Title: Gróf Károlyi Gábor följegyzései (1. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Gróf Károlyi Gábor följegyzései (1. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

VII. KÖTET

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

I

Eötvös Károly Munkái

VII

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

ELSŐ KÖTET

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

ELSŐ KÖTET

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST MDCCCCII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



A MIT ELŐRE KELL MONDANOM.

(A kegyelet. – A Károlyi nemzetség. – Hogy szerezte a grófságot? – Mi
van a két kötet munkában s mi lesz a harmadikban? – Ki e munka irója? –
Gróf Károlyi Gábor életének hátralevő része. – Halála és temetése.)

Gróf Károlyi Gábor igaz, benső és nemes barátom volt. Legnagyobb és
legsikeresebb politikai harczaimban életre-halálra oldalamnál állott. Hű
bajtársként küzdött mellettem, értem s ama nagy és szent ügyekért,
melyekért munkálni, áldozni s annyi rágalmat eltűrni a sors engem
kiválasztott.

Kevesen tudják, csak néhány benső, közös barátunk tudja, mit végeztünk
mi ketten éveken át. Mint áldoztuk fel napjainkat, kényelmünket,
egészségünket és vagyonunk tetemes részét oly időben, a mikor minden jó
hazafi érezte, hogy nagy veszély fenyegeti hazánkat, alkotmányunkat s
legértékesebb szabadságainkat. Éveken át minden nap együtt voltunk s
minden napunkat a közügynek szenteltük. Igaz: nem csak ketten voltunk.
Volt még néhány benső barátunk a képviselőházban is s azon kivül is,
kiknek lelkes ragaszkodása s önzetlen közreműködése nemcsak fokozta,
hanem szaporította is erőnket. Azt az erőt, melynek minden feszűlése a
függetlenség nagy eszméjének diadalára törekedett.

Gróf Károlyi Gábor az ország legelső főrangu családjának szülöttje volt,
a milyen alig van egy-kettő. Én egy kis nemes családnak szülöttje
voltam, a milyen van néhány ezer. Az igazi függetlenségi párt táborában
találkoztunk s az első találkozás után többé el nem váltunk egymástól.
Elveink, érzéseink, törekvésünk, szenvedélyeink együtt maradtak.

Csak akkor váltunk el, a mikor ő meghalt. A mikor ő átköltözött őseinek
sirboltjába, én pedig kifosztott szivvel itt maradtam.

De ezt az elválást én örökösnek tekinteni nem akarom. Ő sem akarja.
Nálam hagyta azokat a följegyzéseket, melyek életének eseményeit
megörökítik. Azzal hagyta nálam, hogy én azokat tárjam föl a nemzet
előtt és barátaink előtt akkor, mikor jónak látom. – És nekem is lesznek
jegyzeteim. Eljő az idő, a mikor azok is napvilágot látnak. Az én
emlékiratomban is együtt leszünk vele. Azért nem örökös a mi elválásunk.

Gróf Károlyi Gábor nem volt iró. Nem is akart iró lenni, nem is készűlt
rá, nem is gyakorolta magát az irás művészetében. Csak töredékes
jegyzetekben adta át nekem művét azzal a nemes bizalommal, hogy az egyes
részeket én kerekítsem ki egészszé. Nem sok munkám lesz művével. Az irás
művészetéhez sok minden szükséges. De leginkább szükséges az igazság. A
hol az meg van: ott igen sok más hiányozhat s az irói mű annak daczára
is szép. Én csak arra törekszem, hogy az irály gyöngesége az igazságban
homályt vagy csorbát ne okozzon.

És arra fogok vigyázni, hogy nagy és nemes családjának érzékenysége ne
legyen érintve.

Az »Egyetértés« számára rendeztem sajtó alá az emlékiratokat. Hosszabb
mű, melynek egyes részeit gyors egymásutánban ugyan, de mégis szaggatva
közöltem. Politikai napilap alig engedhette volna át hasábjait mindennap
ily közleménynek, bármily érdekes lett volna is az.

Elhunyt nemes barátom – ott a sirbolt mélyén, te már nem olvasod e
sorokat. Azzal az édes megnyugvással zártad le szemeidet, hogy én a te
emlékezetedet, mig én élek, fenn fogom tartani s tisztán fogom
fentartani. Még élő barátaink tegyenek tanúbizonyságot arról, hogy
bennem se életedben, se halálodban nem csalódtál.

* * *

Gróf Károlyi Gábor nagy nemzetségnek sarjadéka. El kell valamit e
nemzetségről mondanom, hogy az olvasó a könyv minden szavát teljesen
megérthesse.

A nemzetség neve Kaplyon. Szatmármegyében Kaplonynak és Kaplonnak is
mondja a köznép e szót. Igy nevezi Kaplony községet, mely Nagy-Károly
közelében fekszik, mely a nemzetségnek ma is birtoka és temetkezési
helye s mely a család ősi nevét, mint helynév megőrizte.

Kézai 108 ősmagyar nemzetség nevét hagyta emlékezetben. Ezek közt, a
mint Vámbéry is közli, sor szerint a 31-ik a Kuplony vagy Kaplony
nemzetség. Kézai Cuplonnak irja, minthogy a latin nyelvnek és irásnak K
betüje nincs. Miként ejtették ki e szót Árpád magyarjai: arra nézve
jobban eligazít bennünket a népnyelv, mely a Kuplony szót sohase
használta, hanem e helyett Kaplonyt vagy Kaplont vagy Kaplyont mondott.
A helység mai és ősi neve bizonyítja ezt.

A szó maga ősi turáni szó. A török-tatár nyelvben ma is él s a tigrist
nevezik e szóval. A nyelvtudósok egészen természetesnek és indokoltnak
tartják, hogy abban a 108 nemzetségben, mely Kézai szerint Álmossal és
Árpáddal Európába jött, sok török-tatár eredetü családnév is volt.
Népünk, a tigris elnevezésére, e szót már századok óta nem használja s
eredeti jelentését nem ismeri.

A Kaplyon nemzetség a családi és általános hagyomány szerint Árpáddal
együtt foglalt magának birtokot hazánkban. Hogy Kaplony ma is az övé s
mindig az volt, ez a tünet Kézai feljegyzésével együtt igazolja a
hagyományt.

Okirattal bizonyított összefüggés Árpádtól kezdve természetesen nincs a
nemzedékek között. Az első okirat a Kaplyon nemzetségbeli Jánosról szól,
a ki a tatárjárás előtt élt még jeruzsálemi Endre király idejében. Ettől
kezdve szakadatlan az okiratilag bizonyított összeköttetés gróf Károlyi
Gáborig. A Károlyi nevet ötszáz év előtt Sigmond király korában kezdték
használni a Kaplyonok. Jánostól kezdve a 17-ik nemzedék gróf Károlyi
Gábor, Árpádtól számítva a 27-ik. Ugy látszik, meglehetős hosszú életü a
család. Egy nemzedékre 30 évet számítva, Árpádtól a 32-ik s Kaplyon
Jánostól a 22-ik nemzedékhez kellene gróf Károlyi Gábornak tartozni. A
család nemzedéki kora a szerint közel 40 év.

A családban mindig voltak katonák, hősök, állami méltóságok és
birtokszerzők. Az első Kaplyon Jánosnak fiát már comes-nek nevezi az
irás, tehát ennek már földesuri hatósága volt. A báróságot 1609-ben
kapta Mihály, a nagy Bethlen Gábor fejedelem tanácsosa s a grófságot
1712-ben kapta Sándor, a hires kurucz generális.

Az én nemes barátom, Gábor gróf mindig használta nemesi czimerét.
Levelein is, látogató jegyein is. Származására, nemességére, grófságára
ugyan nem sokat adott, de gyerekkori szokásától nem akart eltérni. Azt
az adomát szivesen elbeszélte, miként lett gróffá az ő kurucz generális
őse.

– Ravasz ember volt, édes vajdám, az én hires kurucz dédös apám. Alig
kötötte meg a szatmári békét s alig gyapjasodott meg még jobban e
békekötés által, már tartott magának Bécsben a császári udvarnál és a
kanczelláriánál titkos ügynököt s azt jól fizette. III. Károly király a
békekötés után pár hónap mulva levelet intézett hozzá s a levélben, de a
levél czimében is grófnak czimezte. A titkos ügynök csinálta ki ezt a
hamisságot az iródiáknál. Liber baro de Nagy-Károly helyett Comes de
Nagy-Károlyt irtak a levélbe. A szamár császár aláirta a nélkül, hogy
jól megnézte volna, mit ir alá. Az én ősöm sietett ezt a tévedést
kiaknázni. Rögtön futott az özvegy császárnéhoz, Eleonorához, a ki
nagyon kegyelte őt, hogy ezt a tévedést segitse kiigazitani. A mi nem
lehet másként, mint hogy most már gyorsan meg kell kapnia a valóságos
grófságot. Ha pedig ez meg nem történnék s ezentul megint csak
bárócskának czimezgetnék, akkor ő a világ csufjává lesz s nem lehet a
császár generálisa. Az özvegy császárné belátta ezt, a császárnál az én
ősöm minden ellenségét legyőzte s igy azután nemsokára meglett a grófi
adomány.

– Itt azonban – folytatta Gábor gróf – megint furcsa tévedés történt.
Természetesen megint a titkos ügynök keze volt a játékban. Mindenki
tudja, hogy a nemesi koronának öt csillaga van, a bárói koronának hét, a
grófinak kilencz s a herczegi koronának tizenegy csillaga. Az iródiák és
a czimerfestő, mikor a kutyabőrt készitették, herczegi czimert festettek
a kutyabőrre tizenegy csillaggal. A hülye császár ezt is csak aláirta
készségesen. Igy történt az, hogy mi grófok volnánk, de herczegi
czimerünk van. Ilyen csodabogár is kevés van, vagy talán egy sincs a
góthai állatseregletben. No de mindegy. Az én ravasz ősöm ezt is ki
akarta aknázni s megint futott az özvegy császárnéhoz, hogy a tévedést
megint segitse kiigazitani. De ez már nem sikerült. Az 1713-iki vagy
1715-iki országgyülés közel esett, dédös apám a Rákóczy-javakból sokat
kapott, e miatt a sok éhes labancz irigye, haragosa, ellensége lett s
herczegségre törekvő vágyát meghiusitotta. Én pedig a herczegséget már
meg nem szerzem.

Igy adta elő az esetet Gábor gróf. Igaz-e vagy nem igaz ez elbeszélés
tartalma: nem tudom. Mikor kérdeztem tőle, honnan tudja ezeket: családi
hagyományra, az öregek szóbeszédére utalt, mint tudásának forrására.

A nemzetség ősi fészke Szatmárvármegyében, Magyarországon és Erdély
határán feküdt, története tehát mind a két ország történetével
összeforr. E miatt nem is németesedett el a család sohase, mint részben
a Pálffy, Erdődy, Eszterházy, Batthyányi s több főuri család. A nagy
Bethlen fejedelemnek felesége, Károlyi Zsuzsánna is ebből a családból
származott, noha ez még nem volt báró, mert csak negyedik
unokatestvérje, Mihály szerezte meg a báróságot. A kurucz generális
apjának testvérje pedig Tököly Máriát vette el feleségül, ki Tököly
Imrének, Erdély választott fejedelmének s kurucz királynak nagynénje
volt. Igy keveredett rokonságba a nemzetség a magyar fejedelmi
családokkal.

Gábor gróf öregapja, József, a XVIII. század végén egyetlen élő gróf
Károlyi volt fiágon. Ámbár korán elhalt, még 35 éves korában,
mindamellett hat élő s felnőtt gyereke maradt, három fiu és három leány.
Az ő kezén már óriási birtokok voltak, mert ő már a Károlyi összes
birtokokon kivül a házasság utján szerzett Haruckern és Waldstein
birtokokat is birta. A hat örökös meglehetősen szétszedte a nagy
örökséget, de Gábor gróf apja, György gróf, egész életében nagy szerző
volt s nagy és több uradalmat vásárolgatott össze. Alaposan emlitgeti
tehát jegyzetében az én elhunyt nemes barátom, hogy rá öt-hat milliónyi
örökség nézett.

Miként esett ő el ettől: ennek a történetnek részletei a nagy örökségi
perhez tartoznak. E perről is lesz szó könyvem folyamában.

* * *

Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimén most két kötetnyi művet adok a
közönség kezébe.

Az első kötet a gyermekkorral s az ifjukorral foglalkozik s részben
Gábor gróf házasságával is. Befejeződik e kötet gróf Károlyi György
halálával s azzal a cselekményével, melylyel Gábor fiát végrendeletileg
minden örökségéből kitagadta és csupán köteles részre szoritotta.

1877-ben történt ez, a mikor Gábor gróf még 36 esztendős volt. Ezután
Gábor gróf még öt-hat évig volt külföldi lakos s csak 1884-ben költözött
véglegesen vissza a hazába.

A második kötetbe föl kellett volna venni a nagy örökségi pert s a mi
azután következett. E kötet tartalma azonban nem követi Gábor gróf
életét ugy, a miként az évről-évre egymásután folyt s lefolyt.

E kötet az életfolyam ismertetésében nagy hézagokat hagy.

Hiányzik belőle a párizsi élet 1877-től 1884-ig. Ez időben esett a kis
Endre gróf halála is.

Hiányzik a nagy per és az 1887-iki családi kiegyezés. A kiegyezést Gábor
gróf részéről már én vezettem.

Hiányzik Gábor gróf politikai életéből a nagy véderőharcz, Tisza Kálmán
kormányának megbuktatása s az összebeszélés története, melynek czélja
lett volna Tisza meggyilkolása. Hogy félreértés előre se támadjon, ki
kell jelentenem, hogy nem gróf Károlyi Gábor volt az, kinek agyában
eféle eszme megfogamzott s ki ilyen vállalatba belement volna.

Hiányzik a függetlenségi párt belső harcza, a mikor annak egységét Ugron
Gábor kettétörte.

Hiányzik a nagy és keserü küzdelem, melyet az egyházpolitika nevén ismer
nemzetünk ujabb időbeli története. A cselekvés nagy terhei nyomták
vállainkat s elhunyt barátomnak dicsőséges része volt e küzdelmekben.

Hiányzik Kossuth könyvtárának megvétele s utolsó utunk Turinba a nagy
bujdosó halotti ágyához. Történelmileg érdekes s költőileg szép
részletek ezek gróf Károlyi Gábor életéből s együtt vivott harczunk
változataiból.

Mindezeket ismerni kell a nemzetnek. Ezek nélkül se elhunyt nemes
barátomat, se engem nem ismerhet meg tisztán a nemzedék. Ez azonban nem
volna baj. De nem ismerheti meg tisztán azt a korszakot s annak harczait
se, a melyeket átélt. Csak a dörgést, villámlást, fényt és füstöt látta,
de hogy a nemzeti történet gyárának nagy kohóiban mi történt, kik és mi
czélból élesztették a tüzeket, kik akartak jó és becsületes munkát
végezni s kik csak gyujtogatni és ártani: mindezt nem tudja a
nagyközönség.

Nehányan tudják. Ezek a politikai közélet szinén élnek és működnek ma
is. De ezek egyrésze sohase jegyzi föl a történelem számára a nagy és
titkos részleteket, mert czéljuk s érdekük nem az, hogy ezeket megtudja
az élő nemzedék s az utókor. Hanem sokkal inkább az, hogy ezeket
semmiképen meg ne tudja; merüljenek el inkább a feledés sötétségébe. Nem
mind derék ember és nemes hazafi az, kit politikai szenvedélyének
hevében a közönség derék embernek és nemes hazafinak kiált ki. A háta
borsódzik majd annak a nemzedéknek, a mely igazán meg fogja tudni, minő
küzdelem folyt az egyházpolitika idején a trón körül, Kossuth holtteste
körül, a sajtóban, a parlamentben s a pártkörök s egyes földalatti
államférfiak szobáiban.

Ismeri e kor igazi történetét néhány oly férfiu is, a ki hű és
becsületes volt nagy szerepében a trón előtt is, a nemzet előtt is. De
ezek nem akarnak vagy nem tudnak irni, vagy ugy vannak meggyőződve,
nekik nem is szabad irniok.

Engem s elhunyt nemes barátomat nem korlátoz semmi. Mi sokat tudunk. Nem
mindent, de sokat. A mit magunk végeztünk, a minek közvetlen tanui
voltunk: azt jól tudjuk. De azt meg kell tudnia a nemzetnek is.
Önmagunknak is tartozunk azzal s néhány államférfinak is s néhány jó
barátunknak is, de a nemzetnek is, hogy korunk és életünk igazságai el
ne tünjenek nyomtalanul, hanem azokat megismerhesse az a kor is, a
melyben mi már nem élünk.

Egy harmadik kötet és pedig egész kötet tartalmazza magát az emlitett
nagy események rajzát. De az olvasó e két most megjelenő kötetben hiányt
nem vesz észre. Az első kötet egész tartalma összefüggő egység s a
második kötet egyes fejezetei mind teljesen önálló egész eseményt
tartalmaznak. Egy eseménynek sincs előzménye vagy következése, mely
elhallgatva volna.

Kossuthról is sok mondani valónk van még a most megjelenő második kötet
után is.

Eddig a nemzet Kossuthot csak ugy ismerte, mint nagy államférfiát, nagy
hősét, nagy bujdosóját. Csak általános körvonalakban ismerte alakját,
mint nagy eszme s nagy nemzeti szenvedély megtestesülését. Ily alakja él
a nemzet szivében.

Kossuth azonban élő ember is volt. A ki eszik, iszik, ruházkodik, emberi
lakásban tanyázik, folyton munkál, este lefekszik, reggel fölkel, beteg
is néha s utoljára meghal s átengedi testét az enyészetnek.

Kossuthnál az emberi vonások is szépek, kedvesek, érdekesek s nagyon
figyelemre méltók. Sőt nagy eszméi s nagy törekvései is mélyebb gyökeret
vernek a szivekben, ha azok mellett az ő emberi, egyéni és mindennapi
élő alakját is örökké látják a nemzedékek.

De ki örökitse meg a nagy szellem élő alakját, ha nem én s nem az én
elhunyt nemes barátom? Ki figyelte őt meg akkora szeretettel, mint mi
ketten? Kihez volt akkora bizalma az élet alkonyának utolsó óráiban,
mint mi hozzánk? Hozzám irta utolsó sorait s utolsó kézszoritása az én
elhunyt barátomnak szólt. Nem is eresztette el kezét, mig vissza nem
adta dicső lelkét az égnek.

Sok oka van annak, a miért nagy iróink közül még senki se vállalkozott
Kossuthnak úgy történelmi, mint egyéni alakját a tudomány, a művészet s
a lángelme egész erejével megörökíteni. Közel is van még élete és
halála. Nagy ellenfele az osztrák császár és magyar király ma is él. A
történetíró birálata alól senki se menekülhet. A császár és a király se.
Ámde élő uralkodót a rideg igazság szerint venni birálat alá nem szokás
mi nálunk. Még másutt se gyakori. Nekünk az én nemes barátommal együtt
egyébként se lehetett ez feladatunk. Ő nem volt történetíró s én már
koromnál fogva nem lehetek, ha egyéb képességem lehetne is hozzá. Mi
csak arra szorítkozhatunk, hogy Kossuth egyéniségének alkatát, a hogy mi
megfigyeltük, állitsuk hiven a nemzet elé. Ezt megkezdtük a második
kötetben s bevégezzük a harmadikban.

Hogy a harmadik kötetet mikor adom a közönség elé: nem mondhatom meg.
Sok irányu gyöngédség parancsolja, hogy még várjak vele. Nehéz titkokról
hull le a lepel abban a kötetben. De arra mégis lesz gondom, ha élek,
hogy oly időben lásson az is napvilágot, a mikor még az események néhány
tanuja él. Nehogy azok, a kiknek fájni fog a világosság, költeménynek
vagy koholmánynak kiáltsák ki a művet.

Mi az igazságot hirdetjük s azt megtagadni senkinek se adunk módot és
lehetőséget.

* * *

Ki kell térnem röviden egy sajátságos kérdésre is. Arra a kérdésre,
vajjon ki hát voltaképen e könyvnek irója? Gróf Károlyi Gábor-e vagy
Eötvös Károly?

A kik mindkettőnket régóta jól ismertek: azok tudják, hogy gróf Károlyi
Gábor nem szokott irni se ugy, se oly irányban és mértékben, hogy műve
irodalmi mű lehessen – én pedig szoktam. Legalább sok kisérletet tettem
több mint negyven év óta, még mielőtt arra határoztam volna magamat,
hogy nagyobb, rendszeres és komolyabb irodalmi művek alkotásába kapok. A
ki e köteteket figyelemmel átolvassa: ezekben engem talál meg a mű
alkotójának s nem gróf Károlyi Gábort.

Tehát a könyv irója én vagyok.

De mi hát gróf Károlyi Gábor?

Ezt a kérdést sokan fölvetették s irodalmi, politikai és magán körökben
sokáig tárgyalták. A kérdést föl kell világosítanom.

A könyv tartalma bizonyitja, hogy én a gróf Károlyi Gábor jegyzetei
nélkül azt meg nem irhattam volna. Az első kötetet semmi esetre se. Az
első kötet tartalmának részleteit csak ő tudhatta, én nem. És csak azok
a családtagok s részben idegenek és külföldiek tudhatták, a kiknek neve
s szereplése a könyvben előfordul. De én e tárgyban senkivel, még a
családtagokkal se beszéltem soha. A szereplő egyének nagy része meg is
halt már. Sok régebben meghalt, mint én gróf Károlyi Gáborral
megismerkedtem. Mástól tehát, mint tőle, az anyagot nem kaphattam.

Tehát voltak s vannak jegyzetei.

De miért nem teszem hát közzé azokat? Miért akartam én azok alapján,
azok segélyével lenni önálló iróvá? Volt-e s van-e jogom ehhez? Nem
sértem-e ezzel valakinek jogát? Talán gróf Károlyi Gábor örököseiét vagy
másokét?

Azok a jegyzetek sokfélék.

Gróf Károlyi Gábor maga iveket irt össze irónnal az én számomra. Nem
azzal a czéllal, hogy azokat változatlanul kinyomassam s könyvbe gyüjtve
kiadjam. Erre engem föl nem hatalmazott, sőt ezt meg sem engedte. E
jegyzetek csak a nevek és események rövid, szakadozott, össze nem függő
jelzései. Csak arra valók, hogy az én emlékezésemnek segitségül
szolgáljanak. Ő ugyanis elbeszélte előttem életének folyását. Baráti
felhivásomra beszélte el s egyenesen abból a czélból, hogy abból
emlékiratot készitsek. Én készitsek s ne ő és ne más. Én azután arra
kértem, hogy a fontosabb adatokat jegyezze föl. Nagy készséggel
megtette. Még csodálkoztam is szorgalmán, mert sokáig egy helyben ülni s
irogatni nem szeretett. Én az általa irt jegyzetek hézagait az ő
élőszóbeli előadása után kipótolgattam akként, hogy az ő sorai közé a
magam jegyzeteit beszoritottam.

Ime a jegyzetek egyik faja ez.

Hat-hét év mulva fogtam e könyv megirásához. Közben nagy dolgok
történtek, korosabb is lettem, emlékező tehetségem cserben hagyhatott. S
valóban egyetlen egy kis részletnél cserben is hagyott. A jegyzetben azt
látom egyik spanyolországi városnál felirva: »Éjjeli veszélyes kalandunk
egy kocsmában.« Ennek történetét elfeledtem. Vagy gróf Károlyi Tibort
vagy Deuchmann kölni bankárt kellett volna megkérdeznem, kik a kalandnak
szintén részesei voltak, de én bizony nem kérdeztem. Nem csonka a könyv,
ha ez kimarad is belőle. A mi benne van: annak kell igaznak lenni.

Van másféle jegyzetem is.

Van afféle, a melyet nem gróf Károlyi Gábor jegyzett, hanem az ő szóbeli
előadása után csupán én. De ezeket is méltán az ő jegyzeteinek
tekinthetem. Minden elbeszélésénél jelen volt egyik-másik közös barátunk
s gyakran több is. Ők ma is élnek s ma is tanubizonyságot tehetnek.

Végül a könyvek tartalmának egy része pusztán a én emlékezetem
forrásából fakad – a nélkül, hogy volnának egykori jegyzeteim. E rész
oly dolgokról szól, melyeket együtt végeztünk.

Elvégre a munka, mint irodalmi mű az enyém. Én vagyok irója, szerzője,
alkotója. A czime is igaz; – »Gróf Károlyi Gábor följegyzései«: e czimet
joggal viseli. Hogy a munka egyébiránt miféle irodalmi műfaj: e fölött
az elmélkedést átengedem másoknak.

Bizonyos, hogy nem regény, nem költemény. Tartalma megtörtént dolgok
leirása s költemény lenni nem is akart.

Nem is politikai iránymű, nem röpirat. Czélja nem az, hogy valami
politikai sikert segitsen elő vagy valamely pártnak vagy a közönségnek
irányt szabjon.

Czélja csak az, hogy a művelt közönségnek s a magyar közönségnek
kellemes olvasmánya legyen s egy korszakot vázlatosan, szakadozott
vonásokban, de igazán tárjon az egykoru s a későbbi nemzedék szemei elé.

Benső természete szerint aligha más a mű, mint emlékirat.

Ha azonban valaki azt állitja, hogy e mű nemcsak gróf Károlyi Gábor
emlékirata, hanem az övével együtt az enyém is: azzal nem vitatkozom.
Legyen neki igaza.

Módomban állott gróf Károlyi Gábor dolgait külön megirnom s vele együtt
végzett dolgaimból megint más művet, más emlékiratot irnom s jogom volt
ezt saját emlékiratomként terjeszteni a világ elé.

Nem igy tettem. Oly nemes és benső barátom volt gróf Károlyi Gábor, hogy
ha van ez irodalmi műben némi érdem és állandóság, ennek dicsőségét
szives hála gyanánt osztom meg vele, sőt ha lehetne, egészen is
átengedném neki.

Ha élne: édes örömöt érezne e fölött. De én is az ő öröme fölött. Miért
félteném én irói nevemet a hű baráttól? Miért ne tenném meg a halottnak,
a mit az élőnek is oly szivesen tettem volna meg?

* * *

Az 1899-ik tavaszán kezdtem meg a mű megirását. Akkor, a mikor az első
közlemények az »Egyetértés« napilap hasábjain megjelentek. Közben-közben
egyéb műveket is irtam. Az első kötetet 1899-ben, a másodikat 1901-ben
fejeztem be.

Mikor az első kötetet megkezdtem: akkor gróf Károlyi György ágából,
elhunyt barátom élő testvérjei közül gróf Károlyi Tibor volt a senior, a
legidősb testvér. Az európai, afrikai és ázsiai utazásokban ő is részt
vett.

Hozzá fordultam tehát levélben s bizalommal felajánlottam neki, hogy az
egyes közleményeket kiadás előtt tekintse át s ha lesznek megjegyzései:
közölje velem, minthogy a család jogos érzékenységét érinteni nem
szándékozom. Ő köszönettel fogadta ajánlatomat, de nem vette igénybe.
Levélbeli feleletében arról értesitett, hogy ő bizik abban, hogy én a
család iránt való figyelmet szemem elől eltévedni ugy se hagyom.

Nem mondom azt, hogy az elbeszélések folyamába apró tévedések be nem
csuszhattak. De én mindent gondos jóhiszemüséggel irtam s helyreigazitás
vagy czáfolat semmi részletre nézve semmi oldalról 1899 óta nem
keletkezett. Pedig sok kényes természetü részlet van a műben.

A vitássá válható részletekre, a mennyiben azok történelmi
érdekességüek, magam rámutatok az első kötetben.

* * *

A műben, melynek két kötetét most s harmadik s talán negyedik kötetét is
majd később hozom napvilágra, gróf Károlyi Gábor élete az 1895-ik év
elejéig, a Wekerle-kormány bukásáig s a Bánffy-kormány megalakulásáig
van megirva.

Az én elhunyt nemes barátom azonban tovább is élt még, noha már nem
sokáig. Életének e kis töredéke s halála bizonyosan mélyen érdekli a mű
olvasóit. Röviden el kell beszélnem ezt.

Az 1895-ik év tavaszán és nyarán – eddigi szokásaitól eltérve – nem ment
külföldre nyaralni. Minden nyáron elment vagy Svájczba, vagy
déli-Francziaországba, vagy valamelyik északi olasz tengerpartra, de
akkor nem.

Itthon maradásának egyik oka az volt, hogy szeretett volna itt a
fővárosban Budapesten kis házat szerezni, a melyben csak ő maga lett
volna lakó s a mely elvégre örökös s állandó otthona lett volna.

Sokat tünődtünk e fölött, sok eladó kis házat megtekintettünk.

Végre augusztus első napjaiban találtunk egyet a városliget közelében a
Lendvay-utczában.

Kis telek, nyaralószerü csinos házacska, néhány szép eleven fa, az
utczára elég hosszu homlokzat. Megvehettük volna tizennyolczezer
forintért, átalakitás és kibővités s egyéb költség tiz vagy tizenkétezer
forint.

De hol vegyük a pénzt?

Az én elhunyt barátomnak készpénze soha nem volt. A családtól járó
időszaki járadékából is öt-hat ezer forintot rendesen előre fölvett
valamelyik intézetnél az én jótállásom mellett. Most pedig szükség volt
vagy harminczezer forintra.

Ugy terveztük, hogy a pénz felét fölvesszük a házra jelzálogos
adósságként, a másik felét pedig fölvesszük váltóra az én kezességem
segélyével. Az volt számitásom, hogy ha a grófi család utólag megtudja,
mire kellett az uj kölcsönpénz, legalább édes anyja segiteni fog azt
lefizetni.

Figyelmeztettem előre bizton nem látható nehézségekre.

– Hátha valami akadály jön közbe édes Gáborom s a család semmi
segitséget, semmi könnyitést nem nyujt. Adósságnak nem épen csekélység
ez a harminczezer forint.

– Mindegy az, édes vajdám. Mindig óhajtottam volna egy kis tanyát, mely
enyém legyen, örök tulajdonom. Vágyam sohase teljesült. De vágyam sohase
volt olyan erős, mint most. Mintha valami különös érzés hajtana,
erőltetne. Az erdei vadnak is megvan az ő különös barlangja, a hova más
nem jár s a hol ő nyugodtan pihenheti ki magát. Ilyen kis odu kell
nekem, akármi lesz a következése. Anyám csak nem hagy cserben – ha már
minden törik szakad is.

Sajátságos ösztön! Néhány nap mulva megtalálta örök nyugvóhelyét a föld
alatt. Mintha csak valami ilyet keresett volna még hátralevő napjaira!

Hány birtokuk, hány nyaralójuk, hány uradalmuk van az ő testvéreinek!
Lehetetlen, hogy ha megkérjük őket, valahol egy hitvány kis telket, de
alkalmas telket ki ne hasitsanak, át ne adjanak!

Hallani se akart róla.

Van egy gróf Károlyi-alap. Elszegényedett Károlyi grófok részére a
családi főágak fejei által félretéve egy millió forint érték. Három szép
és óriási palota épült már ebből az alapból a fővárosban. Szoros
értelemben véve Gábor grófnak már igénye lett volna ahhoz, hogy ez
alapnak jövedelmeit élvezze. Hisz ő már elszegényedett gróf Károlyi. Se
tőkepénze, se ingatlan birtoka, se apai se anyai öröksége, csak
adóssága.

De erről se akart tudni semmit.

Időnkint valami ellenőrzés vagy elszámolás végett a családtagok tanácsot
tartanak ez alap kezelése fölött. Az alapszabályok értelmében az egyes
ágak idősb férfitagjai, a seniorok, kötelesek a jegyzőkönyvet aláirni. A
György grófi ágban ekkor már Gábor gróf volt a legidősb élő testvér,
minthogy Gyula és Viktor bátyjai már elhaltak. Az én elhunyt nemes
barátom se a családi tanácsban részt nem vett, se a jegyzőkönyvet
aláirni nem akarta.

Hiába kérleltem én is: nem akarta.

– Én édes vajdám, jól tudod, semmiféle családi dologba be nem avatkozom.
Engem kitudtak mindenből, ha én ebben már megnyugodtam, hagyjanak engem
nyugodni.

Makacs volt e kérdésben.

Életrendje e nyáron is az volt, a mi máskor szokott lenni.

Dél tájig ágyban szeretett pihenni.

Ebéd idején keveset evett, hanem erős szeszes italokat ivott s erős
kegyetlen szivarokat szítt.

Délután két-három óra tájban benézett az Abbáziába az én kerek
asztalomhoz. Kocsin jött mindig. Gyalog járni szivbaja, nehéz légzése,
köszvénye miatt nem tudott. Magával hozta mindig vagy az egyik, vagy
mindkét kutyáját, Fifit és a Puszit. Nagyon szerette mind a kettőt.

Kávéház után megnézte elhunyt felesége sirját, a Kerepesi-uti temetőben.
Egy virágot tett mindig a keritésen át a faragott kövü sirhalomra.

Ezután sörözni szeretett vagy a városligetben vagy másutt.

Este haza ment, otthon vacsorált. A vacsora-időt rendesen nála töltötték
barátaink, ha Budapesten voltak. Most nyári országgyülési szünet volt,
most minden országházi barátunk otthon volt, vagy nyaralni ment. Most
csak én voltam Budapesten.

Augusztus 28-án, egyik szerdai napon, sajátságos esete támadt.

Drechsler vendéglőjébe ment sörözni az Andrássy-uton, az Operával
szemközt. Az árkádok alatt ült le egy asztalhoz.

A szomszéd asztalnál egy magas, termetes, piros képü falusi
esperes-plébános sörözött, s valakivel beszélgetve, engem szidott és
rágalmazott.

Az én elhunyt barátom igazán nemes, hű barát volt. A rágalmazást nem
hagyta szó nélkül s belekötött a papba. Kemény hangon kérdezte tőle:

– Ismeri ön Eötvöst?

A pap oda néz, látja gróf Károlyi Gábor előkelő alakját s bár nem
ismerte, mégis érezte, hogy nem mindennapi ember intézi hozzá ezt a
kérdést. Kissé daczosan felelt:

– Nem ismerem!

A daczos hang csak fokozta Gábor gróf haragját.

– Nohát tudja meg ön: hitvány ember az, a ki olyan férfit rágalmaz, a
kit nem is ismer.

A pap fölpattan e szóra. Fölugrik, előveszi látogató jegyét s oda löki
Gábor gróf asztalára és ezt mondja:

– Ön se tudja, kivel beszél ilyen durva hangon! Ime lássa.

– Nem vagyok rá kiváncsi!

Fogta a pap látogató jegyét, meg se nézte, kétfelé szakitotta s a földre
dobta. Aztán rá se nézve többé a papra, oda szól a pinczérhez:

– Spanyol falat ide rögtön. Nem akarom látni ezt a papot, a kit azért
fizetnek, hogy az Isten igéjét hirdesse s e helyett hazudik és rágalmaz.

A pinczérek rögtön spanyol falat vittek oda, a papot pedig udvariasan
valamelyik távoli asztalhoz tuszkolták s ott tudatták vele, ki az a
kemény hangu előkelő ur.

Szegény elhunyt nemes barátom nagy beteg volt már évek óta. Veszedelmes
szivbaja fokozatosan erősödött; mind jobban kifejlődött nála az
ingerlékenység; igen gyorsan jött izgatottságba, fellobbanó haragja
irtózatos volt s ily pillanat életét veszélyeztette, mert a beteg szivet
könnyen arra birhatta, hogy szüntesse meg dobogását.

Együtt töltöttük ez napon is, valamint a következő napon is az estét. Ő
maga nekem el se mondta ez esetet, valamelyik hirlapból tudtam meg. De
bágyadtnak, kedvtelennek látszott. A nagy lelki indulat mégis ártott
neki.

Augusztus 30-án szintén fölkeresett a szokott időben a kerek asztalnál s
lelkemre kötötte, hogy este elmenjek hozzá. Valami megfoghatatlan okból
épen ez estén elmaradtam.

Másnap, augusztus 31-én reggel kilencz óra tájban robog be hozzám Aczél
Endre fiatal hirlapiró barátom s lelkendezve kiáltja:

– Gróf Károlyi Gábor meghalt!

Felugrom az ágyról. Későn fekvő, későn kelő ember voltam akkor én is.

– Lehetetlen! Mikor?

– Ebben a pillanatban.

Rögtön kocsiért küldök, rohanunk orvosunkhoz, Reiner doktorhoz s viszem
oda lóhalálában.

Késő volt.

Ott feküdt alvó ágyán hálóköntösében, paplannal félig betakarva.
Hálóköntöse mellén fölszaggatva s az élesztési kisérletek miatt
nedvesen. A Puszi kutya ott feküdt vele az ágyon, a halottnak ölébe
kuporodva. Ismeretlent nem engedett a halotthoz nyulni. A másik kutya,
Fifi, a földön járt-kelt nyugtalanul s folyton nyöszörgött, mintha
jajgatott volna.

Bizony halott volt már az én nemes barátom.

Rettenetesen fájt halála. Doktoromat megkértem, vizsgálja meg szemem
láttára gondosan, bizonyos-e halála? Nem lehetne-e még segíteni?

A szivtájra tette füleit s hallgatódzott. Néma volt már a sziv körül
minden.

Kihallgattam a cselédséget: mikor és hogy történt az eset?

Reggeli fél kilenczkor, mint rendesen, most is beadták adag tejét s ő
azt megitta. A lány nem vett észre semmi változást, kiment a
hálószobából s maga után becsapta az ajtót. A házi nő, a ki vezette a
háztartást, hozzá fogott a maga szobájában az öltözködéshez, a
piperéhez.

Kilencz óra tájban hallják, hogy a Fifi kutya kétségbeesetten ugat s
kaparja a cselédség felé vezető ajtót. Bemennek. A kutya az ágy felé
fut. Az ágy előtt fekszik a gróf mozdulatlanul. Fölemelik, nagy nehezen
az ágyra teszik, kétszer lélekzetet vesz s szó nélkül meghal.

A szükséges rendelkezéseket megtettem. A pénzt és ékszerféléket számba
vettem, a napi háztartási kiadásokra pénzt adtam s a rendőrségnél
intézkedtem, hogy felvigyázásra is, diszőrségül is diszbe öltözött
legények legyenek a halottas háznál éjjeli-nappali felváltással.

A gyürüt ujján hagytam.

Ez a gyürü ugynevezett Borgia-gyürü volt Olaszországból. Volt
fölnyitható ékköve s az ékkőben elzárható kis üreg. Ebben az üregben
gyorsan ölő mérget szoktak valamikor a gyürü viselői tartani.
Olaszországnak sok zsarnoka, sok elvetemedett hatalmasa volt egykor. Az
ármány, boszu, kapzsiság és irigység üldözöttjei gyakran a fogságtól s
keserü és hosszas kinzásoktól menekültek meg, ha ez a gyürü tele
méreggel ujjukon volt.

Gábor grófnak ezt a gyürüt, ha nem csalódom, Izidor barátja szerezte. De
ő nem mérget tartott ebben, hanem elhunyt fiának és nejének hajfürtéből
egy-egy szálat. A kis fiu világos szöszhaja s a nő sötét gesztenyeszin
haja együtt. Az volt szándékom, hogy ez a gyürü a két hajszállal
maradjon a halott kezén örökkön-örökké.

Azután elmentem az egyetem-téri palotába. Jött velem Reiner orvos is. Az
ügyészi és titkári irodából valaki által értesitettem Gábor gróf édes
anyját.

A grófnő kijött azonnal reggeli egyszerü sötét öltönyében. Nem sirt, de
mély érzés látszott rajta. Alig tudott velem akadozva beszélni.

Közöltem vele a szomoru esetet s egyuttal azt is, hogy a szükséges
intézkedéseket megtettem. Kérdeztem egyszersmind, vajjon a család fog-e
a temetésről rendelkezni, vagy átengedi a nemes halottat nekünk,
barátainak?…

A grófnő azt felelte, hogy erre nézve csak később nyilatkozhatik, fiai
nincsenek Budapesten; a család feje Tibor gróf, vele értekeznie kell.

Kérdezte azt is, nincs-e az elhunytnak rendelkezése arra nézve, hogy
hova temessék?

Megmondtam, hogy alakszerü rendelkezése nincs. Csak két nyilatkozatára
emlékszem. Egyszer fülem hallatára mondta, hogy elhunyt feleségével egy
sirban óhajt pihenni. Mondta ezt mások előtt is, de csak beszélgetés
közben. Irásba nem foglalta s azt sem emlitette előttem, hogy irásba
akarja foglalni.

A másik nyilatkozata 1893. évi januárban történt Kaplyonban, a családi
sirboltban.

Akkor a függetlenségi párt elnöke voltam s szatmárvármegyei kerületek
szervezése czéljából magammal vittem Gábor grófot is – Szatmárra. Ez
utunk közben kirándult Kaplyonba is, megnézni az ősi családi sirboltot,
melyet kis gyerek kora óta nem látott. A barátok nagy készséggel, nagy
hódolattal mutatták meg neki a sirokat, a koporsókat s magyarázták el
különösen az ott porladó asszonyok élete történetét. Ő gunyos és dévaj
megjegyzésekkel kisérte a barátok fecsegését.

Egyik barát borittas fejjel azt mondta.

– Itt van méltóságodnak is örök lakóhelye.

– Fölmondom a lakást barát; nem költözöm ide, csak adjátok ki
albérletbe.

Mind e nyilatkozatok arra mutatnak, hogy elhunyt barátom nem akart a
családi sirboltba temetkezni. De ezek nem törvényes végrendeletszerü
nyilatkozatok. A család szabad elhatározásától függ, átveszi-e a
holttestet?

Értesitettem a halálról rögtön Tibor és István grófokat s Pálma grófnét
távirattal, valamint a czeglédi választókat és a párt czeglédi elnökét,
Bába Molnár Samut, közös benső barátunkat. Tudósitást küldtem Nápolyba
Kossuth Ferencznek s Lajos Tivadarnak is. Kossuth Lajos egykor azt
mondta gróf Károlyi Gáborról:

– Ő az én harmadik fiam!

Barátaink azt óhajtották, köztük különösen Luby Géza, hogy mi temessük
el az elhunytat. Az országgyülés nincs együtt, de mi, az én kis pártom
egykori tagjai, tartsunk gyülést s mondjuk ki, hogy őt a nemzet
halottjának tekintjük. Gondoskodunk a temetés költségeiről; – Czeglédről
bejön ezer választója s kihült testét oda teszszük neje sirjába.

Én azt mondtam, a család beleegyezése nélkül ezt nem tehetjük. Igaz is.
Törvényes beavatkozást nem óhajtottam.

Este kellő alakban értesitett a család, hogy a temetésről ő akar
gondoskodni.

Szeptember 1-én délután 6 órakor zártuk le a koporsót. 2-án volt
Budapesten a beszentelés és a temetkezési szertartás. Ott volt a család
minden tagja, sok képviselő s a képviselőház elnöke Szilágyi Dezső is.
És óriási közönség.

Nagyon szerette a főváros népe szegény elhunyt barátomat.

Kaplyonban szeptember 4-én volt a temetés. Délelőtt 11 órakor a
templomban gyászoló istentisztelet. – A család kegyurasága alatt levő
husz pap végezte a szertartást. Azután letették a koporsót a sirbolt
üregébe.

Ott Gyula bátyjának koporsója mellé helyezték az övét.

Pártunk részéről Luby Géza és Sturman György barátaink kisérték a
halottat utolsó utjára. De Kaplyonban ott volt már Kossuth Ferencz is, a
ki sietve jött haza Nápolyból a temetésre.

* * *

Itt és igy végződik életének története.

De emlékezetének története még be nem végződött. Ez a történet még
folyni fog sok ideig. Folytatni fogja az a nemzedék, mely ismerte őt s
mely csak akkor fogja elfeledni, a mikor maga is elmulik.

E könyvekben pedig gondoskodom arról, hogy a következő nemzedékek is
emlékezzenek meg róla.

S a mig lesznek nők és férfiak, öregek és ifjak, kik a nemes lélek
emberi életének történetén lelkesülni tudnak: addig az ő neve nem lesz
elfelejtve.

Nem volt nagy szellemi tehetség; gyöngeség is volt benne sok. De
szerelme, férjhüsége, barátaihoz való ragaszkodása, elvszilárdsága s jó
magyar érzése fölülemelte őt nemzedékének szinvonalán. S a nemzet
csakhamar észrevette, hogy ő különb, mint nemzedékének ünnepelt nagyjai
közül a legtöbb.

Minő korban élünk mi most?

A nagy ideálok elhalaványodtak. Köd boritja a nemzeti élet vezető
csillagait. A hősiség a költészetben él csak s ott is bágyadtan immár.
Hiuság és önzés vezeti a nemzet nagyjait s azokat már különösen
tisztelnünk kell, a kiket csupán csak a hiuság vezérel. Apró emberek
ágaskodnak minden felé s a siker fölött tapsol a tömeg, habár hitvány
lelkek sötét uton jutottak is el a sikerhez.

Ily korban, a gondolatok és érzések, a vágyak és törekvések ily szennyes
áradatában élt, mozgott, harczolt az én nemes barátom fáradtan és
gyöngén, vagyonban és egészségben szegényül, de ragyogó tisztán, lángoló
szivvel s lelkesülve szakadatlanul. A haladásért, a tiszta elvekért, a
nagy eszmék diadaláért és a magyarságért!

Ezer éves multja van a Károlyi-családnak s e nagy és hosszu időből
hétszáz esztendőre okiratok nyujtanak tanubizonyságot. De e nagy
családnak nemesebb tagja soha se volt, mint ő. És senki se született e
családból, a kit ugy szeretett volna a nemzet, mint a hogy őt szerette.

Hozzám határtalanul ragaszkodott haláláig.

De szive szerint szerette szükebb baráti körünk minden tagját.

Korának magas állásu és szereplő férfiai közül Wekerle Sándort, Szilágyi
Dezsőt, báró Bánffy Dezsőt s Hieronymi Károlyt és Ludvigh Gyulát
szerette legjobban. S becsülte is őket, nemcsak szerette. – Nem nevezem
meg azokat, a kiket szive szerint meggyülölt. Gróf Károlyi Gábor
emlékének dicsőségéhez nem akarom ezek nevét odaragasztani.

* * *

Most pedig vegye át tőlem a szót az én elhunyt dicső barátom. Az ő
szavaiból ismerjük meg életének szép történetét.

Budapest, 1901. október.

Eötvös Károly.



GYEREKKOROM.

(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra
akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)

1841-ik évi november hó 19-én születtem. Ugyanazon a napon, melyen
Kossuth Ferencz is született. Az én keresztapám volt gróf Széchenyi
István, keresztanyám pedig Széchenyi neje Seilern Krescentia grófné.
Kossuth Ferencz keresztapja Deák Ferencz volt, azért is keresztelték
Ferencznek. Azt már nem tudom, ki volt keresztanyja.

Engem másnap 20-án kereszteltek meg apám palotájában. Ki volt a
keresztelő pap, nem tudom. Nem is törődöm vele többet, mint akkor
törődtem. Hanem mikor már eszemet tudtam, közöltek velem egy érdekes
dolgot, mely születésemmel összeesett.

Ugyanazon a napon ugyanis, melyen én születtem, egy katonát valami
bűntény miatt itt a pesti helyőrségben halálra itéltek. Akkor még
fennállott az a szokás, hogy ha egy anya, ki akkor szül, a mikor a
halálos itéletet kimondják, a halálra itélt katona érdekében kegyelemért
folyamodik, a katonának megkegyelmeznek. Az én születésemet tehát
Bezerédy István felhasználta, irt egy kegyelmi kérvényt s azt elhozta a
palotába s apám engedelmével azt édesanyámmal személyesen iratta alá.
Anyám szivesen megtette. Bezerédy sietett a kérvénynyel az ezredeshez s
teljes sikere lett vállalkozásának.

Anyám tehát egyszerre két életet alkotott. Az enyémet, a ki ott
nyöszörögtem mellette és egy közkatonáét, a ki talán valami cseh vagy
német cserepár volt. A nevét nem tudom. Ha nem röstelsz vele vesződni,
édes vajdám, keresd meg nevét. Megtalálod Kovács Pál verses könyvében.
Ez a Kovács Pál nemrég halt meg Győrben, valami iró ember volt vagy
doktor.[1]

Mint gyermek: nőttem, nőttem ugyan, de nagyon gyönge, beteges, vézna
kölyök voltam s az orvosok azt tanácsolták anyámnak, hogy vigyen el
valami enyhébb, déli vidékre.

El is vitt 1847-ben Velenczébe. Ebben az utban született Bergamóban egy
kedves kis hugocskám. Velenczébe eljött utánunk apám is és eljött anyám
testvérje, gróf Zichy János, valamint gróf Batthyány Lajos, anyám
testvérének, Antónia nagynénémnek férje. Azt tudom, hogy valami családi
perpatvart egyenlitettek ki, de hogy mit, azt nem tudom.

Az 1847-ik év vége felé visszajöttünk. Pestről lementünk Nagy-Károlyba s
onnan késő őszszel Pozsonyba az országgyülésre. Innen gyakran
átrándultunk Bécsbe is.

Nevelőm Kovács Károly volt, a ki Gyula és Viktor bátyámnak is nevelője
volt. Ez kisérgetett Bécsben azon a napon is, a melyen Latour grófot, a
hadügyminisztert az utczán fölakasztották. Hogyan kerültünk oda, nem
tudom. Csak arra emlékszem, hogy egy csomó ember zajongott az utczán nem
is valami nagy lármával s egy kapu mellett egy ember felállott egy
padra, másik két-három ember fölemelte Latourt, a padon álló neki
nyakába akasztott egy szijat s azzal fölakasztotta egy lámpásra. Az a
fölakasztott ember se nem szólt, se nem rugdalózott, hanem már akkor
egész arcza, ruhája véres volt. A katonák a kapu aljából nézték, de az
egészbe bele nem szóltak.

Másnap Sopronba mentünk s onnan kocsin Csurgóra igyekeztünk, mikor
meghallottuk, hogy Jellasich közeledik, a ki akkor már a pákozdi
csatából menekült Bécs felé.

Iszka-Szent-Györgyön majdnem bajba kerültünk. A parasztok ugyanis
Jellasich elszökése után minden járókelő ismeretlen uri embert elfogtak
s mikor Iszka-Szent-Györgyre értünk, a mi kocsinkat is körülfogták,
megállitottak bennünket s azt kiabálta egyik-másik, hogy mi is gróf
Zichy Eugén spionjai vagyunk. Alig hallgatták meg nevelőmet, a ki azt
kérte, vigyenek a falu házához, majd ott megmondja és igazolja, hogy mi
kik vagyunk.

Ugy is lett.

De azért nem hitték el, hogy mi vagyunk a csurgói uraság. Csurgói
uradalmunk és kastélyunk szomszédos Iszka-Szent-Györgygyel s a parasztok
előbb oda akartak kérdezősködés végett hirmondót küldeni. Azonban
beesteledett s nevelőm azt kérte, hogy legalább tisztességes, kényelmes
helyen tölthessük az éjszakát. Ezt megenged ték s beszállásoltak
bennünket éjszakára báró Bajzáth kastélyába, de ott azután őriztek is
reggelig.

Az őrök jól ettek-ittak a mi költségünkre egész éjjel, mi pedig jól
aludtunk. Kovács Károly sokáig kedélyesen beszélgetett az őrökkel.
Reggelre megjött a hirmondó, egy tisztünk is jött vele s mi aztán vigan
mentünk át Csurgóra.

Mikor házunknál gróf Batthyány Lajost elfogták, akkor otthon voltam s
arra meglehetősen emlékszem. Elmondom ugy, a hogy emlékszem.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 1: Én bizony kerestem Kovács Pál verses könyvét a Nemzeti
Muzeumban, de Szinnyei bácsi előadni nem tudta, mert ott nincs meg.
Hanem utasitott az Egyetemi Könyvtárhoz, a hol – szerinte – Kovács Pál
verses kéziratai megvannak. Bizony nem találtuk ott se, pedig Ballagi
Aladár barátom is segitett a keresésben.

Hanem Baksay Sándor jeles irónk és költőnk megtalálta a megkegyelmezett
katona nevét. Regényes alak ez a katona s azért közlöm Baksaynak hozzám
erre nézve intézett szép levelét.

A levél igy szól:

»Kedves barátom! Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni.
Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott a hol a többi sok elfér,
elfér ez a kevés.

Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében
élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó
Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának.
Kalandos hajlamu, de nem incorrect ember. Már deákkorában megtette, hogy
az utonállás és utonállók impressióit ex concreto ismerni vágyván, két
babkáros krányicznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s
utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a
két károsult, visszaparancsolta őket, fölszedette minden portékájukat s
minden vám nélkül elbocsátotta. Katonának állva, több izben megszökött
Olaszországból; mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt
érte utól végzete egy izben Pápán. Vesszőfutások, végre kötél. A
megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem.
Magas, barna, sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi
szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbb
rendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.

– Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?

Volt nekem két kedves öreg barátom.

Bernáth István az egyik, felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi
gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két
évvel halt meg (1897-ben). És Szőke Gábor a másik, ki 1848 előtt
valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere
volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a
maga kedvenczét Nyékre rendelte papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a
consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és
elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.

Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette,
hogy Nyéknek ő sem most sem soha papja nem lészen, hiába is kérlelték,
ölbe szedte könyveit, leszaladt az orgoványi patrimóniumába, 40
esztendeig ott szántott-vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is
lehetett volna bátran minden tanszéken, – a magyar irodalmon is –
professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a
minőt sohasem hallottam.

Tehát ez a két ur, mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó
Lajosnak kor és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam.

Van azután a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.

Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban,
erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman,
késő vénségig még a finom humor adományával is birtak.

Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták,
talán mint végzett diákok, vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon
dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében.
Fölvetették a kérdést: hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a
hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották,
hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnának (akkor
jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire) gróf Károlyi
Györgynek, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire
volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja
belőlük nézni, hogy mire használhatja őket, hát tegyen velük próbát, nem
bánja meg!

Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez két szeretetre
méltó ember, jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem
érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg
ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. április 10. Hű
barátod

BAKSAY SÁNDOR.«

– – E levelet, mint érdekes felvilágositást, nyomban közöltem hozzám
érkeztekor az »Egyetértés« napilapban.

Még egy megjegyzésem van. Gróf Károlyi Gábor ugy beszéli, hogy ő 1841.
évi november 19-én született azon a napon, a melyen Kossuth Ferencz.
Kossuth Ferencz azonban november 16-án tartja születésnapját. Valahol
tehát tévedésnek kell lenni.

Eötvös Károly.]



GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS ELFOGATÁSA.

(Miként fogták el palotánkban gróf Batthyányit? – A mentési kisérlet. –
Csurgói viszontagságaink. – Anyám megmenti Komáromban gróf Károlyi Lajos
nagybátyámat. Jegyzetek: gróf Kreith Béla. – Vitás kérdések gróf
Batthyányi elfogatása fölött.)

Hogyan fogták el gróf Batthyányi Lajost, ezt sokszor leirták már, én
csak ugy mondom el, a mint gyerekészszel láttam és hallottam.

Január 9-én volt 1849-ben, igen kemény, havas hideg idő, mikor gróf
Batthyányi jó későn sötét este hozzánk jött. Otthon volt apám, anyám s
mi valamennyien. Nálunk volt nagybátyám, gróf Károlyi István, azután
gróf Szapáry Antal, báró Mesznil Viktor, de voltak ott többen is, a
kiknek nevére már nem emlékszem.

Ilyen napszakban máskor apám és társai a Kaszinóban szoktak lenni, de
ezen a napon nem mentek oda. Az országgyülés már elment Debreczenbe,
azzal a kormány tagjai s az ismerősök sokan elmentek, Windischgrätz
herczeg előcsapatai már az előző napon este bejöttek Budára, ezen a
napon pedig Pestet is elárasztották; apámék ugy gondolták, czélszerűbb
otthon maradni, mint a Kaszinóban.

A palotában a hosszu szalónban voltunk, mikor gróf Batthyányi betoppant.
A nagy lépcsőfölmenetnél előszoba van, azon tul egy kis ebédlő, azon
belül a hosszu szalón. Mindnyájan eleibe siettek az urak s elhalmozták
kérdésekkel. Mily eredménynyel jártak Bicskén? Mit akar Windischgrätz? Ő
maga mikor jött és kivel jött Pestre? S több effélék.

A társalgás német nyelven folyt. Akkor gyerekkoromban én is jobban
tudtam németül, mint most, Franczia- és Olaszországban kijöttem a
gyakorlatból.

Batthyányi azt mondta, hogy ő Deák Ferenczczel jött egy kocsin. Deákot
elvitte az István főherczeg-szállóba, ott letette, maga pedig ide jött,
de siet ki a városból, mert Windischgrätznek valami ostoba terve van ő
vele. Őt nem akarta elfogadni Bicskén se.

Batthyányi szintén tagja volt az országgyülés küldöttségének
Windischgrätzhez Deákkal, Majláthtal és Lonovics érsekkel együtt. E
küldöttségről folyt a társalgás.

Anyám rögtön intézkedett, hogy Batthyányinak vacsorát, theát s egyéb
italokat hozzanak, mert ki volt fázva, éhezve. Evés közben kérdezte
valamelyik komornyik, hogy készitsenek-e szobát Batthyányi számára.

– Semmi szobát, – felelte, – a bundám is hagyjátok a kocsiban.

Azt hiszem, kilencz és tiz óra közt volt jó későn este, a mikor
hallottuk, hogy a palota előtt lovasság robog el s aztán megáll.

Egy inas futott be hozzánk jelenteni, hogy katonák vannak a kapu alatt,
s hogy egy tiszt néhány katonával jön fel a lépcsőn. Az urak mind
felálltak azonnal, de akkorra már be is jött egy dragonyos főhadnagy
vagy kapitány. S merev katonás állásba helyezkedve szólt:

– Windischgrätz herczeg nevében és megbizásából gróf Batthyányi Lajos
urat kell letartóztatnom, az uraságok közül melyik az?

Batthyányi előlépett:

– Én vagyok.

De anyám, a ki hősies gondolkozásu s gyors elhatározásu nő volt, szintén
odalépett a tiszt elé.

– Ez gróf Károlyi György palotája, – szólt, – s Batthyányi a mi
vendégünk, hogy jönnek önök ide?

A dragonyos tiszt udvariasan meghajtotta magát.

– Bocsánat grófnő, e kérdésre nem felelek, felsőbb parancsra gróf
Batthyányit fogolynak kell nyilvánitanom s le kell tartóztatnom.

– Jól van, jól van – felelte Batthyányi, – tudtam előre, csak siessünk.

Intett, hogy hozzák elő felső kabátját. Ezt felöltötte, az urakkal kezet
fogott, anyámnak kezet csókolt; nekem, aki melléje furakodtam, hajamat
megsimogatta s ment a dragonyossal. Az ajtóból visszaszólt:

– Legyetek nyugodtak, majd értesitlek benneteket.

Én bizony nem tudom, hogy halála órájáig volt-e alkalma bennünket
értesiteni. Én soha többé nem láttam se életében, se halálában. Csak
gróf Kreith barátunk mutatott nemrég egy rongyos, ócska barna
hálószövetet s el akarta velem hitetni, hogy ez gróf Batthyányi Lajos
szemfedőjéből való, a ferenczi barátok sirboltjából szerezte. Kreithot
mindnyájan szeretjük, hát csak elhittem neki én is.[2]

Hanem édes anyám nem az az asszony, a ki félt volna vagy nagybátyám
sorsába beletörődött volna.

Batthyányit a Neugebäudéba, a kaszárnya börtönébe vitték. Ezt anyám
mindjárt kitudta s rövid időre már talált módot arra, hogy a porkolábbal
megismerkedjék s őt, azt hiszem, nem puszta szép szóért, a maga tervének
megnyerje. Ez a terv nagynéném beleegyezésével készült.

A terv pedig abból állott, hogy Batthyányit megszöktetik. Anyám
megnyerte a tervnek egyik osztrák tábornok suhancz fiát is, ki
vállalkozott arra, hogy kocsisnak öltözik, zárt kocsival áll és vár a
Neugebäude kapuja előtt, Batthyányit, ha jön, beülteti s elviszi oda, a
hova kell, biztos helyre.

Mind erre Batthyányit is rá kellett birni. Volt a porkolábnak egy
felnőtt lánya, termete csaknem anyámhoz hasonló. Anyám ezt is beavatta
annyi titokba, a mennyi szükséges vott. Felöltözött ennek ruhájába s igy
feltünés nélkül, észrevétlen meglátogathatta sógorát. Vitt be hozzá
parókát s idegenszerü, más szabásu öltönyt. Batthyányinak át kellett
volna öltözni s igy menekülni. Anyám minden ékesszólását elővette, hogy
erre rábirja.

De nem sikerült. A hogy Deáknak nem fogadott szót a bicskei táborban, a
hogy utközben, mikor Gráczba kisérték s mikor két izben is
kiszabaditották, nem szökött meg, ugy anyámnak se fogadott szót.

– Engem nem itélhetnek el – ugymond, – ne is aggódjatok miattam, én
szeme közé akarok nézni a biróságnak.

Hiszen bizonyos, hogy nem itélhették el, hanem azért mégis csak
kivégezték. De ez már őszszel történt.

Mi apámmal és anyámmal az 1849-ik év tavaszát és nyarát a csurgói
kastélyban töltöttük. Távol a csaták szinhelyétől, de jó közel Komárom
várához. Egy-két apróbb dolgot, a mire emlékszem, fölemlitek.

Egyszer kijöttek hozzánk látogatóba Komáromból gróf Bethlen József, gróf
Eszterházy István és gróf Szápáry Géza. E három férfi akkor java korbeli
fiatal ember volt s asszonyok, férfiak közt az a vélemény volt
meggyökeresedve, hogy a főranguak s a közélet férfiai közt ez a három a
legszebb férfi. Valódi Apollók és Adoniszok.

Huszártiszt volt mind a három s lóháton jöttek Komáromból.

Alig végződött az ebéd, a kastély erkélyén alig merült jókedvü
beszélgetésbe a társaság, csak jön a parkon át nagy sebten a községi
biró és jegyző. Egyenesen mennek apámhoz.

– Nagy baj van, méltóságos uraság.

– Mi az a nagy baj?

– A határt körülvették a horvátok, most jönnek a faluba s halálra
keresik méltóságtokat.

Általános megdöbbenés. Lassankint azonban kezdtek gondolkozni, honnan
jöhetnének ide horvátok? Komárom akkor már föl volt szabaditva s
Windischgrätz hadserege már Bécs felé menekült. A mig azonban e fölött
tünődtek, a kastélyban a cselédek lakosztályaiból nagy sivalkodás támad
s futnak többen az uraságok felé jajgatva, kiabálva: itt vannak a
horvátok, itt vannak a horvátok! – Közben ugyanis a főkapu felől több
falubeli cselédismerős bement a kastélyba s fölzaklatta, agyonrémitette
a cselédeket.

Valaki az urak közül valami magaslatra ment széttekinteni s hozta a
hirt, hogy csakugyan jönnek a horvátok, ő látta is az országuton erre
is, arra is, a mint kibontott zászlóval oszlopban közelednek gyalogos
ezredek a falu felé.

Nosza lett ijedtség, de nagy. Elragadt az nemcsak a cselédségre s
nemcsak ránk gyerekekre, hanem mindenkire egyaránt.

Apám, de a többi is különösen gróf Szápáry Gézáért aggódott, ki a rendes
hadseregből lépett át a honvédekhez s kit a miatt akkor szökevénynek
tekintettek. Ha megkapják: rögtön főbe lövik. A három huszártiszt
számára rögtön nyergelték a lovakat s nekik mellékutakon nagy
gyorsasággal menekülni kellett. Azért mellékutakon, mert Bodajk felé is,
Fehérvár felé is az országut tele volt zászlós, lobogós népséggel.

Csakhogy nem horvátokkal, hanem bucsujárókkal. Bodajk tudniillik nagy
bucsujáró hely volt akkor s néhány jövő-menő zászlós csoport ellepte
közelről s távolról az országutakat. A nagy porban és ijedtségben
mindenki horvátoknak nézte őket.

Anyám egyszer Komáromba is ellátogatott, még pedig a négy hires szép
tarka lovas fogatán.

Nagybátyám, gróf Károlyi Lajos, apám legidősb testvérje, valami osztrák
komiszárius volt; korábban-e, vagy akkor is: nem tudom. Czirkáló
honvédcsapatok elfogták, Komáromba vitték s ott Klapka alatt a
haditörvényszék egyszerüen agyon akarta lövetni. Nagybátyám valahogy
értesitett bennünket s anyám rögtön sietett megmentésére.

Klapka nem akart engedni, hivatkozott a többi tábornokra s törzskarára.
Anyám többekkel beszélt s különösen hangsulyozta, hogy sógora gróf
Batthyányi Lajos az osztrákok kezében van, ha gróf Károlyi Lajost
agyonlövik: azzal agyonlövetik egyuttal Batthyányit is.

Ez az érv hatott s igy Károlyi gróf megmenekült.

De nem hatott az osztrákokra. Az osztrák mégis csak kivégeztette
Batthyányit. Fölhasználta-e ennek meggátlására befolyását gróf Károlyi
Lajos: nem tudom. De azt hiszem: fölhasználta, csak sikere nem volt.
Anyám és nagynéném bizonyosan mindenkit mozgósitottak, Lajos bátyámat
is.

Batthyányi haláláról is megirom azt, a mit eddig – tudtommal – meg nem
irtak.[3]

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 2: Gróf Kreith Béla iró, volt huszártiszt, mivelt derék fiu,
nálunk valamivel fiatalabb, társaságunk állandó tagja s bizalmas
barátunk. Élete feladatául tüzte ki az 1848–49-iki függetlenségi harcz
emléktárgyainak s ereklyéinek összegyüjtését. Buzgó fáradozása s nagy
áldozatkészsége nagy sikert aratott. Fegyverek, honvédöltönyök,
fölszerelési czikkek, nyomtatványok, kéziratok, képek, rajzok, hadi
jelvények óriási tömegét sikerült összegyüjtenie s az elkallódástól
megmentenie. Egy vagy két alkalommal a Nemzeti Muzeum is vett tőle nagy
mennyiséget. Igy szerezte meg a pesti ferenczrendi barátoktól gróf
Batthyányi Lajos szemfödőjét is, melyet a zárda sirboltjában fedezett
föl, a hol azt egy sarokba félredobták, mikor a nagy vértanu hamvait a
nemzeti kegyelet ez előtt harmincz évvel a kerepesi temetőbe áthelyezte.

Különös figyelmet fordit gróf Kreith Kossuth Lajos ereklyéinek
összegyüjtésére. Kossuth arczképe, a mint az három világrész
hirlapjaiban időnként megjelent, közel ezer változatban van meg nála.
Angol nyelven tartott beszédeit is összegyüjtötte s azoknak magyarra
forditásáról gondoskodik.

A nagy idők emlékeinek megőrzésében nagy érdemei vannak.]

[Footnote 3: Mikor s miként fogták el gróf Batthyányi Lajost,
Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét; hol és mikor kezdődött
fogsága, melyből csak vértanuhalálával szabadult, erre nézve sokféle
leirást és elbeszélést ismer irodalmunk.

Az egyik gróf Károlyi Gáboré e műben.

A másik Éble Gáboré. Éble a gróf Károlyiak György-ágának tisztje, jeles
és gondos iró, a gróf Károlyi-család jelesebb tagjairól becses
monografiákat irt. Gábor gróf halála után két év mulva 1897-ben jelent
meg Budapesten egy műve e czim alatt: »A Károlyi grófok nagykárolyi
várkastélya és pesti palotája«. E műben a pesti egyetemtéri palota
történetét irja meg egyebek közt. E palotában fogták el gróf
Batthyányit, kiterjeszkedik tehát az elfogatás részleteire is.

Két forrásból meriti értesülését.

Az egyik forrás Bártfay László naplója, mely a grófi család levéltárában
van elhelyezve s mely napvilágot még nem látott, de neki módjában állott
azt áttekinteni.

A másik forrás özvegy gróf Károlyi Györgyné, született gróf Zichy
Karolina szóbeli elbeszélése, a ki az elfogatásnak szemtanuja volt s a
ki elbeszélésének közzétételére az irót feljogositotta. A grófnő
mindenesetre elsőrendü tanu.

Bártfay naplója, legalább a mint Éble közli, fontos részletben nem
ellenkezik gróf Károlyi Gábor följegyzéseivel. De e napló csak röviden
emlékezik meg az elfogatás jelenetéről. A mi azért is természetes, mert
az elfogatásnál a palota ama termében, a mely az elfogatás szinhelye
volt, Bártfay nem volt jelen. Ő ugyan a palotában lakott, de az egyik
szárnyépület helyiségeiben s az elfogatás idején nem volt együtt az
uraságokkal.

A grófnő előadása azonban, a mint azt Éble közli, sok részletben nem vág
össze fiának, Gábor grófnak előadásával. A két előadást vagy ki kell
egyenliteni, vagy az eltérő részletek egyikét-másikát tévesnek kell
megállapitani. Hogy mindkét szemtanu a teljes igazságot akarta
elmondani: e fölött semmi kétség nem támadhat. Ha van tévedés: az csak
az emlékezőtehetség tévedése lehet.

Gróf Károlyi Gábor, mikor az eset történt, 7 éves és 52 napos volt.
Gyerekkor, de a melynek figyelése éles. Oly kor, melynek eseményeire
gyakran élénkebben emlékszik az ember, mint későbbi életkora dolgaira.
Jegyzeteit 44 vagy 45 év mulva 1892-ben és 1893-ban tette papirra, de ez
esetről kétségtelenül többször megemlékezett időközben is.

Ez a körülmény áll a grófnőre is. Ő talán csak 1896-ban beszélte el,
tehát 47 év mulva a jelenetet Éble előtt, de ő már 1849-ben is érett
elmével figyelte meg annak minden részletét s teljes lehetetlenség, hogy
azóta idegenekkel is, családtagokkal is többször ne beszélgetett volna
arról. Hiszen gróf Batthyányi Lajos az ő idősb édes nőtestvérének,
Antóniának férje volt s igy igen közeli rokona, tehát annak sorsa ez
okból is mélyen érdekelte őt. De érdekelte volna akkor is, ha nem
rokona. Nagy történelmi esemény az, ha előkelő államférfit,
miniszterelnököt saját házunkból szemünk láttára hurczolnak el fogságba
és azután vérpadra. Az ilyet nem szokás, mert nem lehet elfeledni.

A grófnő és fia Gábor gróf előadása közt való eltéréseket tehát gondosan
meg kell vizsgálni. Mind a két tanu magas tiszteletben áll előttünk. E
tisztelet követeli meg a gondos vizsgálatot.

Azt irja Éble: »Batthyányi Lajos gróf élén állott az országos
küldöttségnek, mely a császári fővezérnél – Windischgrätznél – a
táborban tisztelgett, hogy parlamentair gyanánt közölje vele a nemzet
törvényes kivánságait«.

Ezt az előadást ki kell igazitanom.

A parlamentair küldöttségnek tagja volt ugyan gróf Batthyányi Lajos, de
egyáltalán nem állott annak élén. Az országgyülés Deák Ferencznek adta a
megbizó-levelet. Deák gondoskodott utlevélről és katonai kiséretről. A
küldöttség szónoka Windischgrätz herczeg előtt országos állásánál fogva
Majláth György országbiró volt s rajta kivül a herczeggel a találkozás
alkalmával még csak Deák beszélt. Deák kérte tőle, engedje meg, hogy az
országgyülésbe visszatérhessenek s ott küldetésükről jelentést
tehessenek. Ha tehát szó lehet arról, hogy a küldöttségnek valaki élén
állott: csak Deák Ferenczet vagy Majláth Györgyöt lehet a küldöttség
vezetőjének tekinteni. Lonovics érsek szólni se mert, Batthyányi grófot
pedig a gőgös herczeg maga elé se eresztette.

Nem szabatos szó az se, hogy a küldöttség a császári herczegnél
»tisztelgett«.

Dehogy tisztelgett. Esze ágában se volt a tisztelgés. Az országgyülés
békekövetei voltak azok a férfiak tárgyalás és nem tisztelgés végett.

Azt is irja Éble emlitett műve 80- és 81-ik lapjain, hogy a
Windischgrätz herczegnél járt küldöttség eredménytelenül széledt el s
ekkor Batthyányi Lajos gróf Pestre ment, engedve Windischgrätz
kivánságának, hogy »Pesten várja be feleletét«. Gróf Batthyányi tehát
január első napjaiban Pesten várta Windischgrätzet.

Éble Gábornak mindezen állitása ellenkezik a történeti valósággal.

Windischgrätz herczeg se Batthyányi gróf előtt, se a küldöttség többi
tagja előtt nem szólt semmi afféle kivánságáról, hogy Pesten várják be
feleletét. Batthyányi gróffal Bicskén a táborban, de azután is egy szót
se váltott, sőt maga elé se eresztette őt.

Hogy az egészet tisztán megértsük: meg kell határoznunk a békeküldöttség
napirendjét s utazási naplóját. Hogy a küldöttség mikor, melyik napon
indult el Pestről: ez följegyezve sehol sincs, de ezt az utazási napok
rendje alapján meg lehet állapitani.

Kisértsük meg.

A küldöttség az első napon Martonvásárig jutott. Ide már estennen ért, a
Brunszvik-kastélyba nem ment, hanem a községi biró által rendelt
fütetlen, hideg szobában töltötte az éjszakát. Egyetlen szobát kapott a
küldöttség. Irtóztató hideg napok jártak akkor. A küldöttség négy tagból
állt, de Lonovics érsek magával vitte valami Szánthó nevü fiatal pap
titkárát is. Öten voltak tehát. Felöltözötten huzták ki az éjszakát.

Másnap tovább mentek, mindenfelé kérdezősködve Windischgrätz táborának
előőrsei után. Martonvásárról Baracskára mentek, innen a petendi puszta
felé. Nyékre nem tértek be, hanem a petendi pusztán átvágtak Vereb felé.
Délután értek Verebre, a hol verebi Végh Jánosnál, Deák jó ismerősénél
szálltak meg. Itt természetesen meleg szobához jutottak s jó ellátásban
volt részük. Itt is háltak. De ezt biztosan nem tudom.

Ez volt tehát a Pestről való kiindulás után a második nap.

Harmadnap értek Bicskére, Windischgrätz herczeg főhadiszállására. Itt
egy törzstiszt jelentette a herczegnek a küldöttség megérkezését. De
jelentette magánuton Majláth országbiró is, a ki korábbi időből
személyes ismerőse volt a herczegnek s a ki magas állásánál fogva is
legalább békés időben mindig érintkezhetett a herczeggel. Az országbiró
tisztségre és méltóságra nézve a nádor után mindjárt következő magas
zászlósura volt az országnak s közvetlen tanácsosa a koronának.

A herczeg rögtön kijelentette, hogy Batthyányi grófot nem fogadja s őt
látni se akarja. A küldöttségnek pedig megmondta, hogy ő a küldöttséget
mint olyat el nem ismeri, minthogy az országgyülést a király már rég
feloszlatta, tehát az semmiféle küldöttséget nem választhatott. Nem is
bocsátkozik semmiféle tárgyalásba. Föltétlen meghódolást (»Unbedingte
Unterwerfung«) követel s a fegyverek és várak átadását. Megtagadta azt
is, hogy a küldöttség a király elé járulhasson. Akkor már I. Ferencz
József volt egy hónap óta az uralkodó s nem V. Ferdinánd.

Deák Ferencz végül azt kérte, engedje meg a herczeg, hogy küldőikhez
visszatérhessenek.

A herczeg első szava az volt, hogy egész biztossággal visszatérhetnek,
de azután egyik törzstiszt jeladására azt mondá, hogy néhány napig
várjanak a táborban, a főhadiszálláson; nem lesz bántódásuk s ő majd
gondoskodik ellátásukról, a hogy csak lehet.

Ez volt tehát a harmadik nap.

Bicskén a küldöttség összesen öt napot töltött s január 9-én mehetett be
Pestre. Ez utirend szerint a küldöttség január 3-án indult ki Pestről,
ha az öt napi bicskei időzésbe beleszámitjuk azt a napot is, január
5-ét, a melyen Bicskére érkezett s azt a napot is, január 9-ét, a melyen
Bicskéről Pestre jött.

Ez utirendben pedig nem lehet kételkedni, mert ennek igazsága mellett
Deák Ferencz tesz tanubizonyságot.

Windischgrätz herczeg január 7-én még Bicskén volt, de 8-án már Buda
felé elindult. A mikor a küldöttség január 9-én Pestre ért:
Windischgrätz főhadiszállása akkor már, sőt az előző napon is már Budán
volt s a herczeg a nádori palotát foglalta le magának lakásul.

Tévedés tehát Éble részéről az az állitás, hogy gróf Batthyányi Lajos
január első napjaiban Pesten várta Windischgrätzet.

Dehogy várta.

Fogoly volt ő már a bicskei főhadiszálláson is. De innen könnyen
menekülhetett volna. Hogy miként: annak elbeszélése nem tartozik ide.

Alig töltött ő pár órát is szabadon itt Pesten.

Deák Ferencz sötétnek látta Batthyányi sorsát már Bicskén is. Ez okból
szándékosan vele volt mindig. Mindig egy kocsin ült vele s Bicskén is
egy szobában laktak együtt. Január 5-én a herczeg ünnepélyes ebédjét is
azért nem fogadta el, hogy barátja gróf Batthyányi az ebédre nem volt
hivatalos. A gőgös osztrák hadvezér és herczeg előtt Deák tüntetőleg be
akarta bizonyitani, hogy ő, bármi sorsot szánt a herczeg Batthyányinak,
az ő barátját igaz embernek tartja és el nem hagyja.

Deák és gróf Batthyányi Lajos a keményen befagyott Duna jegén kocsin
jöttek át január 9-én estefelé. Deák lakása az István-főherczeg
szállóban volt. Először oda mentek. Ott a gróf Deákot fölkisérte
lakására. Egy ideig beszélgettek, mig csak föl nem melegedtek. A
beszélgetés egyik tárgya most is gróf Batthyányi menekülése volt. Deák
most is kérve-kérte barátját, hogy meneküljön. Ma még alig vannak a
városból kivezető utak tökéletesen elzárva.

A gróf nem vette elég komolyan a dolgot.

– Majd meggondolom. Előbb fölnézek Károlyiékhoz.

Kocsira ült s ment az egyetemtéri Károlyi-palotához.

Az elfogatás itt következett be nem sokára. A párbeszédeket, melyek az
elfogatás alatt történtek, más szavakkal adja elő gróf Károlyi Gábor és
más szavakkal édes anyja. Hitelesnek fogadom el mind a két változatot.
Megtörténhetett mindakettő, sőt természetesnek tartom, hogy mindakettő
megtörtént.

Mind a két szemtanu megegyezik abban, hogy a végzetes estén gróf Károlyi
György és neje és gróf Károlyi István jelen volt. Gábor gróf nem
emlékszik Orczy Lajos báró, Festetich Géza gróf és Almássy György
jelenlétére, édes anyja pedig nem emlékszik Mesznil Viktor báró
jelenlétére.

Ez eltérések nem lényegesek.

Eötvös Károly.]



GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS HALÁLA.

(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia
gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név.
Családi felvilágositás. Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)

Azt mondod édes vajdám,[4] hogy mielőtt gróf Batthyányi Lajos halálát
elbeszélném, olvassam át az erről már nyomtatásban megjelent
közleményeket, hogy emlékezetemet felujitsam. Én bizony nem olvasom át,
nem természetem az olvasgatás; – hátha az olvasás épen félrevezetné
emlékezetemet. Nem akarok én történetet irni, csak a te nógatásodra
följegyzem azt, a mire én emlékszem. Öregében, nagyjában azt hiszem, nem
tévedek.

Mihelyt nagybátyámat, gróf Batthyányit Haynau Gráczból Pestre hozatta:
anyám azonnal sietett Pestre bejönni, hogy ha lehet, nagybátyámat
megmenthesse. Ez szeptemberben történt. Első dolga volt természetesen
Antoni nagynénémmel értekezni s összebeszélni.[5] Minden, a mi történt,
e közös összebeszélés alapján történt.

Anyámnak egyáltalán meg nem engedték, hogy Batthyányit a Nengebäude
börtönében meglátogathassa. Talán azért se, mert Haynau előtt anyám is,
apám is bűnrováson volt. Csakis neje, Antoni nagynéném látogathatta meg.

Batthyányi legközelebbi rokonai, József és Kristóf grófok éltek még
akkor s Bécsben semmi se terhelte őket, de mindkettő igen öreg ember
volt s közbenjárásuk nem sokat érhetett. Azért mégis irtak nekik,
valamint gróf Barbo Ottóné csillagkeresztes hölgynek, Batthyányi
unokatestvérének is. Tettek-e ezek kisérletet, nem tudom. Egyébiránt a
következés megmutatta, hogy minden kisérlet Haynaunál hiába való volt.

Anyám megint a téli módszerhez folyamodott. A porkoláb családjának s
kivált lányának egyetértésével álruhába öltözve, mégis meglátogatta
sógorát. Megszöktetésről most már a roppant szigoru őrizet miatt szó sem
lehetett.

Mikor már föltétlenül bizonyos volt, hogy nagybátyámat akasztófára
itélik s hogy az itéletet okvetlenül végre is hajtják: nagybátyám arra
kérte anyámat is, nagynénémet is és gyóntatóját is, hogy tegyék
lehetővé, adjanak neki módot arra, hogy a szégyenletes kivégzési mód
elől öngyilkossággal menekülhessen. A gyóntató keresztet hányt magára s
hallani se akart se méregről, se pisztolyról, se tőrről. Nagynénémet
ájulás fogta el a gondolatra is. Csak anyám őrizte meg hősi
gondolkozását, de ő is csak a legutolsó pillanatban tudta elhatározását
végrehajtani.

A történetből mindenki tudja, hogy gróf Batthyányi az utolsó éjszakán
tőrrel akart életétől megválni s nyakát oly mélyen, oly sulyosan
összevagdalta s annyi vére folyt el, hogy csakugyan nem akaszthatták föl
másnap, hanem ugy lőtték agyon.

Hol vette a tőrt? Ki vitte be hozzá? Ki adta neki? Tudni való, hogy a
foglyok s kivált a halálra itéltek fogpiszkálót se tarthatnak maguknál.

Azt mondták és irták is, hogy a gyóntató pap vitte be a tőrt.

Ez nem igaz.

Batthyányi gyóntatója a halálra vezető út utolsó napjaiban valami
Bourges nevü franczia jezsuita abbé volt. Jól ismertem magam is, abbé
Bourgesnek neveztük magunk közt is, szemben is. Ez egy alacsony, köpczös
termetü, kis és négyszögletü fejü furcsa figura volt. Gróf Károlyi
István nagybátyám födözte fel a negyvenes évek elején valahol
Francziaországban s igy került ide nevelőnek gróf Károlyi Sándor mellé.
Nagyon szerette a bort meg a tubákot. Ez lett aztán nagybátyám utolsó
gyóntatója, ő kisérte a vesztőhelyre is. De sokkal jobban remegett, mint
nagybátyám. A kivégzés után szájára tette tenyerét, se szólt, se beszélt
senkinek, utlevelét kikérte s ugy elpályázott vissza Francziaországba,
hogy képpel se fordult többé vissza hozzánk.

Egyszer Párisban hallottam is róla valamit. Valami papi alkalmazásban
volt ott is. A hatvanas években még élt, jól tudom.

A tőrt édes anyám vitte be s adta át nagybátyámnak. De csak akkor, a
mikor a halálos itélet már ki volt hirdetve s az akasztás órája kitüzve.
A mikor nagybátyám már a siralomházban volt.

Két fegyveres katonaőr gyors időközökben felváltva őrizte őt bent a
siralomház szobájában. Másik kettő vagy több is szintén fegyveresen a
szobaajtóra vigyázott a folyosón. Fegyveres őrök az ablak előtt.

A tőr egy kis alaku selyem pihenő vánkosban volt elrejtve. A vánkost
édes anyám vitte be s nagybátyám tudta, hogy a tőr benne van. Akkor is
csodálták, ma is csodálatos, hogy a két őr szemeláttára miként tudta
magát nagybátyám összevagdalni a nélkül, hogy észrevették volna. Ágyban
fekve, pokróczával betakaródzva tette.

A tőrt anyám évek előtt egyik olaszországi utjában vette Velenczében.

Ez egy kis papirvágó tőr. Pengéje kétélü s legföljebb 4–5 hüvelyk
hosszuságu. Fogantékján domborműalakkal, mely Ádámot és Évát ábrázolja
összeölelkezve s a paradicsomi kigyóval körültekergetve. Végén a
fogantéknak pecsétnyomóvéset e szavakkal: »Ora e sempre.« Magyarul azt
teszi: »Most és mindig.« Ez a Giovene Italia, az Ifju Olaszország nevü
pártnak volt akkor nemzeti jelszava.

E tőr Batthyányi Elemér birtokában volt később. De kérésemre 1862-ben
nekem ajándékozta s én kegyelettel őriztem ép ugy, mint ő. Egyszer anyám
meglátta nálam, mindjárt elkérte s én neki adtam. Most is ott tartja az
iróasztalán. Aczéltokban ott fekszik az a keresztalaku tőröcske.

Mindezek kis dolgok, édes vajdám, de a Batthyányi halála körüli nagy
dolgokat már annyiféleképen leirták és elbeszélték, hogy én azokat
bizony nem ismétlem. Legnagyobb részét közvetlenül nem is láttam.

De egyet mégis elmondok.

Apámnak Bártfay László volt a titkárja. Nagyon derék, nevezetes férfiu,
ki az ország legelső embereivel barátságban állott s kit apám is nagyon
tisztelt. Ott lakott családjával együtt a palotában.

Bártfay naplót vezetett. Már 1820 körül érintkezett ő a nemzetébresztő
nagy hazafiakkal, irókkal, költőkkel, államférfiakkal. Ezek nagy része
személyes barátságot tartott fenn vele, daczára annak, hogy ő az én
apámnál tiszti állást viselt.

Naplója vagy a Nemzeti Muzeumban vagy az Akadémiában van elhelyezve s
nemzeti irodalmunk történetének megirásánál már többen használták. Ugy
tudom, Gyulai Pál is használta, mikor Vörösmarty életét megirta.

A kivégzés napján nagy kétségbeesés és nagy szomoruság volt a családban.
Bártfayné keservesen siratta nagybátyámat. Utóbb egyszer felkiáltott:

– Ha férfi volnék, én elhoznám a holttestét, nem hagynám a kutyák
kezében.

Bártfay csendesen odaszólt:

– Nem lehet az édes lelkem.

– De én nem nyugszom addig, mig meg nem teszem.

Ott volt a szobában velem együtt Bibi is. Ez volt az én felvigyázó
asszonyom. Akkor Kindsfraunak neveztük. Jámbor, jó asszony volt. Hol
sirt, hol sikoltozott, hogy a holttestet ott ne hagyjuk, ő is elmegy
érte.

De ott voltak Bártfayéknál Szontágh Gusztáv, dr. Hausmann homeopátha
orvos s egyebek is. Bártfayné addig beszélt Szontághnak és Hausmannak,
mig ezek elhatározták, hogy a holttest átvételére mindent elkövetnek. A
lelke ennek a vállalatnak mégis Bártfayné volt.

A kivégzettek holttestét ott szokták azon a helyen eltemetni s jeltelen
sirba behantolni, a hol a kivégzés történt. Bibi okvetlen látni akarta a
helyet, engem kézen fogott s már sötéttel elmentünk a vesztőhelyre.

De nem láttunk mi semmit. A Neugebäude északkeleti sarkánál kevés ház,
nagy pusztaság volt. Egy csomó ember, asszony, gyerek jött-ment,
álldogált ott, de a katonák nem engedtek közel menni az épülethez.

Bártfayné azonban bement a porkolábékhoz. Én nem tudom, de szentül
hiszem, hogy anyám is tudott a dologról. Alig képzelem, hogy ne ő adott
volna felvilágositást, hogy kivel és miként beszéljen a porkolábéknál.
Elég az hozzá, pénzen alkudta ki az egészet s aztán hirt adott
Szontághnak és Hausmannak.

Azt irták, hogy a barátok vitték el a holttestet. Nem igaz az. Majd azok
a nyavalyás barátok mertek volna is ilyet tenni vagy gondolni is. Elbujt
akkor valamennyi s az olvasót pörgette. Mikor bealkonyodott, október
6-án pedig hamar leszáll az este, Szontágh és Hausmann kocsival
odamentek, a porkoláb átadta nekik a holttestet s ezek elvitték a
ferenczi barátok sirboltjába ott a Hatvani- és Kecskeméti-utcza sarkán.
Elég becsület a barátoktól, hogy befogadták.

Ki volt az a porkoláb, sohase hallottam nevét. Anyám szava után ugy
emlékszem, hogy lányát Lórinak hivták. A kis selyemvánkos sorsáról se
tudok semmit.

Hanem Bibi másnap a maga fejétől elment a barátokhoz, a maga pénzéből
adott nekik misére valót, hogy egy misét legalább szolgáltassanak az
elhunytnak lelki üdvösségeért. Hiába mondták neki, hogy gondoskodik majd
erről a család.

Anyám ez után nem sokára ismét kiment Csurgóra s engem is magával vitt.

Ott fogták el apámat is. Én is jelen voltam az elfogatásnál. Fehérvárról
jöttek oda katonák s velük zsandárok is. Ekkor láttam először osztrák
zsandárt mi nálunk. Sárga csúcsos fekete sisakját ugyan megbámultam.

Esős idő volt. Apám étkezett. A katonák is jó ellátást nyertek s azután
apám egy felhuzott félfödelü kocsiban egy katonatiszttel elutazott.

Mely napon volt ez, nem tudom.

Néhány nap mulva mi is bejöttünk anyámmal Pestre.

Ennyiből áll mindaz, a mire jóformán a forradalomból emlékezem.[6]

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 4: Sok képviselőnek tréfás nevet adnak barátai. Mindenki
tudja, hogy például báró Kemény Jánost »fejedelem«-nek nevezték. Tisza
Kálmánt »generális«-nak nevezik. Vannak kevésbbé gyöngéd jelzések is. Az
én tréfás nevem a Deák-párton »tudós« volt, adomáim sokfélesége miatt
Paczolay János adta rám e nevet. Mikor a függetlenségi pártnak elnöke
voltam: akkor a »vajda« név ragadt rám. Eredt egy Gábor-napi
pártlakomán, melyet gróf Károlyi Gábor tiszteletére adtunk. E lakomán
Olay Lajos felköszöntött engem s felköszöntésében »Nagy-mogul«-nak
nevezett s biztositott a hinduk hűségéről és ragaszkodásáról. Én erre
azt feleltem, hogy ha a hűséget és ragaszkodást belehozzuk a dologba,
akkor a nagymogul czim nincs helyén, »inkább nevezzetek – igy folytatám
– vajdának, igy egymással jobban összeillünk.« Valamennyien az
egyházpolitikai cselszövényeket értettük, melyek akkor már czigányok
módjára a párton belül és kivül megindultak ellenem. Csakugyan e miatt
nemsokára le is mondtam az elnökségről. De a »vajda« név rajtam száradt.
Gróf Károlyi Gábor mindig igy nevezett szóban, levélben, táviratban.
Épen most kaptam Horváth Ádám képviselőtársamtól is levelet, mely igy
szól: »Édes jó vajdám! Az a jó Isten áldjon meg, a miért feledhetetlen
Gábor barátunk áldott emlékét felujitod és megörökited. Ölel hozzád ma
is hű tisztelő öcséd Kecskemét 1899. márcz. 30. Horváth Ada s. k.« –
Mindezt egyszer s mindenkorra azért jegyzem meg, mert gróf Károlyi Gábor
jegyzeteiben az édes vajdám szó gyakran előfordul.]

[Footnote 5: Köztudomásu ugyan, de az ifjabb nemzedék kedvéért mégis
megjegyzem, hogy Gábor édesanyja, gróf Zichy Karolina és gróf Batthyány
Lajos neje, gróf Zichy Antónia, testvérek voltak. E két ünnepelt nevü
urnő az, kihez Petőfi egy gyönyörü költeményt irt »Batthyányi és Károlyi
grófnőkhöz« czim alatt a nemzeti védegyleti mozgalmak idejében. Gróf
Batthyányi Elemér tehát, a nagy vértanu fia, kiről ez emlékiratban
szintén lesz szó, gróf Károlyi Gábornak első izben való unokatestvére
volt.]

[Footnote 6: Itt is ki kell lehető röviden terjeszkednem amaz
eltérésekre, melyek gróf Károlyi Gábor és Éble előadása közt
fenforognak. Noha már előre is kijelentem, hogy itt a kiegyenlités még
nehezebb.

Gróf Károlyi Gábor Bourges abbénak, Éble Plante abbénak nevezi gróf
Batthyányi Lajos utolsó gyóntatóját.

Mindketten megegyeznek abban, hogy az abbé nevelő volt s franczia volt s
hogy e szomoru eset után nyomban visszaköltözött Francziaországba.

Vajjon nem mind a két név egy emberre vonatkozik-e? Vajjon igazi neve
vagy legalább egyik neve nem Plante volt-e, de a grófi fiuk maguk közt
is, szemben is nem Bourges abbénak nevezték-e?

Nem tudom eldönteni. Egyéb forrásoknak nincs időm utána nézni.

Minden esetre feltünő, hogy gróf Károlyi Gábor sokkal több részletet tud
Bourges abbéról, mint a mennyit Éble Gábor közöl Planteról. Más részről
Bártfayról alig lehet föltenni, hogy ő a névben tévedhetett volna, ha
Bártfay naplójában csakugyan Plante van megnevezve.

Éble Gábor könyvéből látom, hogy Bártfaynak nem minden naplója jutott az
Akadémia birtokába, s hogy 1848-iki és 1849-iki naplóját még a gróf
Károlyi-család őrzi. Éble közléseiből itt-ott nagyon nehéz tökéletes
biztonsággal megtudni, hogy adatai melyik részét meriti Bártfay
naplóiból s melyiket gróf Károlyi Györgyné kegyeletes szavaiból.

Éble könyve szerint Ungvárynak hivták azt a tábori papot, a ki a
vértanut a vesztőhelyre kisérte. A név után gondolva magyar ember lett
volna az utolsó gyóntató. Én nem dönthetem el, nem igy történt-e, de
előttem szinte hihetetlen. Az összes szóbeli hagyományok franczia
abbéról emlékeznek. Gróf Batthyányi utolsó szava is franczia és német
szó lett volna az őt agyonlövő katonákhoz. Gróf Károlyi Gábor emlékezete
határozottan franczia abbéra vall. Szinte képzelhetlen, hogy Haynau
vérengző emberei magyar papot tartottak volna akkor a hadbiróság
közelében, s magyar embert adtak volna utolsó gyóntatónak. Az is
képzelhetlen, hogy a vértanu tábori papot kért volna utolsó
vigasztalóul, a mikor ismerős és bizalmas papot is kérhetett. Azt még
épen nehéz elhinni, bármily fenevadtermészetü volt is Haynau, hogy a
haldokló utolsó kérését erre nézve megtagadták volna.

Azonban minden megtörténhetett akkor.

A vértanu holttestének megszerzése s eltemetése fölött is van némi
eltérés.

Gróf Károlyi Gábor nem emlékezett már arról vagy talán akkor se tudta
meg, hogy a holttestet előbb a józsefvárosi, a mostani Kerepesi-uti
temetőben akarták elhelyezni és csak miután ott nem találtak alkalmas
sirboltot, csak azután vitték éjfél tájban a Ferenczrendi barátok
sirboltjába.

Ezt igy én nem is hiszem, ha mindjárt Bártfay naplója igy állitja is.

Azt igen is hiszem, hogy a holttest megszerzői elmentek a holttesttel a
temetőbe is, minthogy Haynau engedélye arra szólt, hogy a temetés
közönséges temetőbe és sirba történjék. De ezt csak látszat okából s a
katonai hatóság félrevezetése végett tették. Lehetetlen, hogy ott
alkalmas sirboltot ideiglenesen ne találtak volna. Az se valószinü, hogy
Lichtenstein Ferencz herczeg térparancsnok időközben engedte volna meg a
családnak, hogy a holttestet ne a temetőben temessék el, hanem a
Ferencziek sirboltjában helyezhessék el. Éble könyve természetesen
jóhiszemüleg igy beszéli el.

De nézzük csak meg e részleteket közelebbről!

Mit tesz e szó: »időközben?«

Estennen volt a vértanu kivégzése. Október 6-án délutáni 5–6 óra közt.
Bártfay naplója pontosan 6 órára teszi a kivégzés idejét. Október 6-án 5
óra után 11 perczkor nyugszik a nap. Ha felhős volt az idő, ekkor már
sötét volt. Fáklyát kellett a kivégzésnél használni. Este sötéttel
végezni ki valakit nem szokás. A törvényes kivégzések ideje a reggeli
idő, de legalább a délelőtti idő. Csakis Haynau örjöngése rendelhette
Batthyányi kivégzését a sötét esti időre. De azért ez se lehetett
napnyugta után, hanem legföljebb napnyugta körül 5 óra tájban vagy nem
sokkal később.

Ha ez igy van: mikor lehetett az az »időköz«, a mely alatt Lichtenstein
herczeg térparancsnok a Ferencziek sirboltjába való temetést megengedte?

Esti 6 óra és éjféli 12 óra közben?

A holttestet 10 óra tájban szerezték meg s éjféli 12 óra tájban temették
el a barátoknál.

Esti 10 óra és éjféli 12 óra közt mentek a holttesttel ki a józsefvárosi
temetőbe s jöttek onnan vissza a Ferencziek-templomához.

Ha Lichtenstein herczeg a kivégzés előtt adta meg az engedélyt: akkor
nem tették volna meg a hiábavaló utat a temetőbe. Valamint akkor se, ha
kivégzés után, de esti 10 óra előtt ad engedélyt.

Egyáltalán, hogy a térparancsnok éjjel adjon engedélyt ily természetü
dologban: ez nem hihető. Ha pedig minden hihetőség ellenére engedélyt
adott: mi szükség volt akkor arra, hogy a holttestet titokban és orvul
temessék el s hogy a holttest hollétét az egész Bach- és
Schmerling-rendszer idején át gondosan titokban tartsák?

Előttem gróf Károlyi Gábor hézagos és töredékes előadása valószinübbnek
látszik.

Szerinte a holttestet Bártfayné buzditására Szontagh Gusztáv és Hausmann
orvos szerezték meg. Bizonyára ezek kisérték a koporsót is. Éble könyve
csak Hausmann doktort emliti, ki a holttest átvétele s eltakaritása
körül eljárt. Szerinte még Bártfay Jozefina és Szánthóffy Antal
józsefvárosi plébános kisérték a koporsót.

E két nevet, mint a koporsó kisérőit, gróf Károlyi Gábor nem emliti.
Pedig Szánthóffy csakugyan kisérte.

Végül meg kell jegyeznem, hogy bármint tünődöm is, hogy az eltérő adatok
közt melyik a valódi, melyik a téves: mindenképen oda jutok, hogy az én
elhunyt nemes barátom följegyzései minden esetre fontosak s azok
közzététele szükséges.

Meg kell még néhány dolgot jegyeznem.

Bártfayné neve Mauks Jozefina volt, zemplénmegyei származásu magas
miveltségü s nemes lelkü nő, férjéhez teljesen méltó. Ő beszélte Matolay
Ida urnőnek, hogy gróf Batthyányi holttestét éjfél tájban ő és Balassa
doktor hozták el a vesztőhelyről. A vesztőhely gödréből emelték ki s
zárt kocsiban maguk közé ültették, mintha élő lett volna s a katonák
közt mint beteget vitték keresztül. A Ferencziek zárdájánál Agapius atya
várta őket koporsóval. Ez volt a gvárdián.

Ez igaz, a pater gvárdián neve Dank Agapus volt.

A doktor nevében tévedés van. A doktor Hausmann volt. Balassa csak
délelőtt szerepelt Batthyányi sebjeinek megvizsgálásánál.

Matolay Ida urnő szerint a kést, melylyel gróf Batthyányi magát
megsebezte, szintén Bártfayné varrta be egy paplan vattája közé, melyet
a franczia abbé vitt be a grófnak.

Eötvös Károly.]



MIRE TANITOTTAK?

(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A
kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi
tanulmányaim.)

Arra biztatsz édes vajdám, hogy irjam meg, miként nevelik a mágnások
gyerekeit. S különösen miként nevelték az én gyerekkoromban. Azt mondod,
érdekes volna tudni s a nagyközönséggel is tudatni, hogy azok, a kik már
születésük véletlensége által az ország törvényhozói s roppant birtokok
tulajdonosai, hogyan szerzik meg gyerek- és ifjukorukban az erkölcsöt és
a tudományt.

Mind ennek megirásába nem avatkozom. Nem nekem való az. Különbség is van
a dologban. Az erdélyi mágnások, ugy tudom, jó magyarnak nevelik
gyereküket. A dunántuli és felvidéki mágnások, a mint tapasztaltam,
németnek nevelik. A tiszavidékiek vegyesen, ki németnek, ki magyarnak
neveli, a milyen az apa vagy az anya.

Az én apám meglehetősen jó magyar ember volt. Anyám Zichy volt és
dunántuli nevelésü, de a negyvenes években a nemzeti mozgalomhoz
csatlakozott s állandóan a legjobb és legjelesebb hazafiakkal állott
érintkezésben, tehát hazafias érzülete erősen kifejlődött. Igy történt,
hogy apánktól, anyánktól egyaránt ragadt ránk valami, mely minket a
hazafias, sőt a forradalmi nemzeti irányhoz vonzott.

És aztán nevelőink, tanáraink és az a korszak, a melyben felnőttünk, azt
hiszem, ezek csináltak én belőlem is egy kis forradalmi névtelen
ügynököt.

Az ápoló és felügyelő asszonyt, a ki mellettem volt, az én időmben
Kindsfraunak neveztük, persze németül. A mágnásoknál és zsidóknál ma is
igy nevezik s ma is németül nevezik. Azt hiszem, többnyire németek is.
Én a Kindsfrau magyar nevét nem is tudom.

Az én Kindsfraumat Bibinek neveztük a családban, mint már emlitettem. A
neve volt Rakovics Krisztina. Leány volt-e, asszony volt-e, nem tudom,
de nagyon tisztes koru volt. Gondos, jóravaló, magyar nő. Annyit tudok
róla, hogy korábban gróf Vay Ábrahám családjában szolgált s Vay László
grófnak volt Kindsfrauja. Hogyan és mikor jött hozzánk, nem tudom, de
azt tudom, hogy én előttem már Gyula bátyámnak is Kindsfrauja volt s én
ő utána örököltem.

Mellettem nyolcz éves koromig, 1849-ig maradt, azután én utánam rá
szállt Pista öcsémre és Pálma hugomra. Ezeket külföldre is elkisérte.
Később visszajött és Csurgón a kastélyban halt meg. Csurgón temették el
is. Attól kezdve, mikor hozzánk került, többé házunkat el nem hagyta.

Engem gyönge testalkatom miatt későn fogtak tanulásra, Kovács Károly
volt az első nevelőm, segédje pedig Lukics; – ezek tanitottak irni,
olvasni, számot vetni. Utánuk Vallér vett kezei alá. Hazafias érzésekkel
tele szivü, buzgó férfiu, a ki a Rákóczy-indulóhoz magyar verses
szöveget készitett. Ezt: »Isten adj hazánk felett – Tiszta, fénylő, kék
eget!« Istentelen rossz vers, de mi megtanultuk s az induló zenéjére
fülhasitó gyerekhangon untig énekeltük. Első nevelőm, Kovács Károly,
1853-ban halt meg, a kolera vitte el. – Vallér után Pásztory jött
hozzánk Palicsról. Gyula és Viktor bátyáimat ez készitette elő a
gimnáziumi 5-ik és 6-ik osztályra, a mint akkor az osztrák tanrend
megkivánta. Ez tanitott volna azután engem is.

Hogy e tanitók beszerzésében apámat ki látta el jó tanácscsal, én bizony
nem tudom. Azt hiszem, Bártfay László volt, mig élt, ebben a tanácsadó.
Nagyon kitünő és tisztelt férfiu volt Bártfay. Életének története, mint
emlitettem már, a nemzeti irodalom történetének is egy részét képezheti.
Családunknak ilyen országos nevü és tekintélyü tisztviselője sohase volt
azelőtt.

Azután Pados János kezére kerültem. Ez a Pados nem mindennapi ember
volt.

Ez a forradalom kezdetén Székes-Fehérváron a káptalanban volt szentszéki
jegyző, káplán és pap. De 1848-ban földhöz vágta a csuhát is, a tollat
is s beállt honvédnek. A háboru alatt magasabb tiszti állásra vergődött
s valami különös esetei is lehettek, mert a helyett, hogy a háboru után
az osztrákok besorozták volna, hadi törvényszék elé állitották, el is
itélték, s mint várrabot Josefstadtba vitték. Ott lánczra füzve, vasba
verve töltött el valami három-négy évet, mig végre kiszabadult.

Első dolga volt Fehérvárra menni s a püspöknél jelentkezni s papi állást
kérni. Az akkori püspök Farkas Imre volt, a ki tele kételylyel és
aggodalommal, a rebellist, az elitéltet, az államfoglyot
egyházmegyéjében papi állásba helyezni nem merte. »Pedig én – ugymond
Pados – honvédnek is, papnak is fölesküdtem, tehát vagy a generálisom,
vagy a püspököm köteles nekem kenyeret adni. A generálisomat már
fölakasztották, most hát püspökömhöz fordulok, ezt már csak föl nem
akasztják«.

– Magam se szeretném, – felelt a püspök. – Hanem hát édes fiam, hogy én
neked papi állást nem adok, az bizonyos. De hogy papi állást mégis
kapsz: az is bizonyos.

Kocsira ült a püspök, behajtott apámhoz Csurgóra s apámat rábeszélte,
hogy Padost nevezze ki udvari káplánjának s gyerekei nevelőjének. Igy
került mellém házi nevelőnek és tanárnak Pados János, a ki a mellett a
csurgói kastély kápolnájában a miséket is végezni szokta. Ő volt
különben Tibor és Pista öcséim mellett is a nevelő mindaddig, mig az
érettségi vizsgát mind a hárman le nem tettük.

Abban a nagy munkában, hogy belém valami tudományt beszoritsanak,
segédei voltak: Tanács Márton hirlapiró és beszélyiró, a »Hölgyfutár«
czimü lapnak munkatársa, s utána Sal Ferencz, szintén iró, s végre
Gerlóczy Gyula. Házi tanárom és oktatóm volt hát elég.

Ezek mellett bejártam, mint rendes hallgató, itt Pesten a piarista
barátok gimnáziumába is, hol több jeles tanulótársam akadt. Jelesebb
tanáraim: Lengyel, Szepessy, Lutter Nándor voltak, s bizony nem rajtuk
mult, hogy én olyan keveset tanultam és tudtam.

Napirendünk következő volt: reggel télen-nyáron 4 óra után mindjárt
felkeltünk s fürdés, mosdás, öltözködés után azonnal tanuláshoz és
leczkefelmondáshoz fogtunk. Ez eltartott két-harmadfél óráig. Pista
öcsémmel egy szobánk volt, melynek ablakai a kőrösi udvarra néztek. Ez a
kőrösi udvar Nagy-Kőrös városának szállója volt s ott feküdt, a hol most
a Czukor-utczai nagy iskolaépület van. Az ablakokon keresztül sokszor
leselkedtünk, kivált vásárok idején a szálló udvara körül s nem egy
dévajságnak s nem egy vaskos szerelmi kalandnak voltunk szem- és
fültanui.

Egyik nap ugy, mint a másik nap, reggeli 7 órakor pontosan átmentünk a
piaristákhoz misére s mise végeztével a gimnáziumi előadásra. Pados
kisért bennünket oda is, de haza is.

Este tizedfél órakor ágyban kellett lenni.

Gyerekek, nevelők, tanárok, tanulótársak szabad köztársaságot képeztünk
együtt. Apám hetenként egyszer ebédelt velünk s akkor egyről-másról
kérdezősködött, hol tőlünk, hol nevelőinktől. Anyánkkal csak
iskolaszünet idején találkozhattunk. Ő emigráns volt, külföldön lakott
és csak szünet idején látogathattuk meg.

Nagyapám, gróf Zichy Károly, vitt ki hozzá engem 1852-ben. Anyám akkor
Svájczban (Luzernben) lakott. Ott lakott gróf Teleky László is, kit
akkor láttam először s ott ismerkedtem meg vele anyám házánál.

Azután 1855-ben látogattuk meg öcséimmel együtt anyámat s ezután minden
évben 1860-ig. 1855-ben Genfben lakott anyám. Innen Velenczébe ment át,
mikor 1856-ban meglátogattuk. Épen akkor voltunk ott, mikor Velencze
népe a kibékités végett oda küldött Miksa főherczegnek hátat forditott.
Sajátságos volt ez, én nem is értettem, anyám magyarázta meg.

Nagy sétatér Velenczében a Szent-Márk tere s a rabszolgák partja. Séta
idején telidestele emberrel. De a mikor Miksa főherczeg, az uralkodó
császár testvérje, Velencze császári helytartója és kormányzója diszes
környezet kiséretében a Szent-Márk-térre, vagy a rabszolgák partjára,
vagy a Lidóra kiment sétálni: egyszerre minden ember eltakarodott onnan
s magára hagyta a főherczeget, mintha bélpoklos lett volna. Még levegőt
se akart együtt szivni Velencze lakossága az osztrák hóditóval. Én
láttam egy ilyen jelenetet!

Hejh ha ilyen tudott volna lenni valamikor a magyar nép!

Az érettségi vizsgát husz éves koromban, 1861-ben tettem le a
piaristáknál. A pesti egyetemnek rendes hallgatója már nem voltam.
Tanultam ugyan privátim a nemzetgazdaságtant Kautz Gyulánál s a magyar
jogot Gerlóczy Gyulánál, de nem volt annak semmi sikere. Sikerét
legalább se én nem tapasztaltam, se tanáraim.

Tibor öcsémmel 1862-ben a genfi egyetemre mentünk. Ott lakott akkor
anyám is. Sok hires tanár volt itt akkor, különösen az öreg Vogt és a
hires köztársasági emigráns Barni. Mindkettőt hallgattuk. Tiborral
rendesen bejártunk az egyetemi előadásokra, de azért a tanulmányokat
komolyan nem vettük. Inkább szórakozásszámba ment az egyetemrejárás.
Eszünk ágába se jutott tudósnak készülni.

Pénz dolgában igy álltunk: tizennégy éves koromig soha se kaptam
kezemhez egy krajczárt sem. A mire szükségem volt, azt beszerezték s
nekem költekezésre nem volt szükségem. De magam nem is mentem sehova, a
palota udvaráról magam talán nem is távozhattam volna. Mindenütt kisérőm
volt. A nevelő vagy segédje.

Tizennegyedik évem betöltével pár évig havonként 5 forintom, azontul 10
forintom volt. De ezt se kaptam kezemhez, ezt is Pados János kezelte és
csak akkor adott, a mikor séta vagy kimenés közben valamit épen
vásárolni akartam. Tizennyolcz éves koromig pénz fölött szabadon nem
rendelkeztem. Igy nevelődtek testvéreim is.

Mikor az érettségit letettem: akkor jutottam végre havonként 200 forint
költő pénzhez. No hiszen volt is aztán hegyen-völgyön lakodalom,
későn-korán dinom-dánom. A legelső napon, mikor ily tenger pénzhez
jutottam, már a következő nap reggeli 6 órája vetett haza. Tivornyáztunk
egész éjjel szakadatlan.

Jó kompániára akadtam. Nem maradt el Tibor öcsém sem. Velünk tartott
gyakran Nádasdy Feri és az öreg Thaly Kálmán. No akkor nem volt öreg,
most se az, de csak ugy nevezzük. Kormos Béla, Bartha Guszti, Kuliffay
Ede s többen, az ifjuság hangadói, jó vivók, legénykedő athléták.
Kávéház, czigány, felelősség nélküli udvarlás, holmi politikai
tüntetések: im ezekből állott a korhelykedés.

Az az élet, melyet az iskola, a tanárok és a tankönyvek társaságában
töltöttem, ezzel a jóizü, hazafias korhelykedéssel ért véget.

Megtanultam magyarul, németül és francziául beszélni, irni és olvasni.
Ezenkivül nem tudtam semmit, alaposan pedig nem tudtam épen semmit.
Világtörténet, hazai történet: köd volt előttem. Latin nyelvből néhány
mondat, görög nyelvből néhány szó volt a tudományom. Még a magyar
költészet termékeiből legtöbbet ismertem.

Az osztrákot gyülölni, a papot komolyan nem venni, a vallásba el nem
merülni, a keresztet nem nyaldosni, az álnokságot és szinlést kerülni s
mindig, mindenben igazat mondani: ide edződött ki fiatalkori erkölcsünk.

De jó magyar érzésem, azt hiszem, megmaradt annyira, a mennyire oly
embernél, ki élete nagy részét külföldön tölti, megmaradhat.

És azt hiszem, emberszerető és demokrata tudtam maradni.

Gyerekkoromban az én apám még földes uraság volt. Főur, zászlós ur,
uradalmak tulajdonosa, jobbágyok és zsöllérek ura, száz tisztnek és ezer
cselédnek urasága, egyházak, templomok és papok kegyura, alattvalóinak
főbirája, a szatmári nemességnek vezére s több efféle jogok, méltóságok,
tisztségek és szabadságok birtokosa.

Valóságos kényur a régi alkotmány értelmében, a kinek a királyon kivül
nem parancsolt senki s a ki a királyon kivül nem is félt senkitől. Ura
volt, mint nekem mondták, életnek és halálnak is. Minden uradalmában
volt uriszéke, minden uriszéknek ő lehetett elnöke és vezetője. Az
uriszék börtönre és halálra is itélhette a bűnösöket s az apám kegyelmet
is adhatott, ha akart, az elitélteknek. Igy volt-e egészen, én nem tudom
biztosan, de azt tudom, hogy olyan főurnak, mint az apám, a joga vagy
legalább a befolyása határtalan volt.

Azt ugyan nem hallottam, hogy az apám kényuraskodott volna. Azt se
vettem észre, hogy belém akarta volna csepegtetni, hogy én valami isten
kedvező kegyelméből született önkénykedő uracska volnék. Nevelőim,
tanitóim is oly szabad és nemes gondolkozásu férfiak voltak, hogy ily
bolond középkori szellemet meggyökerezni gondolkodásomban sehogy se
engedtek volna.

De azért volt alkalom erre is.

Ha Nagy-Károlyban voltunk, a városi kézmüvesek és parasztok gyerekeivel
sehogy se engedtek együtt játszani, a napot együtt tölteni.

A kastélybeli huszároknak, hopmesternek, cselédeknek örökké az volt
intésük hozzám, hogy én a rongyos mesteremberkölykekkel és
parasztkölykekkel ne barátkozzam. Furcsa az, hogy az efféle cselédek, az
urasági udvarokban élő s kényelemben, gond nélkül henyélő szolgák
mennyire lenézik a maguk fajta szegényebb néposztályt.

Egyszer valamelyik kegyurasági faluból egy fiatalabb koru pap vagy barát
jött a kastélyba s nekem is kezet csókolt. Lehettem hat-hét éves.

Elbámultam.

Azt láttam ugyan, hogy apámnak mindenki kezet csókol, a főtiszttől
kezdve a kanczellistáig, de még a nagykárolyi városi tisztviselőség is,
de nekem még főtiszt és papféle ember nem csókolt kezet. Gyerekészszel
megkérdeztem a papot:

– Miért csókolta meg maga a kezemet?

– Mert a mi jó istenünk a kis gróf urat arra rendelte, hogy nekünk
uraságunk legyen.

Elmondtam ezt nevelőmnek, Kovács Károlynak, vagy talán ő maga is látta
ezt a jelenetet. Kovács Károly jól összeszidta azt a papot, hogy az ily
magaviseletével ne rontsa a gyerekeket. Előttem meg aztán szamárnak,
butának nevezte folyton azt a papot s azt mondta, azért hizelkedett
nekem, hogy engem megrontson.

Ez a nevelőm, de utóbb Vallér és Pados még sokkal jobban fejembe verte,
hogy a jobbágyot lenézni nem szabad, az emberek mind egyenlők, az én
születésem s apámnak rengeteg vagyona csupa véletlen és esetlegesség;
hogy ebben nekem semmi érdemem, sőt ezt valahogy ezentul kell
emberszeretettel, jó magaviselettel megérdemelnem s a sorsnak
meghálálnom. Sőt Vallér annyira ment, legalább én ugy értettem, hogy én
nagy terhet vettem vállaimra, mikor ilyen előkelő nagy urnak születtem s
hogy nekem ezért egész életemen át bünhődni és vezekelni kell.

No ezt akkor se akartam elhinni, ma se hiszem. Nekem ugyan magas
születésem és nagy vagyonom előnyeiben alig volt részem, de a hogy magam
ismerem, valószinünek tartom, hogy egy kis demokrataság minden esetre
fészket vert volna lelkemben.

Apámnak volt háromszázezer hold földje s azt se tudom, hány kastélya és
palotája. Én apám uradalmainak se számát, se nevét soha nem tudtam, de
nem is kerestem. Engem nagy és fényes multu családom neve és dicsősége
se kápráztatott el soha. Én igen jól éreztem magam minden rang és minden
nagy név nélküli jó emberek között. Kenyérkereső munkát ugyan se nem
tanultam, se meg nem szoktam s ennyiben demokrataságom csonka volt, de
azért én bennem a demokrata felfogás és érzület mély gyökeret vert.
Mikor pedig hosszu távollét után haza jöttem s a magyar mágnások engem
ugyszólván bojkottáltak: ez se esett rosszul nekem. Azt hiszem s te is
jól tudod édes vajdám, hogy én ujabb koru jó barátaim közt igen jól
éreztem magam.

S ezt gyerek- és ifjukori nevelésemnek s a Francziaországban töltött
hosszu időnek köszönhetem. E nevelés más volt, mint a mostani
mágnásfiuké.

Német norddeutsche, szentszivkisasszony, angol miss, franczia
gouvernante, cseh muzsikus, cseh jáger, osztrák rittmeister, angol
jockey, német és franczia abbé, jezsuita prédikáczió, karlsburgi iskola:
ezek veszik körül ma a mágnásfiut és leányt. Hát a magyarság hol marad?
Hát a hazafiérzés buzgalmát hol sajátitják el? Hát a szabadság lángoló
szeretete, hát a munkásembernek igazi megbecsülése hol marad? Hol az a
mágnásfiu most, a ki a püspökkel és az uralkodóval szemben a nép mellé
álljon s készen legyen bitóra és vérpadra is menni, ha küzdelme bukni
talál?

Én mint gyermek, láttam ilyeneket s mint ifju és férfi ott voltam
Garibaldi és Kossuth körül s a mit ők és embereik rám biztak, azt
törekedtem elvégezni. Nem biztak rám sokat, nem is volt tehetségem
sokra, de nem is válogattam a munkában.

Apám 1862-ben kiment a londoni világkiállitást megnézni s engem is
magával vitt. Nem hiszem, hogy csupán az én kedvemért ment volna ki.

Együtt egy időben s egy hotelben szállva volt ott velünk együtt báró
Wenckheim Béla, gróf Szápáry Antal és Majláth György, a későbbi
országbiró.

Wenckheim Béla, bár jóval idősebb volt, mint én, jó pajtásom volt, semmi
fölényét nem éreztem s minden dologról csak oly komoly vagy ledér
felfogása volt, mint nekem. Vig és jó kedvü volt mindig s apám is nagyon
szerette. Többet pedig semmivel se tudott, mint én. Csodálkoztam is,
mikor Párisban meghallottam, hogy miniszterré is lett.

Mikor később hazajöttem s találkoztam vele és kérdeztem, miként mert ő
miniszterségre, sőt még miniszterelnökségre is vállalkozni, azt felelte:

– Bagatell az Gábor, sokkal nehezebb négy csikót négyesbe jól elhajtani,
mint a miniszterelnökséget elviselni.

Azt hiszem, miniszterelnök kartársai nem voltak ebben a véleményben.

Szegény Wenckheim, egész életében magamforma könnyü vérü ember volt.
Olyannak ismertem a hires csákói vadászatokon. Azt hallottam róla, mikor
meghalt, előbb végrendeletet csinált, de csak azért, hogy örököseinek
megparancsolhassa, hogy őt vörös frakkban temessék el. Ugy tudom, igy is
történt. Valamikor nagyon szeretett vörös frakkban vadászgatni s a
kopóvadászatot nagyon kedvelte.[7]

Gróf Szápáry Antallal is igen jó barátságban álltam. Ez nagy pecsovics
volt s később egyszer a nemzeti kaszinóban nagyon összeszidtam; ha
rákerül a sor, elbeszélem.

Majláth Györgygyel nem tudtam anyira rokonszenvezni. Mindig bölcs
mondásokban beszélt velem s akkor huszonegy éves koromban ezt még ugy se
szerettem, mint ma.

Apám lelkemre kötötte, hogy a kiállitást szorgalmasan látogassam s
kivált a vasgyártás, szövés-fonás, mezőgazdaság és hajózás gépeit jól
megfigyeljem. De bizony nem tettem én ezt. Nem volt hozzá semmi kedvem.
Sohase tudtam én eligazodni se egy lokomobil, se egy szövőszék
gépezetén, hiába magyarázták nekem. Ott meg volt száz számra, ezer
számra. Mindössze is egy peniczilust vettem emlékül fél fonton.

Mikor értesültünk Tibor öcsém párbajáról, melyet Kapczyval vivott s
melyben Kapczy meghalt, azonnal eljöttünk haza.

Apám ugyan jó szemmel nézte, ha nem igen ijedünk meg az árnyékunktól, de
azért még se nagyon kedvelte volna, ha párbajokban vitézkedünk. Kedve
volt ahhoz, hogy mi nagyobb utazást tegyünk s később szivesen
belenyugodott, hogy afrikai vadászatra vállalkozzunk.

Meglátogatott bennünket 1863-ban Genfben s ekkor rávett, hogy utazzuk be
Spanyolországot. Igaz, hogy mi is szivesen beleegyeztünk. Némi okunk is
volt Genfből távozni, mert Tibor öcsémnek némi kalandja volt egy férjes
szép nővel, mely könnyen veszélyessé válhatott volna. E miatt czélszerü
volt, hogy Genfből távozzék, én pedig nem akartam őt elhagyni.

Hárman vállalkoztunk az utazásra. Én, aztán Tibor öcsém és Deuchmann
barátunk. E velünk egykoru fiatal emberrel Genfben az egyetemen
ismerkedtünk meg s igen jó barátság fejlődött ki köztünk. Fia volt egy
kölni bankárnak, sokáig voltunk vele együtt s egyszer itthon
Magyarországban is meglátogatott bennünket, a mint ezt lassanként majd
egymás után elbeszélem.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 7: Magam is láttam egy érdekes vörös frakkos vadászjelenetet.
Ezelőtt több mint harmincz évvel, gróf Batthyányi István, gróf Nádasdy
Ferencz s tán mások is kopófalkát tartottak Polgárdin és Lepsényben, s
minthogy uradalmaik az én mezőszent-györgyi birtokommal szomszédosak, az
én birtokom is néha megtaposták. Kárt is tettek, kivált a kisebb
birtokokban, de a kárt az uradalmi ügyvédek mindig elpörölték s azért a
parasztgazdák nagyon haragudtak a kopóvadászó urakra. Egy alkalommal egy
szentgyörgyi parasztgazda látja ám, hogy jön a falka, kerget egy
nyomorult nyulat s a falka nyomában egy csomó vörös frakkos ur nyargal.
Valamennyien egyenesen az ő szőlejének tartanak. A szőlőben pedig éppen
akkor nagy kárt tehettek. Kezébe fogott tehát egy hosszu dióverő póznát
s magasra tartva, már messziről integetett a nyulnak, hogy oda ne
találjon futni az ő szőlejébe, mert különben baj lesz. A nyul azonban
nem ügyelt rá s épen neki futott. Utána a kutyák, a peczérek és az
uraságok. Hejh a paraszt se volt rest s a kutyákat el kezdte a póznával
lazsnakolni, a mig csak el nem tisztultak keze ügyéből. A lovasok közt
volt Wenckheim is, akkor belügyminiszter. Oda ugrat a paraszthoz s rá
kiált:

– Héjh te goromba paraszt, hogy mered bántani a kutyákat?

Oda néz a paraszt.

– Nini, a német teremburádat, még neked áll följebb?

Megcsóválja a dióverő póznát s Wenckheim felé suhint. Ha el nem ugrat
előle, leüti a lóról.

– Hogy türheted ezt, – kérdi egyik társa, – belügyminiszter létedre?

– Hát hiszen németnek nézett, csak nem bántom azért, hogy egy németet
meg akart verni.

Ez 1867-ben történt.

Eötvös Károly.]



UTAZÁSAINK.

(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból
Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet
fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel
barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas
tél szorit meg Afrikában.)

Mikor az utazás végleg el lett határozva, Genfből Párisba mentünk s ott
szereltük fel magunkat. Ajánló levelünk Wodianer Móricztól volt Madridba
Weiszweiler bankárhoz, ki aztán ellátott bennünket egész Spanyolországba
a kellő ajánlatokkal.

De el is láthatott, mert a királyi udvarnál csaknem mindenható volt.
Abban a hirben állott ugyanis, hogy ő Izabella királynőnek egyik
kegyencze, még pedig nagy kegyencze s a királyné legbensőbb titkainak is
részese.

Párisból Bordeauxba, onnan Biarritzba mentünk. Itt találkoztunk
véletlenül gróf Károlyi Alajos unokatestvéremmel.

Spanyolországi utazásunkat részletesen elbeszélni nem akarom. Nem is
volt az nagyon érdekes, mert gyorsan végeztük s különös ismerkedésre nem
volt se időnk, se alkalmunk.

Hogy miként hatoltunk át a franczia-spanyol határon, ezt mégis
megemlitem.

A finánczok és vámőrök mindenünket apróra át akarták kutatni s minden
podgyászunkat tizszer is össze-vissza turkálták. Én nem vagyok nagy
türelmű ember s utóbb el kezdtem őket szidni francziául is, németül is,
magyarul is, a hogy a nyelvemre jött. Már épen büntetni és letartóztatni
akartak, mikor magyar káromkodásomra egy véletlenül ott ácsorgó ur
figyelni kezdett s kérdezte, hogy kik vagyunk? Megmondtuk nevünket s
arra bemutatta magát: ő Raschowitz nevü pesti zsidó s most
Spanyolországban tartózkodik.

Ezután egy-két szót intézett a vámtisztekhez s arra azok félben hagytak
minden fürkészést s nagy udvariassággal kértek bocsánatot.

Néztem ezt a pesti zsidót. Ördöge van ennek? Nem volt az neki, hanem
Narvaez generálisnak volt kedvencze s attól volt levele. E félelmes
névre megjuhászodtak a finánczok.

Két Raschovitz élt egykor Budapesten. Testvérek voltak. Az egyik
terménykereskedő lett s itthon maradt. Vagyonra és tekintélyre tett
szert s mint hallom, valamikor hitközségi elnök is volt.

A másik Raschovitz Párisba költözött s ott harmad-negyedrangu bankárrá
lett. Csinos vagyonra tett szert. Spanyolországnak mindig kölcsönre volt
szüksége s ez a Raschovitz közbenjáró volt a kölcsönök kötésében. Ez
okból járt gyakran Spanyolországban s igy ismerkedett meg a rettenetes
Narvaez generálissal is.

Jó hasznát vettük ott a vámhatáron.

Ugy hallom, mind a két testvér utóbb tönkrement s családjuk elszéledt.

Spanyolországi utazásunk nem tanulmányozási utazás volt. Nem
vizsgálgattuk mi se az embereket, se az intézményeket, se az ipart, se a
földmivelést. Alkotmány, törvénykezés, közigazgatás s egyéb efféle
eszünkbe se jutott. Csak jöttünk, mentünk egyik városból a másikba. Az
utczákat, a város fekvését, a hiresebb palotákat és templomokat
megnéztük; a vendéglők kényelmét vagy kényelmetlenségét végig élveztük;
mulattunk, ha lehetett, minden kicsapongás nélkül; – ha ismerősre
akadtunk, azzal elbeszélgettünk; – akármit láttunk vagy néztünk, semmit
föl nem jegyeztünk. Nem volt utazásunknak semmi más czélja, mint utazás
által tölteni az időt s az unalmat az utközben talált dolgok
megtekintésével elüzni. Nem használtunk mi Baedeckert sem, sőt azt se
tudom, hogy akkor már volt-e Baedecker.

Igy barangoltuk be Madridot, Cordovát, Sevillát és Cadixot. Egészségben,
jó kedvben, pénzben nem volt fogyatkozásunk.

Cadixból hajón mentünk át Lissabonba, Portugallia fővárosába, hol
véletlenül ugyanabba a vendéglőbe szálltunk, a hol szegény gróf
Batthyányi is szállva volt.

Nagy örömöt okozott neki, hogy velünk találkozott. Érdeklődött irántunk
s ezer kisebb-nagyobb dolog iránt kérdezősködött. Ő már akkor hosszabb
idő óta volt külföldön, a minthogy élete nagy részét külföldön töltötte.
De azt mondotta nekünk, hogy már készül haza, már megunta a künlétet.
Csak azt várja, hogy az egészsége jobbra forduljon.

– De hogyan jösz haza, hiszen régen elszoktál te már a hazától s az is
tetőled.

– Dehogy szoktam, majd visszaszokom, aztán az igaz, hogy sohase
vágyakoztam azelőtt ugy haza, mint most. Ugy látszik, ha megvénül és
elgyengül az ember, megváltozik a természetünk. Én legalább most már
minden esetre haza megyek, csak azt várom, hogy kissé megerősödjem.

Az igaz, hogy kiszáradt, elerőtlenedett, elaggott ember szinében volt.
Hiszen öreg ember is volt. Lehetett már hetven-nyolczvan éves is. De
azért többször előhozta, hogy csak haza, csak haza!

De nem lett ebből semmi. Akkor is utban volt Madeira felé. A tüdővész
már nagyon elhatalmasodott rajta, a párisi orvosok azt mondták, hogy
Madeira tengeri levegője még segithet rajta. Maga mellé vett egy
franczia orvost s azzal utazott Madeirába. Igy találkoztunk vele
véletlenül.

Sohase jött haza, de a kontinensre se. Meghalt Madeirán.[8]

Benéztünk Gibraltárba is az ottani angol állomáson. Nagy előzékenységgel
fogadtak az angolok s mutatták meg erődüket, majmaikat és rettentő
sorhajóikat. Legalább ezer ágyut láttunk az erődökön és sorhajókon.

Volt oka az előzékenységnek. Gibraltárban volt Codrington, a ki a walesi
herczeg udvarához tartozott, a herczegnek kisérője s voltaképen
udvarnagyja volt. Ez valamikor a bonni egyetemet járta s Bonnban
Deuchmann barátunk apjánál, ennek házában volt szállva s a családdal jó
ismeretségbe jutott. Ehhez volt utitársunknak, Deuchmannak ajánló
levele.

Codrington ismeretsége vagy legalább jó tanácsa életünket mentette meg.

Innen ugyanis hajón akartunk menni Malagába. Valami Louise nevü franczia
hajó indult oda s mi meg is váltottuk e hajóra jegyeinket. A hajónak
éjfélkor vagy hajnalban kellett elindulni.

A bucsuebédet este együtt ettük meg Codringtonnal. Ebéd alatt a nemes
lord lebeszélt hajón való utazási szándékunkról. Azt mondta, hogy okos
ember, ha csupán szórakozni akar, csak ott megy hajón, a hol ki nem
kerülheti s akkor megy postakocsin, a mikor kevés a pénze. Menjünk mi
lóháton.

Elfogadtuk tanácsát, noha hajójegyünk értékét elvesztettük. Még az este
intézkedtünk Codrington segélyével nyerges lovak iránt s másnap vidáman
elindultunk lóháton.

Azonban podgyászunk is volt s málhás lóval vesződni nem akartunk.
Felfogadtunk hát a hotelben egy bérszolgát, átadtuk neki podgyászunkat s
hajójegyeinket, hogy ő hajón menjen Malagába s ott várjon be bennünket,
– ha esetleg előbb Algesirásban nem találkoznánk. A podgyász közt egy
kis eleven kutya is volt, melyet én ajándékba akartam vinni Lyonba egy
barátomnak.

Iszonyu zivatar, eső, felhőszakadás, árvíz lepett meg bennünket mindjárt
elindulásunk után. Három álló napig mindig áztunk, mindennap csuronvíz
lettünk s lovaink néhol hasig gázolták a vizet. No hiszen áldottuk mi
Codringtont ezért a bolond tanácsért.

Malagába érünk, keressük a bérszolgát, keressük podgyászunkat, egyiknek
sincs se híre, se hamva.

Hanem azt igenis meghallottuk, hogy utközben a Louise hajótörést
szenvedett s emberestül, patkányostul, mindenestül elveszett. Két
holttestet már ki is vetett a tenger, s bár egyik se a mi bérszolgánk
volt, mindamellett őt podgyászunkkal együtt elveszettnek tartottuk. Ha
hajón utazunk, minket is ez a sors ér s én neked, édes vajdám, most nem
mesélgetnék, Tisza Kálmánt nem hajszolnám és Samu infámis karczosát nem
az én asztalomnál inná a jó Ada.[9]

No hiszen áldottuk most Codringtont bölcs tanácsáért.

De még bérszolgánk és podgyászunk is megkerült. A bérszolga ugyanis a jó
borravalóból annyit ivott, hogy elaludt és a hajóról lekésett s kocsira
kapva, a következő napon szerencsésen megérkezett. Épen uj
felszereléssel akartuk már magunkat ellátni, mikor hozzánk betoppant.
Tibor öcsém ugy megszoritotta a kezét, hogy fölsikoltott s féllábon
tánczolt előttünk.

Innen Granadába mentünk. Ennek már emlékeit s minden nevezetességét jól
megnéztük. Deuchmann barátunkban itt különösen fölébredt a jó német
tudnivágyás s hurczolt bennünket mindenhova s magyarázott és
magyaráztatott vég nélkül.

Megnéztük a czigányokat is. Muzsikájukat, tánczukat, lakásukat, szép
lányaikat. Az igaz, hogy öltözetük a mulatóban szebb és gazdagabb, mint
a mi czigányainké, de lakásuk ép oly piszkos, öregjeik ép oly rongyosak,
mint minálunk. Hanem hegedülni nem tudnak, csak holmi cziterát, hárfát
pöngetnek.

Utba ejtettük Valencziát is s ugy mentünk Marseillebe s onnan a kis
kutyát Lyonba expediálva, mentünk Nizzába.

Itt találtuk édes anyámat, kinél ott volt Pálma hugom. De épen ott volt
Viktor bátyám is, ki e tájban házasodott s nászutjában nejével együtt
meglátogatta édes anyámat. Augusztus végén vagy szeptember elején volt,
a mikor itt családunk tagjai közül vagy hatan összekerültünk.

Itt határoztuk el véglegesen afrikai utazásunkat. S itt is szereltük fel
magunkat az utazásra.

Vettünk sátrat, vadászati szereket, ágynemüeket, pokróczokat. Volt egy
Ábel nevü régi franczia komornyikom, ezt vittük magunkkal hárman s több
szolgánk egyelőre nem is volt.

Marseilleben szálltunk hajóra. Egy Tiber nevü franczia hajó vitorlázott
el velünk Afrikába, hol mindenek előtt Algirba siettünk.

Algir kormányzója akkor Mac-Mahon volt, a későbbi köztársasági elnök.
Volt hozzá ajánló levelünk Malaez grófnőtől, ki a florenczi udvarnál
székelő akkori franczia követ neje volt. Anyám ismeretsége volt ez a
grófnő.

Mac-Mahon nagyon szivélyesen fogadott bennünket, mintha csak régi
ismerősek lettünk volna. Rólunk magyarokról ugyan átkozottul keveset
tudott a már akkor is hires generális, de tudatlansága szivélyességét
nem zavarta. Egyszer például ebédközben jó kedvében azt kérdezte tőlem,
hogy nekem miféle magyar foglalkozásom van?

– Semmi sem. De hogy jut e kérdés Önnek eszébe?

– Bocsánat, de én ugy tudom, hogy a magyar vagy huszár, vagy muzsikus,
vagy czirkuszlovas és állatszeliditő.

Persze Mac-Mahon más magyart alig látott, mint huszár-egyenruhát. Ilyet
visel a huszár s Párisban ilyet visel minden magyar muzsikus czigány és
igen sok czirkuszlovas és állatszeliditő, a ki különben még hirét se
hallotta a magyar nemzetnek.

Adott Mac-Mahon fölötte kitüntető ajánló leveleket nekünk Afrika,
illetőleg Algir belsejébe, a hová csak menni akartunk, az összes arab
bürókba. Vettük is ezek hasznát nem egy helyütt.

Mielőtt azonban afrikai élményeinket lejegyezném, meg kell emlitenem egy
rokonommal való találkozásunkat.

Volt anyai nagyapámnak, gróf Zichy Károlynak egy nővére, gróf Zichy
Leopoldina, ki báró Kresz Károlynak, később lovassági tábornoknak volt
felesége. Ez a Kresz báró már régen meghalt, még az 50-es években. Én
nem is igen ismertem, csak egyszer találkoztam vele, mint gyerek, ha jól
emlékszem, Bécsben vagy valahol Bécs környékén. Bajorországi báró volt
eredetileg Kressensteini előnévvel, de a neve után mindig odatette egyéb
német nemességi czimeit is. »Herr auf Kraftshof und Röttenbach bei
St.-Wolfgang.« Magyarul: »Kresszensteini báró, Kraftshófnak és a szent
Farkas mellett való Röttenbachnak ura.« Pedig bizony nem volt ő semminek
se ura, még a feleségének se. Elmult már negyven éves, mikor nagyapai
nagynénémet elvette. Ez meg akkor még 22–23 éves televérü Zichy-lány
volt, s férje egyebet se hozott a házhoz, mint katonai csillogó
egyenruháját. Különben a franczia háborukban vitézül verekedett s utóbb
egy ulánus ezredet is kapott Ferencz császártól. Házasságuk első évében
mégis született egy lányuk, a kit Leontine névre kereszteltek, s ki
később gróf Khevenhüller-Metsch Otmár felesége lett. Ő vele többször
találkozhattam volna, találkoztam is, de a köztünk levő atyafiságról
soha nem emlékeztünk meg.

Mi mágnások ugy vagyunk az atyafisággal, mint a zsidók. A szegény
atyafit, ha már másod vagy harmad ízbeni a rokonság, sehogy se akarjuk
vérrokonnak elfogadni. Mint a kinek sok pénz van zsebjében, nem szivesen
ül le kártyázni oly emberrel, a kiről tudja, hogy semmi pénze sincs. A
legjobb esetben is mit nyerhessen tőle?

Erre a kresszensteini bajor bárócska sógorra is csak azért emlékezem ily
elevenen, mert ha valami kis vagyonu mágnásról volt köztünk, gyerekek
közt szó, nem egyszer kérdeztük dévajkodva egymástól, vajjon nem
kraftshófi és röttenbachi uraság az illető?

Ez a Kresz báróné nagynéném 1830-ban sulyosan megbetegedett, s orvosai
tanácsára Montpellierbe, Francziaországba ment üdülni. Innen, mikor már
jobban érezte magát, egy alkalommal áthajózott látogatás végett Algirba
s onnan nem is jött többé vissza soha. Pedig jó hosszu ideig élt, az
1872-ik év végén halt meg. Anyámnál láttam a franczia nyelven irt
halotti jelentést.

Benső barátságba keveredett egy hegedüvirtuózzal, vett birtokot Algirban
s birtokán Bonfarikban épitett kastélyt, de tartott házat Algirban is. A
virtuóz utóbb elhalt, vagy elhagyta őt s akkor arabokkal vette magát
körül s tökéletesen megtanulta az arab nyelvet is.

Az igaz, hogy magyarul beszélni vagy sohasem tudott, vagy teljesen
elfelejtett.

Meglátogattam. Ekkor már igen öreg volt, hiszen még a mult században
született. Elkérdezte tőlem az egész gróf Zichy-atyafiságot, mintha én
azt tudtam volna.

Szivesen fogadott, de többé én se láttam. Ugy tudom, ott halt meg
Bonfarikban. Egész regény volt élete. Szép sudár termetü arab imádói
voltak, de csak szegényebb sorsuak. Ha megunta őket vagy ha azok unták
meg őt, vett nekik egy kis házat, kertet, földet s adott hozzá egy lovat
vagy öszvért s ezzel elbocsátotta őket.

Enyelegtem vele imádói miatt. De nagyon meg tudott felelni.

– Ne fecsegj öcsém. Különb legények ezek imádónak, mint ti vagytok
otthon Európában. Ha szeretnek és a mig szeretnek: igazán szeretnek s
más nő után nem futkosnak. Ha pedig nem szeretnek: megmondják nyiltan.
Nem is hazudnak, nem is féltékenykednek, nem is viszálykodnak. És ha
szeretnek, nem a grófnét szeretik, hanem az asszonyt, a valóságos
asszonyt.

Volt vele Bonfarikban egy öreg huszár is. Ezt magával vitte még
Francziaországba s azután Áfrikába is. Magyar huszáros, zsinóros ruhában
volt s magyarul szólítottam meg. De ő francziául felelte, hogy nem tud
magyarul.

Jól összeszidtam.

– Micsoda magyar vagy te, hogy nem tudsz magyarul?

– Hát hiszen cseh vagyok én, nem magyar!

– – – No Isten áldjon meg jó öreg néném. Maradj hát te csak arabusnak.
Sohase láttam többé!

Rendszeres uti naplót ne várj tőlem édes vajdám. Mondtam már, hogy
naplót nem vezettünk. Én csak egyszerüen, minden összefüggés nélkül
elbeszélem azt, a mi fontosabb dolog történt velem, vagy a mire
élénkebben emlékezem. Még az időrendről, kalendáriumról, egymásutánról
se állok jót egészen, nem is tartom fontos dolognak. A mi pedig
barangolásunk geografiáját illeti: ezt majd te fogod üres óráidban – ha
lesznek ilyenek – összeállitani.[10] Én bizony a térképeket se igen
nézegettem, a városok és hegységek nevének helyesirásáról se vagyok
biztos. Mit tudom én, hogy a francziák szeleburdi s az arabok, mórok,
kabylok torokhangu, suttogó kiejtését jó helyesirással jegyeztem-e föl?

Algirban, a tengerparti városban tudniillik, hetekig mulattunk.
Megismerkedtünk s összebarátkoztunk a helyőrség sok tisztjével, fiatal,
könnyü vérü legényekkel. Elvittek ezek bennünket minden mulatóhelyre,
kávéházakba, táncztermekbe, érzéki látványosságok és szórakozások
helyiségeibe s bemutatták nekünk a könnyü erkölcsü arab, mór és zsidó
női szépségek egész algiri gyüjteményét. E nők különben se ivásban, se
tánczban, se énekben nem oly zajosak, tobzódók és ugrándozók, mint a
hasonló életmódu párisi és budapesti leányok. Akár természetük, akár
tettetés náluk, de a komolyság látszatát jobban megőrzik. Az igaz, hogy
zenejátékuk se klarinéttal és hegedüvel dolgozik. Még csak nem is
zongorával.

Nekem akkor nagyon megtetszett ez a katonaélet.

Mi itthon nem voltunk katonák. Olyan légkörben növekedtünk, mely
gyülölte a katonát, minthogy az a katona akkor osztrák volt. Még csak
gondolnunk se lehetett arra, hogy katonáskodjunk. A katona valódi
feladatáról fogalmam se volt, vagy ha volt, nagyon félszeg. Azt
gondoltam, az az igazi katona, a minőt Algirban láttam.

Karddal, pisztolylyal bánni tudni; diszes egyenruhában fesziteni,
sétálni, udvarolni; a hátas lovat az utczán és tengerparton végig
finczoltatni; naponkint egy-két órai gyakorlatot megcsinálni; ebédnél
enni, inni, élczeskedni és nevetni; éjfélig vig lányok közt lenni, ha
pedig az arabok és a kabylok békétlenkednek, azokat rettentő hideg
vérrel legyilkolni, összelőni, agyonkaszabolni: ebből áll a
katonáskodás.

Az ördög gondolt arra, hogy a katonának tanulni is kell. A tudós
katonáról ugy beszéltek algiri uj barátaink, mint valami pápaszemes,
tobákos, csoszogó iskolamesterről. Nekem, akkori eszemmel és
tapasztalásommal nagyon tetszett ez a felfogás. De a társaság is nagyon
tetszett. Karddal, pisztolylyal mi is tudtunk ugy bánni, mint ők, talán
még jobban is. Tibor öcsém edzett izmai nem utolsók voltak, a mi pedig a
tudományokban való jártasságot illeti, mi ugyan semmit se tudtunk, de
annyit mégis tudtunk, mint algiri franczia barátaink.

Elvégre mi utazni és vadászni akartunk, ki kellett tehát tekinteni a
vidékre is. Meg akartuk járni nemcsak az algiri, hanem a constantinei és
esetleg oráni tartományt is s az Atlashegység néhány ágazatát, a kis
Saharát s ha lehet, egy kissé a nagy Saharát is megismerni. Mindebből
kevés történt meg, de mégis csak megtörtént valami.

Legelőször is elbeszélem meglövetésem történetét.

Milianában s annak környékén időztünk egy alkalommal. S egyszer
Milianától 47 kilométernyire lovagoltunk ki egy jó vadászterületre.

Én a ló hátáról egy nagy csapat foglyot vettem észre a harasztban.
Leszálltam a lóról, lovamat átadtam egy arab szolgának, közel mentem a
fogoly csapathoz, mely be is várt jó közelre s egy követ a foglyok közé
hajitottam, hogy repüljenek föl s közibük lőhessek. A foglyok
felröppentek, én kapom a puskát s lövésre vállamhoz szoritom, mielőtt
azonban lőhettem volna, jobb karom csak leesett s a puskát balkezemmel
alig tudtam megtartani. Első pillanatra nem tudtam mi történt. A másik
pillanatban fájdalmat éreztem jobb vállamban a hónalj táján, oda
tekintek s látom, a ruhám csupa vér.

Puskagolyó talált a felkaromon a bicepsizom felső széle mellett s
keresztülhatolt karomon.

Honnan jött a golyó, sohase tudtuk kipuhatolni. Igaz, hogy nem is volt
idő a vizsgálódásra. Előttem senkise állt. Nem valószinü, hogy társaim
valamelyike hibázott rám. Valami kósza arab lőhetett meg.

Sebem nagy volt, a vérzés is nagy volt. Hol lovon, hol kézen azonnal
visszavittek Algirba s Mac-Mahon, mihelyt balesetemről értesült, azonnal
saját orvosát küldte hozzám ápolni és gyógyitani.

Az orvosi tanácskozás arra az eredményre jutott, hogy ha életemet meg
akarják menteni, karomat okvetlenül le kell vágni, még pedig tőben.
Közölték velem.

De ebbe én semmiképen bele nem egyeztem. Én tőben levágott karral élni
nem akartam. De bántott az aggodalom, hogy narkotizálnak, elkábitanak s
azalatt vágják le karomat. Ezt meg kellett akadályoznom.

Tibor öcsémet érzékenyen megkértem, hogy ezt semmiképen meg ne engedje.
Megigérte. De én becsületszavát is kértem erre. Egyuttal becsületszóra
fogadást tettem előtte én is, hogy ha karomat levágják s életben
maradok, nyomban agyon lövöm magam. Tibor öcsém becsületszavát adta s
ezzel megnyugodtam.

Csakugyan nem is volt szükség a kaszabolásra. Mac-Mahon orvosa,
fiatalságom s a jó természet gyorsan és alaposan segitett s én három hét
alatt rendbe jöttem. Üdülés közben igen gyakran voltunk Mac-Mahon
vendégei s mindig szives házi gazdánk volt.

Betegségem alatt ismerkedtem meg a hires párduczvadászszal,
Bonbonnellel. Sokkal idősebb volt, mint én, de azért benső, igaz
rokonszenv és barátság fejlődött ki köztünk, mely fennállott haláláig.
Arczképével is megajándékozott, ismered te is édes vajdám. Közöltem
veled, hogy mint öreg ember, tavaly halt meg s kivánatára családja nekem
is megküldte a halottjelentést. Szegény kis Endre fiammal kapcsolatban
sok emlék köt ez öreg nemes barátomhoz s azért elmondok róla egyet és
mást.

Volt egy életveszélyes kalandja egykor egy óriási párduczczal.

A Ben-Assenatt arab törzs vidékén vadászott s egy párduczra, mely az
arabok marháiban sok kárt tett, harminczhárom éjszakán át ment ki lesre.
Végre egy éjszakán a csalétekül kikötött kecskére csakugyan oda ment a
párducz, Bonbonneltől hat méternyire, levágta a kecskét s kezdte vinni.
Nagyon sötét volt az éj, Bonbonnel a párduczot nem láthatta s jól czélba
nem vehette, tehát nem volt czélszerü rá lőni. Bonbonnelt azonban arra a
gondolatra, hogy harminczhárom éjszakát már hiába virrasztott át s most
mégis az orra elől menekül a párducz, elhagyta hidegvére és okossága és
csupán csak a sötét körvonalaiban látott állattömegre rálőtt. Eltalálta
ugyan a fenevadat, de annak csak az első két lábán levő csülkét törte
össze golyója. A párducz nagyot orditva, a kecskére rogyott.

Pár percznyi néma várakozás után Bonbonnel – megint a vadász-okosság
ellenére – megmozdult s erre a párducz két hátulsó ép lábán vonszolva
magát, rárohant, feldöntötte s minden védekezése daczára balkezét és
arczizmait összemarczangolta, a pofacsontot és egyik állkapczáját
fogaival összetörte, koponyáját is itt-amott összeharapdálta, mig végre
Bonbonnel által meglökve, a meredek sziklaoldalon nagy orditozás mellett
lezuhant.

Bonbonnel kigyógyult iszonyu sebjeiből, de arczán és koponyáján örökre
megmaradtak a nagy csont-, izom- és bőrhegedések s arczvonásai is
lényegesen megváltoztak. Balkarja örökre béna maradt.

Hosszu betegsége alatt Algirba szállitották, hol dr. Bodichon kezelte
szerencsével. Ez az orvos az én betegségem feletti tanácskozásban is
részt vett később, s Bonbonnel ennek utján tudta meg az én
meglövetésemet s jutottunk el egymás ismeretségébe.[11]

Bonbonnel megszerezte magának a párducz koponyáját.

Hajnal felé ugyanis az arabok fölkeresték őt s elvitték duárjukba, egy
Corso nevü gazdasági telepre, hol a legnagyobb gonddal s testvéri
szeretettel ápolták. Ő még később is, betegsége sulyos napjaiban is
dühbe jött arra a gondolatra, hogy a párduczczal szemben vigyázatlan
volt s azt nem ölhette meg. S naponként többször kérte és biztatta az
arabokat, hogy a párduczot nyomon kisérjék, minthogy összetört két első
lábával messze az nem mehetett.

Nem is ment.

Másnap az arabok s néhány franczia jól fölfegyverkezve s nagy, erős
vérebekkel megszaporodva, kimentek a küzdelem szinhelyére. Meg is
találták azt a helyet. Onnan leszálltak a hegyszakadék fenekére s ott
megtalálták a vérnyomokat s Bonbonnel köpönyegének kámzsáját. Ezt a
fenevad akkor szakitotta le, mikor Bonbonnel koponyáját utoljára befalta
és összeharapta. Itt a mélységben sok vére elfolyt, de a jelek azt is
kétségtelenné tették, hogy a párducz többször megkisérlette a
fölmenetelt a meredeken, hogy Bonbonnelt végkép megölje. De nem volt
képes, mert első lábait kapaszkodásra nem használhatta.

Tovább nyomoztak. A vérnyomok messze be az erdőbe vezettek. Elől a
kutyák. Egyszerre azonban a kutyák elkezdettek vonitani s felborzolt
szőrrel, behuzott farkkal, rémülten futottak vissza. Ők szagról s talán
látásból is felismerték a vad közellétét. A franczia vadász urak sem
voltak bátrabbak, mint a kutyák s töltött puskáikat átadták az
araboknak, hogy ezek menjenek be a sürübe. De ők is megköszönték e
megbizatást s kijelentették, hogy Allah nem akarja, hogy a fenevadat a
mai napon keressék föl. A kutyák magukviselete is bizonyitja ezt.

Bonbonnel azonban tovább biztatta az arabokat s ezek leskelődtek is a
párducz után. S megtudták, hogy ez egy vad-vizes nagy szakadékba
vánszorgott. Itt a vizben, bozótban nyomát vesztették és csak tizennégy
nap mulva jelentették a kecskeőrző arab gyerekek, hogy ők látták a
párduczot holtan s már rothadó állapotban. Bonbonnel pénzt igért nekik,
ha elhozzák fejét. El is hozták.

Ő a fejet aztán kifőzette s a koponya- és állkapocscsontokat tisztára
kikészitette. Ez később Párisban is mindig ott volt iróasztalán.
Homlokára ráirta e két szót: memento mori. Barátai előtt a párduczfejet,
mint valami sisakot, föltátott szájjal rátette saját fejére, a fogakat
beleigazitotta a saját koponyáján behegedt sebekbe s igy mutatta meg az
életre-halálra való küzdelem egyik-másik pillanatát.

Nekem is megmutatta többször is.

Egy alkalommal én és Tibor öcsém mentettük meg az én öreg barátom
életét. De ez már nem vadászat közben volt.

Egyik reggel egyáltalán nem volt kedvem kimenni vadászni. Tibor öcsém
Deuchmannal jókor kiment kis vadra s engem is hivtak. Nem akartam.
Fáradtnak éreztem-e magam, valami előérzet bántott-e, egyáltalán nem
volt kedvem, hanem e helyett bevonultam közös sátorunkba, leheveredtem s
nyugodtam és nyujtózkodtam.

Bonbonnel sátora, mert ő is velünk volt, nem messze volt felütve. Vele
volt egy komornyikja, valami Blachair nevü franczia. Fekete, vad arczu
ficzkó, ugy negyven év körüli életkorú.

A mint sátramban heverészek, egyszer csak hangokat hallok:

– Megőrültél fiam? Mit akarsz? Miért akarsz te engem megölni?
Megbolondultál édes fiam, Blachair?

Fölismertem: ezek Bonbonnel szavai.

De e szavak közben vad, dühös, rikácsoló szavakat is hallottam, melyeket
azonban nem értettem.

Fölkelek, kimegyek, hát csak látom ám, hogy Blachair egy éles, hegyes
késsel az öreg Bonbonnelt akarja megölni. Ennek nem volt puska keze
ügyében, egyébként pedig az erős, vad ficzkóval nem birhatott.

Első pillanatban én is azt hittem, hogy ez az ember megőrült. Oda
ugrottam hozzá s hátulról elkaptam azt a kezét, melyben a kés volt.
Akkor pedig nekem fordult s velem kezdett viaskodni. Nem tudom, mi
történt volna, ha véletlenül segitség nem érkezik.

Honnan, honnan nem, Tibor öcsém egyszer csak ott termett, mint a villám.
Kicsavarta a kést Blachair kezéből, azt eldobta s azután megfogta a
nyakánál fogva a gazembert s ugy vágta a földhöz, csak ugy nyekkent.
Akkor oda fordult hozzánk:

– Most ne keveredjetek ti a dologba, majd én végzek magam.

Oda állt Blachair elé, boxoló állásba helyezkedett, két kezét ökölre
szoritá:

– No kutya, most gyere hát, én velem próbálkozzál.

De bizony nem próbálkozott ő vele. Föltápászkodott a földről, szügyébe
vágta a fejét, Tibor öcsémnek szeme közé se mert nézni, elsompolygott,
félreállt.

Akkor kérdeztük Bonbonnelt, hogy mi történt hát voltaképen? Hogy
eshetett az meg, hogy az ő hű Blachairje, ki vele annyi vadászati
kirándulásban vett részt s mindig hüségesen viselte magát, most őt meg
akarta ölni?

Öreg barátunk védte a szolgát. Maga se érti az esetet. Bizonyosan
megőrült a ficzkó. Valószinüleg a forró nap nagyon megsütötte a fejét, a
vér a fejébe ment s ettől megbolondult.

Minket nem nyugtatott meg ez a megoldás.

Eszünkbe jutott, hogy ez az ember, mikor fecsegő kedvében volt, sokat
beszélt nekünk is, Abel komornyikomnak is utazásairól, de soha se
emlegetett más helyet, mint Toulont, Brestet és Cayennét. Elkezdtük őt
vallatni.

Kisült, hogy nem is franczia, hanem arab.

Kisült, hogy gályarab volt, a bagnóban volt sok éven át és csakis onnan
ismerte Toulont, Brestet és Cayennét.

És kisült, hogy már két gyilkosságot is követett el. Megölt egy idegent,
mint ő mondotta, boszuból és megölte saját sógorát is, egy arabot, hogy
annak lovát, puskáját és burnuszát megkaparinthassa.

Miként szabadult a gályarabságból: erre már nem igen voltunk kiváncsiak.
Belátta öreg barátunk is, hogy e romlott lelkü és veszedelmes embert el
kell bocsátania. A mi még az napon meg is történt.

Megmondtuk neki, ha még szemünk elé mer kerülni: lelőjjük, mint a
kutyát. Nem is láttuk többé.

Az a vidék, a hol ez történt, csak kis vadra volt jó vadászterület. Mi
azonban nagyobb vadra is vadászni akartunk. Vaddisznóra, párduczra, sőt
oroszlánra.

Tovább vonultunk. Folytattuk utunkat az Atlász-hegység belső részeibe.
Behatoltunk a Laures nevü hegységekbe.

Itt nagy és több napig tartó hóesés lepett meg bennünket. Az ördög
számitott erre. Nekem mindig azt mondták, az iskolában azt tanitották
is, hogy Áfrikában olyan nagy a hőség, hogy az ember majd elolvad, itt
meg a hó se akart elolvadni.

Nem voltunk mi szibériai utra felkészülve. Bunda épen nem volt velünk.
Se füthető szoba, se kályha. Hanem volt egy-egy pokróczunk, közönséges
nyári vadászruhánk s becsületes szellős sátorunk, mely a szél és hideg
ellen nem sokkal ért többet, mint itthon Magyarországon a czigánysátor.

Nekünk pedig se a sok nevelő, se a piarista professzorok soha se
tanitották a czigánymesterséget s bőrünk egyáltalán nem akart a téli
förgeteghez hozzá szokni.

Kivált nem az enyém. Iszonyuan fáztunk s ébren is, alva is folyton
dideregtünk. Nappal még csak türhető volt, mert a tűz mellett tölthettük
az időt, de éjjel a sátorban csakugyan nem tüzelhettünk. Elmenekülni
azonban nem akartunk, de nem is lehetett volna hamarjában – hova.

Végre is én irtóztató csuzt, rheumát kaptam, mely egész testemet agyon
gyötörte. Én csak tudom állni a testi fájdalmat, volt benne részem elég,
de ez a fájdalom kiállhatatlan volt. S legalább tizennégy napig tartott
a sulyosabb része. E tizennégy napon át vagy a sátorban feküdtem, vagy
kitettek a hóra a tűz mellé.

Pedig vadászatunknak szép része volt ez az idő. Velünk volt Chassing is,
hires oroszlánvadász e hegységben. E derék vadásztársunkról, kinek élete
és boldogsága borzasztó véget ért, többet kell közölnöm. Most betegségem
kapcsán csak annyit jegyzek meg, hogy Tibor öcsém ennek társaságában
lőtt egy oroszlánt, de e nevezetes kirándulásban én részt nem vehettem.
Ez ok miatt e lövés részleteit nem is tudom hiven előadni.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 8: Hogy melyik Batthyányi volt ez: gróf Károlyi Gábor
jegyzeteiben nem találom. Ugy rémlik előttem, mintha azt mondta volna
beszélgetés közben, hogy gróf Batthyányi Iván volt, az 1806-ban elhalt
Lajos herczeg másodszülött fia s a még akkor élő Fülöp herczeg egyetlen
testvéröcscse. Ez csakugyan 1865-ben halt meg, nem sokára a leirt
találkozás után. Ha csakugyan ő volt: a lissaboni találkozás alkalmával
78 vagy 79 évesnek kellett lennie.]

[Footnote 9: Gróf Károlyi Gábor, mikor e följegyzéseket előttem papirra
vetette, Czeglédnek volt országgyülési képviselője. Pártelnöke Bába
Molnár Samu, czeglédi tekintélyes birtokos s volt polgármester és
képviselő, minden őszszel egy hordó sajáttermésü czeglédi bort szokott
neki behozni, mely elég erős és izletes, de mindig zavaros szinü volt. A
»jó Ada« Horváth Ádám kecskeméti képviselő. Ezekre hivatkozik gróf
Károlyi Gábor.]

[Footnote 10: Meg is fogom kisérteni, de majd csak ez utazási jegyzetek
gyüjteményes kiadásánál, a melyhez némi térképet is óhajtottam
mellékelni. Az »Egyetértés« tárcza-közléseinél ezt nem lehetett tennem.
A részletesebb kidolgozáshoz ugy hiszem kérhettem volna gróf Károlyi
Tibor emlékező tehetségének segitségét. Deuchmann ur egyébiránt csinált
is némi jegyzeteket, ugy emlékszem Gábor előadásából. A térkép e kötet
végén.]

[Footnote 11: Gróf Károlyi Gábornál megvolt Bonbonnel aczélmetszetü
arczképe s voltak tőle levelei is. Arczkép és levelek hová lettek halála
után, nem tudom. E párduczkalandból kedélyes tréfát csináltam én derék
barátommal. Ő ugyanis Bonbonnel ezen kalandját gyakran elbeszélte
ismerőseinek. Nekem is. Én azonban emlékeztem, hogy e párduczkalandot a
»Hazai és Külföldi Vadászrajzok« czimü könyv, melyet 1863-ban Bérczy
Károly irt s Emich Gusztáv adott ki, részletesen közli. Könyvtáramban
megvan e könyv s én a közlést ujra elolvastam s természetesen a kaland
részleteit sokkal bővebben tudtam, mint maga gróf Károlyi Gábor. Mikor
aztán előttem ő ujra el akarta mondani, én közbeszóltam, hogy én ezt
jobban tudom.

– Ha jobban tudod, mondd el.

Elmondtam. Bámult, csodálkozott.

– Honnan tudod, vajda, ezeket?

– Tőled magadtól.

Nem mondtam meg neki, honnan tudom s ő egész életében mindig emlegette,
hogy a mit én tőle tudok, sokkal jobban tudom, mint ő. Utóbb, ha el
akarta mesélni s én is jelen voltam a társaságban, csak felém fordult.

– Te mondd el édes vajdám, te jobban tudod, mint én.

Sokat nevetett e fölött társaságunk.

Eötvös Károly.]



VADÁSZATOM AFRIKÁBAN.

(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. –
Chassaing barátom iszonyu sorsa. – Karthágó romjai. – Nem gyönyörködöm a
multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)

Ez a betegség engem nagyon megviselt. Mikor már lázaim és fájdalmaim
csillapodni kezdettek, én is, de társaim is sürgették, hogy valamerre
mozduljunk ki, hogy födél alá juthassanak s orvos is legyen
rendelkezésemre. Legközelebb volt hozzánk Batna, egyik jelentékenyebb
város a constantini tartományban, oda igyekeztünk. Engem felkötöttek egy
lóra s ugy hurczoltak oda.

Itt felüdültem ugyan annyira, hogy a további vadászatokban és
utazásokban részt vehettem, de ettől az átkozott bajtól egészen sohase
tudtam megmenekülni s időnkint ujra meg ujra visszatért. Emlékszel édes
vajdám, mikor pár év előtt abban a bordaközi neuralgiában annyit
szenvedtem s mikor Bolfras[12] barátunk annyit vesződött velem, a
bordáimmal is, a lábaimmal is, melyek akkor is tele voltak rheumával.
Hát ezt a rheumát onnan hoztam a Laures[13] hegységből s épen harmincz
esztendeje hurczolom magammal, mint az adósságaimat.

Elmondom most oroszlánlövésemet.

A mint én tudom, az európai vadász urak az oroszlánvadászattal, mint
tourista kirándulással mi előttünk alig öt-hat év óta kezdtek
foglalkozni. Gerardnak, a leghiresebb oroszlánvadásznak tudósitásai
keltették föl a kiváncsiságot és a vágyat sok franczia, angol és orosz s
néhány német vadászban. Bonbonnel és Chassaing, s több más franczia
barátunk nem egy vadászkalandot közöltek velünk, sikereset is, gyászosat
is, komikusat is.

Magyar vadász kevés járt ott mi előttünk. Gróf Forgách Károly négy-öt
évvel előbb járt ott, mint mi, de inkább sasokra, gazellákra, bivalyokra
vadászott. Gróf Széchenyi Béla és gróf Erdődy Gyula épen velünk egy
időben vadásztak s velük nagy, de kellemes meglepetésünkre épen Batnában
találkoztunk, mikor engem lóháton oda vittek. Látogatásuk, társalgásuk,
adomáik nekem a betegnek különösen jól estek.

Az oroszlánvadászatnak nem egy módja van.

Egyik módja az arabok régi szokása.

Az arab sohase keresi föl az oroszlánt azért, hogy oroszlánt lőjjön.
Hanem mikor valamely oroszlán akár magánosan, akár családjával együtt
rászokik egy arab telepre s ott a tevét, juhot, kecskét, egyéb lábas
jószágot tömegesen rabolja és pusztitja: harmincz-negyven arab puskás
összebeszél, lesbe áll az oroszlán jól ismert utján s ha jön az
oroszlán, azt tömeges lövéssel addig lövi, mig agyon nem lövi. Ha jól
nem találják, az oroszlán közibük megy s egy-két arabot ő is levág vagy
csuffá tesz rendesen.

Ezt a módot mi nem próbáltuk.

A másik módja az, a melyet kezdetben Gerard követett, a ki magánosan
kereste fel éjjeli lesen az orszlánt s lövését mindig biztosnak
tartotta.

Egyik módja az is, a melyet utóbb Gerard is követett, hogy a vadász vagy
a vadászok hajtókkal zavarják föl és keritik az oroszlánt, kivált ha az
nőstény s fiai vele vannak. A hajtás gyakran kutyákkal és trombitával
történik. A kutyát ugyan, akármennyi, kutyába se veszi az oroszlán s a
kutyák nem is mernek hozzá közel menni, de a trombitahangot ki nem állja
a fenevad s az elől lassu menésben meghátrál s akkor a kutyák tisztes
távolban s ugatva utána mennek, látszólag hajtják.

Mi ehhez se folyamodtunk. Hanem lesből lőttünk. A lesnek is több módja
van. Engem Bonbonnel barátom vezetett. Összesen három vadászaton voltam
jelen, a hol oroszlánra lövés esett. Egyet én lőttem.

Az araboktól biztosan kitudtuk az oroszlán ottlétét, járását, éjjeli
utját. Éjjeli utja közelében kiválasztottunk egy hatalmas
lantiszk-bokrot s abban készitettük el a leshelyet.

Hogy a lantiszk micsoda fanem vagy facsalád s mi a tudományos neve, én
neked, édes vajdám, meg nem mondhatom. Cserjeszerü növése van, száz szál
nől egy bokorból olyan formán, mint nálunk a mogyoró vagy orgonafa;
minden szála ujjnyi vastag s roppant erős, szivós fa, mint nálunk a
somfa. Ennek a közepébe ugyan beugrani az oroszlán se képes.

Tehát ennek a közepébe napközben fejszével vágtunk egy bejáró utat s
belül annyi helyet, a mennyi egy embernek ülésre szükséges volt. A
csalétkül használt rossz lovat a bokortól tíz lépésnyire kikötöttük, én
estennen beültem a bokor közepére s ébren, nyugodtan, mozdulatlanul
vártam az oroszlánt. Jó puska, biztos és hatalmas töltéssel a kezemben.

Több éjen át vártam hiában, mig végre egy éjjel megérkezett az oroszlán.
Orditása már messziről hangzott időközönkint.

Csakhogy nem egy jött, hanem négy. A him, a nőstény és két kölyök, de a
kölykek is oly nagyok már, mint a legnagyobb mészáros kutya.

De mit csináljak én egymagam négy oroszlánnal? Azt nem mondhatom, hogy
nagyon féltem, de azért elhatároztam, ha ők engem nem bántanak: akkor én
sem bántom őket. Különben még éjszaka volt, a hold gyönyörüen sütött.
Menekülésről szó sem lehetett, mert akkor vagy az oroszlánok ölnek meg,
vagy a szégyen. Chassaing barátom szemeitől és szájától még jobban
féltem volna, mint az oroszlánoktól. Meg kell ugyanis jegyeznem, hogy
Chassaing is ott volt, de velem nem egy bokorban.

Az oroszlánok vigan dudorászva jöttek felém és csak akkor hallatta a him
borzasztó morgását, mikor a lovat észrevette. Rögtön el is vált
családjától s lehajtott fejjel, elnyult testtel, orozva tett lassu
lépésekkel közelgett a ló felé, mely iszonyu nyugtalansággal és
rémülettel el akarta kötelékét szakgatni, hogy menekülhessen. Nem tudott
menekülni.

Nagy távolságról ugrott az oroszlán neki a lónak, a mely ágaskodni
próbált. A másik szempillantásban a ló már hason feküdt s az oroszlán
irtóztató morgással marczangolta nyakát, szinte hallottam, a mint a ló
csontjai csikorogtak és töredeztek fogai alatt. Mondhatom, furcsa néhány
percz volt ez rám nézve. Ilyen szinpadi látványban kevés embernek volt
része. Majdnem megmeredtem a bámulattól s alig hiszem, hogyha az
oroszlán leugrik a lóról s gyorsan nekem ront: tudtam volna lőni.
Biztosan lőni épen nem. Bizonyos, hogy az első pillanatokban egészen
elfeledtem a másik három oroszlánt. Azok engem szépen fel is falhattak
volna hátul; szemem és fülem és minden idegem csak arra a halálos
küzdelemre ügyelt mereven.

Hátha még időm lett volna arra gondolni, hogy most egyedül vagyok a vad
afrikai sivatagban, sötét éjszakában, fenevadak közelében, minden
segitség és minden menekülés nélkül!

Végre néhány percznyi vonaglás után a ló nyeritése, hörgése és vonaglása
megszünt, oldalára fordult s lábait messze kinyujtotta s az oroszlán se
morgott tovább oly rémitőn. Nyilván észrevette, hogy a ló már kimult. El
is kezdett belőle nyugodtan falatozni.

Ekkor jöttem én is magamhoz egészen. Idegeim feszültsége ekkor szünt meg
igazán s ekkor lettem megint vadász. Ekkor vettem észre a másik három
oroszlánt.

De lehetetlen is lett volna észre nem vennem. Ezek a betyárok a ló és az
én bokrom közti szük térre egészen az orrom elé telepedtek s ott el is
kezdtek játszani. Szerencse, hogy nem volt velük kártya. Az anya leült s
nézte jó kedvvel öregjét, a mint az tépte a lovat. A két kölyök
keresztül ugrált rajta is, egymáson is, néha anyjuk játszó farkát
kapkodták el. Oly közel voltak hozzám, hogy a szó teljes értelmében
éreztem testük melegét. Szentül hiszem, hogy észrevettem, hogy a kölykek
néhányszor rám is néztek és észre is vettek, de mint könnyelmü ficzkók,
nem adtak rám semmit. A mit ugyan okosan tettek.

Mikor a hím jóllakott, akkor a másik három oroszlán is oda ment a lóhoz
s körülszaglálta. De nem ettek belőle, fölkerekedett az egész család s
eltávozott.

Ekkor én is kijöttem a bokorból és Chassaingnel beszéltem. Mentegetni
kezdtem magam, hogy nem lőttem. Azt hittem, a hires vadász előtt
mentségre van szükségem.

– Jól tette ön, végzetes lehetett volna a lövés. Hanem bravo, fiatal
barátunk, ön tökéletesen megőrizte nyugalmát a négy oroszlán közelében.

Az igaz. Akkor jutott magamnak is eszembe, mily tökéletes
mozdulatlanságban lehettem, hogy az egy lépésnyire mellettem üldögélő
nőoroszlán észre nem vett, noha az oroszlán hallása ugyancsak tökéletes.
De ma is kételkedem abban, hogy ez számitás és hősiesség volt nálam.
Inkább ösztön, azt hiszem.

– Azonban foglaljuk el ismét helyünket, – ugymond Chassaing, – mert az
oroszlánok még visszajöhetnek.

Nem sok kedvem volt hozzá, de engedelmeskedtem. Nekem elég volt ez
éjszakára ez a mulatság, de azért csak bemásztam eleven sövénysátoromba.
És csakugyan a himoroszlán másfél óra mulva visszajött. Talán csak inni
ment valahová, de magányosan jött vissza.

Chassaing is az én bokromban volt ez alkalommal.

Az oroszlán megállt a lónál s körül nézett. Velem épen szemközt állott,
nem egészen tiz lépésről. Mellének, szivének czéloztam s lőttem. A
következő pillanatban Chassaing is lőtt. Az oroszlán elesett. Keze-lába
alig mozgott egy szempillantásig. Meg volt halva.

– Én sziven lőttem, – mondtam Chassaingnek.

– Én homlokon, – felelte ő.

Jó darabig várakoztunk még a bokorban ujra töltött s lövésre fogott
fegyverekkel. Az oroszlán végre is fene állat, magához jöhet egy
pillanatra még haldoklása közben is s az a pillanat is elég, hogy olyan
férgeket, mint hozzá képest mi vagyunk, agyon üssön.

Azonban nem mozdult s mi hajnal felé nagy óvatosan kimásztunk s
lovainkhoz és a tanyára mentünk.

Reggel kiküldtük embereinket s az oroszlánt a tanyára hozattuk. Szép
példány volt. Sziven is volt találva, fejen is. A szivlövés föltétlen
halálos volt s azért vita nélkül az én lövésemet találtuk diadalmasnak.
Bőrét kikészittettem s apámnak ajándékoztam. Szivesen vette.

E bőr még 1887-ben meg volt a palotában, azt hiszem, most is meg van.

Batnában, mikor már felüdültem, egy szép családi jelenetnek is tanuja
voltam. Ámbár igazán habozok, hogy ez Batnában történt-e?

Chassaing ez időben állandóan Batnában lakott. Vele volt szép ifju neje
is. Neje szült, egészséges szép fiut hozott világra s a keresztelés
ünnepélyességgel történt. Öreg barátom Bonbonnel volt a keresztapa s én
is, mint barátilag meghivott és szivesen látott vendég, ott voltam.

Minő boldog család volt ez s minő vége lett e kedves családnak!

Az arabok és kabylok engesztelhetlenül gyülölték a francziákat, mint
durva, kegyetlen és kapzsi hóditókat s minden alkalommal föllázadtak s
egy csomó francziát kiraboltak s agyonvertek. Mikor mi ott voltunk:
akkor épen békesség volt s nekünk nem kellett félni. De az előző évben
1863-ban és 1864-ben is azon a vidéken, a hol jártunk, lázadás volt. Mi
ugyan már nem voltunk akkor Algirban, de 1865-ben, alig ment onnan haza
Napoleon császár a látogatásból, az arabok megint előtörtek a
pusztaságból s egy hires főnökük: Szi-Hamed Ben-Hamza ugyancsak
lazsnakolta a francziákat. Csaknem minden második, harmadik évben kitört
a lázadás. Ily alkalommal a magányosan élő francziákat mindig halál
fenyegette.

Chassaing barátunk nem félt az araboktól. Pedig Bonbonnel
figyelmeztette. De ő annyi oroszlánt és párduczot lőtt, annyi arab
vagyont megmentett a ragadozóktól, hogy szentül számithatott arra, hogy
őt az arabok szeretik és tisztelik, érte rajonganak s őt se nem bántják,
se bántani nem engedik.

Mit ért e bizalom?

Egy fölkelésnél egy kabyl főnök kezébe került. A főnök egész családjával
együtt – feleségből és kis gyerekből állt a család – elfogta őt s
táborába hurczolta. S most olyan jelenet következett, a minőt csak ember
képes, vad állat nem képes előidézni.

Chassaingt egy fához kötötték. Nejét előtte mezitelenre vetkőztették s
erőszakkal addig becstelenitették, mig meg nem halt. Kis fiát elevenen
megnyuzták szeme láttára. Természetesen az is meghalt. S mikor mindez
megtörtént: akkor kötelékeit feloldozták s őt a legközelebbi franczia
telepre vitték.

Chassaing megőrült. Mint őrültet a marseillei őrültek házában helyezték
el s ott meg is halt. A gondviselés megmentette őt attól, hogy a
hihetetlen jelenetre öntudattal visszaemlékezhessék.

– – Batnából mi még egy utat és vadászkirándulást tettünk Biskarába.[14]
A L’Aures hegység nyugati kiágazatait még egyszer megjártuk s a biskarai
helyőrség némely tisztjével jól mulattunk. Érdekes város ez a közel
fekvő oázisokkal. Itt már a kis Sahara sivatag van s ezt itt-ott meg is
jártuk, ha már a nagy Saharát meg nem nézhettük. Egyébiránt ez is csak
olyan, mint a nagy, csak kisebb.

Innen Constantinba és azután Bonába mentünk s itt hajóra szálltunk, hogy
Tunisba vitorlázzunk. Tengeri utunkról nincs mit megjegyeznem.

Tunisban néhány napot töltöttünk el. Itt már ujságokat is kaptunk
Franczia- és Olaszországból. Nem tegnapiakat ugyan, de mégis csak
ujságokat. Az angol s kivált a franczia konzulátusnál könnyen szert
tettünk ujabb ismeretségre. Az a néhány nap igen jól telt el.

Megnéztük Karthágó romjait is. Mi nem sirtunk, mint Marius, e romok
fölött, nekem inkább nevető kedvem támadt. Talán okom is volt rá.

Nemcsak uj keletü franczia ismerőseink, de Deuchmann barátunk is
fontosnak tartotta, hogy a romokat megszemléljük. Kérdezősködtem, hol
vannak azok a romok. Azt mondták, részint Tunisban, részint egy nem
messze levő faluban, a melynek neve Szidi-Bu-Szaid. No isten neki,
keressük meg hát. Deuchmann valami könyvet szerzett, a melyben le
volnának irva ezek a romok.

Rossz, rongyos düledező viskót ugyan a város hátulsó részeiben eleget
találtunk; zsidó, arab, berber koldust is eleget láttunk a viskók körül,
de se Hannibálnak se Scipionak semmi nyomára nem akadtunk.

El-kimentünk Szidi-Bu-Szaidba is. Ez már igazán rongyos fészek volt. Itt
már arab vezetők is ajánlkoztak megmutatni a régi Karthágót. Itt-ott
látszott a harasztban olyan régi faltörmelék-féle, mint egy régi-régi
tégla-égetőnek a nyoma, mikor azt már a fű és csalit benőtte. Ásatásból
eredő árok és gödör azonban sok volt, mert valami angol tudósok csak pár
évvel előbb is sok ásatást végeztek.

Bizony nem állhattam én meg a nevetést, mikor nekünk holmi hitvány
cserepekről azt mondták: ez még Hamilkár idejéből, ez meg már Hannibal
vagy Massinissa idejéből való; – ezt az épületet Julius Caesar
emeltette, a másikat Geiserich vandal király vagy a vak Belizár döntötte
romba. Voltaképen pedig se épület, se rom, se oszloptöredék sehol, csak
felturkált törmelék, tele avarral, skorpióval és futkározó gyíkkal. Egy
gyorsan czikázó nagy szürkevörös gyikot leütöttem pálczámmal, elszédült
egy pillanatra s fölvettem kezembe. De magához jött gyorsan, kegyetlenül
megharapta ujjamat s kiugrott kezemből. Alig tudtam a vérzést
elállitani.

Én elhiszem, hogy tanult és gyakorlott szakemberek még ily helyeken is
becses és tanulságos dolgot tudnak találni, de mi bizony nem tudtunk.
Nem is hoztam én Karthágó romjairól emlékül se cserepet, se aszu füvet
vagy virágot. Hanem a helyett irtam egy pár sort Bonbonnelnek, kitől,
majdnem elfeledtem mondani, azzal a szivélyes és kölcsönös igérettel
váltunk és bucsuztunk el, hogy Párisban találkozni fogunk s
barátságunkat tovább ápoljuk.

Én nem is értem egészen, mi az a multért való rajongás? Mi különösen
ott, a hol a messze multnak plasztikai emlékei, képek, szobrok,
épületromok, edények, fegyverek, ezer éves iratok nincsenek szemünk
előtt? Kairó körül a piramisoknál s Balbek omladékai közt én is
elbámultam, engem is megrohant valami érzés, a mit a multak iránt való
kegyeletnek szoktak nevezni, de én bizonyosan tudom, hogy ez is más
érzés volt. Az óriási épületek és szobrok művészi összhangja által
keltett megnevezhetlen érzés volt ez, mely meglepi az embert.
Olaszországban például nem egy óriási műbecsü épületnél s meglepi itt
Budapesten is a lánczhid oszlopainak szemléleténél.

Karthágó helyét nekem hiába mutogatták, ott nem lepett meg semmi.

Azt még értem, ha az ember édes vagy bus kegyeletet táplál szivében azok
iránt, a kiket szeret s a kik már rég elmultak. Szegény kis Endre
fiamtól minden kis emlék szivemhez van nőve. Az apámra, anyámra
emlékeztető tárgyakat is szives érzéssel látom. Ámbár az apámtól nincsen
egyebem, mint egy házi sapkám, melyet egy komornyik lopott el a számomra
s adott át, mikor apám örökségéből kidobtak. De ennek történetét később
mondom el, ha ugyan el nem felejtem, mikor rá kerül a sor.

Gyerek koromban, Szatmár vármegyében papok, bejárók sokszor emlegették
talán hizelgésképen is előttem, hogy a mi családunk milyen régi, milyen
hatalmas, mily vér szerint való rokonságban van sok európai uralkodó
családdal, királyokkal, császárokkal. Valami különös hatást ez se tett
rám.

Igaz-e, nem igaz-e az ősöknek e gazdag és hatalmas sorozata: én bizony
ezt soha nem buvároltam, nem is tudom, de nem is vagyok rá kiváncsi.

Testvéreim, kivált Pista öcsém, gyakran emlitették, hogy mi például a
Koburg herczegekkel s ezek által a belga, portugalli, angol sőt Habsburg
uralkodó családok némely sarjadékával is atyafiságban vagyunk.

Egyszer valami nagy vita után kiváncsi lettem erre az atyafiságra s
kisült, hogy az én déd-ükanyám Barkóczy Krisztina, az én dédős apámnak,
a hires kurucz generálisnak felesége Koháry Judit leánya, a ki pedig
testvérje volt Koháry Györgynek, Koburg Fülöp herczeg anyai ősapjának.

Már most miféle atyafiság ez? Ügyvéd legyen a javából, a ki ezt meg
tudja mondani.

A közös ős Koháry Farkas gróf. Ennek én leány ágon második dédősunokája
vagyok, a bolgár fejedelem Koburg Ferdinánd pedig harmadik dédősunokája.
Én tehát a bolgár fejedelemnek második dédősnagybátyja volnék, ha
volnék. Az volnék akkor, ha az ősök és ükök sorába valahol valami
véletlen asszonyi tévedés nem történt.

De hát nem történt. Nos, hát akkor is min alapszik az atyafiság?

Papiroson. A melyet se nem érzek, se nem értek, s a melyről a Koburgok
se tudnak semmit. S arra, hogy én harmadik vagy második dédősnagybátyjuk
vagyok, bizonyára ők se büszkébbek, mint én, s hasznuk és gyönyörüségük
nekik sincs több benne, mint nekem.

Mit ér az a vérrokonság, a melyet csak az ügyvédek tudnak nagy nehezen
kikeresni, s a melyről a vérrokonoknak sejtelmük sincs?

Az ily rokonság kegyeletet nem szülhet s a multért való rajongást meg
nem teremtheti. Pedig ebben még az egyéni hiuság nyerhet némi
kielégitést, a mit Karthágó romjaiban ugyan sehogy se nyerhet.

Szóval: a hideg, rideg tudomány dolga az a rajongás.

Más dolog az, ha nekünk lettek volna puszta váraink, szirtek tetején
mohos és hatalmas omladékok, őseink dicső halálának, honvédő
hőstetteinek szinterei. Ha élne még Hunyady, Zrinyi, Dobó-ivadék: büszke
lélekkel, forró kegyelettel nézhetné Nándor-Fehérvár, Szigetvár és Eger
düledező falait s ha egy tört buzogányt találna a romok között:
eltehetné azt családi emlékei közé.

De az én őseim okos emberek voltak. Nem ott foglaltak birtokot, a hol a
szikla terem, hanem ott, a hol a buza terem. S ha gyönyörködtek a
holdnak méla fényén: nem ott gyönyörködtek, a hol az a romba dölt ősi
várak falnyilásain kandikál át, hanem ott, a hol kérődző gulyákra, ébren
alvó ménesekre s tüsszögő juhnyájakra hinti szelid fényét.

Talán csak egyetlen félig puszta, félig eleven vár van a mi családunk
birtokában. Ez az ecsedi vár, a Báthoryak egykori hires fészke, az
ecsedi lápok szunyog tanyája. De engem oda gyerek koromban nem vittek
el, magam jószántából pedig el nem mentem. Hol fejlődött volna tehát ki
bennem a multért való rajongás?

Tunisból Szicziliába hajóztunk s Marsalában kötöttünk ki. Palermoban pár
napot töltöttünk s igen jól mulattunk. Messinából az Ethnára tettünk
kirándulást.

Ez az öreg hegy, azt mondták, ritkán szokott háborogni, de épen akkor
nagy kitörése volt. Épen jó okunk volt tehát, hogy megmásszuk öszvéren
is, gyalog is, a hogy lehet. Hogy tüzet okádott volna: azt mi nem
láttuk. Nem láttunk folyó lávát se. Hanem valami belső morgást csakugyan
hallottunk, mint mikor a vasuti vonat valami vashidon megy át. Azután a
föld is mozgott alattunk s én, ha leültem, csaknem ugy éreztem a föld
mozgását vagyis inkább reszketését, mint mikor egyenes, jó uton, robogó
hintóban ül az ember. Tibor öcsém is, de magam is nem egy rossz élczet
röppentettünk föl a magunk mulatságára az ilyen gyenge tűzokádás ellen.
Füstje, az igaz, volt elég, éjjel is, nappal is.

Messinából indultunk egyiptomi utunkra. A hajó neve, mely átszállitott
bennünket, »Moeris« volt. E hajón, mig Alexandriába ért velünk, fölötte
érdekes és mulatságos ismerkedésekbe bonyolódtunk. Mielőtt azonban
ezeket elbeszélném, Medor kutyámnak egyik kalandját el kell mondanom.

Jó kutya volt, nagyon szerettem. Francziaországból vittem magammal
afrikai utamra. Vizsla volt, de volt talán valamelyes kopó vér is benne.

Egyik oroszlánnak meglövésekor ő is ott volt. Az oroszlán feküdt már,
fölkelni nem tudott s utolsó végvonaglásaiban volt. Medor oda ment hozzá
szaglászni. A haldokló oroszlán nyitott szeme észrevette, egyik első
lábát megmozditotta s oda ütött vele a kutya farára. A kutya
természetesen összeesett, aztán orditva elhenteredett onnan, de a farán
azért kegyetlen szaggatásokat okozott az oroszlán tenyere.

Gyógyitottuk aztán Medort és pedig sikerrel. Ugy látszott, egészen
elfelejtette esetét.

A »Moeris« hajó födélzetén, a kapitányi pad feljáró lépcsőjénél egy ülő
oroszlán-szobor volt diszül csaknem életnagyságban felállitva. A mint
belépünk a hajóra, Medor meglátja a szobrot. Uczczu neki, elsikoltja
magát s behuzott farkkal menekül a hajó orrára s bujik a málhák, kötelek
közé.

Alig tudtuk megnyugtatni, de azért az egész uton gondosan elkerülte azt
a szobrot. Átkozottul hasonlitott szerinte ahhoz a haldokló oroszlánhoz,
mely őt ugy megcsufolta.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 12: Gróf Károlyi Gábornak különös kedvtelése volt ahhoz, hogy
tréfás neveket adjon barátainak. Ő nevezte el a parlamentben az ifjabb
Andrássy grófokat, Tiszákat és Pulszkyakat, Bismark és Gladstone fiai
után Herberteknek. Apjának és Gyula bátyjának főtitkárját s az uradalmak
főügyészét Körmendy Imrét Bismarcknak hivta. Házi orvosa dr. Reiner Ede
kitünő fiatal orvos volt, nekem is házi orvosom s minthogy naponként
velem volt s én voltam a »vajda«, tehát dr. Reiner Edét elnevezte
Bolfrasnak, dévaj analogiájaként annak, hogy ő felsége állandó
főhadsegédje: Bolfras tábornok.]

[Footnote 13: Gróf Károlyi Gábor e hegységet Laures hegységnek nevezi.
Én meghagyom e nevet közléseimben, noha a helyes elnevezés Djebel-Aures.
Az arab Oreznek ejti ki s azt hiszem a Dzsebel szó hegységet jelent,
mert van Dzsebel-Szi-Abiz, Dzsebel-Bu-Fua, Dzsebel-Bucat-Chama stb. A
Djebel-Aures egyike az Atlasz legnagyobb hegységeinek, Batnától délre és
Biskrától keletre az északi szélesség 35-ik s a keleti hosszuság 6-ik
vonalában.]

[Footnote 14: E város Biskra nevet visel Algir födrajzában.

Eötvös Károly.]



EGYIPTOMBAN.

(Gerard ur, a szent. – A spanyol bankár. – Elfogy a pénzünk. – Az első
lófuttatás a Nilus partján. – A piramisok. – A szfinksz.)

Mi e hajóval egyelőre Alexandriába akartunk jutni, de e hajó a
szentföldre is ment s Francziaországból hozott utazókat.

Hozott egy nagy csapat zarándokot is. A zarándokok vezetője volt egyik
érdekesebb uj ismeretségünk.

Ez Gerard ur volt. De nem az, a ki az oroszlánokat és egyéb vadállatokat
lövöldözi, hanem a másik, a ki a vakbuzgó embereket és asszonyokat
fogdozza. Amaz a maga életével játszik, ez pedig mások üdvösségével, no
meg erszényével játszik.

Ez a Gerard ur fedezte fel ugyanis azt a jámbor leányt, a kinek a szűz
Mária elevenen megjelent. Az a szűz Mária, a kit a hiszékeny franczia
közönség »Notre Dame de la Salett«-nek nevezett. Ezren meg ezren hittek
az ábrándos lánynak, a kit nevezetes látomása után Gerard gondozott. Ez
a jó ur szép hasznot látott ebből a szent üzletből.

Most is bucsujárást rendezett a szentföldre s e czélból egy
zarándoktársaságot állitott össze. Ő volt a társaság ügynöke, vezetője,
gazdája és a mi fő: pénztárnoka. Pár száz főből állott a társaság.
Férfiak, nők vegyesen. Voltak köztük fiatal és csinos nők is. Elég
mulatságos társaság lehetett, noha az imádkozáshoz és olvasó-pörgetéshez
nagy kedve volt. Volt köztük pap is egy-kettő. Gerardnak rendszeres
utiterve volt; mindenféle ajánló levéllel is el volt látva a jeruzsálemi
főpapokhoz, zárdafőnökökhöz és kegyes szállóhelyekhez. Azt mondta, hogy
ő a pápának is különös kegyencze, mutatott is Rómából holmi ákom-bákom
irásokat.

Hogy ez a tisztelt ur, ez a Gerard akár kegyes hivő, akár csak vakbuzgó
is lett volna: én el nem tudtam hinni. Ha vagy egyik, vagy másik: akkor
nem csinál üzletet se kegyes hitéből, se vakbuzgóságából. Üzletet pedig
csinált, tehát képmutató volt.

Bucsujáró serege azonban kegyes hivőkből és vakbuzgókból állott. Ez
bizonyos. Nagy áldozattal, sok költséggel, nagy időpazarlással s
tömérdek fáradalommal nem mentek volna Jeruzsálembe, ha nincs bennük
hit.

De mi hát az a vakbuzgóság?

Hogy szűz Mária annak a hajadon leányzónak meg nem jelent, az már csak
olyan bizonyos, mint, a hogy mondani szokták, a szentirás. Hogy Gerard
ur nem is hitte egy pillanatig se szűz Mária megjelenését: erről ne is
beszéljünk.

De utitársai hitték. Ha nem hitték volna: Gerard urat nem követik, mert
akkor neki se hisznek.

Ki magyarázza meg ezt a hitet?

Ha egy ember látást lát: azt értjük. Különösen értjük, ha fiatal koru,
ideges, beteges, gyönge szűznek van látása. Gyöngesége akkora, hogy
elméje belebetegszik. A beteg elmét naponként látjuk öregnél, fiatalnál.
Értjük tehát az elme betegségét, mert tüneteit száz alakban látjuk.

De hogy együtt, egy helyen, egy időben sok embernek, egész tömegnek
legyen ugynevezett hitbeli látása: ez a csodálatos. Pedig van. Száz
példa bizonyitja.

Ez az elmék tömeges megbetegedése. Talán ragadós is ez a betegség, mint
a nátha vagy mint a hagymáz.

Ezt fejtsék meg a tudósok.

Mikor Párisban laktam: megismerkedtem a hires Pasteur professzorral. Már
akkor száz meg száz ebet felbonczolt s a veszettséget tökéletesen
ismerte. Lépfene, tyukkolera s egyéb efféle nyavalya rég nem volt már
titok ő előtte.

Egyszer elbeszéltem neki jeruzsálemi utamat s akkor rákerült a sor arra
a betegségre is, melyet vakbuzgóságnak nevezünk. Érdekes, a hogy
nyilatkozott.

– A hivő lélek – ugymond – a hivés állapotában nem beteg lélek. Semmi
jogunk és semmi okunk a kegyes lélek hivő állapotát betegségnek
tekinteni. Sok ezer év óta él a hit különféle népek és különféle
egyházak természete és tanitása szerint, más meg más tartalommal, de a
hitnek természete minden alakban s minden változó tartalom mellett
ugyanaz. S a hit mellett nagy, szép, okos műveket végeztek sok ezer év
óta egyesek is, nemzetek is. De néha a hit a vakbuzgóság, sőt majdnem az
őrjöngés alakjában mutatkozik. Időnként és helyenként ily alakban
ragadja meg a tömegeket s vidékről-vidékre s népről-népre látszik
terjedni. A történet kétségtelenül bizonyitja ezt. Nem egyszer tünődtem
e fölött. Ezt egészséges lelkiállapotnak tekinteni nem lehet. Ez a
gondolkozástól függ, a gondolkozás az agytól, az agy betegségének pedig
elvégre fizikai okai vannak. Én nem tartom lehetetlennek, hogy egykor,
ha tudományunk mélyebb és biztosabb lesz, az ilyen vakbuzgóság okaira is
rájövünk.

Nagy vita lett ebből. Komoly és pajkos vita. Az én felületességem,
mindenki elgondolhatja, engem a kérdés pajkos felfogására inditott.
Kivált a mikor visszaemlékeztem arra a seregre s annak miveleteire,
melyet Gerard ur vezetett Jeruzsálembe.

Minket is meg akart nyerni társasága számára és az egész uton rábeszélni
törekedett együtt is, egyenként is bennünket, hogy álljunk a bucsujárók
közé. Kényelemmel, üdvösséggel, bűnbocsánattal és a rablók közt a
franczia császár tekintélyének védelmével biztatott.

– Hiszen mi nem vagyunk francziák, – mondám, – hanem magyarok.

– Ez nagy baj, – ugymond, – de ő még a magyarok számára is tud égi
malasztot szerezni.

Fölingerelt e bolond beszéd s gunyolódva mondám neki:

– De nekem kutyám is van és káromkodni is szoktam.

– Az nem baj, uram, majd közbenjárok a gyóntató atyánál.

Láttam, hogy ennek a jó urnak csak nevünk és pénzünk kell. Nem álltunk
kötélnek.

No hiszen jól jártunk volna mi itthon, ha valamikor kitudódik, hogy mi
szent zarándoklást végeztünk Jeruzsálem környékén. Mezitláb,
szőrkötéllel, olvasóval, böjtölve és imádkozva. Minden becsületünk oda
lett volna itthon a mi társaságunkban, kivált az akkori felfogás
szerint.

Lefülelte azonban egy öreg spanyol barátunkat. A kivel igazán csak
később barátkoztunk meg, noha a »Moeris«-en lettünk ismerősök.

Ez öreg barátunk spanyol volt. Bankár Barcellónában és sokat
uzsoráskodhatott, hogy vénségére kegyes életre adta magát. Neve Vidal
Guadrez s mint később a szentföldön meggyőződtünk róla, kedélyes,
művelt, jóravaló öreg ur s nem is uzsorás. Ő is a szentföldre ment
buzgólkodni s neki addig-addig beszélt Gerard, mig csakugyan beállott
társaságába. Még nekünk is dicsekedett, milyen szerencse, hogy Gerarddal
találkozott. Mennyivel olcsóbban, kényelmesebben s az utonálló rablók
ellen mennyivel biztosabban s kellemesebben teszi meg majd a hosszu
utat.

No csak várj öreg spanyol bankár! Mi az ő szavára se hajoltunk s e miatt
ugyan okos emberek lettünk mi később az ő szemében.

Alexandriában mi kiszálltunk s a hajótól és szenteskedő társaságtól
elváltunk. Nem is gondoltunk arra, hogy velük valaha az életben
találkozzunk.

Ez egyiptomi nagy kikötővárosban csakhamar átengedtük magunkat a
kényelemnek és vidám szórakozásnak. Gondtalan életünk azonban néhány nap
alatt elborult annál az egyszerü oknál fogva, hogy pénzünk nem érkezett.

Mi még Algirból intézkedtünk pénz iránt s megjelöltük azt az időt, a
mikor Alexandriába érünk. Oda is értünk alig pár napi késedelemmel, de
pénzünk nem ért oda.

Volt ugyan még akkor, mikor kikötöttünk, néhány száz frankunk, csakhogy
egyikünknek se jutott eszébe takarékoskodni addig, mig pénzünk meg nem
érkezik. Elköltöttük mi minden nap a szokott összeget. Hiszen holnap
majd csak megjön a pénz, ha van esze.

De hát a mi pénzünknek nem volt esze. Fölosztottuk aztán magunk közt a
postára járást. Minden reggel, délben, este egyikünk a postára ment
zaklatolódni, de hiába. Táviratoztunk is erre-amarra, az is hiába volt.
A merre táviratoztunk: arra rendesen meg volt szakitva az összeköttetés.

Végre utolsó ötven frankosunkat váltottuk fel. Ez már komoly dolog volt.

Deuchmannak volt ugyan hitellevele vagy utalványa, de ez Kairóra vagy
Bairuthra szólt, itt nem adtak rá egy fillért.

Mit volt tenni, nyakunkba vettük a várost, hátha valami ismerősre
akadunk.

Én voltam szerencsés. Volt a piaristáknál egy tanulótársam, Finale,
Fialla vagy Finály nevü. Valami Hugó, Brúnó vagy mi volt a keresztneve.
Budapesti orvosnak volt a fia. Később megnősült, gazdag lányt vett el, a
lánynak volt sok milliós nagybátyja, ez a nagybátyja folyton pénzelte a
lányt is, férjét is, végre a férj Párisban telepedett meg, ott nyitott
bankházat s ma is gazdag, ha még meg nem bukott s ma is él, ha még meg
nem halt. Házasságáról sok mindenféle ostobaságot beszéltek. Nos hát ez
a tanulótársam az 1860-as évtized elején Alexandriába került s egy
előkelő angol bankháznál volt alkalmazva. Ezt valahogy felfedeztem s
közöltem vele fenakadásunkat.

Rögtön ment főnökéhez s ajánlott ennek, hogy ideiglen adjon hitelt.

A bankár elkérdezte: kik vagyunk, hányan vagyunk, hová valók vagyunk, mi
az utazási czélunk, meddig maradunk Alexandriában, mért fogyott el
pénzünk. Megfeleltem röviden s már-már hajlandó volt tárczáját kinyitni,
mikor azt kérdezte Finálytól:

– Mennyire becsüli Ön a nemes grófok családi vagyonát?

– Negyven-ötven millióra.

Persze bolondságot mondott az én Finály barátom. A mi kitünt nyomban,
mert a bankár azonnal becsapta tárczáját s hidegen kijelentette, hogy
kölcsönt nem adhat, előbb majd Londonon át tudakozódik utánunk, egy hó
mulva keressem föl.

– Akkor csak üljön ön a pénzére, nem egy hónap mulva kell nekem, hanem
ma vagy holnap.

Némi gondolkodás után kérdezte: miféle igazoló papirjaim vannak?

Mutattam neki párisi, madridi és algiri barátaink leveleit,
látogatójegyeit s ezek közt Mac-Mahonét is. Nem adott rá semmit.

De mutattam neki Buchanan látogatójegyét is. Ez az ur az amerikai
szövetséges államok elnökének volt testvére, vele együtt utaztunk
Marseilléből Algirba s bizalmas ismeretség fejlett ki köztünk. Ennek
jegyére megadta magát az angol s adott elegendő pénzt.

Kérdeztem azután, miért zárkózott el előlünk, mikor Finály megmondta
családi vagyonunk értékét.

– Hjah tisztelt gróf ur, negyven-ötven milliós vagyonu ember nem szokott
pénz dolgában fenakadni. Ez a szám gyanut költött bennem.

Pár nap mulva visszavittem a kölcsönpénzt, melyről azonban utólag meg
kell még jegyeznem, hogy az angol ezt mégse a mi szakállunkra, hanem
Deuchmann hitellevelére kölcsönözte.

Épen Alexandriában létünk alatt tartotta a Khedive az első lófuttatást.
Kimentünk oda mi is.

Maga a futtatás nem igen érdekelt bennünket; hanem igen is a közönség.

A Khedive vendége volt az egész közönség. Nagy sátorok voltak felállitva
nagy számban s ezek alatt fagylaltot, czitromlevet, szorbetet,
süteményeket tálaltak a közönség számára ingyen. No hiszen azt a
tolakodást kellett látni, azt a huzalkodást, kiabálást, a mi itt az oda
tóduló éhes tömegnél bekövetkezett.

Kavaszok, olyan rendőrfélék őrizték az asztalokat s vigyáztak a rendre.
Minthogy pedig személyválogatás nélkül ingyenes volt az élvezet: a
kavaszok azt gondolták, először nekik kell jóllakni. Nekifeküdtek tehát
a fagylaltnak, ennek az ismeretlen édességnek s puszta kezükkel két
marokra fogva tömték magukba, mint a disznók.

Azután eresztették csak oda a tömeget.

Hogy az alexandriai alsórendü nép miféle fajzat: azt megmondani nem
lehet. Török, arab, zsidó, berber, olasz, görög, franczia, máltai
egymásba keveredve, olyan furcsa nyelven beszél, a melyet se franczia,
se olasz, se arab meg nem ért. A nyelvük is valami keverék, az erkölcsük
se különb.

Előbb megettek, megittak mindent. Azután burnusz alá, kaftán alá,
salavári zsebbe rakták a tálczákat, tányérokat, csészéket, poharakat
halom számra. Egy máltai különösen annyit rakott zsebre, hogy azt már a
kavaszok is megsokalták s elvitték a biró elé. Elég kalóz képe volt
hozzá, hogy elzárják.

Nem tudom, vannak-e még lófuttatások Alexandriában. Azt se tudom, ha
vannak, a Khedive rendezi-e? Azt azonban szentül hiszem, hogy a közönség
ingyen ellátása régen elmaradt.

A lófuttatás bevégeztével Kairóba mentünk fel a Niluson. Nagyon kellemes
szállónk volt a Hôtel de Nil czimü vendéglőben. Gyönyörü árnyékos udvara
és kertje volt. Kirándulásokat tettünk innen mindenfelé. Kirándulásaink
közt legérdekesebb volt az, a mikor a nagy piramisokat és az
Ápisz-sirokat néztük meg. Mindezen emlékeket nem beszélem el. Százszor
jobban le vannak azok irva, mint én azt el tudnám beszélni. A legnagyobb
piramisra mi is felmásztunk s a mászkálásban igazán elfáradtunk. A minek
egyik oka volt a nagy hőség is.

Hanem, hogy a piramis belsejét miként látogattuk meg, azt mégis el kell
mondanom. Medor kutyám itt okosabbnak látszott, mint mi vagyunk.

Szamarakon mentünk ki Kairóból a piramisokhoz. Elől a vezetők, utánuk mi
ketten Tibor öcsémmel, utánunk Medor kutyám, leghátul Deuchmann, a ki e
napon különösen kedvetlen, ideges és ingerült volt. Szemei kidülledtek s
ugy nézett, mint a vasvilla. Különben igen jó fiu volt.

Társaságunkat körülrajozta a baksiskérő arab koldusok serege. Mi pedig,
hogy tréfát csináljunk, minden kéregetőt Deuchmann nyakára zuditottunk,
azt mondván a kéregetőknek, hogy ő a bej, ő az uraság. Majd lehuzták
szegényt a szamaráról. Adott is nekik valamit, de szidta, kergette is
őket minden módon. Magánkivül volt dühében mikor a piramishoz értünk.

A piramisra fel kell menni egy kissé s ott az oldalán nyilik a belsejébe
vezető akna vagy csatorna. Ez rézsút lefelé meredeken vezet le a belső
barlangba. A csatorna nem oly magas, hogy állni lehessen benne. Csak
ülve csuszhatunk lefelé. Feneke oly sima, oly sikos, mint a csiszolt
márvány a sok csuszkálástól, melyet sok idő óta az utazók itt
gyakorolnak. Sötét is meglehetősen. Itt kellett nekünk is ülve
leszánkáznunk.

Elől ment a vezető arab, utána Tibor öcsém. Azután megint arab s utána
én. Mögöttem Medor kutyám s megint egy arab. Legvégül Deuchmann.

Alig kezdjük meg Tiborral és arabjainkkal a szánkázást: irtózatos por
támadt. Előttünk néhány napig nem járhatott ott senki s a szél az alatt
finom porral befutta a csatornát. Alig tudtunk lélekzetet venni a szük
csatornában s az iszonyu porban. Csak ugy czikákoltunk.

De mi azért kiálltuk, hiuságunk nem engedte a visszavonulást.

Medor kutyámat azonban semmi hiuság nem bántotta. Ő bizonyára azzal is
tisztában volt, hogy ő egyiptomi utazásáról emlékiratot nem készit.
Egyáltalán nem látta be, miért kelljen neki e bolond uton végig menni. A
hátulsó részén való szánkázásnak meg semmiképen se volt barátja. Elég az
hozzá, a mint engem eltakart előle a nagy por, elkiáltotta magát;
visszafordult, az arabot és Deuchmannt hanyatt döntötte s ugy kiugrott a
nyiláson, csak ugy pattant.

Deuchmann barátunk egyébként is izgatott volt; most meg azt sem tudta,
mi rémitette meg Medort, azt pedig érezte, hogy ez az ut még kutyának is
rossz ut – kapta magát, ő is visszament arabjával együtt.

A nagy por és a homály daczára is azonnal észrevettem Deuchmann
szökését, mert kutyám után visszanéztem s a csatorna nyilásának
világánál jól láttam, hogy mögöttem már se Deuchmann, se kutya, se arab
nincs. Kiáltoztam Deuchmann után; hivtam, hogy jöjjön utánunk. Nem jött.

Mi szerencsésen leértünk a piramis fenekére, a nagy termekbe s ezeket
összejártuk.

Nem találtunk mi semmi különös megjegyezni valót. Se rajzok, se képek,
se szentirások, se mumiák. Ha volt is valami valaha e termekben: azt már
bizonyára századok előtt ellopták innen. Hanem látogató-jegyeket
találtunk eleget. Meg is néztünk néhányat. Egyet kivéve, mind angol
nevet mutatott. Az az egy volt német. Kétségtelenül német is sok járt
már itt, de a piramislátogatók tulnyomó része mégis csak angol. A termek
fala, a mint én megitélhettem, ép oly természetü s ép oly alakra
kifaragott kövekből áll, mint az óriási épitmény lépcsőzetes külseje. A
nagy kövek eresztékeinél, a mint egymáson feküsznek, apró nyilások
vannak. E nyilásokban is sok látogató-jegyet találtunk.

Egy látogató-jegy uj házasoké, nászutazóké lehetett. Férfi- és nőnév
együtt s az volt irónnal ráirva: »mi itt a mélységben vagyunk, de azért
mégis a mennyországban vagyunk«. Kék irónnal idegen irással utána volt
irva szintén angolul: »jöjjenek csak önök ide vissza tiz év mulva«.
Bizonyosan valami elkeseredett házasfél irhatta oda. – Én is
visszatettem a látogató-jegyet előbbi helyére.

Mire valók ezek a látogató-jegyek?

Nem azért teszem ám fel a kérdést, mintha én látogató-jegyet nem
használnék. Akár emberség, akár majomság, akár okos, akár oktalan dolog
a látogató-jegy: én is használom. Követem a többi embert, meg is
szoktam, egyben-másban kényelmes is, tehát csak használom.

Hanem itt a piramis üregében mégis eszembe jutott, a mint azt a sok
látogató-jegyet láttam, hogy voltaképen mire való is ez a papirossal
való játék itt a három-négyezer esztendős kőoduban.

Természetesen hiuság.

A hogy a diákgyerek a maga nevét, a hogy a bomlott imádó az imádott
nevét gyémánttal vagy tűzkővel felkarczolja a vasutak ablaküvegére, a
hogy a mesterlegény és a közkatona bevési neve kezdőbetüit a vár falába,
a faköpönyeg oldalába, a sétáló-kert fapadjaiba: valami efféle ösztön
vezeti az utazót, hogy látogatójegyét beledugja a piramis repedésébe,
vagy ott hagyja a Montblank tetején, vagy bedobja Romeo és Julia
sirboltjába, a mely egyébiránt sohase volt se Romeo, se Julia sirboltja,
de azért mégis tele van látogatójegygyel annyira, hogy minden két-három
esztendőben kocsi számra hordják ki onnan. Még én is bedobtam
egyszer-kétszer a magamét.

Furcsa ez!

Azt hiszi a kedves ifju vagy kedves lányka, vagy az épen nem kedves öreg
Miszter és agg Missz, hogy ezzel már megörökiti nevét jó csomó időre.

Bolondság.

Van-e nagyobb látogató-jegy, mint ez a hatalmas piramis? Valami bolond
király százezer emberrel csináltatta huszonöt esztendőn keresztül.
Azután ide tette az utba a Nilus partjára, a futóhomokba, a nagy sivatag
sziklák közelébe. De hát ki tudja most már, hogy hivták azt a bolond
királyt? Az ördög se tudja. Talán néhány penészes kedélyü tudós ember
tudja. Én azt se hiszem, hogy az is bizonyos volna, a mit ő tud. Csak
hirdeti, hogy tudja és számit arra, hogy mi jámbor tanulatlanok
elhiszünk neki mindent.

Én akkor csináltattam először látogató-jegyet a mikor az érettségit
letettem. Az előtt is volt ugyan, de azt még apám irodája csináltatta
számomra.

Ugy rémlik előttem, apám először gróf Széchenyi Istvántól tanulta a
látogató-jegy használatát. S mintha hallottam volna, hogy Széchenyi meg
a bécsi kongresszuson csináltatta magának az elsőt. Annyi bizonyos, hogy
Magyarországba a mágnások hozták be s utánuk a zsidók terjesztették. Ma
már minden diák, minden pinczérfiu el van vele látva.

Ugy emlékszem, hogy a régebbi látogató-jegyeken csak a név van, semmi
más. Mi az illetőnek állása, rangja, foglalkozása, kenyérkeresete: azt a
régiek a látogató-jegyre nem szokták rányomatni. Régebben igazán csak
látogató jegy volt, nem üzleti jelentkezés.

Én háromszor csináltattam feketeszegélyü látogató-jegyet. Apám, fiam és
nőm halálakor. Ha én behunyom a szemem: én utánam nem csináltat senki. A
mit ugyan okosan tesz, édes vajdám, mindenki.

Ott a piramis odujában is találtunk feketeszegélyü jegyet.

De találtunk olyat is, melynek a sarka be volt hajtva. A szokás, a divat
ebben sem mondhatott le önmagáról. Pedig hát ki az ördög törődik itt a
nagy faraók vakondok tanyáin azzal, hogy azt a látogató-jegyet
tulajdonosa hozta-e személyesen, vagy hordár által küldte ide vagy
valaki ugy lopta el?

Van-e már a látogató-jegyek feliratairól gyüjteményes munka? Akadt-e
német vagy angol, a ki erre időt szentelt volna?

A sirkövek feliratai, a pompéji szerelmi disznóságok, a börtönfalak
karczolatai, még a vasuti félrehelyek szellemességei is összegyüjtvék
már. A látogató-jegyek is megérdemelnének annyi figyelmet és gondot.
Ezeken is van szellemes ostobaság ezerféle.

A piramis odujában nincs akkora hőség, mint kint a nap alatt. Legalább
akkor, a mikor én ott jártam, nem volt. De azért nem is hüvös a levegő.
Boros pinczének nem lenne jó. Hanem ugy vettem észre, nagyon száraz, de
nem kellemetlen, nem dohos vagy penészes. Hogy is teremhetne itt penész?

Alig lehettünk fél óráig az üregben. Siettünk kifelé.

Más nyiláson mentünk ki a napvilágra, nem azon, a melyen jöttünk. A
kimeneti nyilás sokkal kényelmesebb járás-kelést engedett. Medor már ott
várt. Mintha tudta volna, hogy ott fogunk kijönni.

Deuchmann barátunk még mindig dühösködő állapotban volt. Bizonyosan az
irtóztató hőség volt izgatottságának oka. Arcza vörös és kék. Nyaka
duzzadt. Izzadt keservesen. Fején fez volt, mint nekünk is s az a fez
ugy összezsugorodott az izzadtságtól, hogy ugy állott feje bubján, mint
némely szentképen szűz Mária fején a korona. Kérdeztem, miért
boszankodik? Csak Medor kutyámat szidta, ez ijesztette meg, ezt okolta
azért, hogy a piramis belsejébe nem jöhetett. Nem is tudott szegény
kutyámmal többé kibékülni soha.

Tettünk több kirándulást is, melyről irni nem akarok.

A Szfinksz furcsa hatást tett reám. Erről sok képet és rajzot láttam már
szebbnél-szebbet. E rajzok sajátságos komoly benyomást tesznek az
emberre. A festők és rajzolók igazán remekelnek, annyi hangulatot
csinálnak a rajzon s annyi hangulatot keltenek az emberi képzeletben.

A Szfinksz! Az örök rejtély! A négy-öt ezer év előtti emberek és
történetek tanuja! A ki láthatta volna már Mózest is és Józsefet is, ha
Mózes és József valaha ott jártak volna. Arab vezetőink mohamedánok
voltak, de azért a zsidó szentkönyvekből, az ó-testamentomból okoskodtak
s annak egyiptomi történeteit mesélgették. Bizonyosan a vakbuzgó angolok
kedvéért beszéltek igy s talán minket is angolnak néztek. De sokat
beszéltek a nagy faraókról is. A mit maga csupán a Szfinksz tudhatott
volna: azt nekünk mind el akarták fecsegni.

Szóval a Szfinksz, ha képeken látjuk, az ábrándozó és vallásos komoly
hangulat érzését kelti bennünk.

Ha pedig természetben látjuk: akkor szürke futó homok-buczkák közt
fekvő, szürke, idomtalan kődarabot látunk, mely se szól, se beszél, se
nem mutat semmit, melyre ráképzeljük, hogy emberfej alakja van, de se
szeme, se orra, se füle, se szája, se álla, se nyaka.

– Hát ez az a hires Szfinksz?

Az én arabom halkabb és mélyebb torokhangon beszélt, mintha valami
szentségről beszélt volna.

Aztán én a Szfinkszet mindig nő alakjának hittem, itt meg el akarták
velem hitetni, hogy férfi alakja.

Azt kérdezte arabom, nem akarok-e emlékül egy darabka követ venni a
Szfinksz testéből? Nem szabad ugyan – ugymond – belőle letörni, de ő
azért jó baksisért szerez nekem. Mutatta is kis kalapácsát, melylyel
majd letört volna egy dió nagyságut.

– Nem kell nekem arabus barátom, ingyen se.

No hiszen, ha mi minden hires épületből, a merre jártunk, egy tarisznya
emléket akartunk volna elhozni: hajóval szállithattuk volna Európába.

Kairóból Alexandriába mentünk vissza s ott felkészültünk a sziriai és
palesztinai utazásra. Ide már több előkészület kellett, mint Algirba,
pedig itt vadászni se akartunk. Itt nem a vadállatok, hanem a vad
fanatikus felekezetek s a rablók válhattak veszélyesekké ránk nézve.

Alexandriában alkalmas dragománt fogadtunk s vele irásos szerződésre
léptünk.

Negyvenöt napra szabtuk Sziria és Palesztina beutazását s szerződésünk
ennyi időre szólt.

Ellátás, vezetés, személyi és vagyoni biztosság – mindez a dragomán
feladata volt. Ő tartozott gondoskodni menedéklevelekről a török
hatóságok, a felekezeti főemberek s a rablófőnökök ellenében. Ő volt a
tolmács is minden nyelven.

Uti készletünket röviden el kell mondanom. Ugy utaztunk, mint hajdanában
Árpád apánk vagy Batu kán.

Volt három nagy sátorunk. Az éjjeli sátortanyát ugy osztottuk föl, hogy
egyikben hált Tibor öcsém és Deuchmann. A másikban én, Abel komornyikom
és Medor kutyám. A harmadik volt a konyha és a cselédek tanyája a
dragománnal együtt.

Igy voltunk mindaddig, mig Tibor öcsém Deuchmannal össze nem
szólalkozott. Akkor Deuchmann jött az én sátoromba, komornyikom pedig
Tibor öcsém sátorába.

Volt egy arab szakácsunk. Ez meglehetősen jól főzött. Az igaz, hogy nagy
választék nem volt az ételekben, de a juhval, kecskével, szárnyassal ugy
el tudott bánni, jobban, mint akármelyik itthoni szakácsné.

Volt öt lovunk. Négy a magunk számára, egy pedig a dragomán számára.
Volt hat öszvérünk. Ezek vitték a sátrakat, ágynemüeket,
konyhaeszközöket s az enni-inni valókat, valamint ruhanemüinket.

Fegyverünk, lőporunk, késünk volt elég mind a magunk, mind a személyzet
számára.

Nem emlékszem egész biztosan, mibe került ez az utunk, de ugy rémlik
előttem, mintha naponként száz forintot nem költöttünk volna egészen el.
A szent földön persze nem mulattunk olyan vidáman, mint Gibraltárban
vagy Algirban és Alexandriában.



A SZENT FÖLDÖN.

(A szent sir templomában. – Salamon templomának fala. – A holt tenger. –
Diab sejk rabló beduin főnök. – Megesszük a lopott kecskét. – A szegény
spanyol bankár. – Az Ana Szultána szent forrásnál. – Názárethi
vacsoránk. – A sáska. – A sapheti csata. – Balbek romjai. –
Sztambulban.)

Alexandriából Jaffába hajóztunk, itt kikötöttünk s innen lóháton
karavánszerüleg mentünk Jeruzsálembe. Infámis, köves, rideg, kopár
vidék. Olyan mint a Karszt Laibachtól Nabresináig.

Jeruzsálemben a Jósafát-völgyi oldalon ütöttük föl sátorunkat s innen
jártunk be a szent városba s jártuk össze annak minden zege-zugát. Ugy
megtanultam az uj testámentomot ezalatt a néhány nap alatt, hogy talán
még maig se tudtam egészen elfelejteni.

Hanem azért a szent sir temploma sehogy se tett rám jó hatást.

Kétszer vagy háromszor voltam a szent sir templomában, de olyan dolgokat
láttam én ott édes vajdám, a melyek nem hogy áhitatos érzést nem
keltettek bennem, hanem még azt is elrontották, a mi talán önkénytelenül
is támadhatott pusztán arra a gondolatra, hogy ott járunk, a hol
Krisztus járt ez előtt 1865 esztendővel. Nem tudom, ugy van-e máskor is,
de mikor én ott voltam, akkor nagyon is piaczi dolgok történtek ott.

A templom belsejében semmi különös épitészeti vagy művészi összhangot
nem találtam. Már én illetékes műbiráló ugyan nem vagyok, de ugy
öregéből mégis tudom, hogy mi különbség van a román, a bizanczi és a
góth formák közt, – ebben a templomban pedig össze-vissza van hányva és
zsufolva minden korszaknak és minden felekezetnek minden művészeti
iskolája. Azt hiszem, azért, mert e templomhoz tulajdonjogot tart minden
keresztyén felekezet. Római katholikus, görögkeleti, mindenféle
protestáns, örmény s több efféle. Valamennyinek van vagy egy oltára,
vagy egy kápolnája, vagy egy képe vagy zászlója.

No, de ez csak hagyján! Hanem valamennyinek ott van egy csomó püspöke,
zárdafőnöke, gyóntatója, egyházfia s száz meg száz zarándoka. Ezek közt
pedig, a kik mind buzgó áhitattal térdelnek, imádkoznak, sirnak,
sóhajtanak és kiabálnak, ott vannak a magamforma turisták is, ott vannak
a vezetők, magyarázók, dragománok, olvasó- és szentkép-árusok.

És ott vannak a török kavaszok.

Ezekre pedig nagy szükség van. Mert ezek tartják fenn a rendet. Ezek
nélkül egymás vérét ontaná ott a Jézus sirja fölött a sok gyülölködő
keresztyén.

Ugy láttam, nem a kegyes zarándokok gyülölködnek, hanem vezetőik. A
barátok és remeték, a papok és egyéb egyházi emberek. Annyiféle papról
és barátról fogalmam se volt. Van, a kinek torzonborz szakálla és
bajusza és hosszu haja. Van kopasz képü. Van, a kinek se haja, se
bajusza, csak hosszu szakálla. Hát a csuha és a kámzsa hány szinü és
hány szabásu. Még az olvasó is az oldalukon. Egyiké kicsiny, másiké
nagy. Egyik fehér, másik fekete, a harmadik barna. Hát még a lábbelik!
Mezitelen láb, fapapucs, szijjas talp, szijjas bocskor, széles saru
össze-vissza. S valamennyi morog, kiabál, imádkozik, hányja a keresztet
és tolja, taszigálja egymást. Mindegyik előbb akar ott lenni a
hagyományos helyen, mint a másik. A maguk oltárát és annak környékét
őrzik keményen a tolakodóktól.

A török kavasz katonai egyenruhában ott áll mindenütt. Oldalán fegyver,
kezében egy hatalmas fütykös. Ki merev, ki álmos szemmel nézi a tolongó
és zajongó tömeget.

Egyszerre szemem láttára összevesz s dulakodásba kezd egymással két
barátforma ember. Egyik a fülébe, másik a szakállába kapaszkodik
ellenfelének s ránczigálják egymást a Jézus nevében. A kavasz oda néz,
szó nélkül fölemeli fütykösét s végig veri mind a kettőt, csak ugy
csattog, Mohammed nevében. S mikor a két viaskodó elereszti egymás fülét
és szakállát, a kavasz megint helyére áll mereven s néz tovább álmos
szemmel. Egy szót nem szólna a világért.

Hihetetlen a lenézés és megvetés érzetének az a mértéke, melylyel
Mohammed hive nézegeti itt a szent helyen Jézus hiveit. El nem képes se
gondolni, se hinni, hogy a puszta buzgóság okozná azt a nagy
türelmetlenséget és gyülölködést.

A töröknél nem ugy van. Megnéztük Omár mecsetjét. Nagyszerü épület. Be
ugyan nem mentünk, mert nem mehettünk, de itt a hivők csendben, némán
buzgólkodnak, egymás iránt türelemmel vannak s békén várja mindegyik,
mikor kerül rá a szertartás sora.

Talán legérdekesebb mégis Salamon templomának fala pénteken délután. Itt
meg a vakbuzgó zsidók siratják Jeruzsálem elpusztulását.

Furcsa ez.

Mikor először hallottam az imádkozást s ima közben a fájdalmas
felkiáltásokat, a sirást, a jajgatást s az orditozást; mikor először
láttam, mint tépik azok a rongyos zsidók ruháikat s némelyik mint ugrik
a szent falnak, mint a kos vagy kecskebak, fejjel, hogy fejét
összezuzza: nevető idegeim vettek rajtam erőt s fél- vagy egész bolondok
szinjátékát láttam az egészben.

De ez nem sokáig tartott. Láttam az igaz fájdalom omló könyeit.
Dragománunk arab és mohamedán volt, a ki nagyon lenézte a koldus zsidót
s tévelygőnek tartotta a hivő zsidót, de őt is nagyon meghatotta e
jelenet. Kérdeztem tőle, mit csinálnak ezek a zsidók és miért sirnak?

– Az ő istenük háza volt itt, – ugymond, – s az ő apáik voltak itt az
urak hajdanán. Lehet őket sajnálni.

Igaza volt. S én is, minél tovább néztem őket, annál inkább kezdtem
érezni azt a fájdalmat, melyhez e szegény zsidóknak joguk volt.

A szállókat, zárdákat, kórházakat, laktanyákat nem igen nézegettük. De a
Gecsemane kertet korhadt fáival s a Golgotha hegyét megnéztük.

Kirándultunk Jeruzsálemből Bethlehembe, a Jordán vizéhez és a holt
tengerhez.

Első utunk a holt tengerhez volt. Borzasztó a vidék kopársága, melynek
sziklás göröngyein át az ember oda ér. De a holt tenger környéke se más.

Megfürödtünk vizében. A viz ugy tele van sóval és naftával, fajsulya oly
nagy, hogy az ember nem tud benne elmerülni. De még a kutya sem. Medor
kutyám kitünő apportozó volt. Bedobtam egy követ a part mellett a vizbe
s felszólitottam hozza ki. Nagy készséggel törekedett a viz alá bukni s
a követ megfogni: nem volt képes. Hiába kapálódzott, hiába kisértette
meg háromszor is, nem boldogult. Utóbb abban hagyta s nézett rám
kérdőleg. Szemrehányást tettem neki: micsoda dolog ez? Nem türte sokáig,
négyfelé vetette négy lábát s megugatta a tengert. Egyebet nem tehetett,
minthogy ekként összeszidta s arra háritotta a felelősséget. Be kellett
látnom, hogy igaza van, mentsége tökéletes.

Fürdő után felöltözve lóra ültünk s a Jordánhoz indultunk. Nagy meleg
volt s a forróságban a sósfürdőtől ugy égett a bőrünk, hogy majd
lefordultunk a ló hátáról. Végre két órai keserves lovaglás és
vakaródzás után a Jordán folyóhoz értünk.

Iszapos, sárgás, piszkos vizü folyócska ez. Legalább akkor ilyen volt.
Rögtön leszálltunk lovainkról, levetkőztünk s bele a vizbe. Különösen
jól esett ez édes vizben való fürdés. A sok sót leáztatta bőrünkről s
aztán kitünően éreztük magunkat azonnal. A parttól jó távolra, majd fél
óra járásnyira sátort ütöttünk s szakácsunk főzni kezdett. Mig ebédünk
elkészült, addig mi sátoraink árnyékában lefeküdtünk s pihentünk. Az
ebéd igen, de igen jól izlett.

Alig hogy elvégeztük, jól el se végeztük az ebédet: nagy messzeségben
nagy porfelleget veszünk észre. A porfelleg mind közelebb-közelebb jött
hozzánk s lassankint morajt is hallottunk, melyet a sziklán a sok ló
lábának kopogása okoz. Kérdeztük a dragománt, mi lehet ez?

A dragomán perczről-perczre nagyobb rémülettel nézte a közelgő
porfelleget. Végre kimondá, hogy rabló beduin csapat közelg felénk, mely
elvégezte már valahol rabló kirándulását s most zsákmánynyal terhelten
siet vissza a Jordánon át annak keleti partjára a pusztába.

Minket nem lepett meg annyira a rémület, mint a dragománt. Hiszen nekünk
szerződésünk volt a dragománnal, ennek pedig menedéklevele a beduin
rablók támadása ellen. Igaz, hogy ha a beduinok nem tisztelik
szerződésünket s nekünk levágják fejünket, nem igen tudtunk volna s nem
is ért volna sokat panaszra menni, de hát ilyen baleset nem jutott
eszünkbe. Noha jól láttunk annyit, hogy a beduin sereggel megküzdenünk
annak nagy száma miatt lehetetlen lett volna.

A dragomán is bizhatott váltságlevelében, melyet a rablók jaffai és
jeruzsálemi irodájával kötött, de hát ő tudta már hallomásból is,
tapasztalásból is, hogy nem minden beduin főnök s nem mindig szokta
megtartani a kötést. Kivált ha a rabló kaland rosszul ütött ki és
zsákmány nem akadt: akkor a váltságlevelet gyakran figyelmen kivül
szokták hagyni.

Végre mikor már a beduinok csak ugy egy-két kilométer távolságra voltak:
némileg megnyugodva jelentette a dragomán:

– Diab sejk jön embereivel.

Honnan tudja? E kérdésre nem felelt. Mi ugyan e távolból semmiféle
embert föl nem tudtunk ismerni.

A rablócsapat és főnöke is észrevette kis sátortáborunkat s legelésző
állatainkat s egyenesen odajött hozzánk.

A csapat csakugyan beduin volt a Jordánon tul való pusztaságból s főnöke
csakugyan Diab sejk volt. Máig se tudom elgondolni, hogy dragománunk
miről tudta oly nagy porban és nagy messzeségből fölismerni.

A sejk leszállt lováról, kantárját átadta egy beduinnak, hosszu puskáját
felakasztotta nyeregkápájának szarvára s lassu lépésekben hozzánk jött.
A szinpadi hős komolyságával, méltóságával és lassu nagy lépteivel
közelgett. Nála azonban ez egyéni és faji sajátság s nem szini akadémiai
tanulmány.

Szép nyulánk termetü, magas barna férfiu. Bajuszszal és
Kossuth-szakállal. Ruhája diszes és fénylő, aranyos himzésekkel tele. Ha
puskáját ott hagyta is a nyergen, övében volt elég fegyvere. Kard, tőr,
pisztolyok. S aztán ott voltak beduinjai vagy ötvenen. Szép, szikár,
tüzes arab lova valamennyinek. Legszebb a sejknek.

Üdvözölt bennünket szóval és homlokához emelt kezével. Mi is üdvözöltük
s minthogy a fekete kávénál voltunk már, megkináltuk kávéval. Szivesen
fogadta el. Dragománunk rögtön leteritett neki egy szőnyegpokróczot,
arra vánkost s a sejk leült maga alá kuporitott lábbal keleti módon.
Ennivalót nem fogadott el, de a kávét jóizüen itta.

Beszédbe ereszkedtünk.

Ő rablókalandjáról csak annyit mondott, hogy »látogatást« tett a Jordán
innenső partján. Hol járt s minő eredménynyel: nem mondta, de mi se
kérdeztük.

– Azt látom, – ugymond, – ti gyaurok vagytok, ingilizek vagy frenkek.

– Mi nem vagyunk se ingilizek, se frenkek, mi magyarok vagyunk.

A magyarokról nem tudott semmit, de nem is volt ránk kiváncsi.

– Mindegy az, – szólt, – Allahnak sok népe van a világon.

Lovainkról azt mondta, hogy azok semmit se érnek. Kérdezte, mennyi
fegyverünk van. Megmutattuk fegyvereinket. Puskáinkat nehéznek találta.
Mondtuk, hogy azokkal oroszlánokra vadásztunk Áfrikában. Nem tett rá
semmi megjegyzést.

Egy Flaubert-pisztolyom különösen megtetszett neki. Gondosan nézegette s
kérdezte, miért van olyan kis lyuka? Mondtam, hogy ezzel a legyet is
biztosan le lehet lőni. Láttam, hogy szivesen venné, ha neki is volna
ilyen fegyvere. Kezébe nyomtam s azt mondám:

– Diáb sejk, megtiszteltél azzal bennünket, hogy vendégünk voltál,
fogadd el tőlem emlékül.

Nagyon megörült neki, megköszönte s övébe tette.

– Ha eljöttök a Jordánon tul a pusztába, ti is az én vendégeim lesztek.

Esze ágába se jutott minket bántani. Igaz, hogy a dragománnal mindjárt
kezdetben nehány arab szót váltott s láttuk, hogy megértette, hogy van
váltságlevelünk.

Harmincz öszvérje és szamara volt. Valószinüleg mind rablott zsákmány.
Minden öszvér és szamár megterhelve zsákmánynyal. Ruhanemüek, eleség,
mindenféle zöldség, több zsákra való uborka, fegyverek, vaseszközök,
edények össze-vissza. Ugy látszik, a beduin ha rabol, nem válogatós.
Kecskéjük, juhuk is lehetett vagy 30–40 darab, a melyet hajtottak
magukkal. Pénzt, ékszert kaptak-e, nem tudom.

Volt szolgáink közt egy beduin is. Mig a sejk ott kávézott, ez a
szolgánk elindult gyalog, azután visszajött, lovára ült s eltávozott
tőlünk a Jordán felé. El nem gondolhattuk, mit akar, de nem szóltunk
neki.

Mikor a sejk elment tőlünk csapatjával, ugy egy óra mulva csak jön ám a
mi beduin szolgánk s hoz magával a nyeregben egy eleven kecskét s egy
zsák uborkát.

– Hol vetted te ezt?

Hát a gazember lement a Jordánhoz, oda állt egy rekettye-bokorba az
átkelőnél s mig a rablók az átkeléssel vesződtek, ő ellopott tőlük egy
kecskét és egy zsák uborkát. Onnan hozta zsákmányát. Még dicsekedett is
vele.

Összeszidtuk, mint a tyukhordó kányát, de hát mit tehettünk mást? Mi
bizony megettük a kecskét is, az uborkát is jóizüen. A dragomán dolga
volt, adott-e érte valamit a beduinnak.

Innen visszatértünk Jeruzsálembe. Tibor öcsém ekkor megbetegedett,
ágynak esett, istentelen torokgyikot kapott. Nem maradhatott
Jósafátvölgyi sátorunkban, hanem beszállásoltuk a városban egy hôtelbe,
hol tiz napig őrizte az ágyat és a szobát. Orvosról gondoskodtunk,
ápolót és szolgát hagytunk nála s mi Deuchmannal apróbb kirándulásokat
tettünk.

Egyszer, a mint ülök sátram előtt s keleti ember módjára minden
gondolkozás nélkül nézem a puszta világot, csak látom ám, hogy a szent
város felől a kopasz sziklákon valami emberforma kis fekete tömeg
hömpölyög felém s mintha egyenesen nekem tartana, mintha épen velem
volna valami dolga. Utóbb látom, hogy feje, keze, lába egyaránt mozog s
két szemével csak engem néz. Majd el kezd integetni hozzám s kalapját
emelgeti. Végre odagurul hozzám s egyenesen a nyakamba ömlik.

– Jó napot, jó napot kedves jó barátom!

Éppen a gallérját akarom megfogni, hogy odább repitsem, mikor felismerem
a jó öreg spanyol bankárt, Guadrez Vidált, a kivel Messinából
Alexandriába utazásunk alkalmával a hajón megismerkedtünk s
megbarátkoztunk. Ő jött hozzám ilyen váratlanul.

Lélekszakadva jött. Ezer panaszszal jött hozzánk Gerard ur ellen, ki a
Notre Dame de la Salette nevü szent szüzet fölfedezte s a bucsujáró
társaságot szervezte. Könyörgött, rimánkodott, hogy mentsük meg körmei
közül s holmiját, podgyászát, pénzét, iratait hozzuk el tőle.

– Képzeljék önök, tisztelt gróf urak, mi történt velem. Nem hallgattam
önökre, nem követtem én vén szamár az önök jó példáját, beálltam ebbe a
bolond társaságba. Beirtak jegyzőkönyvükbe, vettek tőlem reversálist,
elvették utlevelemet, papirjaimat, pénzemet s minden czimen fizettetnek
velem nagy összegeket. Ez még hagyján! De én mulatni, szórakozni, üdülni
indultam utnak, ez a Gerard ur pedig egyik zárdából a másikba visz,
egyik templomból a másikba hurczol, minden szent helyen órákig
térdepeltet, imádkozni kell egész nap, minden másod napon
agyonbőjtöltet, éhes vagyok, mint a kutya, a rizskását már utálom, kilel
a hideg, ha látom is s aztán még abból sem kapok eleget. A tömjéntől már
ájulásba esem, gyónni meg annyit kell, hogy száz spanyol grand se
követett el annyi bünt, a mennyit én már meggyóntam. Pedig én bankár
vagyok, nem grand, nem is akarok én se grand lenni, se szent ember,
elkéstem én mindakettőtől. De mit csináljak, ha mindennap uj meg uj
gyóntató pap elé hurczolnak? De talán még ezt is kiállanám, de most meg
végrendeletet akarnak velem csináltatni s éjjel-nappal a halállal meg a
pokollal ijesztenek, fölvernek álmomból s minden bucsujáró kegyes
asszonyt nyakamra zuditanak s el akarják velem hitetni, hogy az ő
üdvösségük is csak tőlem függ. Azután azt akarják, hogy én mindenféle
szentföldi zárdára és alapitványra s mindenféle római intézetekre
százezreket hagyjak. Hiszen nincs nekem sok millióm, gyerekem meg elég
van. Hát azok aztán miből élnek? De engem agyon is ütnek, ha nálok
nélkül ilyen dologba keveredem. Csak most szabaditsanak ki önök tisztelt
gróf urak, tisztelt barátaim; soha többé a szent földre el nem jövök,
hanem otthon maradok Spanyolországban s önöket is szivesen meghivom oda
vendégeimnek. Csak mentsenek meg!

Vége-hossza nem volt panaszának, Deuchmannal sokat nevettünk szegény
öreg bankárnak kétségbeesésén, de nyomban el is határoztuk, hogy
segitünk rajta.

Fölkerestem Gerard urat s közöltem vele a dolgot. Kimentette magát, hogy
most nem tárgyalhat velem, mert épen most valami szent látogatást kell
végeznie. Igy jártam vele másodszor és harmadszor is. Végre a magam
módja szerint, keményen kezdtem vele beszélni s erre ő hidegen
elutasitott, hogy semmi közöm se az ő dolgához, se Vidál Guadrez
dolgához. Elmentem a spanyol konzulhoz, ez is nehézkesnek mutatkozott.
Gerard nagyon erősnek érezte magát a sok papnál, püspöknél és a franczia
konzulnál. Az igaz, hogy ezek nem sokra becsültek minket, de nem is
ismertek. Utóbb azt mondtam Gerardnak, hogy én megveretem, kezét-lábát
eltöretem, de ép-kézláb őt Jaffába vissza nem eresztem. Inkább
szövetséget kötök a beduinokkal s hivatkoztam is egy török barátomra,
Fuad effendire, a ki nekem ebben kezemre jár. Ha pedig Guadrez Vidált
kiadja: menjen a pokolba, nem törődöm vele.

Veszekedés közben annyi nagy hirü és nagy hatalmu franczia barátom nevét
hallotta tőlem, hogy utóbb is négy-öt napi viaskodás után alkura fogta a
dolgot s bizonyos összegü váltság után szabadon eresztette Guadrezt, ki
rögtön a mi védelmünk alá helyezkedett.

De azért mégis félt. Félt attól, hogy Gerard valami barátok utján őt
utóbb is még lefüleli s tőlünk ellopja. Elsegitettük tehát onnan Jaffába
s megegyeztünk, hogy ott sem marad, hanem átvitorláz Bairuthba s ott
bevár bennünket.

Ugy is lett.

Bairuthban biztonságban érezte magát az öreg spanyol mindaddig, mig mi
oda nem érkeztünk. Azután meg még inkább. Vidám, jó kedvü, mivelt és
kellemes utitárssá alakult át nálunk, eljött velünk Konstantinápolyba
is, de a honnan már nem egy uton indultunk el. Ő a krimi félszigetre
ment Oroszországba s ettől kezdve elvesztettük nyomát.

1867-ben még egyszer találkoztam vele. Kimentem Párisban az orleánsi
pályaudvarra, valakit vártam. Egyszer csak nyakamba ugrik az öreg ép oly
váratlanul, mint a Jósafát völgyében. Bemutatta egyik fiát is, ki ott
vele volt s ott fia előtt hálálkodott, hogy én mentettem meg őt s
vagyona egy részét a jeruzsálemi kapzsi szentektől.

Többé nem láttam.

Mihelyt Tibor öcsém jobban lett, azonnal elindultunk Názáretbe. Van-e
oda Jeruzsálemből több ut is, nem tudom; – mi Naplus felé mentünk.
Gyönyörü szép ut az, mely arra vezet. A legszebb, melyen a szent földön
és Sziriában jártunk.

Borzasztó hőség volt. Mint a kemencze, ugy égetett a nap, de még a föld,
a sziklák is forrók voltak. Izzadtunk kegyetlenül s eltikkadtunk
egészen. Kimondhatatlan örömöt okozott nekünk is, szolgáinknak is,
állatjainknak is, midőn Naplushoz közel egy forrást s egy gyönyörü tavat
találtunk.

A forrás neve, ha jól emlékszem, Ana Szultána, valamelyik Padischah
anyjáról elnevezve. Vize ott helyben egy kedves kis tóvá gyülik össze. A
tó partja sürü lombos fákkal van körülvéve, a fák galyai belehajolnak a
vizbe. A víz hüvös.

Ez egy szent forrás, mint később megtudtuk. Különösen a keleti egyház
hivei tartják szentnek s az orosz pópák, kalugyerek és zarándokok, a kik
Jeruzsálembe mennek, soha el nem mulaszthatják ennek meglátogatását. De
mi erről semmit nem tudtunk. A szentségnek semmi külső jelét észre nem
vettük. Se keresztet, se kápolnát, se oszlopot, se remete-barlangot.
Csakis igy történhetett velünk meg az eset.

A forrás partján ütöttünk ugyanis sátrat. A tikkasztó hőségben
sátorunkban rögtön levetkőztünk, egy burnuszt öltöttünk magunkra s bele
feküdtünk a tóba fürödni és hütőzni. Fehér arab burnuszunkat persze a
parton hagytuk a sziklán.

Mikor legjobban lubiczkoltunk: egyszerre csak szent ének hangja üti meg
fülünket. Felütjük fejünket, kinézünk, hát ott van előttünk egy nagy
csomó szent zarándok. Férfiak, asszonyok, gyermekek, száznál is többen.
Három pópa vezette őket kereszttel, szent zászlókkal. Oroszok voltak
mindannyian. Minket ők még a fagalyak miatt nem vettek észre, de mi jól
láttuk valamennyit.

Mit csináljunk? Ez volt a kérdés.

Kiugorni, burnuszunkat ránk kapkodni és elfutni alig lehetett.
Okvetlenül észrevesznek s a vakbuzgó fanatikus tömeg még agyon is verhet
bennünket. De minden esetre megbotránkozik azon, hogy a szent vizbe
fürödni beültünk.

Halkan tanakodtunk mind a hárman. Abban állapodtunk meg, hogy ott
maradunk a vizben, belehuzzuk magunkat, a mennyire lehet, hátha nem
vesznek észre. Szerencsére dragománunk oda jött a partra s burnuszunk
fölött őrködött.

A pópák ott valóságos isteni tiszteletet rögtönöztek. Megáldották a
vizet. Megáldották a jelenlevőket és távolvalókat. Imádkoztak,
énekeltek. Velük együtt az egész társaság. Utóbb mindenki elővette
edényét, ki kulacsot, ki kobakot s azokat a szent vizzel megtöltötték.
Mi pedig ott lappangtunk a viz alatt, tőlük alig tiz lépésre, óhajtva,
hogy észre ne vegyenek.

Legalább egy egész óráig tartott az isteni tisztelet. Azután elvonultak
egy kis távolra, fönt a dombon letelepedtek, szegényes ételüket,
pogácsájukat elővették s elkezdtek falatozni. Ekkor bujhattunk ki a
vizből s vehettük fel burnuszainkat. Meredt szemekkel néztek ránk, a
mint a három fehér alak közelükben elvonult. De nem szóltak semmit.

Názárethbe későn este érkeztünk. A városon kivül ütöttünk sátrat s
dragománunk s szakácsunk első dolga lett volna valami ennivaló után
nézni. Nagyon éhesek voltunk s összes készletünk kifogyott. Se száraz,
se holt, se eleven enni valónk nem volt egy falat se. Azonban a városban
embereink már nem kaptak semmit. Feljött a csillag, minden bolt, minden
áruház be volt zárva, embereinkkel szóba se álltak.

Dragománunk azzal biztatott, hogy majd lesz holnap enni valónk, mára
elégedjünk meg egy kis vad hagymával.

Vad hagymával? Az öreg apám se evett vad hagymát. Mutatta a dragomán,
hogy van a mezőn elég.

– Magunknak kell azt lelegelnünk, mint a birkának?

Arabjaink e közben kimentek a mezőkre s rövid időn egy nyaláb üde
hajtásu vad hagymát hoztak. Ettünk belőle. Magam is addig ettem, mig az
éhséget nagyjában elvertem. Istentelen rossz zöldség volt, de valami
hagymaize csakugyan volt.

No hanem azt az éjszakát, a mely erre következett, el nem felejtem. Én
olyan rosszul talán sohase éreztem magam, mint ezen az éjszakán. A
milyen gyomorfájásom nekem lett, olyat nem kivánok ellenségemnek se. Egy
perczre be nem hunytam szemem, alig vártam a reggelt. Orvosról,
patikáról persze szó se lehetett. Tibor öcsém és Deuchmann jobban
kiállták a vadhagymaebédet, mint én, de ők se érezték magukat valami
jól. Hanem arabjaink, beduinjaink ugy aludtak, mint a bunda.

Názárethben mi is megnéztünk mindent, a mit a szentföldi utazóknak meg
szoktak mutatni. De nem gyönyörködtem én semmiben. Vad-hagymaszaga volt
én előttem mindennek, az egész uj testámentumnak, valamennyi apostolnak
napokon át.

Názáreth vidéke nem valami szép. Kopár ez is nagy részben, alig tudtam
elképzelni, miből élnek itt az emberek. A vidéken nincs is sok látni
való szent hely. A hol Gábor arkangyal leszállt és megjelent: azt a
helyet természetesen első sorban néztük meg. Szent hagyomány, de ahhoz
más nevelés, más gondolkozás, talán más életkor is kell, mint a miénk
volt, hogy az áhitatos hit mind azt látásunk és képzeletünk elé hozza, a
mit a szent hagyomány e helyhez köt. És valamennyi emléktárgyhoz, melyet
a szent földön mutogatnak.

Megemlitem azt is, hogy Naplus és Názáreth közt sáskajárást is láttunk.
Csakugyan ugy jött a sáska, mint a felhő és csakugyan olyan sürü
árnyékot támasztott s ugy elfödte előlünk a napot, mint a legsötétebb
felhő. S épen ott rebbentek le ezek a gyalázatos férgek, a hol mi
voltunk. Lovaink térdig gázoltak a sáskában s folyton prüszköltek s
kapkodták fejüket, a mint egy-egy sáska az orrukhoz verődött. A patak
vize is egy láb mélységre tele volt sáskával. Igen rövid idő alatt
leettek ezek mindent s a zöld pázsit kopasz barna sivataggá lett utánuk.
Ezeknek nem ártott a vadhagyma se.

Valami furcsa szaga van a sáskának. Hasonlit a rothadni kezdő pállott fű
szagához. Medor kutyámat is idegessé tették. Ugy járt köztük ugrálva,
mint mikor a kuvasz a tavaszi vetés közt fut. Engem csak akkor
boszantottak, mikor egyik-másik a fülembe kapaszkodott. Láttuk azt is, a
mint a falubeli emberek kijöttek olyan ökörkolomp-féle haranggal s ennek
hangjával ijesztették, riogatták őket. Nem használt az semmit. Nem is
ügyeltek a hangra. Jól láttam, hogy talán ötvenszeres rétegben is voltak
egymás fölött. Az alsó rétegek rágták, a mi zöldet találtak, a felső
rétegek meg röpködve ugráltak előre, hogy ők is a zöld fühöz jussanak.
Nagy zugó, sistergő, sziszegő hanggal mentek előre. Kérdeztem a
dragománt, mi adja ezt a hangot?

– A mint az állkapcsukat verik össze, az csattog ilyen nagyon.

Ezt felelte, akkor elhittem, de most már tudom, hogy nem állkapcsuk
csattogása ez a hang.

Názárethből Sziriába mentünk át. Az utolsó helység a szent földön
Saphet, a hol megálltunk. Itt azonban kicsiny hija, hogy pórul nem
jártunk. Itt alighanem Tibor öcsém vakmerősége mentett meg bennünket az
agyonkövezéstől.

Két ut vezetett Saphet felé. Az egyik hosszabb, meglehetős kerülővel, de
ez szebb, regényesebb, itt-ott fák, cserjék, füge- s pálmaligetek közt.
A másik sokkal rövidebb, de rideg és unalmas.

Mi magunk a hosszabb utat választottuk a dragománnal, a szakácsot pedig
a teherhordó állatokkal, a sátrakkal és a konyhával a rövidebb uton
küldtük előre. Utasitottuk őket, hogy a mint megérkeznek: üssenek sátort
s kezdjenek a főzéshez. Azt ugyis tudták, hogy a városon kivül kell
sátort ütniök.

Mire mi a városhoz értünk: akkorra már nemcsak a sátrak voltak felütve,
de az ebéd is elkészült s nekünk le kellett ülnünk, hogy azt elköltsük.

Alig kezdünk az ebédhez: a városból kezdenek kijönni az emberek, először
egyenként, azután csoportonként s kezdenek bennünket körülkeriteni.
Különösen sok gyerek és kamasz volt közöttük. Kezdenek utóbb ránk
kiabálni mind többen és mind hangosabban. Mi nem értettük, mit
kiabálnak, de arabjaink értettek valamit. Azt mondták: mindenféle csuf
névvel illetnek s agyonveréssel fenyegetnek.

Mi ettünk nyugodtan, rájuk se hederitettünk. Ez még nagyobb dühbe hozta
őket.

Valamelyik suhancz elkezdett ránk követ dobálni. Őt követte a második,
harmadik s utóbb ugy jött ránk a kő, mint a zápor. Eleintén arabjaink
felugráltak s kezdték őket fenyegetni s megtámadni, de ez csak olaj volt
a tűzre. Arabjainkat egy percz alatt ugy meghajigálták, hogy ezeknek
gyorsan menekülniök kellett hozzánk a sátor alá.

Ebédünket abban kellett hagyni. A támadók és kővel hajigálók már több
százan voltak. A helyzet válságossá volt.

Dragománunk ekkor állt elő bölcseségével.

– Nincs más segitség, – ugymond, – mint fölfegyverkezni s a támadó
tömegnek neki menni. Vagy-vagy. Ellenkező esetben biztos a
megköveztetés. Pár hónappal ezelőtt is egy angol karavánt kinoztak meg,
mely ugyanezen a helyen telepedett le. E helyet szentnek tekintik a
város fanatikus zsidó lakosai. Ennek pogányok által való tapodását s
megszentségtelenitését nem türik. Békés uton mi sem tudunk megmenekülni.
Ma pedig épen szombat van s az egész lakosság munka nélkül. Ma még
veszélyesebb a dolog, mint hétköznapon.

Egy perczig tanácskoztunk s rögtön elhatároztuk a fegyveres védekezést
és támadást.

Tibor öcsém egy vadászkést s egy pisztolyt vett a kezébe.

Én egy pisztolyt.

Deuchmann, Abel komornyik és a dragomán egy-egy puskát.

Az arabok valamennyien karddal vagy lándzsával fegyverkeztek föl.

Szakácsunk egészen vidám alaku hős volt. Volt neki egy póznája, melybe
egy vaskampó volt erősitve, a melyre a pecsenyehust szokta felakasztani.
Ő ezt a póznát vette a kezébe a vaskampóval.

Tehát vagy tizenketten voltunk egészen jól felfegyverkezve. A többi a
bátorságtól s a szerencsétől függött. Helyzetünk természete hozta
azonban magával, hogy ez idegen, vad, ázsiai földön, Sziria
szomszédságában, az első halálos lövést megtenni vonakodtunk vagy
legalább késlekedtünk.

Egyszer azonban Tibor öcsémet térdén egy kő találta, mely erős fájdalmat
okozott. Tibor öcsém erre dühbe jön, nem okoskodik tovább, vadászkésével
és pisztolyával neki rohan a tömegnek s mi utána. Magára természetesen
nem hagyhattuk.

Ettől a rohamtól s a sok meztelen kardtól és pisztolytól a tömeg
megfutamodott, be a városba. Mi utána. Agyon senkit nem lőttünk vagy
szurtunk, de az elől-utól talált emberekre sulyos csapásokat mértünk. A
futamodó emberek lassankint az udvarokba s a házakhoz elmenekültek s
mire a piacz közepére értünk, már nem volt ellenség előttünk. Bámulók
azonban voltak, mert zaj nélkül az egész csetepaté nem történhetett meg.
Arabjaink irtóztató orditással intézték a támadást, de Tibor öcsémből is
kiszaladt a káromkodás ugy magyar Miskásan, ugy, hogy az arabok azt
hitték, törökül beszél.

Estennen volt már az idő. Mi nem mentünk vissza, hanem fölkerestük a
konzult s nyomban elégtételt kértünk. Ő intézkedett is azonnal, s néhány
kolompost elfogatott. Azonban mégis azt tanácsolta, hogy korán reggel
szedjük föl sátorfáinkat s menjünk tovább, mert a város lakóinak
szokásuk azon a helyen az idegeneket megtámadni s ebből már sok
szerencsétlenség történt. Most is az éjszakán át és reggel
összebeszélhetnek s ő minden végletességért felelősséget nem vállalhat.

Tanácsát megfogadtuk s mire a nap fölkelt, mi már Saffethtől messze
barangoltunk. Állataink s arabjaink keveset pihenhettek, valamint magunk
is, mert az állatok felmálházása sok időt vett igénybe s mi még sötéttel
elindultunk.

A milyen sivár és rideg Palesztina: olyan szép ezen a részen Sziria.
Csupa fás, ligetes, erdős hegyek és völgyek, gyönyörü források, patakok
és pázsitos oldalak.

Itt már a Libánon hegységeiben jártunk s kerestük a hires libánoni
czédrus fákat, melyekből bölcs Salamon épitette a Jeruzsálemi templomot.
No a mostaniakból alig tudná fölépiteni. Czédrust ugyan eleget láttunk,
de régit, olyant, melyet ezer esztendősnek lehet tartani, csupán két
darabot. Óriási vastagságu vén odvas fák. De láttunk nagy ritkán és csak
kertekben igen nagy és vén olajfákat is. Valami öt darab odvas olajfáról
azt mondták, hogy azok még Krisztus korabeliek.

Az Antilibánon hegységben meglátogattuk Balbek romjait.

Rongyos sátrak és viskók csoportja s koldus beduinok tanyája ez. Hanem a
romok igazán fölségesek.

Jupiter óriási temploma egészen eltörpül a Napisten templomának csupán
romjai mellett is. Minő oszlopok ezek itt, édes vajdám s mekkora
kövekből vannak a körfalak épitve. Az már uralkodó lehetett, a ki ezt
valamikor épitette. Azt mondták nekünk, hogy ezt a templomot Omár
khalifa, Dsengiszkhán és Timurlenk egyaránt el akarták pusztitani, de ők
az ő világhóditó hatalmukkal még csak elpusztitani se voltak képesek.

Sátorunkat a Napisten templomának udvarán ütöttük fel. Két napig
akartunk ott maradni s maradtunk is.

Hát a mint reggel felébredünk és sátrunkból kimegyünk, jobbról is,
balról is európai utazók sátora ötlik szemünkbe. Szinte nehezünkre
esett, hogy más is volt olyan derék legény, mint mi.

Persze angolok voltak.

Az egyik sátor urával meg is ismerkedtünk. Ez Mr. Petit, egy hetven év
körüli angol volt. Ez még hagyján, hanem vele volt két hajadon nővére
is, ugy 60–62 év körüli aggszűz. Isten adta csunya nő volt mindakettő. S
hozzá mindakkettő félig nő, félig férfi ruhában. S olyan beszédes és
tudós mindakettő, mint valami akadémikus. Vége hossza nem volt
tudományuknak s ők még azt is tudták, hogy a Napisten épitésénél kik
voltak a pallérok. Mikor mondtam nekik, hogy mi magyarok vagyunk, azt
felelték, hogy modern öltönyünk és franczia beszédünk után ezt nem
tették volna fel rólunk. Szentül azt hitték, hogy a magyarok még otthon
bölénybőrben mezitláb járnak.

Damaskus felé gyönyörü, de fáradságos utazásunk volt.

Itt ugy jártunk, mint a magyar alföldi utazó. Már messziről megláttuk a
várost sok tornyával s azt hittük, hogy előtte állunk. Szemkápráztató
csalódás volt. Kemény három órai lovaglás után értünk csak be a városba
s ez idő alatt az mindig a szemünk előtt volt.

Itt több napot töltöttünk el. Kipihentük magunkat s uti ruháinkat rendbe
hoztuk.

Megnéztük a nagy mecsetet s azon kivül mindennap bejártuk a bazárokat.
Ha kedvünk és fölös pénzünk lett volna: itt nagyon sok keleti s kivált
kisázsiai dolgot összevettünk volna. Akkor még nem európai gyárakból
szállitották oda a keleti szőnyegeket és fegyvereket, ékszereket és
lószerszámokat, nyergeket, mint mostanában.

Innen a lehető egyenes uton mentünk Bairuthba. Gyönyörü kis tengerparti
város. Itt csatlakozott hozzánk, mint már emlitettem, az öreg Vidal
Guadrez.

Szmirna meglepett tisztaságával és kényelmével.

A Márvány-tengerről és a Boszporuszról nem beszélek. Ezeket százan
százszor jobban leirták, mint én tehetném. De különben is édes vajdám,
én csak saját élményeim elmesélésére vállalkoztam s tovább nem is
terjeszkedem.

Mikor ott jártunk, a Libánon kormányzója Daud basa volt. Ugyanazon
hajóval, melylyel mi, ő is Konstantinápolyba utazott, mert a nagyvezir
Fuad basa valami ünnepélyekre oda rendelte. A hajón megismerkedtem vele.

Daud basa kedves, müvelt, szeretetre méltó ember volt. Sokszor
összejöttem vele később Párisban is, hova átköltözött, mert valami
politikai ok miatt czélszerü volt egy időre Konstantinápolytól távol
maradnia. Hirsch báróval volt valami összeköttetése s ez gondoskodott is
róla s valami életbiztositó társaság elnökségét szerezte meg neki.

Ez állásában oly buzgó volt, hogy engem is felszólitott, hogy
biztositsam magam.

Én tökéletes járatlan voltam az életbiztositás ügyletben s azt se tudtam
igazán, mire való. Azt gondoltam, hogy csakugyan az ember életét
biztositják betegség, korai halál vagy szerencsétlenség ellen. Azt pedig
nem hittem, hogy ezek ellen érjen valamit. Ki is nevettem a jó basát.

– Azután mit akar ön édes Daud? Miről jó ez a biztositás?

– Az örökösei pénzt kapnak.

– Bolondság; én fizessek azért, hogy az örököseim kapjanak pénzt?

– Hiszen Napoleon császár és a Walesi herczeg is biztositották magukat.

Ezzel se győzött meg. Napoleont elkergethetik, a Walesi herczeggel
röviden elbánhat a parlament, de mi bajuk lehet az én örököseimnek?
Hiszen van apámnak néhány százezer hold földje.

– Velem tesz kedves gróf szivességet. Hadd lássák ezek a francziák, hogy
én tudok csinálni valamit.

Ez már ok. Mindjárt biztositottam magam százezer frank erejéig, fizettem
is neki háromezer frankot. El is vesztettem tökéletesen, mert hat hónap
mulva a társaság megbukott s a biztositók nem kaptak egy krajczárt se.

Kérdeztem Daud basát, miért bukott meg a társaság?

– Hogy tudjam én azt? Hiszen én csak elnöke voltam a társaságnak. Azt
mondják itt Párisban, hogy üzleti titkokat nem szoktak az elnök orrára
kötni.

Ezt a felvilágositást nem egyszer mondtam el itthon képviselő koromban
képviselő és mágnás barátaimnak, kik részvénytársaságoknál elnökök és
igazgatók. Elmondtam egyszer Wahrmann Móricznak is.

– Ugy van az, – felelte – nem is tud a részvénytársasági elnök semmit,
ha az az elnök török basa vagy magyar mágnás.

No de eltértem a dologtól.

Konstantinápolyban a Pera-külvárosban szálltunk, ha jól emlékszem, az
Európa czimü szállodába. Itt már minden európai kényelemben részünk
volt.

Két nagyon kellemes férfiuval ismerkedtem meg itt.

Az egyik gróf Greppi volt, Olaszország követe a Szultán udvaránál, a
másik Rigault hirlapiró, több franczia lap tudósitója.

Rigault jó barátja volt gróf Karacsay Sándor emigráns barátunknak is.
Sokszor voltam együtt Rigaulttal Párisban is, a hova nemsokára
visszajött. Találkoztam vele a nagy háboru alatt 1870-ben mint
nemzetőrrel is. Öreg legény volt már és csodálkoztam, hogy öreg létére
katonaruhát ölt és puskát vesz vállára.

– Én ugy nőttem fel – ugymond, – hogy az én nemzetem a világ első
nemzete, inkább meghalok, mintsem e hitemben csalódjam.

Azóta meg is halt.

A nagyvezér Fuad basa volt akkor. Korábban sejtelmem se volt arról, hogy
a török birodalomban milyen nagy ur az a nagyvezér. Még nagyobb, mint
nálunk hajdanta a nádorispán volt. Ha vele beszél az ember, a czime
«fenséges ur». Holmi miniszterek, basák, udvari méltóságok csak nagyon
is engedelmes és alárendelt személyek ő mellette. Hozzá jutni nem könnyü
dolog.

Volt a nagyvezérnek az ázsiai részen igen szép palotája, fölséges
kerttel a Boszporusra. Épen ott létünkkor valami nagy ünnepélyt
rendezett. Gróf Greppi meghivókat szerzett a mi számunkra is.

Elmentünk. A nagyvezérnek bemutattak, de azután nem törődtünk egymással.
Kertje és a Boszporus tündéri fénynyel volt világitva. Kivilágitott
kaikok uszkáltak a tengeren. Mesés fényüzéssel folyt le az ünnepély.

Ott volt az egész diplomácziai kar, valamennyi a legfényesebb
öltözetében. Ott voltak a török birodalom udvari, katonai és egyházi
főméltóságai ragyogó keleti török és arab és kurd diszruhákban. Csaknem
minden tartományi kormányzó Európából, Ázsiából és Áfrikából.

Mi hárman igazán feltüntünk. Alig volt valaki, a ki, ha találkoztunk
vele a tömegben, nem kérdezősködött utánunk.

Ennek egyszerü oka az volt, hogy mi nem diszruhában voltunk, hanem
csupán estély-ruhában, frakkal és a hozzá tartozókkal. Ordónk épen nem
volt. S ily egyszerü feketében minden rendjel nélkül egyedül mi voltunk
ott.

Daud basa egy trebizondi basát vagy mit mutatott be nekem Kis-Ázsiából.
Ez angolnak nézett engem. Mikor fölvilágositottam, hogy magyar vagyok,
elbámult.

– Ismerem – ugymond – a magyarokat, láttam őket Kiutahiában, de a nagy
háboruban és tiz év előtt. Ön nagyon fiatal lehetett, mikor bujdosóvá
vált.

Ő látta Kossuthot és társait s látta Kmettyt. Azt hitte, hogy én is
forradalmi emigráns vagyok.



ÖSSZEESKÜVŐ LESZEK.

(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe. – Kossuth
tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy
kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig?)

Haza hajón jöttünk a Fekete-tengeren és a Dunán át Báziásig.

Pesten a palotában nem találtunk senkit a családból. Apám Szatmár
vármegye főispánja volt akkor s Nagy-Károlyban időzött. Oda mentünk ki s
velünk jött Deuchmann is. Néhány jó napot együtt töltöttünk s igy
fejeztük be déli és keleti utazásunkat.

Édes anyám ekkor Trouvilleben volt Pálma hugommal s apám engem is oda
küldött, megigérvén, hogy ő is jön utánam néhány nap mulva.

El is indultam rögtön. Utamat Csurgó felé vettem, mert ott volt egy jó
lelkü vadászunk, Medor kutyámat annak gondjaira akartam bizni. Lelkére
kötöttem, hogy jól gondját viselje. Nagy világot látott jó kutyám nem
akart tőlem elmaradni. Sirt, nyöszörgött, mikor indulni akartam, pedig
megmondtam neki, legyen nyugodt, visszajövök. Le kellett szállnom a
kocsiról s alkalmat találnom, a mikor elszökhetem tőle. Élt még azután,
de nem sokáig. Ott mult el s a parkban van eltemetve.

Párisban Pista öcsémmel találkoztam, ki Trouvilleből rándult be.

Anyámnak nagy társasága volt ott rajtunk kivül is idegenekből és
magyarokból.

Ott volt Komáromy György, Kárász Géza, gróf Zichy Ferdinánd, gróf
Nádasdy Ferencz. De ott volt Tisza Lajos is, kinek Komáromy Györgygyel
volt dolga, s ezt itt kereste föl. A porosz-olasz-osztrák háboru már
előre vetette árnyékát, s Komáromy György a külföldi magyar
szereplőkhöz, Kossuth és Klapka táborához tartozott, Tisza Lajos pedig
ezekkel az itthoniak megbizásából érintkezésben állott.

Nádasdy Ferencz gróffal és Kárász Gézával rövid időre Londonba mentem
át.

Édes anyám Flórenczben akarta tölteni a telet. Kibérlett egy gyönyörü
villát, melynek neve Villino della Torre.

Apám utasitott, hogy én is anyámmal tartsak s a télen át vele maradjak.
Pálma hugom ekkor kezdett fölcseperedni s világba lépni.

Itt jöttem én szorosabb ismerkedésbe a magyar emigráczióval.

Édes anyám még mindig megőrizte, sőt táplálta rajongását a nagy
függetlenségi eszmék iránt. S bár ő egyéb tevékeny részt alig vett a
történelmi mozgalmakban, de vendégszerető házát mindig nyitva tartotta
ama férfiak előtt, kik Viktor Emánuel vagy Garibaldi, vagy Kossuth Lajos
nevében és megbizásából készitették elő a történelmi eseményeket.

Az egész nemzet központja ekkor Flórencz volt. Bő alkalmam volt
megismerkedni nekem is a szereplő egyénekkel.

Csernátony Lajossal sokat voltam együtt. Ő akkor itt lakott. Vontatott,
lassu folyamatu beszéde miatt sokat élczelődtem vele, de éles eszü
embernek tapasztaltam.

Itt volt Komáromy György is. Itt ismerkedtem meg Türr tábornokkal s
közelebbről gróf Csáky Tivadarral is. Utóbb sok pénzembe került nekem ez
az ismeretség, a mint annak rendén elbeszélem.

A királyi udvarral nagyon bizalmas lábon álltunk. Anyám házának összes
ismerősei és barátai Ausztria ellenségei voltak. Voltak olyanok is, a
kik nem vettek részt se a háboruban, se az összeesküvésben, de azért
benső viszonyban állottak az emigránsokkal s örültek a háborunak,
melytől Magyarország alkotmányának visszaállitását várták. Anyám házát
ezek is felkeresték. Anyám iránt az olasz király és a királyi herczegek
is nagy figyelmet tanusitottak.

Mikor a háboru kitört, mi anyámmal és Pálma hugommal együtt a Lago
Maggiorehoz mentünk, hogy közelebb legyünk a hadmüveletek szinhelyéhez s
olasz és magyar barátainkhoz. Még a custozzai szerencsétlen csata előtt
egyszer csak beállitott hozzánk Tibor öcsém s pár nap mulva Pista öcsém.

Nekik egyebek közt azon járt elméjük, hogy Garibaldi táborkarához
mennek, ki egy külön légió élén olasz Tirolt akarta elfoglalni. Ez
azonban abban maradt s mindkét öcsémnek is nagyobb kedvük lett volna
utóbb Klapka légiójához csatlakozni, mely éjszak felől törekedett
Magyarországba behatolni.

Én kevés ideig maradhattam itt, mert engem Komáromy György Párisba
rendelt, én oda mentem. Feladatom volt rögtön utazni haza Magyarországba
s élőszóval tudatni azokkal, kik a tervezett fölkelés élén állottak,
hogy a fölkelésre külföldről behozandó pénzt mikor, hol s kitől vehetik
át.

Az izenet ez volt: a pénzt Vigneras párisi bankár hozza. Ő megszáll – ha
jól emlékszen – a János főherczeg szállodában Bécsben. Egyik
meghatározott napon az étteremben fog ebédelni s tányérja mellé letesz
egy ezüst gyufatartót hosszu sárga kanóczczal s a gyufatartón K. betü
lesz. Tehát a pénzátvevő őt keresse. S ha megtalálta: leül ugyanazon
asztalhoz s ő is ugyanolyan szinü, alaku s nagyságu gyufatartót tesz ki
a tányérja mellé, melyen meg G. betü lesz.

A K. betüs volt Komáromy gyufatartója, a G. betüs pedig az enyém, melyet
Pesten én fogok átadni az illetőnek, mig a K. betüst Vigneras hozza
magával. Persze Vignerasnak az utlevélen kivül semmiféle papirt vagy
igazolványt magával hozni nem volt szabad, valamint a pénzátvevőnek sem.

Mihelyt ebben a legapróbb részletekig megállapodtunk, én és Komáromy
György rögtön megszereztük a két egyforma ezüst gyufatartót s én a
magaméval rögtön utaztam haza. És pedig Bécsen át, a hová kellett jönni
Vigneras bankárnak a pénzzel, valamint a forradalmi komité
megbizottjának is a pénz átvétele végett.

A hogy akkor értesültem s a hogy még ma is emlékszem, el kell mondanom
röviden a magyar forradalmi ügy titkait, mert másképen ezt a pénzdolgot
megérteni nem lehet.

Hanem, édes vajdám, egyre figyelmeztetlek.

Először is én a tervezett forradalom minden titkába beavatva nem vagyok.
Módomban állott ugyan florenczi és pesti barátaimtól és ismerőseimtől
mindent apróra megtudni, de én arra nem törekedtem, sőt az még eszembe
se jutott. A hová pajtásaim mentek, velük mentem; a mit rám biztak, azt
elvégeztem, azon tul egyébbel nem igen törődtem. Anyámmal és apámmal
lehetőleg jó egyetértésben iparkodtam lenni, a mi ugyan elég furcsa
volt, mert apám Deák pártjához, anyám pedig Kossuth pártjához tartozott
s Deák békés uton akart kiegyezni, Kossuth pedig az olaszokkal és
poroszokkal szövetkezett nyilt háborura.

Másodszor mindazok nevét, a kik a forradalmi bizottság tagjai voltak,
talán megirnom nem szükséges vagy talán nem is lehet. Élőszóval ugyan
megmondom neked édes vajdám, le is irom, de hogy minden élő ember nevét
kiirjuk, azt majd akkor döntsük el, a mikor följegyzéseimet vagy én,
vagy te, vagy együtt sajtó alá rendezzük.

Ugy volt a dolog, hogy Pesten az 1866-ik év telén és tavaszán volt egy
forradalmi bizottság vagy mi. Nekem azt mondták, ez még az, a mely két
vagy harmadfél év előtt Almássy Pál vezetése mellett alakult s melyben
én részt nem vettem s melyről voltaképen alig tudtam valamit.[15]

Ennek a pesti bizottságnak különféle nevei voltak. Maga Kossuth hol
»Pesti Nemzeti Bizottság«-nak, hol »Nemzeti Forradalmi Komité«-nek
nevezte. Hallottam »Nemzeti Függetlenségi Bizottság«-nak is.

Annyit tudok, hogy az öreg, tudniillik Kossuth, ennek nem volt tagja,
sőt erre kegyetlenül haragudott. Ezt pedig onnan tudom, hogy Kossuth
nekem maga mondta; a Komité tagjait előttem az ország függetlenségének
kivivására mindig képteleneknek és alkalmatlanoknak hirdette, sőt az
emigráczió munkájának sikerét a Komitétől mindig féltette.

Kossuth 1866. évi májusban átjött Turinból Florenczbe, hogy az olasz
miniszterekkel, Lamarmorával és Ricasolival, esetleg a királylyal is
személyesen tanácskozzék. Meglátogatott minket is.

De én is fölkerestem őt a »New-York« szállodában, mert ugy emlékszem,
ott volt szállva. Mondtam neki, hogy Komáromyval, Csákyval, Türrel
gyakran találkozom.

– Vigyázzon édes Gábor, – ugymond, – nagy baj lehet a kétféle
vezetésből. Otthon a Komité akar vezetni s alig közli velem minden
dolgát, a franczia, olasz és porosz udvarok pedig velem állnak
érintkezésben. Egy kézben kellene lenni a vezetésnek, a nemzet pedig
csak rám hallgat s ha megy valaki után, csak utánam.

Igaza volt az öregnek, de én akkor nem igen láttam különbséget a két
vezetés közt. Csak azt hallottam, hogy egymást birálgatták.

Kossuth maga Turinban rezideált. Politikai ügynökei voltak Párisban:
Irányi Dániel; Londonban: Vukovits Sebő; Brüsszelben: Ludvigh;
Berlinben: Nemeskéri Kiss Miklós. Itthon kik voltak főbb emberei: alig
tudnám megmondani. Azt tudom, hogy Viktor Emánuel király az olaszországi
magyar legiót Kossuth vezetésére bizta.

Viszont a forradalmi Komité tagjai voltak külföldön Klapka, Türr,
Komáromy, gróf Csáky Tivadar; mig Perczel Mór és az öreg Vetter
Kossuthoz is tartoztak, a Komitéhöz is.

Mikor a háboru megindult, ugy hallottam, a két vezetés Kossuth kezében
egyesült, de haszna a gyors békekötés miatt az egyesülésnek nem volt.

A Komité emberei kieszközölték, hogy a forradalmi fölkelés szervezésére
Olasz- és Poroszország pár millió frankot előlegezzenek, fele részben az
egyik, másik fele részben a másik. Ezenkivül az olaszországi magyar
légió költségeit viselje Olaszország, a poroszországi magyar légió
költségeit pedig Poroszország. Azt a légiót vezette Földváry Károly,
emezt Klapka György.

Az a pénz, melyet Vigneras párisi bankár hozott Bécsbe, a fölkelés
szervezésére küldött előleg volt. Ugy emlékszem 300.000 frank.

Én mihelyt Pestre értem, azonnal Benitzky Lajost kerestem föl. Komáromy
György hozzáutasitott. Vele közöltem küldetésemet s neki adtam át az
ezüst gyufatartót.

Ő vagy vele együtt a Komité gróf Sz. J.-t bizta meg azzal, hogy Bécsben
találkozzék a másik ezüst gyufatartóval s onnan hozza el a pénzt.

Többé ebbe a dologba nem avatkoztam, azt se tudom, mi lett a pénzzel.
Junius és julius nagyrészét Pesten és Csurgón töltöttem. Nem éreztem
ugyan jól magam, az én nyughatatlan vérem engem anyám s Tibor és Pista
öcsém közelébe hajtott, de atyámat nem hagyhattam el. És pedig azért
nem, mert ő különben is izgatott és ingerült volt s azonkivül mások is
ingerelték öcséim ellen, a mi miatt egyszer a Kaszinóban gróf Szapáry
Antallal volt is egy heves összekoczczanásom. No de erről később
beszélek.

Tibor és Pista öcséim anyámtól elváltak, átmentek Poroszországba s ott
Klapka légiójához vagy helyesebben Klapka táborkarához csatlakoztak.
Tényleg részt akartak-e venni a csatározásokban, nem tudom.

Egyszer Pesten reggel még ágyamban fekszem, s az inas egy levelet hoz be
Pista öcsémtől, ki azt irja, hogy Tiborral együtt elfogták, viszik őket
Bécsbe, pénzük sincs, csináljak valamit.

Pénzem nekem sem volt, apámtól pedig most e czélra nem kaptam volna egy
garast se. Tenni pedig rögtön kellett valamit. Mentem Csurgóra azonnal.
Ott volt Gyula bátyám, igen betegen feküdt, közöltem vele a dolgot s
felszólitottam, hogy segitsen. Nagyobb összeg pénze neki se volt, hanem
adott egy levelet apám akkori titkárjához Matolayhoz, hogy ő minden
esetre teremtse elő nekem a szükséges összeget. Elő is teremtette s
mikor ez már a kezemben volt: akkor kerestem föl apámat a palotában s
akkor közöltem vele az egész dolgot.

Apám borzasztó dühbe jött, nem akart a fiukról semmit se tudni,
fenyegetődzött, hogy kitagadja őket, kijelentette, hogy többé látni se
akarja egyiket se.

– Én – ugymond – főispán vagyok, bizalmas embere a királynak, ezek a
gyerekek meg lázadók, pártütők, ellenséggel szövetkezők, milyen képpel
állok én a király elé?

Hiába csillapitottam. Haragja nem engedett. Kinosabb jelenetem soha nem
volt apámmal.

– Megtiltom neked is, hogy egy lépést tégy érdekükben, akármi lesz
velük. Hogy abba a dologba keveredtek, azt nem tudtam, de hogy te közbe
akarsz járni, azt már tudom és azt határozottan megtiltom.

Végre én is elkeseredtem s azt mondottam apámnak:

– Tehetsz apám, a mit jónak látsz, neked szabad, mert apánk vagy, de én
testvér vagyok, nekem is van kötelességem a testvérek iránt, azokat el
nem hagyhatom s akármilyen fájdalmadra esik, én megyek Bécsbe.

Erre lassanként lecsendesült s azt mondta:

– Jó, menj hát és csináld azt, a mit jónak látsz, de én a dologról
semmit se tudok, semmit se akarok tudni.

Kis vártatva kérdezé aztán:

– Hát pénzed van-e?

– Gyulától kaptam.

– No hát csak eredj!

E szavakat már meglehetős jó indulattal mondta. Tudtam én azt, hogy apám
megjuhászodik. Hiszen szerette ő Tibor és Pista öcséimet is.

Ezt azonban megelőzte összeszólalkozásom gróf Szapáry Antallal.

Szapáry Antal gróf egykoru volt apámmal, egy évben születtek, egymással
meglehetősen jó és bizalmas viszonyban állottak. 1848 előtt ugyan apám
Deák táborához, Szapáry pedig inkább a konservativekhez tartozott, de
azért az országgyüléseken is Pozsonyban sokat voltak együtt s volt
együtt szerepük, mint utóbb hallottam, Wesselényi Miklós bajvivásaiban
is. Micsoda szerepük: erre már nem emlékszem.

Én sokkal fiatalabb voltam, még fiánál, gróf Szapáry Gézánál is sokkal
fiatalabb, de azért, mint afféle grófok, főrendüek a korkülönbségre
semmit sem adva, fesztelen bizalmassággal érintkeztünk egymással. A
kaszinóban naponként találkoztunk.

Ekkor is ott találkoztunk.

Szóba jött Tibor és Pista esete. Általános volt a vélemény, hogy
öcséimet ne hagyjuk sorsukra, hanem tegyünk valamit.

Csak gróf Szapáry Antal volt ellenkező nézeten. Oda fordult apámhoz.

– Hagyjátok – ugymond – a gyerekeket. Te ugy se mehetsz a császár elé,
ha ő megtudja ez esetet; – ha pedig azt is besugják, hogy te fiaidért
lépéseket tettél: egyenesen elveszted a császár kegyét. Egy-két esztendő
meg nem árt a gyerekeknek.

Rettenetes dühbe jöttem erre a beszédre.

Oly hevesen s oly goromba szavakkal rohantam Szapárynak, hogy azt
hitték, le akarom fülelni vagy ki akarom dobni. Megfogtak s elibém
álltak.

Ez azonban eszembe se jutott. Magamhoz is tértem azonnal s sajnáltam
szavaim durvaságát. De mégis vettem a kalapomat s eltávoztam. Távozás
közben azt mondtam Szapárynak.

– Egy pillanatig se maradok veled, ha te közénk és apám közé akarsz
furakodni.

Apám is jól összeszidott e hevességért, de ez mégis tett rá hatást.
Ezután lett engedékeny.

Rögtön mentem Bécsbe. Bécs azonban nagy erdő s egyáltalán sejtelmem se
volt arról, hogy öcséimet hol találhatom meg. Még arról se, hogy
érdekükben esetleg kivel beszéljek. A mint az utczán tévedeztem, hogy
megyek először is a Magyar Kanczelláriához, hát csak jön velem szembe
gróf Széchenyi Ödön s megszólit:

– Gábor, tudod-e mi ujság?

– Nos.

– Tibor és Pista öcséid itt vannak szállva a Hotel Munchban,
olyanformán, mintha foglyok volnának. Egy tiszt ügyel fel rájuk.

Nagyon megnyugodtam, hogy nem valami nagyon üldözött katonai fogolynak
tekintik őket. Persze akkor már fegyverszünet volt s folytak a
békealkudozások Porosz- és Olaszországgal.

Rögtön fölkerestem öcséimet, tőlük azonnal mentem a táviró hivatalba s
táviratoztam gróf Csáky Tivadarhoz, hogy keresse föl Bismarck grófot
vagy Vilmos porosz királyt s közölje velük öcséim helyzetét.

Másnap Tibor és Pista öcséim szabadok voltak, sőt utlevelet kaptak
Svájczba. Pénzemet átadtam nekik s ők azonnal elutaztak Genfbe.

Csákyval később találkoztam s kérdeztem, miként vivta ki ezt a gyors
sikert?

– Egyenesen Bismarck grófhoz mentem – ugymond – s kértem a gyors
közbenjárást. A gróf azt kérdezte, hogy a két gróf Károlyi rokona-e gróf
Károlyi Alajosnak? Mondtam, hogy első izben unokatestvérek, apjuk két
testvér. Erre azt felelte: miért nem fordulnak önök gróf Károlyi
Alajoshoz? – Hiszen a két gróf Károlyi exczellencziádnak akart
szolgálni, nem gróf Károlyi Alajosnak. Bismarck elmosolyodott s azt
mondta: igaz. S hozzá tette: az egész Klapka-légió se ártott annyit
Ausztriának, hogy azért érdemes volna két embert fogva tartani.

Megjegyzem még azt is, hogy én se tudtam előzetesen arról, hogy Tibor és
Pista öcséim Klapka táborkarához mentek. De anyám tudott, sőt abba
föltételesen bele is egyezett. E tárgyban anyám a kormányzó urral
Kossuthtal is értekezett, csak arra nem emlékszem már, személyesen-e
vagy levélben. Azt tudom, anyám mondta, hogy Kossuth nem nagyon örült
annak, hogy öcséim Klapkával barátkoztak.

A mint Tibor és Pista öcséim Bécsből kitették lábukat, én is haza jöttem
azonnal s apámnak elbeszéltem mindazt, a mit Bécsben végeztem.
Megnyugodott benne, sőt jól esett neki vállalkozásom és annak sikere.

Nem sokáig maradtam itthon, csak pár hétig. Nem találtam magam jól
sehogy se. Most már az okát is tudom.

Apám ekkor nagyon benne volt a politikában. A háboru után ujra kezdték a
kiegyezést Ausztriával. Deák Ferencz nagyon lefülelhette apámat, mert
egyszer, a mint előhoztam apámnak, hogy mi is kimehetnénk anyámhoz és a
fiukhoz, azt felelte:

– Te mehetsz, de én nem mehetek, megigértette velem az öreg ur, hogy itt
maradok a Kaszinóban és a mágnások közt.

Az »öreg ur« volt Deák. Egy párszor én is találkoztam vele. Az ő nagy
komolyságában nem találtam nagy mulatságot. Még adomáiban se, legalább
azokban, a melyeket én hallottam. Egyszer engem is leadomázott.

A Kaszinóban voltunk, a Klapka-féle légióról volt szó s oda fordult
hozzám:

– No Gábor, te nem voltál összeesküvő?

– Szivesen lettem volna bátyám, de lekéstem, hanem megyek is ki az
emigráczióhoz, azt kell erősiteni.

Erre igy felelt:

– Az öreg Táncsics gyermekkorában borjukat is őrzött. Konvenczióban
vetettek neki egy rongyos szürt. Foltozta, foltozta uj
szürposztófolttal, de a varrást a régi már nem állta. Minél több foltot
vetett rá: annál rongyosabb lett a szüre. 1848-ban panaszkodta el nekem
az országgyülésen. Utóbb az lett belőle, hogy a szür is elpusztult, a
foltja se ért semmit. Ugy látom, te is ilyen foltnak készülsz.

Nevettek rajta. De aztán nekem is megmagyarázták az értelmét. Klapka,
Csáky, Irányi, Simonyi, Csernátony, Türr és a többi valamennyi sietett
már haza, csak a kiegyezést várták. Pulszky, Horváth Mihály régen
megtértek. Kossuthot magára hagyták, egyet-kettőt kivéve, összes
barátai. Hát persze olyan folt, a milyen én lehettem, a szürt már jóvá
nem tehette.

Hát édes vajdám, te is sokat láttál, tapasztaltál, de én is. Nagyon
elundorodtam az akkori dolgoktól. Hány balközépi, sőt még deákpárti
notabilitás is ott szerepelt a titkos foradalmi bizottságban, mig az
olasz és porosz ágyu szólt, azután pedig egymást multa felül a kiáltozó
loyalitásban. Mikor utóbb haza jöttem, sokan a hős pártütők közül ugy
kerültek engem, mint a bélpoklost, azért, mert én a függetlenségi párt
mellett megmaradtam. No de erről talán később beszéljünk.

Deák a konzervativ és klerikális főrendektől s a papoktól tartott, azért
kérte apámat, hogy legyen itt állandóan s legyen résen ellenük a
mágnások közt. Emlitettem már, hogy apám egészen Deák embere volt s hogy
bár nem volt cselekvő és szónok ember, azért a főrendek közt nagy
tekintély vette körül.

De apám én velem nem politizált, engem abba bevezetni nem akart s én
untam magam szörnyen. Utóbb is fölkerekedtem s apám engedelmével
kimentem Párisba, hol anyámmal és öcséimmel találkoztam. Itt tudtam meg
igazán, hogy öcséim anyám engedelmével mentek Klapka táborkarához.[16]

Tibor öcsém a következő télre Párisban maradt. A Citée D’Antinben
fogadott lakást Komáromy Györgygyel együtt. Velük volt Rényi ezredes is.

Én pedig anyámat kisértem Olaszországba, hol a telet töltöttük. Velünk
volt Pista öcsém is, kivel a leggyöngédebb és legbensőbb viszonyban
voltunk. Nekem ellátásomról gondoskodnom nem kellett, ott volt anyám
háza. Apám nekem 1500 frankot adott havonként, Pista öcsém havi
járulékát pedig szükre szabta. Nagyon kedvesen töltöttük ezt a telet.
Pista öcsém nagy Don Juan volt a florenczi társaságokban s én bizony
nagy örömmel osztottam meg vele fölös pénzemet.

A párisi kiállitás 1867-ik évi májusban nyilt meg. Én oda siettem. Utam
Turin felé vitt s oly szerencsés voltam, hogy ugyanazon vonatra, melyen
utaztam, fölszállt akkor Kossuth és Ihász Dani, kikkel tehát Párisig
együtt utazhattam.[17] Ez az utazás Kossuth szives és barátságos
közlései alapján sokban gyarapitá a hazai és külföldi szereplő
emberekről helyes ismereteimet.

Párisban én is a Citée D’Antinben fogadtam lakást, a hol Tibor öcsém és
Komáromy György. Később megjött Pista öcsém is s igy egész családiasan
éltünk együtt. Testvéreim utóbb haza jöttek, de én jobban szerettem ott
maradni. Ott is maradtam s Komáromyval együtt laktam.

Most sorsomnak egy fejezetéhez jutok, a melyben utóbb te is a szintérre
lépsz édes vajdám. Adjunk e fejezetnek czimet s nevezzük azt az
adósságok fejezetének. Sok vesződségem és sok rossz mulatságom volt
ezzel a fejezettel.

Mikor Komáromyval együtt laktunk, meglehetősen össze kellett magamat
huznom, mert apámtól szerény ellátási jövedelmet kaptam. E miatt már
apróbb adósságokba kellett keverednem.

A dolog nehezen ment, hitelhez jutni nem igen tudtam. Pedig, ha valakit
gróf Károlyinak neveznek, az ember azt gondolná, hogy annak már csak
könnyü dolog adósságot csinálni.

Kérni: ez az egyik főszabály. De az én nevelésem nem olyan volt, hogy a
kérést megtanultam volna. Én inkább parancsoltam, mint kértem s a
tőkepénzessel inkább összevesztem, mintsem vele barátkoztam volna.

Henczegni, zajt ütni, diszelegni: ez a másik főszabály. Én barátságban
voltam Mac-Mahonnal, nem egyszer összejöttem Napoleon herczeggel, együtt
korhelykedtem egy csomó lorddal és mindenféle külföldi herczeggel s
együtt vacsoráltam nem is egyszer III. Sándor orosz czárral és udvarával
akkor, a mikor még trónörökös volt. Milliókra menő adósságokat igen
könnyen csinálhattam volna, ha a henczegést és széltolást megengedte
volna természetem.

Okos üzleteket csinálni, ezeket nevemmel és ismeretségemmel virágzásra
juttatni s e czimen befektetési kölcsönöket kötni: ez is egyik biztos
módja az adósságcsinálásnak.

Hanem hát én üzleteket csináljak? Én, a kire öt-hat milliónyi örökség
néz, vagy több is?

Hazajönni, kártyázni, futtatni, dorbézolni, a zsidót és a parasztot
szidni, képviselősködni vagy főrendezni: ez lett volna legkönnyebb. De
ettől undorodtam legjobban. Hány emberrel kellett volna találkoznom, a
ki átvette tőlem is, mástól is a forradalmi pénzt s aztán itthon
lenézett volna engem, mint olyat, a ki nem eléggé loyalis.

Hiba, nem hiba: ott kint maradtam.

Szegény Komáromy György nagy ur volt, az első magyar birtokosokhoz
tartozott egykoron. Neki pénz kellett s azért, hogy azt megszerezze:
mindenféle vállatokba kezdett.

Jó társa akadt ezekhez gróf Csáky Tivadarban. S ők ketten, hogy rajtam
segitsenek, rábeszéltek, legyek társ vállalataikhoz, – nekem nem lesz
egyéb dolgom és felelősségem, csak hitelmüveleteink rendben tartása.

Valami Singer Salamon nevü bankárnál fölvettünk hárman együtt 120.000
forintot. Négy váltót irtunk alá, mindegyiket 30.000 forintról s
mindegyiken én voltam az elfogadó. Kaptam összesen 80.000 forintot s e
fölött megosztoztunk.

Ez volt első közös hitelmüveletünk. Persze nekem kellett megfizetni az
egészet s az is természetes, hogy ebből aztán én sohase láttam
visszatérülni egyetlen fillért se. Pedig se Komáromy György, se gróf
Csáky engem megröviditeni nem akartak.

Szegény Komáromy mindig komolyan törekedett arra, hogy nálam levő
tartozását kifizesse. Igazi nemes ember volt ő, még gondolatban se
engedhette volna meg magának, hogy miatta valaki kárt szenvedjen.
Azonban dolgai napról-napra rosszabbra fordultak.

Volt egy tetemesebb összeg pénze, melyet ő – mint számtalanszor mondotta
– Bismarcktól kapott azon tevékenysége fejében, melyet az 1866-iki
háboru előkészületei körül Ausztria ellen kifejtett. E pénz állitólag
Gyula bátyámnál volt letéve. Ebből akart engem kielégiteni.

Miért késett, vagy min akadt föl ez: máig se tudom biztosan. A vége az
lett, hogy szegény öreg György barátom egy napon Salzburgban a vendéglő
sikos lépcsőjén elesett, karját három helyen eltörte s néhány nap mulva
meghalt. Őszinte fájdalmat okozott halála. Nem pénzem miatt, vigye ördög
azt. Hanem azért, mert nagyon szerettem és becsültem őt. Előkelő modor
és gondolkozás, ős tiszta magyarság, lángoló ragaszkodás a nagy
eszmékért s lángoló gyülölet Ausztria törekvései ellen, sok magyar
virtus és minden magyar könnyüvérüség együtt: ezekből állott jelleme.
Már 1840-től fogva lelkes alakja volt közéletünknek, nagy vagyona
képessé tette őt a főrendek közt szerepelni, de a nemzeti ügyhöz mindig
hű maradt, milliomos korában is, szegény ember korában is. Érdemes arra,
hogy hivatott iró ember örökitse meg életét.

Mi lett Bismarck-eredetü pénzével: nem tudom. Fontos iratai és
levelezései talán megvannak fiainál, kikhez engem szintén barátság
füzött, noha most már régóta ritkán találkozom velük.

Gróf Csáky Tivadar elleni követelésem utóbb két- vagy háromszázezer
forintra emelkedett, mert az első közös hitelmüvelet után több is
következett. Csőd nyilott ellene. Én megbiztam apám, vagyis inkább Gyula
bátyám főügyészét és titkárját, Körmendy Imrét, hogy kisértse meg
követelésem érvényesitését, a melyre Csáky gróf nekem utmutatást adott,
de bizony ennek se lett semmi sikere. Hogy miért nem lett sikere: nem
tudom.

Adósságaim fejezeténél nem késlekedem sokáig. Elég volt első tetemes
adósságom történetét följegyeznem. Adósságaim azóta folyton szaporodtak.
A hogy a falusi takács vetélője hányódik egyik kézből a másikba: ugy
hányódtam én apám haláláig egyik hitelezőtől a másikhoz. Utóbb
adósságaim a papiroson vagy két millióra, talán többre is rugtak. Ennek
persze felét, harmadát se kaptam én meg készpénzben. Nem is kaphattam. A
könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem, akár volt igaza a hirnek,
akár nem volt. Az ilyen hirü embert pedig az árnyéka és az uzsorások
serege el nem hagyja soha. És mégis, mint annak idején kiderül, az
uzsorások közt is vannak nemes lelkek.

Gróf Csáky Tivadarról még megjegyzem, hogy ő később haza jött s mikor
gróf Lónyay Menyhért volt a miniszterelnök, annak támogatásával
képviselővé választották. Nevével és képviselői állásával tevékeny részt
vett az üzleti életben, de zöld ágra nem igen tudott vergődni. Haza
jövetelem óta már ritkán találkoztunk.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 15: Én részt vettem valamennyire, ültem is érte a komáromi vár
kaszamatáiban s ezen kivül meg is hurczoltak miatta annyira-mennyire.
Gróf Károlyi Gáborral s Hentaller Lajossal, de magánbeszélgetés közben
másokkal is közöltem azt, a mit erről tudok.]

[Footnote 16: Ez igy is van. Kossuth Lajos Iratai hatodik kötetében
olvasható gróf Károlyi Györgynének 1866. julius 26-án Itresán kelt s
Kossuthhoz intézett levele, melyben egyebek közt e szavak fordulnak elő:
»Örömmel láttam volna, bár mind az öt fiam részt venne a
szabadságharczban, tudom is, hogy ott a helyükön lettek volna, de ha
megint nem lesz semmi, nem szeretném, ha ők is haszon nélkül
kompromittálnák magukat. Most még csak uton vannak.« – Az öt fiu volt,
mint köztudomásu: gróf Károlyi Gyula, Viktor, Gábor, Tibor és István, a
mint kor szerint következnek. – Viktor tudtom szerint nem vett részt
semmi mozgalomban: Gyula itthon volt nagy tényező; Gábor szerepét
följegyzései tüntetik fel, valamint Tiborét és Istvánét is. – Az egész
bel- és külföldi mozgalomnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A
külföldi magyar légiók a háboru rövidsége miatt puskájukat se lőhették
ki, a belforradalomnak pedig hire-hamva se volt. Csaknem igy látta a
helyzetet maga Kossuth is a Turinban 1866. augusztus 7-én kelt s gróf
Károlyi Györgynéhez intézett levelében. Az ifju Károlyi grófok
fellángolása tiszteletre méltó tünemény, de tárgytalanná vált ez nem
sokára. A magyar nemzet 1866-ban békülni akart s nem harczolni. Gróf
Károlyi Gábor elhunyt nemes barátom száz érdekes dolgot beszélt el az
akkori állapotokról. De én magam is elég jól ismerem közvetlen
észleletből azokat.]

[Footnote 17: Ihász Dániel egyik legszebb és legeszményibb alakja
függetlenségi harczunk s a magyar emigráczió történetének. Ő
veszprémmegyei származásu, ottani ős nemes birtokoscsalád szülöttje,
testvérjével és rokonaival is jó barátságban éltem. Életben-halálban
hive volt Kossuthnak s el nem hagyta a kormányzót, mig a halál ki nem
szakitá társaságából. Régi tervem már megirni élete történetét, de talán
most már kerül rá idő.

Eötvös Károly.]



HÁZASSÁGOM.

(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet.
– Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a
poroszok.)

Áttérek most házasságom történetére.

Valami szerelmeskedő ficzkó vagy valami ábrándozó szerelmes soha nem
voltam. A szerelmi kedvtelések csak ugy mulattattak engem, mint korom és
osztályombeli igen sok ifjut. Czéltalanul, komolyság nélkül, esetenként
és utközben egy-egy nő megragadta képzeletemet, de az akadályokkal járó
hóditás, vagy valamely nőhöz a házasság kötelékével való ragaszkodás nem
jutott eszembe. Ha valaki azt mondaná, hogy én a szerelmeskedés
országában csak léhán csatangoló kölyök voltam: nem szólnék ellene
semmit. Voltak közelebbi s távolabbi nőrokonaim s voltak magas főuri
társaságunkban nem rokon nők is, a kik szemet vetettek rám s voltak, a
kik az érzéki ingerkedés minden eszközével törekedtek rám hatni s
rövidebb vagy hosszabb időre szivük egész birtokába juttatni.
Köztudomásu, hogy a mi osztályunk női minden szépségük, komolyságuk és
tekintélyük daczára is egészen hasonlók a külföld udvari vagy magas
rangu nőihez. Én pedig magas, nyulánk, edzett termetü s mint szokás
mondani, szemre való fiatal ember voltam. Kalandban annyi részem
lehetett, mint bárki másnak. De érzékeim a dorbézolásig soha nem
gyöngültek el s állandó vonzalom soha nem nyügözte le lelkületemet.

Mindaddig, mig nőmmel nem találkoztam.

A találkozás Párisban történt. Nőm ott egy rokonánál volt, véletlenül
összejöttem vele s pár órai társalgás után bele szerettem és nyomban
elhatároztam, hogy vagy ő lesz a nőm, vagy soha házasodni nem fogok.

Nőm, Major Amália, közönséges polgári, még csak nem is nemesi származásu
nő volt, komáromi születésü. Szülei nem voltak, vagyona nem volt,
sorsával szabadon rendelkezett, s midőn néhány nap mulva közöltem vele,
hogy feleségül akarom venni: beleegyezett.

Határozott jellemü nő volt; állásom, születésem épen nem ragadta el.
Kijelentette, hogy egyelőre csak jegyesem akar lenni, fontoljam meg
elhatározásom következéseit és azon tekinteteket, melyekkel szüleimnek
és családomnak tartozom. Ő a családban hamupipőke lenni nem akar s vagy
befogadja őt a család, mint Károlyi grófnét, vagy megköveteli, hogy én
szakitsak családommal.

Nagy erélylyel és határozottsággal követelte, hogy én ezt jól
meggondoljam.

Én azonban nem sokat gondolkodtam, mert a helyzet tisztán állott
előttem.

Hogy én Amelit nőül veszem: ezt szentül elhatároztam.

Hogy apám ehhez előzetes beleegyezését meg nem adja: arról is szentül
meg voltam győződve.

Apám nagy arisztokrata volt. Természetesnek találtam s nem is vettem
rossz néven. Én voltam harmadik gyereke s ugy hittem, engem szeret
legjobban. Bizonyos voltam tehát, hogy e házasságot nekem engedi meg
legkevésbbé. Felharagitani, vagy neki fájdalmat okozni szintén nem
akartam. Legjobbnak láttam tehát vele tervemet nem közölni.

Nem közöltem előre anyámmal se. Ő is ellenezte volna. Minthogy azonban
én ugy éreztem, hogy engem szándékomtól semmi ellenzés vissza nem riaszt
s legfeljebb a köztem s szülőim közti jó viszony szünnék meg a viszály
következtében: ez okból legjobbnak véltem akként esküdni meg, hogy ezt
családom ne tudja. Se szülőim, se testvéreim. Testvéreimmel ugyan
közölhettem volna, de akkor rögtön megtudták volna szüleim is.

Mindezeket megbeszéltem Amelivel is. Utóbb ő is helyeselte. Mondtam,
hogy én a családi viharos jeleneteket kikerülni akarom s hogy ahhoz van
reményem, hogy lassanként s ha későre is, de szüleim egykor a befejezett
tényeket elismerendik s családunk kebelébe nőmet is beveendik.

Elhatároztuk a törvényes összekelést.

A polgári házasságot az illetékes hatóságnál kötöttük, ez egyházi áldást
a Madlaine-templomban kaptuk. Én ugyan erre semmit se adtam, de nőm
ragaszkodott hozzá.

Volt egy pap jó ismerősöm. Neve Abbé Deguery. Ez egyik papja volt a
nevezett egyháznak. Ez adott össze bennünket. Négy tanunk volt. Kettő az
én részemről, kettő nőm részéről.

Az egyik volt ifj. Komáromy György.

A másik volt: Olivier Viktor, derék fiu s jó barátom. Ő fia volt annak
az Olivier hirneves műszaki ezredesnek, ki 1840-ben Páris körerődeinek s
erőditésének tervét kidolgozta.

Harmadik tanunk volt: gróf Lasondiere. Barátaim egyike.

Negyedik: gróf Bonneval barátom, ki gróf is volt, basa is volt. Egyik
őse XV. Lajos alatt százötven év előtt kiment Törökországba s ott basává
lett. Az én tanum az ő unokája volt s franczia grófi rangját, a mint
hazajött, ismét fölélesztette.

Szegény Deguery abbé gyászos véget ért. 1871-ben a Commun csapatai a
párisi érsekkel együtt őt is elfogták s őt is agyonlőtték. Megmentenem
lehetetlen volt. Pedig tettem kisérletet. Felkerestem egy
Commun-ezredest, valami Jules Favre nevüt, ki szegről-végről ismerősöm
volt. Ugyanaz a neve volt, a mi a hires ügyvédnek és államférfinak. De
semmibe se vette közbenjárásomat. Mikor megmondtam, hogy az abbé jó
barátom, még kigunyolt.

– A jó baráttal vagy együtt kell élni, vagy együtt kell halni. Az
utóbbit választhatja ön is.

Ez volt felelete.

Tanácsát megfogadni nem volt kedvem. Ezekben a napokban egyébiránt
vakmerőség kellett ahhoz is, a mit én tettem, mikor a szegény abbéért
szót emeltem. Ugy lőtték, vágták, irtották akkor az embert, hogy a nagy
forradalom legrémesebb fejezete is ehhez képest csendes mise.

Már egy évig voltunk férj és feleség és még senki se tudott
házasságunkról. Két lakást fogadtam. Az egyikben éltem feleségemmel, a
másikban rokonaimat és barátaimat fogadtam. Ez utóbbi volt hivatalos
lakásom. Ez volt bejelentve a hatósághoz is.

Házas életünk boldog volt az első percztől kezdve. Viszály, sőt komoly
szóváltás is alig volt köztünk valaha. Nőmmel szemben nem ismertem más
feladatot, mint azt, hogy boldogságát, megelégedését biztositsam. Ez
ugyan nem sikerült mindig, de ennek okai csak pénzügyi zavaraim voltak.
Apám 1500 frankot adott havonként, ebből csak szükes háztartást
vezethettünk. Kivált ha utaztunk, vagy nőm beteg volt, vagy ha baleset
ért bennünket, vagy a mikor gyermekünk született.

Volt részünk mindegyikben.

Évjáradékom fölemelését nem is várhattam, de kisérleteim kudarczot is
vallottak. Családom sohase bocsátotta meg házasságomat és sohase értette
meg házi boldogságomat. Hogy egy gróf, hogy egy Károlyi, lemondva
születésének s vagyonának minden előnyéről s minden élvezetéről, egész
életét egy nőnek szentelhesse s minden örömét annak társaságában
találja: ezt senki se tudta felfogni.

Én megengedem, hogy gyöngeségem volt bennem az erő. Te magad is, édes
vajdám, nem egyszer gorombáskodtál velem, hogy én a pénzzel és az
asszonynyal szemben sohase voltam nagykoru s mindig csak hat éves gyerek
maradtam. Nem vitatkozom veled. Én Amelit szerettem, mást pedig soha nem
szerettem.

Pedig nagy kisérleteket tettek, hogy tőle elvaditsanak.

Mikor már barátaim s rokonaim is megtudták, pedig aránylag hamar
megtudták, hogy nős vagyok s ki a nőm, nem egy névtelen levelet kaptam,
melyben azt akarták velem elhitetni, hogy nőm lánykorában kalandos
életet élt. Emlitettek férfiakat, kikkel állitólag szerelmi viszonyt
folytatott. Sőt gyanusitották a legaljasabb életmóddal is, a minőt nő
csak folytathat.

Mindez nem hatott rám. Éber figyelemmel s gyakran indulatosan kerestem a
levelek forrását, hogy kegyetlen számadásra vonjam, a kit ott találok,
de egyéb hatást el nem értek. Én szerettem nőmet s ő boldoggá tett
engem.

Sohase jutott eszembe, hogy én egyébre születtem volna, mint élni, az
életnek örülni s végül utolsó bukfenczet vetni. Mikor te, édes vajdám,
rászoritottál a politikára,[18] akkor elhittem ugyan, hogy talán más
hivatásom is lehet, vagy tán lehetett volna, de addig azt hittem, hogy
az én életem czélja semmi más, mint az én életem. S a másik és fő
czélja: nőm boldogsága.

Tudom én, hogy ezt önzésnek nevezik a tudósok és rajongók.

Bolond beszéd.

Hány embert, hires embert ösmertem, a ki egész életét egy kertnek, vagy
egy gyüjteménynek vagy egy pár futó lónak, vagy a vagyongyüjtésnek
szentelte.

Én pedig a feleségemnek szenteltem. Sohase hitetik el velem, hogy ez
silányabb dolog, mint a futó ló, vagy néhány uradalom fölszerelése, vagy
nehány millió forint ostoba összehordása. Volt egypár különb mágnás is,
mint én, de volt és van száz meg száz, a kinél én különb embernek érzem
magam. – De hagyjuk el ezt az ömlengést.

Párisban éltünk nőmmel csendesen, nyugodtan, boldogan. Nem törődtünk
senkivel és semmivel. Barátainkat, rokonaimat, ha jöttek, szivesen
láttam. Szerény lakás, szerény asztal, jó kedély, gyakori kirándulás,
néhány kitünő ember bizalma és barátsága, gyermekünk nevelése és halála:
ime családi életünk folyama. Néhány részletét el kell mondanom.

Volt a genfi egyetemen egy orosz barátom: Wolkonszky herczeg. Ezzel
egyszer sétálunk a Pont de Bergues közelében s látunk ott három nőt, egy
szobalányt s két fiatal szép polgárleányt. A herczeg mutatja az egyiket:
nézd, de fölséges arcz, én megtudom, ki ez?

Utána esett. Meg is tudta. Hétszámra, hónapszámra ábrándozott előttem,
hogy ő milyen őrülésig beleszeretett abba a lányba s hogy elveszi,
mihelyt módjában áll. Azután elváltunk a herczegtől s én elfeledtem az
egészet.

Az 1870-ik év tavaszán találkoztam véletlenül Párisban Wolkonszkyval s
mindjárt vittem magamhoz. Bemutatom nőmnek s erre a herczeg
meglepetésében majdnem hanyatt esik. S nőm előtt egész tűzzel kifakad:

– Te, ezt a nőt tőlem loptad el. Ez az, a kiről Genfben annyit
beszéltem, a kit a Bergues-hidon neked mutattam, a mint hóna alatt
iskolás könyvekkel ment a hidon át! A kit azóta mindig keresek.

Nőm nevetett. Ő is rögtön emlékezett a herczegre.

Wolkonszky azután állandó vendégünk volt s mindig bomlott nőm után.

Egy napon nagy szerencsétlenség ért bennünket. Nőm kocsikázott a
Champs-Eliséen. Jön egy idegen kocsi s neki hajt lovainak. A lovak
megbokrosodtak, a kocsis leesett a bakról s a lovak elragadták a kocsit.
Nőm rémületében kiugrott a kocsiból s összeesett. Félholtan hozták haza.
Érdekes állapotban volt s magzatát elvesztette. Három hétig élet-halál
közt lebegett és csak lassan kezdett fölépülni. Ez lett volna
elsőszülöttünk.

Nőm ugyan fölépült, de mégis ez idő óta kezdett betegeskedni.
Gyógyíttattam, ápoltam, tengeri fürdőkre hordtam, de azért szűk
pénzviszonyaim miatt nem tudtam mindazt megtenni, a mit szivesen
megtettem s a mit megtenni szükséges volna.

Szűk pénzviszonyok!

Eszembe jut, hát csak elmondom. Volt egy barátom s egyuttal közeli
rokonom, ki gyakran igénybe vette házam szivesen nyujtott
vendégszeretetét. Hányszor nem volt ebédre valója! Hányszor reggelizett
nálunk s ha elkésett, hányszor költötte el jóizüen a reggelink
maradékát. Hányszor mondta nőmnek: adj egy napoleont, Ameli, bizony
isten éhes vagyok s nincs egy sonkaszeletre valóm! S mikor haza jöttem s
testvéreimmel perben álltam: hejh akkor ez a barátom és rokonom ugy
elkerülte házamat, mintha az tele lett volna ragályos betegekkel. Pedig
akkor nekem se volt gyakran egy sonkaszeletre valóm. Hanem mentse ki az,
hogy nem egyedül csak ő tett ugy velünk.

Volt családi életemben egy érdekes mulatságom. Mulatság is, foglalkozás
is. Ez a szakácskodás. Különös kedvem volt ehhez s még nőtlen koromban
megtanultam a franczia konyha sütő-főző művészetét rendes tanító
mesterektől. De főleg csak a ragouk, mártások, sültek, zöldségek és
saláták készítését. A tésztákkal, fagylaltokkal már nem volt kedvem
annyira foglalkozni. S hiába gúnyolódol édes vajdám, én a
szakácsművészetben nem utolsó ügyességre tettem szert.[19] S igen
gyakori eset volt s ha magunk voltunk, csaknem mindennapi, hogy
reggelire vagy ebédre én készítettem nőmnek valamely kedvencz ételét.
Néha többet is. Néha az összes fogásokat. Franczia barátaim közt többen
foglalkoztak ezzel a mulatsággal. Tőlük kaptam kedvet rá magam is.

Különösen pedig az öreg Dumastól.

Ismertem e nagy regényírót s többször találkoztam vele s két izben
beszélgettünk is az ételekről s azok készítése módjáról.

Én nem szoktam olvasni mást mint napilapot s ezt is csak futólag. Egész
életemen át se olvastam el egyetlen tudományos könyvet, még történelmit
se. Siheder koromban olvastam ugyan néhány regényt. Dumastól is kettőt
vagy hármat, de a regényekkel is úgy voltam, hogy a közepükön rendesen
félbeszakítottam az olvasást.

Nem hiszem ugyan, hogy minden főrendü kölyök olyan, mint én, de a
legtöbbje bizony semmivel se különb. Nem komolyabb, nem alaposabb,
tudományra nem szomjasabb, olvasásban nem szorgalmasabb. A mi főrendi
társaságainkban tudományról és művészetről társalogni nincs szokásban.
Utazás, vadászat, lovak, kalandok, asszonyok, szinház, udvari és családi
pletykák: ezek körül mozog a mi elménk. Azért a tömeg mégis tudósnak,
szellemesnek, tekintélyesnek tart bennünket s tisztelettel környez. Az
öreg Dumas kedves fecsegő volt; a hányszor társaságában voltam, soha se
komolykodott. Egyszer mégis azt mondta nekem.

– Kedves Károlyi, az ön tudatlansága csakugyan szeretetreméltó.

Volt oka ezt mondani.

Elmesélte magyarországi utazását. Mindenféle képtelenséget
össze-visszabeszélt a pesti Nemzeti Kaszinóban végig élvezett
étkezésekről. Kérdezte tőlem a magyar nemzeti ételeket s azok készítése
módját.

Én bizony ezt nem tudtam. Más nemzeti ételre, mint a sonkára és a
paprikás szalonnára, nem is emlékeztem.

Kinevetett. Kigúnyolt. Azt mondta, ő ötszáz franczia ételt tud készíteni
s a fokhagymát hetvenféle alakban tudja felhasználni. Ezen kivűl ismeri
Európa, Ázsia, és Afrika minden ételét s a kaukázusi lezgek rizskásáját
jobban tudja készíteni, mint maguk a cserkeszek. Hallott vagy olvasott
valamit a magyar ökörsütésről. Kérdezte tőlem: hogy csinálják azt? Egy
szót se tudtam neki felelni. Mert én ugyan ökörsütést életemben sohase
láttam.

Az igaz, hogy a szakácsművészethez többi franczia barátom se értett
többet, mint én, de azért mégis röstelkedtem tudatlanságom miatt. Ez is
egyik oka volt, a miért a sütést-főzést rendszeresen tanultam.

A nagy háboru viszontagságaiból nekünk is kijutott. Házas életemnek
egyik legmozgalmasabb fejezete a franczia-porosz háboru s ennek
különösen az a része, mely Páris ostromából állott.

A sedáni csata után, mikor már bizonyos volt, hogy Párist a németek
körülzárják és ostromolják, mi hosszas tanácskozás után arra határoztuk
magunkat, hogy Párisban, az ostromlott városban maradunk. A kérdés az
volt, mennyi időre kell számítani, a mig esetleg eltarthat az ostrom.
Volt egy jeles hirben álló műszaki tiszt ismerősöm, Ribeau, ki később
Trochu táborkarához tartozott s az ostrom folyamán egy kirohanásnál el
is esett, – őt kérdeztem meg tájékozódás végett. Ő azt mondta, hogy
óvatosságból jó lesz fél évre való táplálékot beszerezni, de ezt a
véleményét csak bizalmasan közli velem, másnak el ne mondjam.

– Miért nem mondhatnám el?

– Mert a túlzó hazafiak rögtön árulónak hívnak, mint oly embert, a ki
még föl is teszi, hogy a poroszok hat hónapig itt maradhatnak s a
francziák őket néhány nap alatt ki nem verik az országból.

Ilyen tüzes hazafiságra csakugyan nem gondoltam.

De meg is fogadtam tanácsát. Feleségemmel együtt plajbászt, papirost
vettünk kezünkbe s neki álltunk a számításnak. Mennyi liszt, száraz
főzelék, zsir, só, kőszén, tüzelőfa, világító, fűtő, thea, rum, czukor,
kávé, füstölt hús, konzerv, bor stb. kell nekünk fél esztendőre két
cseléddel és egy kis kutyával? A nyers hús, hal, zöldség nem oly dolog,
a mit be lehetett volna előre szerezni, de a többit csakugyan
beszereztük.

Csakhogy mire beszereztük: épen elfogyott minden pénzünk. Hát aztán
cselédbérrel, napi kiadással, mosással, ruhával s effélével mi lesz?

Megint csak az a gyalázatos pénzhiány.

Futottam bankáromhoz, a kinél szokta apám havi pénzemet kiutalni, adjon
pár hónapra valót előre.

Megtagadta. Mi lesz vele? Mi lesz a várossal? Hátha én is elpusztulok?
Hátha apám is elpusztul a háboruban? Mi lesz az ő pénzével?

– Apámat csak nem eszik meg a poroszok Magyarországban?

– Hjah gróf ur, ha a poroszok ide el tudnak jönni, akkor már az egész
világ az övék.

Ostoba bankárja! Hanem azért pénzt csakugyan nem adott.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 18: Gróf Károlyi Gábor 1887-ben Párisban volt nejével, a mikor
közbenjárásomra s tanácsomra a székesfehérvári kerület választói őt
képviselőjüknek jelölték. Erről csak utólag értesitettem őt s mikor haza
jött is, nekem s néhány barátjának, köztük Goldstein Izidor törvényszéki
birónak nehezen sikerült a jelöltség elfogadására rábirnunk. Erről
egyébiránt Följegyzései II. kötetében lesz szó bővebben.]

[Footnote 19: Gróf Károlyi Gábor csakugyan nagyra volt franczia
konyhaművészetével. E miatt sokat évődtem vele. Itthon is franczia
konyhát tartott. De én a franczia konyha főtt husait, furcsa mártásait,
föletlen zöldségeit, czukortalan fagylaltjait, czukros tésztáit, sürü
pépes ragouit, becsináltjait ki nem állhatom. A bécsi konyha legtöbb
sültjét-főztjét épen nem tudom élvezni. Mig külön függetlenségi pártunk
fennállott, de azon kivül is, gróf Károlyi Gábornál mindennap terítve
volt öt-hat barátjára. Én az estebéd idejét rendesen nála töltöttem, de
az evés alól magamat fölmenteni kértem. A sok articsókát, nyers
zellerlevelet, kardót, fekete gyökeret s öreg babsalátát nem tudtam
élvezni. Sokat élczeltem gyakran tréfából is a franczia konyha termékei
fölött. Elmondtam: miből áll a franczia generál-szaft, a közép-európai
fürdők féléves szaftja s a bécsi és budapesti generál-szaft. Ez utóbbit
Pázmándy Dénesnek a Hungáriában külön is bemutattam és elemeztem. Ő
pedig nyomban megirta s ezzel maga ellen zúditott minden vendéglőst. Még
ma is szidják érte. Én természetesen a tiszta magyar konyhát kedvelem,
de ennek gróf Károlyi Gábort sohase tudtam egészen megnyerni. És semmire
se volt olyan érzékeny, mint ha franczia ételeit kigúnyoltam.
Olaszországi utunkból egypár ételadomám mindig elkeserítette.

Eötvös Károly.]



A NAGY HÁBORU ALATT.

(Menekülünk Párisból. – Nyomoruságunk Brüsszelben. – Gróf Károlyi Ede. –
Darwin. – Olivier barátom.)

Pénz nélkül az ostromlott városban maradni, ha már enni valónk lett
volna is, nem lehetett. De egyébként is czélszerü volt menekülni. Páris
tanácsa kihirdette, hogy az idegeneknek a menekülést tanácsolja, mert ha
szükölködés vagy inség áll be, az idegenekről csak másodsorban fog
gondoskodni.

Ez ugyan engem nem ijesztett volna meg, de bizonyos, hogy az idegenek
óriási tömegekben rohamosan menekültek ki a világvárosból. Párisban
mindig van pár százezer idegen s ugyanannyi vidéki. Elképzelni is bajos
azt a tolongást, mely az összes vasuti indóházaknál bekövetkezett.

Ez inditott minket is a menekülésre.

A pénzkérdés szerencsés megoldásra jutott.

Gyula bátyám épen Brüsszelben volt unokabátyánknál, gróf Károlyi
Eduárdnál. Az ő lányának udvarolt ugyanis: Georginának, kit fél év mulva
nőül is vett. Georgina nagy vonzereje tartotta ott Gyulát, mint akkor
már vőlegényt.

Komornyikomat levéllel Brüsszelbe küldtem Gyula bátyámhoz, hogy
előlegezzen annyi pénzt, a mennyivel Párist elhagyhatjuk s valamelyes
összeget cselédeinknél is hagyhatunk. Komornyikom harmadnap a szükséges
pénzzel jött vissza.

Nehezen hagytuk el Párist.

Bevártuk a legutolsó menekülő vonatot. Másfelé, mint északnak Rouen
felé, már nem is menekülhettünk. Podgyászt épen nem lehetett már semmit
szállitani. Csak két kézi táskával menekültünk. Cselédeink bent maradtak
annyi élelmiszerrel, hogy nekik egy évre is elég lehetett.

Igazán még felöltőt se vittünk magunkkal. Igaz, hogy gyönyörü napos
enyhe idő volt akkor, de utóbb magam is bámultam azon, hogy egyikünknek
se jutott eszébe felöltőt is vinni, vagy legalább nem nyári ruhában
indulni el.

Rouenben nagy párisi társaság jött össze. Nagy részben idegenek,
angolok, amerikaiak, olaszok. Olyanok, kiknek állandó lakásuk ugyan
Párisban volt, mint nekem is, de pénzüket kivülről kapták. A pénz az
ostromzáron át be nem jöhetett volna hozzájuk.

Az egész társaságnak, minden embernek, sőt a város egész lakosságának
csak egy véleménye volt. Az, hogy ez a rendkivüli állapot egy hónapnál
tovább nem fog tartani. Vagy kiverik a poroszokat, vagy békét kötnek.
Két hónapot töltöttünk el és se győzelem, se béke. Sőt az ellenkező.

Egy reggel csak beállit hozzánk fogadósunk s fájdalmának kifejezése
mellett udvariasan kijelenti, hogy Belgium felé ma indul az utolsó
menekülő vonat s hogy a poroszok másnap reggel már Rouenben lesznek, ő
azonban szerencséjének tartja minket azontul is ellátni, a mint a
körülmények és a poroszok megengedik.

Egyuttal hozta a számlát.

Mi a poroszokat bevárni nem akartuk. Fizetni s aztán a kézi táskát
magunkhoz venni s a vasutra sietni egy pillanat müve volt. Igy tett
minden idegen.

Amiensen keresztül mentünk Brüsszelbe.

Minden állomás el volt már torlaszolva. Mindenütt katonák, sok helyütt
tüzérek és ágyuk is. A vonat igazán vontatva, nagy vigyázattal, lassan
ment előre.

Ellenséget is láttunk. Amienshez közel egy csapat porosz dzsidás állt
hadisorban a robogó vonat mellett nem messze s kézi fegyverrel
rálövöldözött vonatunkra. Emberhalál nem esett, de az asszonyok nagy
része ájuldozott. Egy féleszü amerikai visszalövöldözött a poroszokra
pisztolyából. Neki támadtunk, miért ingerli a poroszokat? Neki mindegy –
ugymond – a ki ő rá lő, arra ő visszalő. Ez az igazság.

Szerencsésen beértünk Brüsszelbe. A baj csak itt jött ránk.

Először is borzasztó hideg volt. Deczemberben jártunk. A mi párisi nyári
ruhánk sehogy se tudott az idővel megbarátkozni. Pénzünk ugyan téli
ruhára még került volna, de arra el is fogyott volna egészen. Hát aztán
miből élünk?

Azután nem kaptunk szállást. Estennen értünk a városba, késő estig
jártunk gyalog a vendéglőket. Mindnyája tele volt párisi menekülőkkel.
Többet bejártunk tiznél – siker nélkül. Elfáradtunk már, majd a
nyelvünket öltöttük ki. Kocsira mégse ülhettünk, mert az isten hidegje
vett volna meg bennünket. Igy is vaczogott a fogunk.

Elvégre a Hôtel de Sax-ban kaptunk egy szobát s ott letelepedtünk.
Milyen jól esett a thea, a meleg szoba és az a bornyunyelv, a melyet
hamarosan vacsorára kaptunk!

A mi szobánk elég tágas volt, többi menekülő barátunké mind kisebb.
Nálunk szoktunk tehát esténkint összejönni theára.

Mi azonban csak a theát adtuk, a meleg szobát, a vizet és világitót.
Mindenki tudta mindenkiről, hogy egyikünk sincs bővében a pénznek s
azért mindenki hozta magával az ennivalóját, sonkát, nyelvet, hideg
sültet, sajtot, kenyeret papirban vagy kendőben s bort vagy sört, ki mit
szeretett. Vidám, kedélyes, sőt mulatságos esték voltak ezek.

Az ismerkedés könnyü volt. Egy sorsnak voltunk részesei. A kik ugyanazon
sorsnak részesei egy időben és egy helyen: azok közt a barátságnak, a
testvérisülésnek érzete könnyen föltámad. A testvéri viszony pedig vagy
édes, vagy viszálykodó. Viszályra köztünk nem volt ok, hiszen semmi
örökségen nem osztoztunk. Egymás közelében ennélfogva igen jól éreztük
magunkat. Mint a kik háborgó tengeren egy hajóra szorultak.

Nézetünk s rokonszenveink is egyeztek.

Fájt a németek örökös diadala s a francziák örökös csatavesztése.
Lassanként mélységes ellenszenv fejlődött ki köztünk a németek ellen.

A világ akkor a háboru kezdetén csodálatosan megbolondult. Mindenki azt
hitte és mindenki azt hirdette, hogy a háborut könnyelmüen, vakon a
francziák kezdték, nem a németek. Bismarcknak semmi ravaszsága se
sikerült jobban, mint az, hogy ezt a felfogást a világ fejébe bele tudta
verni. A vizeszü jó francziák maguk is ezt hirdették, hogy minden
veszteségükért császárjukat, III. Napoleont tehessék felelőssé.

De uj év után már a belgáknál se az volt a kérdés, hogy melyik fél
kezdte a háborut, hanem az, hogy a német, a maga fékezhetlen nagy
erejével s erőszakosságával el akarja nyelni a világot. Kezdetben sokan
voltak vendégeim közt, kivált angolok és amerikaiak, kik rokonszenvükkel
a németek mellett buzogtak, de lassanként mind elhallgattak s az én
nézetemre tértek. Én nem törődtem azzal, melyik fél kezdte a háborut. Én
kezdettől fogva a francziákkal tartottam.

Ez a mi kis fészkünk, bár alig volt benne franczia, utóljára valóságos
kis franczia táborrá alakult át.

Benső barátság fejlődött ki Dortig-gal, egy new-yorki amerikai vagyonos
emberrel, ki egy estét el nem mulasztott volna.

És Brunetti-vel, ki korábban spanyol követségi titkár volt Florenczben,
ott megismerkedett anyámmal és Pálma hugommal is s Pálma hugomba annyira
beleszeretett, hogy kezét meg is kérte. Házassággá azonban nem fejlődött
a dolog.

Ez is ide szorult Brüsszelbe. Naiv, jókedvü, vidám fiu volt. Mindig ott
legyeskedett feleségem körül s keservesen panaszkodott nekem nem
egyszer, hogy feleségem nem akarja udvarlását türni, csak gunyolódik
vele.

Mégis vágytunk vissza Párisba. Hiába: más város az. Mi különösen azért
is vágytunk, hogy valahára ruhához jussunk.

Egy nap bolyongásunk közben találkoztunk gróf Károlyi Ede
unokabátyámmal. Megnéz bennünket, látja, hogy didergünk. Ránk szól:

– Ugyan mit legénykedtek, mért nem öltöztök melegebben, hiszen igy
megfagytok.

Feleségem elneveti magát.

– Többet már csak nem tehetünk, mint hogy minden ruhánkat magunkra
veszszük, a mit csak Párisból elhozhattunk. S itt is minden pénzünket
már ruhára költöttük, de van is láttatja. Ime!

Mutatja keztyüjét. Azt csakugyan Brüsszelben vettük.

Szegény Edének megesett a szive rajtunk. Rögtön vitt egy női
ruha-raktárba egy nőszabóhoz s nőmnek vett egy egész öltöző ruhát s egy
téli bundát s nekem is egy téli kabátot. Kért, hogy fogadjuk el tőle.

– De nem emlékül, mert bizony ezt mi azonnal elviseljük.

Olyan jó kedvü lett, a milyen ritkán szokott lenni. Az ilyen rokoni
nagylelküség is ritka dolog volt nála. – De oly kedvesen csinálta, hogy
el kellett fogadnunk.

Meg kell még emlitenem, hogy a hires Darwin is négy izben vett részt
ingyenes és patriárchális estélyünkön. Mindig teát és kétszersültet
hozott magával. Sohase beszélt az ő tudományos felfedezéseiről, ellenben
feleségemmel nagyon szeretett fecsegni.

Ameli nem volt tudós asszony. Egyáltalán távol állt az olyan nőtől, a
milyent a német kékharisnyának szokott nevezni. Magasabb
nőnevelő-intézeteket sohase látogatott. Olvasni se igen olvasgatott.
Untatta őt minden tudomány és tudóskodás. Néhány könnyü regényt
átlapozott, néhány napilap ujdonságait vagy tárczarovatát megtekintette,
a szinházat, ha volt pénzünk, föl-fölkerestük s utazgatásaink: ime
ezekből és a társalgásból meritette minden ugynevezett tudományos
ismeretét.

De hát az én feleségemnek nem is volt szüksége tudományra.

Bátor volt mindenkivel szemben. Férfival, nővel egyaránt. A bátorság
mindig és minden körülmény közt eltalálja a helyes szavat.

Jól öltözködött. Termete szabályos, nyulánk és telt volt, – a
legegyszerübb öltönyben is előkelő alakot mutatott.

Elég szép is volt. Római remek arcz. Szemei se nem ábrándozók, se nem
hidegek, se nem komolyak, hanem élesek. Nagyon éles tekintete volt,
mintha mindig parancsolt volna.

A napi kérdésekhez, háboruhoz, csatákhoz, parlamenthez, divathoz,
szinműhöz, szerelmi és egyéb botrányokhoz ép ugy hozzá tudott szólni,
mint mivelt társaságunk bármelyik tagja.

Mire való ilyen nőnek a tudomány?

A női lelket elvégre ugy se érdekli más igazán, mint a férfi, az
asszony, a divat és a gyerek. Ha a nőnek nagy elméje és éles figyelése
van, ha figyelmét semmi ki nem kerüli, ha saját érzelmeibe vakon el nem
merül, ha folyékonyan beszél a társaság nyelvén: akkor a nő nyugodtan
részt vehet a legmagasabb és legmiveltebb társaságban is, ha mindjárt
olvasni és irni nem tudna is.

Ameli tökéletesen beszélte a magyar, olasz, franczia és német nyelvet.
Fiatal volt, szép és bátor volt s magyar grófné volt: mindez
otthonosságot biztositott neki a leghiresebb férfiak közt is. Különös
tehetsége volt a férfiakat a maguk gyöngeségeikben rögtön fölismerni: ez
a tehetsége csipőssé tette szellemét és társalgását. Annál jobban
ragaszkodtak társaságához a férfiak.

Darwin kedélye édes volt, modora szerény, tudása határtalan. Százszor
többet tudott, mint a mennyit megirt. Szellemének óriási gazdagsága
mellett is nagyon kedvelte feleségem társalgását.

Sokszor elnéztem ezt a busa homloku, mély tekintetü, szőrös-fürtös
koponyáju nagy embert. Hejh, ha bennem nagyobb ragaszkodás lett volna a
tudomány iránt! Mennyi alkalmam volt nekem ahhoz, hogy Pasteur és Darwin
kitárják előttem lelküket! De más nagy tudósok és hatalmas emberek is!

Egyszer a társalgás Darwin különös buvárkodására, az emberi nemzetség
származására terjeszkedett ki. Nem én, nem is Ameli hozta elő e tárgyat,
hanem valaki más vendégeink közül. Mi magunk ugyan sohase törtük a
fejünket e fölött. Hogy és hogy nem, a társalgás folytán előjött a szó
arról, mi az oka annak, hogy az anya egyszer férfigyereket, másszor
leánygyereket szül s egyszer apjához, másszor anyjához hasonlit a
gyerek?

Darwin mosolyogva vett részt a társalgásban. Ez már csakugyan az ő
tudományához tartozott.

Nőm oda fordul hozzá.

– Mondja meg hát édes Darwin, ha nekünk gyerekünk lesz, fiu lesz-e vagy
lány s hozzám fog-e hasonlitani, vagy Gáborhoz?

– Ha megmondom is, kedves grófné, az én jövendőmondásom se ér többet,
mint másé. Ámbár sokat gondolkodtam e tárgy fölött. Azt hiszem, a
gyereknek rendszerint fiunak kellene lenni s kivétel nélkül mindig az
apához kellene hasonlitani, minthogy az élet csirája az apától ered.
Miért nincs igy: az okát bizony én nem tudom. Hanem ugy gondolom, hogy
önnek, grófné, mégis fia lesz s az a grófhoz fog hasonlitani. Mert ön
olyan élénk és figyelő természetü, ön a legnagyobb társaságban s a
legélénkebb társalgás közben is annyira észrevesz mindent, hogy ön, ha
áldott állapotba jut, akkor se fog gondolatokba, tünődésekbe,
képzelődésekbe elmerülni s az apai életcsirát a maga természetes
fejlődéséből nem fogja agymüködése által kizökkenteni.

Feleségem elnevette magát.

– Nagyon magas bölcsesség ez nekem, édes Darwin. Ha nem veszi rossz
néven, majd annak idején kártyavetőt is megkérdezek.

Darwin mosolyogva felelt:

– Könnyen meglehet, hogy az jobban tudja.

Hanem elvégre csakugyan fiunk lett és csakugyan hozzám hasonlitott.

A találkozás után Ede is csaknem naponként volt velünk több-kevesebb
időre. Ekkor mondotta nőmnek, a mit nőm aztán haláláig emlegetett:

– Szegény Ameli, sajnállak, jobb sorsot érdemlettél, mint hogy mi közénk
keveredjél. Se neked, se Gábornak sohase bocsájtják meg házasságtokat.

Jó próféta volt ugyan, de azért mi boldogok voltunk és sohasem bántuk
meg, hogy egybekeltünk.

Brüsszelben maradtunk mindaddig, mig Bazaine Metzet a poroszoknak fel
nem adta.

Egy este ülünk lent a fogadó ebédlő-termében s hallunk kivülről a terem
ajtajából kiabáló hangokat s a cselédség részéről goromba szavakat.
Perczekig tart a viaskodás. A pinczérek azt mondják, hogy valami részeg
csavargó akar a terembe behatolni.

Fölkelek, kinyitom az ajtót s csakugyan egy borzasztó elzüllött alakot
látok magam előtt. Fején rongyos sipka, arcza tele sárral, porral,
verekedés nyomaival; vállán rongyos, piszkos szürköpönyeg. Kiéhezve,
kifáradva.

A mint meglát, mereven néz rám s a nyitott ajtón át feleségemre is.

– Nem ismer ön? kérdé.

Hangjáról rögtön megismertem. Olivier Viktor volt, barátom, házassági
egyik tanum. Megöleltem, megcsókoltam s bevittem a társaságba s ott
bemutattam.

Metzből jött. Fogoly lenni nem akart. Becsületszavát adni, hogy nem
harczol a porosz ellen, nem akarta. Álruhába, hajtsárruhába öltözött s
átszökött mind a franczia, mind a porosz seregen s hallatlan
nélkülözések közt Brüsszelbe jött. Nem volt egy garas pénze sem. Nyomban
felöltöztettük; adtam neki annyi pénzt, a mennyi telt; pár napig köztünk
volt s kipihente magát s azután sietett vissza Francziaországba: Chanzy
hadtesténél harczolt tovább. Kapitány volt a lovas vadászoknál.

Ha a poroszokról volt szó, reszketett dühében. A mi gyalázó és átkozódó
szó van a franczia nyelvben, mind fölhasználta a poroszok ellen. S jól
állt neki, mert igazi hős volt.

– Átkozott poroszok! Barbárok, rablók, orgyilkosok! Mindig tizszeres
erővel támadnak. De azért hiába. Nem engedünk. Én nem engedek. Páris
alatt megfojtjuk őket. Vagy Orleánsnál, vagy a tengerparton. Békét nem
kötünk. A ki nekem békéről beszél: lelövöm, mint a kutyát. Csak egy
napig nyugszom, csak ki akarom magam aludni, rögtön fölkeresem
ezredemet. Nem nyugszunk addig, mig ezeket a betörőket száz esztendőre
meg nem fenyitjük.

Közbeszóltam.

– Nagy előnyben vannak, kedves Olivier. Sokan azt hiszik, ők maradnak
fölül.

– Akkor megdöglöm. De azt én meg nem érem, hogy ők elnyomják
Francziaországot. Nevetséges gondolat. Semmit se vesztettünk még el.
Csak néhány meglepetés ért bennünket. Csekélység. A nemzet még most fog
igazán fölébredni. Előre, előre!

Hány ilyen hősük volt akkor szegény francziáknak!

Először azt hittük, hogy Metz feladása után vége lesz a háborunak s mi
mehetünk vissza Párisba.

Erről szó se lehetett. A tél borzasztó hideg volt. Kényelmünk minél
kevesebb. Nőm egészsége hanyatlani, bomlani kezdett. El kellett magunkat
határoznunk, hogy Brüsszelt elhagyjuk.

De hova?

Haza nem jöhettem. Házasságunk már tudva volt, apám engem nőmmel együtt
el nem fogadott volna. Anyám ekkor Vicenzában lakott. Volt neki egy nagy
kastélya, ott kényelmesen elférhettünk volna, de minket anyám se
fogadhatott.

Nőmet melegebb éghajlat alá kellett vinnem s azért Olaszországot
szemeltem ki. Németországon s a Brenneren keresztül Milanóba utaztunk s
ott egy fogadóba szálltunk.

A fogadóban nem sokáig voltunk. Annak költségeit nem igen győztük volna.
Fogadtam hát egy kis magánlakást, melyet édes vajdám, részletesen le
kell irnom.



MILANÓBAN.

(Milanói lakásom. – Fofó kutyám élete és halála. – A japáni ember sirja.
– Rothschild Adolf. – A párisi ostrom alatt mindenem elpusztult. –
Nápolyi utunk. – Apám nem ad szállást. – Mit vétettem?)

Ez volt az első milanói lakásom. Nem messze esett egy mellékutczában a
Domo terétől. Volt benne egy hálószoba egy kis alkovennel és egy ebédlő.

De milyen ebédlő?

Ez volt egyuttal a konyha is. Volt benne egy kandalló, a herczegi
paloták kandallójának alakjában, de nem márványból, hanem csak szines
cserépből. Ez a kandalló egyuttal takaréktűzhelynek és sütőnek volt
berendezve. Mellette pedig egyik oldalán a fa- és kőszénraktár, másik
oldalán az éléstár az edények és konyhaszerek részére. Csinos faragásu
és festésü faszekrény mind a raktár, mind az éléstár. Itthon
ékszerszekrénynek használnák az effélét. Okos az olasz. Ur is tud lenni,
szegény is. Ha az ember elvégezte a főzést és étkezést s rendbe hozta a
kandallót s a raktári és éléstári szekrényeket s feltörölte a kőszén
nyomait s ha még hozzá egy pár virágcserepet tett a kandallóra: ime
készen volt az ebédlő és társalgóterem előkelő alaku butorokkal s remek
képekkel vagy azok ügyes másolataival. Pedig hát konyha és éléskamara az
egész.

Fogadtunk egy öreg asszonyt, a ki bejárt tisztogatni. Se nem lakott, se
nem hált ott. Csak bejáró volt, tizenkét lira havi fizetéssel.

A lakásért fizettünk 400 lira évi bért, a mi pénzünk szerint mintegy 180
forintot. Apám háromszáz botos ispánt tartott, az utolsó botos ispán
lakása is többjébe került.

A kandallót én ujra csináltattam. Alakot, szint, összhangot, remek
stilust adtam neki. S a főzéshez és sütéshez czélszerü átalakitásokat
eszközöltem benne. Belekerült 50 lirámba.

A grófnő és urnő volt a feleségem. A szobalány szintén a feleségem. A
komorna megint a feleségem. A szakácsné épen csak a feleségem. Mivelhogy
komornára, szobalányra, szakácsnőre épen nem telt.

A főzés alól azonban fölmentettem feleségem. Főztem magam. Hiába
tanultam volna a szakácsművészetet?

Igy éltünk hárman együtt kedvesen. Tudniillik én és a feleségem és a
Fofó.

Fofó. Ez egy kis mopsz kutya volt, melynek története van. Elmondom
neked, édes vajdám. Ismerte őt Darwin is s nem hiszem, hogy világhirü
műveiben a Fofóról is ne volna néhány észlelete.

Demidoff Anatól herczeggel Párisban jó barátságban éltem. Ő jó orosz és
keleti szokás szerint nekem nem egyszer értékes baráti emléktárgyat
akart adni. Mindenkor visszautasitottam. Megmondtam okát is. Megmondtam,
hogy én ugyan gróf Károlyi vagyok, a föld kerekségének harmadfél ezer
urasága közül az egyik, de az én uraságom csak az utczán, a társaságban
és a nyilvánosság előtt áll fenn s egyéb kincsem nekem, mint a
keresztelőlevelem, nincs s igy az értékes baráti ajándékokat nem
viszonozhatom, tehát el se fogadhatom.

– No no, zsugori vagy bizony te, mint valamennyi Károlyi, hanem hát igy
is jól van. Adok én neked mégis egy olyan emléktárgyat, a melyet
elfogadsz, pedig az egyenesen az én felséges czárom udvarából származik.

Akkortájban irta Sardou a Seraphine la Devotte czimű darabját. Az első
előadásra nekünk is küldött jegyet és meghivót. Mikor onnan hazamentünk:
egy kis kosárban ott nyöszörgött valami féreg. Fölveszem, nézem, hát egy
kéthetes kutyakölyök volt, Demidoff herczeg névjegyével.

Ezt csakugyan elfogadtam.

El is kereszteltem azonnal Sardou darabja után Seraphinenek. Igy is
hivtuk valamennyien, de azután lassanként mégis csak Fofó név fejlődött
ki a Seraphineból. Csodálatos ez. Sokszor eltünődtem azon, miként
alakulnak át a nevek, kivált a sokszótagu nevek. Miként lesz az
Elisabethából Böske, az Izraelból Szrul, a Gregoriusból Gecző. Igy lett
Seraphineból Fofó. A tudósok fejtsék meg ennek a titkát.

A kutya gondos ápolásban s kitünő nevelésben részesült. Azt a hüséget és
ragaszkodást, melylyel ezt meghálálta, leirni nem lehet. Velünk is volt
mindig, a meddig élt. Ha pedig én magánosan utaztam haza vagy máshova:
mindig magammal vittem. Magyarországi hitelezőim már egyenesen őt
kisérték figyelemmel. Az ügyvédek engem nem ismertek, hanem Fofót
ismerték, s ha már meglátták az Egyetem-téren, ugy jöttek rám, mint a
sáska. Gyula bátyám irta is egyik levelében, hogy ha Magyarországba
jövök, ne hozzam magammal, mert különben inkognitó nem jöhetek.

Olaszországban tiz évig volt velünk.

Mikor Endre fiam született s látta, hogy azt mennyire szeretjük s egyik
kézből a másikba adjuk: ezért nagyon megneheztelt. Erőt vett rajta a
féltékenység. Egy darabig rá se nézett a gyerekre. A bábára gyanakodott,
hogy az csempészte be a házhoz. Ezért a bábát elemésztette volna egy
kanál vizben. De mikor később látta, hogy a dolgon már nem segithet,
akkor Endre fiammal mégis kibékült, sőt annyira szerette, hogy a
dajkával együtt ő is mindig kisérte s fölötte éber figyelemmel őrködött.
Hanem a bábát azontul is mindig erős gyanuval fogadta, s valahányszor
jött, mindig gondosan megvizsgálta, nem hoz-e magával kis babát. Egy
második gyereket bizonyára nem tűrt volna meg a háznál.

Halálát aggkori elgyengülés okozta. Ez Francziaországban a luxeilles-i
fürdőben következett be. Öreg volt már, őszült, se látott, se hallott
jól. Ragaszkodása annál nagyobb volt hozzám.

Egy napon reggelinél voltam. Feleségem már haza ment, de én még az
étteremben maradtam. Feleségemet Deville tábornok, ősz öreg katona
barátom kisérte haza. Egyszer csak jön a tábornok nagy sietve.

– Jőjjön, jőjjön csak, barátom, haza azonnal, kéreti a grófnő, nagy baj
van, a Fofó aligha végrendeletet nem akar csinálni.

Feleségem tudniillik Fofót nagy nyugtalanságban és szomoruságban
találta. Sirt és nyöszörgött s valamit mondani akart. Feleségem szól
hozzá:

– Mit akarsz, talán az uradat akarod látni?

A kutya megértette a kérdést s örvendezés jeleivel adott feleletet.
Ekkor küldte utánam a tábornokot.

Haza sietek. A kutya hozzám kivánkozik. Fölveszem ölembe, rám néz könyes
szemekkel s kezemet nyalja. Aztán egyet csuklik s vége van.

Érzékeny jelenet volt, maga az öreg Deville tábornok is könyeit törölte.
Nőm és Endre fiam igaz szivvel megsiratták.

Grammont őrgrófnak van Luxeillesben egy szép erdeje, sétautakkal telve.
Erdőfelügyelőjét felkerestem s két sétaut keresztezésénél egy kis
tisztást a kutya sirjának megszereztem. Oda temettük el. Egyszerü kis
obeliszk sirkövére ezt vésettem:

A Mon Fidel Ami Fofó.

Bolondság ez, édes vajdám, ugy-e? Hát ilyen bolondságokból áll az élet.

De még nagyobbakból is.

Mikor 1887-ben májusban kint voltunk Párisban s luxeillesi egyik fürdői
ismerősömmel véletlenül találkoztam: ő közölte velem a sok fürdői
ujdonság közt, hogy érdekes sétálópont Grammont erdejében egy Fofó nevü
japáni ember sirja, a melyre minden arra járó dob egy csokrot vagy egy
szál virágot. Ki tudja, idővel minő hagyományok, minő mesék fognak
támadni ama ismeretlen japáni ember életéről és haláláról?

A ki nem volt más, mint az én mopszom.

Hány történelmi nagyság, hiresség és bucsujáró szent hely keletkezett
már ilyen szokásból, ilyen tévedésből, ilyen hazugságból?

Mindenki elgondolhatja, mily jóizün nevettem én szegény Fofó kutyám
siremlékének e különös szerencséjén. Ismerősöm csak elbámult rajtam.
Sehogy se értette, mi nevetni való van egy szegény japáni ember halálán.
Elmondtam neki a sirkő feliratának történetét.

Ő is nevetett, de azért a fejét csóválta. Sehogy se akart nekem hinni.
Ugy vélekedett, meg akarom őt dévajul téveszteni. Meg is mondta.

– Ön csalódik vagy engem félre akar vezetni. Kutyáról még soha senki nem
mondta e szót: »barátom.« A sirkövön pedig ez van: Fofónak, az én hű
barátomnak. Sok fürdő vendég ismeri is, a ki a sirkövet fölállitotta s a
kinek Fofó igazi hű barátja volt. Ez egy párisi ur, nagy utazó, a ki
Fofót Tokióban vette maga mellé s a kitől azóta Fofó el nem maradt, sőt
egyszer életét is megmentette. Igy áll a dolog.

No szépen vagyunk.

Én tudom egyedül a Fofó történetét s épen csak nekem nem akarják azt
elhinni. Mert a mit én erről tudok: az oly egyszerü dolog, hogy az nem
tetszhetik az embereknek. A mi pedig nem tetszik: azt nem hiszik se
könnyedén, se szivesen.

Herczegi erdő. Sürü lombok, a lombok közt fekete árnyék, vad virág,
gyapjas moha, örökös szellősusogás. Emberek nem igen járnak itt s ime
mégis sirkő áll e helyen, kőből faragott, obeliszk alaku, arany
felirattal. Tehát költséges is. Ki az ördögnek jutna eszébe, hogy ez
obeliszk alatt kutya alussza örök álmait.

Hiszen kutyájával szemben senki se hiu. A sirkövet elvégre vagy
szokásból vagy hiuságból állitják az emberek. Itt se szokásról, se
hiuságról nem lehet szó. Az a sir tehát csak ember sirja lehet, s azt a
siremléket csak annak a halottnak közelállója emelhette vagy valami
örököse. Ámde kutya örökséget se hagy maga után. Hiszen a bőre se ér
most már sokat a mi időnkben.

Mindez tökéletesen világos.

Kétségtelenül akad majd tudományért lelkesülő derék férfiu, a kit
érdekelni fog sok mindenféle dolog, s egyebek közt Fofó sorsa, eredete,
élettörténete s halála is. Nyomról-nyomra halad kutatásaiban s végre
Tokió környékén, Japánban ráakad egy Fofó nevü családra is, a melyből
harmincz-negyven év előtt egy fiatal ember egy európai utazóval
eltávozott és sohase tért vissza. Néhány levelet még irt a tengerről,
Dsiddából, Máltából, Marseilléből, de utóbb e levelek is elmaradtak s
azóta se hire, se hamva. Tart majd e kérdésről felolvasást is, melyet
nagy érdekkel hallgatnak hölgyek és férfiak, a kik közt sokan el is
határozzák, hogy elmennek majd Grammont herczeg erdejébe s okvetlenül
megnézik a szegény japáni sirját.

Már most, édes vajdám, én is ott leszek a felolvasáson s mint
igazságszerető ember, nyomban felvilágositom a tudóst is, a közönséget
is. Tudod-e mi lesz ennek a vége?

Az lesz a vége, hogy engem ugy kilöknek a társaságból, hogy a lábam se
éri a földet. Szerencsés leszek, ha a rendőrség le nem fülel s mint
közbotrányokozót be nem zár.

Igy lesz biz az!

De visszatérek milanói lakásunkra.

Bizony az szegényes lakás volt. Feleségem tudta, hogy én már csak
mindenkit szivesen fogadok magamnál s egyszer mégis elutasitott egy
hirneves vendéget.

Rotschild Adolf báróval Párisban jó ismeretségben voltam. Neki ugyan tiz
millió frank jövedelme volt, nekem pedig csak tizennyolczezer frank, de
azért, ha találkoztunk, kedveltük egymást. Ő csak egy hatvan éves
családhoz tartozott, én pedig egy hatszáz éveshez: ez sok különbséget
kiegyenlitett. Már azért is, mert művelt, jómodoru s jókedélyü ember
volt.

Ő is kiszorult Párisból s ő is véletlenül Milánóba vetődött. Pénze ugyan
elég volt, de pénzügyi aggodalmai tán sulyosabbak, mint az enyémek.
Nekem a háboru nem igen árthatott, neki pedig sokat.

Egyszer nőmmel sétálunk a Viktor Emánuel gallérián, mikor elénk vetődik
báró Rothschild. Alig panaszoljuk el egymásnak bajunkat, ő
szeretetreméltó bizalommal meghivja magát hozzánk ebédre. Én még el se
tudtam gondolni, mit feleljek, feleségem már nevetve felelt:

– Tudja, báró, én igen köszönöm szives bizalmát, de most nem fogadhatjuk
mostani lakásunkon. Meg akarjuk tartani az ön jó véleményét, mostani
szegénységünket pedig ön könnyelmüségnek tekintené.

Igaza volt feleségemnek. Furcsa dolog lett volna, hogy én főzzek báró
Rothschild számára ebédet, feleségem pedig tányért váltson s
felszolgáljon. Főzni ugyan jól tudtam a magunk számára, de idegen
számára még nem próbáltam.

Elmondtam ezt később Garibaldinak. Összeszidott érte.

– Hibázott ön, Gábor. Már én csak megvetem a történelmi arisztokratákat
s azért, hogy szerencsések voltak születni, én semmi jogot és tekintélyt
az ő számukra nem engedélyezek. De Rothschildékkel s a pénztőzsérekkel
szemben mégis becsülőm őket. Önnek ősei ezer év óta kormányoznak egy
országot; voltak köztük hősök, hadvezérek, fejedelmek, szabadság
bajnokai, rablók, gyilkosok, de mindig hatalmasok. Szóval, valódi
arisztokraták. Ön is az. Önnek meg kellett volna mutatni, hogy ön előtt
Rothschild akkor is csak ezer ismerősének egyike, mikor ön szegény s
Rothschild véleményére akkor se ád többet, mint mikor gazdagon,
fényüzéssel fogadhatja.

Ugy segéljen, igaza volt az öregnek. Egy galagonyaágból faragott valami
botot Kaprérán, mikor ezeket mondta. Mégis csak fura jelenet lett volna
az, hogy én, a hősök, hadvezérek, fejedelmek, rablók, gyilkosok, de
mindig hatalmasok unokája, főzőkanállal, köténynyel és patyolat-sapkával
fogadjam a száz milliók urát. Hiszen, ha csak egy fogadó-szobám lett
volna: megteszem.

Tavaszig voltunk ebben a lakásban.

Időközben pár napot Fofóval haza jöttem, apámat meglátogattam.
Puhatolództam a család hangulata iránt s kedvező jelenségek esetén
egyengettem volna a házasságomban való megnyugvás utját. De sikerre nem
volt kilátás. Testvéreim ugyan megnyugodtak volna, de ők apám nézetével
ellenkezni nem akarhattak. S talán, ha ellenkeznek, annak se lett volna
sikere.

Mikor kitavaszodott s már nagyon kezdett az idő melegedni, a Como taván
béreltem ki egy kis villát. Ratazziné villája volt ez a tóparton egy kis
kerttel. Szépen s kényelmesen volt berendezve. Itt több hónapot
töltöttünk. Jó levegő, bájos vidék s jó és nagy társaság, feleségem
egészen felüdült.

Sok régi ismerősöm volt itt Párisból és Olaszországból, francziák és
olaszok. Átellenben volt a Villa D’Este fogadó. Ez csaknem ismerősökkel
volt tele. Csónakon jártunk át, hol ők hozzánk, hol mi hozzájuk. Sok
szerenádot rendeztünk a tavon.

Ez időben végződött a háboru s én nagyon nyugtalanul alig vártam a
perczet, hogy Párisba visszamehessek. Hisz ott kellett hagynunk
mindenünket két idegen cseléd kezén.

Ottani lakásom pedig jól be volt rendezve. Voltak értékeim is. Butorok,
fegyverek, gobelin szőnyegek, porczellán- és majolikarégiségek, ezüstök,
néhány jó kép, vadászati trophaeumok, afrikai és ázsiai emléktárgyak. Mi
lett ezekkel?

Alig hogy megjött a hir, hogy a poroszok elvonultak s a versaillesiak
bementek Párisba: én is utra keltem azonnal.

Mikor Párisba értem, ott még minden a legnagyobb zavarban és
rendetlenségben volt. A Commune még akkor dolgozott a legnagyobb tüzzel.
De igazi tüzzel és igazi vassal.

Az igazat megvallva, én nem sokat törődtem a Comunnel, miattam
pusztithatott, gyilkolhatott, gyujthatott, valamint a kommünardokat is
lőhették rakásra. Én csak lakásomat kerestem.

Lakásomat épen találtam. Egy porosz bomba ugyan keresztül ment rajta
felülről lefelé, de kárt nem csinált. Mindenemet megtaláltam épségben,
csak lovaimat nem. Azokat a mészárosok kimérték az éhező haza számára.
Bizonyára jól megfizették az árát, de cselédjeim azzal be nem számoltak.
Azt mondták, hatósági felhivásra kellett a lovakat beszolgáltatni.

Egy hónapig voltam ott dolgaim rendezni, azaz: minden értékes holmimat
zálogházba vinni és sürgős apró adósságaimat kifizetni. Irtam haza
apámnak és Gyula bátyámnak is, hogy valami nemzeti kölcsönnel vagy
előleggel segitségemre legyenek; mert a háboru nemcsak Francziaországot
tette tönkre, hanem engem is. Jött is segitség.

Kijött Pista öcsém. Ő ugyan értékeimet kiváltotta, de pénzt nem
adhatott, lakbéremet meg elfeledte kifizetni. A vége az lett, hogy
lakbérért elárverezték mindenemet, csak porczellánomat, feleségem ruháit
és fehérnemüit tudtam megmenteni. Adtak is akkor árverésen valamit
képekért, gobelinért s diszfegyverekért és butorokért! A háboru és
Commune után! Pista öcsém eljárásának iratai utóbb az ügyvédek kezébe
kerültek. Ez volt még hátra. A mit ő jól csinált volna: no hiszen
elrontották ezek. A végén 30,000 forintot számitottak be terhemre.

Párisi ismerőseimet, kik az ostrom alatt benrekedtek, mind meglátogattam
s azután visszamentem Olaszországba, hol feleségemet megint betegen
találtam.

A telet ismét Milanóban töltöttük, de akkor már jobb lakásra tettünk
szert s fogadtunk szobalányt és szakácsnét is.

Nyár elején Genuába költöztünk át. Volt egy öreg kastély a tengerparton,
nagy, de elhanyagolt kerttel, mely közvetlenül a tengerig nyult le. Ez
volt a Palazzo Gnecco. Ezt béreltem ki fél évre. A kertből egyenesen a
tengerbe lehetett menni fürödni. Használtuk is az alkalmat és a
kényelmet naponként.

Egyszer azonban majd megevett a czápa. Távolabb usztam a csónaktól, mint
kellett volna s egy czápa oda vetődött. Én nem láttam, de csónakosom
észrevette s orditott és evezőjével integetett rám, hogy meneküljek.
Végre észrevettem mit akar s erőm kimerültéig siettem a csónak felé. A
czápa is észrevett és egyenesen utánam rohant. Egyetlen másodpercznyi
késedelem a kikerülhetetlen halált idézte volna elő. Már hanyatt
fordult, hogy bekapjon, mikor én a csónakra kapaszkodtam. Hajósom a
hosszu evezővel ütötte orron, még se távozott rögtön csónakunktól. De
távoztunk mi tőle. Csak puska lett volna nálam.

Genuai életünk kellemesen folyt ekkor. Olasz s franczia barátaim
seregestül látogattak. Sokat vitorláztunk, sokat halásztunk, zongora és
ének mellett sok kedves estét töltöttünk. A hölgyek közt feleségem is
énekelt. Szép üde és iskolázott hangja volt s nehány olasz, franczia és
magyar dalt kitünően énekelt el.

Társaságunkban gyakran részt vett Kossuth Ferencz is. Ő akkor vasuti
felügyelő volt az olasz kormány szolgálatában s vasutai egy része arra a
vidékre esett. Valahányszor arra jött s pedig gyakran jött, mindig
fölkeresett. Vele egyébiránt s Lajos Tivadar öcscsével már
gyermekkorunktól fogva barátságban álltunk.

A félév leteltével, az ősz végén ismét Milanóba költöztünk. Jó lakást
találtam a Corso Venezián. A leghidegebb három téli hónapot itt
töltöttük. Innen néhány napra haza is ellátogattam apámhoz és
testvéreimhez. De csak egyedül.

Feleségem e télen se érezte magát jól. Az orvosok légváltozást
ajánlottak. Elhatároztuk tehát, hogy Nápolyba megyünk. S minthogy hajón
akartunk utazni, átmentünk Genuába.

Itt este szálltunk a hajóra. A hajó neve volt Principe Humberto.
Valamennyi genuai ismerősünk mind kikisért a hajóra s velünk maradt
éjfélig. Éjfélkor kellett volna a hajónak megindulni, de késlekedett;
azt mondták, még nem készült el a rakodással. Mi tehát kabinunkba
vonultunk s lefeküdtünk.

Egyszer csak arra ébredek föl, hogy gurulok jobbra-balra. Borzasztó
zivatar bömbölt odakünt. Kimegyek a kabinból, azt gondoltam, már Livornó
felé járunk, de ördögbe, még mindig csak a liguriai partokat láttam.
Kérdem a matrózokat, mikor indultunk. Mondják hat órakor. Tehát hat órai
késéssel. Délután négy órakor értünk Livornóba délelőtti tiz óra
helyett.

Mikor a livornói kikötőben már nyugodtan állt a hajó: kérdem, mikor
indulunk innen? Esti 9-kor, volt a felelet. Nőmet karon fogom, gyere
fiam, menjünk a városba ebédelni. Csónakra ültünk s kiszálltunk.
Szakácsnénkat, inasunkat minden podgyászszal együtt a hajón hagytunk.

Megebédeltünk, megnéztük a várost, feleségem rendkivül kedves volt,
sejtettem, hogy valami inditványa lesz. Egyszer csak előáll:

– Édes Gábor, ha belenyugszol, én gyalog ugyan elmegyek Nápolyba, de a
hajóra én vissza nem megyek, mert ott én meghalok.

Szépen vagyunk. Egyszer akartam takarékoskodni s vasut helyett hajóval
utazni. Az lett belőle, hogy most már az egész hajódijat is, az egész
vasuti dijat is fizetni kellett.

Benéztünk Flórenzbe.

Onnan kínos volt az utazás Rómába. Első osztályu jegyünk volt, de
annyian utaztak, hogy négyünket szoritottak be egy másodosztályu fél
szakaszba. Igy kellett tölteni az éjszakát. Én a földre feküdtem a büdös
lábak közé s ott voltam egész éjjel, hogy feleségem két ülőhelyet
nyerjen. Természetesen ez se volt kényelmes, mert ki nem nyujtózhatott,
az olaszok pedig ezenfelül mindig disputáltak és pöfékeltek. De azért
feleségem nem panaszkodott volna a világért sem, csakhogy a szárazon
lehetett, nem a tengeren.

Rómába összetörve érkeztünk meg reggel s már a kiszállásnál sok
ismerősre bukkantunk. Több napon át ott voltunk s megnéztünk futólag
mindent. Egy régi ismerőssel, Stumm porosz huszárhadnagygyal is
találkoztam, ki Németország részéről követségi ügyvivő volt a pápai
udvarnál. Kemény protestáns, a ki magunk közt igazi huszárosan beszélt a
pápaságról. Fölajánlotta, hogy ő alkalmat szerez, hogy a pápát a
vatikáni kerti sétája közben megláthassuk. Én bizony erre nem voltam
kiváncsi, de feleségem igen. Igaz, hogy az öreg Pio Nono pápa akkor még
egészen jó szinben volt. Egy áldott, jóképü, öreg falusi plébánoshoz
hasonlított.

Nápolyba este 9 órakor érkeztünk. Volt egy comoparti jó ismerősöm: Noja
gróf, Monteleone herczeg veje, ő már előre egy nagyon szép és előkelő
lakást bérelt ki számunkra a Riviera Chiaján. Egyenesen oda mentünk
tehát s szentül hittük, hogy cselédeinkkel együtt minden holminkat már a
legjobb rendben ott találjuk.

Csalódtunk. Oly borzasztó idő volt a tengeren, hogy szegény cselédeim
csak másnap délben érkeztek meg. Mikor a Principe Humberto a tenger
magasán mutatkozott, magam mentem eléjük csólnakon s vittem őket haza.
Félholtak voltak, kivált inasom, a kit ágyba kellett fektetni, három
napig mozdulni se tudott. Jó volt tehát mégis vasuton utaznunk.

E vihar alatt vitte el a tenger a nápolyi kikötő egyik jelentékeny
részét.

Nápolyban eleintén nagyon jól éreztük magunkat.

Kitünő ismerősökre tettem szert. Ezek közül fölemlítem St. Arpino
herczeget, kivel később Párisban egy házban laktunk s barátságunkat ott
is folytattuk. S fölemlitem a gróf Pilté-családot. Gyönyörü szép asszony
volt a grófné, de tüdővészre hajlandó. Párisban velük is találkoztam
utóbb, de a szép nő ott csakugyan meg is halt.

Nápolynak és környékének minden nevezetességét bejártuk. Vezuvot,
Pompéjit, Sorrentot stb. De három hónapnál tovább nem maradhattunk ott,
daczára annak, hogy lakásunk öt hónapra ki volt fizetve. Megkaptuk
ugyanis, én is, feleségem is a nápolyi gyalázatos maláriát s ettől csak
ugy szabadulhattunk, ha innen menekülünk.

Nápolyból én Pestre is kirándultam pár órára.

Ez volt csak a nevezetes kirándulás.

Nápolyban ugyanis véletlenül találkoztam Gyula bátyámmal s ifju nejével
Georginával. Mindketten rokoni szivességgel fogadták feleségemet. Meg is
látogatták, a mikor tehették, bizalmas órákat töltöttünk együtt s nekem
ugy látszott, hogy családom hidegsége egészen fölengedt.

Beszéltem is erről Gyula bátyámmal s ő is helyeselte a pesti utamat,
hogy a kibékülésre tegyek ujabb kisérletet. Nyomban táviratoztam apámnak
s nyomban indultam is.

Pestre érek. A vasutnál vár a palotából valami irnokféle ember s
jelenti, hogy a Vácz városához czimzett fogadóban, a Nádor-utczán van
számomra lakás fogadva. Kérdem: miért nem apámhoz a palotába? Felelé: ő
nem tudja, a kegyelmes gróf igy rendelkezett.

Mindjárt az a gyanu ötlött agyamba, hogy családom bizonyára azt
gondolta, hogy én feleségemmel együtt jövök, azért szállásoltak el engem
a bécsi ügynökök és ökörhajtsárok szállodájába.

Azt hiszem, igy is volt. Kedves apám nagyon hidegen fogadott s a mostani
kibékülésre semmi reményt nem nyujtott. Anyám és testvéreim se tehettek
semmit. Vagy legalább nem tettek.

Nem volt tovább mit keresnem hazámban és szüleim házában. Egy reggelit
megettem, apámat, anyámat megcsókoltam s mentem vissza Nápolyba.

Hat órát töltöttem Pesten. Ezért utaztam négy napon át éjjel-nappal ide
s négy napon át éjjel-nappal vissza. Időmet, pénzemet s érzésemet ilyen
bolondul és szerencsétlenül nem tékozoltam egész életemben.

A vasuton gondolkoztam. Fülkémben félre ülve, a járó-kelőkkel s az
andalgókkal és fecsegőkkel nem törődve gondolkoztam.

Ha társtalalan vagy; ha távol vagy mindenkitől, a kit ismersz s a kit
szeretsz: aludnod kell vagy gondolkodnod. Kivált a vasut örökké mozgó s
örökké zajongó odujában. A ki üzleten, tudományos rejtélyen vagy
szerelmi ömlengésen töri fejét: annak könnyü a dolga. Számit, tünődik,
képzeleg s a nélkül, hogy észrevenné, elrepül az idő s czéljához ér
utazása.

De én tul voltam a szerelmi mámoron. Üzleti dolgom nem volt a világon
semmi. Tudományos kérdésekkel bajlódni pedig se tehetségem nem volt, se
természetemben nem állott. Én másról, mint önmagamról nem
gondolkozhattam.

Mi is történt csak?

Ötödfélezer kilométer utat végzek ide-oda. Utazom éjjel-nappal
szakadatlanul – elfáradva, kimerülve. Elhagyom egyidőre feleségem s
szegény, de édes kis tanyám. Azért, hogy apámat és testvéreimet lássam,
velük beszélgessek, rokonérzéseim kicseréljem s gyermekkorom vidám
emlékü otthonát meglássam, benne magam kipihenjem. Az ősi palotát, a
gyermekszobákat, serdülő korom játszó tárgyait, a csurgói kertet, az
öreg fákat, a zöld mezőket: a hol születtem és növelkedtem. Mily édes
lett volna, ezeket látni s a szerető szivek közt néhány napot boldogan
eltölteni!

Nem vagyok költői lélek. A pityergés se természetem. De a kutyának is
jól esik, ha évek mulva visszatér kölyökkorának tanyájára s annak árkait
és bokrait befutkározhatja, egykori gazdájának kezét megnyalhatja.

Hát énnekem hogyne esett volna jól?

Hiszen én igazán szerettem apámat és testvéreimet. Haza jövök messze
földről, idegen országból s ime külvárosi büdös szállóhelyen
szállásolnak el s az apai hajlékban csak egy órányi pihenésre se
hajthatom le fejem.

Ők hát engem nem szeretnek?

Vagy büntetnek, ha szeretnek is?

Mit vétettem én nekik?

El-el gondolkoztam gyöngeségemen, botlásaimon.

Házasságom nem volt botlás. Mért csináltam volna én vagyoni üzletet a
házassággal, ha feleségem lehetett az, kit igazán szerettem? Hiszen
háramlott én rám öt-hat milliónyi örökség. Nem kellett nekem a
feleséggel se hozomány, se czég, se hivatal, se befolyás, se kenyér után
áhitoznom. Ha már nagy urnak születtem, csak szabad nekem akkora
fényüzés, hogy az legyen élettársam, a kit én szeretek s a ki engem
szeret.

Adósságom?

Hát hiszen volt pár százezer forintnyi adósságom. Mi az egy Károlyi
grófnak? Vagy talán nem volnék én olyan Károlyi, mint testvéreim vagy
nagybátyáim közül akármelyik? Hát ők nem csináltak fiatal korukban
adósságot? Hát a magyar főurak nagy része nincs tele adóssággal?
Eszterházy herczegnek nincs harmincz millió adóssága? S aztán nem ostoba
tékozlásra csináltam én adósságot, hanem háztartásomra s néhány barátom
mellett való kezességre. Hol itt a vétség, hol itt a botlás?

Akárhogy tünődtem, sehogy se tudtam belátni, miért kelljen nekem, ha
hazámba jövök, a »Vácz városához« korcsmába szállnom s naponként ötven
krajczáros szobában kuporognom. Hiszen az én véreimnek, a Károlyi
grófoknak több mint fél millió hold földjük s legalább ötven kastélyuk
van az országban s csupán Budapesten is öt-hat palotájuk. Egyetlen
lakószoba csak akadhatna számomra ezekben.

Nem akadt.

Még mostanáig se akadt édes vajdám, a mikor e jegyzeteket csinálom. Ugy
látszik, már akkor is volt valaki vagy voltak többen, kiknek sötét
lelkében megfogamzott a terv, hogy apám és testvéreim segitségével engem
koldussá s földönfutóvá tegyenek. De én akkor erre még nem gondoltam.

Nem is gondolhattam.

Nincs az a lángeszü vagy az a buta ember, a ki ha jó gyerek és jó
testvér, ilyen dolgot elképzelhetne apjáról és testvéreiről.

Hiszen most már tudom, nem is az ő tervük volt az eredetileg.



GENUÁBAN.

(Milán Comello grófné. – St.-Dalmas fürdőben. – Orgyilkosság fenyeget. –
Philomén. – Valsi barátaink. – Ducamp. – Ducamp halála.)

Mikor Nápolyba visszatértem, még egy heti kisérletet tettünk, vajjon meg
tudnánk-e szabadulni attól az átkozott maláriától? Nem tudtunk.
Elhagytuk tehát Nápolyt végkép s minden podgyászunkkal és cselédeinkkel
együtt visszaköltöztünk felső Olaszországba, a Rivierára, Nervibe.

Itt az ugynevezett Inrea villát béreltem ki szép kerttel s fölséges
kilátással. Betegségünknek, mint ha ketté vágták volna, itt azonnal vége
lett. Szép napok, kedves társaságok, a felüdülés korszaka: kedves emlékü
idő az, melyet itt töltöttünk. Feleségem minden báját és kedvességét
fejtette itt ki előttem naponként. Olasz, franczia és magyar barátaink
közül sokan fölkerestek.

Egyik magyar barátomról meg is kell itt emlékeznem. Csinos fiu volt,
báró, később képviselő, némi kalandos természettel. Kijött Monte-Carlóba
szerencsét próbálni s elvesztette minden pénzét. Ott ődöngött néhány
frankkal, mikor vele találkoztam; se játszani, se haza menni nem tudott.
Meghivtam hát vendégemnek. Szivesen elfogadta házam vendégszeretetét s
heteket töltött nálam, mig végre hazulról pénzhez juthatott. Mikor utóbb
haza jöttünk és családommal pörbe keveredtem, ez az én báró barátom
feltünően kerülte házamat és még csak egyetlen látogatást se tett
nálunk. Nagyon sok ilyen egykori barátommal jártam igy. Valamennyi a
főranguak közül való.

Volt Genuában egy nagyon kedves és nagyon jó benső barátném. Milán
Comello grófné. Anyámmal ő még a negyvenes évek óta, tán több mint
harmincz év óta élt barátságban, én is ismertem kis gyermek korom óta s
benne is irányomban különös benső vonzalom fejlődött ki. Családias
beczéző néven neveztem Beppiná-nak. De-Marini ezredessel lakott együtt s
vitt közös háztartást.

De-Marini Velenczében harczolt 1848-ban hazája függetlenségeért, a hős
Manin oldalán. Később emigráns volt, Párisban élt s a magyar emigráczió
tagjaival is megismerkedett. Andrássy gróf, Bittó István, Irányi, gróf
Karacsay, Gorove s a többiek jó viszonyban voltak vele. Feltünő szép és
kedves férfi volt. Az 1859-iki háboruban a »Bourgogne« franczia hajón
vállalt tengerésztiszti szolgálatot, mert ez a hajó is egyebek közt
Velencze ostromzárolására volt kiküldve. A villa-francai béke után
Garibaldihoz csatlakozott, egyike a marsalai ezer hősnek, azután Medicis
tábornok hadtesténél szolgált. Később átment az olasz haditengerészethez
s ott mint sorhajókapitány tüntette ki magát.

Nagyon szerettem és becsültem. Mikor szegény Endre fiam született, Gyula
bátyám volt keresztapja, de nem jöhetett a keresztelésre, tehát
De-Marinit kérte fel helyetteséül.

Ő volt tehát valósággal az én keresztkomám.

Milán Comello grófnénak élt a férje, csak különválva éltek. Egyszer a
gróf és neje, mikor még együtt éltek, véletlenül valamely fogadó
éttermében találkoztak az ismeretlen De-Marinival. A gróf heves ember
volt, valami miatt nejével összepörölt s a nőt a társaság füle hallatára
nagyon hangosan szidalmazta. Hangosan és parasztosan. De-Marini közbe
szólt:

– Bocsánat, uram, e nemes hölgy iránt, itt előttünk, nagyobb
gyöngédséget tanusíthatna.

A gróf dühbe jött.

– Mi köze önnek e nemes hölgyhöz? Tudja ön azt, hogy ez az én feleségem?
Szabad kérnem jegyét?

– Önnek felesége lehet, mi előttünk nemes hölgy, én csak ismétlem
figyelmeztetésemet.

Ezzel kicserélték névjegyüket s más nap megverekedtek.

A verekedés után, melyben a gróf sebesült meg, a gróf azt mondta
De-Marininek:

– Ha ön feleségem lovagjává szegődött, most lesz alkalma állandó
lovagjává lenni.

Elkergette a grófnét, ő maga pedig elutazott.

Ez után ismerkedett meg De-Marini Milán grófnéval, gyöngéd és nemes
szerelmi barátság fejlődött ki köztük, házasságra is léptek volna, de a
férj élt, tehát nem lehetett. Barátságukat csak a halál szakította meg.
A grófné 1883-ban halt meg. De-Marini gyászjelentését pedig tavaly[20]
küldték el nekem.

Az időben, mikor mi Nerviben laktunk, De-Marini és Milán grófné Genua
mellett egy kis városban, Reccoban laktak együtt. Egy szép villában,
melyet együtt rendeztek be. Ekkor és itt mutattam be nőmet Milán
grófnőnek. Az első pillanatban megszerették egymást s nőmnek nem is volt
jobb barátja haláláig, mint Milán grófnő, a kit azután ő is, én utánam,
csak Beppinának nevezett.

Ez volt oka, hogy ekkor hosszabb időre állandóan Genuában telepedtünk
meg. Anyám is kegyesebb volt hozzánk, feleségemmel is kibékült s ha
feleségem nem lett volna olyan nyersen szókimondó s anyám iránt mindig
tökéletes figyelemmel tudott volna lenni, hiszem, hogy családommal a
béke helyreáll előbb-utóbb. Anyám ekkor maga gondoskodott arról, hogy
itt állandó lakásunk legyen, ki is szemelte s át is vette számunkra
Milán grófné egykori lakását s mi szives köszönettel fogadtuk. Hiszen
hazajönni Magyarországba nem lehetett, összekelésünk óta pedig örökké
hazátlanul bujdostunk s örökké fogadóban laktunk. Nagyon is jól esett
tehát az a különben nem nagy, de kedves lakás s mi jó kedvvel költöztünk
bele.

Azonban nekünk a sors már nem akarta megengedni a nyugalmas otthonlétet.

Alig költözködtünk be kis lakásunkba: Genuában kiütött a kolera. Nőm
különben is gyöngélkedett, lehetetlen volt ott maradni. Orvosunk Bertani
volt, Garibaldinak barátja s szintén orvosa. Ő is erősen biztatott, hogy
nőm csak menjen valahova. Épen nálunk volt egy barátom, Lestibondois,
nejével együtt, ők is mentek Monte-Carlóba, hol szép nyári lakásuk volt,
elvitték magukkal nőmet is. Én még ott maradtam némi dolgaim s a lakás
elrendezése végett egy darabig. Bertani különben megigérte, hogy a
kolera megszünéséről értesíteni fog.

Monte-Carlóban vagy egy hónapot töltöttünk.

Tudd meg édes vajdám, hogy én nem játszottam soha.

Nem mondom, hogy tréfából egyszer-kétszer a társaság kedveért egy-egy
aranyat oda nem dobtam, de a mi a játék, azt én nem üztem egész
életemben. Se kártya, se fogadás, se gyöp, se verseny nem volt
természetem. Sok szerencsétlenséget, de néhány szerencsét is láttam ott,
de engem nem ingerelt egyik se. Nem tudom, ha megkapom örökségem, ha
milliókkal rendelkezem, e tekintetben nem változott volna-e meg
természetem? De nem hiszem. A tőzsdéről fogalmam se volt soha.

Egy hónapi ottlétünk után türhetlenné vált a meleg. El kellett
határoznunk magunkat, hogy elmegyünk valahová a hegyekbe.

Nizza mögött, mintegy husz órai kocsiút távolságra van az Alpesek közt
St.-Dalmas. Fönt a hegyekben, gyönyörü vidék, egészen félreeső hely,
kitűnő levegő. Ott már csak nyugodtan lehetünk, oda se kolera, se hőség,
se hitelező, se pénzevesztett játékos jó barát el nem talál. Van ott egy
nagy katlan, óriási hegyektől körülvéve.

A katlan tele százados fákkal, szép pázsitokkal, gazdag vizü patakokkal.
Egy régi nagy épület van ott, valaha zárda volt. Ez a hôtel, csak itt
lehetett lakást kapni. Ide költöztünk tehát barátainkkal együtt.

Egy hónapot töltöttünk itt. De maradtunk volna tovább is, ha egy furcsa
eset közbe nem jön s ha valami ostoba fölfedezést nem csinálunk.

Egyik napon rosszúl lett mindenki a nyaraló telepen. Hasfájás, szédülés,
általános rosszúllét érzése vesz erőt mindenkin. Általánossá kezd válni
a vélemény, hogy utánunk jött a kolera. Hosszabb tanakodás után
rájövünk, hogy csak azok betegek, a kik a reggelinél, nálunk ebédnek
hívják ezt az étkezést, részt vettek. Ez nekem szeget üt a fejembe.
Fölkeresem az orvost, figyelmeztetem s rögtön karon fogom, menjünk a
konyhába, vizsgáljuk meg az élelmiszereket, fűszereket és edényeket. Egy
kicsit vonakodott az orvos, de egy amerikai vendég a másik karját fogja
meg s visszük, húzzuk, biztatjuk előre.

A konyhában nem sokáig kellett kutatnunk. Rögtön rájöttünk a rézedények
tisztátalanságára. Minden edény tele volt rézrozsdafolttal. Ezen kívül
nem volt kimosva egy se. Mindegyik tele volt ételmaradékkal. Ezen kívül
is a piszok, szemét, rendetlenség leirhatlan. Csontdarabok, húsczafatok,
zöldségek, mállasztott baromfitollak hetek óta ott rohadva, áporodva
földön, padon, asztalon. Minden törlő-ruha piszok és szenny. No hiszen
ilyen főzés, ilyen tisztaság való kolera elől menekülőnek.

Az orvost majdnem agyonütötték. A vendégek közt is nagy lett a ribillió.
Egyszerre elindult vagy husz család. Minden kocsit lefoglaltunk,
Mentonéba kocsikért izentünk, akkora lett az elköltözési buzgóság, hogy
egyetlen vendég se marad ott, ha elég kocsi akad.

Nem is maradt. Másnap én is mentem.

Mikor már kocsink fel volt rakva, felülés előtt kimentem körülnézni a
kocsit, hogy minden podgyászunk fel van-e rakva s jól van-e felkötözve?
Nem vesztjük-e el az úton? A mint nézegetem, inasom a hátam mögé
sompolyog s fülembe súgja:

– Gróf úr vigyázzon, mert néhány percz múlva meg akarják ölni.

– Kit akarnak megölni te fajankó?

– A gróf urat.

– Kik?

– Az itteni emberek, a kiket megkárosított. Én jól látom ezt.

Ez az inas egy kis tizennégy éves nápolyi gyerek volt; – még Nápolyból
hoztam a ficzkót, neki bizony a készülődő bravo-dolgokban s azok
felismerésében lehetett valamelyes jártassága.

– De honnan gondolod mégis?

– Hallottam a konyhában a beszélgetésüket, már tüzesítik is a
vasnyársat, azzal akarják leszúrni. Tüzes vassal.

Nem hittem ugyan, de mégis figyelmesebb lettem. És csakugyan, a mint
hátranézek, látom, hogy egy ember közeledik felém, két kezét háta mögött
tartva. Rá kiáltok:

– Mit akarsz?

– Majd meglátja mindjárt.

Közeledik felém s nyomban rá másik három ember is. Rögtön eszembe jutott
kis nápolyi inasom figyelmeztetése.

Elővettem revolveremet s az első emberre, a ki hátra tett kézzel
közelgett felém, ráczéloztam. Egyuttal rákiáltottam a többire is:

– A ki egy lépést közelit hozzám, lelövöm.

Lestibondois barátom épen kiáltásomra lépett ki az ajtón. Látta a
jelenetet, rögtön két amerikait szólitott oda, valamennyi revolverét
vette elő s igy mi is négyen voltunk.

Igen gyorsan lefegyvereztük az embereket. Annál, a ki hátratartott
kézzel jött felém, egy izzó tüzes végü vasrud volt, méter hosszu. Kis
nápolyi inasom tehát jól látott és hallott.

A lefegyverzett emberek arczáról azonban elfojtott düh sötétlett ránk.
Azért mi a kocsikra nem ültünk, hanem asszonyainkat felraktuk s aztán
mi, lövésre készen, gyalog kisértük a kocsikat a legközelebbi faluig.
Ott az ügyet átadtuk a csendőröknek. Pár nap mulva bezárták a vendéglőt.

Az egész eset részletesen leirva megjelent a párisi »Figaro« hasábjain.
Egyéb apróbb külföldi lapok pedig rémes meséket közöltek ezután, hogy
St.-Dalmasban miként mérgezik és ölik rakásra az embereket.

Visszamentünk Mentoneba és Monte-Carloba.

Genuában még mindig pusztitott a kolera, oda nem mehettünk, kénytelenek
voltunk tehát a telet Nizzában tölteni. A Pension Milliében vettem föl
egy kis földszintes lakást. Itt huztuk ki a telet.

Ekkor jött hozzánk komornának az öreg Philomén. Azaz most öreg már, de
akkor, tizenöt év előtt még nem volt öreg. Hivebb cseléd, mint ő, még
nem volt a világon. Te is belátod, édes vajdám, ha elmondom történetét.

Nagyon sokat utazott. Mikor mint fiatal menyecske férjét elvesztette,
beállott a Messagerie Imperial hajóra első komornának s négy évig
utazott Marseilleből kiindulva Európa, India, China és Japán között. Két
évig szolgált Japánban valami furcsa nevü ottani nagy urnál.
Megbetegedett, a szolgálatból ki kellett állnia, haza jött Európába s
Valsban huzódott meg, hol végre teljesen kigyógyult. Ezután került
hozzánk s állandóan feleségem mellett volt. Észrevette azonban
csakhamar, hogy az olasz étkezéshez nem tudunk hozzá szokni, arra kért
bennünket, engedjük meg, hogy ő főzhessen is nekünk, szakácsnénk is
lehessen s igérte tüzzel, hogy ő azért jó komorna is lesz. – Igy adta
elő a dolgot. Később bevallotta, hogy ezt azért tette, hogy a
szakácsnéra való kiadást nekünk megtakaritsa, mert észrevette, hogy néha
pénz dolgában meg vagyunk szorulva. – Engedtünk kérésének.

Mikor szegény kis Endre fiam született, akkor meg arra kért esennen
bennünket, hogy tegyük őt Endre mellé. Megtettük. Oly hiven, buzgón,
szeretettel ápolta kis fiamat, hogy azt elhinni alig lehet. De kis fiam
is végtelen ragaszkodással csüngött rajta s pillanatig se tudott nála
nélkül lenni.

Mikor kis fiam meghalt, mindig sirt. Néhány nap mulva sirva elém állt:

– Engedje meg a gróf ur, hogy én haza menjek. Itt én magam is meghalok,
a kis gróf után megöl a bánat.

El kellett bocsátanom. Fájdalmam a nélkül is nagy volt s az ő örökké
szomoru, örökké siró arcza még növelte fájdalmamat. Nyugdijat adtam neki
s elbocsátottam.

Sokszor voltam, jól tudod édes vajdám, oly helyzetben, hogy pontosan nem
fizethettem. De akárhol vettem a pénzt, ha kölcsön kértem, ha
megkoplaltam, ha zálogházból hoztam, a jó Philoménnek nyugdiját mindig
pontosan fizettem. Haza ment Francziaországba, szülővárosába. Ez
Firmini, St.-Etienne mellett.

Hogy, hogy nem, megtudta, hogy családommal perben állok, nagy anyagi
bajokban vagyunk s hogy gyakran nélkülözünk. Irt levelet. Nemes sziv
gyöngédségével azt irta, hogy ha már a szegény kis Endre fiam mellett
nem lehet, hát haza megy öreg szülőit ápolni s akkor se külön lakásra,
se háztartásra, se a nyugdijra nincs szüksége. Ha pedig szüksége nincs
rá és meg se szolgálhatja: akkor tovább nem is fogadja el.

Nagyon meghatott ez a gondolkozás s alig tudtam rábirni, hogy azt a kis
havi fizetést fogadja el. El is fogadta, hanem egyszer csak nálunk
termett 1886-ban itt Budapesten. Akkor már állandó lakásra tudtunk szert
tenni s nagy örömmel láttuk, mint vendéget. De ő nem vendégnek jött,
hanem – mint mondta – fizetését megszolgálni és azért is, mert ott
Francziaországban senkit sem talál, a kivel szegény kis Endréről
elbeszélgethessen.

Azóta nálunk volt, s te is jól ismerted édes vajdám. Ő volt tehát az, a
kivel Nizzában összekerültünk.

Deczember végén megszünt a kolera Genuában. Bertani rögtön értesített,
hogy most már mehetünk vissza. Vissza is mentünk nemsokára s valahára el
tudtuk foglalni kis lakásunkat állandóan.

E lakás az Aqua Sola nevü kis téren volt, épen szemben azzal a ponttal,
a hol most Mazzini szobra van felállítva. Magas földszint.

Sok baj, sok kellemetlenség, sok szomorúság ért minket e kedves kis
lakásban. És mégis, mig élek, mindig örömmel gondolok rá vissza s
emlékeimet, melyek hozzá kötnek, a mindig növekedő múlt csak
kellemesebbé teszi. Itt volt életemnek legnagyobb és legtisztább öröme,
mert itt született s pár éven át itt növekedett kedves kis Endre fiam.
Örök változással teljes életem s az özönnel rám ható lelki benyomások
épen, sértetlenűl, üdén hagyták szivemet az apai örömök iránt. Valami
csodálatos, valami fenséges van ezekben az örömökben. Sohase
gondolkoztam, de mindig mélyen éreztem ebben. Minden időm, minden órám,
melylyel rendelkeztem, kis fiamnak szenteltem. Minden butor, melyen fiam
mászkált; minden küszöb, melyen átesett; minden sarok, minden falrész,
melyben, mikor járni tanult, megkapaszkodott, kedvessé lett nekem.

De más okom is volt megszeretni kis lakásomat. Serdűlő korom óta itt
volt először állandó tanyám. Csak a gyermekkort töltöttem otthon s
otthon is Pest, Csurgó és Nagy-Károly közt, gyakran utazva Bécsbe és
Olaszországba még akkor is. Azután rám következett az örökös bujdoklás
és költözés korszaka Európán, Áfrikán, Ázsián keresztül. Házasságom
elzárta a hazámhoz és családomhoz vezető utat. Feleségemmel is örökké
költözködtünk két országon keresztül. A költöző madárnak is két otthona
van, de legalább nem több, mint kettő s az a kettő bizonyos. Nekünk nem
volt egy se s eddig bizonyos és állandó épen nem volt.

Megérted-e tehát, édes vajdám, miért emlékezem én oly szivesen génuai
lakásomra, a hol legalább néhány évet kedves nyugalomban töltöttem el s
a hol a hitelezőkön kívül nem üldözött senki. Az igaz, hogy azok eléggé
üldöztek.

Ezen a lakáson látogatott meg bennünket Gyula bátyám nejével, szegény
Georginával és anyósával, előbb gróf Károlyi Edénével, most gróf Károlyi
Sándornéval. Kedves, derék, jó, nemes asszony volt Georgina, egyedüli
ángyom, ki szerény hajlékomat látogatásával megtisztelte. S nemcsak
udvariasságát, hanem jó rokoni szivét is elhozta magával. Sok idő telt
el azóta, meg is halt ő régen, de még ma is édes nekem erre a
látogatásra emlékeznem.

Innen szoktunk hetenként átrándulni Reccoba, Milán grófné és De-Marini
látogatására. Ők is itt kerestek föl bennünket gyakorta. Valamint többi
barátom is. Megemlítem szegény Cambiasot, kivel nem egyszer kerestük föl
Garibaldit s ki utóbb megőrűlt és meghalt. És megemlítem az öreg
Dolfust, ki Olaszország egységeért s törhetlen szabadelvüségeért annyit
áldozott és annyit szenvedett. Ő is meghalt régen.

Feleségem azonban mindig gyöngélkedett. Párisi nagy balesete óta csak
nem tudott igazán fölépülni.

Egyszer már annyira volt, hogy semmit nem tudott enni. Az orvosok fürdőt
ajánlottak. Egyik egy, másik másféle fürdőt. Ismertem én már a jó
orvosok szokását. A hol tudományuk a betegség makacsságán hajótörést
szenved: ott fürdővel állanak elő. A fürdőn öt-hat hét alatt aztán a
beteg vagy jobban lesz, vagy rosszabbúl. Ha jobban lesz: tanácsuk
bevált. Ha rosszabbúl lesz: a fürdőorvos az oka. Olyan bizonyosan tudtam
már ezt, mint a holnapi napot. De hát csak szót kellett fogadni.

Valsra határoztuk a menést. Feleségem már ülni se tudott. Matráczokat,
vánkosokat kellett a vasutra vinni magunkkal s ugy lefektetni. Négy napi
keserves utazás után végre oda érkeztünk, de feleségemet a betegség és
az utazás annyira kimeritette, hogy ugy nézett ki, mintha haldokló lett
volna. Kaptam is elég szemrehányást, minő lélek van bennem, hogy a
szegény asszonyt igy hurczolom s nem engedem otthon nyugodtan meghalni.

Azonban csoda történt.

Nőm, a mint a gyógykezelésbe belekezdett, napról-napra láthatólag javult
oly hihetetlen gyorsasággal, hogy három hét mulva mind testi, mind
szellemi üdesége, mind kedélyének csapongó vidámsága teljesen
visszatért. A negyedik hétben már ő volt a társaságnak egyik ünnepelt
központja.

Társaságunk pedig csakhamar nagy lett s kiváló férfiak nem hiányoztak
belőle. Ezek közt föl kell emlitenem Pouyer-Cartier volt franczia
pénzügyminisztert, a ki nemcsak szellemes, de egyuttal figyelmes férfiu
is volt s közte s köztünk nagyon bizalmas viszony fejlődött ki.

Egyszer egészen véletlenül furcsa kérdést intézett hozzám.

– Nem világosithatna engem föl édes gróf, miféle viszony áll fönn
Ausztria és Magyarország között?

Elnevettem magam.

– Hogy jut ilyen kérdés önnek eszébe?

– Kérdeztem már osztrákot is, magyart is, professzort is, követet is
erre nézve, de minél többet magyaráztak, annál kevésbbé értettem. Két
állam-e az egy; egy állam-e a kettő; szövetséges állam-e vagy
államszövetség-e az a monarchia?

Ezek a kérdések mind arabul hangzottak az én fülemben.

– Hiszen ha én e kérdésekre felelni tudnék, nem gróf Károlyi lennék én,
hanem valami penészes professzor. Én csak annyit tudok, hogy a magyarok
szabadon beszélnek Budapesten, az osztrákok pedig szabadon cselekesznek
Bécsben.

Sokat politizáltunk, de én ennél tovább menni nem tudtam. Nem is
akartam. Semmitől se irtóztam jobban, mint a politikai elmélkedéstől.
Azóta ugyan én is belekeveredtem a politikába, de elmélkedni s kérdések
fölött vitatkozni ma sem szeretek.

E helyett el kell mondanom egy hires tanáromnak s haláláig nemes jó
barátomnak esetét, kivel e fürdőn összejöttem s ki mindvégig
társaságunkhoz tartozott.

Ez volt Ducamp Eugén.

Feltünt nekem egy félig ismerős, félig ismeretlen öreg ur, kit a
sétányokon s a köztermekben gyakran láttam, mindig megnéztem, mindig
ismerősnek véltem, de a kinek se neve nem jutott eszembe, se az, hogy
mikor, hol, mily körülmények közt találkozhattam vele.

Szép, szabályos, okos arcz, hófehér szakállal. Kimerülten, betegen,
szenvedő tekintettel, törődött, agg embernek látszatával mindig
magánosan, félrevonultan, társaság nélkül ült vagy sétált csöndesen,
vagy olvasgatott. Minden találkozásunk alkalmával rám nézett, mintha
ismert volna, de meg nem szólitott.

Ismert is ő engem, a mint később kitudódott.

Kérdezősködtem utána: ki az? A legnagyobb gyülölettel és megvetéssel
beszéltek róla, mint gyilkosról vagy tolvajról, zsebmetszőről. Közölték
velem, hogy Lambessában fogoly volt, börtönben ült öt évig s egyike a
leggonoszabb embereknek. Mindenki kerülte gondosan és tüntetőleg.

Én nem nyugodtam meg, tovább kérdezősködtem. Társaságom főleg
bonapartistákból és legitimistákból állott a franczia arisztokráczia
köréből. Oly gyülölettel emlékeztek róla, hogy azt nem tarthattam
természetesnek. Észrevettem, hogy a gyülöletnek politikai természete
van.

– De mi hát a büne?

A legitimisták azt állitották, hogy nagy része volt Lajos Fülöp
elkergetésében. A bonapartisták azt állitották, hogy az államcsiny
alkalmával Louis Blanc és Victor Hugo táborához tartozott.

– No ez még nem a legnagyobb bün, mondják meg önök valahára a nevét!

– Ez az a hirhedt nimesi képviselő, a parlament tagja, Ducamp Eugén.

– Ducamp! Az én egykori kedves tanárom, a kit 1862-ben, 1863-ban a genfi
egyetemen oly szivesen hallgattam.

Rögtön eszembe jutott minden. Siettem hozzá, bemutattam magam s
megkértem, tiszteljen meg azzal, hogy társaságunkban részt vesz.

– Nagyon köszönöm kedves gróf, kedves tanítványom. Én önt azonnal
felismertem, de bemutatkozni nem akartam. Az ön társasága más politikai
tábor, a mely nem tür meg engem. Én indexen vagyok előtte. Nem akartam
önnek kellemetlenséget okozni.

Sokáig vele voltam s végül megmondtam neki, hogy én a társaság
véleményével nem törődöm, feleségemnek a legelső alkalommal bemutatom.

Ő, mikor a lambessai fogházból 1858-ban kiszabadult: azonnal emigrált,
de nem Anglia, hanem Svájcz felé. Genfben tanári állásra jutott és
megnősült. De most már nagyon megöregedett.

Az alatt, mig én vele sétáltam és beszélgettem, feleségem társasága csak
nézett, csak bámult s el kezdett Ducampra pletykázni. Meg nem foghatták,
hogy ilyen emberrel szóba állok.

Odamentem feleségemhez, a ki rögtön azt kérdezte, miféle jött-ment ember
nyakába aggatództam?

Én magyarul elmondtam nőmnek, hogy régi ismerősöm, kedves barátom.
Egyuttal elmondtam multját, nemes jellemét, mai állását, s kértem nőmet,
hogy a mikor bemutatom, legyen hozzá különösen kedves és előzékeny.

Ehhez nagyon értett, ha akart, feleségem. Viszont, a kit nem akart
társaságában látni: annak csodálatos hidegséggel és gyorsasággal tudott
ajtót mutatni.

A mint átöltöztünk s ebédre lejöttünk, első dolgom volt Ducampot karon
fogni s nőmhöz vezetni. E szavakkal mutattam be:

– Grófné, Ducamp képviselő, kiről annyit beszéltem s kiről ön is sokat
fog majd nekem beszélni.

Feleségem nagyon szivesen fogadta s az asztalnál maga mellett mutatott
neki helyet. Pár nap alatt a legbensőbb barátok lettünk s feleségem nem
győzte eléggé dicsérni nagy müveltségét s kellemes társalgását.

A jég meg volt törve. A rideg nézetü és modoru arisztokraták egymásután
kérték meg nőmet, hogy nekik Ducampot mutassa be. Nem volt séta,
mulatság, vagy kirándulás ezután, melyben Ducamp részt ne vett, sőt
főszereplő ne lett volna. Kitünő zongorázó s hajlott kora daczára is
gyönyörüen énekelt. Szép, tiszta, reszketés nélküli hangja volt s a
franczia, spanyol, olasz és svájczi nemzeti dalokat egymásután énekelte.
Egész társaságunkat elbájolta s feleségemhez magas tisztelettel
ragaszkodott.

Elvégre az öreg Pouyer-Cartier is megkérte nőmet, hogy neki Ducampot
mutassa be. Nőm azonban dévajon s minden párisi etikett ellenére
Pouyer-Cartiert mutatta be Ducampnak. Sokat mosolyogtak ezen, de elvégre
fürdőhelyen mindenki egyenlő Franczia-, Német- és Olaszországban.

Ott igen, de nálunk nem. Valami furcsa ripőkségnek tünt fel előttem az
itthoni szokás, mely nemcsak Budapesten, hanem a magyar fürdőkön is
születés, rang, foglalkozás és vallásfelekezet szerint különiti el a
társaságokat, mintha a magyar társadalom különböző fajta juhnyájakból
állana, a melyek még a legelőn se lehetnek, még a zöldben se mulathatnak
együttesen.

De azért mégis megtörtént, hogy tárgyamra visszatérjek, hogy a nagy
bonapartista s Thiersnek hires minisztere, Pouyer-Cartier ettől kezdve a
legbensőbb barátságot tartotta fenn a szélsőbaloldali Ducamp-al. S nem
győzte előttem dicsérni, hogy minő müvelt, nagy tehetségü és kedves
ember ez.

Hogy vagyunk mi ezzel itthon édes vajdám? A ki a nemzeti kaszinóba jár:
az ma igazi szélsőbaloldali emberrel szóba se áll. Már az nem hozzá való
társaság. Az is igaz, hogy mi meg ott vagyunk, hogy a melyik
szélsőbaloldali meg a nagy urakhoz dörgölődzik, az meg már kezd
elfajzani. Előbb-utóbb, titkon, vagy nyiltan mamelukká vagy klerikálissá
válik. Nálunk, ugy látom, se a müveltség, se a becsület nem tudja
egyenlővé tenni a társaság tagjait. Csak egy dolgot láttam, a mi
összehozza a különben összehozhatlan elemeket s ez a kártya. S ez is
csak addig, mig van elég pénz – elveszteni való.

Hagyjuk azonban a hazai bölcselkedést.

A közel fekvő városban, Obenasban, volt egy hires fogadó. Azaz hires
volt fogadósa, a ki egykor Párisnak első szakácsa volt. Egy napon
Pouyer-Cartier nőm tiszteletére itt egy reggelit rendezett, nőmet kérte
fel a háziasszonyi tisztre s egyuttal a vendégek kiválasztására és
meghivására. Nőm egyik oldalán Ducamp ült, másik oldalán a házigazda,
Pouyer-Cartier. Ducamp igen jól érezte magát s igy szólt a házigazdához:

– Pouyer ur, ismer-e ön honfitársaink közt valakit, a ki képes lett
volna kettőnket ily közel hozni egymáshoz?

– Kedves Ducamp, ha oly fiatalok volnánk, mint a grófné, az ő mosolyáért
mégis csak kiirtanók egymást a világból, hogy a másiknak abból semmi ne
jusson.

Ducamp erre nőmhöz igen szép felköszöntőt intézett, melyben igazat adott
Pouyernek. Zajos tetszés kisérte a felköszöntőt.

Szivesen időzöm e nemes lelkü barátom emlékénél s ez téged ne untasson,
édes vajdám. Majd meglátod a végét s igazat adsz nekem, hogy még ily
kicsiségeket is följegyeztem.

Ducamp oly jól töltötte idejét, hogy mikor két hónap elteltével
eltávozott, egészen megifjodottnak érezte magát. Két évre rá ujra
találkoztunk Valsban, a mikor már kis fiammal együtt voltunk ott. Két
hónapot töltöttünk el együtt igazi benső, bizalmas barátságban.
Ragaszkodása hozzánk megható volt. Utoljára érezte magát igen jól, mert
azután nem sokára kifejlődött gyógyithatlan májrák betegsége, mely sirba
vitte. A fürdőn elmondta boldognak, boldogtalannak s kivált uj
ismerőseinknek a két év előtt történteket.

Elváltunk. Többé nem láttuk egymást.

Egyszer csak gyászboritéku levelet kapok Genuában. Ducampnétól jött s
tudatta velem férje halálát. De oly érzékeny szavakkal tudatta, hogy
elfelejteni soha nem tudom. Levele igy szólt:

»Kedves gróf ur! Kedves barátunk! Dicsőült férjem utolsó lehelletével és
utolsó szivdobbanásával egyesülten használom e szavakat s azért ön
megbocsát nekem. Halála előtt négy nappal ágyához hivott bennünket,
nejét s gyermekeit, s azt mondotta: A mint meghalok: azonnal irjatok
gróf Károlyi Gábornak, a földön legnemesebb barátomnak. Neki köszönöm
életem utolsó éveinek minden örömét. Irjátok meg neki, hogy életem
utolsó perczében nőm és gyermekeim könyei közt rá gondoltam s hálás
lelkem hozzá szállt. Te pedig angyali nőm, a mikor én már nem leszek, a
hányszor rám gondolsz: annyiszor jusson eszedbe hű barátunk. A hány
csepp könyed értem hull el: annyiszor emlékezzél meg ő róla is.
Gyermekeimet pedig mutasd be neki, hadd simogassa meg fejét mindegyiknek
s hadd fogjon kezet velük. Ő megteszi azt. Én pedig még nyitott sirom
partjáról szives baráti hüséggel meghivom őt, valahányszor Párisba jön,
oda szálljon hozzám versaillesi szerény házamba. Akkor én is otthon
leszek. Áldja meg az, a ki jó lelkét teremtette.«

Igy szólt a levél.

Fájt a jó barát elmulása, de valami le nem irható boldogság volt
éreznem, hogy neki örömöt szerezhettem.

Mi ér többet, édes vajdám? Az élőnek jó kivánsága, vagy a haldoklónak
utolsó áldása?

Baráti érzelmeket sok gézenguzra pazaroltam. Öröm volt-e, hiuság-e,
önzés-e, nemesség-e, hogy azoknak, kik köröttem voltak, mindig örömükre
törekedtem? Régi barátaim közül senki se maradt meg. Kit a halál, kit a
távolság, kit rossz szive, kit gyávasága tőlem elválasztott. Te vagy
mellettem és még néhányan. Uj emberek valamennyien.

Az élőben mindig csalódhatunk. De az a baráti szó, mely a sir széléről
röppen felénk, örökre hű marad.

De folytatom, a hol elhagytam.

Ducamp Párisba, mi pedig Olaszországba utaztunk.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 20: 1892-ben. A följegyzések első kötetét 1893-ban állitotta
össze gróf Károlyi Gábor.

Eötvös Károly.]



FIAM SZÜLETÉSE.

(Vanetti urral leszámolok. – Bűnpöröm. – Velenczei utaink. – Beppina
halála. – Endre fiam megszületik.)

Valsi fürdőorvosunk azt a reményt élesztette bennünk, hogy a jövő nyáron
valószinüleg nem mehetünk Valsba, minthogy a fürdő annyira
helyreállitotta feleségemet, hogy a jövő nyáron bizonyosan anyai
örömöknek néz elébe. Közöltem ezt genuai orvosunkkal, Bertanival, a ki
feleségemet szintén teljes jó egészségünek találta, de egyuttal
kijelenté, hogy a valsi orvos jövendölése csak udvariaskodás volt, semmi
egyéb. A mi egyébiránt nem zárja ki, hogy a jövő évre gyermekünk lesz.

A következő 1876-ik év nyarán csakugyan nem mehettünk Valsba, mert
feleségem áldott állapotban volt, a valsi ut pedig hosszu ut lett volna
s a valsi vizet használni amugy se lett volna szabad.

A telet Genuában igen jól töltöttük el, rendes Aqua-Solai lakásunkon.
Minden héten kirándultunk Reccoba barátainkhoz s ők mi hozzánk. Szegény
Milán grófné azonban mindig betegeskedett s napról-napra gyöngébb
kezdett lenni. Én a legrosszabbtól kezdtem tartani.

A nyáron feleségemnek csak hüvös, tiszta levegőre volt szüksége s azért
a nyarat Bagni di Lucca-fürdőben töltöttük.

Ezen a télen azonban volt egy kellemetlen esetem, a mit el kell
mondanom. Hősködtem édes vajdám, kézzel-lábbal, mint valami korcsmai
verekedő, de mentségem az, hogy a kényszerüség vitt reá.

Lakott Genuában egy Vanetti nevü ur, bankár és bizományi
üzlet-tulajdonos, ki egyuttal az első magyar általános
biztositó-társaság genuai főügynöke volt. Ismeretes egyéniség, de nagy
széltoló s biztositó ügynöki állásánál fogva azt hitte, hogy neki joga
van Magyarországot s minden magyart ócsárolni, gyalázni.

Ez az ur minden társaságban kedvezőtlenül nyilatkozott rólam. Azt
állitotta rólam, hogy én nem vagyok igazi Károlyi gróf, ő ismeri
Magyarországon az igaziakat, én jóformán csak bitorlom ezt a nevet.

No, e fölött csak nevettem, ezzel nem hozott méregbe. De azután
uton-utfélen elkezdte a magyarokat piszkolni. A magyarok – mint mondani
szokta – csak kanászok és utonállók, vagy szédelgők. Ez már boszantott s
megizentem neki, hogy valahogy közelembe ne kerüljön, mert
megránczigálom a fülét.

Néhány napra egy levelét hozta hozzám valaki, melyben egyenesen azt
irta, hogy én nem vagyok gróf Károlyi, hanem egy bécsi menekült pinczér,
feleségem pedig nem feleségem, hanem valami szökött pénztárosnő.

Ezt már nem hagyhattam megtorlás nélkül. Se engem, se országom, se
feleségem nem hagyja békén. Elhatároztam, hogy a jó urat alaposan
megfenyitem.

Fölkerestem Cambiaso barátomat. Derék, bátor, kitünő ember s jó
pajtásom. Közöltem vele az ügyet s megkértem, legyen tanum, jőjjön
velem, Vanetti urat meg kell fenyitenem.

Jött készséggel.

Vanetti lakása a Piazza Senarega terén volt. Lakása össze volt kötve
üzlethelyiségével is, hol hivatalnokai voltak vagy tizenöten, idősb és
fiatal emberek.

Vasárnap volt, délután 2 óra. A Senarega-tér máskor is a legnépesebb
terek egyike. A sétálók nagy számban jöttek-mentek, sürt-forrt a nép
Vanetti lakása előtt.

Bementünk hozzá.

Emberei a harmadik szobába utasitottak. Ott volt a főnök. Ott ült az
asztal mellett az utczára néző ablak közelében.

Oda léptem hozzá, kezemben tartom a levelet s kérdem tőle:

– Vanetti ur, ön irta ezt a levelet?

Föláll, megnézi a levelet s elhalványodik. Hebegve válaszol.

– A levelezéssel nem foglalkozom, tessék a gróf urnak titkáromhoz
fordulni, ő intézi az ily ügyeket.

– De ezt majd én önnel intézem el.

S e szóra ugy vágtam kétszer arczul, hogy neki esett fejjel az ablaknak,
azt kitörte s feje kilógott az ablakon a piaczra s orditott, mint a
viziló.

Erre az utczáról néhányan betódulnak, a szomszéd szobákból meg emberei
rám rohannak. Jönnek rám, mint a felhő.

Tudnod kell édes vajdám, hogy én Párisban az okos, vagy nem okos
franczia szokások egyikéből, a kocsmai verekedésből egy diplomás
vivómestertől rendes tanórákat vettem vagy fél éven át. Különben is
magas termetü voltam, karjaim és lábaim pedig átkozott hosszuk. Épen
alkalmas az öklözés és rugás betanulására. Ehhez jött még a fejjel
dolgozás, mely a francziának, már tudniillik annak – a kinek, ép oly
mesterfogása, mint a bikának, kosnak, kecskebaknak. A magyar
parasztlegény persze csak a fokossal, vagy furkósbottal tud bánni, de a
franczia kocsmahős fejjel, lábbal és ököllel. No hát mindezt én jól
megtanultam.

Épen Vanetti testvéröcscse rohant nekem először. Fejemet lehajtom s
mikor rám akar hajolni, koponyámmal neki megyek az állának. Négy fogát
abban a pillanatban kibukta, maga pedig hanyatt esett. Ez alatt a
pénztáros nekem esik szemközt s megragadja ruhámat. Térdemmel ugy ütöm
hasba, hogy rögtön elájul és fölfordul. Egy harmadikat pedig ugy rugtam
mellen, hogy két széken is keresztül esett.

Vagy tizenketten voltak még ellenem. Ekkorra már a dühtől a vér
elfutotta szememet és se látva, se hallva, valamennyinek neki akartam
rohanni. Szerencsére Cambiaso barátom megőrizte hideg vérét. S a mint a
három-négy leütött ember láttára a többi egy pillanatra megdöbbent s nem
mozdult, megfogta kezemet s azt mondta:

– Most elég egyelőre Károlyi, menjünk.

Kilódit az ajtón, maga elállja az ajtót, kiveszi és megvillogtatja tőrét
s odakiált Vanetti embereinek:

– Leszurom, a ki a gróf után megy.

S mindaddig feltartja őket, mig én az utczára le nem értem s a falnak
nem támaszkodtam. Jött Cambiaso is, de utána az emberek is s ott a
falnál megint körülvettek. Én azonban senkit közel nem eresztettem
magamhoz. Azt megmondtam nekik, hogy elégtételt mindenkinek adok, de ha
tömegesen jönnek rám, agyon ütöm őket.

Nem is mertek rám jönni.

Van egy öntudatlan borzasztó szokásom. Igaz, hogy életemben alig
néhányszor fordult elő. Ha iszonyu harag és düh fog el, a nélkül hogy
tudnám, ajkaimat összeszoritom s fogaim ugy csikorognak, csakugy harsog.
Cambiaso azt mondta, hogy ez tartóztatta vissza az embereket. Én ezt nem
is tudtam.

Bántatlanul, kényelmesen sétálva mentünk lakásomra. Mire haza értem, már
meglehetősen lecsillapodtam, sőt nevetni is tudtam.

Feleségem halálra volt rémülve. Neki már holt hiremet vitték. Nagyon
kellemesen volt meglepve és nagyon meglepve, hogy minden karczolás
nélkül, mosolyogva mentem feléje.

Canzio, Garibaldi veje, jó barátom volt, valamint Bizzon is. Ez a Popolo
szerkesztője volt korábban, a nagy franczia-porosz háboruban pedig
Garibaldi hadsegéde. Ezeket rögtön fölkerestem s megkértem, hogy
legyenek segédeim, ha Vanetti ur vagy emberei elégtételért jönnek
hozzám.

Dehogy jöttek. Eszük ágában se volt. Két napig hiába várakoztunk otthon.
Hanem e helyett ügyvédek kezébe adott, panaszt emelt és 100,000 azaz
százezer frank fájdalomdij megitélését követelte rajtam. Kemény pör lett
ebből.

Ügyvédjei hires ügyvédek voltak. Az egyik volt Gabella, az ügyvédi
kamara elnöke. Ugy látszik, ekkor kezdődött meg az a szerencsém, hogy
ellenem minden nagy pörömben mindig a kamara elnöke vitézkedik.[21]
Másik ügyvéde Grafagni szintén hirneves genuai ügyvéd volt. Azonban
ügyvédek dolgában én se maradtam hátra. Nekem meg három hirneves
ügyvédem volt, barátaim igy látták jónak. Bianone, Berio és Maurizio.
Büntető biróság tárgyalta az ügyet. Ugynevezett szenzácziós pör volt. Az
volt egyik szerencsém, hogy rám fogták, hogy én előre fegyverkezve
vaskeztyüvel rontottam Vanettire. Ez nem volt igaz.

Bár bőrömre ment a dolog, öt ügyvédnek, négy szakértőnek s egy
államügyésznek a viaskodása nagy mulatságomra szolgált. Annyi törvényt
idéztek össze-vissza ellenem és mellettem, hogy én sohase tudtam
elhinni, hogy valamely országnak annyi törvénye legyen. Milyen egyszerü
volt ez az én ügyem. Miért kellett ehhez annyi ügyvéd és annyi törvény?
Órákig disputáltak például a fölött, mennyit ér egy kiütött fog és
mennyit ér négy kiütött fog. Én abban a véleményben voltam, hogy négy
kiütött fog négyszer akkora kár, mint egy kiütött fog. Rám erőltették,
hogy nyolczszor annyi kár. Akkor láttam, hogy a kiütött fog értéke is
ugy növekedik, mint a gyémánté. Maig se értem ezt a bölcsességet.

Pedig hiába volt az egész vita, mert a biróság elvégre is teljesen
felmentett s még az én ügyvédeim diját is Vanettivel fizettette meg.

Különös véletlen volt, hogy ettől kezdve minden nap találkoztam az
utczán Vanettivel. De nem sokáig. Valahányszor látott, oly indulatba
jött, hogy rövid idő alatt megütötte a guta.

Ezt az esetet leszámitva, ez a telünk nagyon egyhangu volt. Törtük is a
fejünket egy kis változáson s elvégre nem sikertelenül.

Milán grófnénak volt egy nagynénje, az öreg Pappadopoliné Velenczében.
Vele már régebbről ismerősök voltunk s ez mindig hivott bennünket, hogy
pár hétre látogassuk meg valahára. Ekkor végre ráálltunk.

Bucsuzni kirándultunk Reccoba szegény beteges barátnénkhoz. Ekkor mondta
Milán grófné e szavakat feleségemnek:

– Édes jó Amelim! Emlékezzél meg örökké arról, mit mondok én most neked,
öreg, beteg barátnéd. Férjed családjától soha se várd boldogságtokat. Se
herczegné, se grófné nem vagy, se milliókat nem hoztál magaddal. A ti
számotokra nincs mentség. Haza ti nem mehettek soha. Édes anyósod is
csak addig lesz képes hozzátok jó lenni, mig haza nem megy. Otthon ő se
lesz képes rokonsága miatt. A magyar főurak is olyanok, mint a német
főurak. A ki nem »született«, azt nem ismerik. Te pedig nem vagy
»született«. Gábor jóhiszemü becsületes ember. Ő mindenkiben bizik,
testvéreiben pedig föltétlenül. Nem is azokban lesz a hiba. Hanem ilyen
nagy családi ügyet elvégre tisztek, ügyvédek, ügynökök, birák végeznek.
Azok pedig Gábort meztelenre vetkőztetik. Az öreg Beppina mondja ezt
neked, ki tégedet ugy szeret, mintha leánya volnál.

A szavakat sokkal élesebben mondta, mint itt leirom. Beszélt már nekünk
igy gróf Károlyi Ede unokatestvérem is egykor. Neki se hittem. Milán
grófnénak egyébiránt egyben csakugyan igaza lett. A tisztek, ügyvédek,
ügynökök és birák s még hozzá teszem, a miniszterek vetkőztettek le
engem. Testvéreimnek nem állott ez szándékjukban eredetileg.

Mind erről azonban később.

Nagyon érzékeny volt elbucsuzásunk. Elkisért Milán grófné a kert végéig
egészen a vasuthoz.

Mikor elváltunk, feleségem vagy száz lépésnyiről visszanézett. Milán
grófné még akkor is az elválás helyén állt és zsebkendőjét arczára
tartva nézett utánunk. Feleségem egy csókot küldött vissza s ezt kiáltá:

– Isten veled!

Beppina kedvesen intett s azt kiáltotta vissza utánunk:

– Nem elég az Isten veled, mondd Améli, még egy viszontlátásra.

A vasuti kocsiban szomorúan ültünk egymás mellett. Negyedórák teltek el
s még egy szót se szóltunk egymásnak. Nőm egyszer csak azt mondja:

– Te Gábor, én nagyon félek, hogy szegény Beppinát nem látjuk többé, nem
vetted észre, milyen rossz szinben van?

Épen ezen gondolkoztam magam is. Én is nagy változást találtam a
grófnén. Rögtön mondtam nőmnek, attól félek: rákja van.

Ily hangúlattal értünk haza s másnap igy indultunk Velenczébe. De
elhatároztuk, hogy onnan sietünk haza, hogy életben találjuk. Ugy ült
rajtunk az a gondolat, mint valami nehéz köd, hogy a grófnét nem látjuk
soha többé.

Velenczében hat hetet töltöttünk és Pappadopoliné, valamint Comello
gróf, Beppina testvérje, igen szivesen fogadtak bennünket és
szórakozásunkra mindent felajánlottak.

Itt lettünk arról bizonyosak, hogy feleségem áldott állapotban van. Ez
már nagy változás volt. Sietnünk kellett haza.

De sietnünk kellett azért is, mert Comello gróftól azt hallottuk, hogy
Beppina fölött orvosi tanácskozást tartottak s az orvosok nála gyorsan
fejlődő rákot találtak.

Rossz előérzetem nem csalt.

Genuába érve, a szerencsés hirt siettünk volna Beppinával közölni. Ugy
örült volna ennek. Hányszor mondta:

– Jaj Ameli, ha nektek fiatok lenne, mennyire szeretném; ez még segítene
rajtatok a családdal szemben.

Én is azt hittem. Mind a ketten csalódtunk.

De ő nem sokáig.

Pár napig pihentünk s aztán átirtunk Milán grófnéhoz, hogy mehetünk-e
már hozzá, sok kedves ujságunk van. Velenczéről is, magunkról is. Azt
irta vissza: várjunk néhány napig, mert igen gyenge, majd megerősödik s
akkor jobban tud örülni.

Alig egy-két nap mulva sürgönyt kapok Reccoból, küldjek jeget.

Küldtem, de magam is mentem azonnal.

Egy csomó orvossal találkozom. Rettentő komor arczczal fogadtak.
Közölték velem, hogy a grófnénak nagy vérvesztése volt s hogy igen
rosszul van. Azt pedig nekem semmikép meg nem engedik, hogy bemenjek
hozzá.

De én be akartam menni s gondolkodtam, hogyan ejtsem szerét. Ötletem
támadt. Velem volt, mint min denütt, Fofó kutyám. Ezt Beppina is jól
ismerte s nagyon szerette. Mondtam Fofónak, ugasson örvendezőt. Rögtön
megértette s rögtön teljesítette kivánságom.

A mint a grófné meghallotta a jól ismert hangot, azonnal mondta
környezetének, hogy látni akar, mennék fel hozzá.

Nagyon kedvesen beszélgetett még velem. Kérte hajoljak hozzá. Megcsókolt
kétszer.

– Az egyik csókot add át, Gábor, Amelinek.

Könyeim kicsordultak.

– Aztán el ne felejtsétek az öreg Beppinát. És el ne felejtsétek
szavaimat, a melyeket én nektek mondottam. Ha pedig egykor hazamentek
Magyarországba, engem még egyszer ott, a hol fekszem, meglátogassatok.

Mélyen elérzékenyedtem. Nem jutott az se eszembe, hogy megmondjam neki:
feleségem áldott állapotban van. Pedig ez lett volna utolsó öröme. De
halálát oly közel levőnek még se gondoltam, s ő se. Utolsó szava az
volt:

– Hozd el reggel hozzám Amelit. Még szeretném látni.

Siettem Genuába. Feleségemmel csakugyan megállapodtunk, hogy reggel az
első vonattal Reccoba megyünk.

Késő volt. A vonat indulása előtt megkaptam a sürgönyt, hogy hajnalban
meghalt.

Nem vártam a vasutat, kocsiba ültem s hajtattam ki azonnal. Szegény jó
barátnémnak csak holttestét találtam már.

De-Marinit nem tudtam vigasztalni. Igaz, hogy belőlem is ki-kitört a
mély fájdalom. A holtat ketten együtt fektettük a koporsóba. A koporsót
tele raktuk virággal és apró czipruslombbal. A koporsót én szögeztem le
s aztán feladtuk a vasútra, hogy Velenczébe szállitsuk a Comello-család
sirboltjába.

Feleségem a génuai pályaudvarba jött ki, hogy bucsut vegyen a
koporsótól. Olyan megtörtnek alig láttam még feleségem, mint akkor.
Féltettem egészségét és állapotát. Fájdalmát természetesnek találtam.
Szegény grófné volt ugyszólván az első a magasabb rangu nők közül, ki
nőmet mindjárt az első találkozásnál hű rokonérzettel s nemes
barátsággal ölelte át. Oly kinos volt az elválás a koporsótól, ma is
fájdalmat okoz, ha rágondolok.

Magunk maradtunk tehát Genuában.

Volt, volt ugyan ismerősünk is, barátunk is, de azok közt se De-Marini,
se Beppina többé nem volt. Az ő kedvükért telepedtünk le állandóan
Genuában s ők eltüntek mellőlünk.

Sokat tanakodtunk: mit csináljunk. Itt maradjunk-e vagy elköltözzünk? De
hova költözzünk?

Haza nem jöhettünk. Családom kebelében az időjárás hidegebb, zordonabb
volt, mint valaha. S aztán már mindenki belenyugodott abba, hogy
Genuában el vagyunk temetve jól. Ha kimozdulunk: megint tele kiabálják,
nem a család, hanem holmi hizelgők a világot rólunk, mint a kiknek nincs
sehol maradásuk.

Ugy is veszett hiremet költötték már. Kik, kik nem: nem keresem. Apám
nevében egy hirdetést tettek közzé a hazai és külföldi hirlapokban, hogy
én tékozló vagyok, rólam a család többé tudni se akar, semmit helyettem
ki nem fizet. A kósza hir már megtett tengeri rablónak is, hamis
kártyabarlang vezetőjének is. Sohasem játszottam pedig semmiféle
kártyát. Mindezekről később apám alsó rendü tisztjeitől értesültem. A
magasabb rendü tisztek később is féltek velem szóba állani.

Tékozló – én? Ez bántott legjobban. Hiszen volt adósságom, magam se
tudom mennyi, az igaz. De ez csak uzsoraszám volt. Hiszen mikor
adósságaim valódi összegét, azt a mit pénzben kaptam, a nyolczvanas
években kifizették: ez az összeg alig ment háromszázezer forintra.
Házasságom óta tehát egy évre alig esett 15 vagy 20 ezer forint
valóságos pénz.

Hát hiszen ez is pénz. Holmi szerény polgárcsalád vagy hivatalnok
megborzad ennyi pénz hallatára.

De hát volt édesapámnak vagy 30 milliónyi vagyona s rám is nézett vagy
négy-öt milliónyi örökség. S ha már gróf Károlyinak születtem: hát
bizony engem annak neveltek is. Ha szabóvá vagy gépészszé nevelnek: hát
lettem volna, ugy hiszem, meglehetős szabó vagy gépész. De mágnássá
neveltek, még pedig gróf Károlyivá. S olyan mágnás, olyan gróf én is
csak lettem, mint kevés kivétellel a többi.

Mért lettem hát tékozló? Hogy keveredtem én abba a hirbe? Bizonyára nem
azért a hitvány husz, huszonötezer forintért, a melyet évenkint magamra
és családomra valósággal elköltöttem.

Feleségemet nagyon szerettem. Ez volt gyöngeségem. Jobban szerettem,
mint millióimat. Jobban szerettem, mint örökségemet. De hát gyöngeség
ez? Hát annak a nőnek, a kit életben, halálban igazán szeretünk, ha
módunkban állana, nem a csillagos ég ragyogó kelméjéből szabatnánk
sétaruhát?

Én azt tettem volna. Én nem ismertem akkor más életczélt, mint
feleségemnek és szegény kis Endre fiamnak örömére lenni.

De hát nem érzelgek, édes vajdám. Te is vad hazafi vagy. Mindig azt
mondod: jöttem volna haza s éltem volna családom mellett a haza
közügyeinek is. Meglehet, jobb lett volna. De nekem ezt a tanácsot nem
adta senki. Sőt mindenki az ellenkezőt tanácsolta. Minél távolabb
Magyarországtól – ez volt a jelszó.

Elvégre Beppina halála után a sok tanakodásnak az lett a vége, hogy
feleségem lebetegedése előtt Genuából nem mozdulunk s azután majd
meglássuk, mit csinálunk.

Mikor a nagy hőség beállott, megint Luccafürdőbe mentünk, hol nőm elég
jól érezte magát.

Innen Milanóba mentünk néhány napra, hova szegény buslakodó barátunk,
De-Marini is ellátogatott. Azt a néhány napot együtt töltöttük. Genuába
októberben mentünk vissza. Vissza is kellett rendes lakásunkra mennünk,
mert nőm novemberre már várta lebetegedését.

November 8-án a Paganini-dalműszinházban az Álarczos bált adták. Ott
voltunk az előadáson s onnan, minthogy lakásunk onnan nem messze esett,
gyalog mentünk haza. Éjjel nőm rosszul lett. Hajnal felé magához hivott
s közölte velem, hogy a vajudás fájdalmait érzi. Orvost, bábát már
korábban szemeltem ki magamnak. Gyorsan felöltöztem s magam futottam
először a bábáért, aztán az orvosért. Az orvos volt Gerci tanár.
November 9-én reggeli 9 órakor, épen vasárnapon született meg kedves kis
fiam.

Életem legnagyobb öröme s azután mikor meghalt, életem legnagyobb
fájdalma. Hét és fél évig élt nekünk, de mi e hét és fél éven át egyedül
neki éltünk.

A góthai Perthes-féle grófok könyvében fiam születése november 12-ére
van téve. Nem tudom, ki küldte be s honnan vették ez adatot, de ez
tévedés. A születés 9-én történt.

Sokat tanakodtunk a fölött, mi nevet adjunk neki. Öt-hat név is
fölmerült, végre megállapodtunk az Endre névben. Nekem azért tetszett,
hogy őseim közt élt Kun László király idejében egy Endre, a kit
Ördög-Károlyinak neveztek.

Ezentul pedig, édes vajdám, ha szegény jó kis fiamról irok: tarsd azt
természetesnek. Mért ne lennék én is olyan apa, mint a zsidó, a ki
fiában mindjárt Rothschildet lát, ha zsebpénzét a fiu két napig nem
költi el és leányában mindjárt Blahánét ösmeri fel, mihelyt a leány
zongora mellett visitani kezd. Mert hát én is azt mondom, hogy az én jó
kis fiam a csodagyerekek közé tartozott.

Fél éves korában már beszélni tudott. Két éves korában kedvessége és
okossága korához képest alig ismert határt. Három-négy éves korában
mindenki bámulta őt, a ki csak megismerhette. Magyarul, olaszul,
francziául már ekkor folyékonyan, fennakadás nélkül beszélt. Csak
találkoznál olyanokkal, kik ismerték, hogy mind ezt ne tőlem, vakon
szerető apjától hallanád. Édesanyámat is egészen elbájolta s édesanyám
is nagyon szerette őt.

Négy és fél éves volt akkor, a mikor barátságba keveredett az öreg
Garibaldival. Persze nevetnivaló ez a dolog. Garibaldi őt mindig »az én
kis magyar barátom«-nak, ő pedig Garibaldit mindig »az én jó
barátom«-nak nevezte.

Hogy mikor és mily körülmények közt támadt e barátság: el kell mondanom.
Szép napom volt ez nekem is, de szép napja Genuának is. Ekkor igazán
kedvemre bántam el a papokkal és a klerikálisokkal.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 21: Itt gróf Károlyi Gábor arra czéloz, hogy nagy örökségi
pörében is az ügyvédi kamara akkori elnöke, Hódossy Imre képviselő volt
ellenfeleinek ügyvédje.

Eötvös Károly.]



BARÁTSÁGOM GARIBALDIVAL.

(Meglátogatom Garibaldit Capréra szigetén. – Garibaldi Genuában. – Fiam
Garibaldinál. – De-Marini kertje. – Bonbonnel. – Apám tervei. – A
cselszövények.)

Garibaldi a maga kis kopár szigetén, Caprerán lakott. Egyszer már voltam
nála ott. Többen mentek látogatására az olasz-osztrák háboru után ugy
másfél év mulva. Volt ezek közt néhány barátom is. Én is hozzájuk
csatlakoztam. Az ősz tábornok ismerte anyámat s hirből legalább engem
is.

Nagyon egyszerü, szerény ellátással, de nagyon szivesen fogadott
bennünket. Az igaz, hogy annyi sajtot oly rövid idő alatt, mint nála,
sohase költöttem el. Mikor engem bemutattak neki, megrázta kezemet.

– Ah kedves grófom, egykor ábrándoztam arról, hogy én a Duna és Tisza
partján az ön hazája függetlenségeért harczolni fogok valamikor. Most
már nem hiszem. Most már magyar barátaimmal is keveset érintkezem.
Elköltöztek közelemből.

Nagyon kedvesen emlékeztem e találkozásra mindenkor. Kitüntetett azzal,
hogy sokat társalgott velem. Elmondta, hogy a mikor a nápolyi királyt
elkergette s ő bevonult Nápolyba: ő maga is magyar szeretett volna
lenni.

– Volt két század huszárom. Csonka századok, de magyar fiuk.
Teringettét, ezek aztán derék gyerekek voltak. Majd az eszét vesztette a
nápolyi nép, mikor ezek engem Nápolyba bevittek.

Sok érdekes apróságot beszélt, de most már, annyi idő után, pontosan
előadni nem tudnám.

Minő ember volt ez! Egész ruházata nem ért öt forintot. S minő hős! Minő
hazafi!

Egyszerü nyári lakása fölött volt egy köves domb. Fölmentünk oda.
Olaszországról volt szó. Végig nézett a tengeren, Róma felé.

– Ah barátim, az a franczia sereg s az a sok átkozott pap. Addig ez a
sziget még nem egészen az enyém, mig Rómát ki nem tisztitjuk.

Akkor még Rómában volt a megszálló franczia sereg.

1880-ban Genuába jött az öreg tábornok. Öreg volt már, bajusza, szakála,
szemöldöke őszbe csavarodott. Előre tudatták jövetelét.

Barátaim s a kiválóbb olasz hazafiak közül Canzio, Gattorno, Bizzoni,
Boneyra és többen összejöttünk tanácskozni a fölött, miként rendezzük a
tábornok fogadtatását és bevonulását. Különösen megállapodtunk abban,
hogy egy hajót fogunk fölszerelni s azon elébe megyünk, továbbá az egész
várost, a mennyire lehet, diszbe öltöztetjük, s végül az egész
ünnepélyesség központja s a rendezés irodája az én lakásom legyen.

Én akkor a Via Román laktam, egy háznak első és második emeletén.
Ugyanannak a háznak földszintjén és emeletközén volt a királyi
postahivatal, a kapu fölött hatalmas államczimerrel. A fogadtatásnál
fontossá lett az a véletlen, hogy lakásom és a postahivatal egy házba
esett.

A mint Garibaldi látogatása közhirré lett: azonnal nagy mozgalom indult
meg Genuában. A hazafiak vagy más szóval a szabadelvüek nagy és fényes
fogadtatásban akarták a tábornokot részesiteni. Olyanban, a minőt az
ország felszabaditója és első hőse igazán megérdemel. Viszont a
klerikálisok e törekvés meghiusulására mindent elkövettek. S a
klerikálisokkal tartott nagy részben a nemesség is, a Circolo dei
Nobili.

Az ősz tábornok már régóta csöndes ember volt. Már régóta ugy hivták: a
caprerai remete. Igaz, hogy a klerikálisok maguk közt csak banditának
nevezték. Olaszország már fölszabadult és egységessé vált. Rómában a
királyság volt az ur s nem a pápa. Tiz év mult már el, a mióta első nagy
hősére nem volt szüksége az olasz nemzetnek. Öreg is, rokkant is volt
már a hős, menni se igen tudott. Csoda-e, ha már rágalmazói is akadtak?
Csoda-e, ha már a klerikálisok Genuában az utczán is meg mertek jelenni?
Sőt csoda-e, ha párt akadt Genuában Garibaldi diszes fogadtatása ellen?

Nos hát ezt a pártot meg kellett szégyeniteni.

Első dolgom volt lakásom feldiszitése.

Volt anyámnak Vicenzában egy nagy szép uj selyem magyar zászlója az
ország czimerével és egy ugyanakkora családi zászlója a Károlyi-család
szineivel, vörös és kékkel s a családi czimerrel. Táviratoztam ezekért s
anyám rögtön elküldötte. Ezeket kitüztem a második emeletre. Leértek a
földig s eltakarták a postahivatalt. A két lobogó közepére kitüztem egy
igen szép olasz zászlót.

Az emeletet és az erkélyt pálmákkal és rózsákkal raktam meg s egyuttal
tele aggattam lampiónokkal és gyertyával, ugy hogy egész házam igazán
szépen látszott nappal is, éjjel is.

Déli tizenkét órakor érkezett a fellobogózott kikötőbe a tábornok
hajója. Az öreg urat széken emeltük ki a hajóból s tettük kocsijára. A
kocsi csak lassan haladhatott befelé az ezer meg ezer főből álló
tolongó, éljenző lelkesült nép között.

Hogy mentek hozzá férfiak, asszonyok, gyerekek kezet fogni, kezét és
ruháját csókolni!

A tömeg közt megismerte egyik hősét, a marsalai ezer egyikét.
Megállittatta kocsiját.

– Ah derék bajtársam, jöjj ide, ölelj meg engem, öreg bajtársadat, öreg
vezéredet!

Az ember fölállt a kocsihágóra s a tábornok megölelte, megcsókolta husz
év óta nem látott s mégis fölismert közvitézét.

Örömében, lelkesülésében sirt és őrjöngött az a heves vérü olasz nép.
Hány csecsemőt tett a tábornok ölébe egy pillanatra édes anyja, hogy ő
csókolja meg! Ez nagyon megragadott engem is.

Én azonban előre siettem, lakásomra. Erkélyem és ablakjaim tele voltak
ismerősökkel. Ott volt természetesen feleségem és kis fiam is.
Mindenkinek kezében virágcsokor vagy legalább egy rózsa.

Hogy a királyi postahivatal épülete annyira fel volt diszitve: ennek
meglett a nagy hatása. Mindenki azt gondolta, hogy a királyi udvar is
diszes fogadtatást óhajt vagy talán meg is rendelte azt. Egymás után
bujtak ki a zászlók és szőnyegek és emberfejek és gazdag piperéjü
hölgyek az ablakokon és erkélyeken. Egyszerre zászlóerdővé vált az egész
Via Roma és az Assarotti. Sőt még a Circolo dei Nobili is kitűzte
zászlóját mindenütt.

Jött a tábornok kocsija. Kocsi és lovak már akkor tele virággal. A
tábornok mellett egykori hadsegéde Gattorno, az előülésen szintén
hadsegéde, Bizzoni ült, a Popolo szerkesztője akkor. Róla már másutt is
emlékeztem.

Mikor házunk elé ért, feltünt neki a két idegen szinü zászló. Kérdezte,
miféle lobogók azok. Bizzoni megmondta, hogy az egyik a magyar zászló, a
másik a gróf Károlyi családi lobogó. Fölnézett ránk, nagyon kegyesen
üdvözölt bennünket s a csokrot, melyet feleségem dobott kocsijába, a
mellére tüzte.

Este az egész város ki volt világitva. Nagy ünnepnapja volt ez Genuának.

Másnap tisztelegtem az öreg urnál.

Tisztelgés után hazamentem, Endre fiamat kézen fogtam s vittem az
utczára. Fiam negyedfél éves volt.

Bemegyek egy boltba szivart venni, ott találom Menottit, Garibaldi fiát.
Kis fiam hozzám fordul.

– Papa kérlek, mutass be engem a tábornok úrnak.

Megtettem. Menotti a lehető legkedvesebb modorban szivesen fogadta fiam
bemutatását. Pár szó után azt mondja fiam Menottinak:

– Tábornok ur, kérem, vigyen el engem és mutasson be kedves apjának,
Olaszország hősének, mert én nagyon szeretnék vele megismerkedni.

Menotti egészen elbámult a csöpp emberkének komoly föllépésén. A másik
pillanatban fölkapta s össze-vissza csókolta.

– Gyere csak kedves kis barátom, mindjárt menjünk az öreg urhoz, ő is
nagyon fog örülni, ha ily fiatal emberkével megismerkedhetik.

Ugy történt.

Azonnal mentünk Canziohoz, a tábornok vejéhez. Itt lakott a tábornok.
Menotti rögtön bemutatta neki kis fiamat.

Garibaldi többször megcsókolta s beszélgetett vele.

– Aztán miért siettél úgy velem megismerkedni kis magyar barátom?

– Papa nagyon szereti önt, sokat beszélt önről s én látni akartam, a kit
a papa olyan nagyon szeret.

Garibaldi hol olaszul, hol francziául beszélt vele s kérdezte:

– Jól beszélsz te mind a két nyelven?

– Jobban beszélek magyar nyelven.

Az öreg úr bámúlt s igen, igen nagyon megszerette fiamat. Adott neki egy
csokrot, hogy vigye és adja át mamájának a csokrot és üdvözletét is és
egyúttal kérjen engedelmet arra, hogy ne otthon, hanem nála uzsonnázzék.

Feleségem örömmel engedte meg.

Ettől kezdve Garibaldi minden napra magához hivta fiamat látogatásra s
néha ott tartotta egy-két óráig is. Mindig vele beszélgetett.

Az elutazás és a búcsúzás igen érzékeny volt. A hős többször megcsókolta
fiamat. Búcsú szava ez volt, még akkor mindjárt leirtam:

– Kedves kis magyar barátom, ne felejtsd el Garibaldit, a te öreg
barátodat. Többet aligha látjuk egymást. Te majd megnősz, nagy emberré
leszesz, de gondolj reám akkor is. És ha majd rosszat hallasz az öreg
Garibaldiról, ha nem él is már a te öreg barátod, védelmezd meg őt, ne
engedd, hogy róla rosszat beszéljenek. Mondd meg azt azoknak, a kik
rosszat akarnak mondani: hallgassanak el, mert az öreg Garibaldi igazán
szerette hazáját, igazán szerette a kis gyermekeket és igazán szeretett
engem, nekem jó barátom volt.

Érzékenyen megcsókolta fiamat s bozontos szemöldökü szürke szemeiből egy
pár könycsepp hullott fiamra.

Szegény jó kis fiam megérdemelte e világtörténeti alaknak, e nagy és
nemes léleknek búcsúzó könyeit. Csakugyan nem látták többé egymást soha.
És én se láttam többé Garibaldit.

De kis fiam sohase felejtette el többé őt.

Egykor beteg volt, az ágyat kellett őriznie. Ágya felett a falon
Garibaldi képe függött. Az a képe, emlékszel rá édes vajdám, mely most
ott függ a pipázó szobába vezető ajtónál balra. A melyen az ősz tábornok
ágyban ülve, betegen van ábrázolva, a mikor lábát Róma elleni
hadjáratában, csata közben meglőtték.

Volt feleségemnek egy vakbuzgó barátnéja, valami olasz őrgrófné. Ez
meglátogatja Endrét s meglátja a képet a falon. Oda szól feleségemnek:

– Oh grófné, miként lehet a kis Endre feje fölött egy istentagadó képét
tartani? A Madonna kellene oda vagy a Megváltó.

Kis fiam egészen haragba jött e szavakra. Haragjában neki vörösödött.

– Meg nem engedem őrgrófné, hogy Garibaldiról igy beszéljen. Ő nekem jó
barátom volt. Kérem, hogy ő róla szépen beszéljen, különben megmondom
papának s ő épen nem tűri el.

A marquesa csak elbámúlt e komoly és határozott tiltakozásra! Öt vagy
hat éves gyerektől.

– Oh grófné – szólt aztán feleségemnek – elpusztúl a világ. Igy nevelni
a jövő nemzedéket!

Engem kis fiam egészen Genuához kötött. A hol ő volt, onnan elmozdúlni
nem jutott aztán eszembe. Egészen neki éltünk. Én minden gondomat neki
szenteltem. Nagy örömökkel fizetett meg érte. Elvittem különben egyszer
Valsba is, Requaróba is. E fürdők igen jó hatással voltak rá.

Legtöbb időt töltött azonban Reccoban, hova öreg De-Marini barátunk
visszatért s hol virág-ápolással, kertészkedéssel foglalkozott. Volt
nehány szép narancsfája és pálmája is. Mikor csak megengedte az idő, ide
mindig átment elmaradhatlan dadájával Philoménével s gyakran heteket
töltött. A jó ezredes azt akarta, hogy mindig ott legyen.

– Édes kis Endre barátom, – mondta fiamnak, – a mikor te itt vagy, akkor
itt nálam te vagy az úr. Tied minden s te parancsolsz mindenben és
mindenkinek.

Valami kedves furcsaság volt öreg ezredes barátom kedélyében.

Szenvedélyes virágkedvelő volt. Mindennap megnézte minden bokrának és
fájának minden virágát s talán azt is tudta, kertjében hány eleven
falevél, hány virágszál van. Azt mondta nekem, sok tengerészt ismert, a
kiben, mikor a szárazra és nyugalomba került, ez a szenvedély támadt
föl.

– Nagy bűvész a tenger – ugymond – kedves barátom, az ember lelkét
magához szivja egészen. Nőt és virágot nem ismer a tenger, nem is engedi
magához közel jönni. De ha a tengerész lelke végkép el nem fásul vagy
meg nem romlik, a mikor a kor és gyöngeség kiszorit bennünket e poros
világba, a lélek mélységein mégis ott szunnyad egy szikra, mely lobbot
vet s mely az asszonyért és a zöld füért, lombos fáért, nyiló virágért
lángol. A nőnek rajongóit s a zöld lombnak és nyiló virágnak imádóit ott
találhatod meg legjobban az elaggott tengerészek között. Pedig az élet
alkonyában mozognak már.

Hogy őrizte, hogy féltette öreg barátom a maga zöld kincseit. Hogy óvta
hernyótól, békától, még a madártól is, hangyától is. Hátha valaki
virágágyait össze merte volna tiporni vagy tépni. Talán belelövöldözött
volna.

És az én kis Endre fiamat annyira szerette, hogy őt fölszabaditotta
mindenre. Még narancsfáinak virágát is téphette volna kedve szerint. Még
annak is örült volna De-Marini.

Igaz, hogy én ravaszkodtam. Kis fiamat betanitottam arra, hogy akármit
enged meg az ezredes bácsi és akármire biztatja, a virágot le ne gázolja
és le ne tépje, hanem ha mégis megkivánja, mindig tőle kérjen egy
szálat. De azért engem el ne áruljon, hogy igy beoktattam. Philoménének
is figyelmébe ajánlottam ezt.

Kis fiam végtelenül okos gyerek volt s figyelmes és szófogadó. Igy aztán
ezredes barátom sohase bánta meg, hogy őt a kertben mindenre
fölszabaditotta.

Áldott kis fiam, miért is kellett neked oly hamar elmulnod!

Mindenkit elbájolt, mindenkit meghóditott jó kis fiam.

Párisban később bemutattam Bonbonnel régi afrikai barátomnak. Őt is ugy
elragadta. Elmondatta vele összes vadászati élményeit. S az öreg
elmondta hüségesen.

– Édes barátom, – szólt egykor hozzám, – az én kis Endre barátomért még
egyszer felkeresem az Atlaszt és bejárom a Dsebbel-Aures hegységeit.
Igérje meg ön nekem, hogy ha Endre 14 éves lesz, egy évig átengedi nekem
oroszlán-vadászatra. Azt akarom, hogy az én vezetésem mellett lőjjön
oroszlánt s igy legyen fölszentelve az ifju kornak.

Jó Bonbonnel öreg barátom azután is mindig nagy figyelemmel és
gyöngédséggel ápolta barátságát kis fiammal, a mig csak élt.

Életem időrendjétől azonban messze kalandoztam el. 1877. évi február
15-én irta alá apám végintézkedését, melyben engem kitagadott és köteles
részre szoritott, sőt köteles részemet is megszabta, még pedig félmillió
forintban szabta meg. Minthogy pedig hatan voltunk testvérek: e szerint
apám összes vagyona 6 millió lett volna, holott megért 30 milliót.
Köteles részem tehát e szerint is valami harmadfél millió forint lett
volna.

El kell itt mondanom kitagadtatásom történetét. De mielőtt elmondanám,
két megjegyzést kell előrebocsátanom.

Az egyik az, hogy én ez időtájt, sőt már évek óta állandóan Genuában
laktam, ekkor meg kis fiam éppen csecsemő volt s mellőle mozdulni nem
akartam, tehát én igen sokat abból, a mi itthon apám körül történt, nem
tudhattam. Kitagadtatásomnak csak külső néhány körülményét tudom hát
biztosan és most csak annak elbeszélésére szoritkozom.

A másik sokkal fontosabb, a mit megjegyezni akarok.

Kitagadtatásom édes anyám tudtán és akaratán kivül történt.

De nem akarták azt testvéreim se. Épen nem akarták. Száz dolog győzött
meg engem arról, hogy ő bennük ez a szándék sohase volt meg. Később nem
egyszer viszálykodtunk, nem egyszer hosszabb-rövidebb ideig nagyon
haragudtunk egymásra, de mély, komoly, állandó gyülölség köztünk ki nem
fejlődött, ki sem fejlődhetett. Hogy mégis ugy végződött dolgunk: azt
sok mindenféle körülmény összejátszása okozta. Majd később elmondom azt
sorra.

Sőt édes vajdám, akármilyen furának tetszik, a mint neked már százszor
elmondtam, apám se akart engem kitagadni. Hiszen volt idő, a mikor
minden gyermeke közt engem szeretett legjobban és szeretetét, ha
közelében voltam, sohase vonta meg tőlem, sőt nem egy jellel, nem egy
ténynyel mindig kimutatta.

Az ügyvédek, a közbenjárók, a besugók: azok voltak a fenegyerekek.

No, de menjünk sorba.

Nagyanyám Waldstein grófnő, ősanyám Harruckern bárónő volt. Ugy mondták,
ezek egyike beültette családunkba a rákbetegséget. Szegény apám ebben
halt meg s Gyula és Viktor bátyáimat is ez a betegség támadta meg.

Apám szép kort ért ennek daczára. Halála Endre fiam születése napján
következett be, csakhogy egy évvel később, ugymint 1877. évi november
9-én, 75 éves korában. Betegsége azonban két évvel előbb már
mutatkozott.

Apám régóta, még az ötvenes évek óta törte fejét azon, hogy egy vagy
két, vagy több gyereke számára is hitbizományt alapit. Elvégre 1876-ban
föltett czélját királyi jóváhagyással megvalósitotta. Valami 50 ezer
holdnyi birtokból s két budapesti palotából két hitbizományt alapitott.
Az egyik mintegy 35 ezer holdból s az egyetem-téri palotából, a mi maga
is megér közel két milliót, Gyula bátyám számára. Ehhez főleg a mátrai
uradalmak tartoznak. A másik pedig mintegy 15 ezer holdból fehér- és
pestmegyei uradalmakból Viktor bátyám számára. Ehhez tartozik a csurgói
kastély is, apám kedves lakhelye.

E két hitbizomány szokás szerint fiágra szól. A két bátyám családjának
fiágon való kihalása esetére Tibor és Pista öcséim s illetőleg fiági
örökösei s leszármazói lennének a várományos örökösök. Itt már én a
hitbizományi háramlásból kimaradtam, noha Gyula és Viktor bátyáim után
én következtem volna. Ez körülbelül megfelelt atyám igazi szándékának,
de erre én se fektettem sulyt, mert hiszen 8–9 éve voltam már házas,
gyermekünk eddig nem született s nem is reméltem, hogy szülessen.
Feleségem párisi balesete óta ottani orvosaim nem is biztattak.

De nem tartottam fontosnak a hitbizományi háramlás sorrendjét azért sem,
mert hiszen megmaradt még apámnak közel 250 ezer hold földje s egyéb sok
értéke mintegy 25 milliónyi összeg erejéig, tehát juthatott ebből nekem
elég, sőt több, mint a mennyi elég. Édes apámnak pedig esze ágában sem
volt ebből engem kitagadni, hiszen ha ez lett volna szándéka, megtette
volna ezt 1876-ban a hitbizomány alapitása és rendezésekor.

Két dolog jött azonban közbe. Az egyik az 1876-ik év végén betegségének
sulyosabb jelentkezése s a másik: ugyanakkor Endre fiamnak születése.

Fiamnak születése gyors működésre serkentette azokat, kik féltek apám
betegségének veszélyes és gyors lefolyásától s kik engem vagyonomtól,
örökségemtől meg akartak fosztani.

Ismétlem: ezek nem anyám és testvéreim voltak.

Apám előtt azt, hogy én nem vagyok méltó fia, tehát engem kitagadással
kell fenyegetnie, egyenesen előhozni se merték. Apám nagy úr volt.
Előtte tisztán állt, hogy testvéreim gazdagsága semmivel se ér többet,
ha azokhoz az én elharácsolt örökségem is hozzátapad. Hiszen, hogy
valakinek öt milliója van-e vagy hat milliója: az egészen mindegy. De
hogy az ő egyik fia s unokája vagyontalan maradjon: az már nagy dolog.
Erről igy egyszerüen beszélni se lehetett előtte.

Uj hamis okoskodással álltak elő.

Azt mondták neki, hogy nekem három milliónyi vagy több adósságom van.

Ha tehát nem intézkedik, ha köteles részre nem szorit s ha köteles
részemet valamely nyomoruságos összegben meg nem határozza; az esetre az
én örökségemet a hitelezők viszik el. És igy ő hiába óvta és gyüjtötte a
gróf Károlyi vagyont, az mégse lesz Gábor fiáé, hanem a világ minden
részén futkározó jött-ment hitelezőké. Ha pedig a hitelezők látják, hogy
nincs mire áhitozniok, akkor kiegyeznek a valósággal adott szerény
összegekben, s igy nekem az ősi vagyon, a nagy örökség megmenthető.

Ügyes volt az ötlet, apámat meg lehetett neki nyerni.

De ő mégis kételkedett abban, hogy nekem annyi millió adósságom lehetne.
Hiszen pesti, bécsi, párisi és olaszországi adósságaimat körülbelül
ismerték. Ezek miatt nem lett volna szükség hamiskodni.

El akarták vele hitetni, hogy nekem Londonban is vannak adósságaim. Meg
kell mondanom, hogy egy fillér se volt.

Van minden országnak egyetlen hitelezője, kinek az egész világ tartozik.
Ugy hivják: Rothschild. És van minden országnak egyetlen adósa, ki az
egész világnak tartozik. Ugy hivják: gróf Károlyi Gábor. Ezt akarták
apám fejébe verni. Ez volt a terv.

Én otthon, génuai kis lakásomban, kedves kis fiam bölcsőjénél ültem.
Lestem mosolyát, hallgattam hangját, gyönyörködtem kék szemeiben,
tanitottam gagyogni, hordtam neki virágot, nyulfarkat s csörgőt s
ábrándoztam arról, minő derék fiut és jó magyart nevelek belőle. Legyen
különb apjánál s minden rokonánál.

Ez alatt Budapesten és Csurgón az ügyvédek és besugók pokoli tervet
szőttek ellenem, hogy fiamat koldussá tehessék.

A terv sikerült.

Első sikere az volt, hogy én a londoni adósok börtönébe jutottam.

Magyar ember, genuai lakos, londoni adósok börtöne: hogy kerül ez össze?



AZ ADÓSOK BÖRTÖNÉBEN.

(Uzsorásom okosan beszél. – A bécsi ügynök. – A vasuti szerencsétlenség.
– Az angol királynő nevében fogoly vagyok. – A börtön. – Börtönbeli
barátaim. – A mogorva ezredes. – A vidám Stephenson szerelmi ügye. –
Ügyvédem Goldberg.)

Sokszor emlitettem már, hogy hitelezőim Genuában folyton zaklattak.

Szegény hitelezők! Hányszor összeszidtam őket. A hitelező olyan, mint a
nátha. Bele nem hal az ember, hanem azért nagyon kellemetlen betegség.
És sohasem tudja az ember, mikor üt ki rajta. Néha a legszebb idő van s
ott terem a nátha. Néha a legkedvesebb sétán, kiránduláson, mulatságon
ott terem a hitelező, vagy az ügyvéd, vagy a végrehajtó.

De sokszor méregbe hoztak engem. Szivesen fizettem én, ha volt pénzem.
De mikor oly ritkán volt fölös pénzem. Megbántam én aztán mindig, mikor
hitelezőimmel gorombáskodtam. Hiszen ők is emberek, gyakran igen jó
emberek s végre is a maguk pénze után járnak. Hanem hát nem voltam én
bölcs ember, vagy imádkozó barát, hogy én uralkodjam indulatomon, mikor
méregbe hoztak. A rosszabb fajta uzsorások természetesen megérdemelték,
a hogy bántam velük. Voltak hitelezőim közt ilyenek is.

Volt például egy Pincherat nevü hitelezőm. Kemény uzsorás, de ez mindig
lefegyverzett, a mikor ráförmedtem.

– Lássa gróf úr, ön haragszik, ha huszezer frankért zaklatom, holott
csak nyolczezer frankot adtam valósággal. De hiszen nálam és minden
uzsorásnál csak vállalkozás, csak szerencseüzlet az egész. Egyik
vállalaton nyerünk, a másikon vesztünk. Önnél meglehet, elvesztjük az
uzsorát is, a kamatot is, a tőkét is. De én nem haragszom e miatt. Ez a
vállalatom nem sikerült. Ez az egész. Ha ön gróf úr a nyolczezer frankot
és négyes kamatját megfizetné és én a többiért mégis zaklatnám: csak
akkor volna önnek oka haragudni. Kisértse meg.

El kellett magam nevetni. Igaza volt.

Alig volt fiam hathetes, ugy karácsony tájban megjelent nálam egy bécsi
ügynök. Ördög tudja, mi volt a neve. Ügyes ficzkó volt. Valami Schiller
nevü bécsi uzsorásom nevében jött.

Bemutatja magát s mutatja megbizását.

– Schillertől jövök.

– Örülök neki. A nagy költőt szerettem gyerek koromban. Lantos
költeményben utazik ön, vagy a Haramiákban?

Évődtem vele.

– Tudja-e gróf úr, mennyi önnek az adóssága?

– Erre magam is kiváncsi vagyok.

Elővesz egy papirost. Fölszámol vagy ötven hitelezőt. Mindegyiknek neve
után egy tekintélyes összeg. Több mint egy millió frank összesen. Rögtön
láttam, hogy tanulmányai nagy gondosságot árulnak el, de azért még nem
teljesek. Pár százezer frankot még nem sikerült fölfedeznie.

– Szabad tudnom, mi vezette önt e gondos kutatásokra?

– Keresni akarok a gróf úrnál. Van főnökömnek egy londoni háza. Mister
Brown. Ez kész önnek adósságait összesiteni s öt százalékra konvertálni.
Kész ezen kivül négyezer fontot uj kölcsönként adni. Én megcsinálom ez
üzletet potom két száztóli jutalékért.

Csábitó ajánlat. Okos és kellemes üzlet. Az első pillanatra hajlandó
voltam rá. Annál inkább, mert az ügynök közölte velem ama Brown mister
levelezését is. A dolog komolynak látszott. Mégis kételyem támadt.

– Aztán kedves ügynök ur, mi inditja azt a derék mistert erre a
nagylelkü ajánlatra? Hiszen én neki se leszek pontosabb fizető, mint
eddigi hitelezőimnek.

– Azt hiszem gróf úr, hogy mister Brown nagylelküségének indokai önt
igen kevéssé érdeklik. Egyébiránt megmondhatom azt is. Önnek édes apja,
a kegyelmes úr beteg. Betegsége olyan, mely egy év alatt szomoru véggel
végződik. Ezt főnököm és Brown úr is tudja a bécsi orvosoktól. Egy év
mulva ön hozzájut örökségéhez. Mister Brownnak sok pénze van s kicsiny
kamatjáradéka. Az ön öt százalékos kamatja nagy nyereség. Ön nem is
fizet mindjárt. Egy pár év letelik azután is. Pénze biztos, kamatja is
biztos. Egészen ostoba ember lenne mister Brown, ha ezt a nagylelküséget
elszalasztaná. Mister Brown pedig egészen okos ember.

Szegény jó apám! Én is tudtam, hogy betegségének természetében most már
nem lehet kételkedni. Mégis fájt, hogy ezek az emberek erre üzletet
akarnak alapitani. Pedig nem is sejtettem, mi lesz ennek a vége.

Közöltem a dolgot feleségemmel. Meghánytuk-vetettük azt minden oldalról.
Hiszen ha apám már nem élne, akkor is konvertálni kellene adósságainkat.
Öt százaléknál olcsóbb kamatot pedig a szárazföldön nem találunk. Az
ajánlatot el kell fogadni.

Elfogadtam.

Az ügynök azt mondta, magamnak is el kell menni Londonba ő vele. Mert
biztosan és gyorsan csak akkor sikerül, ha személyesen járok el az
ügyben.

Reggeli négy órakor indult a vonat Turinba. Én Turin felé akartam menni,
hogy ott Kossuth Lajos Tivadarral találkozzam s a dolgot vele is
közöljem. Táviratban értesítettem tehát, hogy a reggel négy órakor
induló vonattal hozzá megyek, várjon rám.

Turinba érek s mindjárt a vasutnál tudakozódom Kossuth után. Mondják,
hogy tegnap délben elutazott, hivatalos ügyben el kellett mennie
Milanóba.

No most mit csináljunk? Milanóba nem megyek barátom után. A párisi
gyorsvonat pedig csak öt vagy hat óra mulva indul.

Tanácskozom az ügynökkel.

– Jobb lesz, gróf úr, a vasuton tölteni az időt. Egy óra mulva is indul
egy vonat, menjünk azzal.

Jó lesz. Indultam Páris felé rögtön.

Ez volt a szerencsém. Ez mentette meg életemet.

Az a gyorsvonat ugyanis, melyen utazom, ha Kossuth Tivadart otthon
találom, borzasztó szerencsétlenségbe rohant. Aix le Bain és Chatillon
között a Lac de Bourgé mellett iszonyú baleset történt vele: az egész
vonat összetört s valami 300 ember halt meg vagy zúzódott össze. A
milyen szerencsés fiú vagyok, legalább kezem, lábam nekem is eltört
volna. Ekkora vasúti szerencsétlenség se az előtt, se azóta nem történt
Európában.

Én azonban szárazon és vizen szerencsésen megérkeztem Angliába s
Londonban egy hôtelben kényelmes szállást fogadtam. Mindeddig velem volt
az ügynök is, a ki azonban itt elpárolgott mellőlem. Azt mondta: megy az
ügy után, fölkeresi mister Brown urat s mihelyt végez: jön hozzám vissza
azonnal.

Bizony nem láttam én őt ezentúl.

Másnap reggeli után ugy három óra tájban lemegyek az olvasó szobába s
nézegetem a képes lapokat. Egyszerre jön hozzám a szolga s jelenti, hogy
három úr óhajt engem meglátogatni, menjek fel szobámba s fogadjam el
őket.

Fölmegyek szobámba, utánam a három úr. Három egyszerűen, de jól
öltözött, rettentő komoly és udvarias úr.

Kettő megáll s egyik elém lép. Bemutatja magát, hogy ő valamelyik
kerületnek, vagy városrésznek a sherifje.

Örűltem neki hivatalos komolysággal. Ő azonban azt kérdi tőlem:

– Uraságod-e gróf Károlyi Gábor magyar mágnás, 36 éves, nős, ez idő
szerint olaszországi genuai lakos, a Dublin nevű személyszállító hajóval
átjött a csatornán, tegnap Londonba érkezett s most itt van szállva
ebben a hôtelben, az emeleti 33. számú szobában?

– Az az ember, tisztelt sherif úr, a kire mindez ráillik, én vagyok.

Erre egy lépést közelebb jött hozzám s jobb kezét vállamra teszi és igy
szól:

– Ön uram Nagy-Brittannia és Irland királynője ő felsége nevében foglyom
és figyelmébe ajánlom a törvények tiszteletét.

Elbámúltam. Első pillanatban alig jött valami okos gondolatom. El nem
tudtam képzelni, hogy ki az, a kit agyon ütöttem vagy a kinek a pénzét
elraboltam? Ki ismerhet, ki vádolhat engem Londonban, a hol nem jártam
évek óta? De csakhamar magamhoz jöttem s kutya-jókedvem kerekedett
felül. Az angol nyelvben akadozva tudtam beszélni, tehát francziául
feleltem:

– Ön sherif úr alighanem téved. Lehetetlen, hogy én a királyné ő
felségének magas figyelmét ennyire magamra vontam volna.

A sherif azonban nem akart velem tárgyalásba bocsátkozni.

– Uraságodnak velem kell jönni, legszükségesebb ruháit és eszközeit
magával hozhatja.

Egy öltöző ruhát, fehérnemüt s pénzemet, ékszereimet magamhoz vettem. Ő
felsége a királyné nevében az egyik komoly úr lehozta paktáskámat,
kocsiba ültünk s elvittek valami hivatalba.

Derék, komoly képü urak fogadtak ott is, udvariasan leültettek s egy
csomó kérdést intéztek megint hozzám, hogy én vagyok-e én s nem más
valaki vagyok-e, mint a ki vagyok? Jegyzőkönyvbe vezettek mindent.

Elvégre meguntam ezt a sok kérdést.

– Urak, – mondtam, – most már én is szeretném tudni, mire való ez a sok
teketória? Ki vádol engem?

– Türelmet kérek uraságodtól, – felelt a hivatalnok. – Uri szavára
fogadhatja-e ön, hogy nincs valami ragályos betegsége s hogy nincs
szüksége orvosra?

– Nem fogadok én semmit, egészségemmel meg vagyok elégedve.

Ekkor tudtomra adták, hogy Schiller bécsi lakos és hitelezőm jogot nyert
a királyné ő felsége nevében arra, hogy engem az adósok börtönébe
zárathasson, ha tehát nem vagyok hajlandó a megitélt követelési összeget
nyomban kifizetni: akkor elzárnak. A hivatalszolga rendelkezésemre áll,
hogy fizetés végett a végrehajtót vagy felperes ügyvédjét ide
hivathassam. Egyébként kellő szolgálattal el leszek látva, hogy
ügyvédemet vagy bankáromat vagy valamelyik barátomat, ki helyettem
fizetni akar, értesithessem.

Nevetnem kellett e komolynak látszó sok jóindulatra.

Fizetni? Miből?

Bankárom, ügyvédem, jó barátom, a kik helyettem fizessenek? Hol vannak
azok?

A Her Majesty-fogház, a Holoway irtóztató nagy épület. Tele van az
mindenféle gyilkossal, csirkefogóval és kapczabetyárral. De tele van
ártatlan szegény ördöggel is, a ki néhány font adósság miatt ide
bekerült. Ide hoztak engem.

Átadtak a felügyelőnek, a kiben megint annyi komolyság lakott, mint az
egész nagy épületben. Velem együtt holmi iratokat is átadtak neki.

A felügyelő ujra meggyőződött arról, hogy én ki vagyok? Azután azt
kérdezte:

– Minő osztályu fogságot akar a nemes gróf választani?

– Mit értsek én ez alatt?

– Üdvözlöm önt nemes gróf, hogy ilyen járatlan a mi viszonyainkban. Az
első osztály az, melyben 10 shillingért, a második osztály, melyben 5
shillingért gondoskodunk ellátásról. A többi osztály ingyenes. Ön nemes
gróf bizonyára az első osztályt választja. Már ez másként nem lehet.

Volt egy kis pénzem, talán ezer s néhány frankom, én tehát a legjobb
osztályt választottam. A felügyelő bizalmának meg kellett felelnem. Ha
oly előkelő név, mint az enyém, a második osztályt választaná: jobban
lenéznék, mint egy szegény kefekötőt.

– Van-e önnek nemes gróf még valami parancsolni valója?

– Köszönöm felügyelő úr. Legelőször azzal az ügynökkel szeretnék
találkozni, a ki engem ide csalt Londonba, hogy azt a gazembert egy
kissé agyon üssem. Erre szeretnék egy kis szabadságot.

Nagyon sajnálta, hogy kivánságomat nem teljesitheti. Biztositott
egyébiránt, hogy erre még lesz alkalmam.

Elvezettek szobámba.

Szobám emeleten volt. Elég tiszta és világos, de kicsiny szoba. Volt
benne ágy vasszerkezettel, matráczczal, vánkossal és vastag
pokrócztakaróval. Volt mosdóasztal teljes készülékkel. Volt iróasztal,
de nagyon kicsiny és két szék. Egy pinczér-forma kis emberke
jelentkezett nálam szolgálatra, podgyásztáskám felügyeletére és
kezelésére s hetenként csak öt shillinget kért.

Az étkezés nagyon jó volt. Egy vastag, kövér és öreg néni volt a
szakácsné és konyhamester. Meleg ételek, főzelékek, sültek, de csak
ebédre. Hideg étel azonban nagy bőséggel reggelire és vacsorára. Sonka,
halak, rákok, kaviár, vaj, sütemények. A konyha mellett volt egy nagyobb
terem. Itt összegyülhettek s rendesen össze is gyültek az elsőosztályu
foglyok társalogni, dohányozni és teázni. Olvasmányt hozathattunk
szobánkba, a mennyi tetszett.

Szobám egy hosszu, vasoszlopos és rácsos folyosóra nyilt. Itt szabad
volt a sétálás a nappal minden órájában. Innen kényelmesen le lehetett
látni egyik oldalon egy fedett udvarba, a hol a második osztálybeli
foglyok töltötték az időt s másik oldalon egy gondosan őrzött udvari
helyiségbe, a hol az ingyenes foglyok mulattak. Szegényebb emberek,
közbüntettes vádlottak, éjszakánként elfogottak s effélék.

A mint szobámba vezettek: nem igen volt kedvem ezeket látni. Lefeküdtem
ágyamra, hanyatt vágtam magam s ez nap nem is ebédeltem. Elkezdtem
gondolkozni. Bolond helyzetem adott rá alkalmat, okot és időt eleget.

Első gondolatom Genuába röppent feleségemhez és szegény kis fiamhoz.
Értesitsem-e feleségemet? Szabad-e azt a szegény asszonyt, a ki alig
épült fel a gyerekágyból, ilyen izgatottságba hozni? Nem árt-e súlyosan
egészségének? De más részről elhallgathatom-e előtte helyzetemet?
Szabad-e a férjnek ily dolgot eltitkolni felesége elől? Szabad-e
eltitkolni akármit is?

Bizonyos, hogy feleségem rajtam nem segíthetett. Több pénze nem volt,
mint a mennyi a háztartásra kellett. Ötven-hatvanezer forintot pedig
csakugyan nem teremthetett, a melylyel engem kiszabadíthasson. De hát
ennyivel is kiszabadíthatott volna-e?

Egyik gondolat a másikat űzte agyamban.

Elvégre, hogy kerültem én börtönbe? Adósság miatt. Ki az a bolond ember,
a ki ebből hasznot akar látni? Hiszen, ha szabadon vagyok és akkor se
tudok fizetni: miként fizethessek, ha börtönben ülök?

Itt valami gazságnak, valami cselszövénynek kellett történni. Közönséges
hitelező esze, számitása és türelmetlensége erre nem lett volna elég. Az
a bécsi ügynök, a ki Londonba csalt engem, valami más czélnak volt
eszköze.

Ennyit sejtettem. De ezen túl nem láttam tisztán semmit.

Vacsorára teát és hideg sültet ettem. Pinczérem biztatott, menjek a
társalgóba. Nem mentem. De igen jól aludtam egész éjjen át.

A következő napon nem adtam át magam gondnak és tünődésnek. E helyett
reggeli előtt is, után is fölkerestem a társalgót, hogy megismerkedjem
bajtársaimmal.

Sokféle barátság van a világon.

Van gyermekkori. Ez nem tart sokáig. Nem is igazi barátság. Ez nem
sokkal ér többet, mint a növendék állatok társasági és játszó ösztöne.

Van iskolabeli barátság. Ebből már egész életre kiterjedő vonzalom és
rokonszenv származhatik.

Van fürdői barátság. Gyorsan keletkező, gyorsan muló rokonszenvek.
Hasonlítanak ahhoz, mely egy átkorhelykedett éjszaka után a pezsgő és a
czigány mellett keletkezik.

Vajjon minő lehet a börtönben keletkező barátság?

Ez a furcsa kérdés itt jutott eszembe. Hogy is juthatott volna másutt
eszembe? Hiszen börtönben még csakugyan nem voltam.

Börtönben! Kezdett dühbe hozni ez a gondolat. Szerencsémre rögtön elmult
dühöm, a mint Holoway-beli bajtársakkal megismerkedtem.

Huszan voltunk első osztályu foglyok.

A mint közibük léptem, első dolgom volt magamat bemutatni. Ők is
eldörmögték nevüket. Csak egy ezredes nem hederitett rám. Se nevét nem
mondta, se kezeit ki nem vette övéből. Szétterpesztett lábbal gúnyosan
nézett rám. Más körülmények közt bele vesztem volna azonnal. Később
azonban tűrhető mértékig mégis megbarátkoztunk.

Első belépésemnél egy franczia, az öreg Aspinál és egy angol, William
Stephenson fogadtak a legnagyobb rokonszenvvel. Ezekkel csakhamar a
legélénkebb társalgásba keveredtem, de társalgásunkba többé-kevésbbé
beleavatkoztak a többiek.

Első feladatuknak ösmerték kikémlelni, vajjon én igazi gróf és igazi
Károlyi vagyok-e? Ugy vettem észre, hogy a Holoway-Prison termeiben nem
ritka jelenség az álorczás. És ugy vettem észre, hogy itt nem csak
adósok vannak, hanem holmi csalók és sikkasztók is.

A mikor kételyük nevem és egyéniségem iránt eloszlott, ezzel még nem
szünt meg kiváncsiságuk. Sőt csakhamar kiterjedt annak kipuhatolására,
mily összeg erejéig vagyok elzárva s passziv hitelműveleteim, magyarán
mondva, adósságaim mennyire rugnak.

Hogy mily összegért vagyok elzárva, ezt nem tudtam megmondani. Mondta
ugyan, vagy valamely papírból felolvasta előttem a sherif is, a
hivatalnok is, de én erre nem ügyeltem s magamnak ezt meg nem jegyeztem.
Stephenson közbe szólt:

– Bocsásson meg, gróf úr, de ön igen tiszteletreméltó gentlemannek
látszik én előttem, ha adósságainak összegét nem is tartja érdemesnek
eszébe tartani.

Láttam, hogy ez a könnyűvérüségem alkalmasnak látszik arra, hogy
fogolytársaim közt emelje tekintélyemet.

A mogorva ezredes, Scott Gerves, azonban kisérletet tett, emelkedő
tekintélyem lerombolni.

– Az a kérdés – úgymond, – van-e legalább tizezer font fizetetlen
adóssága?

Ez egy negyedmillió frank adósságot jelentett volna.

Erre a fitymáló kérdésre bennem is feltámadt a gúnyolódás ösztöne.
Szárazon és hetykén oda szóltam a mogorva ezredesnek:

– Tízezer font? Nevetséges. Azt hiszem, ha hitelezőimnek kedvük volt
hozzá, százezer font erejéig is dolgozhattak ellenem.

Nohát ez harmadfél millió frankot jelentett.

Nagy szó volt. Egész bomba a derék társaságban. Egy pillanat alatt
nagygyá, erőssé és alapossá lett tekintélyem. Általános elismerésben
részesültem s nem egy hizelgő szóval adták tudtomra, hogy én egészen
méltó vagyok a társasághoz s ő felsége a királyné Holoway nevű
fogházához.

Nevetnem kellett ezen az észjáráson s ámbár egy perczig se tartottam
valami üdvösséges dolognak, hogy én a társaságba olyan jól beillettem s
oly előkelő helyet foglalhattam el: be kell vallanom mégis, hogy
kedélyemre az ismerkedésnek ily szellemes módja mégis jó és kitünő
hatást is gyakorolt. Oly nyomasztónak, mint az első napon, egyáltalán
nem éreztem a helyzetet.

Az öreg Aspinál nem volt előttem egészen ismeretlen. Ő franczia volt,
III. Napoleonnak az államcsiny idején s azon túl is nagy barátja s a
császári udvar kegyeinek részese. A nagy háboru után átvitorlázott
Angliába s Chislehurstban nem egyszer tisztelgett a száműzött császári
párnál. Belekeveredett azonban valami pénzintézet alapításába s e miatt
az intézet gyors megbukása következtében holmi kriminális vizsgálat
viszontagságai nehezedtek rá. Igy került a Holoway falai közé.

Csaknem ilyenforma ügye volt a mogorva ezredesnek, Scott Gerves úrnak
is. Nagyon kellemes külsejü, szép termetű férfiú volt. Mogorvasága is
inkább angol komolyság és ünnepélyes tartózkodás volt, mint mogorvaság.
Olaszok és francziák közt éltem s ezek élénksége s mozgékonysága mellett
eleintén félreismertem az angol ember hideg komolyságát. Az ezredes a
Walesi herczeg udvarához tartozott, annak kedvencze volt s Londonban
nagyon ismerték. Előkelő klubbok tagjai közé tartozott. Valami
vállalatba kapott. Holmi alapításról, kibocsátásról, lombardüzletről,
függő és ideiglenes hitelműveletekről, transakcziókról s efféle előttem
ismeretlen dolgokról beszéltek, melyek miatt ő talán nem is annyira
adósok börtönében, mint inkább vizsgálati fogságban volt.

Mind az ő ügye, mind Aspinálé nagyon komoly természetű volt. A
börtönfelügyelő legalább azt mondotta nekem, hogy ők sokkal jobban
éreznék magukat, ha nem volna nagyobb bajuk, mint nekem.

– Nagyon sajnálom őket, – úgymond, – mert előkelő és szeretetreméltó
tekintélyes gentlemanek, de attól tartok, hogy öt-hat évi
kényszermunkára lesznek elitélve. Az pedig sok. Tudja-e, gróf úr, mi az
a hard lavor? Mit tesz az: kereket hajtani? Ezt ki nem állja jó
társasághoz szokott mívelt ember.

Én bizony nem tudtam, mi az a hard lavor, de nem is törődtem vele,
minthogy engem az a felügyelő szavai szerint nem fenyegetett. Én sulyos
rabot talán életemben se láttam. Egyszer nevelőnk elvitt a
vármegyeházhoz, hogy gróf Beleznayt, mikor ott rab volt, megmutassa.
Akkor láttam rabokat rabruhában, megvasalt lábbal, a mint hol söpörtek,
hol pedig a Dunaviz-hordó kocsit huzták, de valami borzasztónak nem tünt
fel a dolog.

A felügyelő szavai mégis elszomoritottak. Scott Gerves ezredes ugyan
elég izmosnak látszott valami nehéz munkára, de már arról jót mertem
volna állani, hogy az öreg Aspinál a kerékhajtást ki nem állja.
Elrémitett az a gondolat, hogy e kényelemhez szokott előkelő mivelt uri
emberek a legnagyobb fogházi nélkülözés mellett a legdurvább rabmunkát
végezzék. S aztán meggyökerezett bennem, hogy ők is csak oly vétkesek,
vagy ártatlanok, mint én.

Mért kerültem hát én is ide? Miért kellene nekem rabmunkát végeznem?

A törvénykezéshez nem értettem semmit. Azt tudtam, hogy Angliában még
mindig fennáll az adósok börtöne. Én most Angliában vagyok, imitt-amott
adós is vagyok az európai szárazföldön: ezt jól tudtam és mint avatatlan
ember fogságom jogi kérdéseivel nem vesződtem. Nem is jutott eszembe,
hogy ily kérdések is foroghatnak fönn. Ösztönöm csak annyit sugott, hogy
valami gyalázatos cselszövény dolgozik ellenem.

Csakhamar világosságot láttam a jogi kérdésekben is.

Stephenson legjobban megtetszett börtöntársaim közt. Ez derék, nemes és
vidám ficzkó volt. Az ő esete sok mulatságra adott alkalmat.

Tőkepénzes és vagyonos ember volt, ugy negyven-ötven év körüli
életkorban. Öltözetben, modorban, gondolkozásban kifogástalan uri ember.
Jókedvü folytonosan. És igazi világfi.

Párisban egy barátnőre tett szert. Valami orfeumból szerzett fiatal
csinos tánczosnőt. Pár évig tartott már a barátság s elment vele Bécsbe
és Berlinbe is. Legtöbb időt Párisban töltöttek együtt.

Utóbb elváltak. Adott neki csinos összeget. Az összeg azonban elfogyott,
de egy kis gyermek született. A hölgy ujra felkereste őt s ámbár
Stephensonnak erős kételyei voltak, hogy neki apai jogai lehetnének a
kis gyermekhez, azért ujra adott neki megint csinos összeget.

Ebből aztán baj lett. Mert a mint a pénz a takarékossághoz épen nem értő
hölgynél elfogyott, megint rögtön fölkereste lovagját, ez akárhol volt.
Elment Stephenson Rómába, Lisszabonba, Szentpétervárra,
Konstantinápolyba, barátnője mindenütt fölkereste. Stephenson el nem
tudta gondolni, miként talál nyomába. Komornyikjára gyanakodott: ez
árulja el hollétét, de olyan öreg és komor medve volt a komornyik, hogy
ráfogni nem merte. Elkergetni meg nem akarta, mert valami nagynénje
örökségben hagyta rá nem csekély pénzzel együtt, de különben is jó
szolga volt.

– De hát nem tudott ön a rendőrséghez folyamodni a hölgy ellen?

Ezt kérdezte az ezredes.

– Ejh-hajh! Ez nem szép ötlet öntől nemes ezredesünk. Hiszen barátnőm
volt és hölgy volt: minő utálatos dolog lett volna, ha uri ember egykori
barátnője ellen a rendőrséghez folyamodik.

S aztán hozzánk fordult Stephenson.

– Urak, alakuljunk parlamentté. Aspinál úr foglalja el a
tiszteletreméltó elnöki széket, tegye föl a kérdést, nem lett volna-e
utálatos dolog egykori barátnőmet a rendőrség kezébe adni s aztán
szavazzunk.

Scott Gerves visszavonta inditványát, de mi nem engedtük. Szavaztunk. Az
ezredest keményen leszavaztuk. Alig szavazott mellette két szerencsétlen
ellenzéki férfiu.

– Nos, lássák urak, – folytatá Stephenson, – az utazás nem használt, a
rendőrséghez nem folyamodhattam; valami mást kellett kitalálnom.
Képzeljék el, mit?

– Jules Vernetől kért tanácsot – szólt közbe valaki.

– Oh nem. Jules Vernet én igen tisztelem, de mint jó angol, én
francziától tanácsot nem kérek s el sem fogadok. Bocsásson meg Aspinál
úr, ez már a mi szokásunk. Én magam találtam ki jó tervet.

– Halljuk! halljuk!

– Van itt Londonban egy akasztófa ügyvéd, a neve: Goldberg. Elmentem
ehhez s azt kérdeztem tőle: be tudna-e ő engem záratni valamely
börtönbe, a nélkül, hogy bűnt követnék el és olyan börtönbe, a hol
kényelmesen élnék s a honnan akkor szabadulnék, a mikor akarok? Rögtön
készen volt ő felsége fogházával, a Holowayval s ebben az adósok
börtönével. Öt nap mulva már itt ültem s lassankint s egymásután itt
volt szerencsém önökkel találkozni.

Általános derültség.

– No és mi lett a hölgygyel?

– Itt egy kis tévedést engedtem meg magamnak. Mikor a Sherif eljött
hozzám, hogy elhurczoljon, pár sort írtam barátnőmnek. »Madame! Megyek
az adósok börtönébe, igen fájdalmasan táplál az a remény, hogy ön oda
nem jön utánam.« – Dehogy nem jött. Fölkereste ügyvédemet s az a
gazember őt is besegítette ide. Csakhogy rosszul számított. Ő felsége
itt a börtönben minden illetlenséget szigoruan tilt s a nők osztálya
egészen el van különítve. Tehát itt se talált rám. Minthogy pedig
egykori barátnőmet itt nem hagyhattam, kiszabadítása megint bele került
vagy ötszáz fontomba. Erős a gyanum, hogy az ügyvéd zsebjébe folyt ez
is.

Én csak elbámultam édes vajdám, ezen a vidám és könnyelmü életmódon.
Ilyen férfiuval még csakugyan nem találkoztam életemben. Azt kérdeztem
tőle:

– És meddig akar ön itt maradni?

– Bizonyára több évig. Ügyvédem majd gondoskodik arról, hogy hamarosan
innen ki ne dobjanak. Csak a parlament ne csináljon valami ostobaságot,
mert ettől félek. Itt igen jól érzem magam. Ruházkodással együtt se
költök többet naponként 25 shillingnél s igy minden évben megtakarítok
pár ezer fontot. Erre pedig szükségem lesz, mert hátha egykori barátnőm
a kapuban vár rám akkor is, a mikor innen kiszabadulok. Nem únom magam
egyáltalán. Hizelgés nélkül mondom, hogy itt igen jó társaságban vagyok.
S társaságom folyton változik. Több mint száz kitünő ismerősre tettem
szert eddig. Naplót vezetek róluk. Ön is, kedves gróf Károlyi, ha itt
lesz pár hónapig, naplómba kerül.

Megköszöntem, de egyúttal siettem kijelenteni, hogy e kitüntetéshez én
untig elégnek tartanék pár napot is.

Nagy bizalom támadt bennem Stephenson iránt. Más nap megkérdeztem őt,
vajjon nem ajánlhatná-e nekem is ügyvédjét Goldberget vagy valakit mást,
a kivel én ügyem fölött tanácskoznám?

Ajánlotta, de figyelmeztetett, hogy vigyázzak rá is, a pénzemre is.

A felügyelő útján rögtön hivattuk Goldberget s az még az napon délután
négy órakor megjelent. Közöltem vele helyzetemet s kértem tanácsát.
Mielőtt azonban ügyem felől velem beszédbe ereszkedett volna, egész
hideg vérrel és nyugodtan azt kérdezé:

– Mennyi pénz áll most a gróf úr rendelkezésére?

Elővettem tárczámat, megnéztük, 1400 és néhány frankom volt.

– Kérem az összeg felét előlegül, a másik felét majd kiszabadulásakor.

– De hát akkor én mivel megyek haza s miből fizetem a börtön-költséget?

– A börtön-költséget a másik feléből fizeti, lesz hát gondom arra, hogy
minél kevesebbet fizessen. Az elutazás költségei pedig majd valahonnan
előkerülnek.

Észrevettem, hogy ő már tudja, honnan kerülnek elő.

Neki adtam fele pénzem. Egyuttal adtam neki a felügyelő előtt
meghatalmazást.

Másnap délutáni két órakor ismét eljött s értesített, hogy a
nagykövetségtől megtudta, hogy apám gazdag főúr s fölkereste s
megtalálta az ügynököt is, a ki engem Londonba csalt, s ez azt
tanácsolta, hogy én forduljak egyenesen apámhoz és egyuttal a
nagykövetséghez, ki apámat a kormány útján majd rögtön értesíti, s igy
adósságom azonnal ki lesz fizetve.

– És önnek, ügyvéd úr, mi a tanácsa?

– Tanácsot ebben nem igen adhatok, mert azt az ügynök szavából
észrevettem, hogy a hitelezőt valami más érdekli s nem az, hogy pénzét
azonnal lássa. Ön mondja meg, gróf úr, nem lenne az önnek kellemetlen,
ha édesapja értesülne az ügyről?

– Szeretném elkerülni, mert apám most nagy beteg s kedélyére rosszul
hatna.

Goldberg gondolkodott egy ideig.

– Nincsenek önnek, gróf úr, ellenségei édes apja körül? Nem bujtogatják
az öreg gróf urat ön ellen? Nem törekednek arra, hogy önre nézve
hátrányosan rendelkezzék?

– Testvéreim semmi esetre!

– No hát hagyjuk ezt a dolgot. Ha igy van: akkor nem értem az egészet.
Én önt kiszabadítom fizetés nélkül is. Az ön hitelezője bécsi uzsorás.
Váltóit ide telepítette Londonba s azok itt mister Brown nevü ötödrangu
bankár kezében vannak. Ez fizetési parancsot eszközölt ki ön ellen, de
keresetében hamis adatot adott elő. Önt, gróf úr, londoni lakosnak
jelentette be akkor, a mikor ön még itt se volt. Remélem, ilyen egy-két
alaki hiba miatt sikerül megsemmisíttetnem azt a királyi parancsot, mely
az adóssági fogságot elrendelte.

Ilyenformán adta elő ügyem jogi állását.

Goldberg reménye teljesült. Elzáratásomtól kezdve a nyolczadik nap
reggelén eljött hozzám s hozta az elbocsátási engedélyt vagy birói
végzést. Ki volt mondva ebben, hogy elfogatásom törvénytelen volt s a
biróság félrevezetése által vált lehetővé.

A felügyelő jött, gratulált és hozta a számlát. Goldberg átvette pénzem
másik felét s kifizetett mindent pontosan. Még a pinczérnek is kiadta a
szokásos borravalót. S a mikor már mindent végzett, nekem is adott két
Napoleon-aranyat. Menjek vele neki a világnak.

A felügyelő még egy órai időt engedett arra, hogy barátaimat
meglátogassam s tőlük elbucsuzzam.

Legjobb ismerőseimmé e rövid néhány nap alatt Scott Gerves, Aspinal és
Stephenson váltak. A búcsúzás idejének legnagyobb részét velük
töltöttem.

Egyetértőleg azt tanácsolták, mikor ügyem részleteit megtudták, hogy
vigyázzak magamra, mert valakinek érdekében van, hogy én be legyek
zárva. Félnem kell tehát, hogy ujra elcsipnek, kivált ha ellenfelem tud
költeni s másodszor jobban vigyáznak s nem szabadulok olyan könnyen.

– Ha kiszabadul ön, – mondták, – menjen Goldberghez s lakjék ott az első
vonat indulásáig, mely Páris felé vezet. Kocsin menjen az első
állomásig. Londonban sehol ki ne szálljon.

Megköszöntem, megfogadtam.

Azután azt kérdezték: van-e még pénzem? Mondtam, hogy két
Napoleon-aranyom van.

Rögtön összeadtak 50 fontot, mintegy hatszáz forintot nagy szivességgel
s tukmálták rám, hogy fogadjam el. Nemes szivü jó emberek. Sohase láttak
és sohase fognak többé látni, csupán nyolcz napig voltunk együtt a
börtönben s ugy gondoskodtak rólam, mintha jó testvéreim lettek volna.

Meg nem fontolt vonakodással csupán 20 fontot fogadtam el kölcsön tőlük.

Rögtön és egyenesen az ügyvédhez mentem, ő pedig azonnal kivitt nyári
lakásába s ott ültem fel annak közelében egy vonatra s azon is a
harmadik osztályra váltottam jegyet. Siettem, siettem.

Az ügyvéd mosolyogva mondta, hogy ugy-e lett utiköltségem?

Ő már tudta azt, hogy a Herr Majesty első osztályu foglyai kiszabadult
társukat pénz nélkül utra nem eresztik.



MENEKÜLÉSEM.

(Ügyvédem esze. – Pénzem elfogy, koplalok. – Utazásom Genuába. – Apám
kitagad. – Haldokló apám mellett. – Temetésére nem mehettem.)

Érdekes ügyvéd volt ez a Goldberg.

Stephenson furcsa elméletet alkotott magának a londoni ügyvédekről.
Felosztotta őket különböző osztályokra. Minden osztályt fölségesen
jellemzett. Hangos kaczagásra tudta vele gerjeszteni a börtöntársaságot.
A nagy ügyvéd, az előszobás ügyvéd, a nyargaló, az uzsorás, a jótékony,
a keritő ügyvéd stb. Ismert jó ügyvédet is.

Goldberget a keritő ügyvédek közé sorozta. A ki minden elkövetendő
bűnben tanácsot tud adni első pillanatra s minden elkövetett bűnt
fölismer első pillanatra. És a kiben nincs semmi nagyravágyás.

– Őrizkedjék kedves gróf Károlyi, – mondá, – a nagyravágyó ügyvédtől. A
ki parlamenti tag akar lenni, a ki főurak közé vágyakozik, a ki
jótékonysági intézet élére törekszik, a ki a tudomány mivelését űzi:
annak körmei közé ne keveredjék. Vagy szamár, a ki elveszti pörét; vagy
hütelen, a ki hiuságból elárulja. Csak maradjon kedves gróf mindig a
nyargaló, az uzsorás és keritő ügyvédek mellett. Ezek csak zsebjét
ürítik ki, de le nem vetkőztetik. Ezek óvatosak. Ezek nem számitanak
arra, hogy nevük vagy állásuk tekintélye megvédi őket.

Nagyon sokszor eszembe jutottak e bolondos, de bölcs szavak később, a
mikor már engem csakugyan vetkőztettek.

De Goldberg kérdéseiben is fölismertem utóbb a csodálatos nagy
emberismeretet. Börtönbe hurczoltatásomat csakugyan azért idézték elő,
hogy végrendeletében apám rám nézve hátrányosan intézkedjék. Ez az éles
eszü ügyvéd már akkor látta ezt, a mikor én se nem sejtettem, se el nem
hittem volna.

No de Angliából menekülnöm kellett. Ez volt most első tenni valóm.

A vasuton és a tengeren szerencsésen áthatoltam. Calaisban Párisig
megváltottam jegyemet és pedig a legközelebbi expresszvonaton első
helyre, minthogy azon a vonaton egyéb hely nincs. Ezzel aztán
szerencsésen elértem azt, hogy egy marok rézpénznél egyéb pénzem nem
maradt.

Kedvem, egészségem, étvágyam jó volt. Sőt éhes voltam, mint a farkas.

De elhagytam Angliát. Azzal a szent fogadással, hogy engem többé
Nagy-Brittannia nem lát, a büszke angol nemzet többé keblén nem
melenget, de börtönbe se zár és Nagy-Brittannia és Irland királynőjének
s India császárnőjének legmagasabb figyelme rám többé ki nem árad és
sherifjei többé nem kérdezik tőlem, ki vagyok, mi vagyok, hol születtem,
merre jártam s van-e feleségem s hány gyermekem?

Szegény feleségem, nem volt annyi pénzem, hogy táviratban értesithettem
volna kalandor sorsom fordulatairól s arról a sietésről, a melylyel
Génua felé tartok.

Calaisban már elővett az éhség. Éhség! Ennél a szónál egy kissé meg kell
állapodnom édes vajdám.

Ott álltam az európai szárazföld kapuja küszöbén. A kapu nyitva állott
előttem. Szabadon mehettem Genuáig, mint a madár. Ezerötszáz vagy
valamivel több-kevesebb kilométernyi ut állott előttem. Csekélység.
Hiszen bejártam én Afrikát, Ázsiát, Európát: mi ehhez képest ezer vagy
ezerötszáz kilométernyi ut? Huszonnégy órai utazás, semmi több.

Igen, de pénz nélkül és éhesen.

Volt egy maroknyi rézpénzem. A vasuti indóház éttermébe benéztem.
Semmiféle étel és ital ott nem volt, a melyet rézpénzzel ki lehetett
volna fizetni. Enni-inni pedig kell.

Buta állat az éhség. Ha tárczám tele volt pénzzel: alig volt jó
étvágyam. Ha pedig nem volt pénzem: mindjárt jött az éhség. Ugy jött
rám, mint a rablóbanda. Mért nem rohanja meg azt, a kinek sok pénze van?
Mért bántja azt, a kinek üres a zsebje?

Bementem az utolsó osztályu utasok éttermébe. Körülnéztem.

Volt egy asztal, a melyen papirra rakva hideg ételmaradékok voltak
egy-egy adagba rakva. Egyebek közt a sonkának letisztogatott zsiros
czafatjai. S az első osztályu vendégek által a tányéron hagyott zsiros
részecskék. Ezeket az élelmes vendéglős összegyüjti, adagot épit
belőlük, papirra halmozza s eladja adagonként öt krajczárért. Két darab
tegnapi fekete kenyéradag négy krajczárt ér. Egy jókora adag komisz
pálinka hat krajczár. Mindez kitelt rézpénzemből, sőt maradt is vagy
tizenöt krajczárom.

Jól laktam. Uraságoktól levetett ételmaradékból ugyan, de jól laktam.

Eszembe jutott az öreg Mohos. Ez egy bivalyos volt apám csurgói
uradalmában valamelyik majorban. A bivalyos az utolsó ember a cselédek
közt. Nem egyszer láttam, mint gróf urfi, a mikor ez az öreg redves
bivalykormányos eddegélt jó buzalisztkenyeret és illatos töpörtyüt
sós-paprikás füszerrel behintve. Oly jóizün eddegélt, hogy még piszkos,
bozontos bajuszát is élvezettel törülgette. Minő undorral néztem én
akkor ostoba gyerek-észszel azt az ennivalót! Minő alsó rendü állatnak
néztem én azt a bivalyost, a ki ilyen ételt meg tud enni, a kinek ilyen
ételt meg kell enni!

Pedig hát az az étel nem uraságoktól levetett ételmaradék volt. És az az
ember csak bivalyos volt s nem gróf Károlyi, az országot elfoglaló
Kaplyon nemzetségből, a kinek még grófi czimerét is tizenegy águ
herczegi korona ékesiti.

Párisig elég volt az a lakoma, melyet Calaisban tizenöt krajczárért
rendeztem magamnak. De miként koplaljak Génuáig?

Most már tudom, hogy egy-két napi koplalás nem nagy dolog. De akkor nem
jutott eszembe.

Koldulni?

Koldulni csak akkor lehetett volna, ha nevem eltagadom és ha ruhám
rongyos. De előkelő öltönyben, gróf Károlyi névvel koldulni nem lehet.
Okát kellett volna adnom. Hazudni nem lehet. Meg kellett volna mondanom,
hogy Londonból jövök, az adósok börtönéből. Ez ok lett volna, de hát
minő szánakozással vagy talán megvetéssel néztek volna rám barátaim
abból a magas arisztokrácziából.

Tünődtem: mit csináljak? Hogy anyám hol van e pillanatban, nem tudtam.
Apám beteg és elkeseredett. Közeli tisztjei a balsorsot szőtték-fonták
ellenem. És aztán mire Magyarországból hetek mulva felelet jön: akkorra
éhen döglöm.

Ejh, mit tünődjem? Jövel édes jó barátom, te kemény szivü uzsorás. Te
nem haragszol soha semmiért. Te nem esel kétségbe soha fiatal grófi
sarjadék sorsa fölött. Ha egyiknél elveszted a pénzed: megtalálod a
másiknál. Jövel uzsorás barátom!

Párisban a Gare de Nordhoz nem messze lakott egy ismerősöm. A neve
Pincherat. Megemlékeztem már róla. Most is tartozom még neki. Őt
kerestem föl. Pénzes ember volt, üzletember volt, az ő segitségét
kellett igénybe vennem.

Nyomoruságos százötven frankot kértem tőle az utra. Elmondtam londoni
kalandjaim egy részét neki. Szives készséggel nyult zsebjébe s letett az
asztalra egy marék aranyat. Rendelkezésemre adta. Kivettem a halomból
150 franknyit.

Siettem Genuába.

Mikor Aix-hez értünk, le kellett szállnunk a vonatról s vagy egy órát
gyalogolnunk. Az ut akkor se volt még helyreállitva. A nagy vasuti
szerencsétlenségről csak akkor értesültem. A halottak egy része már el
volt temetve, más része a hazaszállitásra elkészitve. Tehát ha Kossuth
Tivadart otthon találom Turinban s a balesetes vonattal indulok, sohase
jutottam volna Holowayba, hanem a helyett a poklok fenekére. A papok
legalább igy beszélik.

Otthon az egész házat kétségbeesésben találtam. Kis fiam alig pár
hónapos, feleségem még mindig gyönge. Tudták, mely vonattal kellett
indulnom. Semmi hir rólam. Az aix-i vasuti szerencsétlenséggel minden
lap tele volt. Naponként hozták a halottak és sebesültek névsorát. Sok
olasz is volt a vasuton. Egyik genuai lap ostoba jólértesültséggel
kiirta, hogy én is azzal a vonattal utaztam. Nevem se a halottak, se a
sebesültek közt nem volt, de a megmenekültek közt se. Az ismerősök, jó
barátok megrohanták a feleségemet. Egyik a másiknak adta a kilincset.
Képzelhető, szegény asszony minő lelki állapotban lehetett.

Mikor haza értem, akkor ijedtem meg magam is: minő sors várna azokra, a
kik szivemen vannak, ha engem a végzet kiszólitana közülök.

Londoni esetemről én nem irtam haza és nem értesitettem a követséget se.
Egyáltalán nem akartam, hogy esetem köztudomásra jusson. Hiszen
valamennyi hitelezőm mind rám ront és egyuttal minden hitel bezárul
előttem. S a mi fő, szegény beteg apámat ujra fölingerli ellenem.

De hát épen ez volt a czél.

Esetem, adóssági fogságom szélesen, hosszan, részletesen leirva
megjelent néhány bécsi lapban. Azok, a kik a kelepczét szőtték ellenem,
gondoskodtak arról, hogy megjelenjék. Hiszen ez oda tartozott a
kelepczéhez.

Minden lapot megküldtek apámnak s azon kivül élőszóval is lefestettek
előtte gyönyörüen. Végkép elveszett és elvetemedett csavargó gyanánt
állitottak eléje. A halálos beteg apa elé.

A sikert, melyre törekedtek, el is érték.

Apám 1877-ik évi február hó 15-én aláirta azt a végrendeletet, melylyel
engem minden örökségből kitagad és a melylyel köteles részre szorit. Sőt
még köteles örökségi részem összegét is meghatározza fél millió
forintban. Apámnak pedig csak évi jövedelme is elérte az egész milliót.

Kinek a keze irása az a végrendelet: elfeledtem. Meg kell néznem a
periratokat, ott megtudhatom. Valamint azt is, kik voltak a végrendelet
tanui.

Testvéreim alig tudták meg hamarjában ezt az intézkedést.

Én gyorsan megtudtam. Valami jó ember az udvari tisztek közül azonnal
megirta. Egyuttal kért, menjek haza rögtön, a kegyelmes ur – apám –
szivesen megváltoztatja, ha engem lát.

Nem mentem.

Jó kis fiam már kezdett kis kezeivel hadonázni s már kezdett rám
mosolyogni, ha látott. Ezt a kedves mosolygást el nem mulasztottam volna
élvezni a világnak minden kincseért se. Azért meg épen nem, hogy én
szegény beteg jó apámmal az örökség miatt zsörtölődjem.

Hiszen, akárhogy szól a végrendelet, az örökség dolga többé nem apámé,
hanem testvéreimé. Bennök pedig bizhattam is, biztam is.

Az ügyvéd urak pedig eszembe se jutottak.

Apám, mikor kitagadott, már nagyon beteg volt. Sorsát már tudta, a halál
gondolata már lelkén borongott s veszélyes köd gyanánt nyomta el nála az
élet minden örömét. Ily hangulatban, a léleknek ily tompaságában már
nincs akkora harag, nincs akkora felindulás, mely jó apát nem rossz fiu
ellen kitagadásra birhatna. Pedig ő jó apa volt s én nem épen rossz fiu.

Hanem a bágyadt lélek, az örökös bujtogatás és zaklatás terhe alatt,
képes lehetett erre.

Apám a nyarat csurgói kastélyában töltötte. A park elég szép s
terebélyes nagy fákban elég gazdag. E fák árnyékában vezetgették vagy
ezek alatt üldögélt, mig volt ereje kint lenni a szabad levegőn.

Szeptemberben magához hivatott s én siettem hozzá azonnal. Egy hónapot
töltöttem vele.

Beszélni már nem tudott. Egykor nyulánk, magas deli termete sovány volt
és meggörnyedt. Arcza elváltozott s szemeit, melyek egykor szépek,
parancsolók, hatalmasak voltak, valami különös szintelenség, valami
halálos szürkeség lepte el.

A napnak minden óráját vele töltöttem reggeltől estélig. Csak mikor
etették és itatták, akkor nem akarta, hogy jelen legyek. Ez is
gyöngédség volt. Kinjainak látásával nem akart engem gyötörni. Vagy tán
fájt volna neki, hogy én őt oly elnyomorultnak lássam.

Szenvedése nagy volt. Nyelvrákja már elhatalmasodott s nehézzé tette a
táplálkozást. Utóbb a lélekzést is.

Apám is sokat utazott életében. Csaknem annyit, mint én. De ő mindig
nagy uraság gyanánt utazott s ámbár nagyon takarékos volt, Párisba el
nem indult soha, hogy fél millió franknyi aranyat, papirt vagy
hitellevelet ne vitt volna magával.

Ugy mondták nekem, hogy 1835 táján, a mikor már vőlegény volt, gróf
Szápáry Antal társaságában látogatta meg Párisban a hires Lenormand
asszonyt, hogy mondjon neki jövendőt. Ez az asszony világhirü
jövendőmondó volt.

Egyik kérdése az volt hozzá: mikor és miként fog meghalni?

A jósnő azt felelte:

– Tovább él, mint akár apja, akár nagyapja, de éhen fog meghalni.

Elnevették magukat.

Egy Károlyi gróf fog éhen halni, kinek magának is sok milliója s
jegyesének is több milliója van.

Ez a hir s ez a hit annyira el volt terjedve, hogy a mikor halála után
tiz év mulva Székesfehéváron engem képviselővé választottak, egyik
választóm még akkor is kérdezte tőlem: igaz volt-e ez a hir?

Én erre nem tudtam felelni. Apámtól ezt soha nem hallottam. Igaz, hogy
betegségének természete hozta magával, hogy utolsó napjaiban semmi
táplálékot le nem nyelhetett.

De a mig mellette voltam, szeptemberben még erős levessel, tejjel s
finom szeszes italokkal türhetően tudott táplálkozni.

Mindig papirra irta, a mit velem közölni akart.

Kérdezte, miként töltöm napjaimat, éveimet?

Elmondtam, hogy családomnak élek.

Kérdezte: jó asszony-e feleségem?

Azt feleltem, hogy én igazán szeretem, nélküle nincs életem.

Száz kérdést intézett hozzám kis fiamról. Erről beszéltem
legszivesebben, örömmel hallgatta minden szavam.

– Igazán szereted fiadat?

– Igazán szeretem, édes apám.

Megszoritotta kezemet, perczekig tartott kézszoritása.

Nem mondta, de én szentül hiszem, hogy azt gondolta, a ki gyermekét
igazán szereti, annak apját is igazán kell szeretnie.

Most is meg van tárczámban ez az irása:

»Aláirtam ezt az irást, de ne aggódjál se magad, se unokám miatt,
gondoskodtam én rólatok, csak hitelezőiddel végezzetek.«

Én soha sem hoztam elő neki a kitagadó végrendeletet. A beteg embert, a
jó apát nem akartam ezzel búsitani. Egy szavamba került volna, hogy uj
rendelkezést csináljon.

Egy hónap után ezt irta papirra:

»Most menj haza családodhoz, novemberre készen légy az utra, majd
értesitelek Pestről, akkor rendet csinálok.«

Elbucsuztam tőle. Megcsókoltam kezét és homlokát. Sokáig ölelve
tartottuk egymást. Az én könyem is kicsordult, az övé is. Ő zokogott is.

Ha ezt az elválást látták volna az ügyvéd urak, a kik engem megholt apám
szivéből és vagyonából kipöröltek!

Mégis csak jó az, hogy a szeretethez nem szokás ügyvédet hivni
közbenjárónak.

Sohasem láttam többé jó apámat. Se élve, se halottaiban. Ő tovább látott
engem. Karszékén odavitette magát, a honnan messze ellátni arra az utra,
mely Fehérvár felé vezet s melyen porzott velem a kocsi nőm és gyermekem
felé.

Apám ezentul mindig rosszabbul lett. Haldoklás volt ezentul minden
napja.

Október végén a lapokból arról értesültem, hogy állapota javult s
november 6-án budapesti palotájába fog átköltözni.

– November 6-ika után minden nap vártam levelét.

Az Aqua Solán levő lakásomat megváltoztattam s a Via Romá-ba
hurczolkodtam át. Épen holmim áthordásával s uj lakásom rendezésével
foglalkoztam s estére készen akartam lenni, hogy édes kis Endrém
születése napját néhány benső barátommal együtt megünnepeljem. Fiam ez
napon töltötte be életének első évét. Ez volt november 9-ike.

Délután táviratot kapok. Az volt benne, hogy apám hajnali fél három
órakor meghalt.

Vége lett családi örömöm ünnepének. Készültem a hazautazásra.

Ez napon már nem indulhattam. Az alkalmas vonatról már lekéstem. A
halott beszentelését 12-re, a kaplyoni sirbolti temetést 13-ára
határozták. Volt időm hazaérni.

Másnap korán reggel ujabb táviratot kaptam, mely Gyula bátyám nevében
anyám által volt aláirva. Ebben későbbi napra volt a temetés téve s kér
Gyula bátyám, hogy fontos okokból, melyek engem érdekelnek, ugy intézzem
utamat, hogy csak a temetésre érjek haza.

Azt gondoltam, azt jelenti e távirat: nehogy hitelezőim megrohanjanak.

Szót fogadtam. Később indultam. Érkezésemről Gyula bátyámat
értesitettem. Fehérváron eleibém jött a hirmondó egy ügyvéd személyében.
Közölte velem, hogy apámat már pár nap előtt eltemették.

Tehát én még temetésén se lehettem jelen.

Később anyámtól és Gyula bátyámtól felvilágositást kértem a távirat
felől, mely engem tévedésbe ejtett s kisült, hogy ez hamis távirat volt.
Anyám és bátyám nem tudtak erről semmit. Ezt a cselszövényt is tehát
afféle kéz intézte, a melyik Londonba csalt az adósok börtönébe.

Én Fehérvárról visszafordultam s mentem egyenesen Genuába.

Egy jó emberem, családomnak valamelyik alsóbb rendü tisztje összeszedte
a hirlapokat, melyek apám haláláról és temetéséről irtak. A lapokban azt
olvastam, hogy apám négy végrendeletszerü intézkedést tett.

Kettő ott feküdt a törvényszéknél.

Egy bepecsételt iratot valamelyik palotabeli szolgának adott át, hogy
Gyula bátyám azt a halál bekövetkeztével bontsa fel. Ebben azt rendelte,
hogy holttestét föl ne bonczolják s temetését minden pompa nélkül a
lehető legegyszerübb módon intézzék.

Egy rendelkezése pedig Steinbach közjegyzőnél volt elhelyezve. Erről azt
irták a hirlapok, hogy ebben »atyai szive sugallata szerint emlékezik
meg kitagadott fiáról.«

Igy olvastam a lapokból.

Mi volt igaz ezekből: nem tudom. A kitagadó végrendelet előkerült.
Előkerült egy másik is. Volt-e vagy nem volt az én javamra is utolsó
intézkedés: erre bizton nem felelhetek.

* * *

Édes vajdám!

Zárjuk be itt életem első korszakát. Ez után nagy nélkülözések ideje
köszöntött be rám. Apám halála uj korszakot tárt elém.

Genuából elköltöztem.

Párisban meghalt édes jó kis fiam.

Visszajöttem hazámba s végig csináltam ostoba és szerencsétlen örökségi
pörömet.

Te édes vajdám belevittél a képviselőségbe s engem magukkal ragadtak a
közélet nagy viharai.

Elvesztettem életem társát, szivem mindennapi táplálékát, lelkem
rajongását, szeretett nőmet. Te bucsuztattad el tőlem.

Régi barátaimtól el kellett válnom, uj és hű barátok nőttek szivemhez.

Kezedbe adom följegyzéseimet uj életemről is, holott ezt 1886 óta te
talán jobban ismered, mint én. Ha jónak látod: adj nekik türhető alakot
s tedd közzé alkalmas időben.

Talán nekem is jól esik, ha fájdalmas is az emlékezet.



TARTALOM.

A mit előre kell mondanom 1

(A kegyelet. – A Károlyi nemzetség. – Hogy szerezte a grófságot? – Mi
van a két kötet munkában s mi lesz a harmadikban? – Ki e munka irója? –
Gróf Károlyi Gábor életének hátralevő része. – Halála és temetése.)

Gyerekkorom 30

(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra
akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)

Gróf Batthyányi Lajos elfogatása 37

(Miként fogták el a palotánkban gróf Batthyányit? – A mentési kisérlet.
– Csurgói viszontagságaink. – Anyám megmenti Komáromban gróf Károlyi
Lajos nagybátyámat. – Jegyzetek: Gróf Kreith Béla. – Vitás kérdések gróf
Batthyányi elfogatása fölött.)

Gróf Batthyányi Lajos halála 52

(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia
gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név.
– Családi felvilágositás. – Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)

Mire tanitottak? 65

(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A
kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi
tanulmányaim.)

Utazásaink 80

(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból
Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet
fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel
barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas
tél szorit meg Afrikában.)

Vadászatom Afrikában 104

(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. –
Chassaing barátom iszonyú sorsa. – Karthágó romjai. Nem gyönyörködöm a
multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)

Vadászatom Egyiptomban 120

(Gerard úr, a szent. – A spanyol bankár. – Elfogy a pénzünk. – Az első
lófuttatás a Nilus partján. – A piramisok – A szfinksz.)

A szent földön 138

(A szent sír templomában. – Salamon templomának fala. – A holt tenger. –
Diab sejk rabló beduin főnök. – Az Ana szultána szent forrásnál. –
Názárethi vacsoránk. – A sáska. – A sapheti csata. – Balbek romjai. –
Sztambulban.)

Összeesküvő leszek 165

(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe? – Kossuth
tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy
kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig.)

Házasságom 186

(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet.
– Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a
poroszok.)

A nagy háboru alatt 199

(Menekülünk Párisból. – Nyomoruságunk Brüsszelben. – Gróf Károlyi Ede. –
Darwin. – Olivier barátom.)

Milanóban 211

(Milanói lakásom. – Fofó kutyám élete és halála. – A japáni ember sirja.
– Rothschild Adolf. – A párisi ostrom alatt mindenem elpusztult. –
Nápolyi utunk. – Apám nem ad szállást. – Mit vétettem?)

Genuában 231

(Milán Comello grófné. – St.-Dalmas fürdőben. – Orgyilkosság fenyeget. –
Philomén. – Valsi barátaink. – Ducamp. – Ducamp halála.)

Fiam születése 252

(Vanetti úrral leszámolok. – Bűnpöröm. – Velenczei utaink. – Beppina
halála. – Endre fiam megszületik.)

Barátságom Garibaldival 268

(Meglátogatom Garibaldit Caprera szigetén. – Garibaldi Genuában. – Fiam
Garibaldinál. – De-Marini kertje. – Bonbonnel. Apám tervei. – A
cselszövények.)

Az adósok börtönében 283

(Uzsorásom okosan beszél. – A bécsi ügynök. – A vasuti szerencsétlenség.
– Az angol királynő nevében fogoly vagyok. – A börtön. – Börtönbeli
barátaim. – A mogorva ezredes. – A vidám Stephenson szerelmi ügye. –
Ügyvédem Goldberg.)

Menekülésem 305

[Illustration: Gróf Károlyi Gábor észak-afrikai utazásainak térképe.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |Arpádtól kezdve |Árpádtól kezdve

27 |En azt |Én azt

37 |gróf Batthyanyít |gróf Batthyányit

104 |lőttem oroszlant |lőttem oroszlánt

171 |Irányi Dáníel |Irányi Dániel

193 |O is rögtön |Ő is rögtön

233 |én csak ismétlen |én csak ismétlem

253 |rólam, bogy |rólam, hogy

305 |Es a kiben |És a kiben]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Gróf Károlyi Gábor följegyzései (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.