow a magyar protestánsok érdekében tartott népgyülést.
A Kormányzó akkor Londonban volt, de a népgyülésre már el nem mehetett.
S azóta többé nem is látta a skót kálvinistáknak e nagy, gazdag és
lelkes városát.

A felolvasásokat, a népgyüléseket rendezni kellett. A rendezésben a Mac
Ádám család tagjai voltak mindig a legbuzgóbbak. Különösen János és
Vilmos. Jánosról meleg hálával emlékezik meg a Kormányzó még Irataiban
is.

Ez a nemes skót férfiu nemcsak Kossuthnak, de nemzetünknek is meleg
barátja volt. Él-e még, nem tudom Ha él: agg embernek kell már lennie,
hiszen apja hatvanöt év előtt már meghalt. Kegyelettel emlékezzünk meg
mi is róla innen a messzeségből.

E férfiu pénztárát is felajánlotta a Kormányzónak s volt idő, mikor a
Kormányzó ezt igénybe vette s a nemes ajánlatot elfogadta.

Ha a Kormányzó nem az a fenséges és büszke lélek, a ki volt egész életen
át, bizony nem kellett volna még a gyöngéd baráti ajánlatot se
elfogadnia. Hiszen a keleti háboruban Törökország szövetségesei, az
olasz és porosz háboruban Ausztria ellenfelei, uralkodók és kormányaik
százezrekkel, sőt milliókkal hálálták volna meg nagy szolgálatait. De ő
elnyomott nemzete ügyéből kenyérkeresetet nem csinált. A mit uralkodók
és kormányok nyujtottak: mind azt ő utolsó fillérig a magyar bujdosók
fegyveres csapatainak szervezésére s ellátására forditotta. Ő maga csak
szellemi munkája után élt s tartotta fenn családját.

Mikor collegnói villáját megvette: akkor még volt szerény, de tisztes
összegü tőkepénze, melynek évi járadéka a megélhetés nyugalmát
biztositotta számára. Neje és leánya már a sirban, mind a két fia saját
szárnyán: a kenyér gondjaitól ment lehetett.

Tőkéje azonban értékpapirokban, részvényekben feküdt. Beköszöntött az
1873-ik év s vele a köz és magán hitelnek egész világra kiterjedő
válsága. A Kormányzó elvesztette tőkéjének legnagyobb részét. Várt
néhány éven át. Várta a hitelviszonyok jobbrafordultát. Javulás nem
jött. Vagy lassan és későn mutatkozott. El kellett magát arra szánnia,
hogy irodalmi munkába kezd s Iratait kiadja.

Pedig szentül el volt tökélve, hogy életében nem ir könyvet s Iratai
kiadását fiaira hagyja. Ez legyen fiainak öröksége.

Sajátságos szemmel nézi az ember a maga végzetét. Talán senki se, a
legnagyobb lángelme se képes arra, hogy saját végzetének igaz képét
megláthassa.

Azt mondja a Kormányzó, hogy a legkisebb hajlamot se érezte soha a
szónoki hivatás iránt s irtózatos lelki megerőltetésébe került magát a
szónoklásra elhatározni. Becsületszava erősiti e vallomást.

S ime a világ egyik legelső s legnagyobb szónokává kellett lennie!

Ugy látszik, nem akart iróvá se lenni.

1848 előtt csak hirlapi czikkeket s esetenkénti felszólalásokat irt.
Nagyobb munkája csak az, a melyet az önvédelem joga és kötelessége rótt
rá gróf Széchenyi István támadásai ellen.

Függetlenségi harczunkról se irt történelmi emlékiratot. Pedig annak
vezére volt. E harcznak legalább husz-harmincz szereplője megirta
emlékiratait. Csak a legnagyobb, a legdicsőbb nem vette kezébe a tollat.
Az utolsó Rákóczi, Kossuth előtt utolsó nagy szabadsághősünk a nyugalom
éveiben, a Márványtenger partján megirta saját élete történetét. Ilyen
nyugalma Kossuthnak is volt Kis-Ázsiában. Azonban még se volt.

Rákóczi Rodostóban örökre lemondott arról, hogy ő valamikor még nemzetét
vezesse. De Kossuth nem mondott le erről Kiutahiában. Egy pillanatig se
mondott le. Sőt a nyelvek ismeretében s a hadi tudományokban gyakorolta
magát, hogy bejárja majdan a független és hatalmas nemzeteket s ezek
előtt saját nyelvükön tárja föl a magyar nemzet igazságát és
szenvedéseit, – szövetségeseket szerezzen, hadi erőket gyüjtsön,
eget-földet megmozditson hazájának felszabaditására.

Nem is gondolhatott a csendes irodalmi munkásságra. S nem is gondolt.

S ime mégis nagy iró lett belőle.

Nem oly nagy, mint a mekkora lehetett volna, ha lángelméjének minden
erejét s érzéseinek és tapasztalatainak mérhetlen kincseit irodalmi
munkára forditja.

Állandó tünet az egész mivelt világon, hogy a nagy cselekvések emberei
rend szerint nem irók s talán nem is tudnának irók lenni. S az is
állandó tünet, hogy a nagy szónokok rendesen gyönge irók s a nagy irók
rendesen gyönge szónokok.

Kevés a kivétel, de Kossuth a nagy kivételek közé tartozik. Iratai első
öt kötetéből száz meg száz lap bizonyitja ezt.

Ugy hallottam, de már azt se tudom, kitől, hogy a collegnói nyaraló
megvétele is nagy veszteséget okozott neki. A vételárra nem volt
szüksége a volt tulajdonosnak s azért annak tetemes részét ott hagyta
kamatozni a Kormányzónál. Jött az 1873-iki válság s mikor legjobban
dühöngött: akkor volt kénytelen a Kormányzó papirjai nagy részét nagyon
megcsökkent árral eladni, mert a volt tulajdonos akkor sürgette a
vételárt.

Az 1879-ik év folyamán értésére esett a Kormányzónak, hogy John Mac Adám
családja szivesen venné, ha a Kormányzó az általa igénybe vett
hitelkölcsönt visszafizetné. A Kormányzó gyöngéd és érzékeny lélek volt
e tekintetben is. A szűz nem őrzi jobban arczának tisztaságát, mint a
Kormányzó azt a bizalmat, melyet nemes barátai ő benne helyeztek.
Haladék nélkül s hálás érzettel utalta ki glasgowi barátjai részére a
megfelelő összeget.

Ha nem csalódom, nem volt épen nagy összeg.

Vérei József az Athenaeum részéről, a szerződés keltekor mintegy
harmincz ezer korona előleget adott át a készülő könyvekre a
Kormányzónak. És pedig öt ezer forintot aranyban s kilencz ezer forintot
bankjegyben. Angliában mással, mint aranyértékkel fizetni nem szokás, az
aranyat néhány nap mulva átutalta a Kormányzó Glasgowba.

Mihelyt a szerződés ekként létrejött: a Kormányzónak első gondja volt az
Iratok szerkesztéséhez, a könyvek megirásához fogni. S elsőben is
titkárra volt szükség, a ki az iratok kikeresésében, rendezésében,
lemásolásában s ha lehet, forditásában is segitsen. S minden esetre
segitsen a levelezésben.

A szerződés készitésekor Ferencz fia s Lajos Tivadar fia is otthon volt.
Ők mindenképen buzgó és kényelmes segitségei lehettek volna. Csakhogy
Ferencz nem maradhatott otthon állandóan. Az első három kötetre az
1880-ik, 1881-ik s kis részben az 1882-ik évet forditotta ugyan a
Kormányzó s ez idő nagy részét Lajos Tivadar otthon és a közelben
tölthette, de azért az állandó, rendszeres, huzamos munkában őt is
gátolta élethivatása.

Tehát tikárra volt szükség. A szerződés létrejötte után nyomban megbizta
hát Helfy barátunkat a Kormányzó, szerezzen neki titkárt. Nem nagy
igényü, mivelt és buzgó ifjut Magyarországból, a ki egy-két európai
nyelvet is jól ismer.

Helfy utána járt a dolognak.

Három ifjut talált, a ki szivesen vállalkozott bármily szerény
föltételek mellett is arra, hogy egy-két évet a nagy bujdosó
társaságában tölthessen.

Az egyik volt Hentaller Laji barátunk, a ki már akkor is szorgalmasan és
rajongással buvárkodott a függetlenségi harcz emlékei körül. A következő
1881-iki országgyülésen már képviselő lett.

A másik volt Eszláry Sándor, a ki azóta a főváros tisztikarában foglalt
el tekintélyes állást.

A harmadik volt Gunszt Bertalan. Ennek sikerült a Kormányzó mellé
jutnia. November első hetében elindult s november közepén már elfoglalta
Collegno al Baracconéban titkári állását.

Szentesi származás. Kereskedő szülők gyereke. Ekkor husz éves volt;
jogász és bölcsészethallgató a budapesti egyetemen s a »Függetlenség«
czimü lapnak önkénytes munkatársa. A magyar és német nyelvet teljesen
ismerte; – könnyen tanult idegen nyelveket s olaszul, francziául, sőt
angolul is a Kormányzó mellett tanult meg harmadfél év alatt. Ott volt
ugyanis 1879. évi novembertől kezdve 1882. évi juniusig.

Mi volt fizetése?

Ez bizony érdekes dolog. A Kormányzó asztalánál étkezett. Volt külön
szobája a collegnói nyaraló emeletén. Mosásról, világitásról,
irószerekről a Kormányzó cselédei gondoskodtak. Valamint fütésről is, ha
szükség volt rá. Ott különben ritkán kell füteni.

Készpénzbeli fizetése 50 lira volt havonként. Ez a mi pénzünk szerint
valami 22 forintnak, mintegy 45 koronának felel meg. Ebből kellett
ruházkodnia. Ebből telt fényüzésre, uraskodásra. A mi más szóval azt
teszi, hogy fényüzésről, uraskodásról szó se lehetett.

Nagyon szerény fizetésnek tartja ezt ma nálunk minden ember. Nem a
Kormányzó szabta meg ezt a fizetést, hanem Helfy barátunk. Ha ő többre
szabja; a Kormányzó szives készséggel adja meg a nagyobb fizetést. Lajos
Tivadar 1880-ban értesült e fizetésről s nyomban előhozta Gunsztnak,
hogy ezt kevesli s hogy a Kormányzónak szól felőle. Becsületére válik az
ifjunak, hogy ezt nem engedte meg. Ő Helfyvel igy szerződött, neki ez
elég s ő szivesen szolgálja a Kormányzót, csak mellette lehessen.
Étlen-szomjan is szivesen szolgálná, ha másként nem lehetne.

Igaza is volt.

A Kormányzó ezt a fizetést megfelelőnek tarthatta. Különösen Helfy
előadása után. De talán még másként is.

A Kormányzó az 1825-iki országgyülésen távollevők követe volt. Ő már
akkor 23 éves elmult, tanulmányait teljesen bevégezte, okleveles ügyvéd
s Zemplén vármegyének tiszteletbeli tisztviselője. Minden irányban
magasabb állásu, koru, igényü férfiu, mint Gunszt barátunk.

S vajjon mi volt tiszteletdija?

Se több, se kevesebb, csak négy huszas naponként.

Az a négy huszas mai számitással 2 korona és 80 fillér, régi számitással
egy forint negyven krajczár, még régibb számitással, a hogy 1825-ben
éltek őseink, 80 pengő krajczár, vagyis egy pengő forint és husz pengő
krajczár, más szóval három váltó forint és husz váltó krajczár.

Régiségtudósok s az ördögök értik ma már ezt a számitást.

Ebből a két korona és 80 fillérből kellett Kossuth Lajosnak Pozsonyba
utazni, ott lakást bérelni; fütésről, világitásról, mosásról,
irószerekről gondoskodni; magát ruházni és élelmezni s az országgyülési
ifjakkal ligetben, kávéházban, kaszinóban, kirándulásokban együtt lenni.

Ehhez képest Gunszt barátunk fizetése herczegi fizetés volt.

Pedig Kossuth Lajosnak két princzipálisszája volt. Két követküldő mágnás
asszonya.

Az egyik óvári és szentmiklósi Pongrácz Borbála grófnő, néhai
szentiványi Szent-Iványi János hátramaradt özvegye. Gazdag urnő.

A másik Révay Anna bárónő volt s még gazdagabb, – a szklabinai és
blatniczai bárók s a trebosztói és bisztricskai nemesek ősi
nemzetségéből. Első férje az utolsó gróf Sennyey volt, a kivel kihalt a
Sennyeyek grófi ága. Azután mint özvegyet feleségül vette báró Révay
Ferencz. Ez is meghalt 1810-ben. Tizenöt év mulva Kossuth Lajost kérte
és bizta meg, hogy őt az 1825-ik országgyülésen képviselje.

A két özvegy mágnásnő ugy beszélt össze, hogy napidijul mindegyik ád az
ifju követnek két-két huszast s igy lesz együtt az a napidij négy
huszas. És az ifju követ vállalkozott a követségre, noha ő Kossuth Lajos
volt. Vállalkozott volna minden áron, hogy alkotmányos joga legyen az
országgyülés tagjai közt helyet foglalni. –

A fiatal titkár bevált. A Kormányzó meg volt vele elégedve. De a titkár
se panaszkodott. Élete alkonyatáig mindig hálával gondol arra a gondra,
figyelemre s mondhatni apai kegyességre, a melylyel őt a Kormányzó
oktatta, vezette s mérhetlen tapasztalatának titkaiba beavatta.

Mikor a titkár Collegno al Baracconéba ért: a Kormányzó már benne volt a
munkában. Az egész munka előszavát akkor már megirta.

De az iratok rendezését is elkezdte már. Csakis elkezdte. A mennyi irat
negyed század alatt a Kormányzónál összegyült: annak rendezése,
kiválogatása, idők és történelmi események szerint való csoportositása
se könnyü munka nem volt, se olyan, hogy gyorsan lehetett volna végezni.

Az iratok nagy része egyszerü, de öblös deszkaszekrényekben volt elzárva
s ott hevert a padláson.

A Kormányzó sokszor változtatott lakást. S nemcsak egyik házból a
másikba s egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba is.
Hosszas bujdosása alatt három világrésznek s hét országnak volt lakosa.
Sokat kellett utaznia vizen és szárazon.

A lakás minden változtatása hurczolkodással jár. A magyar példabeszéd
azt mondja, hogy két hurczolkodás fölér egy elégéssel. Annyi ingó bingó
dolog, butor, szövet, ruha, könyv, irás, szobabeli apróság pusztul,
romlik, szakadoz, törik és tünik el, mintha az ember háza égett volna
el.

A Kormányzó megőrizte iratait, gondosan becsomagolta minden költözésnél
s hurczolta magával.

Csak az az időszak, melyre könyvei kiterjeszkednek, óriási tömeg iratot
gyüjtött össze. Ez az időszak 1859-től 1866-ig terjed s magába öleli az
olasz-franczia és osztrák háborut. Olaszország szabadulási harczait s a
porosz-olasz és osztrák háborut. E nyolcz év alatt is hihetetlen
munkásságot fejtett ki a Kormányzó s iratainak, levelezéseinek,
jegyzeteinek tömege ezer meg ezer ivenként szaporodott.

Ez iratokat osztályozni kellett.

Ezer meg ezer irat nem volt elég fontos arra, hogy a bizonyos mértékre
szabott könyvekben közölhető legyen.

Nagyon sok irat fontos volt ugyan, de még élő személyekre vonatkozott.
Oly férfiakra, kik a kiegyezés után a királyi udvar légkörében
tollászkodtak s kikre kinos lett volna a leleplezés. A Kormányzó gyöngéd
lelke nem tudott kellemetlen lenni azok iránt, a kik egykor hozzá
csatlakoztak, körében éltek s az ő megbizása alapján forradalmi
vállalatokban működtek közre.

Az iratok tetemes része angol, olasz, franczia, sőt még német nyelven is
volt szerkesztve eredetileg.

Minden iratot át kellett olvasni ujra. Az idegen nyelvüeket, ha a
könyvekbe föl kellett venni, le kellett forditani magyarra. S a
Kormányzó se az átolvasást, se a leforditást nem bizta másra egészen. Se
titkárjára, se Ferenczre és Lajosra. Sőt a mit ők végeztek, a Kormányzó
azt is ujra és gondosan átvizsgálta.

Fiatal ember is kevés van, a ki azt a munkát el tudta volna végezni, a
mit a Kormányzó 1879-ik év novemberétől kezdve 1882-ik év márcziusáig
végzett. Ez idő alatt készült el az első három kötet. E három kötet 116
nyomtatott iv. Minden hónapra több esik, mint három nyomtatott iv.

A ki azonban a munka nagyságát csak e mérték után mérné: annak sejtelme
se lehet a munka nagyságáról. Jegyzeteimből és abból, a mit a Kormányzó
a vajdának beszélt, közlök egy csomó részletet arra nézve, hogy külsőleg
miként irta könyveit a Kormányzó.

A könyvek tartalmára nem terjeszkedem ki. Én se tudós, se műbiró, se
történetiró nem vagyok. Milyen iró Kossuth Lajos, azt én megitélni nem
akarom, nem is tudnám. Én csak a külsőségekre szoritkozom.

A Kormányzó ugynevezett miniszterpapirra irt. Oly alaku, szinü s
terjedelmü papirra, a minőt nálunk hajdan bélyeges papirnak neveztünk.
Ezt félivekre vágta, középen két rétbe hajtotta s a jobb felőli oldalt a
mint előtte feküdt, egészen tele irta. A bal felőli oldalt üresen hagyta
egészen az utólagos javitások számára.

Tintája jó fekete tinta volt. Betüi aprók, de betüinek vonásai vastagok.
Látása már kissé gyöngülni kezdett: ez is ok volt arra, hogy fekete
tintát s vastag vonásokat használt.

Irótollnak aczéltollat használt.

Gyermek és tanuló korában még nem volt vastoll, réztoll, aczéltoll. Sőt
itthon még férfi korában is egészen 1848-ig ludtollat használt.

A mai gyerek nem ismeri már ezt.

A mult század első felében, mikor az iskolás gyerek először fölment az
iskolába, első tantárgya az volt, hogy irótollat faragni megtanuljon.

Az irótoll ludtollból készült. Van a lud szárnya hegyén négy-öt hatalmas
evező tollszár, ebből kellett faragni az irótollat. Minden gyereknek
kellett magával fölvinni egy-két ép tollszárat. A tanitó elvette a
gyerektől, elővette peniczilusát, a gyerek szemeláttára kifaragta az
irótollat, iróhegyét behasitotta s apróra elmagyarázta, miért s miként
kell azt ugy csinálni. Minden gyereknek volt egy kis tolltartó tasakja,
melyet az iskolába magával hordott s abban mindig kellett lenni néhány
irótollnak.

Ilyen tollat használt a Kormányzó is férfikoráig, de 1848 után már nem.

Turinban szerezte be irószereit. Volt ott egy papirkereskedő a Via di Po
23 szám alatt, C. Simondetti nevü, ennél szokott bevásárolni. S annyi
papirt vett az Iratok megirásának kezdetétől fogva, hogy a jó talián
boltos csak ugy csodálkozott rajta. Szentül hitte, hogy a Signore
General, a Tábornok ur, a hogy Kossuthot az olaszok nevezték, valami
hivatalt vezet, oda kell a sok toll, tinta és papiros.

Az ujságirók a félivnek hosszában metszett felét kutyanyelvnek nevezik.
A Kormányzó, mint emlitém, ily kutyanyelvre irt. Irta pedig sorait oly
sürüen az ő gyöngyalaku gömbölyü betüivel, hogy egy kutyanyelvre 70–75
sor fért el. Minden sorban 30–35 betüt fektetett el, egy-egy
kutyanyelven tehát összesen mintegy 2200 betüje volt.

De sokkal több is volt. Mert a félivnek tisztán hagyott balfele gyakran
tele volt igazitásokkal, pótlásokkal. Ritka féliv volt az, mely tisztán
maradt volna. A Kormányzó nagy gondot forditott nyelvére, irályára, sőt
egyes szavaira is. De az irálynak sohase szépsége, hanem mindig
szabatossága inditotta őt igazitásokra, pótlásokra. Az irálynak
szépségéhez nem kellett különös gond. Szép volt az e nélkül is.

Az első három kötet, mint emlitém, 116 iv. Minden ivre jut a nyomdászok
számitásával harminczezer betü. Az első három kötetben tehát mintegy
negyedfél millió betü van. A gyorsan iró iródeák legföljebb száz betüt
ir le perczenként a mai korszerü folyamatos irással is, ha tehát a
Kormányzó csupán iródeák munkát végzett volna is: naponkénti hat órai
munkával akkor is vagy 100 napi munkájába került volna a három kötet
leirása.

De hát munkája nem iródeák, hanem iró munkája volt.

A középkori barát gyakran husz éven át dolgozott egy biblián
szakadatlanul, mig leirta azt. Az Ó és Uj testámentomban Károlyi
forditása szerint van vagy 4 millió és háromszázezer betü. A barát
naponkénti hat órai munkaidő alatt korszerü folyó irással leirhatta
volna négy hónap alatt s mégis husz esztendeig dolgozott rajta. De
mennyit ivott, dőzsölt, aludt, társalgott, henyélt és imádkozott
közben-közben! S aztán az irás is más volt a középkorban. A betüket nem
annyira ugy irták, mint inkább csak ugy rajzolgatták.

Sok fejtörést okozott a Kormányzónak, mi czim alatt bocsássa közre
művét.

Önéletrajzot irni nem akart. Sok önéletrajzot olvasott életében s ugy
volt meggyőződve, hogy az önéletrajzok legnagyobb része hazugsággal és
hivalkodással teljes. Efféle munka nem fért össze természetével.
Borzongott arra a gondolatra, hogy az ő önéletrajzát is a többihez
hasonlónak tekinthetné a világ.

»Emlékirat«-ot se akart irni s e nevet se akarta munkájának adni. Öt
nagy korszaka volt életének. Az első korszak férfikorának alkotmányos
küzdelmeiből állott 1825-től 1847 végeig. – A második korszak a
függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. – A harmadik a bujdosás
korszaka 1859-ig, a mikor a magyar nemzet jogait ismertette Ázsiában,
Európában és Amerikában. – A negyedik korszakot a külföldi szövetségek
története tölti be, a mikor az olasz, franczia, porosz udvarokkal
szövetkezett az Ausztria elleni harczokra. Végre az ötödik korszak
Magyarország kiegyezésétől, 1867-től kezdve haláláig.

Emlékiratot irni nem akart a nélkül, hogy bizonyitékai, okiratai kezében
ne lennének. Ámde okiratai az első két korszakból teljességgel
hiányoztak s azokat összeszedni se ideje nem volt, se módjában nem
állott. Ha össze akarta volna szedni: e végből be kellett volna jönnie
Magyarországba.

Ezt pedig nem akarta. Ezt csak nagy elveinek lerombolásával tehette
volna, de azokat szentül őrizte.

Végre megállapodott abban a czimben: »Irataim az emigráczióból.« Még
ennek se felel meg a könyv egészen. Mert a könyv életének csak negyedik
korszakát, az 1859-től 1866-ig terjedő idők történetét tartalmazza.

De nem is csupán iratokból állanak könyvei. Az első kötet például 33 iv,
de ebből csak 19 ivet lehet iratoknak tekinteni, a többi egészen uj irói
mű. Igy van a második s harmadik kötet. A negyedik kötetnek tulnyomó
nagy része uj mű s nem iratok gyüjteménye. Irói lángelméje ebben ragyog
legfényesebben.

Csodálatos gondossággal dolgozott.

A műben néha csak jegyzet, néha csak fél lap, néha csak pár lapnyi
czikkecske, a melyhez azonban az adatokat heteken át kellett keresnie.

Mikor a vajdával nála jártunk: a vajdának elmondott néhány érdekes
esetet. Ezek közül elmondok egyet.

A második kötetben tiz lapon beszél a pragmatica sanctióról, a
Habsburgoknak magyarországi nőági örökösödési jogáról. Ennek történetét
s közjogi természetét fejti ki.

Hol vette ehhez a forrásokat? Mult századok történetét pusztán
emlékezetből meg nem lehet irni.

Ott volt könyvtára. Csakhogy ez a könyvtár csonka volt. A magyar
közjognak s e jog történetének forrásai épen kis számmal voltak meg e
könyvtárban. Nem is volt meg más, mint Bartal Commentárjai, Cziráky gróf
Conspectusa s a Corpus Juris 1844-iki kiadása. Hiányzott például Salamon
Ferencz műve, hiányzott Deák Ferencznek Lustkandl ellen irt polemikája,
hiányoztak a külföld irodalmi művei s ezek közt például az egyik
legfontosabb mű: Hormayré.

Be kellett menni Turinba s ott a közkönyvtárakban buvárkodni.

Turin egykor független államnak, a Szárd-Piemonti királyságnak volt fő
és székvárosa s ezen felül még nagy és művelt város nagyszámu előkelő
tanintézettel s ezek közt egyetemmel is. Itt hát van könyvtár elég.

Különösen két könyvtárban lehetett magyar történeti és közjogi
forrásmunkákat keresni. Az egyik a Biblioteca Nazionale mintegy
kétszázezer kötetnyi könyvvel, a másik a Biblioteca Civica, mintegy
hetvenezer kötettel.

De magyar munkát külföldi könyvtárak, a britt muzeumot kivéve, nem
szoktak gyüjteni rendszeresen. A turiniak se gyüjtöttek. Olasz,
franczia, német, angol és latin nyelvü könyvek voltak ezekben is, de
magyar nyelvü nem volt. Hanem Hormayr báró műveit csakugyan megtalálta a
Kormányzó.

De heteket töltött a buvárkodásban. Csodálatos erélylyel, kitartással és
élénkséggel.

Van Turinban állami levéltár s okirattár is. Itt is sok okiratot kellett
a kormányzónak megtekinteni. Épen azokra az időkre vonatkozó okiratokat,
a melyekben ő a turini és florenczi udvarral diplomácziai
összeköttetésben állott. Műveiben több helyütt Olaszország történetének
egy-egy ujabbkori fejezetét irja meg, ehhez pedig az ő magán iratai még
se nyujtottak volna mindenre kiterjeszkedő anyagot.

Ime, alig tiz lap, a mit a pragmatica sanctióról irt, alig két napi
munka ugy első látszatra s mégis hetekig kellett a hozzá való adatokat
összekeresgélnie.

Még egy más efféle esetet is fölemlitett a Kormányzó a vajda előtt.

1858-ban hat terjedelmes felolvasást tartott Edinburgban, Glasgowban,
Liverpoolban és Plymouthban Magyarország jogáról, alkotmányáról,
függetlenségi harczairól, világtörténeti szerepéről és hivatásáról s
Ausztria örökös cselszövényeiről. Ez a hat felolvasás a legszebb,
legragyogóbb művek egyike, melyek valaha a mi nemzetünkről megjelentek.

Ha a Kormányzó ezt egyszerüen magyarra forditja, s könyvébe ugy veszi
föl: munkája nem lesz nehéz.

Ha e tárgyról, a felolvasásokra nem is gondolva, eredeti önálló munkát
ir könyve számára: az is kevesebb fáradsággal s könnyen készül el.

De a felolvasásokat nemcsak le kellett forditani, hanem azok tartalmát
hiven megtartva, azokat a magyar közönség számára rendszeres művé
kellett ujra átdolgozni.

Ez nehéz munka volt s hosszu időt pusztitott el. De a Kormányzó a
munkának sohase a könnyebb végét fogta.

Igy készitette könyveit.

Ha már bele kapott s benne volt a fogalmazásban: gyorsan folyt a munka s
gyorsan szaporodtak a beirt kutyanyelvek.

De még se egyenlő gyorsasággal.

Volt olyan napja, a mikor hét-nyolcz kutyanyelvet megirt egy folytában.
Egy kutyanyelv megirása ilyenkor 35-től 45 perczig tartott. S ilyenkor
közel négy óra folyásáig irt egy huzomban.

Óriási munka ez, mely az agyat is, az izmokat is nagy erőfeszitésre
kényszeriti.

Minden gondolat a nagy, szép és erős szellemi munka közben egy csöpp
vérbe kerül. Ezer gondolat ezer csöpp vér, mely a szivből feltolul az
agyba s annak gépezetén át szellőfuvalommá, sugárrá, melegséggé,
villamos sziporkává válik, mely kimondva, leirva, átröppen a milliók
agyára s ott tovább él és tovább működik örökkön örökké.

Az ifjunak sok vére van, könnyen nyeri, könnyen pazarolhatja s ha költő,
ha művész, ha lángelme: könnyen alakithatja át gondolatokká. Nem merül
ki, nem gyöngül el miatta.

De Kossuth Lajos nyolczvan éves agg volt, a mikor két évi munkásság után
nagy művének három első kötetét befejezte. Az a vér, melyet agya erre
forditott, kellett már a puszta élethez is.

A Kormányzó élete nem az övé volt, hanem hazájáé, nemzetéé. A hajdankor
hitvilágában, a hellenek és latinok lelkében a végzet fölötte állt az
istenek hatalmának. Mintha ez a végzet Kossuth Lajos egyéniségében is
hatalmasabb lett volna az élet törvényeinél. A vér, mely másnál
nyolczvan éves életkorban csak az életet képes fentartani s még azt is
bágyadtan, nála még alkotni is tudott.

Első kötetét 1880 tavaszán befejezte. Április végén már ennek be kellett
fejezve lenni, mert julius közepén már a második kötet nyolczadik ivén
dolgozott. Ezt biztosan tudom, de maga is megjegyzi munkájában.

Kéziratainak kutyanyelveit titkárja másolta le. E másolatok jöttek
Budapestre Helfy barátunk kezein át az Athenaeum nyomdájába.

Közben-közben fogadta a látogatókat s folytatta magán levelezéseit.
Csaknem naponként jött látogató.

Ha nagy munkában volt, ha a munka heve megtölté lelkét: akkor nem
szerette, ha háborgatták. De azért a látogatót szivesen fogadta s gondos
figyelemmel beszélgetett vele.

Minő érdekes névsor volna az, melyben minden látogatója az évnek és
napnak följegyzésével név szerint fel volna irva! De ilyen névsor
tudtommal nincs.

Nagyon ritkán fordult elő, alig egy-két esetben, hogy látogatójával
röviden végzett volna. Ha fordult elő ily eset: vagy betegnek vagy
valamely ok miatt izgatottnak kellett lennie.

Mulatságos dolgok is történtek néha egy-egy látogatásnál. Egyet
elmesélek.

Két derék theológus diák föltette magában, hogy gyalogszerrel beutazza
Európát. Ugy emlékszem, pozsonyi luthránus diákok voltak. Az egyiknek
neve, ha nem csalódom: Masznyik. Most is él, ha Isten ugy akarja.

Lelkes magyar ifju, ha Turin közelében járt, ki nem kerülhette a
Kormányzót. E két diák is megjelent Collegno al Baracconéban s
jelentette a kertésznek, hogy a Kormányzót akarja megtisztelni.

A kertész kihivta a titkárt, Gunszt barátunkat s közölte vele a dolgot.

A Kormányzó épen legnagyobb munkájában volt s előre lehetett látni, hogy
nem szereti, ha munkájából kizavarják. De a két derék ifju könyörgött,
hogy ők a Kormányzót csak látni akarják és csak szavát hallani, – tovább
nem rabolják el idejét.

Jól van. Gunszt barátunk hát őket bejelenti. De előbb szigoru
szerződésre lépett velük, hogy a mikor ő a szemével int: fölkelnek,
búcsuznak s gyorsan el-kiszáguldanak.

A Kormányzó az első pillanatban csakugyan kedvetlenül fogadta őket. De a
mikor meghallotta tőlük, hogy diákok, theológusok, luthránusok s gyalog
járják a világot: kedve földerült s szives gyöngédséggel óhajtott velük
hosszasabban beszélgetni. Egyik kérdést a másik után intézte hozzájuk.

A két diák azonban mind csak a titkárt nézte, mikor int a szemével.

Titkár barátunknak ez eszébe se jutott, hiszen jól látta a Kormányzó jó
kedvét. Hanem tüsszentés vagy mi jött rá s szemeivel önkénytelenül is
szapora intéseket mivelt.

Hejh a két jó diák, a mint ezt meglátta, uczczu felugrott mindakettő,
mondott egy isten áldját s mintha ostorhegyre vették volna, ugrott ki az
előszobába s onnan a kertbe s nyargalt az utcza felé. Kérdezhetett ő
tőlük a Kormányzó akármit, nem hallgattak ők rá többé.

A Kormányzó csak nézett. Nem értette ezt a megfutamodást sehogy se.
Megbomlott volna talán ez a két derék ifju?

De titkár barátunk se volt röst, valamint a kertész se. Utána a két
diáknak! De hát el lehet-e fogni a kilőtt ágyugolyót? Hiába kiabáltak
utánuk, hogy csak jöjjenek vissza, a Kormányzó óhajtja: nem hajtottak a
szóra, hanem száguldtak előre, mint a bolygó csillagok. Csak annyit
szóltak vissza:

– Tudjuk mi a rendet!

Ma is futnak, ha azóta meg nem álltak.

A Kormányzó nagyot nevetett, mikor megtudta az eliramodás okát. Még
nekem is jó izüen beszélte el.

Magán levelezése sürü volt. Maga végezte. Igen kevés levelet iratott
titkárjával. Magán leveleiről nem tartott magánál másolatot. Ezer meg
ezer levelét őrzik az országban minden felé. Érdemes dolog volna,
leveleinek hű másolatait összegyüjteni s kiadni.

Sürü sorokkal s tömött vastag betükkel irta magán leveleit is. Mintha
kimélte volna a papirost. S valósággal kimélte is.

Sok jeles irónak tulajdonsága ez. De ebben nem annyira takarékosság
elve, mint inkább a rendszeretet ösztöne nyilatkozik.

Az 1882-ik évi márcziusban, mint már emlitém, készen volt a harmadik
kötet is. Befejező czikkel zárta ezt be a Kormányzó. Befejező czikkét e
szavakkal végzi:

»Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolczvan éves öreg ember iránt
– irói gyarlóságomért«.

Minő édes és szomoru szavak ezek!

S minő fenséges igazság az, a mi e szavakból hiányzik!

Hiszen a negyedik kötetet kilenczven éves korában fejezte be s irói
nagysága abban a legerősebb és a legmagasabb.

De a harmadik kötet megirása után pihent. Szemeinek meggyöngült látása s
ő is azt hitte, orvosai is azt hitték, hogy a gyöngülést a szemeknek a
lámpavilágnál való megerőltetése okozta.

Volt a pihenésnek más oka is.

Változás állott be környezetében s némileg életmódjában is.

Hű kisérője, Ihász Dani öreg barátom a harmadik kötet befejezésekor
csakhamar meghalt.

A titkárnak, Gunszt barátunknak a hadkötelezettség lerovása végett mint
önkénytesnek az őszre haza kellett jönni, de előbb még franczia és
angolországi utazást akart tenni.

A Kormányzó biztatta erre.

Adott neki különös jutalmul kilenczszáz lirát s nagybecsü ajánló
leveleket Franczia- és Angolországba világhirü férfiakhoz, egykori
barátaihoz.

Nem volt épen pénz nélkül Gunszt barátunk. Mint hirlapiró, szép
tiszteletdijakat szerzett titkárságának ideje alatt.

Gunszthoz kegyes volt a Kormányzó mind haláláig. Mikor Gunszt barátunk
megnősült: első szülöttjének keresztapaságát szives készséggel vállalta
el. S ezt irta neki 1887. évi október 24-én:

»Levelére válaszolva, őszinte igaz érzéssel kivánok önnek s nejének
szerencsét s állandóságot szülői örömükhöz. Gyümölcsözzetek és
sokasodjatok, mondá az ur Noénak (ha igaz), a mit különben Noé és az ő
fiai ugy is megtettek volna, ha az ur nem biztatja vala is őket. Hát én
sem biztatok, csak jó kivánatimat küldöm önöknek!«

Ime az édes dévajság a nyolczvanöt éves szent öregnek lelkében.

Még ez év, az 1882-ik év nyarán eladta collegno al baracconei nyaralóját
s véglegesen beköltözött lakni Turinba. Nyaralójában többé meg nem
fordult.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 1: A »Kormányzó« Kossuth Lajos. Szemben is igy szólitottuk,
magunk közt is igy neveztük állandóan.

Eötvös Károly.]



TÖRVÉNYHOZÓ LETTEM.

(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda
rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül,
hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A
vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf
Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)

Elmondom, miként lettem törvényhozó. Engem is érdekel, talán mást is.
Tudom, hogy legközelebbi rokonaimnak nagy kedvetlenséget okozott. Ők
bizony jobban szerették volna, ha tul megyek az operencziás tengeren s
ott élem világom.

Igaz, hogy törvényhozó voltam én már születésemnél fogva. Volt idő, a
mikor ez a körülmény nekem néhány vidám órát is okozott.

Hogyne?

Anyám a világra hoz. Valami pap egy korsóból rám önt egy decziliter
vizet, a melyről azt mondják: ez keresztviz. Visitok és rugdalódzom,
tehát élek. Ennélfogva egy nagy fólió-alaku kopott könyvbe beirnak
valami ákombákomot, a melyből a ki olvasni tud, azt látja, hogy az az
ákombákom magyar nyelven se több, se kevesebb, mint gróf Károlyi Gábor.
Egy név ez; valami ujszülött csecsemőre ráfogják ezt a nevet; az a
csecsemő mindenki hite szerint, de az én hitem szerint is én vagyok. Ha
pedig én vagyok: hát akkor én már egy husz millió lelket számláló
országnak törvényhozója vagyok.

Miért?

Azért, mert születtem. És azért, mert véletlenül férfinemünek születtem.
És azért, mert nevemet egy ócska könyvbe beirták s azt a könyvet
anyakönyvnek nevezik.

Igaz, hogy valami négyszázezer kölyök születik évenként oly módon,
miként én; épen ugy vizet öntenek rá, épen ugy nevet adnak neki s épen
ugy beirják nevét az ócska könyvbe, a mint mindezt én velem
megcselekedték. De azért korán se született törvényhozó valamennyi. Csak
én vagyok az. És még az a negyven-ötven vagy talán csak tizenöt-husz
kölyök, a kit velem együtt véletlenül grófnak, herczegnek vagy bárónak
czimez az az ócska könyv.

Azt mondják: ez az alkotmány. Bolond alkotmány. Szabónak senki se
születik, falusi öregbirónak se születik senki, pedig egyik se valami
nehéz mesterség. Ártani egyik se tud sokat, ha az a szabó rossz szabó is
s az az öregbiró rossz öregbiró is. A király sokat árthat, a törvényhozó
sokat árthat, hanem azért a király és a törvényhozó már születésénél
fogva király és törvényhozó, habár tigriskölyöknek vagy szamárcsikónak
született is. Mert ez az alkotmány.

De hát ne bölcselkedjünk e fölött. Bizonyos, hogy az 1865-iki és
1869-iki országgyülésekre engem is megidézett a király, mint főrendi
törvényhozót. A tekintetes és nagyságos czimet én is megkaptam, a király
sajátkezü aláirását nekem is elküldték s nekem is megparancsolta a
király, hogy ez és ez napon az országgyülésen én is megjelenjek s
egyébként ne cselekedjem.

Éretlen eszü fiatal ember voltam; – tetszett szörnyen ez a nagy méltóság
és ez a nagy hatalom. A mikor Pesten voltam, be is kukkantam
egyszer-kétszer a főrendiházba, mint Bolond Istók Debreczenbe, de bizony
nem sok gyönyörüségem volt benne. A magam koru fiatalokkal holmi
haszontalanság felett elfecsegtük az időt; se elnökre, se szónokra nem
ügyeltünk; a törvényjavaslatokkal semmit se törődtünk; ha szavazni
kellett: szavaztunk; sohase tudta közülünk egyik se, mire szavaz. Mai
eszemmel szinte becsülöm magam, hogy nekem az a nemzetámitó léhaság
sohase tetszett, a melyet magyar főrendiháznak nevez az alkotmány.

Nem is törődtem azután vele semmit.

Pedig talán nem is jól cselekedtem.

A mikor megházasodtam és se országa, se hazája-féle könnyelmü
adósságcsináló hirébe keveredtem: attól kezdve nem kaptam meg többé a
király meghivó levelét, pedig 1881-ig meg kellett volna kapnom rendesen.

Nem a királyon mult s nem is rajtam, talán nem is a kormányokon.

Minden országgyülés előtt felhivja a kormány a vármegyéket, hogy azok
nevét, a kik született törvényhozó joggal birnak s a kikről tudomásuk
van, jelentsék be. A vármegyék jelentéseiből készült hajdan a nagykoru
főrendüek névsora. Engem bejelenthetett Fehérvármegye, Szatmárvármegye s
Budapest városa. De bizony utóbb nem jelentett be egyik se. Hogy apám
tiltotta meg: nem hiszem. Meg se tilthatta volna, de ilyen izetlenség
eszébe se jutott volna. Hanem minthogy a család kebelében rossz szél
fujt ellenem, bizonyosan apám főtisztjei sugtak össze alispánokkal és
polgármesterekkel, hogy nevemet a jelentésekből kihagyják.

Igy borult a feledés az én született törvényhozói méltóságomra. És ugy,
hogy magam se törődtem vele semmit. Mit csináltam volna én azzal a
méltósággal, mikor nőm és fiam se el nem hagyhattam, se haza nem
hozhattam s mikor gyakran hosszu időkön át a mindennapi kenyér után, no
meg hitelezőim kegyelme után kellett futkosnom? Én tartsak rendet az
ország dolgában, mikor a magam dolgában se tudtam rendet tartani?

Mikor a vajda 1887-ik évi márczius és áprilisban valamiféle egyezséget
eszközölt ki részemre testvéreimmel és anyámmal: akkor egy kis pénzhez
és nyugalomhoz jutottam el.

Bizony első gondom volt sietni ki Párisba.

Az igazat megvallva, én itthon akartam maradni, de Ameli sürgetett.
Hiába, őt csak Párisba vonta minden vágya. S én nőmnek nem tudtam
ellenállni.

Igaz, hogy dolgunk is volt ott.

Szegény Endre fiam siremlékét akartam felállitani, mert az ő porai még
mindig idegen sirboltban nyugodtak. S aztán Ameli minden értékes ékszere
zálogházban volt még a nagy nélkülözések idejétől fogva s ezeket is ki
kellett váltanunk. És az esenkedés: ujra látni Párist, az édes jó
anyavárost, annyi jó barát és jó barátné tanyáját, a hol Endre fiam
halálával annyi gyászunk, de életével annyi gyönyörüségünk is volt.
Fiatal férfikorának szinhelyére, azt hiszem, vágyakozik vissza mindenki.

A vajda már márcziustól kezdve folyton emlegette, hogy nekem képviselővé
kell lennem. Kissé tetszett az eszme. De Ameli hallgatott. Egyetlen
szóval se helyeselte, noha nem is mondott ellene. De én jól ismertem már
gondolkozását. Hallgatása azt bizonyitotta, hogy a terv nincs kedvére
egészen. Vagy legalább még nem fogadta el végkép.

Ez tett habozóvá engem is.

Május 20-án táviratot kapok Párisban a vajdától. Tudatja velem, hogy
Székesfehérvárott a függetlenségi párt igaz lelkesedéssel képviselőnek
jelölt, siessek haza, mert pünkösdre, mely május 29-ére és 30-ára esik,
már várnak választóim.

Igy is volt.

Nagy Ignácz barátunk tekintélyes ügyvéd és birtokos Fehérvárott, erős
függetlenségi férfiu s egyik tevékeny vezető alak ott a közügyekben. Ő
feljött néhányad magával Budapestre, hogy engem fölkeressen s jelöltnek
fölkérjen. Én Párisban voltam s ő a vajdával beszélt. A párt május
19-ére nagy gyülésre összesereglett, a vajda oda elment, tartott
mellettem csodálatos hatásu beszédet, elmondott engem Szent György
lovagnak és szigetvári Zrinyi Miklósnak, megtett Kossuth és Garibaldi
első hősének s ugy föllelkesitette a város közönségét, hogy az ezentul
hallani se akart másról, csak én rólam.

Siettem haza Párisból.

De nem nagy kedvem volt a képviselőséghez ekkor se. Sehogy se tudtam
belátni, mi haszna lenne én belőlem az országnak, mit tudnék én tenni
akár a pártban, akár a törvényhozásban.

Szónoki képességem nem volt, de gyakorlatom se. Akadozva tudtam csak
beszélni.

Tudásom nem volt semmiben. A magyar jogot, történetet és alkotmányt nem
ismertem. Előttem minden alkotmányi kérdés csak szürkeség volt.

Pénzem se volt. Pártot, sajtót, irodalmat nem segithettem.

Nem voltam se mezei gazda, se katona, se kereskedő, se gyáros, se tanár,
se hajós. Ugyan, hogy merülhetne föl olyan kérdés, a melyhez én
hozzászólhatnék?

Puszta szám, ugráncsi széltoló, ötödik kerék a kocsiban lenni nem
akartam. Önérzetem még is csak többre becsült engem, mintsem hogy én
csupán lézengő alakja legyek a képviselőháznak.

Előadtam a vajdának ezt mind. De a vajda nem engedett. Sajátságos
elmélete volt a törvényhozásról és törvényhozókról.

– Tévedsz, édes Gáborom – ugymond – ha azt hiszed, hogy minden
törvényhozónak tanult és tudományos embernek kell lenni. Isten mentse
meg attól a magyar országgyülést! A nagy tudásu tanult emberek
okoskodnak, érvelnek, – de egyuttal az érvekre hallgatnak is. A mi azt
teszi, hogy az okok, érvek, események és tünetek elől el nem zárkóznak.
Minthogy pedig a Habsburgok és kormányaik és pártjaik mindig sok és jó
érvvel, mert mindig nagy erővel és hatalommal állanak a nemzet elé:
ennélfogva mind a tudományos fejü, mind a vagyonszerző természetü
embereket mindig meg tudják győzni a maguk igazsága felől. Kell a magyar
törvényhozásba oly ember és oly párt, a mely nem okoskodik, de érvekre
nem is hallgat, hanem a magyar érzést s a nemzet valóságos ösztönét
vakon, vadul, nyersen képviseli. Oly ember kell és oly párt, mely a
nemzet végczélja fölött nem tárgyal és nem bölcselkedik, hanem csak azt
mondja: »ez magyar ügy, ezt akarom; – amaz pedig nem magyar ügy, azt nem
akarom«. S érzése, ösztöne és akarata mellett megáll rendületlenül.

– Lásd jó Gáborom, igy folytatta, téged a gondviselés ilyennek
teremtett. De más okokból is szüksége van rád a nemzetnek. A
függetlenségi pártot csak parlagi pártnak tekinti a nagy közönség a maga
bágyadt eszével. Nincs ennek a pártnak nagy nevü mágnása. Csak az
egyetlen Odescalchinak van nagy mágnás neve, de ez meg nem magyar név. A
te neved ősmagyar név, te a legelső mágnáscsaládnak vagy tagja, ezt a
nevet ismerik a Dunának is, a Tiszának is mind a két partján. A te
neveddel igazán tud hóditani az igazi magyar párt. De a te törvényhozó
szereped még ennél is nagyobb és fontosabb. Nehéz idők fenyegetnek. A
papság emelgeti fejét Európaszerte. Igen rövid időn hozzánk is átcsap az
egyházi hatalmaskodás vad szenvedélyeinek hulláma. S nálunk ez kettős
veszedelem. Nemcsak a szabad haladást veszélyezteti, nemcsak annak
ellensége, hanem sokkal nagyobb ellensége a magyarságnak. Szövetkezik
Rómával, szövetkezik a Habsburgokkal, szövetkezik a nemzetiségekkel s ez
mind ki akarja irtani a magyart. Megint megkisérti azt, a mit
megkisértett I. Lipót és Mária Terézia alatt, sőt ez előtt ötven évvel
is, 1836 körül. Kálvinista államférfi ennek utját nem állhatja, mert
azonnal rákiáltják a felekezetességet. Katholikus államférfiaknak kell
előállani a roham visszaverésére, mint ötven év előtt s azóta előálltak
Nagy Pál, Deák Ferencz, Beöthy Ödön s később báró Eötvös József, gróf
Batthyány Kázmér s egyebek. De hol vannak ma az ily férfiak? Nézz végig
a képviselőház tagjain, találsz-e egyet is, ki a nemzeti szenvedély vad
tüzével rivalljon rá a fekete seregre, mint a hogy teszik s te magad is
tetted Olaszországban? Dicső és fönséges szerep ez. Erre jelölt ki téged
a végzet. Szökés, futamodás lesz az, ha te kitérsz ez elől.

Engem meggyőzött a vajda.

Nincs olyan jövendőmondó a világon, a ki előre oly tisztán látta volna,
mi következik ránk, mint a hogy a vajda látta. Minden bensőbb barátunk
jól emlékszik arra, hogy a mikor még a falevél se mozdult, a vajda már
megmondta, honnan jön a vihar, milyen erős lesz s miként védekezzünk
ellene. Még a képviselőház minden valamire való tagjáról is megmondta
előre, hogy miként viseli majd magát, ha ránk jön a baj. Engem százszor
megoktatott és fölvilágositott, s ha ingadozni találtam, százszor
összeszidott.

Az volt most a kérdés: Amelit megnyerjük-e a képviselőségnek? Ettől
tettem függővé elhatározásomat.

Reményemen felül könnyen sikerült megnyerni őt.

Ameli csak azon lelkendezett, hogy nagy örökségi peremet ujitsuk meg. A
vajda elhitette vele, hogy ha nem leszek képviselő, sohase nyerhetjük
meg a pert, mert testvéreim nevének rettentő sulya mindig ellenünk lesz.
De ha én is a törvényhozás tagja leszek: az én nevemnek is meglesz az a
sulya s akkor nyugodtan nézhetünk a jövő elé. Ennek megvolt a hatása.

Feleségem maga biztatott azután:

– Eredj Gábor, a fehérváriakat nem lehet cserben hagyni.

Értesitettük fehérvári barátainkat, hogy pünkösd második ünnepén megyek
Fehérvárra.

Baj volt, hogy ugyanakkor a vajda Nagy-Kőrösre ment s velem nem
jöhetett.

Valami érthetetlen módon ez oly kishitüvé tett engem, hogy sehogyse
akartam Fehérvárra menni. Barátaim Fehérvárról idézték föl néhány
hivünket biztatni, itt pedig báró Bánffy, Rényi ezredes, a lelkes »Perl
öcsém« és Izidor alig tudtak a vasuton feltuszkolni a kocsiba; –
fehérvári hiveink már egészen kétségbe estek, hogy mi lesz belőlünk, ha
én igy makacskodom?

– Ha bottal kergetik az agarat a nyul után, az a nyul sohase lesz
elfogva.

De mégis meglett a nyul!

Május 26-án zárta be a király az országgyülést és szeptember 26-ra hivta
össze az ujat, melyet a krónika 1887–1891-ik évi országgyülésnek nevez.
A választás napját Székes-Fehérvárott junius 17-re, ugy emlékszem épen
pénteki napra tüzték ki. Jó három heti időm volt arra, hogy készülődjünk
a választásra.

Ellenjelöltem Szögyény-Marich Géza volt, az elmult országgyülésen
képviselő. Szelid, tanult, derék fiatal ember, mostani berlini
nagykövetünk testvéröcscse. Apja még élt. Szögyény-Marich László, a régi
konzervativ tábor jeles tagja, fehérvári lakos és fehérmegyei birtokos.
Csoóri birtoka szomszédos a mi csurgói birtokunkkal, melyből apám
második hitbizományt alakitott s mely most Viktor bátyám tulajdona volt.
Az öreg Szögyény-Marich Lászlót nagyon szerették Fehérvárott s aztán van
ott püspök, káptalan, sok pap, sok barát, sok hivatalnok s erős
kormánypárt. Sehogy se volt könnyü dolog győznöm. Sokan attól is
tartottak, hogy Viktor bátyám csurgói tisztjei is eljönnek ellenem
izgatni. Alaptalan volt ez az aggodalom.

Utóbb is ráfanyalodtam, hogy megyek a »kerületembe.« Isten neki
fakereszt, mint a tuladunai példaszó mondja. Csináltam én már elég
bolondságot életemben. Egygyel több vagy kevesebb most már számba se
jöhet.

Ily gondolattal indultam utnak. Bizony ledérnek bizonyult ez a
gondolkodás.

A nyéki vasuti állomásra már elém jött egy számos tagu küldöttség.
Mosolygó arczok, harsogó éljenek, zászlók lobogása már itt utközben is!

Fehérváron a vasutállomásnál ötven diszes kocsi várt lobogókkal, jól
öltözött választókkal s néhány ezer főből álló közönséggel. Zeneszóval,
nagy diadallal, szózaténekléssel vittek be a városba, a vármegyeház
terére. Ékes szónoklattal a vasutnál üdvözölt az egyik pártelnök s a
vármegyeház terén a másik pártelnök. Ugy emlékszem: Márkus Antal és
Szüts Szabó István. Magam is tartottam egy rövid akadozó szónoklatot s
aztán harsogó éljenzéssel kisértek szállásomra, az »Arany Sas«
vendéglőbe.

Elcsodálkoztam.

Mit jelent ez az öröm, ez a lelkesülés, ezer és ezer embernek ez a
lángoló, meleg ragaszkodása?

Ki vagyok én? Mi vagyok én?

Nádorispán, diadalmas hadvezér vagy szolgabiró? Nem vagyok én ezek közül
senki. Nem is látott engem e sok ezer emberből senki eddig s én se
ismerek senkit.

Azt mondta az egyik üdvözlő szónok hozzám:

– Tiszteljük, becsüljük gróf ur az ön uri familiáját, nem is gondolunk
róla semmi rosszat, de ha a maga familiája önt kitagadta, a mi magyar
nemzetünk önt édes fiává fogadja. Uradalmat mi nem adhatunk, de
szivünket, bizodalmunkat felajánljuk.

Szokatlan, sőt ismeretlen hang volt ez az én fülemben. De azért jól
esett.

De azért e pillanatban mégis eszembe jutott az a nagy csapat ügyvéd,
biró, közjegyző és végrehajtó, a ki engem ősi örökségemből kiforgatott.
Ide jertek most ügyvédek, birák és végrehajtók! Itt legyetek legények s
itt győzzetek le engem! Mit szeretett meg én bennem ez a jó nép? A
családi és birói igazságtalanság áldozatát. Látta, hogy engem
földönfutóvá akartak tenni s ezért pártomra állt. A józan népnek nagy
szive van s az a nagy sziv most megdobbant mellettem.

Urnapjára, junius 9-ére határoztuk programmbeszédem megtartását. Akkor a
vajda is eljöhetett velem a kerületbe.

Pártom vezetését időközben Tóth Artur barátom vette kezébe. Lelkes férfi
ez tisztes vagyonnal és nagy tekintélylyel. Hárman voltak testvérek. Az
egyik: Aladár, képviselő is lett, szabadelvü párti. A másik: Ede,
veszprémmegyei birtokos, a felső-bükki Nagy család balatonfőkajári
birtokát vette meg. Mindakettő a kormánypárt lelkes tagja. De Artur
kivált közülök. Hozzám csatlakozott. Az ő buzgalma s meleg barátsága
nélkül nem győzhettünk volna. Nagyon sajnálom, hogy barátságunk később
1892-ben elhomályosult, a mint te is tudod édes vajdám.

A követválasztási küzdelmeket leirni nem akarom. Unalmas dolog ez,
százszor leirva, százszor üres szalmává csépelve. S aztán az én
választásom se történt másként, mint száz más képviselőé.

Pénz, zászló, beszéd és kocsma vég nélkül. Az alkotmány ezek nélkül
holttest s nem eleven alak.

A kortesélet különös alakjai nálam is csak ugy megjelentek a szintéren,
mint másnál.

A buzgó kocsmáros, a jó öreg Kostyelik, a ki él-hal azért a pártért,
mely nála tartja a főhadiszállást s hetenként a közlakomákat. A czigány
mindig szólt nála s nagy ivójában akkora füst, pipából és izzadtságból
esténkint, hogy a kereket hozzá lehetett támasztani.

A 48-as honvéd, a jó öreg Horváth, a ki egyetlen pillanatra se eresztett
el maga mellől; a ki minden beszédét hozzám e szóval kezdte: »Hazádnak
rendületlenül«! – a ki száz csatáról mesélt nekem, a melynek fele se
történt meg s a ki legalább tizenötször elbeszélte élete történetét, –
utóbb már jobban tudtam az övét, mint a magamét. Jobban tudtam, mint ő
maga és csak bámult azon, ha egyik-másik tévedését kiigazitottam.

Költő tollára méltó alakok.

Hát a nagy törzsfőnök, az öreg Almásy. Tekintélyes földmives, birtokos
gazdaember. Ija-fia, unokája, sógorsága, komasága, nászurasága épen száz
szavazatot számit. Azelőtt Szögyény-Marich pártja, – ha megnyerem,
biztos a diadalunk. Nem is kell hozzá egyéb, csak látogassam meg.
Meglátogattam.

Él-e még, nem tudom. Ősz öreg volt már akkor is, hófehér bajuszszal.
Örült annak, hogy gróf telepedik le ünneplő szobájában. De azért nem én
vagyok ám az első gróf, a ki az ő házát fölkerestem. Volt az ő házánál
már Zichy Jenő gróf is. De volt már a püspök is, a nagyprépost is.
Elvittem hozzá báró Bánffy Kálmánt is. Erdélyi mágnás még ugy se volt
nála soha. De másnál se ott Fehérvárott. Az öreg Almásy mindjárt különb
embernek érezte magát a polgármesternél is.

Pártomra állt.

Ennek fejében aztán meg kellett látogatnom a nemzetséghez tartozó minden
asszonyt, lányt és menyecskét. Szivesen tettem. Nagy örömöm tellett
benne. Annyi vén asszonynyal sohasem ölelkeztem életemben. Estére kelve
ugy elfáradtam naponként, mintha a tatár kergetett volna.

És mégis kedvesen emlékszem ezekre a látogatásokra.

Csaknem minden öreg asszony megkérdezte: igaz-e, hogy az én feleségem
nem királylány, nem herczegasszony, hanem csak közönséges polgári
származásu asszony, csak olyan mint ők maguk?

– Igaz biz az kedves asszonynéném. Szegény komáromi özvegy asszony
lánya. Nem is hozott egyebet az én házamhoz, csak egy ünneplő meg egy
viselő ruhát, hat inget maga szőtte-fontát és egy tulipántos ládát. De
hát mit tehettem, ha igazán szerettem? Eleget szenvedtem érte, de én
most is olyan igazán szeretem, mint mikor az oltár előtt álltunk.

– No meg is áldja az Isten a gróf urat, de aztán kedves feleségét
elhozza ám mihozzánk is, meg akarjuk mi őt igazán tisztelni.

Száz helyen meg kellett igérnem, hogy feleségem elviszem Fehérvárra.
Utóbb el is vittem.

Igy készült el az én követségem.

Minden asszony pártomra állt a felső városon s jaj volt annak a
szerencsétlen szavazónak, a ki ellenem föl merte volna szavát emelni.
Pemettel, szénvonóval, sütőlapáttal, fazékszedő bottal mentek neki az
asszonyok.

Urnapján megtartottam programmbeszédemet.

Velem volt a vajda is. Elég bátran és talpraesetten beszéltem, noha
akadozva s bizony nem erős hangon.

Nem voltam magyar ruhában. 1860 óta nem is volt magyar ruhám. Szürke
ruha, fehér köcsögkalap széles gyászszalaggal, mióta jó kis fiam
meghalt. Azóta sohase tettem le a gyászszalagot. Mondta ugyan a vajda,
hogy túri süveget vagy legalább Kossuth-kalapot tegyek föl, de nem
fogadtam neki szót.

De nem ártott nekem még a köcsögkalap se. Az igaz, hogy programmbeszédem
alkalmával az történt, hogy egy jó lelkes hivünk e szavakra fakadt:

– De derék ember ez a gróf ur, csak az a kár, hogy német.

Meghallja ezt Gánti uram, fiatal buzgó pártfelünk s rárivall az emberre:

– Már miért is volna német?

– Hogy ne volna? Tessék megnézni a kalapját!

Hát hiszen az igaz, hogy a kalap maga nem teszi az embert németté,
valamint a túri süveg se teszi maga magyarrá. Az is igaz, hogy én a
magam kényelmes franczia-angol szabásu ruhámtól alig tudnék megválni, de
azért ama lelkes hivünknek kalaptudománya mégis érdemel némi figyelmet.

A mi jó magyar közönségünk nagyon hamar s nagyon könnyen kivedlik a maga
eredetiségéből s magyar különösségéből. Ételben, italban, ruhában,
szokásokban nagyon könnyen majmolja az idegent. Az angolt, hollandit,
spanyolt, francziát, németet a külföldön száz lépésnyiről megismeri az
ember, csak a magyar olyan, hogy messziről semilyen se. Csak sima álla s
kipödrött bajusza árulja el, más semmi. De sima állat s kipödrött
bajuszt se visel már mindenki. Az a jó fehérvári barátunk azt gondolta,
hogy megilletné a magyar embert, hogy legalább a kalapja ne lenne
idegen.

Dehogy vettem tőle ezt rossz néven.

A szavazás napján ugy állott a mi pártunk, miként az erdő. Lelkes volt,
összetartott, nem széledezett. De győzött is; – 1540 szavazó polgár 64
szótöbbséggel juttatta győzelemre a mi pártunkat.

Ime tehát törvényhozó lettem.

Eszembe se jutott, hogy képviselőségem megtagadja vagy kétségbe vonja
valaki. Ki is gondolhatta volna, hogy az ügyvédek keze még ide is
elérjen.

De hát ide is elért.

A mint az országgyülés szeptember végén összejött: rögtön benyujtottak
ellenem egy kérvényt. Kérték választásom megsemmisitését. Kérték annál
fogva, hogy engem nem lehetett volna megválasztani, mivelhogy én nem
vagyok választó, mert én semmiféle választói sorjegyzékbe fölvéve nem
vagyok.

Hát bizony ez igaz.

Összedugtuk a fejünket, miként lehetne nekem a választói jogot
megszereznem? Miért nem vagyok hát én választó?

Oklevelem nincs. Nem vagyok se ügyvéd, se orvos se mérnök, se bába. Nem
is leszek. Az öregapám se volt egyik se.

Nem vagyok akadémikus. Se festő, se szobrász, se tanár, se muzsikus.

Nem vagyok tőkepénzes, sőt adósságom tenger. Legalább is a
Fekete-tenger.

Nem vagyok telkes gazda, még csak negyed telkes gazda se. Ehhez legalább
is hét-nyolcz holdnyi szántóföld kellene Árva vármegyében. Hol vennék én
ily óriási ingatlan birtokot? Nem maradt én rám az apámról egy
talpalattnyi se. Igaz, hogy apámnak volt vagy negyed milliónyi hold
földje, de nekem abból semmi se jutott. Sokan voltunk hozzá s a biróság
engem fölöslegesnek talált.

Nincs házacskám se. Nem vagyok kézmüiparos. Nem dolgozom se egy se több
segéddel. Nem vagyok adófizető. Nincs semmim, a mire adót vessenek. Nem
vagyok hivatalnok vagy tisztviselő. Senki se bizta rám a közdolgokat.
Nem vagyok még ujságiró se.

Egy szóval semmi se vagyok és semmim sincs. Engem választónak ugyan
beirni nem tud senki. Született törvényhozó vagyok ugyan és még hozzá
nem is valami kis katonabárócska, hanem nagykárolyi gróf Károlyi, de
azért választói jogom még sincs. És nem is lehet.

Feleségem ki is nevetett, össze is szidott. Nem maradt szárazon a vajda
se.

– Ez a férfiak bölcsessége! Bele kapnak a követválasztásba, elköltenek
néhány ezer forintot, hanem azért a dolognak ábéczéjét se ismerik. No
ugyan derék legények vagytok édes Gábor!

Bolond eset.

A vajda tünődik. S azt kérdi, hogy én 1861-ben már husz éves voltam,
vajjon nem irtak-e engem be nemesi jogon 1865-ben vagy 1869-ben
választónak?

Tudja kő! Meglehet: beirtak.

Ha beirtak: akkor rendben van minden. Mert a törvény ugy rendeli, hogy a
ki 1872-ig valamelyik választói névjegyzékbe nemesi jogon bevétetett: az
halálos holtáig választó lehet.

Bizonyos pedig, hogy nemes ember vagyok. Születési nemességemet a
biróság csakugyan nem sinkófálta el.

Rögtön küldtünk valakit Csurgóra, megkérdezni a jegyzőt. Megjött a
felelet, hogy 1865-ben is, 1869-ben is, 1872-ben is beirtak mint nemest
választónak; – a hiteles névjegyzék a vármegyénél.

No – hála Istennek!

A vármegye alispánja Sárközy Aurél, jó barátunk, egykori függetlenségi
követtársunk, rögtön megküldi a hiteles bizonyitványt.

Küldi a manót.

Tudatja velünk irásban, hogy a nemes vármegye minden régi iratot 1872-ig
kiselejtezett s eladott a sajtosnak. Ezek közt van az én választói jogom
is. Sajt lett belőle. S hol van az már azóta? A szaga sincs meg.

No ez is szép közigazgatás! Elpusztitani azokat az irásokat, melyek az
ember gyökeres igazságait őrzik. Hát most már mit csináljunk?

Nem estünk kétségbe.

A választók névjegyzéke megvan a belügyi miniszternél. Épen huszonöt
szoba van megtöltve a budai várban névjegyzékkel. Ott csak meglesz az én
nevem is.

Báró Orczy Béla volt a belügyminiszter. Jó ismerősöm, egykor a boldogabb
időkben jó barátom. Rokonság is állt fenn köztünk. Unokahuga volt Orczy
Irma bárónő, Viktor bátyám felesége. Tehát ángyom. Igazságom is van; de
meg a rokonság és barátság révén is csak kiadja nekem az irást.

Igy parancsolja a törvény is, a józan okosság is. Mi az ördögnek őriznék
azt a sok irást, ha nem azért, hogy az emberek igazságát megvédjék vele,
ha a vármegye sajtosnak adja a maga levéltárát?

A vajdával fölmentünk Orczy Bélához a várba. Nagyon szivesen fogadott,
de igazságomat rövid uton ki nem adta. Azt mondta: adjuk be kérésünket
irásban, neki a fölött még tanácskoznia kell holmi tanácsosokkal,
államtitkárokkal, Tisza Kálmán miniszterelnökkel.

A vajda mosolyog s rám néz.

– No Gábor itt se kapunk igazságot!

S aztán oda fordul a miniszterhez. Egész gorombán szól hozzá.

– Neked is kár volt Bécsből, a fölség oldala mellől haza jönnöd. Te
ugyan a magad okos eszével belátod, hogy azt az irást ki kell adnod, a
magad becsületes szivével ki is adnád rögtön; – de ha másokkal is
tanácskozol, te is csak ugy cselekszel, mint a többi. Ellenzéki ember s
kivált gróf Károlyi Gábor nálad se talál igazságot.

Angyali szelidségü jó ember volt Orczy Béla. Dehogy jött volna tüzbe
erre a gorombaságra. Sőt annál jobban fogadta, hogy mindent megtesz,
csak adjuk be folyamodásunkat.

A vajda tudta, hogy ez hiábavaló lesz, hiszen az volt a szokás
országszerte, hogy függetlenségi ember számára se a falusi jegyzők, se
az alispánok, se a miniszterek sohase adták ki a választók névsorát. A
törvény ugyan megvolt, Tisza kormányra jutása előtt a jó gyakorlat is
megvolt, de akkor olyan időket értünk, hogy ellenzéki ember, ha igazi
volt, soha sehol semmiben igazsághoz nem juthatott.

Bolond idők voltak azok, a mint majd az én ügyemből is szép lassanként
kiviláglik.

Beadtuk a folyamodást. Orczy Béla csakugyan elutasitotta. Azt mondta:
keressük igazságunkat a községi birónál. A csurgói biró és jegyző
megtett volna mindent, de a náluk levő névjegyzék nem volt aláirva. A
főbirónak kellett volna hitelesiteni, de ő a hitelesitést megtagadta. A
főbirót aztán följelentettük a miniszternél. Ennek se lett semmi haszna.
Sőt valószinüleg megdicsérték a főbirót jó magaviseletéért.

Vigye manó hát a névjegyzéket. Ugyis csak arra kellene, hogy jövőre
megszerezhessük a választói jogot. Ezt pedig megszerezhetjük elvégre ugy
is, ha szépen megkérjük az adófelügyelőt, hogy rójjon ki ránk tizenöt
vagy husz forint évi adót. Biztosak voltunk benne, hogy megteszi
szivesen. Csak százszor annyi adót ne rójjon ránk.

Az volt csak a kérdés, miként védjük meg a választást?

Anyámra gondoltunk. Én is, a vajda is. Anyámnak még mindig megvolt nagy
neve, nagy tekintélye. Ha Gyula bátyámnak vagy Tibor öcsémnek szól: ők
bizonyára beszélnek Tisza Kálmánnal s akkor minden jól lesz. Tibor öcsém
ugyis sógora Tisza Kálmánnak.

Csak az volt a baj, hogy én megkötöttem magam. Én se testvéreimtől, se
Tisza Kálmántól semmiféle szivességet elfogadni nem akartam. Én nem
diszeskedni akartam ellenzéki állásommal, hanem a késhegyig támadni
Tiszát és kormányát. Ha pedig ezt akarom: miként fogadjak el
szivességet? Ha pedig elfogadok: miként lehessek én komoly ellenzék?

Teljes életemben utáltam minden paktumot és minden taktikát és minden
alattomos pajtáskodást. Ha megsemmisitik választásomat: megyek Párisba
vagy Genuába, sohase lát engem a Sándor-utczai sereglet. De oláhczigány
nem leszek, hogy egyik pillanatban verekedjem valakivel, a másik
pillanatban pedig egy pipa dohányt kérjek ellenfelemtől s ha kiszíttam,
ujra verekedjem. Ne adjon nekem a kormány semmit. Ha meg akarja
semmisiteni választásomat: semmisitse meg.

A vajda azonban nem igy gondolkodott. Ő minden áron azt akarta, igazolt
képviselő legyek. Nagy reményeket kötött képviselőségemhez. Végre rábirt
arra, adjak pár sornyi levelet anyámhoz, elmegy hozzá s rábeszéli, hogy
segitsen bennünket.

Anyám nem volt Budapesten, hanem Parádon. Sasvár nevü kastélyában. A
vajdának oda kellett menni. Unszolt engem is, menjek vele.

Nem megyek.

Parád apám mátrai urodalmaihoz tartozik. A magas Mátra háta mögött
fekszik, gyönyörü völgyben. Itt van a hires kénes savanyuviz forrása.
Kisded gödröcske egy filagória alatt; – ki lehet belőle merni naponként
valami hat-hét hektoliter vizet. Többet nem. Apró üvegekben árulják. A
hozzá való üveget is ott készitik a parádi hutában. A Duna-Tisza közén,
de a fővárosban is sokan szeretik inni ezt a vizet.

E mellett volt a régi parádi fürdő. Földszintes, hosszu, két szárnyu
elég csinos épület néhány fürdő- és néhány lakószobával. A helybeliek
Cseviczének nevezték az egész telepet. Ez volt a hevesi, borsodi,
nógrádi nemes fiatalságnak egykor hires mulató és találkozó helye. Száz
meg száz szerelmi viszony, párbaj, barátság, összeveszés, kibékülés,
pártos összebeszélés és betyáros dőzsölés országos hirü tanyája.

Ma ez már nem fürdőhely.

A mai parádi fürdő a völgy torkolatánál van, a mint Recsk és Szent-Marja
felől belép az ember a völgybe. Itt vannak a hires szénsavas, rezes,
arzenikumos, vasas fürdő- és ivóvizek. Itt épitett nagy diszes nyaralót
és mellékhelyiségeket magának Gyula bátyám s itt épültek az uj
fürdőtelep összes épületei is. Ugy hallom, most már sok épület. A
fürdőtelepet magát angol kert választja el Gyula bátyám nyaralójától.

Ezek a mátrai urodalmak hitbizományi birtokot képeznek. Apám fiági
leszármazóinak ez az első hitbizományuk. Van vagy harmincz-negyven ezer
hold.

Anyám a régi Parádon, nem a faluban, hanem azon tul az ugynevezett
Cseviczén épitett magának kastélyt. Gyönyörü kert közepén igazán szép és
költséges épületet magas és terebélyes toronynyal. Ennek a neve Sasvár.
Az épületet magát én soha nem láttam. De a Parád nevü egész mátrai
völgyet gyerek koromban többször bejártam. Természetesen apám életében.

Hát ide hivott engem a vajda: menjek vele.

Nem megyek.

Nem vagyok irigy természetü. Élvezni tudom szük keretben is az élet
örömeit. Ám boldoguljanak testvéreim s fiaik és unokáik az ősi
örökséggel, melyben ott rejtőzik az én öröklött vagyonom is. Nem
irigylem őket.

De hogy én elmenjek arra a vidékre, a hol a Mátrának óriási orma, a
komoly Kékes büszkén néz körül a Tiszai-alföldön Tokaj-Hegyaljáig,
Nagyváradig, Ménesig és az Al-Dunáig; – a hol falvak, tanyák, erdők,
ligetek, csodálatos erejü források és kutfejek s gazdag bányák s kanaáni
termőföldek váltakoznak; – a hol aranytól csillognak a kastélyok és
nyaralók s a fürdőtelep diszes épületei – hogy ott én órák számra
kocsikázzak a mérhetlen gazdagság szintérein, melyben az istenek és
emberek minden törvénye szerint ott van az én elbirósitott ősi örökségem
is, – hogy én ott kunyoráljak habár édes anyámnak is rongyos
képviselőségért: – ezt már nem teszem. Három-négy szobás sötét
lakásomban ott az Andrássy-uti 46. számu ház harmadik emeletén csak
meglakom én valahogy, habár összehuzódva, nélkülözve, nyomorogva is,
mint a hogy két éven át történt, de legalább nem zaklatja föl véremet a
minden mértéken tul való gazdagságnak és fényüzésnek vigyorgó képe.

A vajda elment.

Reggel nyolcz óra előtt táviratban értesitette anyámat s egyuttal kocsit
kért az állomásra. Oda is ért délután két óra tájban, de távirata bizony
nem ért oda akkorra.

Mindegy. Anyám kegyesen fogadta. Akkor még nem volt egyházpolitika, a
vajdának nem volt oly sok ellensége s anyám előtt nem rágalmazták
annyira, mint később tették.

De hogy képviselő lettem, azt anyám se szerette.

Mikor testvéreimmel márcziusban kiegyeztem, testvéreimnek az volt
kivánságuk s ezt anyám egyenesen meg is mondta a vajdának, hogy én
egyelőre menjek ki külföldre s majd a mikor a sok mindenféle keserüség
elmulik: akkor jöjjek vissza. Igaz, hogy a vajda már akkor tervezte az
én képviselőségemet, de erről hallgatott. Anyám szentül hitte, hogy a
vajda is azon lesz, hogy én elköltözzem.

Annál jobban megütközött most, hogy épen a vajda ment hozzá választásom
igazolására segitséget kérni. Kemény szemrehányást is csinált a vajdának
s mosdatta a fejét kegyetlenül. Egyenesen megmondta neki, hogy megszegte
szavát, kijátszotta igéretét.

A vajda az ő táblabirói humorával fogadta anyám szemrehányásait. A forró
kegyelet és igaz tisztelet érzése senkiben se él jobban anyám iránt,
mint a vajdában. A negyvenes és ötvenes évek történetében anyám
szereplését fontosnak és dicsőségesnek tartja a vajda s nem egyszer lett
volna kedve azt külön emlékiratban megörökiteni. A közbejött körülmények
hiusitották meg szándékát.

Nyugodtan türte tehát a kárhoztatást ugy délutáni három óráig. Akkor azt
mondta anyámnak:

– Kegyelmes asszonyom, minden szemrehányását megérdemlem s elfogadom szó
nélkül, ha most Gábor dolgán segit s ha nekem enni adat, mert én még ma
semmit nem ettem s éhes vagyok, mint a farkas.

Anyám elnevette magát. A tálalás dolgában nyomban igazat adott a
vajdának. Anyám teljes életében mindig vendégszerető, figyelmes
háziasszony volt. Nagyon tetszett neki a vajda vidám őszintesége. Vége
is lett a szemrehányásnak azonnal.

De a választás igazolásának kérdésében nem igérhetett semmit. Ő nem volt
érintkezésben Tisza Kálmánnal, minthogy évek óta visszavonult már a
nyilvánosabb szereplés elől, másod-harmad kéz által pedig nem akart a
dologba avatkozni. Utolsó szava az volt, hogy tanácskozni fog az ügyről
Gyula és Tibor testvéreimmel.

Biztos eredményt tehát ez oldalról nem várhattunk.

Eközben a közönség körébe is kiszivárgott, hogy én nem vagyok beirva
választónak. Szinte csodálni lehetett az ügyem iránt való érdeklődést.

Jött hozzám egy falusi zsidó. A nevét nem szükséges megmondanom. Bereg,
Ung vagy Ugocsa vármegyéből való. Sajátságos tervvel állott elő. Valami
ravasz jogtudós adhatott neki felvilágositást.

Azt mondta: tud egy falut Beregben vagy Szilágyban, a hol apámnak
birtoka volt s a hol ez a birtok még testvérjeim nevére nincs átirva.
Ott ő összebeszél a községi jegyzővel s az 1886-iki névjegyzékbe
bevéteti választókul az összes örökösöket, összes testvérjeimet s köztük
engem is. S ezzel ez ellenem beadott panaszt a közönség hahotája mellett
csuffá teszi.

– Jól van tisztelt ur, – de ezzel csak községi névjegyzék lesz. Hol
marad a megyei példány? A legelső perczben kitudódik a hamisság. Mert a
megyei példányban nem lesznek beirva a gróf Károlyi testvérek.

A derék ügynök mosolygott e szóra.

– Mind meggondoltam én ezt. Van nekem eszem a megyei példányhoz is. Itt
a megoldás két módon lehet. Vagy ugy, hogy a megyei összes községi
jegyzékek elvesznek szőrén-szálán. Ugy is elvesz igen sok. A korábbi
jegyzékekkel ugy se törődik senki. Sok vármegyénél ma sincs meg a teljes
szám. Az volna csodálatos, ha Szatmárban vagy Szilágyban semmi sem
hiányzanék. Kikérjük az iratcsomagot s ugy adjuk vissza, hogy egy ivvel
kevesebb lesz benne. Mig a világ világ lesz: sohase kérdezősködik utána
senki. – Vagy elcsináljuk a másik módon. Ugy, hogy a most készülő
községi jegyzéket egy példányban becsempésszük a megyei iratcsomagba is.
Helyébe tesszük a réginek. Igy jobban is sikerül, mert akkor maga a
vármegye ád hiteles bizonyitványt.

Nem vagyok jogtudós, nem igen értettem a dologhoz, de azért éreztem,
hogy e terv, ha sikerül, nem egyéb, mint alávaló hamisitás. Azt mondtam
a jó embernek, menjen a vajdához, én a dologba nem avatkozom; a mit a
vajda javasol: azt elfogadom.

A jó ember elment a vajdához. A vajda a maga szokott módja szerint azt
mondta az ügynöknek:

– Maga fiam elbotlott lángész, épen megérett a fegyházra. De ilyen
dolgot megcsinálni még se tud. Hanem ha elhozza a valóságos községi
jegyzéket s megmutatja, miként akar a helyett másikat csinálni: kap
ötven forintot.

Elment az ügynök. Négy nap alatt elhozta a valóságos jegyzéket is
pöcséttel és aláirásokkal s elhozta a hamisat is ugyanazon pöcséttel és
aláirásokkal. Benne volt az én nevem is.

A hajunk szála is fölállt, a mikor a munka tökéletes voltát megláttuk.
Nyilvánvaló volt a terv sikere.

Megadtuk hát neki az ötven forintot s aztán irásaival együtt kilöktük.
Ezen a módon nem kell a képviselőség.

Sokszor segit az emberen a véletlen.

Mi a véletlen?

Az volna az igazi bölcs, a ki e kérdésre meg tudna felelni. Bizonyos,
hogy az élet nem érne egy fillért, ha benne nem a véletlen uralkodnék.
Ha az embernek minden órája s minden órájának minden tennivalója előre
meg volna szabva s az ember mindent ugy cselekednék, a hogy vagy ő vagy
más előre megszabta: rosszabb volna az élete, mint a gazdátlan kutyáé.
Hasonlitana a vasra vert rabéhoz, a ki örökre be van zárva az oduba. A
mit a gazda időjárásnak, a játékos szerencsének, a szerelmes sziv
hóditásnak, a vállalkozó sikernek, a hadvezér győzelemnek, az államférfi
érdemnek és dicsőségnek nevez: mindabban a véletlen szerepe a legnagyobb
szerep. Egészség, betegség – csak a véletlen játéka. Még születésünk is
véletlen. Csak a halál nem véletlen. De már hogy az embert ugy
akasztják-e föl vagy vizbe fullad, vagy az orvos hibázza el: ez mind a
véletlen dolga. A véletlen nagy ur.

A véletlent sokféleképen nevezik az emberek. Csak igaz nevén nem akarják
nevezni. A hivő lélek gondviselésnek, a vakbuzgó végzetnek, a hivalkodó
előrelátásnak, a könnyelmü ostobaságnak nevezi. A kit a sors
elkényeztetett s esze sincs elég a világhoz: az azt mondja, hogy nincs
véletlen, nincs se szerencse, se szerencsétlenség; – csak bölcsesség és
ostobaság van.

Én azonban hiszek a véletlenben.

A kaposvári kerületben megválasztották képviselőnek ugyanekkor gróf
Széchenyi Pált. A Tisza-kormánynak földmivelési minisztere, egy-két
évvel idősebb, mint én, legény korunkban jól ismertük egymást, szelid és
derék fiu s annyira szerény és nyárspolgárias gondolkozásu, hogy még a
rátukmált miniszterséget is elfogadta, pedig annyit értett hozzá, mint
én magam.

Tehát megválasztották, noha nem volt többsége. Hanem azért neki adták át
a megbizó levelet. Valami istentelenséget követtek el a választás
vezetői, a miről azonban ő nem tudott semmit. Ha tudott volna: bizonyára
nem fogadja el a képviselőséget.

Ellenfele Körmendy Sándor volt, vagyonos kálvinista pap és esperes, a
vajdának valami távoli rokona. Már régebben is volt képviselő, tisztes
függetlenségi párti férfiu.

Hogy függetlenségi embernek miniszterrel szemben meg kell bukni s hogy
bármily törvényszegéssel csinálják is ki bukását: ő igazságot nem kaphat
– ezt az akkori idők kis és nagy férfiai egészen természetesnek
találták.

De Körmendy Sándor pártja azért elhatározta, hogy megtámadja Széchenyi
gróf választását. Körmendy feljött Budapestre, hozta magával a megtámadó
kérvényt, fölkereste vele a vajdát s megkérdezte, vajjon tanácsosnak
véli-e a kérvény beadását? Végre is költséggel jár a dolog, az ő pártján
nincsenek uraságok, hiábavaló költekezést nem akar.

A vajda elkérdezte: mikből állanak a panasz okai? Miben sértették meg
Széchenyiék a törvényt? Be tudják-e bizonyitani sérelmüket a
panaszkodók?

Körmendy előadta, hogy 20–25 szavazatnyi többsége kétségtelenül volt.
Kitünik ez a választási jegyzék megyei példányából. Hogy ebből hogyan
csináltak Széchenyi grófnak többséget: azt ők nem tudják. Ha a
választási jegyzék miniszteri példányát és a gróf Széchenyi kezén levő
képviselői példányát megtekinthetnék: akkor nyomban ki tudnák mutatni a
hamisságot, de nekik ezeket a példányokat meg nem mutatják. Ők hát
félig-meddig sötétben tapogatódznak.

A vajdának nem lehetett határozott véleménye a panasz sorsáról, ha maguk
a panaszlók se látták tisztán a törvényszegés részleteit. Hanem volt egy
javaslata Körmendyhez.

– Nézd, ti magatok is haboztok, beadjátok-e a panaszt? Tehetnétek egy
szivességet, mely közérdekü s közhasznu lenne az országra. Gróf Károlyi
Gábor választását megtámadták. Ha a kormány megigéri, hogy gróf Károlyit
igazolják: ennek fejében mondjatok le a gróf Széchenyi elleni panaszról.
Ha pedig meg nem igéri, okvetlenül adjátok be a panaszt, akármi lesz a
vége. Adjatok nekem engedélyt arra, hogy egy vagy más módon én erre
nézve tárgyaljak a kormánynyal.

Körmendy nemes gondolkozásu ember volt. Az efféle »szőrért szőr«
természetü kiegyenlités az alkotmányos életben mindennapos. Panaszuk
sikerében ugy se bizhatott, a vajdának tehát megadta az engedélyt.

A vajda rögtön ment Csernátonyhoz.

Csernátony, mint már elbeszéltem egy helyütt, még az emigráczió idejéből
ismerősöm volt. Florenczben sokszor találkoztunk. Némi barátság is
fejlődött ki köztünk. Anyám házában is megfordult nehányszor. Most Tisza
Kálmánnak ő volt egyik legbensőbb és legbizalmasabb tanácsosa s a
»Nemzet« czimü félhivatalos lapnak még mindig munkatársa. A vajda azt
gondolta: jó szószólóra akad benne.

Közölte Csernátonyval a dolgot. Megmagyarázta neki, minő kellemetlen
lenne az, ha egyik miniszter választása hamisnak bizonyulna. A hamisság
részleteit ugyan még nem ismerjük, de ha a panaszt beadják: minden
esetre kipuhatoljuk. Beszéljen Tiszával, a miniszterelnökkel.

Csernátony tünődött. Egy napi gondolkozási időt kért, hogy megtegye-e a
lépést. A vajdát, mint elszánt ellenzéki embert, nem szerette, de nagy
elméjét nagyra becsülte. Félt: nem kelepcze készül-e ebből az
ajánlatból.

Körmendy kérvénye a vajda kezében volt. Megmutatta neki. Két napig még
be lehetett adni, de azon tul nem. Ha Csernátony nem nyujt kielégitő
választ: a panaszt az utolsó napon beadja.

Másnap Csernátony azt mondta: beszélt a miniszterelnökkel, nem igérhet
semmit, ám menjenek a panaszok sorsuk elé.

Igy is jól van. Kő esett le a szivemről. Másnap gróf Széchenyi ellen
benyujtottuk Körmendy pártjának panaszát.

– – – Meglehet édes vajdám, most sokan unalmasnak tartják, hogy én az én
választásomról annyi följegyezni valót találok. De mindegy. Jön idő, a
mikor érdekes olvasmány lesz ez. A mikor hihetetlennek tartják az
emberek, hogy olyan választás is történhetett valamikor, a milyen a
kaposvári volt. Végre is én a magam dolgait jegyezgetem s nekem fontos
ügyem volt az én választásom. Ez pedig szorosan összefüggött a
kaposvárival. Tehát folytatom.

Itt megint a véletlennek hatalmas lábdobbanása jött közbe.

A függetlenségi párt ugyanis az egyik választási biróságba kijelölte a
vajdát. Mikor pedig a választások elleni panaszokat kisorsolták,
csodálatos esetlegként az én ellenem beadott panasz is és a gróf
Széchenyi Pál ellen beadott panasz is ahhoz a birósághoz került, a
melynek egyik birája a vajda volt.

Deus ex machina: ezt mondanák a rossz kritikusok. Igy volt kicsinálva:
ezt mondanák a gyanusitók. Pedig se egyik, se másik. Hanem a tiszta
véletlen.

Volt annak a biróságnak még egy előkelő ellenzéki tagja. Ez Horánszky
Nándor, a kit a nemzeti párt jelölt oda. Nekik kellett a kormánypárt
hájfejü biráival viaskodniok. Vagy talán nem is csak hájfejüek voltak
azok a birák.

Sok tárgyalást tartott a biróság. A vajda azonban nem elégedett meg a
biróság előtt fekvő irásokkal, hanem megnézte azokat is, melyek a
belügyminiszternél voltak elzárva. Egyetértett vele Horánszky is. Együtt
fölmentek Orczy Béla báróhoz s kiásták a sötétségből a mindenki elől
elzárt irásokat.

Utálatos dologra jöttek rá.

A választásnál törvény szerint három példányban vezetik a jegyzéket.

A megyei példány jó volt. Ezt a választó küldöttségi elnök nem merte
meghamisitani. Ezt ott a megyénél mindenki megnézhette, a hamisitást
mindenki nyomban észrevehette. E szerint Körmendy Sándornak kétségtelen
28 szavazatnyi többsége volt. Ő volt tehát a megválasztott képviselő s a
miniszter volt a megbukott jelölt.

A képviselői példány a választás után gróf Széchenyi Pálnak kezében volt
s ott feküdt a biróság előtt. Ebben a szennai választók közül 19
Körmendy-szavazót átirt a küldöttségi elnök Széchenyi javára. Ha pedig
19-et kétszer számitunk, Körmendytől elvesszük, Széchenyinek pedig
odaadjuk: akkor a többség Széchenyié.

A miniszteri példányban pedig 19 taszári választót irt át az elnök
Körmendy szavazóiból Széchenyi javára.

Az átirás sebbel-lobbal történt. Az elnök se a tollat, se a tintát nem
válogatta. A jegyző vastag tollal és fekete tintával irt, az elnök pedig
vékony tollal és sárga tintával. Csak ugy orditott le a hamisitás az
irásokról. Más országban az ilyen hamisitó évekig ülné a fegyházat,
nálunk pedig akkor valószinüleg királyi tanácsossá tették.

A vármegye jó idején észrevette a hamisságot. Megvizsgáltatta a központi
választmány az irásokat s fölirt a belügyminiszterhez, hogy a választás
eredményét hamisan hirdették ki, mert Körmendy Sándor nyert 28
szavazatnyi többséget. S vajjon mit csinált a miniszter?

Talán megköszönte ezt az alkotmányos buzgalmat s megdicsérte érte a
vármegyét?

Vagy talán rögtön elrendelte a fegyelmi és büntető eljárást a gonosztevő
hamisitók ellen?

Volt eszében.

A központi választmány határozatát megsemmisitette s a választmányt jól
összeszidta. Mit zavarja a kormány czirkulusait?

A főispán pedig hosszu levelet irt a miniszterhez, hogy nem Széchenyi
kapta ugyan a jegyzékek szerint a többséget, de azért meg kell hagyni
képviselőnek, mert különben a szoczialisták és kommunisták fölfalják
nemes Somogyvármegyét.

Ezt a levelet valaki megkeritette s az »Egyetértés« czimü lapnak eladta.
Kelt a választás után három nap mulva. Tehát a főispán is megtudta már
akkor a hamisitást. Hanem azért Tisza Kálmántól kezdve mindenki
egyetértett abban, hogy a választást igazolni kell.

Mig a biróság és egyetértett.

Eötvös és Horánszky hiába gorombáskodtak a biróság tagjaival. Pedig
ugyancsak gorombáskodtak. Maga a biróság elnöke, Vargits Imre régi
képviselő nagyot köpött az itéletre s kimondta, hogy többé nem
vállalkozik elnökségre. Eötvös és Horánszky pedig lemondtak a birósági
tagságról. Olyan birákkal nem ülnek egy széken.

Hanem hát meg is lett a következése e birói alávalóságnak.

A vajda interpellálta a kormányt, vajjon figyelmeztették-e a királyt,
hogy egyik minisztere hamis megbizással jutott a képviselőházba?

Széchenyi Pál gróf derék, tisztességes ember nemes szivvel. Mikor igazán
megtudta a dolgot: lemondott a képviselőségről, sőt a miniszterségről
is.

Annak a képviselőnek pedig, a ki mint biró megcsinálta a hamis itéletet,
többé a képviselőházban felszólalni nem lehetett.

Ugyanez a biróság itélte meg az én választásomat is.

Huzta-vonta ügyemet. El volt szánva, hogy az én választásomat
mindenesetre igazolja, de nem akarta elárulni, hogy ezt bünbánatból,
engesztelésül, saját bőre mentségére teszi.

November 29-re tüzte ki a tárgyalást s aztán elhalasztotta a következő
év január 20-ikára. Akkor hozott itéletet s kimondta, hogy ő nem keresi,
vajjon van-e, nincs-e választói jogom, hanem elismer törvényes
képviselőnek.

Bizonyos volt, hogy Széchenyinek nincs többsége s őt mégis igazolta. Az
is bizonyos volt, hogy nekem meg van többségem: tehát szembeszökő lett
volna, ha engem nem igazol.

Igy lettem törvényhozó választásomtól számitva épen hét hónap mulva.

Szorosan véve nálam is megszegte a biróság a törvényt. De csak a
külsőségben. De mégis megszegte.

És most tünődjünk kissé az elmult időknek e kis eseményén.

A kaposvári választás gonosztevők bünös cselekménye volt. Közönséges
alávaló hamisitás, melyet a büntető törvénynek kell megtorolni.

S ime az ország összes kormányzó férfiai közt, a képviselőház
többségének tagjai közt s a megyei kormányzók, főispánok, alispánok s a
királyi közvádlók és birák közt nem akadt egyetlen ember, a ki e
közbüntett megtorlására komoly lépést tett volna. Sőt a képviselőház
birósága szentesitette azt.

Mi ez?

Volna tehát olyan idő, a mikor magasabb értelemben vett becsületes ember
nincs az országban?

Lehetetlen.

De ez igenis lehet, mert ime megtörtént, hogy a jogok és törvények őrei
és alkotói léha könnyelmüséggel vállukat vonva mennek el a legundokabb
büntény mellett is, ha az hasznára van egy pártnak vagy egy hatalmas
kormánynak.

Tehát a politikai sikerért büntetlenül el lehet követni minden gazságot?

Mire való a sajtó? Mire valók a gyülekezetek? Mi a czélja és mi a haszna
annak, hogy van a lelkekben érzés, melyet igazságérzetnek nevezünk?

Szép dolog az alkotmány, mikor nagy idők és nagy jellemek élnek.
Napfény, mely éltet, erősit, vidámságot és gazdag gyümölcsöt érlel.

De hitvány korszakban s törpe lelkek kezén nyomoruság az alkotmány.
Mocsár, mely tele van élettel és mozgással azok számára, a kik bele
valók – de foltot vet arra, a ki csak hozzá nyul, de nem akar vagy nem
tud benne elmerülni.



KLAPKA HOLTTESTÉT ELLOPJÁK.

(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A
holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas
házban. – Klapka nyugdíja. – Nincs nemzeti jutalom.)

Klapka György jó barátom volt. Apámmal is, anyámmal is jó barátságban
élve már gyerekkoromban 1849-ben is jól ismertem. Később a hatvanas és
hetvenes években százszor találkoztam vele Genuában, Párisban, Genfben
is. Genfi bankigazgató korában nem egyszer voltam vendégje, de ő is
fölkeresett engem több izben génuai és párisi lakásomon. Ameli is
kedvelte őt s jól ismertem feleségét s annak családját is.

Felesége Arboin Fülöp párisi bankár leánya Inéz volt. Szép és eszes
asszony, Klapkánál jóval fiatalabb. Ismertem gyerekeit is, de kisebb
korukban. György fia szintén párisi lányt vett nőül, Goulden Ellát s
most ugy tudom, birtokos és gazda valahol Páris közelében. Márta leánya
– ugy tudom, Londonban lakik, Crippo-Day ur felesége.

Klapka is utazott Egyiptomban s ő is összemászkálta a piramisokat
kivül-belül, mint én. Erről többször beszélgettünk egymással. De ő
jobban megfigyelt mindent, mint én s többet tudott nálam mindenről. Egy
adomáját följegyzem.

Kiváncsi volt, milyenek a libiai sivatag kopasz gránit sziklái s bement
a sziklák közé a pusztába pár napi járó földre.

Egy inasa s egy benszülött kisérője volt. Szamarakon mentek.

Egyszerre rosszul lett. Lefordult a szamárról s lefeküdt a sziklán, nem
volt jártányi ereje sem.

A sziklapadon nem maradhatott, mert ha a nap oda tűz: pecsenyévé sül; –
inasa és kisérője tehát bevitte őt egy sziklaoduba. Ennek levegője éjjel
enyhébb; nappal hűvösebb volt.

De nagyon rosszul volt. Iszonyu főfájás, gyomoralélás és teljes
erőtlenség gyötörte. Érezte, hogy abban a barlangban meg kell gebednie.
Küldte az egyiptomi embert: hozzon neki orvost.

Orvost?

Hol van a libiai sivatagban orvos? Nincs ott más orvos, mint az
istenadta nap és az álom. De ő aludni se tudott. Lázban volt, látásai
voltak, szemei előtt fényes karikák játszadoztak. Nem is gyógyítja ott
magát semmiféle beteg. Mig kenyere és vize van: addig él, ha él, – azon
túl vége mindennek. Néha sakál vagy párducz vetődik oda s az gyorsan
véget vet a szenvedésnek.

No de az egyiptomi fellá elment orvos után. Igérte, hogyha útközben a
sakálok, krokodilok, párduczok és oroszlánok meg nem eszik vagy a
rablók, útonállók agyon nem ütik s szamarát el nem veszik és ha Allah is
ugy akarja: hát ő bizonyára visszatér s hoz magával orvost, tudós
férfiut, javas embert. Zálogul ott hagy turbánjából egy gombostűt. Ebből
áll minden nélkülözhető kincse.

Vitt magával néhány napi enni valót s eltávozott. Hogy a gombostűért
vissza nem jön: az bizonyos, de még bizonyosabb, hogy adott szava
visszahozza. Még egy tanácsot is adott, mikor eltávozott. Éjszakára
kőrakással torlaszolják el a barlang bejáratát, hogy párducz vagy sakál
oda be ne mehessen.

Negyed napra visszajött és csakugyan hozott magával orvost.

Afféle sivatagbeli orvost. A ki se irni, se olvasni nem tudott. Hanem
gyógyítani tudott. Természetesen csak imádsággal, ráolvasással,
kézsimogatással és Alláh segítségével. Ez az utolsó patikaszer volt a
leghathatósabb. Mert ha Alláh ugy akarja, hogy a beteg meggyógyuljon:
akkor az bizonyosan meggyógyul. Ha pedig Alláh ugy akarja, hogy a beteg
meghaljon: hát akkor ugy is hiába megy ahhoz akármiféle egyetemes
orvostudor, – meghal az a beteg bizonyosan.

Igaza van annak a sivatagbeli arab javasembernek.

Mezitláb volt, de papucsa mégis volt. Keze és arcza olyan fekete volt,
mint a kordován. Két szeme ugy égett, mint a tüzes tapló és sovány volt
rettenetesen. Hanem hozott magával egy iszákot, a mely domboru volt a
bele rakott mindenféle orvos-szerek miatt.

Klapkát egy szóval se kérdezte: miért beteg, mije fáj? Tudta ő azt már
nagyon jól. Térdén üldögélve elmotyogott egy-két imádságot vagy
ráolvasást s aztán megkérdezte jobban érzi-e magát?

Klapka csak intett neki: semmiképen.

Akkor a javas ember a kezeivel csinált holmi hókuszpókuszt s
kétszer-háromszor a szeme közé köpött a betegnek.

De a beteg erre se lett jobban, sőt ha erejénél van, jól elagyabugyálja
a goromba arabot. Hogy meri őt leköpködni?

A mint a javas ember látta, hogy a beteg csak ugy nyög mint az előtt,
azt kérdi:

– Van-e pénzed gyaur?

– Van, jó ember, elég, ha meggyógyítasz.

– No hát adj ide egy aranyat.

Klapka intett inasának; – az inas adott egy aranyat a vad embernek.

Az pedig belenyult iszákjába s kivett onnan egy piszkos üveget. Félig
vizzel vagy vizféle folyadékkal. Oda adta Klapka kezébe.

– Igyál belőle beteg gyaur, a mennyit akarsz.

Biz az nem volt egyéb, mint a leggaládabb budai keserűvíz. Valóságos
Hunyady János. Klapka megismerte az üvegen még a felirás
papirfoszlányait is.

Nagyot húzott az üvegből, egy óra mulva felkelt s az napon már párduczra
akart vadászni, olyan erősnek érezte magát.

Efféle napkeleti adomát nem egyet mesélt nekem élményeiből, különösen
konstantinápolyi kalandjaiból.

1884 óta az István főherczeg szállodában lakott állandóan. Itt volt neki
az emeleten két egymás mellett való szép szobája. Az egyiket ő lakta, a
másikat Gilibert asszony.

Ez egy művelt, franczia vagy német nő volt. Áldott, jó lélek. Klapkával
valamelyes rokonságban állott, Klapkát fia vagy testvére gyanánt
szerette s hiven, gondosan, önfeláldozással ápolta.

Klapka erős, egészséges ember volt még öreg korában is. De 1890-ben
tüdőgyuladáson esett keresztül s 1892 elején influenzája volt s ez a
szivére rakodott. Betegsége alatt néhányszor meglátogattam,
egyszer-kétszer az utczán is találkoztam vele, utolsó betegségétől
kezdve gyöngének, összeesettnek láttam.

Május 15-én beszéltem vele utoljára. Azt mondta, 18-án Párisba indul, ha
van izenni valóm, elviszi.

Bizony nem ment ő Párisba.

17-én délután a városligeti fasorban sétálgatott Szilágyi Dezső
igazságügyminiszterrel. Este jó kedvvel s jó étvágygyal vacsorált az
állatkerti vendéglőben s fél tizkor hazament és lefeküdt. Aludni nem
tudott. Éjfél után rosszul lett. Gilibert asszonyt magához kérette s az
gondosan ápolta. Egy kissé mintha jobban lett volna időközben, de
hajnali négy óra felé már haldoklani látszott. Elküldtek orvosért. Fél
ötkor fuldoklani kezdett. Egyszer fölkiáltott: »Jaj, meghalok!« Ez volt
utolsó szava. Feje lehanyatlott s meghalt. Akkor jött az orvos.

Igy beszélte el nekem a jó Gilibert asszony, a kit 19-én személyesen
fölkerestem. A mire ugyan szomoru, de jó okom volt.

Reggel elterjedt a halálhire. A képviselőházban az elnök báró Bánffy
néhány szóval elbucsuztatta s abból az indokból, minthogy képviselő is
volt, emlékezetét jegyzőkönyvben megörökíteni javasolta.

Hogy vitéz honvéd volt, hős hadvezérünk volt, Komárom várának dicső
védelmezője volt: ez senkinek se jutott eszébe. Irányi Dániel már akkor
gyöngélkedő volt, a vajda pedig nem volt ott az ülésen.

Engem keserüség fogott el, de minden jó gondolat nem jutott eszembe.
Hiába: nem születtem szónoknak. De azért mégis felálltam s odakiáltottam
a kormányhoz:

»Talán Klapka mégis megérdemelne a nemzettől egy koszorut. Talán a
képviselőház koszorut küldhetne koporsójára.«

Bánffy megkérdezte a képviselőházat: elfogadja-e a javaslatomat?
Elfogadta. Tehát egy koszorut mégis adunk egyik legnagyobb hősünk
temetésére.

No hiszen összeszidott engem e miatt a vajda. Minek kontárkodom bele a
kérdésbe, ha egyéb nem jut eszembe. Hiszen csak négy-öt nap előtt
temettük el Baross Gábor minisztert; – a mit azért tett a nemzet, mikor
meghalt: Klapka György is megérdemelt annyit legalább.

Igaza volt a vajdának. De mikor másnak még az a koszoru se jutott
eszébe!

Délután értekezletet tartottunk. A vajda menydörgő haraggal beszélt. Ő
meg nem nyugszik a képviselőház határozatában. Ő azt javasolja, hogy
Klapkát a nemzet halottjának nyilvánitsuk s temetésének költségeit az
ország viselje; – temetésén az országgyülés és a kormány testületileg
jelenjék meg s a temetés befejeztéig az ülések függesztessenek föl; – a
temetésre a magyar királyi honvédhadsereget megfelelő számban s teljes
diszben kivezényeljék; diszes siremléket az ország állítson az
elhunytnak, a temetést pedig halasszuk el addig, mig özvegye és
gyermekei meg nem érkeznek.

Pártunk egyhangulag fogadta el a vajda indítványát; egyuttal
elhatároztuk, hogy a sirnál pártunk is gyászbeszédet tart s erre a
vajdát kértük fel s nyomban Irányi Dániel még az értekezletből levélben
értesítette Tisza Lászlót, a központi honvéd-bizottság elnökét, hogy a
temetési rendben pártunk szónokának adjanak helyet.

Volt eszükbe! Elpaktálták ők már réges régen Klapka temetését! Nem
lehetett ebből ő szerintük nemzeti ügyet csinálni! Öreg honvéd, dicső
hősünk, nemzeti hadvezérünk hideg teste: köszönd meg, ha titkon a föld
alá dugnak.

Vacsorán nálam volt a vajda s még néhány barátunk.

Vacsora után szokott kávéházunkba mentünk az Abazziába, a vajda
asztalához. Ott voltunk éjfél után egy óráig.

Kint hideg, szeles, esős idő volt. Nem volt valami jó kedvünk. A lámpák
daczára is sötétek az utczák.

Egy óra tájban hozzánk jön a fizető pinczér s azt ujságolja, hogy Klapka
holttestét ellopták az István főherczeg-szállodából.

– Honnan tudja?

– Egy vendég ur beszéli, aki onnan jött vacsoráról s a ki látta, mikor
egy piszkos teherhordó kocsira fölrakták és elvitték.

– Nem lehet az!

Tanakodtunk.

Lehet biz az! A vendéglős nem szivesen látja szobáiban a halottat.
Bizonyosan megkérte a vendéglős a központi honvéd-bizottságot, hogy a
halottat szállítsa el. A halottat bizonyosan a Muzeum vagy az Akadémia
előcsarnokába vitték s ott állítják föl a ravatalt. Hogy lehetne ez
másként Komárom hős védőjének hamvaival?

Ebben állapodtunk meg.

Okosabb lett volna kocsira ülni, a vendéglőst fölverni s tőle
felvilágosítást kérni. De a hideg, szeles, locs-pocs időben éjfél után
egy órakor ehhez nem volt kedvünk.

De eszünkbe se jutott.

És aztán akárhová vitték a holttestet: reggelig ugy se változtathatunk a
dolgon, reggel pedig majd utána nézünk.

Kérdeztük azt a vendéget: volt-e ismerős azok közt, a kik a holttestet
elvitték?

– Nem volt azok közt senki. Három cseh vagy német napszámos rakta fel a
kocsira. Egy öreg magyar ur és egy szép franczia nő volt még ott. De
mindakettő csak sirt, egyik se szólt egy szót se. A koporsót
leterítették egy viaszos ponyvával, verte az eső, csak ugy csattogott, a
lovak a kocsival ügetve elrobogtak.

Igy beszélte el a kávéházi vendég.

Másnap apróra megtudtunk mindent.

A holttest egész napon át ott feküdt a vendéglő lakószobájában. Se
levetkőztetve, se felöltöztetve. Klapkának pénze nem maradt, Gilibert
asszony a temetés iránt nem intézkedhetett, neje és gyermekei Franczia-
és Angolországban, egyetlen még élő nővére Klapka Julia özvegy Eötvösné,
ha jól tudom: Temesvárott. Gilibert asszonyt és a vendéglőst azonban
értesitették, hogy a temetésről vagy a kormány, vagy a képviselőház,
vagy a honvédbizottság fog gondoskodni. És pedig diszes temetésről.

Hogy is lehetett volna másként?

Este 11 órakor esős, szeles időben széles fenekü szállító kocsi állt meg
az István főherczeg-szálló előtt. Afféle oldaltalan kocsi, a melyen a
ládákat, csomagokat szokás a vasutra és a vasutról szállítani. Három
munkás vagy napszámos, vagy szolgaféle ember mászott le róla. A
negyedik, a kocsis, az ülésben maradt.

A három ember a Temetkezési Egylet embere volt. Fuksz, Micsek, Toll volt
a nevük. Be voltak pálinkázva erősen. Oda mentek a portáshoz, egy
papirjegyzéket tartott valamelyik a kezében; elmondta, hogy valami
külföldi »utazó« holttestét akarják elvinni s leolvasta a papirosról,
hogy az utazó neve: Klapka.

A portás rájuk szólt.

– Nem külföldi »utazó« az, hanem méltóságos ur. Valamikor generális
volt.

Fuksz, Micsek és Tollnak mindegy volt az. Sohase hallották ők Klapka
nevét. Hiszen maga a portás is csak annyit tudott róla, hogy Klapka
valami osztrák cs. k. generális volt. A mi fővárosi népiskoláinkban nem
szokás a nemzet hőseire a gyerek eszét fölhivni. S kivált a 48–49-ik
évek hőseire.

Fukszék, Tollék, Micsekék hoztak magukkal egy szuette, reves ócska
koporsót, a melyben a szegényeket, hirtelen halottakat, talált hullákat
szokták ide-oda, bonczterembe, temetőbe szállítani. Ment a három szolga,
hogy ebbe gyömöszölje bele Klapkát.

A jó Gilibert asszony elborzadt, mikor ezt megtudta. Nem ilyennek
gondolta ő a nagy hősnek, az osztrákverő hadvezérnek utolsó diadalutját.

Hanem eljönnek majd a régi bajtársak; ősz, aggott, roskadt alakok; vérük
hullott egykor, keserü könyük hull most dicső vezérük és jó bajtársuk
oldalánál. Elhozzák majd a diadalmas honvédhadsereg tépett lobogóit,
annyi győzelemnek dicső emlékjelét s odaállítják mind a halottnak
virágkoszorus fejéhez. Ott lesznek majd az ország kormányzói és
törvényhozói legdiszesebb gyászöltönyeikben. Ott lesznek a büszke
főrendek, a kegyes és hatalmas főpapok, az egyházak fejedelmei mind. Oda
vonulnak majd a tantermek ifjusága, a vidék népe, a véráztatta
csatamezők lakói százezeren.

És ott lesz a király vagy annak követe s a királyi honvédség és a közös
hadsereg tisztikara fénylőn, büszkén, délczegen. S megszólal a katonai
zenekarok gyászindulója s a nemzet sirva kiséri kiszenvedett hősét a
nagy és fényes egyházi boltozatok alá, a hol történeti nagyjai együtt
pihennek.

Igy álmodta azt Gilibert asszony.

S e helyett jött éjfélkor három részeg szolga s tótul és németül
követelte a holttestet.

A jó asszony ellenállt. Sehogy se akarta a dicső halott elsikkasztását
megengedni. Én másnap a képviselőházban »halottrablás«-nak neveztem e
dolgot. Gilibertné is ugy érezte, csak nem tudta vagy nem merte
egyenesen igy kimondani. De ellenállt és tiltakozott és sirt és
segitségen törte fejét.

Hol találjon szegény asszony éjfélkor, szakadó esőben segítséget?

Egy gyönge segítsége mégis volt. Az öreg Szakács József, 49-es
honvédfőhadnagy s bajtársa egykor a dicsőültnek.

Ő Gilibert asszony pártjára állott, de Fuksz, Micsek és Toll urakkal ő
sem birt.

De birt volna ő. Késhez, pisztolyhoz is nyult volna ő, ha oda nem
kerültek volna a »bölcsek és tanácsadók«. Megnevezzem-e, elhallgassam-e
a függetlenségi képviselőnek nevét, a ki biztatta is, ijesztgette is
Gilibert asszonyt, csak engedje elvinni a halottat. Ijesztgette
rendőrséggel, biztatta jutalommal s elhitette vele, hogy a mi most
történik: az a központi honvédbizottság és a kormány akarata.

Elhallgatom nevét, megtévedt ember volt. S aztán talán nem is ő volt a
főbűnös.

De ki volt hát?

Ez nap reggelén képviselőházi ülés előtt összejöttek a miniszteri
szobában a miniszterelnök gróf Szápáry, az igazságügyminiszter Szilágyi
Dezső, a vallásminiszter gróf Csáky Albin, továbbá gróf Apponyi Albert
és Horváth Gyula, Irányi Dániel és Helfy Ignácz és még egy képviselő, a
kit én Sötét urnak kereszteltem el magunk között. Tanácskoztak Klapka
temetése fölött. Arról szó se lehet, hogy ők határozták volna el a
holttest ellopását. Ők csak azt határozták el, hogy a Központi
Honvédbizottság intézze el a temetést. A vajda másnap kemény faggatóra
fogta az urakat s még a miniszterelnök is kivágta magát teljesen.

Ki tette tehát? Kitől eredt az egész?

Mert hogy Fukszék, Tollék, Micsekék nem a maguk fejétől tették:
bizonyos.

Mikor már Gilibert asszony és Szakács József ellenállását le tudták
győzni: oda mentek a halotthoz. Arczán vércseppek voltak, azokat durva
törülközővel letörölték. Fehérneműjét ugy szaggatták le róla. A merev
testről nehéz lett volna szép gondosan leölteni. Meg se mosták. Azon
módon beletették a koporsóba öltözetlenül. Egy öltöző fekete ruhát
azonban ráhánytak mégis, hogyha valaki valahol fel akarná öltöztetni,
legyen ruha kéznél. A koporsó födelét rátették, lekapcsolták s aztán a
kocsira a koporsót feldobták.

Szegény Gilibert asszony idáig kisérte. A fájdalom és a sötétség és a
zimankós idő nem engedte, hogy a holtat tovább is kisérje. De nem maradt
el a koporsótól a jó Szakács József, az öreg bajtárs. Ő elment a
teherszállító kocsi után.

De hát ez hova ment?

Éjféltájt bevetődik az István főherczeg éttermébe Horváth Gyula.

Ez a Horváth Gyula képviselő, szerkesztő, hirlapíró, folyamszabályozó,
kormánybiztos, összeesküvő, szabadságharczos, Garibaldi magyar
légiónáriusa, nemes szív, könyelmű »fráter«, hű bajtárs, léha ember: a
legritkább alakok s a legfurcsább jellemek egyike. A legmagasabb
eszményekért lelkesült egész életében s lelkesülése nem üres érzelgés
volt. De nem riadt vissza a legközönségesebb dolgoktól se. Este fáradtan
a csatatéren a vasuttöltés oldalába lefeküdni s holtak és haldoklók közt
s ellenséges martalóczok közt hajnalpirkadásig nyugodtan aludni vagy
dőzsölő férfiak és nők közt nappalokat, éjszakákat eltölteni neki
mindegy volt. A pénzhez nem értett. Az ezreket csak ugy dobálta, akár
jótékony czélra, akár kártyára kellett. Fölséges jellem és kalandor
jellem együttesen. Utolsó száz forintját odaadta barátjának egy szóra s
maga kész volt a másik perczben uzsorás által nyúzatni magát. Szerette,
becsülte, rokonszenvezett vele mindenki. Én is, a vajda is.

Bevetődik a vendéglőbe s hallja, mi történt Klapka holttestével.

Nyomban kocsit hozat, beleül s hajtat lóhalálában a Kerepesi-temetőbe.
Ösztöne azt sugta: oda vitték a hőst a halottas házba. A hova a
csavargókat, a tűzhely nélkül valókat, a szegény legényeket s azokat
szokták kivinni, a kiknek nincs hozzátartozójuk, a kik után a »varju se
károg«.

Ösztöne helyes uton járt. Éjben, sötétben, szakadó esőben akkor ért a
temető kapujához, a mikor ott épen hajba kaptak Fukszék, Micsekék a
temetőőrséggel. A fölött: vajjon beereszszék-e Klapkát a temetőbe vagy
kint hagyják az utczán?

A temetőőrség ugyanis előre nem volt értesítve, az őrség igazgatója
pedig nem volt ott, valahol kocsmázott. Engedelem nélkül pedig meghalni
ugyan lehet, de a temetőbe bejutni nem lehet.

A temető nagy dolog, az őrség hivatala nehéz. A temető birtokrészletekre
van osztva s rendesen telekkönyvezve. Minden birtokrészlet egy gödör.
Minden gödörnek száma van. De a gödrök se egyenlők. Vannak kegyelmes,
méltóságos, nagyságos, tekintetes és hallja kend gödrök. Nincs
egyenlőség a temetőben se. A kinek sok pénze vagy nagy pártfogása van:
annak a gödre is más. Urnak gödrét komisz ember gödrével összetéveszteni
nem szabad, mert ez illetlenség volna. Minden gödörre szám szerint elő
kell fizetni, mint az ujságra. A ki nem fizet elő: nem kap ujságot, nem
kap gödröt. A tiszteletpéldányokat azonban a temetőben is osztogatják
ingyen, de csak nagy ritkán.

Klapkának nem járt a gödrökből tiszteletpéldány. Akkor legalább még nem.
A temetőőrség nem tudott róla semmit s azért nem nyitotta ki a kaput.

Fuksz, Micsek és Toll káromkodott, mint a jégeső. A temetőőrség
visszakáromolta azt a cseh és német népet s rendőrért akart sípolni. A
legnagyobb zivatar közben ruczczan oda Horváth Gyula.

Horváth Gyula alacsony termetű, de Jupiter arczu férfiu volt. Ötven
papra való komolyság és tekintély fénylett büszke fejtartásán, komoly
arczán, okos nagy szemein s őszülő vaskos bajuszán és szemöldökén.
Minden temetőőr és minden Micsek meghőkölt tőle, a mint meglátták. Azt
gondolták, legalább is kerületi előljáró.

Csöndes, de parancsoló hangon megkérdezte az embereket: mi fölött
veszekesznek? Kinek a halottja nyugszik a koporsóban? Miért nem eresztik
be a holtat a holtak birodalmába? A temetőőrök igazolták magukat, hogy
ők fizetés nélkül, óvadék nélkül, a maguk fejétől senkit a halottas
házba be nem tehetnek.

– Mennyi az az óvadék pénz?

– Huszonöt forint.

A pénzt letették s akkor azután a kaput megnyitották.

Igy töltötte Klapka az első éjszakát a halottas házban. Egy gyermek és
egy asszony volt mellette egy-egy koporsóban. Békesség volt köztük
reggelig. És aztán egész napon át és még most is és ezen túl is az
örökkévalóságig.

A holtak kibékülnek egymással.

De nem az élők.

Másnap a vajda vette kezébe ügyünket. Kegyetlen vitája volt a
miniszterelnökkel a házelnök szobájában. A képviselőházban mellette
álltunk, de azért csak félig győztünk. Hanem Klapka holttestét mégis
visszahoztuk. Ott állítottuk föl ravatalát a belvárosi templom oltára
előtt. A szentek és vértanuk között, istennek és szent fiának közelében.

A részleteket nem irom meg. Olvashatja azokat mindenki a kilencz év
előtti hirlapokban.

Hanem te dicső honvéd, győzelmes hadvezér, nemes öreg barátom: te tovább
éltél, mint a hogy nagy nevedhez méltó volt. Kicsiny volt már hozzád az
a nemzedék, mely örökre lehunyt szemeidet bezárta s koporsód fölé
sirhalmot emelt.

Sirhalmot?

Azt emelt. De hozzá méltó emléket maig se.

Ha most már visszagondolunk arra, a mi történt: mint a buborék a viz
fenekéről, ugy tolakodik elénk az a kérdés, miért kellett hát Klapka
holttestét ellopni?

A halottat el kell temetni. Ennyit a rendőri ész is tud.

Hiszen el is akarták temetni. Azért vitték ki éjnek, sötétségnek, esőnek
és viharnak leple alatt a temető halottas gunyhójába.

De ugy akarták eltemetni, hogy mi ne vegyük azt észre s a magyar nemzet
ne tudjon arról semmit. Feledjük el a holtat s aztán feledjük el az élőt
is. És feledjünk el mindent, hogy egykor nagy és dicső volt nemzetünk. S
különösen ne jusson eszünkbe, hogy egykor hősei is voltak a magyarnak.

Mire valók is azok a hősök? Ha elhullottak a csatatéren vagy elbujdostak
idegen avarra vagy elrothadtak a börtön fenekén vagy felakasztották őket
Pesten, Aradon, Pozsonyban: akkor még csak kibékülünk velük valahogy.
Nem zavarják a fölséges urak jó kedvét, a főrendek vidámságát, a papok
cselszövényeit s a miniszterek ostobaságát. Diák, ujságiró, rongyos
hazafi hadd énekelje sirjuk fölött a Szózatot, nyafogó költők hadd
fujdogálják emlékük fölött füzfasipjukat: mindez már nem bántja a nagy
urakat, a hatalmas embereket.

De mit csináljunk az eleven hőssel? A ki elég udvariatlan még most is
élni és köztünk járni s nem szégyenli azt, hogy nevével és alakjával
minket a messze multnak dicsőségére s jelen való életünknek sötét
gyalázatára emlékeztet minden nap? S a ki még annyi szivességet se tesz
meg irántunk, hogy ha már halálát érzi, takarodjék el valahova az
ismeretlenbe s ott hunyja be szemét s itt az ország fővárosában ne
csináljon kellemetlenséget a kegyelmes uraknak.

Hiszen még ha árulóvá lehet a hőst kinevezni: akkor semmi baj! Ez még az
akasztófánál is kényelmesebb. A királyok természetesen sohase árulók. Ők
mindig bölcsek és kegyelmesek s ők mindig szeretik a népet, még akkor
is, mikor halomra lövöldözik. Csak a nemzet hőse lehet áruló. S minő
isteni és minő királyi gyönyörüség lenne az, ha a nemzettel el lehetne
hitetni, hogy minden nagy fia áruló?

Csakhogy Klapkát nem lehetett árulóvá kinevezni.

Husz csatában vett részt s mindig becsülettel. Megvédte Komárom büszke
várát, a mikor már senki se védte a magyart saját országában. S a mikor
már Európa népei mindenütt a zsarnokok lábainál feküdtek; az igazságnak
minden bátorsága s a szabadságnak minden reménye élt még ott, a hol ő
vezette diadalmas seregét.

Kint a nagy világban Kossuthtal és Teleki Lászlóval együtt gondoskodott
nemzetünk jövendőjéről s kicsiny, de bátor seregével betört a
Kárpátokon, hogy országgyülés fecsegése helyett ágyuk hangján beszéljen
a nemzettipró hatalom bécsi embereivel.

Róla hiába kiabálták volna, hogy áruló.

Élő alakját nem tehették el láb alól, csak holttestét lehetett
elsikkasztani. Ezt ugyan csak megkisértették.

Szerény temetéséhez a nemzet adta a költséget. Ezt kierőszakolta a vajda
s a függetlenségi párt.

De hát adott-e neki mást is a nemzet?

Adott.

De hogy mit adott és miként adta: el kell azt mondanom. Tanuljanak
belőle azok, a kik a mi országunk kormányzását csak messziről ismerik, e
kormányzásnak titkait pedig sehogyse ismerik.

Az én dicső barátom Klapka, életének utolsó husz esztendejében gyakran
küzködött már anyagi gondokkal. Mikor Olaszországban laktam s mikor
Párisba költöztem is családommal: gyakran összejöttünk. Időnkint nagyon
sok pénze volt. De a pénzzel csak ugy nem tudott bánni, mint én magam.
Én semmiféle pénzszerzéshez és kenyérkeresethez nem értettem, de sok
milliós örökségem mindig előttem állt. Ő rá semmi örökség se nézett, de
ő meg hatalmas terveivel, nagy eszméivel s nagy összeköttetéseivel
tudott pénzt szerezni. A szultán mindig nagy pártfogója volt. Csakhogy a
pénz meg nem maradt nála. Oly jólelkü s oly lágyszivü volt, hogy
osztotta a pénzt boldognak, boldogtalannak.

Az 1872-ik évi országgyülésre már nem vállalt képviselőséget. Barátai
már ekkor tanakodtak a fölött, hogy őt, mint függetlenségi harczunk
egyik nagy és dicsőséges hősét a nemzetnek kellene megjutalmazni. A
hálás nemzetnek!

Hálás nemzet!

Hiszen igaz; a jó magyar nép lelke nemes s szive gyöngéd és fenséges
érzésekkel van telve jó fiai, hü vezérei, dicső nagyjai iránt. Csakhogy
a népnek vezetők kellenek.

De a kik az ország kormányában a nemzetet vezetnék: azoknak nem a nemzet
parancsol, hanem valaki más.

Én bizony a hálás nemzet jutalmáról, a mióta eszemet tudom, semmit se
tudok. Valami nagy dolgot legalább nem.

Az igaz, hogy gyerek koromban nagy pompával temettük el Vörösmartyt s
azután később Palóczy Lászlót és Teleky László grófot. Az is igaz, hogy
nagybátyámnak gróf Batthiányi Lajosnak hamvait országos diszszel vittük
át a Kerepesi-temetőbe, Deák Ferencz temetése pedig világhirü is volt.
Ott voltam mindenütt. A temetési költséget a nemzet viselte. Láttam és
hallottam. S a temetési költség föl is rugott egy vagy két ezer
forintra. Deáké belekerült hat ezer forintba. Palóczy-é, Teleky-é
négy-öt ezer forintba. Szép pénz. Igaz, hogy a nagy urak, a főrendek
mulatságára, holmi lófuttatási dijra ád a nemzet több mint száz ezer
forintot s ezt oda adja minden évben s oda adja törvény alapján,
országos költségvetésbe fölvéve s a képviselőházban fenkölt és
hangulatos szónoklatokban megszavazva. De hát ez egészen más. Futó ló és
futtató főrend költséges mulatság. Deák, Palóczy, Vörösmarty holtteste
pedig se nem ló, se nem főrend. Mértéket, öszhangot, törvényt kell
tartani mindenben. Kossuth temetésére még annyit se adhatott, mert épen
semmit se adhatott az országgyülés. Azért azt is csak eltemettük
valahogy.

Elvégre is más a temetés s más az életben adott nemzeti jutalom.

Minő szép tünemény lett volna az, ha a nemzet kormánya a király
jóváhagyó szava mellett törvényjavaslatot terjeszt a képviselőház elé,
melyben javasolja a nemzetnek, hogy emlékezzék meg a nagy csaták
hőseiről és vértanuiról, a hadvezérekről és azok özvegyeiről, vésse föl
érdemeiket az ország törvényeinek örök lapjaira s szentséges nemzeti
hála gyanánt nyujtson nekik megérdemlett méltó jutalmat.

Diszes nemzeti köntösben jöttek volna föl a nemzet tanácsába az ország
kormányzói s a népnek választott képviselői. S vita nélkül, örömkönyek
közt s a szivből jövő hangok harsogó viharával fogadták volna el a
törvényt. A fölséges király ott várta volna budavári palotájában a
tanácskozás eredményét s ott várta volna az ország főrendeit, az
egyházak főpapjait, a nemzet választottjait, hogy kezükből átvegye a
döntést s apai érzéssel szentesítse azt. Fején a szent korona, vállain
szent király palástja, szemeiben minden szentnél drágább honfiköny!

Bolond beszéd! Buta képzelődés! Részeg agynak álmadozása! Mintha a
magyar országgyülésnek az volna feladata, hogy a magyar nemzet szive
szerint hozzon törvényeket!

– – Hiszen hozunk mi törvényt! Hiszen adunk mi nemzeti jutalmat!

Hiszen ott van Mangelberger Jakab és Dürnsteini Schweiger Lajos két
zsandárgenerális, a ki az ötvenes években nyaggatta, szidta, üldözte a
magyart: adunk mi ezeknek nagy nyugdijat.

Ott van Kempen-Fichtenstam táborszernagy özvegye s ott vannak Hohenbruck
és Wernekingh méltóságos udvari tanácsosok, a kik a magyar nemzet
letiportatásának éveiben a rendőrség főnökei voltak s annyi jó hazafit
juttattak koldusbotra, börtön fenekére s akasztófa tetejére. Nagyon
tekintélyes összeget adunk nekik évenként.

Ott vannak az udvari kanczellárok, Forgách Antal, Mazuranics János,
Zichy Hermán, Privitzer István, a kik Magyarországot tüzzel-vassal be
akarták olvasztani az Alsó- és Felső-Ausztria nevü tartományokba, –
készséggel jutalmazzuk mi ezeket nyolcz-tiz ezer forinttal évenként.

Ők a császárnak tettek szolgálatot, hü szolgák voltak, pusztitották a
tintát és a magyar ember vérét és vagyonát: arra való az ország, hogy
őket megjutalmazza.

Hanem a ki a nemzetnek volt hü szolgája, jó fia, vitéz katonája, dicső
hőse: azt megjutalmazni szegények vagyunk.

Ott van az országgyülés iratai közt egy kimutatás, talán nyolcz-tiz ezer
ember neve van benne felsorolva, kicsiny és nagy emberek nevei.
Megrontásunkra tört valamennyi. Ezek számára a nyugdijat, a kegydijat, a
nemzeti jutalmat az országgyülés szavazza meg nyiltan. Fáradtságuk
elismerést nyer, nevük a törvény lapjain. Minden száz közt, ha egy a
magyar nevü ember. Nem is lakik országunkban egy se. Másutt költik a mi
pénzünket.

De hát fizess magyar!

Klapka soha se kért nemzeti jutalmat. Barátai tünődtek, nem ő. És a
miniszterelnökök: Lónyay, Szlávy, Bittó, Tisza. Végre öt vagy hat ezer
forintban meghatározták évi jutalmát. De ugy, hogy a nemzet ezt valahogy
meg ne tudja.

A rendelkezési alap az a forrás, a melyből az ily jutalomhoz meritik a
pénzt. A kormány elnöke elhatározza, kényes esetekben a királynak
bejelenti s ha a király jóváhagyja: akkor a jutalom kiadása a kormány
későbbi s másik elnökének is erkölcsileg kötelessége.

De hát jutalom ez? S ha jutalom: a nemzet adja ezt? Az a nemzet, a mely
erről nem is tud semmit?

S azután mennyi furcsa jutalom, dijazás és »megfizetés« esik abból a
számadáson kivül eső pénzből! Szerencse, hogy a kormányok elnökei
magukkal visznek s elégetnek minden irást. Soha se tudja meg se
ellenség, se jó barát, hogy hova lesz annak a pénznek legnagyobb része.

Az én dicső emlékü barátom hol fölvette, hol másnak adta ezt a pénzt. De
öreg korára mégis elfogadta, a mikor már aggság és betegség elhitették
vele, hogy ugy sem sokat ér az élet.

Oh ti dicsők, ti nagy lelkek, ti nemzeti hősök, a kiknek alakja messze
jövendőbe bevilágit: milyen jó az nektek, hogy ti is oda juttok a föld
alá! És milyen jó az mi nekünk is! Hálátlanoknak legalább nem kell
tovább lennünk. Csak elmulástok napjáig!



AMELI HALÁLA.

(Feleségem betegségei 1886-tól kezdve. – Megkapja a rákot. – A Gellért
tetején. – Fifi kutyám. – A halál. – A részvét. – A temetés. – Jegyzet:
A puszta sir.)

Szegény Ameli, bizony csak meg kellett nekem tőle válnom utoljára is.
Majdnem negyed századon át éltem vele boldogan. Házas életünk belső
nyugalmát sohase zavarta meg semmi. Jött a betegség, jött a halál. Halál
ellen nincs orvosság, azt mondja a példabeszéd. Nincs bizony se
orvosság, se orvos. Pedig én ugyancsak gondosan kerestem mindkettőt.

Most már nyugodtabban tudok beszélni haláláról, Volt idő s hetekig,
hónapokig tartott az az idő, a mikor szentül meg voltam arról győződve,
hogy Ameli után én is elpusztulok. Vagy egy vagy más módon, de utána
megyek magam is. Most is alig tudok magamnak számot adni arról, miként
tudtam én annyira csillapodni, annyira feledkezni. Szegény grófné,
bizony gyönge voltam, bizony hütelen voltam én az ő emlékezetéhez!

1886-ban mellhártyagyuladást kapott. E betegsége nagyon fájdalmas volt.
Sokat szenvedett miatta. Futkostam az orvosokhoz. Magam is benne voltam
abban az ostoba képzelgésben, hogy a budapesti orvosnál különb a bécsi
orvos. Mintha a betegség és az orvosi tudomány és a patika más volna
Bécsben, mint nálunk. Ez már magyar hülyeség. Bécsben a császár, Bécsben
nyomják a bankjegyet, Bécsben van a katonai hatalom és a sok mindenféle
vállalat, pénzintézet, divatczikk, orfeum, dorbézoló alkalom; – az
ostoba közönség azt hiszi, ott kell lenni az orvosi tudománynak is. Én
is ilyen közönség voltam, de a mi a legfurcsább, még a budapesti orvosok
is csak efféle közönség.

A grófnét bécsi orvossal gyógyittattam. Valami dr. Kahler tanár volt az
orvosa. A mellhártyagyuladásból ki is gyógyult a grófné, ha ugyan igazán
kigyógyult. A tanárnak legalább elhittük a gyógyulást. Jó modoru, kedves
ember volt ez a tanár.

Az 1887-ik év elejét egész májusig itthon töltöttük Andrássy-uti
lakásunkon. A harmadik emeletre följárni bizony nehéz volt már a
grófnőnek. Májusban Párisba mentünk. Itt – talán utoljára – még jó
napokat töltött a grófné. Majdnem négy éve nem látta Párist. Néha oly jó
kedve volt, mint fiatalsága napjaiban. Franczia és angol barátaink
bókjaikkal halmozták el. Bonbonnel öreg párduczvadász barátom azt
mondta, ő is Magyarországba jön megifjodni, ha sokáig nézi a grófnőt.

Mind nem ért ez semmit. A választások és az országgyülés miatt haza
kellett jönnünk. S itthon Ameli egészségét ujabb zavarok fenyegették.

Az 1887 és 1888 közti télen olyan jelek mutatkoztak, mintha áldott
állapotba jutott volna. Megint Bécsben töltött pár hónapot. Az orvosok
lehetőnek mondották a családi örömöt. Szegény grófné ugy örült, mint a
gyerek a fényes ajándéknak. Én is örültem. Nőm kedélyállapota
ellenállhatatlanul vonta magával az enyémet. Sehogy se szerettem volna,
hogy engem papucshősnek tartson valaki, de az igaz, hogy mást gondolni,
mást cselekedni s másként érezni, mint nőm, se nem tudtam, se nem
akartam. De nem is mertem.

A megjövendőlt családi örömből semmi se lett. Csak istentelen
gyomorhurut és bélgyöngeség. Koritnyiczára kellett menni a grófnőnek,
hol Róth és Ormay orvosok, gyöngédséges modoru derék férfiak felügyelete
alatt egészen meggyógyult. Kitünő vize van ennek az apró fürdőnek. De
sok karlsbadi és gasteini és reichenhalli betegséget tudna ez a fürdő
sokkal jobban elpusztitani! De sok egészséget sokkal jobban
helyreállítani!

1891-ben a nyár legmelegebb részét otthon kellett töltenünk. Ekkor volt
a parlamentben a nagy államositási háboru. Nagy kedvünk lett volna
Szápáry Gyula grófot megbuktatni. Ő volt a miniszterelnök. Horváth
Adával együtt én voltam a függetlenségi párt egyik vitarendezője.
Hónapokig tartott a vita s az őrhelyet elhagynunk nem lehetett. Csak
augusztusban állott be a nyári szünet. Ekkor vettük észre egész
biztossággal, hogy a grófnő mellén valami nagy betegség készül.

Megint Bécsbe futottunk Mosetig Moorhof orvoshoz, a sebészet tanárához.
Európai hirü tudós volt, holmi sebészettani szereket, jodoformot,
methylviolett befecskendezést ő alkalmazott először. Azt mondták:
csodákat tud mivelni. Gondosan megvizsgálta a grófnőt s emlőrákot
fedezett föl nála.

Igaz, hogy ezt először háziorvosunk fedezte föl. Háziorvosunk ekkor már
egy év óta egy jókedvü fiatal orvos volt: Reiner Ede. Élénk modoru, jó
kedvü fiu, az öreg vajda ajánlotta nekem, korábban a zsidó kórháznak
volt jeles orvosa, az Abbázia kávéházban ismerkedtem meg vele, mindig a
vajda társaságában volt, azért elneveztük Bolfrasnak s ez a név rajta is
maradt. Nem neheztelt érte. Hiszen Ferencz József ő felsége is akárhova
utazik, segéde Bolfras mindig vele jár. Innen eredt az én orvosom dévaj
mellékneve is.

Reiner Ede 1891 elején átkozott influenza betegségből gyógyitotta ki a
grófnőt, még pedig gyorsan és nagy ügyességgel. De azután nem sokára
észrevette, hogy a grófnő mellén valami veszedelmes keményedés vagy
daganat kezd képződni s nekem nagy bizalmasan megsugta, hogy ő ugy látja
s attól fél, ez nem egyéb, mint rák.

Rák!

Átkozott betegség. Ebben halt el idő előtt nagy Napoleon is. S a mi épen
különös, az én nemzetségemnek is családi betegsége a rák. Gyerekkoromban
ugy hallottam, dédanyám báró Harruckern Jozefa oltotta be a családba s
már öreg apám is ebben pusztult volna el. Bizonyos, hogy apám is s Gyula
és Viktor testvérbátyám is ebben szenvedtek.

Hejh édes jó Ameli, ha neked rákod van: akkor csakugyan beillettél a
gróf Károlyiak családjába. Akkor csakugyan kár volt miattad annyi
családi zenebonát csinálni. Akkor a te véred is csak olyan kék vér, mint
akárkié lehet. Mert hiszen a rák nem tud különbséget tenni a büszke
Károlyi grófok vére és a te véred közt. A rák pedig kényes szörnyeteg.

Fiatal házi orvosunk sehogy se ellenezte Mosetig Moorhof bécsi tanár
tudományának igénybe vételét. De hát mit ért az a tudomány is? Azt a
methylviolettet ugyancsak föcskendezte be a bőr alá, a daganat mintha
kisebb lett volna, de azért csak terjedt annak a ráknak »rosszindulata«
utóbb a májra is s gyomor körüli mirigyekre is.

Az emlőrákot ki szokták metszeni. A grófnő ezt meg nem engedte. Vele nem
közöltük baja természetét s ő soha egy pillanatig se hitte, hogy baja
halálos. Még halála előtt néhány perczczel is biztos felgyógyulásáról
ábrándozott. S az én hangulatom is az volt, a mi az övé. Neki jobban
hittem, mint az orvosnak.

Az 1892-iki tavaszt már nagy betegen élte át. A methylviolett semmit se
használt, házi orvosunk nagy vitájára végül Mosetig tanár is belátta
ezt. A házi orvos édes tejjel, aludt tejjel, kefirrel s a nagy fájdalmak
ellen morfinnal táplálgatta a grófnőt.

A tavasz végén magam is ebül voltam. Engem is sok mindenféle alávaló
nyavalya megkörnyékezett, a mint ezt később elbeszélem. Különösen
bántott ekkor a nehéz légzés, alig tudtam már zihálni is. Az orvos
légváltozást ajánlott.

Könnyü ezt tanácsolni. De én a grófnőt el nem hagyom, se azt a beteg nőt
messze nem szállíthatom. Hiszen nem volt már jártányi ereje sem. Csak
feküdni tudott. Oly sovány és átlátszó volt már szegény, szinte halálra
vált.

Menjünk a Gellérthegyre!

Igaz. Közel van. Magaslat. A levegője tiszta. Budapesten tiz szél közül
kilencz nyugatról vagy északnyugatról fuj; a gyárak füstjét, a nagy
város szennyes páráju levegőjét soha nem hozza a Gellérthegy felé. Ha
más világvárosnak ily közelben ily ragyogó szépségü magaslata volna!

Kibéreltem Vargha László orvos nyaralóját. Ott van a budai várra néző
oldalon. A látás csodálatos szép onnan. A várra, a Dunára, a
Margitszigetre, a Jánoshegyre, a Szemlőre, a völgyek és ormok
messzeségébe. Micsoda koldus sivárság ehhez a római Monte Pincio
annyiszor leirt minden tájszépsége!

A mentők szállították föl a grófnőt.

Fölvittem a szükséges személyzetet is. Rózát, a grófnő kedvelt
komornáját. Azután Józsi inasomat. Szakácsnét, szobalányt. Semmiképen el
nem hagytam volna pedig Fifit, kis vörös kutyámat. Hézagos lett volna a
család e nélkül.

Sátrat készitettem a villa kis udvarán. Ez alá toltuk a grófnő kis
kocsiját, melyen feküdni szokott. Öltözékére ekkor is nagy gondot
fordított, mint egész életében mindig. Szép idomu piczi lábaira ide is
Párisból rendelte meg czipőit.

Itt fogadta barátainkat. Társalgása még mindig élénk volt. Még jó kedve
is volt igen gyakran. A vajdával is egészen kibékült utoljára.

Ennek története van.

A grófnő minden áron meg akarta ujítani testvéreim ellen a nagy örökségi
pert, a vajda pedig ezt sehogy se akarta. Ugy okoskodott, hogy 32 ezer
forintnyi biztos jövedelmünkből türhető kényelemmel megélhetünk, ha
pedig a pört megindítjuk, jövedelmünk nyomban megcsonkul 15 ezer
forinttal s a mi marad is, pörrel kell behajtani. A grófnő tehát mindig
zsémbeskedett, a vajda ritkán is jött hozzánk s a grófnő kijelentette,
hogy csak akkor békül ki vele, ha már a pört megindította.

Ott a hegyen különösen sürgette a pört. Előhozta minden nap. Végre ugy
segitettünk a dolgon, hogy elhitettük vele, hogy a pört már csakugyan
megindította.

Látni akarta a periratokat.

Izidor barátunk összekalapált egy borzasztó hosszu keresetlevelet s a
régi pörből kivett egy ötven ivnyi replikát s fölvitte a hegyre s
megmutatta.

– Olvassa kérem. Hallani akarom!

Izidor barátunk tehát neki állt s olvasta óra számra, nap számra, hét
számra a megbolondult pör iratait. A haldokló asszony nyugodtan
hallgatta. Néha el is szunyókált rajta. Néha összeszidta a vajdát a sok
ákombákom miatt.

De a mikor feljött a vajda, mégis édes mosolylyal fogadta s csókra
nyujtotta kezét. Azt a kezet, melynek már elhervadt minden szépsége s
melynek bőre már fényes volt, mintha más világ hintette volna rá
sugarát. Azt a kezet, melyet én hires művész mintázatában karrarai
márványból most is őrzök.

Házi orvosunk s Izidor barátunk feljött minden nap. Gyakran feljött
Herman Ottó s Hentaller Lajos is.

Rokonaim közül nem jött hozzánk senki.

S elmaradt a főrendi világ minden tagja. Annyi gyermekpajtás, annyi jó
barát egykoron! Bujdosásom korából annyi mulató társam! Elmaradtak mind.

Kis kutyám Fifi, az mind végig hiven teljesitette bajtársi kötelességét.

A Gellérthegy nyáron tele van szunyoggal. Apró, barnás-sárga szunyogfaj
ez, döngicsélő hangját alig lehet hallani, de sok s minden árnyékos hely
tele van vele. A hova a nap süt: oda nem megy, de oda az ember se megy.
Csipését ugyancsak megérzi az ember.

Fifi kutyám állandó harczban állt a szunyogokkal. Meg nem foghattam,
hogyan bujtak rövid, de sürü szőre közé. Leste őket s ha közel jöttek
hozzá, serényen el-elkapta őket.

A grófnőt is bántották. Mozdulatlanul feküdt a tolókocsiból álló
betegágyán sátram alatt. Csak szemeinek szépsége maradt meg végig. A
szunyogcsipést alig látszott érezni, vagy már arra is gyönge és erőtlen
volt, hogy magáról a szunyogot elkergesse. Vagy Róza, vagy én álltunk
mellette, hogy megvédjük amaz apró fenevadaktól.

De ha mi nem voltunk ott: ott volt Fifi kutyám. Menten felugrott fejéhez
s leült a vánkosra arcza mellé s nagy gonddal őrködött, hogy se szunyog,
se légy ne jusson közelébe.

Mégis volt önzés Fifiben, pedig egyébként sok nemes erkölcs lakott
benne. Hiába, az emberek közt a kutya is csak elszokja az önzést. Ha
egyidőben közelgetett egyik szunyog ő hozzá s a másik a grófnőhöz,
háromszor-négyszer is oda fordult hol az egyikhez, hol a másikhoz.
Tünődött kis ideig, melyiket kapja el előbb. De rendesen azt kapta el
először, a melyik őt fenyegette és csak azután kapta el azt, a melyik a
grófnőt fenyegette.

Ime az önzés még a kutyában is. Mit várjunk hát az emberektől?

Magam se voltam különb. Sok mindenféle betegségem mintha elvágták volna
ott a hegyen. Hörgő hurutom elmult, nehéz légzésem elmult, mindenféle
fájások, nyilallások elmaradtak s alig töltöttünk ott tizennégy napot,
már hegynek fölfelé is tudtam mászkálni. Rossz, meredek, régi világból
való ut vezetett föl a nyaralóhoz valami Orom-utczán, Gellért-utczán
keresztül s már nem állott el lélekzetem, ha fölfelé gyalogoltam.
Hatalmas étvágyam is támadt; ettem, mint a farkas.

S én mind ennek örülni tudtam. Holott napról-napra jól láttam, hogy
Amelihoz óráról-órára közelget a halál. Ime önzésünk, gyöngeségünk!
Miért szidtam volna meg tehát Fifi kutyámat önzéseért?

Julius tizedikén már nagyon rosszul volt a grófnő. Nem figyelt már
Izidor barátunk kusza replikáira. Hol az ágyba kivánkozott, hol
tolókocsijára. Negyed óráról negyed órára vagy a szobában, vagy a
szabadban akart lenni. Bármily gyöngéden emeltük: nagy fájdalmat érzett.
Egyszer-másszor ki-kitört könnye, de ennek okát nem mondta meg.
Orvosunkkal abban állapodtam meg, hogy másnap, 11-én, az egyik hires
fővárosi orvost tanácskozásra hivjuk meg.

Meg is hivtuk. Nevét minek mondanám meg. Déli tizenegy és tizenkét óra
közt jött fel. Szegény Ameli már alig tudott szólani, de látszott
szemein, hogy örül az orvosok figyelmének. Még akkor is bizott az
élethez. A hires orvos megnézte, szivdobogását meghallgatta, a beteget
biztató szóval ámitgatta, aztán háziorvosunkkal tanácskozott. Nekem
határozottan azt mondta, hogy pár hét is elmulik, mire a közvetlen
veszély beáll.

Ő elment s utána pár óra mulva odasompolygott a halál, a mint
háziorvosunk jól sejtette.

Ezért nem mondom meg ama hires orvos nevét. Hisz a többi hires tanár se
tudósabb. Miért mulassanak egyedül az ő rovására?

Talán pár kanálnyi erős levest s nagyon kevés tejet evett a nagy beteg.

Gyönyörü idő volt. Pazarul szórta ránk sugarait a déli nap. Aranyban
fürdött körülöttünk az ég és a föld s mosolygott ránk a nagyváros, a
messzeség s az egész világ. A hires orvos eltávozta után én
megreggeliztem s kimentem a sátor alá dohányozni. Egy óra tájban hozzám
jött a komorna s azt mondta, hogy a grófnő a szabadba kivánkozik.
Bementem. A grófnő nem szólt, csak az ajtó felé nézett. Párnájával
együtt áttettük a kocsira. Oly könnyü volt, mint a pehely. Csak a lelke
élt még s lázban égő két szeme.

Nehány perczig volt kint. Csak épen még utoljára látni akarta a
napfényes világot. Ujra be kellett vinnünk ágyába. Szemeit lehunyta,
mintha aludnék.

Három óra tájban nagyon nyugtalan kezdett lenni. Fejét jobbra-balra
forditá s kezeit többször fölemelte. Mintha nehéz légzés kezdődött volna
nála. Fifi kutyám felugrott az ágyra s nézte mereven urnőjét.

Egyszer odament hozzá s elkezdte kezefejét és nyakát, arczát szeliden
nyalogatni. Mintha anyaállat tenné kis csecsemőjével. Nyilvánvaló volt,
hogy kedveskedni akar, hogy nagy fájdalmát enyhiteni akarja. Boldogtalan
kis állat, mit ér a haldoklónak már a te együgyü kedveskedésed?

Egyszerre, mintha nyilból lőtték volna ki, leugrott a kutya az ágyról,
oda futott hozzám, fölágaskodott kezemhez s elkezdett nyöszörögni s
kezemet nyaldosta.

Mit akar az a kutya? Miért hagyta ez el azt a nagy beteget?

Oda futok az ágyhoz. Az én édes nagy betegem halott volt. A mint lelke
elröppent, a kutya abban a pillanatban futott hozzám hirt adni s engem
vigasztalni. S tudott némileg vigasztalni. Rettenetes fájdalom fogott
el. Sirni egész életemben nem igen tudtam, de ekkor fuldokló zokogás
vett rajtam erőt. Lerogytam a sátor alatt egy székre s két kezemre
támasztottam fejemet. Az az oktalan állat oda jött hozzám s addig
nyaldosta szeliden arczomat, mig csak magamhoz nem jöttem.

Két halottam volt már tehát. Az első Endre fiam, a második: feleségem.
Akkora elszántság vett rajtam erőt, hogy el akartam magamat emészteni.
Barátaim elrejtettek előlem pisztolyt, tőrt, minden ártalmas szerszámot.
Csak a vajda hozott először észre a maga kurucz észjárásával egy
pillanatra.

– Semmi bolondság jó Gáborom! Első kötelességed: kedves halottadat
eltemetni. Azután majd beszéljünk másról is.

Igaza volt.

El is ment rögtön családomhoz. Fölkereste Körmendyt, apám titkárát s
főügyészét s kért tőle pénzt a szükséges költségekre. Jól tudta a vajda,
hogy nekem soha sincs fölösleges pénzem. De most az egyszer testvéreim
se fukarkodtak. A vajda tizezer forintot hozott a temetés költségeire.

A részvét nagy volt balsorsom iránt. Ha oly mélyen nem érzem
veszteségemet: azt kellett volna gondolnom, hogy ime: én valaki vagyok.

Olasz-, Franczia- és Spanyolország földéről minden jó barátom
fölkeresett levélben vagy táviratban. Köztük hires férfiak, mint
Pasteur, a párisi Rothschild s a franczia és olasz parlament nem egy
jeles tagja. A Jérusálemben megmentett spanyol bankár, londoni fogságom
két bajtársa s frankfurti bankár barátom is, áfrikai és ázsiai utazó
pajtásom.

De részvétiratot kaptam Szentpétervárról is III. Sándor czár nevében
udvarmesterétől. Mikor a czár még trónörökös volt: két ebéden voltam
vele együtt nagyon szük és bizalmas körben. 1880-ban volt ez Párisban.
Véletlenül találkoztam vele egyik étteremben. Asztalom az ő asztala
mellé esett. Társaságának egyik tagja figyelmeztette őt rám. Fölkelt,
hozzám lépett, bemutatta magát s meghitt asztalához.

– Köszönöm fenség, elfogadom, de oly föltétel alatt, hogy én is
viszonozhassam vendégszeretetét.

– Köszönöm kedves Károlyi, szivesen elfogadom.

Ez két izben történt. Másod izben már kemény harczot vivtunk a számla
dolgában s csak nagy nehezen tudott maga a czárevics lefegyverezni azzal
az igérettel, hogy legközelebb az én vendégem lesz. De hirtelen el
kellett utaznia. Szives hangu levélben bucsuzott el tőlem. Levele ma is
meg van irataim közt.

Anyám is kedves levelet irt s szép koszorut küldött. De visszairtam
neki, hogy jobb lesz, ha nem jön el a temetésre. Nem akartam, hogy
gyöngének vagy indulatosnak lásson.

Pista öcsém távirata csak egy szóból állt. »Pipkád«. Gyerekkorunkban
nagyon szerettük egymást s én őt csak Pipka néven neveztem. Nagyon jól
esett akkor ez az egyszavu távirata. Pálma hugom a fájdalomban is édes
levéllel keresett föl. Sokat könyeztem levelére.

Főrendi barátaim megint távollétükkel »tündököltek«. Csak a jó Zichy
Jenő gróf emlékezett meg rólam. Hóbortos fiu, de hozzám mindig volt
szive. Báró Bánffy Dezső képviselőházi elnök részvétirata is jól esett.
Gyürky Ábris gróf még a temetésre is eljött, nem röstelt felmászni a
Gellérthegyre. A főrendi hölgyek közül csak Batthyányi Gézáné
unokatestvéremnek s Orczy Sarolta bárónőnek jutottam eszébe. Hálás
érzést támasztottak bennem. A függetlenségi párt is szerkesztett egy
jegyzőkönyvet s Pázmándy Dinkó sántikált föl vele hozzám a hegyre.

Tett ő más szolgálatot is.

A ravatalt a hegyen állitottuk fel. Papot látni nem akartam. A boldogult
grófnő Olaszországban kimondhatatlan gyülöletet érzett a papok iránt.
Érzése soha nem szelidült meg. Halála előtt pár nappal is lelkemre
kötötte, hogy őt se füstölővel, se szentelt vizzel, se czirkumdedérummal
ne zaklassák.

Másnap kinézünk a kapun s ime három pap jön fölfelé a hegyi uton. A jó
lelkü Krisztinavárosi plébános jött harmadmagával. Valahogy értesült a
grófnő haláláról s elindult hozzám, hogy a temetésnél szent és buzgó
közreműködését fölajánlja.

Nem akartam. Ameli utolsó akaratát szentül meg kellett tartanom. Dinkót
kértem, menjen a papok elé s végezzen velök.

Végzett is. Ugy elkergette mind a hármat, sohase láttam őket azóta.

A vajda tartott beszédet a ravatal mellett. A beszéd igy szólt:

»Először meghal, a kit szerettünk. Néma lesz az ajk, kihül a sziv,
kialszik a szemek édes sugára, hideggé és merevvé lesz a tetem.
Elvisszük a temetőbe, letesszük a sirba, földet hányunk koporsója fölé,
virágot ültetünk sirhalmára s emlékkövet örökalvó fejéhez.«

»Azután meghalunk mi, a kik szerettünk. Évek mulnak, évtizedek mulnak,
el-eljárunk a temetőbe; megnézzük sirját, megnézzük nevét s könyünk és
áldásunk hull emlékezetére, a kit szerettünk. De minden évben elmulik
közülünk is egy vagy kettő s te is jó Gáborom, lelkemnek igaz barátja,
egykor majd lehajtod fejedet, könyed kiszárad s beteg szived
mozdulatlanná válik. Nem kell többé elmenned a temetőbe, hiszen ott lesz
már örök tanyád.«

»Azután elhervad a virág, beomlik a sirhalom s elporlik utóbb az emlékkő
is. Siriratának aranyos betüjét fakóvá teszi az idő hatalma s nem tudja
azt többé senki elolvasni. Hisz a kik szerettek és a kit szerettek:
porrá váltak egyaránt. Porrá vált maga az emlékkő is. De minek is az
emlékkő, mikor már senki sincs, a ki emlékezzék?«

»Mi marad meg tehát örökké?«

»A szeretet. Elporlott szivekből átszáll az élő szivekbe s boldoggá
teszi azt a nemzedéket, mely nevét se tudja annak, a ki azt nagy lelke
öröksége gyanánt hagyta hátra.«

»Imhol jó Gáborom – életednek társa, szivednek fele, örömödnek és
bánatodnak osztályosa itt a koporsóban: mintha téged el akarna hagyni
örökre. De gyötrő kétség ne bántsa lelkedet. Itt hagyja nálad
szeretetét. Gazdagabb lesz szived az ő édes emlékezetével. Bánatodat,
fájdalmadat, könyeid hullását szüntesse meg az az emlékezet«.

»Nőd és hazád: ezt a kettőt szeretted. Értük éltél, értük fáradoztál. Az
egyiket elvesztetted, de megmaradt a másik. Azé legyen most már minden
szerelmed, a ki megmaradt. Erre intett, erre buzditott, asszonylelkének
egész lángolásával erre hevitett a te nemes halottad is. Élő hazádnak
igaz szerelme s holt feleségednek édes emléke legyen vigasztalásod. És
legyen a mi forró áldásunk, melylyel téged is, halottad emlékét is a
szivünkbe zárjuk.«

Ez a beszéd nagyon meghatott engem is, de barátaimat is, kik a temetésre
eljöttek. A beszéd még talán szebb és tartalmasabb volt, mint a hogy
nekem följegyezték s nagyon meglepett mindenkit, mert a vajdát csak ott
kérték föl halotti beszéd tartására s neki még öt percznyi ideje se
volt, hogy a fölött gondolkozzék.

Én ugyan ismertem már a vajdát s nem csodálkoztam beszédén, de később
mégis megkérdeztem tőle: egészen rögtönzött volt-e beszéde, vagy a
fölött már előre gondolkozott? A vajda aztán fölvilágosított:

– Rögtönözni csak ostobaságot lehet, de eszmét, gondolatot, elveket,
intézményeket nem lehet. Még kevésbbé készül rögtönözve az eszmének oly
alakja, mely művészi s mely a hallgatóban azt a hangulatot kelti, azt az
érzést és elhatározást szitja föl, a melyre a szónok egyenesen
törekedett. Az eszmének és gondolatnak már élni kellett a szónok
lelkében, sőt művészi alakjának is készen kellett lennie. A melyik
beszéd könyvekből, jegyzetekből, idézetek könyvéből készül: csonka, vagy
bágyadt az rendszerint. Nálam a gondolatok ebben az alakban már négy nap
óta készen állottak, a nélkül, hogy a grófnő halálára gondoltam volna.
Négy nap előtt »Perl öcsénk«-kel a régi Ferenczvárosi temetőben
sétáltunk. Ott láttam a sok beomlott sirt s elporlott emlékkövet. A
legtöbb emlékkő felirata már olvashatlan. Néhánynak felirata nagyon
megható volt. Hatvan-hetven év előtti legnagyobb költőink legszebb
gondolatait ismertem föl a sirköveken. Különösen egy 18 éves szüzén s
egy gyermektelenül elhalt ifju nőén. A szüzén ez a gondolat volt:
»Tisztán születtem, tisztán mentem a föld alá, tisztán hajtom fejem az
öröklét kebelére; – hol lesz boldogságom?« Az ifju nőén ez a gondolat
volt: »Pártámért, szivemért, hüségemért Isten nem adott cserébe
magzatot. Jutalmam legyen hü férjemnek rólam való megemlékezése.«
Egyszerü, szép gondolatok, de gyönyörü versben megörökítve. Ott a
temetőben jutott eszembe mindaz, a mit a boldogult grófnő fölött halotti
beszédül elmondottam. Egy sirbolt is volt ott, melynek téglaboltozata
már évek óta beomlott. Sirirata még meg volt az ajtó fölött. A gödröt
telenőtte már a vadfü. Egy kis lányka valamelyik szomszédból vagy
őrtanyából aludt a füben. Fölébresztettem, mert már bealkonyodott. E kis
lányka láttára jutott eszembe, hogy az ő számára már semmi ragyogó
emlékkő, semmi szép sirirat nem jelent semmit. De a királyi tetemek
piramisa se jelentene. Hisz ő már az elporlott alakokból nem ismert
senkit, sőt hiröket se hallotta. Igy járunk pedig, édes Gáborom, mi is.
Igy magyarázta meg a vajda az ő beszédje eredetét.

Később ismét kiment »Perl öcsém«-mel ebbe a temetőbe, hogy egy csomó
siriratot följegyezzen szóról-szóra, de bizony a város akkorra már
elárvereztette az összes korhadt sirköveket.

Ameli számára a Kerepesi-uti temetőben vettem sirhelyet. Magam mentem
érte Gerlóczy polgármesterhez, a ki aztán gyorsan és szorgalmasan eljárt
ügyemben. Szápáryhoz, a miniszterelnökhöz is magam mentem, hogy
vigyázzon, a papok miatt bajom, késlekedésem ne legyen.

Nem is lett.

Szép sirhelyet találtam. Ha a főkapun bemegyünk s az uton egyenesen
elmegyünk a kőfalig, a fal mellett bal felé, mindjárt ott van az a
sirhely. Fekete mauthauzeni gránit-piramis az emlékkő, a sirgödröt
faragott kövek födik be, a zárókő kissé dőlt fekvésben. Vaskerités
keriti.

Pázsitról, virágágyról nem gondoskodtam. Hiszen ha én nem leszek, ugy
sem ápolja ezt a virágot senki.

Szép és nagy kisérete volt halottamnak. Amelit kevesen ismerték a
fővárosban. Rokona senki se volt a fővárosban. Az én rokonaim közül se
jött el a temetésre senki. Nem busultam miatta. Barátaim, a kik a
fővárosban voltak még, mind ott voltak. Kivált az én kedves és ifju
ujságiró barátaim. Minő jó fiuk ezek! Csak ők tudnak még lelkesülni,
csak ők tudnak még igazán ragaszkodni. Minő üres, sivár, számitó, aszú
lelkek ő mellettük az »ország nagyjai«, a kiket pedig egyedül csak ők
tesznek az ország nagyjaivá. Az ő tolluk és szegénységük nélkül de
semmire se való ember maradna a nagyok nagy része!

A temetőben, a zárókő megerősitése előtt, báró Kaas Ivor barátom mondott
szép és érzékeny búcsubeszédet. Mindig szerettem őt. Az egyházpolitika
miatt később ritkán találkoztunk. Mindig meg akart enni bennünket a
vajdával együtt. De én azért változatlanul szerettem. A véderővita
alatt, több mint egy éven át, együtt éreztünk és fáradoztunk. Erre
mindig élénken emlékeztem.

Verses nagy müvének egyes részeit könyv nélkül megtanultam valamikor.

A temetés után rögtön otthagytam a Gellérthegyi villát. Beköltöztem
Andrássy-uti körtéri lakásomba. Barátaim itt naponként fölkerestek. Este
kivált mindig együtt voltunk valamennyien.

Nőm ruhatára gazdag volt. Öltönydarabjai, pipereeszközei, ékszerei
kimondhatatlan fájdalmat okoztak. Kedves halottunk emlékezetében a
fájdalom mellett van enyhülés is. De a mint egy-egy kedves tárgya
szemünkbe ötlik, ha csak egy fogkefe, egy zsinórdarab, egy szalagocska
is, mint a villám: ugy jön ránk a veszteség gondolata. S ez kinosan
sajog sokáig.

Az én nappali szobámból, a teremből s az ebédlőből mindent el törekedtem
távolítani, a mi Amelinek kedves dolga volt. A hálószobába s a
mellékszobákba zsufoltam össze mindent.

De minden nap kimentem sirjához. Se jó idő, se rossz idő, se tél, se
nyár vissza nem tartott. Négy óra után kocsira ültünk Izidorral s egy
csokrot, egy nyiló virágot dobtunk a sirbolt födelére.

Mindig élő virágot.

A virág ott hervadozott. Ott gyült, ott szaporodott, ott növekedett
halommá. Egy-egy szép csokor mily haloványnyá, mily szintelenné, mily
kicsivé huzódott össze, a mikorra elszáradt. Mint maga szegény Amelim!

Néha erős szél vagy forgó szél zajongott a sir fölött. Zavarta,
kergette, hajszolta a halomra nőtt hervadó virágokat. Engem nem bántott
ez a tünemény. Még az se bántott, ha egy-egy csokrot a vaskeritésből
kiragadott. Hiszen hozok én helyette ujat.

Arra igazán ügyeltem, hogy télen a hó el legyen a sirról és a csokrokról
takaritva. Nem szerettem a havat látni Ameli fölött. Nem vagyok babonás,
érzelgős sem, de mindig az az ösztön lepett meg: szegény Ameli fázik.
Pedig magam fáztam, mikor a havat láttam.

Hanem az gyakran megtörtént, hogy mikor a szél kuszálta a virágokat s én
az uj csokrot a sirfedő kőre hajitottam: a szél mintha rögtön elállt
volna s a zaklatott virágok nyomban elnyugodtak volna. Tudom, hogy
véletlen volt s a szél szeszélye s az én uj virágom közt semmi
összefüggés nem volt, de azért nekem ez mégis jól esett.

Fifi kutyám minden nap jelen volt ott velem. Beugrott a keritésen. Végig
nézegette, végig szaglálta az uj és a régi virágokat s kereste rajtuk a
kezem nyomát. Vagy talán keresett valamit, a mi porladó urnőjére
emlékeztesse.

Egy időben igen rosszul voltam. Szivbaj, nehéz légzés, köszvény,
oldalfájás, idegnyilallás majd megölt. A vajda rám szólt:

– Gábor, ma ne menj ki a temetőbe; szél van, hideg van, eső van, maradj
itthon.

Nem fogadtam szót, nem tudtam otthon maradni. A vajda összeszidott.

– Ne haragudjál vajda. Majd meglátod, ha én nem leszek, soha egyetlen
virágot nem lát többé Ameli sirja. Az lesz az egyedüli puszta sir abban
a rengeteg temetőben.

* * *

_Jegyzet._

– – Most én folytatom elhunyt barátom följegyzéseit.

Igaza volt. Az a sir ma puszta sir. A legárvább a temetőben.

A mult évben, halála napján fölkerestem a sirt. A juliusi nap perzselő
heve égetőn sütött a sirfedő kövekre. A fekete piramis s rajta az
aranyos sirirat még üdén áll. A fényesre csiszolt gránit s az arany
sokáig ellenáll a korhadásnak.

De a többi faragott kő már fakó, likacsos, töredező, avult. Se rajta, se
körülötte semmi élet.

A fedélkő és a rács közti tér söpretlen, gondozatlan. Pázsitnak,
virágnak, öntözésnek semmi nyoma. De azért nem disztelen. A szél tele
hordja falevéllel. Nyárfalevél, apró czipruságacska, jázminlevél fürtje
halomban van ott. S ha kissé a multba andalog az ember lelke: a sok
szinü falevél ugy tünik szemünk elé, mintha szines virágok gyüjteményét
látnók. Halvány, bágyadt, fakó szinek. A hogy illenek a porladóhoz, a
kire már nem emlékezik senki.

A szomszéd sirokban jobbra, balra a fal mellett gazdag urak, gazdag
urnők alusszák örök álmukat. Fény és pompa, tisztaság és üdeség az
emlékköveken. Hű rokon, szerető társ, gyöngéd emlékezet, szelid kéz
nyomai mindenen. Az élő virágokon, a zöld pázsiton, a sötét cziprusok
ágain.

De azért van élet gróf Károlyi Gáborné sirján is.

A hol a faragott kövek összeeresztvék: oda egy kis port hordott össze a
szél. S fümagot és virágmagot is vitt oda a porba. S a fümag és virágmag
kikelt. Szelid pörjés pázsitfü, cziczfark, törpe paréj, vad hajnalka
éldegél ott a kövek eresztékeiben. Szerényen és szegényül, a hogy illik
a szélhordta vad növényhez.

A cziczfark nem oly délczeg növény, mint a cziprusfa jegenyéje. Ez
bizony igaz. De neked porrá vált asszony ott a föld alatt s neked
dicsőült barátom ott messze tul a Tiszán, a főuri diszes katakombában:
nektek most már egészen mindegy, akár a cziczfark, akár a cziprusfa.

Megnéztem azt a sirt most is, a mikor ez emlékiratok közlését ujból
megkezdettem.

Most hó boritotta be az egész sirt. A fedőkövek nem látszottak. A
szomszéd sirok mindegyikéről le volt seperve a hó. E sirnál a
gondozásnak semmi nyoma.

Nem találtam hamarosan a sirra. Nem jó uton hajtattam be, kocsim
eltévedt.

Egy temetőőrhöz fordultam.

– Tudja-e barátom, hol van gróf Károlyiné sirja?

– Tudom.

Felült a kocsira s egyenesen oda mentünk. A fekete gránit piramis most
is tisztán és üdén állt ott. Csak vállain volt hó.

– Miért nem gondolnak néha erre a sirra is?

A temetőőr elbámult kérdésemen.

– Nem a mi dolgunk az uram. De ha nem vétenék szómmal, nem maradt annak
a jó grófnak senkije se, a ki pár forintot forditana erre a sirra?

Elbámultam a temetőőr kérdésén. Mi köze ő neki ehhez?

Eötvös Károly.



ÉLJEN KOSSUTH LAJOS!

(Helfy Ignácz és Kossuth atillája. – Mekkora volt Kossuth Lajos termete?
– A Kormányzó úr szükséget lát. – A titkos segítség. – Brázay Kálmán. –
Ruttkayné levele. – A vajda rögtön segít. – A Kossuth-bizottság. –
Doktor Basso. – A gyüjtés.)

Elmult már annak ötven esztendeje, a mióta közpéldabeszéd mindenütt, a
hol néhány jó magyar ember összejön: »Éljen Kossuth Lajos!«

Mi az igazság ebben a példabeszédben: ezt el kell mondanom.

Az 1891-ik év elején egyszer eljön hozzám Helfy Ignácz.

Helfy Ignácz képviselőtársam volt s a függetlenségi párthoz tartozott.
Azt hitték róla általában, hogy ő is számüzött volt valamikor.

Nem volt számüzött. Ő a függetlenségi harcz idején nem volt itthon,
hanem házi nevelő volt gróf Gyulay tábornoknál Olaszországban, többnyire
Velenczében. Ügyes, mozgékony, tanulni szerető zsidó fiucska. Megtanult
mindenféle zsurnaliszta nyelven: németül, olaszul, francziául, talán
angolul is. Mikor a nevelőséget elhagyta: olasz ujságiró lett s egyuttal
franczia és német lapok levelezője. Én is megismerkedtem vele már a
60-as évek elején s először csakugyan a Kormányzó urnál találkoztam
vele.

A Kormányzó úr megkedvelte ezt a kis barna embert s ellátta hirekkel.
Három nagyhatalom kormányával állott naponkénti érintkezésben, ezen
kivül Angliából s Magyarországból szakadatlanul kapta az értesüléseket,
volt hát diplomácziai és politikai hire elég. Adhatott Helfynek tetszése
szerint. S a kis ember tetszett neki. El lehet képzelni, minő súlyra
tett szert a hirlapirók közt ez a kis ember. Utóbb egy magyar nyelvü
hirlapot is szerkesztett Helfy. E hirlap neve volt: »Magyar Magyar.«
Kettős magyar tehát. Soha se értettem, miért kettős magyar. Már itthon
voltunk s képviselőtársak voltunk, mikor megkérdeztem tőle: mit jelent a
»Magyar Magyar?« Azt felelte, ha van »Osztrák-Magyar«: mért ne lenne
magyar magyar?

Bizony én most se értettem. Az én parlagi eszem szerint van osztrák is,
van magyar is, de a kit én osztráknak tartok: azt ugyan magyarnak el nem
fogadom; – a ki pedig igaz jó magyar ember, elég attól, ha egyszer
magyar. A kétszeres magyart nem szeretem.

No de mindegy. Utóbb megnősült s elvett egy derék, szép, déli olasz
barnaságu ifjú olasz nőt s ugy tudom, keresztyénné is lett a kedveért.
De ebben nem vagyok bizonyos.

Az alkotmányos élet kezdetével 1867-ben vagy 1868-ban haza jött. De
képviselőként akart haza jönni. Akkor már a Kormányzó urnak bizalmas
embere volt, Baranyában vagy hol megüresedett egy vidéki kerület. Helfyt
meghivták jelöltnek. De hogyan jöjjön haza? Se atillája, se pörge
kalapja, se sarkantyus csizmája. El nem hiszik róla, hogy ő számüzött,
ha kvekkerben és czilinder kalapban jön haza. A mi jó függetlenségi
magyar népünk komoly, higgadt, értelmes s tisztán és nemesen gondolkodó
faj, a ki nem a ruhája és a bajusza után ítéli meg az embert, de egy-két
búsmagyar mindenütt akadhat, a ki azt hiszi, hogy nem is igaz magyar, a
kinek a bajusza nem arasznyi s dugóhuzó módjára nincs kipödörve. Vagy a
ki nem sarkantyus csizmában s nem bakonyi szürben jár. Vagy a ki
czigarettet szí s gyufát használ aczél, kova, tapló helyett.

Hallhatott ilyesvalamit Helfy is s nagyban tépelődött a Kormányzó ur
előtt, miként induljon ő már az esti vonattal mancseszter nadrágban,
kivágott czipőben, kucséber kalapban és szürke zsaket kabátban
programmbeszédet tartani? Mit szól majd ehhez a baranyai ős balpárt?

A Kormányzó ur megvigasztalta:

– Már édes Helfy, én darutollas süveget és czifra szürt ugyan nem
adhatok, de ugy hiszem, nem is lesz rá szükség. Hanem adok egy levelet s
odaadom atillámat. Ebben mentem ki Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre,
Szegedre a nemzetet fölkelteni, mikor Jellasics ránk tört. Ez volt
diszruhám Kis-Ázsiában. Ebben jártam meg Angliát és Amerikát. Ebben
fogadtak engem a szabad köztársaság nagyjai a fehér palotában. Ezt
odaadom. Öltse fel s mondja meg választóinak: ez az én atillám. Ha
megkérdik: megirom nekik, hogy önnek igazsága van.

Igy történt.

Az az atilla Pesten készült 1848-ban. Ebben tette le a Kormányzó ur a
miniszteri esküt is. Fekete finom posztó volt; ujja kettős, ugynevezett
Zrinyi-atilla volt, a felső ujja bő, csak könyökig tartó, de hasitékja
zsinórral, vitézkötéssel s gombbal ellátva. A szigetvári hős Zrinyi
arczképén látható ez az atilla. Eredetileg kárniol gombok voltak rajta,
de a bujdosás alatt a kárniol helyett fekete gombokat varratott rá a
Kormányzó. Eltiprott nemzet bujdosó vezéréhez nem illett a fényesség.

Ezt öltötte föl Helfy. Ugy állt rajta, mintha nem egészen ő rá szabták
volna.

Java életidejében a Kormányzó ur magas középtermetü, sudár növésü,
délczeg alaku férfiu volt. Legalább is jó félfejjel magasabb, mint Helfy
Ignácz. Melle hatalmas domborodásu. Nem tudom, ebben a korban
megmérték-e termete magasságát. Ha oly magas nem volt is, mint Ferencz
fia, de azt hiszem: olyan magas mindenesetre volt, mint Lajos fia. Én
becsültem mintegy 170 centiméter magasra.

Legalább én ezt mondtam a vajdának is holtteste mellett.

A halála után való napon délben ketten együtt jól megnéztük a ruhátlan
holttestet. De a férfiu termetét megitélni akkor már nem lehetett.

A 92 éves kor sulya alatt önmaguktól is összezsugorodtak a csontok és
izmok. Azonkivül gerinczgörnyedés fejlődött ki nála az utolsó években. A
felső test kissé jobb oldalra volt hajolva. S a mint ott előttünk feküdt
hanyatt az asztalon, lábai is a térdnél kissé fel voltak huzva.

A vajda mégis megmérte annak a vonalnak a hosszát, mely az asztalon
koponyája elejétől talpáig vonul. E vonal 146 czentiméternyi volt. De az
aggság, görnyedtség, térdösszehuzódás legalább is 25 czentiméternyire
rughatott.

Ez volt a vajda nézete.

De hát elvégre is akárhogy állott Helfyn a szigetvári hős Zrinyi
atillája: mégis csak Kossuth Lajos termetét födte egykor az az atilla.
Posztóból és zsinórból állott az a ruhadarab. Holt és hitvány anyag az a
posztó és az a zsinór. Nincsen annak szava. De a mikor az a jó baranyai
nép megtudta, hogy az a ruha egykor Kossuth Lajosé volt: mindjárt
elevenné és szózatossá vált az az ócska kelme. S beszélt a multról,
multnak dicsőségéről, nagy napok emlékezetéről, nemzetünk nagyságáról,
melynek nincs határa s nemzetünk gyászáról, melynek szintén nincs
határa. Aggok, fiatalok, férfiak és asszonyok odamentek ahhoz az ócska
kelméhez s csókjukkal és könyüikkel fürösztötték azt meg. Mint valami
szent jelet, valami szent lobogót. Mint a mohamedán a próféta zászlaját;
mint a hivő keresztyén a szüz anya képét.

Szegény jó Helfy barátunk szentül hitte, hogy e nagy buzgóság mind neki
szól. Neki ám! lett volna csak kucséber jakliban!

De mindegy. Jó fiu volt s jó függetlenségi ember, a hogy ereje hozta
magával. Akár tőle, akár atillájától ugy elfutott a kormánypárti
képviselőjelölt, talán most is fut még.

Később egyszer-másszor némi kis politikai egyenetlenségem volt Helfyvel
s az én gunyolódó rossz természetemmel elneveztem őt »Közönséges
Náczi«-nak. Már akkor is annak neveztem, a mikor 1891 végén hozzám jött.

Fontos dolgot közölt velem.

Azt, hogy a Kormányzó urnak nincs miből élni. Rossz napokat lát.
Háztartását össze kell huznia. Nincs elég kényelme. Kénytelen
nélkülözni. Fiai se gazdagok. De fiaitól nem is fogadna el segitséget.
De »segitséget« egyáltalán nem fogadna el senkitől. Még saját nemzetétől
sem. Szentséges szent férfi büszkesége ezt nem engedi. De akar dolgozni.
Pénzt és kenyeret szerezni becsületes munkával. Kapálni mint 89 éves
öreg nem mehet. Irni azonban tud is, akar is. De a mit könyveiért eddig
az Athenaeumtól keresett: azt jövedelmező papirokba fektette s az most
Olaszország pénzügyi válsága miatt mind elveszett. Az a vételár is mind
elveszett, a mit Collegno al Baracconei villájáért kapott. Sőt még
adósságai is vannak.

– De hát mit csináljunk?

– Könyvei most már nem kelnek. Nincs is készen egy kötet se. Nincs más
mód, pénzt kell összeadnunk s azt az Athenaeum majd elküldi félévenként
vagy negyedévenként, mint munkái után befolyó jövedelmet. Ezt elfogadja
s igy majd meg lehet segiteni.

– S mennyi pénz kellene?

– Legalább hat ezer forint évenként. Ez elég is lenne. Brázay kész adni
két ezer forintot.

– Nohát én is adok ezer forintot, félévenként ötszáz forintnyi
összegekben.

Lett volna ilyen módon már három ezer forint.

Rögtön futottam anyámhoz. Anyámnak módjában is állott, de finom és nemes
érzéke is volt ily ügyhöz. Közöltem vele a dolgot. Anyám magára
vállalta, hogy elintézi a többit. Pár nap alatt el is intézte. Ha nem
csalódom, gróf Károlyi Sándor adott évenként 2000 forintot s Kiss Miklós
ezredes 1000 forintot. Tüzetesen nem kérdezősködtem utána, de bizonyos
az, hogy 1892-től kezdve évenként a hat ezer forintot már az én
tudtommal is pontosan beszolgáltattuk Emich Gusztávhoz.

Följegyzem, hadd tudja meg az utánunk jövő nemzedék.

Én pénz dolgában könnyelmü ember vagyok. A pénzzel bánni soha se tudtam.
A mire ma szükségem volt: azt elköltöttem ma. Hogy azután tiz vagy husz
nap mulva miből költök: ezt nem számítgattam. Nem volt nekem az öreg
apám se számtiszt vagy számvevő vagy könyvvezető. Ha pénzem nem volt:
csináltam adósságot. Ha hitelem se volt: mentem uzsoráshoz. Ha az
uzsorás se adott: vittem a zálogba, a mit lehetett. Ha ebből is
kikoptam: akkor koplaltam, nélkülöztem.

Képviselő koromban is örökké zaklattak a pörökkel. Napidijam csaknem
mindig le volt foglalva. Mágnás természetem bolondsága hozta magával,
hogy a hitelezőt, a boltost, szabót s több effélét nem igen szerettem
kifizetni. Ha számlát hoztak hozzám, kegyetlenül összemordiáztam a
számlahozót. A vajda akárhányszor összeszidott e miatt. De már ez volt
rossz szokásom. Hanem azért az Athenaeumnak adósa soha nem maradtam.

De hát nincs ebben semmi érdem.

Van érdeme Brázaynak. Ez kereskedő. Ott van háza és óriási üzlete a
muzeummal szemben. Ő az adás-vevés, kereskedés, üzletkötés iskoláiban
növekedett. Nem akasztották föl se apját, se öregapját s a nemzetért
való vértanuságot nem oktatták gyermeki lelkébe. Tőle és osztályától az
a legnagyobb és legtisztább hazafiság, ha tisztes uton vagyont szerez,
ha üzleteit becsületesen köti, ha a külföldit tőlünk kiszoritja, ha a
nemzeti tőkét szaporitja s gyermekeit jó magyarnak neveli.

Brázay mindezt igazán cselekedte s kereskedő létére mégis oly nagy
összeggel állott elő szivesen, szerényen, szó nélkül. Igaz, hogy apja is
jó magyar s jó hazafi volt.

S nem azért cselekedte, hogy hirt, kitüntetést és üzletet szerezzen. Nem
tudott erről senki. Nem tudtad ezt vajda te magad se.[2] Talán rajtam és
Helfyn és Emich Gusztávon kivül sohase tudta meg senki.

Hejh, ha Magyarországnak minden kereskedője igy gondolkodnék s igy
cselekednék a nemzeti ügyekben.

Jól van. De hát hol maradnak a »hazafiak« százai és ezrei? Hol maradnak
a szent eszmék »harczosai«? Hol maradnak a »szent hazafifájdalmak«
kikiáltói?

Hentaller Lajos képviselőtársunk, függetlenségi, nálunk fiatalabb ember,
1881 óta képviselő, hirlapiró, 48-as történetiró és ereklye- és
emlékgyüjtő. A vajda »a jó Laji«-nak nevezi. Mindig bús, mindig mérges
hazafi. A zsurnaliszták Petur bánnak is nevezik olykor-olykor. Gondosan
öltözködik. Bajusza keményen felkunkorítva. Verekedni jól tud, állandó
párbajintéző s hol jól, hol rosszul intéző. »Egy font tudománynyal, egy
mázsa meggyőződéssel« mint a vajda mondta egyszer róla. Igazi kurucz az
ő érzéseiben, mindig a 48-iki és 49-iki történeteket keresi. Száz hőst
és száz árulót talált már s a ki hős, abban nem talál szeplőt s a ki
áruló: arra nem talál mentséget.

A Kormányzó urhoz életre-halálra ragaszkodik. Meg is látogatta többször.
Ruttkaynénak is bizalmasa. Ha Turinban van: mindig elkeseredik, hogy
mért nem lehetett ő már 1848-ban fegyverbiró gyerek, mért nem állhatott
a Kormányzó ur oldalára s mért kellett ő neki az aradi tizenhárom
akasztófát kikerülni? De szerette is őt a Kormányzó ur igazán. Ugy
vettem észre, s nem is egy izben, hogy a függetlenségi párt tagjai közt
talán őt szerette legjobban, hozzá volt legtöbb bizodalma.

Nos hát julius 30-án ő sétálgat a vajdával az Oktogon terén s
beszélgetés közben elmondja a vajdának, milyen rossz a mi postánk,
milyen ügyetlenek a mi postakezelőink. Ime Ruttkayné, az ő kedves jó
»Lujza nénije« levelet ir neki Turinból, ráirja, hogy »Lellén
Somogymegye«, a postások »Sellén«-t olvasnak, elküldik a levelet először
Vág-Sellyére, onnan Baranya-Sellyére s elvégre alig tud leveléhez jutni
Balaton-Lellére, holott azt csak mindenkinek kellene tudni, hogy egyszer
már Lellén a köztársaságot is kikiáltották s hogy ő ott szokta a
fölséges Balaton somogyi partján az ő lellei nyaralójában a nyarat
tölteni.

– Hát mi jó ujságot irt neked jó Laji az a nagyszivü nemes nő a
Kormányzó urról?

– Semmi jót. A Kormányzó ur beteg, Lujza néni is beteg. Olyan beteg,
hogy a hónap 10-én Turinban a Valentino népkertben elájult, elesett,
alig tudott haza jutni s most is fölötte gyönge s a betegeskedő
Kormányzó urat nem ápolhatja. Annak ápolását most már egyedül dr. Basso
végzi, a ki pedig elhagyja Turint, állást kapott Milánóban vagy hol s
neki azt el kell foglalnia, minthogy Turinban nincs elég mellékkeresete,
a Kormányzó urnak pedig nem áll módjában, hogy neki egész nagy tisztes
fizetést adhasson. Pedig ő orvos is, ápoló is, éjjelét-nappalát szenteli
a kormányzó ur egészségének. Ő végzi vele naponként a testgyakorlatokat,
ő dagasztja, gyömöszöli mindennap, ő viszi ki sétálni, az ő csigabiga
észjárása deríti föl a 90 éves szent öreget. De most már ő is elhagyja
őket, mennie kell kenyere után. Ott marad a két öreg elhagyatva, árván,
betegen, orvos nélkül, ápoló nélkül. Pedig az a jó Basso doktor már öt
év óta végzi nemes hivatását nagy kedvvel, nagy buzgósággal. Közelget a
Kormányzó ur 90-ik születésének napja. Arra messze napkelet felé, a Duna
és Tisza partjain a szép Magyarországban e napon százezer jó lélek imája
száll az egekbe, hogy a mindenható isten még sok évig tartsa meg
egészségben a dicső agg férfiut. Poharat koczintanak egészségére,
feliratokat küldenek hozzá ékeseket, ragyogókat. Küldöttségek indulnak
el a messzeséges utra, hogy elvigyék az örök számüzöttnek hálás nemzete
üdvözletét. S hegyeken és völgyeken végigharsog a felkiáltás: »Éljen
Kossuth Lajos!« De hát én azt kérdem, hogyan éljen? Miként éljen?
Gondolnak-e erre otthon az édes haza földjén? Hogyan éljen aggon,
betegen, a mikor utolsó orvosa és ápolója is ott hagyja és elköltözik
tőle, mert kenyere után kell futnia? – Im ezt irta nekem édes bátyám a
jó Lujza néni.

– Igazán ezt irta, jó Laji?

– Igazán ezt irta.

– Mikor irta?

– Egy hete már, a mióta megkaptam a levelet.

– S te nekem nem tudtál erről eddig szólani?

– Nem bizony bátyám, még ezt se mondtam, mert ezt is csak titokban
mondtam. Mert azt is megirta Ruttkayné, hogy erről pedig ne szóljak
senkinek, »mert ha bátyám – a Kormányzó ur – ezt valaha megtudná, ezt
nekem nem tudná megbocsájtani soha«. S azt is irta még, hogy ezt
panasznak vehetné valaki, a Kormányzó ur pedig nem fordul panaszszal
soha senki felé.

A vajda nem szólt többet, csak annyit mondott Hentaller barátunknak,
hogy este legyen ott nálam okvetlenül. Ezzel kocsira ült, épen déli 12
óra volt s elhajtatott a Hazai Első Takarékpénztárhoz. Még ott találta
Hevesy igazgatót s előadta neki röviden az esetet. Kossuthot orvos és
ápolás nélkül hagyni nem lehet. Hajlandó-e az igazgató Eötvös Károly
aláirására és fizetési kötelezettsége mellett azonnal ötezer forintot
Turinba dr. Basso orvosnak küldeni, mint öt évi orvosi tiszteletdijat?

Az igazgató fiatal ember volt. Előkelő modoru eszes férfiu s ugy látszik
szive is helyén való. Nyomban kijelentette, hogy a pénzt folyóvá teszi,
csak azt jegyezte meg, hogy az ő intézetének Turinnal nincs közvetlen
összeköttetése, a pénzt a Leszámitoló Bank utján küldi el.

A vajda innen rögtön ment a táviróhoz s Ruttkaynét értesítette, hogy
Basso maradjon, pár nap mulva olyan közleményt kap tőlünk, hogy szivesen
és elégedetten megmarad ott tovább is. Azután fölkereste Valkót, a
Leszámitoló Bank igazgatóját, közölte bizalmasan az esetet vele is s ő
is nemesen megigért minden lehető segítséget.

Estennen megjöttek hozzám barátaim és vendégeim. A képviselők közül a
nyár közepén akkor már kevesen voltak a fővárosban, de néhányan ők is
eljöttek. Ott volt Hentaller Lajos, ott volt a »jó Ada«. Horváth Ádám
barátunkat neveztük igy. Följegyzéseimben még sokszor lesz róla szó.
Kecskeméti képviselő 1887. óta. Eszes és tanult ifju, volt jogtanár.
Óriási termettel, rettenetes lágy kedélylyel. Nagyon kedveltem,
mindennapos barátom volt. Ott volt Pázmándy Dinkó, a kit véletlenül a
vajda fogott el s ott volt a vajda.

De velünk volt Gélich tábornok, dr. Reiner házi orvosunk, Eötvös Bálint,
Izidor barátunk s a jó »Perl öcsém« is.

A vajda titoktartásra kérve bennünket, előadta, a mit délben Hentaller
barátunktól hallott. Javasolta, hogy azonnal állandó bizottsággá
alakuljunk s elnököt és jegyzőt válasszunk. Közölte velünk, hogy ő 5000
forint elküldése iránt már megtette a szükséges intézkedést. S végül
lelkünkre kötötte, hogy se a mai, se a következő dolgokról senkinek ne
szóljunk, nehogy müködésünk a Kormányzó ur fülébe jusson. Mert ez
esetben hiában való minden fáradság és igyekezet.

Az állandó Kossuth-bizottság tagjai lettek e napon: Eötvös Károly elnök,
gróf Károlyi Gábor, Pázmándy Dénes, Horváth Ádám és Hentaller Lajos. A
bizottság jegyzőjévé Eötvös Bálintot választottuk. A jegyzőkönyvet
mindannyian aláirtuk. Ebben erkölcsi kötelességünknek fogadtuk, hogy
első sorban a vajda által szerzett 5000 forint fedezéséről és
törlesztéséről fogunk gondoskodni.

De hát ez mind nem elég. Ez összeggel csak dr. Bassonak az elmult öt
évre való szerény tiszteletdija nyer kielégítést. Bizony nagyon szerény
tiszteletdij. De arra gondoltunk, hogy a Kormányzó ur is fizetett
rendszeresen és évenként neki néhány száz lirát s Kossuth Ferencz és
Lajos Tivadar is gyöngéd figyelmességgel megadták évi adományukat neki.
És arra gondoltunk, hogy a megélhetési viszonyok Turinban sokkal
kedvezőbbek, mint nálunk s maga dr. Basso barátom is elégnek fogja a
multra nézve ez összeget tartani.

És gondoltunk még egyébre is.

Gondoltunk arra, hogy mi mind szegények vagyunk, nagy pénzt nem
áldozhatunk, százezreket nem gyüjthetünk, a nemzethez nem fordulhatunk,
a nyilvánossághoz nem folyamodhatunk. Mert ha a nagy számüzött füléhez
ér valami, örökre eltaszít magától bennünket s inkább éhen hal, mintsem
nemzetétől fogadjon el valamit.

Csak a királyok hálásak. Nekik van miből áldozni. A mi zsirunkból, a mi
vérünkből, a mi munkánk verítékéből. Ők hálásak. Ők meg tudják szerezni,
mert meg tudják fizetni a hű szolgákat.

De mit adhat a nemzet? Sirhelyet, emlékszobrot, gyászbeszédet,
közgyülési szónoklatot, jegyzőkönyvi ákombákom szót: ezt ugyan ád nagy
emberének, ha már kidőlt, meghalt, rothadó tetemmé vált. De mit ád
életében? Harczot, vihart, pártos keserüséget, rágalmat, gyanusítást.
Vagy még többet is. Vasat, börtönt, akasztófát, számkivetést,
hontalanságnak koldus kenyerét.

Hajh, minő tanácskozás volt akkor ott az én kis lakásomban!

Magyarország nyugdijat ad, ellátást és kényelmet ad minden ellenségnek,
minden árulónak. A ki Zalatnán kiirtja a csecsszopót, mert magyar
lehetne belőle; – a ki vérben, lángban megfojtja Nagy-Enyed magyar
népét; – a hóhér, a ki hurkot vet hőseinkre; – a kém, az orv, az áruló,
a ki tőrbe ejti s szenvedésre hurczoltatja a jó hazafit; – az idegenből
ide szakadt biró, kormányzó, hivatalnok, a ki tizenöt évig üldözi,
tiporja, gunyolja és pusztítja a magyart: mindaz nyugodtan élvezi
Magyarország pénzét, kenyerét, szabadságát, mert mindaz a királynak volt
hű szolgája. Azt nekünk meg kell fizetni.

Hanem Kossuth Lajosnak szenvedni kell árván, elhagyottan, orvos nélkül,
ápoló nélkül kilenczven éves agg korában! Agyának minden istenelméjét,
szivének minden szilaj akaratát, egész életének minden napját áldozta
magyar nemzetéért s neki Magyarország nem nyujthat semmit.

Gyalázatos kor! Hitvány nemzedék! Álnok jellemek és hazug szivek uralma!

Az öreg vajda hangja csak ugy fuldoklott az indulattól. Hentaller
barátunknak dühben égett, tűzben-lángban fénylett mind a két szeme. A jó
Ada kegyetlenül elkáromkodta magát s ugy vágta a kancsót az asztalhoz,
csak ugy harsant. Még Pázmándy Dinkó is komoly emberré lett, a mi pedig
nagy dolog.

Egyébről is tanácskoztunk, akkori jegyzőkönyvünkben szórul-szóra meg van
irva. Ha mi adhatunk egy jövő-menő miniszternek évenként tizenkétezer
forint fizetést: hát miért ne adhatnánk Kossuth Lajosnak? Még pedig
akként, hogy ő meg ne tudja?

Jegyzőkönyvünk igy szól:

»Elnök előterjeszti, hogy nagy hazánkfia háztartási és egyéb személyes
szükségleteiről is gondoskodni kell és e végből egyelőre évenként 12.000
forintra és egyelőre két évre véli czélszerünek nagy hazánkfia
háztartási szükségleteinek megállapítását s e czélból a rendszeres
gyüjtésnek akként való megindítását, hogy erről se nagy hazánkfia
személyesen, se a nagy közönség nyilvánosan értesülést ne nyerhessen. –
Kér e tárgyban megállapodást.«

A határozat igy szól:

»A bizottság a javaslatot elvileg elfogadja, – nagy hazánkfia
szükségleteinek fedezésére egyelőre 24.000 forint összegnek mielőbbi
összegyüjtését szükségesnek látja s ennek miként leendő eszközlésére
részletes javaslat előterjesztése végett az elnököt és gróf Károlyi
Gábort megkéri.«

A vajdával összedugtuk a fejünket. Miért s miként teremtsünk mi 24.000
forintot akként, hogy azt se a Kormányzó ur, se a nagy közönség meg ne
tudja, se a nyilvánosság elé ki ne szivárogjon?

Nem mondtam meg a vajdának azt a műveletet, melyet az Athenaeum utján
hajtottunk végre. Azon kivül is czélszerünek láttam pénzalap
előteremtését. S különösen sürgette ezt a vajda. S erre uj indokot
hozott fel.

Azt mondta: ha csak lehet, ha Ruttkayné egyetértésével elérhető, a
Kormányzó urnak nemcsak közvetlen szükségleteiről kellene gondoskodnunk.
Hanem arról is, hogy őt bizonyos fény vegye körül. Legyen titkárja,
diszes szolgáló személyzete, fogata stb. Lássa az olasz nemzet, hogy
Kossuthról a magyar nemzet meg nem feledkezett, hanem hűsége és
szeretete idegen földön is körülveszi.

Mert Kossuth nemcsak csatavesztett hadvezér, nemcsak bujdosó
szabadsághős, nemcsak Magyarország egykori kormányzója s időközi
uralkodója. Ezeknél több. Ő a magyar nemzet függetlenségi eszméinek élő
alakja. Ha ez alakot a félrevonulás magánya s a nélkülözés homálya veszi
körül: az idegen népek azt hihetik, azt gondolhatják: a magyar nemzet
elfeledte multját, letett függetlenségi eszméiről s legszentebb
szenvedélyeit kialudni hagyta. Ha nem igy volna: többet gondolna
Kossuthra.

De hát kihez forduljunk, ha a nyilvánosságot kerülnünk kell?

Oh a jó magyar nép nem tünődött volna s nem lett volna szüklelkü, ha
hozzá fordulhatunk. Hiszen hallottuk hirét annak a hódmezővásárhelyi
gazdának, a ki minden évben ökröt hizlalt annak örömére, hogy egyszer
majd csak haza jön Kossuth Lajos! Hiszen a vajda ismerte a Balaton
mellékén azt az öreg özvegy asszonyt, a ki minden évi borterméséből
félre tett egy kis hordóval; hogy ha majd – igy képzelte – szomjasan,
fáradtan hazatér a nemzet igaz vezére, megkinálhassa egy ital jó borral.
»No még egy ital ebből a hordóból.« »De még egy ebből az esztendőből.«

De a magyar néphez nem fordulhattunk.

A magyar királyhoz sem!

Magyarország kormányzó férfiaihoz sem. Ezeknek volt pénzük. Üzletekre,
jutalmakra, választási költségekre, a Bach-rendszer nyugdijasaira. De a
mi czélunkra nem volt pénzük. Mind derék jóravaló ember egyenként, de az
ország pénzéből nem adhatott egy fillért se. Mit szóltak volna hozzá
Bécsben?

Csak magunkra, csak barátainkra, csak néhány lelkes férfiu által
vezetett pénzintézetre kellett szoritkoznunk.

De ezek számára is jogczimet kellett keresnünk.

Javaslatunk, melyet a vajdával szerkesztettünk, 1892. évi augusztus
18-án kelt s igy szól:

»Javasoljuk, hogy

_a)_ nagy hazánkfia kéziratait s tudományos értékü gyüjteményeit, ezek
közt könyvtárát a nemzet részére biztositsuk; –

_b)_ ennek módozatára nézve nagy hazánkfia véleményét és elhatározását
személyesen kellő alkalommal kikérjük; –

_c)_ a szükséges pénzösszegek gyüjtését e czimen és ehhez képest
eszközöljük.«

E felfogásunkat helyeselte, e javaslatunkat elfogadta a bizottság.

Bizony sokáig késett a foganatosítás. A Kormányzó urhoz csak a jövő
1893-ik év junius havában mehettünk el s addig még sok minden történt,
sok nagy változás állott elő, a miről előbb kell szólanom.

A vajda azonban sietett, hogy Basso doktor el ne hagyja a Kormányzó ur
házát.

A Hazai Első Takarékpénztárnál fölvette az 5000 forintot, sajátjából
hozzá tette a levont negyedévi kamatot s az egész összeget Hevesy
igazgató nyomban átküldte a Leszámitoló bank igazgatójához Valkóhoz, ki
azt J. Fernex et C. turini bankház utján táviratilag Ruttkaynénak
átadta. Az ő kezéből vette át Basso.

Jól ismertem és már régebbről ismertem e jó fiut. Később a vajda is
megismerkedett vele s nagyon megszerette. Nem is annyira doktor volt,
mint inkább kenő, nyomkodó, gyömöszölő orvos. Afféle kézmüiparos doktor.
Bejárta Svédországot, irt valami könyveket is a massage tudományról s
összeszedett, kifundált, felállitott, megszerkesztett mindenféle
kötelet, létrát, rudat, ülő és fekvő szerszámokat, sulyokat és
nehezékeket, a melyekkel nagyon könnyen kitörhette az ember nyakát, vagy
kificzamithatta kezét-lábát.

Alacsony közép termetü vállas barna olasz ember. Buja fekete bajuszszal,
borotvált állal. Ha valaki rábizta magát, azt addig dögönyözte, mig mind
a ketten félholttá nem lettek a fáradtságtól. Ha a kezei már
elsenyvedtek, akkor neki ment a betegnek a térdeivel. Ha azok is
felmondták a szolgálatot, akkor ráfeküdt a fejére a betegnek s végig
gurult rajta a lábáig, onnan meg vissza. A ki az ő keze alá került: jobb
lett volna annak vakon születni. Nem mert az beteg lenni, a ki az ő
közelében lakott. Vagy meghalt panasz nélkül, vagy kigyógyult a maga
emberségéből, vagy elment világgá. De Basso barátunk kezét ki nem
állotta.

A tyukszemet nem szenvedhette. A tyukszem ellen semmit se használ a svéd
gyógyitó mód. Be akarta bizonyitani, hogy a tyukszem nem mulhatlan
életszerve az emberi testalkatnak. A tudósok és művészek ezt állították
előtte. A hajdani görög istenek és istennők nem jártak huszár csizmában
vagy gyalogos bakkancsban, valamennyinek mégis tyukszem van a lába
kisujján. Minden nagy szobrász igy faragja ma is a lábak kisujját.
Rövidre, bütykösre, tyukszemesre. Basso barátunk tiltakozott e felfogás
ellen. Akkora czipőket hordott a lábán, mint egy dereglye. A vajda azt
mondta, hogy a mikor Basso barátunk látogatóba jön, a czipője már rég
ott járkál a szobában, ő maga pedig még akkor kopog az ajtó előtt:
»szabad-e?«

Ő volt tehát a Kormányzó ur ápolója.

Kossuth halála után eljött Magyarországra. Budapesten én adtam neki
lakást. A magam nagy lakása volt a kapu baloldalán, de jobboldalán is
volt egy kisebb legénylakás, ezt engedtem át neki. Meg nem foghatta,
hogy ajtó-ablak miért nincs nyitva nálunk örökké.

– Van ám nálunk tél is, hazafi!

– Az mindegy. Olyan tél csak nincs, mint nálunk Torinoban, az Alpesek
lábán, Montblac közelében.

Nincs? No de csak várd meg olasz a mi telünket.

Nem várta meg. Szerzett egy hosszu aczélfurót s szobájának falain el
kezdett lyukakat furni az utczára. Furt vagy százötven lyukat. Rostává
furta a ház falát. Hadd legyen a levegőnek, szélnek, hidegnek, hónak,
fagynak szabad bejárása.

Figyelmeztettük, hogy fütsön, 20 fok lesz a hideg.

De bizony, még a kályhát is kidobatta a szobából. Hanem talált föl egy
furcsa lámpát, mely lámpa is volt, kályha is volt, világitott is, fütött
is, melegitett is, pedig alig fért bele egy kanálnyi kőolaj.

Vártuk, mi lesz ebből.

Hát az lett belőle, hogy egy éjjel csakugyan beköszöntött a 20 fokos
hideg holmi viharos hóesés és szélfuvás után. S a mi jó olaszunk, mikor
fölébredt: tele volt hóval, bajusza ráfagyott a paplanra, lábai
megmeredtek a fagytól s vaczogott az álla, majd kihullott miatta minden
foga. Hiába gyujtogatta a lámpát: nem melegitett az, még csak nem is
világitott. Megvette az isten hidegje azt is. – De ő ettől sem ijedt
meg. Vett másnap százötven parafadugaszt s bedugaszolta szobája falán a
lyukakat. S a mint a hőmérő mutatott oda kint: a szerint nyitotta ki
vagy dugaszolta be a lyukak számát. Nagy hideg: kevés lyuk; – kicsiny
hideg: sok lyuk. Ugy játszott a dugaszszal, mint a zongoraművész a
billentyüivel. De azért tavaszra kelve tele lett hetvenhétféle csuzzal,
huruttal, köszvénynyel, náthával.

Más nyelven nem tudott, csak olaszul és francziául. Minden északi olasz
beszéli e két nyelvet. De magyarul meg nem tudott tanulni egyetlen szót
se. Pedig az volt a szándéka, hogy itt telepedik meg nálunk. Hiába
mondtuk: tanuljon magyarul. Nem fogott rajta. De bizony nem jóindulatán
mult.

Az a boldogtalan gondolata támadt, hogy Debreczenben csinál szerencsét.
Hiába intették. A debreczeni embernek nem szokása, hogy ha hátába áll a
csömör, orvosért szaladgáljon. A kenő asszonyt pedig épen nem az orvosi
egyetemről szerzi be. Van neki otthon ebből minden háznál, sőt künt a
tanyán is elég. Szegény jó Basso, hányszor megérte, hogy a mint vaksi
szemmel sietett az utczán: egy-egy kerekhasu polgár rászólt: »Hát a
kosarad hová lett, talián?« Kucsébernek nézték.

Utóbb is haza kellett neki bujdosnia az ő szép Olaszországába.

Pedig áldott lelkü jó emberünk volt.

Imádta Kossuthot. »Tábornok ur«-nak nevezte, mint minden turini. Csak a
mi fölvilágositásunkra s a mikor már néhányszor jól összeszidtuk, kezdte
őt Kormányzó urnak nevezni.

Soha, egy pillanatra se mozdult el a Kormányzó ur mellől. Reggel
meggyömöszölte a nyakat, mellet, végtagokat. Ügyelt a fürdőre. Gondosan
mérte annak hidegét, melegét. A törülközésre épen nagyon ügyelt. Azután
jött a svéd tornászat. Az ehhez való eszközök egy mellékteremben voltak.
Egész hadszertár volt itt felhalmozva. A Kormányzó urnak egyenesen álló
lajtorjára kellett feljárni s onnan lejárni. Karikás és rudas kötelek s
egyéb rugalmas szerszámok erősitették a karizmokat. A kézfejnek s minden
kézujjnak külön gyakorlata volt. Edzették naponkint a mellet, a tüdőket,
a derekat. Azután jött a séta. Oda is elkisérte a nagy öreget.

S jött a szellemi szórakozás.

Tudományos vagy politikai vitába keveredett a Kormányzó urral.
Természetesen semmiből sem tudott semmit. Hanem azért rendithetlen
meggyőződése volt mindenben. Bebizonyította a Kormányzó urnak, milyen
lenne Olaszország, ha az olaszok Svédországban laknának. A Kormányzó ur
akkorákat nevetett, csak ugy harsogott bele a tér, melyre a Sant-Albino
palota, Kossuth lakása, nézett.

Igy tartotta életben és egészségben a mi nagy számüzöttünket. Áldja meg
érte az Isten.

– Megmutatom, szokta mondani, hogy a Kormányzó ur száz évig él.

Nem tudta megmutatni. De nem rajta mult. Ezért kellett gondoskodnunk,
hogy Turint el ne hagyja.

Megkezdtük a gyüjtést.

Az első kétszáz forintot Wahrmann József adta. Magas műveltségü,
vagyonos és nőtlen ember, biztositási ügyekben az olaszok, francziák és
németek által elismert első szakférfiu. Azt mondta, ha a gyüjtés végén
még lesz rá szükségünk, őt ki ne felejtsük.

Wekerle Sándor pénzügyminiszter volt akkor. Később sokszor lesz még szó
róla följegyzéseimben. Igazán megörült, mikor a vajda megszólitotta.
Adott ötszáz forintot.

– Minden évben lesz e czélra ennyi pénzem. Kossuth Lajosnak nélkülözni
nem szabad!

Ezek voltak szavai. Pedig ő nem gazdag ember. Csak azt kötötte
lelkünkre: maradjon ez a dolog köztünk. A hogy nemes emberhez illik.

Hegedüs Sándor szó nélkül adott ezer forintot. Előkelő hirü képviselő,
de csak egyszerü képviselő. Tekintélyes vagyona van, de szakadatlan
munkával és takarékossággal szerezte. Tiszának nagy embere volt s ezért
eleget csipkedték a parlamentben, kivált az erdélyi ellenzéki emberek.
Mivelhogy ő is erdélyi. Csak ennyit mondott, mikor a pénzt átadta:

– Isten áldjon meg benneteket becsületes munkátokért.

Mi meg azt mondtuk barátainknak:

– Fiuk, Hegedüst egy évig ne bántsátok!

A veszprémi takarékpénztár is küldött száz forintot.

Igy jött össze az első ezernyolczszáz forint. A többit törlesztgette a
maga pénzén a vajda, mig a nagy gyüjtésre nem került a sor s mig a teher
nagy részét le nem vehettük vállairól.

Minderről pedig nem tudott mind ez ideig senki. Se a Kormányzó ur, se
fiai, még Helfy barátunk se. Csak az áldott lelkü Ruttkayné s
bizottságunk tagjai.

A nagy munka azonban több mint egy év mulva kezdődött.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 2: Igazán nem tudtam. Brázayval ismerős voltam már, soha nem
mondta. Boldogult Károlyi Gábor gróf barátom is csak Kossuth halála után
jó későre, halála előtt alig pár hóval közölte velem, a mikor az
Athenaeumtól kapott 500–500 forintos nyugtáit is lemásolás végett
átadta. Emich Gusztávnál, mint boldogult barátomtól hallottam, irásbeli
kötelezvényeket tettek le a nemes hazafiak. Brázay Kálmáné 1891.
deczember 4-én kelt. Gróf Károlyi Sándoré két nap mulva, deczember 6-án.
Ezt Haydin Károly irta alá, a gróf ügyésze. Boldogult barátom
legkorábban, november 24-én állitotta ki kötelezvényét. Utána november
28-án nemeskéri Kiss Miklós.

Eötvös Károly.]



SZAPÁRYT MEGBUKTATJUK.

(Az Abbázia kerek asztalánál. – Dinkó hirei. – Éjjeli proklamácziónk. –
A vajda és a miniszterelnök tanácskoznak. – Beszédem a parlamentben. – A
49-iki honvédek még se koszoruzzák meg Hentzi szobrát. – A kormány
bukik. – Az ellenzék utolsó közös áldomása.)

Eszünk ágába se jutott, hogy Szapáryt még ez évnek őszén meg tudjuk
buktatni.

Igaz, hogy sok volt a rováson. Hogy Klapka holttestét ellopták: nem
tudtuk neki megbocsátani. Hogy a főváros közgyülésén az ő pártja
egyenesen ellenezte Kossuth Lajosnak polgárrá választását: ezt is
terhére irtuk. Tudtuk, hogy keze láthatatlanul ott dolgozik s hogy a
királynak igéretet is tett Kossuth megbuktatására. De azért nem
gondoltunk arra, hogy bukása közel van.

A kormány kebelében folyó egyházpolitikai viszályokról semmit se
tudtunk. Se a vajdával, se velem nem beszélt erről egy miniszter se. De
még Irányival se beszélt. A jó Dani bácsi egyébként már nagy beteg volt
s tudtuk, hogy többé nem hagyja el az ágyat.

Október 14-én este a szokott időben tiz és tizenegy órakor mentünk az
Abbáziába. A vajda, a jó Ada és gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán
s igy együtt telepedtünk le szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál
a nagy tükör alatt. Ez csak később az egyházpolitikai nagy harczok
közepén lett a vajda asztala. Hanem a négyszögletü nagy asztalnál, mely
közvetlenül az Andrássy-utra nézett. Azért is kellett elhagynunk, mert
az utczán járók-kelők, ha ott a vajda kerek fejét meglátták, igen
gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe is törtek
ki s ezt a vajda nem szerette.

Sok vendége volt ennek a négyszögletü asztalnak.

E napon – épen pénteki napon – kissé borus, szeles, hüvös idő volt s
kevesen voltunk. De ott volt mégis Wahrmann József, a kiről már
megemlékeztem, ott volt Jókuthy Albert és Tenczer Pál s a mind az egész
országban ismert jó »Perl öcsénk«.

Jókuthy Albert királyi táblai biró. A legjelesebb főbirák egyike, de
nyers modorú vad ember, a kinek egyetlen gyönyörűsége abban telik, hogy
a napi kérdésekről mindig más véleménye legyen, mint társainak és
barátainak. Különben megyebeli birtokos társa és rokona a vajdának.
Szerettem társaságát, néha meg is látogatott.

Tenczer Pál sajátságos ember. A zsidók országszerte ismerik. Se nagy
vagyona, se nagy tudománya, se különös tehetsége, se családi
összeköttetése, de azért a fővárosi zsidó notabilitások közt az elsők
közé tartozik. Jó és nemes szivü ember, minden idejét a fővárosi
jótékonysági és népnevelési közügyeknek szenteli dijazatlan emberszerető
buzgalommal. Mindenki szereti és becsüli. A fővárosi zsidók
magyarosodásának buzgó hőse. Én ugyan nagyon megharagudtam rá, mikor a
Terézvárosban gróf Andrássy Gyulát, az ifju Gyulát, léptették fel
képviselőjelöltnek, mert ebben a polgári foglalkozás mellőzését láttam.
Az egész kerület kereskedőből, iparosból, ügyvédből és orvosból áll. Mit
egerész ilyen kerület gróf után, nagybirtoku született főrendi után? Mit
csináljon akkor a felvidéki tót paraszt kerület? Attól csak nem lehet
várni, hogy kereskedőt, iparost, esze vagy keze után élő munkás embert
válasszon képviselőnek. Ez az olyan kerületek kötelessége, a milyen a
Terézváros. Azonban utóbb mégis csak kibékültem Tenczer Pállal s ő a
vajda asztalának mind végig állandó, rokonszenves tagja maradt. A
vajdával régi barátságban van.

Tizenegy óra már elmult, mikor besántikált hozzánk Dinkó. Megállt az
asztal előtt s le se ült addig, mig a legujabb bolond ujságot el nem
mondta.

– Tudjátok-e, mi ujság? A budavári honvédszobor-bizottság a 48–49-iki
öreg honvédekkel megkoszoruztatja a Hentzi-szobrot. Ezt beszélik
kormánypárti képviselők. Benne van a szoborleleplezési programmban s a
meghivókat ma este küldték szét a lapokhoz.

Nagyot nevettünk erre az ostoba hirre és sok rossz ötletet hoztunk Dinkó
hiszékenysége ellen a világra. Ő azonban bizonykodott erősen.

Utóbb is hosszu és zajos vita támadt köztünk, igaz lehet-e ez vagy nem?

Végre megkértük Perl öcsénket, beszéljen a Budapesti Hirlappal, tudnak-e
ott valamit a dologról? A felelet az volt, semmit se tudnak.

Akkor megkértük Tenczer Pált, ő beszéljen de a Pesther Lloyd-dal, annak
csak tudni kell; megkoszoruzzák-e a Hentzi-szobrot? Az idő éjfél volt
már; – ki volt a szerkesztőségben, nem tudtuk. A felelet az volt: »El
van terjedve a hire, de hihetetlen.«

»El van terjedve a hire!«

Ez furcsa. Vagy van valami a dologban, vagy a Dinkó bóditotta meg a
Pesther Lloydot is. Dinkót már meg akartuk verni.

Beszóltunk azonban a telefonon az »Egyetértés«-hez is s kérdeztük azt
is. A felelet az volt, hogy a szoborleleplezési meghivót ugyan
megkapták, de abban a Hentzi-szoborról nincs egyetlen szó se.

– Kérjük azonnal a meghivót.

A segédszerkesztő Jancsó rögtön kocsira ült s hozta a meghivót.

Hát az igaz, hogy ebben nincs szó a Hentzi-szoborról, de azért nagy
álnoksággal elrejtve a Hentzi-szobor megkoszoruzása mégis benne van. Még
pedig akként, hogy a 48–49-iki öreg honvédek eléneklik a Gotterhaltét s
egyúttal megkoszoruzzák a szobrot is.

De hát megbolondult a világ?

Ki lehet ilyet gondolni? Meg lehet ilyet cselekedni?

Egyik hitte, másik nem hitte közülünk. Az a meghivó nem világos.

Az van benne mondva:

November 2-án délelőtt lesz a budavári honvédszobor leleplezése. Ott
lesz Lobkovitz herczeg főparancsnok s ott lesz a közös hadsereg néhány
diszszázada is. Ott lesznek a 49-iki öreg honvédek is. Vezeti őket Tisza
László és Ivánka Imre. S ezek egyike Lobkovitz herczeggel együtt leteszi
a koszorut a honvédszobor lábához. Éneklik a himnuszt s a diszszázadok
lőnek.

Jól van. Eddig semmi baj. Az a himnusz lehet Kölcsey nemzeti himnusza
is. Magában e szóban nincs benne, hogy annak a himnusznak épen a
Gotterhalténak kell lenni.

De hát azután?

Azután az van a meghivóban, hogy a mint a honvédszobor ünnepe
elvégződik, a régi dicső honvédek a Szentgyörgy-utczán át, a közös
hadsereg diszszázadai a Szinház-utczán át a Szentgyörgy-térre vonulnak s
ott a szobor előtt megállva, eléneklik a király-himnuszt s Lobkovitz
herczeg a közös hadsereg nevében s Tisza László vagy Ivánka Imre a régi
dicső honvédek nevében leteszik a koszorut a szobor talapzatára.

Micsoda szoborra?

Ez nincs megmondva. De azért egészen bizonyos, mert hiszen a
Szentgyörgy-téren nincs más szobor, csak a Hentzi szobra.

S azután a honvédszobornál a »himnuszt« éneklik, a Hentzi-szobornál
pedig a »király-himnuszt«. A két himnusz tehát nem egy, mert nem egy
módon van nevezve.

Minden világos lett előttünk.

A közös hadsereg meghallgatja a magyar nemzeti himnuszt s megkoszoruzza
a hovédszobrot, de ennek fejében megkivánja, hogy függetlenségi harczunk
agg hősei meghallgassák a Gotterhaltét s ennek ünnepélyes hangjai
mellett megkoszoruzzák Hentzi szobrát.

Én a fogaimat csikorgattam dühömben. Odafordultam a vajdához:

– No vajda, akarom tudni, mit csinálsz most?

A vajda egész nyugodtan azt felelte, hogy össze kell hivni a pártot s
nézete szerint szózatot kell intézni a nemzethez és a régi honvédekhez s
a képviselőházban összedönteni a kormányt. Megkezdjük pedig a munkát
mindjárt holnap.

– Nem holnap, hanem e pillanatban!

Egy óra volt éjfél után.

Rögtön hozattam kocsit, megkértem Adát s még valakit, menjenek
Hentallerhez, ő nem messze lakik, húzzák ki az ágyból s hozzák ide
rögtön.

Megtörtént.

Negyedóra mulva ott volt Hentaller is. Csakugyan az ágyból húzták ki s
csakugyan nem hagyták egészen felöltözni. Hálókabátban jött oda.

Mi képviselők kocsikra ültünk mindannyian s hajtottunk lóhalálában az
»Egyetértés« szerkesztőségébe. Csak ez volt az egyetlen lap, a melyhez
ily dologban fordulhattunk.

Ott a vajdát leszoritottuk egy székre s ő nyomban megirta felhivásunkat.
Igy hangzik szórul szóra:

»Felhivás a függetlenségi párt tagjaihoz!«

»Késő éjjel értesülünk arról, hogy az országos honvédbizottság központi
elnöksége elhatározta, hogy a budai honvéd-emlékszobor leleplezése
alkalmával az 1848–49-iki honvédek nevében a budai Hentzi-szobrot
megkoszoruzza s az osztrák császári himnusz éneklése közben megünnepli
amaz osztrák katona emlékezetét, kinek minden jelentősége abból áll,
hogy a magyart irtó osztrák kényuralomnak elszánt hive volt.«

»Hogy ezt magyar tegye: az hihetetlen. Hogy 48-iki honvéd tegye: az
undoritó és iszonyatos.«

»Az osztrák kényuralom börtönözte, lövette, akasztatta, de meg nem
gyalázta a magyart. Az országos honvéd-bizottság elnöksége most
megtagadja multját, megfertőzteti elhunyt bajtársainak emlékezetét s
meggyalázza a magyar nemzetet.«

»Ily merénylet meghiusitása minden hazafinak első kötelessége; mit fog
tenni a parlament, mit a többség, mit a többi pártok: most e pillanatban
nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy a függetlenségi párt feladata egyszerü és
tiszta. Mindenek előtt feleletre vonni a kormányt, tájékoztatni a
nemzetet s az alkotmányos eszközök egész hatalmával sujtani a merénylet
tetteseit.«

»Felhivjuk azért elvbarátainkat, a függetlenségi és 48-as párt tagjait,
hogy a vasárnap, 16-án tartandó pártértekezletre sietve Budapestre
jöjjenek.«

»Budapest, október 15-én.«

Aláirtuk hatan, ugymint a vajda, azután én, Hentaller, gróf Zichy
Herman, Pázmándy Dénes és Horváth Ádám.

Az országgyülés akkor szünetelt. A delegácziók épen Budapesten
tanácskoztak s a képviselőház tagjai otthon szüreti pihenőt tartottak.
De azért harmadnapra, vasárnapra a párt nagy része a fővárosban volt.

Épen hajnali két óra volt, mikor a szerkesztőségben elvégeztük a munkát.
Megvártuk még a kefelevonatot s aztán haza széledtünk azzal a
megállapodással, hogy délelőtt tizenegy órakor a pártkörben összejövünk
s állandó bizottságot képezünk.

Össze is jöttünk.

Hogy a függetlenségi párt egész lelke buzgóságával ne támogasson
bennünket: ez eszünkbe se jutott. Akkor a vajda volt a párt igazi vezére
s én voltam a párt igazi kikiáltója s a pártot akkor még mindenféle
taktikák, sugdosások s egyéb pártokkal való titkos tanácskozások nem
vetkőztették ki régi szilárdságából.

De a fölött igenis tanakodtunk, hogy a többi ellenzéki párt segit-e
bennünket vagy magunkra hagy a küzdelemben.

A kisded Ugron-pártban biztunk.

Az Apponyi-pártban már nem voltunk annyira biztosak. Ámbár Horváth Gyula
barátunk biztatott bennünket, hogy ők is talpon lesznek utolsó emberig.

Derekasan viselte magát az Apponyi-párt is. Igaz, hogy határozati
javaslata szintelen volt s maga Apponyi is csak ködös általánosságban
beszélt, de azért pártja hiven állt mellettünk a harcz végéig.

Hétfőn, 17-én, ha jól emlékszem, rövid ülés volt a képviselőházban. A
képviselőház elnöke, báró Bánffy Dezső, magához kérte a vajdát ülés
előtt, ott volt az elnöki szobában már gróf Szapáry a miniszterelnök s
igy hármasban értekezletet tartottak.

Ott álldogáltam az elnöki szoba előtt s jön hozzám Podmaniczky. Kérdi
tőlem, kik konferencziáznak bent?

– Bánffy, Szapáry és a vajda.

Podmaniczky összecsapja a kezét:

– A vajda? Akkor végünk van!

Olyan zajt ütött az én derék ifjukori barátom s annyi panaszban tört ki
Eötvös ellen, hogy az egész folyosó nevetett. Utóbb Podmaniczky maga is
nevetett.

Hanem egy jó ötlete mégis volt Szapárynak az értekezleten. Azt mondta a
vajdának:

– Miért ellenzitek a két szobor megkoszoruzását, holott azt minden döntő
tényező helyesli?

– Tudom is én, kik a te döntő tényezőid? Hogy merészkedtél olyan
kérdésben, mely a nemzet legnemesebb érzéseit érinti, a függetlenségi
párt előleges megnyugtatása nélkül intézkedni?

– Tudom is én, ki az a függetlenségi párt, a kivel előre beszélhetnék.
Irányi beteg, ő nem az, Ugron nem beteg, de ő kivül áll rajtatok. Helfyt
el nem fogadjátok, Polónyit semmiképen el nem fogadjátok, téged meg azok
nem fogadnak el. Kivel beszélhettem volna hát?

A vajda nevetett s Bánffy is nevetett. A visszavágás szellemes volt. De
a vajda mégis azt felelte:

– Az bizony baj, ha te a függetlenségi pártot előre soha se találod meg,
ebben a kérdésben majd utólag meg fogod találni.

A miniszterelnök megmondta különben a vajdának, hogy négy függetlenségi
férfiuval s ezek közt két képviselővel csakugyan értekezett s ők
helyeselték a tervet, tehát ő nem volt könnyelmü.

Az egyik függetlenségi képviselő nevét nem árulom el. Igaz, hogy
megbotlott, de azután jóravaló, rokonszenves képviselő maradt, habár nem
tartozott is a mi táborunkhoz.

A másik képviselő nevét se veszem itt tollam alá. Magunk közt a Sötét
Urnak neveztük. Mi tudjuk: ki volt, az utókor pedig ugy se törődik vele
soha. Sok bajt okozott pártunknak örökké. Mindig a mi pártunk
megrontására tört s mindig más pártnak volt alattomos ügynöke. Hol
Apponyiéknak, hol a klerikálisoknak, hol a minisztereknek. Csak ott
emlitem nevét, a hol már épen ki nem kerülhetem.

Pártunk értekezlete lelkes hangulatban folyt le. A vajdát biztuk meg a
határozat előterjesztésével. Komoly fogadást tettünk, hogy Hentzi
koszoruzását minden áron meggátoljuk.

Minden áron!

Még kormánybuktatással is, még vérrel és erőszakkal is.

Szapáry rögtön belátta, hogy a kérdés komoly s az ő helyzetét is nagyon
komolylyá teszi.

A király és a királyné Gödöllőn. Az osztrák delegáczió és a közös
miniszterek Budapesten. Bent a kormányban, mint csakhamar megtudtuk,
kegyetlen viszály a polgári házasság kérdése miatt. Egyik oldalon
Wekerle, Szilágyi, Csáky, – másik oldalon Szapáry és a többi miniszter.
A nagy szabadelvü párt kedvetlen, hangulata borus, sőt fenyegető.
Ki-kitör egy-egy hang: miért vezesse a pártot és a kormányt épen
Szapáry? Holott ez a vezetés csak egyik kudarcz a másik után.

Már most jön a Hentzi-vita.

Rongyossá válik a multakra vetett fátyol. Kifehérlenek alóla a bitor
kénynyel kivégzett honfi vértanuk csontjai. S ki fog látszani alóla a
sok vér és szenny, a sok szégyen és vereség, mely elboritja a császár
49-iki hadseregét.

Mit fog mondani, mit fog tenni a király és a királyné, a mikor itt
Gödöllőn mindent meglátnak és mindent meghallanak?

De mit fog tenni a hadsereg s ennek élén Lobkowitz herczeg?

Szapáry fölbiztatta a királyt s a király megparancsolta Lobkowitznak,
koszoruzza meg a honvéd-szobrot. Legalább ezen az áron megmentik a
Hentzi-emléket. S ime nem mentik meg, sőt országra-világra szóló botrány
lesz épen a Hentzi-névből.

Magyar miniszterelnök ezt a bajt ki nem állja. Ez volt sejtelme
Szapárynak.

Október 18-án kedden még nagy és utolsó kisérletet tett a
kiegyenlitésre.

Bánffy báró a nagyfejüeket bizalmas értekezletre hivta elnöki szobájába.
A függetlenségi pártból a vajdát és Helfyt. A szabadelvü pártból:
Szapáry miniszterelnököt, Podmaniczky Friczit és gr. Tisza Lajost.

A nemzeti pártból Apponyit és Horváth Gyulát.

A 48-as pártból Ugront.

Bánffyval együtt kilenczen voltak a betegápolók. Köztük volt
természetesen a beteg is.

Mi tizen-tizenöten nagy zajjal, örömmel kisértük a vajdát az elnöki
szobáig.

– Ne engedj vajda hajszálat se!

Kellett is a vajdának a mi tanácsunk. Tovább látott ő, mint mi.

Ő ugyanis igy számitott: november 2-án lesz a koszoruzás s ma október
18-ika van. Két heti idő esik közbe. Az országgyülés meghivót kapott a
szoborleleplezésre. Támaszszunk vitát a fölött, vajjon az országgyülés
elfogadhatja-e a meghivót Hentzi-koszoruzásra? Ha két hétig kihuzzuk a
vitát: nem lesz ünnep, nem lesz koszoruzás. Sőt ez elég idő lesz dicső
öreg honvédeinket fölrázni álmaikból s rábírni, hogy tagadják meg Tisza
László és Ivánka Imre gonosz akaratát. Szegüljenek ellene.

A vajda tehát azon mesterkedett, tüzzük napirendre s vitassuk meg a
meghivót.

A nagyfejüek tanácskozása nem vezetett sikerre. Nem lett kiegyezés a
pártok között.

A vajda kezdte a vitát. Azt hiszem, sohase mondott a képviselőházban
szebb beszédet. Nagyobb hatást semmi esetre se ért el máskor, mint most.

A kormánynak volt egy nagy és szépnek látszó érve. Az, hogy kölcsönösen
tiszteljük meg egymás hőseit. A vajda megtalálta erre a feleletet.

– A kölcsönös tisztelet, ugymond, csak egyenlő felek közt lehetséges. Ők
felakasztották a mi hőseinket, csak akkor áll elő az egyenlőség, ha
közülük is felakasztanak egy csomó tábornokot. Ez ma már nem lehet. Az ő
kötelességük a vezeklés. Mi koszorut nekik nem nyujthatunk. Köszönjék
meg a 49-iki hóhérok, ha feledni tudunk.

Én október 21-én beszéltem.

Én szónok nem vagyok. Beszédet csinálni, megtanulni s ünnepélyesen
előadni nem tudok. Ötleteim vannak ugyan s azokat akadozva előadom
ugyan: de ezzel aztán kimerül minden Cicero és Demoszthénesz, a ki csak
bennem lakik.

Különösen Podmaniczkyval, az én igazán szeretett Friczi barátommal
évelődtem leginkább.

Ő a követválasztáskor, a midőn belvárosi jelölt volt, azt találta
mondani, hogy ő is belvárosi, mert a Czukor-utczában született. Ámde ő a
_cz_ betüt fogainak alkata miatt nem tudja jól kimondani, hanem _cs_
betüt mond helyette. Minthogy pedig nekünk mint ifjabbaknak, a kik
honvédek nem lehettünk, szemünkre hányta, hogy mi jogon akadályozzuk az
öreg harczosok végleges kibékülését: e felfogását igy toroltam vissza:

– Én is a Csukor-ucscsában születtem. Ha ez neki jogot adott a
képviselőségre, nekem is jogot ad a felszólaláshoz.

Általános kaczagás volt a visszhang.

Egy másik kijelentésem is nagy hatást keltett.

– Nem fogom megcsókolni azt a korbácsot, melylyel Windischgrätz
megfenyegette anyámat s gróf Batthyányiné nagynénémet.

Mindenki tudta, hogy anyám és nagynéném lelkük egész lángjával
ragaszkodtak a függetlenség ügyéhez.

S még egyet meg kell emlitenem beszédemből.

A ki rögtönözve beszél: vagy buta marad időnként, mint a föld és se szó,
se gondolat nem jut eszébe, – vagy pedig oly gondolatai, oly emlékei
támadnak, oly eszmék sarjadznak ki az agy mélységeiből, mintha lángelme
volna birtokában. Beszédem alatt nekem is eszembe jutott egy kis dolog,
a melyre talán negyven év óta, talán 1849 óta nem gondoltam.

49-ben hét éves gyermek voltam, Pista öcsém még fiatalabb, de Viktor
bátyám is csak gyerek volt még. Szüleink vagy nevelőink, vagy talán a jó
Laczi bácsi – Bártfay László – ugy vélték jónak, hogy játszótársul ne
csak kutyát, macskát, hanem őzet is adjanak mellénk. A ki az állatot kis
gyerek korában megszereti: az, ha felnő, embertársát is jobban szereti.
Mátrai uradalmainkból behoztak tehát egy kis őzgidát, azt a palota
parkjában eleresztették, az ott felnőtt szépen, szelid lett, mint egy
kis lányka, szeretett bennünket, mi meg őt még jobban szerettük. Az
őzgidát elneveztük Lilinek.

Bártfaynak volt egy növendék lánya, fogadott lánya. Bujdosó lengyelnek
volt nálunk született porontya. Apámnak is voltak lengyel bujdosói 1831
után, Bártfaynak is volt.

Ez a kis lengyel lányka ennivaló gyönyörü kis barna lány volt. Őt is
Lilinek neveztük s ő is ugy szerette az őzikét, mint mi.

Mikor Hentzi ágyuztatta Pestet: a Nemzeti Muzeumot is össze akarta
ágyuztatni, de a mi palotánkra is szemet vetett. A Muzeumig nem értek el
ágyugolyói, de a mi palotánkig elértek. Néhány golyó odaesett a közelbe.

A kis lengyel lánykának nem engedték meg, hogy az ágyuzás alatt kint
futkározzon a kertben, de a kis őzikének elfelejtették megmondani, hogy
álljon a födél alá.

A kis lengyel lányka nem feledte el.

Meglátta az ablakon át, hogy a kis őzike föltartott fejjel s szétálló
fülekkel kint a gyepen hallgatja az ágyuzást. Odakiáltott hozzá:

– Lili állj a fa alá, mert jön az ágyugolyó.

Mintha az a kis gyönyörü állat e szót igazán megértette volna: nyomban
odaugrott egy hatalmas szilfa árnyékába.

De abban a pillanatban egy ágyugolyó beleütött a a szilfába, egy óriási
ágat leszakitott, az ág az őzikére esett s a mi kis játszótársunk
nyomban meghalt.

A kis lengyel lányka sikongatva, könnyeit ontva futott az őzikéhez. Nem
félt a golyótól; nem törődött az ágyuzással, odafutott játszótársához,
átölelte fejét, csókolgatta homlokát, lelket akart belé lehelni.

Hiába volt.

Zuzott testét a faág alól se tudta kivenni. Addig könyörgött, sirt,
rimánkodott, mig a palotabeli cselédek oda nem mentek s a kis halott
őzikét ki nem szabaditották. De biz annak ragyogó fényes szeme már ekkor
homályos volt.

A kis lengyel lányka sokáig sirdogált ez eset miatt. Sulyos
szemrehányást csinált magának azért, mert – mint gyerekészszel gondolá –
ő tanácsolta Lilinek, hogy fa alá álljon, tehát ő volt az oka halálának.

Ez a kis lengyel lányka nálam pár évvel idősebb volt, vagy legalább
idősebbnek látszott. A neve Marsalkiewicz Henrietta volt. Szülei rég
elhaltak. Bártfay vendégeinek s barátainak is, kik a palotába jártak,
nagy kedvenczük volt a szép és okos kis lány. Különösen szerette Bajza,
báró Wesselényi és Bezerédy István, de maga Deák Ferencz is, a ki már
mint hajadont s menyasszonyt is jól ismerte. Harminczkét év előtt ment
férjhez, 1860 körül s férje Bácskába vitte. Férjét nem ismerem, de a
vajda pár év előtt megismerkedett férjével is, ő vele s gyermekeivel is.

Szapáry bukásához ugyan mindez nem tartozik, de hiszen én nem is
rendszeres történetet irok. Csak egy rossz és közönséges élczet akartam
képviselőházi beszédemben Szapáryra mondani. Azt akartam mondani, hogy a
Hentzi-koszoruzás tervével bakot lőtt. Erről jutott eszembe a mi kis
őzünk s apámnak egy ehhez kapcsolódó adomája.

Hol-hol nem: apám találkozott egyszer Albrecht főherczeggel, ki szemére
hányta apámnak, hogy a császári hadsereg iránt se ő, se családja, se
tisztjei nem elég loyalisok. S szemrehányás közben azt kérdezé apámtól:

– Mit vétett a gróf urnak a császári hadsereg?

– Nekem ugyan fenség nem vétett egyebet, csak egy bakot lőtt nálam.

A főherczeg hátat forditott apámnak, valami segédtisztje pedig egyenesen
magyarázatot kért apámtól, a miért a főherczeget megsértette ezzel a
szóval. Apám erre elmondta a mi kis őzgidánk történetét, a mivel azután
a főherczeg is – ugy látszik – megelégedett.

Hát én is elmondtam Szapárynak, hogy ha a mi kis őzgidánkat Hentzi agyon
nem löveti, abból gyönyörü őzbak nőtt volna s ezt Szapáry nagy
kedvteléssel meglőhette volna.

Az eszmetársulás és az ötletek lehetősége végtelen, mint a világtér.
Szabályai nincsenek s talán soha se is lesznek. Ez az én kis
őzgida-visszaemlékezésem is ezt bizonyitja. Csupán ezért is mondtam el.

Figyelmeztettem e beszédemben Szapáryt arra is, hogy szurony és golyó
nélkül Hentzit meg nem koszoruzzák s hogy a hol ő szuronyt és golyót
akar használni: ott én is ott leszek.

E kijelentésemmel titokszegést követtem el, de természetesen rossz
szándék nélkül.

Nem voltunk ugyanis föltétlenül biztosak abban, hogy a vitát november
2-ig képesek leszünk kihuzni. Voltak köztünk álorczások, kik pártunk
egyes tagjait le akarták beszélni a komolyabb parlamenti harczról.

A Sötét Ur 16-án elutazott előlünk. Hivtuk őt tanácskozásainkba, de ő
megszökött. Még a vasuti indóházba is utána küldtünk valakit az én
fiakkeromon, de nem jött vissza, sőt sértő izenetet küldött hozzánk. De
ennek daczára se kételkedtünk még benne.

Csak 17-én tudtuk meg, hogy ő bizalmasa és titkos ügynöke e kérdésben a
miniszterelnöknek. Ekkor már az volt kivánatos, hogy távol legyen.
Csakhogy a mikor már Szapáryra nagyon komoly lett a helyzet, a Sötét Ur
20-án csak köztünk termett s kezdett nyafogni, siránkozni, hogy ő neki
sok a gyereke, ő a Bum-bum generális szerepét már megunta, neki
jövendőjére is gondolni kell s több efféle nyavalyás szólással állott
elő.

Álnokság volt az egész. Csak a pártot akarta a vitától elkedvetleniteni.
Szoritotta őt Szapáry. De minthogy lehető volt, hogy a Sötét Urnak
társai is akadnak a pártban s hogy a vitát még tiz napig elhuzni nem
leszünk képesek: biztos szert kellett kigondolnunk, a mivel a
koszoruzást minden esetre meggátoljuk.

Ki is gondoltunk.

Felöltözünk mint képviselők diszruhába. Elég lesz harmincz-negyven ember
is. Körül álljuk a Hentzi-szobrot még hajnalban. S ha jön Ivánka és
Lobkowitz a koszoruval, mi azt a Hentzi-szoborra tenni nem engedjük.
Ellentállunk testünkkel. Kijelentjük, hogy ellenállásunk addig tart, mig
szuronynyal vagy golyóval onnan minket el nem távolitanak.

Az eszme a vajdától származott.

Először csak velem közölte. Én jónak láttam. Azután együtt közöltük a jó
Adával és Hentallerral. Azután másokkal is. Közöltük Csávolszkyval is,
az »Egyetértés« szerkesztőjével és tulajdonosával, a ki az eszmét
pompásnak találta. Egyenkint fontolgattuk: kivel lehetünk egészen
bizalmasak. Ugronékban nem nagyon biztunk. A Sötét Urral nem álltunk
szóba. A nemzeti pártból Horváth Gyula első szóra hozzánk állott.
Idegent be nem avattunk a tervbe.

A vajda kifejtette, hogy nem valószinü, hogy Ivánkáék és Lobkowitzék
vérrel és halállal is s katonai erőszakkal is megkoszoruzzák
Hentzi-szobrát. Hogy a Hentzi-szobornál képviselőket lőjjenek és
vágjanak agyon azért, hogy a 49-iki honvédek a Gotterhalte hangjai
mellett tegyék le koszoruikat Hentzi lábaihoz: ezt föltenni se lehet.

De tegyük fel, hogy ez történik. Tegyük fel, hogy közülünk egy-kettő ott
hagyja a fogát s vértanuja lesz a honfikötelességnek.

Annál jobb.

Mi se érünk többet, mint azok, a kik a csatában elhullanak. Mi sem érünk
többet, mint azok, a kiket Aradon és Pesten felakasztottak és
agyonlőttek. Mi értünk se lesz nagyobb kár, mint elhullt dicső
honvédeinkért.

De a nemzet nyereségét megmérni, elgondolni se lehet.

Meglátja a nemzet, hogy a függetlenségi párt férfiakból áll, nem
szájhősökből.

Megérzi a király és udvara, hogy a magyar nemzet legszentebb érzéseivel
paczkázni nem lehet.

A Hentzi-kérdésnek vége lesz azonnal és pedig mindenkorra. A hazafiak
vérével itatott földön ott tovább nem maradhat.

S végül felocsudik aléltságából a nemzedék s az erkölcsi sülyedésnek
vége szakad.

Igy beszélt a vajda. Láng volt minden érve, minden lehellete.

Voltak, a kik féltették nemcsak életüket, hanem diszruhájukat is. Ezeket
külön vigasztalta meg a vajda.

Szurony és golyó és öreg ágyu nem lesz. Legföljebb az történik, hogy
két-három rendőr belekapaszkodik egy-egy képviselőbe s elvonszolja onnan
a Hentzi-szobor közeléből. A Gotterhaltét hadd fujja a katonabanda, a
hadsereg diszszázadai hadd készüljenek a diszlövésre vaktöltéssel föl a
levegőbe; az öreg honvédek ősz szakállal, hajlott termettel, roskadó
inakkal nem nézik tétlen a dulakodást, hanem vagy elmennek onnan sirva
és átkozódva, vagy ők is az elvonszolt képviselők segitségére sietnek. S
akkor aztán az átok, a zsivaj és az általános dulakodás közben hadd
tegye Lobkowitz herczeg a koszorut a Hentzi-szobor talapzatára.

Az ilyen ünnep lesz méltó Hentzihez.

Csakhogy ilyen ünnep még se lesz, mert Lobkowitz azon kivül, hogy
katona, még ur is, mivelt ember is, a kinek van izlése. Ugy ott hagyja
diszszázadával és táborkarával együtt Hentziéket és Ivánkáékat, mint
Szent Pál az oláhokat.

Ez volt a vajda terve.

Csakhogy ennek sikeréhez mulhatatlanul szükséges a titoktartás.

Mert ha ezt a kormány megsejditi, már este rendőrséggel és katonasággal
nagy körben körül veszi a Hentzi-szobrot s mi képviselők oda közel se
férhetünk.

És én mégis öntudatlanul majdnem elárultam az egész tervet képviselőházi
beszédemben.

De hát nem volt szükség, nem volt alkalom a tervet megvalósitani.

Jobban félt Szapáry s jobban féltek Ivánkáék és Tisza Lászlóék, mintsem
végletekig eresztették volna a dolgot. Az országos honvédegyletek
küldöttségei még az én beszédem napján délután összejöttek tanácskozni s
Ivánkáékat ugy leszavazták, mint a parancsolat.

Nem lesz Hentzi-koszoruzás.

Nem lesz még budavári honvédszobor-ünnep se november 2-án. Hanem
elhalasztjuk a jövő 1893-ik évi május 21-ik napjára.

Ekkor vettük be Buda várát, ez napon leplezzük le a hősök szobrát.

Igy határoztak öreg dicső honvédeink.

Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Csak Szapáry kormánya maradt még
a napirenden. De az se sokáig.

A következő napon, október 22-én, győzelmi áldomásra jöttek össze az
ellenzéki pártok a Hungária nagy teremében.

Eötvös és Apponyi egymás mellett ültek az asztal élén. Őket illette meg
a diszes hely. Eötvöst igazságból, Apponyit pártok közti udvariasságból.
Mi kezdtük, mi vezettük az egész mozgalmat, minket pedig Eötvös
vezetett. Hogy az ő határozati javaslata győzzön: azért folytattuk a
nagy parlamenti vitát.

A vajda felköszöntője volt az első. Kire másra emelte volna poharát,
mint az 1848–49-iki dicső honvédekre?

Apponyi felköszöntője volt a második. Sudár termetével, gyönyörü
hangjával szép beszédet mondott a nemzeti párt vezére Irányi Dánielre, a
függetlenségi párt agg és beteg és igen távol vidéken haldokló elnökére.

A villám elvitte a szót a nagy beteghez. Meg is értette, meg is köszönte
a haldokló az édes megemlékezést, de élve többé nem láttuk őt. A mely
napon meg kellett volna lenni a szobor-koszoruzásnak, november 2-án
meghalt. Utolsó küzdelmünk, utolsó lakománk csak hirből jutott már el
hozzá.

A Sötét Ur az áldomásról el nem maradhatott. A harcz elől elmenekült, de
az áldomásra jó idejében haza jött. Senki sem bizta meg a
felszólalással, de ő azért Apponyit köszöntötte fel, mint
miniszterelnököt. Bocsánatot kellett kérnünk Apponyitól az izléstelen
hang miatt.

Végre Horánszky köszöntötte fel a vajdát. Okos és lelkes volt beszéde.

Áldomást és lakomát leirni csak vidéki hirlapocskában szokás s én bizony
ezt se emlitettem volna fel, ha ebben az áldomásban nem lett volna
valami nevezetes.

Ez volt az összes ellenzéki pártok utolsó közös lakomája. – Ez benne a
feljegyzésre méltó.

Felszinre jöttek csakhamar a haladás nagy kérdései, az egyházpolitikai
javaslatok. Ezek körül bujkálni már nem lehetett. Itt mindenkinek el
kellett magát határozni: hazafi marad-e és szabadelvü vagy álorczás és
sötétségkereső.

Ugy megbomlottak az állapotok, ugy megkeveredtek az emberek, ugy
összezavarodtak az elmék, ugy széttöredeztek a pártkeretek: hogy az
ellenzéki pártokat ezentul közös lakomára összehozni nem lehetett.

Nem is lett volna tanácsos. Az emberek késsel mentek volna egymásnak,
nem felköszöntővel.

Én már bizonyára nem érem meg, hogy ujra visszatérjünk a régi állapotra.

Még tizennégy napig állt fenn Szapáry miniszterelnöksége. De ez a
tizennégy nap már csak vonaglás volt. A király, bár szerette egyénileg
Szapáryt, november 6-án elfogadta lemondását. A Hentzi-ügyből látta,
hogy Szapáryra nem bizhatja többé a kormányzást.

Fiatal korunkban jó barátságban voltam Szapáryval, de azért egy adomát
el kell róla mondanom.

Neje Festetich grófné s szellemes derék nő. Szapáry volt már élete
folyamán összeesküvő, hevesi királyi biztos, államtitkár,
belügyminiszter, pénzügyminiszter, kereskedelmi miniszter s utóbb
miniszterelnök. Szellemes neje azt mondta egykor:

– Ez a Gyula olyan, mint a vidéki szinész. Minden szerepet eljátszik.

Tökéletesen igaz.

Vajjon minő szerepe lesz a szabadelvüség ezentuli nagy csatáiban?



AZ ELSŐ UT KOSSUTHHOZ.


I. FEJEZET.

(A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja Kossuthot
fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.)

Nem az én első utamról van szó, hanem Eötvös Károlyéról.

Én már nagyon sokszor voltam Turinban, laktam is ott s a Kormányzót
nagyon sokszor meglátogattam. Ugy mentem hozzá, mint apám házához.
Turint jobban ismertem, mint Pestet. Nem is emlékszem már, hogy gyerek
koromban mikor voltam ott először.

Hanem a vajda még sohase volt ott s Kossuthot még sohase kereste fel se
személyesen, se levélben. Pedig kértem, biztattam, sőt hajszoltam rá
sokszor.

Mikor én 1887-ben képviselővé lettem, a vajda akkor már tiz év óta volt
a függetlenségi párt valóságos vezére. Mások ragyogtak ugyan a vezér
aranyos öltözetében a nagyközönség előtt; a sajtó másokat hirdetett
vezérekül, hol Helfyt, hol Ugront, hol a jó Irányit, sőt időnként
egyebeket is; – Mocsáry, a kemény magyar és jó hazafi, a párt elnöki
állásában vezérkedett is, de nagy válságok, nemes harczok idején s a
mikor nagy eszmék és nemes szenvedélyek viaskodtak egymással, bizony
mindig a vajda volt az igazi vezető. tartotta a képviselőházban a
legragyogóbb beszédeket.

Ő fogalmazta mindig a pártnak a nemzethez intézett nyilatkozatait, a
választási szózatokat, az alapigékül szolgáló nagyobb határozati
javaslatokat, a királyi trónbeszédre adandó válaszfeliratokat.

Ő volt a pártnak első hirlapirója. Az ő czikkei és emlékbeszédei
növelték s örökitették meg a párt hű tagjainak s jelesebb férfiainak
érdemét és dicsőségét. Ez a mi jó függetlenségi pártunk, ha kidőlt
valamelyik kitünő fia, nyomban ugy megfeledkezett arról, mintha sohase
élt és sohase működött volna. Ha a vajda iratai s beszédei egykor
gyüjteményben látnak napvilágot: akkor tudja meg csak az ország is, a
párt is, mennyit dolgozott az ő fényes szelleme és tolla a függetlenségi
eszmékért.

Pártértekezleteken a nagy kérdésekben ő adott eszmét, világosságot,
érveket a párt tagjainak.

Vidéki pártgyülésekben s választási harczokban az ő csodálatos beszédei
rázták fel a közönséget. Képei, hasonlatai, példabeszédei, adomái,
jellemző mondásai közkincscsé váltak s jól vagy rosszul, száz alakban
járták be a városokat és olvasó köröket. Száz apróbb-nagyobb szónok
éldegélt abból az anyagból, melyet az ő kimerithetlen, de röst szelleme
teremtett.

Ha zajongani és kiabálni kellett a képviselőházban s a minisztert vagy
kormánypárti szónokot ledörögni: azt a vajda mi ránk hagyta. Ha egyéb
ellenzéki pártokkal kellett tárgyalni, összesugni, taktikázni: azt is mi
ránk hagyta. Ha lakomákon a dicsőséget és felköszöntőket s vidéken a
fogadtatást, a fehér ruhás lányok üdvözletét s a zászlós és fáklyás
zenéket kellett élvezni: azt is ránk hagyta, nekünk engedte át.

De ha aztán fészkelődő, üzérkedő vagy hitvány emberek, vagy a pártunk
hátán felkapaszkodó más ellenzéki pártok a rágalmak özönét zuditották
ránk: akkor meg mindig a vajda volt a rágalmak és gyanusitások áldozata.
Természetesen az ő széles válla s egykedvü vidámsága eltürt, de el is
birt mindent. Akkor a mi jó pártunk mindig félreállt s egész élvezettel,
de némán nézte: no, mi lesz most már a vajdából.

A Kormányzó barátsága vagy szives és bizalmas levele természetesen nagy
ajánló levél volt mindenki számára a nemzet előtt. S különösen a jó
függetlenségi és jó magyar közönség előtt. S épen arra unszoltam én
mindig a vajdát, hogy irjon vagy látogasson el Turinba s szerezze meg a
Kormányzó barátságát.

S unszoltam különösen a miatt is, mert a Kormányzó mindig bizonyos
fanyarsággal emlékezett meg bizalmas körben a vajdáról. Előttem is,
mások előtt is. Ennek pedig nagy oka volt.

Nagy pártban mindig akad nehány silány lélek s a vajdának mindig volt
egy csomó irigye s titkos ellensége. Ezek részint levélben, részint élő
szóval szakadatlanul rágalmazták a vajdát a szent öreg előtt. Én ritkán
találkoztam a Kormányzóval, az én szavam nem tudta eléggé ellensulyozni
a rágalmazók befolyását s azért a Kormányzó nagy lelkében Eötvös neve
körül mindig volt egy kis árnyék, melyet én nem tudtam eloszlatni. A
rábeszéléshez és a hosszas, alapos beszélgetéshez különben sem volt
tehetségem és hajlamom s gyakran mikor a Kormányzó éles megjegyzéseit
elháritani nem tudtam: még engem is harag fogott el s inkább
félbeszakitottam a tárgyalást, sem mint hallgassam barátom ellen a rossz
indulatu besugásokból eredő téves birálatot.

Ezért hajszoltam a vajdát Turinba. Az ő tökéletesen átlátszó egyéniségét
a Kormányzó nagy lelke és éles szeme a személyes érintkezés által
nyomban felismerte volna.

Azonban a vajdának hiába beszéltem, akár a részeg tótnak. Kigunyolt,
kinevetett aggodalmaimmal. De rendesen meg is nyugtatott.

– Lásd édes Gáborom, nekem a párt ugy se adhat semmit s ha adhatna se
adna; – minek nekem tehát kölcsönbe kapott dicsőség, habár azt Kossuth
Lajos adná is kölcsön? Annyi silány, kótyonfitty ember csuszkál-mászkál
Kossuthhoz s koldul tőle jó szót, ajánló levelet, kortes igét,
választásokhoz való üzenetet, üzleti ajánlatot bajuszpedrőhöz,
életelikszirhez, budai keserüvizhez, képviselői mandátumhoz, naptár- és
hetilapterjesztéshez és népbolonditáshoz, hogy azt hiszem, a szent öreg
gyomra már émelyeg, ha megint ujabb szélbali képviselőt lát ajtaja előtt
ólálkodni. Erre már én bizony nem adom a fejem. Én dolgozom és áldozok
tehetségem szerint, élek a közügynek, az irodalomnak s függetlenségi
eszméinknek becsülettel; – akármit sugdosnak felőlem Kossuthnak, az ő
villám-esze utóbb is fölismer engem is, másokat is.

Hát hiszen ez is igaz.

Mikor a jó Ruttkayné intésére a vajda megalakitotta a
Kossuth-bizottságot s Basso számára elküldötte tavaly azt a megfelelő
összeget: akkor ujra sürgettem őt, menjünk Turinba. Most se fogadott
szót, hanem a helyett letorkolt.

– Most már jó Gáborom, épen nem megyek Turinba. Ha a szent öreg semmit
sem tud is arról, miben fáradozunk az ő háztartása érdekében, de tud
Basso s tud az áldott Ruttkayné, ők utóbb még azt is gondolhatnák, hogy
én most a köszönet és elismerés babérkoszorujáért utazom a Kormányzó
közelébe. Eredj jó Gáborom az ily lehetőségekkel a pokolba.

Nem hoztam elő többé a dolgot 1893-ik évi juniusig. De akkor aztán
előhoztam s nem nyugodtam addig, mig czélom el nem értem.

Időközben ugyanis nagy dolgok történtek.

A vajda lemondott a párt elnökségéről.

Nehány nap mulva 24-en kiléptünk a pártkörből s a vajda vezérlete s az
én ideiglenes pártelnökségem alatt uj pártalakuláshoz fogtunk.

Apponyiék befolyása napról-napra erősödött az anyapártban s a klerikális
reakczió emberei, Polónyiék napról-napra vakmerőbbek kezdtek lenni. És
minduntalan Kossuthra, az ő nagy nevére hivatkoztak mentségül.

Az anyapárt eretnekséggel kezdett vádolni nyiltan, kormánypártisággal
titkon s a klerikális sajtó orditott ellenünk az egész vonalon, sőt
Polónyi a Kormányzó urnak egy hozzá intézett levelét is közzé tette a
vajda ellen.

Az alföld jó függetlenségi népe egy szivvel, egy lélekkel a mi
oldalunkra állott s hatalmas elvbarátaink Kecskemétre országos gyülést
hivtak össze, hogy köztünk és az anyapárt közt kiegyenlitse az eltérést
s az anyapártból kikergesse a nyilt és titkos klerikálisokat, a paktáló
álorczásokat.

Az áldott lelkü Ruttkayné junius 7-én szép és sürgető levelet irt
hozzám, hogy menjek Turinba s vigyem magammal a vajdát is. A Kormányzó
nagyon vár engem is, de várja Eötvöst is.

A Kormányzó könyvtára dolgában is intézkednünk kell, a Kossuth-bizottság
elé javaslatot kell terjesztenünk s e czélból a Kormányzóval mulhatlanul
szükséges értekeznünk.

Mind ez okok végre megtörték a vajda makacsságát s ő is elhatározta a
Turinba utazást.

De csak küldöttségként s nem egymagában.

Pártunkat értekezletre hivtam magamhoz, eléje terjesztettem a kérdést s
pártunk engem, Eötvöst és Nagy Gyulát választott meg küldöttségül a
Kormányzóhoz.

Nagy Gyula nálam talán öt-hat évvel fiatalabb, nemes modoru, olvasott,
mivelt ember. Fehérmegyei előkelő birtokos s ugyanonnan képviselő.
Kitünő gyakorlati gazda. Elvei sok irányban radikálisok. Szónoklatokat
tartani nem szeret, talán nem is tudna; de bizalmas értekezleteken
vannak eszméi és érvei. Ősnemes nemzetségből való. De a politikát nem
veszi komolyan. Inkább a jó társaságért tartozik valamelyik párthoz. Az
anyapárti klerikálisok cselszövényeit megunta, a körből velünk együtt
kilépett s velünk volt mindaddig, mig az anyapártban az Ugron-Justh-féle
ádáz háboru válságra nem vezetett.

Junius 10-én Kossuth Feritől is kaptam levelet. Ez a levél is, de még
inkább a jó Ruttkayné sürgetése sietteté utazásunkat. Az elindulást
junius 17-re, a Turinba érkezést 19-re határoztuk s erről ugy a
Kormányzó urat, mint Ruttkaynét, de Basso doktort is értesitettük.

Négyen indultunk, velünk jött országot-világot látni s különösen
Kossuthnál tisztelkedni Eötvös Bálint is, a ki épen előző napon lett
jogtudorrá. Nagyon megkedveltem a gyereket, a ki különben a vajda fia.
Utazási költségünk kezelését rábiztuk.

Velenczébe 18-án érkeztünk s ott ki is szálltunk. Innen szintén
értesitettük táviratban Ruttkaynét.

Másnap 19-én dél tájban pontosan berobogott velünk a vonat a turini
pályaudvarra. A Kormányzó megbizásából Basso várt ránk. És várt Battoni
vendéglős barátom, a kinek egykor fogadója volt Turinban, a hol én
mindig szállni szoktam. Most is táviratoztam neki, hogy nála szállunk és
pedig négyen. Most már nem volt fogadója, hanem azért egyik fogadóban
kitünő lakásról gondoskodott s diszes bérkocsikkal várt bennünket, hogy
lakásunkra kisérjen.

Basso értesitett, hogy a Kormányzó kitünő egészségben van, örül
jöttünknek s mind ő, mind Ruttkayné nagyon szivesen vár. Sőt a Kormányzó
már most meghí bennünket délután 3 órára s egyuttal ebédre, mely 7
órakor leend.

Szállásunkra hajtottunk s átöltöztünk. Mosdás közben a vajdával
mulatságos baleset történt. Eddig még nem volt fogainak hija, de itt két
ingó-bingó metsző foga észrevétlenül kiesett. Mikor ezt másnap a
Kormányzónak eladomáztam, ő tréfásan a vajdához fordult:

– Intő jel önnek, hogy ezentul szelidebb legyen. Ha már hiányoznak
fogaink, nem tanácsos a viaskodók közé keveredni.

De az első napon nem volt a Kormányzónak tréfálkozó kedve. A mint arról
mindenki meggyőződik, ha társalgásunkat lehető részletességgel leirom.

Előbb azonban elmondom mindazt, a mit a Kormányzó háztartásáról s
mindennapi életmódjáról tudok.

Nagy történeti alak, a mivelt világ által mindenütt ismert nagy szellem
ő. S mig a magyar nemzet él, e nemzetnek örök életü hőse. Életmódját,
háztartását, magán életét, otthon való házi szokásait alig ismeri a
nemzet. Pedig nagy férfiaknál mind ezt ismerni óhajtják mind az egykoru,
mind a későbbi nemzedékek.

Mindent elmondok, a mit én tudok.


II. FEJEZET.

(A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. – Ruttkayné. – A
Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának tanácsa. – Csupán
Eötvössel társalog.)

Két óra alig mult el délután, mentünk a Kormányzó lakására. Legelőször
Lujza nénit, a jó Ruttkaynét akartuk meglátogatni s délutáni 3 óráig az
időt az ő lakosztályában s nála akartuk eltölteni.

Ruttkayné együtt lakott a Kormányzóval.

A ház, a hol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz ablakaival. A tér
körül van véve alacsony kőfallal s tele van kisebbszerü szobrokkal s
diszcserjefákkal, szépen kavicsolt keskeny utakkal s van benne viztartó
medencze s kis szökőkut is.

A térnek nincs külön neve. Csak az utcza nevéről nevezik és sétatérnek,
a hogy én vettem észre, nem is használják. Kis vasrács ajtai mindig
zárva vannak.

Az utcza neve Via San Lazaro volt Garibaldi haláláig. A mint a nagy
szabadsághős 1882-ik évi juniusban meghalt, Turin városa az utczát
Garibaldinak s a marsalai ezerhősnek tiszteletére Via dei Mille-nek
nevezte. Magyarul azt teszi: Az Ezer utczája.

Ez utcza 22-ik száma alatt feküdt az az emeletes ház, melyben
Magyarország utolsó legnagyobb hőse, legnemesebb fia s minden nemzet és
minden korszak egyik legragyogóbb lángelméje tizenkét évig s nyolcz
hónapig lakott s a melyben meg is halt.

A ház, ha jól emlékezem, a Sant-Albino grófi család tulajdona. Egyik
fiatalabb Sant-Albino gróf Magyarországból nősült s magyar lányt vett
feleségül, a bájos Gyürky Alice grófnőt, Gyürky Ábrahám gróf és Orczy
Sarolta bárónő leányát. Ugy hallottam, e házat most ez a Sant-Albino
gróf birja.

A Kormányzó 1882-ik évi augusztus 1-én költözött ebbe a lakásba saját
villájából, mely Collegno al Baracconéban feküdt. Az átköltözés
körülményeit is részletesen el kell beszélnem.

A ház egész első emeletét birta a Kormányzó. Fizetett érte évenként
háromezer lira lakbért, a mely a mi pénzünk szerint mintegy 1350
forintot tesz. A Kormányzó vagyoni viszonyaihoz képest szinte nagy
összeg, de ekkora lakásra bizony szüksége volt.

1881 előtt e lakásban a Villamarina őrgróf család lakott. Az az őrgrófi
család ez, melynek egyik tagja, ki a mult század ötvenes és hatvanas
éveiben a Savoyai-ház diplomácziai szolgálatában volt, annyiszor
előfordul Kossuth Emlékirataiban. Mig Turin Piemontnak és a Szardiniai
királyságnak fővárosa volt s mig a királyi udvar s az összes hatalmak
diplomácziai kara itt lakott: ezért a lakásért nyolcz vagy tizezer lira
évi bért is fizettek. Ilyen s ekkora lakásért Budapesten is fizetnének
négy-öt ezer korona évi bért.

A ház homlokzatán a térre hat lakhelyiség nézett. Balról, legszélről
Lajos Tivadar lakószobája, mig Turinban lakott s mig Nápolyba át nem
költözött. Mellette a Kormányzó hálószobája, a hol a szent öreg utolsó
betegségét átszenvedte s a hol utolsó lélekzetét is vette. Itt volt
halottas ágya is.

Ebből nyilott egy nagy szoba, a Kormányzó nappali és munkaszobája s
egyuttal vendéglátó terme. Főbejárója e szobának a lépcsőházra nyilt.

Ettől jobbra terjedt Ruttkayné lakosztálya hálószobából s diszes
elfogadó teremből. Legvégül jobb oldalon a konyha.

A ház kettős ülésü s középen végig folyosó, mely kissé homályos. A
folyosóról nyiltak az udvari helyiségek.

És pedig a lépcsőháztól jobbra az ebédlő, az éléskamra, s egyéb
mellékhelyiség. Balra pedig egy nagy előszoba, továbbá a titkár szobája,
a fürdőszoba s végül a Kormányzó billiárdszobája.

A cselédeknek két szobából s egy mellékhelyiségből álló lakosztálya az
udvar felé néző emeletközön, a Mezzaninon feküdt.

A ki a multon ábrándozni szeret s a nemzet nagy hőseinek emlékezetén el
tud merengeni s dicső tetteiknek példáján lelkesülni megtanult: el ne
felejtse e házat s egykori lakójának nagy nevéről mindig eszébe jusson,
valahányszor a szép Olaszországnak e nagy városába, a Pó partjára vezeti
utja. E város adott a nagy bujdosónak menedéket és biztos pihenőt s e
házban hajtá fejét örök álomra az a férfiu, a kinek egész hosszu életen
keresztül sohase volt pihenője, mert nemzetéért kellett dolgoznia és
szenvednie szakadatlanul!

Csak egyetlen igazi elődje van Kossuthnak. Az, a ki a Márványtenger
partján Rodostóban hunyta le szemeit örökre. Annak pihenőjét, annak
palotáját megőrzi a jó török nép hatalmas szultánja s nem engedi másnak
birtokába. S ha világjáró magyar, szentsir-látogató zarándok téved el
arra: az utolsó szegény török is kegyelettel s vallásos tisztelettel
kiséri el az ó-palotába s egyenként megmutatja s elmagyarázza a helyet,
a hol élt és meghalt a magyar testvérnek utolsó királya, a magyar
szabadságnak utolsó nagy hőse, a bujdosóknak mind halálig dicső
fejedelme.

Kossuth lakása idegen birtok. Egy-két évtized mulva senki se tudja már
amaz idegen városban, ki volt Kossuth s mije volt ő a magyar és az olasz
nemzetnek. Az olasz egységnek és szabadságnak hősei kihalóban vannak. Ők
ismerték csak Kossuthot. Egy-két évtized és senki se él már, a ki őt
látta és ismerte volna. Lakását se őrzi senki. Nem lesz ismertető jel
se, a mely az arra tévedező magyarnak ama szent emlékü helyet
megmutassa. Ezért kell én nekem följegyezni mindent.

A mint oda értünk a kapu alá, az öreg házmesterné letette kezéből a
kötést s a harisnyát, szemüvegét lehuzta orra hegyére s éles fürkésző
szemekkel nézett ránk.

A kapu alatt, a bejárás baloldalán volt egy üvegkalitka. Abban volt egy
szék, egy kis asztal s egy kövér öreg asszonyság. Épen tele volt vele a
szék is, az asztal is, a kalitka is. Mintha a kanári madár kalitkájába
kotlós tyukot ültetnének. Ez volt az öreg házmesterné. Ott ült
éjjel-nappal. A vajda el is nevezte kotlós-tyuk néninek. Azt fürkészte,
vajjon magyarok vagyunk-e s Kossuthhoz megyünk-e, vagy idegenek.

Mert hát nem mindegy volt ez ő neki. Ha magyarok vagyunk: lesz akkor
borravaló. Kivált a vajdából nyomban kilátta a magyart és a borravalót.
Én rajtam és Nagy Gyulán nem tudott eligazodni első pillanatra. De a
vajdáról száz lépésnyire sugárzik már a magyar ember, de annak minden
gyöngesége is. Egész uton viaskodnom kellett vele, ne pazarolja a pénzt
borravalókra. Annak a vén házmesternének talán még báli ruhát is vett.

Fönt a lépcső tetején Giorgio várt bennünket.

Ez a Giorgio volt a Kormányzó komornyikja. Turini származásu, 45–50 év
körüli valódi olasz ember. Fényes fekete szemekkel és fekete bajuszszal,
borotvált állal, gyors beszéddel. Tisztes feketébe volt öltözve. Neve:
Giorgio Suzenna, bizonyára van ősei és rokonai közt egy csomó festő és
kőfaragó. Már nyolcz év óta, 1885 óta volt a Kormányzó mellett s ő is
különös rokonszenvvel várta a magyar utazókat.

Ruttkayné a maga szokott nyájasságával várt s fogadott bennünket.
Utazásunkról kérdezősködött s mi az ő és a Kormányzó egészségéről.

Nagy szellemü, nemes nő ez. Kossuth testvérjei közt ő közelité meg
leginkább elmének és szivnek erejére s tehetségére nézve a Kormányzót.
Ugy látszik, még életkorra is.

Vajjon megirja-e valaha valaki e nő élete történetét? Megirja-e
bujdosásának viszontagságait, szerető szivének nagy áldozatait,
melyekkel férjét, fiait, nagy testvérét s unokaöcscseit elhalmozta. A
női lélek is csak oly tiszta fény, mint a férfi lélek. A nagy férfi
lelke a nagy messzeségbe világit, a nagy nő lelke sokkal szükebb körbe.
De e kisebb kört nagyobb fénynyel és meleggel tölti be. Miként van az,
hogy oly kevés nőnek van lelkes történetirója?

A mikor az óra hármat ütött, teljes pontossággal küldtük Giorgiót,
jelentsen be a Kormányzónak. A kormányzó rögtön fogadott.

Bemutattam a vajdát, Nagy Gyulát és Eötvös Bálintot.

A vajda néhány rövid szóval üdvözlé a Kormányzót. Egyebek közt ezt
mondá:

– Isten adományának tekintem, hogy megérhettem azt az időt, a mikor önt
Kormányzó ur szinről-szinre láthatom s igaz tiszteletem és hódolatom
bebizonyithatom. Ne udvariasságként, hanem igaz hazafi őszinte
hitvallásaként fogadja e nyilatkozatomat.

A Kormányzó rövid pár szóval fogadott bennünket s nyomba leültetett.

Jókora iróasztal volt a szobában. Ez előtt karosszék. Ebbe ült le ő
maga. Az iróasztalnak ajtó felőli végén szintén karosszék állt, ezt
jelölte ki a vajdának. Volt a szobában még egy nagy asztal s a hálószoba
fala mentén hosszu, széles, feketével bevont pamlag. E fölött a falon
falióra s egyszerü keretben Bocskay fejedelem arczképe. A nagy szobának
udvar felőli fala mellett világos tölgyfaszinü szekrény iratok és
könyvek számára. E szekrényen csinos fa-faragványos tartóban Shakespeare
diszkötésü összes művei, melyeket angol munkások adtak a Kormányzónak
emlékadományul negyven év előtt, a mikor a szabad Anglia földjére
először lépett s csodálatos szónoklatával rajongásba hozta az angol
nemzetet.

A vajdából nyomban kitört az iróember. Majdnem azt mondom, hogy a
korrajz- vagy történetiró. Addig nem nyugodott, mig a Kormányzótól a
szobában látott tárgyak eredete s jelentősége iránt kimeritő feleletet
nem kapott.

Az iróasztal tele volt mindenféle szedett-vedett aprócseprő tárgygyal.
Levélpapirok és boritékok, tollak, tollszárak, legalább tizenöt darab
félig elnyűtt irón, tintatartó, szemüveg, irka-firkák, félig megirt s
abban hagyott levelek, jegyzetek, töredékes fogalmazványok, ujságok s az
Emlékiratok 4-ik kötetéből kefelevonatos ivek.

A vajda mindent erősen megnézett s ezzel mintegy felhivta a Kormányzót,
hogy mindenről adjon magyarázatot.

Adott is nagy kegyességgel. Ekkor mondta el szemei gyöngeségét is a
vajdának.

– Szemeimmel én csak megvolnék valahogy, de az orvosok éppen nem tudják
magukat tájékozni. Az egyik szemem miop, közellátó; a másik szemem
prezbiop, messzelátó. De mindegyik gyenge. Nekem tehát három szemüvegre
volna szükségem. Egy egészre és két felemásra. Az egész szemüveg fokozná
a látóerőt, az egyik félszemüveg pedig a közellátást, mig a másik a
messzelátást mérsékelné.

S mutatta a szemüvegeket.

Akkor a Kormányzó 91 éves volt. Nagy idő. Százezer ember közt egy éri el
ezt az életkort. A magyar faj összes történelmi alakjai közül ezer év
óta alig érte el egy vagy kettő.

Életkorából különben két év vitássá lett egykor. Ismerősei közt és az
irodalomban ugy áll a kérdés most, hogy 1802-ik évi ápril 27-én
született; mikor tehát nála voltunk, akkor már 91 éves elmult s 63 nap
óta a 92-ik életévet járta. Azonban 1848 előtt ugy élt a köztudatban,
hogy 1804-ben született s hogy Deák Ferencznél néhány hónappal fiatalabb
lett volna. Deák születési éve 1803. október 17-ike. Időközben az
anyakönyv, melybe a Kormányzó születését bejegyezték, elégett. Az
anyakönyvekről 1828 előtt megyei másodpéldányokat nem vezettek. A
kérdést most már eredeti anyakönyvekkel tisztázni nem lehet, de
emlékszem, hogy ezt már vitatták az irodalomban s hogy magának a
Kormányzónak hozzájárulásával a születési időt 1802. évi ápril 27-ikében
állapitották meg véglegesen.

Tiszta fekete s egyszerü ruhában fogadott bennünket.

Dicső emlékü neje Meszlényi Teréz 1865. évi szeptember 1-én halt meg s
mióta annak hamvai a genuai Szent Benigno temetőben, az angol
protestánsok sirhelyén pihennek: azóta a Kormányzó más ruhát, mint
feketét nem öltött magára. Nagy ritkán, nagy ünnepélyek alkalmával
megtette ugyan, hogy fehér nyakkendőt kötött fel, de kevés ember látta
ebben is. Hü férj maradt még özvegy állapotában is s boldogult nejének
emlékét gyöngéd érzéssel, őszinte kegyelettel őrizte.

Ruházatára agg korában már nem sokat költött s különös gondot nem
forditott. Széles karimáju fekete puha kalap, fekete kabát, mellény,
nadrág és nyakkendő: ebből állott ruházata.

Évenként elég volt neki két öltözet. Egy téli s egy nyári. Amaz
vastagabb finom gyapju-szövetből, emez többnyire ugynevezett liszter
kelméből. Fehérnemüje mind végig olyan volt, a minőt 1849 előtt itthon
szokott viselni. Ámbár 45 évet töltött külföldön, Ázsiában, Amerikában s
Európa különböző országaiban, a magyar fehérnemütől el nem tudott szokni
soha és sehol.

Szabója Turinban másod-harmadrangú kis szabó volt s nála állandóan
megmaradt. Neve nem jut eszembe. Ott lakott s ott volt mühelye is,
boltja is a Via Dora Grossá-n. De ez az utczanév ma már nincs meg. Ez
utczának neve most Via Garibaldi.

Vargája, a hol lábbelijét szokta csináltatni, a Piazza Carlo Felicé-n
lakott Turinban. Ennek neve se jut eszembe. A lábbeli mindig czipő volt,
meglehetős vastag talppal, a hogy Olaszországban szokás. A czipő sarkára
mindig veretett vak sarkantyut, pengő nélkül, fényes aczélból, apró
sarkantyugombbal. A nép a Kormányzót Turinban csak Kossuth tábornok
néven ismerte. Szines vagy szinezetlen arczképe ott volt mindenütt az
üveg- és tükörkereskedések kirakataiban, az utczák sarkán Garibaldi és
Viktor Emanuel arczképei társaságában s az aláirás mindenütt General
Kossuth volt. A köznép azt hitte, hogy az a kis fényes sarkantyu jelenti
Kossuth hadvezéri voltát.

Pedig hát nem azt jelentette.

Az olasznak, a városban lakó olasznak legigazibb, legtökéletesebb
nemzeti szokása a bő és hosszú nadrág. Ezt el nem engedi sehol és
semmiért. Még nálunk Magyarországon is minden olasz kucséber, kőfaragó
és kubikus hosszú és bő nadrágot visel, mely uszik utána a földön s alsó
széle kopottá és foszlányossá válik, ha csak fel nem türi.

De hát mindig feltüri. A feltürt nadrág csak olyan általános divat
Olaszország városaiban, mint hogy az embernek elől van az orra, nem
hátul. Nálunk is divatba hozta ezt gróf Tisza Lajos s néhány piperés
kaszinóbeli barátja, hogy a kékvér a nadrág szárán is azonnal
nyilvánvaló legyen. Fennállott ez a divat vagy tiz-tizenöt évig, mig
szerencsére a papucsban járó inasgyerekek is el nem szokták.

Olaszország városaiban szük és rövid nadrágban ki nem lehet menni az
utczára, hogy az embert meg ne bámulják s meg ne hessegessék. A
Kormányzó semmikép se akart feltünni, tehát ő is meglehetős bő és
meglehetős hosszu nadrágban járt. De már a nadrág szélének feltürögetése
sehogy se volt inye szerint s a sarkantyut csupán azért viselte, hogy a
nadrág szára hátul ne söpörje az utczát.

Lábbelije különben nagy változást szenvedett Basso barátunk beavatkozása
folytán.

Basso 1887-ben került a Kormányzó mellé, mint dagasztó orvos, budapesti
magyar nyelven, mint masszőr. Én is elhiszem, hogy pár évvel
meghosszabbitotta a Kormányzó életét. De most nem erről akarok szólni.

Hanem arról, hogy ez a mi érdekes barátunk a lábbelire is kiterjeszté az
ő világboldogitó nagy és uj eszméit. S ámbár a Kormányzó ugy nézett rá,
mikor előtte lábbeli-eszméit fejtegeté, mint a macska a légyre:
mindamellett lassanként még a Kormányzót is legalább részben megnyerte
eszméinek.

Ez eszmék egyike az volt, hogy a lábbeli nagy legyen. Akkora legyen,
hogy egyikbe is elférjen szükség esetén az embernek mind a két lábafeje.
A lábbeli orra pedig ne legyen se hegyes, se keskenyülő, se harcsa,
hanem egyenesen levágott. Sarka pedig ne legyen semmiképen. A talpa
olyan vastag legyen, hogy soha el ne kopjék, a bőre pedig kemény
borjubőr legyen, hogy azon se meleg, se hideg, se viz keresztül ne
hatoljon. El kell tartani egy lábbelinek tiz esztendeig, ha az Alpeseket
mássza is vele az ember.

Mind e reformmozgalom ugyan a Kormányzót nem ragadta el magával s őt jó
izléséből egészen kiforgatni nem volt képes, de azért a lelkes Bassonak
mégis tett némi engedményt. Kivált mikor már Basso a Carlo Felice
piaczon lakó vargát is megvesztegette eszméivel.

Ettől kezdve a Kormányzó szabályos alaku kis lábafejét mégis olyan
lábbeli-féle czipő nyelte el, a minőt itthon a magyar ember
menybeballagónak nevez.

Mikor bennünket fogadott, akkor is ilyen volt a lábán.

A Kormányzó majdnem kizárólag Eötvössel beszélgetett. Hozzánk a három
nap alatt alig intézett néhány szót. Bizonyára sok jót és sok rosszat
hallhatott és olvashatott a vajdáról, nagyon érdeklődött a vajda
eszejárása iránt. Kitünt ez minden kérdéséből. Bizonyos, hogy a vajda
nem tanulmányozta gondosabban a Kormányzót, mint a Kormányzó őt.

Az eszméknek napról-napra, sőt óráról-órára érdekesebb harcza fejlődött
ki köztük. Szebb eszmecserét soha életemben nem hallottam.

A Kormányzó leölté a vajda előtt történelmi tekintélyét. Se korának, se
nemzetek sorsát döntő multjának fegyverzetét nem vitte bele a viadalba,
csak az óriási lángelme, a nagy tudás és a végtelen tapasztalat meztelen
erőit akarta használni.

De a vajdát se láttam szellemi erőinek akkora birtokában soha. Ötletei,
észrevételei, érvelése, eszméinek ragyogása akkora fényt vetettek sok
nagy kérdésre, hogy gyakran a Kormányzó maga is elbámult rajta s maga is
gondolkozóba esett nem egyszer.

A vajda kezdettől fogva nem ugy állt a Kormányzó előtt, mint a ki kér
valamit; elnézést vagy támogatást, bocsánatot vagy kegyelmet. Mi
kiléptünk a pártkörből, mert nekünk volt igazunk. Kiléptünk azért, mert
a kilépés volt a honfikötelesség. Kiléptünk azért, mert kilépésünk válik
a haza üdvére. S megmaradunk elhatározásunk mellett még akkor is, ha azt
a Kormányzó kárhoztatná, még akkor is, ha ellenünk szózatot intézne a
párthoz vagy a nemzethez.

Ezt a határozott önérzetet képviselte a vajda a Kormányzó előtt. Nagyon
meglepte ez a Kormányzót. De a vajda minden szava az én szivemből is
eredt. A vajda sehol se lépte át a Kossuth Lajos iránt való szentséges
tisztelet határait, de e határokon belül szilárd volt, mint az aczél.
Nem feleselt, nem bizonykodott, de állás pontunkból egy betünyit nem
engedett.

Három órától kezdve egész az ebéd idejéig, tehát négy órán keresztül
tartott a társalgás.

Mert ez első találkozás csak társalgás volt. Mi nem hoztuk elő
küldetésünk okát és czélját, – azt ugy is tudta a Kormányzó, mert előre
megirtuk s azért csak tőle vártuk a kezdeményezést. Ő pedig az első
együttlétnél nem akarta mindjárt a vitát megkezdeni. Figyelemből és
gyöngédségből. Mi nem tudtuk, de ő tudta, hogy a vitának keserü
részletei is lesznek.

De azért ez a négy órai társalgás is érdekes és tanulságos volt.


III. FEJEZET.

(A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A gimnáziumi
tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége s
gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.)

A Kormányzó mindjárt kezdetben ezt a kérdést intézte a vajdához:

– Ugy mondják nekem, hogy ön nem tud más nyelven, mint magyarul. Igaz
ez?

– Igaz. Kis gyerek koromban tanultam szerbül, de a mit tanultam, mind
elfeledtem. A latin és hellen nyelvet a kollégiumban tanultam, kedveltem
is, de bizony kevés maradt meg belőle, kivált a hellenből. Egészen
elfeledtem azt is, a mit a héber nyelvből tanultam, pedig Pápán ehhez is
volt kedvem egy ideig. A német nyelvben csak annyira gyarapodtam, hogy
tudok ujságot és könyvet olvasni, de a folyékony beszédig sohase vittem,
mert sohase voltam olyan helyzetben, hogy kénytelen lettem volna németül
beszélni.

– Micsoda forrásokból meritette tudományos ismereteit?

– Magyar munkákból.

A Kormányzó arczán némi meglepődés jele mutatkozott. És némi öröm jele.

– Hát annyira kifejlődött, annyira megerősödött volna már a magyar
tudományosság, hogy magyar nyelven minden tudományszakban el lehet jutni
a legujabb vivmányokig?

– Különbséget kell tennem, Kormányzó ur, a magyar tudományosság és a
tudománynak magyar nyelvüsége között. – Bizonyos, hogy nagy csomó
tudományhoz magyar nyelven eljutni még nem lehet. Sok ókori nemzet
régiségtana, az általános néptannak nagy része az összehasonlitó
nyelvek, vallások, jogok és társadalmi intézmények egész tudománya
magyar nyelven még alig közelithető meg. Az ókori hellen és latin s a
középkori mór egyházi és bölcseleti művek se magyarra átültetve, se
nyelvünkön megvilágitva nincsenek. Sok hézag van másban is. Sok még a
magyar jogtörténetben is. De azért kevés műből is nagy tudásra lehet
szert tenni, ha erős elme, nagy megfigyelés s lelkes odaadás jön
segitségre. De nem ez a baj, hanem az, hogy, bár sok magyar nyelvü
tudományos könyvünk van, a magyar tudományosság mégis igen-igen gyönge.

– Mit ért ön ez alatt?

– Van egy fajta tudományosság nálunk. Ezt elnevezem akadémiai és
egyetemi tudományosságnak. Az egyetemi tanárok és akadémiai tagok
tudományossága ez. Ebben nagyon kevés eredetiség és nagyon kevés
önállóság van. A német tudományosságnak rossz és ügyetlen magyar nyelven
való átszivárgása ez. Önálló buvárunk kevés. Idegen mezőn, tilosban
legelget tudósaink nyája. A magyar elmét alig látom itt-ott működni.
Pedig a magyar elmének nem ereje és képessége, hanem faji önbizalma s
kötelességérzete kevés.

A Kormányzó nagy figyelemmel hallgatta a fejtegetést. Eötvös folytatta:

– A világtudománynak egyik nagy fejezetét kiművelni, megtisztitani,
megalkotni a magyar nemzet feladata volna. Ez az emberiség turáni
részének ősmultja, története, irodalma, néptana, zenéje, földrajza,
vallásos élete s mind ezekben a magyar faj egyéniségének tökéletes
rajza. De oroszok, angolok, németek már e mezőn is előttünk járnak s mi
csak nagy távolban kullogunk utánuk. Pedig ők nem is képesek e mezőn
mindent ugy meglátni s ugy fölismerni, mint mi. Az összehasonlitó
nyelvészethez, de még az anyag összegyüjtéséhez is hiányzik bennök, mint
idegen fajtákban, a fölismerés ős ösztöne, a mi bennünk, mint
rokonfajban, egyedül van meg.

– De még ez se akkora hanyagság, mint az, hogy saját nemzetünk európai
történetének igaz megalkotását is évtizedről-évtizedre nagy
könnyelmüséggel halasztgatjuk. Független tudósunk alig van már. Minden
tudós egyetemi tanár s minden egyetemi tanár akadémiai tag akar már
lenni. És rendek és kitüntetések birtokosa. S azonkivül képzelhetlen s
buta nagyravágyás gyötri a legtöbbjét. Az a nagyravágyás, hogy
Ausztriában és Németországban is ismert, kedvelt s elfogadott legyen az
ő könyvük. Már német könyvet is irnak magyar egyetemi tanárok. A
Habsburgok és a római kuria iránt való tekintet kezdi megmételyezni
nemzeti történettudományunkat s kezdi meghamisitani annak minden
igazságát. Róma ellen és a Habsburgok ellen irtóztató vádirat hazánknak
utolsó négyszáz évi igaz története. Ezt a vádiratot hiven összeállitani
nem meri senki. A tatár és törökpusztitás csak rövid és kellemetlen
álmodás volt romboló hatásra nézve ahhoz, a mit a magyarságban Kollonics
rendszere és a jezsuiták által sugalmazott és vezetett Neoaquistica
összerombolt és elpusztitott. Mi ehhez a Basták, Caraffák és Haynauk
kegyetlensége? S még a Neoaquistica története sincs összeállitva, de még
anyaga sincs összehordva.

– Van egy más fajta tudományosság is. Ezt én a gimnáziumok tudományának
nevezem. Ettől se eredetiséget, se önálló buvárlatot nem várok, se a
tudományok mélyitését nem várom. Nem ez a feladata. De megvárnám azt,
hogy a tudományoknak tiszta magyar nyelvét alkossa meg. Magyar
tudományos munkáink magyar szavakkal irvák ugyan, de legtöbbje azért
gyalázatos idegen nyelven. Jogi nyelvünk például a biróságoknál, a
szakművekben és a törvényjavaslatokban oly képtelen, oly botrányos, a
negyvenes, sőt még az ötvenes évek jogi nyelvétől is annyira
visszaesett, ugy tele van idegenszerüséggel, hogy ezt elképzelni
lehetetlen. Ezt látni kell és undorodni tőle, hogy fogalmunk lehessen
róla. S igy van az orvosi tudományos nyelv; igy a pénzügy,
nemzetgazdaság, ipari és kereskedelmi tudományok nyelve s a
természettudományok néhány ágának nyelve is. Olyan tudósunk például,
mint Herman Ottó, a ki irásaiban ép ugy ügyel a magyar nyelv
egyéniségére, mint a tudományos tartalomra, alig van egy-kettő. Csak
ifjabb történetbuvárainknál és iróinknál kezdődik itt-amott jótékony
változás.

– Van egy harmadik fajta tudományosság is. Ez az ugynevezett mivelt
középosztálynak, a publiczisztikának s a törvényhozó testületek
tagjainak tudományossága. No itt állunk már czifra lábon!

– Mágnásainknak legalább fele nem ismeri nemzete történetét s például
sohase hallotta hirét Hunyady Jánosnak. Ha előhozzuk neki, azt hiszi, a
kéthelyi gróf Hunyadyak valamelyikéről van szó. A Laczit meg a Kálmánt
jól ismeri s aztán tünődik, hogy a Mukival hol is találkozott utoljára,
a kaszinóban vagy az orfeumban, vagy a gyepen? S aztán csodálkozik, hogy
nem akar eszébe jutni. A képviselők feléről el lehet mondani, hogy
tudományosan mivelt. De publiczisztikánk tudományossága sivatag tájképet
tár elénk!

– Nem azt az időt értjük Kormányzó ur, a mikor ön mellett Széchenyi
István, Desewffy Aurél, Kemény Sigmond, Eötvös József, Csengery Antal s
később Szalay László, Salamon Ferencz foglalkozott hirlapirással. Nagy
tudás, mélységes magyar érzés, lángoló lelkesülés, nagy eszmék imádása s
elvek szigoru követése vezette akkor az irónak lelkét is, tollát is.
Hová tünt el az a korszak? Akkor a sajtó az emberiség haladását s a
nemzeti jobblét előmozditását képviselte. Ez volt gyakorlati feladata.
Ma különös érdekeket képvisel, melyek egymással s gyakran a közérdekkel
is harczban állanak. El kell hinnem, hogy a sajtó fejlődésének ez a
természetes iránya más nemzeteknél is, nálunk is. El kell hinnem, hogy a
különös érdeket képviselő hirlapnak ma az is feladata, hogy az ellenkező
érdeket s annak férfiait legázolja. El kell hinnem, hogy a korszerü
sajtó eszközei közül a rágalmazás, gyanusitás, becsmérlés nem
hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány
férfiak és hitvány törekvések dicsőitése. Ám minderre gazdag lelkü s
önbecsét érző férfiu nem vállalkozik. De minthogy ezt mégis el kell
végezni: vállalkozik tehát olyan, a kinek lelke üres s a ki önnön
értékére semmit se ad. De hát hová vezet ez? Látná csak Kormányzó ur,
kik manapság nálunk a közvélemény hivatalos tolmácsai! Pedig a mi
sajtónk még mindig tisztességesebb, a mint illetékes férfiak nekem
mondják, mint például a franczia napi sajtó. Bizonyos, hogy hirlapiróink
közt van sok derék fiu is. De igazán tanult ember kevés. Husz év előtt a
Pesti Napló szerkesztőjétől azt hallottam, hogy a kinek elve van, a
kinek meggyőződése van s a kinek alapos tudása van: az jó
hirlapszerkesztő nem lehet. Ostoba élcznek tartottam e beszédet. Tiz év
mulva már nem tartottam egészen ostobának. Ujra megkérdeztem ugyanazt a
szerkesztőt, Urváry Lajos volt, magyarázza meg elméletét. Kinevetett
gyermekes kivánságom miatt. »Hisz azt látod – ugymond – hogy minden
politikai lapnak gazdája van, a ki vagy a hatalmát védi vagy a hatalomra
törekszik. A gazdának pedig munkásra van szüksége, a ki egyedül neki
dolgozzék, ne pedig saját elvének, meggyőződésének vagy tudásának.«

A Kormányzó közbe szólt:

– Derék legény lehetett az a szerkesztő, kissé különben magam is
ismerem. De hát nem gondolja-e ön, hogy a haladás nagy folyama azért
nyugodtan és akadálytalanul nyomul előre, habár felszinét és széleit
gyakran efféle tajték és szemét lepi is el?

– Sokat gondolkodom ezen s élénken figyelek meg minden tünetet. Nem
merek határozottan nyilatkozni. De én csak a mai nemzedékről beszélek, a
mely beteg és gyönge. Jöhet más kor, más nemzedék s jöhetnek igazi nagy
férfiak, kiket az a nemzedék vezérül elfogad. A mai el nem fogadna ilyet
vezéreül. Még önt se fogadná el Kormányzó ur!

– Régóta nem fogad már el, tudom én azt. De én nem is tartom magam nagy
embernek.

Bizonyos kedvetlenséggel mondta ki e szót a Kormányzó. Lehajtott fejjel
s rekedt hangon.

Ekkor tünt fel nekem hangjának rekedtsége. Tavaly, 1892-ben, mikor
születése kilenczvenedik évfordulója alkalmával a függetlenségi párt
nagy küldöttsége üdvözölte, még nem vettem észre rekedtségét. Pedig
akkor erős hangon hosszabb beszédet tartott előttünk.

Ez a rekedtség azóta származott. Volt még érczcsengés a hangjában, de
már akadozó. Mint a ki heves hörghurutban szenved: olyan volt a hangja.
Pedig heves hurutja nem volt. Ugy látszik: az utolsó év aggulása idézte
elő ezt a hangot.

Még más is feltünt nekem is, de különösen a vajdának.

A mint ugyanis ott ült karos székében nyugodtan a vajda előtt, felső
teste állandóan jobbra volt kissé hajolva s bal válla mintha kissé
magasabban állt volna, mint a jobb.

Igy is volt.

A Kormányzót meglepte a gerincznek félrenövése, mely magas életkorban
gyakran meg szokta lepni az aggulókat. Nyilván láttuk ezt akkor, a mikor
kilencz hó mulva holttestét lepel nélkül láttuk. Kérdezősködtem másoktól
én is, a vajda is: mikor kezdődhetett ez a görbülés? A jó Ruttkayné nem
tudott erről számot adni. Gunszt Bertalan a fiatal ember éles szemével s
élénk figyelmével észlelte a Kormányzót mindig, de 1886-ig nem vett
észre semmi görbülést. Basso barátunk elég hebe-hurgya ember, de 1888
végén – ugy mondja – kezdte már észrevenni. Mind ezekből ugy gondolom,
az utolsó 5–6 évben fejlődött, noha igen lassan ez a görnyedés.

»De én nem is tartom magam nagy embernek.«

Ezt mondá a vajdának a Kormányzó.

A vajda igen jól megjegyezte magának ezt a szót, de nem felelt rá
semmit.

Este 11 óra után beszélgetés közbe e szóra is rátértünk. Ez jó alkalom
lett volna a vajdának arra, hogy elmondja véleményét a Kormányzó
egyéniségének vagy történelmi szerepének nagyságáról. De a vajda nem
használta föl ezt az alkalmat.

– Nem akartam, ugymond. Mi mint az anyapárt vádlottjai állunk a
Kormányzó előtt. Én érveinkkel akarom a Kormányzót eljárásunk okos és
szükséges voltáról meggyőzni, nem pedig udvarlással és hizelgéssel.
Ehhez minden pity-poty ember ért. S én elvégre elnöke voltam az országos
függetlenségi pártnak s valakije most is vagyok. Tőlem csak nyers,
őszinte, férfias szót hallhat a Kormányzó.

Pedig hát a Kormányzó szavának: »én nem tartom magam nagy embernek« még
nagy története lesz, a mint ez jegyzeteimből ki fog tünni.

Még egyet kell most előre bocsátanom.

Ha te édes vajdám egykor majd, akkor, a mikor, kiadod jegyzeteimet:
minden olvasónak fel fog tünni s talán sok meg is ütközik a fölött, hogy
én inkább a te beszédeidet jegyeztem föl, mint a Kormányzóét.

De hát tudja meg mindenki, hogy a Kormányzó egyenesen maga intézte ugy a
társalgást, hogy csaknem mindig a vajda beszéljen. A mit első nap nem
vettünk észre, de a mit a következő napokon nagyon is észrevettünk, az
volt, hogy a Kormányzó a legnehezebb politikai és tudományos kérdésekkel
voltaképen meg akarta faggatni a vajdát. Nyilván meg akart arról
győződni, vajjon csak szemfényvesztés-e vagy teljes valóság az, a mit a
vajda tehetségéről és tudásáról neki beszéltek? A hozzá intézett
kérdések természete tesz erről bizonyságot.

Egyik kérdése igy szólt:

– Ön, mint tudom, Deák Ferencznek nagy barátja volt?

– Nagy hive voltam, mig élt s pártjához tartoztam, mig közdolgainkat
vezette. Holta után mély tiszteletem környezi emlékezetét.

A Kormányzó gondolkodott egy perczig. A Kormányzó minden jó alkalmat
megragadott arra, hogy Deák műveire és gyakran egyéniségére is megfelelő
birálatot alkalmazzon. De most ezt nem tette. Látta, hogy a vajda
határozott kijelentése után semmiféle birálatnak se lenne jelentősége.

Minden felelete ebből állott:

– Nem jutott-e önnek is eszébe, hogy Deák nagyobb dolgokat tudott volna
művelni, ha nem szerette volna annyira a nyugalmat?

– Engedje meg Kormányzó ur, hogy erre ne feleljek. Bizonyára nekem is
eszembe jutott ez és csaknem mindenkinek. Egy igen derék, jóravaló, de
jelentéktelen képviselő, Urányi Imre mondta ezt egyszer: »Senki se lett
olyan könnyen nagy ember, mint Deák Ferencz. Se csatában el nem esett;
se börtönbe, se számüzetésbe nem jutott; föl se akasztották, csak ült a
pamlagon s egyszer csak nagy ember lett belőle.« Nagyon messze vezetne
annak vitatása, volt-e az ő történelmi szerepében része az ő
kényelemszeretetének?


IV. FEJEZET.

(A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá válik. – Mikor
szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.)

A Kormányzó jóizüen mosolygott Urányi Imre ötletén, a mint azt a vajda
az ő ismert adomázó ügyességével előadta. De Deák Ferenczről tovább nem
folytatta az eszmecserét.

E helyett egy nagy kérdést, valósággal világkérdést vetett föl a vajda
előtt.

Emlékiratai negyedik kötete adta hozzá az alkalmat. E kötet már
jószerével egészen készen volt s egyes ivei, mint már emlitém, ott
feküdtek előtte az iróasztalon. A vajda kérdezte, mi lesz e kötet
tartalma?

A Kormányzó erre nem felelt, hanem e helyett azt kérdezé:

– Mi az ön nézete? A pápaság ereje és hatalma növekedőben vagy
csökkenőben van-e, mióta megszünt világi állami szervezete és hatalma?

A vajda rögtön felelt.

– Régóta nagy figyelemmel és nagy aggodalommal vizsgálom a tüneteket.
Megyei tisztviselő koromban benső barátság kapcsolt a veszprémi püspöki
udvarhoz és székes káptalanhoz. Több jó barátom volt tagjai közt. A
kornak összes kérdései fölött gyakran cseréltünk eszmét. S valósággal a
magyar klérus tagjai akkor mind nemzetünk történetének, mind a napi
politikának, mind az általános haladásnak lényeges kérdéseiről csaknem
akként vélekedtek, mint én, vagy akár a pápai és debreczeni kollégium
bármelyik gondolkodó növendéke. Ma nem igy van már. A püspöki udvarok
ifjabb tagjai, a titkárok, a szentszéki jegyzők, a szemináriumok ifjabb
tanárai, sőt a leghazafiasabb szerzetes tanitó rendek tanárai is ma
sokkal zárkózottabbak, sokkal inkább felekezeteskedők, a multak
emlékeire s a jelennek törekvéseire nézve sokkal pápásabbak, mint
husz–harmincz év előtt. A magyar műveltség nem oly egyetemes s nem oly
egynemü, mint az előtt volt. Egyházanként s felekezetenként szét kezd
töredezni. Nemzeti jellemére e műveltségnek árnyék kezd borulni. Az
egyetemes klerikális irány kezd feltünni mindenütt, – irodalomban,
politikában, sőt már magán társalgásban is. S ez az állapot nem
Magyarországban kezdődött. Az erjesztő anyag külföldről s legközelebb
Ausztriából és Németországból került hozzánk. Ennek pedig nem lehet más
központi forrása, mint a római kuria. Az előtt a római kuria egymagában
képtelen lett volna nálunk ily hatást előidézni.

– Ebből következtetem Kormányzó ur, hogy a pápaság hatalma ma folyton
erősödik s hogy ma nagyobb, mint világi államszervezete korában.

– De másból is következtetem, sőt egyenesen természetesnek tartom.

– A római állam az előtt a korszerü államok egyike volt s a pápa a
mellett, hogy a római egyetemes egyház feje volt, egyuttal államfő,
uralkodó, király, sőt kényur is volt s e minőségében semmi erkölcsi és
politikai felelősség alól ki nem térhetett.

– Rosszabb kormányzat még nem volt a világon, mint a harminczas évektől
kezdve a római államé. Még rosszabb volt, mint talán a nápolyi
királyságé. Minden esetre rosszabb volt, mint a Habsburg –
másodszülöttségi olasz államoké. A sanfedizmusban az orgyilkosság állami
szervezetet kapott s az orgyilkosság, hamis vád, hamis tanuságtétel az
állami igazgatásnak és jogéletnek rendszerezett és hatalmas intézményévé
vált. Ily ördögi gondolatra nem jött az előtt soha egyetlen
államszervezet se. A haladás minden férfia, a polgárosult nemzetek
minden mivelt tagja, minden nemes sziv, a költők, tudósok, hősök egész
dicsőséges serege tudta és érezte ezt s irtóztató vádként tartotta a
népek elé a római államszervezet működését. »Ide nézzetek! Igy
kormányozza a népet Róma! Ime: lássátok az egyházi államot, a nagy
gonosztévőt, a kinek élete a század miveltségével és emberszeretetével
immár össze nem fér!«

– A pápaság, mint egyházi hatalom csak oly üdvös volt, mint bármikor. De
mint állami szervezet átok volt, fekély az emberiségen s népének
kárhozata. A művelt világ közvádlóként állott fel ellene.

– Ma megforditva áll a dolog. Ma a pápaság vádlottból vádlóvá lett.

– A pápaság többé nem állam, hanem csupán erkölcsi hatalom. Látja maga
előtt a korszerü államot a gyönge királyokkal, a marakodó
országgyülésekkel, az üzérkedő törvényhozókkal, az elviselhetlen
közterhekkel, a terjedő szegénységgel, a terjedő militárizmussal s a
kenyérkérdés vonaglásaival. A kor szenvedélyeinek csatáin kivül áll az
egyház, nem éri sebzés, de sár és szemét se. A pápa az előtt csak a
rossz és gyönge királyok egyike volt s most a királyok, császárok és
köztársasági elnökök fölé emelkedett. Nem ő a vétkes többé a
köznyomorban, hanem mások a vétkesek; a kormányok, törvényhozások, népek
és királyok. Ő most már biró mindenki fölött.

– Hatalma tehát emelkedik és pedig rohamosan emelkedik. Ezt látom és ezt
állitom én Kormányzó ur!

A Kormányzó a figyelő lélek egész erejével hallgatta a vajda előadását.
Szép és hatalmas szemei egészen ott függtek a vajda alakján. Egyetlen
szónyi ellenvetést se tett a vajda felfogása ellen. Csak hosszabb
hallgatás után kérdezte:

– Az ön nézete szerint hova fog fejlődni ez az állapot?

– Bizonyos, hogy végtelenbe nem fejlődik. A nemzetek megunják az
erkölcsi feddést és biráskodást s annál inkább s annál gyorsabban
megunják, minél több igaza lesz az egyháznak a korszerü államszervezet
nyomoruságai ellen. A kinél a hatalom van: az nem türi a szemrehányást;
nem türi, hogy ne neki, hanem másnak legyen igaza. De még idáig se
fejlődik az állapot. A pápaságnak óriásivá nőtt erkölcsi hatalmát a
hierarchia gyorsan, lázasan és vigyázatlanul siet kizsákmányolni, mint
nálunk Mária Terézia idejében. Rohamosan megszaporodnak a szerzetek,
mérhetlen vagyont törekesznek összegyüjteni s beférkőznek majd a
családok kebelébe, a közoktatási intézetekbe, a törvényhozások termeibe
s a királyok fényes barlangjaiba is. A hatalom birtokosai valamelyik
szép napon azt veszik észre, hogy a hatalmat az egyház törekszik magához
ragadni. A hogy ezt észreveszik: föltámad az ellenhatás, előállnak a
nagy összeütközések s Olaszországnak lesz majd egy napja, a melynek
folyamán nap keltétől nap nyugtáig kétszáz pap és szerzetes lesz
legyilkolva. Ez a nap lesz a forduló pont.

Igy beszélt a vajda.

Én ugyan láttam ilyenforma napot már Olaszországban s magam is részt
vettem a munkában, a mikor Garibaldi megsértése miatt Genuában egy
zárdát elpusztitottunk s lakóit agyonvertük vagy a pokolba kergettük, de
a vajda ilyen mulatságot még csakugyan nem látott. S azért engem is
meglepett, Nagy Gyulát is meglepte ez a fölfogása. De nem maradt hatás
nélkül a Kormányzóra se. S én szentül meg vagyok győződve, hogy
Emlékiratai IV-ik kötetének egyik-másik fejezetén a társalgás hatása
alatt javitott egyet-mást.

Különösen a pápaság kérdésének fölvetésénél láttuk be tisztán, hogy a
Kormányzó a vajdát faggatni akarja, hogy gondolkozásának mélységeibe
betekinthessen. Miként jött volna rá épen e különös nagy kérdésre?

De ez aztán azt is bizonyitja, hogy e kérdés fölött már korábban maga a
Kormányzó is tünődött.

Isteni lélek, örök bámulatra egészen méltó óriás elme, csodálatos nagy
jellem volt Kossuth Lajos.

Ime elmult már régen kilenczven éves! Öreg, agg, törődött. Vagyonban
szegény, kényelme épen csak hogy nem hiányzik. Gyermekei távol a nehéz
munkával járó becsületes kenyérkereset utjain. Szolgasereg sincs
körülötte, a ki neki engedelmeskedjék. Mint a szedett szőlő tőkéje:
elhagyott és árva. Idegen földön, idegen nép között bujdosásban telik
élete. Csak hátra tud már nézni, sok gyásznak és sok dicsőségnek sok
esztendejére. Mit látna, ha előre nézne? Egy sirt, a melyhez igen közel
van már utja.

És a sirnak szélén még rajong nemzetéért s még az emberiség nagy
kérdései fölött ábrándozik erős lelke. Minden tagja lekivánkozik már a
föld felé s a föld, e jó anyánk mindkét kezét kitárja már, hogy őt
nyugasztaló kebelére zárja. De ez a nagy szellem nem engedelmeskedik.
Fölszárnyal a magasba s a napok és csillagok magasából tekint szét a
népeken, miként lehetne az ő boldogságukat biztositani s évődik hosszu
életének nagy gondolatán, vajjon mikor lesz már szabad és független és
boldog az ő szegény magyar nemzete!


V. FEJEZET.

(Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik. – Ruttkayné jó
magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A kormányzó
fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett, ha magyar
bort küldtek neki. – Dohányzása.)

Bejött Giorgio s kelepelt valamit olasz nyelven, mint a gólya. A
kelepelés azt jelentette, hogy az asztal már teritve van s az étel az
asztalon.

A Kormányzó a vajdát ültette jobbjára. Rajtunk s Ruttkaynén kivül részt
vett az ebéden még Basso barátunk az orvos és Aulich a titkár. Nyolczan
ültünk tehát az asztal mellett. Az udvarra néző ablakok egészen
bevilágitották a nagy ebédlőt.

Kiváncsi voltam, a jó Lujza néni miféle ételeket ad.

Nem magam miatt voltam kiváncsi, hanem a vajda miatt. Én olasz és
franczia és svájczi koromban megszoktam minden ételt. Nincs az a féreg
vizen és szárazon, a mit én már meg nem izleltem. Én a polipot csak ugy
meg tudom enni, mint az amerikai száritott bölényhust vagy a pemmikánt.
Füben, fában se válogatok. Szivesen rágom a pinczében fehéritett
zellerlevelet, az árticsókát pedig épen nagyon kedvelem. Az olasz kenyér
nekem különösen jól izlik, a melyik egy rőf hosszu s olyan vékony, mint
a plajbász. Kenyérnek is jó, fogpiszkálónak is. Sőt műfogaimmal még jól
tudom ropogtatni is. A mindenféle makarónik s parmezán sajtok nélkül
Olaszországban el se tudnék lenni. De azért a francziák hetvenhét-féle
mártása is emlitésre és becsülésre méltó. Valami ötven-féle mártás
készitésének titkos tudományát magam is megtanultam. Készitettem
egyszer-kétszer a vajdának is saját asztalomnál. De mindig csuffá lettem
vele. Majd a fejemhez vagdalta a vajda a mártásokat.

Igy jártam a vajdával Olaszországban is. Semmiféle olasz ételt be nem
vett a gyomra. Inkább koplalt és csak kétszersültet evett, semmint hogy
az olasz leveshez, hushoz és tengeri halhoz hozzá nyult volna.

Az igaz, hogy a hal nagyon szagos, mig az ember meg nem szokja. A vad
kálvinista magyar gyomor pedig azon kivül még az olajt és a sült vajat
se szereti. Szagos olajba sütött szagos hallal a kálvinista magyart ki
lehet kergetni a világból.

A vajdának különös természete van, mint a macskának.

A macska, a mint idegen helyre kerül, apróra megvizsgál mindent. Minden
butort, minden edényt, minden tárgyat megnéz külön-külön. Bejárja a
szobát, a szögleteket, felugrik székre, pamlagra, asztalra, szekrényre,
egyenként szemügyre vesz minden kelmét, széklábat; összejárja még a
pohárszék tetejét is. Minden hangot megfigyel külön. Kitől ered, mit
jelent? Ellenség-e, jó barát-e? A jó hirlaptudósitó legnagyobb erénye
van meg a macskában.

Efféle természetü a vajda.

Ha utra megy: nem alszik, nem ábrándozik, nem tünődik, nem olvas, hanem
néz és ügyel-figyel, kérdez, vizsgál, hallgatódzik, észlel, hasonlitgat,
szid, birál, élczelget, tanulmányoz s több dolgot észrevesz, mint az
egész tudós társaság. Alig győztem kérdéseire felelgetni, alig győztem a
tolmácskodást.

Legelőször megakadt az olasz levessel. Megizlelt egy kanálnyit, aztán
ott hagyta az egészet. De nem nyugodott addig, mig föl nem fedezte,
miként készül az olasz leves.

Vizet tesznek az edénybe s azt megsózzák. Azután hámozott
petrezselyemgyökeret és hasogatott sárgarépát tesznek a vizbe s aztán
addig forralják a sós vizet, mig a zöldség meg nem puhul. Akkor
kitálalják, adnak hozzá tányért és kanalat s egy csészealja őrletett
parmezánt s ez a husleves. Husnak természetesen hire sincs. Nem látott
hust az a sós viz és az az olasz szakács hetek óta.

Az efféle levesre száz adomával állt elő a vajda.

Rendeltem azután neki száraz levest.

»Száraz leves.«

Ez a szó nagyon tetszett a vajdának. Rögtön elmondta annak a füzfa-poéta
pápai diáknak a történetét, a ki egyik költeményét igy kezdte:
»Kiviritott száraz ágon – Nyögdicsél a döglött gerle.« A mire Petőfi a
pápai Képzőtársulatban azt a birálatot irta: Ez az irótársunk bizonyosan
maga szoptatta az édes anyját, a mikor édes anyja még csecsemő volt.

A száraz levest csakugyan látni akarta a vajda.

Megfőzik a vékony makarónit, egy nyalábot belőle lé nélkül tányérra
tesznek, kissé besózzák, evőkanálnyi paradicsom-mártást a tetejére
tesznek s egy csészealja őrletett sajtot melléje adnak s ezzel kész a
száraz leves.

Az olasznál ez már nagy fényüzés s nekem jól is izlik, de a vajda
kinevetett vele. Ő meg se izlelte.

Mire Turinba értünk, jobban ismerte az olasz ételeket, mint a
szakácskönyv, de azért éhes volt, mint a farkas. A mindenféle puha és
kemény kolbászra, szalámira, mortadellára rá se tudott nézni.
Szerencsére a milanói vasuti vendéglőben magyar szalámit is találtunk,
kemény volt ugyan, mint a kutyabőrből készült nemesi oklevél, de volt
legalább íze.

Ilyen tapasztalatok után támadt föl tehát kiváncsiságunk, vajjon minő
ebédet ad a vajdának a jó Ruttkayné?

De bizony adott ő olyan tökéletes jó magyar ebédet, hogy a vajda az édes
anyja asztalánál se evett különbet. Még a fölséges huslevesben is olyan
tészta volt, a mit az Alföldön csigának, tul a Dunán pedig ludgégének
nevez a háziasszony. Pörkölt csirke, kitünő rétes nem hiányzott.

Csodálkozott is e fölött a vajda, rá is terelte a Kormányzó figyelmét és
szavait a sütésre, főzésre, ételekre. El is mondta a Kormányzó az ő
asztalának történetét: – 1861-ben jöttem – ugymond – Olaszországba lakni
s azóta állandóan itt lakom. Eszünk bizony mi olasz ételeket is, de
azért magyar étel nélkül sohase volt se ebédem, se vacsorám. Ha szerét
tehettük, tartottunk magyar szakácsnét. Az itteni szakácsok és
szakácsnék magyar ételeket késziteni nem tudnak, de boldogult lelkem
feleségemnek is mindig az volt első gondja, hogy olasz szakácsát vagy
szakácsnéját magyar ételek készitésére betanitsa. Ezt cselekszi Lujza
hugom is.

Birtokomban van a Kormányzónak egy sajátkezü irata, melyben a szakácsné
vagy kulcsárné feladatát szabja meg, a kit házához fogad. Olyan
szegődvénylevél-féle fogalmazvány. Gunszt barátunk szivességéből
jutottunk hozzá. A Kormányzó magánéletének s egyénisége nagyságának
egyik ékes jellemző vonása ez, közlöm tehát egészen.

Igy ir a Kormányzó:

»Szükség van egy jó erkölcsü, szelid természetü, tisztességes s a gondos
magyaros háztartásban jártas, 35–40 éves nőszemélyre, legyen az
kisasszony vagy gyermektelen özvegyasszony, ki főzni s varrni tud és
(mert a háziasszony beteges) az ápoláshoz is ért.«

»A családdal együtt fog enni, annálfogva nem cselédnek, hanem a
családhoz tartozónak fog tekintetni.«

»Évi fizetése 400 frank (egy frank annyi, mint egy hajdani váltó
forint.) Uti költsége hazulról idáig megfizettetik. – Három évre kell
magát köteleznie s ha a három évet kiszolgálván, haza akarna menni,
visszautazási költséget is kap.«

»Lesz mellette egy konyhaszolgáló és egy szobaleány.«

»Kötelességei pedig lesznek:

Főzés a család számára, mely négy tagból áll;

fehérvarrás;

felügyelés a cselédekre, hogy kötelességeiket rendesen, pontosan és
tisztán végezzék;

általában gondviselés a háztartásra;

ápolása a háziasszonynak, a midőn annak egészségi állapota azt
megkivánja.«

»A főzést illetőleg: Az ebéd rendesen egyszerü, de tisztán és jól
készitett három tál ételből áll. – Magyaros tésztákat, minők a rétesek,
palacsinta, fánk stb. tudnia kell késziteni.«

»A családban mindig magyar beszéd folyik, – de a cselédek nem tudnak
magyarul. Ez azonban ne tekintessék akadályul, majd könnyitünk a dolgon,
a hogy lehet.«

Ime Kossuth Lajos cselédfogadási szerződése a szakácsné s egyuttal
kulcsárné számára. Bölcsesség és emberszeretet sugalma ez. A jó cseléd
nem alárendelt ember, hanem tagja a családnak. A munkás kérdés
megoldásának egyik módszere ez.

E szerződés bevilágít a Kormányzó háztartásának titkaiba. Egyszerü,
szerény háztartás ez minden fényüzés, minden szükségtelen uraskodás
nélkül.

Neki magyar asztal, magyar étel s legalább egy magyar szolgálattevő
kellett a messze idegenben.

Ez a szerződés 1863-ban kelt, Vilma leánya akkor már nem élt. Ő 1862.
évi április 22-én halt meg Nerviben. Négy tagból állott már akkor csak a
család. A férj, a feleség s Ferencz és Lajos fiuk. A jó Ruttkayné akkor
még nem lakott együtt a Kormányzóval. Tengeren tuli utait járta
családjával.

A Kormányzó neje 1865. évi szeptember 1-én halt meg. Halálának oka
sulyos betegség volt, melyet mellrák idézett elő. Több éven át
szenvedett e betegségben. Igazi ápolója a Kormányzó volt, a kinél
gyöngédebb és nemesebb férj nem volt a világon.

A háztartás a nő halála után se változott. Se szükebbé, se bővebbé nem
vált.

A Kormányzó ugy Turinban, mint Collegno al Baracconéban is dél előtt 11
vagy fél 12 órakor reggelizett, a mikor sétájából hazatért.

Reggelije igen világos szinü tejes kávéból állott. Ehhez vagy egy pár
tojást vagy néhány falat sült hust evett. De gyakran polentát is,
kukoricza lisztből készült tésztát. Ez ételt az olaszok nagyon szeretik,
de nálunk is divatos a felső tiszai vármegyékben előkelő nemesi házaknál
is. A Kormányzó már gyerek korában megszokta s mindig kedvelte.

Az ebéd 7 órakor volt.

Ebédre volt: leves, hus, főzelék és tészta. Ha vendég volt, vagy ha a
gyerekek otthon voltak, Ferencz és Lajos, akkor kétféle sült hus is
volt.

A jó Ruttkayné most nekünk is kétféle sült hussal kedveskedett.

Itala a Kormányzónak egyetlen pohárnyi fehér asztali bor volt. Erős,
illatos, nehéz borokat soha se ivott. Pedig Lajos Tivadar szerette
volna, ha agguló korában hozzá szokik. Turinból gyakran küldött ki
Collegnoba drága borokat, de a Kormányzó állandóan tartózkodott azok
élvezetétől. Szivesen átengedte vendégeinek.

Magyarországból is sokszor küldtek neki rajongó tisztelői értékes
borokat, aszu és csemege-féléket. Ezekkel ugyan mindig csuful járt.

Az olasz vámhivatalok istentelen gondossággal őrzik a határokat. Át nem
eresztenek azok hamisitás nélkül semmiféle bort mi tőlünk, a melyik
jobb, mint az övék. De hát hogy ne lenne jobb a magyar bor, mint az
övék? Kivált a mikor Kossuth Lajosnak küldik azt a bort?

De hát a bort mindig kicserélték akár üvegben, akár hordóban érkezett. S
azután az edényt megtöltötték hordóöblintékkel vagy füzfán termett olasz
borral.

Szegény jó Kormányzónk, a háta is borsódzott, mikor az edényt
felbontotta s az aranynál becsesebb hires tokaji és egri és somlyai
borokat megizlelte. Olyan szinük volt, mint az egérnek s olyan izük,
mint a részeg tót asszony csókjának.

De hát ez még hagyján. Jött a vitelbérért a vasut, a csomagszállitó és a
hordár. Jött a vámért a pénzügyőr, jött a városi illetékért a darabant,
jött a fogyasztási adóért a czédulamester. Fizetni kellett harminczhárom
féle kimondhatatlan nevü és összegü béreket, dijakat, vámokat,
illetékeket, adókat, pótlékokat s mindenféle kiigazitásokat. Utóbb
minden magyar látogatóját megkérte már, hirdessék el itthon, neki ne
küldjenek semmi nemzeti adományt vagy ajándékot, mert koldussá lesz
bele.

Hát egyszer meg mi történt?

Valami rajongó hazafi tisztelője küldött neki ajándékba két pár papucsot
Kassáról. Ha egy párt küld: semmi baj. Egy pár papucsa lehet
mindenkinek. Egy pár papucs miatt senkit se keverhetnek gyanuba, hogy
valami titkos tervei vagy III-ad osztályu kereseti adó alá tartozó
mellékes jövedelmi forrásai vannak. De két pár papucs már sok papucs.
Okos ember két pár papucsot nem visel. De nem is szerez be. Hiszen egy
pár papucs is eltart addig, mig a gyerek kitanulja a gimnáziumot,
mirevaló volna tehát a másik pár papucs is? Két pár papucs már készlet,
már gyüjtemény, már raktár, már spekuláczió.

Egyszer csak megrójják a Kormányzót egy menykő nagy összeg kereseti
adóval, mivelhogy papucskereskedéssel foglalkozik. Küldi a titkárt s
azután megy maga is a sokféle adókivető, végrehajtó, ellenőrző,
felülvizsgáló, felszólamló, főbb és legfőbb adóhatóságokhoz; ellentmond,
kifogást tesz, felfolyamodik, apellál: mind nem használ semmit. Küldik
Pontiustól Pilátushoz, kerületi előljáróhoz, elsőfoku iparhatósághoz,
kereskedemi kamarához; hozzon kimutatásokat, igazolásokat,
bizonyitványokat, hogy ő nem papucskereskedő, nem is volt soha vagy már
abban hagyta ezt az üzletet öt év előtt. Végre is személyesen fordult a
szindakóhoz, a ki jó ismerőse volt, ez meg egyenesen Viktor Emánuelhez
folyamodott Rómába, hogy kegyelem utján mentse föl Kossuth Lajost a
papucskereskedési sulyos adó alól.

Alig tudta a fölmentést kijárni maga a király is.

Mi azonban az ebédnél hatalmas olasz borokat is ihattunk.

Volt az asztalon könnyü asztali fehér bor, a melyet a Kormányzó ivott.
Voltak hirneves olasz borok is, köztük a Lacrima Christi, magyarul
Krisztus könye. S volt két- vagy háromféle szicziliai erős bor is az
Etna aljáról s Taormina vidékéről. Basso barátunk dicsekedett el e
borokkal. Ő volt köztünk egyedül az olasz ember. Ő szerezte be e borokat
valami rokona által. A vajdának is küldött efféléket még a télen tiz
vagy husz üveggel. Kitünő borok.

Nagy mérséklettel ittuk őket.

Mi különbség van a magyar és olasz borok között: én tudományos
biztossággal meghatározni nem tudom. A franczia, az erősebb rajnai és az
olasz, spanyol borokat én jobban szeretem, mint a magyar borokat.
Kegyetlenül össze is szidott s kigunyolt ezért engem a vajda nem
egyszer. Ő természetesen a magyar borhoz hasonlót nem ismer. Jobbat
semmi esetre el nem ismer. Én azonban életem javát Olasz- és
Francziaországban töltöttem, én az ottani borokhoz szoktam.

Beszélgettünk erről a Kormányzó előtt is, a ki különben lemondott a
birói döntés jogáról a borok kérdésében.

A vajda azt állitotta, hogy Magyarország többféle gyümölcse s bora
nemesebb, mint bárhol a föld kerekségén. Okul azt hozta föl, hogy nézete
szerint a magyar gyümölcsben és borban a czukor és a savak szerencsésebb
arányban vannak, mint más országi gyümölcsben és borban. S ezt
Magyarország különös éghajlati, fény- és hőviszonyaival magyarázza.

Igaza van-e? én nem tudom.

Felköszöntő nem volt. A Kormányzó nem akart s a vajda se akart
felköszöntőt. Mi pedig csak nem emelhettünk poharat, ha ők hallgattak.
Basso barátunk ugyan akart valamit, de nem tudott. Benne rekedt a szó.
Kinevettük.

Jól elmult esti nyolcz óra, a lámpák már világitottak, a mikor ujra
visszatértünk a Kormányzó dolgozó szobájába, hogy ott szivarra gyujtsunk
s tovább értekezzünk.

A Kormányzó nagy dohányzó volt, talán még nagyobb, mint Deák Ferencz.
Gyermek korától egészen a függetlenségi harczig mindig pipából szitta a
jó tiszaháti és szamosháti illatos magyar dohányt.

– Volt – ugymond – fiatal koromban kostökzacskóm is, de már annyira
mégse vittem, hogy sallangos, kivarrott, figurás zacskót hordoztam volna
bekecsem külső zsebjében, mint a hogy az én időmben divat volt.
Beszegett kis hólyagzacskót vagy kötött selyemzacskót használtam.

Bujdosása közben, különösen Kis-Ázsiában, nagyon hozzá szokott a
csibukhoz. Napkeleti népeknél ez a szokás. Nyugaton már, Angliában és
Amerikában, szivart szitt. Mióta azonban a czigaretta divatba jött:
ehhez ugy hozzá szokott, hogy az utolsó évtizedekben már csak
czigarettát tudott élvezni. Különös ügyességgel és gyorsasággal tudta a
szivarkát sodorni.

De szivarkát aztán sokat szitt el.

A czigaretta-papir Turinban is csak akkora és olyan alaku, mint nálunk.
De a kormányzó nem hosszában, hanem keresztben sodorta bele a finom
vágatu szivarkadohányt. Csomag számra szerezte be az egyszerü
faszipkákat. Darabja bele kerülhetett 10–15 centesimóba. A vastag
czigarettát faszipkából szivta. Öt-hat nagy szippantással vége volt a
czigerettának. Csak ugy gomolygott a füstje. De elszitt napjában
harminczat is. Különösen étkezés után s irás, olvasás és társalgás
közben nem lehetett el dohányzás nélkül.

Szegény jó Ihász Dani ott Collegno al Baracconéban! Délelőttjének jó
része mindig azzal telt el, hogy czigarettákat készitett a Kormányzó
számára. Mire a Kormányzó bevégezte fürdőjét, öltözködését s reggeli
sétáját, mindig ott volt asztalán egy tálczán harmincz-negyven
czigaretta, a melyet a jó öreg ezredes remekbe sodorintgatott. Egész nap
jó kedve volt azután, ha a Kormányzótól különös elismerést nyert
ügyességeért és fáradhatatlan szorgalmáért.

A dohányt Turinban szerezte be a Kormányzó. Közönséges hosszuvágatu
szivarkadohány volt ez. Csomagja másfél lira. A mi pénzünk szerint
mintegy 68–70 krajczár. Egy csomag nem volt elég egészen egy hétre.

Tudtam, hogy a Kormányzó szereti a jó magyar dohányt. Most is vittem ki
neki három-négy fontra valót. Bába Molnár Samu barátomat kértem meg,
hogy szerezzen be Czegléden kitünő dohányt s vágassa meg finomra.
Elvittük magunkkal. Az olasz határ előtt felosztottuk magunk közt, hogy
kis adagokban zsebben tartsuk, nehogy a kutyafülü vámosok kiszimatolják,
aztán elkobozzák s még jól meg is birságoljanak érte. De bizony csuffá
lettünk mi ezzel.

A határon szerencsésen becsempésztük. Nagy diadalérzettel el is vittük a
Kormányzóhoz s ki is tálaltuk előtte. Gyönyörü barnapiros volt a dohány,
csak ugy mosolygott ránk. De az illata mintha elmaradt volna az uton
valahol. A Kormányzó rögtön észrevette sasszemeivel, hogy dohányunkat
utközben meglepte a penész. Ha Samu barátom ott lett volna: no hiszen
kikapott volna tőlünk istenesen. De magunk voltunk az okai, nem pedig ő.


VI. FEJEZET.

(A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai győznek. –
Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó kárhoztat
bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot. – Wekerle
nyilatkozata.)

Ebéd után már komoly politikai értekezésbe bocsátkoztunk.

A Kormányzó komoly lett s bizonyos hidegséggel, csaknem ridegen, e
szavakat intézte a vajdához:

– Igaz-e az, a mit nekem mondanak, hogy ön tavaly a függetlenségi
pártnak hozzám intézett üdvözlő iratába szándékosan iktatta be e
mondatot: »Minden nagy kérdésben minden nagy eszmédet nem követjük«,
holott voltak a pártban, a kik azt kivánták, hogy e mondat az üdvözlő
iratból hagyassék ki?

A vajda nyugodtan és határozottan felelt:

– Igaz!

– S mik voltak önnek erre nézve indokai?

A vajda rögtön észrevette, hogy ellene árulkodott valaki vagy talán
többen is árulkodtak. Én tudtam, hogy árulkodtak, de a vajdával előre
közölni elfeledtem. Tudtam pedig onnan, mert a mikor a párt küldöttsége
Turinba érkezett, e pont miatt engem is bujtogattak a vajda ellen tizen
is. Erőt is vett rajtam egy pillanatig a felindulás, de minthogy a vajda
nem volt ott, illetlennek tartottam az ő távollétében birálgatni, vagy
éppen kárhoztatni őt olyan okirat miatt, melyet ő fogalmazott ugyan mint
javaslatot, de a melyet a párt minden tagja érett megfontolás s hosszas
tanácskozás után aláirt, a mely tehát ezzel a pártnak hivatalos
nyilatkozatává vált. Letorkoltam s összeszidtam a bujtogatókat, a kik
azonban a Kormányzó füleit mégis tele sugdosták, a mint a következés
megmutatta. Hanem hát a vajdában emberükre találtak. Egész hidegen
felelt a Kormányzónak.

– Igen erős indokaim voltak s ezek közt föl sem emlitem, hogy az az
üdvözlő irat, akár helyes, akár nem helyes, az egész párt minden tagja
által ünnepélyesen aláirt okirat, tehát az egész párt műve s ez okból
egyedül egymagam felelős érte nem lehetek. Nem menekszem e felfogás
mögé, sőt azért a mondatért magamra vállalom az egész felelősséget. – Az
ön nagy elvei közé tartozik, Kormányzó ur, hogy Magyarország
függetlensége s boldogulása a Habsburg-család uralkodásával össze nem
fér: ön az 1849. évi ápril 14-iki trónfosztás elvi alapján áll.
Feliratunk ama mondatával azt akartam nyiltan kimondani, hogy az ön nagy
elvei közül ezt az egyet a függetlenségi párt nem követi.

– Nyiltan akartam pedig ezt kimondani azért, mert csak két tagja akadt a
pártnak, a ki nekem megmondta, hogy a Kormányzó ur trónfosztási elvéhez
is hozzájárul; ellenben kilencz tagja egyenesen kijelentette előttem,
hogy ha az üdvözlő felirat e tekintetben homályos lesz, vagy a
trónfosztási elv ellen nem lesz benne valamely megfelelő kijelentés:
akkor hatvanöten nem irják alá azt. Ez esetben a függetlenségi párt
üdvözlete elmaradt volna egészen.

– De nem ez volt a fő okom, hanem a történelmi igazság. Én se a párt
kedveért, se senkiért és semmiért olyan kijelentést nem teszek s alá nem
irok, melyről biztosan tudom, hogy nincs benne igazság. Azt pedig
biztosan tudom, hogy a függetlenségi párt nem a trónfosztási elv alapján
szervezkedett s ezt az elvet 1867 óta soha egyetlen nyilatkozatában se
fogadta el pártelv gyanánt. S ezt nemcsak a párt negyedszázados működése
alapján tudom, hanem tudom a Kormányzó ur szózataiból s nyilt leveleiből
is, a melyek nem egyszer világositották föl erre nézve a pártot is, a
nemzetet is.

A Kormányzó ur közbe szólt:

– Nekem ugy mondták, hogy a mikor ön az üdvözlő irat javaslatát
előterjesztette, akkor azt az inditványt tette valaki, hogy e helyett:
»minden nagy elvedet nem követjük«, ezt a mondatot kell alkalmazni:
»minden nagy elvedet nem követhetjük«. Miért nem fogadta el ön ezt az
inditványt?

Mi összenéztünk a vajdával. Ezt az inditványt Helfy Náczi tette.
Mindakettőnknek egyszerre az jutott eszébe, hogy a Kormányzó előtt Helfy
akarta a vajdát árnyékba állitani. Meglehet: tévedtünk. De ez a gondolat
önkénytelenül támadt.

A vajdát kissé ingerültté tette ez a gondolat.

– Ha mi, Kormányzó ur, kimondjuk azt, hogy önnek ama nagy elvét nem
követhetjük: ezzel politikai és történelmi hazugságot mondunk ki. Mert
nem igaz, hogy nem követhetjük. Minden képviselőnek jogában áll a
törvényhozás szószékén ezt az elvet hirdetni s minden magyarnak módjában
áll ide Turinba, ön közelébe kibujdosni, mint Rákóczihoz kibujdostak
Rodostóba azok, a kik ama dicső fejedelemnek minden elvét követték. De
hát 1867 óta se a törvényhozásban fel nem szólalt senki, se a
Habsburg-uralom alól Turinba ki nem bujdosott senki. S aztán kit
akarhatnánk ily beszéddel ámitani? Ferencz József királyt? Hiszen ő jól
tudja, hogy most egy éve, az ő koronázásának huszonöt éves emlékünnepén
függetlenségi képviselők is lovagoltak a jubiláris bandériumban. – Vagy
a nemzetet ámitgassuk? Hát szabad lett volna az? – Vagy a Kormányzó urat
ámitottuk volna? – Hát lehetséges lett volna az? Én se a nemzet elé, se
a Kormányzó ur elé mással járulni nem akartam, csak az igazsággal. Ez
méltó egyedül a függetlenségi párthoz is, mely engem bizott meg azzal,
hogy a nemzet érzését ön iránt, Kormányzó ur, tolmácsoljam. – Ezek
voltak indokaim. Beszámoltam velük.

A vajda elhallgatott.

A Kormányzó ur se tett semmi megjegyzést s többé e kérdésre vissza nem
tért. Hanem rátért a politikai helyzetre.

Az e fölött folyt eszmecserét leirni nem akarom. A mikor Budapestre
visszaérkeztünk: hivatalos jelentést készitettünk mindenről, a mi
eszmecserénkben a politikai helyzetre, a függetlenségi párt állapotára,
a kormány törekvéseire s a bécsi udvar titkos működésére vonatkozott. E
jelentésünk a lapokban napvilágot látott s országszerte nagy figyelmet
költött.

Csak egyes részletekről emlékszem meg.

Egyszer beszélgetés közben azt kérdi a Kormányzó a vajdától:

– Ki ez a Polonyi? Mekkora sulya van ez embernek önök közt? Mi az ön
nézete Polonyiról?

– Van nézetem róla, de nem mondom el, Kormányzó ur. Tudom, hogy ő irt
ellenem önhöz vádló, gyanusitó levelet, de én még annak czáfolgatásába
se bocsátkozom. Nem azért jöttünk mi önhöz Kormányzó ur, hogy egyes
emberekről jelentsünk jót vagy rosszat, hanem azért jöttünk, mert válság
fenyegeti pártunkat és nemzetünket s mi nemes harczunkban az ön hatalmas
szavát akarjuk szövetségesül megnyerni.

Hosszas tárgyalásaink közben soha egyetlen szóval se helyeselte a
Kormányzó, hogy mi a pártkörből kiléptünk. Minden szava az volt: ujra
egyesülni kell.

A vajda kijelenté, hogy ő nyilt és titkos klerikálisokkal egy pártkörben
nem lesz. Nem is lehet. Mert a klerikálisok alattomos és nyilt személyes
támadásai nem szünnek meg soha. Ha azok elől kitér, akkor a párt
lassanként tehetetlenné válik a reakczió ellen, sőt klerikális
törekvések által meg lesz fertőztetve. Ha pedig ki nem tér: akkor
időnként nyilt viszályokat támasztanak körben, sajtóban, parlamentben s
a viszály oka és előidézője gyanánt mindig őt kiáltják ki a nemzet
előtt.

Én az én heves modorommal közbe szóltam.

– Kormányzó ur talán nem olvashat minden hirlapot. Az Apponyi-pártnak,
az Ugron-pártnak s a klerikálisoknak öt-hat lapja egyebet se tesz, csak
Eötvöst támadja naponként s bámulatos kitartással röpitgeti ki ellene a
soha nem szünő, de azért folyton változó rágalmakat. S e lapoknak a
hirt, anyagot, besugást és rágalmakat a függetlenségi párt nyilt és
titkos klerikálisai szolgáltatják. Mi kémekkel és házi tolvajokkal egy
körben lenni nem akarunk. – S aztán mi az országos közkérdések fölött
tanácskozni őszintén és szabad elmével megyünk a pártkörbe s másutt ezek
fölött nem is tanácskozunk. Holott a pártnak tiz-tizenkét tagja előbb
mindig titkon együtt tanácskozik vagy önmagában, vagy Apponyiékkal vagy
Atzél Béla báróval vagy Eszterházy Móricz gróffal s mindig előre
megállapodva s mindig váratlan jeleneteket hevenyészve jön pártunk
köztanácskozására. – Mi pedig más pártok titkos megbizottaival együtt
nem lehetünk.

A Kormányzó hidegen és szemrehányó hangon felelt:

– Ha önök igy vélekednek: akkor nem lesz pártegység. Én pedig ezt
akarom. Az egységes pártnak is kevés ereje van ma a függetlenség nagy
czéljának elérésére; – ha pedig töredékekre bomlik: e kevés erejének egy
részét is egymás ellen tékozolja el. Mi lesz ennek a vége? Ha önök
segitségért jöttek hozzám: akkor meg kell fogadniok tanácsomat.

E szavak mögött nagy kárhoztatás lüktetett.

E szavak után lélekrázó jelenet állt elő.

Engem mély keserüség fogott el s ostoba hevességem kitört. Felugrottam
székemről s oda léptem a Kormányzó és a vajda közé s hangosan, csaknem
kiáltva szóltam:

– Mi az álorczásokkal még a Kormányzó ur tanácsára se egyesülünk. A kik
azt kiáltják: éljen Kossuth Lajos, de folyton azt hirdetik az ország
előtt, hogy Apponyi a nemzet igazi vezére; a kik függetlenségieknek és
48-asoknak hirdetik magukat, de Zichy Nándor és Eszterházy Móricz grófok
számára dolgoznak: azokkal mi nem egyesülünk.

Nem lesz pártegység!

Itt meg kell jegyeznem, hogy hivatalos jelentésünkbe, melyet pártunkhoz
intéztünk, bele vettük e szavaimat is, de később a vajda tanácsára
kihagytuk. De zárjelben a kihagyás okát megmondtuk. Megmondtuk, hogy
politikai okokból nem hozzuk egyelőre nyilvánosság elé azokat az
indokokat, melyek bennünket a pártkörből való kilépésre birtak. A
Kormányzó urral ugyanis a harmadik napon megegyeztünk s a pártegység
helyreállitására elvi alapon komoly igéretet tettünk. A vajda azt
mondotta, hogy az »álorczásság« szónak alkalmazása s az álorczások
megbélyegzése nehezitené az egyesülést, mi pedig ugy a Kormányzó, mint
önmagunk iránt való tekintetből az egyesülés utjából minden akadályt, a
mi nem elvi természetü, elháritani tartozunk. – A következés megmutatta,
hogy a vajda bölcsessége és gyöngéd figyelme hatástalan maradt.

Azonban folytatom, a hol elhagytam.

Az én ingerült szavaimra a vajda is felállt s karomat megfogva hátra
tolt. De azután ő se ült le, hanem egyenesen állva, mély érzésekkel
teljes hangon mondotta a következő szavakat, melyeket soha se felejtek
el.

– Kormányzó ur! Mi a szegény és üldözött magyar nemzet képviselői
vagyunk e pillanatban ön előtt. Hű képviselői! Mi a boldogulást magyar
fajunk szabad és független fejlődésében látjuk. Sőt ebben látjuk
nemzetünk utolsó menedékét is. Nagy viharok rongyokká téphetik kezünkben
a függetlenség lobogóját, de inkább legyen az rongyokká, mintsem hogy
szine változzék. Mi letünhetünk s a függetlenségi eszme ismét elmerülhet
az avarba, mint elmerült százötven év előtt. Jobb időben s a mikor
derekabb nemzedék szántja az avart: ismét föltámad az a maga teljes
melegében és ragyogásában. Legyünk huszan, legyünk tizen, legyek én
magam, de mi, a mig élünk, azt az eszmét megfertőztetni nem engedjük. Se
népszerüség, se pillanatnyi siker, se tömegek kiáltó jelszava minket
engedékenységre rá nem bir. Még az ön szava se Kormányzó ur, habár az
utolsó itélet sulyával nehezedik is ránk. Minket ön eltiporhat, de mi
akkor is hivei maradunk. S igaz hivei csak mi maradunk. Mi a
függetlenségi pártot más pártok szövetségébe átmenni, a függetlenségi
eszmét ártalmas elvek és törekvések segitségére felhasználni nem
engedhetjük. S lehetetlen, hogy mindent meg ne mondjak, a mi nekem fáj.
Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Én nem
nyugszom meg egyikben sem. Jöjjön haza Kormányzó ur! Ott van az ön helye
a magyar nemzet élén. A hol szinről-szinre együtt lát bennünket: ott
mondjon fölöttünk itéletet!

E beszéd alig hihető hatással volt a Kormányzóra.

Fejét kissé jobbra fordultan lehajtotta, egy perczig hallgatott s aztán
halk, de rekedt hangon azt mondá a vajdának:

– Turinból nem kormányozzák Magyarországot. A mostani nemzedék nem fogad
el élére engem!

A vajda tüzesen felelt:

– Engedje meg a szót Kormányzó ur, mi jól tudjuk ezt. Az ország határát
ön, ha innen indul, Pragerhofnál éri el. Pragerhof öt-hat órai ut
Budapesthez vasuti gyorsvonaton. De ön el nem ér Budapestre három napig
se. Mert utja mentén körül seregli önt Magyarország hálás népe, hogy
arczát lássa, szavait hallja, ruhája szegélyét megcsókolja s igaz
szivvel, áhitatos lélekkel adjon hálát az Istennek, hogy az kegyelmesen
megengedte, hogy önt élő szemeivel lássa s otthon lássa. S ha már otthon
látja, halálos holtig való vezére gyanánt látja.

A Kormányzó nem felelt. Mély érzés vett rajta erőt.

Felállt zsöllyeszékéből s az órára nézett. Tizenegy óra elmult már s
csak félóra választott el az éjféltől. Elbucsuztunk tőle. A következő
napra, junius 20-ra, ujra meghivott bennünket tanácskozásra is, ebédre
is.

A vajda utolsó beszédének tartalmát e szavakkal vettük be hivatalos
jelentésünkbe:

»Ma Magyarországot Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák. Mi
tiltakozunk mind a bécsi, mind a római kormányzás ellen; – a turinit
pedig be akarjuk segiteni Magyarországba. Ha Kossuth támogat bennünket,
azt nemzeti szerencsének tekintjük; – de ha nem támogatna is bennünket:
mi akkor is és örökre legközelebb fogunk hozzá állani.«

Mikor hivatalos jelentésünk napvilágot látott: pár nap mulva
találkoztunk Wekerle miniszterelnökkel. Mosolygó arczczal és e szavakkal
fogadott bennünket: – Isten ugy segéljen, igazatok van. Csakugyan
Bécsből, Rómából és Turinból kormányozzák Magyarországot. Ti mondtátok
ki, de mi még jobban tudjuk.

Vajjon komolyan mondta-e, vagy dévajságból?

Elmult egy esztendeje, a mióta a Kormányzó holttestét haza hoztuk
Turinból. Mi maradt meg Turinban Magyarország kormányából? Az emlékezet,
mely napról-napra halványabbá válik. A mikor Olaszország
felszabadulásának ama néhány még élő hőse és tanuja, a ki Kossuthot
ismerte, behunyja szemét: az az emlékezet is elmulik ott örökre.

Annál jobban érzi magát országunknak bécsi és római kormánya. Hajh, de
szivesen eltemetném ezeket is a kerepesi temetőbe!


VII. FEJEZET.

(A kormányzó fürdése. – Kopaszsága. – Bajusza, szakálla. – A séta. –
Széchenyi és Deák sétája. – Miként sétál Kossuth? – A bölcs életmód. – A
felejtkezés. – Miként sétál a vajda? – Basso doktor elméletei. – Az
afrikai hóditás. – Miként dolgozik Kossuth?)

Bizony kihuztuk a Kormányzóval az első napot egész addig, a mikor már
rendesen le szokott feküdni.

Rendszerint reggeli 9 óra tájban szokott fölkelni.

Fölkelés után mindig meg szokott fürödni. A fürdő dolgában természete
elütött a magyar ember természetétől. Volt is erre jó adomája.

Tinnyei birtokán volt egy majorosnéja a negyvenes években. Egyszer ezt
meglepte a csúz. Alig tudta mozgatni kezét-lábát. S mikor panaszkodott:
azt tanácsolta neki a Kormányzó, hogy fürödjék meleg vizben naponként. A
majorosné elbámult erre a tanácsra. »Már miért is fürödnék én – igy
felelt – tekintetes uram, hiszen ugy is izzadok én eleget!«

A magyar ember fürdő kedvét ez adomával szokta jellemezni a Kormányzó.

A fürdő után öltözködéshez fogott. Öltözködése gondos volt s hosszabb
ideig tartott. Komornyikja szokott ebben segitségére lenni, de bizony
nem sok dolgot bizott rá. Egész életében maga szerette elvégezni minden
dolgát. Akkor legalább jól el volt végezve.

Volt a szobában házi sapkája is. Ez fekete bársonyból volt. Utolsó nagy
festett képén, melyet Parlaghy Vilma ecsetje alkotott, házi sapkában van
levéve. Halála után ez a sapka Basso barátunkra jutott s ő ezt a
vajdának adományozta emlék gyanánt. E nagyon becses ereklyét most a
vajda őrzi.

Szokott viselni parókát is élete egész második felében. Korán
kopaszodott. A parókát otthon a szobában és ház körül sohase viselte, de
ha Collegnoból bement a városba, vagy Turinban, ha sétálni kiment,
rendesen föltette.

Haja csak hátul a tarkón, a koponya lamdavarrata táján s a fülek
mellékén volt már régóta. Ezüst fényü hófehér haj. Hajfestőszert
tudtommal nem használt soha.

Bajusza és szakálla is hófehér volt.

Szakállát 1849-ig ugy viselte, mint a harminczas években a francziák
szabadelvü vezérférfiai. Arczon és állon borotválva s az áll alatt és a
nyakhajlásban rövidebbre nyirva. Igy viselte Szemere, Klauzál, br.
Eötvös, Lónyay s igy viselték többen is nálunk a negyvenes években.
Később meghagyta állán is s hosszabbra engedte nőni.

A negyvenes évek szakálldivatát nálunk »Kossuth szakáll«-nak nevezik
ötven év óta. Van »Kossuth kalap« is. Ez fekete kalap, fölfelé hajlott
széles karimával s széles fekete selyem szalaggal. Hajdan darutollat
tettek mellé a nemes legények. Ezt a kalapot az ötvenes években
eltiltotta s viselését keményen büntette az osztrák önkényuralom.

Volt »Kossuth atilla« is. Fekete kelme, szűk ujjal, de a felső karon
majdnem könyökig nyuló külön bő ujjal is, melyen hasiték van s a hasiték
vitézkötéses gombkötő gombbal van ellátva. Ugy emlékszem, egy hires
lengyel festő által festett képén ez az atilla van. 1848-ban s azóta is
ünnepélyes alkalommal ezt viselte a Kormányzó. Később 1859-ben ujra
divatba jött az országban, de azóta Zrinyi atillának nevezik.

Bajuszát kipödörni, felkunkoritani soha se szokta a Kormányzó. Se
hazánkban, se a külföldön. Ebben letett a magyar szokásról. A
bajuszpödrés egyébiránt az egész kerek világon csak a magyar faj
sajátsága. III. Napoleon császár ugyan eltanulta a magyaroktól s azóta
Francziaországban is kissé divatba jött. De a Kormányzó öltözködés
közben mind bajuszát, mind rövidre hagyott egész szakállát legutolsó
éveiben is gondosan rendbe hozta.

Mikor öltözködését bevégezte: sétálni ment szabad levegőre a Kormányzó.

A sétálás egészségi szempontból szükséges az embernek. Igy állitják az
orvosok. Egész tudománya van annak a testmozgásnak, melynek neve
sétálás. Sőt Basso barátunk azt állitja, hogy ők, már tudniillik a
dagasztó orvosok, olyan műveletet is tudnak a beteggel végezni, a mely
ülve s félig fekve is megsétáltatja az embert.

A sétálás abból áll, hogy különös czél nélkül járkál az ember. Se nem
hivják, se nem kergetik, se kötélen nem viszik, se levelet nem hord, se
kengyelt nem fut, nem is adnak érte semmit, de azért csak járkál az
ember.

Az ős ember, ha dolga nem volt, nem járkált. A legősibb iratokban semmi
nyoma annak, legalább az én parányi tudományom szerint, hogy az ember
czél nélkül kószált volna erre-amarra sikon vagy hegyen-völgyön. Még az
egyiptomi királyleány se sétálás közben találta meg Mózest, a három
hónapos csecsemőt, hanem ut közben, mikor mosdani ment szolgálóival a
folyóra. Ha költöztek vagy vad és gyümölcs után néztek, hadat jártak
vagy juhaikat őrizték: csak akkor járkáltak az ős emberek. Az állat
sohase járkál czél nélkül, mégis egészséges. A mi jó magyar őseink nagy
utat tettek hajdanában Bendegúztól kezdve Árpád apánkig, de sohase
hallottam, hogy ezt gyalog szerrel tették volna. A mezei ember ma se
sétálgat. Vagy dolga után megy, vagy otthon pipáz és üldögél.

Én se megyek már sétálni vagy nyolcz-tiz év óta. Az előtt se volt hozzá
különös kedvem, noha mindig városban laktam. Igaz, hogy mozogtam azért
eleget. De a mióta szivbajom, nehéz légzésem, bordaközi idegfájásom s
egyéb istenadta vagy magamszerezte nyavalyám hol együtt, hol külön-külön
erőt vett rajtam, azóta én se sétálgatok. Kocsin járok a képviselőházba
is, az Abbáziába is.

A vajda épen nem sétál. Azt mondja, nem magyar ember természete a
czéltalan gyaloglás. Száz élcze és adomája van a sétálás ellen.
Legjobban megjegyeztem ezt az adomáját. Egyik bátyja találkozik egy
táblabiróval az utczán s megszólitja. »Mi járatban van uramöcsém?« –
»Sétálok urambátyám.« – »Van-e ezer forint a zsebjében uramöcsém?« –
»Nincs biz abban urambátyám.« – »No hát akkor csak járkálgat uramöcsém!«
– Egy másik nagybátyja után azt is szokta mondani a vajda, hogy csak a
kisasszony sétál meg a páva, de hamis a czélja mindakettőnek. Szegény
Ameli, egyszer nagyot nevetett e szóra.

Széchenyi István gróf fiatalabb korában sokat gyalogolt, sokat
vadászott, de különös napi rendszere nem volt a sétában. De rendszert
csinált belőle a döblingi tébolydában. Volt vagy hat szobája. Ezek ajtai
egyenes irányban nyiltak. S addig nem nyugodott, mig naponként vagy husz
kilométer utat nem tett egy hujjában.

Deák Ferencz mind Kehidán, mind Pesten, a mióta ide jött lakni,
rendszeres nagy sétákat szokott végezni naponként. De élete utolsó tiz
évében, a mióta dolga és látogatója is több volt s el is nehezedett, már
épen nem sétált és svéd gimnasztikával se lóbáltatta óraszámra
kezét-lábát.

Kossuth Lajos napi rendszerré tette maga számára a sétát. Jót tett
egészségének. Elmaradhatatlan szokásává vált. Ugy látszik, Basso
barátunk legalább határozottan állitja, hogy mind kedélyének üdeségét,
mind egészségének és életének oly hosszu tartamát előmozditotta a
rendszeres séta.

Collegno al Baracconei tartózkodása alatt reggeli sétáját saját
kertjében, de igen gyakran kint az uton vagy utczán végezte s ilyenkor
jó messze el szokott távozni lakásától. Turinban rendesen kiment a Pó
partjára, gyakran a Viktor Emánuel-sétányra is. A mióta azonban Basso
barátunk került melléje házi orvosnak: azóta némileg változott a
napirend.

Basso barátunk, mint már emlitettem, rábirta a Kormányzót a minden napi
gyuró, dagasztó, testgyakorló orvosi »beavatkozások« megszokására. A
fürdőszobába be volt rendezve egy kis svéd tornászó készlet. Létrák,
rudak, kötelek s efféle furcsaságok. Ezeket a Kormányzó maga mutatta meg
s magyarázgatta el a vajdának. Ezen tul ez az egészségi tornázás,
valamint a dagasztás is elfoglalta a sétára szánt idő tetemes részét.

De azért a séta egy nap se maradt el.

Később az utolsó években, a mikor a Kormányzó már a kilenczvenedik éve
felé ballagott, gyakran nehezen ment a séta, kelletlenül mozogtak az
inak. A test jobban szerette volna a pihenést. Newton törvénye napról
napra jobban érvényesült. A mélységek mélységéből, a világ központjából
mind ellenállhatatlanabbul szivta magához a szent öreget az a hatalom, a
melyet a tudósok központi vonzerőnek neveznek. A láthatatlan erő, a
hangtalanul mozgó örvény, a feneketlen mélység, mely elnyeli a testet. A
halál.

Basso barátunk a sétára is utóbb mindig elkisérte a Kormányzót. Basso
rövidlátó volt. Inkább orrával nézett, mint szemeivel. Csetlése-botlása
sok mulatságra adott okot a Kormányzónak. De azért üdvös volt az ő
sétakisérete. Karon fogva kisérgette nagy türelemmel és szives
készséggel a Kormányzót. Gondosan ápolta egészségét, nyujtotta életét s
az aggság szürkülő alkonyán sok enyhe vidámságot szerzett neki. Ezért
még Basso barátunkat valamikor valamiben megáldja az isten!

De hát minő volt Kossuth Lajos sétája?

Séta és séta nem egy dolog.

Az orvosok a legnagyobb kérdéseket, az élet titkának kérdéseit
tárgyalják az ő kis tudományukkal és kis elméjükkel, de azért még nem
hallottam, hogy a sétálás kérdését is tökéletes megoldásra tudták volna
vinni. A vajda legalább az ő végtelenül csapongó vad erejü elméjével
olyan észrevételeket tett a sétálásról, a milyeneket én soha nem
hallottam s a milyenekre a Kormányzó is nagyot nézett.

Másnapon junius 20-án esett erről egy-két szó, a mikor a Kormányzó és a
vajda a magyar ékesszólásról s a mai magyar szónokokról beszélgetett.
Ezt a beszélgetést érintem majd; most csak a sétálásnak azt az elméletét
adom elő, melyet ekkor a vajdától hallottam.

A vajda ugyanis olyanforma kérdést intézett a Kormányzóhoz, vajjon merre
kalandoz elméje, a mikor sétálgat? Vajjon nem töri-e fejét ilyenkor
gondolatainak alakitásán? Ékesszólásának erejét nem mozditja-e elő a
sétálás?

Ilyen bolond kérdést még sohase intézett a Kormányzóhoz senki. Én
nevettem is, boszankodtam is ezen. De a vajda ugyancsak megfelelt nekem.
Felelete lényegben következő:

A Kormányzó rendkivül nagy életkort ért el. Maga ez a tünemény is
megérdemli a gondos vizsgálatot. Megérdemelné még akkor is, ha a
Kormányzó csak közönséges ember volna, a kinek se neve, se történelmi
multja, se szellemi nagysága.

De a Kormányzó 91 éves korában irta Emlékiratainak IV-ik kötetét. És
irta akkora irói erővel, az agy működésének akkora üdeségével, a mekkora
az élet delén levő iróknál is ritka. A mióta az emberiség öntudatra
jutott s tudását följegyzi: azóta Kossuth Lajoshoz hasonló férfi, az
övéhez hasonló agy még nem született. A világirodalom története nem
ismer embert, a ki 91 éves korában Kossuth műveihez fogható, csak igen
messziről is hasonlitható irói művet tudott volna alkotni. Az
emlékiratok negyedik kötetében oly lapok, oly fejezetek vannak, melyek
örök szépségü remekek maradnak az idők végéig. A hajdankor Mózese,
Homérosza és Tacitusa, a középkor szent atyái, az uj kor Luthere,
Kálvinja, Verulámi grófja s Macaulay, Beaconsfield, Gladstone, Bismarck
mind óriási elme s nagy alkotó, de élete vége felé, a mennyire tudjuk,
elgyengült mind, pedig egy se érte el közülök a 92 évet. Shakespeare nem
ért nagy kort, a világszerte elismert legnagyobb elme, Newton pedig
élete utolsó évtizedében megingott és elhomályosult.

Kossuth tehát mint hosszu életü ember se mindennapi jelenség; mint 91
éves iró pedig egyetlen a világ irói közt.

Hogy ily tünemény létrejöhetett: ehhez az okok seregét a születésben, a
fajzatban, az életsorsban és az életmódban kell keresni.

Mi az életmód?

A lakás, az étkezés, a munka, a ruházat, az alvás, a szórakozás, a séta.
Tehát a séta is. A Kormányzó sétája nem lehetett ostoba séta. Se
oktalan, se elhibázott. Ha az ő életmódjában egyetlenegy dolog is
oktalan és elhibázott lett volna: agya 91 éves korában nem lehetett
volna oly fenséges, tiszta és erős.

Tehát sétája is okos volt.

Mi az okos séta? Majd rá jövünk lassanként, csak egy kis türelmet kérek.

Az orvosok azt állitják, a séta arra való, hogy az ember lábizmai,
ágyék- és hasizmai s bizonyos mértékig derékizmai is mozogjanak, munkát
végezzenek, terhet emeljenek s igy a vér megfelelő részét a test alsó
részeire téritsék s ekként az agyat a vér odaáramlásától mentsék meg, az
emésztő szervek működését pedig élénkebbé tegyék. Az agyban ne legyen
vértolulás, az altestben ne legyen vérpangás, a vér egyenletesen
mozogjon a test egészében: ime erre való nagy részben a rendszeres
sétálás.

Igazuk lehet.

Ám ez az eredmény csak akkor áll elő, ha a séta egyuttal valódi
szórakozás.

Ezt a szót: szórakozás, a magyar nép tudtommal nem ismeri. E szót
valószinüleg a betüző szuhok, a nyelvtudósok, a nyelvnek furói és
faragói valami idegen nyelvből tákolták össze vagy csempészték át. A
magyar nép a szórakozás fogalmát a felejtkezés szóval alkotta meg.

Ha kérdik a nagy gondu embertől: hova megy?

– Felejtkezni akarok.

Ez a felelete, ha társaságot keres, vagy erdőre-mezőre sétálni megy,
hogy házi vagy családi vagy üzleti gondjaitól szabaduljon.

A Kormányzót nagy gondok környezték igen gyakran; agyát nagy és nehéz
gondolatok szállták meg, mint varjusereg a vetést, az élet nagy részén
át.

Sétája arra való volt, hogy felejtkezzék. Gondjait elüzze; agyáról a
nehéz gondolatok varjuseregét elhessegesse.

És ő erre használta.

Hatalmas idegzet s nagy bölcsesség az, hogy erre tudta és erre akarta
használni. Ezért volt sétája okos. Felejtkezett általa.

A ki a sétára is magával viszi gondjait, rejtélyeket old, találmányon
töri fejét, hitelezőivel veszekszik, követeléseit vagy pénzeit
számolgatja, hűtlen asszonyán busul, hazájáért eped, zsarnokát átkozza,
multján sirdogál, jövendőjén kételkedik és számitgat, verset farag,
tőzsdekötéseken töpreng, árfolyamokat vet egybe, csatatervet csinál,
összeesküvést sző vagy szónoki képeken és hasonlatokon emészti magát: az
hiába megy sétálni. Fáradni ugyan elfárad, de üdülni nem üdül. Sőt
bágyadtabbá lesz, mint a rossz álom után. Mert az altest is több vért
emészt a mozgás és munka által s az agy is több vért pusztit el a
tünődés, töprengés, aggodalom, gond és gondolkozás által. Annyi vére
pedig nincs a testnek, hogy vele a test egy időben többféle fokozott
munkálkodást végezhessen.

A ki a sétán se tud agyának és szivének nagy terheitől szabadulni: az ne
menjen sétálni.

Keressen az társaságot.

Vagy tudós vagy bolondos vagy vidám és könnyelmü társaságot. Valamelyik
képes lesz őt felejtkezésre birni.

Jegyezzék ezt meg az orvos urak is. S gondosan kémleljék ki, hogy
betegjeiknek felejtkezésre mikor ajánljanak sétát s mikor alkalmas
társaságot.

A szórakozásnak, igazán mondva: a felejtkezésnek csak egyetlen módja
van. Az a módja, ha az ember nem gondol magára, ügyét-baját kiveti
elméjéből s minden tervét és gondolatát félre teszi, mint a czigány a
hegedüjét.

Lehet-e ez?

Lehet.

A vajda, ha nagy ritkán sétálásra tökélli el magát: megnéz, megvizsgál
mindent, a mivel találkozik. Fűt-fát, tücsköt-bogarat. Sorra nézi a fák
és cserjék törzsét, ágait, levelét, virágját. Szakit falevelet s annak
alakját megvizsgálja. Olyan-e az a falevél, a milyen az ő gyerek korában
volt? Ismert fűről-fáról elmesélget; – ismeretlen után kérdezősködik
vagy annak faját, nemét, családját megállapitani törekszik. Minden
fűről, gazról, bokorról megmondja: van-e ilyen az ő birtokán, az ő
határában? Végig vizsgálja a rovarokat, csigákat, csuszómászó állatokat.
A hangyák hadjáratát vagy tolvajlásait figyelemmel kiséri. A hol rendes
csapáson előre-hátra futkározó hangyát lát: ott rögtön megáll. Társát,
ha van társa a sétában, agyon öli mindenféle állattani és növénytani
kérdésekkel. A járó-kelő embereket és lovakat szemügyre veszi s korát,
természetét, kórságait mindegyiknek kitalálni törekszik. Minden emberrel
arról beszél, a mihez az az ember ért. Séta közben nagyon szereti maga
mellett az okos embert, de még sokkal jobban az ostobát, a mezei
munkást, az ismeretlent, a messze vidékről valót. Mire sétáját elvégzi:
agya elpihen, mint a kis gyereké.

Rájött arra s ennek nagyon megörült, hogy a Kormányzó is ugy sétál, mint
ő. A Kormányzónak a 60-as évek végén s a 70-es években sok ideje volt.
Külföldi szövetségei elmultak. Bujdosó társai elhaltak vagy elhagyták,
elszéledtek vagy haza jöttek. Elhalt jó neje is, fiai pedig erre-amarra
munkában, hivatalban. Megnézett andalgásai közben ő is minden fűt-fát s
lassanként növénytudós lett belőle. Ha itthon lehet s gazdasági
birtokhoz juthat, ősi magyar táblabirói szokás szerint kitünő gazdává
vált volna. A természet gyönyörü alkotásai, a mezők és havasok füvei és
virágai elvonták elméjét az élet örömeit pusztitó terhes gondolatoktól,
rettentő veszteségeinek fájdalmas emlékezetétől. Sétája és álma egyaránt
édes felejtkezés volt. És könnyü és léleküdítő tanulás.

Széchenyi sétái mások voltak. Széchenyi a magános séta közben is
küzdött, évődött magával is, a világgal is, terveivel is. Meg-megállt,
ajka mozgott, kezeivel gyakran hadonázott is. Idegeit a séta nem
nyugasztotta meg. Meg is ölték utóbb háborgó idegei.

Basso barátunk valóságos áldás volt a Kormányzóra séta közben. Kivált
élete utolsó éveiben, a mikor Turin egyenes utczáit, kaszárnya épületeit
s minden lépten-nyomon ácsorgó örökös szobrait elhagynia nem lehetett s
ereje már nem engedte, hogy átmenjen a Pó jobb partjára s a hegyeket és
erdőket s a Superga magasságait bekóborolja. Nagy lélek jobban tud
üdülni a természet ölén, mint nagy város poros, meleg, unalmas utczáin.
De Basso barátunk társalgása pótolni tudta a természetet.

Ez a jó fiu ugyanis nem tudott alaposan semmit, de azért határozott
véleménye volt mindenről. S annál határozottabban megalkotta véleményét
a dolgokról, minél kevésbbé ismerte azokat. Különösen szeretett
politizálni. A nemzetközi állapotok megvitatása kedvelt tárgyai közé
tartozott. Egy alkalmat se mulasztott el, hogy ki ne fejtette volna,
mikor és miként lesz urrá az olasz nemzet a földközi tenger összes
partjain. A francziák és spanyolok iránt kegyelmes volt; azoknak még
hagyott valamit, de már a mórokat, arabokat törököt-görögöt, zsidót,
angolt s egyéb oláh czigány népséget pokolba kergetett. Albánnak,
czernagorcznak, dalmatának csak épen annyit engedett, hogy itatni
lejárhassanak az Adriára s nekünk is odaengedte Fiumét arra az időre, a
mig Kossuth él, – azon túl fizessünk érte házbért.

Elképzelhető, mennyi vidám órát szerzett a Kormányzónak séta közben e jó
fiu politikus csizmadiáskodása. Csak séta közben társalgott vele
hosszabb időkön át nemzetközi kérdésekről. A társalgás természetesen
abból állott, hogy hagyta az orvost beszélni, csak néha intézett hozzá
egy-egy mókás vagy beugrató kérdést vagy tréfás ellenmondást. A mi csak
élesztette Basso barátunkban a buzgóságot elveinek kifejtésére.

Pedig voltak nagy elvei.

Át akarta alakitani az emberek ruházkodását. Férfit-asszonyt vissza
akart tériteni a mezitlábjárásra.

Államilag akarta szervezni a csecsemők testi nevelését. Svéd tornászatra
akarta kötelezni már a csecsszopót is. Ki akarta mondani, hogy a
leánygyermek három esztendeig szopjék, hogy a mikorra felnő: neki is
legyen elég teje.

Az alkotmány ellen ezer kifogása volt. A trónörököstől megkivánta volna,
hogy orvosi oklevelet szerezzen, pedig neki magának se volt. A
képviselőktől megkivánta volna: tegyenek le óvadékot, bánatpénzt s
veszitsék el, ha jól nem viselik magukat.

Mindezt s száz meg száz efféle tervét mindig séta közben közölte a
Kormányzóval, a ki ezt meghallgatta derüs türelemmel.

A földrajzban igen hiányos ismeretei voltak Basso barátunknak.

Egyszer valami afrikai csavargóval találkozott, a ki jól beszélt
olaszul. Beült vele egy albergóba s kikérdezte az afrikai dolgok felől.
A csavargó hazudott, mint egy lócsiszár. Elmondta neki, hogy a
Zahara-sivatagban a Tibulbu oázon van három felesége és tizenhárom
gyereke; a Dzsebbel-Gur-Rhamban van két urodalma és nyolcz Bir-Tuilja;
rokonságban, komaságban és vérszövetségben van a Tuarég, Benezid és
Hamama törzsekkel s hogy e törzsek csak egy olasz zászlót várnak s
nyomban kiverik az angolokat Egyiptomból, az olaszoké lesz Tripolisz
azonnal. Basso barátunk e pogány neveket nyomban beirta naplójegyzékei
közé. S alig várta a következő napot, hogy sétára kisérje a Kormányzót.

Sietett aztán a Kormányzót értesiteni nyomban e nagy nemzeti ügyről s
megkérdezte: ne menjen-e rögtön a szindakóhoz, hogy ez csináltasson egy
szép selyem nemzeti lobogót Itália büszke csillagával s küldje el
azonnal a Dzsebbel-Gur-Rham hegység szakadékaiba. Ha majd mindent
elnyerünk: akkor értesitsük a királyt Rómában s ajánljuk fel neki
Tripoliszt. Basso barátunk a maga részéről nem köt ki egyebet, csak azt,
hogy Afrikában ne legyen se pap, se barát, se apácza. – Tudni kell, hogy
Basso barátunk sehogyse szerette a papokat.

A Kormányzó mosolyogva hallgatta e lelkes nemzeti törekvést. S
mosolyogva jegyezte meg:

– Egy kis tévedés van a dologban, tisztelt barátom.

– Nem lehet az! Miféle tévedés lenne?

– Csak az, hogy a mennyire én tudom, a Hamama és Tuarég arab törzsek
Tuniszban laknak Algir szomszédságában, nem pedig Tripoliszban.

– Nem tesz semmit. Én előttem Tunisz és Tripolisz egy dolog.

A Kormányzó nagyot nevetett e bölcs beszédre. De azért halálos holtáig
se tudta Basso barátunk fejébe verni, hogy Tunisz is más, Tripolisz is
más s a maga Zaharájával mindegyik nagyobb mint Francziaország és
Spanyolország együttvéve.

A sétának rendesen féltizenkettőre szokott vége lenni. Ekkor ment haza a
Kormányzó s ekkor reggelizett.

Reggeli után ujságot szokott olvasni.

Sok magyar lap járt neki. A szerkesztők tiszteletből küldték. Csak a
»Budapesti Hirlap«-ot zárta ki valami indiszkréczió miatt asztaláról.
Ennek történetét fölöslegesnek tartom elbeszélni. Az »Egyetértést«
gondosan átnézte naponként. Ebben se tetszett neki sok dolog igen
gyakran. De azért kedvelte, mint hozzá legközelebb állót.

Nehány franczia, angol s olasz lapja is volt. Ezekből is megnézett egyet
s mást.

Lajos fia »butitó szer«-nek nevezte a hirlapokat. Félig komolyan, félig
dévajul alkalmazta e jelzőt a hirlapokra. A Kormányzó nem mondott
ellene, nem tiltakozott e felfogás ellen. Csak afféle megjegyzést tett,
hogy embere, olvasója válogatja, kire nézve butitó szer a hirlap. A ki
gonddal, figyelemmel, meggondolva és birálva olvassa: arra nézve nem
butitó szer.

Igaz, hogy ilyen ember kevés van. Oktalan és rossz szokásból az emberek
több lapot olvasnak naponként, arra pedig alig van ideje valakinek, hogy
minden lapot, sőt több lapot is nagy figyelemmel, meggondolva s
megbirálva olvasson el. Olyan ember is kevés van, a ki elég tudással,
elég gyakorlati tapasztalattal birjon arra nézve, hogy a hirlapok
százféle és óriási közleményeit alaposan megbirálhassa.

Hirlapolvasás után iróasztalához ült a Kormányzó s dolgozott.
Bujdosásbeli életének nagy tömegü levelezéseit rendezte s Emlékiratait
készitette. Miként dolgozott: ezt talán később elbeszélem. Csak annyit
jegyzek itt meg, hogy Emlékiratai három első kötetének összeállitásában
Gunszt Bertalan barátunk volt hatalmas segitsége, kiről már bővebben
megemlékeztem.

Folytatom a napirendet.

Képzelhetlen munkakedv és munkaerő lakott a Kormányzóban.

Hetvenhat éves elmult, a mikor Emlékiratai megirásához hozzáfogott
1879-ben és 1880-ban. S ennek irása közben is csodálatos pontossággal
vezette háztartását, tartotta rendben pénzügyeit s folytatta óriási
terjedelmü magánlevelezését.

Déli 12 óra vagy fél egy óra tájban szokott leülni asztalához s
dolgozott egy ülőhelyt esti 7 óráig, az ebéd idejéig. Pedig nem könnyü
munkát végzett. Hiszen nehéz fogalmazási munkában fáradozott agya, nagy
és rendszeres irodalmi műveket kellett alkotnia.

Birta lelke, a mely üde volt mindig; – de birta teste is, a mely pedig
aggott, öregedett. Hét órai szakadatlan, nehéz fogalmazás fiatal
embernek is nagy munka. Hejh de derék legény lenne az a magyar iró, a ki
erre képes volna!

Néha a hét órai ülő munkában mintha elzsibbadt, elmerevedett volna egész
teste! S e miatt, mikor a 7 óra már közel volt, gyakran felállt asztala
mellől s karjait feltartva nagyot nyujtózkodott. De igen gyakran két
kezét hátra téve s öklét a vesetájra szoritva, gerinczét jóizüen
megropogtatta. S ilyenkor valamelyik gyerekkorabeli öreg rokonának mókás
szavát szokta alkalmazni.

– Uram ne vigy a kőfalnak!

Ezzel szokta elütni a fáradtságot. Aztán ment az ebédlőbe.

A munka terhe miatt panaszos szó soha el nem hagyta ajkait.

Ebéd végeztével átment a billiárd szobába s ott egy óra folyásig
lökdöste az elefántcsonttekét.

Billiárd-asztala halála után Budapestre került s gróf Kreith Béla
barátunk tart rá számot. Az asztal régi divatu, nagy és lyukakkal van
ellátva a piramid nevü játék számára. Gyerekkoromban én is ezt a játékot
szerettem, a Kormányzó fiatal korában pedig ez volt a divatos
Európaszerte. Apám billiárd-asztalai is minden kastélyában ilyenek
voltak.

Esti 11 órakor szokott hálószobájába vonulni. De még egy-két órán át
olvasgatni szokott ezután is.

Ágya elég széles és elég hosszu közönséges faágy, a minő Magyarországon
uri házaknál divatos. Holmi czifra vas és rézágyakat, sallangos, bojtos,
zsinóros menyezeteket nem használt, nem szeretett. Ősi magyar természete
ebben se változott meg.

Ágynemüje is magyaros volt. Csakhogy derekaljnak tollas párnát nem
használt, mint hajdan édes apja házánál.


VIII. FEJEZET.

(Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye. – Irja meg
Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem akarja. –
Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata. – A vajda
szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt beszédet.)

A Kormányzó nyugodtan aludt ez éjszakán. Nagyon érdekes társalgásunk s
pillanatonkint heves kitörésünk észrevehetőleg nem izgatta fel. Junius
20-án szokott időben kelt, öltözött, sétált és reggelizett.

Reggel hozzánk küldte titkárját, Aulichot azzal, hogy délután két órakor
a vajdát négyszemközt fogadja, három órakor pedig engem szintén egy
órára; – négy órától kezdve mindhármunkat, az egész küldöttséget.

Mi magunk közt apróra megbeszéltük azt a hatást, melyet a Kormányzó
hangulata, modora, megjegyzései ránk gyakoroltak.

Nagy Gyula abban a nézetben volt, hogy a Kormányzótól kedvező
nyilatkozatot nem kapunk s a mit kapunk, az a pártkörből való
kilépésünket s külön alakulásunkat nem fogja szentesiteni. Javasolta: ne
is erőltessük a dolgot. Neki nincs reménye.

A vajda kijelentette, hogy ő még akkor se változtatja meg politikai
álláspontját, ha a Kormányzó azt egyenesen kárhoztatná. Társainkra nem
jár koczkázattal a dolog, hisz ők az őszszel visszamehetnek Justhék,
Polónyiék, Helfyék táborába, ha a netalán megváltozó közhangulattól
félnének. S ha kedvük lenne ahhoz, hogy bent a pártban örökös viszályban
legyenek Apponyi titkos hiveivel, a nagy reform-alkotások ellenzőivel.

Én életre-halálra el voltam tökélve, hogy a vajdával tartok.

A vajda egyébiránt feltétlenül biztosnak tartotta, hogy a Kormányzó se
helytelenitő, se kárhoztató nyilatkozatot nem tesz ellenünk. A
legrosszabb eset szerinte az lehet, hogy a Kormányzó se ellenünk, se
mellettünk nyilatkozni nem akar s nem fog.

Délelőtt a magunk divatu reggelizés után meglátogattuk a jó Ruttkaynét.
Onnan kocsira ülve a vajdával egy kis sétát tettünk a Viktor Emánuel
sétányon s a folyam partján. A vajda az egész uton kötődött velem
Velencze és Lombardia és Piemont sikjain át, hogy sehol se lát se fákon,
se mezőkön, se repülésben semmiféle maradt. Még gólyát, még varjut, még
verebet se. Gunyolt engem az én kedvelt Olaszországommal, a hol minden
tücsköt-bogarat megesznek, a hol még a madarakat is felfalják, még a
gémet, vércsét, baglyot is. Ha nem igy van – ugymond – mutassak neki
verebet.

Csakugyan akartam neki verebet mutatni, noha magam sem tartottam
biztosnak, hogy találunk.

De mégis találtunk ötöt a nagy sétány nyárfái közt. De az öt közt négy
kanveréb volt. Ebből a vajda azt következtette, hogy az anyaverebeket az
olasz elfogta a költő-fészken.

Az igaz, hogy Olaszország nagy darab föld, de csakugyan nem hiszem, hogy
az egész országban volna annyi veréb, mint nálunk Budapesten csupán az
Erzsébet-tér fáinak lombjai közt valamelyik téli alkonyaton.

Délután két órakor a vajda pontosan meglátogatta a Kormányzót. A
Kormányzó hidegebb volt hozzá, mint talán tegnap. S mindenekelőtt a párt
belső viszonyairól kérdezősködött tőle.

A vajda kitért a felelet elől. Megkérte a Kormányzót, engedje meg, hogy
politikai ügyekről négyszemközt ne kelljen nyilatkoznia. Ő – ugymond –
nyiltan szokta nézetét kifejteni sajtóban is, parlamentben s pártkörben
is, most is kész minden mellékes gondolat nélkül s föltétlen
őszinteséggel nyilatkozni, de óhajtaná, hogy ez barátjai, Nagy Gyula s
gróf Károlyi Gábor jelenlétében történjék.

A Kormányzó szivesen beleegyezett.

Volt azonban a vajdának előterjesztése, mely Kossuth Lajos könyvtárára
vonatkozott.

A Kossuth-bizottság ugyanis, melyet tavaly, mint már elbeszéltem, a
vajda saját elnöklete alatt megalakitott, elhatározta, hogy a Kormányzó
könytárát még az ő életében óhajtaná a nemzet számára megszerezni. Ezt a
kérdést hozta elő a vajda.

– Helfytől hallottam, – ugymond, – és pedig egyenesen ugy közölte velem,
hogy e közlésre fel is volt jogositva, hogy a Kormányzó ur hajlandó
volna igen becses könyvtárát nemzetünk részére még életében átengedni.
Ennek keresztülvitelére az én elnökletem alatt még a mult évben
bizottság alakult. Ez ügyben a bizalmas lépéseket megtenni engem s gróf
Károlyi Gábort bizta meg bizottságunk. Mi nagyon fontosnak tartjuk ezt.
Az ön könyvtára Kormányzó ur, nagy kincse a nemzetnek. Mátyás királyunk
könyvtárát a viharos idők megsemmisitették, azt talán meg se tudta volna
védelmezni nemzetünk. A költő Zrinyi Miklósnak s Rákóczi Ferencz dicső
fejedelmünknek könyvtára eltünt, elkallódott, országunk határain kivül
esett, nincs a nemzet birtokában. Nekem fáj még az a gondolat is, hogy
ily sors érhetné a Kormányzó ur könyvtárát. Ezt minden esetre
biztositanunk kell. Hadd lássák a nemzedékek, a kik utánunk jönnek, mily
könyveket látott, minő eszméket vett észre, mily gondolatokkal
játszadozott Kossuth Lajos szelleme, a mikor hazájának nagy gondjai elől
időnként a könyvekhez menekült. A nemzeti hálás kegyeletnek egyik
forrása is, egyik gyüjtő medenczéje is lesz az a könyvtár; – dicső emlék
a multból s fény, mely a jövendőbe is világit. Kérem kegyes válaszát.

A Kormányzó közönyösen felelt.

– Erről most nem beszélhetünk, semmi esetre nem határozhatunk. Helfy
barátommal csakugyan beszéltünk erről. De könyvtáram fiaim örökségét
képezi. Talán ez lesz egyetlen örökségük. Náluk nélkül nem akarok erre
nézve tárgyalásba bocsátkozni.

Némi gondolkozás után hozzá tette:

– Sok könyvemet itt-ott jegyzeteimmel telefirkáltam; – nem gondolják
majd otthon némelyek, hogy ez csökkenti a könyvek értékét?

A vajda elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy akadna olyan hülye magyar ember, a ki ilyen
gondolatra jönne. Hiszen főleg a telefirkált könyveket akarjuk mi a
nemzet számára megszerezni.

A Kormányzó nem szólt többé a könyvtárról. Másra terelte át a beszédet.

Közölte a vajdával, hogy emlékiratainak ötödik kötetét is jó részben
befejezte már; – pár heti, vagy pár hónapi munka árán egészen készen
lesz.

Az e fölött való beszélgetésben furcsa eszmére jött a vajda. Engedelmet
kért a Kormányzótól egészen nyilt és őszinte megjegyzésre.

– Én azt óhajtanám, – ugymond, – hogy a Kormányzó ur az ötödik kötettel
fejezné be emlékiratait s többé, mint iró, ezekkel ne foglalkoznék. Az
anyagot tartsa együtt, az utódoknak legyen módjuk az anyagot kiadni s a
történetirás számára felhasználni, de önmaga Kormányzó ur, ne dolgozza
föl.

– Miért?

– Eljött már a Kormányzó ur számára a pihenés ideje. De nem ez a fő
okom. Hanem az, hogy én nem akarom, hogy a nemzet történetének irói
önnel vitatkozzanak műveikben. Ha az anyagot az ön megjegyzéseivel
kapják, majdnem lehetetlen, hogy egyik-másik megjegyzése, nézete,
magyarázata s egyik vagy másik cselekményének az Emlékiratokban foglalt
megvilágitása ellen biráló nézetre ne jussanak, érvet ne találjanak s
nézetük és érveik kifejtésére hosszabb-rövidebb birálgatásba ne
bocsátkozzanak. De ha csak a nyers anyagot találják: akkor ez egyetlen
történetirónak se jut eszébe. Akkor a magyar nemzetnek az ön nevéhez és
szerepéhez kapcsolódó története tisztán lesz megirva s az ön történeti
nagy alakja minden oldalról egyenlő fénynyel lesz övezve. A szobron nem
lesz karczolat s egyetlen oldalról se lesz körülötte árnyék. Még olyan
árnyék se, a minőt csak a tollforgatók támasztanak.

A Kormányzó mély hangon felelt:

– Én nem tudok már pihenni.

E szavakra a vajdát erős érzés fogta el. Fölállott a karszékből s
megható hangon szólt:

– Óh ha ön Kormányzó ur megirná gyermekkora és ifju kora történetét;
nevelődését, apjának és anyjának erős és édes befolyását; testvérjeivel
való játékát és czivódásait; az ősi házat és gazdaságot; a cselédek
dévajkodásait, elemi tanitóit, főiskolai tanárait; a régi vármegyét, a
tiszttársakat, az 1825-iki országgyülés titkait, a nemzet ébredését, a
jobbágy panaszait, az elsatnyult és mégis élni akaró nemzetet! Ha mi azt
látnók s utódaink látnák: hogy termett és hogy nőtt fel Kossuth Lajos;
hogy nyilott meg lelkének világa; hogy tisztult és erősödött meg
szelleme s miként kezdte felismerni korát és annak sarjadó eszméit és
csodálatos és fenséges szerepét! Ha mi azt látnók! Az a könyv szentirása
lenne három nemzedéknek, önt élete alkonyán tenné a világ egyik első
remek irójává s századok mulva is gyönyörrel olvasnák apák, anyák s
nagyra törő magzatok. Ne irjon ön többé a történetbuvároknak, hanem
irjon az egész nemzetnek!

A Kormányzó nem felelt a vajdának. Szaporán sodorta szivarkáit s
bodrosan eresztette a dohányfüstöt. De láthatólag jól esett neki a vajda
észrevétele, a mit bizonyit az, hogy később, mikor mind együtt voltunk,
ebéd előtt visszatért rá.

Az én szerepem, az én négyszemközti társalgásom alatt, egészen más volt.

Én személyeskedtem.

Én elmondtam, hogy a nemzeti párt ügynökei, az álarczos függetlenségiek
miként turták ki a pártból Mocsáryt, ez őstiszta kurucz jellemü
függetlenségi férfiut. Miként keseritették Irányit s miként és mily
szövevényes rendszerességgel, mekkora sajtóval s mennyi áldozattal
áskálódnak Eötvös ellen! Hogy félnek az ő eszétől, erélyétől, tollától s
megtámadhatlan jellemétől!

Elmondtam, mi a vajda nézete, ha a kormány a szabadelvü nagy reformok
miatt talál megbukni! Hogy tombol akkor örömében a Kaszinó, a nemzeti
párt, az udvari kamarilla, a sötét reakczió s a nemzetiségek ellenséges
szövetsége! S hogy támogatja ezt a bandát tudatosan vagy tudatlanul a
függetlenségi párt egy része is!

A Kormányzó végig hallgatott türelemmel és csak annyit mondott
szavaimra:

– Maga édes Gábor, heveskedik. De ha ugy áll is a helyzet: ez csak arra
szolgál okul, hogy egyesüljenek ujra a párttal s vezessék azt az egyenes
uton.

Mikor ismét együtt voltunk mind a hárman: akkor már kevesebb szó folyt
ebéd előtt a politikáról.

A Kormányzó, mint föntebb emlitém, visszatért a vajda tanácsára.
Elmondta nekünk derült kedvvel e tanácsot.

– De az én ifju koromban – ugymond – kevés érdekes dolog történt.
Adomáim nekem még miniszter koromból sincsenek. Arra ugyan emlékszem,
mikor Ferdinánd király előtt először voltam. Fölmentünk Bécsbe, hogy a
királynál jelentkezzünk s az esküt letegyük kezébe. Engem e szóval
mutatott be a királynak Batthiányi: »Fölséged finánczminisztere: Kossuth
Lajos.« Németül folyt természetesen a beszéd. A király testi és lelki
nyomorék volt. Odavánszorgott hozzám, közel hajolt arczomhoz s jól
megnézett. És siránkozó hangon mondta: »Finánczminiszter? A
finánczminiszter nagyon fontos személy ám! De aztán édes Kossuth ur,
adjon ám nekem pénzt, ha kérek; mert nekem sok pénz kell ám!« Én csak
néztem ezt a szánalomra méltó alakot. De a ki azért mégis uralkodik
népeken és országokon!

Ez az adoma nem azt bizonyitotta, hogy a Kormányzónak egyéni és korjelző
adomái ne volnának. Az pedig csak kitérő mondás volt tőle, hogy ifju
korában kevés érdekes dolog történt.

Minden esemény, minden jelenség érdekes, mely nagy férfiak ifju korával
függ össze. Érdekessé teszi az, miként vette észre, miként fogta föl s
mit tett el lelke tárházába belőle az az ifju, a ki később nemzetének
vagy az emberiségnek sorsára jótékony hatást gyakorolt. A ki tehát nagy
emberré vált élte delén vagy öreg korában.

A nagy ember nem egyszerre támad s nem véletlenül és esetleg támad. Csak
nagyságának felszinre bukkanása lehet véletlen és esetleges. A Victoria
regia vagy a Nymphea thermalis is fölségesen fejlődik a vizek mélyén,
mielőtt ragyogó virágait felhozhatná a napvilágra s megláthatná az
emberi szem. Kossuth lelke hatalmas arányokban fejlődött már
gyermekkorában s ifju korában is. De mit tudhatunk mi már e fejlődés
részleteiről? Hetven–nyolczvan év telt el gyermek és ifju kora óta. Ki
emlékeznék erre, ha ő maga nem? Ki figyelte volna meg őt annyira, mint a
mennyire önmaga tehette?

De mind erről most már késő töprenkedni. Az emberiség sok nagy alakjának
zsenge korát nem ismerjük. Magának Jézusnak életéből is hiányzik husz
évnek ismerete. Mennyi fenséges titkot rejt e husz évnek sötétsége!

Ebéd előtti politikai társalgásunk folyamán szóba jött a mai magyar
szónoklat természete. Maga a Kormányzó hozta szóba. Beszélt Apponyiról
és Szilágyiról s kérdezte a vajdát: mi véleménynyel van e férfiak
szónoki képességeiről és sikereiről?

Nekem szent meggyőződésem, noha alig tudom tökéletesen bebizonyitani,
hogy a Kormányzó azért terelte e tárgyra a beszélgetést, hogy a vajda
mondjon véleményt az ő szónoklatai természetéről is. Kossuth a mivelt
világ egyik legnagyobb szónoka. Azt már látta a Kormányzó, hogy a vajda
elméje mély és erős s tudása és gondolkozása hatalmas; felfogása önálló,
eredeti s magyar. Szinte természetes és édes tünet az agg embernél az a
hiuság, mely tudni akarja, miként vélekedik róla az utána jött nemzedék
sarjadéka. Tájékozást nyujt az neki arra nézve, miként itéli meg őt majd
az utókor. S kinek ne állana jogában és kötelességében az ez iránt való
kiváncsiság? S azután a Kormányzó jól tudta, hogy a vajda az ő fiatal
korában Deák köréhez tartozott. S miként vélekedik Kossuthról Deák s
Deákról Kossuth: ez iránt bizony igazán érdeklődik mind a kettő.

A vajda azonban alig érintette Kossuth szónoki tehetségét, szorosan
megmaradt abban a körben, melyet neki a Kormányzó kérdése megjelölt.
Csak Szilágyiról és Apponyiról beszélt.

– Régóta ismerem s figyelem – ugymond – mind a kettőt. Mind a kettő
szónoki képességéről határozott véleményem van, de a mikor a Kormányzó
ur előtt itéletet mondok fölöttük: a legnagyobb, legmagasabb mértéket
alkalmazom rájuk. Megbirják. – Ma nem a nagy és remek szónoklatok korát
éljük. Az emberek szegényebbek, számitóbbak, anyagi érdekeikbe sokkal
elmerültebbek, semmint őket magas és nemes szenvedélyek fölkeltésével, a
legszentebb nemzeti önzés nagy indulataival s az emberi haladás nagy
eszméinek ragyogásával lehetne és kellene vezetni. Castellar hangja s az
ön egykori hangja Kormányzó ur, ma idegen, érdes és riasztó hatásu lenne
a magyar nemzetgyülésben. A mai szónoklat nem egyéb, mint szakbeszéd.
Kisebb vagy nagyobb mélységü, gyöngébb vagy erősebb sugárzásu, de csak
szakbeszéd. – Mind Szilágyi, mind Apponyi nagy szónoki tehetség.
Szilágyi eredetileg sokkal nagyobb és tömöttebb tehetség. Apponyi pedig
sokkal gyakorlottabb. Apponyi mindig ellenzéki volt, Szilágyi pedig csak
rövid ideig. Mind a kettőnek elméleti és tudományos miveltsége egészen
teljes s a fölmerült kérdésről, ha hozzá szól, mindegyik tud annyit, a
mennyit törvényhozónak vagy talán helyesebben mondom, a mennyit
törvényhozó testület szónokának tudni kell. A nyelvet is egyenlő
ügyességgel tudja használni mind a kettő. – De azért egyik se remek
szónok. Mind a kettőnek nagy hiányai vannak. S e hiányokat nemzetünk
sajátságos helyzete miatt nem is pótolhatják. – A szónoklatnak igazságot
kell tartalmazni. A nagy nemzetek szónokai előtt csak két igazság van. A
nemzeti és az emberi igazság. Ez a kettő gyakran együtt jár s ha
összeütközik is, a kettőt hosszabb vagy rövidebb küzdelem után ki lehet
egyenliteni s a kiegyenlités mindig a két igazság együttes győzelme. A
nagy nemzeteknél minden más igazság alatta áll a nemzeti és emberi
igazságnak. Nálunk nem igy van. Nálunk a király igazsága, az egyház
igazsága s a fajok igazsága gyakran erősebb, mint az emberi igazság. A
mi szónokainknak, a mikor érveik és szenvedélyeik csatatervét
felállitják, több tekintettel, több ellenséges hadcsapattal kell
megküzdeniök, mint a franczia és angol szónokoknak. A ki a király
igazságát alá rendelné a nemzet igazságának: az nyomban lehetetlenné
válnék, mint nálunk szokás mondani »fölfelé«. A ki az egyház igazságát
rendelné alá a nemzetnek: az lassanként lehetetlenné válnék fölfelé is,
köröskörül is. S a király védi a fajok igazságait is, tehát a fajokkal
szemben is mindig korlátozva van a nemzet igazsága. – Szomoru a mi
helyzetünk Kormányzó ur; még szomorubb, mint a hogy ön irataiban
hirdeti. A magyar nemzet igazságát csak addig türik és csak annyiban
türik, a mig ez szolgálni kész a király igazságát, Róma igazságát s a
fajok igazságát. Ha nem kész szolgálni: akkor hütlenségről,
barbárságról, egyházüldözésről, a nemzetiségek eltiprásáról beszélnek s
e buta és gonosz jelszavakat az örökké csiripelő sajtó beleveri még a
magyar elmékbe is. A nemzet igazságának kellene magasan állani. Oly
magasan, mint a csillagos ég, melynek alatta fekszik minden. Még a
király is, a pápa is, az üdvösség is. Csak az embernek igazsága lehetne
méltó alkuvó fél, méltó osztályos rokon. Senki más, semmi más. De mi nem
igy vagyunk. – Ám e helyzetben mit hirdessen a magyar közélet nagy
szónoka? Elhitettük magunkkal, hogy nemzeti kormányunk van, magyar
hazafi minisztereink vannak. Gyalázatos hazugság ez, de a tömeg, a
rövidlátó nemzedék nem látja ezt. Törvényhozóink arra törekszenek, hogy
gyakorlati államférfiakká váljanak. E törekvés összhangzik az egyéni
boldogulás jogos vágyával s az egyéni és családi hiuság jogos igényeivel
is. Ámde e törekvés csak akkor éri el czélját, ha »fölülről« kedvező
szél fuj. De onnan sohase fuj kedvező szél, ha a törvényhozó, ha az
államférfi alá nem rendeli a nemzet igazságát a király és az egyház
igazságának. Mit csináljon ilyenkor az államférfi? Mit hirdessen a nagy
szónok? A nemzet előtt csak nem hirdetheti, hogy neki, a nemzetnek kell
szolgálnia minden más érdeket s hogy őt, a nemzetet csak akkor türik meg
saját házában gazdának, ha tolakodó, telhetetlen és erőszakos vendégeit,
a koronát, az egyházat s a fajokat szivesen látja, étellel-itallal jól
tartja, – habár neki magának koplalnia kell is. Mit csinál ilyenkor
Szilágyi és Apponyi? – Mind a kettő az állami tudományok szólásaihoz,
általános igazságaihoz, bölcselő meghatározásaihoz s mindenki által
ismert műszavaihoz folyamodik s előáll olyan beszéddel, mely Angliában,
Francziaországban és Németországban igaz lenne, de nálunk egyetlen szava
se igaz. Gyönyörü beszédek azok. Más nemzetek legnagyobb szónokai se
képesek szebb, tartalmasabb, elmésebb szónoklattal előállani. Ragyog
azokban a magyar elmének ősereje is, kiképzett ereje is, de mindig
elhomályosul a nemzet igazsága. Nem Szilágyit és Apponyit vádolom én,
hanem a végzetet, mely ragadja őket is magával s mely ugy ül a nemzeten,
mint az Alpesek szirtei. Ezt untam én meg magam is 1876-ban. Ezért
lettem a függetlenségi párt tagja. Az a gondolat vezetett, hogy az
állami közélet mezején tehetségemet nem kell a korona és a nemzet közti
ugrándozás tojástánczára átengednem, hanem a függetlenségi párton a
nemzet javára fordithatom. – Szilágyi beszédeiben tisztább és
szabatosabb az érvelés, Apponyi beszédeiben nagyobb a hév és a hangulat.
Szilágyit korlátozza az a tekintet, melylyel a koronának s a kormányzó
többségnek tartozik; Apponyira rányomakodik az a gondolat, hogy neki
pártja miatt is hivatása egykor átvenni az ország kormányzását s a
korona képviseletét. Mind a kettő tartózkodik attól, hogy a nemzet és a
korona igazságait mereven és meztelenül állitsa egymással szemközt a
nemzet elé. Szilágyi a tudomány műszavai, Apponyi az ellenzékiség
fátyola alá rejti azokat, nehogy vagy a korona vagy a nemzet vagy mind a
kettő félreértse őt s e miatt elkedvetlenedjék. Mind a kettőnek nagy
gyöngesége, hogy egyik se kormányzott fiatal korában gyakorlatilag.
Egyik se volt gyakorló mezei gazda vagy megyei tisztviselő. Egyik se
igazgatott községet, járást, vármegyét, bankot vagy gyártelepet. Az
intézményeket mindegyik csak könyvből, tanszékről vagy külső
szemléletből ismeri. Az egyének és intézmények egymásra hatását
közvetlen gyakorlatból nem tanulmányozhatta egyik se. A jogéletet csak
ugy ismerik, mint magas miveltségü férfiak, de a hogy az egyes jogesetek
kinőnek az emberek érdekéből és szenvedélyéből s a hogy fejlődnek,
duzzadnak s a tudománynak és államkormányzásnak tárgyaivá lesznek: azt
saját szemeikkel nem vizsgálták. Csak a felnőtt embert ismerik, de
magzatkorában és gyermekkorában nem figyelték őt meg. Ezért hiányzik
szónoklatukból az a tudás, mely a szónok egyéniségének szineiben jelenik
meg. Szilágyi eszejárása nemzetibb, mint Apponyié. Apponyi legtöbb
beszédét elfogadhatná magáénak a német is, franczia is, ha tökéletes
forditásban állana előtte. Nagy hátránya ez az én szememben. – Mind a
kettő gondosan készül a beszédre. Nagyobb beszédeiket előre átgondolják,
gondolataik és fejtegetéseik sorrendjét előre meghatározzák,
vezérgondolataikat szavakban is előre megalakitják s gyakran egész
beszédüket előre megirják.

A Kormányzó itt közbeszólt.

– Én sohase szoktam beszédeimet előre megirni.

– Tudom Kormányzó ur! Csak egy beszédét ismerem, melyet előre megirt.

A Kormányzó indulatba jött a vajda e szavára. Én magam is megijedtem,
felugrottam ülőhelyemről, vigyázatlanságnak és gyöngédtelenségnek
tartottam e szót s oda ugrottam a vajda elé.

A Kormányzó erős, kemény hangon kérdezte.

– Melyik az?

– Az a beszéd, melyet a Partium visszacsatolása kérdésében tartott
Pestvármegye közgyülésén a 40-es évek egyikében, ha nem csalódom
1847-ben.

– Igaza van önnek! Wesselényi adta hozzá az adatokat.

Nagy kő esett le a szivemről. Visszamentem helyemre s leültem nyugodtan.
A vajda lehetetlenséget végzett. Soha még csak álmomban sem gondoltam
arra, hogy a vajda Kossuth minden régi beszédét igy ismerje. Emlékezése
is bámulatba ejtett. Mint később megvallotta: fiatal korában s több mint
harmincz év előtt olvasta ezt a beszédet s ime most nyomban
visszaemlékezett rá. És pedig nemcsak a beszédre, hanem még arra is,
hogy e beszédet a Kormányzó előre megirta s igy mondta el.

De a Kormányzó neheztelése is rögtön megszünt s arczát derü szállta meg.
A következő napon azt mondta a jó Ruttkayné jelenlétében nekem:

– Még soha se volt nálam senki, a ki annyira ismerte volna beszédeimet,
mint a maga vajdája édes Gábor. Csakugyan azt az egyetlen beszédemet
irtam meg előre s ő már azt is tudta.

Tetszett neki ez láthatólag.


IX. FEJEZET.

(A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül lassanként az
izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893 évi julius 21-én a függetlenségi
pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.)

Az ebéden ugyanazok voltak, a kik tegnap. Az ebéd elég vidáman folyt le.
Egyetlen szó se esett a politikáról az ebéd egész ideje alatt.

Ebéd után komolyan vitattuk küldetésünk czélját.

A Kormányzó merev volt nézeteiben. A nyugoti államférfiak finom értekező
modorában ugyan, de határozottan helytelenitette, hogy kiléptünk a
pártkörből. A vajdának ezt mondta:

– Én az ön helyzetében ugy tettem volna, mint Helfy. Rászavaztam volna
az ön javaslataira, de ha a többség leszavaz is ellenem: a pártkörben
bent maradtam volna.

– Köztem és Helfy közt különbség van. Én elnöke voltam a pártnak s
valóságos vezére, javaslataim pedig a pártnak alapelvei. Én mint elnök s
pártvezér nem maradhattam oly pártban, mely pártállásom alapelveit
leszavazta.

– Az önök egyházpolitikai viszályai ugy tünnek fel előttem, hogy egy
általánosan ismert mondást használjak, mint »vihar egy pohár vizben.«
Hisz az ország függetlensége mégis csak sokkal magasabban áll, mint a
házasság és az anyakönyv kérdése. Ha abban egyetértenek, ezekben nem
szabad összeveszni.

A vajda látta, hogy a Kormányzó nincs tökéletesen értesitve a hazai
állapotokról. Vele csak annyit közöltek ellenfeleink, hogy minket csupán
az egyházpolitika kérdései érdekelnek. Mélyebben ment tehát a vitába.

– Ön Kormányzó ur jobban tudja, mint mi, hogy a pártok harcza nem a
tiszta elvek tiszta harcza, hanem a hatalmi erők mérkőzése. Az elvek
csak a fátyolt képezik kifelé, hogy a nagy közönség föl ne ismerhesse a
belső harcz valódi természetét. Most nálunk az egyik táborban a
szabadelvü haladás erői szövetkeztek s a szövetségben csodálatos módon
benne van az agguló király is, benne van a Wekerle-kormány s benne van a
parlamenti többség tulnyomó része. Szemben áll velük a másik tábor.
Kikből állanak e tábor csapatai? Egy csomó főherczeg, a főrendek nagy
része, a főpapság, Róma titkos, de hatalmas keze, az Apponyi-párt és az
Ugron-párt tulnyomó része. Azok az elemek vannak itt együtt, a kik tudva
– nem tudva örök ellenségei mind a szabadelvü haladásnak, mind
Magyarország függetlenségének. Ez a két tábor szervezkedett és
sorakozott már, sőt az élet-halál harczot is megkezdte már egymás ellen.
A lobogókon pro és contra az egyházpolitikai javaslatok állanak, de a
vágyak és szenvedélyek, sőt a végczélok is mások. A függetlenségi párt
nem állhat félre, nem futamodhatik meg a csatatérről, nem mondhatja,
hogy neki mindegy, akár melyik tábor lesz a győztes. Hiszen az ország
legnagyobb érdekei körül forog a harcz esetlege. A függetlenségi pártnak
valamelyik tábort egész erejével és buzgalmával, egész lángoló
hazaszeretetével segitenie kell. – De hát melyiket segitse? Igaz, hogy
az egyik tábor ellenzéki szinek alatt küzd s ott rokonszenves csapatok
is vannak, Apponyiék és Ugronék. De ott vannak ám a főherczegek, a
főrendek, a főpapok, Róma ügynökei s az osztrák reakczió összes seregei
is. Ezeket a függetlenségi párt nem segítheti. – Sőt mi még tovább is
gondolunk. Mi nem tartjuk föltétlenül biztosnak, hogy a Wekerle-kormány
diadalra viszi elveit, de mindent elkövetünk arra nézve, hogy bukása ne
a haladás kérdései miatt következzék be, bukását ne a reakczió római és
osztrák tábora idézze elő s ne e tábor jusson el a diadalra. Mert ha az
lesz a harcz vége, hogy ez a tábor jut el a diadalra: akkor még a
nemzetnek az a csonka joga is elbukik, melyet a 67-iki egyezmény
biztosit s akkor még a függetlenségi párt eddigi feladata is lényegesen
átalakul. Mert akkor a helyett, hogy a 67-iki egyezmény ellen az ország
függetlenségeért küzdjön: küzdenie kell az osztrák reakczió ellen a
67-iki egyezmény hű fentartásaért. Mi mindezt tisztán látjuk. Elég
szerencsétlenség, hogy igy látjuk. De ha már ez a meggyőződésünk, mi
abba a pártkörbe vissza nem mehetünk, mely megtüri kebelében azokat az
embereket, a kik titkos szövetségben állanak a szabadelvü haladásnak s
az ország függetlenségének ellenségeivel. Nem mondjuk mi, hogy ezek mind
rossz emberek. Csak vakok, a kik nem látnak tisztán s hiszékenyek. De
azt igenis mondjuk, hogy vezetőik elvetemedett álorczások.

E szavak nagy hatással voltak a Kormányzóra. Olyan nagy és éles elme és
olyan szilárd bölcsesség és hosszu tapasztalat, mint az övé, tisztában
volt azzal, hogy nekünk igazunk van. Igazat is adott izenetében
teljesen.

Izenetének ez a pontja igy szól:

»Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésben megbuknék.
Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket
is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A
kérdés az: Mi jön utána? Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is
előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az
egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom.«

Ez volt a nagy izenet egy pontja a nemzethez.

De a függetlenségi párt álorczásai nem hajtottak erre. E helyett a
Kormányzót elnevezték »agyalágyult vén lutránus«-nak. S mint a reakczió
zsoldos csapatai: annál buzgóbban küzdöttek ellenünk s különösen a vajda
ellen.

E napon, junius 20-án, azonban még nem jött létre az izenet. A Kormányzó
csak az ujra való egyesülést sürgette.

– Mit csinálnak önök – ugymond – ily kevesen? Most huszonnégyen vannak s
nekem azt irják, hogy az őszre még kevesebben lesznek, mert Thalyék
visszamennek a régi pártkörbe. Önök ott a nagy pártban a jó irányt
képviselhetik s mindenesetre erősithetik azokat, kik önökkel együtt
gondolkoznak és együtt éreznek. Nem gondolják önök, hogy sulyosan
elmulasztják kötelességüket, ha a pártkörön kivül maradnak s ekként még
szabadabban engedik garázdálkodni az ugynevezett álorczásokat?

– Nem, Kormányzó ur! Ha bent maradunk, mindig leszavazhatnak bennünket
titkon előkészitett meglepetéssel s akkor kihirdetik a világnak, hogy
elveink s irányunk s egyéniségünk szenvedtek kudarczot. S ez, ha
többször ismétlődik: szétzilálja a pártot utóbb is. De ha kint maradunk:
mi leszünk az élő tilalomfa előttük. A lobogó tiszta marad kezünkben, a
nagyközönség lassankint tisztán lát bennünket is, őket is s tudatára jut
annak, hogy nem az az igazi függetlenségi férfiu, a ki harsányan
kiabálja: éljen Kossuth Lajos! – hanem az, a ki az ön elveit hiven
megvalósitani törekszik.

A Kormányzó, pontonként gondolkozva, egyes mondatokban bizonyos
kijelentéseket tett. A vajda azt hitte, hogy e kijelentések végleges
izenetet képeznek. Engedelmet kért, hogy ezeket irásba foglalhassa
önmaga számára.

– Nem ellenzem. De mit akar ön a följegyzéssel? Én önöknek igazságot nem
adhatok, én a pártegység szigoru fentartását szükségesnek tartom. Önökre
az én nyilatkozatom nem lehet kedvező.

A vajda egész nyugodtan felelt:

– Bármily kedvezőtlen, bármily kárhoztató lesz is a Kormányzó ur
nyilatkozata, én hiven fogom közölni pártunkkal is, az álorczásokkal is,
a nagyközönséggel is. Szent kötelességem ez a Kormányzó ur iránt is, de
magam iránt is. Barátaim engem elhagyhatnak s az is megtörténhetik, hogy
félrevonulok az állami közélet mezejéről. Önnel, Kormányzó ur, én
perlekedni nem fogok. De én nekem a politikában egyéni czéljaim
nincsenek. Nem önmagamért jöttem én Turinba önhöz se, Kormányzó ur,
hanem a haza közjaváért, a hogy én azt látom. Nekem be kell bizonyitanom
azok előtt, a kik figyelnek rám, hogy én mindent hiven elkövettem arra
nézve, hogy pártunkat is, hazánkat is megóvjam attól a balsorstól, mely
fenyeget bennünket s melyet én közelegni látok. Ezért irom le kegyes
engedelmével szavait. Én kis ember vagyok, de a Gondviselés megáldott
vagy megvert azzal a képességgel, hogy oly tisztán látok előre, mintha
valódi nagy ember volnék.

A Kormányzó erre ezt a megjegyzést tette:

– Én nem tartom magam nagy embernek.

Tegnap is szóról-szóra ezt mondotta és ime ma is. A vajda mereven
ránézett a Kormányzóra s mélyen elgondolkozott. Miért mondja e szót a
Kormányzó már másodszor is?

Este későn, mikor már szállásunkra mentünk, sokat tünődtünk e szó
fölött. A vajdát majdnem nyugtalanná tette ez a szó.

– Most már azt kell hinnem – ugymond – hogy a Kormányzó ur egyenesen
kisért engem, hogy az ő egyéni és történeti nagyságáról mondjam el
véleményemet. Tegnap ez nem ötlött eszembe, de ma, mikor hallottam, már
ez volt első gondolatom. Meglássátok, holnap is előhozza. De ha
csakugyan előhozza: egy szempillantásig se habozok, hanem megmondom róla
véleményemet tökéletes őszinteséggel.

Igy is történt.

Csakhogy Nagy Gyula barátunk ezt meghallani nem volt már kiváncsi. Az ő
kedve tökéletesen elment s hite teljesen megszünt. Kinos vergődésünknek
ő már nem akart tovább tanuja lenni.

A Kormányzó junius 21-re szintén kegyesen meghivott bennünket ebédre s a
vajdát ujra négyszem közti értekezésre hivta magához most már délutáni
félkettőre. Nagy Gyula barátunk megköszönte a meghivást, de kijelenté,
hogy neki e szerencséről már le kell mondania, minthogy az aratás
közeledik s gazdasága dolgai hazaparancsolják, ő hát holnap indul.

Elbucsuzott a Kormányzótól s Ruttkaynétól. Elbucsuzott látszólag
Bassotól is, noha ez minden este társaságunkban töltötte a fél vagy a
háromnegyed éjszakát s igy a következő napon nem is jött velünk a
Kormányzóhoz. De azért nem hagyott el bennünket s nem utazott el előbb,
mint mi.

Az ebédről, hálás köszönetünk nyilvánitása mellett, mi is lemondtunk. Jó
okunk volt. Junius 21-én esti vonattal el akartunk indulni, az ebédet
tehát zavarni, félbe szakitani nem akartuk.

Esti fél tizenegykor jöttünk el a Kormányzótól. A Caffe Parigi-be
mentünk beszélgetni s a hajnal vetett haza bennünket. Nem néztünk nagy
reménynyel a következő nap elé. Nekem is eltünt már a kedvem. Csak a
vajda volt makacs. Ő még mindig hitte, hogy kedvező izenetet kapunk a
Kormányzótól.

Izenet!

Ezt a szót mindenki ismeri, noha történetét nem mindenki ismerheti.

A népdalban untig előjön: mit izent a rózsám?

Hires és borzalmas Cilley izenete Brankovicshoz. Küld neki majd két
játszólabdát, Hunyady János két fiának levágott fejét.

»Mit izent a király?« Szinművek és regények százszor feldolgozott tárgya
ez.

»Mit izen Kossuth Lajos?« A magyar nép szava volt ez hosszu időn át, a
mikor nagy oka volt búsulni.

»Kossuth Lajos azt izente – Elfogyott a regementje!« Ki ne ismerné ezt a
lélekrázó ős kurucz dalt Kossuth nagy nevével körülsugározva? Egykor e
dalnak riadó hangjára százezer hős fogott fegyvert, megvédelmezni a
magyart s pokolba kergetni ellenségeit.

Mi is izenetért mentünk Turinba. Vajjon mit izen a szent agg mi általunk
a magyar nemzetnek?

Junius 21-én jött létre az izenet.

A vajda délután harmadfél órakor pontosan megjelent a Kormányzónál, a ki
megkérdezte a vajdát, mit jegyzett papirra tegnap az ő izenete gyanánt?
Tudta ezt a vajda könyv nélkül is, de azért elővette papirját s onnan
olvasta le.

A Kormányzó figyelemmel meghallgatta, de semmi megjegyzést rá nem tett.
Hanem némi gondolkozás után igy szólt:

– Véleményem véglegesen az önök közt vitássá lett kérdésekről a
következő: Határozottan helyeslem önök azon kijelentését, hogy önök
programmja Magyarország függetlensége, a melyet semmi föltételhez sem
kötnek és semminek alá nem rendelnek. A párt elnevezéséből a »48-as«-nak
elhagyását szükségesnek tartom; mert ez vagy azt jelenti, a mit
Magyarország függetlensége jelent s ez esetben tautologia; vagy pedig
mást jelent s ekkor megzavarja a fogalmakat s igy káros is lehet. – A
personalis unio hánytorgatását én sem helyeslem. Próbálják meg önök
ezzel Magyarország függetlenségét becsületes, őszinte
elhatározottsággal, miként 1848-ban megpróbáltam én is. Én ugyan nem
hiszem, hogy az sikerül, miként nekem se sikerült; de ám próbálják meg.
Ehhez azonban a personalis unio hánytorgatása nem szükséges. –
Határozottan rosszallom a más elvekben levő pártokkal a
fegyverbarátságot. Ebben önöknek igazat adok. – A delegácziót nyilt
kérdésül hagyni nem helyeslem. Ha önök kezdetben bele mentek volna, nem
tartottam volna helytelennek; mert ha az országgyülésen helyet
foglalnak, annak egyik bizottságában is helyet foglalhattak volna. De
minthogy a párt harminczhárom év óta mindig következetesen ellenezte a
delegáczióba menést, most ennek nyilt-kérdésül hagyása nevetségessé
tenné a pártot a nemzet előtt. Nem is lenne az odamenetelnek semmi
haszna. – Örvendek, hogy a Wekerle-kormány fölvette programmjába az
egyházpolitikai kérdések megoldását, minthogy huszonöt év óta azt
tapasztaltam, hogy semmi sem sikerült, a mit a kormány magáévá nem tett.
E kérdésekre most már nagyobb sulyt fektetek, mint előbb, mert azt
látom, hogy ez idő szerint ezek dominálnak mindent. – Nagyon sajnálnám,
ha a kormány az egyházpolitika miatt megbuknék. Ez olyan lenne, mint
Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly
államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: mi jön
utána. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a
függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai
javaslatok megbuktatásánál ezt nem látom. – A függetlenségi párt sohasem
lesz teljes, hacsak a »szabadelvü« haladás terén s az egyházpolitikai
kérdések megoldásában határozott állást nem foglal. A függetlenségi párt
természete hozza magával, hogy a szabadelvü haladás élén kell állania!

– – Ime ez volt a nagy izenet.

Örök igazságok ezek minden nemes és komoly államférfi, minden becsületes
magyar ember és függetlenségi képviselő számára.

Jól tudta a vajda, hogy az álarczosok, a klerikálisok, Apponyiék
szövetségesei meg nem hajolnak még Kossuth előtt se. De az is bizonyos
volt, hogy a vajda ellen többé Kossuth Lajos szózatát ki nem nyerhetik,
az ő nevének hatalmát föl nem használhatják, a jó magyar népet e pontban
tovább nem ámithatják.

Csak annyit tehetnek, hogy eltagadják az izenetet. Azt mondják majd, nem
izente ezt Kossuth Lajos vagy legalább nem igy izente.

A vajda félre lökte tegnapi följegyzését, uj papirt vett kezébe s arra
fölirta e szavakat: »a 48-as elnevezés«, »a personalis unio«,
»fegyverbarátság más pártokkal«, »delegáczió«, »a Wekerle-kormány«, »a
függetl. párt és a szabadelvü haladás«.

Mikor a Kormányzó befejezte nyomatékos hangon előadott izenetét, a vajda
megkérte őt, engedje meg, hogy az izenetet szóról-szóra előtte
elmondhassa.

Megengedte.

A vajda ekkor szóról-szóra, betüről-betüre való hűséggel ismételte a
Kormányzó szavait.

A Kormányzó csodálkozott. Pedig e fölött csodálkozni nem lehetett.
Hiszen az izenetben foglalt eszmék rég óta már a vajda eszméi is voltak;
– az pedig gyerekjáték a vajdánál, hogy egyszer való hallásra
szóról-szóra el tudta mondani a Kormányzó beszédét.

Következett az én kihallgatási időm, azután én is résztvettem a
társalgásban.

A vajda hozzám fordult.

– Édes jó Gáborom, a Kormányzó ur kegyes volt végleges izenetét
kinyilatkoztatni, hallgasd meg ezt te is az ő jelenlétében.

Azután a Kormányzóhoz fordult s őt is megkérte, engedje meg az izenet
elmondását s a netaláni tévedést igazitsa helyre.

A vajda kétszer egymás után elmondta előttem a Kormányzó szavait. A
Kormányzó mind a kétszer erős hangnyomással mondta:

– Igy van! Ez az izenetem!

Kijelentettük, hogy hazaérkezve, rögtön közöljük ezt Justhékkal,
Polónyiékkal, de egyuttal fölvetettük a kérdést, vajjon a Kormányzó ur
nézete szerint, mit csináljunk tovább, ha ők semmibe se veszik az
izenetet?

– Ne gondoljanak önök mindjárt a legrosszabbra. Mindent meg kell önöknek
tenniök, hogy a párt ismét egyesüljön. A személyeskedést egyáltalán
kerülni kell. Jöjjenek össze s tárgyilagosan beszéljék meg a dolgot.
Proponálják önök, hogy a pártkörben maradottak küldjenek ki három
férfiut s önök is hármat. Ezek tanácskozzanak. De a puszta »egyesülés«
jelszó nem ér semmit. Az egyesülésnek önök közös felirata alapján,
valamint az általam érintett elvek alapján kell megtörténnie!

E szavak a gyakorlati megoldásra adtak irányt és meghatalmazást. A
»közös felirat«-ot is a vajda készitette tavaly az országgyülés elején.
Ennek kellett tehát, valamint az izenetnek az egyesülésre elvi alapul
szolgálni. A Kormányzó engedelmével ezt az utasitást is felvettük az
izenetbe szóról-szóra.

De a vajda ismerte az embereket. Ő tudta, hogy Justhék, Polónyiék ennek
az utasitásnak se fogadnak szót. Meg is mondta határozottan a
Kormányzónak.

– Mi ugyan mindent hüségesen elkövetünk az elvi alapon való becsületes
egyesülésre, de mi ismerjük embereinket és a viszonyokat, az nem
sikerül.

A Kormányzónak nem tetszett a vajda nagy kétsége. Egész indulattal
felelt:

– Ha nem sikerül, akkor majd megmondom végső véleményemet!

A menydörgés moraja zugott már a nagy ember e szavaiban.

E szavakat is fölvettük az izenetbe.

De ez se használt semmit.

Ugy volt már az anyapárt Kossuthtal, mint a késő korbeli hitetlen római
világ az Olimpus isteneivel. Nem félt már az Olimpus villámaitól.

Mihelyt hazajöttünk, én nyomban összehivtam pártunk tagjait
értekezletre. Közöltük velük Kossuth Lajos izenetét. Közöltük a
nyilvánossággal is. S nyomban megválasztottuk pártunk három tagját:
Eötvös Károlyt, Nagy Gyulát és Horváth Ádámot az egyesülési
küldöttségbe; haladéktalanul átirtunk Justh Gyulához, hogy ő is hivja
össze az értekezletet s ők is küldjenek ki három férfiut. Egyesüljünk
tiszta elvek alapján a haza közjavára s teljesitsük a turini szent
öregnek utolsó óhajtását.

Mintha borsót hánytunk volna a falra!

Justh pár nap mulva azt felelte, hogy most nem lehet értekezletet
tartani, nyár van, meleg van, aratás van, – majd az őszszel.

Eljött az ősz s ők egyesültek nem Kossuth elvei alapján s nem mi velünk,
hanem Kossuth elveinek nyilt megtagadásával Ugronékkal. Hogy nyilt
dulakodásban nemsokára szétváljanak.

Romlottak voltak már a viszonyok s gyöngék az emberek. De minket ez
kötelességünk teljesitésében meg nem gátolt.

A nagy czélt elértük. Kossuth dicső nevét többé saját cselszövényeik
támogatására az álorczások föl nem használhatták.

Julius 21-én délután 4 óra tájban jött létre az izenet. Még ezentul két
óráig voltunk a Kormányzó vendégei. A vajda többé semmiféle politikai
kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott. Nyugodt volt és vidám, mert
megtörtént az, a minek megtörténtét szentül hitte. Ő egy pillanatig se
csalódott a Kormányzóban.


X. FEJEZET.

(Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth megköszöni
nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.)

Sőt az is bekövetkezett, a mit tegnap este megjövendőlt. A Kormányzó
társalgás közben megint s most már harmadszor ismételte szórul-szóra ezt
a mondást:

– Én nem tartom magam nagy embernek!

A vajda készen volt erre s most már nyomban megadta rá a feleletet.

– Ha megengedi Kormányzó ur a tökéletes őszinteséget: én tökéletes
őszinteséggel mondom el véleményemet az ön történeti egyéniségének s
szereplésének nagyságáról. – Az én igaz véleményem önről az, a mit
függetlenségi pártunk tavalyi üdvözlő feliratában kifejtettem. Csakhogy
e vélemény nincs minden irányban kiegészitve. Az ön nevének nagysága,
fénye, dicsősége s nemesitő hatása a magyar nemzet szivébe ép ugy be van
vésve örökre, mint nagy Napoleoné a franczia és Bismarcké a német nemzet
szivébe. De különbség mégis van. A csodálatos népszerüséget Napoleon is,
Bismarck is részben hatalmuk nagyságának köszönhették s mikor a hatalom
kiesett kezükből: népszerüségük nagy része is nyomban kialudt,
elenyészett. Önhöz a magyar nép nem hatalmáért ragaszkodott; hiszen
ragaszkodása, áhitatos tisztelete, rajongó szeretete ma ép oly nagy,
mint bármikor volt. Pedig ön negyvennégy év óta hatalom nélkül van,
idegen földek szegény bujdosója, nem is látja többé imádott nemzetét s a
nemzet se fogja önt szinről-szire látni soha. S még sincs senki az élők
és holtak között, még az egyháznak sincs olyan szentje, a kit a nép ugy
övezne körül rajongó szeretetével, mint a hogy az ön alakját körülövezi.
– Ez még hiányzik abból az üdvözlő feliratból, ezt még bele kellett
volna tenni, de már nem volt időm hozzá!

A vajda felállt székéről s ugy beszélt tovább. S szavai a kormányzó
lelkének mélységéig jutottak.

– Én nagy embernek tartom önt Kormányzó ur! De nem azért, a miért a
nemzet s nem is azért, a miért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon
megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom
önt nagy embernek. – Ön átalakitotta, ön okos és emberséges alapra
fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget s
alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi
különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később
kivivta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna
fejezni. Ön Kormányzó ur 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét
s önérzetét; keserü oktatásban részesitette örök ellenségeinket s
fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre s a mink van ma, a mit maig
megmenthettünk, azt mind az ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez
érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harczunk hős
vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen
félisteneknek ön nevezett el.

– De az ön nagyságának Kormányzó ur, van olyan eleme, van olyan része,
melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet, mig áll a világ s benne
magyar él, nem tesz vitássá senki s a melyben ön egyedül való. S ez az:
ön életczélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, a melyről se
Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak s a melyről még a költők ihlete is
hallgatott. Ön a századok mohából kitisztitotta s napsugaras fénybe
állitotta elénk a magyar függetlenség eszméjét s a mi még ennél is több:
szentséges szenvedélylyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt
egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének czélját
alkotá, – csak a magyarnak nem volt százötven év óta. Elmondom ennek
történetét Kormányzó ur, most már ismerje meg egész gondolkozásomat.

S folytatta tovább a vajda lelkes hangon.

– A mint az utolsó hős kurucz behunyta szemét: kialudt a függetlenségnek
nemcsak nagy szenvedélye, de még eszméje, még gondolata is. Napkeleten,
török tenger partján, lengyel földön még élt néhány ősz hazafi,
diadalmas csaták egykori hősei, hazátlan bujdosók; de itthon már
lemondott a nemzet örökre önmagáról; még imádságában se terjesztette
tovább a nagy nemzeti öntudatot, melyért Rákóczi hadai véreztek.

– Két nagy alkalmat nyujtott a végzet nemzetünknek arra, hogy ismét
elfoglalja önálló helyét az emberiség mivelt államainak történetalkotó
nagy családjában. Az egyiket 1740-ben, a másikat 1790-ben. 1740-ben
kihalt a Habsburgok fiága, asszonyra maradt a trón, egész Európa
törekedett azt ledönteni s nemzetünknek nem akadt egyetlen férfia, a
kiben feltámadt volna az ősök és az unokák iránt való hazafikötelesség
érzete, a függetlenség nagy gondolata. Bután ontotta vérét a magyar,
hogy megmentse a trónt nem az ő királya, nem az ő országa, hanem az
osztrák szövetséges töredékállamok és népek javára. S koldus maradt s
szolga akkora hősi elszántság után, a mekkorának fele elég lett volna
függetlenségének megalkotására. Nem volt a magyar nemzetnek Kossuth
Lajosa.

– 1790-ben ujból királyváltozás történt s a Habsburgok roskatag trónusát
ujból hatalmas erők fenyegették, hogy végkép és örökre összedöntsék.
Hányszor mutatott Napoleon kardja hegyével a közép Duna tájékaira?
Hányszor várta a jelt, a szót, a csatlakozás igéjét a magyar nemzet
kebeléből? Utóbb már szánkba is adta a megváltó szót s kezünkbe a
szabadulás könnyü alkalmát. De néma és siket és bárgyu volt a nemzedék.
Voltak jó fiai, de nem volt egyetlenegy igaz és nagy fia. Voltak jó
vezetői, de nem volt egyetlen vezére. Még költőinek se jutott eszébe:
miért omlik hiába hőseinek vére. Megint nem volt a nemzetnek Kossuth
Lajosa.

– 1848-ban ujra megjött az alkalom. Sokkal kisebb, sokkal
bizonytalanabb, mint 1740-ben és 1790-ben, de azért a nemzet megragadta
ezt. Lelkének egész fenségével s karjának egész erejével ment a nagy
vállalatba: első lenni a szabadság és mivelődés hősei közt, ujra
megalkotni fajának ezer éves állami függetlenségét s győz vagy
legyőzetik, kitüzni a nagy czélt s megszentelni hulló vérével azt, a
miért ezen túl a nemzedékeknek élni, munkálni és lelkesülni kell. Mert a
gondviselés önt adta nekünk Kormányzó ur! Ön állott a nemzetnek élére s
ön visszaszerezte fajunk számára mindazt, a mit másfél század óta
elvesztettünk s a miről a nemzetnek kicsinyje, nagyja azt hitte már,
hogy azt örökre elvesztettük. A szabadság és függetlenség vágyát,
eszméjét és nagy szenvedélyét, az egyetlen igaz nemzeti öntudatot. Most
se jutott volna ez eszébe egyetlen kortársának se, még a legnagyobbnak,
a legnemesebbnek se. Öné volt ez az eszme s ön méltó volt ehhez. Addig
él a magyar nemzet, mig ez eszmét el nem ejti, el nem felejti, el nem
üzérkedi. S a meddig él, mindig az ön neve lesz ebben büszke lobogója.
Ezért tartom én nagy embernek önt Kormányzó ur!

A vajda elhallgatott s égő és lelkesülő szemmel nézte a szent öreg
arczát.

Én nem tudom leirni, minő hatást tett e beszéd a Kormányzóra. Sokáig egy
szót se szólt. De szólni akart ismételve s végre is ennyit mondott:

– Ezt a gondolatot még nem hallottam.

S aztán másodpercz mulva utána mondta:

– Nem is olvastam.

Valóban se nem olvasta, se nem hallotta. De mi sem. Kossuth történetirói
közt ez a felfogás még eddig meg nem született. 1740–1790–1848! E három
korszak jellemrajzát mindegyik megvilágitására még ki nem dolgozta
senki. S Kossuth igazi nagyságára ily tiszta és fenséges alakban még rá
nem bukkant senki. Ezt csak a vajda mélységes eszejárása hozta
napfényre.

Este nyomban elmondtuk ezt Nagy Gyulának. Nagyon tetszett neki. Itthon
elmondtuk minden barátunknak. Horváth Ádám barátunk, a jó Ada másnap már
könyv nélkül el tudta mondani. A vajda elmesélte az »Egyetértés«
szerkesztőségében is s ott Szatmári Mór barátunk jegyzeteket is csinált
róla s azokat eltette arra az időre, a mikor a vajda ezt közzétenni
jónak látja. Kértük a vajdát többen, irja le szórul-szóra. Nem tette.
Csak annyit mondott:

– Ugy se felejtjük el!

A Kormányzó üde lelkére hihetetlen hatást kellett tenni e beszédnek.
Egész bujdosása alatt sohase találkozott magyar emberrel, a kinek róla
való gondolkozása ily magas szárnyalásu lett volna. De a hatást én
szemléltem is. Mig a vajda bement Ruttkaynéhoz bucsuzni, a Kormányzó
megcsókolt engem e szavakkal:

– Köszönöm édes Gábor, hogy Eötvöst elhozta hozzám. Tanultam tőle.

Csaknem ugyane szavakkal köszönte meg a jó Ruttkaynénak is azt a néhány
levelet, a melyet a vajdához intézett, kérve és biztatva őt, hogy jöjjön
minél előbb Turinba.

Utánunk néhány nap mulva egy székely-udvarhelyi küldöttség tisztelte meg
látogatásával a Kormányzót s a Kormányzó e küldöttség előtt is nagy
elragadtatással beszélt a vajdáról. A küldöttség jelentése abban az
időben napvilágot látott.

A vajda beszéde után hazai és országos közdolgokról egyetlen szó se
esett köztünk többé. A Kormányzó sokkal közlékenyebb lett s a turini
közállapotokról sok érdekes részletet beszélt a vajdának. Egyebek közt
ezt mondotta:

– Ön nem is hinné, hogy Turinban hatszáz milliomos lakik. Egy kis
emberke közölte ezt velem, a ki egyszer-másszor az én papirjaimat is
kezelni szokta s a ki az adófelügyelőségnél benfentes, tehát jól tudja.

Igaz, hogy az olasz milliomost a lira után számitják. A milliomosnak
tehát a mi értékünk szerint csak négy-ötödfél százezer forint értéke
van, de a vajda igy se hitte el a kis ember szavait.

– Alig lehet ezt elhinni Kormányzó ur, hiszen még Budapesten sincs annyi
vagyonos ember. Én mindössze három uri fogatot láttam egész délelőtt a
Pó-parti kocsikorzón, pedig ha annyi liramilliomos ember volna itt, több
fogatnak kellene lenni.

– Az olaszt nem ugy kell megitélni, mint az én otthoni korombeli
magyart. Itt az uraskodásnak a kocsi-lótartás nem szükségképen való jele
és kelléke, mint otthon a vármegyén.

– Kormányzó ur sohase tartott fogatot?

– Egyszerü kényelmes kocsit tartottam, mig tinyei gazdaságunk állt, de
azóta nem. Ihász pedig mindig biztatott Collegno al Baracconeban, hogy
tartsak fogatot. Nem fogadtam neki szót.

A vajda ekkor Collegno al Baracconéra vitte át a szót s én valóban meg
nem állhatom, hogy részint az itt hallottak után, részint saját
szemléletemből erről ne irjak részletesebben.


XI. FEJEZET.

(Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és beosztása. – A
cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth Lajos napirendje.
– Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme, halála, temetése. – A
rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.)

Turintól nyugotra, mintegy 8 kilométernyire fekszik Collegno nevü olasz
falu a Francziaországba vezető vasut mellett. A falun tul, attól nem
messze szép sikon az országut mellett 8–10 nyaralószerü külön épület
emelkedik s ezek egyike volt Kossuth Lajosé.

Ez a kis külön telep Collegnohoz tartozik s neve Collegno al Baraccone.
Baracco azt jelenti, a mit nálunk a barakk szó. Magyarul: szin, raktár,
födeles szin. Mikor ötven-hatvan év előtt a nagy vasutat épitették: a
vasuti munkásoknak volt itt telepük és raktáruk. Azóta épültek a
nyaralók s azóta kapta az egész telep a Collegno al Baraccone nevet.
Magyarországon Kossuth háza után ismerik ezt a nevet. Kossuth házát is
lerajzolták nem egy alakban. Valami kezdetleges, de találó
olajfestményben megvolt Kossuth lakásának képe a függetlenségi párt
birtokában is. Képes lapjaink nem egyszer közölték.

A ház mintegy két holdnyi telek hátulsó részén fekszik.

A telket kőfalkerités veszi körül minden oldalról. Hosszu, szabályos
négyszög az egész telek alakja.

A telek homlokzata előtt az országut vonul el s egyuttal a Turin-Rivoli
viczinális vasut is. Az országutra néz és nyilik a villatelekbe vezető
kis ajtó és nagy kapu. S arra néz a melléképület is, melyben boldogult
Ihász Dani ezredes lakott haláláig.

A Kormányzó már mintegy tiz év óta lakott Turinban állandóan, a mikor
1873-ban ezt a nyaralót megvette. Kitől vette: nem tudom. Vételára az
összes mellékköltségekkel mintegy 60 ezer lira volt, a mi pénzünk
szerint 27 ezer forint körül.

A nyaraló jókora egyemeletes épület, cseréptetővel.

A földszint előrészén tágas üvegház, mintegy téli kert. Ebből nyilt az
épület közepén az előszoba s e mögött az emeletbe vezető lépcső. Az
előszobától balra az ebédlő, jobbra pedig a pipázó és billiárd-szoba. A
lépcsőtől balra volt a tágas konyha, jobbra pedig egymás mellett két
cselédszoba, mindegyik a billiárd-szoba melletti folyosóról nyilt.

Az emelet is kettős ülésü volt s középen végig folyosó vezetett. Az
épület hátulsó részén volt balról a Kormányzó fürdőszobája, a mellett
egy éléskamra, azután kis lépcső egy második emeleti szobába s ezentul
jobbról Gunszt Bertalan barátunknak, a titkárnak tágas szobája.

Az épület első részén, mely a telken végig nézett az országutig s a
sikon át, négy szoba volt egymás mellett. Balról a Kormányzó hálóterme s
dolgozó szobája, azután Ruttkayné s végül Lajos Tivadar szobája.

Valódi urilak s kényelmes nyaraló volt tehát ez a lakás. Ránk nézve
nemcsak azért nevezetes, mert a Kormányzó nyolcz éven át itt lakott,
hanem azért is, mert az Emlékiratok első három kötete voltaképen itt
készült.

A telek különböző mívelési ágakra volt felosztva.

Volt benne külön veteményes kert, külön virágos kert s külön kis
árnyékos fáskert. Tisztán és jó karban tartott utak s a kapunál udvar.
Nyolcz év alatt sokszor végig járta ezeket a Kormányzó. Volt egy kis tó
is a telek közepén.

Cselédsége elég nagy számu volt itt a Kormányzónak.

Volt egy szakácsa. A neve: Francesco. Szicziliai származásu. A magyar
ételekhez nehéz feje volt. A jó Ruttkayné alig tudta a magyar ételek
készitésére megtanitani. Pedig utóbb neki is nagyon izlettek. Többet
evett belőlük, mint az olasz ételekből, hanem azért mindig zsörtölődött
miattuk.

A szobalány öregasszony vagy aggszüz volt. A neve Irene Turco. Ezt
Turinból szerezték. Ő tartotta rendben a szobákat.

Volt egy kertész. Ennek is Francesco volt a neve. Volt felesége s egy
csomó gyereke. Vele lakott édes anyja is. Volt mellette állandó
napszámos. Kellett is, mert napszámos nélkül akkora területü kerteket,
virágokat, veteményeket öntözni, gondozni, rendben tartani nem lehetett
volna. A napszámos neve Michele Chiabodan volt. Van Collegno közelében
egy falucska: Grugliasco. Innen való származásu volt Chiabodan kerti
napszámos ur. Ez a falu arról nevezetes, hogy van ebben egy jézsuita
zárda egy csomó jézsuita baráttal. Hogy pedig a Grugliasco-beli
jézsuiták miről nevezetesek: azt majd elmesélem később.

A szakács és szobalány fönt a nyaralóban laktak, a kertész és családja
és a napszámos lent a kapu melletti melléképületben lakott. De itt
lakott Ihász Dani öreg barátom is.

Ez a melléképület is emeletes ház volt. Fönt az emeleten volt három
szoba, konyha, folyosó. Ezekből állott Ihász Dani lakása. Lent a
földszinten több kisebb-nagyobb lakó- és mellékhelyiség: ezekben lakott
a kertész és családja és a napszámos.

A cselédségnek tartáson kivül fizetett a Kormányzó évenként mintegy 1200
lirát. Adója is közel 300 lirára rugott az épület és telek után.

A vajda sohase látta Collegno al Baracconét.

Szeretett volna a vajda oda kirándulni s valamelyik délelőtt lett volna
is rá időnk, de akkor nem jutott eszünkbe. Most pedig, hogy a Kormányzó
beszélgetett egykori nyaralójáról, már lehetetlen volt oda kimenni.
Elhalasztottuk máskorra.

A lakó helyiségek csaknem azokkal a butorokkal voltak ellátva, a
melyekkel a turini lakás. E butorok nem voltak ujak.

A Kormányzó se butorban, se ruhában, se ékszerben nem kedvelte a
fényüzést. E dolgokban gondolkozása és természete hasonlitott Deák
Ferenczéhez. Itthon 1848 előtt minden kisebb birtoku köznemes, a ki a
közéletben részt vett, csaknem egyenlően öltözködött a század eleje óta.
A szines ruha, a sárga csizma, a forgós kalpag, az ékköves vagy nemes
érczü gombok, az aranysujtások rég elvesztették divatjukat. Egyszerü
fekete posztó nadrág, mellény és atilla, fekete posztó mente egyszerü
vitézkötéses zsinórral és asztrakán prémmel s legföljebb magyar
ötvösmívü sodrott ezüst gombbal, ez is csak nemzeti vagy családi ünnepen
vagy nagy egyházi ünnepek alkalmával: ez volt a közép- vagy kisbirtoku
nemes diszöltözete. Ilyen volt hajdan Kossuthnak is, Deáknak is. A mi
csillogó volt: legföljebb a magyar nyakravaló arany rojtja, a sarkantyu
és a kard. A táblabiró karddal ment a megyegyülésre is, az
országgyülésre is. Pestmegye gyülésén Kossuth mindig kardosan jelent
meg.

Valamivel diszesebb öltönyt hordott 1848-ban és 1849-ben, mikor
pénzügyminiszter volt s mikor az ország Kormányzója lett. De akkor se
követte a nagy diszben elődeit: Hunyady Jánost és Bethlen Gábort. Még
kevésbbé követte a hivalkodó főrendeket vagy a keleti fejedelmeket. Igen
is szükségesnek tartotta a diszes öltönyt, a mikor a tömegek közé ment,
hogy azokat a haza védelmére föllelkesitse. Czeglédi, nagykőrösi,
kecskeméti, szegedi és hódmezővásárhelyi körutjára már Zrinyi-atillában,
feszes fekete s a bokánál rojtos nadrágban s az olasz szabadsághősök
kalapjában ment, a melyről hosszu fekete strucztoll lógott alá. A
48–49-iki vörös tollas, ugynevezett flamingók czifrálkodását nem
szerette.

Dicső emlékü boldogult neje se volt fényüző. Pedig a bujdosásnak
különösen első éveiben lett volna hozzá módjuk. Anglia és Amerika
rajongó népe mesés értékü ajándékokkal halmozta volna el őket.

A collegno al baracconei ház szobái egyszerü butorokkal voltak
megtöltve. Az itthon divatos butoroktól alig különböztek. E butorok
tetemes részét árverésen vette a Kormányzó. Volt egy ős régi grófi
család Piemontban, a D’Angennes család. Ennek utolsó ivadéka érsek volt
s Turinban halt meg. Egyik turini utcza elnevezésében meg is van a
család neve örökitve. Ennek butoraiból sokat szerzett a Kormányzó.
Asztalokat, székeket, órát, pamlagokat, nyitott s zárható szekrényeket.
Ezek egy részét Lajos Tivadar később uj kelmével huzatta be s egyébként
is diszesen ujittatta.

A Kormányzó napirendje s életmódja Collegno al Baracconéban is csaknem
ugyanaz volt, a mi Turinban. De a napirend lényegesen változott 1879-től
kezdve, a mikor az Emlékiratok készitése megkezdődött. Ettől kezdve a
Kormányzó a délutáni időt, mint már elbeszéltem, az iróasztal melletti
munkának szentelte. Az előtt többet foglalkozott a természettel,
olvasással s növénytani buvárlatokkal.

Mily óriási különbség volt Kossuth Lajos collegno al baracconei s II.
Rákóczi Ferencz rodostói napirendje között! Mennyire különbözött
egymástól például a két nagy bujdosó szabadsághős vallásos élete és
gondolkozása!

Rákóczi fejedelmünk, mikor rodostói palotájában megtelepedett, valóságos
szerzetes életmódot rendezett be maga és környezete számára. A jó Mikes
Kelemen klastrombeli életnek méltán nevezi a rodostói életet.

Reggel 6 órakor kel föl s öltözik a fejedelem. Azután kápolnába megy
csöndes misére. Templom után kávé, csibuk és közös társalgás. Nyolcz és
kilencz óra közt ujabb mise. Déli 12 órakor ebéd. Nem sokára egy és két
óra közt ujból kápolna, a hol a fejedelem imádkozik. Öt óra tájban ujból
délesti imádkozás. Fél hétkor vacsora, nyolczkor lefekvés. Hetenként
kétszer lovaglás és vadászat fogolyra és nyulra. S mind e napirend, a
vadászatot kivéve, dobszóra és katonai pontossággal történik.

Csakhogy Rákóczit, a nagy protestáns szabadsághősök unokáját buzgó
katholikusnak nevelik a bécsi jezsuiták, mig Kossuth szabadon gondolkozó
protestáns marad egész életén át.

Nem vallástalan ő se. Az ő lelke is föl-fölszáll a végtelenbe, a hol az
örökélet és üdvözülés fenséges ábrándjait késziti számunkra az
isten-eszme. Az ő tudása is szeretettel övezi Jézus Krisztus isteni
alakját s szent vallásunknak erkölcstanai megtöltik az ő szivét is. De ő
nem az egyház hideg falai közt keresi csupán s nem a pap kezéből várja
egyedül az üdvösséget. Est deus in nobis. Isten bennünk lakozik. Ez az ő
gyakorlati életelve.

Rákóczi istennek irgalmára bizza hazáját és nemzetét, mikor a bujdosás
rideg tanyájába temetkezik. Kossuth pedig tovább fárad, tovább küzd,
tovább dolgozik; nem nyugszik meg a végzetben, hanem megpörli és
bevádolja azt három világrész minden mivelt és szabad nemzete előtt s
igazságot követel eltiprott hazájának menekülésére.

Hanem egyben mégis hasonlit a két nagy szabadsághős.

Azt irja Mikes Rákócziról:

– Csak a sok irásban tölti az időt!

Bizony ebben tölti a Kormányzó is. Életének utolsó tizenkét esztendejét
egészen ebben töltötte. A mi fölött sokat csóválta fejét a jó öreg Ihász
Dani barátom.

Ihász Dani öreg barátomat én csak a külföldön ismertem meg, még akkor,
mikor Genuában laktam, de aztán a Kormányzó mellett gyakran találkoztam
vele s szives rokonszenv fejlődött ki köztünk. Ő veszprémmegyei sarjadék
a Bakony napnyugoti oldaláról, a vajdának táblabirótársa. Ha a vajda
egyszer kedvet kap az iráshoz: akkor majd ir róla bőségesen ő. Én csak
collegno al baracconei életéről akarok egyet-mást elmondani, a mit talán
a vajda még se tud.

Ihász Dani már honvédezredes volt 1849-ben is, noha csak a harcz végén.
Mikor a Kormányzó a nyaralót megvette: akkor Turinban lakott, mint az
olasz királyi hadsereg nyugalmazott ezredese. A király Viktor Emanuel
nagyon szerette az öreget. Részt vett Olaszország felszabaditásának
minden nagy harczában s azért tisztességes nyugdijat kapott, közel négy
ezer lirát.

A Kormányzó nem volt gazdag ember, jótékony adományokkal hiveit nem
láthatta el, de a mikor nyaralójának épületeit apróra megszemlélte,
látta, hogy az utra néző melléképületének emeleti lakosztálya az ő
cselédsége számára nem szükséges. Vagy ki kell adnia bérbe, vagy üresen
kell hagynia.

Idegen, ismeretlen embereket telkére ereszteni nem akart, szives
barátsággal felajánlotta tehát azt a lakosztályt Ihász Daninak s
meghivta őt állandó lakóvendégjeül. Az öreg végtelen kegyelettel
ragaszkodott a Kormányzóhoz s hálás szivvel fogadta a meghivást. Némi
kis haszna is volt belőle, legalább Turinban nem kellett lakbért
fizetnie. De az öregnek nem ez okozott örömöt, hanem a Kormányzó
figyelme. S az a megnyugtató érzés, hogy ezentul szakadatlanul a
Kormányzó közelében lehet.

Igy lett hű árnyéka Kossuthnak, mint Mikes Rákóczinak.

Kiköltözött Collegno al Baracconéba, kiszállittatta butorait s
elfoglalta az utra néző épület emeleti szobáit. Három szobát, konyhát,
folyosót – mint már emlitettem. Saját konyhát, saját háztartást
rendezett be a maga számára s ott élt nyugodtan, boldogan. Mindennap
egyszer vagy kétszer fölnézett a Kormányzóhoz, nincs-e a Kormányzónak
hozzá valami óhajtása, a mit parancsnak tekintett. Mindennap hüségesen
elkészitette a husz-harmincz czigarettát s oda tette a Kormányzó
iróasztalára. Társalogni, unalomüzni rendesen benézett Gunszt
barátunkhoz, a titkárhoz, vagy ha otthon volt, Lajos Tivadarhoz. Ha
pedig a Kormányzó sétálni hivta: ment vele nagy örömmel. Levelezett is
Veszprémmegyében lakó testvérjével Imrével s ennek fiával Ihász Lajossal
s még nehány magyarországi barátjával. A Kormányzó látogatására jövő
magyarokat ő is mindig szivesen látta, hosszan elbeszélgetett velük s
elkérdezősködött az otthon való dolgokról. Él-e még ez? Él-e még az?
Miként boldogulnak, a kik őt szerették s a kiket ő szeretett?
Gyermekkori játszótársai, honvédbajtársai hova lettek? Bizony több
holtról szólt a hir, mint elevenről.

De a busulásnak nem adta át magát.

Költői kedély, érzelgős természet idegen volt az ő lelkétől. Ritkán
lepte meg a honvágy is. Katona volt egész életében, vasideggel áldotta
meg a gondviselés. Zömök teste, naptól barna fekete arcza daczolt minden
viszontagsággal.

Még a korral is.

Melyik évben, melyik napon született: nem tudom. A Kormányzónál
fiatalabb volt tiz vagy tizenegy évvel. Ugy emlékszem, 67 éves volt,
mikor 1881 év tavaszán elhunyt, tehát 1813 körül született.

Ő volt tehát hü társa a Kormányzónak.

Volt életének regénye is. Miért ne mondanám el, miért ne mondhatnám el
most már?

Mikor a Kormányzó dicső emlékü neje már betegeskedni kezdett: ügyes
ápolóra s hű komornára volt szüksége. A Kormányzó határtalan
gyöngédséggel tünődött a fölött, miként és hol lehetne állandó, hű,
megbizható, gyöngéd lelkü s ha lehet, mivelt komornát s ápolónőt
szerezni szenvedő neje mellé?

Turinban a valdenzi protestánsok papja akkor 1863 körül Mayer volt. Ott
nincsenek se kálvinisták, se lutheránusok, legalább szervezett egyházuk
nincs; az összes protestánsok lelki gondját a valdenzi egyház lelkésze
végezi. A Kormányzó megkérte a lelkészt, a kit különben is ismert,
ajánljon neje mellé tisztes és gondos derék leányzót. A lelkész utána
nézett s talált egy igazán derék valdenzi vallásu lányt
Torre-Pellicében. A neve Marguerit volt. Nem volt szép, de gyöngéd,
mivelt, nemeslelkü lány volt s Kossuthné végtelenül megkedvelte.
Ügyesebb, gondosabb ápolót és komornát már képzelni se lehet. Ott volt a
Kormányzó neje mellett a betegség végeig. Ott volt, mikor a haldoklónak
szemeit befogták.

Ezzel a nővel később Turinban megismerkedett a jó öreg Ihász Dani
barátom. Azaz, hogy akkor nem is volt még éppen öreg, csak ugy az 57-ik
év körül ballagott. Magához vette. Rábizta házának és háztartásának
összes gondját s a nő bizony méltó volt erre tökéletesen.

Ezt a nőt is, Margueritot is kivitte magával Collegno al Baracconéba
Ihász Dani.

Hát hiszen ebben semmi sincs. Agg legény, öreg katona, nyugalmazott
vitéz ezredes maga csak nem zsurolhat, nem vethet-bonthat ágyat, nem
hámozhatja a burgonyát, nem gyurhatja a tésztát, nem állhat a tűzhely
mellé kuktának vagy konyhaleánynak, neki szüksége van valakire, még
pedig asszonyfélére, a ki a konyhát, szobát, háztartást rendben vezeti.
Csatát állani könnyü dolog, legföljebb egy napig tart s vagy az embert
lövik meg, vagy ő lő agyon valakit, de aztán pipára gyujt az ember s
elveti a gondját. Katonadolog, semmi más. – De háztartást vezetni,
minden szobát és butort tisztán tartani, naponként ételt főzni, mosni,
vasalni, beteget ápolni: ezt végezze jól Julius Caesar vagy nagy
Napoleon. Jó asszony kell ide vagy okos lány. Itt már nem segit se a
kard, se a biblia, csak a nő.

Öreg barátomnak tehát igaza volt, mikor Margueritot kivitte magával
Collegno al Baracconéba. Ha nem őt viszi oda, a kivel már összeszokott s
a ki ételben-italban s mindenféle házi rendtartásban eltalálta már
kedvét s minden gondolatát, hanem valaki mást, ismeretlent hurczol
magával: nem lett volna igaza. Nem cselekedett volna okosan. Megsértette
volna saját életkedvét s vétett volna talán Marguerit ellen is, a ki
ragaszkodott hozzá.

Igaz ez. Csakhogy ő állandó vendége volt a Kormányzónak s illő dolog,
hogy a vendég is alkalmozkodjék valamennyire a házi gazda felfogásához.

A Kormányzó lelke pedig a férfi és nő közt való viszony tekintetében
szigoru elvekkel volt tele.

Boldogult nejét szerette. Rajongó sziv egész hevével szerette. Szive,
mig élt, se nyilt meg más nő bája előtt; a mikor pedig eltemette,
bezárult szive örökre. Többé még csak nem is gondolt női barátságra.
Nemes férfi mély tiszteletével gondolt a nőkre azon túl is; gyöngéd,
figyelmes, lovagias volt is irántuk mindenkor, de hütlenségnek tartotta
volna másra gondolni, másra nézni, valamely vágy sarjadzását megengedni,
mikor ő neki már van igaz felesége, hüséges élettársa. Igaz, hogy az övé
már örök álmát alussza a szent benignói temetőben ott a génuai bérczen,
de szerelmét nem temette el s a mig szerelme tart: a hüségnek is tartani
kell.

Fiaitól, barátaitól is megkövetelte a férfiasság legmagasabb erényét.
Azt az erényt, mely nővel csak a törvényes házasságban köthet benső
barátságot. Minden más szerelmi viszonyt ledérségnek vagy
könnyelmüségnek vagy szerencsétlenségnek tartott. Azok közt, a kik
államokat, népeket kormányoznak, a kik hatalom fölött rendelkeznek, a
kik után hatalmuk ragyogása miatt ugy sovárog a női sziv, mint a hogy
sötét estén lámpafényhez siet az esti pillangó: azok közt alig akad
hasonló Kossuth Lajoshoz. Talán mindenki gyöngébb volt a női bájjal
szemben, mint ő.

Jól tudta ezt Ihász öreg barátom. S azért a csintevő gyermek minden
aggodalma hemzsegett lelkében, mikor arra gondolt, hogy a Kormányzó
megtudhatja, hogy ott van vele Marguerit is. Mit csináljon akkor? Mivel
mentse magát? Miként szabaduljon?

Jó idő telt el, mialatt a Kormányzó ezt meg nem tudta. De utóbb mégis
csak megtudta. Találkozott Marguerittel, megismerte nyomban s szivesen
elkérdezősködött, hol és miként élt 1865 óta, a mikor a Kormányzó neje
meghalt s ő elkerült a háztól? Marguerit őszintén elmondta, hogy már
évek óta vezeti Ihász háztartását s hogy már hónapok óta lakik ő is a
nyaralóban.

A Kormányzó fejét csóválta.

– Hogy énnekem ezt Ihász barátom mindeddig meg nem mondta!

Ki is kapott ezért a mulasztásért az öreg ezredes. Hogy lehetett ilyen
feledékeny és figyelmetlen? Hiszen csak tudhatta, hogy az ő istenben
boldogult kedves nejének hű ápolóját ő el nem felejtheti. Meg nem
mondani ezt!

Ihász barátom nem volt e téren ügyes hadvezér. Ügyetlenül állitotta
csatarendbe gondolatait. Elszólta magát.

– Nem mertem Kormányzó ur!

– Nem merte? Mit akar ezzel mondani? Mitől félt?

– Attól, hogy a Kormányzó ur majd gondol valamit.

A Kormányzó keményen nézett az ezredesre.

– Bizonyos, hogy gondolok. Ez a nő tisztes, ártatlan hajadon s nem is
épen fiatal. Azt gondolom, hogy ha már állandóan rábizza háztartását
Ihász barátom: vigyáznia kell életsorsára s felelős lesz tisztességeért
is.

Szerencséje volt az én jó öreg barátomnak, hogy ő igazi katona volt s
jól tudta azt, hogy a haptákban a följebbvalóval feleselni nem szabad.
De ugy elhallgatott a szóval, mintha tábornoka előtt állott volna s
mintha tábornoka haragos lett volna.

De ezentul aztán semmi se zavarta collegno al baracconei életének
nyájasságát. A Kormányzó sohase vette észre, hogy közte és Marguerit
között benső barátság is létezik. De ha más mondja is, el se hitte
volna. Marguerit is szerény, derék nő maradt, a kire még a kertészék vén
asszonyai se tudtak megharagudni, noha egy födél alatt laktak vele.

Egyik áprilisi napon 1882-ben kegyetlen hideg szél rohant le az
Alpesekről Collegno al Baracconéra. Öreg barátom egy nagy sétában erősen
ki talált izzadni, a hideg szél utban érte, este már elkezdett köhögni,
reggel felé láza támadt, egész éjjel, egész nap a szemeit se hunyta le,
tüdőgyuladása lett, negyednapon elvesztette eszméletét s ötödnapra
meghalt. Orvosi kéz, a Kormányzó gondos figyelme s a jó Marguerit édes
ápolása s keserü könyhullatása mind nem használt semmit.

Gondoskodni kellett a temetésről.

De hát hova temessék a hideg holttestet?

Hova máshova, hanem ha a köztemetőbe?

Oda ám, csakhogy az ezredes protestáns magyar ember volt, hitetlen és
eretnek; a papok által megszentelt collegnoi köztemető földje az eretnek
holttestét be nem fogadja, harmadnapon ugy is kivetné s örök nyugalmat
ugy se adna neki.

Azonban bölcs és jó emberek ilyen esetről is gondoskodtak már előre.

Collegno körül s a szomszéd Grugliasco körül gyárak vannak. A gyárakban
olasz valdenziek és svájczi kálvinisták is dolgoznak, mint felügyelők és
közmunkások. S ha mikor ezek közül egyik-másik elhal: ezek holttestét is
csak el kell tenni az anyaföld kebelébe. A collegnoi campo santo vagyis
köztemető mellett elkeritettek tehát egy kis darab földet, hogy ezt a
papok be ne szentelnék s hogy az itt elhalt protestánsok élettelen
testét ide temetnék el.

Mind jól ki van ez gondolva, csakhogy a grugliascoi jezsuiták nagyobb
hatalommal birnak, mint a bölcs és jó emberek. Ők tele sugdosták a
szegény nép fülét, hogy az istentelen eretnek holttestét az ő szent
földjükbe eltemetni ne engedjék. Álljanak ellent haraggal és erőszakkal,
kövezzék meg a kiséretet s lökjék ki a koporsót a temető árkába.
Hitetlenek hamva az ő földjüket meg ne fertőztesse.

Oh ti bárgyu jézsuiták!

Elfeledtétek-e, hogy a vitéz ezredes, a mig élt, Kossuth barátja volt? S
nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth ép ugy dolgozott az olasz nemzet
egységeért és szabadságáért, mint akár a legelső és legnagyobb olasz
hazafi? Nem jut-e eszetekbe, hogy Kossuth 1848-ban a szegedi vár
földalatti üregeibe élve eltemetett száz jó olasz hazafinak adta vissza
életét és szabadságát? Nem jut-e eszetekbe, hogy királytoknak még most
is legjobb barátja és leghivebb tisztelője s királytok szive is hű
barátságot ápol iránta? S vajjon megtagadnátok-e a sirnak nyugalmát
attól, a ki Kossuthnak barátja volt?

Oh ti bárgyu jézsuiták!

Nem tudjátok-e ti azt, hogy az az ezredes a legjobb szivü ember volt a
világon? A ki nem volt gazdag, de mindig volt adománya a szegény ember
számára. A ki, mikor naponként bejárta Collegno és Grugliasco környékét,
minden nap kiüritette zsebjét és tárczáját s utolsó fillérét oda adta a
kéregetőnek, az éhesnek, a ruhátlannak, isten nyomorékjainak, pedig
saját asztalánál gyakran alig volt ennivalója? Nem tudjátok-e ti, hogy
isten irgalma ellen lázitjátok azt a szegény népet, mikor jóltevője
ellen lázitjátok?

Oh ti rossz szivü jézsuiták!

Elfeledtétek-e, hogy az az öreg ezredes egykor délczeg volt és fiatal s
szivének minden dobbanása a ti népetek szabadságáért lángolt?
Elfeledtétek-e, hogy elhagyta saját honát, elhagyta őseinek csöndes
tanyáját, elhagyta az apai hajlékot, a tejjel és mézzel folyó boldog
mezőket ott a Bakonyerdő lábánál s a Marczal vize mellékén, hogy
karjának minden erejét, életének egész boldogságát, vakmerő lelkének
minden hősi indulatát az olasz nemzet szabadságáért áldozza fel?
Elfeledtétek-e, hogy száz csatátokat küzdötte végig s függetlenségtek
illatos virága abból a földből nőtt ki, melyet az ő hulló vére is
öntözött? Vajjon meg tudnátok-e zavarni hamvainak örök nyugodalmát?

Meg tudták zavarni.

A vallásos gyülöletnek nincs határa.

A kinek romlott szive tele van ezzel a gyülölettel: széthordja az ezt
minden tájra, fölviszi az egekbe is s leviszi a sirnak fenekére.
Istennek minden szentsége, hazafiságnak minden érzete, még a csecsemőnek
szerelme, még a halottnak kimélete is kihalt már az igy megromlott
szivből.

Nem volt nagy tömeg elhunyt öreg barátom halotti kisérete.

A Kormányzó családjának tagjai, titkára, cselédjei, a zokogó Marguerit,
néhány bajtárs Turinból, néhány szegény ember, a turini valdenzi
lelkész, néhány protestáns munkás s a temetésnél eljáró hivatalos
személyzet, egyházfiak, sirásók: ezekből állott a halotti kiséret.

De várta a kiséretet láthatatlan helyről a grugliascói jezsuita csoport
s a felizgatott tömeg. Keze husánggal és kővel tele, szivében átok és
düh s a vallásos gyülölet őrjöngése.

Megtörtént, a mit a jezsuiták előre csináltak.

A tömeg a protestánsok külön kis temetőjében el kezdte kővel dobálni a
halotti kiséretet. Hullott a kő, mint a zápor. A koporsó deszkája
viszhangzott a rá hulló kőtől. A kiséret egyik tagja a másik után kapott
sebet. Azok a szegények voltak a kőhajigálásban a legserényebbek, a
kiket legtöbb alamizsnával látott el a holt ezredes. Lajos Tivadar
beküldött valakit a szindakóhoz, a kit nálunk községbirónak nevezünk:
nyujtson védelmet és segitséget. A szindakót nem találták sehol.
Megszökött, elbujt. Ő a törvény és az alkotmány őre a falun. De a hol a
tömeget jezsuita vezeti: ott a törvénynek és alkotmánynak el kell bujni.
Különben neki is beverik a fejét.

Jól-rosszul behantolták a koporsót. De őröket kellett oda állitani, hogy
a tömeg föl ne dulja a sirt.

Lajos Tivadar bement Turinba. Jelentést tett mind a katonai hatóságnál,
mind a szindakónál. Intézkedtek haladéktalanul. A grugliascoi jezsuiták
keze oda már el nem ért. Igy nyert az én elhunyt öreg barátom hőshöz
illő temetést. Hamvait bevitték Turinba rögtön s eltemették bajtársai
mellé.

Örököse a derék Marguerit maradt.

Nem nagy volt az örökség. Néhány száz lira papirokban. Butorok,
ruhanemüek ára a többi. Alig pár ezer lirát kapott összesen a hű ápoló
és derék barátnő. Ezzel Turinba vonult be.

Ott szerencséje akadt.

Egy teljesen elszegényedett olasz báró, korban hozzá való, állására
nézve valami kis hivatalnok, feleségül vette. Gyermekük is lett egy vagy
kettő.

Férje korán elhalt s most már néhány év óta özvegy. Bizony küzd a
szegénységgel s küzd most már az élemedett korral is. Az áldott lelkü
Ruttkaynét gyakran fölkeresi s gyakran fogad el tőle jó szivvel nyujtott
szerény segitséget.

Ha ismerné nyelvünket s eljönne hozzánk: itt még akadna pártfogója. De a
magyar nyelvet idegen országban meg nem tanulja senki, mert a magyar
ember minden idegen ország nyelvét rögtön megtanulja maga.

Ez évet már nem töltötte végig a Kormányzó se Collegno al Baracconéban.

Még a nyáron eladta nyaralóját. Boetti nevü turini ügyvéd vette meg.
Ugyanazon az áron, a melybe a Kormányzónak került. Alig veszitett rajta
valamit a Kormányzó.


XII. FEJEZET.

(A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei. – Soha nem
látott többé bennünket.)

Beszélgetésünk a Kormányzóval vége felé járt. Hat órakor akartunk
eltávozni tőle s ez az idő mind inkább közelgetett. Az elválás gondolata
lassanként lelkünkre kezdett nehezedni. A társalgás perczről perczre
szaggatottabbá vált.

A vajda látta, érezte, hogy az elbucsuzás érzékeny jelenet lehet. Még
csak futó bánatnak se akarta a Kormányzót kitenni. Azt akarta, vidám
legyen a bucsuzás.

Gondolt ki valamit.

Azt gondolta ki a vajda, hogy a Kormányzót az elbucsuzás pillanatában
derült lélekállapotba kell hozni, – ha lehet, kaczagásra kell inditani.
Ha együtt létünk utolsó pillanata jut eszébe: vidám legyen emlékezete,
ne bánatos.

Várta az alkalmat.

Perczről-perczre késett az alkalom. A Kormányzó beszédes volt s édesen
közlékeny. Mintha ő is érezte volna, hogy az előző napokban talán nagyon
hideg s kevés szavu volt hozzánk.

Elővette talán legnagyobb ereklyéjét. Washingtonnak, Amerika szabaditó
hősének hajfürtét. Ezüst ékitménynyel körülvett kristályüveg tokban van
ez. Fényes fehér hajfürt talán husz-huszonöt hajszálból. Az amerikai
szövetséges államok adományozták ezt a Kormányzónak ez előtt negyven
évvel örök emlékül s egyuttal emberi és történeti nagyságának
elismeréséül. Ugyanakkor adományozták neki Washington kardját is. A
szabad államok szövetsége s függetlensége több mint száz év óta áll
fenn: ekkora ajándékot s ily kitüntetést se az előtt, se azóta nem
nyujtott senkinek.

Röviden elmondta a Kormányzó az ajándékozás nemzeti ünnepének
részleteit. Ezeket nem irom le. Legalább most nem. A történetirás
megörökitette már e részletek legnagyobb részét.

Felálltunk mindannyian, hogy a Kormányzótól bucsut vegyünk.

A Kormányzó egyik szekrényéhez ment, legszebb fényiratos képét
előkereste, valamit irt rá s nevét is ráirta s ezt átadta Eötvös
Bálintnak.

– Fogadja el ön tőlem emlékül. Csekélység, de barátságból adom.

A fiu megköszönte s kezet csókolt a Kormányzónak.

A Kormányzó ujra hozzánk fordult s a vajda ezt a pillanatot találta
alkalmasnak arra, hogy hiressé vált s utóbb az egész országban csakhamar
elterjedt adomáját elmondja:

– Kormányzó ur, ön tegnapelőtt azt kérdezte tőlem, mennyit érő ember az
a Polónyi, mi róla a véleményem? Nem feleltem kérdésére, sőt fölmentést
kértem a felelet alól. Tegnap is előhozta Kormányzó ur, mikor a
legutóbbi »Egyetértést« megkapta s abból Justhnak és Polónyinak szolnoki
beszédeit áttekintette, de én akkor se feleltem se jót, se rosszat.[3]
Most mégis, mielőtt elválnánk, felelni akarok valamit. Feltünhetett a
Kormányzó ur előtt s ezentul is fel fog tünni, hogy Polónyi mindig
mindenütt ott van s minden sikert a látszat az ő nevéhez kapcsol az
országházban is, a fővárosnál is. Bizonyára nagy sikerekhez jut, de ezek
rendszerint furcsa sikerek. Engedje meg, hogy e sikereket egy adomával
világitsam meg. A pápai kálvinista kollégium konviktusán négy ember tesz
egy-egy asztalt, négy emberre tálalnak egy tálból. Szerdán és pénteken
van turós csusza s a pápai diák nagyon szereti a turós csuszát. A ki
leggyorsabban tud enni, természetesen annak jut legtöbb csusza. Volt egy
Nagy Sigmond nevü nagy fejü, nagy termetü és nagy gyomru theológus diák,
a ki csak ugy nyelte az ételt s a ki a csusza felét rendesen maga
költötte el. De azért a másik felét is sajnálta asztaltársaitól.
Megtette tehát igen gyakran, hogy a mikor a famulus diák hozta be a
csuszás tálat, Nagy Sigmond beleköpött a tálba. Igaz, hogy kés, villa,
tányér ilyenkor a fejéhez röpült, de ő azzal nem törődött semmit,
letörülte az arczát, nagyot nevetett s övé lett az egész csusza.

Ez a nem épen finom illatu diák-adoma, az ünnepi hangulat ellentéte
gyanánt, valóságos kitörésre birta a Kormányzó nevető idegeit.
Felkaczagott. De oly erős, mély és csengő hangon kaczagott, hogy
valamennyien meglepődve néztük és hallottuk. Én is elnevettem magam,
csak a vajda maradt komoly. Végre azt mondta a Kormányzó:

– No, ne féljenek hát önök tőle. Beleköp az a Nagy Sigmond ur még a
klerikálisok turóscsuszájába is.

De azért ez az adoma, ez a jelenet se használt sokat. Az elválás mégis
érzelmes lett.

A Kormányzó nem akarta megengedni, hogy neki kezet csókoljunk. Csak
ifjak és gyermekek csókolnak kezet szülőiknek, öreg rokonuknak. Csak
miniszterek s udvari emberek csókolnak kezet császároknak, királyoknak.
A minden oroszok czárjának kezet csókolt Bismarck herczeg is, Andrássy
gróf is. Hát mi hogyne csókolnánk kezet nemzeti függetlenségünk utolsó
és legnagyobb hősének, a kilenczvenegy éves szent öregnek?

Őszintén megvallom, nekem nem jutott volna eszembe Nem ugy neveltek
engem, nem ugy nevelik a grófcsemetéket, hogy azok öreg embereknek, nagy
hazafiaknak kezet csókoljanak. Asszonynak, papnak igenis kezet csókolunk
akár kell, akár nem kell. Néha nagy ritkán valamelyik nagybácsinak is, a
ki után egy vagy két uradalom néz ránk. De én már sokszor találkoztam a
Kormányzóval, sokszor megtisztelt azzal, hogy kezet fogott velem. Sohase
jutott eszembe, hogy kezét megcsókoljam. Külföldön nincs is szokásban.
Volt idő, a mikor mindenféle orvosok, nevelők, világjavitók és
bölcselkedők elhirdették, hogy kezet csókolni s a tüsszentés után jó
egészséget kivánni, ellenkezik az egészséggel és okossággal. Ez óta a
magasabb társadalmi körökben nincs se kézcsók, se tüsszentés.

De azért a vajda után rajtam is erőt vett a régi jó szokás.

A Kormányzó mereven tartotta kezét, mikor a vajda megfogta s föl akarta
emelni, de nem szólt. Szólt a vajda:

– Engedje meg, Kormányzó ur, hadd csókoljam meg ezt a kezet. E
pillanatban nem vagyok egyéb én se, mint minden más jó magyar.

A Kormányzó magához ölelte a vajdát. Átkarolta nyakát két kezével,
magához szoritotta s pufók arczát melegen megcsókolta jobbról-balról. S
még azután is ott tartotta egy pillanatig, mig könyei el nem boritották
szemeit s a vajdának arczát.

Mindnyájan meghatva álltunk ott s néztük a két férfit.

Sohase láttam ezen kivül Kossuth Lajos könyeit.

De azért a Kormányzó arcza nem változott. Nem is szólt perczekig. Nem
engedte mélységes érzése.

Csak a mikor elbocsátotta a vajda kezeit, akkor mondta fojtott, mély
hangon:

– Utoljára látjuk egymást. Én már önt nem látom többé.

A vajdán is mély érzés vett erőt. Ő se tudta könnyeit visszatartani.
Fölkiáltott:

– Nem utoljára! Én eljövök még ide!

A Kormányzó fejét csóválta.

– Öreg vagyok már!

– De erős. Az Isten meg jó s megtartja önt. Eljövök még, nemsokára.

A vajda szentül hitte, a mit mondott. Este elmagyarázta nekünk, hogy oly
hatalmas, erős, érczes és mély hang, a minő a Kormányzó kaczagása volt,
csak erős férfiszervezettől telik. Még hosszu időhöz van reményünk.

A Kormányzó, mikor végre a vajda kezeit elbocsátotta, engem ölelt meg s
az én arczomat csókolta meg.

– Isten önnel édes Gábor! Ha jöhetnek: jőjjenek minél előbb.

Hivatalos jelentésünkben, melyet pártunkhoz intéztünk s melyet a
Kormányzónak is megküldtünk, ez a jelenet ebben a két sorban van
megirva:

»Az e napi kihallgatások délután 6 óráig tartottak, a mikor a
Kormányzótól bucsut vettünk s ő Eötvöst és gróf Károlyit bucsuzás közben
érzékenyen megölelte és megcsókolta.«

Eleget mondtam a vajdának, hogy a bucsuzás részleteit irjuk meg
bővebben. Hadd értse meg a nemzet s értsék meg az álorczások, mily közel
eresztett minket szivéhez a Kormányzó, de a vajda nem állt rá.

– A mi szent titkunk ez édes Gáborom; még hivalkodásnak vehetnék sokan.

Ezt felelte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Igaza lett a Kormányzónak is, a vajdának is.

Elmentünk mi még Turinba, láttuk is mi még a Kormányzót, de ő többé nem
látott már bennünket. Ő haldoklott már akkor s révedező szemeit az
egekre függeszté, nem mi reánk gyarló emberekre.

De utolsó levelét a vajdához irta s utolsó kézszoritása az enyém volt.

Majd elbeszélem ezt abban a följegyzésben, melynek ez lesz czime: »Az
utolsó ut Kossuth-hoz.«

Ha élek addig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Giorgiót megajándékoztuk.

Basso barátunk eljött velünk szállásunkra, együtt költötte el velünk
vacsoráját s kikisért a vasutra.

Másnap pihenőül Triesztben kiszálltunk, a tengerben megfürödtünk s a
fővendéglőben lakomát csaptunk. A vajda sokáig gunyolt érte, mert én
apró tengeri rákot rendeltem, a melyre a vajda rá sem tudott nézni. Azt
mondta, nem egyéb az, mint sáska, Keresztelő Jánosnak jó lehetett, de
neki az öreg apja se evett afféle ocsmány férget.

Junius 23-án értünk Budapestre, 24-én pártgyülést hivtam össze s az
értekezlet elé terjesztettük jelentésünket.

Jelen voltak elnökletem alatt: Horváth Ádám mint jegyző, Eötvös Károly,
Madarász József, Herman Ottó, Veres József, Pogrányi József, Benitzky
Árpád, Kiss Albert, Rigó Lajos, Madarász Imre, Sturmán György, Luby Géza
és Uray Imre. Följegyzem nevüket.

Derék, nemes férfiak s tiszta lelkü igaz függetlenségiek valamennyien.
Hejh ha pártunk minden tagja olyan lett volna, mint ezek!

Szent fogadásunk volt a vajdával, hogy még ez év őszén elmegyünk
Turinba.

Miért maradt el ez az utunk?

Nagyon szomoru e kérdésnek története. Talán följegyzem, talán föl se
jegyzem.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 3: Justh Gyula 1893. junius 18-án tartott beszámolót
Szolnokon. Erről a tudósitás lapunkban junius 19-én jelent meg. Ez a lap
20-án dél tájban ért Turinba s délután vitte a póstás Kossuthhoz, ki
épen olvasta, mikor d. u. 3 óra körül hozzá mentünk.

Eötvös Károly.]



TARTALOM.

Kossuth Lajos „Iratai“ 1

(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. Szerződés az
Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. –
Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el
hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? –
Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a
titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla,
téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus
diák. – Titkárát elbocsájtja.)

Törvényhozó lettem 42

(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda
rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül,
hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A
vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf
Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)

Klapka holttestét ellopják 78

(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A
holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas
házban. – Klapka nyugdija. – Nincs nemzeti jutalom.)

Ameli halála 101

(Feleségem betegségei 1886-tól kezdve. – Megkapja a rákot. – A Gellért
tetején. – Fifi kutyám. – A halál. – A részvét. – A temetés. – Jegyzet:
A puszta sir.)

Éljen Kossuth Lajos! 124

(Helfy Ignácz és Kossuth atillája. – Mekkora volt Kossuth Lajos termete?
– A Kormányzó úr szükséget lát. – A titkos segítség. – Brázay Kálmán. –
Ruttkayné levele. – A vajda rögtön segít. – A Kossuth-bizottság. –
Doktor Basso. – A gyüjtés.)

Szapáryt megbuktatjuk 148

(Az Abbázia kerek asztalánál. – Dinkó hirei. – Éjjeli proklamácziónk. –
A vajda és a miniszterelnök tanácskoznak. – Beszédem a parlamentben. – A
49-iki honvédek még se koszoruzzák meg Hentzi szobrát. – A kormány
bukik. – Az ellenzék utolsó közös áldomása.)

Az első út Kossuthhoz.

I. Fejezet. (A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja
Kossuthot fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.) 171

II. Fejezet. (A kormányzó lakása. – A kövér házmesterné. – Giorgio. –
Ruttkayné. – A Kormányzó dolgozó szobája. – Ruházata. – Orvosának
tanácsa. – Csupán Eötvössel társalog.) 179

III. Fejezet. (A magyar tudományosság. – Az egyetemi tudomány. – A
gimnáziumi tudomány. – A hirlapirók tudománya. – A Kormányzó rekedtsége
s gerinczének félrehajlása. – Deák Ferenczről.) 192

IV. Fejezet. (A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá
válik. – Mikor szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.) 202

V. Fejezet. (Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik.
Ruttkayné jó magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A
kormányzó fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett,
ha magyar bort küldtek neki. – Dohányzása.) 208

VI. Fejezet. (A vajda ellen árulkodtak a Kormányzónál. – A vajda indokai
győznek. – Ki ez a Polónyi? – Az én közbeszólásom. – A Kormányzó
kárhoztat bennünket. – Eötvös nagy kijelentése. – Haza idézi Kossuthot.
– Wekerle nyilatkozata.) 221

VII. Fejezet. (A kormányzó fürdése. – Kopaszsága. – Bajusza, szakálla. –
A séta. – Széchenyi és Deák sétája. – Miként sétál Kossuth? – A bölcs
életmód. – A felejtkezés. – Miként sétál a vajda? – Basso doktor
elméletei. – Az afrikai hóditás. – Miként dolgozik Kossuth?) 231

VIII. Fejezet. (Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye.
– Irja meg Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem
akarja. – Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata.
– A vajda szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt
beszédet.) 249

IX. Fejezet. (A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül
lassanként az izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893. évi julius 21-én a
függetlenségi pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.) 265

X. Fejezet. (Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth
megköszöni nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.) 279

XI. Fejezet. (Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és
beosztása. – A cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth
Lajos napirendje. – Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme,
halála, temetése. – A rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.) 287

XII. Fejezet. (A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei.
– Soha nem látott többé bennünket.) 306


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

25 |O Helfyvel |Ő Helfyvel

43 |mert születtem. Es |mert születtem. És

75 |miniszterségről ís |miniszterségről is

88 |jött éjfélker |jött éjfélkor

123 |Egy temetőőrhoz |Egy temetőőrhöz

134 |Hevesy ígazgatót |Hevesy igazgatót

146 |Aldja meg |Áldja meg

172 |alakban rták |alakban járták

184 |tögtön fogadott |rögtön fogadott

214 |O 1862 |Ő 1862

270 |Onökre az |Önökre az]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Gróf Károlyi Gábor följegyzései (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.