Title: Arab regék (2. kötet)
Author: Unknown
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Arab regék (2. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



ARAB REGÉK.

MÁSODIK KÖTET.

ARAB REGÉK

Második kötet.

[Illustration]

PESTEN kiadja Heckenast Gusztáv.

ARAB REGÉK.

FORDITOTTA

VÖRÖSMARTY MIHÁLY.

MÁSODIK KÖTET.

PEST.

Kiadja Heckenast Gusztáv.

1866.

Pest, 1866. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.



A fölébredt való története.

Harun Arresyd chalyf országlása alatt élt Bagdádban egy igen gazdag
kalmár, kinek felesége már öreg vala. Egyetlen egy fiuk volt, Abu
Hasszán nevü, mint egy harminczesztendős, ki a legnagyobb
takarékossággal neveltetett fel.

A kalmár meghala és Abu Hasszán mint egyetlen örököse birtokába lépe a
nagy kincseknek, melyeket atyja életében nagy gazdálkodása és
kereskedésbeli iparkodása által gyüjtögetett. A fiu, ki tekinteteiben s
hajlandóságaiban egészen különbözött atyjától, egészen másként is
cselekedett, mint az. Mivel tudniillik ez neki ifjuságában mindig csak
annyi pénzt adott, a mennyi épen élelmére elégséges volt, és ő azért
mindig irigylette azon vele egy idős ifjakat, kik abban nem láttak
fogyatkozást, s a kik azért egy mulatságot sem tagadtak meg maguktól,
melyre az ifjuság oly könnyen adja magát; föltevé magában, hogy most
részéről oly bő költéssel fogja magát kitüntetni, mely öröklött
gazdagságának megfeleljen. Ezen czélra értékét két egyenlő részre osztá.
Egyik felét mezei jószágok és városi házak vásárlására forditá, melyek
annyi jövedelmet adtak neki, hogy abból kényen élhetett; de megfogadá
magának, hogy ezen jövedelemhez soha sem nyul, hanem a bejövő pénzeket
mindig elteszi. A másik felét, mely igen nevezetes készpénzből állott,
mindazon idő visszapótlására szánt, melyet azon szoros fenyiték alatt
melyben atyja egész haláláig tartotta, elveszettnek gondolt; de
egyszersmind megszeghetlen törvényévé tevé, hogy azon szilaj élet
közben, melyhez fogni szándékozott, legcsekélyebbet se költsön ezen
pénzen felül.

Ezen szándékához képest rövid időn a vele egykoru s egyrendü ifjak közül
egy csoportot gyüjte maga köré s ettől fogva semmiről sem gondoskodott,
csakhogy ezeket jól mulathassa. Melyre nézve nem elégedett meg avval,
hogy őket éjjel-nappal jól tartotta, s számukra a legfényesb
vendégségeket adta, hol özöne volt a drága étkeknek s válogatott
boroknak, hanem még hangászi mulatságokkal is gyönyörködtette, melyekre
a legjobb énekeseket és énekesnéket hitta meg. A vendégségek aztán
rendszerint tánczczal végződtek, melyre Bagdadból a legjobb tánczosok és
tánczosnék voltak hivatalosak. Mindezen mulatságok, melyeket mindennap
uj váltott fel, Abu Hasszánt oly iszonyu költségbe döntötték, hogy azt
egy esztendőnél tovább meg nem birhatta. Azon sok pénz, melyet ezen
tékozló életre szánt, az esztendővel együtt végére járt. Mihelyt nem
tartott teritett asztalt, eltüntek eddig volt barátai is és sehol sem
akadhatott többé reájok, akárhol kereste is. Valóban kerülték őtet a hol
csak látták, ha történetből valamelyikkel találkozott s beszélni akart,
az mindenféle kifogásokkal mentegetődzött.

Abu Hasszán sokkal sokkal inkább fájlalta barátainak különös
viseletüket, kik oly sok barátság-igérés és mutatás után, melyet neki
tettek, most őtet oly illetlen s hálátlan módon elhagyák, mint az egész
pénz elvesztését, melyet velök oly czéltalanul elpazarlott. Szomoruan
gondolkodva, lesütött fejjel és setét bút áruló arczczal lépett anyja
szobájába s tőle jó távol leült a szofa végére.

„Mi bajod édes fiam?“ – kérdé az anyja, midőn ez állapotban látá. –
„Miért változtál ugy meg, miért vagy oly bús, oly magadhoz hasonlatlan?
Ha mindenedet elvesztetted volna is, a mivel a világon birsz, akkor sem
lehetnél szomorubb. Tudom azon iszonyú vesztegetést, melyet tettél s a
mióta ennek adtad magadat, nem igen sok pénzed maradhatott. Különben ura
voltál jószágodnak s ha soha sem szóltam rendetlen életed módja ellen,
az csak azért történt, mert bölcs előlátással tetted el gazdagságod
felét. Mindamellett nem gondolhatom el, mi sülyeszthetett ily mély
bánatba.“

Abu Hasszán e szavakon könyre fakada és sirás és zokogás között monda:
„Kedves anyám, végre e fájdalmas tapasztalás után megtanultam átallátni,
mily szenvedhetlen a szegénység. Igenis nagyon jól érzem, hogy valamint
a napnak lemenetele elvonja tőlünk ezen égi test fényét, szintugy a
szegénység megfoszt bennünket minden örömtől. Az teszi, hogy mindazon
dicséreteket, mindazon jót, a mit megbukásunk előtt mondottak nekünk,
egészen elfeledjük; annyira juttat bennünket, hogy ki sem merünk menni
házunkból, félvén, hogy meglát valaki; s hogy éjszakánkint véres
könyeket hullatunk; egyszóval, a ki szegény, még rokonitól s barátitól
is ugy tekintetik, mint idegen. – Tudod kedves anyám, – folytatá –
milyen voltam egész álló esztendeig barátimhoz. Mindig jól vendégeltem
őket, ugy hogy csaknem mindenemből kifogyasztattam magamat általok; s
most, midőn igy már nem folytathatom, azt kell látnom, hogy mindnyájan
elhagytak. Itt csak azon pénzről szólok, melyet azon haszonvételre, a
mire forditottam, félretevék; mert a mi a többit illeti, a mit jószágba
adtam, hálát adok Istennek, hogy azon gondolatot sugallá, hogy azt
tegyem el oly feltétellel és fogadással, hogy ily esztelen tékozlás
végett ahhoz soha nem nyulok. Megtartom e fogadást s tudom már mi
hasznát fogom venni a mim még ily szerencsésen megmaradt. De előbb még
meg akarom kisérteni, mennyire vihetik barátim, ha különben ezen nevet
megérdemlik hálátlanságukat. Meglátogatom őket egymásután s mindazt, a
mit velök magam megerőltetéséig tettem, eléjükbe terjesztvén, kérni
fogom őket, hogy maguk között tegyenek össze egy kis pénzecskét, mely
által magamat azon boldogtalan állapotból, melybe az ő kedvükért
döntöttem, valamennyire kisegélhessem. Azonban a mint mondottam, ezen
lépést csak azért teszem, hogy meglássam, találhatnám-e bennök valami
nyomát a háladatosságnak.“

„Édes fiam, – felele Abu Hasszán anyja, – nem akarlak leverni szándékod
végrehajtásáról; de előre is megmondhatom, hogy meg fogsz csalódni
reményedben. Hidd el nekem, bármit tégy is, épen nincs szükség ezen
próbára; sehol sem fogsz segedelmet találni, kivévén abban, a mit magad
tettél el. Jól látom, hogy még nem ismered ezen barátokat, kiket a te
rangodbeli emberek között rendszerint ugy neveznek, de majd meg tanulod
őket ismerni. Adja Isten, hogy oly módon történjék, a mint ohajtom, azaz
a te javadra.“ – „Kedves anyám, – felele Abu Hasszán, – meg vagyok
győződve annak valóságáról, a mit mondasz; de annál bizonyosabb leszek
ezen dolog iránt, mely oly közelről érdekel, ha személyesen meggyőződöm
alávalóságukról és érdemetlenségökről.“

Abu Hasszán azonnal elindula s oly jól választá az időt, hogy minden
barátjait otthon találá. Elejökbe terjeszté a nagy szükséget, melyben
van, s kérte őket, hogy hathatós fölsegélésére nyissák meg erszényöket.
Sőt külön-külön mindegyik előtt arra is kötelezé magát, hogy azon pénzt,
melyet neki kölcsönözni fognak, vissza fogja fizetni, mihelyt
körülményei megjavulnak; azt mindazáltal nem emlité, hogy leginkább
őmiattuk van ily szorultságban, hogy annálinkább fölinditsa
nagylelküségöket. Nem felejtette azon vig reménynyel is kecsegtetni
őket, hogy egykor talán megint el fogná velök kezdhetni azon vig
vendégségeket, melyben előbb nála részesültek.

Egyik asztali barátja sem indult meg azon eleven ábrázolásokon,
melyekkel a szerencsétlen Abu Hasszán meg akará inditani. Sőt azon
boszuság is érte, hogy azt kellett hallania, hogy többen közülök kereken
kimondák, hogy nem is ismerik s nem is emlékezhetnek, hogy valaha látták
volna. Boszu s bútelt szivvel tére haza. „Ah, kedves anyám, – kiálta, a
szobába lépvén, – igazad volt; barátok helyett csupán hitetleneket,
hálátlanokat és gazembereket találtam! Már vége van, lemondok róluk s
megfogadom neked, hogy soha sem látom többé őket.“

Abu Hasszán állhatatos maradt szándékában. Czéljára a legillőbb óvakodó
intézeteket tevé, hogy minden alkalmat elkerüljön, melyben ahhoz valaha
hütlen lehetne; s hogy soha többé ezen esetbe ne jőjön, megesküvék, hogy
soha életében többé egy bagdádit sem vendégel meg. Ezután elővevé
pénzszekrényét, melybe jövedelmeit rakta volt, rejtek helyéről, s annak
helyére tette, a mely épen kiüresedett. Föltevé magában, hogy mindennapi
költségére csak bizonyos mennyiségü pénzt veszen ki, a mely elégséges
lesz arra, hogy estve még egy személyt is megvendégelhessen. De
megesküvék, hogy ezen személy nem bagdadi lesz, hanem idegennek kell
lennie, ki csak az nap érkezett oda és hogy másnap mindjárt el fogja
bocsátani, minekutána egyetlen egy vacsorát adott neki.

Ezen czéljához képest minden reggel beszerzé Hasszán az ezen vendégségre
való eleséget. Estvefelé mindig elmene és leüle a bagdádi hid végére, s
ha valami idegent látott, bármi rendü s származásu volt legyen is,
megszólitá egész udvariassággal s vacsorára és hálásra ittmaradásának
első éjjelén magához meghivá; s értesitvén arról, a mit vendéglátásánál
magának föltételül és törvényül tett, lakásához vezeté.

A vacsora, melyet Abu Hasszán vendégének ada, nem vala pompás, de mégis
igen meg lehetett vele elégedni. Kiváltképen a jó bor nála soha sem
hibázott. A vacsora egyébiránt egész késő éjszakáig tartott, s a
helyett, hogy vendégével a mint különben közönségesen szoktak, országos,
nemzetségi, vagy kereskedési ügyekről beszélgetett volna; csupán
közönyös, kellemes és vig dolgokról igyekezett vele szólani. Átalában ő
természettől tréfás, mulatságos és jókedvü volt s bármiről volt is szó,
mindig tudott oly fordulatot adni beszédének, mely a legszomorubbat is
földerithette volna.

Midőn másnap reggel vendégét elbocsátá, ezt szokta volt neki mondani:
„Akár hova mégy is, isten őrizzen meg minden kellemetlenségtől! Midőn
tegnap estve házamhoz vacsorára hittalak, elbeszéltem, micsoda törvényt
szabtam volt magamnak; azért nem fogod balul venni, ha azt mondom, hogy
többé soha sem iszunk együtt, sőt hogy többé soha sem is fogjuk egymást
látni sem nálam, sem másutt. Jó okaim vannak, hogy igy cselekedjem.
Isten vezéreljen szerencsésen!“

Abu Hasszán ezen rendszabása megtartásában igen pontos vala. Az
idegenekre, kiket egyszer megvendégelt, többé nem ügyelt és nem is
szólott velök. Ha utczán, vagy más közhelyen előtalálta őket, úgy tett,
mintha nem látná, sőt félre is fordult, hogy meg ne szólithassák. Egy
szóval minden további közlekedést félbeszakasztott velök.

Ezen szokását sokáig folytatta, midőn egykor kevéssel napnyugat előtt, a
mint megint épen szokott helyén, a hid végénél ült, Harun Arresyd chalyf
jött arra, úgy elöltözve, hogy nem lehete megismerni.

Noha ezen uralkodónak igen hű szolgái és nagyon lélekisméretes
törvényszolgáltatói valának, mégis mindenről személyesen akará magát
értesiteni, s igen gyakran csapongott mindenféle álöltözetekben Bagdád
városában. Sőt a város legközelebbi vidékeit sem hagyá figyelmetlenül, s
ezen czélból minden hónap első napján szokott volt az országutakra
kimenni, melyek különféle részekről Bagdádba vittek. Ezen napon, – épen
első vala, musszuli kalmárnak öltözve jelent meg, s épen akkor szállott
volt ki a partra a hid másik felén egy nagy és erős rabszolgától
kisérve.

A chalyfnak álöltözetében is igen komoly és tiszteletes tekintete lévén,
fölkele Abu Hasszán, ki őt musszuli kalmárnak tartotta, helyéről,
nyájasan üdvözlé, s igy szóla hozzá: „Uram örvendek szerencsés
megérkezéseden, s kérlek tedd velem azt a becsületet, vacsorálj nálam s
töltsd ez éjszakát házamban, hogy megpihenj az utazás terheitől.“ S hogy
még inkább reá birhassa ezen szivesség meg nem tagadására, elmondotta
neki rövid szóval, miképen szokásává tette mindennap a legelső idegent,
ki elébe akad, egy éjszakai hálásra meghini és megvendégelni. A chalyf
Abu Hasszánnak furcsa izletében oly sok különösséget talált, hogy
kiváncsi lett őt közelebbről megismerni. A nélkül azonban, hogy a
fölvett kalmár szerepből kilépne, azt mondá neki, ugy véli, hogy e nagy
szivességet, melyet Bagdádba érkezésekor nem is várt vala, nem
érdemelheti meg jobban, mint ha udvarias ajánlását elfogadja, azért csak
mutasson neki utat s ő tüstént követni fogja.

Abu Hasszán nem tudván, hogy a vendég, kit a történet hozzávezetett, oly
rendkivül magasan áll fölötte, egészen úgy bánt a chalyffal, mint egy
magához hasonlóval. Elvitte házához s egy igen csinos készületü szobába
vezette, hol a szofán a fő helyre ülteté. A vacsora már kész volt, az
asztal megteritve. Abu Hasszán anyja, ki igen jó főző vala, három tál
ételt tett föl, középre egyben egy jó kappant körülvéve négy jó hizott
csirkével; azután jobbra és balra még két tálat, melyek előétekül
szolgáltak; tudniillik egyikben egy kövér libát s a másikban
galambfiakat fűszeres lével. Egyéb most ez egyszer nem volt; de a hus
igen jó és finom izü vala.

Abu Hasszán az asztalnál vendégével szemközt üle és ő s a chalyf el
kezdének jóizüen enni, kiki tetszése szerint nyulván hozzá a nélkül,
hogy egy szót szóltak, vagy ittak volna az országos szokás szerint.
Végezvén az evést, a chalyf rabszolgája vizet nyujta nekik a mosdásra s
azonban Abu Hasszán anyja fölszedé az asztalt, s fölraká a csemegét,
mely különféle gyümölcsből állott, a mint épen az évszak hozta magával,
tudniillik szőlőből, őszi baraczkból, almából, körtvélyből és különféle
mondolás tésztasüteményből. Mikor besetétedett, viaszgyertyákat
gyujtottak, melyre Abu Hasszán néhány palaczk bort tétetett csészékkel
együtt maga mellé, s intett az anyjának, hogy a chalyf rabszolgájának
adjon enni.

Midőn a vélt musszuli kalmár a chalyf t. i. és Abu Hasszán megint
asztalhoz ültek, foga Abu Hasszán, minekelőtte a gyümölcshöz nyult
volna, egy csészét, s először magának töltvén bele, a csészét kezében
tartván, ezt mondá a chalyfnak, ki véleménye szerint egy puszta musszuli
kalmár volt: „Uram szintugy tudod, mint én, hogy a tyúk soha sem iszik
úgy, hogy csirkéit is ne híná, hogy vele együtt igyanak; azért én is
fölszólitlak, hogy kövesd példámat. Nem tudom ugyan, hogy gondolkodol
ezen tárgyról; de a mi engem illet, ugy vélem, hogy az oly ember, ki a
bort utálja s a bölcset akarja játszani, bizonyosan nem az. Hagyjuk az
efféle embereket komor és zordon kedvökkel együtt magokra, s keressük
föl inkább az örömet; ezt csupán a csészében lehet találni, s a csésze
mind azokkal közli, kik azt kiiszszák.“

Mig Abu Hasszán ivott, a chalyf fölvevé a számára ott álló csészét s
mondá: „Ez már tetszik nekem, az ilyen a derék ember. Becsülöm benned
ezen jó kedvet, s remélem vidámságodtól: hogy nekem is csak fogsz
tölteni.“

Abu Hasszán mihelyt ivott, azonnal tele töltötte azon csészét is, melyet
a chalyf oda tartott neki, és monda: „Uram izleld meg csak, majd
meglátod, hogy jó.“

„Abban nem kételkedem, – felele a chalyf mosolyogva, az oly embernek,
mint te vagy, portékái választásában nem lehet rosz izlése.“

Mig a chalyf ivott, ezt mondá Abu Hasszán: „Mihelyt rád néz az ember,
mindjárt első pillantattal látja, hogy olyan ember vagy, ki világot
látott s tud élni benne.

Ha házam, – ezt veté utána arab versekben, – érzelemmel birna s
érezhetné azon szerencsén való örömet, hogy téged birhat, azt nyilván
hirdetné s előtted leborulva kiáltana: „Ah mely kéj, mely szerencse,
hogy ily nemes és szives férfi tisztel meg engem jelenlétével s nem veti
meg azt, hogy nálam legyen egy éjjeli háláson!

Egy szóval, uram örül a lelkem, hogy ily becses férfit találtam ma
benned.“

Abu Hasszán elmés ötletei nagy mulatságára voltak a chalyfnak, ki
természettel igen jó kedvü volt, s mulatságot csinált abból magának,
hogy gazdáját az által, hogy gyakran oda tartotta neki csészéjét tele
tölteni, az ivásra unszolta, hogy a vig beszélgetés közben, melyet a bor
jobban jobban élesztett, még inkább kiismerje. Hogy beszédet kezdhessen,
kérdezé, mi neve, mivel foglalatoskodik, s mi módon tölti életét? „Uram,
– felele amaz, – nevem Abu Hasszán. A halál elragadta atyámat, ki kalmár
volt, ha nem épen egy is a leggazdagabbakból, egyik azok közül, kik
Bagdádban leginkább kényökre élnek. Midőn meghala oly örökséget hagyott
reám, mely több, mint elégséges volt nagyravágyás nélkül rangomhoz
illőleg élhetnem. Mivel velem bánása mindig igen kemény volt s azért
ifjuságom nagyobb részét igen terhes igában töltöttem, vissza akartam
pótolni azon szép időt, melyet elvesztettnek véltem. Azonban, – folytatá
Abu Hasszán, – ezen dologgal valamennyire másképen bántam, mint különben
ifjaink rendszerint szoktak. Ezek ugyanis minden mérték nélkül neki
adják magokat a kicsapongásoknak és pedig annyira, hogy végre a
legnyomorultabb szegénységre jutnak, s egész hátralévő éltökben
töredelemre szorulnak. Hogy tehát ugyanazon nyomoruságba ne essem, egész
értékemet két egyenlő részre osztottam; az egyiket haszonbérre
forditottam, a másikat pedig megtartottam készpénzül. A készpénzt azon
költségekre szántam, melyek föltételemben voltak, s egyszersmind erősen
eltökéltem magamat, hogy a többi jövedelmeimhez soha sem nyulok. Egy
társasági kört vontam körém velem egy idejü ismerős ifjakból, s azon
készpénzen, melyet tele marokkal szórtam, mindennap igen fényesen
vendégeltem őket ugy, hogy mulatságunkra semmi sem hibázott. De ez nem
sokáig tartott igy. Az esztendő végével semmit sem találtam
pénzszekrényemben, s egyszersmind elenyésztek minden asztali barátim is.
Meglátogattam őket egymásután; elejökbe terjesztettem szomoru
állapotomat: de egyik sem ajánlott segedelmet. Letettem tehát
barátságukról, attól fogva költségemet csupán jövedelmemhez szabtam s
föltettem magamban, hogy többé senkivel sem társalkodom, csak a legelső
idegennel, kivel mindennap Bagdádba érkezésekor találkozom; de azon
föltétellel, hogy csupán ezen napon vendéglem meg. A többit tudod s
köszönöm jó szerencsémnek, hogy ma ily becses idegent vezérlett hozzám.“

A chalyfnak igen tetszett ezen fölvilágositás és monda Abu Hasszánnak:
„Nem győzlek eléggé dicsérni elhatározásodért, hogy a midőn a szilaj
élethez fogtál, oly okossággal rendelted dolgodat, s ugy viseléd magad,
mely különben az ifjuságnak nem igen tulajdona; továbbá becsüllek, hogy
azon ponton is, melyen valál, hű maradtál magadhoz. A pálya legalább
igen sikamló volt, s nem győzök eléggé csodálkozni, hogy midőn
készpénzedet fogytára hajolni láttad, annyira tudád magadat mérsékelni,
hogy jövedelmeidet, sőt tőkéidet is el nem tékozoltad. Hogy nyiltan
kimondjam véleményemet, azt tartom, te vagy az egyetlen egy pazarló,
kivel ilyes történt, s általában valaha történhetik. Egy szóval
megvallom, irigylem szerencsédet. Te vagy a legboldogabb halandó a
földön, mivel mindennap oly ember társaságában vagy, kivel kellemesen
beszélhetsz s a kinek alkalmat nyujtasz, mindenütt dicsérni azon jó
fogadást, melyet hozzá mutattál. De egyikünk sem vette észre, hogy már
régóta beszélünk és nem is iszunk. Igyál tehát és tölts nekem is.“

A chalyf és Abu Hasszán még sokáig iddogáltak, vigan mulatván együtt.

Azalatt jól elhaladt az éjszaka, s a chalyf, ki az utazás terheitől igen
bágyadtnak tetteté magát, mondá Abu Hasszánnak, hogy nyugalomra van
szüksége. „Én részemről, – folytatá, – nem kivánom, hogy kedvemért
félbeszakaszd nyugalmadat: Azért minekelőtte most elválnánk, – mert
holnap reggel, mire te fölkelsz, én talán már el is megyek, – igen
örülök, hogy előtted kijelenthetem, mennyire le vagyok kötelezve irántad
udvariságodért, jó vendéglésedért s szives látásodért, melyeket oly
előző módon cselekedtél velem. Csupán azt sajnálom, hogy nem tudom,
miképen mutassam ki tettel irántad való hálámat. Kérlek, tudasd ezt
velem, s meg fogod látni, hogy nem vagyok hálátlan. Lehetetlen, hogy az
ily embernek, mint te vagy, valami ügye, szüksége, vagy legalább valami
ohajtása ne volna, mely neki örömet okozhatna. Nyisd meg előttem
szivedet és szólj nyiltan velem. Ha csak kalmár vagyok is, még sem
vagyok épen tehetetlen vagy személyesen, vagy barátim közbenjárása által
valakinek valami kedveskedést tehetni.“

„Uram, – felele Abu Hasszán, minekutána a chalyf igéreteit meghallgatta,
– teljesen meg vagyok győződve, hogy nem csupa udvariasságból tészsz
nekem ily nagylelkü ajánlásokat. De becsületemre mondom, hogy nekem sem
bánatom, sem ügyes bajos dolgom, sem semmi ohajtásom nincs, s hogy
általában senkitől sem kivánok semmit is. A mint már mondottam,
legkisebb nagyravágyás sincs bennem, és állapotommal teljesen
megelégszem. Azonban meg kell mégis vallanom, – folytatá, – hogy
egyetlen egy dolgot neheztelek anélkül, hogy egyébiránt nyugalmamat
háboritaná. Tudni fogod ugyanis, hogy Bagdád városa több szakaszokra van
felosztva, s hogy mindenik szakaszban egy mecset és egy imám van, ki a
rendelt órákon az összegyült lakosokkal az imádságot elvégezi. A mi
imámunk egy magas termetü és sanyaru ábrázatu öreg, s a mellett oly
tökéletes képmutató, a milyen még soha sem volt a világon. Az én
szomszédaim közül még négy más olyan magafajta mogorva öreget választott
magának tanácsnokul; ezek rendesen mindennap összegyülnek, s nincs oly
rágalom, emberszólás és kisebbités, melyet ezen zuggyüléseikből ellenem,
s az egész környék ellen mozgásba nem tesznek, hogy a békességet
megzavarják és visszavonást hintegessenek. Némelyeket megijesztenek,
másokat fenyegetnek, egy szóval, urat akarnak játszani s véghez vinni,
hogy minden ember kedvök szerint éljen, noha maguk épen nem tudnak élni.
Ha meg kell vallani az igazságot, boszankodom, ha látom, hogy minden
egyébről aggságoskodnak, csak Koránjokról nem, és hogy senkit sem
hagynak békével élni.“

„No jó, – felele a chalyf, – tehát utat s módot szeretnél találni ezen
rendetlenségek megszüntetésére?“ – „Igen, – felele Abu Hasszán, – s csak
azt az egyet szeretném az Istentől kérni, hogy csak egy napig lehetnék a
mi urunk s fejedelmünk az igazhitüek uralkodója, Harun Arresyd
helyében.“ – „S mit tennél, ha valaha ezen esetben volnál?“ kérdé a
chalyf. „Olyan példát állitanék, – felele Abu Hasszán, – hogy minden
becsületes emberek meg lennének vele elégedve. Tudniillik azon négy öreg
közül mindeniknek talpára százat veretnék, az imáméra pedig négyszázat,
hogy tanitsa meg őket, milyen illetlenség szomszédaikat háborgatni és
boszantani.“

A chalyf Abu Hasszán ötletét igen helyesnek találá s természettel
hajlandó lévén a különös kalandokra, kedve jött arra egy példátlan
tréfát alapitani. „Kivánságod annál jobban tetszik nekem, – monda erre a
chalyf, – mivel látom, hogy őszinte szivből s olyan embertől származik,
ki nem szenvedheti, hogy a gonoszok gonoszsága büntetlen maradjon. Nagy
örömemre válnék annak teljesedését látni s talán nem is oly lehetetlen
az, mint képzeled. Meg vagyok győződve, hogy a chalyf huszonnégy órára
szivesen kezedbe adná uralkodói hatalmát, ha tudná jó szándékodat, s
azon használást, a mire forditni akarod. Noha idegen kalmár vagyok is,
van mégis annyi befolyásom, hogy ehhez valamit segélhetek.“

„Látom, – felele Abu Hasszán, – hogy mulatságot üzsz bohó ötletemmel, s
talán a chalyf is nevetne rajta, ha e bohóságot megtudná. Azonban talán
mégis lenne az a következése, hogy megtudakoztatná az imám és
tanácsnokai magukviseletét, megbüntettetné őket.“

„Épen nem üzök tréfát veled, – felele erre a chalyf; – Isten mentsen
meg, hogy ily illetlen gondolattal legyek egy oly ember iránt, mint te
vagy, ki engem ismeretlen létemre oly szivesen látott; egyszersmind
bizonyossá teszlek arról is, hogy a chalyf sem fogna tréfát űzni belőle.
De hagyjuk ezt abba; már nem sok hia éjfélnek, s ideje, hogy
lefeküdjünk.“

„Nohát szakaszszuk félbe beszélgetésünket, – monda Abu Hasszán, – nem
akarlak tovább tartóztatni az alvástól. De mivel még maradt egy kis
borunk a palaczkban, üritsük ki azt előbb, ha neked ugy tetszik és
azután feküdjünk le. Csak az egyre kérlek, hogy holnap reggel, mikor
elmész, ha még akkorra föl nem kelnék, nyitva ne hagyd az ajtót, hanem
betedd.“ A chalyf megigéré, hogy ezt pontosan fogja teljesiteni.

Mig Abu Hasszán még beszélt, fogá a chalyf a palaczkot és a két csészét.
Először magának tölte bort, hogy a mint Abu Hasszánnak mondá, köszönetét
jelentse. Minekutána ivott, észrevételenül egy csipetet vete a nála levő
porból Hasszán csészéjébe, s aztán reáöntötte a megmaradt bort s Abu
Hasszánnak nyujtván, ezt mondá: „Te az egész este fáradtál a nekem
töltögetéssel, legalább most utószor megkiméllek ezen fáradságtól.
Kérlek azért, vedd el e csészét kezemből, s idd ki kedvemért.“

Abu Hasszán elvevé a csészét, s hogy vendégének még inkább kimutassa,
mily örömmel fogadja a neki adott becsületet, ivott s majd egy kortyban
kiürité. De alig tette vissza a csészét az asztalra, mindjárt elkezdett
a bor munkálni. Oly mély álomba merült, hogy a feje majd a térdéig
lecsüggött és pedig oly hirtelen, hogy a chalyf nem állhatá meg a
nevetést. A rabszolga, ki őt kisérte, a vacsora után megint mindjárt
bement a szobába, s már egy idő óta készen volt parancsolatjára. „Vedd
föl ezen embert válladra, – monda neki a chalyf; – de jól megjegyezd a
helyet, hol ezen ház fekszik, hogy mihelyt parancsolom, megint ide tudd
hozni.“

A chalyf a rabszolgával együtt, ki Abu Hasszánt vivé, kimene a házból
anélkül, hogy a mire Abu Hasszán megkéré, az ajtót becsukta volna. Ezt
készakarva tevé. Mihelyt palotájához ért, bemene egy titkos ajtón s a
rabszolgának egész a szobájáig kelle elkisérni, hol az inasai várakoztak
reá. „Vetkeztessétek le ezen embert, – monda nekik, – s fektessétek az
ágyamba; a többit aztán majd megmondom.

Az inasok levetkezték Abu Hasszánt, reá adták a chalyf hálóruháit s
ennek parancsolatja szerint ágyba fektették. A palotában még senki sem
feküdt le. A chalyf most minden egyéb szolgákat és asszonyokat oda
hivatott, s midőn előtte megjelentek, monda nekik: „Azt akarom: hogy
mind azok, kik nekem reggeli fölkeltemkor udvarolni szoktak, holnap
reggel ezen emberhez jőjenek, ki itten ágyamban fekszik, s hogy kiki
azon figyelemmel legyen iránta, ha fölébred, a melyet rendesen irántam
szoktak mutatni. Továbbá akarom, hogy szint olyan tiszteletet mutassatok
iránta, mint saját személyem iránt, és mindenekben engedelmeskedjetek
neki, akár mit parancsol is. Semmit sem kell tőle megtagadni, akár mit
kiván is, és semmiben sem kell neki ellentmondani, akármit mondjon vagy
óhajtson. Minden alkalommal, a midőn hozzá szólni vagy neki felelni
kell, el ne mulaszszátok, mindenekben ugy bánni vele, mint az igazhitüek
uralkodójával. Egy szóval, azt kivánom, hogy az egész idő alatt, mig
körötte lesztek, oly kevéssé gondoljatok az én személyemre, mintha ő
volna az, a mi én vagyok, tudniillik chalyf, és az igazhitüek
uralkodója. Mindenekfelett pedig vigyázzatok, hogy valamiben el ne
feledjétek magatokat.“

A szolgák és asszonyok, kik mindjárt sejtették, hogy a chalyf valami
tréfát akar üzni, csupán mély meghajtással feleltek, s ettől fogva kiki
készült szerepének jól játszásához.

A chalyf a palotába tértekor a legelső szolgával, ki elébe akadt, hivatá
Dzsafár nagyvezért s ez épen akkor ért oda. „Dzsafár, – monda neki a
chalyf, – azért hivattalak, hogy megmondjam, hogy ne csodálkozzál, ha
holnap reggel, midőn szobámba lépsz, ezen embert, ki itt az ágyban
fekszik, fogod a fejedelmi ruhában a thrónuson ülve látni. Oly
tisztelettel s alázattal szólj hozzá, a milyet rendszerint irántam
szoktál mutatni, s mindenekben ugy bánjál vele, mint az igazhitüek
uralkodójával. Mindent, a mit parancsolni fog, ugy meghallgass, s oly
pontosan teljesits, mintha én parancsoltam volna. Ha nagy ajándékokat
tenne is, s reád bizná annak kiosztását, megtégy mindent, a mit e
tárgyban parancsolni fog, habár minden kész pénzem reá megy is. Továbbá
el ne feledj emireimnek, ajtónokaimnak, s mindazon szolgáimnak, kik a
palotai belső szolgálathoz nem tartoznak, intést adni arról, hogy holnap
reggel a nyilvános hozzájáruláskor ugyanazon tiszteletet adják meg neki,
mint nekem, és pedig oly valólag, hogy legkisebbet se vegyen észre, a mi
azon vig tréfát, melyet magamnak csinálni akarok, megzavarhatná. Most
eredj, távozzál, nincs egyéb mondanivalóm; s szerezd meg nekem azt a
mulatságot, melyet óhajtok.“

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a chalyf egy másik szobába mene s
lefekte közben Mezrurnak is a heréltek fejének kiadá a szükséges
parancsolatokat, hogy minden ugy menjen a mint ő kivánná, hogy Abu
Hasszán ohajtását teljesitse s meglássa, hogyan fogná azon rövid idő
alatt, melyet magának kivánt a chalyf hatalmát és tekintélyét használni.
Mindenek fölött pedig meghagyá neki, hogy a szokott órában fölkeltse,
még pedig korábban, mint Abu Hasszánt, mivel annak fölkelésénél
egyáltaljában jelen akar lenni.

Mezrur nem mulasztá a chalyfot a rendelt órában fölkelteni. A chalyf
mindjárt azon szobába ment, melyben Abu Hasszán feküdt, s onnan egy kis
fölemelt benyilóba lépett, a honnan egy rostélyozaton által mindent
látott, a mi ott történt, anélkül, hogy magát észre vehették volna.
Ugyanakkor bementek a szolgák is, és nők, kiknek Abu Hasszán fölkeltekor
jelen kelle lenniök, és sorba állottak a legmélyebb hallgatással kiki
rendelt helyére, épen ugy, mintha a chalyf maga fogna fölkelni, s
mindegyik hozzá készült kiszabott foglalatosságához.

Midőn virradni kezdett s ideje volt fölkelni s a napkelet előtti szokott
imádságot elvégezni, az a szolga, ki legközelebb állott az ágy fejéhez,
egy boreczetbe mártott szivacsot tartott Abu Hasszán orra alá. Ez
azonnal elforditá fejét, szemét ki sem nyitván, tüsszentett, s valami
turhafélét vetett ki, a mit azonnal egy arany medenczével fogtak föl,
hogy a lábszőnyegre ne essék s azt el ne mocskolja. Ez szokott foganatja
azon pornak, melyet a chalyf adott be neki, mihelyt az adag
mennyiségéhez képest annak altató ereje elmulik.

Abu Hasszán hátratámasztá fejét a vánkosra, fölveté szemeit s a mennyire
a hasadó hajnalfény engedi, egy nagy, pompás és gazdagon ékesitett
szobában látta magát, melynek boltszine mindenféle emeltmüvű
alakzatokkal volt behintve és arab izléssel festve, s a mely ezen fölül
merő aranyból készült nagy diszedényekkel és aranynyal szövött
selyem-leplegekkel és lábszőnyegekkel volt ékesitve. Egy sereg kecses
ifju szép körében látá magát, kiknek kezökben részint mindenféle
hangszerek valának, és egy sereg fekete heréltek között, kik igen
gazdagon voltak öltözve, és igen alázatos helyzetben állottak ott. Midőn
szemeit a paplanra veté, látta, hogy az veres-falu arany-szövetből volt
igaz gyöngygyel és gyémánttal kirakva; az ágy mellett hasonló szövetü s
ékességü köntöst látott s mellette egy vánkoson chalyf süvegét.

Abu Hasszán mindezen szép portékákon elbámula s leirhatlan zavarba jött.
Mindezeket mint egy mély álomban tekinté, s ezen álma ismét oly
valószinünek látszott, hogy óhajtotta, bár álom ne volna. „Jól van, –
monda magában, – tehát valósággal chalyf vagyok! De nem, – folytatá
ismét egy kis gondolkozás után, – csak ámulok, csupa álom ez, óhajtásom
foganatja, melyet tegnap vendégem előtt kijelentettem.“ S igy ismét
behunyta szemeit, hogy aludjék.

Ezen pillanatban közelite hozzá egy herélt és mély tisztelettel igy
szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, vajha megint el ne aludnék
felséged; ideje fölkelni s az imádságot elvégezni, már hasad a hajnal.“

E szavakra, melyek Abu Hasszánt szörnyen meglepték, igy szóla magában:
„Ébren vagyok-e, vagy alszom? De nem aluszom, – folytatá szemét mindig
behunyva tartván – abban nem kételkedhetem.“

Egy pillanat mulva ismét elkezdé a herélt, látván, hogy épen nem felel s
nem is készül fölkelni. „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg
kegyelmesen felséged, ha ujra ismétlem, hogy ideje van a fölkelésnek,
nehogy az imádság elvégzésére szánt időpontot elvétse. A nap mindjárt
fölkel, s felséged ezt soha sem szokta elmulasztani.“

„Tehát nem csalatkozom, – szóla azonnal Abu Haszán, – nem alszom, hanem
ébren vagyok. Hiszen a kik alusznak, nem hallanak, én pedig hallom, hogy
beszélnek hozzám.“ Ismét fölveté szemeit s mivel már világos nappal
volt, mindazokat tisztán látá, a miket az előbb csak homályosan vett
észre. Mosolygó arczczal ült föl ágyában, mint egy oly ember, ki örül,
hogy annyira fölmagasztaltatott sorsa fölött. A chalyf, ki láttatlanul
szemlélte őtet, nagy örömmel olvasá, mi történik belsejében.

Ezután a palota ifju szépei arczukra borultak Abu Hasszán előtt s azok,
kiknél a hangszerek voltak, szelid fuvolyák, hobójok és theorbák és más
harmoniás hangszerek zengeményével üdvözlék őtet, a mely által ugy
elbájoltatott s elragadtatott, hogy épen nem tudta, hol van, s átalában
egészen magánkivül vala. Mindazáltal megint előbbi gondolatjára tért s
mindegyre kételkedett, ha mindaz, a mit lát és hall, álom-e vagy
valóság. Szeme elébe tartá kezét, lesüté fejét és monda magában: „Mit
jelent mindez? Hol vagyok? Mi történt velem? Micsoda palota ez? Mit
jelentenek ezen heréltek, ezen csinos alaku s öltözetü szolgák? Ezen
szép nők s e bájoló hangásznék? Lehetséges-e, hogy épen nem tudom
megkülönböztetni, álmodom-e, vagy teljesen eszemen vagyok?“ Végre
leveszi kezeit szeméről, fölpillant, fejét fölemeli s látja, hogy a nap
már első sugárait lövelli az ablakon által a szobába, melyben vala.

Ezen pillanatban belépe Mezrúr, a heréltek feje, leborula Abu Hasszán
előtt, és fölkelvén, igy szóla: „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg
felséged, ha arra figyelmeztetem, hogy máskor soha sem szokott ily későn
fölkelni, és hogy az imádság óráit elmulasztotta. Ha talán rosz éjszakád
nem volt, vagy különben valami bajod nincs, ideje már, hogy a thronusra
ülj és tanácsgyülést tarts, hogy a szokás szerint mutasd magadat.
Seregeid vezérei, tartományid helytartói, s az udvar több főtisztjei
csak azon pillanatra várakoznak, melyben a tanácsterem ajtai meg fognak
nyilni.“

Mezrúrnak e szavaira néminemüleg meggyőződött Abu Hasszán, hogy nem
alszik, és hogy állapotja, melyben vala, nem álom. Igen nagy
zavarodásban és hüledezésben vala, bizonytalan levén, mire tökélje most
magát. Végre Mezrúrnak keményen a szeme közé nézett és kérdezé komoly
hangon: „Kihez szólsz te, s ki az, kit te ismeretlen, igazhitüek
uralkodójának nevezesz? Bizonyosan elismersz engem.“

Abu Hasszánnak ezen kérdése Mezrúron kivül akárkit mást is megzavart
volna; de ez szerepét, melyet a chalyf parancsolt volt neki, igen jól
játszá: „Tiszteletre méltó uram és fejedelmem, – szóla, – felséged ma
nyilván csak azért beszél igy, hogy engem megkisértsen. Hát nem
felséged-e az igazhitüek uralkodója, a világnak, keletnek és nyugatnak
ura, és a próféta helytartója, kit Isten, a menny és föld ura küldött?
Mezrúr a te legkisebb rabszolgád annyi évek óta, melyekben szerencséje
volt felségedhez tiszteletét és szolgálatait mutatni, ezt el nem
felejthette. A legboldogtalanabb halandónak tartaná magát, ha
kegyelmedből kiesett volna, azért is legmélyebb alázattal könyörög,
nyugtasd meg őt kegyelmesen, mert inkább szeretné azt hinni, hogy az
éjjel valami kellemetlen álom háboritotta nyugalmadat.“

Abu Hasszán Mezrúrnak e szavaira oly erősen fölkaczagott, hogy hanyatt
düle a vánkosra nevettében, a chalyf nagy mulatságára, ki maga is
szeretett volna nevetni, ha nem félt volna, hogy ezáltal a vig
jelenetnek, melyet itt meginditott, mindjárt eleinte végét fogja
szakasztani.

Minekutána Abu Hasszán ezen helyzetben sokáig nevetett volna, megint
felüle s egy kis fekete herélthez fordula ezen kérdéssel: „Hallod-e te,
mondd meg nekem, ki vagyok én?“ – „Uram, – felele a kis herélt
tiszteletet jelentő arczczal – felséged az igazhitüek uralkodója s
mindakét világ urának földi helytartója.“ „Te egy kis hazug vagy, te
fekete szurokpofa!“ felele neki Abu Hasszán.

Abu Hasszán az egyik nőt hivá oda, ki épen közelebb álla hozzá a
többinél, odanyujtván neki kezét s mondá: „Jer közelebb édes szépem s
harapd meg az ujjam hegyét, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“

A leányka tudván, hogy a chalyf mindent lát, a mi a szobában történik,
örült, hogy alkalma van megmutatni, mit képes tenni, ha neki mulatságára
szolgálhat. Közelite tehát Abu Hasszánhoz, a leglehetőbb komolysággal, s
a neki nyujtott ujja hegyét ugy megszoritá fogával, hogy szinte
fölsikoltott fájdalmában.

Abu Hasszán hirtelen elkapá kezét s azonnal monda „Nem, biz én nem
alszom. De minő csoda által lettem egy éjjel chalyffá? Ez mégis igen
nevezetes és bámulandó!“ Azután megint ugyanazon széphez fordula,
mondván: „Ne titkold el előttem a valóságot, kényszeritlek az Isten
oltalmára, melyben szintugy bizol, mint én. Igaz-e valóban, hogy én az
igazhitüek uralkodója vagyok?“ – „Oly bizonynyal igaz, – felele ez, –
hogy mi mindnyájan csodálkozunk, hogy velünk az ellenkezőt akarod
elhitetni.“ – „Te is hazudsz, – felele neki Abu Hasszán; – jól tudom én
ki vagyok.“

Észrevevén a heréltek feje, hogy Abu Hasszán föl akar kelni, kezét
nyujtá neki, és kisegélé az ágyból. Mihelyt talpon vala, az egész szoba
hangzott a reggeli üdvözlettől, melyet minden szolgák és ifju nők ezen
szavakkal kiáltának neki: „Igazhitüek uralkodója Isten adjon felségednek
boldog napot.“

„Egek, mely csoda! – monda Abu Hasszán; – tegnap este még Abu Hasszán
voltam, s ma reggel igazhitüek uralkodója vagyok? Nem foghatom meg ezen
hirtelen és meglepő elváltozást.“ Az arra rendelt szolgák szaporán
felöltözteték. Midőn készen valának vele, azalatt a többi szolgák,
heréltek és nők két sorba állottak egész azon ajtóig, melyen a tanács
gyüléstermébe kellett lépnie. Mezrúr előlment, és Abu Hasszán utána.
Fölvonták az ajtó kárpitját s az ajtót kinyitá egy ajtónok. Mezrúr a
tanács gyülésteremébe lépett s igy ment előtte egész a thronus lábáig, a
hol megállapodék, hogy fölmenés közben segélje egyikfelül karon fogván,
mig másikfelül hasonlólag segité egy szolga, ki utána ment vala.

Abu Hasszán az ajtónokok kiáltása közben, kik neki minden szerencsét és
áldást kivántak, leüle s szemeit jobbra-balra jártatván, látá a testőrök
tisztjeit a legszebb rendben s legjobb tartással fölállitva.

A chalyf ezalatt a benyilóból, melyben eddig rejtezett, egy másikba
ment, mely a terembe szolgált, s melyből mindent láthatott és
hallhatott, a mi a tanács gyülésében történt, ha némelykor gyengélkedése
miatt nem jelenhetett meg, s nagyvezére viselte helyette az előülést. A
mi neki mindjárt eleinte nagyon tetszett, az vala, hogy Abu Hasszán a
thrónuson majd szinte oly méltósággal viselte magát, mint ő maga.

Mihelyt Abu Hasszán helyére ült, belépe a nagy vezér, leborula a thrónus
lábához s fölkelvén, igy szólitá meg: „Igazhitüek uralkodója, az isten
tetézze felségedet kegyeivel ez életben és a másikban vegyen föl
paradicsomába, ellenségeidet pedig vesse a pokol tüzére!“

Abu Hasszán azok szerint, a mik vele fölébredése óta történtek s a mit
most a nagyvezér szájából hallott, nem kételkedheték többé, hogy ő
valóban chalyf, a mint ezt mindig óhajtotta. Nem tudakozván azért sokáig
hogyan, s minő történet által esett rajta ezen váratlan
szerencseváltozás, azonnal föltevé magában, hogy hatalmának hasznát
fogja venni. Méltóságos tekintetet vetvén tehát a nagyvezérre, kérdezé,
van e neki valami mondanivalója.

„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagy vezér, – az emirek, vezérek és a
többi országos tisztek, kiknek ülésök és szavok van felséged
tanácsgyülésében, az ajtó előtt vannak s csupán azon pillantatot várják,
hogy engedje meg felséged belépniök s szokott tisztelkedésöket
megtenniök.“ Abu Hasszán azonnal parancsolá, hogy nyissák ki nekik az
ajtót. A nagyvezér a főajtónokhoz fordula, ki csak parancsolatra várt és
monda neki: „Főajtónok! az igazhitüek uralkodója azt parancsolja nekem,
hogy kötelességedet teljesitsd.“

Az ajtó megnyilt, s azon pillantatban beléptek az emirek, s az udvar
legfőbb tisztjei mindnyájan pompás diszruhákban, s a legszebb renddel
közelitettek a thrónus lábához és sorban mindegyik tiszteletet teve Abu
Hasszának, mint a chalyf személye előtt szoktak, egyik lábukkal
letérdelvén, s homlokukat a lábszőnyegre lehajtván és őtet a nagyvezér
utasitásából igazhitüek uralkodójának czimével köszöntvén. Melyek után
kiki illető helyére mene.

Ezen szertartás végződtével mindnyájan leülvén, mély csend következett.
Most a nagyvezér, ki még mindig a thrónus előtt álla, elkezdé különféle
ügyekről való jelentését, a mint sorban fel voltak nála jegyezve. Igaz
hogy ezen ügyek mind igen mindennapiak s csekély fontosságuak voltak. De
Hasszán mégis igen bámulatos módon viselte magát. Valóban csak egyszer
sem akadt meg, s egyiknél sem jött legkisebb zavarba is. A józan ész
sugalmai szerint mindenekről igen helyesen nyilatkoztatá ki magát; akár
az volt az eset, hogy valamit megadni, akár az, hogy megtagadni kellett.

Minekelőtte a nagyvezér jelentését elvégezte volna, Abu Hasszán
észrevevé a fenyitő birót, kit arczáról jól ismert. „Várj csak egy
pillantatig, – szakasztá félbe a nagyvezér jelentését, – a fenyitő
birónak egy szorgos parancsolatot kell adnom.“

A fenyitő biró, kinek szemei Abu Hasszánon voltak, s látá, hogy Abu
Hasszán különösen reá néz, alig hallá nevét emlittetni s helyéről
azonnal fölkelvén, tisztelettel járula a thrónushoz s annak lábánál
arczczal leborula. „Fenyítő biró, – monda neki Abu Hasszán, minekutána
fölkelt, – eredj tüstént s haladék nélkül a városnak ez s ez szakába, ez
s ez utczába. Ezen utczában van egy mecset, melyben egy imámot és négy
ezüstszin szakállú öreget fogsz találni. Fogasd meg ezen személyeket, s
mindenik öregnek talpára százat, az imáméra pedig négyszázat vágass
bikacsékkel. Aztán mind az ötöt ültesd külön-külön egy tevére és pedig
rongyba öltöztetve, s arczczal a teve farka felé forditva. Igy
hordoztasd meg őket a város minden szakaiban, és egy hirnökkel kiáltasd
előttök fenn szóval: Ez a büntetésök, kik a mások dolgaiba, melyekhez
semmi közök, ártják magokat s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy
szomszédaik családait nyugtalanitsák s köztök minden lehető galibát
szerezzenek!“

„Ezenkivül azt is akarom, hogy keményen meghagyd nekik, hogy a város más
szakába hordozkodjanak s megtiltsd, hogy abba soha többé ne is lépjenek,
a melyből most kiutasittattak. Mig majd az alügyelőd igy meghordoztatja
őket, te azalatt ide visszajöhetsz jelentést tenni parancsaim
végrehajtásáról.

A fenyitő biró kezét fejére tevé annak jeléül, hogy feje vesztése alatt
teljesiteni fogja a vett parancsolatot. Azután ujra leborula a thrónus
előtt, ismét fölkele és eltávozék.

Ezen nagy elhatározottsággal adott parancsolat annál nagyobb mulatságára
vált a chalyfnak, mivel belőle látá, hogy Abu Hasszán késedelem nélkül
használá az alkalmat az imám és a négy öregek megbüntetésére, mivel ez
vala a legelső, a mi chalyfi méltóságában eszébe jutott.

Azonban a nagyvezér folytatá jelentését, midőn a fenyitő biró
visszatérvén megjelenék, hogy bizományáról jelentést tegyen. Közelite a
trónushoz s a bevett szokás szerint leborulván, mondá Abu Hasszánnak:
„Igazhitüek uralkodója az imámot és a négy vénet azon mecsetben
találtam, melyet felséged megjegyzett; s annak bizonyságául, hogy a
felségedtől vett parancsolatot hiven teljesitettem, benyujtom ezennel
róla a jegyzőkönyvet azon városszakbeli több öregektől, mint tanuktól
aláirva.“ Egyszersmind kivonván kebeléből egy papirost, oda adá az
álchalyfnak.

Abu Hasszán elvevé a jegyzőkönyvet, s elolvasá egész a tanúk nevéig,
kiket mind igen ismert. Midőn elvégezé monda mosolygva a fenyitő
birónak: „Igen jól van; meg vagyok elégedve s köszönetet érdemlesz érte;
most megint ülj le. – Az ilyen álszentek, – monda aztán magában
megelégedett arczczal, – a kiknek eszökbe jutott tetteimet gáncsolni, s
a kik roszalák, hogy én becsületes embereket befogadtam s
megvendégeltem, megérdemlik ezen büntetést és gyalázatot.“ A chalyf, ki
őt szemmel tartotta, olvasá gondolatait, s maga is leirhatlan örömet
érze ezen jó kifizetésen.

Abu Hasszán erre a nagyvezérhez fordula. „Adass magadnak, – monda neki,
– a fő kincstárnokkal egy zsacskóba ezer darab aranyat, eredj vele azon
városszakába, melybe az előbb a fenyitő birót küldöttem, s add által
bizonyos Abu Hasszán anyjának, kit melléknéven korhelynek hinak. Ezen
embert e név alatt az egész környék ismeri s akárki is megmutatja házát.
Most eredj s jőj megint vissza.“

Dzsafár nagyvezér kezét fejére tevé annak jeléül, hogy engedelmeskedni
fog s a trónus előtt leborulván eltávozék, s a főkincstárnokhoz mene, ki
odaadá neki a zsacskót. Által véteté egy rabszolgával, ki őt kisérte és
elmene Abu Hasszán anyjához, otthon találá s mondá neki, hogy a chalyf
küldi ez ajándékot nem ereszkedvén további nyilatkozásba. Annál inkább
meglepetett az általa, mivel nem sejtheté, mi indithatta a chalyfot
iránta oly nevezetes ajándékra, és nem tudta, mi történt a palota
belsejében.

A nagyvezér távollétében a fenyitő biró tett jelentést többféle
ügyekről, melyek az ő hivatala körébe vágtak, s ez egész a nagyvezér
visszatértéig tartott. Mihelyt ez megint belépett a gyülési terembe s
Abu Hasszánt bizonyossá tette, hogy bizományában eljárt, bemene Mezrur a
heréltek feje, ki azonközben a palota belsejében vala, és intett a
vezéreknek, emireknek, és minden egyéb udvari tiszteknek, hogy a
tanácsgyülésnek vége van, és kiki eltávozhatik. Ezt meg is tevék,
minekutána a thrónus lábánál mély meghajtással elbucsuztak, és pedig
ugyanazon renddel, mely beléptek volt. Abu Hasszánnál senki sem maradt
csak a chalyf testőreinek tisztjei és a nagyvezér.

Abu Hasszán most nem maradt tovább a chalyf thrónusán, ugyanazon módon
leszállott, a mint fölmene tudniillik Mezrurtól, és egy más főherélttől
segélve, kik őtet hóna alatt megfogván, lesegélék s azon szobáig, a
melyből kijött volt, visszakisérék.

Mezrúr előtte mene, hogy utat mutasson neki, és a belső szobába vezette,
hol, az asztal már meg vala teritve. Az abba nyiló ajtót kitárták és
több heréltek előre siettek, hogy az énekesnéknek jelt adjanak az
álchalyf közelitéséről. Azonnal elkezdének ezek egy bájos hangversenyt,
mely Abu Hasszán előtt oly gyönyörünek tetszett, hogy örömében egészen
elragadtatott, s épen nem tudta, mit gondoljon mind erről. „Ha ez álom,
– szóla magában – meglehetős sokáig tart ezen álom. De nem lehet ez álom
– folytatá, – hiszen érzek, gondolkodom, látok, járok és hallok.
Akármint legyen is bennem, egészen istenre bizom magamat. De még sem
kételkedhetem, hogy valósággal az igazhitüek uralkodója vagyok. Hiszen
csak egy igazhitüek uralkodója van, kit ily fény környezhet, mely
körülem tündököl. Az a hódolás s tiszteletjelek, melyeket nekem tettek
és még most is tesznek, parancsaim, melyeket adtam, s a melyek
teljesittettek, – mindez eléggé bizonyitja azt.“

Végre bizonyosnak tartá Abu Hasszán, hogy ő chalyf s igazhitüek
uralkodója, s teljesen meggyőződött róla, magát egy pompás s tágas
teremben látván. S mindenfelől arany s a legelevenebb szinpompa
ragyogott elébe. Hét karénekesnő, egyik szebb a másiknál, vevék körül
ezen termet, és hét aranykoronagyertyatartó függött le különböző
helyeken a boltszinről, melyre oly mesterséggel volt arany és azúr
rakva, hogy csodálatos hatást teve. Közepett egy asztal álla, megrakva
nagy aranytálakkal, melyek a teremet fűszerek és ambra illatával tölték
el, melyekkel a hús készitve vala. Hét igéző szépségü gazdag és fényes
ruházatu fiatal leányka állott az asztal körül. Mindeniknek egy legyező
volt kezében, melylyel Abu Hasszánra, mig az asztalnál üle, szellőt
lengettek.

Ha volt valaha boldog halandó, Abu Hasszán vala az, midőn e pompás
terembe lépett. Minden lépten megállott, hogy mindazon szép portékákat,
melyek szemeinek kinálkoztak, ideje legyen megvizsgálni. Minden
pillanatban majd jobbra, majd balra fordult, – a chalyf nagy
mulatságára, ki őt figyelemmel szemlélte. Végre a terem közepére ére s
asztalhoz üle. A hét szép leány, kik ott körülállottak, azonnal
elkezdének legyezőikkel szellőt hajtani reá. Megszemlélé őket
egymásután, s csodálván, mily kellemmel végzik ezen foglalatosságot, s
azután monda nekik kegyes mosolylyal, ugy véli, hogy egy is elégséges
volna reá annyi hüset hajtani, a mennyire szüksége van; azért kivánja,
hogy a többi hat üljön le vele az asztalhoz, három jobbról, három
balról, hogy őt mulassák. Az asztal kerek vala, – Abu Hasszán körösleg
ülteté őket, hogy akármerre fordul is pillantata, kellemes és vonzó
tárgyra akadjon.

A hat leány engedelmeskedék és az asztalhoz ülének. De Abu Hasszán
csakhamar észrevevé, hogy iránta való tiszteletből nem esznek. Ez
alkalmat ada neki arra, hogy maga rakott eléjökbe s igen nyájas
kifejezéssel kinálta, sőt erőltette őket az evésre. Kérdé azután őket,
mi nevük, s mindegyik kielégité uj vágyát. Neveik ezek valának:
Alabastrom nyak, Klárisszáj, Holdvilág, Napfény, Szemlegelő, Szivkéj.
Ugyanazon kérdést tevé a hetediknek is, ki a legyezőt tartá s ez felele,
hogy Méznád. Azon csinosságok, melyeket mindegyikök monda, mutaták, hogy
igen sok elméje van, s nem lehet képzelni, mennyire nevelte ez a
chalyfnak felőle jó vélekedését, ki mindent hallott, a mit szólottak.

Látván a szép hölgyek, hogy Abu Hasszán már nem eszik, szóla közülök
egyik az asztalnál udvarló heréltekhez: „Az igazhitüek uralkodója a
csemegéző terembe akar menni, hozzatok egy mosdómedenczét.“ Egyszersmind
fölkelvén mindnyájan az asztaltól, egyik egy aranycsészét veve el a
heréltek kezéből, másik egy arany mosdómedenczét, a harmadik egy kendőt.
Aztán térdre bocsátkozának Abu Hasszán előtt, ki még ott üle, s
odanyujták neki a mosdóvizet. Midőn megmosdott, fölkele, s azon
pillanatban fölvoná egy herélt az ajtó kárpitját s kinyitá egy másik
terem ajtaját, melybe mennie kellett.

Mezrúr, ki Abu Hasszánt egy pillanatra sem hagyá el, előtte mene s egy
terembe vezeté, mely szintoly tágas vala mint az előbbi, de több nagy
mesterek különféle festményeivel s mindennemü ércz-diszedényekkel,
lábszőnyegekkel, s drága butorokkal egészen más módon volt fölékitve.
Ezen teremben más hét karénekesné állott, kik mihelyt Abu Hasszán
megjelent, oly zengeményt kezdének. A terem egyébiránt más hét nagy
korona gyertyatartóval ékeskedett, s középett az asztal más hét nagy
aranycsészével volt megrakva, melyekben az évszak legszebb s
válogatottabb gyümölcsei lángoszlopmódra voltak feltornyozva, s körül
más hét fiatal leányka állott legyezővel, kik az előbbieket szépségben
még fölülmulták.

Az ujdonuj tárgyak Abu Hasszánt még nagyobb csodálkozásra ragadák, ugy
hogy megálla, s a bámulásnak és meglepetésnek minden jeleit adta. Végre
az asztalhoz mene s minekutána hozzá ült, s a hét leányt egymásután
megnézte, nem tudván, melyiknek adja közülök az elsőséget, parancsolá
nekik, hogy mindegyik tegye le a legyezőt, üljön le az asztalhoz és
egyék vele, mert ugy vélé, a hőség nem oly nagy, hogy szolgálatjukra
szüksége volna.

Midőn a szép hölgyek Abu Hasszán jobbjára s baljára leültek,
mindenekelőtt azt akará tudni, hogy hivják őket; s megérté, hogy egészen
más neveik vannak, mint az előbbi terembeli hét szépnek, s hogy
mindegyik név alatt valami lelki vagy szellemi tulajdont jegyez,
melylyel egyik a másiktól különbözik. Ez rendkivül tetszett neki, s
elmés észrevételekkel jelenté azt ki, melyeket azon alkalommal teve,
midőn sorban mindenik csészéből gyümölcsöt osztogatott nekik. A chalyf,
ki minden tetteire s szavaira figyelmezett, mind inkább örült rajta,
hogy benne oly emberre talált, ki neki mulatságára vál s oly sok
alkalmat nyujta, hogy őt egészen kiismerhesse.

Midőn Abu Hasszán minden gyümölcsből, mely a csészékben vala, tetszésére
evett volna, fölkele. Mezrur ki nem távozott mellőle, azonnal megindult
előre s egy harmadik terembe vezette, mely szintoly pompásan volt
felczifrázva, kiékesitve és butorozva, mint a két előbbi.

Abu Hasszán abban más hét hangászkart talála és más hét szépet egy
asztal körül, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben a
legkülönfélébb szinü és alaku lefőzöttek voltak. Uj bámulással
tekintgetvén mindenfelé, közelite az asztalhoz a hét hangászkar kellemes
zengése közben, melyek azonnal elhallgatának, mihelyt leült. A hét
leányka hasonlólag leült mellé parancsolatjára, s nem kedveskedhetvén
nekik ugy, mint az előbbieknek azáltal, hogy maga rakott volna elejökbe,
kéré őket, hogy válaszszanak maguk ezen befőzöttekből izlésük szerint.
Tudakozá nevüket is, mely különfélesége miatt nem kevésbbé tetszett
neki, mint a többi szépeké, s egyszersmind uj tárgyat ada neki velök
beszélni, s csinosságokat mondani nekik, melyek azoknak szintannyi
örömet okoztak, mint a chalyfnak, ki mindabból, a mit beszéltek, semmit
sem szalasztott el.

A nap már végére hanyatlék, midőn Abu Hasszán a negyedik terembe
vezettetett. Ez is mint az előbbiek, a legpompásabb és drágább
butorokkal volt fölékesitve. Volt benne hét nagy korona-gyertyatartó
aranyból, égő viaszgyertyákkal s az egész terem töménytelen sok
gyertyával volt fölvilágitva, melyek bámulandó és meglepő hatást
okoztak. A három előbbiben semmit sem lehetett ehhez hasonlót látni,
mivel nem vala reá szükség. Abu Hasszán továbbá ezen utolsó teremben is,
mint a három korábbiban, hét uj hangászkart lele, melyek még
kellemesebben éneklettek és játszottak, mint az előbbiek, s még nagyobb
vigságot látszottak deriteni. Láta itten hét más leányt is, kik egy
asztal körül állottak, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben
czukros ostya, mindenféle száritott gyümölcs és más egyéb volt, a mi
italra ingerelt. Azonban egyet olyat látta itt Abu Hasszán, a mit a
többi termekben nem látott: tudniillik egy táczán hét ezüstpalaczkot
tele a legdrágább borral és két gyönyörü mivű kristály-ivópoharat
mindenik palaczk mellett.

Mindaddig, tudniillik a három első teremben csupán vizet ivott Abu
Hasszán – azon szokáshoz képest, melyet Bagdádban mind a nép között s a
felsőbb rendeknél, mind a chalyf udvarában is megtartottak, hol
rendszerint csak este isznak bort. Mind azok, kik másképen cselekszenek,
dőzsölőknek tartatnak, s fényes nappal nem merik magukat mutatni. Ezen
szokás annál dicséretesebb; mivel nappal egész eszére van az embernek
szüksége, hogy dolgaihoz láthasson, s mivel ha csupán este isznak bort,
fényes nappal soha sem látni a város utczáin ittasokat, kik
rendetlenséget okoznának.

Abu Hasszán tehát belépett a negyedik terembe s közelite a táblához.
Midőn hozzá ült, sokáig gyönyörüségbe s a hét szép leányka bámulásába
merülve maradt, kik körötte állottak, s a kiket még sokkal szebbeknek
talált, mint az előbbi terembelieket. Kivánta mindegyiknek nevét tudni.
De a hangszerek zaja, s kiváltképen a kézi dobé, melyet minden karnál
vertek, nem engedé szóhoz jutni; tapsola tehát tenyerével, hogy jelt
adjon a megszünésre; s azonnal mély csend támadt.

Most azon szépet, ki jobbról legközelebb állott hozzá, kézen fogá, maga
mellé leülteté, czukros ostyát nyujta neki és kérdezte, hogy hiják?
„Igazhitüek uralkodója, – felele a szép, – nevem Gyöngypamat.“ –
„Valóban, – felele Abu Hasszán, – nem lehetett volna reád illőbb s
becsednek megfelelőbb nevet adni. Azonban anélkül, hogy azt, ki neked e
nevet adta, legkissebbé is gáncsolni akarnám, azt találom mégis, hogy
szép fogaid a világ minden gyöngyeit, még a legszebb vizüeket is, sokkal
fölülmulják. Tehát Gyöngypamat, – folytatá, – mivel már ez a neved, légy
oly szives, végy onnan egy poharat s tölts nekem szép kezeddel innom.“

A szép azonnal oda mene a palaczkokhoz, s egy tele pohár borral jött
vissza, melyet Abu Hasszánnak a legfinomabb móddal nyujta által. Nagy
örömmel vevé ez el s gyengéden tekintvén reá, igy szóla hozzá:
„Gyöngypamat, most a te egészségedért iszom, s kérlek, – hogy te is
tölts magadnak s igyál az enyémért.“ Az odaszaladt a palaczkokhoz s
visszajöve egy pohárral; de minekelőtte ivott volna, egy dalt énekle,
mely Hasszánt mind tartalmának ujsága, mind szavának varázsa által,
melylyel a hölgy azt éneklé, örömre ragadta.

Minekutána Abu Hasszán ivott, kiválogata holmit a csészékből s egy
másiknak nyujtá azon szépek közül, kit szinte leültete maga mellé. Ettől
is kérdezé, hogy hiják? Az mint mondá, Hajnalcsillag vala neve. „Szép
szemeidnek, – felele ő, – több fényök és tüzök van, mint azon
csillagnak, melynek nevét viseled. Jer s tedd nekem azon örömet, igyál
velem.“ Ez megtevé és pedig a legcsinosb módon. Hasonlóan bánt a
harmadikkal is, kinek Napvilág volt neve, s igy tovább mind a héttel,
kik neki a chalyf nagy mulatságára mindnyájan töltöttek inni.

Minekutána Abu Hasszán annyi pohárral ivott, a hány ifju leányka vala
ottan, az első közülök a Gyöngypamat oda mene a palaczkokhoz, foga egy
poharat, tele tölté borral, nehány csipetet vete bele azon porból,
melyet a chalyf tegnap használt, s oda nyujtá Abu Hasszánnak ezen
szavakkal: „Igazhitüek uralkodója, kérem felségedet egészségére nézve,
fogadja el még e poharat, s ivás előtt hallgasson meg kegyelmesen egy
dalt, mely, a mint magamnak hizelkedem, nem fog kedvetlenségére lenni.
Még csak ma végeztem be és senki előtt sem éneklettem el.“

„Szivesen megadom e kegyelmet, – monda neki Abu Hasszán, elvévén kezéből
a poharat, – s meg lévén győződve, hogy egy ily szép leány, mint te
vagy, csak kellemes és elmés dalokat költhet, mint igazhitüek uralkodója
parancsolom, hogy azt énekeld el nekem.“ A szép azonnal foga egy lantot,
játszék s a hangszer mellett oly helyességgel, kellemmel és kifejezéssel
énekelt, hogy Abu Hasszán elejétől fogva mind végig örömben uszott. Oly
szépnek találá azt, hogy ujra ismételteté vele s szintannyi gyönyörrel
hallgatta, mint először.

Midőn a szép elvégezte, Abu Hasszán érdeme szerint meg akarván őt
dicsérni, előbb egy hajtókára kiivá a poharat, azután a leányka felé
forditá arczát, hogy vele szóljon, de abban a bevett por által
meggátoltatott, mely oly hirtelen hata, hogy száját csupán dadogásra
nyithatta föl. Azonnal becsukódtak szemei is, lehajtá fejét az asztalra,
mint egy álomba merült, s oly mélyen aludt, mint a mult napon e tájban,
midőn a chalyf ugyanazon port adá be neki. E pillanatban egyik a
leánykák közül, kik mellette állottak, gondosan felfogá a poharat,
melyet kezéből kiejtett. A chalyf, ki ezen egész tréfán nagyobb
mulatságot talált, mint reménylette, s ki ez utolsó jelenést is látta
szintugy mint az előbbieket, most előjöve rejtekhelyéről, s megjelent a
teremben, örvendvén rajta, hogy ötlete oly jól diszlett. Parancsolá
először, hogy Abu Hasszánról huzzák le a ruhát, melybe reggel
felöltöztették, s a helyett megint azt adják reá, mely a mult napon volt
rajta, midőn az őtet kisérő rabszolga a palotába hozta. Egyszersmind
hivatván ugyanazon rabszolgát, midőn odament, monda neki: „Nesze fogd
ezen embert és vidd vissza csendesen házába szófájára, s elmeneteledkor
hadd nyitva az ajtóját.“

A rabszolga fölfogá Abu Hasszánt, kivivé a rejtett ajtón a palotából, s
házában, a mint a chalyf parancsolta, letevé és sietve visszatért, hogy
számot adjon neki arról, a mit cselekedett. „Abu Hasszán, – szóla erre a
chalyf, – azt kivánta, hogy bár csak egy napig lehetne chalyf, hogy a
városszakabeli mecset imámját és a négy Seichet vagy öreget, kiknek
magukviselete nem tetszik neki, megbüntethesse. Ebben módot szereztem
neki, s megelégedhetik vele.“

Abu Hasszán szófáján, melyre a rabszolga letette, másnap fél délig
elalvék s nem ébredt föl előbb, mig a por, melyet utolsó poharába
vetettek, erejét elvesztette. Ekkor fölveté szemeit, s nem kevéssé
ütközött meg, hogy megint szobájában látá magát. „Gyöngypamat,
Hajnalcsillag, Klárisszáj, Hajnal, Holdvilág!“ Kiálta hangosan,
mindegyiket a palota szépei közül, kik körötte valának, a mennyire
emlékezék, nevén szólitván. „Hol vagytok? Jertek ide!“

Abu Hasszán egész erejéből kiáltozott. Az anyja szobájába meghallván
őtet, tüstént oda szalada kiáltására, és szobájába lépvén, kérdezé: „Mi
bajod édes fiam. Mi talált?“

E szavakra fölemelé Abu Hasszán fejét, s kevélyen és megvetőleg
tekintvén anyjára, kérdezé: „Jó asszony, kit hisz te fiadnak?“

„Tégedet! – felele az anyja nagy nyájasan. – Hát Abu Hasszán, nem az én
fiam vagy-e te? Az ugyan rendes volna, ha ily rövid idő alatt
elfelejtettelek volna.“

„Én a te fiad? Förtelmes vén banya, – felele Abu Hasszán, – nem tudod,
mit szólasz, te hazug vagy! Én nem vagyok Abu Hasszán, a kiről beszélsz;
én az igazhitüek uralkodója vagyok.“

„Hallgass édes fiam, – folytatá az öreg, – nincs eszed; őrültnek
tarthatnának, ha meghallanák.“

„Te magad vagy vén bolond, – felele Abu Hasszán; – de én nem vagyok
őrült, a mint állitod. Ujra ismétlem, hogy én az igazhitüek uralkodója s
a két világ urának földi helytartója vagyok.“

„Ah kedves fiam! – kiálta az anya. – Lehetséges-e, hogy ily szavakat
kell tőled hallanom, melyek ily nagy bolondságodat árulják el? Mi gonosz
szellem szállott meg s mondat veled ily beszédeket? Isten kegyelme
szálljon reád s szabaditson ki a sátán hatalmából. Te fiam Abu Hasszán
vagy, s én anyád vagyok.“

Minekutána mindent mondott volna, a mi csak eszébe jutott, hogy magához
téritse, s megmutassa neki, hogy tévelygésben van, igy szóla tovább:
„Hát nem látod, hogy ez a szoba, melyben vagy, a tied s nem egy
palotabeli szoba, a milyen az igazhitüek uralkodójához illenék, s hogy
ezt, a mióta világon vagy, soha sem cserélted el, hanem mindig nálam
laktál? Gondolj meg mindent jól, a mit neked mondok, s ne képzelj oly
dolgokat, melyek nincsenek s nem is lehetnek. Még egyszer mondom, kedves
fiam, gondolkozzál csak róla igazán.“

Abu Hasszán csendesen hallgatá anyjának ezen intéseit, lesüté szemét,
kezét fejére támasztá, mint a ki magába tér, hogy annak valóságát, a mit
lát és hall, megvizsgálja. „Ugy hiszem; hogy igazad van, – monda néhány
pillanat mulva, mint egy mély álomból ébredvén föl, de helyzetét meg nem
változtatván; magamnak is ugy tetszik, hogy Abu Hasszán vagyok, s te
anyám vagy, és ez az én szobám. Még egyszer mondom, – szóla tovább
szemét reá vetvén s mind arra, a mi pillantata elébe akada, – én Abu
Hasszán vagyok, nem kételkedem tovább rajta s nem foghatom meg, hogyan
verhettem ezen képzeletet fejembe.“

Az anya már valóban azt vélte, hogy fia észháborodásából, melyet ő
valamely álomnak tulajdonitott, kigyógyult; sőt már nevetkezni is akart
vele rajta és álmát tudakozni, midőn az hirtelen fölüle s reá féloldalt
tekintvén, fölkiálta: „Te vén banya, vén boszorkány, nem tudod mit
beszélsz; sem én nem vagyok fiad, sem te az én anyám. Te csalatkozol s
engem is el akarsz ámitani. Mondom neked, hogy én az igazhitüek
uralkodója vagyok s te nem fogod velem az ellenkezőt elhitetni.“

„Kérlek édes fiam, ajánld magadat Istennek és szünjél meg ilyen
beszédektől, hogy az ég meg ne büntessen. Majd elmondom mi történt
tegnap városszakunkban mecsetünk imámján s a négy seich szomszédinkon. A
fenyitő biró elfogatá őket s szeme előtt mindegyikre nem tudom hányat
vágatván a bikacsékkel, egy hirnökkel kikiáltatá, hogy ez azoknak
büntetése, kik oly dolgokba avatják magokat, melyekhez semmi közök, s
kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait
nyugtalanitsák. Végre ezen hirdetéssel meghordoztatá őket a város minden
részeiben s megtiltá nekik, hogy soha többé ezen városszakba ne
lépjenek.“

Abu Hasszán anyja nem képzelhetvén, hogy fiának azon kalandban, melyet
beszéle, valami része lehessen, készakarva forditá a beszédet másra s
ezen történet elbeszélését oly eszközül tekinté, mely által őt
tévelygéséből kiragadhatja.

De épen ellenkezőleg ütött ki. A helyett, hogy ez azon gondolatot, hogy
az igazhitüek uralkodója, eloltotta volna, ezen beszéd arra szolgált,
hogy azt újra föléleszsze s még mélyebben képzeletébe nyomja, úgy hogy
az teljes bizonysággá vált.

Tehát mihelyt ezen beszédet hallá Abu Hasszán, azonnal felele: „Igy hát
én sem fiad, sem Abu Hasszán nem vagyok, hanem valósággal az igazhitüek
uralkodója; a szerint a mit magad beszélsz, nem kételkedhetem tovább
rajta. Értsd meg tehát, hogy az imám és a négy seich parancsomra
szenvedték azon büntetést, melyet mondál és igy én, mondom neked,
valósággal igazhitüek uralkodója vagyok; azért szünjél meg azt papolni
előttem, hogy ez csupa álom. Én nem alszom, akkor is szintoly ébren
valék, mint e pillanatban, midőn veled szólok. Örülök rajta, hogy te is
bizonyitod azt, a mit nekem erről a fenyitő biró jelentett, kire a
dolgot biztam volt, azaz hogy parancsom pontosan teljesittetett, s annál
inkább örülök rajta, mivel ezen imám és a négy seich valóságos
képmutatók. Csak azt szeretném tudni, ki hozott engem ide. Azonban
istennek hála annyi bizonyos, hogy én valósággal igazhitüek uralkodója
vagyok, és semmi ok sem fog meggyőzni az ellenkezőről.

A anya, ki sem nem sejthette, sem csak nem is gondolhatta, miért állitja
azt fia oly erősen és bizton, hogy ő az igazhitüek uralkodója, már épen
nem kételkedék benne, hogy eszét elvesztette, mivel oly dolgokat hallot
tőle, melyek ő előtte hihetleneknek tetszettek, noha Abu Hasszán előtt
igen jó alapon látszottak állani. E véleménynyel lévén, igy szóla hozzá:
„Kedves fiam! én imádkozom istennek, hogy könyörüljön meg rajtad.
Szünjél meg oly beszédektől, melyek minden emberi ész nélkül valók. Térj
istenhez s könyörögj neki, hogy bocsásson meg s tegye veled azon
kegyelmet, hogy megint okos ember módjára szólhass. Mit mondanának rólad
ha igy hallanának beszélni? Nem tudod-e, hogy a falaknak is fülök van?“

A helyett, hogy ezen szép intések Abu Hasszán lelkét lecsillapitották
volna, még inkább fölboszantották őtet. Fölcsattana anyja ellen s monda
neki: „Banya! már parancsoltam egyszer, hogy hallgass; ha most még egy
szót szólsz, fölkelek és ugy bánom veled, hogy egész életedben megérzed.
Én chalyf vagyok, az igazhitüek uralkodója, s el kell nekem hinned, ha
én mondom.“

A jó asszony látván, hogy fia a helyett hogy eszére térne, mind inkább
elveszti azt, most egészen sirásnak és jajgatásnak adá magát, arczát s
mellét verdesé, s oly szavakat ejte, melyek fia elmeháborodásán
fájdalmát és szomoruságát árulák el.

Abu Hasszán a helyett, hogy lecsendesedett s anyja könyein megilletődött
volna, annyira elfeledé magát, hogy az iránta való természeti
tiszteletet is félretevé. Fölugrék, botot ragada s fölemelt karral
mintegy őrült mene neki. „Átkozott banya, – kiálta őrjöngésében oly
hangon, mely anyján kivül akárkit is megijesztett volna; – mondd meg
nekem mindjárt, ki vagyok én?“

„Édes fiam, – felele anyja, meg nem ijedvén és szeretettel tekintvén
reá; – nem hihetem, hogy az Isten annyira elhagyott volna, hogy szülődet
és tennen magadat ne ismerd. Én nem ámitalak, midőn azt mondom, hogy
fiam Abu Hasszán vagy, s hogy igen balul tészsz, oly czimet
tulajdonitani magadnak, mely csupán a te és én uramat és fejdelmemet
Harun Arresyd chalyfot illeti, ki még azonfölül mindkettőnket engem is
és téged jótételekkel tetéz, mint azon ajándék bizonyitja, melyet tegnap
küldött számomra. Mert tudd meg, hogy Dzsafár nagyvezér tegnap
személyesen fáradt ide engem fölkeresni, s egy zsacskóban ezer aranyat
ada kezemhez, azt mondván, hogy imádkozzam istenhez az igazhitüek
uralkodójáért, ki nekem ez ajándékot küldi; s valjon ezen ajándék nem
inkább számodra van-e, mint az enyémre, ki már csak néhány napig
élhetek?

E szavaknál nem tartóztathatá magát Abu Hasszán. A chalyf ajándékának
közelebbi környülményei, melyeket anyja közlött vele, azt mutaták neki,
hogy nem csalatkozik s még inkább elhitették vele, hogy ő valósággal
chalyf, mivel hiszen a vezér csak az ő parancsára vitte oda a zsacskót.
„Ládd te vén boszorkány! – kiálta; – hát elhiszed-e már, ha azt mondom,
hogy én voltam az, ki neked Dzsafár nagyvezértől az ezer aranyat
küldöttem, ki csupán a neki adott parancsomat teljesitette? De te a
helyett hogy nekem hinnél, csupán ellenmondással s annak megátalkodott
állitásával akarsz megzavarni, hogy én fiad vagyok. De nem hagyom tovább
büntetlenül gazságodat.“ E szavakat mondván iszonyu dühében oly
emberietlen volt, hogy a kezében lévő bottal kegyetlenül megtagolta.

A szegény anya, ki nem hitte, hogy fia a fenyegetődzésről oly hamar
verekedésre vetemedjék, a legelső ütésnél elkezde teljes erejéből
segitségért kiáltozni. De Abu Hasszán mig a szomszédok oda szaladtak,
nem szünt meg azt verni, minden ütésnél ezt kérdezvé: „Hát igazhitüek
uralkodója vagyok-e?“ Melyre az anyja mindenkor nagy szivességgel ezt
felelé: „Te az én fiam vagy.“

Abu Hasszán dühe egy kicsit csillapodni kezde, midőn a szomszédok
szobájába szaladtak. A legelső, ki belépett azonnal közükbe ugrott s
kirántván a botot kezéből, monda neki: „Mit csinálsz Abu Hasszán? Hát
ennyire kivetkeztél-e eszedből s minden isteni félelemből? Bátorkodott-e
valaha egy jó nevelésü gyermek, mint te vagy, kezét anyja ellen
fölemelni, s te nem szégyenlesz a tieddel, ki téged oly szivesen szeret,
igy bánni?“

Abu Hasszán, ki még habzott dühében, hallgatva nézett arra, ki vele
szólt s a többi oda érkezett szomszédokra bizonytalan szemet vetvén,
kérdezé: „Kicsoda az az Abu Hasszán a kiről szóltok? Engem értetek-e
ezen név alatt?“

E kérdésre a szomszédok egy kissé megütközének. „Hogyan? – viszonza az,
ki először szólott; – hát nem akarod ezen asszonyt annak ismerni, ki
téged nevelt s kinél azóta mindig laktál, egy szóval, nem akarod
anyádnak ismerni?“ – „Te szemtelen vagy, – felele Abu Hasszán; –
szintoly kevéssé ismerem őtet, mint téged, s nem is akarom ismerni. Én
nem vagyok Abu Hasszán, hanem az igazhitüek uralkodója vagyok, s ha még
nem tudjátok, majd megtanittatlak reá a magatok kárával.“

Abu Hasszánnak e beszédére nem kételkedtek többé a szomszédok
elmeháborodásáról, s hogy anyját megint ne bánthassa, megragadák minden
ellentállása mellett s megkötözék jó erősen karját, kezét és lábát. Noha
már most oly állapotban vala, hogy nem egy könnyen árthatott volna, még
sem vélték tanácsosnak anyjával egyedül hagyni. Ketten a társaságból
eltávoztak, szaporán a bolondok házához mentek, s a fölvigyázónak
értésére adták a történetet. Ez a szomszédokkal együtt számos embereitől
kisérve lánczokkal, kézbilincsekkel s egy bikacsékkel tüstént oda mene.

Abu Hasszán, ki semmit sem várt kevésbbé ezen rettenetes készületeknél,
ezen emberek oda érkeztével minden erejéből erőlködött köteleitől
megszabadulni; de a bolondok fölvigyázója vévén a bibacséket, két vagy
három kemény csapással a vállára, mindjárt észre hozta. Ezen bánás oly
jó hatást tett Abu Hasszánra, hogy mérséklé magát s a bolondok
fölvigyázója és emberei azt tehették vele, a mit akartak. Meglánczolák,
kezét s lábát bilincsbe tették, s midőn készen valának, kihurczolák
házából s a bolondok lakába vezették.

Mihelyt az utczára ért Abu Hasszán, azonnal egy csoport nép fogá körül.
Egyik öklözte, másik pofozta, a többiek szidalmazták, ugy bánván vele,
mint egy esztelennel, bolonddal és őrülttel.

Mind ezen gonosz bánás mellett is igy szóla: „Nincs nagyság és erő, csak
a legfőbb s mindenható Istenben! Engem őrültté akarnak tenni, noha józan
észszel birok: én azonban elszenvedem e szégyent s gyalázatot Isten
irgalmáért.“

Abu Hasszánt igyen vezették a bolondok házához. Helyet rendeltek neki és
egy vas kalitkába zárták. De minekelőtte belecsukták volna, a
fölvigyázó, ki az ilyetén erőszakos bánáshoz már egészen neki volt
keményedve, avval köszönté, hogy a hátára és vállára valami ötvent vert
kegyetlenül bikacsékkel, s három hétnél tovább mindennap ily számu
ütlegekkel vendéglé, mindenkor ezt ismételvén: „Térj eszedre s mondd
meg, még igazhitüek uralkodója vagy-e?“ „Nincs szükségem jó tanácsodra,
– felele Abu Hasszán; – én nem vagyok bolond; de ha azzá lennék, semmi
sem ejthetne inkább ezen szerencsétlenségbe, mint ütlegeid, melyekkel
rajtam kegyetlenkedel.“

Abu Hasszán anyja azonban rendesen mindennap meglátogatá fiát. Nem
tartóztathatá magát a sirástól, midőn őt testben s erőben igy fogyni
látá, s szenvedett fájdalmain hallá panaszkodni és sohajtozni. Valóban,
válla és háta kékre, zöldre volt verve, s nem tudta, melyik felére
forduljon és feküdjék, hogy nyugalmat találjon; ezen utálatos helyen
való fogsága alatt több izben le is hámlott a bőre. Anyja vigasztalni
akará s kitapogatni, valljon képzelt chalyfi méltósága iránt még mindig
oly véleménynyel van-e? de valamikor fölnyitá száját, hogy ezen tárgyat
érdekelje, mindenkor boszusan letorkolá, ugy hogy kénytelen vala vele
fölhagyni s megátalkodottsága miatt vigasztalatlanul térni haza.

Azon mély és hatalmas benyomások, melyek azon napról maradtak Abu
Hasszán lelkében, midőn a chalyf diszruhájában látá magát, annak minden
dolgait végezte; hatalmát gyakorolta s szintoly engedelmességre talált,
mint a chalyf, ezen behatások, melyek fölébredtekor azt rémlették
előtte, hogy ő valósággal az, s melyek oly régóta tarták ezen
tévedésben, lassankint kezdének kikopni lelkéből.

„Ha valóságos chalyf és igazhitüek uralkodója volnék, – szóla néha
magában, – miért voltam fölébredtemkor szobámban s szokott ruházatomban?
Miért nem látám többé a heréltek fejét, a többi herélteket s azon
temérdek sok szép hölgyet köröttem? Miért hagytak volna el Dzsafár
nagyvezér, kit lábaimnál láték, a sok emir, a tartományok helytartói s a
többi udvarnokok, kiktől körülvéve láttam magamat, – egyszerre?
Bizonyára ha legkisebb hatalmam volna is rajtok, már régen
kiszabaditottak volna e nyomoru állapotból, melyben vagyok. De minden
csupa álom volt. Már el kell hinnem. Igaz, hogy parancsoltam a fenyitő
birónak, hogy az imámot s tanácsosait a négy öreget büntesse meg;
továbbá meghagytam Dzsafár nagyvezérnek, hogy az anyámnak ezer darab
aranyat vigyen: s parancsaim teljesittettek. Ez megint kétségbe hoz, és
meg nem foghatom. De hány egyéb dolog is nincs, melyet szinte meg nem
fogok és soha sem is fogandok meg? Ebben tehát Isten kezébe adom
magamat, ki mindent tud s mindent ismer.“

Abu Hasszán még egészen ezen tünődésekben s gondolatokban merengett,
midőn anyja belépe. Midőn oly soványnak s kiaszottnak látá, könyei
bővebben megáradának, mint eddig akár mikor. Zokogása közben köszönté
őtet szokott üdvözletével, s Abu Hasszán most viszonzá azt legelőször
minden eddigi szokása ellen. Ezt az kedvező előjelenségnek vevé, letörlé
könyeit és szóla hozzá: „Hát édes fiam, hogy vagy? Minő állapotban van
lelked? Letettél-e már azon képzeletekről s beszédekről, melyeket neked
a gonosz szellem sugalt volt?“

„Kedves anyám, – felele Abu Hasszán nyugodtan, s oly hangon, melyből az
ellene tett vétkén való fájdalma nyilatkozott ki, – megismerem
tévelygésemet; de kérlek, bocsásd meg azon undok és iszonyu bűnt, melyet
ellened elkövettem. Szint ezért könyörgök szomszédimnak is a nekik
okozott botránkozás miatt. Engem egy álom csábitott el, de oly különös
és valószinü álom, hogy bizonyosnak állithatom, hogy akárki más is,
kivel az történt volna, szintugy megragadtatott volna tőle s talán még
nagyobb bolondságokra vetemedett volna, mint a melyeket tőlem láttatok.
Még most is ugy meg vagyok tőle zavarodva, hogy alig hitethetem el
magammal, hogy álom volt, ugy hasonlitott ahhoz, a mi ébren emberek közt
történik. Akármint legyen is, én álomnak tartom és ámulatnak s mindig is
annak fogom tartani. Meg vagyok győződve magam is, hogy nem azon álomkép
chalyf és igazhitüek uralkodója, hanem a te fiad Abu Hasszán vagyok.
Igen is egy oly anyjának fia vagyok, kit mindig tiszteltem egész azon
szerencsétlen napig, melynek emléke szégyennel tölt el, oly anyáé, kit
tisztelek s egész éltemben fogok tisztelni a mint illik.“

Ezen okos és értelmes beszédre a szomoruság, sajnálat és aggodalom
könyei, melyeket Abu Hasszán anyja régóta hullatott, öröm, vigasztalás
és kedves fia iránt, kit ujra megtalált, – viseltető szeretet könyeivé
változtak. „Kedves fiam, – kiálta egészen magán kivül, – midőn téged a
történtek után megint ily okosan hallak beszélni, szintoly örömben érzem
magamat, mintha ujra szültelek volna a világra. Elődbe akarom most
terjeszteni kalandodról való gondolatomat s egy körülményre foglak
figyelmeztetni, melyre eddig talán nem igen ügyeltél. Az idegen, kit
egykor este vacsorára hoztál, ugy ment el, hogy szobád ajtóját, a mire
pedig megkérted, be nem csukta s ugy hiszem, ez nyujtott alkalmat a
gonosz szellemnek, hogy szobádba férvén, téged azon iszonyu csábulásba
tegyen, melyben valál. Adj hálát az Istennek édes fiam, hogy attól
megszabaditott s könyörögj neki, hogy jövendőben őrizzen meg a gonosz
szellem incseleitől.“

„Eltaláltad szerencsétlenségem kutfejét, – felele Abu Hasszán, – épen
azon éjszaka volt ezen álmom, mely agyamat ugy megzavarta. Az idegen
kalmárt nyilván megkértem, hogy az ajtót maga után csukja be, s most
látom, hogy nem cselekedte. Meg vagyok már róla győződve veled együtt,
hogy a gonosz szellem az ajtót nyitva lelvén, bejött, s mindazon
képzeleteket verte a fejembe. Nyilván nem tudják Musszulban, a hovávaló
volt azon kalmár, a mit mi itt Bagdádban igen jól tudunk, hogy
tudniillik a gonosz szellem okozza mindazon rosz álmakat, melyek
bennünket éjszaka nyugtalanitanak, ha a hálószoba ajtaját nyitva hagyja
az ember. Mivel már Isten kegyelméből elmeháborodásomból, melyben valék,
teljesen kigyógyultam, kérlek Isten szerelméért s oly esdekelve, a mint
csak egy fiu kérhet egy ily jó anyát, mint te vagy, vigy ki oly
szaporán, a mint csak lehet ezen pokolból és szabadits ki ezen hóhér
kezei közül, ki, ha még tovább maradok itt, életemet kétségkivül
megröviditi.“

Abu Hasszán anyja egészen megvigasztalódván s megilletődvén rajta, hogy
fiát balgatag képzelgéséből teljesen kigyógyúlva látta, azonnal
elindula, fölkeresé a ház felvigyázóját, ki azt oda vitte s mindeddig
kormánya alatt tartotta. Bizonyossá tévén azt, hogy fia egészen eszén
van, bemene vele, megvizsgálá s szeme előtt szabadon bocsátá.

Abu Hasszán megtére házához s több napig otthon maradt, hogy egészségét
táplálóbb étkekkel állitsa helyre, mint a melyekkel eddig a bolondok
házában élt Azonban mihelyt erőhöz jött s a fogságában szenvedett
kinzásoknak nyomait nem érezte, elkezdé unni az estvéket úgy minden
társaság nélkül tölteni. Azért nem is késett előbbi életmódját
elkezdeni, azaz, mindennap elegendő eleséget szerezni, hogy estve egy
vendéget vacsorára hihasson.

Azon nap, midőn régi szokását elkezdé, tudniillik alkonyat felé a
bagdádi hid végéhez menni s a legelső idegent, kivel találkozék,
megszólitani s vacsorára híni, épen a hónap első napja vala, melyen, a
mint már mondottuk, a chalyf mindenkor mulatságból álruhában valamelyik
kapun ki szokott menni, hogy személyesen meglássa, nem történik-e valami
a jó rend ellen, melyet mindjárt uralkodása elején behozott.

Abu Hasszán alig ért oda s alig ült le egy padra a hid karfája mellett,
midőn a hid másik végéről a chalyfot szintúgy, mint először Musszuli
kalmárnak öltözve, ugyanazon rabszolgától kisérve, maga felé jőni látá.
Azt hivé, hogy minden szerencsétlenség, melyet szenvedett, egyedűl abból
származott, hogy ez a vélt Musszuli kalmár elmenetelekor a szoba ajtaját
nyitva hagyta, hideg borzadás futotta el ennek látására. „Isten őrizz, –
szóla magában, hiszen itt jő megint, ha nem csalódom, a varázsló, ki a
minap ugy megbabonázott!“ Rátámaszkodék tehát a karfára s orczáját a viz
felé forditá, hogy rá ne kelljen néznie, midőn mellette elmegy.

A chalyf a tréfát, melyet magának Abu Hasszánnal csinált, még tovább
akarván üzni, szorgosan megtudakozott mindent, a mit ez más napon
fölébredtekor mondott és csinált, s általában a mi haza érkezése óta
történt vele. A mit felőle hallott, valamint az a kemény vele bánás is,
melyet a bolondok házában szenvedett, nagy mulatságot okozott neki.
Mivel azonban igen nagylelkü és igazságszerető fejedelem vala, és Abu
Hasszánban, a mint vélé, olyan emberre talált, ki neki még sok
mulatságot szerezhetne, s mivel továbbá kételkedett benne, valjon a vélt
chalyfi méltóság letétele után, fogná-e Abu Hasszán előbbeni életmódját
folytatni, legjobbnak tartá, hogy őt megint magához vonhassa, a hónap
első napján ismét Musszuli kalmárnak öltözni, hogy szándékát annál
jobban végrehajthassa. Ő tehát csaknem azon pillanatban meglátá Abu
Hasszánt, melyben ez őtet, de mindjárt észrevette magaviseletéből, hogy
ez neheztel reá, s szándéka van előle kitérni. Azért is a hidkarfának
azon felére mene, hol Abu Hasszán ült. Közel érvén hozzá, lehajtá fejét
s szeme közé nézett. „Te vagy atyámfia Hasszán? – kiálta. – Üdvözlégy, s
engedd meg, hogy megöleljelek.“

„Én pedig – felele Abu Hasszán hidegen, nem is tekintvén a vélt Musszuli
kalmárra, – én nem üdvözöllek. Nincs szükségem sem köszöntésedre, sem
ölelésedre. Menj dolgodra.“

„Ejnye, – kérdé őt erre a chalyf – hát nem ismersz már? nem emlékezel
azon estvére, midőn most egy hónapja azt a becsületet tevéd velem, hogy
oly gazdagon megvendégeltél?“ – „Nem, – felele Abu Hasszán ugyanazon
hangon; – nem ismerlek s tudom, miről akarsz velem beszélni. Takarodjál,
mondom még egyszer, eredj dolgodra.“

A chalyf Abu Hasszánnak ezen gorombasága által nem hagyá magát
elijesztetni. Jól tudta ugyan, hogy Abu Hasszán többek közt azt is
törvényévé tevé, hogy valamely idegent egyszer megvendégel, nem tart
vele többé semmi közlekedést; Abu Hasszán ezt maga mondotta neki: de ugy
akará magát tettetni, mintha azt nem tudná. „Nem hihetem el, – szóla
tovább, hogy meg ne ismernél: nincs még nagy ideje, hogy egymást láttuk,
lehetetlen hogy oly könnyen elfeledhettél volna. Valaminek kellett
rajtad történni, a mi ezen idegenséget támasztá benned irántam. De
emlékezni fogsz, hogy én háladatosságomat a legjobb kivánságok által
nyilatkoztatám ki, sőt hogy bizonyos pontra nézve, mely igen sziveden
feküdt, befolyásomat ajánlottam, mely épen nem megvetendő.“

„Nem tudom, – felele Abu Hasszán, – minemü lehet befolyásod, s legkisebb
kedvem sincs azt próbára tenni; csupán annyit tudok, hogy jó
kivánataimnak nem volt egyéb sikere, mint hogy csaknem megbolondultam
bele. Azért még egyszer isten nevében kérlek menj dolgodra, s ne
boszants tovább.“

„Ah kedves atyámfia Hasszán, – felele a chalyf, és megölelé, – nem
szeretnék ily módon válni meg tőled! Mivel jó szerencsém ugy akarta,
hogy ismét találkozzam veled, még egyszer csak meg kell ugy vendégelned,
mint ma egy hónapja s még egy palaczk bort kell veled kiinnom engedned.“

„Azt ugyan épen nem teszem; – felele Abu Hasszán. – Annyi erővel még
csak birok magamon, hogy minden további együttlételt egy oly emberrel,
mint te vagy, ki csak szerencsétlenséget hoz az ember házába,
elkerüljem. Hiszem tudod a közmondást: Vedd válladra dobodat, és
takarodjál. Alkalmazd most magadra. Hát annyiszor kell ezt előtted
ismételnem? Isten veled! Már ugy is elég bajt hoztál reám, nem akarom
többé magamat afféléknek kitenni.“

„Édes jó barátom Abu Hasszán – folytatá a chalyf, és ujra megölelé, – te
oly keménységgel bánol velem, melyet épen nem vártam volna. Kérlek ne
folytass tovább ily sértegető beszédet ellenem, sőt ellenben légy
meggyőződve barátságomról, Tedd meg azt a szivességet s beszéld el
nekem, mi történt rajtad, nekem, ki csak jót kivántam s most is kivánok,
és szeretnék alkalmat lelni ennek tettel való bebizonyitására, hogy azon
szerencsétlenséget némileg helyrehozhatnám, melyet a mint mondod, reád
vontam, ha különben az valóban az én vétkem.“ Abu Hasszán engede végre a
chalyf szorgos kéréseinek, s maga mellé ültetvén, igy szóla hozzá:
„Hihetlenséged s tolakodásod végső próbára tevék türelmemet. Meg fogod
érteni abból a mit most beszélek, ha van-e okom reád panaszkodni.“

A chalyf leüle Abu Hasszán mellé, s ez elbeszélte neki mind azon
kalandokat, melyek vele a palotában lett fölébredése óta egész a második
fölébredéséig a maga szobájában történtek, és pedig mind ezt ugy
beszélte el neki, mintha egy igen élénk álom lett volna temérdek egyes
körülménynyel, melyeket a chalyf szintugy tudott mint ő, s melyek abban
azon tréfa mulatságát ujitották meg. Lefesté aztán előtte nagyitva azon
behatást, melyet ezen álom hagyott hátra lelkében, hogy ő chalyf s az
igazhitüek uralkodója volna. „Ezen behatás, – folytatá oly nagy
bolondságokba buktata, hogy szomszédaim kénytelenek valának mint egy
őrültet megkötözni, a bolondok házába vinni, hol oly módon bántak velem,
melyet valóban kegyetlennek, vadnak, s embertelennek lehet nevezni. De a
mi téged leginkább meg fog lepni, s a mit bizonyosan nem vársz, az, hogy
mind ez csupán hibád miatt történt rajtam. Emlékezni fogsz még azon
kérelmemre, melyet akkor tettem hozzád, hogy a szoba ajtaját jól bezárd.
Te azonban azt nem tetted, sőt ellenben nyitva hagyád, s igy a gonosz
szellem bejővén azon álmot verte fejembe, mely bármi kellemesnek tetszék
is előttem, mindazon szenvedéseket hozá reám, melyekről panaszkodom. Te
vagy tehát az oka, s te tartozol számot adni róla gondatlanságod miatt,
hogy én azon undok és iszonyu gonosz tettet követém el, hogy nem csak
kezemet emeltem föl anyámra, hanem csaknem annyira is vittem, hogy
lábaimnál adá ki lelkét, s csaknem anyagyilkosságot követtem el, s
mindezt oly ok miatt, melyen valahányszor eszembe jut, pironganom kell,
mivel tudniillik fiának nevezett, a mi valósággal vagyok s nem akart
elismerni igazhitüek uralkodójának, a minek magamat előtte kiadtam. Te
vagy továbbá oka azon botránkozásnak, melyet szomszédaimnak tettem,
midőn szegény anyám kiáltására odafutván, látták, hogy csaknem félig
agyonvertem; mely mind nem történt volna, ha te elmeneteledkor szobám
ajtaját a mint kértelek, gondosan becsuktad volna. Ugy akaratom ellen
házamba sem jöhettek volna, és igy, a min leginkább boszonkodom,
bolondságom tanui sem lehettek volna. Továbbá magam védelmében meg nem
ütöttem volna őket, s ők is engem nem vertek s nem kötöztek volna, hogy
a bolondok házába vezessenek s bezárjanak, a hol az egész idő alatt, mig
benn valék, mondhatom, nem mulasztották el mindennap jó sort verni rám
bikacsékkel.“

Abu Hasszán mindezen panasza okait nagy tűzzel s indulattal beszélte el
a chalyfnak. A chalyf jobban tudta, mint ő, mi történt vele, s örült
magában vig ötletének s ámitásának diszletén. Azonban az egész történet
hiv elbeszélését nem hallgathatá kaczagás nélkül.

Abu Hasszán azt hivén, hogy története inkább sajnálatot érdemel, s hogy
minden embernek annyi részt kellene rajta venni, mint neki, igen
boszankodott a vélt Muszuli kalmár ezen felkaczagásán. „Te még
kinevetsz? – monda neki, – hogy igy egyenesen szemem közé kaczagsz; vagy
talán azt gondolod, hogy tréfálok, holott egész komolysággal szólok
veled? Akarod-e szemmel látni annak bizonyságát, a mit mondék? Nézz ide
s mondd meg aztán magad, tréfálok-e?“ E szavaknál lehajlék s felfödözé
vállait és mellét s mutatá a chalyfnak a sebhelyeket és kék foltokat,
melyeket a sok verés okozott neki.

A chalyf nem nézheté ezt iszonyodás nélkül. Megszánta szegény Abu
Hasszánt, s nagyon sajnálta, hogy ennyire vitte tréfáját. Magába tére,
megölelé szivesen Abu Hasszánt, és mondá neki komolyan: „Kelj föl édes
atyámfia, kérlek; jer, menjünk házadhoz. Szeretném még ez estét veled
vigan tölteni. Holnap, ha isten akarja, majd meglátod, hogy minden igen
jól megy.“

Abu Hasszán eltökélett szándéka s tett fogadalma mellett is, hogy egy
idegent sem vendégel meg egyszernél többet, nem állhata ellent a chalyf
hizelgő unszolásainak, kit még mindig Muszuli kalmárnak vélt. „No nem
bánom, – monda neki, – de csak azon feltétel alatt, ha nekem esküvéssel
megfogadod, hogy házamból elmeneteledkor az ajtót bezárod, hogy a gonosz
szellem megint el ne jőjön, és agyamat meg ne rontsa, a mint már egyszer
cselekedett.“ A vélt kalmár mindent igére. Fölkelének s mindketten
utjokat a városnak vevék. Hogy Abu Hasszánt még inkább lekötelezze, igy
szóla a chalyf hozzá: „Légy hozzám bizalommal; én bizonynyal nem leszek
hitetlen, fogadom becsületemre. Azért is ne kételkedjél bizodalmadat egy
oly embernek ajándékozni, ki neked minden lehető szerencsét és
boldogságot óhajt, melynek sikerét majd meg fogod látni.“

„Én ilyest nem kivánok tőled; – felele Abu Hasszán röviden, – rá állok
unszolásodra, de elengedem minden jó kivánásaidat s Isten nevében
kérlek, ne mondj egyet is. Minden szerencsétlenség, mely eddig történt
velem, csupán az ajtó nyitvahagyásától s azon kivánságaidtól származik,
melyeket már előbb nyilatkoztattál előttem.“

„No jól van, – felele a chalyf, mosolyogván magában Abu Hasszán beteg
képzelődésén, – mivel ugy akarod, engedelmeskedem s megfogadom, hogy
soha sem kivánok neked semmit is.“ – „Már annak örülök, ha igy beszélsz,
– monda erre Abu Hasszán; – egyebet nem kivánok tőled semmit is, s
megelégszem, ha szavadat megtartod, a többit szivesen elengedem.“

Mig Abu Hasszán és a chalyf, kit rabszolgája kisért, igy beszélgettek,
észrevétlenül közelitettek rendeltetésök helyére. A nap már hanyatlani
kezdett, midőn Abu Hasszán házához értek. Ez azonnal szólitá anyját s
gyertyát hozatott. Azután kéré a chalyfot, hogy fogjon helyet a szófán
és melléje ült. Rövid idő mulva föladták a vacsorát, minekutána az
asztalt elejökbe tették. Ettek minden feszengés nélkül. Midőn elvégezték
az evést, Abu Hasszán anyja mindent elszedvén az asztalról, gyümölcsöt
raka föl és bort s csészéket teve a fia mellé; azután eltávozék s nem
jelent meg többé.

Abu Hasszán először magának töltött bort s azután a chalyfnak. Mindenik
öt vagy hat pohárral ivott s a mellett közönyös dolgokról beszélgettek.
Észrevevén a chalyf, hogy Abu Hasszán hevülni kezd a bortól szerelmi
történetekre forditá a beszédet, s kérdé Abu Hasszánt, szeretett-e
valaha?

„Édes atyámfia, – felele Abu Hasszán bizodalmasan, azt vélvén, hogy
magával hasonlóval beszél, – én a szerelmet, vagy ha ugy akarod nevezni,
a házasságot, mindig ugy tekintettem, mint jármot, melynek felvételére
soha sem volt kedvem. Ezen pillanatig, meg kell vallanom, csak az asztal
örömeit, jó ételt s kiváltképen jó bort, egyszóval a kellemes mulatságot
s jó barátokkal való összejövetelt szerettem. Mindazáltal bizonyossá
tehetlek, hogy sem a házasságtól idegen, sem a szerelemre érzéketlen nem
volnék, mihelyt oly hölgyet találnék, ki oly szép s szeretetreméltó
volna, mint azok, kiket azon éjjel láttam álmomban, midőn először valál
itt nálam és szerencsétlenségemre a szoba ajtót nyitva hagyád; oly
hölgyet, ki az estéket velem bor mellett töltené, énekelni tudna, egy
vagy több hangszert játszanék s engemet kellemesen tudna mulatni. Egy
szóval, ki csak arról aggódnék, hogy nekem tessék s engem fölvíditson.
Sőt azt hiszem, hogy közönyösségem az ily személy iránt a legnagyobb
ragaszkodássá változnék s vele igen boldogúl fognék élni. De hol
találnék ily hölgyet, a milyet most rajzolék, ha csak az igazhitüek
uralkodójának palotájában, vagy Dzsafár nagyvezér házában, vagy az udvar
leghatalmasb nagyainál nem, kiknek elég aranyuk s ezüstjük van, hogy
maguknak afféléket szerezhessenek? Azért hát inkább csak a boros
palaczknál maradok, ez olyan mulatság, mely kevésbe kerül s ezt kaphatok
szintoly jót, mint azok.“ E szavaknál fölvevé a csészét, bort tölte
magának és szóla a chalyfhoz: „Vedd föl csészédet, hogy neked is
töltsek; ne tunyálkodjunk ezen kedves gyönyörüséggel élésben.“

Midőn a chalyf és Abu Hasszán ittak volna, ujra igy szóla az első:
„Mégis nagy kár, hogy ily csinos ember, mint te vagy, ki nem idegen a
szerelemtől, ily rideg s elvonult életet él.“

„Én nem tartom áldozatnak, – viszonzá Abu Hasszán, – e nyugalmas életet,
melyet, a mint látod, folytatok, többre becsülni egy nő társaságánál, ki
talán elég szép sem volna, hogy nekem tetszhessék s azonkivül hibái s
rosz kedve által ezerféle boszúságot okozhatna.“

Jó tova vitték ezen tárgyról való beszélgetésöket, s midőn a chalyf azon
ponton látá Abu Hasszánt, a hol kivánta, ezt mondá neki: „Csak bizd
reám; mivel oly jó izlésed van, mint minden becsületes embernek, majd
találok én számodra, a mit kivánsz, a nélkül, hogy valamidbe kerülne.“
Egyszersmind fogá a palaczkot és Abu Hasszán csészéjét, melybe igen
ügyesen vete két csipetet azon porból, melyet már másszor is használt,
azután csordultig töltvén neki, odanyujtá és monda: „Nesze, idd ki előre
azon szépnek egészségéért, ki élted boldogságát teljesiteni fogja; ugy
hiszem, hogy megelégszel vele.“

Abu Hasszán elvevé mosolyogva a csészét, fejét csoválá és mondá: „No jó
szerencsére, mivel már ugy akarod! Nem akarok irántad goromba lenni s
ily csekélységben oly becses vendégnek, mint te vagy, nem szegem kedvét.
Iszom tehát azon szép egészségeért, a kit igérsz, noha sorsommal egészen
meg vagyok elégedve, és igéretedre épen semmi reményt sem épitek.“

Abu Hasszán alig itta ki a tele poharat, midőn mély álmosság köde fogá
el érzékeit, szintén mint más két izben, s a chalyfnak alkalmat nyujta
tetszése szerint bánni vele. Ez tehát azonnal parancsolá a rabszolgának,
kit magával hozott, hogy Abu Hasszánt fogja föl s vigye a palotába. A
rabszolga fölvevé vállára, s nem levén most szándéka a chalyfnak őt,
mint amaz előbbivel, visszaküldeni, elmenetelekor becsuká a szoba
ajtaját.

A rabszolga utána mene terhével s midőn a chalyf a palotába ért, Abu
Hasszánt egy szófára teteté a negyedik teremben, melyből egy hónap előtt
legmélyebb álmában viteté vissza házába. Minekelőtte itt csendesen
hagyták volna szunnyadni, parancsolá, hogy megint azt a köntöst adják
reá, melyet akkor mint chalyf viselt vala. Azután parancsolá, hogy kiki
aludni menjen s a belső palota gondviselőjének és szolgáinak, az
énekesnéknek s minden leánykáknak, kik akkor a teremben valának, midőn
az utolsó pohár borban az álomszert megitta, meghagyá, hogy másnap korán
reggel fölébredtekor okvetlen jelen legyenek, s kinek-kinek lelkére
köté, hogy szerepét jól játszsza.

Most a chalyf is lefeküdt, megizenvén Mezrúrnak, hogy valamivel korábban
keltse fel őt; minekelőtte a többiek a terembe mennének.

Mezrúr nem mulasztá el a chalyfot pontban annyi órakor fölkelteni, midőn
neki parancsolta. Ez hirtelen felöltözék s azon terembe mene, hol Abu
Hasszán még aludt. Ott találá a herélteket, a belső palota szolgáit, a
hölgyeket s énekesnéket az ajtónál állva s az ő jövetelére várakozva.
Megmagyarázván nekik rövideden, mi légyen tulajdonképen szándéka, bemene
s leüle a sürü rostélyu benyilóba. Mezrúr, a palotai szolgák, a hölgyek
és énekesnők belépének utána a terembe és sorba állottak a szófa köré,
melyen Abu Hasszán fekvék, de ugy, hogy a chalyf miattok ne
akadályoztassék azt látni s minden tetteit szemlélni.

Minekutána minden rendben volt s az álompor ereje megszünt, fölébrede
Abu Hasszán, a nélkül, hogy szemeit fölnyitotta volna s egy kis turhát
vete ki, melyet, mint az először, egy kis aranymedenczébe fogtak föl.
Ezen pillanatban a hét éneklő karok megzenditék gyönyörü szavukat a
hobojok, fuvolyák és egyéb hangszerek mellett s gyönyörü zengeményt
csináltak.

Abu Hasszán bámulása kimondhatlan volt, midőn a gyönyörű muzsikát hallá.
Fölveté szemeit s nevekedék bámulása, a mint a hölgyeket s udvari
szolgákat meglátá, kik körülötte állottak s előtte ismerősöknek
tetszének. A terem, melyben vala, ugyanannak látszék, melyet korábbi
álmában látott és szinte ugy találá kivilágítva, bútorozva és
fölékesitve.

A zengemény megszünék, hogy a chalyf vendégének egész magaviseletére s
mindarra, a mit talán meglepetésében mondana, figyelemmel lehessen. A
hölgyek, Mezrúr és a belső szobák minden szolgái mély hallgatásban
voltak, s kiki tisztelettel helyén marada. „Ah! – kiálta Abu Hasszán,
oly fennszóval, hogy a chalyf meghallhatá, ujját megharapván, – no már
megint azon álomba s ámulatba keveredtem, mint ezelőtt egy hónappal. Már
megint számot tarthatok a bikacsékkeli kinzatásra, a bolondok házára és
vaskalitkára. Mindenható Isten! – ezt veté hozzá, – isteni gondviselésed
kezébe adom magamat! Nagyon hitetlen ember volt az, kit tegnap este
házamba fogadék s ki megint ez ámulatot s a várható kedvetlenségeket
vonta reám. Ez a hitetlen és áruló esküvéssel fogadta meg, hogy
elmenetelekor szobám ajtaját be fogja csukni: de nem cselekedte, s igy
betört az ördög, ki most fejemet egészen megzavarta ezen átkozott
álommal az igazhitüek uralkodójáról s más temérdek agyvázakkal,
melyekkel szememet vakitja és kápráztatja. Az Isten szégyenitsen meg,
sátán, s vajha egy nagy kőhegy omolna reád!“

Ezen szavak után ismét behunyá Abu Hasszán szemeit s egészen magába
merüle s a legnagyobb lelki háboruban marada. Egy pillanat mulva ismét
fölveté szemeit s jobbra-balra mindazon tárgyakra forgatá, melyek neki
mutatkoztak. „Nagy Isten! – monda ismét, noha kisebb csodálkozással s
mosolyogva, – egészen gondviselésed kezeibe adom magamat, őrizz meg a
sátán harczaitól!“ Azután ismét behunyá szemeit és szóla: „Tudom már mit
csinálok. Addig alszom, mig a sátán el nem hágy s vissza nem megy, a
honnét jött; habár délig kellene is itt feküdnöm.“

De nem engedtek neki reá időt, hogy a mint magában föltevé, ismét
elalhassék. Szivélelem, – ez vala tudniillik neve egynek azon hölgyek
közül, kiket már először látott, közelite hozzá és monda nagy
tisztelettel: „Igazhitüek uralkodója, bocsánatot kérek felségedtől, ha
bátorkodom arra emlékeztetni, hogy el ne aludjék, hanem, ha lehetséges,
fölébredjen és fölkeljen, mivel már kezd virradni.“ – „Távozzál sátán!“
Felele Abu Hasszán, e szózatot hallván. Azután ránéze a lyánkára és
monda: „Engem nevezesz igazhitüek uralkodójának? Te bizonyosan elismersz
engem.“

„Én felségednek, – felele a lyánka, – ezen czimet adom, mely felségedet
mint minden mozleminek felséges urát illeti, kinek én legkisebb rabnője
vagyok s a kivel merészlek szólani. Felséged talán tréfálni akar, – ezt
veté hozzá, – s ugy tettetni magát, mintha megfeledkeznék magáról; ha
csak talán valami rosz álomnak következése nem ez. De mihelyt szemedet
fölnyitod, el fognak enyészni a felhők, melyek talán képzeletedet
homályositják, s meg fogod látni, hogy palotádban, szolgáid s rabnőid
között vagy, kik készek szokott szolgálatukat megtenni. Egyébiránt ne
csodálkozzék felséged, hogy ezen teremben és nem az ágyában van. Tegnap
ugyanis oly hirtelen elaludtál, hogy nem akartunk fölkelteni és
hálószobádba vinni, hanem megelégedtünk avval, hogy ide a szófára szépen
lefektettünk.“

A leányka még sok egyebet is beszélt Abu Hasszánnak, mely oly hihetőnek
tetszett előtte, hogy végre fölüle. Fölveté szemeit s megismeré mind
azt, a ki hozzá szólott, mind a szép Gyöngypamatot és mindazon többi
szépeket, kiket már látott. Most közelitének hozzá mindnyájan s a szép
Szivélelem megint megszólamlék és monda: „Igazhitüek uralkodója s a
prófétának földi helytartója! Ne vegye felséged kedvetlenül, ha arra
figyelmeztetjük, hogy ideje a fölkelésnek; már virrad.“

„Micsoda csodálatos tolakodó emberek vagytok ti, – felele Abu Hasszán,
szemeit dörgölvén, – én nem vagyok az igazhitüek uralkodója, hanem Abu
Hasszán vagyok, jól tudom én azt és sohasem fogjátok az ellenkezőt
elhitetni.“ – „Mi nem is ismerjük Abu Hasszánt, kiről felséged szól, –
felele Szivélelem, – s nem is kivánjuk megismerni. Mi felségedet
igazhitüek uralkodójának ismerjük és soha sem fogsz bennünket arról
elhitetni, hogy nem vagy az.“

Abu Hasszán mindenfelé jártatá szemeit s egészen elragadtatott örömében,
ugyanazon teremben látván magát, melyben már előbb is vala; de mindezt
megint egy oly álomnak tulajdonitá, mint az előbbi vala és félt rosz
következéseitől. „Istenem kegyelmezz! – kiálta felemelt szemmel és
kézzel, mint egy oly ember, ki nem tudja, hol vagyon; – egészen kezedbe
adom magamat! Mindazok szerint, a miket látok, nem kételkedhetem többé
rajta, hogy az ördög bejövén szobámba, megszállott engem s képzeletemet
ezen álomképekkel nyugtalanitja.“ A chalyf, ki őt látá és kiáltásait
hallá, elkezde szivesen nevetni, ugy hogy alig tudá annak hangos
kitörését elfojtani.

Abu Hasszán azonban megint lefeküdt s szemeit bezárta. Szivélelem
tüstént igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, mivel felséged, noha mi
kötelességünk szerint tudtára adtuk, hogy megvirradt, még sem kel föl, s
mivel egyátalában szükséges, hogy az ország dolgaihoz láss, élni fogunk
azon engedelemmel, melyet ilyetén esetekre adtál.“ Avval megfogá
karjánál s oda hivá a többi leányokat is, kik az ágyból kisegélék emelni
s ugyszólván a terem közepére vivék és ott letevék. Ezután
összefogódzván, tánczoltak és ugráltak körötte, minden hangszerek s kézi
dobok hangjánál, melyet feje fölött és fülébe csöngettek.

Abu Hasszán leirhatlan zavarban vala. „Ugyan valóban igazhitüek
uralkodója vagyok-e én?“ monda magában. Végre azon bizonytalanságban,
melyben vala, szólni akart; de a hangszerek nagy zaja miatt nem tuda
szóhoz jutni. Inte tehát a szép Gyöngypamatnak és Hajnalcsillagnak, kik
körötte összefogódzva tánczoltak, hogy szólani akar. Ezek azonnal
megszünteték a tánczot és hangszerek zengését s közelitének hozzá. „Ne
hazudjatok, – monda nyiltan nekiök, – és mondjátok meg igazán, ki vagyok
én tulajdonképen.“

„Igazhitüek uralkodója – felele a szép Hajnalcsillag, – felséged
bizonyosan csak meg akar lepni bennünket ezen kérdéssel; mintha nem
tudnád magad, hogy te az igazhitűek uralkodója és mindakét világnak,
mind ennek, melyben élünk, mind a másiknak, a halál után valónak ura, az
isten prófétájának földi helytartója vagy. Ha pedig nem tudod, ugy egy
különös álomnak kellett veled elfelejtetni, mi vagy. Ez talán nem lehet
minden ok nélkül, ha meggondolja az ember, hogy felséged ez éjjel tovább
aludt, mint rendesen; mindazáltal, ha megengeded, emlékeztetni foglak
reá, a mit a tegnapi napon cselekedtél.“ Elbeszélé aztán neki a
tanácsgyülésbe menetelét, az imámnak s négy vénnek a fenyitő biró által
lett megbüntetését, az ezer arany ajándékot, melyet a nagyvezér bizonyos
Abu Hasszán anyjának vitt, továbbá a mi a palota belsejében és a három
vendégségnél, melyet a három teremben raktak elejébe, egész végig
történt. „Ezen teremben volt az, – folytatá – a hol felséged maga mellé
az asztalhoz ültete s azon becsületet tevé velünk, hogy énekünket
meghallgatá s kezünkből vevé el a bort, mig felséged az előttem szólott
társném által mondott módon elalvék. Azóta szokásod ellen folyvást mély
álomban feküdtél, egész azon pillanatig, midőn már megvirradt.
Gyöngypamat minden egyéb rabnőkkel és szolgákkal együtt, kik itt vannak,
be fogják bizonyitani. Készüljön tehát neki felséged, hogy az imádságot
elvégezze, mert már itt az ideje.“

„Jól van jól, – felele Abu Hasszán, fejét rázván; – végre még
elhitetnétek velem, ha rátok hallgatnék. A mi azonban engem illet, azt
mondom, hogy bohók vagytok s elment az eszetek: a mi ugyan nagyon kár,
mivel oly szép leányok vagytok. Tudjátok meg, hogy a mióta nem láttalak
benneteket, otthon voltam; ott anyámat megvertem, azután a bolondok
házába vitetvén, kénytelen voltam három hétig ott maradni, a mely idő
alatt a ház gondviselője nem szünt meg naponkint ötvent veretni rám
bikacsékkel s ti mégis azt vélitek, hogy ez csak álom? Ti csak
gúnyolódtok rajtam.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Hajnalcsillag, – mi mindnyájan, a
hányan csak itt vagyunk udvarlásodra, készek vagyunk mindenre, a mi csak
szent előtted, megesküdni, hogy mindaz, a mit felséged itt beszél, csupa
álom. Tegnapóta nem is voltál ki ezen teremből s az egész éjjel,
mindezen pillanatig szüntelen aludtál.“

Az a bizakodás, melylyel a leány azt állitá, hogy mind az, a mit
mondott, igaz, hogy a teremből ki sem volt, ujolag oly állapotba tevé
őt, hogy nem tudá, mit higyjen magáról s mindarról, a mit látott. Egy
darabig gondolatokban merengett. „Oh egek, – mondá magában, – Abu
Hasszán vagyok e, igazhitüek uralkodója vagyok-e? Mindenható Isten!
világositsd fel eszemet; engedd a valóságot megismernem, hogy tudjam
mihez tartani magamat.“ Ezután kitakará vállát, mely még csupa kék és
zöld volt a veréstől, mutatá a lányoknak és monda: „No nézzétek és
itéljétek meg, ha álmodhatik-e az ember ily sebeket. Én részemről
mondhatom, hogy nagyon is valóságosak, s a fájdalom, melyet még most is
érzek, igen biztos kezes érte, a mely épen nem hágy benne kételkednem.
Ha ez mindamellett altomban történt volna velem, ugy a világon
legrendesebb s csodálatosb dolog volna s megvallom, ez fölülmulja minden
felfogásomat.“

Nagy bizonytalanságában, melyben Abu Hasszán állapotja iránt vala, oda
szólita egyet a chalyf szolgái közül, ki épen közel álla hozzá, és monda
neki: „Jer ide s harapd meg a fülem czimpáját, hadd lássam, alszom-e,
vagy ébren vagyok?“ A szolga oda mene, megfogá fülczimpáját fogaival s
ugy megharapta, hogy Abu Hasszán fölsikolta.

Ezen kiáltásra egyszerre megint minden hangszer megzendült, s az
udvarbeli leányok és szolgák oly zajosan kezdének Abu Hasszán körül
tánczolni, énekelni és ugrálni, hogy ő is bizonyos örömelragadtatásba
esett, mely őt ezerféle bohóságra csábitotta. Elkezde énekelni, mint a
többiek, ledobá magáról a chalyf-köntöst, melyet reá adtak volt, földhöz
vágá a süveget, mely fején vala s pőre ümögben és gatyában sebesen
fölugrék, két leány közé dobá magát, s azokat kézen ragadván, elkezde
oly eleven mozgással s testének oly vig és furcsa hajlongásával ugrálni
és tánczolni, hogy a chalyf azon helyen, a hol vala, már nem
tartóztathatá magát. Abu Hasszánnak hirtelen vigsága oly hangos
kaczagásra fakasztá, hogy egészen magánkivül vala s nevetésének hangja a
hangszerekét s kézi dobokét is sokkal fölülmulá. Sokáig tarta, mig
magához térhetett, s kevésbe mult, hogy roszul nem lett bele. Végre
összeszedé magát, kinyitá a rostély ablakot s bedugván rajta fejét,
kiálta, még mindegyre kaczagván: „Abu Hasszán, Abu Hasszán, hát meg
akarsz-e ölni nevettetéseddel?“

A chalyfnak ezen kiáltására minden elhallgata s a zaj megszünt. Abu
Hasszán is megálla a többivel együtt, s arra forditá arczát, hol a
szózat hallatszott, megismeré a chalyfban a Muszuli kalmárt. Ez azonban
épen nem zavará meg. Sőt ellenben most általlátá, hogy ébren van s hogy
mindaz, a mi vele történt, nem álom, hanem valóság volt. Elérté tehát a
chalyf tréfáját, bátran nézett reá és monda: „Ah! Hát megint itt vagy,
édes jó Muszuli kalmárom?! hát még te panaszkodol, hogy miattam agyon
kell magad nevetned, te, ki egyedül vagy oka azon rosz bánásnak, melyet
anyámmal tettem, és annak, melyet a bolondok házában volt hosszas létem
alatt szenvedtem; te, ki a városszakunkbeli imámot s szomszédaimat, a
négy seichet ugy megveretted, – mert én nem voltam, hanem ártatlanságban
mosom meg kezeimet, – ki nekem annyi lélekfájdalmat s oly sok
baleseteket okoztál? Egyszóval, nem te vagy-e a támadó fél, és én a
megbántott?“

„Igazad van Abu Hasszán, – felele a chalyf, folyvást való nevetés
közben, – de hogy minden szenvedéseidért megvigasztaljalak s kárpótlékot
adjak, kész vagyok rá, s Istent hivom tanúmul, hogy egészen tetszésed
szerinti elégtételt adok, a mit csak kivánhatsz.“

A chalyf e szavak után leszálla a benyilóból s a terembe lépe. Azután a
maga egyik legszebb köntösét hozatá oda s parancsolá a leánykáknak, hogy
komornyiki szolgálatot tegyenek s azon ruhát adják Abu Hasszánra. Midőn
felöltöztették, megölelé a chalyf és monda neki: „Te az én atyámfia
vagy; kivánj tőlem mindent a mi csak örömedre lehet, és én megadom
neked.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – azt a kegyelmet kérem
felségedtől, add tudtomra, mit csináltál velem, hogy fejemet ugy
megzavarád s micsoda szándékod volt ebben. Ezt most jobb szeretem, mint
minden egyebet, hogy eszemet megint szokott rendébe hozhassam.“

A chalyf oly kegyes vala, neki ezt megadni. „Először is tudnod kell, –
kezdé a chalyf, – hogy én igen sokszor elöltözöm, kivált éjjelnek
idején, hogy személyesen lássam, valljon Bagdád városában legjobb
rendben van-e minden; s mivel továbbá azt is szeretem tudni, mi történik
a környékben, egy napot rendeltem magamnak, és ugyan minden hónap
elsőjét, hogy a városon kivül majd egyik, majd félről egy fordulót
tegyek és akkor mindig a hidon által térek vissza. Azon estvén, midőn
házadhoz vacsorára hittál, épen egy ily sétálásból jöttem vissza.
Beszélgetésünk közben azt mondád, hogy egyetlen egy kivánságod volna,
egyszer, csak huszonnégy óráig chalyf s az igazhitüek uralkodója lenni,
hogy a városszakodbeli mecset imámját s tanácsosit s négy seichet
eszökre hozhatnád. Kivánságod alkalmasnak látszék előttem arra, hogy
nekem kellemetes mulatságot szerezzen s mindjárt jutott eszembe egy mód,
melyen azt teljesithetném. Volt nálam olyan por, mely azon pillantatban
mély álomba meriti az embert, midőn beveszi, melyből csak bizonyos idő
eltelte után ébred föl. Az utolsó csésze borba, a nélkül hogy
észrevetted volna, egy kicsit vetettem ebből, oda adtam s te megittad.
Azonnal elaludtál s én rabszolgámmal fölfogattalak, és palotámba
elhozatalak, nyitva hagyván eljöttömkor szobád ajtaját. Nem szükség
mondanom, mi történt palotámban, fölébredtedkor s az egész napon
keresztül veled, mig estve ebéd után egyik rabnőm, ki neked udvarlott,
parancsolatomra abból a porból egy kicsit vetett az utolsó pohár borba,
melyet neked nyujtott, és te azt megivád. Azonnal mély álomba estél s én
ugyanazon rabszolgám által, ki ide hozott, megint visszavitettelek
házadhoz, meghagyván neki, hogy eljövetelekor szobád ajtaját hagyja
nyitva. A mi következő napon és napokon történt veled, azt magad
beszélted el nekem. Nem gondoltam, hogy annyit fogsz e miatt szenvedni,
mint ez alkalommal valóban szenvedtél; de a mint már szavamat adtam,
minden lehetőséget elkövetek, hogy megvigasztaljalak s veled minden
szenvedésidet elfeledtessem. Gondold meg most jól, mi által tehetnék
neked valami örömet, s kérd bátran a mit óhajtasz.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, bármi nagyok voltak is a
szenvedések, melyeket kiállottam, mégis azon pillantatban eltüntek
emlékezetemből, midőn megtudtam, hogy azok nekem az én felséges uram és
fejedelmem részéről okoztattak. A mi egyébiránt felséged nagylelkü és
kegyes ajánlását illeti, legkisebbé sem kételkedem szavad
visszavonhatlanságán; mindazáltal, mivel az önhaszonlesésnek soha sem
volt rajtam hatalma, ha már e szabadságot engeded, csupán azon
kegyelemért bátorkodom könyörgeni, hogy szabad legyen mindenkor
személyedhez járulnom s egész életemben felséged nagyságának csodálója
lennem.“

Abu Hasszán haszonkeresetlenségének ezen utolsó bizonysága teljesen
megnyerte a chalyf tiszteletét. „Nagyon köszönöm kérésedet, monda a
chalyf: – megadom azt, a hozzám való akármikori szabad járulással
együtt, bár hol legyek is.“ Egyszersmind lakást rendele neki a
palotában. Jövendő fizetésre nézve azt mondá neki, hogy semmi dolga sem
lesz a kincstartókkal, hanem csak ő vele személyesen és különös
kincstára gondviselője által azonnal ezer aranyat adata neki egy
zsacskóban. Abu Hasszán ezért legmélyebb köszönetét tevé a chalyfnak;
melyre ez eltávozék onnan, hogy szokása szerint a tanácsba menjen.

Abu Hasszán használá ezen időt, hogy anyját minél elébb értesitse arról
a mi történt, és nagy szerencséjét tudtára adja.

Megmutatá neki, hogy mind az, a mi vele történt, nem álom volt, hanem
hogy ő valóságosan chalyf vala s egy egész nap folytatta annak dolgait s
élt az azt illető tisztességgel, s hogy épen nem lehet rajta tovább
kételkedni, mivel neki a chalyf maga személyesen mondotta.

Abu Hasszán szerencséjének hire igen hamar elterjedt egész Bagdádban s a
szomszéd tartományokban, sőt a legtávolabbakban is mind azon rendes és
vig különösségekkel együtt, melyek avval összefüggésben voltak.

Az uj kegyelem, melyre Abu Hasszán emelkedett, azt tevé, hogy igen
gyakran vala a chalyf körül. Mivel természettel igen vig kedvü vala s
ötletei és tréfái által mindenütt, a hol vala, örömet gerjesztett, a
chalyf alig tudott el-lenni nélküle, és soha sem csinált, magának valami
mulatságot, melyre őt is meg ne hitta volna. Sőt néha hitveséhez
Szobeidéhez is elvivé, kinek elbeszélé történetét, melyet az igen
mulatságosnak lele. Szobeide őtet igen örömest látá; azonban mindenkor
észrevevé, midőn az a chalyfot őhozzá kiséré, hogy szemei szüntelen
egyik rabnőjére Nuszhatulavadat (Emlékezet bája) nevüre szegezte.
Föltevé magában, hogy a chalyfnak egy intést ád iránta. „Igazhitüek
uralkodója, – mondá egykor a fejedelemné a chalyfnak, – talán nem vetted
észre, mint én, hogy mindig mikor Abu Hasszán ide kisér, szemei
szüntelen Nuszhatulavadaton csüggenek, és hogy ez mindég elpirul rajta.
Nem fogod kétleni, hogy ez bizonyos jele annak, hogy nem neheztel reá, s
ha nem ellenkezel benne; házasságot szerezhetünk köztök.“

„Kedves hölgyem, – felele a chalyf, – olyanra emlékeztetsz, a mit már
régen kellett vala tennem. Én ismerem Abu Hasszán izletét a házasság
dolgában, és pedig önön szájából s megigértem neki, hogy oly feleséget
szerzek, kivel minden oka lesz megelégedni. Nagyon örülök, hogy ezt
megmondtad s nem foghatom meg, hogyan feledkezhettem úgy el ezen
dologról. De jobb, hogy Abu Hasszán önnön hajlandóságát követte és maga
választott. Egyébiránt nehogy talán Nuszhatulavadat megint elidegenedjék
tőle, ne sokáig késsünk ezen házassággal. De hiszen itt vannak
mindketten; csak az a hija, hogy megegyezésöket jelentsék ki.“

Abu Hasszán leborula a chalyf és Szobeide lábaihoz, hogy előttök
kinyilatkoztassa, mennyire megismeri hozzá való kegyességöket: „soha sem
nyerhetnék, – szóla fölkelvén, – jobb kézből feleséget; de nem
remélhetem, hogy Nuszhatulavadat szint oly örömmel fogja nekem adni
kezét, mint én kész vagyok az enyémmel megkinálni.“ E szavaknál rá
pillanta a fejedelemné szép rabnőjére, ki részéről tisztelettel teljes
hallgatása és orczájának elpirulása által eléggé kijelenté, milyen
hajlandó a chalyf és asszonya Szobeide akaratját teljesiteni.

A házasság meglett s a lakadalmat a palotában legnagyobb mulatsággal
tartották meg, mely több napokig tartott. Szobeide rabnőjének igen drága
ajándékokat adott a chalyf kedvéért, és a chalyf Szobeidére nézve
szintoly bőkezü volt Abu Hasszán iránt.

A menyasszonyt elvezették azon lakásba, melyet a chalyf rendelt férjének
Abu Hasszánnak, ki őtet türtelenül várá. Elfogadá a palotabeli énekesek
s énekesnék karai s minden hangszereik zengésénél, kik eltölték a léget
bájos szavok s hangjátékok zengeményével.

Több napok teltek el vendégséggel s mulatsággal, melyeknek utána az uj
házasokat szerelmök háboritatlan éleményében hagyák. Abu Hasszán és ifju
hölgye el voltak bájolva egymás által. Oly tökéletes egyeségben éltek,
hogy azon időt kivévén, midőn a chalyfnak, vagy Szobeide fejdelemnének
udvarlásukat tették, mindig együtt valának és soha egy pillantatra sem
hagyák el egymást. De birt is Nuszhatulavadat egy oly nő tulajdonaival,
ki Abu Hasszánban szerelmet és hajlandóságot tudott gerjeszteni, mivel a
mint ő a chalyf előtt hajtotta, ez meg tudott vele az asztalnál
birkózni. Ily tulajdonságok mellett nem hibázhatott: hogy idejöket
egymással igen kellemesen tölték. Asztaluk mindig a legdrágább s
legnyalánkabb ételekkel vala megrakva, melyeket egy vendégfogadós
gondosan készittetett és szolgáltatott nekik, s a pohárszék mindig a
legválogatottabb borokkal volt ellátva s ugy készitve, hogy
mindeniköknek igen kezére esett. Igy tehát igen biztosan éltek együtt s
ezerféle vidám tréfákkal enyelegtek. Kiváltképen a vacsorát mulatságra
szentelték. Ekkor csupán ritka gyümölcsöket, kalácsot és
mondolasüteményt adattak föl s minden pohár bornál, melyet ittak,
egymást uj énekekkel serkentették, melyeket gyakran hevenyében költöttek
beszélgetésök tárgyáról. Némelykor ezen dalokat lanttal, vagy valami más
hangszerrel is kisérték, melynek játszásához mindketten értettek.

Abu Hasszán és Nuszhatulavadat alkalmas ideig éltek igy vendégeskedésben
és mulatságban. Asztalok költségeiről nem aggódtak, s a fogadós, kit
maguknak választottak, mindent hitelbe adott. Illő vala, hogy végre
valami pénzt is lásson s ezen czélból beadá nekik számolását. A summa, a
mint kisült, igen nagy vala. Ehhez járultak még mindkettőjök lakodalmi
ruháiért, melyek a legdrágább szövetekből készültek, és a menyasszony
gazdag ékességéért való költségek, az összeg oly iszonyu nagynak
találtatott, hogy csak most későn vették észre, hogy az egész pénzből,
melyet eljegyeztetésök alkalmával a chalyftól és Szobeidétől ajándékban
kaptak, csupán annyiok maradt fenn, hogy a fogadós követelését
kielégithetik. Ez igen komoly eszmélkedésre birta őket a mult fölött,
mely azonban a jelen bajon nem segitett. Abu Hasszán ugy vélekedett,
hogy a fogadóst ki kell fizetni s felesége is megegyezett benne.
Elhivatták tehát s kifizettek neki mindent a mivel tartoztak, legkisebb
zavarodásukat sem mutatván, hogy mit fognak ezen fizetés után
cselekedni.

A fogadós eltávozott, igen örülvén, hogy szép fényes aranyokkal, – más
pénzt nem lehetett látni a chalyf palotájában, – fizették ki; Abu
Hasszán és Nuszhatulavadat pedig legkisebbé sem örültek, könyökig vájván
pénzes zacskójokban. Mély hallgatásban maradtak, lesütött szemmel a
legnagyobb zavarodásban állapotjok fölött, melybe mindjárt házasságok
első évében sülyedve láták magukat.

Abu Hasszán jól emlékezék, hogy a chalyf, midőn palotájába fogadta,
megigéré neki, hogy semmiben sem hagyja szükséget látni. De ha
meggondolá, mily rövid idő alatt eltékozolta adakozó kezének ajándékait,
egy részről nem volt kedve a kéréshez, más részről pedig nem akará
kitenni magát azon szégyenre, hogy a chalyf előtt föl kelljen födöznie,
mily roszul vette hasznát adományának, és hogy uj segedelemre van
szüksége. Egyébiránt örökségét azon pillanattól fogva, midőn a chalyf
magához fogadá, általengedte anyjának s koránsem volt szándéka annak
erszényéhez folyamodni, a mi által jelentette volna, hogy megint oly
rendetlen életre vetemedett, mint atyja halála után.

Nuszhatulavadat, ki Szobeide ajándékait és házasságra lépésekor szabadon
bocáttatását felesleges jutalmául tekinté szolgálatainak és hűségének,
szintén nem képzelt magának jogot arra, hogy attól még valamit kérjen.

Végre megszólamlék Abu Hasszán s felvidult arczczal tekintvén
Nuszhatulavadatra, monda neki: „Jól látom, hogy te is ugyanazon zavarban
vagy, melyben én, s hogy azon tünődöl, mihez fogjunk e szomoru
helyzetben, midőn egyszerre elfogyott a pénzünk, hogy előre láttuk
volna. Én ugyan nem tudom, te hogy gondolkozol, de én azt vélem, hogy
akármi következzék is belőle, legkevesebbé se szoritsuk meg naponkint
való költségeinket, s ugy hiszem, hogy te sem fogsz velem ellenkezni.

Itt csak az a kérdés, hogy módot szerezzünk hozzá anélkül, hogy
elvetemednénk, s a chalyf vágy Szobeide segitsége kérésére kellene
szorulnunk; s ugy hiszem, hogy találtam egy módot benne. De abban
egymást segélnünk kell.“

Abu Hasszán ezen nyilatkozása igen tetszett Nuszhatulavadatnak s némi
reménységet vett belőle. „Én is szintugy tünődtem ezen gondolaton mint
te, s csak azért nem szóltam róla, mivel semmi módot sem láttam a
menekedésre. Meg kell vallanom, hogy felfedezésed nekem a legnagyobb
örömet okozza; de mivel azt állitod, hogy találtál már módot, melyhez
segédemre van szükséged, csak mondd meg mit cselekedjem, s meg fogod
látni, milyen jó fogom hozzá magamat alkalmazni.“

„Reménylettem is, – felele Abu Hasszán, – hogy ezen dologból, mely téged
is szintoly közelről illet, mint engem, nem fogod magadat kihuzni. A
mód, melyet annak eszközlésére kitaláltam, hogy e jelenvaló bajunkban
legalább egy ideig pénzben szükséget ne lássunk, következendő: Az egész
dolog tudniillik egy kis csaláson épül, melyet nekem a chalyf s neked
Szobeide ellen kell játszanunk, s a mely, a mint bizonyos vagyok benne,
nekik mulatságukra, nekünk pedig hasznunkra fog válni. Ez a csalás abban
áll, hogy mi mindketten meghalunk.“

„Hogy mindketten meghaljunk? – vága szavába Nuszhatulavadat. – Halj meg
magad, ha kedved van reá; a mi engem illet, én még épen nem untam meg az
életet s nincs is kedvem, ha rosz néven nem veszed, még egy hamar
meghalni. Ha más módot nem tudsz ajánlani, mint ezt, ugy bár kövesd
magad, mert én bizonyossá teszlek, hogy nem nyulok hozzá.“

„Te asszony vagy, – felele Abu Hasszán – azaz szertelen elevenségü s
hirtelenkedésü személy, s nem engedsz időt magamat kimagyaráznom.
Hallgass csak egy pillanatig türelemmel, s meg fogod látni, hogy magad
is szivesen meghalsz azon halállal, melylyel én akarok meghalni.
Elgondolhatod, hogy én itt nem valóságos, hanem csak szinlett halált
értek.“

„Már az szép! – esék megint szavába Emlékezetbája (Nuszhatulavadat); –
ha csak csupa szinlett halálra kerül a dolog, ugy én is reá állok. Már
most egészen számolhatsz reám, s majd meglátod, mily buzgósággal foglak
a halál ezen nemében segiteni; mert hogy nyiltan megvalljam,
kimondhatatlanul irtózom most mindjárt ugy meghalni, mint az előbb
értettem.“

„No jól van! – felele Abu Hasszán; – majd megelégszem veled. Én igy
gondolom a dolgot. Én holtnak tettetem magamat, s te fogj egy
szemfödelet, s készits föl ugy, mintha valóság volna. Fektess a bevett
szokás szerint a szoba közepére, turbánnal arczomon, s lábbal Mekka felé
forditva, mintha ki kellene vinni a temetőre. Mihelyt minden igy el lesz
készitve, kezdd el a sirást és szokott jajveszékelést, szaggasd meg
ruháidat, tépd hajadat vagy legalább tettesd magadat, mintha azt tennéd,
s eredj aztán siránkozva repülő hajjal Szobeidéhez. A fejedelemné
kérdeni fogja tőled könyeid okát, s mihelyt zokogás közt felfedezed
előtte, meg fog sajnálni, s a temetési költségre szép összeg pénzt s
részint nekem szemfödélnek, részint neked ruhának az elszaggatott
helyett egy darab aranyszövetet fog ajándékozni. Mihelyt ezen pénzzel s
az aranyszövettel haza érkezel, én azonnal fölkelek a szoba közepén levő
fektemből s te fekszel oda helyembe és holtnak tetteted magadat. Én
aztán felöltöztetlek halottnak, s elmegyek a chalyfhoz, hogy nála
ugyanazon szerepet játszszam, melyet te játszottál Szobeidénél, s
remélhetem, hogy a chalyf szintolyan bőkezü lesz irántam, mint Szobeide
volt tehozzád.“

Minekutána Abu Hasszán tervéről való ezen tekinteteit kifejtegette,
tüstént felele Nuszhatulavadat: „Ugy hiszem, hogy ezen ámitás nagyon
mulatságos lesz, s nagyon kellene csalatkoznom, ha a chalyf és Szobeide
még meg nem köszönnék. Most csak az van hátra, hogy a dolgot jól hajtsuk
végre. A mi engem illet, csak bizd reám; én legalább szintoly jól
eljátszom szerepemet, mint tőled is várom, és pedig annál nagyobb
gonddal és figyelemmel, mennél nagyobb a haszon, melyet abból aratni
fogunk. Azért ne vesztegessük az időt. Mig én a szemfödelet előveszem,
addig te vetkőzzél le egy ingre s gatyára; akárki sem tud nálam jobban
halottat öltöztetni.“

Abu Hasszán nem késett azt cselekedni, a mit Nuszhatulavadat mondott
neki. Kinyujtózott hanyatt, hosszában a szemfödélre, mely a szoba
közepében a lábszőnyegre ki volt teritve. Keresztbe raká lábait, s ugy
bele hagyá magát burkolni, hogy ugy tetszett, csak koporsóba kell tenni,
s a temetőre kivinni. Felesége lábait Mekka felé forditá, befedé arczát
musszuli patyolattal, s reá tevé turbánját, de ugy, hogy szabadon
lélekzhetett. Azután letevé fej-ékességét, s könyező szemekkel s
megeresztett repülő hajjal, melyet szinleg nagy jajgatás közt tépdelt,
verdesé arczáját és mellét és minden jeleit adta a legmélyebb
fájdalomnak. Igy szalada el, s keresztül a palota téres udvarán, hogy
Szobeide fejedelemné szobáiba menjen.

Nuszhatulavadat oly éles sikoltást tőn, hogy Szobeide meghallhatta
szobáiban. Parancsolá rabnőinek, hogy nézzék, honnan jő e jajgatás és
kiáltozás. Ezek szaporán a rostélyos ablakhoz szaladtak, s jelentették
Szobeidének, hogy Nuszhatulavadat közelit nagy siránkozva. A fejedelemné
türtelen lévén megtudni, mi találta, azonnal fölkele s előszobája
ajtajáig elejébe mene.

Nuszhatulavadat itt szerepét remekül játszá. Mihelyt Szobeidét
megpillantá, ki előszobájának kárpitját maga tartá kitárva kezében s reá
várakozott, megkettőzteté jajgatását s lépteit, haját tépdelte, mellét
és orczáját erősebben verdesé és lábaihoz omla, azokat könyeivel áztatá.

Szobeide megütközvén, hogy rabnőjét ily mély szomoruságban látta,
kérdezé, mi történt s mi szerencsétlenség érte?“

Felelet helyett az álszomorgó még egy ideig zokoga, látszólag erőltetvén
magát annak elfojtására. „Ah kedves drága fejedelemném, – kiálta végre
zokogva, – mi nagyobb s gyászosabb szerencsétlenség érhetett volna, mint
a mely most kényszerit legszomorubb állapotomban felséged lábaihoz
borulnom? Az Isten hosszabbitsa meg napjaidat tiszteletre méltó
fejedelemném teljes egészség mellett, s ajándékozzon még hosszu és
szerencsés életet! Abu Hasszán a szegény Abu Hasszán, kit kegyelmeddel
tisztelél meg, kit te és az igazhitüek uralkodója nekem férjül adátok,
nincsen többé!“

E végszavaknál kettőzteté Nuszhatulavadat könyeit és zokogását, s ujra a
fejedelemné lábaihoz borula. Szobeide szörnyen megijedt ezen hiren. „Hát
meghalt Abu Hasszán? – kiálta; – az az egészséges, kellemes és
mulatságos ember? Valóban nem vártam volna, hogy ily hamar kelljen
hallanom halálát egy ily embernek, ki hosszabb életet igért, s azt oly
igen meg is érdemlette.“ Nem állhatá meg, hogy fájdalmát könyeivel ne
enyhitse. Rabnői, kik oda kisérék s többször részt vettek Abu Hasszán
tréfáiban, midőn Szobeide és a chalyf biztos mulatságaikhoz
bocsáttatott, szintén könyeikkel jelenték ki elvesztésén való
részvétöket és sajnálatukat.

Szobeide, rabnői és Nuszhatulavadat jó ideig siratták ezen halálos
esetet. Végre Szobeide fejedelemné megszólamlék és monda a vélt
özvegyhez fordulván: „Te rosz, talán magad vagy oka halálának! Talán sok
boszuságot okoztál neki rosz kedveddel, vagy hogy az által végre sirba
vitted.“

Nuszhatulavadat igen elszomorodottnak látszott Szobeide szemrevetésén.
„Ah felséges asszonyom, – szóla, – ugy vélem, hogy azon idő alatt, a mig
szerencsém volt rabnődnek lennem, soha sem nyujtottam alkalmat ily nem
kedvező vélekedésre egy oly szeretett férj iránt való magamviselete
felől; legboldogtalanabb személynek tartanám magamat, ha ezt hinnéd. Én
Abu Hasszánt kimondhatlanul szerettem, a mint csak egy nő férjét, kit
szenvedélyesen imád, szeretheti, s mondhatom, hogy mindazon szeretetet
érzettem iránta, a mit előző szivessége, melylyel irántam való szives
szerelmét kinyilatkoztatta, érdemlett. Meg vagyok győződve, hogy ha még
élne, eziránt teljesen ki fogna felséged előtt menteni. De ah, –
folytatá uj könyözönnel, – eljött az órája, s ez egyedül való oka
halálának.“

Szobeide valóban rabnőjében mindig egyenlő kedvet, változhatlan
szelidséget, nagy engedelmességet, s minden szolgálattételében oly
buzgóságot tapasztalt, mely azt mutatá, hogy inkább hajlandóságból, mint
kénytelenségből cselekszi. Azért nem is kételkedik szavára elhinni a
dolgot s parancsolá kincstartónéjának, hogy kincstárából hozzon ki egy
zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet.

A kincstartóné nemsokára visszajött a zsacskóval s aranyszövettel s
általadá Szobeide parancsára Nuszhatulavadatnak.

Ez a szép ajándék elvételekor a fejedelemné lábaihoz borula, s a
legmélyebb tisztelettel megköszöné, örülvén magában a szerencsés
foganatnak. „Eredj – monda neki Szodeide – csináltass az aranyszövetből
szemfödelet urad koporsójára, a pénzt pedig forditsd arra, hogy
tisztességes s hozzá illendő temetése legyen. Azután mérsékeld
szomoruságodat; én gondoskodni fogok rólad.“

Nuszhatulavadat alig távozott el Szobeide szemei elől, s azonnal letörlé
örvendezve könyeit, és sietve visszatért, hogy Abu Hasszánnak szerepe
diszlését kijelentse.

A szobába lépvén, kaczagott, midőn Abu Hasszánt még mindig azon
helyzetben lelé, melyben hagyta volt, azaz a szoba közepén, halotti
ruhában. „Kelj föl, – monda neki nevetve, – s lásd itt Szobeide előtti
hazugságom gyümölcseit. Ma még nem halunk meg éhhel.“

Abu Hasszán hirtelen fölkele s feleségével együtt nagyon örült a pénzes
zsacskó és aranyszövet látásán.

Nuszhatulavadat annyira örült a fejedelemnén elkövetett csalás
szerencsés diszletén, hogy örömét nem tartóztathatta. „Ez még nem elég,
– monda nevetve urának, – már most én fogom a halottat játszani s majd
meglátom, ügyes lészsz-e te is ennyit nyerni a chalyftól?“

„Erről ismerem meg igazán az asszonyi természetet, – felele Abu Hasszán,
– igazán mondják, ezek mindig oly hiuk azt hinni, hogy ők többet tudnak
véghez vinni, mint a férfiak, noha legtöbbnyire csak azoknak
tanácslásából birnak valami jót tenni. Az volna még szép, ha én legalább
szintannyit nem tudnék a chalyfnál véghezvinni, mint te, én, ki ezen
csalásnak feltalálója vagyok! De ne vesztegessük az időt hasztalan
beszédekkel. Játszszad te a halottat ugy mint én, majd meglátod, nem
lesz-e szintén ezen szerencsém.“

Abu Hasszán felöltöztetvén feleségét halotti ruhába, ugyanazon helyre
fekteté, hol ő maga feküdt, lábbal Mekka felé forditá, s egészen
megzavarodva megforditott turbánnal, mint egy oly ember, ki legnagyobb
szomoruságban van, mene ki a szobából. Ez állapotban a chalyf szobájába
mene, ki épen titkos tanácsot tarta Dzsafár nagyvezérrel s más
vezérekkel, kikhez nagy bizalma vala. Oda mene az ajtóhoz s az ajtónok
tudván, hogy szabad bejárása van, felnyitá neki. Belépe tehát,
zsebkendőjét egyik kezével szemére fogván, hogy tettetett könyüit
elrejtse, melyeket bőven hullatott, s másik kezével mellét verdesé, oly
fölkiáltások között, melyek a legnagyobb szomoruságot fejezék ki.

A chalyf, ki Abu Hasszánt mindenkor vidámságra serkentő vig ábrázatunak
szokta látni, igen megütközött, ily szomoru állapotban látván őt maga
előtt. Félbeszakasztá figyelmét, melylyel a tanácskozásba vett dolgot
hallgatá és kérdezte tőle fájdalma okát.

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán zokogás és sóhajtozás
között, – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség, mint a mely
mostani szomoruságomat okozza. Isten éltesse felségedet még sokáig a
thrónuson, melyen oly dicsőséggel ülsz. Nuszhatulavadat, kit kegyelmesen
feleségemül adál, hogy hátralevő napjaimat vele töltsem, ah!… –“

E fölkiáltásnál ugy tetteté magát Abu Hasszán, mintha szive ugy
elszorult volna, hogy nem tud többet szólni, és könyekre fakada.

A chalyf, ki észrevevé, hogy Abu Hasszán felesége halálát jött neki
jelenteni, igen megilletődöttnek látszott rajta: „Isten legyen irgalmas
lelkének!“ monda oly arczczal, mely szánakozását nyilván kijelenté. „Jó
rabnő volt, s mi, Szobeide és én azért adók neked, hogy
megörvendeztessünk; érdemes lett volna hosszabb életre.“ Könyek
hullottak itten szemeiből és zsebkendőjéhez kelle nyulnia, hogy azokat
letörülje.

Abu Hasszán fájdalmán s a chalyf könyein Dzsafár nagyvezér és a többi
vezérek is könyre fakadának. Mindnyájan siratták Nuszhatulavadat
halálát, ki a legnagyobb türtelenséggel várta, mennyiben fog Abu Hasszán
boldogulni.

Többnyire a chalyf is szintazon gondolattal vala, mint hölgye, s azt
képzelé, hogy talán Hasszán az oka felesége halálának. „Boldogtalan, –
monda neki neheztelő hangon, – nem te okoztad-e rosz bánásoddal
feleséged halálát? Ah, alig kételkedhetem benne. Legalább hölgyemre,
Szobeidere kellett volna tekintened, ki őt jobban szerette, mint minden
egyéb rabnőit, s a ki csupa jóságból fosztá meg magát tőle, hogy neked
engedje.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, tettetvén magát, mintha
még keservesebben sirna, mint előbb, – gondolhatja-e csak egy pillanatig
is felséged, hogy Abu Hasszán, kit te kegyelmeiddel s jótéteiddel
elboritál, s a kit oly becsületre méltatál, melyet reményleni is alig
bátorkodott volna, képes lehetne ily hálátlanságra? Én feleségemet
Nuszhatulavadatot mind azért szerettem, mind pedig egyéb sok
szeretetreméltó tulajdonaiért is, melyek azt tevék, hogy iránta
mindenkor azon hajlandósággal, szivességgel és szerelemmel viseltettem,
melyet érdemlett. De uram, – folytatá – meg kellett halnia, s isten nem
akarta, hogy azon szerencsével, melyet felséged és Szobeide hitvesed
kegyéből birtam, tovább is éljek.“

Egy szóval Abu Hasszán oly jól tudá a szomoruság minden jelei által
fájdalmát szinleni, hogy a chalyf, ki különben soha sem hallotta, hogy
roszul éltek volna, mindazt, a mit mondott elhivé, és nem kételkedék
többé őszinteségében. A palota kincstartója épen jelen vala, s a chalyf
parancsolá neki, hogy menjen a kincstárba, s Abu Hasszánnak egy száz
aranynyal tölt zsacskót, s egy vég aranyszövetet adjon. Abu Hasszán
azonnal a chalyf lábaihoz borula, hogy az ajándékért való háláját és
köszönetét kijelentse. „Eredj a kincstartó után, – monda neki a chalyf,
– az aranyszövet szemfödélnek való a halott számára, s a pénz arra, hogy
tisztességes temetséget adass neki. Megvárom, hogy szereteted ezen
utolsó bizonyságát nem fogod tőle megtagadni.“

Abu Hasszán a chalyfnak ezen lekötelező szavait mély meghajtással
viszonzá és eltávozék. Követé a kincstartót s mihelyt ez a zsacskót s az
aranyszövetet neki odaadta, hazaindula, örülvén rajta, hogy ily hamar és
könnyü módot lele azon bajból, melyben vala, s mely neki annyi
nyugtalanságot okozott, kiszabadulni.

Nuszhatulavadat megunván már a hosszas erőltetést, csak azt várta, hogy
Abu Hasszán hagyja el szomoru helyzetét. Mihelyt tehát az ajtót nyilni
hallá, elejébe szalada és kérdezé: „No, meghagyá-e magát a chalyf is
olyan könnyen csalni, mint Szobeide?“

„Látod, – felele Abu Hasszán enyelegve, mutatván neki a zsacskót s
aranyszövetet, – hogy én is szintoly jól tudom játszani a feleségén
(kinek semmi baja sincs) szomorgót, mint te oly férj halálán busongót,
ki ép és egészséges.“

Abu Hasszán azonban élt a gyanúval, hogy ezen kettős csalás nem fog
következés nélkül maradni. Azért is előleg intést ada feleségének
mindenről, a mi talán történhetnék, hogy annál inkább egyetértve
cselekedhessenek. „Mennél jobban diszlik – ezt veté hozzá, – a chalyfot
és Szobeidét némi zavarba hoznunk, annál nagyobb mulatságukra fog
végtére válni, s talán vele való megelégedésöket ujabb adakozással
kimutatni.“ Ezen utósó tekintet akárminél is nagyobb ösztön volt a
tettetést annyira vinniök, a mennyire lehetséges.

Noha a jelen ülésben még többféle lett volna elintézni és tanácskozásba
venni való, a chalyf mégis mindjárt Abu Hasszán elmenetele után vágyván
Szobeidéhez menni s nála rabnője halálán sajnálkozó látogatását
megtenni, fölkele székéről, s a további tanácskozást más napra halasztá.
A nagyvezér és többi vezérek elbucsuzának tőle s eltávoztak.

Mihelyt elmentek, monda a chalyf Mezrurnak, a palota heréltjei fejének,
ki személyétől csaknem elválhatatlan vala, s azonkivül minden
tanácskozásban részt vett: „Jer velem, s jelentsd ki te is a fejdelemné
előtt rabnője halálán való sajnálkozásodat.“

Elmentek együtt Szobeide szobájához. Midőn a chalyf az ajtóhoz ére,
kinyitá az ajtókárpitot, s látá a fejdelemnét a legmélyebb szomoruságban
s könyező szemekkel a szófán ülni.

A chalyf belépe, közelite hozzá, és monda: „Kedves hölgyem, nem szükség,
mondanom, milyen részt veszek szomoruságodban, mivel tudva van előtted,
mennyire érzek mindent, a mi neked fájdalmat, vagy örömet okoz; de
mindnyájan halandók vagyunk, s vissza kell adnunk istennek tőle
kölcsönvett éltünket, mihelyt kivánja. Nuszhatulavadat a te hű rabnőd
valóban oly tulajdonokkal birt, melyek érdemessé tevék figyelmedre, s
nagyon javalom, hogy még holta után is kimutasd azt iránta. Gondold meg
azonban, hogy fájdalmad nem adja vissza életét. Azért kedves hölgyem, ha
nekem hiszesz és szeretsz, meg fogsz vigasztalódni ezen veszteségen, s
jobban fogsz gondolni életeddel, mely, a mint tudod, előttem
véghetetlenül drága, s egész boldogságát teszi az enyémnek.“

Ámbár a fejedelemné nagyon örült is azon szives érzelmeknek, melyekkel a
fejedelem meglátogatá, mégis igen megütközött Nuszhatulavadat halálának
hirén, melyet épen nem várt vala. Ez őt oly bámulásba ejté, hogy sokáig
semmit sem tudott felelni. Meglepetése még az által is nagyobbodott,
hogy ezen hir az előbb hallottal egészen ellenkező vala, s egészen
elnémult. Végre összeszedé magát, és szóla oly arczczal és hanggal, mely
egész csodálkozását elárulá: „Igazhitüek uralkodója, mélyen érzem azon
szives indulatokat, melyeket irántam kijelentesz: de engedd meg azt
mondanom, hogy azon hirt, melyet rabnőm haláláról hozál, nem foghatom
meg, mivel egészen jól van, és egészséges. Az Isten tartson meg tégedet
és engem! Ha engem szomorunak látsz, az csupán az ő férjének a te
kedvenczednek Abu Hasszánnak halála miatt van, kit szintugy becsültem
azon figyelemre nézve, melylyel iránta viseltetél, mint az is, mivel oly
kegyes valál őt velem megismertetni, és ő engem néha igen kellemesen
mulattatott. De uram azon részvétlenség, melyet annak halálára nézve
rajtad látok, s azon emberről való teljes elfeledkezésed, kit máskor oly
szivesen láttál magad körül, csodálkozásra és bámulásra ragad. S ezen
részvétlenséged még szembetünőbb azon mód által, melylyel engem attól el
akarsz vonni, rabnőm halálát jelentvén az övé helyett.“

A chalyf, ki azt vélte, hogy jól van értesitve a rabnő haláláról, s
kinek a szerint, a mit látott és hallott, oka is volt reá, elkezde
nevetni s vállat ránditani, midőn Szobeidétől ezen beszédet hallá.
„Mezrur, – monda ő e felé fordulván és megszólitván, – mit szólasz
feleségem beszédéhez? Nem igaz-e, hogy az asszonyok némelykor nincsenek
magoknál, a mit csak igen nehezen lehet nekik megbocsátani? Egyszóval te
szintugy láttad és hallottad, mint én.“ Ezután megint Szobeidéhez
fordula, és monda neki: „kedves hölgyem, ne ejts több könyet Abu Hasszán
halálán; ő igen jól van. Sirasd inkább kedves rabnőd halálát. Csak kevés
percz előtt jött férje siránkozva, s szánakodást inditó szomorusággal
szobámba, hogy felesége halálát jelentse. Én egy zsacskóban száz
aranyat, s egy vég aranyszövetet adattam neki vigasztalásul és
segedelmül a meghalt rabnő temetésére. Mezrur itten látó s halló tanúja
volt a dolognak, s ugyanazt fogja mondani.“

A fejedelemné a chalyfnak mindezen állitásait nem tartá valóságnak,
hanem azt hitte, hogy el akarja őtet ámitani. „Igazhitüek uralkodója, –
felele, – noha egyébkor is szoktál tréfálni, de azt kell mondanom, hogy
most épen nincs annak helye; a mit én mondok, az teljes valóság. Nem az
én rabnőm haláláról van itt a szó, hanem férjééről Abu Hasszanéről,
kinek sorsát fájlalom, s kin velem együtt fogsz te is sajnálkozni.“

„Én pedig, – szóla a chalyf legnagyobb komolysággal, – tréfán kivül
mondom neked, hogy csalódol; Nuszhatulavadat halt meg, Abu Hasszán pedig
él és egészséges.“

Szobeide megbántottnak érzé magát a chalyf száraz felelete által.
„Igazhitüek uralkodója, – felele fölindulva, – az Isten mentsen meg,
hogy tovább is megmaradj ezen tévelygésben; különben még azon gondolatot
támaszthatnád bennem, hogy eszed nincsen szokott rendén. Engedd még
egyszer ismételnem, hogy Abu Hasszán halt meg, és Nuszhatulavadat rabnőm
a megholtnak özvegye él és egészséges. Egy órája sincs még, hogy innen
elment. Egészen vigasztatlanul s oly állapotban jött ide, mely maga
képes lett volna engem könyre fakasztani, ha zokogás közt föl nem
födöztem volna is szomoruságának igaz okát. Minden szolgáló asszonyaim
sirtak velem együtt rajta, és hiteles bizonyságot tehetnek előtted róla.
Ezek azt is meg fogják mondani, hogy én egy zsacskóban száz aranyat s
egy vég aranyszövetet ajándékoztam neki. Fájdalmamat, melyet beléptedkor
arczomon észrevehetél, szintugy férjének halála, mint azon
vigasztalatlanság okozta, melyben őt látám, s épen hozzád akartam
küldeni sajnálkozásomat jelenteni, midőn beléptél.“

Szobeidének e szavaira hangosan fölkaczaga a chalyf és monda: „Kedves
feleségem, ez mégis különös makacsság! Én neked ellenben azt mondom, –
folytatá igen komoly hangon, – hogy Nuszhatulavadat halt meg.“ – „Nem
uram, – felele Szobeide tüstént egész komolysággal, – mondom, hogy Abu
Hasszán halt meg. Soha sem fogsz arra birni, hogy az ellenkezőt higyjem
el.“

A chalyf arcza most lángba borult. Jó távolra üle le a fejedelemnétől a
szofára, és monda Mezrúrhoz fordulván: „Eredj mindjárt, és nézd meg,
melyikök halt meg, s jelentsd meg nekem haladék nélkül, miben van a
dolog. Noha igen bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat az, a ki
meghalt, mégis inkább ezen módhoz akarok nyulni, hogysem tovább is
vitassak oly dolgot, melyet bizonyosan tudok.“

A chalyf alig mondá ki ezt, s Mezrur azonnal eltávozott. „Most mindjárt
meglátod, – szóla Szobeidéhez fordulván, – melyikünknek van igaza.“

„A mi engem illet, – felele Szobeide, én már tudom, hogy az igazság
felemen van, s magad is meg fogod látni, hogy a mint én mondottam, Abu
Hasszán halt meg.“

„Én pedig, – felele a chalyf, – oly bizonyos vagyok benne, hogy
Nuszhatulavadat halt meg, hogy kész vagyok veled akármibe fogadni, hogy
ez már nincs életben, Abu Hasszánnak pedig semmi baja.“

„Ne gondold, – visszonza Szobeide, – hogy ez által meg fogsz győzni;
elvállalom a fogadást. Ugy meg vagyok győződve Abu Hasszán haláláról,
hogy szivesen fölteszem legkedvesebb jószágomat is akármire, a mit
akarsz, bár legcsekélyebb értékü legyen is. Jól tudod, mim van s izletem
szerint mit kedvelek legjobban; tehát csak válaszsz és tégy föl, én reá
állok, bármint üssön is ki reám nézve a dolog.“

„Ha már ennyire jött a dolog, – szóla mostan a chalyf, – fölteszem
mulató kertemet képes palotádra; egyik megéri a másikat.“ – Nem jön az
itt kérdésbe, – felele Szobeide, – kerted többet ér-e, mint palotám, –
azon tul vagyunk; – hanem csupán az, hogy te azt választottad, a mi
neked minden jószágom közül legjobban tetszik, ellentételül a helyett, a
mibe részedről te fogadsz. Reáállok tehát s áll a fogadás. Az Isten
legyen tanunk, hogy én nem leszek első, ki szavát megmásitja.“ A chalyf
szintazon esket tevé s igy maradtak, Mezrur visszaérkezésére várakozván.

Mig a chalyf és Szobeide Abu Hasszán vagy Nuszhatulavadat halála fölött
ily eleven és heves szóváltásban voltak, Abu Hasszán, ki ezen pont iránt
való versenygésöket előre látta, mindenre igen figyelmes vala, a mi
abból következhetnék. Mihelyt tehát a rostélyablakon keresztül, melynek
nejével beszélgetése alatt irányában ült, Mezrurt távolról megpillantá,
s egyenesen lakása felé látta tartani, mindjárt sejdité, mi végre
küldetett. Mondá feleségének, hogy tegye magát megint holttá, mint
egymás között elvégezék és semmit se késsék.

Az idő valóban igen szorgos vala és Abu Hasszán Mezrur odaérkeztéig nem
tehetett egyebet, mint hogy feleségét halottnak felöltözteté, s azon vég
aranyszövetet, melyet a chalyf ajándékozott neki, fölébe kiterité.
Azután kinyitá lakása ajtaját és szomoru elcsüggedt ábrázattal
zsebkendőjét szemére fogva üle le az álhalott fejéhez.

Alig vala készen, midőn már Mezrur a szobába lépett. A szomoru látvány,
mely neki itt mutatkozott, titkos örömet gerjesztett benne a chalyftól
vett bizomány tekintetéből. Mihelyt észrevevé Abu Hasszán, elejébe mene,
megcsókolá tisztelettel kezét és monda sohajtva neki: „Uram, a
legnagyobb szomoruságban látsz engem, mely valaha találhatott volna
kedves hölgyem, Nuszhatulavadat halála által, kit megtisztelél
kegyeddel.“

Mezrur e beszéden megilletődött és lehetetlen volt a meghalt emlékétől
néhány könyeit megtagadnia. Fölemelé egy kicsit a szemfödelet feje
irányában, hogy ábrázatját megnézze, s egy fél pillantatot vetvén reá,
ismét leereszté mély fohászszal mondván: „Nincs más Isten az Istenen
kivül? Mindnyájunknak alája kell magunkat vetni az ő akaratjának, s
minden teremtménynek vissza kell hozzá térnie! Nuszhatulavadat kedves jó
hugom, – ezt veté utána sohajtozva, – a te életpályád igen rövid vala!
Isten legyen irgalmas hozzád!“ Ezután megint Abu Hasszánhoz fordula, ki
könyekre olvada, és monda neki: „Nem helytelenül állitják, hogy az
asszonyok néha annyira magokon kivül vannak, hogy alig lehet
megbocsátani. Szobeide az én jó asszonyom is ezen esetben van most. Azt
méltóztatott a chalyf ellen vitatni, hogy te haltál meg és nem
feleséged, s bármit mondott is a chalyf ellene, hogy az ellenkezőről
meggyőzhesse, minden, még legkomolyabb bizonyitása is foganatlan vala.
Engem is tanúul hivott, hogy ezen dolog valóságát megerősitsem, a mint
tudod, hogy jelen valék, midőn oda jöttél, s neki ezen szomoritó hirt
hozád; de mind ez semmit sem használt. Mindkét részről makacs vitatásra
került a dolog, melynek vége nem szakadt volna, ha a chalyf azon ötletre
nem jő Szobeide meggyőzése végett, hogy engemet hozzád küldjön, hogy
ujolag értesittessék a dolog valóságáról. De igen félek, hogy ez sem fog
használni; mert a mai világban bármely oldalról kerüljön is az ember az
asszonyoknak, hogy velök valamit megfogasson, meggyőzhetlen makacssággal
birnak, mihelyt ellenkező tekintet foglalta el őket.“

„Az isten tartsa meg mindig az igazhitüek uralkodóját ritka eszének
birtokában, s legjobb használásában – felele Abu Hasszán könyes
szemekkel, s folyvást zokogva. – Látod, hogy áll a dolog, s hogy én
ebben ő felségét nem csaltam meg. Adná isten, – szóla tovább, hogy
tettetését még tovább is üzze, – hogy ne lett volna okom ily szomoru és
csüggesztő hirt vinni neki! Ah, – folytatá, – nem irhatom le szóval azon
kipótolhatlan veszteséget, melyet szenvedtem!“ – „Az igaz, – felele
Mezrur, – s mondhatom hogy nagy részt veszek szomoruságodban; de mégis
vigasztalódjál s ne add magadat egészen a fájdalomnak. Most elhagylak,
noha nem örömest, hogy a chalyfhoz visszatérjek, de kérlek tedd velem
azon szivességet, – folytatá, – hogy a holttestet ne vitesd el addig,
mig nem jövök, mert szeretnék jelen lenni temetésén s imádságommal
kisérni.“

Mezrur már kiment a szobábol, hogy követségéről hirt vigyen, midőn Abu
Hasszán, ki őt egész a házajtóig kikisérte, értésére adá, hogy nem
érdemes azon tisztességre, melyet vele tenni akar. Tartván tőle, nehogy
Mezrur megint tüstént visszatérjen, egy darabig szemeivel kisérvén, s
látván, hogy jól eltávozott, visszatére lakába, megszabaditá
Nuszhatulavadatot minden lepleitől és monda neki: „Itt megint uj
jelenést játszottunk, de azt tartom, hogy ez még nem lesz az utolsó;
kiváltképen Szobeide fejedelemné bizonyosan nem fog megnyugodni Mezrur
jelentésén sőt ellenben ki fogja nevetni; sokkal jobb okai is vannak,
mint hogy neki hihetne. Azért is uj jelenéshez kell készülnünk.“ Abu
Hasszán e beszéde alatt megint felöltözködék Nuszhatulavadat, melyre
mindketten a rostélyos ablak irányában a szófára ültek, hogy mindenre
figyelmezzenek, a mi talán kün történnék.

Azonközben Mezrur Szobeidéhez ére. Mosolyogva lépett a szobába, s
tapsola kezével, mint egy oly ember, ki valami nagyon kellemes dolgot
jelent.

A chalyf természetesen igen türtelen volt, s mindjárt felvilágitást
akart a dolog felől. Egyébiránt igen meg volt bántódva Szobeide
bizalmatlansága miatt, azért is mihelyt Mezrurt megpillantá, kiálta:
„Gonosz rabszolga, most nincs ideje a nevetésnek. Semmit sem szólsz?
Beszélj szabadon; ki halt meg: férj-e vagy feleség?“

„Igazhitüek uralkodója, – felele azonnal Mezrúr komoly hangon.
Nuszhatulavadat halt meg és Abu Hasszán még most is oly szomoru rajta,
mint akkor, midőn felséged előtt megjelent.“

Nem hagyván neki időt a továbbszólásra, szavába vága a chalyf s hangosan
kaczagván, fölkiálta: „Jó hir, még egy pillanat előtt birta asszonyod,
Szobeide a képpalotát; már most az enyém az. Midőn elmentél, fölfogadott
benne velem a mulató kertem ellen. Azért nem is tehettél volna nagyobb
örömet ennél; meg is jutalmazlak érte. De hagyjuk azt most. Beszéld el
pontról pontra, mit láttál?“

„Igazhitüek uralkodója – felele Mezrur, – midőn Abu Hasszán lakába
értem, beléptem szobájába, mely nyitva vala. Még mindig igen szomoruan
és felesége Nuszhatulavadat halálát siratva találtam. A halott fejénél
ült, ki a szoba közepén feküdt, lábával Mekka felé fordulva s azon vég
aranyszövettel leteritve, melyet az előbb ajándékozott felséged Abu
Hasszánnak. Kijelentvén szomoruságán való részvétemet, odamenék a
halotthoz, fölemelém a szemfödelet feje irányában s megismerém
Naszhatulavadatot, kinek arcza már egészen föl van puffadva és
elváltozva. Intettem Abu Hasszánt, a mint lehetett, hogy vigasztalódjék,
s azt mondám neki eljöttömkor, hogy felesége temetésén meg fogok
jelenni, egyszersmind kérém, hogy a halott eltakaritásával várakozzék
addig, mig odamegyek. Ebből áll minden, a mit felségednek a nekem adott
bizományra nézve jelenthetek.“

Midőn Mezrúr elvégezé jelentését, monda neki a chalyf szivesen nevetve:
„Semmit sem kivánok tőled többé, s igen meg vagyok elégedve
pontosságoddal.“ Ezután Szobeidehez fordula és monda neki: „No kedves
feleségem, hát van-e még valami kifogásod ezen világos igazság ellen?
Hiszed-e még, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, s
nem vallod meg, hogy elvesztetted a fogadást?“

Szobeide egyátalában nem akarta megengedni, hogy Mezrur igazat jelentett
legyen: „Hogyan uram, – felele, – hát azt képzeled, hogy én ezen
rabszolga jelentése által hagyom a dolgot eldöntetni? Ez egy szemtelen
ember, ki nem tudja, mit beszél. Én sem vak nem vagyok, sem bolond;
saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot legnagyobb szomoruságában,
magam beszéltem vele, s nyilván hallottam, mit mondott férje haláláról.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – esküszöm éltedre s az igazhitüek
uralkodójának életére, és igy arra, a mi előttem legdrágább, hogy
Nuszhatulavadat meghalt, s Abu Hasszán életben van.“ – „Hazudsz,
élhetetlen semmirevaló rabszolga, – felele neki haraggal Szobeide, –
most mindjárt megszégyenítlek.“ – Azonnal hivá szolgáló asszonyát,
tenyerével tapsolván. Tüstént bejöttek nagy számmal. „Jertek közelebb, –
monda nekik a fejedelemné, – és szóljatok igazat, ki volt az a személy,
ki kevéssel az igazhitüek uralkodójának belépte előtt idejött és velem
beszélt?“ – A nők mindnyájan felelének, hogy a szegény megszomorodott
Nuszhatulavadat volt. „Hát neked, – szóla tovább kincstartónéjához
fordulván, – mit parancsoltam, hogy adj neki elmenetelekor?“ – „Felséges
asszonyom, – felele a kincstartóné, – én Nuszhatulavadatnak
parancsolatodból egy zsacskóban száz aranyat és egy vég aranyszövetet
adtam, melyet magával elvitt.“ – „No, nyomorult gaz rabszolga, – monda
erre Szobeide legnagyobb boszujában Mezrurnak, – mit mondasz mindahhoz,
a mit hallottál? Mit gondolsz, kinek higyek többet, talán neked
magadnak, vagy kincstartónémnak, többi asszonyaimnak és magamnak?

Mezrur nem mulasztá el okokat állitani a fejedelemné ezen
nyilatkozásának ellenébe; de félvén, hogy mindinkább föl fogja
boszantani, megszünék és folyvást hallgata, noha minden bizonyságoknál
fogva meg volt győződve, hogy Nuszhatulavadat halt meg, s nem Abu
Hasszán.

Szobeide és Mezrur közötti ezen szóváltás közben a chalyfnak, ki
mindakét részről fölhordott bizonyságokat látta s még mindig az
ellenkezőről volt meggyőződve, mint a mit Szobeide állitott, mind
annálfogva, a mit Abu Hasszánnal volt beszélése alatt önmaga látott,
mind pedig azáltal is, a mit épen Mezrur jelentett, – szivesen kellett
nevetnie, hogy Szobeide oly igen boszankodott Mezrurra. „Kedves
feleségem, – szóla hozzá, – hogy ujra ismételjem, nem tudom, ki
mondotta, hogy az asszonyok némelykor magukon kivül vannak, de ne vedd
rosz néven, te magad is azt bizonyitod, hogy ennél nem mondhatott volna
nagyobb igazságot. Mezrur ezen pillanatban jő Abu Hasszán lakából: azt
mondja, hogy önszemeivel látta Nuszhatulavadatot a szoba közepén halva
feküdni, és Abu Hasszánt élve a halott fejénél ülni: s az ő tanúságára
is, melyet okosan nem lehet be nem venni, te még sem akarod azt elhinni.
Ezt már ugyan meg nem foghatom!“

Nem is hallgatván arra, a mit a chalyf elébe terjesztett, viszonza
Szobeide: „Igazhitüek uralkodója, bocsáss meg, hogy gyanum van reá. Jól
látom, hogy Mezrurral összebeszéltél, hogy engem boszants s türelmemet a
végső próbára tedd; s mivel sejtem, hogy ez a Mezrur jelentése előre
kifőzött dolog, azt kérem ki, hogy részemről én is küldhessek valakit
Abu Hasszán lakába, megtudni, tévedésben vagyok-e, vagy sem.“

A chalyf megengedé s a fejedelemné ezen fontos követséget dajkájára
bizá. Ez már igen éltes asszony vala, ki Szobeide gyermeksége óta mindig
körötte volt s a többi asszonyokkal együtt most épen jelen vala. „Kedves
dajkám, – monda neki, – halljad csak! Eredj Abu Hasszán lakására, vagyis
inkább Nuszhatulavadatéra, mert hiszen Abu Hasszán meghalt. Látod,
micsoda versengésem van az igazhitüek uralkodójával és Mezrurral,
egyebet nem szükség mondanom. Hozz nekem minderről fölvilágositást s ha
jó hirt hozasz, szép ajándékot várhatsz tőlem. Eredj szaporán, s jőj
vissza tüstént.“

A dajka eltávozék a chalyf nagy örömére, kinek nagy mulatsága volt azon,
hogy Szobeidet oly zavarban látá. Mezrur ellenben nagyon szomorkodván
rajta, hogy a fejedelemné ugy megboszankodott reá, s mindent elkövetett,
hogy megengesztelhesse, s hogy mind a chalyf, mind Szobeide meg legyen
vele elégedve. Azért igen szerette, midőn látá, hogy Szobeide arra
határozá magát, hogy dajkáját küldje Abu Hasszán lakására, meg lévén
győződve, hogy az a jelentés is, melyet az tenni fog, csalhatatlanul
megegyez az övével, s arra fog szolgálni, hogy őt kimentse s megint az
előbbi kegyelembe helyhezze.

Azonközben Abu Hasszán, ki a rostély-ablaknál szüntelen őrt állott, már
távolról észrevevé a dajkát s mindjárt sejtette, hogy ez a követség
Szobeide részéről jő. Szólitá nejét és semmit sem habozván, mitevő
legyen, monda neki: „Most jön épen a fejedelemné dajkája, az igazságot
megtudni; most meg én fogom megint holttá tenni magamat.“

Mindent elkészitettek. Nuszhatulavadatot hirtelen halotti ruhába
öltözteté Abu Hasszánt, reá terité a vég aranyszövetet, melyet Szobeide
adott neki s turbánját arczára tevé. Eközben a dajka iparkodván a vett
bizományban eljárni, alkalmas gyors léptekkel közelitett. A szobába
lépvén, látá Nuszhatulavadatot megeresztett hajjal s siránkozva ülni Abu
Hasszán fejénél, mellét és orczáját verdesni és hangosan jajgatni.

Közelite a vélt özvegyhez és mondá neki részvevő arczczal: „Édes kedves
Nuszhatulavadatom, nem azért jövök ide, hogy szomoruságodban
háborgassalak, vagy meggátoljalak, hogy férjedet, ki téged oly szivesen
szeretett, könyezve gyászold.“ – „Ah, kedves jó anyám, – esék szavába az
álözvegy, – látod, mi nagy bajom van, micsoda szerencsétlenség talált ma
kedves Abu Hasszánom halála által, kit az én és te asszonyunk Szobeide s
az igazhitüek uralkodója adtak férjemül. – Abu Hasszán! Kedves, drága
férjem, – kiáltá még egyszer, – mit vétettem neked, hogy oly hamar
elhagyál! Nem jártam-e mindig inkább akaratodon, mint a magamén? – Ah,
mi lesz a szegény Nuszhatulavadatból?“

A dajka igen nagyon csodálkozott, épen az ellenkezőt látván, mint a mit
a heréltek feje jelentett a chalyfnak. „Ez a Mezrur fekete ábrázatja, –
kiáltá fölemelt kézzel, – megérdemlené, hogy az Isten megbüntesse érte,
hogy ily szörnyü hazugságával oly nagy háborúságot szerzett jó
asszonyunk s az igazhitüek uralkodója közt. Föl kell fedeznem előtted,
édes leányom, – monda erre Nuszhatulavadatnak, – ezen semmirevaló Mezrur
gonoszságát és csalárdságát, ki megfoghatlan szemtelenséggel azt
állitotta jó asszonyunk ellen, hogy te meghaltál és Abu Hasszán életben
van.“

„Ah kedves jó anyám, – szóla Nuszhatulavadat, – adná Isten, hogy igazat
mondott volna! Ugy most nem volnék ezen szomoruságban, melyben látsz s
nem kellene ily kedves férjem halálát siratnom.“ Ez utolsó szavaknál
könyre fakada és sirása s jajgatása kettőztetésével jelenté még nagyobb
vigasztalatlanságát.

A dajka megindula Nuszhatulavadat könyein. Leüle melléje, sirt vele,
közelite halkan Abu Hasszán fejéhez, fölemelé egy kissé turbánját és
felfödé arczát, hogy megismerje. „Ah szegény Hasszán, – mondá ismét
befödözvén, – kérem istent, cselekedjék veled irgalmasságot! – Isten
hozzád kedves leányom, – szóla erre Nuszhatulavadathoz, – ha tovább
lehetnék veled, szivesen cselekedném, de már nem késhetem. Tisztem
sürget, hogy siessek s jó asszonyunkat kiszabaditsam azon szomoritó
nyughatatlanságból, melyben ezen semmirekellő fekete, szemtelen
hazugsága által ejtette, esküvéssel állitván, hogy te meghaltál.“

Alig tette be Szobeide dajkája elmentével az ajtót s Nuszhatulavadat jól
tudván, hogy siettében nem fog megint visszatérni, letörlé könyeit, Abu
Hasszánt szaporán kiszabaditá lepleiből s vele együtt előbbi helyökre a
szófára a rostélyablakkal általellenben ült, nyugton várván mindketten
ezen csalás végét és készek lévén a bajból kivergődni, akármely oldalról
akarnának is hozzájok férni.

Szobeide dajkája azonban öregsége mellett is még jobban sietett
hazamenet, mint eljövet. Az az öröm, hogy a fejdelemnének jó hirt vihet
s még inkább a jó jutalom reménye siettették lépteit. Csaknem
lélektelenül lépett a fejedelemné szobájába s jelentést tevén
követségéről, mindent hiven elbeszéle Szobeidenek, a mit látott.

Szobeide dajkája jelentését nagy örömmel hallá és ezt nyilván ki is
jelenté. Mert alig végezte el beszédét, azonnal monda a dajkának oly
hangon, mely nyert játékot hirdete: „Beszéld el csak ugyanazt az
igazhitüek uralkodójának, ki bennünket eszteleneknek tart s a mellett
szeretné elhitetni, hogy semmi érzetünk sincs a valláshoz, és semmi
félelmünk istentől. Mondd meg továbbá ezen gonosz feketének, ki oly
szemtelen oly dolgot vitatni szemembe, a mely nem igaz s a mit jobban
tudok, mint ő.“

Mezrur azt várván, hogy a dajka követsége és jelentése neki kedvező
lesz, igen megszomorodott rajta, hogy minden épen ellenkezőleg ütött ki;
azonkivül azt is igen nagyon fájlalá hogy Szobeide oly lett dolog miatt,
melyet ő akárkinél is bizonyosabban vélt tudni, oly nagyon megharagudott
reá. Azért is nagyon kedvére vala, hogy alkalmat nyert magát e felől a
dajka iránt szabadon kinyilatkoztatni és pedig sokkal örömestebb ez,
mint a fejedelemné iránt, kinek nem merészlett ellentmondani, félvén,
nehogy a tartozó tiszteletet megsértse. „Fogatlan banya, – monda kimélés
nélkül a dajkának, – te hazudsz; mind abból a mit mondasz semmi sem
igaz; én saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot mint halottat
kiteritve szobája közepén.“

„Te magad vagy hazug és pedig igen gonosz hazug, – felele a dajka
sértegető hangon, – hogy bátorkodol ily hazugságot vitatni ellenem, ki
épen most jövök Abu Hasszán lakából, kit ottan, mint halottat kiteritve,
láttam, – ellenem, ki épen most hagytam el nejét élve és egészségben.“

„Én nem vagyok csalárd, – felele Mezrur, – hanem inkább te akarsz
bennünket tévedésbe ejteni.“

„Már ez mégis iszonyu szemtelenség, – válaszola a dajka, – engem a két
felség jelenlétében meghazudtolni, – engemet, ki tulajdon szemeimmel
láttam annak valóságát a mit itt állitok.“

„Dajka, – felele Mezrur még egyszer, – jobban tennél, ha egy szót sem
szólnál; csupa izetlen dolgot fecsegsz.“

Szobeide nem türheté tovább Mezrurtól a tiszteletnek ezen megsértését,
ki minden tekintet nélkül ily becstelenül bánt az ő jelenlétében
dajkájával. Nem engedvén azért időt dajkájának ezen szidalomra felelni,
szóla a chalyfhoz: „Igazhitüek uralkodója én igazságot kérek ezen
szemtelenség ellen, mely szintoly kevés tekintettel van irántad, mint
irántam.“ Nem tudott tovább szólni ugy elfogta belső boszonkodása,
könyei fojtották el többi szavait.

A chalyf ki az egész versenygést hallotta, nagyon szövevényesnek találta
a dolgot, akárhová gondolkodott, nem tudta mit tartson ezen
ellenmondásokról. Más részről a fejedelemné is és Mezrur a dajka és
jelenlevő nők szinte nem tudták mit gondoljanak ezen kalandról és
hallgattak. Végre megszólamlék a chalyf: „Kedves hölgyem, – monda
Szobeidéhez fordulván, – látom, hogy mi mindnyájan hazugok vagyunk,
legelőször én, azután te Mezrur, és te dajka: legalább nem látszik, hogy
valamelyikünk hitelesebb volna a másiknál. Kerekedjünk föl azért és
menjünk magunk a hely szinére, meglátni, ki részén van az igazság. Nem
látom más módját kétségeink elháritásának s a magunk
megnyugasztalásának.“

E szavakkal fölkele a chalyf, a fejedelemné követte és Mezrur, ki
előttök mene, hogy az ajtókárpitot kinyissa, monda: „Igazhitüek
uralkodója, nagyon örvendek, hogy felséged erre határozta magát s még
jobban fogok örülni, ha a dajkának megmutatom nem azt, hogy esztelen
dolgot fecseg, – mivel ezen szónak szerencsétlensége volt asszonyom
neheztelését érdemelni, – hanem azt hogy jelentése nem volt való.“

A dajka nem maradt adós a felelettel. „Hallgass te fekete pofáju, –
felel, – nincs itt senki is kivüled, a ki esztelen dolgot fecseghetne.“

Szobeide, ki szörnyen megboszonkodott Mezrurra, nem törheté, hogy az
megint szidalmazza dajkáját, azért ismét pártját fogá, mondván: „Gonosz
rabszolga, akármit beszélj is, én mégis azt állitom, hogy dajkám igazat
szólott; a mi pedig téged illet, ugy tekintlek, mint egy hazugot.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – ha a dajka úgy meg van győződve,
hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, hát fogadjon
velem; tudom nem lesz reá kedve.“

A dajka készen volt a felelettel. „Annyi kedvem van reá, – monda, – hogy
mindjárt szavadon marasztlak. Meglássuk, bátorkodol-e szavadat
visszavonni.“

Mezrur nem lépett vissza. Fölfogadtak a chalyf és a fejedelemné
jelenlétében egy vég ezüstvirágu aranyszövetben, melyet mindenik
tetszése szerint választhasson.

A szobák, melyekből a chalyf és Szobeide kiindultak, noha alkalmas
távolságra, de épen általellenben voltak Abu Hasszán és Nuszhatulvadat
lakásának. Abu Hasszán, ki őket jőni látta, előttök Mezrurt, utánok a
dajkát és Szobeide minden szolgálónőit, mindjárt mondá feleségének, hogy
ha csak igen nem csalódik, ez a látogatás őket illeti. Nuszhatulavadat
is kinézett a rostélyos ablakon, és szinte azt látta. Noha férje előre
elkészitette is ezen lehető esetre, mégis igen megijedt rajta. „Mit
csináljunk? – Kiálta, – oda vagyunk!“

„Semmiképen nem, ne félj semmit is, – felele Abu Hasszán nyugodt
hidegvérrel, – hát már elfelejtetted, hogy mire beszéltünk össze? Most
mindketten holttá tegyük magunkat, mint már elébb egyenkint tettük s a
mint összebeszéltünk, s meg fogod látni, hogy minden jól megyen. A
milyen lassan jőnek, minekelőtte ajtónkhoz érnének, mink már a szükséges
helyzetben lehetünk.“

Abu Hasszán és neje valóban beburkództak, a mint lehetett; s ily
állapotban egymás mellett a szoba közepén fekve mindegyik a maga
aranyszövetével beteritve várák nyugton a számos társaságot, mely
látogatásukra jöve.

A fényes társaság végre megérkezik. Mezrur kinyitá az ajtót, s a chalyf
és Szobeide egész kiséretökkel beléptek a szobába. Igen megütköztek, s a
szomoru látványra, mely neki mutatkozott mereven és mozdulatlanul
állottak meg. Senki sem tudta, mit gondoljon ezen történetről. Végre
megszólamlék Szobeide: „Ah, – szóla a chalyfhoz, – mindketten meghaltak!
Hát ti, a chalyfra és Mezrurra tekintvén, makacs ámithatástokkal, mintha
kedves rabnőm meghalt volna, annyira vittétek, hogy valósággal meghalt,
s kétségkivül férje halálán való buvában.“ – „Kedves hölgyem, – felele a
chalyf, ki épen ellenkező véleményben volt, – mondjad inkább, hogy
Nuszhatulavadat halt meg előszer s hogy a szegény Abu Hasszán nem tudta
elbirni neje halálán való szomoruságát; s igy azt is meg fogod engedni,
hogy te vesztetted el a fogadást, s hogy képpalotád már most igazán az
enyém.“

„Én pedig, – felele Szobeide a chalyf ellenmondása által ingerelve
lévén, – én azt állitom, hogy te vesztettél, s mulatókerted az enyém.
Abu Hasszán halt meg előbb, mivel a dajkám téged is, engem is bizonyossá
tett, hogy feleségét élve és holt urán siránkozva látta.“

A chalyf és Szobeide ezen versengése egy másikat is támasztott. Mezrur
és a dajka is hasonló esetben valának; azok is fogadtak, s mindenik azt
állitá, hogy nyert. A szóváltás egy kissé éles lett és heves, s a
heréltek feje a dajkával már azon ponton vala, hogy a legvastagabb
sértegetésekre vetemedjenek.

A chalyf minden történteket meggondolván magában, végre hallgatva
megengedé, hogy Szobeide szintolyan jussal állithatja, mint ő, hogy
nyert. Azon való boszujában, hogy ezen kalandban az igazságot nem tudá
kieszközölni, a két holthoz közelitvén, leüle fejökhöz, s valamely
eszközről gondolkodék, mely neki győzedelmet szerezhetne Szobeidén.
„Igenis, – kiálta egy pillanat mulva, – esküszöm Isten szentséges
nevére, hogy annak ezer darab magamverette aranyat adok, a ki megmondja,
ki halt meg előbb közülök.“

Alig mondá ki a chalyf az utolsó szót, midőn azon vég arany szövet alól,
mely Abu Hasszánt födözé, egy szózatot halla, mely ezt monda:
„Igazhitüek uralkodója én haltam meg előbb; add nekem az ezer aranyat!“
Egyszersmind látá Abu Hasszánt az őt födöző arany szövet alól kimászni,
s lábaihoz borulni. Felesége is lehányá lepleit és Szobeide lábaihoz
omla illendőségből a vég aranyszövetbe burkolódzván. De Szobeide nagyot
sikoltott, mely még nevelte a körülállók borzadását. Végre magához tére
a fejedelemné félelméből, s kimondhatlan örömet érzett rajta, hogy
kedves rabnője csaknem azon pillanatban támada föl halottaiból, midőn
holtteste látásán vigasztalhatlan vala. „Ah te rosz személy, – kiálta, –
te vagy oka, hogy oly sokat szenvedtem éretted. Azonban szivesen
megbocsátok, csakhogy nem haltál meg.“

A chalyf részéről nem vette ugy szivére a dolgot. A helyett, hogy Abu
Hasszán szavától megijedt volna, azt gondolta, hogy meg kell szakadnia
nevettében, midőn mindkettőjöket leplegeikből kimászni látta és Abu
Hasszán igazán kérte az ezer aranyat, melyet annak igért, ki meg fogná
neki mondani, melyikök halt meg előbb.

„Ej Abu Hasszán, – monda a chalyf még mindig nevetve, – hát
megesküdtél-e, hogy halálra nevessem rajtad magamat? Hogy jutottál ezen
ötletre, hogy Szobeidét és engem oly csellel fogj meg, melytől épen nem
őrizkedtünk?

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – mindjárt megmondom
tartalék nélkül. Emlékezhetik fölséged, hogy én mindig sokat tartottam a
jó asztalra. Azon nő, kit feleségemül adál, nem fogyasztotta ezen
szenvedélyemet, sőt ellenben azon hajlandóságok, melyeket benne
találtam, azt még öregbitették. Könnyen elgondolhatja felséged, hogy ha
ezen természetünk mellett oly véghetlen kincscsel birtunk volna is, mint
a tenger s fölül reá még felséged minden kincseivel, mégis hamar nyakára
hágtunk volna. Ez valóban meg is történt. A mióta együtt vagyunk, semmit
sem kiméltünk, hogy felséged ajándékaival kényünkre éljünk. Midőn ma
reggel fogadósunkkal számot vetettünk, ugy találtuk, hogy ha őt
kielégitjük, s többi adósságinkat is kifizetjük, egész pénzünkből semmi
sem marad. Csoportosan tolakodtak most a multon való elmélkedések s a
jövőre való jó szándékok elménkre s gondolatinkra. Ezer tervet
késziténk, de mindjárt mindenikkel fölhagyánk. Végre a szégyen, hogy oly
szomoru állapotban valánk, melyet felséged előtt nem bátorkodtunk
felfedezni, ezen módot sugallá, melyen szükségeinken segitsünk, s ezen
kis csalással felségteket is mulassuk, melyre nézve felségtek kegyelmes
bocsánatjáért könyörgünk.“

A chalyf és Szobeide igen megelégedtek Abu Hasszán őszinteségével s épen
nem látszottak neheztelni a történtekért; sőt ellenben Szobeide sem
állhatá meg a nevetést, ki a dolgot mindig igen komolyan vette, ha
meggondolá mind azt, a mit Abu Hasszán kikoholt, hogy tervét
szerencsésen végrehajtsa. A chalyf még alig szünt meg a nevetéstől, oly
pár nélkül valónak tetszett előtte ezen ötlet. Fölkele, és monda Abu
Hasszánnak és feleségének: „Kövessetek mindaketten; megadatom az igért
ezer aranyat azon örömemért, hogy nem haltatok meg.“

„Igazhitüek uralkodója, – monda Szobeide, – kérlek elégedjél meg az ezer
aranyat Abu Hasszánnak kifizetni; egyedül magának tartozol avval, a mi a
feleségét illeti, azt csak bizd reám.“ Egyszersmind parancsolá
kincstartónéjának, hogy Nuszhatulavadatnak szintén ezer aranyat fizessen
ki, hogy ő is kijelentse részéről azon való örömét, hogy az még életben
vagyon.

Ily móddal Abu Hasszán és neje Nuszhatulavadat még sokáig megtarták
magukat Harun Arresyd chalyf és hitvese Szobeide kegyében, s annyit
kaptak azoknak adakozásából, hogy egész hátralevő éltökben minden
szükségeiket a legbővebben kielégitheték.



Ganemnek, Abu Aibu fiának története.

Volt egykor Damaskusban egy kalmár, a ki munkássága és ügyes szorgalma
által nevezetes vagyont szerzett, melyből igen tiszteségesen élt. Abu
Aibunak (igy neveztetett ez a kalmár) egy fia volt és egy leánya. A
fiunak neve Ganem vala, későbben pedig e melléknevezetet nyeré: Szerelem
rabja. A természet őt szép testalkattal, jeles tehetségü lélekkel
ajándékozta meg; ezen még szendergő tehetségeket értelmes okos mesterek,
kiket atyja rendelt melléje, fejleszték ki és képezék. A leány hivatott
szivhatalomnak, mivel oly tökéletes szépségü volt, hogy mindenkinek, a
ki látta őt, szeretnie kellett.

Abu Aibu megholt, s maga után roppant gazdagságot hagyott. Ama száz
szállitmány selyemszövet, mely rakházaiban találkozott, csak legkisebb
részét tevé annak. – A szállitmányok el valának már rendelve, és minden
gomolyagra nagy betükkel felirva: „Bagdádba.“

Ezen idő körül uralkodott Damaskusban, Syriának fővárosában Mohamed,
Szolimán fia, a melléknévvel Sinebi. Harun Arreschyd, ki rokona volt és
Bagdádban lakott, átengedé neki a tartományt azon kötés alatt, hogy
adófizetője lesz.

Nemsokára Abu Aibu halála után Ganem egyszer anyjával háznépi dolgokról
beszélgetett, s ama tömérdek portékákat látván, melyek a raktárakban
mind készen valának, kérdezte anyját, mit jelent minden gombolyagon a
fölülirás. „Fiam, – válaszolt az anya – atyád majd e, majd ama
tartományba utazott, s elutazta előtt mindenkor a város nevét, melybe
indult, a gomolyagokra fel szokta irni. Ő épen már mindent elkészitett,
hogy Bagdádba utazand – s ime meghal.“ Tovább nem szólhatott, férje
kimultának eleven emlékezete gátolta beszédét, és őt sirásra fakasztá.

Ganem anyjának érzékeny megindulását nem nézhette, anélkül, hogy ő is
meg ne induljon. Egy ideig némán és szó nélkül állottak. Végre Ganem
ismét felbátorodott, és midőn anyját képesnek látta az őt meg
hallgatásra, szólni kezde, mondván: „Mivel atyám e portékákat Bagdádnak
szánta, s ő maga ezen czélját többé ki nem viheti, tehát az utat én
teszem meg. Ugy gondolván, hogy szükséges minélelőbb megindulnom, nehogy
a portékák megromoljanak, vagy elveszitsük az alkalmat azokat jobb áron
eladni.“

Abu Aibunak özvegye, ki fiát szivéből szerette, e szándékát hallván,
igen megszomorodék. „Édes fiam, monda a buslakodó – te dicséretet
érdemelsz, hogy atyád nyomdokit kivánod követni; de gondold meg, hogy
még igen fiatal vagy, tapasztalásod nincs, s az ily nehéz, terhes uthoz
nem szoktál. – Azonfölül el akarsz-e engem hagyni, s azon fájdalmat,
mely már eléggé sorvaszt, egy ujabbal nevelni? Nem jobb-e ezen
portékákat a damaskusi kereskedőknek eladni, s mértékletes nyereséggel
megelégedned, mint életedet a veszedelemnek kitenni?“

Az anya bármint törekvék is fontos okokkal Ganem elhatároztát legyőzni,
fia nem hallá őt. Az utazás ingere, s azon égő kivánat, hogy lelkét a
világ ismeretével fényesen kimivelje, utra hajtá, s anyjának
ellenvetései, kérelmei s még könyüi is siker nélkül maradtak. Ő a
rabszolgapiaczra ment, több izmos rabszolgát össze vásárlott, kibérlett
száz tevét, és minekutána minden utra szükségest megszerzett, öt-hat
damaskusi kalmárral, kiknek kereskedési dolguk volt Bagdádban,
megindult.

Ezen kalmárok, kiket minden rabszolgáik s más több utazók is kisértek,
oly nagy társaságot tevének, hogy a beduinoktól semmit sem kelle
tartaniok. – Ezek a beduinok arab emberek, kiknek egyetlen mesterségük:
a sik téreken kalandozni, az utazócsapatokat megtámadni, s kirabolni, ha
ezek nem elég erősek megtámadásaik ellen. – A mi kalmárainknak tehát ama
közönséges bajjal kellett csak küzdeniök, mely t. i. a hosszu utazással
jár; de ezt a bajt örömmel felejték el Bagdád látásánál, a hová
szerencsésen megérkeztek.

Ők a városnak első legpompásabb fogadójában telepedének le. – De Ganem,
a ki kedvére és egyedül akart lakni, itt nem vőn szállást, csupán
portékáit téteté itt rakházba, hogy biztos helyen volnának. – A
szomszédságban egy szép, gazdagon butorozott házat bérlett ki, hol egy
kert is volt, melyet számos szökőkut és élő fasor kellemesíte.

Nehány nap mulva, midőn az ifju kalmár e házban megszállott s az utazás
terhétől egészen kipihent, diszesen felöltözködött, s elment ama
nyilvános helyre, hol a kereskedők összegyülekeztek, portékákat vagy
bevásárlani, vagy eladni. Egy rabszolga kisérte, ki egy egész gomolyag
különféle portékákat, s azok között legfinomabb szövetü fátyolokat is
vitt.

A kereskedők Ganemet nagy becsülettel fogadták, s az előlülő, kivel
kezdetben találkozott, az egész gomolyagot megvevé, azon ár szerint,
mely minden darabon följegyezve volt. Ganemnek oly igen kedvezett a
szerencse, hogy minden portékái, melyeket naponkint oda vittetett, a
kivánt áron elkelének.

Még csak egyetlen egy csomója maradt, melyet a rakházból saját hajlékába
hozatott. Egykor ismét a kalmárok gyülekezethelyére ment. Itt minden
boltot zárva lelt. Ez a körülmény neki rendesnek tetszvén, okát
tudakozta, s ekkor megértette, hogy az első kereskedők egyike, de a kit
közelebbről nem ismert, meghalt, és hogy valamennyi kereskedőbarátai és
kalmártársai a szokás kivánata szerint temetésére mentek.

Ganem tudakozá a mecsetet, melyben a könyörgés tartatni, s honnan a
halott a temetőhelyre vitetni fog; és midőn az neki megmondatott,
visszaküldé ismét rabszolgáját a portéka gomolyaggal, s a mecsetbe ment.
Odaért, mielőtt még a könyörgés elvégződött volna, mely egy fekete
atlaszszal bevont teremben tartatott. Erre a halottat fölemelték s az
egész rokonság, Ganemmel s a többi kalmárokkal együtt kisérték a
temetőhelyre, mely a városon kivül s igen tova volt. Ez egy kúpalaku
kőépület vala, mely a megholtnak egész nemzetsége számára készült; mivel
az épület belseje szük térrel birt, tehát körösleg sátorok vonattak,
hogy az egész halottas sereg, mig a szertartások tartanak, alattok
lehessen. A sirbolt megnyittatott, a holttest bele tétetett, és az ajtó
bezáratott ismét. Ekkor az imám s a mecset többi szolgái a fősátor alatt
egy kerekben a szőnyegekre ülének, s elmondák a többi könyörgéseket és
felolvasák törvény szerint a korán temetési czikkelyeit. A rokonság és a
kalmárok példájokat követék, s hátul körösleg egy kerekben letelepedtek.

Közel éj vala, hogy mindennek vége lőn. Ganem, ki ily hosszu temetési
pompára nem volt elkészülve, nyugtalan kezde lenni, és nyugtalansága
nőtt, midőn látta, hogy a Bagdádban uralkodó szokás szerint halotti tor
tartatnék. Egyszersmind hallotta, hogy a sátorok nemcsak oltalmul a nap
hősége, hanem az éjjeli harmat ellen is huzattak fel, mivel csak reggel
felé leend a városba való visszatérés. Ez a hir igen aggasztá Ganemet.
„Én itt jövevény vagyok, – gondolá magában – és gazdag kalmárnak
tartatom. A tolvajok használhatják távollétemet és házam kirabolhatják;
sőt rabszolgáimat is megvesztegetheti ily szép alkalom, ők azon pénzzel,
melyet a portékákért bevettem, megszökhetnek, és hol keressem őket
azután?“ Ezen aggódással váltig elfoglalva, sietve evett nehány falatot,
és észrevétetlen elosont a társaságból.

Hogy minélelőbb házához érhessen, kettőzteté lépteit, de a mint igen
sokszor megtörténik, hogy a ki siet, hátrább marad, ugy járt most Ganem
is; álútra csapott, eltévedt a sötétben, ugy hogy már éjfél vala, midőn
a város kapujához ért. Legnagyobb szerencsétlenségére a kaput zárva
találta. Ez a kellemetlen eset uj zavarba hozta, s kényszerité egy
helyet felkeresni, hol az éjnek hátralevő részét eltölthetné s
megvárhatná, mig a kapu megnyittatik. Belépett egy temetőhelybe, mely
oly tágas volt, hogy a várostól egész odáig nyult, a honnan épen
érkezett. Itt előre ment egy magas fallal keritett kis helyig, mely egy
nemzetségnek tulajdon sirterme volt, s a melyen egy pálmafa állott.
Voltak ezenkivül még igen sok más nemzetségi sirboltok is, melyeknek
ajtai nem mindenkor valának erősen bezárva. Mivel Ganem épen azon
sirhelyet, melyen a pálmafa állott, nyitva lelé, tehát bement oda, s
maga után bezárá az ajtót, lefeküvék a gyepre, s mindenkép igyekezett
elalhatni, de ama nyugtalan gondolat, hogy lakásán kivül van, azt meg
nem engedte. Felkelt, nehányszor az ajtó felé fel s alájárkált s végre
felnyitotta az ajtót, anélkül, hogy tudná, miért. Ezen pillanatban
messziről egy világot látott, mely hozzá mindig közelebb jöve. Ezen
tünetre félelem szállá meg, az ajtót ismét becsapta, mely csupán
kilincscsel záródott, és hirtelen felhágott a pálmafára, hol
szorongtában legbiztosabb menedéket gondolt.

Alig volt a fán, hogy a világ fényénél három férfiut ugyanazon
temetőhelyre, hol maga volt, belépni látott. Ruhájok mutatá, hogy
rabszolgák. Az egyik elő ment egy lámpával, s a másik kettő követé őt,
vállain vivén egy öt vagy hat láb hosszu ládát. – Ezt a földre letették,
s erre az egyik a három rabszolgák közül mondá két másik társának:
„Barátim, ha megegyeztek, tehát a ládát itt hagyjuk, s visszatérünk a
városba.“ – „Nem, nem – monda a másik – asszonyunk parancsait hivebben
kell teljesitenünk, különben egyszer megbánhatnánk, hogy azokat oly
könnyedén vettük, mi e ládát inkább ássuk el, a mint parancsoltatott.“ –
A másik két rabszolga ebben megegyezett. Ők itt vas eszközökkel,
melyeket e czélra magukkal hoztak, kezdék a földet ásni, s minekutána
egy mély gödröt csináltak, bele tevék a ládát, s betakarák azon földdel,
melyet kiástak. – Erre elmentek a temető terméből, egyenesen haza.

Ganem, ki a pálmafán mindent, a mit a rabszolgák mondának, hallott, nem
tudta, ezen kalandról mit véljen. Gyanitá, hogy azon ládában valami nagy
kincsnek vagy egyéb igen nevezetesnek kell rejteznie, és azon személyt,
kinek az tulajdona, nyomos ok késztheté arra, hogy azt a temetőben
ásassa el. Eltökélé, hogy tüstént a titok mélyébe hat, s leszállott a
pálmafáról. A rabszolgák eltávozása elűzte minden félelmét. Elkezdé a
sirhalmot ásni, s kezeit és lábait oly emberül használta, hogy nemsokára
a ládát megszabaditá a rajta fekvő földtől; azonban azt egy nagy
lakattal lezárva lelé. Szörnyen boszankodott ezen uj akadályon, mely
neki nem engedé kiváncsiságát kielégiteni. De azért türelmét nem veszté
el, és midőn hajnalodni kezdett, a temetőtéren különféle nagyobb
kövecseket talált. Egyet kikeresett azok közül, és minden nagy fáradság
nélkül feltöré a lakatot; ekkor a ládát nyugtalan hévvel nyitá fel. – De
mely nagy volt Ganem álmélkodása, – midőn a ládában pénz helyett egy
tündér szépségü fiatal lánykát lele. Arczának eleven rózsaszine, s még
inkább szelid, rendes lélekzése bizonyitá, hogy tökéletesen életben van;
– csak azt nem foghatá meg, miért, ha csupán alszik, a lakat leütésekor
okozott zörgés őt fel nem költötte. Testét gyönyörü öltözet födé,
karkötői és függői gyémántból, nyakán pedig egy igen nagy értékű
gyöngyláncz; mind ez egy pillanatig sem engedé kétkedni, hogy az
udvarnak első asszonyai közül egynek kell lenni. Ily szépség látásánál
Ganem hatalmas ösztönt érzett magában tehetsége szerint segiteni rajta;
és nem csupán szánakozásból vagy természeti hajlandóságból, melylyel
másoknak a veszedelemben segitségökre vagyunk, hanem egy még hatalmasabb
érzéstől, melyet magának meg nem fejthetett, vonatott akkor.

Mindenek előtt bezárta a temetőhely ajtaját, melyet a rabszolgák nyitva
hagytak. Azután visszatért, karjai alatt megfogta a hölgyet, kiemelte a
ládából, s az ujonnan kiásott földre fektette. Alig, hogy itt feküdt a
szabad jó levegőn, – egyet tüsszente és fejének egy kis erőlködésével –
nedvességet ereszte szájából, mely, ugy látszik, eddig gyomrát nehezité.
Azután pilloga, s félig ébren kiálta – egy hangon, melytől Ganem egészen
megbájoltatott: kertvirág, korál-ág, czukornád, napvilág, hajnalcsillag,
kedvtöltés szóljatok már, hol vagytok? Igy hivták tudniillik a rabnőket,
kik neki közönségesen udvarlának. Ő kiáltozá nevöket, és igen
csudálkozék, hogy senki sem felelt. Végre fölveté szemeit, és midőn egy
temetőben látta magát, félelem szállotta meg. „Mi ez? – kiálta még
hangosabb szózattal, mint előbb – a halottak kelnek-e fel? itt e már az
itélet napja? – Mely csoda változás tegnap este óta!“

Ganem az ifju szépet nem akará tovább e nyugtalanságban hagyni. A
legszerényebb arczczal s legmélyebb tisztelettel járula elébe, és szóla
hozzája: „Nemes hölgy! én csak gyönge ecsettel festhetem le azon örömet,
melyet érzek, hogy itt jelen voltam, s neked ezen szolgálatot tehettem,
és hogy segitségedre lehetek, a mint mostani állapotod kivánja.“

Hogy a szép hölgyben hozzá bizodalmat gerjeszszen, megmondá először
neki, ki ő, és mi történetből vetődött e temetőhelybe; azután elbeszélé
a három rabszolga eljövetét, és azt, hogy a ládát mint ásták el. A
hölgy, ki Ganem látására elfödte arczát, nagy hálaérzésre gyult iránta
és monda: „Hálát adok Istennek, hogy ily nemes, vitéz férfiut, mint te
vagy, rendelt életem szabaditójának. De mivel ezen emberi szeretet szép
munkáját elkezdetted, égre földre kérlek, ne hagyd azt végzetlen. Menj,
kérlek, a városba, és rendelj egy öszvérhajtót, a ki engem e ládában
innét elvisz és házadhoz telepit. Mert ha én veled gyalog megyek el
innét, utközben valaki ruhámon, mely a városban nemem ruházatától
különbözik, megütközhetik, és arra késztheti, hogy utánam jőjön; a mit
nekem igen nyomos okokból eltávoztatnom kell. Mihelyt hajlékodban
leszek, elbeszélem neked történetemet, és tudni fogod, ki vagyok; addig
is győződjél meg, hogy irántad hálára nem hálátlant köteleztél.“

Az ifju kalmár, mielőtt a szép hölgyet elhagyná, kihuzta a ládát a
gödörből, s a gödröt földdel megtöltötte; a hölgyet viszont a ládába
tevé, s ezt ismét ugy zárá be, hogy észre nem lehetett venni a lakatzár
feltörését; de hogy azalatt a hölgy meg ne fuljon, egy kis nyilást
hagyott a ládán, melyen által éltető levegőt szihatott. A temetőhelyről
elmenvén, az ajtót maga után behuzta, és mivel a város kapuja már nyitva
volt, azonnal meglelé, a mit keresett. Most ismét visszatért a
temetőhelyre; az öszvérhajtónak segité a ládát az öszvérre feltenni, és
monda, el akarván fojtani minden gyanuját: hogy ő éjszaka idején egy
másik öszvérhajtóval érkezett ide, és ez, hogy minél előbb
visszatérhessen, a ládát a temetőhelyen lerakta.

Ganem, a kit Bagdádba érkezése óta csak a kereskedés foglalt el, még
soha sem érzé a szerelem hatalmát; most szállá meg az legelőször szivét.
Az ifju szépre nem nézhetett, a nélkül, hogy szépsége meg ne bájolná, s
az a nyugtalanság, mely keblét elfogta, midőn távolról az öszvérhajtót
kisérte, valamint amaz aggodalom, hogy utközben a történet szép
nyereségétől megfoszthatja, kijelenték neki belső állapotját.
Véghetetlen volt öröme, midőn szerencsésen elért hajlékához s a ládát
leemeltetni látta. Minekutána az öszvérhajtót elereszté, s egyik
rabszolgája által a házajtót bezáratta, megnyitotta a ládát, kisegité
abból az ifju szépet, karját ajánlá, s vezette szobáiba, sajnálkozását
mutatván, hogy a ládában oly nagy szorongást kelle szenvednie. „Ha én
valamit szenvedtem – felele a szép hölgy – az által, a mit értem tevél,
s azon öröm által, melyet visszanyert szabadságomban érzek – minden
károm kétszeresen megtérült.“

Ganem szobája, bármi gazdagon volt is butorozva, a szép hölgyet kevésbbé
érdeklé, mint szabaditójának sugár termete és nemes illendősége. – Ennek
szerénysége, nyájas szolgálatkészsége a legforróbb hálaérzést gerjeszték
szivében. A hölgy leült egy pamlagra, és hogy a kalmárnak megbizonyitsa,
mely tiszta hálával viseltetik szolgálatai iránt, levette fátyolát.
Ganem érzé részéről a kegyelem nagyságát, melyre a szelid szépség arcza
felleplezésével méltatta, vagyis inkább érzé, hogy szive hozzá
olthatatlan hő szerelemmel lángol. Bármi hálával vala is neki a szép
hölgy adós, ezen egyetlen szivessége lefizette azt.

A szép hölgy sejté Ganem indulatját, de az nyugtalanná nem tevé, mert
tőle tiszteletes viselettel távol tartózkodott. Ganem gondolta, hogy a
szép hölgy talán éhezik s valamit enni kivánna; és mivel azon
becsületet, ily kellemes jövevényt megvendégelni, másnak engedni nem
akará, tehát egy rabszolgát vevén maga mellé, elment egy
vendégfogadóshoz, s nála ebédet rendele. A vendégfogadóstól méne aztán
egy gyümölcsárushoz, hol magának a legszebb és legizesebb gyümölcsöket
választá ki; igy vett a legjobb borból, s ugyanazon kenyérből, melyből a
chalyf maga szokott enni.

Mihelyt házához visszatért, saját kezével állitott a bevásárlott
gyömölcsökből egy kúposzlopot s azt a legfinomabb porczellán tányéron a
hölgy elébe tevé, e szavakat mondván: „Nemes hölgy! Mig a táplálóbb s
hozzád méltó ebéd elkészül, válaszsz, kérlek, e gyümölcsből.“ – Előtte
állva akart maradni, de a hölgy azt mondá, hogy addig a gyümölcshöz nem
nyul, mig ő is le nem ül, és vele nem eszik. Ganem engedelmes lőn, és
minekutána nehány darabot megettek, megpillantá Ganem, hogy a fátyolnak,
melyet a hölgy maga mellé a pamlagra letett, szegélye aranybetükkel van
kihimezve, s engedelmet kért ezen him-varrást megtekinthetni. A szép
hölgy vevé és átadá neki a fátyolt, azon kérdéssel, tud-e olvasni?
„Mélyen tisztelt hölgy! – felele szerényen – kalmár, ki legalább olvasni
és irni nem tud, igen fonákul vinné dolgait.“ – „Jó tehát – válaszolt a
hölgy – olvasd e szavakat, melyeket a fátyolon kivarrva látsz; ez
egyszersmind alkalom leend neked történetemet elbeszélni.“

Ganem vevé a fátyolt s e szavakat olvasá: „Én tied vagyok, és te enyém,
ó próféta nagybátyjának maradéka!“ – A próféta ezen nagybátyjának
maradéka chalyf Harun Arreschyd volt, a ki akkor uralkodott és Mohamed
nagybátyjától, Abbastól eredett.

Midőn Ganem e szavak értelmét megfogta, felszólalt szomoruan: „Oh kegyes
hölgy! én imént adtam ujra életedet vissza, és ez az irás nekem halált
ád. – Ámbár én ennek titkos értelmét egészen nem ismerem, de azt látom
és érzem, hogy a legboldogtalanabb emberek egyike vagyok. Bocsásd meg,
nemes hölgy szabadságomat, melylyel neked azt mondom, hogy nem nézhettem
reád anélkül, hogy szivem is neked ne adtam volna; te tudod, mely
kevéssé állott hatalmamban azt tőled megtagadni, és ez az, a mi
merészségemnek mentségül szolgáland. Én eltökélém, hogy szívedet
tiszteletem, gondosságom, szolgálati készségem, buzgalmam, hódolatom,
állandóságom által megilletem és alig kelt bennem e kecsegtető szándék,
midőn reményeim is már odahalnak. – Én nem merem igérni, hogy ily nagy
szerencsétlenséget kiállni képes leszek; mindazáltal akármi következzék
is abból, legalább vigasztalni fog az, hogy éretted halok meg. Engedd,
kérlek nemes hölgy, egészen ismernem életem jövendőjét.“

Ezen végső szavakat nem mondhatta könyek nélkül. A szép hölgy szive
megindult, Ganem kinyilatkozását nem fogadá neheztelve, sőt inkább örüle
titkon; mert szivén az ifjunak szép lelke hatalmat vőn. Mindazáltal
érzését rejté, s mintha Ganem szavaira nem is figyelt volna, monda neki:
„Én őrizkedtem volna neked fátyolomat megmutatni, ha tudhatám, hogy
neked kedvetlenséget szerzend, és valóban nem látom át, mint tehesse az,
a mit imént mondottam, sorsodat oly szomoruvá, a mint te képzeled. Tudd
meg – folytatá a szép hölgy – hogy elbeszéljem életem történetét – engem
sziv kinjának hivnak; – ezen nevet születésemkor nyerém, azt vélték
tudniillik, hogy tekintetem egykor sok bánatnak szerzője lesz. – Nevem
hihetőleg neked sem ismeretlen, mivel Bagdádban egy ember sincs, a ki ne
tudná, hogy a chalyfnak, Harun Arreschydnak egy ilynevü kedvese van.
Engem még gyermekéveimben udvarába hoztak, és itt oly gonddal
neveltettem, melylyel neveltetnek mindazon nemembeliek, kiknek
rendeltetésük az udvarban maradni. Én abban, a mire engem tanitottak,
nem utolsó előlépéseket tettem, és ez s még némely vonásai a szépségnek,
megnyerték a chalyf barátságát, ki nekem saját terme mellett nyitott
lakást. A chalyf nem eléglé ezt a megkülönböztetést irántam. Husz
asszonyt és annyi heréltet rendelt udvarlásomra, és azóta oly tetemes
ajándékokkal halmozott, hogy nemsokára gazdagabb valék, mint akármely
királyné e földön. – Könnyen gondolhatod, hogy Szobeide, a chalyf neje
és rokona nem nézheté szerencsémet irigy bánat nélkül. Jóllehet Harun
minden tisztelettel viselteték hozzá, mégis ez minduntalan csak
vesztemre tört. Eddig még folyvást elkerültem lesvetéseit, de végre
szerelemféltésének utolsó ármánya legyőzött; és ha te nem jősz, most a
halálnak martaléka vagyok. Bizonyos, hogy ő egyet rabnőim közül
megvesztegetett, ki nekem tegnap estve czitromvizben port adott be, mely
oly mély álmot okoz, hogy azokkal, kik azt bevették, kény szerint
bánhatni, és ez álom egyszersmind oly természetü, hogy hét-nyolcz óráig
azt semmi sem üzheti el. Nekem annál nagyobb okom van ezt hinni, mivel
rendesen igen ébren alszom, s minden legkisebb zörrenetre felocsúdom.
Szobeide gonosz szándékának eszközletéül a chalyf távollétét használta,
a ki nehány nap előtt hadi népével táborba ment, hogy megboszulja némely
szomszéd királyok merészségét, kik támadólag összeszövetkeztek ellene. –
Vetélkedőtársném ezen kedvező alkalom nélkül, bármi dühös legyen, életem
ellen nem mert volna semmit is kezdeni. Nem tudom, mit cselekszik majd,
hogy a chalyf ne törjön gonosztettének titkába; te azonban látod, mily
nyomos az reám nézve, hogy ezen esetet kebledben mint titkot, megőrizd.
– Életem veszedelemben forog, és valamig a chalyf távol lesz Bagdádtól,
még házad sem ád nekem biztos menedéket. Magadnak is lehet okod, hogy
kalandomat titkold; mert ha Szobeide megtudná, miért tartozom hálával
neked, rajtad is, mint életem szabaditóján, boszuját töltené. Ha a
chalyf visszajött, kevésbbé lesz szükséges magamra vigyázni. Fogok akkor
módot és alkalmat találni őt arról, a mi történt, értesiteni: és meg
vagyok győződve, hogy ő nálamnál is buzgóbban igyekszik majd egy
szolgálatot megjutalmazni, mely engem szerelmének visszaajándékoz.“

Minekutána Harun Arreschyd szép kedvese elvégzé beszédét, Ganem igy
szólott: „Kegyelmes hölgy! ezerszer köszönöm a kérésemre adott
felvilágositást, s kérlek egyszersmind, hidd el, itt nálam tökéletes
bátorságban vagy. – Azon érzelmek, melyeket látásod szivemben élesztett,
kezesek érte, hogy nyelvem hallgatni fog; a mi pedig rabszolgáim közt a
titoktartást illeti, megvallom őszintén, hogy abban nem lehet egészen
megbizni. Ők a nekem tartozó hűséget könnyen elfelejthetnék, ha tudnák,
mi alkalommal és mely helyen volt szerencsém reád akadni; de ezt
lehetetlen, hogy sejthessék, sőt a mi több, bizonyossá tehetlek, hogy
legkisebb kiváncsiságuk sem lesz, azt nyomozgatni. Ifju embereknél az
valami köznapi, hogy szép fiatal rabnőket szereznek, és igy rabszolgáim
látásodon nem ütköznek meg, vélvén, hogy te olyan rabnő vagy, kit csak
imént vásárlottam; azt is fogják gondolni, hogy okom volt téged azon mód
szerint, a mint történt, házamba hozni. Légy tehát egészen nyugodt és
meggyőződött, hogy rabszolgáim azon tisztelettel és megkülönböztetéssel
fognak szolgálni neked, a mint egy ily hatalmas fejedelem kedvese
megkivánhatja. Azonban a chalyf bármily magas pontján álljon is a
méltóságnak, meg fogod engedni, nemes hölgy, azon vallásomat, hogy semmi
sem képes engem többé azon ajándék visszavételére birni, melyet neked
szivemmel tettem. Tudom ugyan, hogy nem szabad megfeledkeznem ezen irott
törvényről: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának,“ mindazáltal én
szerettelek, mielőtt még nekem megmondottad volna, hogy a chalyf sajátja
vagy, és többé nem áll hatalmamban indulatot elnyomni, mely csirázatában
már a viszonszeretettől emelt viszontvonzat teljes erejével bir.
Kivánom, hogy fenséges és igen boldog szeretőd Szobeide gonoszságán az
által álljon boszút, hogy karjai közé téged visszavesz, és ha magadat
majd kivánatinak visszaadatva lenni látod, óhajtva hogy néha-néha a
szerencsétlen Ganem jusson eszedbe, kinek szivét, mint a chalyfét,
meghóditottad. Bármily hatalmas is az a fejedelem, még sem fog – ha
különben ismered a gyengéd szerelem érzelmét – engem, a mint remélem,
emlékezetedből egészen kinyomhatni. Ő téged hivebben, forróbban nem
szerethet, mint én szeretlek, és én nem szünöm meg lángolni éretted,
akármely szögébe a világnak menjek is, – téged elvesztvén – meghalni.“

Szívkinja sejté, hogy Ganem keble mély fájdalomtól szorong, és rajta
megindult. – Előre látta a zavarodást, melybe magát helyezi, ha ezen
tárgyról s beszédet folytatni fogja, félt hogy iránta elárulja
hajlandóságát, s azért igy szólott hozzá: „Látom, hogy e beszéd téged
szomorit; hagyjuk tehát abban. Beszélek inkább ama véghetetlen háláról,
melylyel neked adós vagyok. Le nem irhatom örömömet, ha meggondolom,
hogy te levél életem megszabaditója.

Szerencséjökre most kopogás hallatszék az ajtón. Ganem fölkelt, hogy
látná, mi legyen, s im a rabszolgák egyike volt, ki a vendégfogadós
elérkeztét jelenté. Ganem, ki nagyobb elővigyázat okáért rabszolgáit
azon terembe, melyben Szívkinja volt, nem akará bocsájtani, elvevé a
vendégfogadóstól az étkeket, és maga tevé azokat a szép vendég elébe, ki
különös gondoskodásán Ganemnek iránta – szivében örűlt.

Az ebéd után Ganem az étkeket a mint maga rakta fel, ugy maga szedé el,
és midőn a terem ajtajánál azokat a rabszolgának átadta, mondá
Szívkinjának: „Kegyelmes hölgy, most talán nyugodni kivánnál; eltávozom
tehát, és mihelyt kevéssé kipihented magad, készen leszek parancsodra.“
Ezt mondván, elméne, és két rabnőt vásárlott, nem különben két csomót,
melynek egyike a legvékonyabb gyolcsot, a másik pedig mind azt foglalá
magában, a mi egy chalyf kedvesének ékességűl szükséges volt. Mindakét
rabnőt házához vezeté, s a szép Szívkínjának ily szavakkal mutatá be:
„Nemes hölgy – egy rangodbeli személynek udvarlására legalább is két
rabnő szükséges, engedd meg, hogy ezeket itt hatalmadba adjam.“

Szívkinja csodálá Ganem szives élénk figyelmét, és monda: „Uram, látom,
hogy te nem az a férfiu vagy, ki valamit csak félig szokott tenni. Te
mind inkább neveled irántad tartozásimat; reménylem azonban, hogy nem
mint hálátlan halok meg, és hogy az ég nem sokára oly állapotba
helyezend, melyben minden nemes jótéteményidet ki fogom pótolni.“

Minekutána az ifju kalmár a két rabnőt egy mellékterembe utasitotta, s
ezek oda elmentek, Szívkinjához leült a pamlagra, de illendő
távolságban, hogy megmutassa határtalan tiszteletét. Beszédjét ismét
szerelmére térité vissza, s a legérzékenyebb módon érinté azon
legyőzhetetlen akadályokat, melyek minden reményt tőle elfognak „Én még
azt sem merem reményleni, – folytatá, – hogy minden nyájasságommal
szivedben a részvétnek csak egy szikráját is fölélesztem, – szivedben
mondom, melyet a föld leghatalmasabb fejdelme bir. Oh mint vigasztalna
az szerencsétlenségemben, ha szabad volna magamnak avval hizelkedni,
hogy te véghetetlen szerelmemet nem fogadtad hideg vérrel!“ „Uram –
felele Szívkínja.“ – Ó kegyelmes hölgy! szavába esett hirtelen Ganem –
te már másodszor tisztelsz meg e szóval uram. Első izben rabnőid
jelenléte nem engedte, hogy észrevételt tegyek; – kérlek, az Istenre,
nemes hölgy, ne ruházd reám ezt a becsület czimet, mely hozzám nem
illik. – Bánj velem, igen kérlek, mint rabszolgáddal: mert hisz az
vagyok, és soha sem szünöm meg az lenni.“

„Nem, nem, – válaszolt most Szívkinja, – én őrizkedni fogok egy
férfiuval, kinek életemet köszönöm, igy bánni. Hálátlan volnék, ha
valamit olyast tennék vagy mondanék, a mi személyedhez nem illőleg volna
alkalmazva. Engedd hálám érzelmét követni s ne kivánd tőlem, hogy
jótéteményed jutalmául hozzád szerénytelen legyek. Én ezt soha sem
teendem; engem tisztes viseleted – tiszteletre gerjeszt, és én azzal
vissza nem élek, valamint azt is vallom, hogy szives gondoskodásaidat
koránsem hideg vérrel tekintem. Többet nem mondhatok; hisz ismered az
okokat, melyek nekem hallgatást parancsolnak.“

Ganemet e nyilatkoztatások egészen megbájolák; sirt örömében, és mivel
szavakat nem talált – köszönetét méltóan kifejezni, eléglé neki ezt
mondani: ha ő tudja, mint hölgy a chalyfnak mivel tartozik, tehát ő is
viszontag tudja, hogy „a mi úré, az tilalmas a rabszolgának.“

Mivel Ganem az estvét látá közelgetni, fölkelt, hogy világot hozzon.
Maga hozta azt s egyszersmind egy könnyü ozsonnáta Bagdádban uralkodó
szokás szerint, hol minekutána az ember jó ebédet evett, este csak egy
kevés bor vagy gyümölcs eledele, és lefekvésig kellemes beszédekkel
mulatozik.

Mindketten asztalhoz ülének. Gyümölcsöt nyujtottak egymásnak, s a
kinálást nyájassággal füszerezték; erre a bornak nemes ize ivásra hivá
meg őket, és alig ittak abból kétszer vagy háromszor, midőn már
törvénynyé tevék nem inni többé, mig előbb egy dalt nem énekeltek. Ganem
néhány verset énekle, melyeket futólag költött, s melyek szerelme
hatalmát jelenték ki; Szívkinja Ganem példája által buzdulván,
hasonlólag verselt és énekelt dalokat, melyek kalandját érdeklék, s a
mit Ganem kedvezőleg magára érthetett. Mindazáltal ez a hüséget,
melylyel a chalyfnak tartozott, gondosan tartá emlékezetben. – Az
ozsonnázás igen hosszu vala, s az est már éjre hanyatlott, midőn az
elválásról gondolkozának. Végre Ganem mégis visszavonult hálótermébe, s
a szép Szívkinját a magáéban hagyta, hova az uj rabnők azonnal beléptek
s őt levetkeztették.

Igy éltek ők egymással több napokat. Az ifju kalmár csak akkor távozott
házától, midőn igen fontos dolgai hivták; ezenkivül használta még az
időt a kijárásra, ha a szép hölgy szendergésbe merült; különben minden
pillanatot mellette töltött, és fő vétkének tartá, csak egyet is nélküle
tölteni. Őt szüntelen csak kedves Szívkinja foglalá el, s ez viszont
részéről hajlandóságától elkapatva megvallotta, hogy nem kisebb
mértékben szereti Ganemet, mint szereti Ganem őt. Azonban, bármi hőn
szerették is egymást, csupán e név chalyf, ha eszökbe jutott – képes
volt őket az illendőség határai közt tartani; s ez indulatjok tüzét még
inkább nevelte.

Azalatt, mig Szívkinja, ugy szólván, a halál karjai közül ragadtatott
ki, s idejét Ganemnél oly édesen töltötte, Szobeide, Harun Arresyd
palotájában nem volt minden nyugtalanság nélkül.

A három rabszolga, kikkel ő mint boszuállásának műeszközeivel élt, alig
vitte el vak engedelmességgel a ládát – nem is tudván mi van benne,
midőn Szobeide már a legszörnyebb zavarodásban érzé magát. Ezer aggasztó
gondolat bolygatta nyugalmát; egy pillanatig sem alhatott, s egész éjjel
csak azon tünődött, mint rejthesse el gonoszságát. „Férjem – igy szóla
önmagában – jobban szereti Szívkinját, mint valaha egy kedvesét
szerette. Mit feleljek most, ha visszatér, s tőlem hollétét tudakozza?“
Talált ugyan néha egy-két ármányfonalat, mely e nagy tekervényből
kivezesse, de egy sem volt kedve szerint; mindig bizonyos nehézségeket
látott, és igy nem tudta, mi tévő legyen. Volt társaságában egy
élemedett asszony, ki őt kisded korától nevelte fel. Ezt hajnal
hasadtával magához hivatta, fölfedezé neki titkát, és monda aztán: „jó
anyám, te engem mindig jó tanácsiddal ápoltál, de ezen esetben reá
legnagyobb szükségem van, mivel itt arra kerül, hogy veszélylyel
körülviharozott lelkem megnyugtassék, – adj foganatos mentő szert
kezembe, tanácsolj, mint békitsem a chalyfot? mit mondjak neki?“

„Drága fejedelmi asszonyom, – viszonzá az élemedett nevelőné – sokkal
jobb vala, ha nem is helyezéd magad e nyugtalanságba; de mivel ugy
történt, egyebet szólni már róla nem lehet. Most csak arról kell
elmélnünk, mikép csalhatnánk meg az igazhitüek uralkodóját, s én azt
tanácslom, hogy egy darab fát egy holt test képében faragtass ki; mi ezt
azután egy avult gyolcsba betakarjuk, befektetjük egy koporsóba, s a
palotában valamely helyen eltemettetjük; azután tüstént a sirhalom
felett márványból egy kupboltos siremléket emeltess, nem különben egy
gyászalkatot, mely fekete posztóval behuzva, és nagy gyertyatartókkal és
vastag viaszgyertyákkal körülültetve legyen. Meg ne felejtkezzél, –
folytatá az élemedett asszony, – gyászruhát venni magadra, s
asszonyaidat s a holt kedvenczné asszonyait, herélteidet s a palota
minden udvarnokait gyászruhába öltöztetni. Ha akkor majd a chalyf
visszatérend, s egész palotáját veled együtt gyászban szemléli, nem fog
késni, hogy okát kérdezze. Ekkor jó alkalmad lesz, magadnak nála érdemet
szerezni, ha neki azt mondod, hogy te őhelyette tevéd a szép
Szívkinjának, a ki hirtelen halállal mult ki, ezen végtiszteletet. Ekkor
beszéld el neki, hogy te a szép kedvesnek egy siremléket emeltettél, és
neki mindazon tisztelet jeleit adtad, melyeket ő maga mint chalyf,
itthon létében adhatott volna. Mivel szerelme hozzá oly indulatos volt,
bizonyosan elmegy sirjához, s ott könyeit ontja; talán hinni sem akarja
majd, hogy valóban meghalt, sőt talán azt fogja gyanitani, hogy
szerelemféltésed a palotából őt félremozditotta, és hogy ez a gyásztünet
nem egyéb ármányfogásnál, melylyel őt ámitani és minden szorosabb
nyomozástól elvonni akarod; sőt hihető, hogy őt ki is ásatja, s a
koporsó fedelét félrevéteti; de ha ekkor a fából faragott halottat
meglátja, meggyőződik bizonyosan haláláról, és magát mind azokért, a
miket távolléte alatt nevében tettél, nagy adósodnak fogja ismerni. A mi
a faképet illeti, magamra vállalom, hogy olyat e város egyik szobrásza
által, anélkül, hogy tudná mi czélra, faragtassak. De te azon
asszonynak, ki tegnap este a Szívkinjának a czitromvizzel udvarolt,
parancsold meg: társnéinak jelentse, hogy asszonyukat csak imént halva
lelé ágyában, hogy neked már erről hirt adott, és hogy te már Mezrurnak
a szükséges parancsokat kiadtad felöltöztetése s eltemettetése iránt.“
Minekutána az élemedett asszony elvégzé tanácslatát, kivett Szobeide
gyöngyszekrényéből egy drága gyémánt-gyürüt s a tanácslónak ujjára
dugta, megölelé, s örömtelve igy szólott hozzá: „Óh jó anyám, mennyi
hálával tartozom én neked! e tanácsot soha sem adhattam volna magamnak.
Igenis, ennek el kell sülni, s érzem, hogy nyugodtabb vagyok, a fakép
elkészitését tehát a te gondodra bizom, s a többit azonnal magam veszem
munkálatba.“

A fakép minden lehető gonddal elkészült, s azt a vénasszony maga vitte
Szívkinjának teremébe, hol, mint egy halottat felöltöztetvén, a
koporsóba fektette. Erre Mezrur, ki maga is elámittatott, a koporsót az
álhalottal felemelteté, s az minden szokásban lévő szertartásokkal
eltemetteték, és pedig a kedvenczné asszonyainak hangos sirása mellett,
kik között a czitromvizzel udvarló leginkább jajgatott, hogy a többit a
gyászos sikoltásra folyvást tüzelje.

Szobeide még az nap hivatá a chalyf épitőmesterét, és azon parancs
szerint, melyet neki ada, a siremlék igen rövid idő alatt elkészült. Oly
hatalmu fejdelemnék, mint e fejdelem neje, kinek uralkodása keletről
nyugotig kiterjedt, parancsaik teljesitésben mindenkor pontos
engedelmességet lelnek. Ezután mindjárt egész udvarával gyászba
öltözött, a mi azt okozá, hogy a halálhir a chalyf kedveséről az egész
várost befutotta.

Ganem csaknem utolsó volt, ki e hirt meghallá, mert ő, ugy szólván, ki
sem járt. Azonban egy napon csak ugyan füléhez jött. „Nemes hölgy –
monda a chalyf szép kedveséhez – téged egész Bagdád megholtnak tart, s
nem kétlem, hogy maga Szobeide is annak gondol. Áldom az égeket, hogy
oka és boldog szemtanuja lehetek életben létednek; és adná isten, hogy
ezen álhirt használni, sorsodat az enyimhez csatolni, és velem messze
innen hazámba költözni volna kivánatod, hogy ezentul csak szivemen
uralkodnál! De hova ragad engem képzelmi álmom? Im elfelejtem
rendeltetésedet. – Te arra születtél, hogy a föld leghatalmasabb
fejdelmének szerencséje légy, és hogy csak Harun Arreschyd birtokodra
méltó. Akkor is, ha te őt nekem feláldozni kivánnád, ha engem hazámba
akárnál követni, szabad volna-e ezen áldozatot elfogadnom? Nem, sőt
inkább folyvást arra kell gondolnom, hogy a mi az uré, tilalmas a
szolgának.“

Noha a szeretetreméltó Szívkinja azon nyájas gerjedelmek iránt, melyeket
ő maga szült, nem vala érzéketlen, mégis volt ereje – azokat nyilván nem
visszonozni. „Uram – szóla hozzá – mi Szobeide győzelmét nem
gátolhatjuk; azonban hadd végezze, hiszem, e győzelmet nem sokára nagy
szomoruság fogja követni. A chalyf majd visszatér, és nekünk lesz
alkalmunk, neki titkon mindent, a mi történt, tudtára adni. Hanem
óvakodjunk annál inkább, hogy sejtse életben létemet; mi volna a
következés, már megmondottam.“

Három hónap multával a chalyf győzelmi koszoruval tért Bagdádba vissza.
Égőn ohajtván Szívkinját látni, s neki uj borostyánit átnyujtani – igy
lép vala palotájába. Csodálkozik, hogy valamennyi udvartiszteit, kiket
itt visszahagyott, gyászruhában látja; megijed, nem is tudja, miért; és
nyugtalansága nevekedik, midőn Szobeide laktermeihez jő, és ezen
fejdelemné minden asszonyival gyászban öltözve járul elébe. Szorongó
kebellel kérdi okát e gyásztünetnek, és Szobeide válaszolt: „Igaz hitüek
uralkodója, én ezen gyászt rabnődért Szívkinjáért viselem, ki oly
hirtelen holt meg, hogy gyógyszerrel nem is segithették.“ Tovább akara
még szólani, de a chalyf nem engedett időt. Ez a hir őt annyira
megilleté, hogy hangosan felsikoltott, és ájulva dőlt Giafar vezérjének
karjaiba, ki őt követi vala. Végre ezen ájulálásból ismét magához tért,
s kérdezé a bánat tompa hangján, szeretett Szívkinja hová temettetett.
„Uram – felele Szobeide, – én magam rendelém el a temetést, és nem
kimélék semmit, a mi azt fényessé tehette; emelteték sirja felett egy
márvány-emléket, és ha ugy kivánod, oda kisérlek.“

A chalyf nem akará, hogy Szobeide magát fáraszsza, hanem hivatá Mezrúrt
s ez oda vezette. A chalyf ment, a mint megjött, hadi öltözetben. Midőn
a fekete posztóval behuzott gyászalkatot, s körösleg a viaszgyertyákat,
s a siremléknek egész külfényét látta, csodálá, hogy Szobeide,
vetélkedőtársnéjának halotti ünnepét ily nagy pompával ülé, és mivel
természetére igen gyanakodó volt, neje nagylelküségének nem hitt, s
gondolá, hogy kedvese meg sem holt, hanem Szobeide használá talán hosszu
távollétét, s elmozditá a palotából, s azoknak, kik őt elvivék, talán
meg parancsolta, vigyék oly messze, hogy hirét ne hallhassa senki. –
Egyéb gyanuja nem volt; mert azt nem hitte, hogy Szobeide oly
gonoszlelkü legyen, és szive kedveltét az élők közül kiirtassa.

Hogy a fejdelem megtudhassa a dolognak igaz mivoltát, félrevetette a
gyászalkatot, s a sirt és koporsót jelenlétében felnyittatá. De midőn a
gyolcsot látá, melybe a fakép vala takarva, nem mert közelebb járulni.
Az istenfélő chalyf félt, hogy a vallás törvényeit megsérti, ha
megengedné, hogy a halotthoz nyuljanak, s ez a jámbor habozás legyőzte
minden szerelmét és kémlő gyanuját. Nem kétkedett többé Szívkinja
halálán, lezáratta a koporsót, a sirt megtöltette, s a gyászalkatot
téteté előbbi helyheztébe.

A chalyf, ki magát kedvese sirja iránt némely kitünőbb figyelemre érzé
kötelesnek, külde a hitszolgákért, a palotatisztekért és a
korán-olvasókért, s mig azok összegyülének, ő a siremléknél maradt, s
áztatta könyüivel a földet, mely szerettének álképét takarta. Midőn
mindazok, kiket hivatott, összegyültek volna – ő köztök elől állott; a
többiek pedig magokat körösleg elhelyezék, s mondának hosszu
könyörgéseket, mire a korán-olvasók több czikkelyt olvastak fel.

Ez a gyászszertartás egy egész hónapig mindennap reggel és estve
ismételtetett, – és pedig mindenkor a chalyf, nagyvezér, Giafár és
főudvartisztek jelenlétében, kik mindnyáján gyászruhát viseltek,
valamint a chalyf is, ki ezen idő alatt meg nem szünt kedvese
emlékezetének könyekkel áldozni.

A hónap utolsó napján az imádságok s a koránolvasás reggeltől fogva
egész másnap virradtig tartottak, s miután minden elvégződött, kiki haza
tére. Harun Arresyd, kit ily hosszú éjjelezés igen megbágyasztott,
termébe ment, hogy kinyugodjék, s egy pamlagon palotájának két asszonya
közt elszenderült, kiknek egyike fejénél, másika pedig lábainál ült
vala, s mindketten a chalyf szendergése alatt himvarrással
foglalatoskodtak mély hallgatásba merülve.

Az, ki főnél ült s Koránynak (Nuronnihar) neveztetett, látván, hogy a
chalyf alszik, igy szólott a másikhoz: „Hajnalcsillag! – mert igy
nevezék ezt – én ujságot tudok. Az igazhitüek uralkodója, a mi urunk és
parancsolónk örülni fog s igen örülni fölébredésekor, ha tőlem
meghallja, a mit neki mondani szándékozom. Szivkinja nem halt meg; fris
és egészséges.“ – „Egek! kiálta fel Hajnalcsillag örömittasan –
lehetséges-e, hogy a szép, kellemes s hasonlithatlan Szivkinja mint élő
alak, világon volna?“ – Hajnalcsillag e szavakat oly élénk s emelkedett
hangon mondá ki, hogy a chalyf felébredt. Kérdezé, miért zavarák meg őt
álmában? „Ah uram! – viszonzá Hajnalcsillag, – bocsáss meg
vigyázatlanságomnak! Nem hallhatám csöndes szivvel ama hirt, hogy
Szivkinja még életben van, engem az öröm elragadott s kitörő hangjait
nem tarthatám vissza.“ – „Nos tehát mi történt vele? – kérdé a chalyf –
ha igaz, hogy meg nem halt?“ – „Igazhivők uralkodója, – felele Korány –
én ezen estve egy ismeretlentől egy levelet kaptam aláirás nélkül, de a
melyet Szivkinja saját kezével irt; ő nekem e levélben lefesti szomoru
kalandjait, s egyszersmind parancsolja, hogy Fölségedet erről
tudósitsam. Mielőtt ezen meghagyást teljesitném, csak azt akarám
bevárni, mig Fölséged egy kevéssé kinyugodta magát, mire most ily hosszu
éjszakázás s nagy megerőltetés után különös szüksége van, és – –“ „Add
nekem ide a levelet“ – esett szavába hevesen a chalyf, – „te balul
cselekvél, hogy e hiradást elhalasztottad.“

Korány azonnal átnyujtá a levelet, melyet ő indulat hevével nyitott fel.
Szivkinja itt körülményes jelentést teve mindenről, a mi történt, de
kevéssé élénk szinekkel festé ama szivélyes megelőző gondoskodást és
szorgalmat, melyet Ganem hozzá bizonyitott. A chalyf, kinek
természetével féltékenység párult, a helyett, hogy Szobeide kegyetlen
bánásán meginduljon, csak ama hűtelenségen keseredett el, melyet
Szivkinja – mint vélé – iránta elkövetett. „Ej, mi ez?“ – felkiáltott,
minekutána a levelet végig olvasta, – „a hitszegő négy hó óta él egy
ifju kalmárnál, kinek szive szorgalmát előttem még magasztalásokkal meri
halmozni! – Harmincz nap óta vagyok ismét Bagdádban s csak ma jut eszébe
nekem magáról hirt adni? – Azalatt, hogy én minden napot érette könyek
közt töltök el, ő mindennap hűtelenséggel keserit! Jól van, érezze tehát
boszumat a gonosz hitszegő, érezze a fiatal kalmár, ki engem ily
vakmerőn sérteni nem irtózott.“ E szavakat mondván, felkelt a fejedelem,
s egy nagy terembe ment, hol rendszerint udvarának nagyait elfogadni s
velök szólni szokása volt. Annak előajtaja megnyittaték s az udvari
férfiak azonnal beléptek, kik e pillanatra már régen várakoztak. Giafar
nagyvezér megjelent, arczra borult a thrónus előtt, melyen a chalyf ült,
erre felkelt s oda állott ura elébe, ki is oly pillanattal, mely
tüsténti engedelmességet akar, igy szól vala hozzá: „Giafar! Jelenléted
egy igen fontos parancsom végrehajtására szükséges, halljad tőlem azt.
Végy testőrzőim közül négyszázat magaddal, s előre tudakozd ki, hol
lakik bizonyos Ganem nevü kalmár, ki Abu Aibunak fia Damaskusból.
Mihelyt ezt megtudod, menj házához s rontasd kőhalommá, de előbb tedd
raboddá Ganem személyét s vezesd őt ide Szivkinja rabnőmmel együtt, ki
négy hónap óta nála tartózkodik. Akarom, hogy adózzék hűtelenségeért, s
egyszersmind a vakmerő jövevényt, ki a köteles tiszteletet irántam
annyira feledé, példásan büntetni.“

A nagyvezér, miután e határozott parancsot vevé, meghajtá mélyen magát a
chalyf előtt, kezét fejére tette, annak jeléül, hogy készebb azt
elveszteni, mintsem ura iránt engedetlen legyen s erre eltávozott. Az
első a mit tőn, az vala, hogy a selyem- és fátyolkereskedők
előljárójánál Ganemet tudakoztatta, nevezetesen az utczát s házat,
melyben Ganem lakott. Az udvari tiszt, kit ezen feladással elküldött,
csakhamar megérkezék azon válaszszal, hogy Ganem nehány hónap óta nem is
mutatja magát, senki sem tudja, mi ok marasztalja őt házában, ha t. i.
még a városban van. Az udvari tiszt a nagyvezérnek egyszersmind a helyet
megnevezé, hol Ganem lakott, sőt még azon özvegynek nevét is, ki neki
házát bérbe adta.

E tudósitásra, mely mindenkép hiteles volt, a nagyvezér rögtön megindult
a katonákkal, kiket a chalyf melléje rendelt, s ment a politia-biróhoz,
kit hasonlólag felszólitott, hogy kövesse őt, s számtalan kőmivessel és
ácscsal egyetemben, kik egy háznak földig lerontására szükséges
mindenféle szerszámmal fel voltak készülve, jelenék meg Ganem lakása
előtt. Mivel az épület magánosan állott, körösleg bekerité katonákkal,
ugy hogy az ifju kalmárnak lehetetlen vala abból menekedni.

Szivkinja és Ganem csak imént végzék az ebédet; az első felkelvén, az
ablakhoz üle, mely az utczára hosszat kiszolgált. Hirtelen lármát hall,
kitekint az ablakon, s midőn a nagyvezért egész kiséretével látja
közeledni, sejti azonnal, hogy ez a látogatás őt és Ganemet illeti. Most
meggyőződék, hogy irt levele, a mint akará, kézhez jutott; azonban ily
feleletre nem tarta számot s arra nem is volt elkészülve, azt hitte,
hogy a chalyf e dolgot egészen máskép veendi. Szivkinja nem tudta, mikor
tért a fejedelem Bagdádba vissza, s jóllehet keblében a féltékenység
indulatát ismeré, mégis e részben semmitől sem tartott. Most a vezér
pillanata s a számos katona félelemmel s aggsággal tölté szivét,
reszketett nem magáért, de Ganemért. A mi önszemélyét illeté, nem
kétkedett, hogy magát ki fogja menthetni, ha a chalyf őt kihallgatni
kegyes lesz; de Ganemre nézve, kit inkább vonzódás, mint hálás érzet
csatolt szivéhez, előre sejté, hogy a haragragyult fejedelmi vetélytárs
őt majd látni kivánja, s fiatalsága és szép virágzó termete miatt
kárhoztatni fogja. Elméje ily gondolatoktól hányatván, az ifju kalmárhoz
fordult s monda neki: „Ah, Ganem! Mi elvesztünk; im jőnek téged és engem
börtönbe hurczolni. – Ganem azonnal kinézett a rostélyos ablakon s
megrémült, látván a chalyf őreit kivont kardokkal s ezeknek szárnyain a
nagyvezért s politia-birót. E jelenés az ifju érzékeit megmerevité, s
alig vala egy szót kirebegni hatalmában. „Ganem! – igy szólt a
kegyencznő – most egy pillanatig sem szabad késnünk. Ha engem szeretsz,
vedd szaporán egyik rabszolgád ruháját magadra, kend be arczod s kezeid
korommal, s végy e tálak közül nehányat fejedre, meglehet, hogy imigy
egy vendéglő szolgájának fognak nézni s szabadon bocsátnak. Ha talán
kérdik tőled, hol van a ház ura, csak bátran feleld: a házban van.“ „Ah
kegyelmes asszonyom! – monda Ganem, kit kevésbbé önsorsa, mint
Szivkinjáé aggasztott, – te csak rólam gondolkodol, de mi fog majd veled
történni?“ „Az téged ne aggaszszon, – válaszolá Szivkinja – bizd azt
reám. Annak, a mit e hajlékban visszahagysz, én viselem gondját s
reménylem, hogy neked minden hiven fog kezedhez visszakerülni, mihelyt a
chalyf haragja leszelidült; mindazáltal most kerüld el annak első
kártékony hevét. Azon parancsok, melyeket első gerjedtében ad, mindenkor
veszélyesek.“ Az ifju kalmár szomorusága oly nagy volt, hogy nem tudta,
mire tökélje el magát, és őt minden bizonynyal e haboztában a chalyf
katonái meglepték volna, ha Szivkinja nem ösztönzi az átöltözésre. Végre
sok forró kérelmének engedett, egy rabszolga-köntöst magára vőn s
arczát, kezeit bemázolá korommal. Valóban volt oka sietni, mert már
kopogtatás hallatszék az ajtón – s most csupán annyi idő maradt még,
hogy egymást a szeretők futólag megöleljék. Mindkettőnek szivét annyira
el fogá a fájdalom, hogy ajkokon elakadt a szó. Igy vala elválások –
néma, de érzékeny. Ganem végre néhány tállal fején a teremből kimene. A
szerencse kedvezett neki, mert az őrök csakugyan vendéglő szolgának
tarták és szabadon ereszték, sőt a mi több, a nagyvezér, kivel előbb
találkozott s ki nem is álmodá, hogy ő ugyanazon ifju, kinek
elfogatására ki van küldve, még félre is lépett, s neki utat nyitott;
szintigy cselekvék a többi is, kik a nagyvezér után jövének, mindegyik
oldalvást lépett s elősegité futását. Legnagyobb sietséggel vevé utját a
város egyik kapujához s a várost csakhamar maga után hagyá.

Azonközben, hogy Ganemet jó sorsa a nyomozók kezéből kimenté, a
nagyvezér a terembe lépett, hol Szivkinja pamlagon ült s melyben számos
szekrény állott, melyek Ganem javaival s a már eladott javakból
beszerzett pénzzel tömve valának.

Midőn Szivkinja a nagyvezért belépni látta, arczczal földre borult, s e
helyzetben maradt, jeléül annak, hogy kész a reá kimondott halált
szenvedni. „Uram – igy szólott a nagyvezérhez – én engedelmes vagyok,
békén vetem magam azon itélet alá, melyet az igazhivők uralkodója reám
kimondott, neked azt csak jelentened kell.“ – „Kegyelmes asszonyom –
válaszolt Giafar, ki szintazonkép földre borult s mindaddig e helyzetben
maradt mig Szivkinja viszont fölkelt, – őrizzen Isten, hogy valaki
merész kezével hozzád nyuljon. Nem szándékom neked legkisebb bántalmat
okozni, csupán parancsom van téged kérni, hogy velem a palotába jönni
méltóztassál, s hogy egyszersmind a kalmár is, ki e házban lakik,
engedelmes legyen téged követni.“ „Uram, – felele a kegyenczné felkelése
közben – menjünk tehát, én kész vagyok követni téged. A mi azonban az
ifju kalmárt illeti, kinek én életemet köszönöm, őszintén azt vallhatom,
hogy többé nincs itt; már egy hónap előtt utazott Damaskusba, hová
dolgai idézték, s ő visszaérkeztéig e szekrényeket melyeket itt látsz,
gondviselésem alá bizta. Esdeklem neked, légy szives e holmikat a
palotába hordatni és megparancsolni, hogy bátorságos helyen sérelem
nélkül tétessenek le, s imigy én hiven betölthessem a mit neki fogadtam:
tudniillik, hogy javaira minden kitelhető gonddal fogok vigyázni.“

„Nyomban történjék meg, kegyelmes asszonyom!“ válaszolt Giafar. És
azonnal hivata terhhordókat s parancsolá nekik, hogy emeljék föl a
szekrényeket s vigyék Mezrurhoz.

Minekutána a terhhordók elmentek, Giafar a politia-birónak valamit
fülébe sugott, s parancsolá neki, hogy a házat tegye a földdel
egyenlővé, de előbb mindenütt nyomoztassa abban Ganemet, kit ő valahol
rejtezkedni vélt, jóllehet Szivkinja az ellenkezőről akará meggyőzni.
Erre a nagyvezér megindult s az ifju szépet két rabnőjével együtt
magával vivé. Ganem rabszolgáira nem volt további ügyelet; ők a sokaság
közé vegyültek, s nem tudni, mi történt velük.

Giafar alig hagyá el a házat, midőn a kőmivesek s ácsok falait
mindenfelől dönteni s rombolni kezdék; és oly szorgalommal teljesiték
tartozásukat, hogy az épületnek egy óra mulva még nyoma sem látszott. A
politiabiró azonközben, ki minden szemes nyomozása mellett sem akadhata
Ganemre, a nagyvezérnek, még mielőtt a polotához ért, a dolgot hirül
adatá. „Nos – monda Harun Arreschyd, midőn termébe látá Giafart belépni
– betöltötted parancsomat?“ „Igenis uram – felele Giafar – a ház,
melyben Ganem lakott, le van földig rontva, és itt hozom Szivkinját,
kegyencznődet; termed ajtaja előtt áll, s ha parancsolod, tüstént szined
elébe vezetem. A mi az ifju kalmárt illeti, azt nem találhatni sehol,
ámbár mindenütt legélénkebb gonddal nyomoztatám. Szivkinja azon vallást
tevé, hogy már egy hónap előtt utazott Damaskusba.“

Rettentő s leirhatlan az a harag, mely a chalyf keblében lángra lobbant,
midőn meghallá, hogy Ganem eltávozott. A mi Szivkinját mint
kegyencznőjét illeti, képzelme bizonyosnak tartá hütelenségét s azért
sem őt látni, sem vele beszélni nem kivánt. „Mezrur, – igy szólt a
heréltek fejéhez, ki jelen volt – vedd által e háládatlant, a hűtelen
Szivkinját, s zárd őt a sötét toronyba.“ – E torony a palota
falkeritésén belül állott s közönségesen az oly kegyencznőknek szolgált
börtönül, kik a chalyfot akármely utonmódon megbántották.

Mezrur, kinek szokása volt ura parancsait, bármely keményeknek
látszottak is azok, ellenmondás nélkül teljesitni, azon meghagyásnak
csak tétovázva engedelmeskedett. Ő Szivkinjának eziránt sajnálkozását
jelenté ki, és annál inkább megszomorodott, minél bizonyosbnak hitte,
hogy a chalyf kegyes lesz őt személyesen kihallgatni. Mindazáltal
kénytelen lőn szomoru sorsának engedni s követni Mezrurt, ki őt a sötét
toronyba vezette s ott visszahagyta.

A zordon chalyf azonközben elbocsátá nagyvezérét s mint rabja a féktelen
indulatnak, saját kezével a következő levelet irá a syrai királyhoz, ki
rokona s adózó jobbágya volt és Damaskusban tartá fejedelmi lakását.


Harun Arresyd chalyf levele a syriai királyhoz Sinebi Mohammedhez.

„Kedves rokonom! Én e levelet irom, jelentésül neked, hogy egy damaski
kalmár, kinek neve Ganem s Abu Aibunak fia, rabnőim legkedvesbikét
ugymint Szivkinját elcsábitotta s most Bagdádból megszökött. Akaratom
az, hogy levelemet vevén, Ganemet fölkerestetni s elfogatni rendeld.
Mihelyt ő poroszlóid kezébe juttand, vettesd nehéz vaslánczokra, három
nap egymás után adass neki ötven ütleget bikacsékkel, vezettesd körül
aztán a város mindegyik osztályában s egy poroszló menvén előtte,
folyvást e szavakat kiáltsa: Ez a leglágyabb büntetés, melyet az
igazhitüek uralkodója az oly gonoszra szab, ki fejedelmi urát megsérti s
rabnőinek egyikét elcsábitja. Erre küldd őt hozzám biztos kiséret alatt.
De ez még nem minden. Akarom, hogy házát kiraboltasd, földig
pusztittasd, követ s minden épitményszert a városból a mezőre vitess ki.
Azonkivül, ha atyja, anyja, fiu vagy leánytestvéri, női, leányai vagy
egyéb rokoni s hozzátartozói vannak, vetkőztesd azokat mezitlenre,
állittasd ki három nap egymásután az egész városnak látványul – azon
kemény tilalom mellett, hogy senki se merje fővesztés alatt őket házhoz
fogadni. Reménylem, hogy meghagyásomat haladék nélkül teljesitended.“

Minekutána a chalyf e levelet megirta, általadá azt egy lovagpostának
azon parancscsal, hogy siessen s vigyen magával galambokat, hogy annál
hamarabb vehessen arról hirt, a mit Sinebi Mohammed levele
következésében mivelt.

Bagdádban a galambok t. i. azon sajátsággal birnak, hogy azok, bármi
messze földre vitetnek is, mindenkor ismét visszatérnek Bagdádba,
mihelyt szabadon eresztetnek, főkép ha apró fiaik vannak. Ilyenkor egy
összetekert levél köttetik szárnyok alá, s ezáltal mindazon helyekről,
honnan csak kiván az ember, vehet legbiztosabban s egyszersmind
leggyorsabban tudósitást.

A chalyf gyors póstája, hogy ura nyugtalanságát minélelőbb oszlassa,
éjjel s nappal utazott, s Damaskba érkezvén, egyenesen Sinebi király
palotájába tért, ki is azonnal trónusára ült, hogy a chalyf levelét a
követ kezéből általvegye. Minekutána a követ azt általadá, s Mohammed a
chalyf saját keze vonásait megismerte, megcsókolta a levelet s fejére
tette, annak jeléül, hogy kész azon parancsokat, melyek abban
foglaltatnak, jobbágyi hűséggel teljesitni. Ekkor azt fölnyitá s miután
végig olvasta, leszállott királyi székéről s a főbb udvari tisztek
kiséretében lóra ült; egyszersmind magához hivatá a politia-birót, s az
egész testőrző sereggel együtt megindult Ganem házához.

Mióta az ifju kalmár Damaskból elutazott, anyja egy levelét sem vevé.
Azonközben a többi kereskedők, kiknek társaságában ő Bagdádba utazott,
mindnyájan visszatértek, s ezek mind azon hirt hozák, hogy fiát legjobb
egészségben hagyták vissza Bagdádban. De mivel annyi idő alatt haza nem
tért s magáról legkisebb hirt sem ada, ez elegendő ok volt a szerető
anyát ama gondolatra birni, hogy fia meghalt. Ő ezt oly erősen hitte,
hogy gyászba öltözék, s Ganemet érzékenyen siratá, épen ugy, mintha ön
szemeivel látta volna őt meghalni és saját anyjai karjában mult volna
ki. Soha sem mutatott fiának elvesztén anyja mélyebb fájdalmat mint ő, s
a helyett, hogy vigasztalást keressen szivének, örömét lelé, ha
táplálhatá fájdalmát. Háza udvarában egy kupforma kápolnát emeltete,
melybe egy képet fektetett, melyet némileg fia testének nézett, s melyet
önkezével takart halotti lepelbe. Éjt s napot sirva töltött e
kápolnában, épen ugy, mintha fiának tetemei valóban e helyen volnának
eltemetve; kedves leánya, a szép Szívhatalom vala gyásztársnéja, könyeit
az anyai könyekkel vegyitvén.

Imigy töltének huzamos időt már a legmélyebb szomoruságban, s a
szomszédok, kik jajgatásaikat és siralmas nyögéseiket hallák, érzékeny
szivvel vevének részt e szelid érzelmü háznép sorsán: mig egy bizonyos
napon Mohammed Sinebi az ajtón kopogtat. Minekutána egy rabnő azt
felnyitotta, a fejedelmi ur zordonan belépe s kérdé, hol van Ganem, Abu
Aibunak fia?

Jóllehet, a rabnő még Sinebi királyt soha sem látta; mégis számos
kisérőiből következtette, hogy a legelső nagyoknak egyike Damaskusban.
„Uram! – válaszolt a kérdeztetett rabnő – ama Ganem, kit te keressz,
meghalt. Asszonyom, az ő anyja, ott van ama sirboltban, hol épen most
kedves fiának elvesztét kesergi.“ – A király most anélkül, hogy a rabnő
szavaira hajtson, testőrzői által a ház minden szögében élénk gonddal
fürkészteté Ganemet; végre a sirbolthoz vagy kápolnához is eljöve, hol
az anyját és ennek leányát egyszerü szőnyegen amaz alakzat mellett, mely
Ganemet tárgyazá, látta siránkozni. Mindakét szegény asszony tüstént
befedé fátyollal arczát, mihelyt egy férfit a sirboltozat ajtajához
lépni szemléltek; azonban az anyja, ki a damaskusi királyt megismeré,
fölkelt s lábaihoz borult. „Jó asszony, – szólt hozzá a fejedelem – én
tulajdonkép fiadat Ganemet keresem; adj választ, itt van-e?“ „Oh uram –
kiálta fel a jámbor asszony – az már régen kiköltözött az élők közül.
Adta volna Isten, hogy saját kezeimmel szállithattam volna őt nyugalom
helyére, s birhatnám azt a vigasztalást, hogy hamvadó tetemei e
sirboltban rejteznek. Oh fiam, édes kedves fiam!…“ Még tovább akara
szólni; de a nagy fájdalom elfojtá keblét s a szó elhalt ajakin.

Sinebi szivét e jelenés meghatá. Ő szelid s gyöngéd érzelmű fejedelem
volt, ki a szerencsétlenek szenvedésit nem nézheté szánakozás és nagy
belső megilletődés nélkül. „Ha egyedül Ganem a vétkes – monda önmagában
– miért kell vajjon anyját s hugát is megbüntetni, kik egészen
ártatlanok? – Oh kegyetlen Harun Arresyd, mi szörnyü zavarba hozsz te
engem, midőn boszuállásod eszközévé tészsz, s engem kényszeritsz oly
embereket üldözni, kik téged legkevésbé sem bántottak meg!“

A testőrző, kinek a király Ganem fölkerestetését parancsolá, azon
jelentéssel érkezett meg, hogy nyomozásai siker nélkül maradtak; ő azt
el is hitte, mert a két asszonyi arczon mutatkozott gyász nem hagyá őt
kétkedni. Most csaknem kétségbe ejté azon szomoru helyezet, melyben
kénytelen volt a chalyf parancsait teljesitni; de bármily nagy volt is a
szánakozás emberi szivében, még sem merte Harun haragját megjátszani.
„Jó asszony, – ily szavakkal fordult Ganem anyjához – menj leányoddal e
sirboltozatból, mert itt többé nem vagytok bátorságban.“ – Ők a
kápolnából erre kiléptek, s hogy a király őket illetlen bánásoktól
megoltalmazza, levevé széles felső ruháját, azzal mindkettejét betakarta
s parancsolá nekik, hogy oldala mellől ne távozzanak. Midőn ez
megtörtént, a népnek bemenetelt engedett, hogy a fosztogatást elkezdje,
a mi is oly vad kicsapongással s lármával vitetett véghez, hogy Ganem
anyja és huga, kik okát nem tudták, rendkivül megijedének. A legdrágább
eszközöket, butorokat, kincsekkel töltött szekrényeket, perzsa s indiai
szőnyegeket, arany s ezüsttel himzett pamlagvánkosokat,
porczellánedényt, egy szóval: a rabló nép mindent magával vitt s csupán
a ház mezitlen puszta falait hagyá meg; a két boldogtalan asszonyra
nézve pedig szivrepesztő néző játék volt – magukat minden javuktól s
értéköktől imigy megfosztatni látni, anélkül, hogy sejthetnék, miáltal
érdemlék meg e kegyetlen bánásmódot.

A házban végrehajtott fosztogatások után Mohammed a politiabirónak
parancsot ada, hogy a házat a sirboltozattal együtt rontassa le, s mig e
munkával a zordon nép el vala foglalva, Szívhatalmat s ennek anyját
palotájába vezette. Itt kénytelen volt szivök fájdalmát kétszeresen
nevelni, tudtokra adván a chalyf akaratját. „A chalyf parancsolja nekem
– igy szóla hozzájok – hogy rólatok a ruhát leszedessem s három nap
egymásután mezitlen állittassalak ki titeket a népnek látványul. Szivem
lázzad s irtózik, midőn e kegyetlen gyalázatos parancsot rajtatok
betöltetni rendelem.“ A király ezt oly hangon mondotta, mely eléggé
bizonyitá a fájdalmat és szánakozást szivében. Jóllehet a félelem, hogy
királyi székét elveszti, nemes lelke sugalmait követni gátlá: mégis
Harun Arresyd parancsának keménységét azáltal némileg szelidité, hogy
Ganem anyjának és Szívhatalomnak ujatlan bő üngöket lószőrből szőtt
daróczból készittetett.

Másnap a chalyf dühének e két áldozatját levetkezteték s reájok adák a
darócz-üngöt, megfoszták azután őket minden főékességtől, ugy hogy
hajfürtjeik szét omolva lengedeztek vállaikon. Szivhatalom a
leggyönyörübb szőke hajakkal birt, melyek aranyszint játszva egész a
földig folyának le. Ily alakzatban tevék ki őket látványul a vizsga
népnek. A politiabiró valamennyi poroszlójával kiséré őket s imigy
vitettek a városban szerte. Előttök egy hirdető mene, ki időnként hangos
szóval kiáltozá: „Ez azoknak büntetése, kik az igaz hitüek uralkodójának
haragját magokra vonták!“

Midőn a szerencsétlen asszonypár, mezitlen karral és lábbal ily különös
öltözetben s szégyenletét repkedő hajfürtjei alatt, elrejteni törekedve
– Damask utczáin végig huzódott, a nép szemében érzékeny szánás könnyei
csillogtak.

Kiváltkép az asszonyok, kik a rostélyos ablakokról a két ártatlanra
lenéztek s a szeretetreméltó Szívhatalom szépsége és fiatalsága által
szivökben megindultak, fennhangon jelenték ki a sajnálkozás fájdalmát,
midőn a szenvedők ablakaik alatt elhaladtak. Még a kisded gyermekek is,
e fájdalmas kiáltás és keserves látvány által megrettenve, a köz
szomoruságba vegyiték siralmok keserves szózatit s ez által a jelenésnek
még borzasztóbb alakot adtak. Egy szóval: ha maga a legvadabb külső
ellenség tört volna Damaskba, s az egész várost tüzzel s vassal
pusztitotta volna: az ijedség és jajos bánkódás nem lehete nagyobb.

Már beestvéledett, midőn e borzasztó nézőjáték véget vőn; s most a
szerencsétlen anya és leány Mohammed palotájába vezettetett vissza.
Mivel nem valának a mezitláb járáshoz szokva, alig érkeztek a palotához,
oly szörnyü bágyadságot éreztek, hogy ájultan esének földre, s huzamos
ideig nem adák jelét az életnek. A damaski királyné, kit a
szerencsétlenek sorsa mélyen meghatott, nem ügyelvén a Harun Arresyd
által kimondott tilalomra – néhány asszonyt külde hozájok, kik őket
vigasztalnák, nem különben bort s más féle frisitő szert táplálatukra.

A királyné udvarló asszonyi még folyvást ájulásban találák őket s alig
vala hatalmokban rajtok segiteni. Mindazáltal a köröttök bizonyitott
különös gond és szorgalom nagy nehezen mégis életre költé, és Ganem
anyja most nem lele szót az emberi szives jótéteményt hálálni. „Kedves
jó asszony! – imigy szólt az udvarló asszonyok egyike – mi teljes
mértékben érezzük szenvedésidet, s a syriai királyné a mi fejdelmi
asszonyunk az által, hogy segedelmedre küldött, szivünknek nem csekély
örömet szerzett. Mi egyszersmind téged bizonyossá tehetünk, hogy a
fejdelemné valamint a király is az ő fönséges férje nagy részt vesznek
anyai fájdalmidon.“ – Ganem anyja kére a királyné udvarló asszonyit,
hogy az ő s leánya nevében a fejdelemnének vinnék meg ezerszeres
hálájokat s azután igyen szólt ahoz, ki hozzá előbb beszédét tevé:
„Nemes szivü asszony! a király nekem nem mondá meg, miért téteti az
igazhitüek uralkodója e gyalázatot rajtunk; esdeklem azért neked, add
tudomra; micsoda roszat követtünk el?“ – „Jámbor asszony – válaszolt a
királyi komorna – házad szerencsétlenségét Ganem okozta. Ő nem halt meg,
miként ti vélitek; ő azzal vádoltatik, hogy a chalif legkedvesebb
rabnőjét elcsábitotta; s mivel hirtelen megszökéssel a fejdelem haragját
kikerülte, tehát a büntetés sulya titeket ért. Mindenki kárhoztatja a
chalyf vad bosszuérzelmét, de egyszersmind retteg is tőle, s te látod,
hogy maga Sinebi király sem elég merész – parancsait megszegni, félvén;
hogy haragját magára vonja. Minden tehát, a mit tehetünk, abból áll,
hogy szánjuk gyászos sorsotokat, s béketürésre buzditunk.“

„Én fiamat ismérem – felele Ganem anyja – én őt nagy gonddal s ama
mélységes tiszteletben méltólag neveltem, melylyel mint alattvaló az
igazhitüek uralkodójához tartozik. Ő azon rut vétket, melylyel
vádoltatik, lehetetlen, hogy elkövette volna, és én ártatlanságáért jót
állok. Most megszünöm zúgolódni és sorsomat siratni, minekutána tudom,
hogy érette szenvedek s ő még életben van. – Óh Ganem! folytatá szavait
szivének szelid ömledeztében – oh szeretett fiam Ganem, igaz-e, hogy még
élsz? Ime, most többé már nem siratom javaim veszteségét, s bármi messze
terjednek is a chalyf parancsai, én neki megbocsátom keménységét, csak
való legyen, hogy az egek még életben tartják fiamat. Most csupán
leányom sorsa búsit; szenvedése egyetlen fájdalmam. Azonban neki sokkal
jobb testvéri szivet tulajdonitok, hogysem vonakodjék példámat követni.“

E szavaknál Szívhatalom, ki eddiglen egykedvüleg hallgata mindent,
anyjához fordult, karjait annak nyaka körül veté s igy szólt hozzá:
„Igenis kedves anyám, én mindenkor fogom példádat követni, bárhova és
mire kényszeritend is szereteted bátyámhoz.“

Anya és magzat imigy egyesiték fohászaikat s könyeiket s huzamos ideig
nyugovának még egymás karjai közt. Azonközben az udvarló asszonyok,
kiknek szivét e nézőjáték lágy érzésre olvasztá, mindent elkövettek,
hogy Ganem anyját némely étkekkel éhsége lecsillapitására birhassák.
Hogy szivesen ismételt kéréseiket teljesitse, az anya evett egy keveset,
igy cselekvék Szívhatalom is.

Mivel a chalyf parancsa ugy hozá magával, hogy Ganem hozzátartozói három
nap egymás után a fenn érdeklett módon a népnek látványul kitétessenek,
tehát Szívhatalomnak az ő anyjával együtt következő napon reggeltől
estig kellett másodszor az utczákat végig kalandozni. De ezen s a rá
következett napon nem ugy vala mint korábban. Az utczák, melyek
kezdetben emberrel tömvék valának, most már pusztán és üresen álltak;
minden kereskedő elkedvetlenülvén azon illetlen bánásmódon, mely Abu
Aibu özvegyén s leányán elkövettetett, bezárák boltjaikat, s házok
termeiben tartózkódtak; az asszonyok a helyett, hogy a rostély ablakokon
kinézzenek, termeik szögébe huzódtak vissza; szóval: egy lélek sem
mutatkozott ama nyilvános helyeken, melyeken e két szerencsétlen
keresztülvitetett; s ugy látszott mintha Damasknak valamennyi lakosa a a
várost elhagyta volna.

Negyed napra Mohammed Sinebi király, ki a chalyf parancsait pontosan
akará teljesiteni, jóllehet szivének sugalma azokat nem igazolá, a város
mindegyik osztályába kiáltókat küldött s minden honosnak s jövevénynek
Damaskban, legyen az bármely rangu és származású, életvesztés alatt s
még azon büntetés mellett is, hogy halála után az ebeknek vettetik
martalékul – keményen tilalmaztatá: Ganem anyját s hugát házához
fogadni, vagy azoknak csak egy falat kenyeret, vagy csep vizet, szóval,
legparányibb segedelmet szolgáltatni vagy azokkal bármi távolabb
közösködni.

Minekutána a kiáltók megtevék, a mit nekik a király parancsolt, a
fejdelem rendelé, hogy az anya és leánya, eresztessék ki a palotából, s
legyen szabad oda költözniök, a hová akarnak. Alig jelentek meg a
szerencsétlenek a nyilvános helyeken, mindenki messziről már kerülé
őket; oly nagy hatása volt az imént kihirdetett tilalomnak a nép szivén.
A szenvedők csakhamar észrevevék, hogy mindenki kerülni igyekszik őket;
azonban, mivel okát nem tudhaták, igen csudálkoztak, s csudálások nőttön
nőtt, midőn egy utczába befordulván, néhány legjobb házi barátikra
ismertek, kik, mihelyt őket megpillanták, szint oly sebesen, mint mások,
szaladtak előlök. „Mi ez? – monda Ganem anyja, – döghalál áradoz-e
belőlünk? – Tehát az igazságtalan s kegyetlen bánásmód, mely rajtunk
elkövettetett, még polgártársainkat is elleneinkké teszi? – Jól van
tehát leányom! – folytatá szavait – jer hagyjuk el minél gyorsabban
Damaskust, ne késsünk tovább oly városban, hol még barátaink is
borzadnak tőlünk.“

Ily szomoru beszédek közben a két szerencsétlen asszony végre elért a
város szélére, s egy régi épület romjai közé vonultak, hogy az éjszakát
bene töltsék. Itt néhány szánásra gerjedt musulmán csakhamar napalkonyat
után felkeresé őket, hozának nekik eledelt, de nem mertek megállapodni s
őket vigasztalni, tartván, hogy vizsga kémek ittlétöket kinyomozzák s
mint a chalyf parancsainak általhágói, büntetésre vonatnak.

Sinebi király azonközben galambot szállitá el, hogy Harun Arresydnek, a
parancsok pontos végrehajtatását hirül tegye. Mindenről tudositá a mi
történt, s égre-földre kéré, adná tudtára, mi szándéka van továbbá Ganem
anyjával s testvérével? Ő csakhamar hasonló posta által válaszát vevé a
chalyfnak, ki neki azt irá, hogy számüzze őket örökre Damaskból. A
syriai király azonnal szolgákat külde az épületromhoz, azon
meghagyással, hogy az anyát és leányzót vegyék őrizet alá s őket
Damaskustól három napjáró földre kisérjék el s hagyják ott, kijelentvén
nekik, hogy többé a városba visszatérni ne merjenek.

Sinebi szolgái kötelességüket teljesiték, de a chalyf parancsainak
végrehajtásában kevésbbé pontosak mintsem urok, az anyát s leányzót
könyörületből megajándékozák néhány apró pénzdarabbal, hogy azon valami
élelmet vásároljanak s mindegyiknek egy zacskót akasztának nyakába, hogy
az életnemüket bele rakhassák.

Ily siralmas, szánandó helyzetben jutottak a legközelebbi faluhoz. A
pórasszonyok itt köröttük összegyülekezének, s mivel a két idegenen
darócz öltözet mellett is sejték, hogy azok fentebb sorsu személyek,
kérdék tőlük: mi oknál fogva kénytetének oly ruhában utazni, mely
sorsukhoz nem illik? A helyett, hogy a szerencsétlenek e kérdésre
válaszolnának, sirni kezdettek, a mi kétségkivül a pórasszonyok
kiváncsiságát nevelte és szemlátomást szánakozásra inditá. Ganem anyja
elbeszélé nekik, ő és leánya miket szenvedtek. A jámbor pórasszonyokat
ez mélyen illeté meg, s buzogtak őket vigasztalni. Megvendéglék őket,
mennyire a pórhajlékok szegénysége engedte, ösztönzék, hogy az
alkalmatlan daróczüngöt vessék le, s cseréljék fel azokkal, melyekkel
őket megkinálják vala. Adának lábukra czipőket, s fejükre lepelt, hogy
hajukat kimélhessék.

Minekutána Szivhatalom és anyja a pórasszonyok jámbor adakozásait
megköszönék, lassan lépdelve Haley felé vevék utjokat. Ők hozzá szoktak
vándorlások alatt a mecsetek közelében vagy magukban a mecsetekben is
megszállni, hol a padolat szőnyegén vagy ha szőnyeg nem találkozék,
meztelen kövezetén töltötték el az éjszakát, vagy pedig nyilvános
helyeken, melyek az utasok fölvételére vannak rendelve, keresének éjjeli
telepet. Élelemben nem szenvedtek soha fogyatkozást; mert utjokban igen
sokszor jutottak oly helyekre, hol kenyeret, főtt riskását s egyéb
eledelt ingyen osztogattak a szükölködő vándorok közt.

Végre eljutottak Haleybe. Itt azonban nem akarának késni, hanem utjokat
az Euphrat felé tovább folytatták, átmentek a folyamon s igy költöztek
Mesopotamián keresztül, egész Mussulig. Innen, bármi nagyon megviselte
is már őket az utazás, Bagdadig vándorlottak, szivök tudniillik oda
óhajtozott, remélvén, hogy Ganemet ott feltalálják. Ámbár nem kellett
volna hinniök, hogy reá akadhassanak oly városban, hol a chalyf
lakószékét tartja, mégis hivék azt, mert óhajták. Szivök vonzódása
Ganemhez, bármennyit szenvedtek is miatta, nemcsak nem csökkent, sőt
inkább még nevekedett, s beszédük tárgya mindenkor csak Ganem volt, s a
hova csak érkeztek s kivel csak találkoztak, örökké csak Ganemet
tudakozák.

De távozzunk el most egy kevéssé Szívhatalomtól s ennek anyjától – s
térjünk vissza Szívkinjához.

Ez ama szerencsétlen nap óta még folyvást a sötét toronyban, erős zár
alatt sanyargott. De bár még oly kellemetlen s epesztő volt is rabsága:
szivét kevésbbé érdeklette önszerencsétlensége mint Ganemé, kinek
bizonytalan sorsa őt halálos aggódásba és nyugtalanságba helyezte; egy
pillanat sem vala, melyben az ifjunak sorsán nem kesergett.

Egy éjszakán, midőn a chalyf palotája falkeritésében magán sétált – a mi
nála gyakran megtörtént; mert ő a világnak legszemesebb és kiváncsibb
fejedelme volt, ily éjjeli sétáin sokszor hallott dolgokat, melyek
palotájában véghezmentek s melyek különben sohasem jöttek volna füléhez;
– egy éjszakán tehát elsétált a sötét torony mellett, s mivel benn
emberi szózatot vélt hallani, megállapodott. Hogy mindent annál jobban
megérthessen, az ajtóhoz közeledék, s tisztán hallá a következő
szavakat, melyeket a még folyvást Ganem emlékezetével teljes Szívkinja
érthetőleg s emelkedett hangon mondott: „Oh Ganem, igen-igen boldogtalan
Ganem, hol vagy te most? Mi helyre vezérlett téged siralmas sorsod? Ah
én valék, ki szerencsétlenné tevélek. Miért nem hagyál inkább
nyomorultan elveszni, a helyett, hogy nekem nemeslelküleg segédkezet
nyujtottál? Minő szomoru gyümölcsöt arattál te gondjaidból és szerény
tiszteletedből? – Az igazhitüek uralkodója, ki neked igazsághálával
tartozott, üldöz téged, annak jutalmául, hogy velem mindenkor mintegy
neki szentelt személylyel bántál; elvesztéd minden javaidat s kénytelen
vagy üdvösséget futásban keresni. Oh chalyf, kegyetlen chalyf, mit fogsz
te mentségedre felhozhatni, ha egykor Ganemmel az örökkévalónak
itélőszéke előtt állandasz s az angyalok jelenlétedben a valót igazolni
fogják? Minden mostani hatalmad, melytől az egész földkerekség reszket,
nem fog téged védhetni, nem fog megótalmazhatni, hogy el ne kárhozzál, s
törvénytelen kegyetlenségedért ne bünhödjél.“ – Szívkinja itt
elhallgatott; a kebléből tolongó fohászok s szeméből fakadó könyek
elfojták szavait.

Nem kelle több, hogy a chalyf ismét visszanyerje józanabb eszméletét. Ő
itt átlátta, hogy ha az, a mit imént hallott, igaz, kedvencznője
mindenkép ártatlan, s hogy ő Ganem s ennek háznépe ellen adott
parancsaiban hirtelenkedett. Hogy e dolgot, mely az ő, különben
magasztalt igazságszeretetét ködbe voná, alaposan megvizsgálja, azonnal
visszatért termébe, s mihelyt abba megérkezett, meghagyá Mezrurnak, hogy
költözzék a sötét toronyhoz, s kisérje Szívkinját hozzá a palotába.

A heréltek feje a chalyfnak e parancsából, de még inkább arczvonalmiból
azt következteté, hogy ő kegyencznőjének megbocsátni és azt szivéhez
visszafogadni szándékozik. Ő ezen rendkivül megörült, mert Szívkinját
kedvelte, és midőn ez, a chalyf kegyelmét elveszté, mostoha sorsán igen
nagy részt vőn. Nyomban futott most a toronyhoz, s örvendező hangon igy
szólt a kegyencznőhöz: „Kegyelmes asszony, siess engem követni, én
remélem, hogy ezen undok sötét toronyba többé visszatérni nem fogsz. Az
igazhitüek uralkodója beszélni kiván veled, és én ebből reád nézve
minden jót jövendölök.“

Szívkinja követé Mezrurt, ki őt a chalyf termébe bevezette. A kegyencznő
mindjárt beléptekor a fejedelem lábaihoz borult s e helyzetben maradt,
szemeit könyözön boritván: „Szívkinja! – szólt hozzá a chalyf, anélkül,
hogy felkelni parancsolná – ugylátszik, te engem kegyetlennek s
igazságtalannak vádolsz. Kicsoda tehát most az, ki a hozzám bizonyitott
szerény tisztelet mellett is, a balsors ürömkelyhéből iszik? Szólj, te
tudod, hogy szivem jó és kegyes, te tudod, mint szeretek lenni
mindenkihez igazságos.“

A kegyencznő sejté e beszédből, hogy a chalyf hallotta szavait, s most
tehát iparkodott e kedvező alkalommal élni, hogy kedves Ganemjét a rút
gyanú alul fölmentse. „Igazhitüek uralkodója – imigy szólamlott meg, –
ha talán egy szó kirepült ajakimon, mely Felségedet sértheté, lábainál
térdelve kérek bocsánatot. Az, kinek ártatlanságát és mostoha sorsát
tudni kivánja, Ganem, Abu Aibunak fia, kereskedő Damaskusban. Ő életemet
a halál karjai közől ragadta vissza s nekem menedéket s védszállást ada
házában. Megengedem, hogy talán első látásomra az a gondolat ébredt
lelkében, hogy egész magát nekem szentelje; talán oly remény is
kecsegteté, hogy én szives gondjaiért nem leszek hozzá érzéketlen; én
legalább ezt ama megelőző nagy gondoskodásból gyanitám, melylyel irántam
viseltetett s nekem minden szolgálatot megtőn, melyek akkori
állapotomban bármi módon kivánandók lehettek. De alig hallá tőlem, hogy
Felséged szivéhez tartozni van szerencsém, azonnal igy válaszolt: „Ah,
kegyelmes asszony! A mi az uré, az tilalmas a szolgának.“ E pillanattól
fogva erkölcsének nem is tagadhatom meg ezen igazságot, viselete soha
sem jött szavaival ellenmondásba. Azonban igazhitüek uralkodója, te
tudod, mi kegyetlenül és zordonan bánattál vele, és te egykor az Isten
birói széke előtt arról számot fogsz adni!“

A chalyf kegyencznejének e szabadon ejtett őszinte szavait nem vevé rosz
néven. „De vajjon – szóla viszont a chalyf – a mi Ganem szerény s
tisztes magatartását illeti, megbizhatom-e szavaidban?“ – „Igenis –
felele Szívkinja – Felséged megbizhatik; én a világ minden kincseért sem
fognám a valót titkolni, s hogy Fölséged előtt még világosb jeleit adjam
őszinteségemnek, kénytelen vagyok itt egy vallást tenni, mely
Fölségednek nem kedves, s a miért előre bocsánatot kérek.“ – „Szólj,
leányom – monda Harun Arresyd – én mindent megbocsátok, ha nyiltszivü
lészsz és semmit sem titkolsz előttem.“ – „Jól van – válaszolt Szívkinja
– hallja tehát Fölséged! Ganem tisztes gondolkodása s ama szives
szolgálati készség, melyeket irántam mutatott, engem hozzá tiszteletre
gerjesztettek. Igenis, a mi több: – Fölséged ismeri a szerelem diadalmas
erejét – én szivemben a legédesebb vonzalmat érzém keletkezni. Ő sejté
ezt; de a helyett, hogy gyöngeségem alkalmával éljen s a keblében lángra
gyult indulattól magát elkapatni engedje, folyvást hive maradt
kötelességeinek, és minden, a mit indulatjának lángheve ajakira csalt,
ama szavak voltak, melyeket Fölséged előtt már fölfedeztem: „a mi az
uré, az tilalmas a szolgának!“

Ezen szabad nyilatkozás talán mindenkit haragra ingerlett volna, de a
chalyf szivét épen ez békité meg egészen. Parancsola Szívkinjának, hogy
keljen fel, maga mellé ültette s igy szólt hozzá: „Beszéld el nekem
történetedet kezdettől végig.“ Szívkinja ezt szép józan észszel s nagy
ügyességgel teljesité. Azt a mi Szobeidét illeti, csak futólag
érintette, de annál hosszabban beszélt ama tartozásokról, melyeket Ganem
iránt éreztet hálája s ama költségekről, melyeket Ganem az ő kedvéért
tett; különösen magasztalá Ganem titoktartását, s ezáltal a chalyffal
azt akará megértetni, mely szükséges volt reá nézve, Ganem házában
rejtezve élnie, hogy Szobeide megcsalassék. Beszédét az ifju kalmár
megfutásával fejezé be, s itt a chalyfnak rejtőzés nélkül vallá meg:
hogy ő maga kénytette légyen arra, nehogy a fejedelem hirtelen
haragjának áldozatját sirassa majd benne.

Minekutána beszédét végezte, a chalyf igy szólott hozzá: „Mindent
elhiszek, a mit nekem itt mondottál; de miért késtél oly sokáig, hirt
magadról adni? Egy egész hónapig kellett-e még visszaérkezésem után
veszteglened, hogy engem tudósits hollétedről? – „Igazhitüek uralkodója
– felele Szívkinja – Ganem oly igen ritkán távozott házából, hogy nem
csudálkozhatik Fölséged, ha mi visszajövetét nem mindjárt hallottuk meg.
Ezenkivül Ganemnek, – kinek e levelkét átadtam, hogy Koránynak
személyesen nyujtsa kezéhez – igen sokáig kellett a kedvező alkalomra
várakozni, mig kivánatom betölthette.“

„Elég, Szívkinja! – válaszolt a chalyf – én megismerem hibámat, s
ohajtanám azt viszont jóvá tenni, s a damaskusi ifju kalmárt halmozni
jótéteményeimmel. Gondolkozzál tehát, mint teljesitsem e szándékot;
kivánj tőlem a mit akarsz, én megadom. E szavakra a kegyencznő ujra a
chalyf lábaihoz omlott, arczát föld felé forditá, s azután viszont
felkelvén igyen szólott: „Igazhitüek uralkodója, minekutána Fölségednek
Ganem végett hálámmal áldoztam, mélységben esdeklem: méltóztatnék
tartományaiban kihirdettetni, hogy Fölséged Abu Aibu fiának megbocsát, s
hogy ez jelenjen meg vonakodás nélkül a chalyf szine előtt Bagdádban.“ –
„Én még többet szándékozom tenni – viszonza a chalyf – hozzá számosak
tartozásaim; jutalmaznom kell benne életed szabaditóját, jutalmaznom
továbbá az irántam bizonyitott szerény tiszteletért, kárpótlanom kell
javainak veszteségét s végre jóvá kell tennem azon törvénytelen bánást,
melyet ártatlan háznépén elkövettem; mindezekért megjutalmazom őt
kezeddel, te felesége lészsz.“ Szívkinja nem talált alkalmas szavakat,
hogy a chalyfnak megköszönje nagylelküségét, hanem termébe ment, melyet
már gyászos kalandja előtt lakásul birt. A terem még egészen amaz
állapotban volt, mint azt elhagyá, idegen kéz még semmihez sem nyult; de
a mi neki legnagyobb örömet szerze, az Ganem szekrényeinek s butorainak
megpillantása volt, melyeket Mezrur a mint kiváná, termébe helyezett.

Másnap Harun Arresyd a nagyvezérnek parancsolá, hogy a birodalom minden
városában tétesse hirül, hogy ő Ganemnek, Abu Aibu fiának megbocsát; de
ezen hirdetmény siker nélkül maradt, mert nagy idő folyt le, a nélkül,
hogy az ifju kereskedőről legkevesbet is lehetett volna hallani.
Szívkinja azt gondolá, hogy bizonyosan veszteségén eredt fájdalmát nem
viselhette el, s kinos nyugtalanság szállá meg szivét. De mivel a
reménység mindig utolsó, mely a szeretőktől bucsut vesz, esdeklett a
chalyfnak: engedje meg neki, hogy maga nyomoztathassa Ganemet.
Minekutána a chalyf teljesité kérelmét, kivőn pénzes szekrényéből egy
zacskót ezer aranynyal, s egy reggel, gazdagon szerszámozott öszvéren
kiindult a palotából. Két fekete herélt, kik két oldalról kezöket az
öszvér hátán tartották, követé őt.

Szívkinja igy haladt egy mecsettől másikig, hogy a jámbor muselmánoknak
adakozzék s imádságaikat egy nyomos ügynek szerencsés utolérésére
segédül kérje, melytől – mint mondá – két személynek nyugodalma függ. Ő
az egész napot igy tölté el, az ezer aranyt a mecsetekben mind
alamizsnára osztá ki, s alkonyatkor visszatért a palotába.

Másnap viszont egy zacskót szint annyi darab aranynyal vőn magához, s
hasonló készületben, mint tegnap, indult a drágakőáros-piaczra. A
kapunál megállapodott, s anélkül, hogy az öszvérről leszálljon, a fekete
heréltek egyike által a czéh fejét hivatá magához. Ez, ki igen jóltévő s
emberszerető férfi volt s jövedelméből két harmadrésznél többet a
szegény jövevényeknek gyámolására – akár betegek voltak, akár
ügyefogyottak – osztogatott, nem sokáig váratá magát, Szívkinja
öltözetéről megismeré azonnal, hogy az udvarnak egyik asszonya legyen.
„Hozzád folyamodom, – szólitá meg őt Szívkinja, oda nyujtván neki a
pénzes zacskót – hozzád folyamodom, mint olyan férfihoz, kinek
jámborságát az egész város dicséretesen emliti. Kérlek, oszd ki ezen
aranyokat a szegény jövevények közt, kiket gyámolitsz; mert én igen jól
tudom, hogy mindennapi foglalatosságid közé tartozik, az idegeneket, kik
segedelmedet kérik, jóltevőleg ápolgatni. Tudom azt is, hogy megelőzöd
szükségeiket, s nincs lelkednek kedvesb éleménye, mint alkalmat találni
az inség enyhitésére.“ – „Kegyelmes asszonyom! – felele a tisztes agg –
örömmel teljesitem parancsodat; de ha személyesen kivánnád
jótéteményeidet kiosztani, méltóztassál házamba lépni, s itt két
asszonyt találsz, kik méltók könyörületedre. Én tegnap, épen midőn a
városba érkeztek, találkozám velök. Ők a leggyászosabb helyzetben
valának, s mostoha sorsuk annál inkább szivemre hatott, mivel ugy
látszik, hogy főbb rendű személyek. A foszlékony rongyon által is, mely
testöket fedé, s ama kellemetlen jelek ellenére is, melyeket a nap égető
heve arczokra sütött, bizonyos nemes illendőséget fedezék fel; mely
különben oly szegényeknek, kiket én gyámoliték, épen nem szokott
sajátjok lenni. Én mindkettőt házamba vezetém, s átadám őket nőm
gondviselése alá, ki szint azt itélé rólok, a mit én. Ő rabnőink által
jó ágyat készittete nekik, mialatt ő maga megmosá arczokat s tiszta
csinosb ruhát ada reájok. Mi folyvást nem tudjuk még, kik legyenek, mert
előbb kinyugodni engedjük őket, mielőtt kérdéseinkkel fárasztanók.“

Szívkinja anélkül, hogy tudná miért, kiváncsi lőn őket látni. A czéh
feje lakába akará vezetni őt, de Szívkinja ezt el nem fogadta, s egy
rabszolga által kisérteté magát oda, kit a tisztes ősz melléje rendelt.
Midőn a ház ajtajához érkezett, leszállott az öszvérről, s követé a
rabszolgát, ki előre elsietett, hogy parancsoló asszonyának, ki épen a
szobában Szívhatalomnál s ennek anyjánál tartózkodott, – mert ezek
valának a fenn érdeklett szegény jövevények, – jelentést tegyen.

Midőn a czéh fejének neje a rabszolgától megérté, hogy egy udvari
asszony jelent meg házában, kimene tüstént a teremből, melyben imént
vala, hogy a nemes vendéget üdvözölje; azonban Szívkinja, ki a
rabszolgát nyomon követte, erre nem engede időt, hanem a terembe lépett.
A ház asszonya leborult előtte, hogy mélységes tiszteletét mindenhez, mi
a chalyf udvarához tartozék, megbizonyitsa. Szívkinja felemelé őt s igy
szólott hozzá: „Jó asszonyom, kérlek, hagyj engem a két jövevény
asszonynyal beszélni, kik tegnap estve ide Bagdádba érkeztek.“ –
„Kegyelmes asszony – felele a házi nő – itt feküsznek e két kisded
nyoszolyában, melyeket egymás mellett látsz.“ – Szívkínja azonnal az
anya nyugvóhelyéhez közelitett, figyelmesen nézlelé s azután ezt mondá:
„Jámbor asszony, én jövök gyámkezemet neked ajánlani. Nekem nagy
befolyásom van e városban s igy talán neked, valamint társnédnak is
hasznos lehetek.“ Kegyelmes asszonyom! – felele Ganem anyja – ama szives
ajánlásokból, melyeket nekünk tészsz, ismerem meg, hogy az egek még nem
egészen hajoltak el tőlünk; jóllehet a sorsnak ama sok véres csapása,
mely bennünket ért, okot adott az ég neheztelését hinni.“ E szavaknál
oly keserves sirásra fakadt, hogy Szívkinja s a házi asszony hasonlóan
nem fojthatták el könyeiket.

A chalyf kegyenczneje erre igy szólott, minekutána saját könyeit törlé,
Ganem anyjához: „Mondd el nekem, kérlek, szenvedésidet, beszéld el
mostoha történetedet.“ – Te senkit sem fogsz találni, ki hajlandóbb
volna titeket vigasztalni és sorsotokon enyhitni, mint mi.“ – „Kegyelmes
asszony – válaszolt Abu Aibu szerencsétlen özvegye – az igazhitüek
uralkodójának egyik kegyencznője, egy Szívkinja nevezetű asszony szülője
szomorú sorsomnak.“ E szavak villamként sujtának a kegyencznő szivébe; ő
mindazáltal rejté, mint lehetett, zavarodását s keble zajló érzelmeit, s
hagyá Ganem anyját tovább beszélni, ki is történetét imigy folytatta:
„Én Abu Aibunak, damaski kereskedőnek özvegye vagyok. Nekem egy fiam
volt, neve Ganem, ki egy kereskedési utat tőn Bagdadba s itt azzal
vádoltatott, hogy az emlitett Szívkinját elcsábitotta. A chalyf őt
mindenhol nyomoztatá, hogy megölethesse, s mivel a kiküldött poroszlók
reá nem akadhattak, levelet irt a damaski királynak, hogy házunkat
raboltassa ki s rontassa le; minket kettőnket pedig, ugymint leányomat s
engem három nap egymás után mezitlenül állittasson ki a népnek látványúl
s azután számüzzön örökre Syriából. De bármi méltatlanul bántak is
velünk, szenvedném a sors ostorcsapásait békével s megnyugodnám, csak
fiam élne még s őt valahol megtalálhatnám. Mely kimondhatlan öröm volna
mind hugának, mind nekem szerető édes anyjának – őt viszont láthatni!
karjai közt javaink veszteségét s minden szenvedésinket mi könnyen
elfelejtenők! – Oh – én meg vagyok győződve, én teljesen hiszem, hogy ő
a chalyf ellen épen oly kevessé vétkezett, valamint testvére és én.“ –
„Nem – szavába esett Szívkínja – ő szint oly kevessé vétkes, valamint
ti. Én bizonyságot tehetek, én vállhatom, hogy ártatlan, mivel én magam
vagyok Szívkinja, kit annyi oknál fogvást vádolhattok; én vagyok, ki a
csillagzatok végezte által minden inségteket szülte s nekem
tulajdonithatjátok Ganem veszteségét, ha ő többé nincs életben. De ha
sanyarú szenvedéstek általam származott, hatalmamban is áll azt viszont
enyhiteni. Én Ganemet a chalyf szörnyü gyanuja alól felmentém; és a
fejedelem az egész birodalomban kihirdetteté, hogy Abu Aibu fiának
megbocsát, s ti ne kételkedjetek, hogy épen azon mértékben leend kegyes
és jóltevő hozzátok, a mely mértékben vala kegyetlen, és rettentő. Ti
többé nem vagytok ellenei; ő várja Ganemet, hogy őt a hozzám bizonyitott
szolgálatokért megjutalmazza, a chalyf ezt az által eszközli, hogy
bennünket egyesit s engem nejéül ád Ganemnek. Tekints tehát most úgy,
jámbor anya, mint leányodat, s engedd meg, hogy itt nektek örök
barátságot fogadjak.“ – Ezt mondván, Ganem anyjához lehajlott, ki reá
semmit sem vala képes válaszolni, oly nagy álmélkodással tölté e
váratlan beszéd. Szívkinja őt sokáig átölelve tartotta, s ekkor is csak
azért bocsátá karjai közül, hogy a másik ágyhoz siessen, Szívhatalmat
ölelhetni, ki fektéből felült, s elébe nyitá karjait.

Minekutána a kedvencznő az anyához és leányához számos jelekkel
bizonyitá szives vonzalmát, oly módon és mértékben, mint azt Ganem
néjétől csak várni lehetett, igy szólott hozzájok: „Szünjetek mindketten
szomorkodni, ama kincs és vagyon, melyeket Ganem e városban
visszahagyott, nem vesztek el, azok a chalyf palotájában vannak letéve,
és pedig saját termeimben. Egyébiránt jól tudom, hogy reátok nézve a
világ minden java is erőtlen vigasztalás volna Ganem nélkül, én ezt
Ganem anyjáról s testvéréről elég élénken képzelhetem, ha önmagamról
hagyok reátok következtetést, mert a vérség kötele a nemes szivekben oly
hatalmas, valamint a szerelemé. De miért akarnál, jámbor anya, lemondani
azon reményről: hogy fiadat egykor viszont meglátod? Mi minden
bizonynyal meg fogjuk őt viszont találni; szerencsés összejövetem
veletek ad nekem reményt. Talán már e mai nap utósó napja
szenvedésteknek s kezdete egy sokkal fényesebb szerencsének, mint mely
Damaskban egykor házatokat áldá, midőn Ganem még veletek lakott.“

Szívkinja még tovább is akara szólni, de itt a diszmüvesek feje belépett
s mondá: „Kegyelmes asszony, én épen most egy igen érzékeny nézőjátékot
láttam. Ez tudniillik egy fiatal férfi volt, ki tevén e város kórházába
hozatott; kötelekkel vala a teve hátára szoritva, mivel nem birt annyi
erővel, hogy rajta szabadon megülhessen. Épen most oldák fel a
köteleket, s akarák őt a kórházba bevinni, midőn véletlenül ott elmenék.
Én közeledém az ifju férfihoz, figyelemmel vizsgálám s ugytetszett,
mintha arczvonalai nem volnának előttem egészen ismeretlenek. Én
különféle kérdést tevék hozzá háznépe iránt, de felelet helyett csupán
könyeket és sohajtást nyerék. Szivem rajta megindult, s mivel mindennapi
tapasztalásomból megismerém, hogy a leggondosabb gyámolásra van
szüksége, tehát nem hagyám őt a kórházba vitetni; mert csak igen is jól
tudom: mint bánnak ott a betegekkel, s mily tudatlanok benne az orvosok.
Ezen oknál fogvást őt rabszolgáim által ide házamba hozattam; ezek egy
különös terembe tevék le, parancsomra a magaméból tiszta gyolcsruhát
adnak neki, s egészen oly bánással vannak hozzá, mint enmagamhoz.“

Szívkinja reszketett a jámbor diszárosnak e beszédénél, s bizonyos érzés
támadt szivében, melynek okát nem adhatta: „Ugyan vezess engem – igy
szólott a tisztes agghoz – e betegnek termébe, kivánnám őt látni“ – Az
ősz férfi azonnal oda vezette s mialatt Szívkinja oda ment, monda Ganem
anyja Szívhatalomhoz: „Oh leányom, bármely siratni méltó legyen is e
beteg jövevénynek sorsa, bátyád, ha még él, nehezen van szerencsésb
helyhezetben, mint ő.“

Midőn a chalyf kedvencznője ama terembe, hol a beteg feküvék, belépett,
oda járult az ágyhoz, melybe a ház urának rabszolgái lefektették vala.
Szívkinja itt egy ifju férfit pillantott meg hunyt szemekkel, beesett,
halovány, és sirástól eltespedt arczczal; folyvást élénkebb figyelemmel
nézé, szíve itt hangosan ver: Ganemet gondolja megismerni, de csakhamar
ismét nem hisz szemének. Ha mindjárt egy részről a betegnek arczán sejt
is néhány egyező vonást, még is az egészben ezen nagy különbség látszik,
s nem meri elhinni, hogy valóban ő az. Mivel azonban a tüzes ösztönnek,
hogy a dologról meggyőződjék, ellen nem állhat, imigy szól reszkető
hangon: „Ganem, te vagy-e, kit szemeim látnak?“ – E szavaknál
megállapodott, hogy az ifju férfiunak időt engedjen a feleletre, de
mivel a beteg arra nem látszott ügyelni, igy szólott tovább: „Oh Ganem,
te nem vagy az. Csupán képzeletem, mely folyvást alakoddal játszik, ada
ezen jövevénynek csalékony hasonlatosságot. Abu Aibu fia, bármily beteg
volna is, hallani fogná Szívkinjának szavait.“ – E névre Szívkinja Ganem
– mert valóban ő volt – felveté szemeit, fejével azon oldalra fordult,
honnan a szózat jöve s monda, midőn a chalyf kedvencznejét viszont
megismeré: „Oh kegyelmes asszony! te vagy-e valóban? – Minő isteni csuda
által…?“ Tovább nem szólhatott, az örömittasság oly hirtelen hatalommal
szállá meg szivét, hogy elájult. Szívkinja s a házi gazda segedelmére
siettek; de mihelyt az életnek néhány jelét viszont észrevevék a
betegen, kéré a tisztes agg az udvari asszonyt, távoznék el, nehogy
látása az ifjut ujabb ájulásba ejtse.

Midőn az ifju férfi viszont eszméletre tért, körülnézé magát s midőn nem
látná már, a kit keres vala, felkiáltott: „Szép Szívkínja, mi leve
belőled! Való-e, hogy szemeim előtt állottál, avagy csak egy csalóka
tünemény volt?“ – „Nem uram – monda a háziur – én magam kénytetém ezen
nemes asszonyt eltávozni; mindazáltal meg fogod őt ismét látni, mihelyt
képes leendesz csöndesen viselni tekintetét. Most nyugalomra van
szükséged, és ezt ne akadályozza semmi. Mivel te – mint most sejtem –
ama Ganem vagy, kinek az igazhitüek uralkodója Bagdádban nyilván
bocsánatot hirdetett, tehát megvallhatom, hogy sorsod egészen más
fordulást nyert; ezt tudnod a mostani pillanatra legyen elég. Amaz
asszonyság, ki imént beszélt veled, bővebben fog téged arról tudósitni.
Most tehát csak arra legyen főgondod uram, hogy előbbi egészségedet
visszaszerezd; a mi engem illet, várd bizvást segedelmemet azon
mértékben, a mint és mennyire emberi erőm azt nyujtani képes.“ Miután
ezt mondotta, nyugodni hagyá Ganemet s eltávozott, hogy számára
megkészittesse amaz orvosszereket, melyeket a bőjtölés és sorsvihar
által megfogyasztott erő visszaszerzésére szükségeseknek gondolt.

Ezen időközben Szívkinja Ganem anyjának és Szivhatalomnak termében
veszteglett, hol csaknem ugyanazon jelenés ujult meg. Mert midőn Ganem
anyja megértette, hogy azon beteg jövevény, kit a jámbor ház ura lakába
fogadott, Ganem, örömében elájult; s midőn a jó háziasszony és Szívkinja
gondos ápolása által viszont eszméletre tért, fel akara kelni s fiát
meglátogatni. De a házigazda, ki azalatt a terembe lépett,
visszatartotta, s értésére adá, hogy Ganem igen gyönge s erőtlen s
életét könnyen veszedelembe hozhatja az érzékeny megindulás, melyet egy
szeretett anyának váratlan megjelenése a fiui sziven fogna okozni. A
tisztes ősznek nem vala hosszu beszédre szüksége, hogy Ganem anyját ezen
valóságról meggyőzze. Mihelyt hallá, hogy fiával nem szólhat
életveszedelmeztetés nélkül, többé nem vala indulatos őt látni. Most
Szívkinja kezde szólni s ezt mondá az anyához: „Hozzunk az égnek
hálaáldozatot, hogy mindnyájunkat egyazon helyen összevezérlett. Én most
visszatérek a palotába, hogy a chalyfnak mindezen csodás kalandokat
hirül vigyem s holnap reggel viszont eljövök hozzátok.“ – E szavaknál
megölelé az anyát és leányzót s eltávozott. Midőn a palotába
megérkezett, engedelmet kére a chalyftól, hogy vele négy szem közt
beszélhessen. Ezt azonnal megnyeré. Szívkinja bevezetteték a chalyf
titkos termébe, melyben ez egyedül vala. Először is, mint az uralkodó
szokás kiváná, arczczal földre borult előtte. A fejedelem fölkelésre
inté s leültette; kérdezé azután, vett-e Ganemről hirt? „Igazhitüek
uralkodója – válaszolt erre – én szerencsés valék őt anyjával és hugával
együtt feltalálni.“ – A chalyf kiváncsi volt megtudni, mint eszközölheté
ezt oly rövid idő alatt. Ő kielégité kiváncsiságát s Ganem anyjáról s
hugáról oly sok jót mondott, hogy a chalyfnak kedve jött, mindkettejét
Ganemmel, az ifju kereskedővel együtt megláthatni.

A mint Harun Areschyd hirtelen gerjedelmű férfi vala és néha
haragtüzétől elkapatva, kegyetlen tettekre vetemült: ugy viszont
egyszerre a világ legigazságosb s legnemesb lelkű fejedelmévé lőn,
mihelyt haragja leszelidült s igazságtalan tetteiről valaki meggyőzé. –
Minekutána most már kétségbe nem hozhatta, hogy Ganemet s ennek háznépét
igazságtalanul üldözte s azokkal nyilván kegyetlenül bánt, eltökélé
magában, hogy nekik nyilvános elégtételt szerzend. „Örvendek – monda
Szívkinjához – nyomozásid szerencsés következésein; s örvendek nem
annyira végetted, mint magam végett. Én azon fogadást, melyet neked
tevék, megtartom; Ganem férjed legyen, és én ezennel kinyilatkoztatom,
hogy te mostantól fogva nem rabnőm, hanem szabad asszony vagy. Menj most
viszont az ifju kalmárhoz s mihelyt felgyógyult, szabad legyen neked őt
anyjával s hugával együtt hozzám vezetni.“

Másnap midőn virradt, Szívkinja már a jámbor diszműveshez megindult;
alig várhatván, hogy Ganem mintlétéről tudakozódjék s anyjának és
hugának a szerencsés hireket elmondhassa. Az első, kivel összejött, a
tisztes házigazda volt, ez elbeszélé neki, hogy Ganem az éjszakát igen
nyugalmasan tölté; s mivel betegsége csak ábrándosság szüleménye volt,
méltán hinni lehet, hogy ő maga is, ha az okok elhárulnak, rövid időn
felgyógyul.

És valóban Abu Aibu fia már sokkal jobban érzé magát. A nyugalom s a
hathatós gyógyszerek, de mindennél inkább a sziv mostani szelidült
érzelme szerencsés változást szültek Ganem állapotán, s a tisztes
házigazda ugy vélé, hogy most már anyját, hugát és kedvesét veszedelem
nélkül láthatja, csak előre azok eljövetelére készittessék el; különben
ha még nem tudná, hogy anyja és testvére Bagdádban vannak, attól lehet
tartani, hogy látásuk neki igen nagy örömet és meglepetést okozand.
Azért elvégezék, hogy előbb Szivkinja csak magánosan menjen Ganem
termébe, s midőn majd alkalom leend, adjon a két asszonynak jelt a
bejövetelre.

Minekutána minden ugy előre elintézve lőn, Szívkinját a jámbor házigazda
Ganemnek bejelenté, ki is annak viszontláthatásán rendkivül megörült, s
kevésbe mult, hogy ujolag el nem ájult. „Nos Ganem – mondá Szívkinja s
közelite ágyához – ihol van a te régi barátnéd Szívkinja, kit már örökre
elvesztettnek gondoltál –“ „Oh kegyelmes asszonycm – félbeszakasztá
hevesen a beteg – minő csoda által jelensz te meg előttem? Én a chalyf
palotájában véltelek; – ah minden bizonynyal a fejedelem meghallgatta
szavaidat, te lelkéből a gyanut számkivetéd, s ő szerető szivét viszont
neked ajándékozta.“ – „Igenis, kedves Ganemem – felele Szívkinja – én az
igazhitüek uralkodójában a gyanut eloszlattam, ő most, hogy
szenvedésidet, melyeket zordon haragja okozott, viszont jóvá tegye,
engem szivétől elszakaszt és neked ajándékoz. E végső szavak oly élénk s
rendkivüli örömre tüzelék Ganemet, hogy nem vala képes egyébként
felelni, mint ama sokat jelentő beszédes némaság által, mely csak a
szerető lények tulajdona. Végre félbeszakasztá hallgatását, mondván: „Ah
gyönyörü Szívkinja, hihetek-e szavaidnak? Hihetem-e valóban, hogy a
chalyf Abu Aibu fiának ajándékoz téged?“ – „Semmi sem bizonyosb; –
felele a szépség – e fejedelem, ki kevéssel ezelőtt mindenhol
nyomoztatott, hogy hóhér által fejedet vétesse, s ki vak dühében
anyáddal s testvéreddel annyi éktelent követtetett el, most téged látni
kiván; hogy azon szerény tiszteletért, melyet iránta bizonyitottál,
megjutalmazzon és világos mint a napfény, hogy egész házadat
jótéteményeivel fogja halmozni.“

Ganem kérdezé, mint bánatott a chalyf anyjával és testvérével. Szívkinja
mindent elbeszélt. A sanyaru eseteket nem hallgathatá könyezés nélkül,
még azon nagy öröm mellett sem, melyre szivét a kedvessel való
összekelhetésnek hire tüzelé. De miután Szívkinja neki felfödözte, hogy
hozzátartozói jelenleg Bagdádban vannak, és pedig vele egyazon házban, a
kivánat – őket látni – oly nagy lőn, hogy a kegyencznő szükségesnek
vélé, tüzes óhajtását azonnal kielégitni. Meghivá tehát őket. Ezek már
az ajtó előtt állának s csupán a jelre várakoztak; most beléptek a
terembe, Ganem felé repültek a sziv szárnyain, viszont ölelék és
csókolák. Mennyi könyeket látott e jelenet folyni! Ganem arcza el volt
az érzésnek e hő árjával boritva, sirt anyja, sirt testvére.
Szívkinjának szemeiben is csillogott a mennyei harmat. Maga a tisztes
házigazda és neje, kiket e nézőjáték mélyen meghatott, sem tarthaták
vissza könyüiket; nem győzék csodálni a gondviselés titkos utait, mely
házukban négy személyt, kiket a sors kegyetlenül szakasztott el, ismét
összevezérlett.

Minekutána mindnyájan könyeiket letörlék, Ganem ujra megnyitotta azok
forrását, elbeszélvén nekik mindent, a mit azon naptól kezdve, melyen
Szívkinját elhagyta, egészen azon pillanatig, melyben a diszmüves házába
felvevé, szenvedett. Elbeszélé nekik, mint talála menedéket egy közel
faluban, mint betegedett meg, s végre, midőn javulását érzé, mint kére
meg egy tevehajtót, hozná őt egy kórházba Bagdádban. Szívkinja szintugy
elbeszélé rabságának keserűit, mint hallá a chalyf magányos szólását a
toronyban, mint hivatá őt fejedelmi termébe, s mint menté fel magát a
méltatlan gyanu alól. Végre miután egymással a szomoru történeteket
viszonozott nyiltsággal közlék, monda Szívkinja: „Adjunk hálákat most a
gondviselésnek, mely mindnyájunkat egyesitett, s most csak azon
szerencsére forditsuk figyelmünket, mely reánk várakozik. Mihelyt Ganem
egészen felgyógyul, anyjával és testvérével együtt a chalyf szine előtt
fog megjelenni; mivel azonban mostani állapototok nem engedi meg, hogy
magatokat nála mutassátok, megteszem ez iránt a szükséges rendeléseket;
kérlek, csak néhány pillanatig várjatok.“

E szavak után eltávozék, a palotába mene, s rövid időn ismét visszatért,
egy, ezer aranynyal teli zacskóval. E zacskót a diszmüvesnek adá azon
kéréssel, hogy vásároljon Szívhatalom és anyja számára ruhákat. A
tisztes diszmüves, ki jó izléssel biró férfi volt, igen szépeket
választa ki, és csakhamar testhez idomoztatá. Három nap mulva készen
voltak, és mivel Ganem a kisétálásra elég erősnek érzé magát, ő is utnak
indult. De ugyanazon napon, melyen a chalyfnak tisztelkedni akart, s
anyjával és Szívhatalommal az ajtó küszöbén már-már kilépni akart,
Giafar nagyvezér a diszmüves házába jött.

E miniszter, ki lóháton s számos követséggel érkezett, a bejövetnél
igyen szólott Ganemhez: „Uram! én az igazhitüek uralkodójának a te s az
én uramnak nevében jövök. Az a parancsolat, melyet a chalyftól vevék,
igen különbözik amattól, melynek emlékezetét benned visszaidézni nem
szándékom: én azért jövök, hogy téged a chalyfhoz kisérjelek, előtte
bemutassalak, ki igen ohajt látni.“ Ganem a nagyvezérnek e
felszólitására mély magameghajtással felelt, a chalyfnak ménaklából
hozott lóra felült, melyet igen nagy ügyességgel s illedelemmel
igazgatott. Az anyja és a leányzó egy öszvérre ült, s azonközben, hogy
Szívkinja, ki hasonlag öszvérre ült, ezeket mellékuton a fejedelemhez
vezette, Giafar Ganemet egy másikon vivé egészen az előcsarnokig. Ekkor
beléptek a nagyterembe, a chalyf királyi székén ült, körülvevék az
emirek, vezérek, a poroszlók feje, s más nagyok, Arábiából, Persiából,
Egyiptomból, Afrikából, Syriából s többi tartományaiból, az idegeneket
nem is érintvén.

Midőn a nagyvezér Ganemet egészen a trón elébe vezette, az ifju
kereskedő arczczal földre borult, azután viszont fölkelt, s egy szép
rögtön költött megszólitó beszédet mondott versekben, mely az egész
udvar előtt tetszést nyere. E beszédet végezvén, a chalyf közelebb
járatá magához s monda hozzá: „Örülök látásodon, hogy saját ajkaidról
érthessem, hol s mint lelél kegyencznőmre, valamint azt is, mit miveltél
érette mindent.“ Ganem teljesité a chalyf akaratját, és pedig oly
ártatlan nyiltsággal, hogy a chalyfban őszinte szivéről utolsó kétsége
is eloszlott. A fejedelem erre egy igen gazdag ruhát adata reá, a mint
szokás mindazokra adatni, kiket az ország feje magánál elfogad, s azután
igy szólott hozzá: „Ganem, én akarom, hogy udvaromban maradj.“ –
„Igazhitüek uralkodója – felele az ifju kereskedő – szolgának nincs más
akaratja, csak uráé, kitől java és élete függ.“ A chalyf Ganem
feleletével igen megelégedék s számára igen jeles esztendei fizetést
rendelt. Erre leszállt a trónusról, inte a nagyvezérnek és Ganemnek,
hogy egyedül kövessék őt, s bement magános termébe.

Mivel nem kétkedett, hogy Szívkinja is Abu Aibu özvegyével s leányával
hozzá közel lesznek, tehát maga elébe jöveté őket. Ezek leborultak szine
előtt. Ő parancsolá, hogy keljenek fel, és Szívhatalmat oly szépnek
lelé, hogy miután figyelmesen megtekintette, igy szólott hozzá:
„Sajnálom, hogy ily szeretetreméltó alakkal oly méltatlanul bántam, és
annyira sajnálom, hogy el nem mulaszthatom neked oly mértékben
elégtételt szerezni, mely felülmulhassa a rajtad esett bántalmat. Én
ezennel nőmmé választlak s ez legyen egyszersmind Szobeide büntetése, ki
ezáltal szerencséd kutfeje lesz, a mint kiállott szenvedéseidnek első
forrása volt. De ez még nem elég – szóla Ganem anyjához fordulva, – te
asszonyom még életed szép nyarában vagy, s azt gondolom, hogy a
házassági összeköttetést nagyvezéremmel nem fogod megvetni. – Én neked
férjül adom Giafart, s neked Szívkinja Ganemet; jőjön tüstént egy kadi s
jőjenek tanúk, hogy a három házassági egyesség feltétessék s alá is
irassék.“ Ganem elébe akará a chalyfnak terjeszteni, hogy huga eléggé
megtiszteltnek fogná az által érezni magát, ha a kedvencznők sorába
veendi fel; de a fejedelem Szívhatalmat egyátalában hitvesének kivánta.

A chalyf e történetet rendkivülinek találta s e végett egy jeles
történetirónak meghagyá, azt legkisebb körülményeiben is följegyezni. A
könyv azután kincstárába tétetett le, honnan az sok másolt példányokban
a világra elterjedett.



Harun Arresyd chalyf kalandjai.

Elmerültségbe sülyedett volt egykor a chalyf, midőn hiv nagyvezére,
Giafar, előtte megjelent. A miniszter egyedül lelte, a mi ritkán
történt, s midőn feléje közeledéskor észrevenné, hogy komolyságba
elmerülve még fel sem tekinte, várakozólag álla meg sokáig, mig
pillantatjára méltatná.

Végre a chalyf feltekinte s Giafarra néze; de hamar lesüté ismét
szemeit, s elébbi helyzetében marada, még pedig oly feszesen mint
azelőtt.

A nagyvezér a chalyf tekintetében nem vévén észre semmi őt érdekelhető
személyes boszúságot, végre megszólamlék, mondván: „Igazhitüek
uralkodója, meg fogja engedni felséged azon kérdésemet, honnan van azon
komolysága, melyet ma mutat, holott egyébkor oly távol látszik attól
lenni?“

„Vezér, igaz“ mond a chalyf, helyzetét változtatva, „hogy különben nem
vagyok reá épen hajlandó, s ha nem jövél, jelen komolyságomat észre sem
vettem volna, melyben azonban egy szempillantásig sem akarok tovább
maradni. Ha talán nem valami különös ok vezete hozzám, kedves lenne
előttem, ha mulattatásomra kigondolnál valamit.“

„Igazhitüek uralkodója,“ felelt erre Giafar nagyvezér „csupán
kötelességem vezérle ide, s bátorkodom felségedet emlékeztetni arra,
hogy önmaga tevé kötelességévé a fővárosban és annak környékén a jó
rendre személyesen felvigyázni. Ma van épen azon nap, melyet előre
elhatároza e végre, s ez egyuttal a legjobb alkalom a különben
derültségét homályositó fellegek elüzésére.“

„Egészen el is felejtém,“ mond a chalyf, „és te épen jókor emlékeztetsz
reá. Menj tehát, és öltözzél álruhába, mig azalatt magam is azt teendem.

Mindenik kereskedői köntöst ölte magára, s ezen álruhában menének ki
együtt a palotakertnek egy titkos ajtaján a szabadra. A kapuktól jó
távolságban körülkerülték a várost Euphrates partjáig, a nélkül hogy
valamit vennének észre, a mi a jó rend ellen volna. Az első előtalált
csónakon általkeltek a folyón, a város másik felét is körülkerülték
kivül, s azután a város két részét összekötő hidnak vették utjokat.

A hidon menvén, annak végében egy világtalan öreg embert találtak, ki
alamizsnát kére tőlök. A chalyf feléje fordulva, egy aranyat nyoma
markába.

A világtalan azonnal megfogá kezét s őtet feltartóztatva, mondá:

„Könyörületes férfiu, akárki légyen kegyelmed, ki a mindenható
sugaltából nekem ezen alamizsnát nyujtja, meg ne tagadja tőlem azon
kegyelmet, melyért kérem, hogy t. i. üssön pofon, mert megérdemlem, sőt
talán még keményebb büntetést is.“

Ezen szavak után elbocsátá a chalyf kezét, hogy ez pofon üthesse vele;
attól tartván azonban, nehogy e nélkül távozzék el tőle, megfogta
ruháját.

A chalyf, ki a világtalan kérelmén s magaviseletén egészen elbámult,
monda hozzá: „Jó ember, kérésedet nem teljesithetem. Fogok őrizkedni,
nehogy alamizsnám érdemrészét oly rosz bánásmóddal, milyet te kivánsz
tőlem, ismét megsemmisitsem.“ S ezen szavaknál erővel törekedék a
világtalantól menekedni.

A világtalan, ki régidőtől fogva tett tapasztalásaiból e pontra nézve,
jótevője részéről vonakodást gyanita, még inkább erősködék őt
letartóztatni, egyszersmind mondván: „Uram! bocsásson meg bátorságomért
s erősködésemért. Vagy üssön pofon, vagy vegye vissza adományát; én csak
ezen feltétel alatt vehetem el, ha csak egy a mindenhatónak tett szent
fogadásomat meg nem akarom szegni, s ha tudná az okát, bizonyára
egyetértene velem, hogy e büntetés igen csekély.

A chalyf, ki nem akará magát tovább tartóztatni, engede a világtalan
hálálkodásának, s arczul csapá könnyeden. A vak köszönve, s őtet áldva,
azonnal elereszté. A chalyf a nagyvezérrel tovább indult; de alig
haladtak néhány lépésnyit, mondá vezérének: „Igen fontos lehet azon ok,
mely ezen világtalant ilyen magaviselésre készti mindazok iránt, kik
neki alamizsnát adnak. Szeretném közelebbről tudni. Azért fordúlj vissza
gyorsan, mondd meg neki, ki vagyok, és hogy el ne mulaszsza holnap a
délesti imádság táján a palotában megjelenni, mivel szólni akarok vele.“

A nagyvezér azonnal visszafordult, a vaknak alamizsnát és erre egy
pofoncsapást ada, s minekutána elvégzé izenetét, visszasietett a
chalyfhoz.

Visszatértek a városba, s midőn egy piaczon keresztülmenének, sok nézőre
találtak, kik egy fiatal, s tisztességesen öltözködött férfiut néztek,
ki egy kanczán ült, melyet szélnek eresztett zabolával zaklatott a
piaczon köröskörül, és sarkantyúival s ostorával szünet nélkül oly
kegyetlenül kinzá, hogy a tajtéktól s vértől egészen el vala boritva.

A chalyf, ki a fiatal ember embertelenségén egészen elbámula, megállott,
hogy megkérdezze, mi okból kinozza kanczáját annyira, s azt nyeré
feleletül, hogy azt senkisem tudja, hogy azonban már hosszabb idő óta
ismétli ezen kegyetlen gyakorlást naponként ugyanazon időtájban.

Tovább idultak, s chalyf mondá nagyvezéréhez, hogy jegyezze meg magának
a piaczot és el ne felejtse e fiatal embert holnap ugyanazon időre
magához rendelni, mint a vakot.

Minekelőtte palotájához ért volna még a chalyf, egy utczában, melyen már
régen nem ment volt keresztül, megpillanta egy ujonnan épült házat,
melyet ő az udvar valamelyik nagyja házának vélt. Megkérdé nagyvezérét,
tudná-e kié? Mire ez mondá, hogy nem tudja ugyan, de megtudakolhatja.

Valósággal meg is kérde egy szomszédot, ki neki azt mondá, hogy ezen ház
Kodjah Hassané, kit Alhabbalnak neveznek kötélgyártó mesterségéről, s
hogy maga is látta még, midőn azt nagy szegénységben űzte, azonban, – a
nélkül hogy tudhatnák, mi módon – annyira meggazdagodott, hogy ezen
gyönyörü épület költségeit igen jól győzhette.

A nagyvezér most a chalyf után siete, s tudósitá a felől, a mit
megtudhata. „Szeretnék ezen Kodjak Hassan Alhabballal szólani,“ mond a
chalyf; eredj, s mondd neki, hogy ő is jelenjék meg palotámban holnap
ugyanakkor, midőn a többi kettő.“ A nagyvezér teljesité a chalyf
parancsolatját.

Másnap délesti imádság után szobájába lépe a chalyf, s a nagyvezér
azonnal bemutatá neki az emlitett három személyt.

Mind a három leborult fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkeltek,
kérdé a chalyf a vakot, mi a neve?

„Az én nevem Baba Abdallah“ mond a vak.

„Baba Abdallah,“ folytatá chalyf, „azon mód, melyel alamizsnát kértél
tőlem, oly különösnek tetszett előttem tegnap, hogy én, ha bizonyos okok
nem tartóztattak volna, bizonyára őrizkedtem volna kivánságod
teljesitésétől, hanem inkább meggátoltalak volna azon szempillantástól
fogva, a világnak ily botránkoztató magadviseletében. Azért ide
hivattalak, hogy megtudjam tőled, mi okon tettél oly meggondolatlan
fogadást, s majd csak abból, a mit közlendesz velem e felől, fogom
megitélhetni, jól cselekedtél-e, s továbbra is meg engedhetem-e azon
magadviselete módját, mely oly rosz például látszik szolgálni. Mondd meg
azért tartózkodás nélkül, hogyan jutott eszedbe ezen vad gondolat;
semmit el ne titkolj, mert én minden esetre tudni akarom.

Baba Abdallah, ki ezen intéstől megszeppent, ismét arczára borult a
chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkelt, ezeket mondá:
„Igazhitüek uralkodója! Mély alázattal esdeklem bocsánatért felséged
előtt, abbeli merészségemért, melylyel oly dolgot bátorkodtam kérni s
erősködve kieszközölni, mely a józan észszel ellenkezni látszik.
Elismerem vétkemet; mivel azonban felségedet akkor még nem ismertem,
kegyelemért esdekelve remélem, hogy tekintetbe veendi ez okot. A mi ama
magamviseletét illeti, melyet felséged esztelenségnek méltóztatik
tekinteni, megvallom, hogy az valósággal az is, és hogy a világ annak is
fogja azt tekinteni, a mindenható szemében azonban csak igen csekély
elégtétel egy rettentő nagy bűnért, melyet elkövettem, s melyért eleget
nem fogok tehetni soha, ha sorjában valamennyi halandó pofon ütne is.
Felséged önmaga fog róla itéletet tehetni, ha történetem elbeszélésével
meg fogtam mutatni, miben áll ezen rettenetes bűn.“


A világtalan Baba Abdallah története.

„Igazhitüek uralkodója, – folytatá Baba Abdallah – én Bagdádban
születtem. Atyám és anyám után, kik kevés napok alatt meghaltak
egymásután, maradt rám egy kis örökség. Noha koromra nézve még nem sok
évet haladtam, még sem vettem ugy hasznát, mint a fiatalemberek
rendszerint szokták, kik az ilyet rövid idő mulva felesleges fényűzésben
vagy lakozásokkal pazarolják el; hanem inkább semmit sem mulaszték el,
hogy reáforditott szorgalmam, gondom s iparkodásom után szaporithassam.
Ekként végre annyira meggazdagodtam, hogy tulajdon magamnak volt
nyolczvan tevém, melyeket utazó kalmároknak bérlék ki, s melyek nekem
felséged tágas birodalmainak különböző tartományaiba tett utazásaimnál
nagy sommákat hoztak be.

Midőn egykor ezen szerencsém virágában, s a legnagyobb kivánsággal még
több gazdagság után Balsorából üresen térék vissza tevéimmel, melyeken
odamenet Indiába hajón viendő portékákat szállitottam, s melyeket most
egy lakatlan pusztán, hol a szép legelő miatt tanyát ütöttem, épen
legelteték, megszólita egy barát (dervis), ki Balsorába gyalogola s
pihenés kedvéért mellém telepedék. Én megkérdém, honnan jő és és hova
megy? Ő viszont ugyanazt kérdé tőlem, s minekutána tudnivágyásunkat
kölcsönösen kielégitők, felosztánk magunk között ennivalónkat s együtt
falatozánk.

Evésközben különféle érdeknélküli tárgyakról beszélgeténk s a barát
többek között beszélé nekem, hogy nyugvóhelyünktől nem igen messze tudna
egy helyet, hol oly temérdek sok kincs van, hogy ha abból annyit venne
is el az ember, a mennyit elbirna nyolczvan tevém, még sem vennék észre,
hogy abból valami elvétetett.

Ezen jó hir engem meglepe, s örvendeztete is egyuttal. Azon örömtől,
melyet belsőmben éreztem e miatt, egészen magamon kivül valék. Én a
barátot nem tartám képesnek arra, hogy engem e dologban mesével
mulasson; azért nyakába borulék s mondám hozzá: „Jó barát, igen jól
látom, hogy keveset aggódol e világ kincseiről, mire használhat neked
ezen kincsnek tudása? Te csak magad vagy s igy csak igen keveset vehetsz
el belőle. Mutasd meg nekem tehát, hol van, s én a nyolczvan tevémet
megterhelem vele, s magam fogok azután közülök egyet neked ajándékozni,
köszönetül azon jóért és örömért, melyet nekem azáltal okozandasz!“

Igaz, hogy csak igen kevés volt, a mivel megkináltam, nekem azonban igen
soknak tetszett, azon pénzvágynál fogva, mely bennem ezen kinyilatkozás
óta elhatalmazott s nekem a még megmaradó hetvenkilencz teve tehernyi,
mely még megmaradt, semminek sem tetszett ahhoz véve, melytől magamat
megfosztanom s neki átalengednem kellene.

A barát, ki a gazdagságra szenvedélyes vágyódásomat észrevette,
mindamellett is nem ütközött meg ezen oly annyira arány nélküli
ajánláson, mit épen tevék neki, hanem egész lelki csendességgel mondá
hozzám: „Atyámfia, magad látod, mily rosz arányban áll ajánlásod azon
jótéteményhez, melyet tőlem kivánsz. Hiszen nem voltam kénytelen ezen
kincsről beszélni, s titkomat inkább magamnak tarthattam volna meg;
azonban pedig az, a mit felőle veled jószivüleg közlöttem, legalább
bizonysága lesz azon jó szándékomnak, melylyel neked tetszeni kivántam,
és az által, hogy kölcsönös szerencsénket alapitám, nálad jó
emlékezetben maradhassanak. Én tehát neked egy igazságosabb és helyesebb
ajánlást teszek, s magad lássad, fog-e neked tetszeni? Te mondád –
folytatá a barát, – hogy nyolczvan tevéd van. Én tehát kész vagyok téged
a kincshez vezetni s ott veled annyi aranyat és drágaköveket rakni
reájuk, a mennyit csak elbirnak, azon föltétel alatt, ha illendően
megrakodtunk, te nekem tevéid felét a rajtok levő kincscsel együtt
átengeded, s magadnak csak a másik felét tartod vissza, mire azután
elválunk, ugy hogy mindenik oda vezethesse tevéit, a hova neki tetszik.
Látod, hogy ezen osztozás egészen megegyezik az illendőséggel, s ha
nekem negyven tevét ajándékozol, tőlem helyette annyit kapsz, hogy azon
magadnak ezer más tevét is vehetsz.“

Nem tagadhatám, hogy a barátnak ajánlása igen igazságos. Azonban
anélkül, hogy gondolkodtam volna azon temérdek kincsekről, melyek nekem
ezen egyezésnél fogva juthattak, tevéim felének átengedését nagy
veszteségként néztem, kivált ha meggondolám, hogy a barát szintoly
gazdag leend, mint én. Elég ahhoz, én máig is háládatlansággal köszönék
meg egy önkényt való jótéteményt, melyet azontul a baráttól még nem is
kaptam volt. Itt azonban nem sok idő maradt a tanakodásra. Vagy el kelle
fogadnom az ajánlatot, vagy elkészülnöm egy holtom napjáig tartó
bánkodásra amiatt, hogy magam hibája által szalaszték el egy alkalmat,
melynél tetemesen meggazdagodhattam volna.

Én tehát azonnal összehajtám tevéimet, s igy megindulánk. Minekutána igy
haladtunk egy darabig, egy igen bő völgyhöz értünk, melynek bejárása
azonban igen szük és keskeny vala. Tevéim csak egyenkint mehettek rajta
keresztül, s a mint tágult a vidék, ugy lett ismét lehetségessé, hogy a
legjobb rendben haladhassanak. A két hegy, mely a völgyet képezé s hátul
félkörösen zárá, egyébiránt oly magas, meredek és járhatlan vala, hogy
nem kellett attól tartanunk, hogy ott valamely halandó megláthasson.

Midőn megérkeztünk a két hegy közé, szól hozzám a barát: „Most ne
menjünk már tovább; állitsd meg tevéidet s fektesd azokat álló helyükön
hasra, hogy fáradság nélkül megterhelhessük, s ha ezt megtevéd, a kincs
felnyitásához fogok.

Megtévén azt, a mit a barát mondott, magam is utána menék. Csiholó
szerszámmal egyik kezében, egy kevés száraz gallyat szedegetett össze,
hogy tüzet rakhasson. Mihelyt ez égett, egy kevés tömjénfélét hinte
bele, néhány szavakat mormogva hozzá, melyeket én nem érték. Azonnal
sürü füst kerekedett fel belőle. Ő ezen füstöt elosztá, s ekkor a
sziklában, mely a két hegy között meredeken igen magasra felnyult, noha
abban semminemü nyilásnak még csak nyoma se látszott, egyszerre mégis
igen nagy támadt, mely kapuforma volt két kapuszárnynyal s csodálatos
mesterséggel volt a sziklába készitve.

Ezen nyiláson át egy, a sziklába vágott nagy térségben gyönyörü palotát
szemlélénk, mely inkább valami lelkek, mint emberi kezek munkaművének
tetszett lenni, mert nem is látszott lehetségesnek, hogy emberek ily
merész és csodálnivaló dologra csak gondolatban is vetemedhettek volna.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója, ezen észrevételt csak most teszem még
felséged előtt, és nem tettem akkor mindjárt. Sőt azon mérhetetlen
gazdagságokat sem csudáltam, melyek ott mindenfelől szemeimbe ötlöttek,
hanem anélkül, hogy ezen temérdek kincsek czélirányos elosztásán
elmélkedtem volna, hanem valamint a prédára lecsapó sas, az előttem levő
legelső rakás aranynak estem, s abból, egy épen felkapott zsákba annyit
kezdettem rakni, a mennyit csak elbirhatni véltem. – A zsákok igen
nagyok valának, s én szerettem volna egészen megtölteni, azonban mégis
kénytelen voltam tevéim erejével néminemü arányba hozni.

A barát szintugy tett, mint én; azonban észrevevém, hogy inkább a
drágakövek után kapkodott, s midőn nekem annak okát megmondotta, követém
példáját, s mi sokkal több drágaköveket vittünk magunkkal, mint vert
aranyat. Végre minden zsákunkat tele töltők, s felrakók tevéinkre,
miután nem volt egyéb hátra, mint a kincset bezárni, s elindulni.

Minekelőtte elindulánk, még egyszer bement a barát a kincshez, s
minthogy abban több, aranyból s más drága anyagokból mesterségesen
készült edények valának, észrevevém, hogy ezen edények egyikéből kivett
egy kis, előttem ismeretlen fából készült szelenczét, s keblébe dugta,
minekutána nekem megmutatta, hogy abban csak valami hajkenőcs féle van.

A barát annakutána ismétlé a felnyitáskor tett szertartásait, s
minekutána bizonyos szavakat mondott volna, ismét bétevődött a kincstár,
s a szikla ugy álla előttünk, mint azelőtt.

Erre tevéinket fel hagyánk kelni, s felosztánk magunk között. Én azon
negyven elébe állottam, melyet magamnak kiválasztottam, a barát pedig
azon többi elébe, melyet neki által engedtem.

Ezután ismét kimenénk a szorulaton, melyen bejövénk, s igy ballagánk
egymással a nagy országutig, hol el akaránk válni, a barát t. i. hogy
Balsora felé folytassa utját, magam pedig, hogy haza térjek Bagdádba.
Hogy megköszönhessem ily nagy jótéteményét, a leghathatósabb
kifejezésekkel, s hálálkodásom legbuzgóbb fogadásaival éltem, hogy engem
választott minden többi halandó közül ki, e temérdek kincsekben való
részesitésre. Erre igen szivesen megölelkezénk, s minekutána egymásnak
minden jókat kivántunk, mindegyik utjának indult.

Alig haladtam nehány lépésnyire, hogy tevéimet, melyek azalatt
kimutatott utjokon előre haladtak, ismét elérhessem, midőn a
háládatlanság és irigység rosz lelke keblembe fészkelődött. Töprenkedtem
elvesztett negyven tevémen, de még inkább a rajtok lévő gazdagságon. „A
barátnak,“ igy gondolkodám, „mind ezen drágaságokra nincsen szüksége;
hiszen ő tetszése szerint parancsolhat az egész kincscsel, s abból
annyit vehet, a mennyit akar.“ Én tehát a legfeketébb háladatlanságot
forralva, egyszerre eltökélém magamban, hogy tevéit terhestül elszedem.

Tervem végrehajtása végett legelőbb megállitám tevéimet, s azután a
barát után szaladtam, kinek egész erőmből utána kiálték, mintha még
valami mondandóm volna neki; egyuttal jegyek által értésére adám, hogy ő
is állitsa meg tevéit, s várjon rám. Meghallá kiáltásomat, s megálla.

Midőn utólértem, mondám neki: „Atyámfia! alig hagytalak el, midőn
meggondolék valamit, mi előbb eszembe nem jutott, s miről talán magad
sem gondolkodtál azelőtt. Te igen jó barát vagy, s egy csendes, minden
földi gondoktól s egyéb foglalatosságoktól, azt kivéve, hogy istennek
szolgálj, szabad élethez vagy szokva. Te bizonynyal nem fogod tudni,
mily terhet vállaltál magadra, midőn általvettél ily számos tevét. Ha
fogadnád tanácsomat, csak harminczat vinnél el magaddal, s vélekedésem
szerint még ezeknek vezetésével is elég bajod lesz. E tekintetből
bizhatol bennem, mert nekem e dologban van tapasztalásom.

„Úgy vélem, igazságod van“ mond a barát, ki látá, hogy nem igen tagadhat
meg tőlem valamit, „s megvallom,“ folytatá, hogy erről valóban nem
gondolkodtam. Arról, a mit itt mondasz, már valóban nyugtalankodni is
kezdtem. Azért válaszsz magadnak ki közülök tizet, s vezesd el Isten
nevében.“

Én tehát kiválaszték tizet, megtéritém s többi tevém után eresztém.
Valóban nem hittem, hogy a barátot ily könnyen rábeszélhetem; ez
telhetetlenségemet még inkább öregbité, s kecsegtetém magamat, hogy
talán baj nélkül kaphatok tőle még tizet.

A helyett tehát, hogy a gazdag ajándékot, melyet épen ada, megköszöntem
volna, igy szólottam hozzá tovább: „Atyámfia! azon részvételnél fogva,
melylyel viseltetem nyugodalmad iránt, meg nem válhatom tőled, hogy
figyelmessé ne tegyelek annak isméti megfontolására, mi bajos harmincz
tevével bánni, kivált oly embernek, mint te, ki az ilyeshez épen nem
szoktál. Sokkal nyugodalmasabb lehetnél, ha engem még egyszer
megajándékoznál ugy, mint csak az imént. Én neked ezt, mint könnyen
általláthatod, nem annyira magam s önhasznom miatt, mint inkább a végre
cselekszem, hogy ez által neked nagyobb örömet szerezzek. Könnyitsd meg
tehát terhedet még tiz tevével, s add által azokat is nekem, mint oly
embernek, ki szintoly könnyen bánik száz tevével, mint egygyel.“

Beszédem kivánt foganatu volt, s a barát minden vonakodás nélkül
általengedé a tiz tevét, melyet ujra kivántam tőle, ugy, hogy neki nem
maradt már több, csak husz. Én tehát hatvan tevének birtokában voltam,
melyek terhének értéke jóval felülmulta sok fejedelem gazdagságáét, s
igy azt lehetne gondolni, hogy igy végre meg kellett lennem elégedve.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója! valamint a vizkórságos, ki minél
többet iszik, annálinkább szomjazik, még hevesebben vágyakodtam, hogy a
barátnak maradt husz tevét is magamévá tegyem.

Megkettőztetém tehát buzgó kérésemet, esedezésemet és sürgetésemet, a
barátot arra venni, hogy a huszból még tizet adjon, s ő végre hajolt
kérésemre. A mi a még nála levő tiz tevét illeti, ezekért megölelém,
megcsókolám, s szentül kérém, hogy meg ne tagadja tőlem, s azáltal azon
örökös kötelezettségeknek, melyekkel iránta viseltetem, tegye fel a
koronát, hogy végre azon nyilatkoztatásával, hogy mindenre rá áll,
örömömet teljesité.

„Jó hasznát vedd azonban atyámfia! – mond ő – s emlékezzél meg arról
mindig, hogy az Isten szintoly könnyen elveheti tőlünk a gazdagságokat,
a mint azokat adta, ha nem forditjuk szegények gyámolitására, kiket ő
csak azért hágy szükségben, hogy a gazdagoknak alkalmuk legyen,
alamizsnáik által nagyobb érdemeket szerezni ama világra.“

Elvakultságom oly nagy volt, hogy nem voltam képes ily üdvösséges
tanácsot követni. Sőt meg sem elégedtem azzal, hogy magamat nyolczvan
tevéim birtokában lenni láttam s tudtam, hogy oly kincscsel vannak
megterhelve, melylyel nekem a legboldogabb emberré kellett lennem; hanem
eszembe jutott, hogy az a kis szelencze kenőcs, melyet a barát magához
vett, s nekem megmutatott, valami sokkal nagyobb értékü lehet, mint
mindazon kincsek, melyeket neki köszönheték.

„A hely, honnan a barát elvevé,“ igy okoskodám magamban, „s azon
nyugtalanság, melylyel annak birtokába jutni törekedék, gyanitatja
velem, hogy az valami rejtélyest foglal magában.“

Ez engem annak megnyerése végett következőre indíta. Csak épen imént
ölelém meg s búcsuztam el tőle. Azonban még egyszer feléje fordulék, s
mondám neki: „Még egyet, mitevő leszsz ama kis kenőcs szelenczével? Oly
csekély becsűnek látszik előttem,“ folytatám, „hogy nem is érdemes arra,
hogy magaddal vigyed; kérlek tehát, ajándékozd nekem. Hiszen általában
véve egy barátnak, mint te, ki a világ hiuságairól egészen lemondott,
ugy sem kell hajkenőcs.“

Adta volna az Isten, hogy ezen szelenczét megtagadta volna tőlem!
Azonban, ha tenni akarta volna is, már nem lettem volna eléggé eszemen,
s azontul erősebb is voltam nálánál, s erősen eltökélve, annak magam
részére erővel való megszerzésére is, hogy meg legyek nyugtatva a felől,
nehogy valaki mondhassa, hogy ama csak legkevesebbet is kapott a
kincsből, – bármennyi háládatossággal tartoztam is neki.

A barát azonban, a helyett, hogy megtagadta volna tőlem, azonnal kihuzá
kebléből, s a legnagyobb illendőséggel általadá nekem, mondván: „Itt
van, atyámfia, nehogy még ez az egy is hibázzék teljes megelégedésedből.
Ha szolgálhatok még más valamivel, csak mondd meg, én kész vagyok annak
teljesitésére.“

Midőn a szelencze kezeimben volt, kinyitám, megtekintém a kenőcsöt, s
mondám hozzá: „Minthogy oly jószivü vagy, hogy ki sem fáradsz az irántam
való szivességekben, mondd meg kérlek, mi különös hasznát vehetni ezen
kenőcsnek?“

„Az felettébb emlékezetre méltó és csudálatos“ mond a barát. „Ha t. i.
abból egy keveset a bal szemedre és szempilládra kensz, szemeid elébe
tünnek minden kincsek, melyek a föld kebelében rejtekeznek; ha pedig
jobb szemedre kensz valamit belőle, megvakulsz.“

E csudálatos foganatot magamon kivántam tapasztalni, s ezért, kezébe
adván a szelenczét, mondám a barátnak: „Nesze, s kenj egy keveset a
kenőcsből bal szememre; te ahhoz jobban értesz mint én. Égek azon
kivánságtól, azt magamon tapasztalni, a mi nekem hihetetlennek tetszik.“

A barát kész vala e fáradságra. Be kelle hunynom bal szememet, s ő rá
kene egy keveset a kenőcsből. Ez meglevén, kinyitám szememet, s látám,
hogy igazat mondott. Én valósággal temérdek számu kincstárakat szemlélék
meg, melyek oly temérdek és számtalanféle kincsekkel valának megtelve,
hogy lehetetlenség lenne, azokat mind egyenkint előadnom. Mivel azonban
jobb szememet kézzel erősen be kelle fognom, s én ezt eluntam, megkérém
a barátot, hogy ezen kenőcsből a jobb szememre is kenjen egy keveset.

„Azt is megteszem ugyan,“ mond a barát, „azonban nem szabad
megfelejtkezned arról, a mit csak az imént mondtam, hogy mihelyt csak
egy keveset tészsz belőle jobb szemedre, azonnal megvakulsz tőle. A
kenőcsnek már egyszer meg van ezen ereje, s ehhez kell magadat
tartanod.“

A helyett, hogy elhittem volna, hogy a barát igazat szól, inkább azt
képzeltem magamban, hogy alatta még más titok is lappang, melyet nem
akar velem tudatni.

„Atyámfia“ mondám hozzá, „jól látom, hogy el akarsz ámitani; hiszen
természet ellen való volna, ha egy és ugyanazon kenőcs két épen
ellenkező foganatot szülne.“

„S mégis egészen ugy van a dolog, a mint neked mondom,“ felel a barát,
az Isten nevét hiva tanubizonyságul, „s elhiheted szavamra, mert én az
igazságot sohasem vagyok képes eltagadni.“

Én a barát szavának, ki velem mint becsületes ember szólott, nem akarék
hinni; azon telhetetlen kivánás, hogy a föld minden kincseit öntetszésem
szerint nézhessem, s azokkal talán, valahányszor kedvem telnék,
élhessek, azt tevé, hogy sem nem hallgattam óvó intéseire, sem pedig egy
dolgot el nem akarék hinni, mely – mint nemsokára azután legnagyobb
szerencsétlenségemre tapasztalám, – csak igen is igaz volt.

Belém fészkelt előitéletemben azt hitetém el magammal, hogy ezen kenőcs,
ha bal szemre kenve oly erejü, hogy a föld minden kincseit láttatja,
jobb szemen használva talán azon erővel bir, hogy azokkal azonnal
kivánságom szerint parancsolhatok. Ezen gondolatomban erősködve unszolám
a barátot, hogy kenjen valamit a jobb szememre; ő azonban állhatatosan
vonakodék annak teljesitésétől.

„Minekutána ennyi jót tettem veled atyámfia, mond ő hozzám, „rá nem
vehetem magamat, hogy neked ily szörnyü boldogtalanságot okozzak.
Fontold meg magad, mily szerencsétlenség a szeme világától megfosztva
lenni, s ne helyezz azon szomoru kénytelenségbe, hogy oly dologban
tegyek eleget kivánságodnak, melyet holtod napjáig siratnál.“

Én megátalkodásomban végsőre vetemedtem. „Atyámfia, mondám hozzá eléggé
kemény hangon, kérlek, hagyj fel mindazon nehézségekkel, melyeket itt
teszesz nekem; te nekem nagylelküleg megtettél mindent, a mit tőled
addig kértem, azt akarod most, hogy ily szembe sem tünő csekélység miatt
megelégedetlenül váljam el tőled? Isten nevében, tedd meg ezen utolsó
kegyességet is velem. Akármi legyen is következése, soha sem foglak
okolni, hanem annak oka mindig rám fog háramlani“

A barát minden lehetséges módon próbált ellentállani, de midőn látná,
hogy képes volnék rajta erőt venni, mondá: „Minthogy már épen
okvetetlenül akarod, megteszem kivánságodat.“

Ekkor vett egy keveset ezen veszélythozó kenőcsből, s a jobb szememre
kente, melyet erősen behunytam. De fájdalom, midőn ismét felnyitám, nem
láttam szemem előtt egyebet sürű setétségnél, s én folyvást vak
maradtam, a mint látod.

„Oh szerencsétlen barát.“ Kiálték azonnal, „a mit mondottál, csak igen
is igaz! Boldogtalan kiváncsiság“ tevém hozzá, „telhetetlen gazdagságok
után való vágyakodás, a szerencsétlenségnek mily örvényébe döntöttetek
engem! Érzem ugyan, hogy ezt mind magam okoztam magamnak; azonban,
kedves atyámfia“ szólék a barát felé fordulva, „ki te oly adakozó és jól
tévő vagy, nincsen annyi csudatévő titkaid között egy is, mely nekem
szemeim világát ismét visszaadná?“

„Boldogtalan“ felel nekem erre a barát, „hogy ezen szerencsétlenséget el
nem kerülted, bizonyára nem hibám; neked azonban most csak az jutott, a
mit megérdemlettél, s szived vaksága tested világtalanságát okozta.
Igaz, hogy birok titkokkal; ezt te azon rövid idő alatt, hogy együtt
vagyunk, könnyen észrevehetted; azonban egyet sem ismerek, mely szemed
világát ismét visszaadhatná. Ha gondolod, hogy van még egy olyan is,
folyamodjál az Istenhez; csak ő adhatja neked azt ismét vissza. Ő neked
oly kincseket adott, melyekre nem valál érdemes; ő azoktól most ismét
megfoszta, s általam oly emberekre juttatja, kik nem lesznek oly
háládatlanok mint te.“

A barát egy szót sem szóla többé, s én sem birtam neki felelni egy szót
is. Ő most zavarodásomban, s egy leirhatatlan mély fájdalomba merülten
elhagya, s minekutána nyolczvan tevémet összegyüjté, maga előtt hajtá
azokat, s folytatá utját Balsora felé.

Rimánkodám neki, hogy ne hagyna el ezen szerencsétlen állapotomban, s
vezetne legalább a legelső karavánig; de ő siket marada kéréseim s
jajgatásaim iránt. Ily móddal megfosztva szemeim világától, s mindentől,
a mivel e világon birtam, éhség és szomoruság miatt meghaltam volna, ha
egy karaván, mely Balsorából jött, fel nem vett s Bagdádba nem vitt
volna.

Oly helyzetből, mely, ha mindjárt nem hatalomra s erőre is, de legalább
gazdagságra s fényre nézve, engem fejedelmek sorába állita, egyszerre
gyám nélkül látám magamat koldusbotra jutni. Kénytelen valék
alamizsnáért esedezni, a mit eddig tettem is; de hogy Isten ellen való
vétkemért lakoljak, egyuttal azon büntetést is szabtam magamnak, hogy
minden jóltevőtől, ki könyörül nyomoruságomon, egy pofoncsapást kapjak.

Ez az oka, oh igazhitüek uralkodója! ama magamviseletének, mely felséged
előtt tegnap oly különösnek tetszett, s rám talán haragját is háritotta.
Bocsánatot kérek még egyszer, mint rabszolgája, és szivesen alája vetem
magamat minden büntetésnek, melyet megérdemlettem. Ha azonban
felségednek tetszenék, bünbánatomról itéletet hozni, meg vagyok róla
győződve, hogy igen csekélynek s messze bünöm alatt lévőnek fogja
felséged találni.

Minekutána elbeszélte a világtalan történeteit, mondá a chalyf hozzá:
„Baba Abdallah, bünöd nagy; azonban, hála az Istennek, hogy általláttad
annak nagyságát, s magadra azért ezen nyilvános elégtételt szabtad. Ez
már most elég: azután magadban gyakorold ezen bünbánásodat; s el ne
mulaszd semmi imádságodban, melyet hitbeli kötelességből teszesz
mindennap, hogy őtet bocsánatért kérd; s hogy ettől életed fentartásáról
való gondoskodásod el ne vonjon, egész életedre kiszabok egy alamizsnát,
melyet neked nagyvezérem kiadatand. Azért el ne távozzál, s várakozzál,
mig parancsom teljesité.“

Ezen szavaknál leborult Baba Abdallah az uralkodó fejedelmi széke előtt,
s felkelvén, minden kigondolható szerencsét s boldogságot kivánt neki.

Harun Arresyd chalyf, megelégedve Baba Abdallah és a barát történetével,
a fiatal ember felé fordult, kit kanczájával láta oly roszul bánni, s
szintugy megkérdezte tőle nevét, mint a vaktól. A fiatal ember mondá
neki, hogy neve Sidi Numan.

„Sidi Numan“ mond erre a chalyf hozzá „én életemben már sok lovat láttam
nyereg alá szoktatni, s magam is szoktattam már, de még egyet sem oly
kegyetlenül ütni verni, mint te tegnap az utczán, s minden nézők
botránkoztatására, kik a miatt hallhatólag morogtak, bántál kanczáddal.
Én szintugy megbotránkozám rajta, mint a körülállók, s nem sok hibázott,
hogy – egészen egyébiránti szokásom ellenére – ki nem nyilatkoztatám
magamat, pajkosságod félbeszakasztatására. Mindamellett is külsőd nem
mutat kegyetlen s durva emberre. Sőt kész vagyok elhinni, hogy nem épen
ok nélkül bántál vele igy. Minthogy tudom, hogy ez nem volt először, s
te már hosszabb idő óta naponkint kinozod igy kanczádat, szeretném annak
okát megtudni, s azért idéztelek előmbe, hogy azt tőled megtudjam.
Fedezd fel azért előttem a dolgot egész mivoltában, s ne titkolj el
tőlem semmit is.“

Sidi Numan könnyen elértette, mit kiván tőle a chalyf; de ennek
teljesitése őt a legkinosb zavarodásba ejté. Több izben változott szine,
s akaratja ellen látszott belőle a zürzavar, melyben volt. Mindamellett
meg kellett vallani az okát. Ezért, minekelőtte megszólamlék, leborula a
chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkele, beszédhez akara
fogni, hogy kielégitse a chalyf ujságvágyát; mindazáltal zavarodva
hallgatott, nem annyira a chalyfnak, ki előtt megjelent, dicsősége, mint
inkább teendő elbeszélése tartalmától rettenve meg.

Bármi nyughatatlanul várta is különben a chalyf akaratja teljesitését,
még sem mutatott haragot Sidi Numan hallgatásáért; mert azt vélé, hogy
talán nincs elegendő bátorsága, előtte szólani vagy hogy beszédének azon
hangjától, melylyel megszólitá, szeppent meg, vagy hogy végre abban, a
mit elő kelle beszélnie, oly dolgok fordulnának elő, melyeket inkább el
szeretne hallgatni.

„Sidi Numan“ monda hozzá a chalyf bátoritására, „szedd össze magad, s
képzeld ugy a dolgot, mintha azt, a mit kivántam, nem nekem, hanem
valamelyik barátodnak, ki arra megkérne, kellene elbeszélned. Ha
egyébiránt e történetben olyas valami foglaltatnék, a mi neked zavart
okoz, vagy melyről gondolod, hogy engem megbánthatna, azt előre
megbocsátom. Azért tehát ne nyugtalankodjál, beszélj bizvást, s el ne
titkolj előttem semmit is, épen ugy, mintha legjobb barátodat szemlélnéd
magad előtt.“

Sidi Numan, kit a chalyf utolsó szavai megnyugtatának, végre
megszólamlott, mondván: „Igazhitüek uralkodója, bármi nagy légyen is a
zavarodás, melybe felséged közelében, s fejedelmi széke fénye előtt esik
minden halandó, mégis sokkal erősebbnek érzem magamat, hogy sem
elhinném, hogy ezen tisztelő félelem annyira el birna némitani, hogy a
felségednek tartozó engedelmesség ellen vétsek, vagy abban, mit tőlem
kivánna, tudósitással szolgálni ne tudnék. Ha nem merem is magam
legtökéletesb embernek állitani, még sem vagyok viszont oly roszakaratu,
hogy csak valaha is eszembe jutott volna legkisebb olyas valamit a
törvények ellen cselekedni, a mi bennem félelmet gerjeszthetett volna
ezeknek kemény büntetésöktől. Azonban, bármi jó volt is akaratom,
elismerem mégis, hogy nem voltam ment tudatlanságból elkövetett
hibáktól. Ez az én esetem. Mindamellett nem mondom, hogy a felségedtől
még meghallgattatásom előtt nyert kegyes bocsánatjában bizom; hanem
inkább meghajlom felséged igazságos itélete, sőt büntetése alá is, ha
megérdemlettem. Megvallom, hogy kanczámmal egy idő ótai bánásom furcsa,
kegyetlen s nem követnivaló, de reménylem, hogy okát igen helyesnek,
engem pedig inkább szánakodásra, mint büntetésre méltónak fog itélni.
Azonban nem illik unalmas előbeszéddel felségedet tovább is függőben
tartanom, a miért is ime történetem.“


Sidi Numan története.

„Igazhitüek uralkodója,“ folytatá Sidi Numan, származásomat elhagyom,
mert az nem oly fénylő, hogy érdemes volna az emlitésre. A mi a
szerencse javait illeti, elődeim jó gazdálkodásukkal hagytak reám
annyit, a mennyit csak kivánhattam, hogy abból becsületes ember módjára
fenhéjázás nélkül és másnak terhére nem esve, élhessek.

Ily körülmények között szerencsém befejezésére nem kivánhattam már
egyebet, mint oly szeretetre méltó házaspárt lelhetni, ki engem szintoly
hűszivüleg és gyengéden szeretne viszont, mint én őtet. Az Istennek
azonban nem tetszett engem olyannal ajándékozni meg; hanem inkább olyat
ada, ki összekelésünk első napjától kezdé türelmességemet oly próbákra
tenni, melyeket csak azok képzelhetik el, kik hasonlókat valának
kénytelenek szenvedni.

Minthogy honunk szokásai szerint minden házasságok ugy szerződnek, hogy
azt, kivel összekelünk, azelőtt sem látjuk, sem ismerjük, tudva lesz
felséged előtt, hogy nincs oka panaszkodásra egy férjnek is, csak
ijesztő csunya, vagy idétlen alaku ne legyen elvett neje, s jó
erkölcsei, esze, módos magaviselete, testének netaláni apróbb hibáit
ismét felüssék.

Midőn nőmet legelébb látám fátyola nélkül, – akkor t. i. midőn a szokott
szertartások után épen házamhoz hozatot, – örültem, hogy szépségéről
tett magasztalásokban meg nem csaltak; egészen izlésem szerintinek
találtam, s ő nekem tetszett.

Összekelésünk utáni napon több tál ételből álló ebédet adtak az
asztalra. Az ebédlőbe menék, hol nem találván nőmet, hivatám. Sok ideig
hagyván magát várni, végre előjött. Én nyugtalanságomat elpalástolám, s
igy asztalhoz ülénk.

Én legelébb a rizsből evém, melyet szokásként kanállal vevék ki. Nőm
ellenben, kanál helyett, zsebében hordozott kis evőeszközből, egy
fülvakaró kalánformát veve elő, melylyel kezde a rizsből kivenni, s azt
szemenként, – mert több rá sem fért – szájába kezdé rakni.

Ily evésmódon elbámulva, mondám hozzá: „Amine – mert ez volt neve –
szüleid házánál igy tanultad enni a rizst? Azért teszed talán, mivel nem
vagy nagyehető, vagy szemenként akarod megszámlálni, hogy egyszer ne
egyél többet mint másszor, ha csupa takarékosságból teszed, hogy
tékozlóvá ne legyek, bizonyossá teszlek, hogy e részben nincs mitől
félned, s hogy az által sohasem fogunk tönkre jutni. Hála az Istennek,
van annyink, hogy abból könnyen elélhetünk, anélkül, hogy megtagadnók
magunktól a szükségest. Azért kedves Aminém, ne kényszeritsd magad,
hanem egyél ugy, mint engem látsz enni.“

E barátságos móddal, tett észrevételeimre, udvarias feleletet vártam
tőle; azonban egy hangot sem válaszolva, tovább is csak ugy evett, s
hogy még inkább boszantson, csak néha falt egyet a rizsből, s a helyett,
hogy a többi ételből is evett volna velem, csak néha néha dugott annyi
összezsurmolt kenyeret a szájába, a mennyit egy veréb is felkapott
volna.

Agyafurtsága boszanta. Hogy azonban kedvét keressem, s kimentsem, azt
képzelém magamban, hogy nem szokott hozzá férfiak társaságában enni,
annál kevésbbé pedig férjével, kinek jelenlétében talán tartózkodásra
taniták, mit ő együgyüségében felettébb messze üzött. Azt is gondolám,
hogy talán már reggelizett, vagy ha nem is, akar magának egy kevés
étvágyat hagyni, hogy azután magában tetszése szerint falatozhassék. E
gondolataim miatt semmi olyat sem mondtam neki tovább, a mi
elijeszthette, vagy a miből rosz kedvemnek valami jelét sejdithette
volna. Ebéd után szintoly barátságosan válék el tőle, mintha rendes
magaviseletével legkisebb okot sem adott volna a megelégedetlenségre, s
magában hagyám.

Este szintugy tett, jövő nap is, s átalában véve valahányszor együtt
evénk, mindig szintazon módon viselte magát. Én jól láttam, hogy egy
asszony lehetetlenül élhet oly kevés eledelből el, mint a mennyit ő veve
magához, s következőleg ez alatt más valami előttem ismeretlen titoknak
kell rejtezni. Ez engem tettetésre birt. Én tehát ugy tevék, mintha nem
is figyelnék cselekedeteire, azt remélve, hogy idővel hozzám szokik, a
mint kivántam; reményem azonban nem sikerült, miről rövid időn meg is
kelle győződnöm.

Egy éjjel, midőn Amine engem legmélyebb álomba merültnek gondola, egész
csendességgel felkele, s én észrevevém, hogy a legnagyobb vigyázattal,
nehogy valami zörrenés által felébreszszen, felöltözködött. Sehogysem
foghatám meg, mi czélból háborgatja nyugalmában magát, s vágyakodva
megtudni, mi szándékkal jár, mély álomban szendergőnek tettetém magam.
Egészen felöltözve, nagy csendességgel mene ki a szobából.

Mihelyt kiment, fölkelék, s magamra öltém köntösömet. Egy az udvarra
szolgáló ablakból észrevehettem, hogy az utczaajtót nyitotta ki és
kiment.

Azonnal az ajtóhoz sieték, melyet félig nyitva hagytam, s utána suhanék
a holdvilágban, mig egy temetőhelybe nem látám bemenni, mely házunk
közelében feküdt. Azonnal egy a temetővel határos falra mászék, s
minekutána jól körülnéztem, nem láthat-e senki, megpillantám Aminét egy
gule-val.[1]

Felséged fogja tudni, hogy mindakét nemen lévő gulek a mezőségen kódorgó
rosz lelkek. Rendszerint régi, düledezett épületekben lappangnak, a
honnan az utasokra rohannak, azokat megölik, s husokat felfalják. Ha nem
kapnak utasokat, éjente temetőhelyekre mennek, hol a kivájott holt
testeket emésztik meg.

Én szörnyen megijedtem, midőn nőmet e boszorkánynyal láttam menni. Egy
az nap eltemetett holtat vájtak ki, s a gule több izben szeldelt le róla
hust, melyet a sir karimáján ülve, együtt megettek. Mig e borzasztó s
embertelen eledelt költék el, egész csendességben beszélgetének együtt,
magam azonban sokkal messzebb voltam tőlök, hogysem beszédökből valamit
érthettem volna, mely szintoly különös lehete, mint vacsorájok, melyre
most sem emlékezhetem vissza borzadás nélkül.

Elvégezvén borzasztó falatozásukat, a holt tetemet ismét a sirba veték,
melyet a kivájott földdel ismét befedének. Én elhagyám őket, és sietve
takarodtam haza. Bejövet az utczaajtót félig nyitva hagyám, s minekutána
hálószobámba érkeztem, lefeküvém ismét, s alvónak tettetém magamat.

Amine nemsokára egész csendesen bejött az ajtón, levetkezett s lefeküdt,
örömmel teli – mint nekem tetszett – hogy minden oly jól mene, hogy én
észre nem vettem.

Gondolatokba merülve oly embertelen s förtelmes cselekedetről, milyennek
épen most valék szemmel látott tanuja, s teli idegenséggel a mellett
feküdni, ki azt elkövette, igen sokáig tartott, mig elalhattam. Végre
mégis elalvám, de oly gyengéden, hogy az első szózatra, mely hajnal
hasadtával nyilvános imádkozásra szólita, felserkentem. Felöltözém, s a
mecsetbe menék.

Imádság után kimenék a városból, s a reggelt a kertben sétálással s
annak fontolgatásával töltém el, mitevő legyek, nőmet élete módja
változtatására birhatni. Félrevetve minden eszembe ötlött erőszakos
módokat, elhatározám magamban, hogy szerencsétlen hajlandóságának
elszoktatására, csak szelid módokat használjak. – E fontolgatások közben
észrevétlenül jutottam lakásomig, melybe épen délkor léptem be.

Mihelyt Amine meglátott, tálaltatott s mi ebédhez ülénk. Minthogy
láttam, hogy a rizst még most is folyvást csak szemenkint eszi, minden,
csak lehető szelidséggel mondám neki; „Amine, tudod mi nagy okom volt
összekelésünk utáni első napon csodálkoznom azon, hogy te csupán a
rizsből, ebből is pedig oly furcsa módon ettél, hogy akármelyik más férj
is megbántódott volna általa; tudod továbbá, hogy én erről
elégedetlenségem értésedre adásával megnyugodtam, s arra kértelek, hogy
a többi felhordott, és izlésed iránti kedvezésből különféle módon
készitett husételekből is egyél. Azóta asztalunk mindig azon módon volt
teritve, az étkek közti némely változást kivéve, nehogy mindig ugyanazt
legyünk kénytelenek enni. Emlékeztetéseim azonban sikeretlenek
maradának, s mind a mai napig sem hagytál fel vele, hanem tovább is
rajta vagy, nekem e boszuságot okozni. Én hallgattam, mivel nem
akartalak kényszeritni, s igen sajnálnám, ha az, a mit jelenben mondok,
téged legkisebbé is megsértene, azonban Amine, mondd meg kérlek, nem
jobb-e az előttünk levő hus a halotti husnál?“

Alig ejtém ki ez utolsó szavaimat, midőn Amine, ki igen jól sejdité,
hogy éjszaka meglestem, minden képzelhetést felülmuló dühösségre
gerjedt, arczulata szinte égett; szemei majd kidudorodtak fejéből s
dühében tajtékzott.

Ezen borzasztó állapotja rémüléssel tölte el; megmeredtem, tehetetlen
voltam ellenem koholt gonoszságától, melyen felséged maga is fog
csodálkozni, megőrizkednem.

Erre legnagyobb hevében egy hozzája közel álló vizmedenczét ragada meg,
ujjai hegyét belemártá, nehány érthetetlen szavat mormogva, arczul
fecskendeze s dühöngő hangon orditá felém:

„Boldogtalan, vedd kiváncsiságod bérét, s légy ebbé.“

Alig mondá ki Amine, kiről eddig még nem tudtam, hogy boszorkány, ez
ördögi szavakat, midőn hirtelen kutyává változottnak szemlélém magamat.
E váratlan változás miatti meglepetésem s álmélkodásom közben
elfelejtkezém eleinte menekedésemre gondolni, s igy elég ideje volt egy
botot ragadni fel, s engem megkinozni. Valóban oly kegyetlen ütésekkel
vendégelt, hogy most sem foghatom meg, mint maradtam életben. Udvarra
szökésemmel dühét kerülni vélém; azonban ott is szintazon méreggel
üldözött, s bármi fortélyosan bujkáltam is egyik oldalról a másikra
ütései kikerülésére, még sem voltam eléggé tapasztalt az azok elleni
magam védésében, s igy még számos ütést kelle kiállanom. Belé fáradván
végre kinzásomba s üldözésembe, s mintegy kétségbeesve azon, hogy
kivánsága szerint agyonüthessen, ennek végrehajtására uj módot talála
fel. Kinyitá t. i. egy kevéssé az utczaajtót, hogy azon pillanatban,
midőn rajta kisuhanni próbálnék, összeroncsolhasson. Bármint lettem is
pedig kutyává, mégis észrevevém veszélythozó tervét, s minthogy a
rögtöni veszély önszabaditásunkra maga tanit, magatartására s mozgására
vigyázva, jól ellesém az időpontot, melyben figyelmét megcsalván,
hirtelen kisuhantam, s igy mentém meg életemet s rontám el gonosz
szándékát. Egyébként valóban kár nélkül is menekedtem ki. Azt kivéve,
hogy farkam vége egy kevéssé becsipődött.

Emiatti fájdalmamban orditva s ugatva szaladtam végig az utczán, s igy
vonám magamra több kutya figyelmét, kik meg is mardostak. Üldözéseik
elkerülésére egy ember boltjába ugrám, ki tisztitott ürüfőket, nyelveket
és lábakat árult s hol bátorságban is voltam.

Az ember először könyörülve véde s szétkergeté az engem üldöző s szinte
házába is betolakodó ebeket. – Részemről az vala első gondom, hogy egy
zugba rejtezkedém, hol nem láthatának. Azonban itt sem lelém fel a
reménylett pártolást és védhelyet. A férfi azon rendéntuli babonások
egyike volt, kik tisztátalan állatnak vélve az ebet, nem kaphatnak
elegendő vizet és szappant ruháik kimosására, ha csak elmenet ért is
hozzájok valami kutya. Minekutána tehát az engem üldöző ebek eltávoztak,
ismételve mindent elkövete, hogy még aznap üzhessen ki házából; én
azonban fürkészései elől biztos helyre valék elbujva. Igy akarata ellen
töltém el az éjt boltjában, s e nyugalomra valóban szükségem is vala,
hogy Amine rosz bánásmódját valahogy kinyögjem.

Hogy felségedet csekélységek elbeszélésével ne untassam, elváltozásom
felett tett képzelődésimet elhallgatom, s csak azt jegyzem, hogy
következő nap, midőn gazdám, ki korán mene ki bevásárolni, ürüfőkkel,
nyelvekkel s lábakkal terhelve visszatért, boltját kinyitá s áruit
kiraká, én elősompolygék buvóhelyemből, s minthogy a hus szagára épen
látám boltja elébe gyülekezni a szomszéd ebeket, közéjük elegyedém azon
reménynyel, hogy valamit vet az árus, s kérőleg álltam elébe.

Gazdám figyelni látszék arra, hogy én, nála menekedvén, még nem ettem
semmit is, s avval jelelt ki, hogy többször, és nagyobb darabokat
adogata, mint a többi kutyának. Osztogatása végével boltjába akarék
visszatérni, mely szándékomat ránézéssel és farkam barátságos
csóválgatásával igyekezém tudtára adni, s általa egyszersmind pártfogása
ismétlésére kérni; de ő hajthatatlan vala s szándékomnak bottal s oly
keményszivü tekintettel álla ellen, hogy kénytelen valék eltávozni.

Nehány házzal odább egy kenyérsütő boltja előtt állék meg, ki ama komoly
ürüfejcsiszárral ellenkezésben vidám s jókedvü embernek látszott lenni,
s valóban az is volt. Épen reggelizett s noha éhségemnek még épen semmi
jelét sem mutattam, mégis egy darab kenyeret ada. Minekelőtte egyéb
kutya módjára telhetetlenül utána rohannék, főhajtással s
farkcsóválással iparkodám neki mintegy köszönetemet kijelenteni. –
Ebbeli udvariasságomat megköszönte s mosolyga. Én nem valék éhes, hogy
azonban kedvében járjak, felvevém s megevém a kenyeret, még pedig oly
lassan, hogy abból észreveheté, hogy csak az ő kedveért eszem azt. Ezt ő
mind észrevevé s oly szives vala, hogy boltja körül megszenvede. Én
tehát leültem, még pedig arczczal az utcza felé fordulva, annak jeléül,
hogy ezentul csak pártfogásáért esedezem.

Ő ezt nemcsak megengedé, hanem meg is simogata, miből bizvást
észrevehettem, hogy szabad hajlékába bemennem. Én ezt oly móddal tevém,
melyből gyanithatá, hogy azt csak engedelmével teszem. Nem vevé rosz
néven, sőt fekvőhelyet is mutata, hol nem leendek láb alatt; én azonnal
elfoglalám azt, s el sem is hagyám mig házában valék.

Mindig jól bánt velem, s nem reggelizett, ebédelt, vagy vacsorált, hogy
nekem abból elegendő részt ne juttatott volna. Én részemről ezért minden
kitelhető ragaszkodással és hűséggel viseltettem iránta, melyet csak
kivánhata háladatosságomtól.

Mindig szemmel tartám s egy lépést sem teve házában, hogy ne követtem
volna. Szintazt tevém, ha ideje engedé, hogy dolgaiban a városba ment.
Én e részben annál pontosabb valék, mivel észrevettem, hogy figyelmem
tetszék neki s hogy gyakran, ha kimenő szándéka volt, s én azt
véletlenül észre nem vettem, Piróka néven, melyet ada, maga után
szólita.

E felszólitásra helyemről mindenkor az utczára, ugrottam s ott
futkostam, ugrándoztam s viczkándoztam az ajtó előtt. Ezen örömjeleket
csak kijöttével hagyám félbe s ekkor, előtte vagy utána futkosva, s
örömöm kijelentésére időről időre ránézve, hiven követém.

Már jó ideig a háznál voltam, midőn egykor egy asszony kenyeret venni
jöve. Midőn gazdámnak azt kifizeté, a többi jó pénz között egy hamis
darabot is ada neki. A sütő, rá ismervén a rosz pénzre, visszaadá az
asszonynak, s mást kivánt helyette.

Az asszony vonakodék azt visszavenni, s jónak állitá. Gazdám az
ellenkezőt vitatá, s szóváltás közben többek között mondja az
asszonynak: „E darab oly szembetünőleg hamis, hogy meg vagyok győződve,
kutyám, mely pedig oktalan állat, sem hagyná magát azzal rászedni.
„Jöszte Piróka!“ mondá tovább engem hiva. Szólitására azonnal a
fizető-asztalon termék. A sütő elém veté a pénzdarabokat, s mondá: „Nézd
meg, nincs-e közte hamis darab?“ Én minden darabot megnéztem, azután a
hamisat lábommal félretoltam, s uramra néztem, mintha mutatni akarnám
neki.

A sütő, ki csak véletlenül s tréfából hivatkozék itéletemre, nagyon meg
volt lepetve, midőn látá, hogy én azt oly pontosan s tétovázás nélkül
eltaláltam. Az asszony, ki most pénze hamisságáról meg volt győződve,
elhallgatott, s helyette más jobbat adott. Midőn az elmene, gazdám
összehivá szomszédait, s szerfelett magasztalá okosságomat, elbeszélvén
nekik a történtet.

A szomszédok magok akarának erről meggyőződni, s mindazon hamis pénzek
közül, melyeket jó közé keverve elém adtak, egy sem volt, hogy azt
megismervén ki ne választottam volna.

Az asszony részéről szinte minden előtalált ismerősének elbeszélte, mi
történt vele. A hamis pénzt megismerő ügyességem hire rövid időn nem
csak a szomszédságban, hanem az egész kerületben, s végre lassanként az
egész városban elterjedt.

Ezentúl napestig volt foglalatosságom. Eleget kelle tennem mindazok
kiváncsiságának, kik uramnál vásároltak kenyeret, s meg kelle mutatnom
ügyességemet. Ez az egész várost hozzánk édesgeté, s legtávolabb
kerületekből is eljöttek ügyességem próbálgatására, s hirem annyi vevőt
szerze gazdámnak, hogy alig elégitheté ki valamennyit. Ez sokáig
tartott, s gazdám nem állhatá meg szomszédaimnak azon vallomást tenni,
hogy én neki valóságos kincs vagyok.

E parányi ügyességem azonban rövid időn irigyeket támaszta ellene.
Utánam leselkedének, hogy elorozhassanak, s ő kénytelen vala rám
szorosan vigyázni. Egy nap jött valamely asszony, ujságvágyból, szinte
mint a többi, s kenyeret vett. Szokott helyem a fizető-asztalon vala.
Előmbe vete hat pénzdarabot, s azok között egy hamisat is. Kikeresém a
többi közül, rá tevém lábomat, s asszonyra nézék kérdőleg, valjon nem
ez-e az?

„Igen,“ felel az asszony, szinte rám nézve, „nem hibáztad el, ez a
hamis.“

Ő engem folyvást csudálkozással szemléle, azalatt hogy én is szintazt
tevém. Erre kifizeté a vásárlott kenyeret, s elmenet inte utána menni, a
nélkül, hogy a sütő észrevette volna.

Én mindig azon voltam, hogy rendes alakváltozásomból kimenekedhessem.
Észrevettem azon figyelmet, melylyel fontolgata az asszony s én azt
képzelém magamban, hogy ő talán sejdite valamit szerencsétlenségemről s
boldogtalan állapotomról; miben nem is csalatkozám meg. Mindamellett
utjának hagyám indulni, s csak utána néztem. Midőn azonban néhány
lépésnyit haladott, visszafordult, s minthogy látá, hogy mozdulatlanúl
nézek utána, ujra intett hogy kövessem.

Most már nem kétkedém tovább, hanem látván, hogy a sütő épen
kemenczetisztogatással foglalatoskodik uj sütés alá, s rám nem figyel,
leugrottam a fizetőasztalról, s az asszony után szaladék, ki ezen nagyon
látszott örvendeni.

Egy darabig menvén, házához ért, az ajtót kinyitá, bemene, s mondá
hozzám: „Jöszte be; nem fogod megbánni, hogy utánam jöttél.“ Bemenvén
utána, betevé az ajtót, s szobájába vezete, hol egy rendes szépségü
leányt láték himezni. Leánya volt ez a jószivü asszonynak, ki magával
vitt, s a ki, mint mindjárt megtudám, az igézésben igen ügyes és
tapasztalt volt.

„Leányom“ mond az anya „itt hozom neked a sütőnek azon hires ebét, mely
a hamis pénzt oly jól tudja megkülönböztetni a jótól. Tudod, mit mondtam
első hirének terjedésekor, hogy ez valami gonoszságtól kutyává
változtatott ember lehet. Ma eszembe jutott, hogy a sütőhöz menjek
kenyeret venni. Meggyőződtem a hir valóságáról, s oly szerencsés valék,
hogy ezen egész Bagdád-csodálta kutyát magam után csalhattam. Mit
mondasz ehhez leányom? megcsalódtam talán gyanitásomban?“

„Nem csalódtál meg édes anyám, s én ezt neked mindjárt megmutatom“ felel
a leány.

A leány felkelt, elővett egy vizmedenczét, bemártá ujait,
megfecskendeze, s mondá:

„Ha természettől kutya vagy maradj az; de ha születésedre nézve ember
vagy, e viz erejénél fogva vedd fel ismét emberi alakodat.“

Azonnal felbomlott az igézés; én elvesztém az ebalakot, s ismét emberré
lettem, mint azelőtt.

E jótét nagyságától általhatva, a leány lábaihoz borulék, s megcsókolván
köntöse szegélyét, mondám neki: „Drágalátos szabaditóm! példátlan
jóságának egy idegen iránt, mint én vagyok, határtalan mértékét oly
annyira érzem, hogy kérem, mondja meg önmaga, mit tevő legyek, hogy azt
illendőképen meghálálhassam, vagyis inkább, parancsoljon velem, mint
teljes joggal saját rabszolgájával. Én többé nem vagyok magamé, hanem a
magáé; s hogy azt, kit sajátjává teve, közelebbről megismerhesse,
röviden elbeszélem történetemet.“

Erre megmondám ki legyek, s azután elbeszélém összekelésemet Aminével,
azon udvariságot s türedelmet, melylyel elviselém szeszélyeit, továbbá
rendes magaviseletét, s azon méltatlan bánásmódot, melylyel
megfejthetetlen gonoszságában kinoza, s szavaimat az épen most szerzett
kimondhatatlan szerencséért, az anyjához intézett köszönetemmel fejezém
be.

„Sidi Numan,“ szól hozzám a leány „hallgass el ezentul köszönetedről,
melylyel nekem tartozni véled magadat. Annak puszta tudása, hogy örömet
szereztem oly derék férfiunak, mint te vagy, kipótol nálam minden
köszönetet. Beszéljünk inkább Amine hitvesedről. Még hajadon korában
ismerém, s valamint én tudám róla, hogy igéző, szintugy én sem valék
előtte ismeretlen, mint e mesterséghez szintén egy keveset értő,
minthogy ugyanazon egy mesterasszonytól vevők oktatásunkat. Gyakran
találkozánk a fürdőben. De minthogy természetünk nem illett össze,
szorgosan kerülék minden alkalmat, vele valamely összeköttetésbe jőni, a
mi reám nézve annyival könnyebb volt, mivel ő is viszont szint e
tekintetből került velem minden közlekedést. Én tehát épen nem
csudálkozom gonoszságán. Hogy azonban ismét reád kerüljünk, még az
sehogysem elég, a mit éretted épen most tevék; a mibe fogtam, végre is
szándékozom hajtani. Még az valóban nem elég, hogy felmentélek azon
igézés alul, mely gonoszul zára ki minden emberi társaságból, te is
büntesd meg őt érdeme szerint, mi végre térj házadba, s szerezd vissza a
neked járó tekintetet, mihez a szükséges eszközöket és módot kezedbe
szolgáltatom. Mulasd magad egy kevéssé anyámmal, én azonnal
visszatérek.“

Szabaditóm most egy kis mellékterembe mene, s mig abban mulata, uj
alkalmam adaték az anyjának kinyilatkoztathatnom, mi nagy hálával
tartozom leánya s ő iránta.

„Leányom“ mondá hozzám „mint látod, szintugy ért az igézéshez, mint
Amine, de ő ezt oly jól használja, hogy csudálkoznál, ha tudnád, mi sok
jót tett már, s tesz naponkint e tudományával. Ezért mindeddig hagyám
munkálódni, s hagyom most is. Ha észrevenném, hogy legkisebbé is
visszaélne tudományával, nem szenvedném.“

Az anyja épen néhány ilyen csodálatos történet elbeszéléséhez foga,
melyeket maga látott, midőn leánya egy kis üveggel belépe.

„Sidi Numan, – monda ő hozzám – könyveim, melyeket épen megtekinték,
nekem azt mondják, hogy Amine e szempillanatban nincs otthon, de hogy
mindjárt hazatérend. Mondják továbbá, hogy a hűtelen szolgáid előtt ugy
tetteti magát, mintha távolléted miatt nagy nyugtalanságban volna, s
elhitette velök, hogy neked ebéd alatt valami dolog juta eszedbe, mely
miatt haladék nélkül valál kénytelen kimenni, elmenet nyitva hagyád az
ajtót, mire egy kutya jöve be, s az ebédlőbe szalada, melyet is bottal
kelle elüznie. Térj azért haladék nélkül e kis üveggel vissza házadba.
Ha bebocsátottak, Amine visszatértét szobádban várd be, mert nem sokáig
fog már kimaradni. E váratlan viszontlátás miatti zavarában hátat
forditva, szökésnek ered; ekkor az üvegben levő s készentartott vizből
locsolj reá, s egész bátorsággal e szavakat mondd:

„Fogadd ezennel gonoszságod büntetését.“

„Többet nem mondok; sikerét majd meglátod.“

Jótevőm felejthetetlen szavai után, minthogy már semmi sem gátola, tőle
s anyjától elbucsúzám, s a legtökéletesebb hála érzeteivel, hogy örökké
fogok emlékezni az irántuk tartozó köteleztetésimről, hazatértem.

Minden ugy történt, mint jövendölé a fiatal igéző. Amine nem mulata
sokáig. Közeledvén, elébe menék a vizzel, hogy meglocsoljam. Hangosan
sikolta, s midőn hátat forditva az ajtó felé sietett, meglocsolám a
vizzel s az igézőtől tanult szavakat mondám hozzá. Rögtön kanczává, még
pedig azzá változott, melyet felséged tegnap láta.

Meglepetése közepette azonnal üstökön kaptam, minden hánykolódása ellen
is ólamba vezetém, kötőféket veték fejére s minekutána gonoszsága s
csinje miatti legkeményebb szemrehányások között bekötém, kifáradásig
ostorozám; s feltevén magamban, hogy mindennap igy bánok vele.

Igazhitüek uralkodója, – folytatá Sidi Numan elbeszélését végezve, –
bátorkodom reményleni, hogy felséged helybenhagyja magamviseletét, s
elismeri, hogy ily gonosz és veszedelmes asszonynyal érdemén felüli
lágysággal bántam.

Hallván a chalyf Sidi Numan beszédének végét, mondja hozzá: „Történeted
jeles a maga nemében, s feleséged gonoszsága megbocsáthatatlan. Nem is
kárhoztatom egészen eddigi bünhödését. Szeretném azonban, ha
meggondolnád, mi nagy büntetés neki már állattá alacsonyodása is, s
megelégednél avval, hogy büneiért ez állapotban hagynád lakolni, sőt
parancsolnám is, hogy folyamodjál azon fiatal igézőhöz, ki e változást
eszközlé, s birnád rá az igézés másitására, ha ismeretes nem volna
előttem az olyan igézők nyakassága s örökre javithatlan gonoszsága, kik
tudományukkal visszaélnek, s ha részéről nem tartanék az ellened való
boszuállásától, mely sokkal gonoszabbul üthetne ki az elsőnél.“

A chalyf, ki szenvedők iránt, még ha megérdemlették is, természettől
szelid és szánakodó vala, kijelentvén Sidi Numannak vélekedését, a
harmadik felé fordult a három közül, kiket Giafar nagyvezér rendele meg.

„Kodjah Hasszán“ mond ehhez, „midőn tegnap házad előtt elmenék, az nekem
oly pompásnak tetszék, hogy tudni kivántam, kié? Értésemre esett, hogy
te épittetéd, ki azelőtt oly mesterséget üztél, melynek jövedelméből
alig juta elegendő mindennapi kenyérre. Hallám egyuttal, hogy nem bizod
el magad, hogy az Istentől nyert gazdagságnak jó hasznát veszed, s hogy
szomszédid ezer jót beszélnek rólad. Mindezen, mond a chalyf, nagyon
örvendek, s meg vagyok győződve, hogy azon utnak és módnak, mely által
tetszett a végzésnek téged részesitni javaiban, egészen rendkivülinek
kell lennie. Szeretném ezt tőled magadtól megtudni, mely kivánságom
teljesitésére hivattalak. Szólj velem azért egész nyiltszivüleg, hogy
annál nagyobb örömmel s belátással részesülhessek szerencsédben. – Hogy
azonban kiváncsiságom előtted gyanussá ne tegyen, s te talán azt ne
véljed, hogy más valami önhaszonkereső részt akarok venni szerencsédben,
ezennel kijelentem, hogy nemcsak magamévá nem akarom tenni semmi ürügy
alatt is, hanem inkább pártfogásomat ajánlom, hogy háboritatlan békében
vehessed hasznát.“

A chalyfnak e szavaira Kodjah Hasszán a fejedelmi szék elé borulva,
homlokával érinté a ráboritott szőnyeget, s felkelvén, mondá:
„Igazhitüek uralkodója! Akárki is, kinek lelkiismerete nem oly tiszta és
szeplőtelen, mint az enyém, megijedett volna a felséged szine elébe
idéző parancsolat vételekor. De minthogy én felséged iránt még
gondolatimban is mindig tisztelettel s alázatossággal viseltetem, és
soha sem a felséged iránti köteles engedelmesség, sem a törvények ellen
nem vétettem semmi olyat, a mi haragját legkisebbé is gerjeszthette
volna ellenem, csak az az egy ejte aggodalomba, hogy felséged fényét nem
fogom eltürhetni. Mivel azonban a közhir szerint felséged legcsekélyebb
alattvalóját is oly különös jósággal fogadja és hallgatja, ismét
megnyugvám, s nem is kételkedém, hogy önmaga fog a kivánt értesitésre
bátoritni. Ezt felséged csak épen most tevé, midőn hathatós
pártfogásáról bizonyossá tőn, anélkül, hogy tudná, megérdemlem-e vagy
sem. De reménylem is, hogy nem másolandja meg irántam való kegyes
vélekedéseit, ha parancsolatát teljesitve, történeteimet elbeszéltem.“

E tisztes megszólitás után, melylyel a chalyf kegyességét s figyelmét
kivánta megnyerni, s minekutána a mondandókról egy kevéssé gondolkodék,
következő szavakkal kezdé Kodjah Hasszan történetét:


Kodjah Hasszan Alhabbal története.

Igazhitüek uralkodója – imigy kezdé – hogy felségednek jobban
megmutathassam, miként jutottam jelenleg általam birt vagyonomhoz,
legelébb is két igen meghitt barátról kell emlékeznem, kik e Bagdad
városa még életben lévő polgárai, s beszédem igaz voltáról bizonyságot
tehetnek. Isten, mint minden jónak kezdője után, egyenest nekik
köszönhetem szerencsémet.

E két jó barátok egyikének Saadi, másiknak Saad a neve. Saadi, ki
felettébb gazdag, mindig azt vitatta, hogy e világon csak ugy lehet az
ember boldog, ha annyi kincscsel bir, hogy minden embertől függetlenül
élhessen.

Saad más vélekedésen van. Ő ugyan megengedi azt, hogy kell birni
gazdagsággal, a mennyiben az t. i. az élet fentartására szükséges; ő
azonban azt állitja, hogy az erénynek kell az emberek boldogságát
tennie, a nélkül hogy ezek tovább aggódnának e világi javakról, mint a
mennyiben azok szükségeik kielégitésére, s mások iránti jóságos
cselekedetek adakoztatására szükséges. Saad ezen emberekhez tartozik, s
ő jelen körülményi között igen szerencsésen s megelégedetten él. Noha
Saadi hozzá képest úgyszólván véghetlenül gazdag, mindamellett
barátságok igen szoros és igazlelkü, s a gazdagabbik magát sem tartja
többnek amannál. Ez egyetlen pontot kivéve, mindig egyet értettek még
mindenben.

Egykor Saadi beszédközben e tárgyról, – mint nekem azután mindaketten
beszélték, – azt állitá, hogy a szegények csak azért szegények, mivel
vagy szegénységben születtek, vagy pedig, ha vagyonosak voltak is
születésökre nézve, vagyonjokat vagy eltékozlották, vagy, a mi nem
ritka, valamely előre nem látott eset által elvesztették. „Vélekedésem
szerint“ mond ő folytatólag „ezen szegények csak azért szegények, mivel
nem birnak összeszerezni oly összeg pénzt, mely elegendő volna, hogy
szorgalmas forgatása által nyomoruságukból kiragadná, s én azt tartom,
ha valaha e pontra juthatnának, s e summának illendő hasznát vennék,
idővel nem csak gazdagokká, hanem igen tehetősekké is lennének.

Saad Saadi állitását nem akarta helybenhagyni. „A tőled ajánlott mód,“
mond ez „egy szegénynek gazdagithatására, előttem nem látszik oly
biztosnak, mint gondolod. Ebbeli vélekedésed nem eléggé alapos, s én
ennek ellenében a magamét több jó okkal támogathatnám, de a melyek
messze vinnének. Én azt hiszem, s legalább szintannyi hihetőséggel, hogy
egy szegény hamarább meggazdagszik akármi által is, mint állitásod
szerint egy összeg pénz által, – bármi takarékosan s gazdaságosan
forgassa is, hogy jól vitt dolgai által szaporithassa.“

„Saad,“ mond Saadi, „jól látom, hogy veled semmire sem mennék, ha tovább
is védelmezném vélekedésemet a tied ellen; hanem inkább magam teszek
próbát, hogy meggyőzzelek felőle, s p. o. egy összeg pénzt, mely
elegendőnek fog látszani, azon mesteremberek egyikének fogom
ajándékozni, ki szegény származású lévén, mindennapi keresményéből él, s
azon nyomorúságban hal meg, melyben születék. Ha nekem ez nem sül el,
megkisértjük, a vélekedésed szerinti úton jobban megyen-e?“

Néhány napra e szóváltás után a két barát a város azon részébe jutott
sétálás közben, hol én kötélgyártó mesterségemet üztem, melyet atyámtól
tanultam, ez pedig nagy apámtól, családunk törzsökétől tanulta. Ki
öltözetemet s köntösömet látá, könnyen kitanulhatá belőlök
szegénységemet.

Saad, emlékezvén Saadi szavaira, monda ehhez: „Ha tán el nem felejtéd,
mire kötelezéd magad irántam, ime van egy ember, reám mutatva – kit már
régen látok állandó szegénységében köteleit gyártani. Ez bőkezüségedre
egészen méltó tárgy, s a minap emelitetted próbatételre egészen
alkalmas.“

„Jól emlékezem róla“ mond Saadi, „hogy az óta folyvást annyi pénzt
hordok magammal, a mennyi ily nemü próbatételre szükséges, és csak olyan
alkalomra vártam, hol magad szemmel látott tanú lehetsz. Szólitsuk meg,
s tudjuk ki, van-e valóban pénzre szüksége.“

A két jó barát felém tarta, s látván, hogy velem szólani akarnak,
félbenhagyám munkámat. Szokás szerint minden jót kivánva szólitának meg,
s Saadi nevem tudakolásán kezdé a beszédet.

Én viszonozván a köszöntést, Saadi kérdésére felelve mondám: „Uram, az
én nevem Hasszan, s mesterségem miatt Hasszan Alhabbal név alatt vagyok
ismeretes közönségesen.“

„Hasszán“ mond erre Saadi, „minthogy nincs oly mesterség, mely el ne
birná tartani mesterét, nem kételkedem, hogy a kelmedé is hoz be annyit,
a mennyi illendő elélhetésére elegendő, s magam is csudálkozom, hogy
mióta kelmed ezt üzi, nem takaritott magának annyit, hogy nagyobb
mennyiségü kendert vásárolván, több munkát végezhetne mind maga, mind
fogadott legények által, élete könnyebbitésére.“

„Uram“ felelém neki, „nem fogna csodálkozni, hogy nem takaritottam
semmit is, és nem indulok gazdagodni a javaslott uton, ha tudná, hogy
egész napi összes munkámmal alig vagyok képes annyit keresni, a mennyi
szükséges magam s családom kenyérrel s főzelékkel táplálatára. Van
feleségem s öt gyermekem, kik közül még egy sincs akkora, hogy csak
legkevésbbé is segithetne; kell számokra élelem és ruházat, s egy
gazdaság körül, bármi kicsi legyen is, mindig akad ezerféle szükség,
melyet nem igen mellőzhetni. Noha a kender nem drága, mégis pénz kell
beszerzésére, s ez mindig az első, a mit munkám szerzeményéből félre
kell tennem, különben nem volnék képes annyit keresni, a mennyi házi
szükségeimre kell. Könnyen elgondolhatja most édes ur“ folytatám tovább,
„lehetséges-e annyit szereznem, hogy magamat s családomat jobb lábra
állithassam. Nekünk elég, ha azon kevéssel, mit isten ád, megelégszünk,
s hogy nem gerjeszté fel még bennünk annak kivánását, a mi talán hibázik
tőlünk; sőt inkább ugy tapasztaljuk, hogy semmink sem hibázik, mihelyt
ki van elégitve mindennapi szükségünk, s mi nem vagyunk miatta
kénytelenek senkinek is terhére esni.“

Midőn mind ezeket oly körülményesen mondám Saadinak, felelé nekem:
„Hasszan, már nem csodálkozom többé, igen jól értem, mért kelle
megelégedned jelen állapotoddal. De ha ajándékoznék egy erszényt kétszáz
aranynyal, jól vennéd-e hasznát, s mit gondolsz, ezen összeggel nem
lennél-e rövid idő mulva legalább is olyan gazdaggá, mint a
mesterségedbeli legjelesebbek?“

„Uram“ viszonzám, oly derék embernek tartom, hogy meg vagyok győződve,
nem üzi velem talán csak tréfáját, hanem ajánlása való. Azért bátorkodom
kinyilatkoztatni, hogy sokkal csekélyebb summa is elegendő volna, nem
csak oly gazdaggá lennem, mint a sorsombeli legelsők, hanem rövid idő
mulva gazdagabbá is, mint e kiterjedt és népes Bagdad nagy városának
valamennyie összevéve.“

A nagylelkü Saadi csakhamar be is bizonyitá, hogy igazat beszélt, kihuzá
erszényét kebléből, s kezembe adá e szavakkal: „Nesze ez az erszény, a
kétszáz aranyat hiány nélkül megleled benne. Én kérem az istent, áldását
adja hozzá, s részesitsen malasztjában, hogy jól vehessed hasznát.
Bizonyos lehetsz egyuttal a felől is, hogy én és Saad barátom itten,
igen fogunk örülni, ha halljuk, hogy általunk szerencsésebbé lettél,
mint most vagy.“

Midőn én, igazhitüek uralkodója, az erszényt kaptam, s keblembe
rejtettem, egészen át valék hatva gyönyörtől és hálaérzettől, hogy a
szavam is elállott, s hogy nekem lehetetlen vala ezt jótevőmnek másként
kijelenthetni, hanem hogy ruhája szegélyéért nyultam, megcsókolás
végett; de ő kitére, s utjának indula barátjával.

Eltávozásuk után munkámhoz fogván, első dolgom az volt, az erszény
eltevésére biztos helyről gondoskodni. Nyomoru kis hajlékomban t. i. sem
szekrényem, sem ládám nem volt, melyet elzárhattam volna, sem más oly
biztos helyem, hova hamar felfedeztetés félelme nélkül elrejthettem
volna.

Minthogy én is hozzám hasonló emberek szokása szerint kevés pénzecskémet
csalmám (turbán) ránczaiban hordoztam, e kétkedésem közben félbehagyám
munkámat, s hazatértem, csalmám rendbeszedésének ürügye alatt. A dolgot
oly vigyázva tevém meg, hogy feleségem s gyermekim tudta nélkül tiz
aranyat kivéve az erszényből legnagyobb szükségeim fedezésére, a többit
azon vászon ránczai közé göngyölém, melylyel sapkámat szoktam
körülövedzeni.

Még aznap tett első kiadásom abból álla, hogy jó sok kendert vásároltam,
s ezután, – minthogy már régen nem volt husétel asztalomon, –
mészárszékbe menék hust venni.

Visszamenet kezemben vivém a hust, midőn egy éhes ölyv, anélkül, hogy
védelmezhettem volna magamat, felém csapott s azt bizonyára kiragadja
kezemből, ha erősen nem tartom. Azonban jobb lett volna azt átengednem
neki, hogy erszényemet el ne veszitsem. Minél erősebben védelmezém
magam, annálinkább erősködött azt tőlem elvenni; levegőben lebegve s
martalékját tartva, idestova ránczigált. Szerencsétlenségemre ezen
erősködéseim közben leesett fejemről csalmám.

Az ölyv azonnal elbocsátá ragadmányát, csalmámra rohant, s levegőbe
emelé magával, még minekelőtte felkaphattam volna. Erre oly jajdulásra
fakadék, hogy a szomszédság emberei, asszonyai s gyermekei megijedének s
egyesiték lármájokat az enyémmel, hogy az ölyvöt megijesztvén,
martalékja elbocsátására birjuk.

E móddal néha rábirhatni az efféle madarakat ragadmányuk eleresztésére;
ezuttal azonban az ölyv nem ijede meg a lármától, hanem csalmámat oly
messze vivé, hogy eltünt szemeink elől, minekelőtte elejté azt. Azért
sikeretlen lett volna minden fáradságom s erőlködésem, ha utána
szaladtam volna isméti megtalálhatása végett.

Pénzem s csalmám vesztén elszomorodva, hazatértem. Mást is kelle pedig
vennem, miáltal az erszényből kivett tiz arany ismét megfogyott. Kendert
is vettem már, s a maradék nem volt elegendő képzelt szép reményim
valósitására.

Leginkább az nyugtalanita, hogy jótevőm, megértvén szerencsétlenségemet,
mely előtte talán hihetetlennek s következőleg kopasz mentségnek
tetszhetett, igen elégedetlen leszen bőkezüségének ily botorul
használásán.

Mig a megmaradt nehány aranyban tartott, én és családom jól éldegéltünk;
én azonban rövid idő mulva ismét előbbi helyzetembe, s nyomoruságomból
való kimenekedés tehetetlenségébe jutottam, mint azelőtt. Mindazáltal
épen nem panaszkodtam. – „Az Isten“ gondolám magamban, „kisérteni akara,
oly időben adván vagyont kezeimbe, midőn legkevésbé reménylém; azonnal
ismét meg is foszta tőle, mivel neki ugy tetszett, s hatalmában állott.
Dicsértessék azért, valamint eddig is dicsérém azon jótéteményeiért,
melyeket nekem adni jónak talált. Én alája vetem magamat isteni
akaratának!“

Igy elmélkedém azalatt, hogy feleségem, kivel szenvedett káromat s annak
okát közlém, egészen vigasztalhatatlan vala. Ijedtségemben szomszédim
előtt is ki találám böffenteni, hogy csalmámban egyuttal egy
százkilenczven aranyos erszényt is veszték el. Mivel pedig ismerték
szegénységemet s meg nem foghatták, hogyan jutottam volna munkám
keresménye által ily nagy összeg pénzhez, csak kinevettek, s a gyermekek
még inkább, mint ők.

Az ölyv okozta szerencsétlenségem után mintegy hat hónap mulva a két jó
barát ismét azon városrész felé mene sétálni, a hol én laktam. A
szomszédság miatt Saadnak eszébe juték. Ezért mondá Saadihoz: „Nem
vagyunk itt messze azon utczától, melyben Hasszán Alhabbal lakik;
menjünk arra, s nézzük meg, a neki adott kétszáz arany mennyivel
segitette jobb lábra sorsát annál, melyben találtuk.“

„Igen szeretem“ mond Saadi, „már nehány nap előtt eszembe juta s előre
örültem azon gyönyörüségnek, hogy próbám sikere tanujává tehesselek.
Meglátod, nagy változás történt vele, s hiszem, alig ismerendünk rá.“

A két jó barát még Saadi beszéde közben tért be az utczába. Saad, ki
először s már messziről vevé észre, mondá barátjának: „Ugy rémlik
előttem, mintha igen korán nyerted volna meg a pénzt. Hasszán Alhabbalt
látom ugyan, de személyében legkisebb változást sem veszek észre.
Szintoly roszul ruházkodott, mint midőn beszélénk vele. Csak azon
egyetlen változást veszem rajta észre, hogy csalmája valamivel ujabb s
tisztább. Győződjél meg magad, hibáztam-e vagy sem?“

Közeledvén, igen jól észrevehette Saadi, ki most szinte szemügyre vett,
hogy Saadnak igaza van, s el nem képzelheté, minek tulajdonitsa a rajtam
észrevett csekély változást. Ő ezen annyira elcsodálkozék, hogy egy szót
sem szóla hozzám; Saad ellenben szokott mód szerint köszönte, s szóla
hozzám: „Nos, Hasszán, talán nem is lesz szükség kérdenünk, hogyan
mennek aprólékos dolgaid utolsó találkozásom óta. Kétségkivül jobb
folyamatban vannak, s a kétszáz arany erre bizonyosan tetemes segitségül
szolgált.“

„Nemes urak! – felelék mindakettőhöz fordulva, – legnagyobb fájdalmamra
kell megvallanom, hogy jó kivánságtok s reménységtek, valamint a magamé
is, nem volt oly sikerü, melyet várnotok vala okotok, s melylyel magamat
is hitegettem. Az engem ért rendes történetet alig fogjátok elhinni.
Mindamellett is becsületes ember létemre, kinek hihettek, mondom, hogy
semmi sincs oly igaz, mint az, a mit mindjárt fogtok hallani.“

Erre elbeszélém esetemet mindazon aprólékos történetekkel, melyeket épen
most beszélék el felségednek.

Saadi sehogy sem hitte el beszédemet. „Hasszán,“ mond hozzám „te
bolondnak akarsz tartani, s engem megcsalni. Hihetetlen a mit mondasz.
Az ölyvök nem vadásznak csalmákat, csak azt keresik azok, a mi éhségüket
csillapithatja le. Te azonban ugy tevél, mint minden sorsodbeli emberek
szoktak tenni. Ha t. i. valami rendkivüli nyereséget tettek, vagy más
valamely váratlan szerencsében részesülnek, félbehagyják munkájukat,
kedvüket töltik, jól élnek, vendégeskednek, mig tart a pénzben, s ha
mindent elköltének, szintazon nyomoruságban s szükségben tengődnek, mint
azelőtt. Kelmed csak azért marad nyomoruságában, mivel megérdemli, s
mivel maga-magát teszi érdemetlenné a vett jótéteményekre.“

„Uram“ felelék, „én szivesen eltüröm e szemrehányásokat, s kész vagyok
még hevesebbek elszivelésére is; s annál türedelmesebben szenvedem el,
mivel vélekedésem szerint egyet sem érdemlék meg. A dolog az egész
kerületben oly közönségesen ismeretes, hogy erről valamennyi bizonyságul
szolgál. Tudakolja meg önmaga, s meg fogja látni, hogy nem csalom meg. –
Megvallom, még magam sem hallottam soha is, hogy ölyvek csalmákat is
ragadnak el; de a dolog velem történt, mint számos más, mely eddig nem
történt s mégis naponkint megeshetik.“

Saad pártolá, és Saadinak az ölyvekről annyi érdekes történetet beszéle
el, mennyit csak tuda, hogy ez végre erszényét kihuzá kebléből. Kétszáz
aranyat számlála tenyeremre, melyet én erszény nem léte miatt hasonlólag
keblembe rejték. Kezembe adván Saadi ezen összeget, mondá hozzám:
„Hasszán, ezt a kétszáz aranyat is neked ajándékozom; de jól el tedd,
hogy el ne veszitsd ismét mint először, s iparkodjál, hogy ezekkel
szerezzed meg azt, mit már az elsőkkel kelle vala szerezned.“

Bizonyossá tevém, hogy hálaköteleztetésem, melyet e másodszori kegyelme
miatt érzek, iránta annyival nagyobb, minthogy elébbi esetem miatt meg
sem is érdemlem tulajdonképen, s hogy el nem mulasztom jó tanácsa
követését. Még tovább akarék szólni, de ő nem várta el, mert barátjával
folytatva sétálását, elhagya.

Eltávozásuk után nem folytatám munkámat, hanem hazatértem, hol sem
feleségemet, sem gyermekemet nem találtam otthon. A kétszáz aranyból
tizet félretevék; s a többit egy kendőbe göngyölgetém, melyet jól
összecsomóztam. Már csak a volt hátra, hogy a kendőt biztos helyen
rejtsem el. Hosszas fontolgatás után végre eszembe juta, hogy azt egy
szegletben a földön álló korpával teli cserép edénybe tegyem, minthogy
eszembe sem juta, hogy feleségem s gyermekeim abban kereshetnék.
Feleségem csakhamar haza jött, s mivel kevés kenderem volt már, – a két
barátot nem is emlitve – mondám neki, hogy azt megyek vásárolni.

Elmentem; de mig én ezt vásárolnám, jött egy ember, ki olyan mosóföldet
árult, milyen az asszonyoknak fürdéskor szükséges, végig az utczán, s
hangos szóval kinálá áruját.

Feleségem, kinek ezen földe kifogyott, megállitá az árost, s minthogy
pénz nélkül vala, kérdé, nem cserélne-e vele korpáért ilyen földet. Az
áros a korpát kivánta látni; feleségem megmutatá neki az edényt, melyben
volt, s az alku megtörtént. Ő általvevé a földet, s az áros a korpás
edényt.

Visszatértem, megrakodva annyi kenderrel, a mennyit csak elbirtam, s
utánam öt teherhordó szint azzal terhelve, s ezzel egy, a házamba
alkalmaztatott deszkaszekrényt tölték meg. Kifizetém a teherhordókat
fáradságukért, s nehány perczig pihentem. Azután oda pillanték, hova az
imént a korpás edényt tevém, de azt nem látám ott többé.

Felséges Uram! lehetetlen lefestenem bámulásom nagyságát, s azon
behatást, melylyel elmémet illeté. Hirtelen kérdém feleségemet, hová
lett, s ő nekem elbeszélte a cserét, melynél azon felül nagy nyereséget
is véle tenni.

„Oh, szerencsétlen asszony!“ kiálték fel, „nem képzeled, mily bajba
kevertél engem, téged s gyermekedet ezen cserével, mely menthetetlenül
tönkre juttat. Te csak korpát véltél eladni, azonban a mosóföld-árust
száz kilenczven aranynyal gazdagitád, melyet Saadi barátja kiséretében
másod izben ajándékoza meg.“

Kevésbe mult, hogy feleségem kétségbe nem esett, midőn megtudá, mily
nagy hibát követett el tudatlanságában. Jajgata, tépte mellét, szaggatta
haját, és hasogatta rajta levő köntösét. „Mily szerencsétlen vagyok én,“
kiálta, „érdemes vagyok-e még élni ily rettentő tévedés után? Hol
keressem a mosóföld-árust. Én nem ismerem, csak ez egyszer jött végig az
utczánkon, s talán sohasem látom többé! Oh édes férjem, folytatá, nagyot
hibáztál, hogy ily fontos dologban irántam oly visszatartózkodó voltál.
Mind ez nem történt volna, ha közlötted volna velem titkodat.“

Nagyon messze térnék, ha felségednek mind azt ujra el akarnám mondani, a
mit akkor nyelvére adott a fájdalom. Hiszen tudja felséged, mi
bőbeszédűk az asszonyok szomoruságukban.

„Édes feleségem“ mondám hozzá, „csillapodjál, lám meg sem is gondolod,
hogy sirásoddal s lármáddal minden szomszédokat figyelmessé teszesz, s
mi közök ezeknek a mi szerencsétlenségünkhöz? Bajunkon való részvét s
vigasztalás helyett, örülnének rajta, s együgyüségünkön nevetnének. A
legjobb még az, hogy elhallgatjuk veszteségünket, azt békével tűrjük,
hogy senki észre se vegye, s megbizunk Isten akaratjában. Egyuttal
dicsérjük őtet, hogy a nekünk juttatott kétszáz aranyból csak száz
kilenczvenet vett el ismét, s nekünk jóságánál fogva legalább tizet
hagyott, melynek jó haszonra forditása mindig segedelmül fog szolgálni.“

Bármi igazak voltak is okaim, mégis igen nehéz vala azokat feleségemmel
elhitetni. Az idő azonban, mely a legnagyobb – s legtürhetetlenebbeknek
tetsző fájdalmakat is enyhiti, végre őtet is megnyugtatá.

„Igaz, hogy szegényen élünk,“ szólék hozzá, „azonban, mijök van a
gazdagoknak, a mi nekünk is ne volna meg? Nem ugyan azt a levegőt
szivjuk? Nem ugyanazon napvilággal s meleggel élünk? Az élet kellemei,
melyekben részesülnek felettünk, talán irigyeltethetné velünk sorsokat,
ha nem kellene szintugy meghalniok, mint nekünk. Szorosan véve,
felettünki elsőbbségök oly csekély, hogy azt tekintetbe sem kellene
vennünk.“

Az egyetlen, a mi engem – még pedig nem ritkán – boszanta, az volt, ha
kérdém magamban, miként fogom eltürhetni Saadi tekintetét, ha számot
kérne tőlem kétszáz aranyáról, s hogyan segitettem sorsom javulásán
ajándéka által? s ekkor nem láttam magam előtt egyebet, mint zavarodást
és szégyent, noha másodszor is, valamint először, magam nem valék oka e
szerencsétlenségnek sehogy is.

Ezuttal hosszabb ideig tartott, mig a két jó barát eljöve, s tudakozódék
helyzetemről. Saad sokszor beszélt róla Saadival, de ez mindig
halogatta.

„Minél tovább halogatjuk,“ mond ő, „annál gazdagabbá lesz Hasszán, s
annál nagyobb lesz örömem, melyet miatta érzendek.“

Saad barátja ajándékának foganatjáról nem ugy vélekedék. „Azt hiszed te“
mond hozzá, „hogy Hasszán ezuttal jobb hasznát fogta venni ajándékodnak
mint először? „Én azt javaslom, felettébb el ne bizakodjál benne, hogy
felettébb nagy ne legyen boszuságod, ha az ellenkezőt tapasztalod.“

„De hiszen“ mond erre Saadi, csak nem mindennapos dolog, hogy ölyv
csalmát ragadjon el. E balsors egyszer érte Hasszánt, ki bizonyosan
vigyázni fogott, hogy másod izben is meg ne történjék rajta.“

„Erről nem is kételkedem,“ viszonzá Saad, „történhetett azonban vele
akármilyen más baleset is, melyről nem is gondolkodhatánk. Ismétlem,
mérsékeld örömedet, s készülj el Hasszánnak szintugy balesetére, mint
szerencséjére. Megmondom mit hiszek, s hittem mindig; – habár meg nem
köszönöd is e hitemet – azt sejditem, hogy neked nem sikerült, s hogy
nekem jobban el fog sülni annak megmutatása, hogy egy szegény minden más
uton elébb gazdagszik meg, mint pénz által.“

Midőn Saad egykor ismét Saadinál volt, s hosszu ideig váltogattak
egymással szót, mond végre Saadi: „Elég, én még ma fogok arról
meggyőződni, miben áll a dolog. Épen itt a kisétálás ideje, el ne
mulassuk, hanem menjünk oda megtudni, melyikünk nyertes.“

A két jó barát kisétála, s én már messziről látám jönni. Egészen meg
valék zavarodva, s közel hozzá, hogy munkámat odahagyva, valahova
rejtezzem szemeik elől. Azonban munkámnál maradtam, s tettetém magam,
mintha nem látnám őket; s igy fel sem is pillanték elébb, mig annyira
nem közeledtek hozzám, hogy köszöntöttek, s én a köszöntést illőleg
felelet nélkül nem hagyhatám. Szemeimet azonban azonnal lesütém ismét, s
midőn utolsó szerencsétlenségemet körülményesen elbeszélém nekik,
értésökre adtam, miért találnak még folyvást oly szegénységben, mint
akkor, midőn legelébb láttak.

Ezután folytatám: „Azt fogjátok talán mondani, hogy a száz kilenczven
darab aranyat máshova kellett volna rejtenem, mint olyan cserép-edénybe,
mely még az nap került ki házamból. De ezen edény már számos esztendő
óta állott ugyanazon egy helyen, s akárhányszor adta is el feleségem
belőle a korpát, az edény mégis mindig ott maradt. Képzelhettem tehát,
hogy épen az nap, s otthon nem létemkor fog arra menni egy
mosóföld-árus, hogy feleségem pénz nélkül leend, s e cserét vele
kialkudja? Erre ugyan azt az ellenvetést tehetnétek, miért nem közlöttem
feleségemmel; azonban ép eszű férfiak, milyeneknek tartlak titeket,
nekem e tanácsot bizonyára soha sem adnák. A mi pedig azt illeti, miért
nem dugtam el másutt, azt kérdem, ki kezeskedik érte, hogy ott biztosabb
helyen lett volna? – – „Uram“ – mondám azután Saadihoz fordulva, „nem
tetszett az Istennek, hogy bőkezű adakozásából meggazdagodjam. Azon
elrejtett titkai közé tartozik, melyeket mi nem birunk kitapogatni, hogy
én szegény legyek, ne pedig gazdag. Azért nem fogok megszünni kegyelmed
iránt szintazon köszönettel viseltetni, mint ha bőkezűsége kivánsága
szerint teljesen elérte volna czélját.“

Elhallgaték, s Saadi fogta fel a beszédet, mondván: „Hasszán, ha
elhinném is talán, hogy mind az, a mint nekem itt mondasz, oly igaz,
mint velünk elhitetni szeretnéd, s hogy nem csupa szépitő palástja
korhelységednek vagy rosz gazdálkodásodnak, még is igen vigyáznék
magamra, hogy ne ismételjem makacsul próbáimat, melyek végre tönkre
juttatnának. Én nem sajnálom a négyszáz aranyat, melytől magamat
megfosztám, hogy téged szegénységedből kiragadni próbáljalak; én azt az
egek kedvéért tettem, tőled nem vártam köszönetet, hanem csak azon
örömet, hogy veled valami jót tettem. Csak egyedül azt sajnálhatnám
mellette, hogy veled, s nem inkább mással tettem próbámat, ki annak
talán jobb hasznát vette volna.“ E szavai után barátjához fordult,
folytatva: „Saad, az imént mondottakból megérthetted, hogy még nem
tartom végképen elvesztettnek a játékot. Szabadságodban áll azonban,
állitásod igazságát szinte egy próbatétellel bebizonyitni. Mutasd meg
nekem, hogy a pénzen kivül vannak még más utak s módok is, egy szegény
szerencséjének, – oly értelemben, mint mi ketten veszszük, –
alapitására, s e végre ne keress mást, hanem vedd Hasszánt. Bármit adj
is neki, én meg nem győződhetem, hogy az által gazdagabbá lehessen, mint
a négyszáz aranynyal lehetett volna.“

Saad egy a kezében levő darab ónat Saadinak mutatá. „Láttad,“ ugymond,
„midőn felvettem e darab ónat láb alól; ezt most Hasszának adom, s
meglásd, mennyit fog neki behozni.“

Saadi hangos kaczajra fakadva neveté ki Saad-ot. „Egy darab ón?“ mond ő,
„valljon mennyivel többet fog az Hasszánnak behozni egy fillérnél, s mit
fog egy fillérrel kezdeni?“

Saad azalatt kezembe adá a darab ónat, s mondá: „Hadd nevessen az, s te
csak vedd el. Sokat fogsz egykor nekünk azon szerencséről beszélni,
melyet ez házadba hozott.“

Én ugy hittem hogy ezt Saad csak tréfából, s nem valósággal mondá.
Mindazáltal köszönettel vevém az óndarabot, s hogy akaratjának eleget
tegyek, látszólag mellényembe dugtam. Erre a két jóbarát sétáját mene
folytatni, s én munkámhoz láték.

Midőn estve lefekvés előtt levetkezém, s övemet tevém le, a Saad adta
ón, melyről már egészen elfelejtkeztem, leesett a földre. Én felvevém, s
félre tevém egyik hozzám legközelebb eső helyre.

Azon éjszaka történt, hogy szomszédim egyikének, egy halásznak, hálója
javitásánál hibázott egy darab ón. Neki magának nem volt egy darabkája
is a hiányosnak kipótolására, s minthogy a boltok már be valának zárva,
venni is késő volt. Neki pedig, hogy jövő nap családával legyen miből
tengődnie, hajnal előtt két órával halászni kellett mennie. Közlé
feleségével ebbeli boszuságát, s kiküldé, hogy valamelyik szomszédtól
keritsen e szorultságban egy darab ónat.

Az asszony engedelmeskedék férjének, s házról házra ment az utczának
mind a két felén, de sehol sem kapott. E felelettel visszatért férjéhez,
ki több szomszédait nevezé, kérdvén, hogy azoknál is kopogott-e? Ő
igenelte. „S Hasszán Alhabbalnál is“ folytatá, „mernék fogadni, annál
nem voltál.“

„Igaz“ felel az asszony, „odáig nem voltam, mert messzellettem, de ha
odáig fáradtam volna is, azt hiszed, hogy annál kaptam volna valamit?
Ahhoz csak akkor kell menni, ha az embernek semmire sincs szüksége; ezt
én tapasztalásból tudom.

„Ez nem tesz semmit is“ mond erre a halász, „te csak restelted, s én
akarom hogy oda menj. Te már százszor voltál nála, s nem kaptad meg azt,
a mit kerestél, de ma talán épen megkapod az ónt, melyre szükségem van;
még egyszer, akarom, menj oda.“

A halász neje zsémbelődve s morogva indult el, s kopoga ajtómon. Én
ugyan alvám már, de felserkenve kérdém, mi baj?

„Hasszán Alhabbal“ mond az asszony kettőztetett hangon, „férjemnek hálói
kiigazithatására egy darab ónra van szüksége; ha volna házad körül egy
darabka, kéretné általam.“

A Saadtól kapott ónnak emlékezete, kivált az által, a mi vetkezésemkor
történt vele, még oly világosan forgott eszemben, hogy el nem
feledkezhetém róla. Mondám azért szomszédasszonyomnak, hogy van, s csak
várjon egy kevéssé, nőm azonnal oda adja neki.

E lármára szinte felserkent feleségem, felkél, setétben tapogatódzva
megtalálja a kijegyzett helyen az óndarabot, s egy kevéssé kinyitván az
ajtót, kiadja szomszédasszonyomnak.

A halász neje megörülve, hogy hiába nem jött, mondja feleségemnek:
„Szomszédasszony, az én és férjem öröme e miatt oly nagy, hogy érte
mindazon halakat igérem, melyeket férjem hálójának első vizbe vetésekor
fogand; tudom, ő adott igéretemet nem másolandja meg.“

A halász, megörülve, reménysége ellenére is megkaphatni az ónat,
helybenhagyá neje irántunk tett igéretét. „Nagyon köszönöm“ mond ő „hogy
e tekintetből szándékomat megelőzted.“

Hálóit végkép kiigazitván, szokása szerint hajnal előtt két órával
halászni mene. Hálóinak első kivetésekor csak egyetlen egy, de egy
rőfnél hoszabb, s arányos vastagságu halat fogott. Ezután többször is
beveté még hálóját, s igen szerencsés volt, de valamennyi halai között
egy sem volt, mely az elsőnek csak nyomába is érhetett volna.

A halásznak elvégzett halászatjától haza térve első gondja én valék, ki
nem kevéssé csudálkoztam, midőn őt munkám mellett egy hallal terhelve
látam elém lépni.

„Szomszéd“ igy szólita, „feleségem a múlt éjjel irántami szivességéért
azon halat igéré, melyet hálóm elő kivetésekor fogandok, s én helyesnek
találám igéretét. Kelmed számára az Isten csak ezen egyet adá, s kérem,
vegye el tőlem. Ha egészen megtelt volna is hálóm, mind kelmedé lenne.
Vegye el azért ugy a mint van, s elégedjék me vele.“

„Szomszéduram“ felelék erre, „az általküldött darab ón oly csekélység,
mely meg sem érdemli, hogy ennyire magasztalja. Szomszédoknak aprólékos
szükségeikben segiteniök kell egymást, s én csak azt tettem, a mit
hasonló esetben viszont vártam volna. Azért, ha nem tudnám, hogy igaz
szivből adja, s hogy meg is bántanám, ha azt tenném, ajándékát nem is
fogadnám el. Mivel tehát szomszéd uram akarja, elfogadom, s tiszta
szivből köszönöm.“

Ezzel vége lőn kölcsönös tisztelkedésinknek, s én a halat feleségemhez
vivém.

„Nesze“ mondám hozzá, „a hal, melyet halász szomszédunk hozott az éjjel
adott óndarab köszönete fejében. Ez, mit várhatunk Saad tegnapi
ajándékától, melyet azon igérettel adott, hogy nekem szerencsét hozand.“

Egyuttal elbeszélém neki a két jó barát visszatérését, s azt, a mi
köztünk történt.

Feleségem e nagy és vastag hal szemlélésére zavarodásba jött. „Mit
gondolsz“ mond ő, „mit tegyünk vele? Vasrostunk nem tiszta s csak kis
halakra való, s hogy halászlével főzzük, nincs elég nagy fazokunk.“

„Az a te dolgod“ mondám neki, készitsd el tetszésed szerint, akar sütöd,
akar főzöd, én meg fogok vele elégedni.“ Ezt mondván dolgomra menék.

Elkészités közben feleségem a hal beléből egy nagy gyémántot húza ki,
melyet tisztán leöblögetve, puszta üvegnek tartott. Ő ugyan hallott már
gyémántokról beszélni, de ha látott, vagy kezében forgatott volna is
már, még sem ismerte eléggé, hogy megkülönböztethette volna. Azért
legkisebb gyermekünknek adá, hogy többi testvéreivel játsszék, kik
mindnyájan sorban akarván megnézni s megtapintani, váltogatva egymás
kezébe adogaták, hogy szépségét, fényét s tüzét csodálják.

Meggyujtatván estve a mécs, játékjokat még mindig folytató gyermekeink
észrevevék, a mint feleségem vacsora készitéskor történetből a mécs
előtt elmene, s igy árnyékot okoza, hogy az fényt ada magától, s e miatt
a gyermekek egymás kezéből kiragadák, hogy próbákat tegyenek véle. E
miatt az apraja sirt, ha a nagyok nem hagyák addig kezökben, mig
akarták, s ezek lecsillapitásokra kénytelenek valának nekiek a követ
ismét visszaadni.

Minthogy gyakran csekélység is elegendő ok gyermekek mulatására vagy
összevesztésére, s minthogy ez gyakran szokott közöttök történni, sem én
sem feleségem nem ügyeltünk rá, mi adhata okot e fülhasogató lármára s
czivódásra. Végre ez is megszünt, midőn a nagyobbak velünk vacsorához
ültek, s az apróknak nőm részöket mindeniknek odaadta.

Vacsora után a gyermekek ismét összegyültek, s az elébbi lárma ujra
kezdődött. Megtudni akarván czivódásuk okát, kérdém a legidősbiket, mért
lármáznak olyan nagyon? „Édes atyám!“ felele ő „lármánk oka egy darab
üveg, mely világit, ha háttal a mécs felé fordulva nézzük.“ Én kezembe
adatám, s magam is megtevém a próbát.

A dolog különösnek tetszék, miért feleségemtől kérdém, miféle darab üveg
az? „Nem tudom“ vala válasza, az egy darab üveg, melyet készitésekor a
hal hasából huztam ki.“

Egyikünknek sem juta eszébe, hogy az egyéb lehetne egy darab üvegnél;
próbáimat azonban tovább is folytatám. Feleségemnek mondám, dugja el a
mécset a kandallóban. Ezt megtévé, s ekkor látám, hogy a vélt üveg darab
oly világot derit maga körül, mely mellett le is fekhettünk. Ezért a
mécset eloltatám, s az üveget magam tevém a kandalló párkányára, hogy
világitson.

„Már ez“ igy szolék, „második haszna a Saadi barátjától kapott
óndarabnak, hogy t. i. általa megkiméljük az olaj árát.

Látván gyermekeim a mécsnek eloltatását, s hogy azt az üvegdarab pótlá
ki, e csodára oly visitó s fülrepesztő zajra fakadtak, hogy azt a
szomszédság köröskörül hallhatta.

Én a feleségem szaporitók a lármát azzal, hogy hallgatást parancsolánk
nekiek; czélunkat mindazáltal csak akkor érhettük el, midőn lefeküdtek,
s az üvegdarab csodás fényéről módjok szerint még jó darabig mulatva,
végre elalvának.

Erre magam s feleségem is szinte lefekvénk. Másnap reggel, az
üvegdarabról többé nem is aggódva, szokott munkámhoz menék. Senki sem
fog rajta csodálkozni, ha ez velem, mint oly emberrel történt, ki
éltében ugyan üveget, de gyémántot soha sem látott, s ha valaha látott
volna is, annak becséről s áráról sohasem tudakolódott.

Itt meg kell jegyeznem felségednek, hogy házam, s szomszédom háza
között, csupán egy téglákkal kirakott, még pedig igen vékony kötésfal
vala. Ez a ház egy, mesterségére nézve drágakőáros, igen gazdag zsidóé
vala, s hálószobája a közfalnak düle. Már lefeküdtek s aludtak, midőn
gyermekeim a legnagyobb lármát tevék; melyre felébredének és sokáig el
nem alhatának ismét.

Másnap reggel a zsidó asszony maga s férje nevében átjöve panaszkodni,
feleségemhez, hogy első álmában háborittatott.

„Édes Rachelem“ – igy hivák a zsidó asszonyt, mond feleségem hozzá,
„igen sajnálom a történtet, s én bocsánatot kérek érette. Hiszen tudja a
gyermekek szokását, hogy csekélységen néha nevetnek, máskor sirnak.
Jőjön be, s megmutatom, mi szolgáltatott panaszára okot.“

A zsidó asszony belépe, s feleségem még a kandalló párkányzatán fekvő
drága követ – mert ez valósággal az volt, még pedig igen jeles –
megmutatá neki, mondván: „Nézze, ez üvegdarab volt oka minden tegnapi
lármának.“ Mig a zsidó asszony, ki a drágaköveket igen jól ismeré, a
gyémántot bámulva szemlélgeté, elbeszélé ez neki, miként találta azt a
hal belsejében, s miként történt az egész dolog.

Elvégezvén feleségem beszédét, mond hozzá a zsidó asszony a gyémántot
visszaadva: „Aischa, – e vala t. i. feleségem neve – kelmedként én is
csak üvegnek tartom, minthogy azonban szebb a közönséges üvegnél, s
minthogy egy épen hasonló darab üvegem van otthon, melylyel magamat
ékesitni szoktam, s melyhez igen jól illenék, megvenném ha eladná.

Gyermekeim játszóeszközök eladásáról hallván, lármájokkal
félbeszakaszták a beszédet. Kérvén anyjokat, tartaná meg, ugy hogy ez
végre lecsillapithatásokra kénytelen vala nekik azt megigérni.

A zsidóasszony, kinek ismét haza kelle mennie, feleségemnek, ki őt a
küszöbig kiséré, bucsuvétkor megsugá, ha kedve találna kerekedni ez
üvegdarab eladására, meg ne mutassa senkinek, minekelőtte neki
megizenné.

A zsidó már igen korán boltjába ment a drágaságok piaczára. Felesége
utána siete hirül adni felfödözését, egyuttal leirá neki nagyságát,
gondolható nehézségét, szépségét, fényét, s szép vizét, mindenek felett
pedig éjjel világitó tulajdonságát, melyet feleségem őszinte beszéde
közben magasztalt neki.

A zsidó feleségét tüstént visszaküldé azon parancsolattal, hogy nőmmel
alkudozzék, eleinte csak keveset igérjen, azután a körülményekhez képest
többet s többet, s végre akármi áron, az alkut kösse meg.

A zsidóasszony férje parancsolatja következtében feleségemmel, nem
várván el, rászánta-e már magát a kő eladására, alattomosan alkudozni
kezde s kérdé, megelégszik-e husz aranynyal érte? Egy darab üvegért –
mert feleségem annak tartá, – az ajánlott összeget feleségem nagyon is
sokallotta, mindazáltal az ajánlást sem el nem fogadta, sem vissza nem
utasitá, hanem egyedül azt mondá a zsidóasszonynak, hogy erre elébb nem
felelhet, mig velem nem szólott.

Azalatt épen munkámról tértem haza ebédre, midőn a kettő még mindig az
ajtó előtt beszélgete. Feleségem megszólita, s kérdé, megengedném-e a
halbelében talált üvegdarabot a szomszéd asszonytól ajánlott husz darab
aranyért odaadhatni?

Nem válaszoltam azonnal elhatározólag, hanem azon nyomósságról
gondolkodám, melylyel Saad az óndarab adásakor igéré, hogy ez tehet
valaha szerencséssé. A zsidóasszony azt vélé, hogy ajánlását keveselvén,
nem feleltem, mondá hozzám: „Szomszéd, adok érte ötvenet, megelégszik
azzal?“

Látván, hogy a zsidóasszony husz aranyról hirtelen ötvenre ugrik, rá
tartám magam, s mondám neki, hogy még igen messze van azon ártól, melyen
eladni szándékozom.

„Szomszéd“ mond ő erre, „vegyen el érte száz aranyat; ez bizonyára
felettébb sok, s még magam sem tudom, jóváhagyja-e férjem?“

Ezen ujabb ajánlásnál mondtam neki, hogy százezer aranyat kivánok érte,
noha jól tudom, hogy a gyémánt sokkal többet ér, hogy azonban iránta s
férje, mint szomszédunk iránt barátságos lehessek, nem kivánok többet,
de ez összeget meg kell érte kapnom, s ha ők azon nem akarnák megvenni,
más drágakőárusok még többet is fognának érte adni.

A zsidóasszony még inkább megerősite föltett szándékomban azon hévvel,
melylyel az alkut meg akará kötni, több izbeli ajánlásival már ötvenezer
aranyat igérvén, melyet azonban el nem fogadék.

„Többet“ mond az asszony, „férjem helybehagyása nélkül nem igérhetek.
Csak estve térend haza, s azon egy szivességre kérem, legyen addig
türelemmel, mig az szólott szomszédurammal s megnézte a gyémántot.“ A
mit én meg is igértem neki.

Hazatérvén estve a zsidó, megtudá feleségétől, hogy velünk még nem
kötheté meg az alkut, hogy már ötvenezer aranyat igért, s mily
szivességre kért meg.

A zsidó ellesé az időt, midőn munkámról hazatértem. „Hasszán szomszéd“
igy szólita meg menésközben, „kérem mutassa meg a gyémántot, melyet neje
feleségemnek mutatott.“ Beszólitám hozzám, s megmutatám neki azt.

Minthogy már alkonyodott, s a mécs még nem vala meggyujtva, a gyémántnak
magától bocsátott világa s azon rendkivüli fénye, melylyel egész kezem
meg volt világitva, azonnal meggyőzék a zsidót, hogy neje azt jól
leirta. Kezébe vevé, sokáig nézé, s csodálni meg nem szünt. „Kedves
szomszéd uram“ mond erre, „feleségem, mint nekem mondá, ötvenezer
aranyat igére érte, hogy tehát megelégedhessék, még huszezerrel
pótolom.“

„Szomszéd“, válaszolék, „neje talán megmondotta, hogy árát százezer
aranyra határozám, vagy adjon annyit, vagy a gyémánt az én kezemben
marad; itt nincs más középut.“

Egy darab ideig még alkudozott azon reménynyel, hogy talán elengedek még
valamit; velem azonban semmire sem mehete, s azon félelmében, nehogy a
gyémántot más drágakőárusoknak megmutassam – a mit meg is tettem volna –
el sem is távozék, mig a kivánt árért meg nem köté az alkut. Egyuttal
mondá, hogy a százezer arany készpénzben nincs ugyan házánál, de hogy
másnap e tájon vagy még korábban is az egész összeget elhozandja, és
hogy az alku megálljon, még az nap hozott két erszényt, mindeniket ezer
aranynyal.

Meglevén igy a gyémánt eladatása, s én minden reménységen tul hirtelen
meggazdagodván, köszöntem Istennek irántam mutatott jóságát s
kegyességét, és egyenesen Saadhoz siettem volna háladatosan borulni
lábaihoz, de lakását nem tudtam. Szintazt tettem volna Saadival is,
kinek szerencsémért legelső köszönettel tartozám, noha velem való jó
szándékában nem boldogult is.

Most azon valék, miként forditsam e temérdek pénzt legjobban hasznomra.
Feleségem, kinek feje azonnal tele volt neme hiuságával, azonnal
javaslá, vegyek neki s gyermekeinek drága köntösöket, továbbá házat, s
azt gazdagon ékesitsem fel.

„Édes feleségem,“ mondám neki, „nem ily fennhéjázva kell kezdenünk.
Bizzál bennem; idővel a te kivánságod is meg lesz. Noha a pénz csak
kiadásra való, mégis ugy kell vele bánni, hogy abból egy tőke képződjék,
hogy nem levén szükséges az egészhez nyulni, kamatjaiból lehessen élni.
Ezen töröm most fejem s holnaptól kezdve e tőkét fogom lerakni.“

Jövő egész napot avval töltém el, hogy számos mesterségembeli, szintoly
szegény emberekhez, mint én voltam, menék, s pénzt adva nekik,
tehetségük s ügyességük szerint lekötelezém őket, mindenféle
kötélgyártmányt készitni számomra azon igéretem mellett, hogy nem kell
várniok, hanem a mint meghozzák a munkát, pontosan s jól megfizetendek
érte. Harmadnap végképen megegyezék ilyformán valamennyi még hátralevő
szegényebb sorsu kötélgyártókkal, s azóta ezen emberek egész Bagdádban
nekem dolgoznak, s igen meg vannak elégedve azon pontossággal, melylyel
teljesiteni szoktam tett igéretemet.

Minthogy ily számos mesterember arányosan sok munkát készite el,
különféle helyeken rakházakat béreltem, melyekbe egy biztost tevék,
részint a kész munka átvevésére, részint eladás végett nagyban és
kicsinyben; mely rendelkezésemmel nemsokára tetemes nyereséget s
nevezetes jövedelmet szereztem magamnak.

Idővel sok elszórt rakhelyeim egyesitésére egy nagy téres, de már
dülőfélben levő házat vettem. Lerontatám, s helyére azt épitém, melyet
felséged tegnap láta. De bármi szép is külseje, belül csak nagy
padlásokból áll az áruk, s magam s családom számára való lakszobákból.

Már jó ideje elmult, hogy kis házamat odahagyva, a nagyba költöztem,
midőn Saadi és Saad, kiknek eszükbe sem juték többé, egyszerre
megemlékezének rólam. Sétálni indulván egy nap, rendkivül csodálkozának,
midőn azon utczában, melyben mindig dolgoztam kötélgyártó műszeremmel,
többé nem láttak. Kérdezősködtek, mivé lettem, élek-e még vagy
meghaltam? Csodálkozások még inkább nevekedék, midőn meghallák, hogy az,
ki után tudakozódnak, nagykereskedővé lett, s már nem hivják többé
pusztán Hasszánnak, hanem Kodjah Hasszán Alhabbal, azaz: „Hasszán
kötélgyártó kereskedőnek,“ s ki ez utczában kivülről palotához hasonló
házat épite.

A két jó barát felkerese a megjegyzett utczában s Saadi, ki meg nem
foghatá, hogy a Saad adta darab ón lehete alapja ez igen nagy
szerencsémnek, monda útközben Saadhoz:

„Örömöm teljes, hogy én vetém meg Hasszan Alhabbal szerencséjét, de azt
még sem hagyhatom helyben, hogy kétszáz arany helyett négyszáz arany
kicsalására, két izben hazudott; mert hogy szerencséjét a tőled kapott
óndarabnak köszönhetné, nem is képzelhetem s az eszébe sem jutna
senkinek is.“

„Te igaz, ugy gondolkodol, felele Saad, de nem ugy én, s nem látom okát,
miért vagy Kodjah Hasszán iránt oly igazságtalan, hogy őt hazugnak
tartsad. Higyjed inkább, hogy az nekünk az igazat mondá, s hogy
eszeágában sem volt azt tőlünk eltitkolni, s hogy épen az én adtam
óndarab egyedüli talpköve szerencséjének. Kodjah Hasszán e dologban
rövid idő mulva maga fog felvilágositani.“

Ily beszélgetés közben a két jó barát elért azon utczába, melyben vala
házam. Tudakolták s megmutattatott nekik. – Midőn homlokoldalát látnák,
alig akarák hinni, hogy az az; mindazáltal kopogtattak, s kapusom
kinyitá előttük a bejárást.

Saadi, ki az udvariasság ellen féle botlani, ha a keresett házat valami
nagy emberével cserélte volna el, mondá a kapusnak: „E házat Kodjah
Hasszán Alhabbalénak jelelék; – mondd meg, tévedtünk-e vagy sem?“

„Nem uram, épen nem tévedt“ felele kapusom az ajtót még jobban tárván,
„ez az. Csak lépjetek be; épen a teremben van, s majd találtok egy
rabszolgát, ki bejelent.“

A két jó barát bejelenteté magát nálam, s én azonnal megismerém őket.
Midőn beléptek, felkeltem ülésemből, elejükbe sieték s köntösük
szegélyéért akarék nyulni, hogy megcsókoljam. De ezt nem engedék, s
akaratom ellenére ölelkeznem kelle velük. Meghivám őket egy szőnyegekkel
beteritett magasabb helyre fellépni, s itt egy üléssel kinálám, honnan a
kertbe láthattak. Kérém, üljenek le, de ők azt kivánták, hogy én üljek
elől.

„Nemes urak,“ mondám hozzájuk, „sehogy sem feledém el, hogy én a szegény
Hasszán vagyok; s ha egészen más volnék is, mint vagyok, s ha nem volnék
is irántatok lekötelezve, mégis tudom, mi illik. Könyörgök azért, ne
szégyenitsetek tovább.“

Erre leülének helyeikre, s én velük szemközt.

Most Saadi kezdé a beszédet, s felém fordulva, mondá: „Kodjah Hasszán,
nem vagyok képes neked megmondani, mennyire örülök rajta, hogy azon
helyzetben látlak, melyet kivántam, midőn két izben egymásután
ajándékoztam neked ama kétszáz aranyat, s meg vagyok győződve, hogy ama
négyszáz arany tevé helyzetedben ezen változást, melyen annyira
örvendek. Csak egyen töröm fejemet. Meg nem foghatom t. i. mi okod
lehete tőlem kétszer titkolni el az igazságot, s oly veszteségekkel
vesztegetni szemem fényét, melyeknek oka előttem ma is szintoly
hihetetlen, mint akkor. Nemde, midőn utolszor látánk, pirulva vallád
meg, hogy sorsodon sem az első, sem a második arany nem segite semmit
is? Ezt legalább előre teszem fel s elvárom, hogy vélekedésemet
helybenhagyod.“

Saadinak e szavait Saad nagy nyugtalansággal, hogy ne mondjam rosz
kedvvel hallá, s ezt szemei lesütésével, s feje rázásával adta értésre.
Mindazáltal egy szót sem szólva, végig hagyá beszélni. Azután mondá:
„Saadi: megbocsáss, ha még Hasszán előtt felelek; megelőzöm, hogy
értésedre adhassam, miként csodálkozom részint őszintesége elleni
balitéleteden, részint azon, hogy ezelőtti állitásainak mind e mai napig
sem hiszesz. Én neked mondám már egyszer s most is ismétlem, hogy
eleinte mindjárt, bajának puszta elbeszélésekor elhittem, s bármit mondj
is, meg vagyok győződve, hogy mind ugy van. Azonban hadd szóljon maga, ő
legjobban fogja tudni, melyikünk itélte meg jól vagy roszul.“

Igy beszélvén a két jó barát, megszólalék, s mind a kettőhöz fordulva,
mondám: „Nemes urak, a tőlem kivánt felvilágositásra nézve örök
némaságra itéltem volna el magamat, ha bizonyos nem volnék abban, hogy a
miattam köztetek támadt vita sziveiteket összekapcsoló barátsági kötelet
nem lesz képes felbontani. Kivánságtokra tehát közelebbről foglak
felvilágositni. De legelébb is esküszöm, hogy szintazon nyiltszivüséggel
teendem, melylyel korábbi történeteimet beszélém el.“

Erre az egész történetet elbeszélém, a mint felséged csak épen most
hallá, pontról pontra, legkisebb körülményt sem titkolva el.

Bizonyitgatásim azonban nem voltak elegendők, hogy Saadit előitéletéből
kiragadhatták volna. Midőn azért elvégzém beszédemet, mondá hozzám:
„Kodjah Hasszán, a hallal, s hasában talált gyémánttal való történet
szintoly hihetetlennek látszik előttem, mint a csalmának ölyv általi
elragadtatása, s a korpás edénynek mosó-földdel kicseréltetése. Bármint
legyen is különben a dolog, mégis meg vagyok felőle győződve, hogy te
már nem vagy többé szegény, hanem gazdag ember, mivé mindjárt eleinte
kivántalak tenni, s igy szivemből örvendek rajta.“

Késő levén már, felkele, búcsut veendő, s Saad vele együtt. Én szinte
felkelék, s visszatartóztatva mondám: „uraim, engedjétek meg, hogy egy
szivességre kérhesselek, melyet meg ne tagadjatok tőlem. – Tegyétek meg
házamnak azon becsületet, s maradjatok nálam egy kis vacsorára s
hálásra, hogy holnap reggel egy kis mezei lakásomra evezhessünk, melyet
vettem, hogy néha egy kis fris levegőt szivhassak; még az nap szárazon
térünk onnan vissza, még pedig mindegyikünk egy lovon, tulajdon
ólamból.“

„Ha Saadnak nincs valami sürgetős dolga“, mond Saadi, „igen szivesen
elfogadom.“

„Nekem soha sincs dolgom,“ mond Saad, „ha arról van szó, hogy
társaságtokban részesüljek. Azonban – folytatá – szállásainkra meg kell
üzennünk, hogy mára ne várjanak haza.“

Előhivatám egyik rabszolgámat, s mig neki a követséget mondák,
használtam az időt, vacsora készités végett kiadni a szükséges
parancsokat.

Mig a vacsora ideje eljött, azalatt jótevőimnek megmutatám házamat
minden hozzátartozókkal, s ők állapotomhoz képest igen jól elrendeltnek
találák. – Különbség nélkül mindakettőt jótevőmnek nevezém, mivel Saad
nélkül nehezen adta volna Saadi a négyszáz aranyat, melyekig viszem
vissza szerencsém eredetét. Ezekután a terembe vezetém vissza, hol egyes
dolgokról mindenféle kérdéseket tevének, melyekre nekik megelégedésükre
feleltem.

Végre tudtomra adák, hogy kész a vacsora. Másik teremben levén az
megteritve, felszólitám őket, hogy jőjenek oda. A két jó barát a
világitás fénye, a terem csinossága, az asztali készület, s egészen
inyökre készitett ételek miatt magukon kivül valának. Etelközben
muzsikával s énekléssel, étel után tánczosokkal s tánczosnékkal s más
vigságokkal mulattatám, hogy tehetségem szerint kijelentsem irántuk
köszönetemet.

Következő reggel Saaddal korán igérkezénk elindulni, hogy a reggeli
hűsben részesülhessünk, s ezért még napfölkelte előtt mentünk a folyó
partjára. Itt számunkra készen tartott igen takaros, és szőnyegekkel
kirakott csónakba szállánk, s hat jó evező s a folyam segedelmével
valamely másfél óra mulva megérkezénk mezei házamnál.

Kiszállván, a két jó barát megálla, nem annyira szép külsejének
megnézése, mint inkább fölséges fekvésének s szép kinézéseinek
csudálására, melyek sem igen szorultak, sem messze terjedők nem valának,
s igy azt minden oldalról kellemesiték. Én a szobákba vezetém,
figyelmesekké tevém őket azoknak csinosságokra, butorozásukra s egyéb
kéjitő tulajdonságaikra, s ők mindent igen szépnek találának.

Végre a kertbe menénk, hol nekik legjobban tetszék egy czitrom s
narancserdőcske, melynek virágai s gyümölcsei a levegőt beillatozák; a
fák rendes sorokban valának ültetve, s köztök a folyóból vezetett mindig
folydogáló patakcsa csergedeze. Az árnyék, a hűs, a nap sugárai
forrósága közben, a viznek lassu csergedezése, számos erdei madarak
kellemes zengése, s több más kellemességek annyira meglepék, hogy
majdnem minden lépésre megállának, majd köszönni, hogy ily kellemes
helyre vezetém, majd szerencsét kivánni ily birtokhoz, majd más
udvariságokat mondani.

Én az erdőnek, mely igen hosszu és széles, egészen végeig vezetém, hol
figyelmeztetém őket egy, a kertemet környező igen nagy fáju erdőcskére.
Ott egy, a kilátást sehogysem gátló pálmafák árnyékában fekvő, s
mindenfelé nyitva álló kerti házba vezetém, hol pihenésre szőnyegekkel s
vánkosokkal ellátott üléssel kinálám meg.

Fiaim ketteje, kiket itt a házban találánk, hogy egy idő óta
tanitójukkal küldém vala fris levegőre, elhagya bennünket, s belebb mene
az erdőbe s történetből madárfészkeket keresvén, észrevettek egyet egy
nagy fának ágai között. Eleinte felmászni próbálának, de minthogy erre
sem erejük, sem ügyességük nem vala elegendő, egy velök küldött, s
mindig körülöttük levő rabszolgának mutaták azon parancsolattal, hogy
számukra vegye ki.

A rabszolga felmászott s midőn a fészekig ért, igen csodálkozék, midőn
látta, hogy az egy csalmába vala rakva. Ő tehát a fészket mindenestül
lehozá, s a csalmát gyermekemnek mutatá. Minthogy azonban nem kétkedék,
hogy talán magam is szeretném látni, figyelmezteté őket arra, s az
idősbiknek adá, hogy vigye hozzám.

Már messziről látám jöni azon örömmel, mely gyermekek tulajdona, ha
fészket találtak. Midőn nekem általadná, mondá: „Látod e fészket itt a
csalmában?“

Saadi és Saad ez új tüneménytől szintugy meg valának lepetve, mint én;
sőt én még sokkal nagyobban, minthogy a csalmát megismerém ugyanannak,
melyet az ölyv ragada volt el tőlem. Álmélkodva szemlélvén meg azt
közelebbről, s forgatván minden oldalra, kérdém két barátomat: „Uraim,
képesek volnátok-e még arra emlékezni, hogy ez azon csalma, melyet
viseltem az nap, midőn legelébb volt szerencsém tőletek megszólittatni?“

„Nem hinném“ mond Saad, „hogy Saadi jobban ügyelt volna rá nálamnál, de
egyikünk sem fog róla kételkedhetni, ha a száz kilenczven arany benne
találkozik.“

„Uram“ válaszolék, „nincs oka kétkedni, hogy ez valósággal azon csalma;
mert azontul, hogy igen jól ismerem, nehézségéről is veszem észre, hogy
nem más, mit maga is észre vehet, ha nem sajnálja kezébe venni.

Gyermekeimnek adván a belőle kivett madarakat, általadám neki; ő azt
kezébe vevé, azután Saadinak adá, hogy ez is megitélhesse nehézségét.

„Elhiszem hogy a te csalmád“ mond Saadi, „de még inkább meg fogok erről
győződni, ha a százkilenczven aranyat magam előtt fogom látni.“

Kezembe vévén ismét a csalmát, folytatám: „Uraim, nézzék meg legalább,
kérem, minekelőtte hozzá nyuljak, hogy nem ma óta van még csak a fán, s
hogy állapotja, valamint a benne minden emberi kéz nélkül oly puhán
rakott fészek, bizonyos jelei, hogy az a nap óta van itt, mióta tőlem az
ölyv elragadá s hogy e fára tevé, vagy ejté, s fennakada ágai között. Ne
vegyék rosz néven, ha erre figyelmeztetém, mert én részemről sokért nem
adom, ha csak legkisebb gyanuját is elhárithatom magamról a csalásnak.“

Saad segite szándékomban. „Saadi“ mond ő, „ez téged illet, nem engem, ki
mindig azt hittem, hogy Hasszán bennünket nem ámit.“

Mig Saad igy beszéle, levevém a kendőt, mely a csalmának belső sapkáját
több izben övezé körül, s ki huzám az erszényt melyet Saadi azonnal
annak ismere el, melyet nekem adott. Előttök üritém ki a szőnyegre, s
mondám azután: „Uram, itt vannak az aranyok, olvassák meg magok, s
nézzék meg, teljes-e a szám?“

Saad tizével állitgatá fel sorjában, mig mind a száz kilenczven együtt
nem volt, s ekkor Saadi, nem tagadhatván ily szembetünő igazságot
tovább, felém fordulva mondá: „Hasszán, megengedem, hogy e
százkilenczven arany nem segithete semmit is gazdagulásodban. De a másik
százkilenczven arany, melyet egy korpás fazokba dugtál, mint velem el
akarod hitetni, szolgálhatott legalább arra.“

„Uram“ felelék erre, „én ez utolsó summára nézve szintugy megmondtam az
igazat, mint az elsőre nézve. Csak nem akarja talán, vegyem vissza
szavamat, hogy hazugságot mondjak?“

„Hasszán“ mond Saad hozzám: „hagyd Saadit véleményében. Én szivesen
elengendem neki, ha azt gondolja, hogy ez utolsó summával boldogságod
felét köszönöd neki, csak azt engedje meg, hogy én másik felére nézve a
neked adott óndarabbal szinte segitélek benne, s ő a drágakő találását a
hal hasában nem hozza kétségbe.“

„Saad“ mond Saadi, „én mindent akarok, mit te akarsz csak az egyet
engedd hinnem, hogy pénzt csak pénzzel szerezhetni.“

„Hát ha“ mond Saad, „ha a történet ugy akarná hogy egy ötvenezer aranyat
érő gyémántot leljek, s azon summát valósággal meg is kapnám érte, akkor
is pénzen szereztem volna ezen összeget?“

Ezzel vége lőn a vitának. Felkelénk, s visszatérénk a házhoz, s minthogy
az ebéd már fel vala tálalva, asztalhoz ülénk. Ebéd után vendégimet
magokra hagyám, hogy azalatt a nap legnagyobb forróságát elmulni hagyván
elméjöket csillapitsák le, azalatt elmenék, s kulcsáromnak, ugy szinte
kertészemnek a szükséges parancsokat adám. Azután ismét visszatértem
hozzájok s különbféle érdektelen tárgyról mulatánk, mig a legnagyobb
hőség elmult; azután a kertbe menénk, hol a hüvösben naplementig
maradánk. Erre mind a hárman lóra ülénk, s egy rabszolga kiséretében, a
legszebb hold világánál az éj mintegy második órája körül megérkezénk
Bagdádban.

Magam sem foghatom meg, embereim minő gondatlanságából történt, hogy a
lovak számára kifogyott az árpa. A gabonatárak már be zárva, s messzébb
valának, hogy sem ily későn még lehetett volna oda küldeni.

Rabszolgáim egyike a szomszédságban keresgélt, s talált még is egyik
boltban egy fazék korpát. Megvette a korpát, s edényestül elhozta, azon
feltétel alatt, hogy ez utolsót, másnap ismét visszaszolgáltassa. A
rabszolga a korpát a jászolyba önté, s midőn ott szélyelteregetné, hogy
midenik lónak kijusson a maga része, egy kendőt érze kezei között, mely
összecsomózva s igen nehéz volt. Ő nekem a kendőt azon módon, mint
találta, általhozta, s általadásakor mondá, hogy talán ez azon kendő,
melyről gyakran halla beszélni, ha a történetet barátimnak beszélém el.

Örömtelve mondám jóltevőimnek: „Uraim, az ég nem akarja, hogy elváljanak
tőlem, minekelőtte a dolog valóságáról, melyet eddig is mindig erősiték,
meg nem győződtek. Itt van – mondám Saadihoz fordulva, – a másik száz
kilenczven arany, melyet kezéből kaptam, én e kendőről ismertem rá.“

Felbontám a kendőt, s szemök előtt olvasám le a summát. Az edényt is
előhozatám. Én ismét rá ismerék, s feleségemhez küldém azon kérdéssel,
hogy ismeri-e; meghagyva egyuttal, hogy a történetről senki emlitést se
tegyen. Azonnal rá ismert, s azt izené, hogy ez azon edény, melyet
korpával telve cserélt ki mosó-földért.

Most végre Saadi megadá magát, s hitetlenségéből megtérve, mondá
Saadnak: „Most engedek, s elismerem veled, hogy a pénz nem mindig biztos
szer pénzgyüjtésre s gazdagodásra.“

Saadi végezvén beszédét, mondám neki „Uram, nem merem azon ajánlást
tenni, hogy azon háromszáz nyolczvan aranyat, melyet az ég ma hozott
ismét napfényre, hogy rosz vélekedését igazságszeretetemről megczáfolja,
ismét vegye vissza. Meg vagyok győződve, nem oly szándékkal ajándékozá
azt nekem, hogy valaha ismét visszakivánja. Én részemről megelégszem
azzal, mit az egek más oldalról juttatának, s igy nem kivánom e pénzt; s
igy reménylem, nem fogja ellenzeni, ha a pénzt holnap a szegények közt
osztom el, hogy ezért bennünket valaha megjutalmazzon az Isten.“

A két jó barát még ez éjt is nálam tölté. Következő reggel megölelének,
s visszatérének mindegyike tulajdon lakába, megelégedve a nálam talált
fogadtatással, s azzal, mint magok láták, hogy Isten után egyenest nekik
köszönhető szerencsémet jól forgatom. Én szinte meglátogatám
mindegyikét, hogy köszönetemet még külön is megtegyem. Azóta nagy
becsületemnek tartom, hogy megengedék, velök barátkoznom, gyakran
látogathatnom, s velök beszélhetnem.“

Harun Arreschid Kodjah Hasszán elbeszélését oly nagy figyelemmel
hallgatá, hogy csak ennek elhallgatásából vevé észre végét. Erre mondá
neki: „Hasszán, régóta nem hallék semmit is beszélni, ami annyira
mulattatott volna, mint azon csodálatos utak, melyeken tetszék az égnek
téged még e világon szerencséssé tenni. Ezért ajándékinak jó használása
által folyvást háládatosnak is kell mutatni magadat iránta. Egyuttal azt
is megmondom, hogy a gyémánt, mely téged szerencséssé téve, jelenleg
kincseim között van, s igen örülök megtudhatni, hogyan kerüle oda.
Minthogy azonban Saadi szivében még mindig kételkedhetik e gyémánt
rendkivüli jelességén, melyet legdrágábbnak s legcsodálatraméltóbbnak
tartok minden birtokim közül, azt akarom, Saaddal együtt vezesd ide,
hogy kincstartóm neki megmutathassa, s ha legkisebb hitetlenség volna is
még benne, ismerje el itt, hogy a pénz maga nem mindig legbiztosb eszköz
szegénynek rövid idő alatti s különös fáradság nélküli gazdagitására.
Akarom szinte, hogy e történetet beszéld el kincstárnokomnak, hogy ez
irassa le, s tegye el a gyémánt mellett.“

Midőn erre a chalyf Kodjah Hasszán, Sidi Numan, és Baba Abdallahnak feje
biczczentésével értésekre adá megelégedését, leborultak fejedelmi széke
előtt, s bucsut véve eltávozának.



Aly Baba s a negyven haramia története.

Perzsiának egy városában élt két testvér, az egyik Kassim, a másik Aly
Baba névvel. Minthogy atyjoktól öröklött kevés vagyonon egyaránt
osztozának, azt kellene hinni, hogy körülményeiknek is körülbelül
egyformáknak kell lenni. A történet azonban másként akará.

Kassim megházasodék, s menyekzője után rövid időre neje igen jó karban
levő boltot, gazdagon rakodott árutárt s fekvő jószágokat örökle, melyek
őt egyszerre jó állapotba helyezék, s a város egyik leggazdagabb
kereskedőjévé tevék.

Aly Baba ellenben, ki szintoly szegény feleséget veve el, mint maga
volt, igen szegényen élt, s maga s övéi eltáplálására az volt keresete,
hogy a közel erdőbe mene fát vágni, s azt három tulajdon szamarán a
városba vitte eladni.

Egykor Aly Baba szintén az erdőben vala ismét, s épen annyi fát vágott,
mennyi szamarai terhelésére elegendő volt, midőn messziről nagy
porfelleget láta kerekedni, mely egyenes irányban azon hely felé
tartott, hol ő épen vala. Szorosan vigyáza rá, s nemsokára számos lovas
sereget különböztethete meg, mely legjobb rendben közeledék.

Noha a környéken zsiványoknak soha sem hallották hirét is, mégis azon
gondolatra vetemedék Aly Baba, hogy e lovasok azok lehetnének, s nem
aggódván, mi lesz szamaraiból, csak személye menekedhetéséről
gondolkozék. Egy fára mászott, melynek levelei csekély magasságban
rendkivül sürüek valának, s ezek között annyival nagyobb bizalommal üle
le, minthogy onnan, maga nem láttatva, mindent megláthata.

A lovasok, mindnyája nagy, erős, jól öltözve s fegyverkezve közeledének
a sziklához, s Aly Baba, ki negyvent számlála, tekintetök s
készületöknél fogva nem kétkedék tovább, hogy valóban zsiványok. Nem is
csalatkozott. Valósággal zsiványok valának, kik, a környéket nem
háborgatván, rablásaikat messze távolban űzék, s itt csak
összejövetelöket tarták. A mit itt láta, még inkább megerősité
véleményében.

Mindegyik lovas lekantározá lovát, megköté, a nyereg hátulján volt árpás
tarisznyát fejére akasztá, s levevé róla a batyut. A legtöbb batyuk
nehézségéből Aly Baba azt itélte, hogy azokban csupa arany és
ezüstpénznek kell lenni.

A legderekabbik közülök, kit Aly Baba a zsiványok kapitányának tartott,
batyujával terhelve a sziklához közeledék, mely tőben vala a nagy fa
mellett, hová Aly Baba rejtezett, s minekutána nehány bokor között
elmene, e szavakat mondá: Sesam nyilj meg! még pedig oly fenhangon, hogy
Aly Baba meghallá. A mint a harambasa e szavakat kimondá, megnyilt egy
ajtó, s minekutána embereit maga előtt bebocsátá, maga is bemene s az
ajtó bezáródék.

A zsiványok sokáig maradának a sziklában, s Aly Baba félvén, nehogy
közülök egy, vagy talán valamennyi is azon szempillanatban, midőn helyét
szabadulása végett elhagyná, kijőjenek, kénytelen vala a fán maradni, s
türelmesen várakozni. Mindamellett kisértetbe jött leszállani, a fához
kötött két lovat elragadni, egyikre felülni, másikat kantáron vezetni, s
szamarait maga előtt kergetve a város felé sietni, azonban e terv
bizonytalan kimenetelétől félve, inkább a bizonyosabbat választá.

Végre az ajtó ismét kinyilt, s a negyven zsivány kijöve, még pedig a
kapitány, ki utolsó mene be, most legelső jöve ki, s a többit maga előtt
lépteté el. Aly Baba őt e szavakat hallá mondani: Sesam záródjál! mire
az ajtó ismét bezáródék. Mindegyik lovához mene, felkantározá ismét,
batyuzsákját felköté s felüle. Indulásra látván a harambasa készen
mindnyáját, előttök indula meg, s igy eltávoztak ismét azon uton, melyen
jöttek.

Aly Baba nem szállott le a fáról azonnal. „Elfelejthettek,“ igy szóla
magában, „valamit, a miért kénytelenek lehetnének visszatérni, s ezen
esetben megfoghatnának.“ Addig néze utánok, mig végre eltüntek szemei
elől, s nagyobb bátorság kedvéért csak sokára azután jött le. Eszében
tartván a szavakat, melyekkel a harambasa az ajtót kinyitá és becsuká,
kiváncsi volt megpróbálni, vajjon e szavak szintazon foganatuak-e, ha ő
mondja ki. Azért általvergődött a bokrokon, s itt csakhamar észre vette
a mögöttük rejtező ajtót; azután elébe állott, s mondá e szavakat: Sesam
nyilj meg! s az ajtó tüstént sarkig feltárult.

Aly Baba homályos és setét helyet reményle látni, de mint bámult el,
midőn emberi kezek által magas boltozat formára kivájt, világos, bő és
téres helyet szemléle, mely felülről a sziklák közé rejtett nyilásból
vevé világát. Láta ott sok eleségneműt, gazdag árucsomagokat
felhalmozva, selyem és brokát-anyagokat, nagy értékü szőnyegeket, s
kivált sok arany és ezüstpénzt, mely részint rakásra halmozva, részint
bőrzsákokban és erszényekben feküvék egymáson. Mind e dolgok látására
ugy rémlett előtte, mintha e sziklabarlang nemcsak nehány esztendő,
hanem már századok óta szolgált volna haramiák buvóhelyeül.

Aly Baba nem tétováza, mitevő legyen. Belépe a barlangba, s alig vala
benn, ez be is záródék utána; ez őt azonban nem nyugtalanitá; hiszen
tudta a titkot kinyitására. Ő itt nem bántá az ezüstöt, hanem csak a
vert aranyat, kivált pedig a zsákokban lévőt. Ebből több izben annyit
vett el, mennyit csak elbirt, s a mennyi elegendő volt azalatt elszéledt
három szamarának megterhelésére. Összekeritvén azokat a sziklához,
megterhelte zsákokkal, s hogy ezeket egy kevéssé elrejtse, felül fát
raka rájok, ugy hogy abból senki sem vehete észre semmit is. Elvégezvén
ezt, az ajtó elébe állott, s alig mondá e szavakat: Sesam záródjál! már
be is záródék; – mert ez valahányszor bemene, magától bezáródék, s
valahányszor kijöve, nyitva marada.

Ez meg levén, Aly Baba a város felé tartott, s megérkezvén házánál, a
három szamarat egy kis udvarba hajtá, s az ajtót maga után jól bezárá.
Azután a kincset fedező kevés fát leraká, s a zsákokat házába vivé, s
ott a nyoszolyán ülő felesége előtt rendben leraká.

Felesége a zsákokat kezébe vevé, s érezvén, azokat pénzzel lenni tele,
gyanakodott, hogy férje talán lopta, a miért is, behordván ez
mindnyáját, nem tartózkodhatott e kérdéstől:

„Aly Baba, csak nem voltál talán oly elvetemedett, hogy e zsákokat…“ de
Aly Baba igy vága szavába: „csendesen édes feleségem, ne töprenkedjél
azon; én nem vagyok tolvaj, ha csak azt nem nevezik tolvajságnak, ha
haramiáktól vesz el az ember valamit. Fel fogsz hagyni e rosz
vélekedéssel felőlem, ha szerencsémet elbeszéltem.“

Ő a zsákokat kiürité, ugy hogy abból nagy rakás arany lett, mely
feleségét majdnem elvakitá. Erre történetét elejétől végig elbeszélé, s
végre mindenek előtt ajánlá, hogy a dolgot titokban tartsa.

Midőn felesége álmélkodásából egy kissé feleszmélt, örült férjével a
nekik jutott szerencsén, s az előtte heverő rakás aranyat darabonkint
akará megolvasni.

„Édes feleségem,“ mond Aly Baba hozzá, „nincs jó dolgod; mit akarsz itt
tenni? mikor végeznéd el a számlálást? én gödröt készitek, s abba
elásom; mert nincs veszteni való időnk.“

„Mégis jó volna“ mond az asszony, „ha csak hozzá vetőleg is tudnánk,
mennyi. Én a szomszédba megyek egy kis mértéket kölcsönözni, s azzal
majd méregetem, mig te a gödröt ásod.“

„Édes asszony“ mond erre Aly Baba, „a mit itt tenni akarsz, haszontalan,
s ha szavamat fogadnád, abbanhagynád. Azonban tégy tetszésed szerint;
csak el ne felejtsd a dolgot titokban tartani.“

Kivánsága kielégitésére elmene Aly Baba felesége nem messze lakó Kassim
sógorához. Kassim nem vala otthon, s ezért annak feleségétől kére kevés
időre kölcsön egy mértéket. A sógorasszony kérdé nagyra vagy kicsire
van-e szüksége, s Aly Baba neje kicsit kére.

„Igen szivesen“ mond a sógorasszony, „csak várjon egy keveset, mindjárt
elhozom.“

A sógorasszony keresé s megtalálá a mértéket, ismervén azonban Aly Baba
szegénységét, kiváncsi volt megtudni, minő gabonát akar vele annak neje
mérni, s eszébe juta a mérték fenekére észrevétetlenül egy kevés faggyút
ragasztani. Erre visszatért, a mértéket Aly Baba feleségének adá, s
hosszas kimaradásáért azzal mentegeté magát, hogy még keresnie kellett.

Aly Baba felesége visszatért, a mértéket a rakás aranyra tevén, tele
tölté, s azután egy kevés távolságban a nyoszolyára önté, mig mind meg
nem mérte, s ő a mértékek nem csekély számával igen meg vala elégedve.

Mig Aly Baba az arany elásásával foglalatoskodék, neje, hogy
sógorasszonyának megmutassa rendességét s pontosságát, visszavitte a
mértéket, arra nem is ügyelve, hogy fenekéhez egy arany ragada.

„Sógorasszonyom“ mond ez hozzá visszaadás közben, „látja, hogy mértékét
nem tartám felettébb sokáig magamnál; igen sok köszönettel tartozom
érette, itt van ismét.“

Aly Baba neje alig fordita hátat, midőn Kassim felesége megnézé a
mértéket alul, s nem kevéssé csudálkozék, azon aranyat találni. Azonnal
irigység fogta el szivét testvére iránt.

„Hogy“ mond ő, „Aly Babának annyi az aranya, hogy mérheti? s hol vette
ez a nyomoru azt a sok aranyat?“

Férje, Kassim, mint tudjuk, nem vala honn, hanem boltjában, honnan csak
este tért haza. Örökkévalóságnak tetszett előtte az idő, mig haza jön,
oly nagy volt nyugtalansága, hogy vele, e neki is szintoly meglepő
ujságot közölhesse.

Kassim hazatértekor mondá neki felesége: „Kassim, te magadat gazdag
embernek tartod, azonban tévedsz; mert Aly Baba végtelenül gazdagabb
náladnál, ő aranyát nem számlálja már többé mint te, hanem itczével
méri.“

Kassim e rejtély megfejtését kivánta. Az asszony meg is tevé azt,
elbeszélvén, mi okos móddal tevé e felfödözést, egyuttal megmutatá neki
a mérték fenekéhez ragadt aranyat, mely oly régi vala, hogy az
uralkodónak reá vert neve előtte egészen ismeretlen volt.

A helyett, hogy testvérének juthatott szerencsén igaz szivből örvendene,
Kassim inkább halálos irigységet forrala miatta, s majd nem is alhaték
egész éjszaka. Következő nap még napfelkelte előtt mene hozzá. Minthogy
pedig a gazdag özvegygyel való összekelése óta nem is bánt vele többé
ugy mint testvérével, s e nevet már el is látszék felejteni, következő
szavakkal szólitá meg:

„Aly Baba, te dolgaidban még felettébb visszatartózkodó vagy; te a
szegény, nyomoru s koldus szerepét játszád, s itczével méred az
aranyat.“

„Édes bátyám“ felel Aly Baba, „nem értlek, miről beszélsz; beszélj
magyarábban.“

„Csak ne tettesd magad oly tudatlannak,“ mond Kassim, mutatva neki e
szavaknál a feleségétől kapott aranyat, s kérdé tovább: „hány darab
ilyen aranyod van, mint ez, melyet feleségem a tiednek tegnap
kölcsönzött mérték fenekéhez ragadva talált?“

E szavakból észre vevé Aly Baba, hogy neje nyakassága miatt Kassim s
felesége már megtudák azt, mit ő legmélyebb titokként akara tartani. A
hiba azonban már megtörtént, s nem volt többé jóvá tehető. Nem mutatva
bátyjának legkisebb álmélkodás vagy harag jelét is, elbeszélé neki, mily
véletlenül és hol fedezé fel a zsiványok búvó-helyét, s ha a dolgot jól
eltitkolja, e kincsnek egy részét ajánlá neki.

„Ezt amugy is megkivánom,“ mond Kassim kevélyen, „de azontul“ folytatá,
„körülményesen akarom tudni, hol fekszik e kincs, továbbá közelebbi
ismertető jeleit, s hogy juthatnék beléje magam is, ha kedvem tartaná;
különben feladlak a törvényhatóságnál. Ha megtagadod tőlem, nemcsak
semmit sem reménylhetsz tovább, hanem még azt is, a mit már elhoztál,
elveszted, holott ellenben én, azért, hogy feladlak, a magam részét
megkapom.“

Aly Baba inkább természeti jószivüségből, mint embertelen bátyja gonosz
fenyegetőzéseitől megijedve, kivánsága szerint mindenről tudósitá, még
azon szavakról is, melyekkel ki s bejárhat.

Kassimnak több nem kelle. Elhagyá őt azon feltétellel, hogy megelőzze.
Azon reménynyel, hogy magáévá tehesse az egész kincset, következő nap
hajnalban, a kincscsel megtöltendő nagy ládákkal terhelt tiz öszvérrel
utnak indult, feltevén magában, hogy másod izben a barlangban találandó
teher mennyiségéhez képest még többet viszen magával. Az Aly Babától
jegyzett utat választva, a sziklához ére, ráismere a jegyekre s a fára,
melyen Aly Baba el vala dugva. Erre keresi az ajtót, megtalálja, s e
szavakat mondja: Sesam, nyilj meg! Az ajtó megnyilik, ő belép, s utána
azonnal ismét bezáródik. A barlang szemlélésekor elbámul, abban sokkal
több kincseket találván, mint a hogy Aly Baba elbeszéléséből gyanithatá,
s álmélkodása az egyes dolgok szemlélésének mindinkább nevekedék.
Gazdagságokat szerető fösvény ember létére – mert ez vala – az egész
napot is eltöltötte volna e temérdek mennyiségü kincsek szemlélésével,
ha eszébe nem jutott volna, hogy tulajdonképen aranyat elvinni, s tiz
öszvérére rakni jött ide. Felvett tehát annyi zsákot, a mennyit csak
birt, s midőn az ajtóhoz jöve, hogy kinyissa, s feje tele volt más
gondolatokkal, ugy tapasztalá, hogy a szükséges szavat elfelejté, s
Sesam helyett mondá: Árpa nyilj meg! Csodálkozék, midőn látná, hogy az
ajtó nem nyilik; több gabonanemek nevét is előhozá, de az ajtó csak nem
nyilott meg.

E véletlen esetre Kassim nem vala elkészülve. Azon veszedelemben,
melyben szemlélé magát, elrémül, s minél inkább iparkodék a Sesam szóra
emlékezni, annál inkább megzavarodék elméje, s igy rövid időn olyan lett
előtte e szó, mintha sohasem hallotta volna nevezni. Földre veti a
felszedett zsákokat, nagy léptekkel fel s alá jár a barlangban, s az őt
körülvevő kincsek nem érdeklik többé. Azonban Kassim hadd sirassa
sorsát, ő nem érdemes szánakozásunkra.

A haramiák dél felé visszatérének barlangjokhoz. Közeledvén, s Kassimnak
ládákkal terhelt öszvéreit megpillantván a szikla körül, nyugtalanokká
levének ez uj jelenet miatt, lóhalálába ugratának elő, Kassimnak meg nem
kötött, s ide s tova szabadon legelésző tiz öszvérét szanaszét kergeték
az erdőben, ugy hogy rövid időn eltüntek szemeik elől.

A haramiák nem fáradtak az öszvérek után: inkább gazdájok kitudásán
valának. Azalatt, hogy nehány a sziklást kerülé meg, a harambasa a
többivel leszálla lováról, s kivont karddal ment az ajtó felé; a
szavakat kimondá, s az ajtó megnyilt.

Kassim a barlang kebelében, hallván a lódobogást, nem kétkedék többé a
haramiák visszatértéről s végveszélye közeledtéről. Mindazáltal
menekedhetés végett legalább egy próbára szánta magát, s azért
elkészült, az ajtó nyiltával kiugrani. Alig hallá az elfelejtett Sesam
szavat kimondatni, s az ajtót nyilni, oly dühösen rohana ki, hogy a
harambasát földhöz verte ugyan, de ennek szintén kivont karddal várakozó
czinkosaitól mégis azonnal kivégezteték.

E büntetés után a haramiák első gondja volt a barlangba menés. Közel az
ajtóhoz találák a Kassimtól összehordott zsákokat, hogy azokat öszvérein
haza vigye, s ezeket ismét régi helyeikre tevék, észre nem véve azon
hiányt, mely a Baba által elvitt zsákok miatt támadt. E jelenésen
tanácskozva s gondolkozva, azt megfoghatták ugyan, hogyan jöve Kassim
ki, de hogyan juthata be a barlangba, azt végképen el nem gondolhaták.
Eszökbe juta ugyan, hogy felülről ereszkedheték le, azonban a világot
bebocsátó nyilás oly magas, s a szikla teteje kivül oly járhatatlan,
hogy azt egyetértőleg megfoghatatlannak nyilatkoztaták. Hogy az ajtón
jöhetett volna be, nem is hitték, ha csak kinyitási titkát nem tudta
volna; pedig vélekedésök szerint épen ezt nem tudja kivülök senki.

Akárhogy történt azonban, itt közös kincseik biztositása volt a fődolog;
azért megegyeztek, hogy Kassim holt testét felnegyedelik, s a barlangban
az ajtótól nem messze jobbról balról két negyedet akasztanak oda
elrettentő például mindazoknak, kik talán elég vakmerők volnának hasonló
próbatevésre; maguk pedig oly szándékkal indulának el utra, hogy csak
hosszabb idő mulva térjenek ismét vissza barlangukba, ha már a rothadási
bűz valamennyire eloszlék benne. E szándékot azonnal végre is hajták, s
azután semmitől sem tartóztatva tovább, oda hagyák jó bezárt
menedékhelyöket, lóra ültek, s oly irányban kóborlák be a sikot, hol a
legjártabb karavánutak vonultak, hogy itt a karavánokat megtámadva,
szokott rablásaikat üzzék.

Kassim neje azalatt nagyon szorongott, hogy besetétedvén, nem látná
férjét visszatérni. Buslakodva mene Aly Babához, s mondá neki: „Édes
sógorom, reménylem, fogja tudni, hogy Kassim bátyja ma az erdőbe mene,
és mi végre. Mindekkorig nem tére vissza, már pedig sötét éj van; attól
tartok, hogy valami veszély érte.“

Aly Baba utolsó szóváltásuknál fogva bátyjának ez utját gyanitá, s ezért
az nap nem mene az erdőbe, nehogy neki gyanakodásra szolgáltasson okot.
Nem tévén neki semmi olyas szemrehányást, mely őtet vagy férjét, ha még
élne, legkisebbé is megbánthatta volna, mondá neki, hogy azért ne
szomorkodjék, mert Kassim nyilván jónak látja, hogy a városba csak késő
éjjel térjen haza.

Kassim neje szinte elhitte ezt, még pedig annyival inkább, minthogy
meggondolta, mily fontos lehet urára nézve a dolog titokban tartása.
Ezért ismét haza tért, s türelmesen várakozék éjfélig. De ezután
aggodalma nőttön nőtt, s reá nézve annyival kinosabb leve, hogy arról
szólnia sem vala szabad, sem pedig jajgatással és sirással nem
enyhithete magán, mivel, mint könnyen általlátá, inditó okának a
szomszédság előtt titokban kell maradnia. Csak most, midőn hibája már
másolhatatlan vala, bánta meg esztelen kiváncsiságát, hogy vétkes
irigységből kivánkozék vegyülni sógora és sógorasszonya házi dolgaiba.
Könyek közt tölté el az éjt, s virradatkor ismét a kettőhöz szaladt, s
inkább könyek, mint szavak által jelenté jövetele okát.

Aly Baba nem várá el sógorasszonya kérelmét, hogy menne el s nézné meg,
mi leve Kassimból; hanem ajánlva ennek szomorkodása mérséklését, tüstént
az erdőre indult három szamarával. Közeledvén a sziklához, a nélkül hogy
utközben bátyját vagy annak tiz öszvérét előtalálta volna, csodálkozék a
bejárás előtt elontott véren, s ezt rosz jelnek tartá. Arra az ajtó
elébe lépve kimondá a szavakat, s az megnyilt. Bátyjának fölnegyedelt
teteme mindjárt beléptekor megijeszté. Nem tétováza soká, mittevő legyen
itt, hogy neki, nem testvéri gondolkozásmódja ellenére is, megadja az
utósó tiszteletet. A barlangban vala mindenféle szövet, melylyel bátyja
negyedeit két batyuba kötözé, azt egyik szamárra tevé, s felül rá fát,
hogy észre ne vegye senki. A másik két szamárra pedig azonnal
aranyzsákokat raka, ezeket fával elfedezé, mint először, s mihelyt kész
vala, s az ajtónak megparancsolá, hogy záródjék, ismét visszaindult a
városba. Előrevigyázásból azonban az erdő végén addig várakozott, hogy a
városba ne érjen el éjszakának előtte. Haza érkeztekor csak az aranynyal
terhelt két szamarat bocsátá házába, a harmadikat, minekutána a
lerakodást feleségére bizta, s kevés szóval közlötte volna Kassim
sorsát, sógorasszonyához vezeté.

Aly Baba kopogott az ajtón, s ezt valami Morgiane nevü nyitá meg. E
Morgiane egy ügyes, tapasztalt, és találós elméjü rableány volt, kit a
legszövevényesebb dolgokhoz lehete használni, s kit Aly Baba e részben
ismert. Midőn tehát az udvarba lépett s a fát a két batyuval levette a
szamárról, félrehitta Morgianet, s mondá neki: „Morgiane, az első mit
tőled most kivánok, okvetetlen hallgatás legyen; mindjárt meglátod, mily
nyomos ez asszonyodra s reám nézve. E két batyuban gazdád holttetemei
vannak, s az a fődolog, hogy mint természetesen megholt temettessék el.
Hadd szóljak elébb asszonyoddal, s vigyázz arra, mit neked mondandok.“

Morgiane bejelenté asszonyának, s az ezt nyomban követő Aly Baba azonnal
be is bocsáttaték.

„No édes sógorom,“ mond az asszony nyugtalansággal, „mi hirt hoz
férjemről? Vonásiból legalább semmi vigasztalót sem olvasok.“

„Sógorasszony,“ mond Aly Baba, „én nem válaszolhatok elébb, mint mig meg
nem igéri, hogy mig elejétől fogva végig meg nem hallgatott, egy szót
sem szól. Arról a mi történt, mindakettőnk nyugodalma – s javára nézve,
a legnémább hallgatással kell lenni.“

„Oh!“ sohajt a sógorasszony félhangon, „e bevezetés férjem halálát
tudatja velem; de egyuttal által is látom a tőlem kivánt hallgatás
szükségét. Igaz, hogy nagy erőt kell magamon venni, de azért szóljon, és
hallgatni fogok.“

Aly Baba utjának egész folyamatját elbeszélte sógorasszonyának
hazatértéig Kassim holttetemeivel.

„Sógorasszony“ mond végre, „igaz, hogy nagy oka van a szomorkodásra,
annyival inkább, minél kevésbbé várta volna. E balesetről többé nem
tehetni; ha azonban lehet valami, a mi sógorasszonyomat vigasztalhatná,
azt az ajánlást teszem, jőjön hozzám férjhez s igy azon kevés vagyont,
mit Isten juttata, egyesitsük a magáéval, feleségemért kezeskedem, hogy
e miatt épen nem lesz szerelemféltő, s hogy egymással jól fognak
megférni. Tetszik ajánlásom, ugy legelébb is azon kell lennünk,
elhitetni, hogy bátyám természeti halállal halt volna meg, – mire nézve,
ugy vélem, bennem s Morgiane rableányában bizhatik.“

Mi jobbat tehetett volna Kassim özvegye, mint Aly Baba ajánlását
elfogadni? Első férje halálával reá maradt vagyon mellett egy másik
férjet kapott, ki gazdagabb vala, s még gazdagabbá lehete. Ezért az
ajánlást épen nem veté meg, hanem inkább okos vigasztalásnak tekinté.
Letörülvén beszédközben megeredt könyei árját, s elnyomván ama
fülhasogató jajgatást, melyet az asszonyok férjök halálánál tenni
szoktak, eléggé bebizonyitá Aly Babának, hogy ajánlását elfogadja.

Ily állapotban hagyá el Aly Baba Kassim özvegyét, s meghagyván
Morgianénak szerepe jól vivését, szamarával haza tért.

Morgiane is azonnal elment egy szomszéd gyógyszerárushoz. Kopogtatván a
boltajtón, kinyitották azt, s ő egy bizonyos orvosságot kére, mely
veszedelmes nyavalyákban igen használatos vala. A gyógyszerárus ád neki
a letett pénzért, s kérdi, ki beteg ura házában?

„Óh!“ felel mély sohajtással, „maga Kassim, az én jó uram! betegségéből
nem okulhatni, sem beszél, sem eszik.“

E szavakkal elviszi az orvosságot, melynek Kassim igaz hogy már hasznát
nem vehette.

Következő nap Morgiane ismét a gyógyszerárushoz mene, s könyes szemmel
kére tőle egy essentiát, melyet betegeknek csak végső életveszélyben
szoktak adni.

„Oh!“ monda mély szomorusággal, midőn azt a gyógyszerárus kezéből
kivenné, „én nagyon tartok attól, hogy e szer szintoly sikeretlen marad
mind az elébbi! Oh, mily jó urat vesztek én!“

Minthogy pedig más részről Aly Babát s feleségét, egész nap látták
szomoru ábrázattal ki s be lótni-futni Kassim házánál, épen nem
csudálkoztak, midőn estve Kassim feleségének, de kivált Morgiane
jajgatásait hallották, mi által Kassim halálát jelenték.

Következő reggel igen korán, még midőn csak a hajnal virrada, elindula
Morgiane, ki tudta, hogy a piaczon egy öreg becsületes csizmafoldozó
van, ki a többinél jóval előbb nyitja ki boltját, s felkeresé ezt. Első
köszöntésre és megszólitásra egy aranyat nyoma markába.

A foldozó, ki az egész városban Baba Mustafa név alatt ismerteték, s
egyuttal igen vidám természetü s tréfás elméjü vala, megnézé a
pénzdarabot, s észrevévén, hogy arany, mondá: „szép foglaló; mi tetszik?
én mindenre kész vagyok.“

„Baba Mustafa,“ mond Morgiane hozzá, „hozza magával minden eszközét, a
mi foldozásra szükséges; mind az által oly feltétellel, hogy ez s ez
helyre érve, beköthessem szemét.

E szavaknál Baba Mustafa egy kevéssé vonakodék.

„Talán“ ugymond, „ott olyas valamit kell végeznem, a mi a jó
lelkiismeret és becsület ellen van?“

„Isten mentsen,“ mond Morgiane, egy másik aranyat nyomva markába, semmi
olyat sem kivánok, a mit minden tisztességgel meg ne tehetne. Csak jőjön
s ne féljen semmitől.“

Baba Mustafa elmene, s Morgiane, minekutána a kijegyzett helyen egy
zsebkendővel beköté szemét, elhalt gazdája házába vezeté, s a zsebkendőt
csak a szobában vevé le, a hol a holt négy részeit összeillesztette
volt. Levévén szeméről a kendőt, mondá neki: „Baba Mustafa, azért
vezetém ide, hogy e négy részt összevarja. Azért csak rajta, s ha
elvégezte, még egy aranyat adok.“

Készen levén munkájával Baba Mustafa, Morgiane ugyanazon szobában beköté
szemeit ismét, s minekutána az igért harmadik aranyat is odaadta neki, s
hallgatásra intette volna, visszavezeté odáig, a hol jövetkor bekötötte
szemét, s itt levéve a kendőt, haza küldé, utána nézvén, mig csak
lehete, nehogy kiváncsiságból talán meglesse őt.

Morgiane vizet melegite Kassim teste mosására. Igy tehát a belépő Aly
Baba megmoshatá, tömjénnel megfüstölheté, s a szokott szertartással a
halotti ruhába takarhatá. Egyuttal az asztalos a koporsót, melyet Aly
Baba rendele, elhozá.

Nehogy pedig ez valahogy észrevegyen valamit, Morgiane a koporsót az
ajtónál átvevé, s minekutána azt kifizeté s elküldé, Aly Babával a
holtat koporsóba tevé. Mihelyt Aly Baba a koporsó fedelét rászegezte, a
mecsetbe mene jelenteni, hogy minden készen van az eltemetésre. A
halott-mosásra rendelt mecsetbeli emberek kinálkozának e munkára; de ő
nekik azt felelte, hogy az már elvégeztetett.

Alig tére vissza Morgiane, midőn az imám a mecsetnek többi szolgáival
visszatére. Négy szomszéd vállára vevé a koporsót, igy vivé a folyvást
imádkozó imám után a temetőbe. Morgiane, mint a megholtnak rableánya,
könyezve s hajadon követé azt keservesen jajgatva, mellét verve s haját
tépve. Őt követék Aly Baba s több szomszéd, kik időről időre sorjában
felváltogaták a többit a koporsóvitelben, mig végre a temetőbe rtek.

Kassim felesége otthon marada, hogy szomorkodhassék s jajgathasson
fennszóval a szomszéd asszonyok társaságában, kik ősi szokásból
temetésközben összegyülének, és siránkozásukat az özvegyével egyesitve,
az egész környéket szomorusággal tölték be.

Ily móddal palástolák el Kassim szomoru végét Aly Baba, hitvese, Kassim
özvegye és Morgiane még pedig oly elővigyázva, hogy nemcsak meg nem
tudta, de még csak nem is gyanitá senki is a városban.

Kassim eltemetése utáni harmad-negyed napra Aly Baba kevés butorát, s a
haramják kincsbarlangjából vett pénzét éjente bátyja özvegyének házába
viteté, hogy ezután ott lakjék, miáltal összekelését sógorasszonyával
tevé közhirré. Minthogy e nemü házasodások ottan nem szokatlanok, senki
sem is csodálkozék azon.

Kassim boltját Aly Baba egyik fiának, – ki egy idő előtt egyik-másik
nagykereskedőnél végzé el tanulását, s a ki magaviseletéről mindig
legjobb bizonyságot adá, – oly igérettel bizta kezére, hogy, ha folyvást
jól viselendi magát, idővel állapotjához képest jól fogja megházasitani.

Hadd örüljön most Aly Baba kezdődő szerencséjének, mi a negyven
haramiáról szólunk. Ezek a meghatározott idő mulva visszatérének erdős
buvóhelyükre; de mily nagy vala csodálkozásuk, midőn Kassim testét nem
lelnék, mely még inkább nevekedék, midőn aranyzsákjaik kevesedését
észrevennék.

„Fel vagyunk fedezve s elvesztünk, ha itt különösen nem vigyázunk
magunkra. S ha idején nem fogunk sikeres ellenszerekhez, lassankint igen
sokat fogunk veszteni ama kincsekből, melyeket eldődeink s mi oly
fáradságosan szerzénk össze. A vallott kárból csak az sül ki, hogy az
elfogott tolvaj az ajtó kinyitásának titkát tudta, s hogy mi szerencsére
épen akkor érénk oda midőn ő ki akara menni. De e dologról még egy
másiknak is kell tudni, minek a holttest elvitetése s kincsünk
kevesedése szembetünő bizonyságok. S nem lévén hihető, hogy két
személynél több tudná e titkot, szükséges, hogy minekutána megöltük az
elsőt, a másikat is takaritsuk el az utból. Mit mondtok ehhez, derék
legények, nem ugyanazt vélitek ti is?“

A harambasa ajánlatát mindnyájan oly okosnak nyilatkoztaták, hogy
helyben is hagyák, s megegyezének előlegesen minden egyéb dologgal
felhagyni, csupán ezután járni s vele elébb fel sem is hagyni, mig czélt
nem értek.

„Bátorságtok s vitézségtektől valóban nem is vártam kevesebbet,“
folytatá most a harambasa, „mindenekelőtt azonban egyik közületek, ki
bátor, ügyes és találós, fegyver nélkül, s idegen utas köntösében menjen
be a városba, s ott egész ügyességét annak kieszközlésére forditsa, nem
beszélnek-e annak rendes haláláról, kit mi érdeme szerint végezénk ki,
továbbá ki volt az, s mely házban lakott. Ezt szükséges mindenek előtt
tudnunk, nehogy olyat tegyünk, a mit valaha megbánhatnánk, vagy mi által
fel is fedeznők magunkat oly országban, melyben ily régóta meg nem
ismerének bennünket, mint önjavunk végett ezután is kell lennünk.
Azonban, hogy az, ki e küldetést átveendi, serkentessék, s egyuttal
elijesztessék attól, hogy az igaz hir helyett hamissal csaljon meg,
miáltal mindnyájunkra veszedelem hárulhatna, azt kérdem, nem tartjátok-e
igazságosnak, hogy ezen esetben a halálos büntetésnek vesse magát
alája.“

El sem várván a többinek véleményét, mond a haramiák egyike: „Én alája
vetem magam e feltételnek, s becsületemnek tartom, hogy e küldetés
átvételével életemet koczkáztathatom. Ha nem találna is elsülni,
legalább elhiszitek, hogy társaságunk közjavára sem jó szándékom, sem
bátorságom nem hiányzott.“

E haramja a harámbasától s czinkosaitól a legnagyobb dicséretekkel
halmozva, ugy átruházkodék, hogy senki sem tarthatá annak, a mi
valósággal vala. Elindulásra az éjt választá, s oly jól, hogy épen
hajnalhasadtakor ért a városba. Egész a nagy piaczig halada előre, hol
csak egy boltot talált még nyitva, t. i. Baba Mustafaét.

Baba Mustafa széken ülve, kaptát tarta kezében, s épen munkájához akara
fogni. A haramia jó reggelt kivánva szólitá meg, s látván ősz korát, még
hozzá tevé: „Jó öreg, igen korán fog a munkához; lehetetlen hogy ily
idős korában még elegendőt láthasson, s ha még világosabb volna is,
kétkedem, hogy szeme elegendő éles volna még a foltozásra.“

„Akárki legyen, mond Baba Mustafa, „de engem alkalmasint nem ismer.
Bármi vén vagyok is, szemem mindamellett még igen jó, s nem fog többé
kételkedni rajta, ha azt mondom, hogy még nem igen régen oly helyen
varrtam össze egy holtat, hol semmivel sem volt világosabb, mint most
itt.“

A haramja rendkivül örüle, hogy beérkeztekor mindjárt oly emberhez
folyamodék, ki eléggé megelőzőleg nem is kérdeztetve, önmagától mondaná
meg azt, a miért ő tulajdonképen jöve.

„Egy holtat?“ kérdé csodálkozva, s hogy beszédre vehesse, még hozzátevé:
„Minek egy holtat összefoldani? Talán azt akará mondani, a lepelt,
melybe a halott be volt burkolva.“

„Nem, nem,“ mond Baba Mustafa, „igen jól tudom, mit akarék mondani.
Szeretne kikutatni, de én többet nem mondok.“

A haramjának nem kelle több felvilágositás arról való meggyőződésre,
hogy megtalálta azt, ki miatt küldve vala. Azért egy aranyat véve elő s
azt Baba Mustafa tenyerébe nyomván, monda neki:

„Épen nem szándékom titkába avatkozni, noha bizonyossá tehetem, hogy azt
nem terjeszteném el, ha közlené is velem. Csak arra az egyre kérném,
mondaná meg, hol van azon ház, vagy inkább vezessen odáig, hol a
halottat összevarta.“

„Ha volna is kedvem ebbeli kivánsága teljesitésére, mond Baba Mustafa,
az aranyat akarva neki visszaadni, „meg kell vallanom, hogy nem is
tehetném ezt; – emberségemre hiheti. Oka ennek az, hogy engem egy
bizonyos helyig vezettek, ott szememet beköték, onnan a házba kisérének,
s onnan elvégezvén munkámat, szintazon módon vezettek ismét a bizonyos
helyig vissza. Látja tehát, mily lehetetlen nekem kivánsága
teljesitése.“

„Legalább, mond a haramia ujra, „emlékezni fog azon utról, merre
bekötött szemmel vezeték. Jőjön azért kérem velem: én ugyanazon helyen
fogom szemét bekötni, s mi együtt fogunk menni azon keresztülkasul
csavargásokon, melyekre vissza fog emlékezni, hogy akkor ment; s
minthogy minden fáradság megérdemli jutalmát, imitt van egy második
arany. Jőjön már most, s tegye meg azon szivességet, melyre kértem.“ E
szavakkal ujra egy aranyat nyoma kezébe.

A két arany ingerlé Baba Mustafát. Egy darabig némán szemlélgeté
markában; mintha fontolni akarná, mitevő legyen. Végre kihuzá kebléből
erszényét, abba tevé s mondá a haramiának: „Nem kezeskedhetem, hogy az
akkor tett utra még egészen vissza fogok-e emlékezni; de mivel már
egyszer akarja, isten nevében azon leszek, hogy a mennyire kitelik
tőlem, visszaemlékezhessem rá.“

Ekkor Baba Mustafa a haramjának legnagyobb örömére, s boltját be sem
zárva, melyben ugy sem vala semmi nevezetes veszteni való, a haramját
odáig vezeté, hol Morgiane szemét beköté. Odaérkezve mondá Baba Mustafa:
„Itt köték be szememet, s épen arra valék fordulva arczczal, merre
most.“ A haramja, ki készen tartá zsebkendőjét, beköté vele szemeit, s
részint vezetve, részint vezettetve, mendegéle mellette, mig megálla.

„Ugy vélem“ mond Baba Mustafa, „hogy akkor sem menék tovább.“ S
valósággal Kassim háza előtt vala, melyben most Aly Baba lakott. A
haramja, minekelőtte a kendőt leoldaná szeméről, hirtelen megjegyzé
krétával a ház ajtaját, azután levevé a kendőt, s kérdé, tudja-e, kié az
a ház? Baba Mustafa azt mondá, hogy ő nem tartozik a városnak ezen
osztályához, s igy nem is tudja, kié a ház.

Látván a haramia, hogy Baba Mustafából nem hozhat ki többet, megköszöné
fáradságát, s minekutána vissza hagyá menni boltjába, maga az erdőnek
indult, meggyőződve, hogy ott jól fog fogadtatni.

Kevéssel azután, hogy a haramia és Baba Mustafa elválának, Morgiane
holmi foglalatosságaiban kijöve Aly Baba házából, s midőn ismét
visszatérne, észrevevé a haramiától az ajtóra tett jegyet. Megálla s
figyelmesen vizsgálá.

„Mirevaló e jegy?“ kérdé magában. „Roszat akar valaki gazdámmal, vagy
csak tréfából tevék ide? Azonban akármi czélból tették is, folytatá
tovább „jó az embernek magát minden lehető esetre biztositani.“

Ő is krétát veve tehát elő, s minthogy mindakét oldalt mellette levő két
vagy három ajtó majdnem szintolyan volt, megjegyzé azokat is ugyanazon
helyen, s ugy mene be a házba, hol azonban sem urának, sem asszonyának
nem szóla semmit is.

A haramia ezalatt folytatá utját az erdőbe, s igen korán érkezett meg a
többinél. Megérkezte után elbeszélé küldetésének szerencsés
következését, rendkivül magasztalván azon szerencsét, hogy mindjárt
elején megtalálta azt, kitől megtudá az egész dolgot, melyet tudakolni
vala. Örömmel hallgaták. Erre megszólamlék a harambasa, dicsérte
buzgóságát, s az egész csapathoz fordulva, mondá: „Bajtársim! nincs
veszteni való időnk; induljunk meg fegyveresen, de hogy senki észre ne
vegye, s ha azután gyanuság elháritása végett egyenkint bemenénk a
városba, gyüljetek össze a nagy piaczon, mig tudósitó társunkkal a házat
igyekszem kikémlelni, hogy a szerint intézhessünk legczélirányosb
rendeléseinket.“

A harambasa beszédét hangos helybenhagyással fogadák, s igy hamar készen
valának az utra. Ketten-hármanként indulának el, s minthogy illendő
távolságban maradtak egymástól, gyanugerjesztés nélkül érkezének be a
városba. A harambasa, s az, ki csak azon reggel tére vissza, legutoljára
érkeztek el. Ez a basát azon utczába vezeté, hol Aly Baba házát
megjegyzé krétával, s midőn elérkezett az első ajtóhoz, melyet Morgiane
fejérrel jegyzett, figyelmezteté, hogy ez az. Midőn azonban utjokat,
hogy gyanusokká ne legyenek, késedelem nélkül folytatnák, s a harambasa
észrevenné, hogy a másik ajtón ugyanolyan helyen szintazon jegy vagyon:
figyelmezteté kalauzát, s kérdé: melyik az igazi? A kalauz megzavarodék,
s nem is birt felelni, kivált midőn basástul látná, hogy a következő
négy vagy öt ajtón szintazon jegy van. Esküdve megerősité a basának,
hogy csupán egy ajtót jegyze meg. „Nem tudom,“ mondá tovább, „ki
jegyezhette meg a többit ily hasonlón; de e zavarodásomban meg kell
vallanom, hogy nem birom megismerni a magam által jegyzettet.“

A harambasa, ezuttal megcsalatva, a nagy piaczra mene, hol embereit a
legelsőtől, kit előtalála, tudósitá, hogy ezuttal hiában fáradtak, s
utjok sikeretlen marada, s hogy most nincs mit tenni egyebet, mint közös
menedékhelyökre visszatérni. Ő maga adta a példát, s igy követé őt a
többi azon renddel, melylyel jött.

Összegyülekezvén a csapat az erdőben ismét, széttágolá nekik a harambasa
visszatértök okát. A kalauz azonnal egyetértőleg halálra itéltetett.
Önmaga bünösnek vallá magát, elismervén azt, hogy jobban kellett volna
vigyáznia, s igy eltökélve nyujtá nyakát oda annak, ki fejét testétől
elválasztá.

Minthogy az egész társaság boldogulására igen fontos vala, hogy e rajtok
történt csin boszutlan ne maradjon, egy másik haramia álla elő, ki e
dolog átvehetését mint különös kitüntetést kérte ki. A dolog
megengedtetett. Ő elindul, megfizeti Baba Mustafát, mint az első, s
azután bekötött szemmel Aly Baba házához vezeti. Ő azt azonnal egy nem
annyira szembetünő helyen veressel jegyzé, azt vélve, hogy ez által
annál könnyebben ismeri ki a fehéren jegyzettek közül.

De nemsokára ezután Morgiane ismét kimene a házból, épen ugy, mint az
elébbi napon, s hazajövet éles szeme felfödözé a veres jegyet. Ugyanugy
tanakodék, mint elébb, s e jegyet is szintazon helyre ráirá a szomszéd
ajtókra veressel.

A haramia visszatérte után az erdőbe előrevigyázását az egész csapat
előtt csalhatatlannak hiresztelé, ugy hogy a megjegyzett házat már nem
lehet eltéveszteni. A harambasa s emberei vele együtt hitték, hogy a
dolognak most bizonyosan el kell sülni. Azért szintazon rendben s azon
vigyázattal, mint azelőtt, és szintugy fegyverkezve is, a városba
lopózának a feltett gonosz szándék végrehajtására, s a harambasa
mindjárt bejövet mene Aly Baba utczájába a haramiával, de szint azon
akadályokra talált, mint először. A harambasa ezért haragra lobbant, s a
haramia szintugy megzavarodék, mint az első.

Igy tehát kénytelen vala a harambasa embereivel még az nap
visszavonulni, még pedig szint oly elégedetlenül, mint előttevaló napon.
A haramia, mint ezen isméti csalódásnak oka, hasonlólag megnyeré
büntetését, melynek önként alája veté magát.

A harambasa, ki csapatját két derék emberrel látá megfogyni, attól félt,
hogy a csapat még inkább megkevesedhetnék, ha Aly Baba háza utáni
kémlelődésekben másokra bizza magát ezután is. Példájokból kitanulta,
hogy inkább alkalmasak vakmerő erőszakoskodásokra, mint olyas dolgokra,
hol ravaszsággal kell diadalmaskodni az akadályon. Ezért maga indula el
a városba, s Baba Mustafától vezetve, ki neki szintazon szolgálatokat
tevé, mint csapatja elébbi két követének, nem vesződött Aly Baba házának
bélyegzésével, hanem azt jól megnézte, nemcsak figyelmes
szemlélgetéssel, hanem több izben fel s alá is mene előtte, ugy hogy már
sehogy sem hibázhatá el.

Most a harambasa megelégedve utjával, s mindenről a mit kivána,
tudósitva, visszatért az erdőbe, s midőn a sziklabarlangba, hol a
haramiacsapat várta, belépne, monda nekik: „Bajtársaim, már most semmi
sem gátol, a rajtunk ejtett károsodást tökéletesen megboszulni; mert én
valóban ismerem azon bünös házát, kire a boszunak esnie kell. Utközben
gondolkodtam róla, hogyan kelljen ezt végrehajtani, ugy hogy
buvóhelyünkről, annál inkább pedig kincsünkről meg ne tudjon senki
semmit is; mert ez azon czél, melyet munkálkodásunk közben szemmel kell
tartanunk, különben az elébb árthatna, mint használna. Hogy e czélt
elérhessük“ folytatá a harambasa tovább, „a következőt gondoltam ki,
melynél előre megmondom, ha elbeszélvén, valamelyiknek még jobb
gondolatja találna támadni, azt közölje velünk.“

Most megmagyarázá nékiek, miként szándékozik azt végrehajtani, s
minekutána mindnyájan helybenhagyák, parancsolá nekik a szomszéd
falukba, helységekbe és városokba széledni, s tizenkilencz öszvért, egy
teli s harminczhét üres olajos tömlőt olajszállitásra venni.

Egy pár nap alatt mindent összeszerzének a haramiák. Minthogy az üres
tömlők szája az ő czéljára egy kevéssé szűkek valának, kevéssé nagyobbra
fejteté, s minekutána mindenikbe belebuvatott emberei közül egyet-egyet
a szükséges fegyverekkel, s lélekzés végett csak egy hasitást hagyván
nyitva: beköté ugy, mintha olaj lett volna bennök, s hogy még inkább
csalja a szemet, kivülről a teli tömlőből vett olajjal kené meg.

El lévén az egész dolog rendelve, s a tömlőkben rejtező harminczhét
haramia a teli olajos tömlővel együtt fel lévén az öszvérekre rakva, a
harambasa, mint vezérök, meghatározott órakor a város felé indult, s
kivánsága szerint épen alkonykor, napnyugta után valami egy órával
érkezett oda, hol egyenesen Aly Baba házának tartott, hogy ott
kopogtatván, a házi gazdától maga s öszvérei számára szállást kérjen.
Kopogtatásra nem vala szükség, mert Aly Baba épen esti fris levegőt
szivni álla az ajtóban. Azonnal megállitá öszvéreit, s Aly Babához
fordulva mondá: „Uram, én az olajt itt igen messziről hozom, hogy holnap
a piaczon eladhassam, s ily későn már nem tudok hol keresni szállást. Ha
talán nincs terhére, tegye meg azon szivességet, s fogadjon ez éjszakára
házába; én nagy köszönettel fogok érte tartozni.“

Noha Aly Baba a most vele beszélő embert már látta, sőt beszélni is
hallotta az erdőben, még sem ismerheté meg ezen olajárús álarczában ama
negyven haramia basáját.

„Isten hozta“ mondá hozzá, „jőjön be.“ S ezzel kitért, hogy öszvéreivel
be mehessen. Egyuttal Aly Baba rabszolgájának is megparancsolá, hogy
mihelyt az öszvérek le lesznek rakodva, ólba vezesse, s szénával s
árpával jól tartsa. Még pedig a konyhába is fáradott Morgianénak
megparancsolni, hogy az ujonnan érkezett vendégnek jó vacsorát
készitsen, s számára egyik szobában ágyat vessen.

Aly Baba vendégének legillendőbb fogadtatásában még tovább mene. Látván
t. i. hogy a harambasa öszvéreit leterhelvén, melyek parancsolatja
szerint az ólba vezettettek, helyet keres ég alatt hálhatni, odamene
hozzá, s megfogta kezét, hogy a terembe vezesse, hol fogadni szokta
rendesen a látogatásokat, értésére adván, hogy ő nem engedi az udvaron
hálni. A harambasa mindazonáltal nagyon vonakodott, azzal mentegetvén
magát, hogy nem igen szeretne alkalmatlankodni, de igazán csak azért,
hogy feltett szándékában annál könnyebben munkálkodhassék s csak biztos
kérésére s tisztességes unszolására Aly Babának engede végre.

Aly Baba azt, ki élte után leselkedék, nemcsak addig mulatá, mig
Morgiane feltálalá neki a vacsorát, hanem még azután is folyvást beszéle
vele mindenféle tárgyakról, melyekkel kedvében gondola járni, s csak
akkor hagyá el, midőn a vacsorát, melylyel vendégelé, elköltötte.

„Most szabad tetszésedre bizok mindent“ folytatá, „csak mondanod kell, a
mit kivánsz, házamban minden készen áll szolgálatodra.“

A harambasa együtt kelt fel Aly Babával, s az ajtóig kiséré. Mig Aly
Baba a konyhába mene beszélni Morgianéval, amaz az udvarra mene azon
ürügy alatt, hogy öszvérei után akar nézni az ólba.

Aly Baba ujra ajánlván Morgianénak eme vendég jó gondviselését, s hogy
semmiben sem szükölködjék, még hozzá tevé: „Morgiane, egyuttal még azt
is akarám mondani, hogy holnap hajnalban fürdőbe akarok menni. Azért
készitsd elő fürdőruhámat, add által Abdallahnak – igy hivták t. i.
rabszolgáját – s nekem készits huslevet, hogy fürdés után magamhoz
vehessem.“

Ezen parancsok után lefeküvék.

A harambasa pedig az ólból kijövet, meghagyá embereinek mit tegyenek. Az
első tömlőnél kezdve az utolsóig mindeniknek mondá:

„Ha hálószobámból apró kövecseket dobálok le, a nálatok levő kis késsel
hasitsátok fel a tömlőt, s bújatok ki, én azonnal nálatok termek.“

Az érintett kés e végre különösen meg vala élesitve s hegyesitve.

Ez meglévén, visszamene, s a mint a konyhaajtónál elmene, Morgiane egy
gyertyát veve, s a neki szánt szobába kiséré, hol, megkérdezvén, nincs-e
még valamire szüksége, magára hagyá. Hogy gyanut ne gerjeszszen,
nemsokára eloltá a gyertyavilágot, s egészen felöltözve fekvék le, hogy
első álma után megint felkelhessen.

Morgiane nem felejtkezék meg Aly Baba parancsairól. Előkészité s
általadá a fürdőruhát Abdallahnak, ki még fenn vala, s a huslevet tüzhöz
tevé. Midőn ezt lehabozná, hirtelen elalvék mécse. Épen kifogyott volt
olaja, s véletlenségből még gyertya sem vala a háznál. Mit tegyen már
most? Hogy a habot leszedhesse, szükségképen kelle neki világosan látni.
Szorultságát Abdallahval közlé.

„Erről igaz nehéz tenni“ mond Abdallah; „azonban eredj az udvarra s végy
az olajos tömlők egyikéből.“

Morgiane megköszöné Abdallahnak e tanácsot, s mig ez Aly Baba szobája
elejébe fekvék, hogy fürdőbe kisérje, amaz az olajos kantával az udvarra
mene. Közeledvén egyik legközelebb eső tömlőhöz, suttogva kérdé tőle a
benne levő haramja: „Már ideje van?“

Noha a haramja igen csendesen beszéle, mégis megdöbbene Morgiane e
szózaton, annyival inkább, minthogy a harambasa, mihelyt öszvérei terhét
leraká, nem csak e tömlőt, hanem valamennyi többit is kinyitá, hogy az
amugy kellemetlen helyezetü s csak nehezen lélekezhető embereinek fris
levegőt adjon.

Akármely más rableány, Morgianén kivül – noha ez is nagyon megdöbbene,
hogy tömlőben, melyből olajt véle csapolni, emberre talál – lármát ütött
volna, melynek sok lehete következése. De Morgiane ilyenkor tudott magán
segitni. Mindjárt észrevevé, mily fontos itt a dolognak titokban
tartása, mi nagy veszedelemben forog Aly Baba, családja s ő maga, s mily
szükséges itt a lehetségig hamar tenni a dologról lárma nélkül, s
találós elméje hamar nyujta neki segédeszközt. Azonnal el vala tökélve,
s minden félelem nélkül szinlelvén a harambasát a kérdésre válaszola e
szavakkal: „Még nem, de nem sokára!“ Ezután a másik tömlőhöz siete. Itt
is azon kérdést hallá, s igy végig az utósóig, mely tele vala olajjal, s
minden kérdésre ugyanazon feleletet adá mindig.

Ez által Morgiane megtudá, hogy gazdája Aly Baba nem – mint hitte –
olajárust, hanem harminczkét haramját s annak kereskedő szerepét játszó
basáját fogadta vendégszeretőleg házába. Ő tehát hamar megtölté kannáját
olajjal az utósó tömlőből. Erre a konyhába tére vissza, hol előbb a
mécsbe önte olajt s azt meggyujtá, azután nagy üstöt véve, azzal az
udvarba mene, s a tömlőből megtölté olajjal. Azután ismét vissza vivé,
tűzre tevé, s alatta hasábokkal tüzele, mivel, minél elébb kezde forrni
az olaj, annál előbb hajthatá végre a ház közös javára halasztást nem
szenvedő tervét. Végre forrni kezde az olaj. Most levevé a tüzről, s
mindenik tömlőbe annyi forró olajat önte, a mennyi elegendő vala a benne
lévő haramja megfojtására, a mi valósággal meg is történt.

Miután Morgiane ezen bátorságához illő cselekedetet szintoly csendesen
végre is hajtá, a mint azt feltevé, visszatére, az üres üsttel a
konyhába, s bezárá azt. Azután eloltá a nagy tüzet, s csak a
husléfőzésre valót hagyá meg. Végre a mécset is eloltá, s egész
csendességben marada, oly feltétellel, hogy elébb nem fekszik le, mig
egy az udvarra szolgáló konyhaablakból a mennyire az éj setétsége
engedé, meg nem látja, mi történik.

Morgiane még nem várakozott egy negyedóráig, midőn a harambasa
fölserkene. Felkel, kinyitja az ablakot, körülnéz, s nem látván többé
sehol is világot, hanem az egész házban a legnagyobb csendességet, jelt
ada, ledobálván apró kövecseket, melyek közül néhány a tömlőkre esett,
mint azt hallhatá a hangból. Figyel, de nem vesz észre semmit is, a
miből gyanithatná emberei mozdulását. Ez nyugtalanitja, ő másod s harmad
izben is dobál lefelé apró köveket, ezek a tömlőkre hullnak, de egyik
haramja sem mozdul. Ennek okát sehogysem foghatván meg, nyugtalanul, de
a lehetségig csendesen, az udvarra megy, közeledik az első tömlőhöz, s
midőn épen kérdeni akarja a haramját, alszik-e, forró olaj s perkelt
szagot érez a tömlőből kijönni, miből gyanitá, hogy terve, Aly Babát
megölni, házát kirabolni, s a társaságtól elorozott aranyat a lehetségig
visszavenni, füstbe ment. Innen a második tömlőhöz megy, s igy végig, s
csak azt látja, hogy embereit mind ugyanazon veszély éré. Az olajnak
megfogyása a teli tömlőben egyébiránt megmutatá neki, mi módon
fosztatott meg reménylett segedelmétől. Kétségbe esve ily balul sikerült
szándékán, keresztül ronta az udvarról Aly Baba kertjébe vezető ajtón, s
által ugrálván a közfalakat, egyik kertből a másikba szökött.

Nem hallván Morgiane semmi zörejt is többé, s egy darab ideig várva még
a harambasát sem látná előjönni többé, nem kétkedék tovább, mire
határozta légyen magát, minthogy a ház ajtaja kétszeresen vala bezárva.
Megelégedve, s örvendve, hogy az egész ház megmentése oly jól sikerült,
végre lefeküvék s elaludt.

Aly Baba azonban fölkele hajnalban, s rabszolgája kiséretében fürdőbe
mene, legkisebbet sem tudván azon szörnyü történetről, mely éjente
házában történt, mert Morgiane nem tartá tanácsosnak felkölteni, mivel a
veszély órájában nem vala vesztenivaló ideje, s elmulván az, nem látá
czélirányosnak nyugalma háborgatását.

Midőn Aly Baba a fürdőből visszatére szobájába, már a nap is felkelt.
Csodálkozék, hogy az olajos tömlők még elébbi helyökön feküsznek, s hogy
a kereskedő még nem vitte öszvérein a vásárra, s ezért megkérdé
Morgianet, ki neki az ajtót nyitá, s szántszándékkal hagya mindent
elébbi állapotjában, hogy tökéletesen láthassa, s annál jobban
megfoghassa, mit teve élete megmentésére.

„Édes jó gazdám!“ mond Morgiane, „Isten tartsa meg háznépestül! A mit
tudni kiván, annál jobban fogja látni, ha azt megnézte, a mit mutatni
akarok. Azért csak jőjön velem.“

Aly Baba követé Morgianet. Mihelyt ez az ajtót bezárá, az első tömlőhöz
vezeté, mondván: „Nézzen belé e tömlőbe, s jól vigyázzon, olaj van-e
benne!“

Aly Baba belé néze, s midőn benne egy férfiút venne észre, nagyot
rikoltva ijedten tántorga vissza.

„Ne féljen,“ mond Morgiane, „ezen ember itt nem fogja bántani; sokat
tehete már ugyan, de ezentul sem nekünk sem másnak nem fog tehetni
semmit is; ő meg van halva.“

„Morgiane“ mond Aly Baba, „mit jelent ez, a mit itt mutatsz? fejtsd meg
előttem.“

„Meg fogom fejteni“ mond Morgiane, „de elébb mérsékelje csodálkozását, s
ne tegye figyelmessé a szomszédokat oly tárgyra, melyet önnön java miatt
kell titokban tartani. Azonban nézze meg előbb a többi tömlőt is.“

Aly Baba sorjában belénéze a többi tömlőbe is, az utósóig, melyben ugyan
olaj, de szemlátomást kevesült, volt. Ezután meredve s mozdulatlan álla
meg, hol a tömlőkre, hol Morgianéra tekinte, egy szót sem szólva, oly
nagy vala csodálkozása. Végre mintegy ujra nyervén a beszéd tehetségét,
kérdé: „De hát a kereskedő mivé lett?“

„A kereskedő“ mond Morgiane, „csak olyan kereskedő mint én. Megmondom
hogy ki ő, s mivé leve. Jobb lesz azonban az egész történetet a szobában
hallania, mert még épen ideje van, hogy a fürdés után egészsége kedvéért
jó huslevet vegyen magához.“

Mig Aly Baba szobájába mene, Morgiane a huslevet hozá el a konyháról, s
nyujtá neki által; Aly Baba mindazáltal még minekelőtte magához venné,
mondá:

„Csak kezdd el kiváncsiságomat kielégiteni, s beszéld el e rendes
történetet minden egyes körülményeivel.“

Morgiane engedelmeskedett Aly Babának.

Elvégezvén beszédét, Aly Baba a legnagyobb háladatosságtól áradozva
monda neki:

„Nem akarok elébb meghalni, mig érdemed szerint meg nem jutalmaztalak.
Neked köszönöm életemet, s hogy háladatossagomnak mindjárt előlegesen
adjam jelét, szabaddá teszlek, mig feltett szándékomat valósithatom.
Egyébiránt veled hiszem, hogy nekem e cselt a negyven haramia tevé.
Isten keze mente meg tőlük, s remélem, ezentul is megóvand
gonoszságoktól, fejemről végképen elháritja s a világot e pokolfajzattól
s leskelődéseiktől megszabaditja. Most csak azon kell lennünk, hogy az
emberi nemzet e pestisének holttetemeit sietve s oly titokban temessük
el, hogy sorsukról senki csak legkisebbet se gyanithasson, s ehhez hozzá
is fogok Abdallahval mindjárt.“

Aly Baba kertje hátul magas fáktól környezve, igen hosszú vala.
Rabszolgájával haladék nélkül a fák alá mene, az eltemetendő holtak
számához képest egy hosszu széles gödröt ásni. A porhanyó földet könnyü
vala ásni, s igy rövid idő mulva készen valának. Erre a holtakat kihuzák
a tömlőkből, fegyvereiket félretevék, a holttesteket a kert végére
hurczolák, sorjában a gödörbe rakák, a kivájott földdel befedék, s a
megmaradt földet köröskörül szórák el, hogy a föld ismét oly egyenlővé
leve, mint azelőtt. Aly Baba a tömlőket és fegyvereket szorgalmasan
eldugatá, az öszvéreket pedig, melyekre épen nem vala szüksége, időnként
vásárra küldé rabszolgájával eladatni.

Mig Aly Baba rendeléseit tevé, hogy ki ne tudassék a világ előtt
meggazdagulásának utja s módja, az alatt a harambasa leirhatlan
boszusággal tére vissza az erdőbe, s a leghevesebb indulatossággal
vagyis inkább megzavarodással a dolog balkimenetele végett, anélkül,
hogy utközben elhatározhatta volna magát, mitevő vagy nem tevő legyen
Aly Babára nézve, belépe a barlangba. E zord rejtek magánossága rettentő
lőn előtte.

„Vitéz emberek“ kiálta fel „éjszakázásim, kalandozásim, iparkodásim
társai, hol vagytok? Mit tehetek nélkületek? Hát csak azért gyüjtélek
össze s válogattalak benneteket ki, hogy ily boldogtalan s vitézségteket
gyalázó módon lássalak kimulni egyszerre? Nem fognálak benneteket
annyira siratni, ha mint vitéz férfiak fegyveres kézzel multatok volna
ki. Mikor gyüjthetek ismét össze ily bátor sereget, mint ti valátok? S
ha akarnám is, tehetném-e azt anélkül, hogy ezen temérdek aranyat,
ezüstöt és gazdagságot zsákmányul ne hagyjam annak, ki már egyik
részével is meggazdagodott? Lehetetlen gondomat előbb forditani arra,
mig emennek éltét ki nem oltám. A mit ily hatalmas segédeszközökkel nem
hajthattam végre, azt most magam teszem meg, s ha ekként gondoskodtam
arról, nehogy a kincs ezután is rablásnak legyen kitéve, azon is
leendek, hogy utánam is legyen öröklője s gazdája, s fenntartsa magát s
öregedjék a legkésőbb maradékig.“

Feltevén ezt magában, már tovább nem is aggódék a végrehajtására való
eszközökről. Reményteli csendes lélekkel alvék el s csendesen nyugodott
egész éjszaka.

Következő reggel feltétele szerint igen korán felkele, csinosan
felöltözködék, s a városba mene, hol egy vendégfogadóban megszálla. Azt
várván, hogy az, a mi Baba házában történt, figyelmet gerjeszthete;
beszédközben kérdé a fogadóst, mi ujság van a városban? mire a fogadós
akármiről beszélhetett volna előbb, mint arról, a mit ez tudni kivána.
Ebből azt következteté, hogy Aly Baba csak azért tartja a dolgot
titokban, mivel nem akarja, hogy köztudomásra jőjön a kincsnek közelléte
s a hozzájuthatási eszközök, s mivel jól tudja, hogy csupán ezért
leskelődnek élte után. Ez még inkább ingerlé, hogy szintoly titkos modon
szabaduljon meg tőle.

A harambasa lovat szerze, melyet a végre használt, hogy többnemü gazdag
selyemszöveteket és finom fátyolokat hordjon lakásába, többször utazván
az erdőbe a szükséges elővigyázattal, nehogy a hely, honnan hozza,
felfödöztessék. Elegendőt hordván portékáiból rakásra, boltot bérle,
belé költözködék áruival, s szépen kicsinositá. Vele átellenben vala
Kassim azelőtti boltja melyet most rövid idő óta Aly Baba fia birt.

A harambasa Kodjah Husszain álnév alatt, mint uj jövevény kereskedő,
szomszédi iránt szokás szerint minden kitelhető udvarisággal
viseltetett. Minthogy azonban Aly Baba fia még fiatal, jó nevelésü s
elmés vala, s minthogy vele többször vala alkalma beszélni, mint a többi
kereskedővel, rövid időn barátságot kötött vele. Társaságát még inkább
keresé, midőn letelepedése után nehány nap mulva ráismert Aly Babára, ki
szokása szerint fiát jöve látogatni, s elmenvén, megtudta Husszain, hogy
Baba barátjának atyja. Most sziveskedésit kettőzteté iránta, ölelgeté,
kis ajándékokkal kedveskedék, sőt meg is vendégelé, s több izben elhivá
ebédre.

Aly Baba fia Kodjah Husszainnak nem akara ennyi szivességeért adós
maradni, anélkül, hogy kölcsönös szivességgel viseltessék iránta. Szük
szállása azonban nem vala eléggé alkalmas, hogy kivánsága szerint
vendégelhette volna meg. Ezért egykor Aly Baba atyjával értekezett e
felől, s mondá, hogy nem igen volna illendő, ha tovább is nem mutatna
Kodjah Husszainnak sziveskedésiért köszönetét.

Aly Baba szivesen magára vállalá a megvendégelést.

„Fiam“ igy szóla „holnap péntek van. Minthogy e napon nagykereskedők,
mint Kodjah Husszain, s te magad is zárva tartják boltjaikat, menj vele
délután sétálni, s ugy intézd dolgodat, hogy visszajövet házam felé
vezesd, s behídd. Jobb a dolgot igy intézni, mint őt annak rendi szerint
meghíni. Én meghagyom Morgianenak, hogy a vacsorával készen tartsa
magát.“

Péntek délután Aly Baba fia és Husszain a rendelt helyen találkozván,
kisétálának együtt Visszamenet Aly Baba fia Husszaint atyja utczájába
vezeté, s midőn a házajtó előtt valának, megálla, kopogtata s mondá: „Ez
az atyám háza, ki irántam mutatott barátságának hallására meghagyá
nekem, hogy méltassa ismeretsége szerencséjére. Kérem azért, halmozza
eddig irántam mutatott szivességeit még ez egygyel is.“

Noha most Kodjah Husszain elérte czélját, mely után törekvék, hogy t. i.
Aly Baba házába bejárhatott, hogy őt megölhesse, tulajdon élte
koczkáztatása nélkül, udvariságból mégis vonakodott, s bucsuvételt
szinlett; de mivel Aly Baba rabszolgája épen nyitá az ajtót,
tisztességgel fogta kézen a fiu, előre mene, s mintegy kényszerité a
belépésre.

Aly Baba Kodjah Husszaint jól, s minden kitelhető szivességgel fogadá.
Megköszöné fia iránti sziveskedésit. „A köszönet, melylyel ezért
tartozik, s melylyel magam is köteles vagyok,“ folytatá „annyival
nagyobb, hogy ő még világismeret nélküli fiatalember, kinek idomitásában
oly szivesen veszen munkás részt.“

Kodjah Husszain Aly Baba udvariasságait hasonlókkal viszonzá, bizonyossá
tévén, hogyha mindjárt nem bir is még fia öreg emberek tapasztalásával,
esze mégis igen szép s számos emberek tapasztalását pótolja ki.

Némely más érdektelen tárgyakról folyt rövid beszélgetés után Husszain
el akara bucsuzni; de Aly Baba nem engedé elmenni.

„Uram!“ mond hozzá „hova akar menni? Kérem, tiszteljen meg jelenlétével
egy kis vacsorán. Ez igaz, nem oly fényes, mint illenék, mindazáltal
bármilyen legyen is, reménylem, hogy szintoly jól veendi, mint én adom.“

„Aly Baba uram,“ felel Kodjah Husszain, „jó szándékáról tökéletesen meg
vagyok győződve, s midőn azt kérem, ne vegye rosz néven, ha ajánlását el
nem fogadva távozom el; egyuttal arra is kérem, higye el, hogy ez sem
megvetésből, sem udvariatlanságból nem történik, hanem mivel ehhez
különös okom van, melyet maga is helybenhagyna, ha tudná.“

„S minő ok lehet ez? – igy vága szavába Aly Baba; – szabad volna azt
tudakolni?“

„Megmondhatom“ mond Kodjah Husszain, „azért, mivel sem hust, sem másnemü
vastag ételt nem eszem, ha só van benne. Ebből maga is láthatja, minő
szerepet játszanám asztalánál.“

„Ha csak ez az oka“, mond Aly Baba sürgetőbben, ugy ez bizonyára meg nem
foszt ama szerencsétől, hogy ma estve asztalomnál láthassam, ha csak más
valami dolga nincs. Először házi kenyerem sótalan; s a mi hust,
főzeléket s leveket illeti, kezeskedem, hogy a mit elébe adnak, abban
szinte nem lesz só, azonnal ki is adom a szükséges parancsokat. Legyen
tehát egy kevés várakozással, én azonnal itt leszek ismét.“

Aly Baba a konyhába siete, s megparancsolá Morgianénak, hogy az asztalra
adandó hust ne sózza meg, s a rendelt mellékételekhez készitsen még
nehányat, de só nélkül.

Morgiane, ki épen tálalni akara, nem tartóztathatá magát, hogy ez uj
parancsolat miatt ki ne jelentse elégedetlenségét Aly Babának.

„Ki azon agyafurt“ kérdé, „ki sót nem akar enni? Ha a vacsorát későbben
adom be, már nem lesz olyan jó.“

„Csak ne zsémbelődjél Morgiane,“ mond erre Aly Baba, „az egy igen derék
ember, s te csak tedd a mit mondok.“

Morgiane engede, de kedvetlenül. Ismerni vágyott azon embert, ki sót nem
eszik. Midőn készen vala, s Abdallah megterité az asztalt, segité neki
az étkeket behordani. Rátekintvén Husszainra, minden álköntöse daczára
is megismerte benne a harambasát, s midőn figyelmesen vizsgálná,
észrevevé, hogy köntöse alatt gyilkot hord.

„Már nem csodálkozom,“ mond magában, „hogy e gazember nem akar sót enni
gazdámmal; ő legesküdtebb ellensége, s meg akarja ölni, de hiszen erről
majd teszek én.“

Mihelyt Morgiane Abdallahval betálalt, az evés alatti időt egyik
legvakmerőbb tettének előkészületeire forditá, s épen elvégzé vala,
midőn Abdallah jelentené a gyümölcsök beadásának időpontját. Ő a
gyümölcsöket előkészité, s feladá, mihelyt Abdallah az asztalt leszedé.
Erre Aly Baba mellé egy kis asztalkát teve borral és három csészével, s
kijövet, magával voná Abdallaht, mintha vele vacsorálni, s gazdáját
szokás szerint kényére akarná hagyni, hogy vendégével mulatva, az időt
kellemesen tölthesse, s poharazhasson vele.

Ezt vélé Husszain, vagyis inkább az álszerepű harambasa, legalkalmasb
időpontnak Aly Baba meggyilkolására.

„Most én,“ igy szóla magában, „az apát fiastul leitatom. A fiu, ki
éltének szivesen kegyelmezek, nem fog akadályozni, gyilkomat apja
szivébe döfnöm, s én azután, mig a szakácsleány s a rabszolga a
konyhában esznek, vagy talán szenderegnek, elillanok a kertajtón, mint
már egyszer tevém.“

De Morgiane, ki a hamis Kodjah Husszain szándékát eltalálta, nem hagya
neki időt gonosz szándéka végrehajtására. Vacsorálás helyett csinos
tánczköntöst ölte magára, ehhez illő fejékességet teve fel, aranyozott
ezüst-övet köte derekára, s erre egy szintén ezüsthüvelyü s markolatu
gyilkot akaszta; azontul pedig szép álarczot köte képére. Ezen
álöltözetben mondá Abdallahnak:

„Abdallah, vedd elő csengetős dobodat, s menjünk be urunk vendégét s fia
barátját ugy mulatni, mint néha urunkat szoktuk.“

Abdallah elővevé a kézi dobot, elkezde rajta játszani, s Morgiane előtt
menve, belépe a terembe. Morgiane utána lépe be, s mélyen meghajtá
magát, még pedig oly kevés erőlködéssel és figyelmet gerjesztő móddal,
mintha engedelmet kérne ügyességének megmutathatasára.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba szólni akar, megszünt dobolni.

„Csak jöszte, Morgiane, jöszte,“ mond Aly Baba, „hadd lassa Husszain,
mit tudsz, s mondja meg azután, mit itel felőle. Legalább, édes ur, nem
fogja gondolni.“ mond Kodjah Husszainhoz fordulva, „hogy e mulatság
adhatása végett nagy költségekbe vertem magamat. Ez nekem mind megvan
házamnál, s látja, hogy csak a rabszolgám, és a főző s kiadó leányom,
kik nekünk e mulatságot teszik. Reménylem, nem lesz unalmára.“

Kodjah Husszain épen nem várta, hogy Aly Baba e mulatságot fogja
következtetni a vacsorára. Félni kezde, hogy a vélt jó alkalomnak nem
fogja hasznát vehetni. Ezen esetre azon reménynyel kecsegteté magát,
hogy talán máskor akadhat, ha tovább is fog az atyával és fiuval
barátkozni. Ezért tehát – ámbár inkább várta volna, ha Aly Baba e
mulatsággal megkimélje, – ugy szineskedék, mintha nagy köszönettel
tartoznék érette, s igen udvarilag tevé bizonyossá, hogy minden, a mi őt
mulattatja, neki is okvetetlenül mulatságára szolgál.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba s Husszain elvégezék beszédjöket, ismét
elkezde dobolni, s tulajdon maga énekele hozzá. Morgiane, ki a
leggyakorlottabb tánczosnénak sem engede semmit is, ugy tánczolt, hogy
akármelyik más, ennél – melyben csupán a vélt Husszain figyelmeze rá
keveset, – sokkal különb társaságban is álmelkodást gerjesztett volna.

Minekutána több tánczot jára meg ugyanazon erővel s kellemmel, végre
kihuzá a tőrt, s ezt kezében tartva, uj tánczot jára, melyben könnyü
mozgásai, bátor ugrásai és csudálatos fordulatai s állásai által szintén
önmagát haladá felül, minthogy a tőrt, hol magától elforditva taszitá,
mintha szurni akarna, hol megint ugy teve, mintha önkeblébe akarná
szurni.

Midőn végre majdnem lélektelenné tánczolá magát, balkézzel kiragadá
Abdallah kezeiből a kézi dobot, s a tőrt jobb kezében tartva, a dobot
homorú lapjával tartá Aly Baba elébe, azon tánczosok s tánczosnék
módjára, kik keresetet űznek mesterségökkel, s igy buzditják adakozásra
a nézőket.

Aly Baba Morgiane csergős dobjába egy aranyat vete. Morgiane erre Aly
Baba fiához fordult, s ez követé atyja példáját. Husszain, látván, hogy
hozzá is el fogna jönni, már előre kihuzá kebléből erszényét, hogy
megajándékozza, s belenyult kezével; midőn Morgiane eddig mutatott
határozottságához s szilárdságához illő bátorsággal oly mélyen döfé
szivébe a gyilkot, hogy attól meghalt.

Aly Baba s fia e rettentő cselekedet miatti ijedelmökben elsikolták
magukat.

„Oh szerencsétlen“ mond Aly Baba, „mit tevél? Engem akarsz tönkre
juttatni családostul?“

„Nem hogy megrontsam“ mond Morgiane, „hanem hogy megmentsem, azért tevém
ezt.“

Erre szétvevé Husszain köntösét, megmutatá urának a tőrt, melylyel az
fel vala fegyverezve, s mondá: „Lám, mi vakmerő ellenséggel vala dolgok,
csak nézzék meg jól, benne az álszerepű olajárusra s a negyven haramia
basájára fognak ismerni. Hát nem ütközének meg abban, hogy sót nem akara
velök enni? Kell-e még több gonosz szándéka bebizonyitására? Nem is
látván, már is éltem a gyanu-perrel, azon pillanattól kezdve, hogy
megtudtam, ez s ez lesz a vendég. Én azután magam is látám, s már most
meg vannak győződve, hogy gyanakodásom nem alaptalan.“

Aly Baba elismervén azon uj köteleztetést, melylyel tartozék neki élte
másodszori megmentéseért, megölelé s mondá:

„Morgiane, én téged szabaddá tévén, megigértem, hogy köszönetemet nem
fogom csak ennyiben hagyni, s hogy nemsokára be is fogom fejezni. E
szempillanat tehát itt van, s én ezennel menyemnek fogadlak.

Ezután fiához fordula s mondá; „Fiam, sokkal engedelmesebbnek tartlak,
hogysem megütköznél azon, ha neked Morgianet minden előbbi kérdés nélkül
feleségül adom. Te neki szintannyi köszönettel tartozol, mint én. Látod,
hogy Husszain csak azért vadászá barátságodat, hogy annál biztosabban
orozhassa el éltemet, s ha ez elsül vala neki, kétségkivül te is boszuja
áldozatjául estél volna el. Fontold meg továbbá, hogy Morgianet véve
feleségedül, benne, mig élek, családom s te is a tiednek gyámolát fogod
lelni holtod napjáig.“

Fia nemcsak nem vonakodék, hanem még erősitve állitá, hogy ezen
házasságban nemcsak atyja iránti engedelmességből, hanem
önhajlandóságából is megegyezik.

Most Aly Baba házában azon valának, hogy a harambasa testét is a többi
haramiáéhoz temessék, mi oly titkosan történék, hogy a dolog csak sok
esztendő mulva tudódott ki, midőn már senki sem vala életben, ki e
nevezetes történetben személyesen lett volna érdekelve.

Kevés nap mulva Aly Baba fiának és Morgianenak összekelését nagy
fénynyel s tánczczal, nézőjátékkal, s a szokott vigságokkal diszesitett
pompás vendégséggel ünnepelé. Megélte azon örömet is, hogy hivatalos
barátjai s szomszédai, kik e házasodás tulajdon inditó okait ugyan nem,
de Morgianenak egyéb jó és szép tulajdonságait ismerték, fenszóval
dicsérék nemes gondolkozása s jó szive miatt.

Az összekelés után Aly Baba, ki Kassim bátyja testének s az aranynak
elhozása óta a haramiák előli félelmében nem vala többé a barlangban,
még tovább is tartózkodék az odamenéstől, noha a harambasával együtt már
harmincznyolcz haramia vala megölve, mivel a hátra lévő kettőt, kinek
sorsa előtte ismeretlen vala, még életben vélé.

Esztendő mulva mindazáltal látván Aly Baba, hogy senki sem háborgatja
nyugalmában, ujra kiváncsi vala odamenni, minél bátorsága miatt
természetesen el nem mulasztá a szükséges előrevigyázást. Lóra ült, s a
barlanghoz érve, igen jó jelnek tartá, hogy ott sem ember-, sem lónyomot
nem veve észre többé. Leszálla, lovát megköté, s az ajtó elébe lépve
mondá: Sesam nyilj meg! mely szavakat még nem felejté el. Az ajtó
megnyilt, ő bemene, s azon állapotból, melyben talála mindent a
barlangban, gyanithatá, hogy mintegy azon idő óta, midőn az álszerepü
Kodjah Husszain boltot nyita a városban, senki sem vala a barlangban, s
hogy a negyven haramia azóta egészen el van pusztitva s kiirtva. Már nem
kételkedék tovább, hogy csak egyedül ő tudja a barlang megnyitásának
titkát, s hogy a benne lévő kincscsel kénye szerint bánhatik.

Bőrzsákot is hoza magával; ebbe annyi aranyat raka, a mennyit lova
elbirt, s igy tére vissza a városba.

Azóta Aly Baba s fia, kit elvezete a barlangba, s megtanita kinyithatása
titkára, ugy szintén maradékaik, kik e titkot öröklék, szerencséjök
bölcs használása által nagy fényben, s nagyra becsülve a város legelső
férfiaitól, éltek.



A varázs-ló.

A Nurus, azaz uj nap, mely egyszersmind az évnek és kikeletnek első
napja, oly szent és ősi ünnep egész Persiában, még az ő bálványozásuk
első idejéből, hogy a próféta vallása, bármely tiszta és igaz,
behozatása óta mind e mai napig sem vala képes azt egészen eltörleni,
noha meg kell vallani, hogy ezen ünnep általában pogány s szertartásai
felette babonásak. Nincs Persiában kis-vagy mezőváros, nincs falu, nincs
tanya, melyen ez az ünnep minden lehető és kigondolható vigalommal ne
ületnék.

De azon vigalmak, melyek ilyenkor az udvarnál szoktak tartatni,
felülmulnak minden mást az uj és meglepő látványok külön nemeiben, s nem
csak a szomszéd országokból, hanem a legtávolabbakból is csal ide
idegeneket a persa királyok bőkezüsége s azok számára kitett jutalmaik,
kik leleményeik vagy ügyességök által magokat mások felett kitüntetik,
ugy, hogy a világ más részeiben nem látni semmi olyast, a mit ezen
pompához és dicsőséghez lehetne hasonlitani.

Egy ilyen ünnep alkalmával volt az, hogy a király miután őt és udvarát a
bel- és külföld legelmésb s legügyesebb emberei a leggyönyörübb
látványokkal mulaták Shirasban, hol ekkor az udvar tartózkodott,
mindeniket érdeme szerint, a mint ki t. i. inkább vagy kevésbbé ritka,
csodás, és mulattató dolgokat mutatott, megajándékozá, ugy hogy illő
jutalom nélkül egy sem maradt. Midőn a király már távozni s a fényes
gyülekezetet elbocsátani készült, megjelenik egy indus a királyszék
lábainál s hoz maga után egy fölnyergelt, fölkantározott s igen gazdagon
szerszámozott lovat, mely oly mesterségesen vala készitve és alkotva,
hogy első pillanatra minden ember természeti és valóságos lónak
tartotta.

Az indus leborult a király előtt s miután ismét felálla, megmutatá a
királynak a lovat s igy szólott: „Uram, ámbátor én Felséged előtt a
legutolsó jelenek meg, hogy a többiekkel vetélkedjem, azt mindazonáltal
bizonynyal mondhatom, hogy ezen ünnepen semmi oly csodást és bámulatost
nem láta Felséged, mint ime ez a ló, melynek megtekintésére kerém
Felségedet.“

„Ezen a lovon, igy szóla a király, én nem látok egyebet azon mesterség-
és ügyességnél, melylyel azt készitője oly ámitólag hasonlatossá tudá
tenni egy élő lóhoz. Azonban egy más müvész talán szintilyet
készithetne, mely ezt tökéletességben felérné vagy meg is haladhatná.“

„Uram, felele az indus, nem annyira az alkat s külső tekintet az, miért
én e lovat Felséged előtt csodának hirdetem, hanem inkább azon
szolgálat, melyre én azt használhatom s ha a titkot tőlem megtanulta,
akárki is használhatja. T. i. ha én ezen lóra reá ülök, igen rövid idő
alatt magamat a földnek akármely, bár legtávolabb tájára is áttehetem. S
ebben áll oh király! lovamnak csodás tulajdonsága, oly tulajdonság,
melynek mása még eddig nem hallatott, s melynek ha parancsolja Felséged,
én azonnal próbáját is adni kész vagyok.“

A persa király, kit minden, a mi csodálatosnak tetszett, szerfölött
érdekelt, s ki mind azok között, miket e nemben már látott vagy látni
ohajtott, semmire sem emlékezett a mi ehhez hasonlitható volt volna, azt
mondá az indusnak, hogy csak egy próba képes őt a ló jelességéről
meggyőzni, s melyet ő kész látni.

Az indus azonnal betevé lábát az egyik kengyelbe, felveté magát nagy
könnyüséggel a lóra s miután lábát a másik kengyelbe is betette s a
nyeregben magát jól megfészkelte, azt kérdé a persa királytól, hova
parancsolja, hogy utazzék.

Mintegy három órányira Shirastól volt egy magas hegy, melyet a királyi
palota nagy teréről, hol akkor a király épen állott, igen jól lehetett
látni. „Látod ott azt a hegyet? igy szóla a király, ujjával mutatván a
hegyre, oda akarom hogy lovagolj; a messzeség ugyan nem nagy, de
elegendő azon sebesség kivitelére, melylyel te oda és visszajősz. S
minthogy lehetetlen, hogy téged szemmel egész odáig követhessünk,
akarom, hogy nekem ottvoltodnak tanujául azon pálmafáról egy ágat hoz,
mely ott a hegy tövénél áll.“

Alig mondá ki a király e szavait, midőn az indus egy fa-csapon, mely a
ló nyakánál vala látható, egyet forditott, s azt a nyereg felé meghuzta.
Azon pillanatban fölemelkedék a ló s az indust oly villám-sebességgel
ragadta föl a levegőbe, hogy őt egykét perczenet mulva a legélesebb szem
sem vehette ki többé, nagy csodálkozására a királynak és udvarnokinak, s
a körülálló sokaság bámulatos nyilatkozási közben.

Nem mult el egy óranegyed, midőn az indust fenn a levegőben, pálmaágat
tartva kezében, ismét közeledni látták. Végre leereszkedett a palotatér
fölébe, s miután ezen tért még fenn a levegőben a nézők örömriadási
közben kétszer-háromszor körülnyargalta, megszállott a királyszék előtt
ugyanazon helyen, honnan előbb ellovagolt, a nélkül, hogy legkisebb
kellemetlen rázást vagy zökkenést érzett volna. Itt leszálla a lóról,
leborult a királyszék előtt s a pálmaágat a király lábaihoz tette.

A persa királyt, ki ezen hallatlan látványnak szintoly nagy
csodálkozással mint bámulattal vala tanuja, egyszerre a leghőbb kivánság
szállotta meg, e lónak birtokába jutni. S azon hiszemben hogy az
indussal teendő alkuja annál kevésbbé szenvedhet akadályt, mivel el vala
tökélve, neki a legnagyobb összeg pénzt is megadni, melyet kivánhatna,
már is ugy tekintette azt, mint kincstárának legbecsesebb ritkaságát.

„Lovadnak külsejére nézve, – igy szóla az indushoz, soha sem hittem
volna, hogy azt annyira kelljen becsülni, mint azon próba után, melyet
mutattál, valóban megérdemli. Köszönöm, hogy engem jobb utra vezettél s
hogy megmutassam, mely igen becsülöm ezt, kész vagyok lovadat megvenni,
ha azt eladni szándékod.“

„Uram, felele az indus, én épen nem kételkedtem, hogy Felséged, ki felől
az a vélekedés, hogy a földnek minden most élő királyai között legjobban
meg tudja a dolgokat itélni s igaz becsök szerint méltatni, lovam iránt
is igazságos leend, mihelyest megmutatom, mely igen érdemes az
figyelmére. Sőt én azt is előre láttam, hogy Felséged annak csodálatánál
s dicséreténél nem fog megállapodni, hanem azt birni is kivánandja, mint
ezt épen most értésemre adá. Részemről, ámbár én a lónak becsét szintugy
értem, mint akárki, s azt is tudom, hogy általa nevemet e földön
halhatlanná tehetem, még sem függök rajta oly igen, hogy Felséged nemes
ohajtása teljesitésére tőle meg ne válhatnám. Ezen nyilatkozatomhoz
azonban egy másikat kell kapcsolnom, mely azon feltételt foglalja
magában, mely nélkül a lovat át nem engedhetem, noha e feltételt kétség
kivül nehezteléssel fogadandja Felséged. Engedje meg Fölséged, – igy
szóla továbbá az indus, – azt vallanom, hogy én ezen lovat nem vettem,
hanem feltalálójától s készitőjétől csak ugy kaptam meg, hogy neki
kivánsága szerint, egyetlen leányomat adtam feleségül, midőn
egyszersmind meg kelle igérnem, hogy ha valaha a lovon tuladok, az csak
általam illőnek talált csere utján fog megtörténni.“

Az indus folytatni akará beszédét, de ezen szónál csere félbeszakasztá
őt a persa király és igy szólott:

„Kész vagyok olyan cserére, milyet csak kivánhatsz. Tudod, hogy az én
országom nagy s tele hatalmas, nagy, népes és gazdag városokkal.
Válaszsz magadnak egyet közülök teljes és határtalan birtokul holtod
napjáiglan.“

Ez a csere az egész perzsa udvar előtt valóban királyinak tetszett, és
mégis sokkal kisebb volt annál, a min az indus eszét jártatá. Több és
nagyobb valami volt az, a mit ő czélba vett, miért is igy szóla a
királyhoz:

„Uram, én végtelenül le vagyok Felségednek kegyes ajánlatáért kötelezve
s nagylelküségéért elegendő hálát nem adhatok. Mindemellett kérem
Felségedet, ne vegye rosz néven azon merész nyilatkozásomat, hogy én
csak akkor engedhetem át lovamat Felséged birtokába, ha Felséged
kezeiből királyi leányát, a herczegkisasszonyt kapom feleségül. El
vagyok tökélve, csak ezen áron mondani le birtokjogomról.“

Az udvariak, kik a persa király körül állának, nem tartóztathatták meg
magukat, s az indusnak ily mértéktelen kivánatánál hangos kaczagásra
fakadtak. De Firus-Sah herczeg, a király legidősb fia s a koronaörökös,
csak neheztelni tudott az indus szavain. A király azonban máskép
gondolkodott s ugy hitte, hogy Perzsia királyi herczegasszonyát föl
lehet áldoznia, hogy uj vágyát kielégithesse. Mégis sokáig ingadozott,
mielőtt magát ezen áldozatra eltökélheté.

Firus-Sah herczeg, ki látá, hogy királyi atyja kétkedik, minemü
feleletet adjon az indusnak, attól félt, hogy talán annak kivánatában
meg talál egyezni, mit ő, a herczeg, mind a királyi méltóság, mind
testvére, mind önmagára nézve a legnagyobb gyalázatnak tartott. – Azért
is megelőzé szóban a királyt, és monda:

„Uram, engedje meg Felséged azt kérdenem, lehetséges-e, hogy csak egy
pillanatig is kételkedjék Felséged a tagadó válasz felett, mely ezen
semmirekellő és szemfényvesztő ember ily szemtelen kivánatára adandó, s
hogy Felséged csak egy pillanatig is hagyhassa őt annak reményében, hogy
ő a föld leghatalmasb fejedelmeinek egyikével ily szövetségre fog
léphetni? Kérem Felségedet, gondolja meg mégis, mivel tartozik nemcsak
önmagának, hanem helyzetének és ősei magas karának is.“

„Fiam! – ez vala a persa király válasza – épen nem veszem tőled rosz
neven ezen emlékeztetést, sőt inkább igen becsülöm azon hevet, melylyel
buzgasz, ugyanazon fényben tartani meg származásodat, melyben az eddig
vala; de te fiam, nem gondolod jól meg ezen lónak ritka jelességét, sem
azt, hogy az indus, ki most nekem annak birhatására ezen feltételt
teszi, ugyanazt, ha én megtagadom, máshol is teheti, hol e ponton talán
nem lesz felakadás. Én akkor kétségbeesném, ha más fejedelem avval
dicsekedhetnék, hogy bőkezübb, nagylelkübb vala nálam s megfoszta engem
azon dicsőségtől, hogy sajátomnak mondhassam e lovat, melyet én a
legegyetlenebb s bámulásraméltóbb dolognak tartok e világon. Azonban azt
én még nem mondom, hogy az indus kivánátát teljesitni szándékom. Ő talán
még nem vetett jól számot magával, szertelen követelése fölött, s ha
leányomat, a herczegkisasszonyt kihagyja, én minden más alkura reá
állok, a mit csak óhajthat. De mielőtt az alkut megkötném, igen
szeretném fiam, ha te is megvizsgálnád a lovat, s talán próbát tennél,
hogy nekem aztán aszerint mondhatnád szándékodat. Nem kételkedem, hogy
ezt az indus meg fogja engedni.“

Minthogy az ember természet szerint azt a mit óhajt, reméli is, az
indus, ki ezen beszélgetésből azt vélte következtethetni, hogy a persa
király nem épen idegen őt a varázs-ló átengedése mellett nemzetsége
ivadékai közé felvenni s hogy a herczeg, ki eddig, mint mutatá,
szándékának ellene volt, őt annak elérésében majd talán még segiteni is
fogja, nem hogy ellenzette volna a király óhajtását, sőt inkább örült
azon, s hogy megmutassa, mely kész azt teljesiteni is, megelőzé a
herczeget s közelite a lóhoz, hogy arra fölsegélje s aztán megadja neki
a szükséges utasitást, mely szerint a lovat kormányozhatja.

Firus-Sah herczeg azonban csoda könnyüséggel s anélkül, hogy az indus
segedelmével élne, fölpattant a lóra, s alig veté lábait a két
kengyelbe, nem várván semmi utasitást, megforditja a csapot épen ugy,
mint azt előbb az industól látja vala. Azon pillanatban felkapá őt a ló
oly nyilsebességgel, melyet a legerősb s legügyesebb ijász bocsát, s mig
az ember egyet kettőt pillant, a király, az udvar s az egész számos
gyülekezet szeme elől eltünt.

Sem a lovat, sem a herczeget nem látta már senki, a a király haszontalan
erőlteté szemeit, őt még egyszer megpillanthatni, midőn az indus, kit e
történet aggódtatni kezde, a thrónus lábaihoz veté magát s kényszerité a
királyt reáforditani szemeit s figyelemmel lenni beszédére, melyet a
következő szavakkal kezde:

„Uram, ugymond, maga látta Felséged, hogy a herczeg nekem nagy sietsége
által nem engedett időt megadnom a szükséges utasitást, mely szerint a
lovat igazgathatná. Mivel már látta, mikép cselekvém én, meg akará
mutatni, hogy az én oktatásomra nincs többé szüksége, hogy
ellovagolhasson s a légbe fölemelkedhessék. De nem tudja a herczeg, hogy
én arra akartam őt tanitani, mikép fordithatja meg a lovat, s mikép
térhet vele ismét azon helyre vissza, melyről kilovagolt. – Igy tehát
kérem Felségedet, ne legyek én felelős azért, a mi a herczeg személyén
történhetik. Felséged sokkal igazságosabb és méltányosabb, hogysem a
netalán történhető szerencsétlenséget nekem tulajdonitaná.“

Az indus beszéde igen elszomoritá a királyt, ki igen jól látta, hogy fia
elkerülhetlen veszedelemben forog, ha csakugyan van még egy titok, mely
a lovat megfordulásra készti, s ha ez a titok egészen különböző attól,
mely által a ló felszállásra indittatik. Azt kérdé tehát az industól,
mért nem hivta a herczeget vissza, midőn azt épen elindulni látá.

„Uram, felele az indus, Felséged maga is tanuja volt azon rohanó
sebességnek, melylyel a ló és a herczeg eltüntek; az ijedelem, mely azon
pillanatban meglepett s még most is remegtet, elfojtá eleinte szómat s
midőn már szólhaték, a herczeg oly messze volt, hogy többé meg nem
hallhatott; de ha meghallott volna is, még sem fordithatá meg a lovat,
minthogy a titkot nem tudta s nem volt türelme azt tőlem megtanulni.
Azonban Felséges ur, ezt tevé még hozzá, lehet remélnünk, hogy a herczeg
zavarodtában talán észreveszi a második csapot, s annak forditása által
azt fogja eszközleni, hogy a ló nyomban megszünik emelkedni s a föld
felé ereszkedik, ugy hogy a herczeg aztán kantárral igazgathatja, s
akármely ponton megszállhat.“

Az indusnak ily helyes okoskodása mellett is folyvást nyugtalan volt a
persák királya fiának veszedelmén. „Ha felteszszük is, ugymond, mi még
igen bizonytalan, fiam a másik csapot is észreveszi s azt az emlitett
mód szerint használja, ekkor a ló, a helyett, hogy a földre ereszkednék,
valamely sziklára bukhatik, vagy fiammal együtt a tenger legmélyebb
fenekére rohanhat.“

„Ez iránt, monda erre az indus, megnyugtathatom Felségedet annak
erősitésével, hogy a ló keresztülvágtat a tengeren, anélkül, hogy valaha
beleesnék, s hogy ülőjét mindenkor csak oda viszi, hova ez akarja.
Felséged bizonyos lehet, hogy ha a herczeg ama másik, már emlitett
csapot megtalálja, a ló őt egyedül és csupán oda fogja vinni, hova ő
akarja, s nem lehet feltenni, hogy a herczeg más helyütt kivánna
leszállni, mint hol segedelmet remélhet s magát megismertetheti.“

Az indus ily szavaira a király igy válaszolt: „Akármint legyen a dolog,
én a te erősitéseidben nem bizhatom; hanem fejeddel fogsz fiam életéért
kezeskedni s életed vesz, ha őt három hónap alatt életben és épen nem
láthatom, vagy hogy életben van, biztos tudósitás nem érkezik.“

Erre megparancsolá a király, hogy az indust fogják meg s zárják egy szük
börtönbe; maga pedig visszatért palotájába nagy busan azon, hogy a
Nurus, mely egész Persiában oly vigalmas ünnep, reá és udvarára nézve
oly szomorun végződött.

Firus-Sah herczeg azonban, mint láttuk, nyilsebességgel szálla fel a
levegőbe s egy óra alatt már oly magasra emelkedett, hogy a földön
semmit sem különböztethetett meg, s hogy, völgy és sikság neki egymásba
folytak. Csak most juta eszébe, hogy oda térjen vissza, a honnan
elindult. E végre, ugy hitte, nem kell egyebet tennie, hanem hogy a
csapot visszájára forditsa, s a kantárt is arra igazitsa; de mily nagy
lőn csudája, látván, hogy a ló mindamellett is folyvást emelkedik.
Csavará a csapot ide s tova, de mind hiába. Most látta nagy hibáját,
melyet abban követett el, hogy mielőtt a lóra felülne, az indus által
magának a ló kormányzatára szükséges utasitást meg nem adatta. Átlátta
egyszersmind a nagy veszedelmet, melyben lebegett; de ez épen nem oltá
el lelki ébrenségét; sőt inkább összeszedte magát, megfeszité minden
lelki erejét, megvizsgálta szorgosan a ló fejét és nyakát, s ime a ló
jobb füle mellett egy másik, kisebb s nem oly szembetünő csapra talált.
Megforditá azt, s nyomban észrevette, hogy a ló egyenes irányban lefelé,
de nem oly sebesen mint fel, ereszkedni kezd.

A földnek azon pontján, mely fölött a herczeg függő irányban lebegett,
már fél óra óta beállott az éj, midőn ő ama másik csapot megforditá; s
igy a mint a herczeg lefelé ereszkedett, neki is leáldozott lassanként a
nap, s végre az éj sötétsége vevé őt körül. A herczeg tehát, a helyett
hogy kénye szerint választhatott volna magának helyet, hol leszálljon, a
ló nyakára ereszté a kantárt, s csendesen hagyta magát a földig vitetni,
jóllehet nem épen aggodalom nélkül, valjon lakott hely lesz-e az, hova
majd érkezik, vagy talán pusztaság, folyam, vagy szinte a tenger.

Végre megszünt szállani a ló s a földön megállapodék. Több vala
éjfélnél. Firus-Sah leszállott, de igen bágyadtan, minthogy az épen
lefolyt nap reggele óta, midőn t. i. király atyjával az ünnepi játékok
szemlélete végett a palotát elhagyá, semmit sem evett. Legelső, mit az
éji homályban tett, az vala, hogy a helyet kezdé vizsgálgatni, a hol
volt; midőn is ugy lelé, hogy egy pompás palota lépcsős fedezetén álla,
mely márványpárkányzattal vala körülvéve.

A mint a fedezet felső sikját vizsgálgatá, egy nyilásra akadt, melyen a
palotába lépcsőkön le lehete menni; s az ajtó most is nem bezárva, hanem
félig nyitva állott.

Minden más, csak Firus-Sah nem, megdöbbent s nem mert volna azon
sötétségbe ereszkedni, mely e lépcső torkában uralkodott, ha nem
tekintjük is azon bizonytalanságot, mely szerint a herczeg nem tudta,
barátot vagy ellenséget fog-e lenn találni. De ez épen nem vala képes őt
visszatartóztatni.

Hiszen én nem azért jövök, hogy valakit bántsak, igy szóla magában; s
akárki lát is meg először és látja, hogy nincs fegyver kezemben, annyi
emberi érzéssel legalább fog birni, hogy kihallgat, mielőtt életemet
akarná elvenni.

Kitárá tehát az ajtót még jobban, minden zörej nélkül, s szintoly
vigyázattal ment le a lépcső fokain, nehogy botlást tegyen, melynek
robaja felkölthetne valakit álmából. Ebben szerencsés is volt, s a
lépcső egyik pihenő közénél nyilt ajtóra, talált, mely egy terembe
vezetett, holott világ vala.

Firus-Sah herczeg megállott az ajtónál s a mint hallgatózott, ugy
tetszett neki, mintha mélyen alvó embereket hallana hortyogni. Néhány
lépésre bement a terembe, s itt egy lámpa világánál látta, hogy a
hortyogók merő fekete heréltek, kiknek mindenike mellett egyegy meztelen
kard feküdt; miből azt következtette, hogy ezek valamely királyné, vagy
királykisasszony előszobájának őrei; miben, mint a következés mutatta,
nem is csalatkozott.

A királykisasszony alvószobája mindjárt e terem után következett, mit
azon világos lámpafényből lehete kivenni, mely abból egy vékony
selyemfüggönyön átömlött.

Firus-Sah halkal s a nélkül hogy a herélteket felköltené, közelebb ment
a függönyhöz, megnyitá azt, s a mint belépett, szemeit nem a szoba
pompájára, noha ez valóban királyi vala, hanem más valamire függeszté,
mely őt sokkal inkább vonzotta s érdekelte. Tudnillik több ágyat láta a
szobában, melyek közül egy, szőnyegekkel bevont emeleten, a többi pedig
alább, magán a szoba padolatján állott. Ezen utóbbiakban a
királykisasszony komornái feküdtek, kik neki társnéi s különnemü
szükségeiben segédül valának; az előbbiben pedig maga a királyi hölgy.

Ily különbségnél fogvást nem kételkedett többé Firuh-Sah, mely felé
kelljen fordulnia, ha magával a herczegkisasszonynyal kivánna szólani.
Közelebb ment tehát az ágyhoz, a nélkül hogy magát a kisasszonyt vagy
komornáit felköltené, s a mint már eléggé közel vala, egy oly ritka és
meglepő szépséget pillanta meg, mely őt mindjárt első tekintetre egészen
elbájolá.

Oh, egek, igy szóla szivében, azért vezetett-e ide végzésem, hogy itt
mondjak le szabadságomról, melyet mind e perczenetig megőrzöttem! Nem
kell-e mulhatatlanul rabbá lennem, mihelyt e szemeket fölveti, e
szemeket, melyek, mint várhatni, a legritkább kecsek és szépség ezen
összeségének a legfőbb fényt s a legfőbb diszt fogják megadni! És még is
reá kell szánnom magamat, mert vissza többé nem léphetek a nélkül hogy
enmagamnak gyilkosa legyek, s mert a szükség és végzés ezt már igy
akarta.

Ily elmélkedés után lebocsátkozott a herczeg mind a két térdére, megfogá
végszélét a herczegkisasszony lecsüggő ümegujjának, melyből egy szép
gömbölyü és hófehér kar csillogott elő, s elkezdé gyöngén vonogatni.

A királykisasszony felüté szemeit, s első pillanatban egy csinos alaku,
csinos öltözetü s módos ifiu embert látván ágya előtt, a meglepetés néma
csendben tartá, a nélkül hogy ijedelmének vagy elszörnyedtének legkisebb
jeleit adná. A herczeg használá ezen kedvező pillanatot, lehajtá fejét
szinte a lábszőnyegig, s midőn ismét fölemelkedék, igy ejté szavait:

„Legmélyebb tiszteletre méltó királykisasszony! Egy fölötte ritka, sőt a
legcsodálatosb kaland következésében, melyet gondolni lehet, könyörögve
látsz itt lábaidnál egy herczeget, ugymint a persák királyának fiát, ki
még tegnap reggel királyi atyjával együtt egy ünnep vigalmai között
mulatott, s a ki most idegen és előtte ismeretlen országban
életveszedelemben forog, ha te nem vagy eléggé jó- és nagylelkü, őt
védelmed és gyámod alá fogadnod. Esedezve kérem tehát tőled e védelmet,
bizván, hogy te azt tőlem nem fogod megtagadni. Lehetetlen, hogy ennyi
szépség, kecs és fölség kegyetlen szivvel legyen párosulva.“

A kisasszony, kihez Firus-Sah szerencséjére fordult, a bengálai
királykisasszony volt, legidősb leánya a bengálai királynak, ki számára
nem messze a fővárostól ezen palotát épitette, hova a királyi hölgy néha
a falusi élet örömeit élni jöve. Miután a herczeget minden kivánható
jósággal kihallgatta, hasonló jó indulattal ekképen felelt:

„Nyugodjék meg a herczeg; nem vadak országába jöve. Ember- és
vendégszeretet s erkölcsi miveltség nem kevesbbé honnos Bengalában mint
Persiában. Nem csak én adom meg a kivánt védelmet, hanem a herczeg azt
már e palotában, sőt magában az egész országban is föltalálta, a mit
nekem bizvást elhihet, s szavamra bizvást támaszkodhatik.“

A persa herczeg meg akará a királykisasszonynak kegyét s jóságát
köszönni, s már mélyen meg is hajtá magát, midőn ez, megelőzvén őt, igy
szólott: hozzá:

„Bármely nagyon is ohajtom hallani a herczegtől, mily csodakép jöhetett
oly rövid idő alatt Persia fővárosából ezen helyre, s mily varázslat
által juthatott el egészen ágyamig s kerülhette ki testőreim figyelmeit:
mégis a herczegnek eledelre s táplálásra nagy szüksége lehet, s minthogy
én a herczeget épen és egészen ugy tekintem, mint kedves vendégemet,
várok inkább reggelig, s most megparancsolom komornáimnak, vezessék
kegyedet egybe szobáim közül, vendégeljék meg s hagyják mindaddig
nyugodni, mig képes leend kiváncsiságomat kielégiteni.“

A királykisasszony komornái, kik már Firush-Sah első szavainál
fölébredtek s őt legnagyobb csodájukra láták asszonyuk ágyfejénél, meg
nem foghatván, mikép juthatott el oda anélkül, hogy őket vagy a
herélteket felköltené, alig érték meg a királykisasszony akaratát,
felöltözének hirtelen, és tüstént a parancsolat teljesitéséhez fogtak.
Mindenike kézbe vett egyet azon sok viaszgyertya közül, melyek a
királykisasszony szobáját világiták s miután a herczeg mély hódolattal
bucsut vett, előre mentek s egy igen szép szobába vezették őt, holott
nehányan ágyat készitettek számára, mig mások a konyhába s élettárba
eredtek.

Ámbár a herczeg érkezése oly szokatlan órában történt, még sem hagyák őt
most a bengálai királykisasszony komornái sokáig várakozni. Gazdag
bőségben hordottak fel neki különféle étkeket, melyekből miután a
herczeg önkénye s választása szerint annyit vett magához, mennyi éhsége
lecsillapitására elegendő vala, elvivék a többit, s magán hagyák a
herczeget, hogy alhassék, miután neki több szekrényt mutattak, melyekben
mindent, mire csak szüksége lehetne, készen fog találni.

A bengálai királykisasszony, kit a persa herczeg igéző szépsége, esze,
delisége és csinos módja, melyet ama rövid beszélgetés alatt
kitüntetett, egészen elfogának, még nem aludt el, midőn asszonyai
visszatértek, hogy ismét lefeküdjenek. Kérdé tehát tőlök, gondoskodtak-e
illőleg a vendég felől, megelégedve hagyák-e őt el, nem lesz-e még
valamire szüksége s mindenekelőtt mit gondolnának felőle.

Az asszonyok, miután az előbbiekre válaszoltak, az utolsó kérdésre ezt
felelék:

„Kisasszonyunk, mi nem tudjuk, mi gondolattal van maga herczegséged a
vendég felől. A mi minket illet, részünkről mi szerencsésnek hirdetjük
herczegségedet, ha király édes atyja herczegségednek ily szeretetreméltó
herczeget adna férjül. Az egész bengálai udvarnál nincs egy, kit hozzá
hasonlitani lehetne, s mi nem hiszszük, hogy a szomszéd országokban is
találkoznék, ki herczegségedhez méltóbb volna.“

Ezen hizelgő szózatok nem voltak a királykisasszony előtt kedvetlenek,
de mivel még titkolni akará érzelmeit, hallgatást parancsola nekik, és
monda:

„Ti csevegő bohók, feküdjetek le s hagyjatok engem is ujra elaludni.“

Másnap reggel legelső, mit a királykisasszony tett, az vala, hogy
öltöző-asztalához ült. Soha sem forditott mindeddig annyi szorgalmat
haja s egész öltözete csinos alkotására, mint ma, tüköre segedelmével,
és soha sem volt még komornáinak annyi türelemre szükségük mint ma,
százszor kellvén egy dolgot csinálniok, mig azzal a királykisasszony
megelégedett.

Én tegnap – igy gondolkodék ez magában – a persa herczegnek éjjeli
köntösömben sem roszul tetszettem; mint fog hüledezni, ha ma teljes
pompámban fog látni. – Erre föltevé fejére a legnagyobb gyémántu
főékességét, továbbá fölvett hasonló ékes gyémántu nyak- és karkötőt, s
egy övet, mind megbecsülhetlen értéküeket. Ruhája a leggazdagabb indus
szerből való, milyet csak királyok, herczegek s királykisasszonyok
számára szőnek, s oly szinü, mely kecseit a legkedvezőbben emelé. Igy
minekutána tükörét még több izben asszonyait pedig egyenkint megkérdezé,
nincsen-e még öltözetének valami hiánya, megtudakoltatá, ébren van-e már
a perzsa herczeg; s minthogy nem kétkedett, hogy ez óhajtani fog előtte
megjelenhetni, megüzené neki, hogy maga fog eljönni hozzá, s hogy oka
van ekkép cselekedni.

A persa herczeg, ki épen annyit pótola nappali álommal, mennyit éjjeli
álmából elveszte, s a ki most már terhes utazását teljesen kipihente,
épen öltözetét végzé, midőn nála a királykisasszony egyik komornája
reggeli üdvözlettel megjelent.

A herczeg nem hagya neki időt elmondani a mi üzenetet hozott, hanem
azonnal kérdést tőn, megengedné-e a királykisasszony, hogy neki
udvarolhasson s mély tiszteletét iránta kifejezhesse; de midőn a komorna
üzenetét meghallá, imigyen válaszolt:

„A királykisasszony parancsoljon; én csak azért vagyok itt, hogy
parancsolatit teljesitsem.“

A királykisasszony mihelyt megérté, hogy őt a persa herczeg várja,
elment látogatására. Az első üdvözletek után, miután t. i. a herczeg
ezerszer bocsánatot kért, hogy a királykisasszonyt első álmából zavarta
föl, emez pedig kérdést tett, mikép töltötte vendége az éjt, a
királykisasszony a pamlagra (szófára) ült, s a herczeg hasonlóképen, de
oly távolban, milyet a tisztelet parancsolt.

A királykisasszony kezde szólni és monda: „Herczeg, én kegyedet
ugyanazon szobában fogadhattam volna, melyben engem az éjjel alva
talált, de minthogy oda heréltim őrnökének szabad bejárása van, ide
pedig csak engedelemmel jöhet, türhetlen vágyamban, hallani a herczegtől
a csodás kalandot, melynek a herczeg ismerettségét köszönjük, arra
határzám magam, hogy ide jőjek, mint olyas helyre, holott senki sem fog
egykönnyen háborgatni. Kérem tehát esengve a herczeget, tegye meg azon
szivességet, melyért esdek.“

Hogy tehát a bengálai királykisasszony kérelmét teljesité, Firus-Sah
herczeg a Nurus évi ünnepén Persiában s azon látványokon kezdé beszédét,
melyek ekkor a persa király udvarát s csaknem egész Sirász városát
mulaták. Azután a varázslóra jött s leirta azt a királykisasszonynak
teljesen. Azon csodás dolog, melyet az e lovon ülő indus az egész fényes
gyülekezet előtt láttatott, meggyőzé a királykisasszonyt, hol e lónál
bámulatra méltóbb valamit már e világon nem gondolhatni.

„Kisasszony“, igy folytatá tovább a persa herczeg, „elgondolhatja
herczegséged, hogy atyám a király, ki semmi költséget sem kimél, hogy
kincstárát a legritkább s legjelesebb dolgokkal, melyeket valahol tud
vagy hall, gazdagitsa, a legélénkebb vágyra gyuladt e lovat is hozzájok
szerezni. Valóban ugy történt s atyám minden további habozás nélkül
kérdé az industól, mit kiván lováért.

Az indus fölötte szemtelen volt. Azt mondá, hogy ő a lovat nem vette,
hanem egyetlen leányáért cserében kapta, s minthogy azt csak ilyes
feltétel alatt adhatja el, csak akkor fog birtoki jogáról lemondani, ha
atyám, a király, neki megengedi, hogy testvéremet, a királykisasszonyt
feleségül vegye.

Valamennyi udvarnok, ki atyám, a király körül állott, felkaczagott e
szörnyü kivánaton, s én különösen oly élénk haragra gerjedtem, hogy azt
nem valék képes eltitkolni, annál kevesebbé, mivel látám, hogy atyám
kétkedik, mit válaszoljon. Magam előtt láttam már azon pillanatot,
melyben neki a kivánt árt megadja, ha elejébe nem terjesztem a csorbát,
mely ebből dicsőségére háramlanék. Azonban előterjesztésim nem valának
eléggé erősek, őt egészen eltériteni azon gondolattól, hogy húgomat, a
királykisasszonyt, egy ily alávaló embernek feláldozza. Annak
reményében, hogy szándékában talán én is megegyezem, ha előbb szintugy
meggyőződtem, mint ő, a lónak temérdek becséről; azon óhajtást fejezé
ki, nézném meg a lovat közelebbről, ülnék reá s tennék rajta próbát.

Atyám kedvéért tehát felültem a lóra, s mihelyt rajta valék, szintugy
cselekedtem, mint elébb az indust látám cselekedni, midőn ez a levegőbe
emelkedék, anélkül, hogy tőle legkisebb oktatást vártam vagy vettem
volna, s ugyanazon pillanatban felragadtattam az ég felé, nagyobb
sebességgel, mint a nyil, melyet a legerősb s legügyesb ijász bocsát.

Rövid idő alatt oly messze valék a földtől, hogy semmi tárgyat sem
ismerhettem ki többé s ugy tetszett, mintha oly közel volnék az ég
boltozatjához, hogy félni kezdtem, betöröm rajta fejemet.

Azon sebesség, melylyel felragadtatám, jó ideig elkábitott s nem valék
képes meggondolni a közel veszedelmet, melynek oly sok tekintetben ki
valék téve. A csapot, melyen előbb egyet forditottam, most vissza meg
visszacsavartam, de nem tapasztalám semmi sikerét. A ló folyvást
emelkedett az égnek, s engem mind inkább távolitott a földtől. Végre
megpillanték egy más csapot, megforditám azt, s a ló most a helyett,
hogy tovább emelkedjék, le kezde szállani s minthogy csakhamar éj foga
körül s lehetetlen volt a lovat ugy kormányoznom, hogy oly helyen
szállitson alá, hol ne érjen semmi veszély: ez okon megeresztém a
kantárt és sorsomat egészem az Isten akaratára biztam.

A ló végtére földet ért, én leszállottam, megvizsgáltam a helyet s ugy
találtam, hogy ezen palotának lépcsősfedezetén valék. Csakhamar
megtalálám a lépcső ajtót is, mely félig nyitva állt. Kiebb nyitám azt s
lemenvén csendesen, egy másik nyilt ajtó és bágyadt lámpafény tünének
előmbe. Bedugtam fejemet s mivel a teremben alvó herélteket láték,
belebb pedig erős világot, mely egy vékony ajtófüggönyön csilloga át, a
szükség és szorultság, melyben valék, azon merész vagyis inkább vakmerő
szándékra birt, hogy nem tekintve a veszedelmet, mely mulhatatlanul ér
vala, ha a heréltek fölébrednének, előre menjek s a függönyt megnyissam.

Nem szükség, királykisasszony, a többit el mondanom. Tudja azt
herczegséged. Csak kegyét s nagylelküségét kell még herczegségednek
köszönnöm, és kérnem, adja értésemre, mikép fejezhetem ki hálámat ily
nagy jótéteményért oly módon, hogy benne megelégedését találhassa.
Minthogy már a népek joga szerint herczegségednek különben is rabja
vagyok, nincs többé mit ajánlanom, mint szivemet. De mit mondok? szivem
sem enyém többé, elragadák azt e bájoló kellemek, s a helyett, hogy azt
visszakivánnám, örömmel engedem herczegségednek át. Engedje meg tehát
királykisasszonyom, hogy szivem és akaratom asszonyának egyaránt
vallhassam.“

Ez utóbbi szavakat a herczeg oly hangon s oly arczczal ejté, melyek a
bengálai királykisasszonyt nem hagyák többé kételkedni azon hatás felől,
melyet kecsei a persa herczegre tevének. Nem is ütközött meg a
herczegnek kora nyilatkozásán s a pirulat, mely arczán egyszerre
elömlött, őt a herczeg szemeiben még szebbé s szeretetreméltóbbá tevé.

Miután a persa herczeg beszédét végezte, a királykisasszony szólamlék
meg s ezt mondá:

„Ha gyönyörködtem is, herczeg, azon ritka és csodás dolgok
elbeszélésében, melyeket épen hallék: más részről nem képzelhetem
iszonyodás nélkül a herczeget a levegőnek legmagasb környékeiben
lebegni, s jóllehet szerencsés vagyok a herczeget épen és életben látnom
magam előtt, még sem szüntem meg mindaddig remegni, mig el nem mondá,
hogy az indus lova palotám fedezetére oly szerencsésen letette. Hiszem
ez száz más helyt is történhetett volna, s én örülök, hogy a véletlenség
nekem ada elsőséget és alkalmat a herczeget ismerhetnem. Más helyre is
vezetheté e véletlenség a herczeget, de nem olyanra, hol
szivesebb-látást talált volna mint itt.

Azért herczeg, igen megbántottnak érzeném magamat, ha azt kellene
hinnem, hogy ön azon gondolatot, mintha rabom volna, komolyan ejti vala,
s ha e kifejezést nem udvariságának inkább, mint belső őszinte
érzelmének kellene tulajdonitanom. Azon fogadtatás, melyet tegnap a
herczeg nálam talált, eléggé meg fogta mutatni, hogy a herczeg itt épen
és szint oly szabad, mint a persa udvarnak közepette.

A mi szivét illeti, – ezt tevé még hozzá a királykisasszony oly hangon,
mely épen nem vala elijesztő –, meg vagyok győződve, a herczeg nem
fogott eddig várakozni annak elajándékozásával, s választása kétség
kivül oly királyi hölgyre esett, mely azt megérdemli; igy tehát én igen
fájlalnám, ha okul kellene lennem, hogy a herczeg hívtelenséget kövessen
el.“

Firur-Sah herczeg erősiteni akará a királykisasszonynak, hogy ő még
szabad szívvel jőve el Persiából, de épen azon pillanatban, midőn
szólani készült, jelenté a királyi hölgy komornáinak egyike, hogy az
étkek felhordattak.

E közbejövet felmenté a herczeget s a királykisasszonyt egy
nyilatkozástól, mely mindkettőjöket zavarba hozta volna, s melyre többé
szükségök nem vala. A bengálai királykisasszony t. i. tökéletesen meg
vala a persa herczeg őszinteségéről győződve; s mi a herczeget illeti,
ő, noha a király hölgy bővebben nem nyilatkozott, ennek szavaiból s azon
nyájas készségből, melylyel az ő beszédét hallgatá, azt következteté,
hogy neki elég oka van, szerencséjével megelégednie.

Minthogy a komorna az ajtót nyitva tartá, a királykisasszony felállván
azt mondá a persa herczegnek, ki ugyan azt cselekvé, hogy ő különben nem
ebédel ily korán, de most minthogy fél, hogy a herczegnek tegnap rosz
vacsorával szolgáltak, korábban hordatá fel az étkeket mint egyébkor. E
szóknál egy pompás terembe vezette a herczeget, hol az asztal teritve s
a legizletesebb étkek egész seregével volt megrakva. Leültek, s mihelyt
helyeiket elfoglalák, a királykisasszony rabnői, kik nagy számmal, mind
igen szépek s gazdagon öltözve állának az asztal körül, egy kellemes
ének- s zenehangversenyt kezdének, mely az ebéd egész ideje alatt meg
nem szünt.

De mivel e hangverseny szelid és halk s általában ugy vala alkalmazva,
hogy az ebédlő pár beszélgetéseit nem háborgatá: nagy része az ebéd
idejének abban telt el, hogy a királykisasszony a herczegnek étkeket
rakott elejébe s őt kinálgatá; a herczeg viszont a királykisasszonynak
mindig a legizesb falatokat ügyekezett elejébe tenni, hogy igy őt a
szóban s deliségben megelőzze. Ez természet szerint a kisasszony
részéről ujabb deliséget s nyájasságot vona maga után, mely cseréje
közben a kölcsönös figyelemnek s nyájas szavaknak, a szerelem mindakét
részről nagyobb haladást tett, mint ez egy szántszándékkal keresett négy
szem-közötti beszédben talán történt volna.

Végre fölkeltek mindketten az asztaltól. A kisasszony egy nagy pompásan
épült, arany és égszinre összeillőleg ékesitett s gazdag készületü
szobába vezeté a herczeget, holott szófára ültek, kilátások esvén a
palota kies kertére, melyet Firus-Sah herczeg azon különnemü virágok,
fák és bokrok miatt csudált, melyek a Persiában honosoktól nagyon
különböztek, de szépségben azokkal igen is felértek.

„Kisasszonyom, monda a perzsa herczeg, én eddig azt hittem, nincsenek az
egész világon Persián kivül pompás paloták s bámulatos kertek, melylyek
a királyi fölséghez illők volnának; de már látom, hogy mindenütt, hol
nagy királyok vannak, azok méltóságok s hatalmokhoz illető lakhelyeket
tudnak készittetni, melyek ha épületformájok s más mellékes dolgokban
egymástól különböznek is, a nagyságban és pompában mindnyájan
megegyezők.“

„Herczeg, felele a királykisasszony, én, ki Persia palotáit épen nem
ismerem s nem is képzelhetem, nem tudok azon hasonlitásról, melyet a
herczeg közöttük s az enyim között von, itéletetet hozni, sem eziránti
véleményemet kifejezni: de bármily őszintének hiszem is a herczeget,
alig hitethetem el magammal, hogy a hasonlitás tökéletes. Engedje meg
tehát a herczeg azt hinnem, hogy ezen hasonlitásban az udvariságnak nagy
része van. Mindazáltal én e palotámat nem becsmérlem, s a herczeg sokkal
helyesebb izléssel bir, hogysem felőle érdeme szerint ne itélne, hanem
azt állitom, hogy e palota egész középszerü, ha azt atyám a király
palotájával hasonlitjuk össze, mely ezt mind nagyságra, mind pompára és
szépségre jóval felülmulja. Maga fog ebben a herczeg itéletet tehetni, s
nekem azt megmondani, ha azon palotát látni fogja. Mert miután már a
véletlen eset ezen ország fővárosába vezette a herczeget, nem kétlem
óhajtani fogja, látni s üdvözleni atyámat a királyt is, hogy részéről ő
is megtegye a tiszteletet, mely egy ily rangú s ily érdemü herczeget
illet.

Midőn a királykisasszony vágyat akara a perzsa herczegben gerjeszteni,
látni a bengálai királyi palotát s benne a királyt, édes atyját,
üdvözleni: azt reménylé, hogy király édes atyja, látván ily jól termett,
okos tökéletes, minden jeles tulajdonokkal felruházott herczeget,
önkényt fog neki házassági szövetséget ajánlani, s őt saját kisasszonya
kezével megkinálandja; s mivel továbbá meg vala a királyi hölgy
győződve, hogy a perzsa herczeg iránta nem hideg s igy a szövetséget nem
fogja magától elháritani, azt hitte, hogy az uton kivánati czélját eléri
s megtartja egyszersmind azon illendőséget, mely egy
királykisasszonynak, ki mindenekben egyedül királyi atyja akaratjától
kiván függeni s függőnek látszani, elejébe szabatott. De a perzsa
herczeg e pont iránt nem épen ugy felelt, mint azt a királykisasszony
várta.

„Kisasszonyom, ugymond, én legkevesebbé sem kételkedem, hogy a bengáliai
király palotája, herczegséged állitása szerint, ezen palotánál sokkal
szebb. Mi pedig azon ajánlatát illeti, hogy udvarlásomat királyi
atyjánál megtegyem, én annak véghezvitelét nemcsak örömemnek, hanem
igazi nagy becsületnek is tartanám. De magad herczegséged legyen itt a
biró. Fogná-e nekem maga herczegséged tanácslani, hogy ily nagy uralkodó
fölség előtt mint puszta kalandor minden nép s rangomhoz illő
diszkiséret nélkül jelenjem meg?“

„Herczeg, monda a királykisasszony, ezen ne aggódjék legkisebbet is; a
herczeg itt, mihelyt akar, annyi pénzt kaphat, mennyin tetszése szerint
bármily számos kiséretet fogadhat, s én magam kész vagyok a herczeget
ebben segiteni. Van fővárosunkban igen sok persa kereskedő, s csak azt
mondja meg a herczeg, mennyit vél szükségesnek, hogy azon magának egy
igen diszes udvari kiséretet szerezzen.“

Firus-Sah herczeg elérté a bengáli királykisasszony szándékát s a
szerelemnek ezen nyilvános jele még inkább nevelé a szenvedélyt, melyet
iránta már érzett, de ennek egész heve sem vala képes elfeledtetni vele
kötelességét, miért is minden habozás nélkül igy válaszolt:

„Kisasszonyom, herczegséged kegyes ajánlatát, melyet eléggé meg nem
köszönhetek, ezer örömmel fogadnám el, ha ezt azon nyugtalanság, melyben
királyi atyámat távollétem kétségkivül tartja, nem gátlaná! Nem volnék
többé azon jóságra s szeretetre, melyet ő irántam mindenkor bizonyita,
méltó, ha azonnal vissza nem térnék s aggodalmát jelentésemmel el nem
oszlatnám. Ismerem őt s tudom, hogy azalatt, mig én ily szeretetreméltó
királykisasszony társaságának örülök, halálos búnak eredt, s minden
reményét viszontmegjelenésemhez elvesztette. Remélem, oly igazságos lesz
herczegséged, elhinni felőlem, hogy a háladatlanság vétke nélkül nem
késhetem többé visszaadni neki az életet, melyet megtértemnek hosszabb
halasztása könnyen örökre elragadhatna.

Miután visszatértem, királykisasszonyom, s ha engem herczegséged továbbá
is méltónak itél, kit szövetsége által boldoggá tegyen, ugy én, mivel
atyám mindenkor azt erősitette, hogy nőm választásában erőltetni nem
fog, könnyen megnyerem majd tőle az engedelmet, hogy ide visszatérjek;
nem mint ismeretlen, hanem mint herczeg, s atyám nevében a bengáliai
királyt kérendő, hogy vele egy közöttünk kötendő házasság által
szövetségre lépjen. Meg vagyok győződve, hogy atyám maga fogja ebben az
első lépést tenni, mihelyt neki elbeszélem, mily nagylelküleg fogadott
engem herczegséged balesetemben.“

Azon módot látván, mikép a persa herczeg e dologban nyilatkozék, a
bengálai királykisasszony sokkal okosabb volt, hogy sem őt tovább is
sürgetné a bengáliai udvarnál megjelenésre, vagy akármi másra, mi a
herczeg becsülete- s kötelességével ellenkeznék; de az, hogy a herczeg
oly hamar visszaszándékozik, őt igen elszomoritá, s attól félt, hogy ha
a herczeg tőle oly hamar bucsut vesz, a helyett, hogy adott igéretét
megtartsa, azt, mihelyest előle eltávozik, végképen elfelejti. Hogy
tehát őt még egy ideig maraszsza, igy ejti szavait:

„Midőn én a herczegnek azon ajánlatot tevém, hogy illő körülmények
között atyámat a királyt lássa és vele beszéljen, épen nem vala
szándékom egy oly alapos ellenvetés ellen, milyet a herczeg épen most
teve, s a melyet én előre nem láthattam, legkisebb kifogást is tegyek.
Magam is részese lennék a bünnek, melyet a herczeg elkövetne, ha én azt
legtávolabbról is gyanithattam volna; azonban azt még sem javalhatom,
hogy ily korán szándékozik elutazni, mint szavai gyanittatják. Engedjen
kérésemre még csak annyi időt magának, hogy itt körültekinthessen, s ha
már ugy akarta jó csillagom, hogy a herczeg Bengalába s nem egy sivatag
pusztába, vagy egy meredek hegycsucsra, honnan nincs lejövet, érkezett,
felszólitom a herczeget, töltsön itt legalább annyi időt, hogy tőlünk a
perzsa udvarhoz több és körülményesb hireket vihessen.“

A királykisasszony ezen szavainak nem volt egyéb czéljok, mint hogy a
herczeg őt hosszasb ottmulatása alatt még inkább megszeresse. Mi által
egyszersmind reménylé, hogy a herczeg honvágya hülni fog, s végre talán
elszánandja magát nyilván föllépni s a bengálai királynál megtenni
udvarlását. A herczeg azon kegyes fogadtatás és szives-látásnál fogva,
melyet a királyi hölgy részéről tapasztalt, e kérelmet meg nem
tagadhatta; megigéré tehát, hogy még mulatni fog, s most már a
királykisasszonynak nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeg
ottmulatását minden kigondolható gyönyörködések által a lehető
legkellemesebbé tegye.

Több napon egymásután mind csak ünneplés, bál, hangverseny, fényes ebéd
s drága ozsonna váltogatták egymást, és vadászat a vár vadas-kertében,
melyben mindennemü erdei vad, u. m. szarvasok, őzek, dámvadak s több
ilyes Bengalában honos állatok tartattak, melyek vadászata veszély
nélkül esett s a királyleányt különösen mulattatá. – Minden vadászat
végén a herczeg és királykisasszony valamelyik pontján a kertnek
találkozni szoktak, holott egy nagy szőnyeg s ülőpárnák borittattak
alájok, hogy az ülés annál kényelmesebb legyen. Mig itt ujitgaták
erejöket s a heves mozgástól ismét kipihentek, különféle dolgokról
váltának beszédet. A királykisasszony rendszerint s főképen Perzsia
nagyságán, hatalmán s kormányán vezeté a beszédet, hogy részéről viszont
alkalma legyen a bengálai királyság elsőségeiről szólani s ezek
rajzolata által a herczeget hosszasb maradásra birni; de egészen más
lett a következés, mint a mit ebből a királykisasszony reménylett.

Ugyanis a perzsa herczeg, anélkül, hogy valamit nagyitana, oly
kedvezőleg festé le a persa birodalom nagyságát pompáját és bőségét,
hadi erejét, szárazföldi s tengeri kereskedését, mely a legtávolabb s
ismeretlenebb országokig terjedett, továbbá a birodalmi nagy városok
számát, melyek szintoly népesek valának, – maga a székváros, melyben a
herczeg lakott s holott neki több teljes készületü palotái voltak,
melyeket az év külön szakaiban lakott, s igy egy örök tavasz kellemeiben
élhetett: hogy a királykisasszony, még minekelőtte a herczeg beszédét
végezné, Bengalát a perzsa birodalomnál sokkal csekélyebbnek s
alábbvalónak tartotta. Ez annyira ment, hogy midőn őt a herczeg viszont
Bengala jelességeinek ábrázolatára kérné, a királykisasszony ezt csak
többszöri, esengő kérelmekre vala hajlandó teljesiteni.

Engedett végre a herczeg kivánatának, s midőn némely elsőségeket,
melyekkel a bengálai királyság a perzsa birodalom felett nyilvánosan
birt, szántszándékkal vagy elmellőzött vagy kisebbitett, egyszersmind
oly nyilván mutatta ki hajlandóságát a herczeget Perzsiába követnie,
hogy ez nem kételkedett, a legelső ajánlatra, melyet ez iránt tenni fog,
a királykisasszony megegyezését megnyerhetni. Azonban a herczeg nem
tartá helyesnek, mindaddig ily ajánlatot tenni, mig a
királykisasszonynál udvariságból annyi időt nem töltött, hogy ez őt
többé a legnagyobb igaztalanság nélkül nem marasztalhatá, sem gátolhatá,
hogy mulhatlan kötelességének megfelelvén, királyi atyjához
visszatérjen.

Két egész hónapig engede igy Firus-Sah herczeg a bengálai
királykisasszony akaratjának, megjelenvén minden mulatságon, melyet ez
az ő tiszteletére kigondolhatott, mintha egyetlen dolga csak az volt
volna, hogy életét itt és ekképen töltse el. De mihelyt a két hónap
elmult, kinyilatkoztatá a királyi hölgynek komolyan, hogy már igen is
sokáig mulasztja kötelességét s most engedelmet kell immár kérnie, hogy
azt teljesithesse, megujitván egyszersmind azon igéretét, hogy hozzá s a
királykisasszonyhoz méltó pompával haladéktalanul visszatérend s a
bengálai királytól a kisasszony kezét megkérendi.

„Kisasszonyom, ezt tevé hozzá a herczeg, szavaim talán gyanura adhatnak
okot, s kinyilatkoztatott kérésemre herczegséged talán engem is azon
hivtelen szeretők sorába helyezett, kik szerelmök tárgyát feledik,
mihelyest tőle távol esnek; de én, hogy bebizonyitsam azon igaz és
őszinte szerelmet, melylyel egy ily szeretetreméltó királykisasszony
iránt viseltetem, mint herczegséged, ki engem, mint nem lehet többé
kételkednem, viszont szeret: egyszersmind azon engedelmért is fognék
esedezni, hogy herczegségedet is magammal vihessem, ha nem félnék, hogy
ezen kivánatom megbántás gyanánt fog vétetni.“

Látván a perzsa herczeg, hogy a bengálai királykisasszony ezen szavaknál
elpirult, s anélkül, hogy legkisebb neheztelést mutatna, tünődve
ingadozott, mitevő legyen, imigy folytatá beszédét:

„Mi az én királyi atyámnak megegyezését s azon fogadást illeti, melylyel
ő herczegségedet nemzetségi szövetkezéseibe fölveendi, az iránt
tökéletesen megnyugtathatom herczegségedet. Mi pedig a bengálai királyt
illeti, a szeretet, barátság s tisztelet mind annyi jelei után, melyeket
ő herczegséged iránt mindenha mutatott és folyvást mutat, egészen másnak
kellene neki lennie, mint a milyennek őt herczegséged én előttem festé,
azaz: herczegséged nyugalma s boldogsága ellenségének, ha azon
követséget, melyet atyai jóváhagyása végett az én királyi atyám fog
hozzá küldeni, jó szivvel s kegyesen nem fogadná.“

A bengálai királykisasszony mind ezekre semmit sem válaszolt, de e
hallgatás, és földre sütött szemei elárulák világosabban, mint minden
szó, hogy a herczeget Perzsiába kisérni nem idegen, s az ajánlatot
elfogadja. Az egy nehézség, melyet a dologban találni látszatott, az
vala, hogy a perzsa herczeg még nem eléggé gyakorlott a lovat
kormányozhatni, következőleg félt, hogy ugyanazon zavarba fog vele
akadni, melyet a herczeg első próbájakor tapasztalt. Azonban Firus-Sah
herczeg oly jól s egészen el tudá ezen félelmet oszlatni, –
előterjesztvén, hogy a királykisasszony benne tökéletesen bizhatik s ő a
lovat, utóbbi próbája óta szintugy tudja kormányozni mint maga az indus:
– hogy a királykisasszonynak többé nem volt egyéb gondja, mint hogy a
herczeggel együtt oly titkon készüljön el utra, hogy ebbeli
szándékjokról senki legkevesebbet se gyanithasson.

Ez meg is lett, s mindjárt a következő napon hajnalhasadtakor, midőn még
az egész palota mély álomban feküdt, felmenének együtt a fedezetre, s
itt a herczeg Perzsia felé forditván a lovat, azt egyszersmind ugy
helyezé, hogy derekára a királykisasszony könnyen felülhessen. Ekkor
legelébb is a herczeg ült fel, s miután a királykisasszony megfogván
nagyobb bátorság okáért a herczeg kezét, mögötte szintén helyet fogot s
tudtára adá a herczegnek, hogy most már indulhat: megforditá ez
ugyanazon csapot, melyet Perzsiából elindultakor forditott vala, s a ló
velök ugyanazon pillanatban a levegőbe felszállott.

A varázs-ló szokott sebességgel haladt s Firus-Sah herczeg irányát ugy
adá, hogy mint egy harmadfél óra teltén Perzsia fővárosát megláthatták.
A herczeg sem azon a nagy téren, melyről első izben kiindult, sem a
szultán palotájában, hanem egy mulató kastélyban szálla le, mely nem
messze vala a fővárostól. Itt a legszebb szobába vezeté a
királykisasszonyt s tudtára adá, hogy ő az illő tisztelkedések megtétele
végett atyját a szultánt megy legelébb is megérkeztökről értesiteni, s
csakhamar ismét visszatérni; addig is a kastélyőrnek vagy várnagynak, ki
épen jelen vala, parancsokat ád, hogy a kisasszony mindenben, a mire
csak szüksége leend, szolgálatot kapjon.

Elhagyván a herczeg a királykisasszonyt, parancsolá a várnagynak, hogy
nyergeltessen lovat. Ez megesvén, a ló elővezetteték, a herczeg fölveté
reá magát, s miután a várnagyot a királykisasszonyhoz ezen
parancsolattal küldé vissza, hogy neki mindenekelőtt s minél hamarabb
reggelit készittessen, ellovagolt. A nép, mely a herczeg eltünte óta
szintén minden reményét elveszté, őt valaha ismét megláthatni, s melynek
gyásza most egyszerre vigságra változott, utjában s a város utczáin,
melyeken a palotáig végig lovagolt, élénk örömriadozással üdvözlé őt.
Édes atyja, a szultán, épen tanácsülést tartott, s mind ő mind az egész
gyülekezet mint mindig a herczeg eltünése óta gyászban voltak, midőn a
herczeg egyszerre belépett. A király öröm és szeretet könyeivel szemében
sietett ölelésére, s legelső kérdéseinek egyike az vala, mi történt az
indus lovával.

E kérdés alkalom vala a herczegnek elbeszélni azon veszedelmet és
zavart, melyben volt, midőn őt a varázsló fölragadá, továbbá a módot,
melylyel magát e veszedelemből kimenté, mint szállott meg a bengáli
királykisasszony palotája fedezetén, mi kegygyel fogadá őt a
királykisasszony, kinél ugyanazért a kellő időn túl mulatott, mi
szivességgel vala az iránta, s mikép végre reá is biratá magát, hogy őt,
a herczeget, Perzsiába kövesse, miután neki kezét megigérte.

„Én őt uram, igy végzé beszédét a herczeg, miután neki viszont
megigértem, hogy Fölséged tőlünk megegyezését nem fogja megtagadni, az
indus lován ide magammal elhoztam; s a királykisasszony most Fölséged
mulató kastélyainak egyikében, holott őt hagyám, egyedül annak hirét
várja, hogy adott igéretem nem volt üres szó.“

Itt a herczeg földre akara borulni atyja, a király előtt, hogy őt
meginditsa, de ez meggátolá őt, megölelé ismét és igy szóla:

„Édes fiam, én nemcsak megegyezem abban, hogy a bengálai
királykisasszonyt nődül vedd, hanem még magam személyesen fogok azonnal
látogatására menni, hogy neki tartozó köszönetemet megvigyem, őt ide a
palotába vezessem, holott a menyekzőt még ma megülendjük.“

Miután a szultán a szükséges parancsokat azon látogatás iránt, melyet a
bengálai királykisasszonynál tenni szándékozott, kiadta, meghagyá
egyszersmind, hogy a gyászt azonnal mindenki letegye, s a nyilvános
vigalmak sip, dob és tárogató szóval kezdessenek el, és hogy az indust a
fogságból kibocsátván, vezessék elejébe.

Az indus elővezetteték s bemutattaték a szultánnak, ki is igy szólott
hozzá:

„Én téged azért zárattalak be, hogy életed, noha az mind haragomnak mind
fájdalmamnak csekély áldozat lett volna, kezesül vegyen fiam életéért.
Adj hálát Istenednek, hogy fiamat ujra megtaláltam. Menj, hordd el
lovadat s meg ne jelenj többé szemem előtt.“

Mihelyt az indus a szultán elől eltávozott s azoktól, kik őt a fogházból
kibocsáták, megtudta, hogy Finus-Sah herczeg az ő lován visszatért,
magával hozván a királykisasszonyt; továbbá hol szállott le a herczeg s
hagyá a királykisasszonyt; végre, hogy a szultán már készül ezt onnan
elhozni s palotájába vezetni: – sietett megelőzni a királyt s a
herczeget. Nyomban a kastélynak indult tehát s itt megtalálván a
várnagyot, azt mondá neki, hogy ő a szultán s a perzsa herczeg nevökben
jő, hogy a bengálai királykisasszonyt maga mögé ültetvén a lóra,
levegőben vigye a szultánhoz, ki őt – ugy mond, – a palota terén várja s
az udvart és várost e látványnyal akarja meglepni.

A várnagy ismerte az indust, tudta, hogy zárva volt, és igy annál
kevésbbé kételkedett szavain, minthogy őt szabad lábon látá. Megjelent
tehát a királyi hölgy előtt, s ez alig értette meg, hogy az indus a
herczeg nevében jő, azonnal megegyezett, hogy mint hivé, a herczeg
ohajtását teljesitse.

Az indus örvendett szivében, hogy gonosz terve ily könnyen valósult,
felült a lóra, maga mögé vevé a várnagy segedelmével a bengálai
királykisasszonyt, megforditá a csapot, s azonnal magasan ragadá őket a
ló a levegőbe föl.

Ugyanazon pillanatban hagyá el a perzsák királya egész udvara
kiséretében a palotát, hogy a mulató kastélynak induljon, s ugyane
pillanatban vágtatott a herczeg előre, hogy a bengálai királykisasszonyt
értesitse, midőn az indus fenn a levegőben szántszándékkal épen a város
felé tartott, hogy igy a királyt és herczeget mintegy kihivni látszassék
s megboszulni az igazságtalan bánást, melyet szenvednie kellett.

Alig pillantá meg őt a szultán, megismervén őt első pillanatra, annál
nagyobb megdöbbenéssel állapodott meg, mivel lehetetlen volt a rablót
ily rettentő gyalázatért, melyet rajta mindenek láttára követett el,
bármikép megbüntetnie. Ezer átkot szóra tehát udvarnokival együtt, kik e
szörnyü szemtelenség s példátlan gonoszság tanui voltak, az indus ellen.
De ez legkevesebbé sem indult meg az átkokon, melyek tompa moraja egész
hozzáig fölhatott, hanem inkább folytatá utját; mig a szultán visszatért
palotájába, öldöklő bánattal azon, hogy ily képtelen sérelmet kelle
eltürnie, s annak szerzőjét meg nem fenyitheti.

De mi nagy vala még Firus-Sah bánatja, midőn ön szemeivel s a nélkül
hogy legkevesebbé is akadályozhatná, látnia kellett, mint viszi tőle az
indus a bengálai királykisasszonyt, kit oly lángolón szeretett, hogy
nélküle többé nem élhetett? – E pillanatra, melyet épen nem várt,
meredve álla meg, mozdulatlanul. S mielőtt még fontolóra vehetné, a
leghevesebb szitkokra fakadjon-e, a királykisasszony szomoru sorsát
sirassa-e, vagy engedelmért esedezzék tőle, hogy oly kevés óvakodással
gondoskodott felőle, ki neki magát egészen s oly módon adta által, mely
szerelmének oly bizonyos tanuja volt, – azalatt, mondom, a varázs-ló
szemei elől mindkettejét végképen elragadta. Mitevő legyen már most? A
király, édes atyja, palotájába térjen vissza? ott szobájába zárkozzék s
elmerüljön bujába, a nélkül hogy csak egy lépést tegyen a rabló
üldözésében, hogy attól a királykisasszonyt elragadja s magát
megbüntesse? – ezt az ő nagy lelke, szerelme s vitézsége egyaránt
ellenzék, miért is utját a mulató felé folytatá.

Midőn a kastélyban megérkezett, könyes szemekkel lépett elejébe a
várnagy, ki most mind könnyühitüségét, mind azt, hogy az industól
megcsalatott, általlátá; leborult előtte, magát vallá a szörnyü csinben
vétkesnek s bünhödésül halált itéle önfejére, melyet a herczeg kezeitől
várt.

„Kelj fel, igy szóla hozzá Firus-Sah herczeg, nem te vagy oka a
királykisasszony elragadtatásának, hanem én magam s az én együgyüségem.
Menj, ne veszits időt, s keress nekem valahol dervisruhát, de meg ne
mondd, hogy számomra hozod.“

Nem messze a kastélytól egy dervismonostor állott, melynek seich-je vagy
is előljárója a várnagynak barátja volt. Ez tehát hozzá mene, azt mondá
neki csalfa meghittséggel, hogy e királyi udvar tiszteinek egyike, kinek
ő nagy mértékben lekötelezettje, a szultán kegyelméből kiesett, s ő igen
szeretne neki segedelmül lenni, hogy a szultán haragját kikerülhesse. –
Ily előadásra a várnagy azonnal megkapá a mit kért, s egy tökéletes
dervisruhával tért a herczeghez vissza. A herczeg tüstént leveté
ruháját, felölté helyette a dervisét, s miután uti költségül egy
gyöngyökkel s gyémántokkal tele katulyát vett magához, melyet
tulajdonkép a bengálai királykisasszonynak szánt vala ajándékul, elhagyá
alkonyatkor a kastélyt a nélkül hogy tudná, mely utat kelljen
választania, de egyszersmind eltökélett szándékkal, hogy addig meg nem
tér, mig királykisasszonyát föl nem találja s vissza nem kiséri.

De, hogy az indusra térjünk vissza, ez a varázs-lovat ugy igazgatá, hogy
még azon nap jó korán egy erdőcskéhez jutott, közel Kasemir ország
fővárosához. Mint hogy az indus megéhült és gyanitá, hogy a bengálai
királykisasszony hasonló szükséget fog érzeni, leszállott ezen
erdőcskénél s a királykisasszonyt itt egy hüvös és ezüst tisztaságu
pataknál a zöldellő pázsitra letévén, maga étket ment keresni.

Mialatt az indus távol vala, a bengálai királykisasszony, ki magát egy
oly alacsony rabló hatalmában látá, kinek erőszakától oka volt remegni,
örömest megszökött s magának egy biztos menedékhelyt keresett volna, de
mivel reggel, a mulató-kastélyban megérkeztekor, alig vett magához egy
vagy két falatot, most midőn tervét ki akarta vinni, oly gyengének s
erőfogyottnak érzé magát, hogy kénytelen volt szándékával felhagyni, s
minden idegen segély nélkül egyedül ön bátorságára támaszkodni. De
egyszersmind eltökélette magában, hogy inkább halált szenved, mint a
perzsa herczeghez hivtelen lesz. Azért is midőn az indus visszatért, nem
hagyá magát kétszer kináltatni, hanem ételhez nyult s az által csakhamar
annyi erőt kapott, hogy azon szemtelen beszédekre, melyekre az indus az
ebéd végén fakadt, bátran felelhetett. Látván pedig, hogy az indus
néhány sikeretlen fenyegetőzés után erőszakkal akar élni, felugrott s a
rablóval küzdeni készültében egy hangos sikoltás pattant ki kebléből. E
szóra azon pillanatban egy csapat lovas vágtatott elő s őt és az indust
körülfogá.

A kasemiri király vala az, ki most kiséretével együtt vadászatról térvén
haza, a bengálai királykisasszony szerencséjére épen e tájon lovagolt el
s a lármaszót hallván, közelebb jött. A szultán az indushoz fordult és
kérdé, ki ő s mi joga van a széphez, mely itt előtte áll. Az indus
megfontolás nélkül azt felelé, hogy ez az ő neje s a köztök támadt
pörhöz senkinek semmi köze.

A királykisasszony, ki sem rangját sem állapotját nem ismeré annak, ki
ily szerencsés órában érkezett szabaditására, meghazudtolá az indust s
monda:

„Nagyságos ur, kit az ég szabaditásomra küld, akárki légy, könyörülj egy
királykisasszonyon s ne higy e csalárdnak. Mentsen Isten, hogy én valaha
ily nyomoru s alávaló indus felesége legyek. Ez egy ocsmány bűbájos,
uram, ki engem ma reggel a perzsa herczegtől, kinek nőül valék szánva,
elragadott s e varázs-lovon, melyet itt látsz, ide hozott.“

Nem vala a királykisasszony részéről sok szóra szükség, meggyőzni a
kasemiri szultánt a felől, hogy igazat mond. A hölgy szépsége, a
méltóság, mely egész valóján elömlött és könyei eleget szólának
mellette; azonban ez folytatni akará beszédét, midőn a szultán,
felgyulván az indus szemtelenségén, anélkül, hogy több szót várna,
megöleté az indust, parancsolván, hogy fejét vegyék; mi is annál
könnyebben megtörtént, minthogy az indus, ki e rablást mindjárt a
börtönből kiléptekor követte el, semmi védfegyvert nem hozott magával.

Alig menekvék meg a bengáli királykisasszony az indus incselkedéseitől,
már is ujakba került, melyek őt nem kevésbbé szomoriták. A szultán lovat
adatott számára, elvezeté őt palotájába, itt a legpompásb szobát
nyittatá neki a magáé után, számos rabnőket rendele szolgálatára s
herélteket őrizetére. A szultán maga vezeté e szobába, s anélkül, hogy
köszönetét ennyi jótettért bevárná, igy szóla hozzá:

„Királykisasszony, nem kétlem, nyugodalomra lesz szüksége, azért is
elhagyom, hogy magát kinyughassa. Holnap talán képesebb leend, elmondani
nekem ritka kalandjának közelebbi körülményeit.“ Ezt mondván,
eltávozott.

Kimondhatatlan volt a bengálai királykisasszony öröme, hogy ily hamar
megszabadult egy ember incselkedéseitől, kire utálat nélkül nem
nézhetett, s most azon reménynyel kecsegteté magát, hogy a szultán
fölteendi jótetteire a koronát, s őt a perzsa herczeghez küldendi
vissza, mihelyt el fogta beszéleni, mennyire tart jogot őhozzá a
herczeg, s mihelyest a szultánt e kegyelemért kérni fogja. De igen távol
volt a királykisasszony attól, hogy ezen reményeit teljesedve lássa.

T. i. a kasemiri király elvégzé magában, hogy őt más nap mindjárt nőül
veszi, s az egybekelési vigalmakat sipok, dobok s egyéb örömjelentő és
gerjesztő muzsikások által, melyek nemcsak a királyi palotában, hanem az
egész városban szerte zengedeztek, még hajnalhasadtakor el is kezdette.
A királykisasszonyt e zaj ébreszté fel, s ő azt inkább akármi másnak,
mint igaz okának vala hajlandó tulajdonitani; de midőn a kasemiri
szultán, ki magának jelentetni parancsolá, mihelyt a királykisasszony
látogatást fogadhatna el, hozzá belépett, s miután egészsége felől
tudakozódott, értésére adá, hogy a síp és dobszó, melyet hall, saját
menyegzője ünnepét hirdetik, melyre a szultán őt azonnal meghivja; –
ekkor a királykisasszony megdöbbenése oly nagy lett, hogy a szultán
lábainál aléltan rogyott le.

A királykisasszony komornái, kik körüle állának, azonnal segedelemért
siettek, s a szultán maga is mindent elkövetett, hogy őt életre hozza,
de sok idő telt el, mig a királykisasszony ismét eszméletre jött. Végre
magához tért, de egyszersmind, – hogy Firus-Sah herczegnek adott szavát
meg ne szegje s a házasságba, melyet a kasemiri szultán anélkül, hogy őt
kérdené, elvégzett, megegyezni ne kényszerittethessék, – eltökélé magát,
azt szinleni, mintha az ájulás alatt megtébolyodott volna. Elkezde tehát
még a szultán jelenlétében a legfonákabb dolgokat beszélni, sőt
felugrott s a szultánra készüle rohanni, ugy hogy ezt e kedvetlen
jelenet egészen meglepé s elszomoritá, végre látván a szultán, hogy a
királykisasszony még sem tért eszére, asszonyaira hagyá őt,
megparancsolván ezeknek, hogy a beteg mellől el ne távozzanak, s reá a
legnagyobb gonddal ügyeljenek. Nap folytában még igen gyakran
tudakozódott egészsége felől, s a válasz mindenkor az lett, hogy a beteg
csak ugy van mint volt, vagy még roszabbul.

A bengálai királykisasszony nemcsak más nap hanem a következett többi
napon is folytatá az eszelős beszédet, s egy nagy elmeháborodásnak egyéb
jeleit, mig végre a kasemiri szultán kénytelenitve látá magát egybehíni
udvara orvosait, tanakodni velök a betegség fölött s kérdeni őket, ha
nem tudnának-e valami orvosszert e nyavalya ellen.

Az orvosok közös tanakodás után egy szóval azt felelék, hogy ezen
betegségnek több faja és mértéke van, melyek szerint aztán a nyavalya
vagy gyógyitható, vagy épen gyógyithatatlan. Ők tehát nem tudhatják, mi
faju a bengálai királykisasszony betegsége, ha elébb őt magát nem
látják. Ennél fogva megparancsolá a szultán a herélteknek, hogy az
orvosokat egyenkint, mindeniket a maga rangja szerint a királykisasszony
szobáiba bocsássák be.

A bengálai királykisasszony, ki ezt előre látta és méltán félt, hogy ha
az orvosokat közeledni és üteréhez nyulni engedi, végre a
legtanulatlanabb is észre veszi, hogy ő egészséges és betegsége csupa
tettetés, ekképen cselekedett. Valahányszor egy orvos belépett, a
királykisasszony oly dühbe jött, annyi dühösséget mutatott az orvos
ellen, egyszersmind jeleit adván, mintha annak képét össze akarná
karmolni, hogy még csak egy sem merte magát közeledése által ezen
veszedelemnek kitenni.

Azok, kik magokat ügyesebbnek hirdeték másoknál s avval dicsekedtek,
hogy a betegséget puszta reánézésből is ki tudják ismerni, némi italokat
rendeltek, melyeket a királykisasszony minden kétkedés nélkül bevett,
tudván egyrészről, hogy magát e mellett is mindaddig beteggé teheti, a
meddig tetszik és szükségesnek látja, másrészről pedig, hogy a bevett
italok ártatlanok.

Látván a kasemiri szultán, hogy udvari orvosai a királykisasszony
gyógyitásával semmire sem mentek, felhivatá a főváros valamennyi
orvosait, kiknek azonban minden ügyességök, tudományok s tapasztaltságok
sem vala szerencsésb. Végre országa egyéb városaiból is előhivatá a
szultán mindazon orvosokat, kik tudományokban a leghiresebbek valának;
de a királykisasszony ezeket sem fogadta szivesebben mint az előbbieket,
s minden, a mit rendeltek, foganatlan volt. Ekkor a szultán sebes
postákat küldött a szomszéd fejedelmek országai s birodalmaikba s
udvaraikhoz oly igérettel, hogy a kik az ezekben felszólitott
leghiresebb orvosok közül, fővárosába jőnének, azokat ugyan gazdagon
megfizetni, a ki pedig a beteget meg is gyógyitaná, fejedelmileg meg
fogja jutalmazni.

Többen ezen külföldi orvosok közül valóban utra is kelének, de egyetlen
egy sem dicsekhetett azzal, hogy szerencsésebb volt volna a belföldi s
udvari orvosoknál; egyetlen egy sem hozhatá a királykisasszony eszét
helyre, mert ez nem is tőlök, sem ügyességektől, hanem egyedül a
királykisasszony akaratjától függött.

Ez idő közben Firus-Sah herczeg nem egy országot s nem egy fővárost járt
be (dervis öltözetben), még pedig az ut alkalmatlanságain kivül annál is
szomorubb szivvel, minthogy épen nem tudhatá, vajjon nem épen ellenkező
irányban jár-e attól, melyet követve a keresett tárgyról talán hirt
kaphatna.

Szüntelen figyelem közben mindazon uj hirekre, melyeket az utjában eső
városokban beszéltenek, végre Indiának egyik nagy városába jutott,
holott igen sokat emlegettek egy bengálai királykisasszonyt, ki épen az
nap, melyen a kasemiri szultánnal menyegzőjét kell vala tartania,
eszében megtébolyodott. – A herczeg bengálai kisasszonyt hallván
emlitetni, nyomban gyanította, hogy ez ugyanaz lesz, ki után ő utaz, s
ezt annál is inkább, minthogy a bengálai udvarnál soha sem hallott a
magáén kivül más királykisasszonyt emlegettetni. Bizván tehát a hirnek
közelterjedtében, utját Kasemir országa s fővárosa felé vevé. Ebben
megérkezvén, egy chánba vagyis vendégfogadóba tért be, holott még az nap
elbeszélék neki a királykisasszony történetét, nem különben az indusnak
gyászos, noha megérdemlett végét, mely utóbbi körülmény bizonyossá tevé
a herczeget, hogy ez a herczegasszony az, kit ő keres, és következőleg,
hogy a szultán hiába pazarlá pénzét orvosokra, kik a királykisasszonyt
meg nem gyógyithaták.

Alig tuda meg a herczeg minden körülállást, mindjárt másnap csináltata
magának egy orvosköntöst, s azt felöltvén, azon nagy szakállal, melyet
utközben növeszte, ment az utczákon végig, s magát mindenütt orvosnak
hirdeté. Türhetetlen vágyában, királykisasszonyát minél elébb látnia,
sietett a szultán palotájába, holott is az udvari tisztek egyikéhez
kivánt vezettetni. A heréltek felügyelőjéhez vezeték, kinek is azt
mondá, önhittségnek fogják tartani talán, hogy ő mint orvos jő, s
ajánlkozik a királykisasszony meggyógyitásában még egy próbára, miután
ezt oly sok s hires orvos teljesiteni képes nem vala; azonban őt
reménység táplálja, hogy bizonyos saját szerek segedelme által, melyeket
ő tud s foganatosaknak tapasztalt, véghez fogja a gyógyitást vinni, mely
az előbbieknek nem sikerült. A heréltek felügyelője erre azt felelé,
hogy ő igen kedves vendég, a szultán őt örömmel fogja látni, s ha ő a
királykisasszonynak előbbi egészségét visszaadni szerencsés lenne, oly
jutalmat várhat, milyen a szultán bőkezűségének megfelel. Várjon kegyed
egy kevéssé, ugymond, én nyomban ismét itt leszek.

Nagy ideje mult, hogy egy orvos sem jelenté magát többé, s a szultán
nagy keserűségére csaknem minden reményét elveszté, hogy a bengálai
királykisasszonyt valaha egészségben láthassa s nőül vétele által
szerelmének nagy voltát iránta bebizonyithassa; azért is parancsolá a
főőrtisztnek, hogy az épen bejelentett orvost nyomban vezesse elejébe.

A persa herczeg tehát orvosöltözetben bemutattatott a kasemiri
szultánnak, ki is anélkül, hogy sok szót vesztegetne, s csak azt adván
tudtára, hogy a bengálai királykisasszony nem nézhet orvosra düh nélkül,
mely a nyavalyát csak sulyosbitja, egy magasabban álló szobába vezette
őt, honnan egy rostélyos ablakon keresztül a beteget anélkül, hogy
láttatnék, szemlélhette.

Firus-Sah herczeg ide föllépett s imádott királykisasszonyát pillantá
meg, bágyadtan ott ülve s könyező szemekkel egy dalt énekelve, melyben
szerencsétlen sorsát panaszlá, mely őt gyöngéd szerelme tárgyától talán
örökre elszakasztá.

A herczegnek, ki e szomoru helyezetben látá királykisasszonyát, nem vala
több bizonyitványra szüksége, hogy annak betegsége csak szinlett, s hogy
ily kegyetlen erőszakot magának csak hozzá érzett szerelméből tett.
Leszálla tehát a rejtekszobából, jelenté a szultánnak, mineműnek tartja
a királykisasszony betegségét, s hogy az épen nem gyogyithatatlan; de
egyszersmind azt is, hogy gyógyithatása végett egyedül, négy szem közt
kell vele szólania; egyébiránt, mi azon változásokat illeti, melyekbe a
királykisasszonyt valamely orvos szemlélete ejteni szokta, reményli,
hogy őt a beteg szeliden fogadni s meghallgatni fogja.

Erre a szultán megnyittatá az ajtót, mely a királykisasszony szobájába
vezetett, s a herczeg belépett. Alig pillantá meg őt a királyi hölgy, ki
az öltözetnél fogvást orvost vélt látni, felugrott, mint a dühösök
szoktak, fenyegeté őt s elhalmozá szitkokkal. De a herczeg mindemellett
is közelebb ment, s midőn már eléggé közel vala, minthogy egyedül a
királykisasszony által akart értetni, halk szózattal s egész alázattal
igy szóla:

„Királykisasszony, én orvos nem vagyok, kérem, ismerje meg bennem
herczegséged Persia herczegét, ki szabaditására jő.“

A szó hangjára s azon arczvonások láttára, melyekre a herczeg által
növesztett hosszu szakáll mellett is reá ismert, a királykisasszony
csillapodni kezdett, s látható volt arczulatján azon öröm, melyet egy
sovár ohajtatnak váratlan teljesülte okozni szokott. Öröm és meglepetés
elnémiták egy ideig a királykisasszonyt, s alkalmat adának a herczegnek
elmondani röviden a kétségbeesést, melynek rabja lett, midőn a
kisasszonyt önszemei előtt az indus által elragadtatni látá; továbbá
azon eltökélett szándékát, hogy mindent odahágy s őt a világnak akármely
szögében rejtezik, fölkeresi s addig nem nyugszik, mig meglelé s a
hűtlen rabló kezeiből kimentette; végre mi szerencse által juthat a
hosszas és bágyasztó utazások után e viszonlátáshoz. Végezvén beszédét,
kérte a királykisasszonyt, mondaná el szintén röviden, a mik vele
elragadtatása óta a jelen pillanatig történtenek, erősitvén, hogy mind
ezek tudására szüksége van, hogy megtehesse az illő rendszabályokat,
melyek által a királykisasszonyt a kasemiri szultán dölyfe s önkénye
alól kimenteni szándékozik.

A királykisasszony tehát sietett elbeszélni a herczegnek, mikép
szabadíttatott ki a vadászatról megtérő szultán által az indus kezeiből,
mily kegyetlenül meg volt másnap mindjárt a szultán nyilatkozása által
lepetve, s mi hamar tökélé ez el magát, őt még az nap feleségül vennie,
anélkül, hogy előbb, mint az illendőség kivánta volna, megegyezését
kikérné. Ez az erőszakos és dölyfös bánásmód, igy szóla továbbá, őt
ájulásba ejté, mely után nem láta más módot menekedhetnie, mint a
melyhez nyult, hogy magát a herczegnek, kinek szavát és szivét adá,
megtartsa, készebb lévén meghalni, mint magát egy szultánnak adni meg,
kit nem szeret, sem soha nem szerethet.

A persa herczeg, ki ebből már eleget értett, azt kérdé a
királykisasszonytól, nem tudná-e, hova lett az indus halála után a
varázs-ló.

„Nincs tudtomra, – ugymond a királykisasszony, – mit parancsolt ez iránt
a szultán, de ahhoz képest, a mit én neki a varázs-lóról mondottam:
gondolhatni, hogy ő arra ügyeltetni fogott.“

Minthogy Firus-Sah herczeg szintén nem kételkedett, hogy a kasemiri
szultán gondját fogta a varázslónak viseltetni, közlötte tervét a
királykisasszonynyal, t. i. azt, hogy őt a varázs-ló segedelme által
akarja ismét Persiába visszavinni. Miután tehát vele az aziránti
rendszabásokban megegyezett s különösen ajánlotta, hogy a
királykisasszony másnap az eddigi hálóköntös helyett tökéletes öltözetet
vegyen s a szultánt, ha majd ezt a herczeg bevezetné, módosan fogadja
ugyan, de anélkül, hogy hozzá egy szót is szólana, – a persa herczeg
ismét eltávozott.

A kasemiri szultán felette megörült, midőn a persa herczeg nála
jelentést tett, mennyit vitt mindjárt legelső látogatáskor is a
királykisasszony tökéletes felépülhetése iránt véghez. S midőn másnap
reggel a királykisasszony őt oly módon fogadá, melyből meggyőződött,
hogy ennek gyógyulása valóban annyira haladt elő, mint az orvos mondá,
ekkor ezt a szultán a világ legelső orvosának tartotta.

Ily biztató állapotban látván a királykisasszonyt, megelégedett a
szultán azon való örömének kifejezésével, hogy őt oly lelki állapotban
találta, mely közelgető, tökéletes felépülését reménylteti, s minekutána
intette a királykisasszonyt, hogy részéről is segitse az oly ügyes orvos
igyekezeteit, mi által, a mit ez oly szépen kezdett, kivánt
tökéletességet érjen, s hogy e végre az orvost teljes bizodalmában
részeltesse, a szultán eltávozott anélkül, hogy a királykisasszonynak
csak egy válaszszavát is bevárná.

A persa herczeg, ki a kasemiri szultánt idekisérte, vele együtt ment ki
is a királykisasszony szobájából, s menet közben kérdé a szultánt:
lehet-e ő oly bátor, tudakozni a szultántól, mily kaland által juthatott
a bengálai kisasszony ily magányosan s oly messze hazájától a kasemiri
királyságba. T. i. a herczeg tetteté magát, mintha ő ezt nem tudná s a
királykisasszony neki mit sem mondott volna; átalában pedig a kérdést
csak azért tevé, hogy a varázs-lóra téritse a beszédet s megtudja a
szultántól, hová lett az a ló.

A szultán, ki épen nem gyanithatta, mi czélból tevé e kérdést a herczeg,
nem csinált a dologból semmi titkot. Elbeszélé neki ugyanazt és szintén
ugy, mit és mikép ez már a királykisasszonytól hallott, s a mi a
varázs-lovat illeti, azt a szultán, mint különös ritkaságot, anélkül,
hogy tudná, mikép lehet és kell azt használni, kincstárába vitette.

„Uram, – igy szóla most a szinlett orvos, – ez, a mit én épen most
hallok felségedtől, nekem módot ád a királykisasszony gyógyitását
tökéletesen véghezvihetnem. Minthogy a kisasszony e lovon jött ide, e ló
pedig bűvölve van, igen természetes, hogy ezen bűbájból, vagyis
varázslatból magára a királykisasszonyra is ragadt valami s azt csak
bizonyos füstölések által, melyekhez én tökéletesen értek, lehet elűzni.
Ha tehát felséged ebben gyönyörködni s egyszersmind az udvart és a
főváros minden lakóit, egy fölötte meglepő látványban akarja
részesiteni, állittassa ki holnap azon varázs-lovat a palota-tér kellő
közepére; s a többit bizza reám. Igérem, hogy a királykisasszonyt
felséged s az egész gyülekezet szemei előtt kevés perczenet alatt
lélekben és testben oly tökéletes épségűvé teszem, milyennel valaha
birt, s hogy az egész dolog illendő fénynyel és pompával menjen véghez,
igen jó volna, ha a királykisasszony a lehető legpompásb öltözetben s
fölséged legdrágább gyémántjaival ékitve jelennék meg.“

A kasemiri szultán valóban nagyobb áldozatokra is kész vala, mint
milyeket itt tőle a persa herczeg kivánt; hogy általok azon örömben
részesüljön, melyhez magát most oly igen közel lenni vélé.

Másnap tehát a szultán parancsolatjára kivitetett a varázs-ló a
kincstárból s korán reggel a nagy palotatéren felállittatott. Ennek hire
csakhamar elfutá a várost, s minthogy a készületek valami rendkivüli
látványt gyanittattak, a nép csoportonkint gyülönge fel a város minden
részeiből. A szultán testőrei egy kört csinálának, hogy a rendbomlásnak
eleje vétessék s a varázs-ló körül egy nagy tér szabadon maradjon.

A kasemiri szultán szintén megjelent, s midőn a legelőbbkelő
országnagyok s udvari tiszteitől körülvéve egy magasabb padon helyet
fogott, kilépett a bengálai királykisasszony is, kisértetve valamennyi
asszonyaitól, kiket a szultán szolgálatjára rendelt vala, közelebb mene
a varázs-lóhoz, s arra asszonyai segedelmével felült. Midőn már a
nyeregben jól helyet fogott, lábát a kengyelbe tevé s a kantárt kezébe
vette, ekkor a persa herczeg, mint szinlett orvos, körülrakatá a lovat
füstölgő serpenyőkkel, melyekbe előbb izzó szenet rakatott, és
körüljárván, mindenikbe a legválogatottabb füstölő szerekből készült
porkeveréket vetett. Ekkor, ugy látszott, egészen magába száll, lesütött
fővel s mellre tett kezekkel megkerülte a lovat háromszor, tettettetvén
magát, mintha bizonyos bájszavakat mondana, s mig ezalatt valamennyi
füstölőből a legsürűbb s egyszersmind legédesb illatu füstgomolyag
szálla fel s a királykisasszonyt és a varázs-lovat ugy elfogá, hogy
ezeket alig lehete többé látni, élvén e kedvező pillanattal, felkapott
hirtelen a lóra a királykisasszony mögé, megragadá s megforditá a
csapot, s mig a ló velök a levegőbe emelkedék, fenhangon s oly
világosan, hogy a szultán minden szót megérthete, igy szóla a
szultánhoz:

„Szultánja Kasemirnek, ha ezentul oly királykisasszonyokat, kik védelmed
alá folyamodnak, nőül akarsz venni, el ne mulaszd előbb megegyezésöket
kérni ki.“

Ily szerencsével találta föl s mentette meg a persa herczeg a bengálai
királykisasszonyt. Rövid idő alatt, még az nap elért vele Persia
fővárosába, holott nem a mulató kastélynál többé, hanem a palota
épületének közepette, épen királyi atyja teremei előtt szálla meg. A
persa király most már nem halasztá tovább az egybekelés ünnepét, mint a
mennyi időt azon készületek kivántanak, melyekkel a szokott
szertartásokat még diszesebbekké és saját részvételét ezen örvendetes
napon még nyilvánvalóbbá tehetné.

Mihelyt az ünnepi vigalmakra szánt napok elmultak, legelső gondja lett a
persa királynak, fényes követséget nevezni és küldeni a bengálai
királyhoz, mely őt mindenről, a mi történt, tudósitsa, s megegyezését és
azon frigynek, melybe vele a persa király, fiának e házassága által
lépett, megerősitését kérje ki. A bengálai király, miután a dolognak
egész menetelét megértette, becsületnek s gyönyörüségének tartotta a
frigyben és házasságban megegyezni.



Aladdin, vagy a csodalámpa története.

Chinának egy igen nagy és gazdag fővárosában élt egy Musztafa nevű
szabó, ki mesterségén kivül egyebektől semmivel sem különbözteté meg
magát. E Musztafa szabó igen szegény volt s mestersége alig hajtott
annyit, hogy ő s felesége s fiok, kivel Isten őket megajándékozta,
belőle élhettek.

Ezen fiu, kit Aladdinnak híttak, igen elhagyatottan nevelteték, s ez
volt oka, hogy igen vétkes hajlandóságokat teve sajátaivá. Konok volt,
nyakas s engedetlen atyja s anyja iránt. Alig serdült fel valamennyire,
már szüléi honn meg nem tarthaták. Korán reggel kiment s avval tölté a
napot, hogy utakon s nyilvános helyeken utczai gyermekekkel játszott,
kik nálánál sokkal fiatalabbak voltak.

Oly korba jutván, midőn már valami mesterséget kell vala tanulnia,
atyja, ki őt egyéb mesterségre nem tanitathatá, műhelyébe vette őt, s
oktatgatni kezdé a tűforgatásra; de sem jósággal, sem büntetés
félelmével nem vala képes fiának csapodárságát megkötni; nem birta
megtartani vagy kényszeriteni, hogy a mint ő kivánta volna, szorgalommal
s folyvást munkánál maradjon. A mint Musztafa hátat fordita, Aladdin
kisurrant s egész nap haza nem jött; atyja megbünteté; de Aladdin
jobbithatatlan volt, s végre Musztafa kénytelen volt, igen nagy
fájdalmára, őt korhely életmódjának általengedni. Ez sok szivfájdalmat
okoza neki, s azon bánkodása, hogy fiát meg nem téritheti, egy igen
sulyos nyavalyába dönté, melyben nehány hónap mulva meghala.

Aladdin anyja, a ki látá, hogy fia sohasem tanulandja meg apja
mesterségét, bezárta boltját, s minden kézműeszközöket eladott, hogy
abból s azon kevésből, a mit gyapotfonásból szerzendene, fiával együtt
elélhessen.

Aladdin, kit most már atyjának félelme nem korlátozott, s ki anyjával
oly keveset gondolt, hogy a legkisebb észrevételnél, melyet az neki
tett, elég vakmerő vala fenyegetőzni, egészen a korhelységnek adta
magát. Minél többféle egykoru fiatalságot kerese fel s játszott szünet
nélkül s szenvedélyesebben, mint valaha. Ezen életmódot tizenötesztendős
koráig folytatá, anélkül, hogy valami egyébhez kedvet s hajlandóságot
mutatott, vagy csak meggondolta volna, mi leend belőle. Egykor egy sereg
utczai gyermekkel játszott valamely szabad helyen, midőn egy idegen arra
menvén, megállt s reá nézett.

Ez idegen egy hires bűvölő volt. A történetirók, kik ezen mondát
fentartották, őt afrikai bűvölőnek nevezik, miért őt mi is ugy fogjuk
nevezni, annyival is inkább, mert Afrikából jött.

Talán az afrikai varázsló, ki érte az ábrázatokhoz, valami olyat
olvasott Aladdin képében, a mi ahhoz, miért e hosszu utat tevé,
kivántató vala, vagy egyéb oka lehetett, elég, hogy Aladdint nemzetsége
felől s ő mi, pontosan kikérdezé. Miután mindent, a mit kivánt, megtuda,
közeledék az ifjuhoz, néhány lépésnyire félre voná játszó-társaitól s
kérdé: „édes fiam, atyád nem Musztafa?“ „Igen, – viszonza Aladdin, – de
már régen meghalt.

E szavakra nyakába borult Aladdinnak az afrikai varázsló, átölelte őt s
megcsókolá több izben könyezve és sohajtva. Aladdin észrevevé a
könyeket, s kérdezé, mi okozhatá azokat? „Ah fiam, felele az afrikai
varázsló, hogy tarthatnám könyeimet? én nagybátyád vagyok, s atyád
szeretett öcsém volt. Már több év óta utazom, s azon pillantatban, midőn
megérkezem őt ismét látni, s visszatértemmel megörvendeztetni
reménylvén, te halálát jelented. Bizonyossá tehetlek, igen érzékeny
fájdalom rám nézve, magamat azon vigasztalástól, melyre számot
tartottam, megfosztatva látnom. Azonban, a mi szomoruságomat
valamennyire enyhiti, az, hogy a mennyire visszaemlékezem, vonásait
rajtad, arczodon ismét feltalálom s látom, hogy midőn hozzád fordulék,
meg nem csalatkozám.“ Ezután erszényébe nyulván, kérdezé Aladdint, hol
lakik anyja? Aladdin kérdésére azonnal utasitást adott s az afrikai
varázsló azon pillanatban egy marok aprópénzt ada neki, s ezt veté
hozzá: „Eredj most, fiam, anyádhoz, köszöntsd nevemben s mondd neki,
hogy holnap, ha csak időm engedi, meglátogatom, megszerezni magamnak a
vigasztalást, hogy láthassam a helyet, hol szegény jó bátyám oly sokáig
éle s melyen meghalálozott.“

Alig hogy elhagyá az afrikai varázsló unokaöcscsét, kit épen most teve
azzá, Aladdin felettébb megörülve a pénzen, melyet nagybátyjától kapott,
azonnal anyjához szalada s igy szóla hozzá beléptekor: „Kedves anyám,
mondd meg kérlek, van-e nekem nagybátyám?“ – „Nem fiam, felele anyja,
neked nincs nagybátyád sem meghalálozott atyádról, sem rólam.“ – „S
mégis, – folytatá Aladdin, – épen most találtam egy emberre, ki magát
atyámról nagybátyámnak mondja, s azt erősité, hogy atyám testvére. S
hogy szavamnak higyj – folytatá, a kapott pénzt előmutatva, – ime,
nézzed, mit ajándékozott. Meghagyá továbbá, téged nevében köszöntenem s
megmondanom, hogy holnap, ha ideje engedi, meglátogat, hogy egyszersmind
a házat is láthassa, melyben atyám élt és meghala.“ – „Fiam, – viszonzá
anyja, – való, hogy atyádnak egy testvére volt; de az már régen meghalt;
és soha sem hallám, hogy még egy másik is volna.“ Egyebet nem beszélének
az afrikai varázslóról.

Következő nap ismét megszólitá az afrikai bűvölő Aladdint, midőn ez a
városnak egy másik részén más gyermekekkel játszott. Megölelé, mint
előttevaló napon tett vala, s két darab aranyt nyoma kezébe, s monda
neki: „Add ezt anyádnak, fiam, s mondd neki, hogy ma estére
meglátogatom; vegyen rajta vacsorára valót, hogy együtt ehessünk; hanem
előbb jegyezd ki a házat, melyben lakik.“ A fiu kijegyzé azt, s az
afrikai varázsló eltávozék.

Aladdin megvivé mindakét aranyat anyjának. S mihelyt elbeszélé, mit
szándékozik nagybátyja tenni, kimene anyja vásárlani, s gazdag eleséggel
tére vissza. Asztali edényeket, melyek hiával volt, a szomszédoktól
kére, s igy az egész napot a vacsorai készületekben tölté. Este, midőn
már mindennel készen volt, mondá Aladdinnak: „fiam, nagybátyád talán nem
tudja házunkat, eredj elébe s vezesd ide, ha meglátod.“

Ámbár Aladdin megmagyarázta az afrikai varázslónak a házat, mégis
azonnal elébe akart menni, midőn az ajtón kopogtak. Aladdin kinyitá, s
azonnal megismerte az afrikai varázslót, a ki borpalaczkokkal s
mindenféle gyümölcscsel megrakva lépe be.

Általadván az afrikai varázsló mindent, a mit hoza, Aladdinnak, köszönti
anyját, s kéré a kereveten megmutatnia azon helyet, hol Musztafa bátyja
ülni szokott. Az asszony megmutatá. Azonnal leborult, több izben
megcsókolá a helyet könyhullatások közt s felkiálta: „Szegény bátyám,
mily boldogtalan vagyok, nem előbb érkezve, hogy halálod előtt még
egyszer öleltelek volna.“ Noha Aladdin anyja kérte őt, még sem akart
ezen helyre ülni. „Nem, – felele, – attól őrizkedni fogok; hanem engedd
meg, itt általellenben ülnöm, hogy ha szintén azon gyönyörtől, őt mint
házatyát itt személyes jelenlétben látnom, meg vagyok is fosztva,
legalább képzelhessem, mintha szemközt ülne velem.“ Aladdin anyja nem
unszolá többé, hanem rá hagyá ott fognia helyet, hol kedve tartá.

Leülvén az afrikai varázsló, Aladdin anyjával kezde beszélgetni. „Édes
jó húgom, – monda neki, – ne csodáld, hogy az egész idő alatt, melyet
boldog emlékezetű bátyámmal házasságban töltesz vala, engem sohasem
láthatál. Épen negyven éve, hogy ez országból, mely nekem s
meghalálozott bátyámnak szülőföldünk, elutaztam. Azóta bejártam Indiát,
Persiát, Arabiát, Syriát, Aegyptust, mulattam legszebb városaikban,
azután Afrikába mentem, hol több időre vettem lakásomat. De mivel
természetében van az embernek, bármi távol legyen is hazájától, annak,
szüléinek s gyermekjátékainak emlékezetét soha el nem felejthetni, engem
is oly forró kivánat foga el, most, mig ily hosszu utra erőt érezék
magamban, hazámat ismét meglátni, bátyámat ölelni, hogy azonnal
felkészültem s utnak ereszkedém. Nem szólok az idő hosszadalmáról, mely
megkivántatott, nem az előkelt akadályokról, sem a súlyos bajokról,
melyeket kiállanom kelle, hogy ide juthassak, – csak azt mondom, hogy
valamennyi utaimon semmi sem bántott s keseritett annyira, mint bátyám
halálának hire, kit én mindenkor ugy szerettem, s kihez valódi testvéri
hajlandósággal viseltetem. Néhány vonásait vettem észre unokaöcsémnek,
fiadnak ábrázatán, s ez tevé, hogy őt valamennyi gyermek közül, kikkel
együtt vala, kitalálám. Talán elmondotta, mily benyomást tőn rám
testvérem halálának hire. – Azonban, dicsértessék Isten midenkor! az
vigasztal, hogy őt fiában ismét feltalálom, ki arczvonásait oly elevenen
jelenvalósitja.“

Az afrikai varázsló észre vette, hogy Aladdin anyja férje emlegetésére,
mely fájdalmát felujitá, igen megindult, azért is a beszédet egyébre
forditotta. Aladdinhoz fordult s kérdé, hogy hiják. „Aladdinnak,“ monda
ez. „S hát Aladdin, – kérdé a varázsló, – mivel foglalatoskodol, értesz
mesterséget?“

Ezen szavakra lesüté Aladdin fejét, s zavarba jött. Anyja azonban
felfogá a szót s monda: „Aladdin henyélő. Atyja, életében mindent
elkövete, hogy őt mesterségére megtanitsa, de czélját nem érhette;
azóta, hogy az meghalt, akármit mondjak vagy beszéljek neki, a csavargók
életmódjánál egyebet nem követ, s idejét, mint látád, játszva gyermekek
közt tölti, meg nem gondolván, hogy ő már nem gyermek. S ha ma e miatt
meg nem pirongatod, s ez intés nem fog rajta, egészen kétségbe esem,
hogy belőle valami jóravaló lesz. Tudja, hogy atyja nem hagyott vagyont
maga után, látja, hogy egész napi gyapotfonásommal alig szerezhetek
annyit, hogy kenyerünk legyen. Mi engem illet, eltökélém magamban,
ajtómat előtte minél előbb bezárnom s őt elhajtanom, hogy kenyerét
egyebütt keresse.“

Miután Aladdin anyja nagy könyhullatással igy szólott, monda az afrikai
varázsló Aladdinnak: „Ez nem jól van, édes öcsém, arról kell
gondoskodnod, hogy magadon segits s magadat eltartsad. Annyiféle
keresetmód van a világon: nem volna-e egy is azok között, melyre
különösen kedved hajlanék? Talán csak épen atyádé nem tetszik s másra
inkább adnád magadat. Ne titkold ez iránt gondolkozásodat előttem, hisz
én egyedül javadat akarom.“ Látván, hogy Aladdin nem felel, folytatá:
„Ha talán mesterség tanulásához nincs kedved, s mint mívelt ember
akarnál a világban élni, boltot állitok számodra, rakottat a legdrágább
szövetekkel s legfinomabb gyolcscsal; ezek eladásával
foglalatoskodhatol, a pénzen, melyet belőlök váltasz, más portékákat
vehetsz, s e szerint tisztességesen elélhetsz. Kérdezd meg magadat s
valld meg őszintén, mit gondolsz; mindenkor késznek fogsz találni
igéretem megtartására.“

Ez ajánlat tetszék Aladdinnak, ki minden kézi munkától undorodott, s
annyival inkább, mert észrevette, hogy az efféle boltok igen tiszták
szoktak lenni, sűrűen látogattatnak, s a kalmárok benne csinos
öltözetüek, s becsben tartatnak. Azért mondá az afrikai varázslónak, kit
nagybátyja gyanánt tekinte, hogy hajlandósága inkább erre, mint amarra
volna s hogy a jótéteményért, melyet neki szánt, örökké háládatos
leendene. „Minthogy neked ezen keresetmód tetszik, viszonozá az afrikai
varázsló, – holnap el foglak magammal vinni, s oly csinosan felruházni,
mint a város legelső kalmárai egyikéhez illik, s holnapután azon
leszünk, hogy neked oly boltot állitsunk, a milyen képzeletemben van.“

Aladdin anyja, ki eddig nem is hitte, hogy az afrikai varázsló férjének
testvére, az igéret után, melyet az fiának tett, egy pillanatig sem
kételkedék róla. Megköszönte jó szándékait, s intést adván Aladdinnak,
hogy a jótéteményekre, melyekhez neki nagybátyja reményt nyujta, magát
méltónak mutassa, feladá az étkeket. Vacsora fölött a beszéd mindig ezen
tárgyról folyt, mig végre az afrikai varázsló észrevevé, hogy az éj már
igen előhaladt; melyre az anyától s fiutól búcsút vőn s eltávozék.

Másnap reggel el nem mulatá az afrikai varázsló igérete szerint Musztafa
özvegyét meglátogatni. Elvivé magával Aladdint s egy nagykereskedőhöz
vezette, ki minden koru s rendüek számára legdrágábbszerű s készületű
ruhákat árult. Többeket hozata elő, melyek Aladdin nagyságához illenek s
minekutána azokat, melyek neki legjobban tetszenék, kiválasztotta, a
többit pedig, a mi nem volt oly szép, milyet ő kivána, visszatette
volna, igy szóla Aladdinhoz: „Kedves öcsém, válaszd ezen ruhák közül, a
mely legjobban tetszik.“ Aladdin, ki uj nagybátyja bőkezűségén el volt
ragadtatva, kiválaszta egyet. A varázsló megvette azt minden hozzá
tartozókkal együtt, s kifizette alkudozás nélkül.

Midőn Aladdin magát tetőtől talpig pompásan felruházva látá, minden
kitelhető köszönetet teve nagybátyjának; s a varázsló megigéré neki,
hogy őt ezentul sem hagyandja el, hanem folyvást megtartja magánál. El
is vezeté őt a város legnépesebb részeibe, leginkább azokba, hol a
legdusabb kalmárok boltjai valának; s a mint azon utczába jutott, hol a
legfinomabb gyolcs s legszebb szövetek boltjai állottak, szóla
Aladdinhoz: „Minthogy nemsokára épen ily kalmár leendesz, mint ezek, jó
lesz, ha őket meglátogatod, hogy ismerjenek.“ Megmutatá neki a legszebb
s legnagyobb mecseteket is, bevezeté őt a fogadókba, hol az idegen
kalmárok szállottak, s mindazon helyeibe a szultán kastélyának, a hova
szabad bejárat volt. Végre, midőn a város legszebb részeit együtt
megjárták volna, azon fogadóhoz értek, melyben a varázsló vőn lakást.
Több kalmárok is eljövének, kikkel megérkezése óta kötött ismeretséget,
s kiket most készántag gyüjtött ide, hogy őket jól megvendégelje s
fogadott unokaöcscsét nekik bemutassa.

A lakozás estig tartott. Aladdin búcsuzni akart, hogy haza menjen; de az
afrikai varázsló nem engedé őt egyedül menni, hanem elkisérte anyja
lakásáig. S hogy ez fiát oly jól felruházva megpillantá, magán kivül
volt örömében s meg nem szünheték az afrikai varázslót, ki fiára annyi
pénzt kiada, minden kigondolható áldással magasztalni. „Nagylelkű rokon,
– mondá hozzá, – nem tudom, mint köszönjem meg eléggé nagylelkűségedet.
Tudom, fiam a jót, melyet vele tevél, meg nem érdemlette, s arra egészen
is méltatlan lenne, ha el nem ismerné s meg nem felelne jó
szándékaidnak, melyekkel iránta vagy, midőn neki oly fényes butorzatot
akarsz adni. Részemről, – monda tovább, – egész szivemből hálát mondok
neked érette, s kivánok igen hosszu életet, hogy tanuja lehess fiam
háládatosságának, mely azt soha jobban meg nem mutathatja, mint ha jó
tanácsaidat mindenben követendi.“

„Aladdin, – válaszolá az afrikai varázsló, – jó fiu; hallgat reám s ugy
hiszem, belőle még valami igen jót tehetünk. Azonban igen sajnálom, hogy
a mit igértem, holnap még nem teljesithetem. Péntek van tudniillik, a
boltok zárva lesznek, s arról nem is gondolkodhatni, hogy egyet
kibéreljünk s portékával megtöltsük, holott a kalmárok ez napon egyedül
mulatozásról s időtöltésről gondolkodnak. Az egész dolgot tehát
szombatra hagyjuk. Holnap azonban ismét velem jő, elviszem a kertekbe
sétálni, hol a szép világ közönségesen meg szokott jelenni. Talán még
soha sem látta azon gyönyörködéseket, melyeket ott éldelhetni. Eddig
csak gyermekek közt volt, már valahára meglett embereket is kell
látnia.“ Végre búcsut vőn az afrikai varázsló az anyától s fiutól s
eltávozék. Aladdin, ki már is nagy örömben vala, magát ily jól öltözve
látni, a kerti sétáláson a városon kivül már előre örvende. Valóban ő
még sohasem volt a kapun kivül, s nem látá a környéket, mely felette
szép volt.

Aladdin másnap korán kelt s felöltözött, hogy kész legyen az
elmenetelre, mihelyt érte nagybátyja eljövendene. Minekutána, mint neki
látszék, már igen sokáig várt volna, tűrtelenségből sokszor nyitogatá az
ajtót s ki-kiment, hogy lássa, jön-e már? S mihelyt távolról
megpillantá, hirt adott anyjának, azután elbucsuzott tőle, betevé az
ajtót s a varázsló elébe sietett.

Az afrikai varázsló nagy sziveskedéssel volt Aladdinhoz a mint meglátá.
„Jól van, kedves fiam, – szóla mosolygó ábrázattal, – ma szép dolgokat
mutatandok neked.“ Erre egy kapun vezeté ki, mely nagy, szép házakhoz,
vagy inkább pompás palotákhoz vive. Minden kastélynál, mely mellett
elhaladának, kérdezé Aladdint: szépnek találja-e? S Aladdin, ki őt
mindenkor megelőzte, mondá minden ujnál, mely elébe ötlött: „kedves
nagybátyám, itt egy még sokkal szebb van valamennyinél, melyet eddig
láttunk.“ Ekközben mindinkább a szabadba jutottak, s a ravasz varázsló,
ki még tovább kivána menni, hogy a tervet, mely fejében főtt, kivihesse,
ürügyet talála egyik kertbe belépni. Ott egy nagy viztartóhoz ült,
melybe rézoroszlántorkon ezüsttisztaságu viz buzga ki, s fáradtnak
tetteté magát, hogy Aladdin hasonlólag leüljön. „Kedves öcsém, – monda
neki, – te alkalmasint épen oly fáradt vagy mint én; pihenjünk egy
kevéssé, hogy uj erőt nyerjünk; mindjárt több kedvünk lesz sétálásunkat
folytatni.“

A hogy leültek, az afrikai varázsló egy kendőből, mely övéhez volt
kötve, süteményeket s többféle gyümölcsöt vőn elő, melyeket eleségül
hoza s kiraká a viztartó szélére. Megoszta egy süteményt Aladdinnal, s a
gyümölcsökből szabadon hagyá választani, melyek leginkább izére
volnának. Ezen kis lakozás közben, inté Aladdint, hogy a gyermekek
társaságától magát elszakaszsza, s inkább okos értelmes férfiakhoz
kapcsolódjék, azokat hallgassa s tanuljon beszélgetéseikből. „Nemsokára,
– monda neki, – te is ember lészsz, mint ők, és soha eléggé korán nem
szoktathatod magadat ahhoz, hogy értelmes beszédeket tégy.“ Elvégezvén
rövid lakozásukat, folytaták utjokat rézsút a kerteken, melyeket
egymástól egyedül keskeny árkok választának el határ gyanánt, anélkül,
hogy a közlekedést megszakasztanák. A kölcsönös bizodalom tevé, hogy
ezen főváros polgárai semmi egyéb ovó intézetet nem tevének a kölcsönös
kártétel távoztatására. Észrevétlenül vivé az afrikai varázsló Aladdint
jóval is tul a határon s elhaladá vele a rónát; mely őket mindinkább
bérczek közelébe vitte.

Aladdin, ki egész életében nem teve még ily huzamos utat, a tartós menés
által igen fáradtnak érezé magát: „Kedves nagybátyám, – igy szólt az
afrikai varázslóhoz, – hova megyünk? a kertek már messze mögöttünk
maradtak s előttem csak hegyeket látok. Ha még tovább megyünk, nem
tudom, lesz-e még elég erőm a városba visszamenni.“ „Légy jó kedvvel,
édes öcsém, – monda vélt nagybátyja, – még egy kertet akarok mutatni,
mely csak egy pár lépésnyire van; s ha oda jutandottunk, valld meg
nekem, nem bántad volna-e meg, hogy nem láthatád, mikor hozzá már oly
közel valál. Aladdin rá hagyta magát birni s az afrikai varázsló még
tovább vezeté őt, mindennemű kellemes történetet beszélvén el neki, hogy
az utat kevésbbé unalmassá s fáradását türhetőbbé tegye.

Végre két nem igen magas bérczhez értek, melyek egymáshoz szintén
hasonlók s csak egy keskeny völgy által valának elválasztva. Épen ez
volt ama nevezetes hely, melyre az afrikai varázsló Aladdint vezetni
kivánta, hogy általa egy nagy czélját elérje, mely miatt Afrika
véghatárától szinte Chináig utazott. „Most helyünkön vagyunk, – mondá
Aladdinnak, – itt dolgokat fogok neked mutatni, melyek rendkivüliek s
minden egyéb ember előtt ismeretlenek. Ha megláttad, meg fogod nekem
köszönni, hogy látó tanujává tettelek oly dolgoknak, melyeket kivüled
senki más nem látott. Mig én tüzet ütök, szedj össze száraz ágat, a
mennyit csak lehet, hogy tüzet gerjeszthessek.“

Annyi száraz ág volt a helyen, hogy Aladdin nemsokára egy egész nagy
rakást összekapa, mig az afrikai varázsló kénfáját meggyujtotta. Majd
tüzet csinált s a mint az avar fellobbant, füstölő szert vete belé az
afrikai varázsló, mely készen vala nála. Vastag füst gomolyodék fel,
melyet majd ide majd amoda hajta, s varázs szavakat mormola közbe,
melyekből Aladdin semmit sem értett.

Ezen pillanatban megrendült a föld, ketté nyilt a varázsló s Aladdin
előtt s egy követ tüntete föl, mely négyszögben másfél lábnyi vala, egy
láb vastagságu és vizirányosan vala letéve, rajta egy réz-gyűrű,
közepett megpecsételve.

Aladdin megijedvén azon, a mi itt szemei előtt történt, futásnak
eredett. De reá ezen titkolatos munkánál szükség vala. Azért
megtartóztatá őt a varázsló, hevesen rá támadt s oly erősen pofon vágta,
hogy az ledőlt belé, szája vérzett s első fogai csaknem kihullottak.
Szegény Aladdin felkiálta sirva és reszketve: „Édes nagybátyám, mit
vétettem, hogy oly keményen versz?“ „Vannak rá okaim, – felele a
varázsló. – Én nagybátyád s most atyád helyett vagyok, azért legkisebbé
sem szabad számot kérned tőlem. Azonban, édes gyermekem, – folytatá
valamennyire megszelidülten – épen nem kell félned. Csak azt kivánom,
hogy nekem pontosan engedelmeskedjél, ha ugyan magadnak jót akarsz, s
azon nagy hasznokra, melyeket neked megszerezni szándékom, magadat
méltóvá tenni.“ Ezen szép igéretek lecsillapiták valamennyire félelmét s
fölindult érzeteit, s mihelyt az afrikai varázsló őt egészen nyugodtnak
látá, igy folytatá szavát: „Láttad, mit eszközlöttem füstölő szerem s
mondott szavaim által. Tudd meg most azt is, hogy e kő alatt, melyet itt
látsz, egy rejtett kincs vagyon, mely neked van szánva s mely egykor
gazdagabbá tehet mint a föld leggazdagabb királyai. S ez oly igaz, hogy
kivüled a világon senki sincs, kinek e követ megilletni, vagy
félremozditani megengedve volna. Még magamnak sem szabad csak hozzá
nyulni is, vagy e kincsboltba lábamat betenni, ha már nyitva leend.
Azért pontosan kell végzened, a mit mondandok, hogy valamit el ne
hibázz. A dolog igen nyomos reám s reád nézve.“

Aladdin, ki még folyvást bámult azon, a mit látott, s a mit imént a
varázslótól a kincs felől hallott, mely által mindenkorra boldogulandó
vala, mindent elfelede, a mi rajta esék. „Ám jól van, édes nagybátyám, –
monda a varázslónak, fölkelvén a földről – miben áll hát a dolog?
Parancsolj, mindenre kész vagyok.“ – „Örülök, édes gyermekem, – monda az
afrikai varázsló, általölelvén őt, – hogy tökéletre határoztad magadat.
Jer ide, fogd a gyűrűt s emeld fel a követ.“ – „De kedves bátyám, –
viszonza Aladdin, – én nem vagyok oly erős, hogy fölemeljem, már itt
csakugyan segitened kell.“ – „Nem, – felele a varázsló, – segélyemre
nincs szükséged, s ketten, ha neked segitenék, semmire sem mennénk.
Egyedül neked kell azt fölemelned. Csak fogd meg a gyűrűt, nevezd atyád
s nagyatyádnak nevét s emeld fel; meg fogod látni, hogy feljön minden
baj nélkül.“ Az ifju könnyüden fölvevé a követ s félretette.

A kő félre levén téve, egy három-négy lábnyi mélységű üreget láta kis
ajtóval s lépcsőkkel az alább mehetésre. „Fiam, – monda ekkor az afrikai
varázsló Aladdinnak, – vigyázd meg jól, a mit most mondandok. Szállj le
most ezen üregbe, s midőn alant a legutolsó lépcsőn leendesz, egy nyilt
ajtót fogsz találni; az téged egy boltozatos helyre visz, mely három
egymásba nyiló teremből áll. Mindenikében fogsz aranynyal ezüsttel
töltött vedernagyságu rézedényeket letéve látni; de őrizkedjél azokból
valamit érinteni. Mielőtt az első terembe mennél, emeld föl ruhádat s
kösd szorosan testedhez. Az elsőbe jutván, menj minden állapodás nélkül
a másodikba s ebből a harmadikba, szintugy állapodás nélkül. Mindenek
fölött őrizkedjél a falakhoz közel jutni, vagy azokhoz ruhádat értetni,
mert mihelyt megérinted, halál fia vagy. Azért mondom, ruhádat szoritsd
feszesen magadhoz. A harmadik terem végén ajtó van, az egy kertre
nyilik, mely szép s gyümölcsrakott fákkal tele van ültetve. Csak menj
egyenesen a kerten által, egy résút, az ötven lépcsőjü garádicshoz
vezet, melyen egy emeletre hághatsz. Mihelyt az emeleten vagy, egy
nyilást fogsz látni s abban égő lámpát. Ezen lámpát vedd ki és oltsd el
s belét kivetvén s éghető nedvét elöntvén, dugd kebeledbe s hozd meg
nekem. Ne félj, hogy ruhádat elrontod; mert a nedv nem olaj, s a lámpa
megszárad, mihelyt azt belőle kiöntöd. Ha a kertben a gyümölcsöt
megkivánod, szakaszthatsz belőle, a mennyi tetszik, az neked nincs
tilalmazva.“

Aladdin könnyü lábbal az üregbe szökkent s lement a lépcsőkön. Meglelé a
három teremet, melyet neki a varázsló leirt, s annál vigyázóbban ment
rajtok által, minthogy halálra kellett elszántnak lennie, ha pontosan
meg nem tartaná, a mi elébe szabatott. Azután késedelem nélkül általment
a kerten, fellépett az emeletre, elvette a nyilásból az égő lámpát, s
kivetvén belét, elöntvén a nedvet, midőn száraznak látá, kebelébe dugá s
lejött az emeletről. A kertben a gyümölcsök nézegetésével mulatott,
melyeket előbb csak átmenőben láta. Ezen kert fái mind a legjelesb
gyümölcscsel megterhelve s mindeniknek külön szinű gyümölcsei valának.
Volt itt fehér, világos, tündöklő, kristályként átlátszó, piros, részint
világos, részint sötétebb, sárgászöld, violakék, szóval minden
gondolható szinü. A fehérek gyöngyök valának, ellenben a tündöklők,
általlátszók, gyémántok, a sötét veresek rubinok, a világosak más nemü
rubinok, a zöldek smaragdok, a violaszinüek amethysztek, a sárgásba
menők zafirok és igy tovább. Mindezen gyümölcsök nagyságra s
tökéletességre mindent fölülhaladtak, a mi effélét egyebütt földön ember
látott. Azonban Aladdint ki sem becsöket sem értéköket nem ismerte, ezen
gyümölcsök látása, melyek nem izlete szerintiek voltak, épen nem
vonzotta. Jobb szerette volna a figét, szőlőt s egyéb nemes Chinában
ismeretes gyümölcsfajokat. Átalában még nem vala oly koru, melyben az
efféléket ismerni lehet; azért azt gondolá, hogy ezen gyümölcsök szines
üvegből vannak, s egyéb becsök nincs. A sok szép szinek különfélesége
mindazáltal, s mindenik gyümölcsnek különös nagysága s szépsége
felinditá benne a vágyat, nehányat leszakasztani. Minden szinből vőn
nehányat, megtölté mindakét zsebét, valamint erszényeit is, melyeket
neki nagybátyja, hogy rajta s nála minden uj lenne, a ruhával együtt
vett; s mivel két erszénye már különben is megtöltött zsebeibe nem fért,
kétfelől övéhez kötötte. A gyümölcsből nehányat öve redőibe is takart,
mely vastag selyemszövetből vala s azokat ugy megszoritá ott, hogy ki
nem hullhatának. El nem feledé, nehány darabot kebelébe, ünge s köntöse
közé tenni.

Aladdin, ki annyi kincscsel, melynek azonban épen nem ismerte becsét,
meg vala terhelve, visszaindula most a három terem felé, hogy az afrikai
varázslót soká ne várakoztassa. S miután ugyanazon vigyázattal, mint
előbb, rajtok rézsut által ment volna, ismét fellépe oda, honnan
leszállt vala s megmutatá magát az üreg nyilatánál, hol az afrikai
varázsló türtelenül várakozott. Mihelyt őt megpillantá, felkiálta hozzá:
„Kedves nagy bátyám, kérlek, nyujtsd idekezedet és segits ki innen.“
„Fiam, felele az afrikai varázsló, add fel előbb a lámpát, akadályodul
lehetne. – Megengedj, édes nagy bátyám, épen nincs akadályomra,
általadom, mihelyt kiszállottam.“ Az afrikai varázsló azon erősködött,
hogy Aladdin adja át a lámpát, mielőtt őt a mélységből kihuzná, és
Aladin, ki ezen lámpát mindazon gyümölcsökkel, melyeket magával hoza,
berakta volt, vonakodott azt neki előbb, mint kijutna, általadni. Az
afrikai varázsló kétségbe esve az ifju embernek ezen makacsságán,
iszonyu dühbe jött. Füstölő szert vete a tűzbe, melyet folyvást gondosan
ápolt, s alig monda két varázsszót, hogy a kő, mely az üreg ajtajának
födeléül szolgált, a tetején levő földdel együtt ismét helyére tolult,
ugy hogy minden ujolag azon állapotba tétetett, melyben a varázsló s
Aladdin jövetekor volt.

Az afrikai varázsló valójában sem Musztafa szabónak, mint állitá,
öcscse, sem Aladdinnak nagybátyja nem volt. Ellenben csakugyan afrikai
volt, s mivel Afrika oly föld, hol a varázslatra többet tartanak, mint
akárhol, ő is ifjusága óta reá adta magát. S minekutána negyven évig
varázslással, pontozatokkal, füstöléssel s varázs-könyvek olvasásával
foglalatoskodott, végre felfedezte, hogy a világon egy csoda-lámpa van,
melynek birtoka, ha azt valaha meg tudná szerezni, őt a föld minden
királyainál hatalmasbbá teendené. Pontozattal tett utolsó próbája által
kitanulta, hogy ezen lámpa China közepén valamely földalatti helyen van,
s pedig oly vidékben s körülményekben, melyeket már tudunk. Ezen
felfödözés valósága felől meggyőződve lévén, megindult Afrika legvégső
határairól s igen hosszu s bajos utazás után a városba jött, mely ezen
drága kincs szomszédjában feküdt. De ámbár a lámpa minden bizonynyal a
mondott helyen vala, még sem engedteték, azt neki magának elvennie, vagy
az üregbe, melyben volt, személyesen leszállnia. Okvetetlen másnak kelle
oda leszállani, a lámpát elhozni s azt kezéhez szolgáltatni. Azért
választá Aladdint, kit ő egy fiatal, semmit nem jelentő embernek tarta s
igen hajlandónak arra, hogy neki a szükséges szolgálatot megtegye, erős
feltétellel megtenni az emlitett füstölést, mihelyt a lámpás kezébe
jutandott, s elmondani a két varázsszót mely a már leirt erejű vala s
igy szegény Aladdint gonoszságának s kincsszomjának feláldozni, hogy
ezen dolognak tanuja ne maradjon. Az arczulütés, melyet Aladdinak adott
s a tekintet, melyet iránta magára ruházott, mindazért voltak, hogy
Aladdint félni s pontosan engedelmeskedni szoktassa, hogy ha ama hires
csodalámpát tőle kivánandja, legottan kész legyen azt általadni. Azonban
épen ellenkező történt, mint a mire törekedett. Végre azért bánt vele a
gonosz oly sietve, mert félt, hogy ha tovább versengene, valaki
meghallhatná s titka kinyilatkoznék.

Midőn az afrikai varázsló szép és nagy reményeit elenyészni látta, nem
maradt egyéb hátra, mint Afrikába visszaindulnia, a mit még az nap meg
is tőn. Hazamenet kerülő utat vett, hogy ne kelljen ismét a városba
mennie, honnan Aladdint elvitte. Tarthata is méltán, hogy azoktól, kik
őt Aladdinnal sétálni látták, s most anélkül látják vissza jőni,
szemügyre vétetik.

Minden hihetőség szerint Aladdinnak oda kelle most vesznie; de épen az,
ki őt örökre semmivé tenni szándékozék, nem eszméle reá, hogy egy gyürűt
tüze ujjára, mely menekedésére szolgálhata. S valóban épen e gyürű
nyujta okot megmentésére az ifju embernek, ki annak erejét épen nem
ismerte. S csodálni lehet, hogy ezen veszteség a csodalámpással együtt
az afrikai varázslót a legmélyebb csüggedésbe nem ejtették. Azonban a
varázslók annyira vannak balesetekhez s vágyaik rosz kimeneteléhez
szokva, hogy mig élnek, meg nem szünnek füstben, párában, légvárakon s
képzelődéseken gyönyörködni.

Aladdin, kinek annyi szivesség s vett jótétemény után vélt nagybátyjának
ime gonoszsága egészen váratlan vala, oly rémületben volt, melyet inkább
gondolni mint leirni lehet. Midőn magát igy elevenen eltemetve látta,
nagybátyját ezerszerte szólitotta nevén, s mondá, hogy a lámpát által
fogja adni; de kiáltása hasztalan volt s nem is hallathaték. S igy
setétben és homályban kelle maradnia. Végre száritván könyeit, lement az
üreg lépcsőire, hogy a kertbe, melyen már egyszer által ment, napvilágra
juthasson. De a fal, mely neki imént megnyilt, uj varázs által már ismét
bezárkozott s összevonult. Jobbra s balra tapogatott többször maga
előtt, de sehol ajtóra nem talált; kettőzteté siralmát s kiáltását s
végre leült az üreg lépcsőire, reménytelenül, valaha még napvilágot
láthatni, s egy közel halálnak szomoru bizonyosságában.

Aladdin ez állapotban két napig marada evés-ivás nélkül. Harmadnap,
midőn már halálát elkerülhetlennek tartá, összekulcsolá s fölemelé
kezeit s felkiálta, magát teljesen isten akaratjára hagyván:

„Nincs hatalom s erő, csak istenben, a legfőbben s legnagyobban.“

E helyzetben megdörzsölé, a nélkül, hogy reá eszmélne, a gyürűt, melyet
neki az afrikai varázsló adott, s melynek titkos erejét még nem ismerte.
Azonnal egy roppant nagyságu s rémitő tekintetű szellem jöve föl előtte,
mely a földtől a boltozatig ére, s Aladdinhoz a következő szavakat
mondá:

„Mit kivánsz? Itt vagyok szavad fogadni mint rabszolgád, s rabszolgája
mindazoknak, kiknek ujjokon a gyürű van, ugy én mint a gyürűnek egyéb
rabszolgái.“

Minden más időben s minden egyéb alkalommal Aladdin, ki efféle
jelenésekhez szokva nem volt, egy ily roppant termet láttára elrémült s
szavát vesztette volna; de most midőn egyes-egyedül a veszélyről
gondolkodott, melyben forga, minden akadozás nélkül felele: „Akárki
légy, vigy ki ezen helyről, ha csakugyan tehetségedben áll.“ Alig mondá
e szavakat, megnyilt a föld s ő az üregen kivül épen ott terme, hova őt
az afrikai varázsló vezeté.

Senki sem fogja különösnek találni, hogy Aladdin, ki oly sok ideig a
legvastagabb sötétben vala, eleinte alig vala képes a napvilágot
kiállani; csak lassankint szoktatá hozzá szemeit s midőn koronkint
körültekintgete, igen megvolt lepve, semmi nyilást a földben nem látván.
Semmiképen meg nem foghatá, mint jöve ki oly hirtelen a földnek
gyomrából. Egyedül a helyről, melyen a rőzse égett, ismerheté meg az
üregnek táját. A mint ezután a városnak fordult, a körülfekvő
mulatókertek közepett pillantá meg azt; megismeré az utat is, melyen őt
a varázsló ide vezette. Visszafelé menvén, hálát ada istennek, hogy őt a
világnak még egyszer megadta, melynek ismét láthatása felől már kétségbe
esett. Igy ért a városba s nagy fáradtan egész hazáig vánszorgott. A
mint anyja szobájába juta, a viszontlátás örömében, s a háromnapi
koplalásból származó gyengeség miatt ájulásba esett, mely jó ideig
tarta. Anyja, ki őt már mint halottat meg is siratá, most, midőn őt ez
állapotban szemlélte, semmi módot, semmi eszközt el nem mulaszta őt
ismét életre hozni. Végre felérzett ájulatából, s legelső szavai
valának: „Édes anyám, mindenekelőtt arra kérlek, adj nekem enni; három
napja, hogy legkevesebbet sem ettem.“ Anyja előhozá, a mije épen készen
volt, elébe tevé s monda: „Kedves fiam, ne mohókodjál, mert az
megárthat; lassacskán egyél s egészen kéjelmed szerint, s ódd magadat
ily erős éhedben. Nem is kivánom, hogy velem most beszélj; ha majd
helyrejöttél, elég időd lesz elmondanod, mi esett rajtad. Nagy
aggodalmam után, melyben péntek óta voltam, s mindazon mondhatatlan
fáradozás után, melyet tevék, hogy megtudjam, mi lett belőled, midőn
éjszakára sem jövél haza, most tökéletesen megvigasztalódom, midőn ismét
birlak.“

Aladdin engede anyja tanácsának, lassan s kicsinyenkint evett, s italát
is aszerint arányzá. Ezt végezvén igy szólt: „Kedves anyám, nekem igen
nagy panaszom lehetne reád, hogy olyan könnyen általengedél egy férfiu
önkényének, kinek terve volt engem elveszteni, s ki vesztemet még e
pillanatban is kétségkivülinek, s bizonyosnak hiszi; de te azt hitted,
hogy nagybátyám, s én veled egy hitben voltam. S lehetett-e más hitünk
azon emberről, ki rám annyi szivességet, s annyi jótétet halmoza, s oly
kedvező igéreteket teve? De tudnod kell, kedves anyám, hogy nem egyéb
volt, mint áruló, gonosz, csaló. Ő ezen jókat s igéreteket csak azért
tevé nekem, hogy, mint mondám – czélját elérhesse – tudniillik, hogy
engem elveszthessen, anélkül, hogy te vagy én okát tudhatnók. Részemről
bizonyithatom, hogy soha neki ezen rosz velem bánásra okot nem adtam.
Meglátod ezt azon hű előadásomból, melyet mindarról, a mi elválásom óta
kárhozatos terve kiviteléig történt, tenni fogok.“ Aladdin mindent
elbeszélt, a mi rajta péntektől fogva történt, midőn a varázsló a körül
fekvő kertekbe vitte; továbbá a mi magát utközben egész a helyig, hol a
nagy varázsmunkának kell vala véghezvitetnie, előadta, azután elmondá a
füstölést, a varázsszavakat, a földüregnek hirtelen megnyilását. Nem
feledé az arczulcsapást, s amint a varázsló a gyürűt ujjára tüzte, s őt
nagy igéretekkel az üregbe lemenésre birta. Semmit sem hallgata el, a
mit menet s jövet a három teremben s a kertben látott, mint szintén az
emeleten is, honnan a csodalámpát hozta, melyet ez alkalommal elő is
mutatott, mindazon átlátszó s tarka gyümölcsökkel együtt, melyeket
visszajövet a kertben szakasztott. Ugyanazokból még két teli erszénynyel
veve ki, melyeket anyjának ada, de a ki azokat kevésbe vette. Holott
ezen gyümölcsök mind egyig drágakő valának; már csak azon napvilágu fény
is, melylyel a mécs világánál tündöklöttek, figyelmessé tehette volna
őket becseikre; de Aladdin anyja épen oly keveset érte hozzá, mint fia.
Nagy szükségben nevelteték, s férje nem birta ugy magát, hogy neki ily
drága-köveket vehetett volna ékességül. S ezenfölül soha effélét sem
rokoninál, sem szomszédnéinál nem láthata. Azért nem csodálhatni, hogy
ezeket mint becsetlen dolgokat, ugy tekintette, melyek legfölebb is
arravalók volnának, hogy a szineik különféleségével a szemet
kápráztassák; miért is Aladdin a gyümölcsöket a szófának, melyen ült,
vánkosai megé tolá. Azután bevégzé kalandja elbeszélését, s elmondá
anyjának, mint akara ismét kijönni az üregből, mint kiváná akkor tőle a
varázsló a lámpát s akaratoskodására mint zárta el ismét varázsa által
az üreget. A többit könyezés nélkül nem beszélheté, az állapotját irván
le, melyben volt a pillanattól, midőn a szerencsétlenség üregébe
elevenen temetteték, egész addig, midőn az üregből ismét napvilágra
jutott, a gyürűnek dörzsölése által, melynek sajátságit még nem ismerte.
Elvégezvén történetét, mondá anyjának: „A többit nem is kell mondanom,
hiszen magad tudod, s már most láthatod, távollétem alatt, milyen
kalandon s veszedelmen estem át.“

Aladdin anyja ezen csodálatos s különös történetet, mely neki, minthogy
fiát minden hibái mellett is érzékenyen szereté, igen fájdalmas
lehetett, nyugalmasan s közbeszólás nélkül hallgatta. Csak a leginditóbb
helyeknél, hol a varázslónak hitetlensége legjobban kitetszett, nem
tudta boszankodását elfojtani; de most, hogy fia beszédét végezte, ezer
meg ezer szidalmakra fakadt a csaló ellen; árulónak, hitlennek,
barbarusnak, varázslónak nevezé őt s az emberi nem ellenének s
megrontójának. „Igen fiam, adá még hozzá, ő varázsló, s a varázslók
valóságos döglelet az emberiségre nézve; nekik varázsaik s
boszorkányságaik által közlekedésük van a gonosz szellemekkel.
Dicsértessék isten, ki nem akará, hogy iszonyu gonoszsága rajtad czélját
elérhesse. Nagy hálával tartozol a kegyelemért, melyet veled tőn.
Halálod elkerülhetlen vala, ha róla meg nem emlékezél és segedelmet nem
kértél volna.“ Igy még több egyebet monda, de beszéde közben észrevevé,
hogy Aladdinnak, ki három nap óta nem aludt, nyugalomra volna szüksége.
Azért is lefekteté őt, s kevéssel utóbb maga is lefeküdt.

Aladdin, ki a földalatti helyen, hova temetve volt, nem nyughatott,
egész éjszaka igen mélyen aludt, s más nap reggel már jól későn ébrede
fel. Fölkelt s az első, mit anyjának monda, az volt, hogy éhes s hogy
neki nagyobb gyönyörüséget nem szerezhetne, mintha ennie ad. „Ah édes
fiam, viszonzá anyja, csak egy darab kenyerem sincs, melyet neked adnék;
mert azon kevés eleséget, mely itthon volt, tegnap este mind megetted;
de türtesd magadat egy kis ideig, ezennel fogok valamit hozni. Egy kis
gyapotom van, melyet megfontam, s melyet el fogok adni, hogy neked
kenyeret s valami ebédrevalót vehessek.“ – Kedves anyám, felele Aladdin,
csak tedd te el gyapotodat máskorra s add ide a lámpát melyet tegnap
hoztam. Majd elviszem s eladom s a pénz, melyet érte kapok, ugy hiszem,
reggelire, ebédre s talán vacsorára is elég lesz.“

Anyja előhozta a lámpát s monda: „Itt van, de igen mocskos; ha csak egy
kissé meg lesz is tisztogatva, mindjárt többet ér.“ Azután vizet vett s
finom homokot, hogy megfényesitse. De alig kezdte a lámpát dörgölni,
midőn fia jelenlétében hirtelen egy irtóztató szellem fölemelkedett,
neki magát megmutatá s mennydörgő szózattal ezeket mondotta:

„Mit kivánsz? kész vagyok szolgálatodra, mint rabszolgád s rabszolgája
mind azoknak, kiknél a lámpa van, ugy én, mint szintén a lámpa többi
rabszolgái.“

Aladdin anyja nem vala képes válaszolni. Szeme ki nem állhatá a szellem
utálatos s iszonyu termetét s ijedelme az első szavaknál, melyeket az
szólt, oly nagy vala, hogy legott ájulásba esett.

Aladdin, ki már az üregben ily jelenést látott, megragadá, anélkül, hogy
sokáig eszmélkedett volna, a lámpát s anyja hallgatásának ideje alatt
felele biztos hangon: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ A szellem
eltünék s egy pillanat mulva ismét előtermett, egy nagy ezüstmedenczével
megterhelve, melyet fején hoza, tizenkét szintén ezüst födött tállal,
melyek a legizletesb étkekkel valának teli, és hat hófehérségű
kenyérrel, két palaczk igen finom borral, két ezüst csészével kezében.
Mindezeket a szófára tevé s tüstént eltünék.

Ez oly hirtelen történt, hogy Aladdin anyja még nem érze fel ájulatából,
midőn a szellem másodszor megjelent. Aladdin, ki anyját, noha
sikeretlenül, hideg vizzel már meghinté, ugyanezt ismételni akará; de
vagy azért, hogy elrémült lelke már ismét erőt vőn, vagy talán a szellem
által hozott ételszag is segité, azonnal magához tért. „Kedves anyám,
monda Aladdin, ne tarts semmitől. Kelj fel és egyél. Ez által
megerősödhetel s magam is lecsillapithatom nagy éhségemet. Ily jó
ételeket ne hagyjunk mi meghülni, hanem együnk.“

Aladdin anyja elámult, a mint a nagy medenczét, a tizenkét tálat, a hat
kenyeret, két palaczk bort s két csészét megpillantá s a drágalátos
illatot szivá, mely a tálakból emelkedett. „Fiam, monda Aladdinnak,
honnan e bőség s kinek köszönünk ily gazdag ajándékot. A szultán
meghallotta talán nyomoruságunkat s szánakozott rajtunk?“ – „Kedves
anyám, válaszolt Aladdin, most asztalhoz ülünk s eszünk s neked arra
épen olyan szükséged van, mint nekem. Kérdésedre azonban felelni fogok
majd, ha reggeliztünk. Asztalhoz ültek s ettek annyival is nagyobb
étvágygyal, minthogy sem az anya, sem a fiu nem ültek még ily jól rakott
asztalnál.“

Evésközben nem győzte Aladdin anyja a medenczét s a tálakat nézni és
csodálkozni, noha nem tudta bizonyosan, ezüstből vannak-e vagy más
érczből, oly kevéssé vala ily dolgokhoz szokva. Valójában csak az ujság
volt, mely oly csodálkozásra inditotta s fiának sem volt e drága
jószágok becséről több ismerete, mint neki.

Aladdin s anyja, kik csak valamely egyszerű reggelizést szándékoztak
tenni, még délben is asztalnál ültek. A jeles étkek még inkább ingerlék
étvágyaikat s mivel még melegek voltak, gondolák, nem tesznek balul, ha
nem kétszer lakoznak, hanem inkább mindakét ebédet egyszerre költik el.
Elvégezvén mindakét lakozást, még annyi maradott, hogy nemcsak vacsora,
hanem még a jövő napra két lakozás is kitelt belőle.

Aladdin anyja leszedvén az asztalt s a hust, mely illetlen maradott,
eltevén, fia mellé ült a szófára, s igy szóla: „Aladdin, várom tőled,
hogy a felől kielégitsd tudvágyamat, a mi felől tudósitást igértél.“
Aladdin elbeszélte, a mi közte s a szellem között anyjának ájulása alatt
történt.

Anyja igen csodálkozott fia beszédén s a szellem megjelenésén. „De fiam,
– viszonzá neki, – mit akarsz te avval mondani? mióta élek, senkitől sem
hallottam, hogy valaha lelket látott volna. Mily vakeset által jött most
ez az utálatos szellem épen énelőmbe? Miért fordult hozzám s nem hozzád,
kinek már a kincsüregben is megjelent.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – a lélek, mely neked megjelent, nem
az, mely nekem jelent meg. Hasonlitanak ugyan valamennyire óriási
nagyságukkal egymáshoz, de ruhára, arczulatra igen különbözők s külön
uraik is vannak. Ha emlékezel, az, kit én láttam, a gyűrű szolgájának
nevezé magát, mely ujjamon van, s kit te láttál, a lámpa szolgájának
nevezé magát, mely kezedben volt. De nem hiszem, hogy hallhattad volna,
mert mindjárt elájultál, mikor beszélni kezdett.“

„Hogy hogy? s hát a lámpa az oka, hogy e förtelmes szellem inkább
hozzám, mint hozzád fordult? Ah édes fiam, ugy takaritsd el szemeim elől
s rejtsd a hová tetszik; illetni sem akarom többé. Miattam vesd vagy add
el inkább, mint hogy érintése miatt szörnyet haljak. Ha szavamnak
engedsz, meg a gyűrűt is elveted magadtól. Nem kell a szellemekkel
közlekedni, gonoszok ők, mint már prófétánk is mondá.“

„Engedelmeddel, édes anyám, – felele Aladdin, – most már óvakodni fogok
azt tennem, mit imént akartam, tudniillik a lámpát eladni, mely nekem s
neked annyi hasznot hozand. Valamint én, te is könnyen elgondolhatod,
hogy ál, gonosz nagybátyám nem ok nélkül fáradozott s indult oly hosszu
s terhes utra, hogy a csodalámpát birtokába keritse, melyet ő minden
aranynál s ezüstnél többre becsült, a mi, mint ő bizonyosan tudta, a
három teremben volt, s melyet épen ugy, mint leirta, magam is láttam.
Sokkal jobban ismerte ő becsét s értékét ezen lámpának, hogysem azon
gazdag kincsből csak valamit is kivánt volna. S mivel már titkos erejét
véletlenül felfödöztük, a lehető legjobb hasznát venni is fogjuk,
anélkül, hogy szomszédink irigységét s haragját magunkra lázitanók.
Azonban majd elviszem szemeid elől, s oly helyre dugom, hol, ha
szükségem lesz rá, megtalálhatom, mivel már oly nagyon félsz a
szellemektől. A mi a gyűrűt illeti, épen oly kevéssé kivánom elhajitani,
mert nélküle többé nem láttál volna, sőt talán nem is élnék már. S csak
meg kell engedned, hogy megtartsam, s mindig ujjamon viseljem. Ki tudja,
micsoda veszedelmem akadhat még, melyet előre nem láthatunk, s melyből
ez akkor kimenthet.“ Mivel Aladdin ezen észrevétele helyesnek látszék,
anyja nem volt ellene. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – ugy tehetsz,
mint tetszik. Részemről szellemekkel közlekedni nem akarok. Ezennel azt
is kinyilatkoztatom, hogy kezemet ártatlanságomban megmosom s e felől
veled szót sem szólok többé.“

Másnap vacsora után már semmi sem volt azon szép eledelekből, melyeket a
lélek hozott. Aladdin, ki nem akart addig várni, mig megehül, másnap
reggel köntöse alá vett egy ezüst tálat s kiment, hogy eladja. Utközben
egy zsidóval találkozott, kit félrehítt s kérdezé, nem akarná-e
megvenni?

A zsidó, ki ravasz s fortélyos ember volt, vevé a tálat, megvizsgálta s
látván, hogy tiszta ezüst, kérdé Aladdint, mennyire tartja. Aladdin, ki
értékét épen nem tudta és soha effélével nem kereskedett, megelégedék
azt felelni, hogy ő (a zsidó) legjobban fogja tudni, mit érhet egy ily
tál, s hogy ebben egészen emberségére bizza magát. A zsidó Aladdin
nyiltszivűsége által zavarba hozatott. Azon kétkedésében, vajjon Aladdin
ismeri-e a tál anyagát s becsét, kivona gyüszüjéből egy aranyat, mely
értékének mintegy hatvankettedik részét teheté, s megkinálá vele.
Aladdin nagy mohón kapá az aranyat s oly sietve távozott el, hogy a
zsidó a tömérdek nyereséggel, melyet e vételnél tett, meg nem elégedvén,
igen bánta, hogy Aladdinnak az eladandó jószág becse felőli
tudatlanságát mindjárt fel nem találta s még kevesebbet nem igért. Már
készülőben volt az ifju ember után futni s megkisérteni, nem kaphatna-e
még valamit az aranyból vissza; de Aladdin oly sebesen futott s már
annyira elhaladott, hogy nehezen érhette volna utól.

Hazafelé mentében egy sütőboltnál megállott Aladdin s kenyeret vásárolt,
s azt az aranynyal mindjárt ki is fizette, melyet neki a sütő felválta.
Haza jutván, a többi pénzt anyjának adta, ki is legott a piaczra ment,
hogy azon több napi eleséget vegyen.

Igy folytaták életmódjukat, azaz Aladdin eladta a zsidónak mind a
tizenkét tálat egymásután, a mint pénzre volt szükségök. A zsidó, ki az
első tálért egy aranyt adott, a többiért nem mert kevesebbet igérni,
félvén egy ily hasznos keréskedést elveszteni; azért is valamennyit egy
áron fizette. Az utolsó tál ára elfogyván, Aladdin a nagy medenczéhez
folyamodott, mely maga tiz oly nehéz volt, mint mindenik tál. Szokott
vevőjéhez akará vinni, de azt nehézsége nem engedé. Föl kelle tehát a
zsidót keresnie, kit anyja házához vezete; s ez, a medencze súlyát
megitélvén, nyomban kifizette érte a tiz aranyat, melylyel Aladdin meg
is elégedék.

Mig a tiz aranyban tartott, mind azt a ház napi költségeire forditották.
Aladdin, ámbár heverő élethez volt szokva, még sem játszott már az
afrikai varázslóval volt kalandja óta gyermekekkel, hanem idejét
sétálgatással tölté s oly személyek társaságával, kikkel megismerkedett.
Gyakran megállott a kalmárok boltjainál is s hallgatá a tekintetes
férfiak beszédét, kik ott egy pillanatig mulatának, vagy pedig ott néha
összejövetel végett megjelenének. S ezen beszédekből koronkint némi
világismeretet szerze magának.

A tiz arany is elfogyván, Aladdin a lámpához folyamodott. Kezébe vette,
fölkeresé a helyet, hol anyja illeté, s mihelyt azt a homok által
hagyott nyomok után megtalálta, elkezdé épen ugy dörgölni, mint anyja
teve. Tüstént előtünt ugyanazon szellem, mely már egyszer megjelent, de
minthogy Aladdin a lámpát szelidebben dörzsölé mint anyja, lágyabb
hangon szólala meg:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni mint rabszolgád s rabszolgája
mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, ugy én, mint szinte a
lámpának többi rabszolgái.“

Aladdin monda neki: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ Az óriás eltünt s
egy pillanat mulva ismét megjelent ugyanoly asztali edényekkel mint
először, letevé a szófára s eltünék.

Aladdin anyja, mihelyt fia szándékát gyanitá, valami ürügy alatt elment
a háztól, hogy a szellem feltünténél jelen ne legyen. Nemsokára
hazatért, s midőn az asztalt s pohárszéket ily gazdagon megrakva látá,
ismét majd annyira elbámult a lámpa csudálatos erején mint először.
Aladdin anyjával asztalhoz ült, s lakozásuk után még annyi maradott,
hogy a két következő napon bőven beérheték vele.

Mihelyt Aladdin látá, hogy otthon már megint sem pénz, sem kenyér, sem
eleség nincs, ismét egy ezüst tálat veve s ment keresni a zsidót, hogy
eladja. Utjában egy aranymüves boltja előtt ment el, ki egy tisztes ősz
s igen becsületes ember vala. Az aranymüves látá őt, megszólita s kérte,
menne be hozzá. „Fiam, – monda ekkor neki, – én már több izben láttalak
téged épen igy megterhelve előttem elmenni, a zsidót fölkeresni s azután
üresen visszatérni. Azon gondolatom ötlék, hogy a mit viszesz, neki azt
mindenkor eladod. De te talán nem tudod, hogy ezen zsidó csaló s talán
nagyobb csaló valamennyi zsidónál, s hogy a ki ismeri, egy sem kiván
vele alkuba bocsátkozni. Egyébiránt azt csak javadért mondom. Ha
megmutatod, a mit most viszesz, hiven kifizetem értékét, a mennyire
birom, ha nekem tetszeni fog; ha nem, legalább más kalmárokhoz
utasitlak, kik meg nem csalandanak.“

A remény, hogy még több pénzt kaphat a tálért, arra birá Aladdint, hogy
azt köntöse alól kihuzta s megmutatá az aranymüvesnek. Az öreg ember, ki
legott megismeré, hogy a tál a legfinomabb ezüstből van, kérdé Aladdint:
adott-e már el ilyet a zsidónak s az mit fizetett érte. Aladdin nyiltan
megvallá, hogy ilyet már tizenkettőt adott el, s a zsidótól mindenikért
egy aranyat kapott. „Oh a gazember!“ kiálta az aranymüves. „Fiam, –
folytatá azután, – a mi megesett, megesett, arra többé nem kell
gondolni, de ha megtudod, tálad, mely a legfinomabb ezüstből van, a mit
csak valaha feldolgozunk, mennyit ér, általlátandod, mennyire vagy a
zsidótól megcsalva.“

Az aranymüves fogá a mérleget, megméré a tálat s minekutána Aladdinnak
megmagyarázta volna, mi egy lat ezüst, mennyit ér s annak alosztályait
foghatólag megmutatá neki, hogy az ezüsttál súlya szerint hetvenkét
darab aranyat ér, melyet neki mindjárt le is olvasott. „Itt van, –
monda, – teljes értéke táladnak. Ha csak legkisebb kétséged van is,
tetszésed szerint akármelyik itteni aranymüvest megkérdezheted, s ha azt
mondja, hogy többet ér, két árát adom. Mi az ezüstön, melyet igy
veszünk, nem nyerünk egyebet a munkánál s alaknál, s avval egy zsidó,
még a legbecsületesebb sem elégszik meg.“

Aladdin megköszöné az aranymüvesnek a jó tanácsot, melyet ada, s melyből
már is ennyi hasznot vőn. Ennek következtében egyedül hozzá folyamodott
a tálak eladásában, valamint a medenczéében is, melynek ára neki súlya
szerint fizetteték le. Ámbár Aladdin s anyja a lámpában egy
kifogyhatatlan kincset birtak, mégis folyvást ugyanoly mértékletesen
éltek, mint azelőtt, kivévén a mit Aladdin illendő mulatságára s a kis
gazdaság körüli egyéb szükségökre forditott. Anyja ellenben ruhájára
egyedül abból költött, a mit gyapotfonással szerzett. Elgondolhatni,
mily sokáig tarthatott egy ily rendes életmód mellett a pénz, melyet
Aladdin az aranymüvestől a tizenkét tálért s medenczéért kapott. Igy
éltek több esztendeig a lámpa segedelméből, melyet Aladdin koronkint
megdörzsöle.

Ez időközben Aladdin, ki el nem mulatá a nagy kalmárok boltaiban
tekintetes férfiak összejövetelein, kik arany, ezüst,
selyem-szövetekkel, a legfinomabb fátyolkendőkkel s drága-kövekkel
kereskedének, szorgalmasan megjelenni s néha a becsülgetésekben maga is
részt venni, tökéletesen kimivelé magát s koronkint felvevé a finom
világ fiainak minden szokásait. A drágakő-árusoknál szünteték meg azon
csalódása is, mintha az általlátszó gyümölcsök, melyeket ama földalatti
kertben szakaszta, szines üvegből volnának; ott megtudá, hogy azok igen
nagy értékű drágakövek. Azáltal tudniillik, hogy ezen boltokban
mindenféle drágakövet eladatni láta, megtanulta azokat értékök szerint
ismerni s becsülni. S mivel sehol sem láta a magáéihoz akár szépségre
akár nagyságra hasonlót, igen általlátá, hogy a vélt üvegdarabok
helyett, melyeket kicsinységeknek tarta, megbecsülhetlen kincscsel bir.
Azonban oly okos vala, hogy arról senkinek sem szólt, még anyjának sem,
s ezen hallgatásnak köszönheté azon magas szerencsét, melyre mint
látandjuk, ezek után juta.

Midőn egykor Aladdin a városnak valamely táján sétálgata, a szultánnak
ime parancsolatját hallá kikiáltatni, hogy mig Badrulbudur herczegné a
szultán leánya a fürdőbe s visszamenendene, kiki boltját s ajtaját zárja
el s vonuljon háza belsejébe.

Ezen nyilvános kihirdetés kiváncsiságot gerjeszte Aladdinban, a
herczegnét fátyoltalan látni; de ezt nem teheté különben, mint ha egy
ismerősének házába menne s onnan a rostélyablakon kinézne. A mi azonban
őt ki nem elégité, minthogy a herczegnének a fürdőbe mentekor arczát a
szertartás szerint be kelle fátyoloznia. Kiváncsiságának kielégitésére
egy módot gondola ki, mely sikerült; elrejtezett tudniillik a fürdő
ajtaja megé, mely oly helyezetű vala, hogy onnan őt okvetetlen szemközt
kelle látnia.

Aladdinnak nem soká kellett várakozni, a herczegné megjelent; ő egy
hasadékon nézte, mely elég nagy vala azt szemre vennie, anélkül, hogy
maga láttatnék. Sok asszonyai s heréltek kiséretében jöve, kik részint
előtte, részint utána menének. Három vagy négy lépésnyire a fürdő
ajtajától levevé fátyolát, mely képét födözte s mely neki igen
alkalmatlan vala, s Aladdin őt annyival inkább láthatá, minthogy
egyenesen neki jött.

Aladdin még eddig soha sem látott födetlen arczczal asszonyt, anyján
kivül. De ez már igen öreg asszony és soha sem vala oly szép, hogy arról
általában az asszonyok kellemességére következést huzhatott volna.
Hallotta ugyan, hogy igen nagy szépségü asszonyok is vannak. De bármi
kifejezésekkel dicsértessék is a szépség, azok még sem tesznek oly
benyomást, mint a szépség maga.

A mint Aladdin Badrulbudur herczegnét meglátta, azon vélekedésével,
mintha minden asszony többé vagy kevésbbé anyjához hasonlitana, legottan
felhagyott. Elváltoztak minden értelmei, s hajlandóságát szive a bájos
leánynak meg nem tagadhatá. A herczegné valóban a legszebb barna volt,
mely a világon csak lehet. Nagy, homlokával egyenest fekvő, élénk s
tüzes szemei valának, szelid szerény tekintete, helyes arányu hibátlan
orra, kis szája, kecses, rózsádad ajkai, szóval, arczának minden részei
s vonalai a legrendesebbek voltak. Épen nem csudálhatni tehát, ha
Aladdin a legszebb s legcsodálandóbbnak ily ritka együlete által
megvakitva, mintegy magán kivül volt. Mindezen tökélyein fölül a
herczegné igen teljes termetű s felséges magatartásu vala, melynek már
látása is tiszteletet parancsolt.

Miután a herczegné a fürdőbe bement, Aladdin egy időig zavarodva s mint
egy gyönyörelragadtatásban állva maradott, szüntelenül a bájoló képet
idézvén lelke elé. Végre föleszmélt s meggondolván, hogy a herczegné már
elment, s hogy helyét továbbra is czéltalanul tartaná meg, minthogy a
fürdőből kijövet neki háttal fordulva s fátyolozva lenne, elhatározá
magában a helyet elhagyni s eltávozni.

Aladdin hazatértekor nem titkolhatá el annyira zavarodását s
nyugtalanságát, hogy azt anyja észre ne venné. Elcsodálkozott, fiát
szokása ellen szomorun s gondolkodva látván, azért is kérdé, nem
történt-e rajta valami, vagy talán roszul van? De Aladdin semmit sem
felelt, hanem a szófára veté magát, hol változatlanul ugyanazon
helyzetben maradott, szakadatlanul avval foglalatoskodván, hogy a bájoló
herczegné képét magának jelenvalósitsa. Anyja, ki a vacsorát késziteni
ment, nem unszolá többé. Elkészülvén az eledel, azt melléje a szófára
tette, s maga asztalhoz ült. De midőn szemlélé, hogy fia nem is ügyel
reá, emlékeztette az evésre, s csak nagy bajjal tudta rá venni, hogy
helyzetét megváltoztassa. Evett, de sokkal kevesebbet mint egyébkor,
lesütött szemekkel, s oly mély hallgatással, hogy anyjának lehetlen
vala, e szokatlan változásának oka felől tőle csak egy szót is
kicsalnia.

Vacsora után ismét ki akará kérdeni, honnan származnék mély szomorusága,
de semmit sem vehete ki belőle, s Aladdin lefeküdt a nélkül, hogy anyját
legkevesbbé is megnyugtatta volna.

Másnap ismét a szófára ült, anyjának ellenében, ki szokás szerint
gyapotot fona, s igy kezde hozzá szólani: „Meg kell szakasztanom
hallgatásomat, melyben tegnapi hazajövetelem óta vagyok, s mely mint
észrevehettem, téged igen megszomoritott. Nem voltam beteg, mint
gondolád, most sem vagyok az; de nem mondhatom, mit éreztem, s mit érzek
ma is – ez valami roszabb mint betegség. Valójában, meg nem mondhatom de
abból, mit tőlem hallandasz, talán megismered. A város ezen negyedében
nem terjedett hire, s igy te nem is tudhatod, hogy a szultán leánya,
Badrulbudur herczegné tegnap délután a fürdőbe ment. Én ezt tegnap a
városban sétálván, tudtam meg. Tudniillik, parancsolat hirdettetett,
hogy minden bolt bezárassék, s kiki házába vonuljon, hogy igy a
herczegnének az illő tisztelet megadassék, s az utczákon, melyeken
menendő, szabad menetele légyen. Mivel a fürdőtől nem messze vala, a
kiváncsiság őt födözetlen arczczal látni, azon gondolatra birt, hogy
magamat a fürdő ajtaja mögé rejtsem, lehetőnek hivén, hogy mielőtt a
fürdőbe bemenne, fátyolát leveendi. Tudod az ajtó helyzetét,
képzelheted, hogy őt igen alkalmasan láthatám, ha minden ugy történik,
mint gyanitom vala. Csakugyan le is vevé fátyolát, s szerencsés valék a
legszeretésreméltóbb herczegnét kimondhatatlan gyönyöröműl szinről
szinre látni. S im ez oka, kedves anyám, azon állapotomnak, melyben
tegnapi hazajöttem óta szemléltél, s ez oka hallgatásomnak is. Én a
herczegnét kimondhatlan szenvedélylyel szeretem, s mivel ez minden
pillanattal nevekedik, érzem, hogy a szeretendő herczegnének csak
birásával csillapitható; miért elvagyok tökélve, őt a szultántól
feleségül kérni.

Aladdin anyja fia beszédét szinte végig a legnagyobb figyelemmel
hallgatá; de midőn végezetül azon szándékát érté, hogy Badrulbudur
herczegnét meg akarja kérni, meg nem állhatá, hogy ne kaczagjon rajta.
Aladdin tovább akara szólani; de anyja szóhoz sem hagyá jutni, hanem
mondá: „Ah fiam mi jut eszedbe? Bizonyosan eszedet vesztetted, hogy
ilyeket beszélsz.“

„Kedves anyám, viszonzá Aladdin, bizonyossá tehetlek, hogy eszemet nem
vesztém, hanem tökéletes eszmélettel vagyok. Én mindazon bolondság s
dőreség szemrehányásait, melyeket tevél, s még tenni fogsz, előreláttam;
de mind ez nem tartóztat neked ismételve mondanom, hogy még most is
eltökélt akaratom Badrulbudur herczegnét a szultántól megkérni.“

„Valóban, fiam, – válaszola egész komolysággal anyja – ki kell mondanom,
hogy egészen elfeleded magad. Ha ezen szándékodat szinte végre akarnád
is hajtani, épen nem látom, ki által juttatnád kérelmedet a szultán
eleibe.“ „Magad által,“ felelé fia, minden késedezés nélkül. „Általam, –
kiálta anyja tele csodálkozással s meglepetéssel, – s a szultánhoz? Ah
én igen fogok óvakozni, hogy ily nemű merénybe avassam magamat. S
általában fiam, mi vagy te, hogy vakmerőködöl a szultán leányára
gondolni? Elfeledéd-e, hogy te a főváros legcsekélyebb szabói egyikének
fia s anyádról sem magasabb nemű vagy? Nem tudod-e hogy szultánok
leányaikat nem egy hamar adják valakinek feleségül, még azon
szultánfiaknak sem, kiknek reményök nincs egykor a kormányra jutni.“

„Kedves anyám, – viszonzá Aladdin, – meg mondottam már, hogy mind ezt, a
mit most beszélél, előreláttam, s ugyanazt mondtam arról is, a mit még
tán hozzá adandasz. Sem beszédeid, sem kifogásaid nem változtatják
szándékomat. Megmondottam már, hogy általad akarom a herczegnét
megkéretni; ez az egyetlen szivesség, melyet tőled kivánok, s azt kérem
meg nem tagadni, hacsak készebb nem vagy inkább halálomat látni, mint
életemet másodszor megadni.“

Aladdin anyja a legnagyobb zavarban volt, a mint fiának makacsságát
látta, melylyel az bolondos tervénél megmaradott. „Fiam, – mondá még
egyszer neki, – én igaz anyád vagyok, s mint igaz, becsületes anyád kész
vagyok kedvedért minden okossággal egyezőt, vagyis, a mi hozzám s hozzád
illik, megtenni. Ha arra kerülne a dolog, hogy számodra valamelyik
szomszéd leányát, ki veled egyenlő vagy nem sokkal főbb rangu,
megkérjem, mindent elkövetnék, a mi csak tehetségemben állana. De akkor
is valami értékednek, jövedelmednek, vagy tanult mesterségednek kellene
lenni, hogy czélodat érhesd. Ha szegények, mint mi, házasulni akarnak,
arról kell aggódniok, elélhetnek-e? De te meg nem gondolván alacsony
sorsodat s értékedet, a szerencse legmagasbik fokára törekedel, s czélod
nem csekélyebb mint házasság urad és parancsolód leányával, kinek csak
egy szavába kerül téged elrontani, és semmivé tenni. A mi személyedet s
magadat illet, szóba sem hozom; mert azt, ha eszed van, magadnak kell
gondolóra venned: egyedül arról kivánok szólani, a mi különösen engem
illet. Hogy ötölhetett az a különös gondolat eszedbe, hogy én oda menjek
s a szultán leányát számodra megkérjem? Tegyük fel, én birnék elég, nem
mondom vakmerőséggel, hanem inkább szemtelenséggel, magamat a szultánnak
bemutatni s neki e képtelen kérelmet előadni, kihez kellene folyamodnom,
hogy magamat oda bevezettessem? Nem hiszed-e, hogy az első, kit eziránt
megszólitanék, bolondnak tartana s hozzám méltatlan módon elutasitana.
De tegyük, hogy a szultánhoz is minden baj nélkül bejuthatok, – a mi
megeshetik, ha valaki igazságot kér tőle, melyet ő jobbágyainak mindig
örömest szolgáltat, vagy kegyelmet, melyet örömest ád, mihelyt látja,
hogy azt megérdemeljük, s méltók vagyunk reá – ilyen esetben vagy-e te?
s gondolod-e, hogy megérdemled a kegyet, melyet számodra kérnem kellene?
Micsoda szolgálatot tettél a szultánnak vagy az országnak, mivel
különböztetéd meg magadat? S ha már semmit sem tettél, hogy a kegyelmet
megérdemeld, de különben is arra méltó nem vagy, mily orczával tudnék én
azért folyamodni? hogy nyithatnám fel csak számat is, hogy a szultánnak
ily ajánlatot tegyek? személyének fölsége, s udvara fénye azonnal
megnémitanának, ki már reszketék, ha csak elhalt férjemtől, atyádtól
kelle is valamit kérnem. S még egy más akadály is van, fiam, mire te nem
gondoltál, az tudniillik, hogy a szultán előtt, ha valaki kegyelemért
esedezik, nem tanácsos ajándék nélkül megjelenni. Ez ajándékoknak
legalább is az a hasznok van, hogy ha a kérelmet akármi okból megtagadja
is, a kérőt legalább kihallgatja. S már te mily ajándékot adhatsz neki?
De ha birnál is valamivel, a mi egy nagy fejedelem figyelmére méltó
volna, milyen arányban fogna kérelmed ajándokoddal állani? Szállj
magadba, s gondold meg, hogy olyan után törsz, a mit elérned
lehetetlen.“

Aladdin mind azt, a mit anyja, hogy őt szándékáról lebeszélje, előhoza,
nyugalommal kihallgatá, s minekutána ellenvetéseit pontról-pontra
meggondolta, végre szóra fakadt s mondá: „Megvallom, kedves anyám, nagy
vakmerőség tőlem, hogy kivánságaimat oly nagyra merem üzni, s
egyszersmind nagy meggondolatlanság, tőled oly hévvel s hirtelenséggel
kivánnom, hogy menj el, s a szultánnak házassági ajánlatomat előadd,
minekelőtte még módokhoz nyultam volna, melyek neked bemenetelt s
kedvező fogadtatást szerezzenek. Ezért bocsánatodat kérem. De
szenvedélyemnek, mely megragadott, nagysága mellett nem csodálkozhatol,
hogy eleinte mindjárt mindent által nem láttam, a mi nyugalmamnak,
melyet keresek, megszerzésére kivántatik. Én Badrulbudur herczegnét
sokkal jobban szeretem, mint azt te csak képzelheted is, s még mindig
azon szándékomnál maradok, hogy őt nőül veszem. Ez erős eltökéllett
akaratom. Egyébiránt köszönöm nyilatkozásodat; ugy tekintem azt mint
első lépést, a szerencsés sikernek, melyet reménylyek, közelitésére.
Mondod: nem szokás a szultán előtt megjelenni ajándék nélkül, s nekem
semmim nincs, mi a szultánhoz méltó volna. A mi az ajándékokat illeti,
veled egy vélekedésben vagyok, s megvallom, róla nem gondolkodtam; de ha
azt mondod, hogy semmivel sem birok, a mit neki által lehessen adni, ugy
te nem hiszed, hogy az, a mit, mint magad is tudod, az elkerülhetlen
halálveszedelemből kimenekedvén magammal haza hoztam, elég nagy becsű a
szultánnak vele igen kedves ajándékot tenni; arról szólok tudniillik, a
mit a két erszényben s övemben hoztam, s a mit mi szines üvegnek
gondoltunk: azonban e tévedésem már megszüntetett, s már neked csak meg
kell vallanom, kedves anyám, hogy azok megbecsülhetlen értékü
drágakövek, melyek csak nagy fejedelmekhez illenek. Megtanultam becsülni
értékeiket, midőn a drágakőárusok boltjaiba jártam, s hihetsz szavamnak.
Mindazok, melyeket drágakőárusainknál láttam, nem is hasonlithatók a
birtokunkbeliekhez, s mégis oly kimondhatatlan nagy áron tartják. Te s
én a mieink értékét épen nem is tudjuk. De bármint van a dolog, a
mennyire én azon csekély tapasztalásnál fogva, melylyel ebben birok,
hozzá érthetek, meg vagyok győződve, hogy az ajándék a szultánnak
fölötte kedves lesz. Neked egy porczellán edényed van, mely jókora, s
igen helyes alkatu; add elő, hadd lássuk, milyen hatások van a szemre,
ha mind bele rakjuk s különböző szineik szerint elrendeljük.“

Aladdin anyja elhozá az edényt, s Aladdin kiszedé a drágaköveket, s a
legszebb renddel belé raká. A hatás, melyet világos napnál szineik
különfélesége, s fényök, a tüzök által okozának, olynemű vala, hogy anya
és fiu csak nem elvakultak belé. Egészen elbámultak, mert eddig csak
lámpavilágnál szemlélték. Aladdin ugyan még fájaikon is látta ezeket,
hol dicsőséges tekintetüek valának, de még akkor szinte gyermek vala, s
a drága köveket játszószernek nézte, s egyedül evégett hozta is el,
anélkül, hogy rólok egyéb ismerete lett volna.

Minekutána az ajándék szépségén egyideig gyönyörködtek volna, megszólalt
Aladdin. „Kedves anyám, – monda neki, – most már csak nem háritod el
magadról a szultánhoz menetelt azon ürügy alatt, hogy neki ajándékot nem
vihetsz. Im itt van egy olyan, mely neked igen kedvező fogadtatást
eszközöl.“

Noha Aladdin anyja az ajándékot minden szépsége, s becse mellett sem
tartá oly nagy becsünek mint fia, még is hivé, hogy ezt a szultán
elfogadhatja, s érzette azt is, hogy e részben többé semmi ellenvetést
nem lehetne tenni. De minduntalan azon ajánlatra tért, melyet az ajándék
kedvezése mellett a szultánnak tennie kellene. S ez neki nagy
nyugtalanságot okoza. „Kedves fiam, – mondá neki, – elhiszem, hogy az
ajándéknak jó foganatja lesz, s hogy a szultán engem kegyes szemmel
nézend. De a mi a kérelmet illeti, melyet elébe kell adnom, érzem, hogy
arra nincs erőm, s némultan maradok. S igy nemcsak járásom, hanem az
ajándék is, mely, mint mondod, oly rendkivül becses, hiába lesz, s én
nagy rémülettel fogok visszajőni, s neked elmondani, hogy reményedben
megcsalatkoztál. Már én ezt neked megmondottam, s meglátod, hogy igy
lesz. De teszem – igy folytatá szavát – ha én erőt veszek is magamon,
hogy kivánságodat teljesitsem, s lesz annyi bátorságom kérelmedet, mint
akarad, előadni, a szultán bizonyosan vagy tréfát űz belőlem, vagy méltó
haragra gerjed, melynek én s te okvetlenül áldozatai leszünk.“

Aladdin anyja még egyéb okokat is ada elő, hogy, ha csak lehetséges, más
gondolatra birja. De Badrulbudur herczegné kellemei sokkal mélyebb
benyomást tettek szivére, hogysem tervétől magát el hagyta volna
mozditani. Folyvást csak arra kérte anyját, hogy hajtsa végre szándékát.
S anyja részint iránta valá szeretetből, részint attól féltében, hogy
valami tulságra vetemedik, végre engede fia kivánságának.

S mivel már későn s igy az idő, melyben a palotába menni s magát a
szultánnak bemutatni szokás, mára elmult vala, a dolog a jövő napra
halasztatott. Az anya és fia a napnak hátralevő részén nem egyébről
beszéltek, mint csak arról. S Aladdin, a mi csak eszébe juta, mindent
elmonda anyjának, hogy azt szándékában, melyet végre elfogadott,
tudniillik: magát a szultánnak bemutatni, még inkább megerősitse.
Azonban fiának minden előadásai sem győzheték meg arról, hogy ezen
merénye sikerülni fog.

S meg kell vallani, hogy voltak okai azon kételkédni. „Fiam, – monda
neki, – ha a szultán oly kegyesen fogad is, mint én azt kedvedért
ohajtom, ha az ajánlatot, melyet felőled teszek, nyugalommal végig
hallgatja; de e jó fogadás után az talál eszébe jutni, hogy értéked,
gazdagságod s birtokaid felől tudakozódjék, – mert azokról mindenek
előtt s még előbb mint személyedről fog tudakozódni, – ha, mondom,
ezekről kérdezősködik, mit feleljek neki.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – ne aggódjunk előre azon, a mi talán
következni nem fog. Most csak azt várjuk el, mint fogad el s milyen
választ ad a szultán? Ha megtörténik, hogy arról, a mit mondasz,
tudósitást kiván, majd elgondolom, mit feleljek reá. Oly bizodalommal
vagyok, hogy a lámpa, mely által már nehány év óta élősködünk, szükség
esetében nem fog cserben hagyni.“

Aladdin anyja arra, mit fia most mondott, semmit sem tuda válaszolni.
Meggondolá tudniillik, hogy a lámpa, melyről szól, még nagyobb csodákat
is képes véghezvinni, mint eddig, holott csak az élelemrevalót szerezte
be nekik. Ez megnyugtatá s minden nehézséget elhárita, mely a fiának
igért szolgálattól őt tartóztathatá. Aladdin, ki anyja gondolatit
elérté, monda: „Kedves anyám, legalább el ne feledd a dolgot titokban
tartani: attól függ az egész szerencsés kimenetel, melyet én s te e
dologban várhatunk.“ Ezután elváltak, hogy nyugodni menjenek; de a heves
szerelem s a határtalan szerencse nagy tervei, melyek Aladdin lelkét
eltöltötték, nem engedék az éjet oly nyugodalmasan tölteni, mint
óhajtotta volna. Még virradat előtt fölkelt s fölébreszté anyját,
sürgette, hogy legottan felöltözzék s azután a palota kapujához siessen,
s mihelyt annak ajtaja megnyittatik, be is menjen s pedig azon
pillanatban, midőn a nagyvezér, vezérek s minden egyéb országos
tisztviselők a diváni tanácsba mennek, holott a szultán mindenkor
személyesen jelen szokott lenni.

Aladdin anyja mindent megtőn, a mit fia kivánt. Elővevé a
porczelánedényt, melyben a drágakőajándék vala, s kétszeres
gyolcskendőbe takarta, először egy igen finom fehérbe, azután egy
kevésbbé finomba, mely utóbbit csúcsainál fogva össze is kötötte, hogy
könnyebben vihesse. Végre fiának nagy örömére megindult s utát egyenesen
a szultán palotájának vette. A nagyvezér a többi vezérekkel s udvari
főemberekkel együtt már bemenének, midőn az ajtóhoz ért. Azok száma, kik
a diván előtt kereskedtek, igen nagy volt. Végre megnyittatott s ő is a
többivel egész a divánba bejutott. Ez szép, mély és tágas szála volt,
melynek csarnoka nagy és pompás vala. Ugy állott meg, hogy a szultánnal,
nagyvezérrel s egyéb fő urakkal, kik a divánban jobbra balra ülést
foglaltak, épen általellenben volt. Egymás után felszólittatának a felek
és pedig oly renddel, mint kérő leveleiket benyujtották, ügyeik
előadatának, meghányatának s elitéltetének mindazon pillanatig, melyben
szokás szerint a diván bezáratott. Akkor fölkele a szultán, elbocsátá
annak tagjait s szobájába ment, hova őt a nagyvezér kisérte. A többi
vezérek s tanács tagjai eltávozának. Mindazok, kik oda magányos ügyek
miatt folyamodának, hasonlóul cselekedtek, részint megelégedve pereik
nyereségeivel, mások elégedetlenül a rájok hozott itélettel, mások végre
azon reménynyel, hogy dolguk a jövő ülésben fog eldöntetni.

Aladdin anyja, látván, hogy a szultán fölkelt s eltávozott, igen jól
következteté, hogy az nap már nem jelenendik meg, minthogy egyebeket
távozni látott. Azért is szintén hazamenetelre határozta magát. Aladdin,
ki őt a szultánnak szánt ajándékkal látta visszatérni, nem tudta
eleinte, mit gondoljon. Azon aggódtában, hogy talán rosz hirt hozand
neki, száját sem tudta felnyitni, hogy megkérdezze, mi hirt hozott. A jó
anya, ki még soha csak lábát sem tette a szultán palotájába, s kinek
semmi ismerete azokról, mik ott történni szoktak, nem vala, kiragadá őt
a nyugtalanságból, a szófára maga mellé vonván s a legnagyobb
együgyüséggel ekkép szólván hozzá: „Kedves fiam, láttam a szultánt s meg
vagyok győződve, hogy ő is látott engem; de annyira el volt foglalva
azokkal, kik vele jobbról balról szóltak, hogy meg kellett sajnálnom,
midőn türedelmét s fáradságát láttam, melybe került neki őket
kihallgatni. Ez oly sokáig tartott, hogy végre, mint gondolom, bele unt;
mert egészen váratlanul fölkelt, eltávozott alkalmas sietséggel,
anélkül, hogy azt a sok embert, ki még vele szólni akart, kihallgatta
volna. Mindemellett is megörültem rajta; mert már únni kezdtem a
várakozást s a hosszas állás miatt rendkivül megfáradtam. Azonban még
semmi sincs elrontva. Holnap ismét el fogok menni, a szultán talán nem
lesz annyira elfoglalva.“

Bármint föl vala Aladdin szerelemtől gerjedve, mégis eléglenie kellett
ezen mentséget s magát türelemmel fölfegyvereznie. Azt legalább
gyönyörrel látá, hogy anyja a legnehezebb lépést már megtette, kiállván
a szultán tekintetét s reménylé, hogy már most azok példája szerint, kik
jelenlétében a szultánnal beszéltek, nem átalandja a rábizottat
elmondani, mihelyt a szólhatás kedvező pillanata elkövetkezik.

Másnap hasonlólag elment Aladdin anyja a drágakőajándékkal a szultán
udvarába; de járása hiába esett; a diván ajtaját zárva találta s
megtudá, hogy csak minden másodnap tartatik tanács, s e szerint holnap
ismét el kellene jőnie. E hirt megvivé fiának, kinek türedelmét most
kettőztetnie kellett. Még hatszor mene el a kijegyzett napokon s mindig
szemközt állt a szultánnal; de épen oly kevés sikerrel, mint először. S
talán még százszor is végzés nélkül tér vala meg, ha a szultán, ki őt
magával mindig általellenben látta, végre figyelmébe nem vette volna. S
ez annyival hihetőbb, mert csak a kik kérőleveleket nyujtának be,
léphetének rendben elő, hogy dolgukat elitéltetni lássák, mely esetben
Aladdin anyja nem volt.

Ezen nap mondá végre a szultán, midőn az ülés végeztével visszatért, a
nagyvezérnek: „Már jó idő óta látok egy asszonyt, mely rendesen
mindennap, midőn nyilván ülést tartok, megjelenik s valamit
gyolcskendőbe burkolva kezében tart. Az ülés elejétől egész végig állva
marad s pedig épen velem szemközt. Nem tudod-e, mit kiván?“

A nagyvezér, ki arról épen oly keveset tuda mint a szultán, nem akart
mégis válaszszal adós maradni, és felele: „Uram, felséged talán nem
tudja, hogy az asszonyok sokszor a legcsekélyebb dolog miatt is panaszt
tesznek. Ez alkalmasint azért jő panaszkodni felségedhez, hogy rosz
lisztet adtak el neki, vagy valami csekély igaztalanság történt rajta.“
A szultán azonban e válaszszal meg nem elégedett, hanem monda: „Ha ezen
asszony a jövő ülésben ismét megjelenik, el ne feledd őt előhivatni,
hogy kihallgassam.“ A nagyvezér semmit sem felelt, hanem megcsókolá a
szultán kezét s önfejére tevé, jelül, hogy azt kész volna elveszteni, ha
a szultán parancsát nem teljesitendené.

Aladdin anyja már annyira megszoká a szultán előtt a divánban
megjelenni, hogy fáradságát semmibe sem vette, csak hogy fiának
megbizonyithassa, hogy semmit, a mi rajta áll, el nem mulaszt. Elmene
tehát ismét a palotába, s szokás szerint a szultánnak általellenébe
állott. A nagyvezér még semmi tárgyat sem ada elő, midőn a szultán
Aladdin anyját észrevevé. Szánakozva hosszas türedelmességén, melynek
maga is tanuja volt, igy szólt a nagyvezérhez: „Mindenekelőtt, hogy
valamikép el ne feledd, ott van ismét az az asszony, kiről tegnap
szólék; bocsáttasd be őt; hallgassuk ki legelőször s végezzük el
dolgát.“ Azonnal kijegyzé a nagyvezér a főajtónállónak az asszonyt s
parancsolá, hogy közelebb vezesse.

A főajtónok Aladdin anyjához mene s inte neki, az asszony egész a
thronus lábáig követé őt, hol az elhagyta, hogy helyét a nagyvezér
mellett ismét elfoglalja.

Aladdin anyja, ki magát azon sokak példájához tartá, kiket a szultánnal
beszélni látott, megilleté homlokával a szőnyeget, mely a thronus
lépcsőit takará s e helyzetben marada, mig a szultán fölkelni
parancsolá. Fölkelt s a szultán igy szóla hozzá: „Jó asszony, már téged
régóta látlak a divánba járni s kezdettől végig a bejövetelnél állani,
mondd el, mi hoz ide?“

Aladdin anyja, a mint e szavakat hallá, még egyszer leborult s ismét
fölkelvén, monda: „Legfönségesebb uralkodója a kerek földnek,
minekelőtte felségednek a rendkivüli s majd hihetetlen dolgot előadjam,
mely fönséges széked elé vezet, kérlek, bocsáss meg azon vakmerő, vagy
szintén helyesebben mondanám, szemtelen folyamodásért, melyet hozzád
tenni szándékozom. Az oly szokatlan, hogy restelem és szégyenlem azt
szultánom elébe terjeszteni.“ S hogy neki a kinyilatkozásra teljes
szabadságot szerezzen, parancsolá a szultán: minden jelenlévők
távozzanak a divánból, egyedül a nagyvezért kivéve. Ezután monda neki,
hogy most bizvást beszélhet s magát kimagyarázhatja.

Aladdin anyja nem elégedék meg a szultán jóságával, ki őt a zavarból,
hogy egész gyülekezet előtt szóljon, kimentette, hanem haragja elől is
bátorságba akarta magát tenni, melytől az előadandó ajánlatnál tartania
kellett s melyre épen nem vala elkészülve. „Uram, – igy folytatá szavát,
– még azért is bátorkodom fölséged előtt esedezni, hogy kegyelmedről s
bocsánatodról bizonyossá tégy azon esetre, ha keresetemet csak
legkevésbbé is botránkoztatónak vagy bántónak találnád“ – „Akármi
legyen, – viszonzá a szultán, – előre megbocsátok s annak rád nézve
semmi rosz következete nem lesz; szólj minden félelem nélkül.“

Miután Aladdin anyja minden óvást megtett, mint oly asszony, ki a
szultánnak teendő ajánlat miatt, gondolá, hogy annak haragjától méltán
tarthatna, egész hűséggel elmondá előtte, mily alkalommal látta Aladdin
Badrulbudur herczegnét, ezen látás mily heves szerelmet gyujta benne,
mily nyilatkozásokat tett ez iránt neki (anyjának), s ő mit nem
terjeszte mindent elébe, hogy szenvedélyéből kiragadja, melynek épen oly
megbántónak kell a szultánra, mint leányára, a herczegnére nézve lennie.
„Azonban, – folytatá, – fiam a helyett, hogy ezen intéseket szivére
vette s vakmerőségét átlátta volna, megátalkodott s pedig annyira, hogy
valami kétségbeeső cselekedettel fenyegetőzött, ha vonakodnám
felségedhez jőni s számára a herczegnét megkérni. Mindemellett is sok
erőltetésembe került, mig magamat elszántam, hogy ebben akaratját
tegyem; azért is még egyszer kérem felségedet, bocsásson meg ne csak
nekem, hanem Aladdin fiamnak is, ki azon vakmerő gondolatra vetemedett,
hogy ily magas szerződésre törjön.“

A szultán az egész előadást igen nagy kegygyel s szelidséggel hallá,
anélkül, hogy haragnak vagy neheztelésnek jeleit adná, vagy csak
tréfásan venné is a keresetet.

De minekelőtte a jó asszonynak válaszát adná, kérdé, mi az, mit
gyolcskendőbe burkolva magával hozott? Azonnal kivevé az asszony a
porczelán edényt, melyet leborulta előtt a thronus lábához tett, kibontá
s általadá a szultánnak.

Lehetetlen a szultánnak meglepetését s bámulását leirni, midőn az
edényben oly sok becses, tökéletes s igen szembetünő drágakövet láta, s
pedig mindeniket oly nagyságut, milyet még soha sem látott. Egy ideig
oly nagy csudálkozásban volt, hogy szintén mozdulatlan állott. Midőn
végre magához tért, elfogadá Aladdin anyja kezeiből az ajándékot,
felfelkiáltván örömében; ah mi szép, mi becses! S minekutána a drága
köveket egymás után csodálta, kezébe vette s mindeniket legkitetszőbb
tulajdoninál megdicsérte, mutatá a nagyvezérnek az edényt s monda: „Nézd
csak s meg fogod vallani, hogy a világon tökéletesebb s drágább már nem
lehet.“ A vezér egészen meg volt tőle varázsolva. „No s – folytatá a
szultán, – mit mondasz ilyen ajándékhoz? Nem méltó-e leányomhoz s nem
adhatom-e ilyen áron annak, a ki megkéreti?“

E szavak a nagyvezért különös nyugtalanságba ejtették. Valamivel ezelőtt
tudniillik jelenté a szultán, hogy leányát a herczegnét fiának
szándékozik nőül adni. Most attól félt, s nem ok nélkül, hogy a szultán
ily gazdag s rendkivüli ajándék által elcsábitva gondolkozását
megváltoztathatná. Azért is közeledék a császárhoz s fülébe sugá: „Meg
kell vallani, hogy ez ajándék a herczegnéhez méltó; mindazáltal kérem
fölségedet, halaszsza el eziránti határozását még három hónapra;
reménylem, hogy azalatt fiam, kire ezelőtt szemeidet vetni méltóztatál,
képes lesz, még drágább ajándokot bemutatni, mint Aladdin, kit fölséged
még nem is ismer.“ A szultán, noha meg vala győződve annak lehetlensége
felől, hogy a nagyvezér fia számára valami olyat teremthetne elő, a
mivel a herczegnének hasonló becsű ajándékot nyujthatna, még sem mellőzé
el őt meghallgatni s neki e kegyelmet megadnia. S most Aladdin anyjához
fordult s igy szóla hozzá: „Eredj haza, jó asszony, s mondd meg fiadnak,
hogy én az ajánlatot, melyet nevében tettél, elfogadom, de hogy
leányomat, a herczegnét, meg nem házasithatom, mig a menyekzői
készületekről nem gondoskodtam, ez pedig csak három hónap alatt eshetik
meg. Akkor majd ismét eljöhetsz.“

Aladdin anyja annyival nagyobb örömben tért meg, minthogy sorsára nézve
eleinte lehetlennek hitte a szultánhoz bemenetelt nyernie s most ezen
fölül oly kedvező választ is kapa, mely helyett szégyenitő s elutasitó
feleletet várt volt. Két okból gondolá Aladdin anyja beléptekor, hogy jó
választ hoz, először, mert korábban tért meg, mint szokott, másodszor,
mert arcza vidám, derült vala. „Nos kedves anyám, – monda neki, – szabad
remélnem vagy meghaljak búmban?“ Mihelyt fátyolát leveté s melléje a
szófára ült, igy szóla hozzá: „Édes fiam, hogy soká bizonytalanságban ne
hagyjalak, előre is azt mondom, hogy a halálos gondolatok helyett igen
nagy okod van jó reménynyel lenned.“ Beszéde további folyamatában
elmondá neki, hogy mindenek előtt nyere bemenetelt, a mi egyszersmind
kora hazajöttének is oka, tovább mily óvásokkal élt, hogy a szultánnak,
bántalom nélkül a közte s Badrulbudur herczegné közötti házasság
ajánlatát megtegye; azután a kedvező feleletet, melyet a szultán
tulajdon szájából vőn. Hozzá adá, hogy az ajándék, a mennyire a szultán
magaviseletéből kiveheté, mindenek fölött hatalmas benyomást tett
lelkére, s az birta a kedvező válaszra, melyet hozott. „Ez annyival
kevésbbé kerülte el figyelmemet, minthogy a nagyvezér kevéssel azelőtt
valamit fülébe sugott, s féltem, hogy kedvező érzelmeiből, melylyel tán
irántad vala, ki fogja zavarni.“

Aladdin e hirek hallatára a halandók legboldogabbikának tartá magát.
Megköszönte anyjának mindazon fáradását, melyet e kezdemény elővitelében
tett, s melynek sikerülése oly nagy tekintetű vala élte nyugalmára
nézve. S noha szenvedélye tárgya iránti tűrtelen vágya mellett a három
hónap csaknem örök létnek tetszett, mégis békés várakozásra birta magát,
a szultán szavában bizakodván, melyet törhetetlennek hitt. Mig ő nemcsak
az órát, napot, hetet, hanem még a pillanatokat is számlálta, eltelék
két hónap, midőn anyja egy este lámpagyujtásnál észre vevé, hogy az olaj
elfogyott. Elmene tehát, hogy vegyen, s a mint a városba ért, látta,
hogy minden ünnepileg föl volt ékesitve. Valóban a boltok a helyett,
hogy bezárattak volna, nyitva voltak; fölékesittetének lombokkal s
készület tétetett ünnepi világitásokhoz. Mindenik törekedék ebben
pompával s fénynyel a másikat fölül haladni, hogy buzgóságát
bebizonyitsa. Általában minden örömet s vidámságot mutatott. Még az
utczák is tele voltak tisztöltözetű udvari emberekkel, kik gazdagon
ékesitett lovakon ültek s nagyszámu szolgákkal, kik szüntelen jöttek
mentek, valának körülvéve. Aladdin anyja kérdezé a kalmárt, kitől az
olajt vette, mit jelent mindezen készület? „Honnan való vagy, jó
asszony? – válaszola ez. – Nem tudod, hogy ma estére a nagyvezér fia a
szultán leányával, Badrulbudur herczegnével menyekzőjét tartja? Ezennel
vissza fog a fürdőből jőni, s az udvari tisztek, kiket látsz, épen most
gyülekeznek, hogy kiséretül a palotáig kövessék, hol a menyekző tartatni
fog.“

Aladdin anyja nem kivánt többet hallani. Oly sietve ment haza, hogy
lakába léptekor alig piheghetett. Ott találá fiát, kinek semmi sem vala
váratlanabb, mint a rosz hir, melyet neki hozott. „Kedves fiam, – igy
kiálta fel, – rád nézve minden el van veszve!“

„Te számot tartottál a szultán szép igéretére; de abból semmi sem lesz.“
Aladdin, kit ezen beszédek igen háboritottak, válaszola: „Kedves anyám,
miért ne tartaná meg a szultán szavát?“ – „Még ez este, – folytatá
anyja, kel egybe a nagyvezér fia Badrulbudur herczegnével a szultán
palotájában.“ Majd elbeszélé neki, mint tudta meg a dolgot s minden
egyes körülményt közlött vele oly pontosan, hogy azon már többé nem
kétkedhetett.

Ezen hirre elképedt Aladdin, mint ha villám ütötte volna meg. Minden más
leveretett volna ezen ijedelem által; de őt valamely titkos féltékenység
tiltá tovább is ez állapotban megmaradni. Azonnal a lámpa jutott eszébe,
mely neki eddig oly jó szolgálatot tett s anélkül, hogy a szultán,
nagyvezér vagy ennek fia ellen hevesen fellobbant volna, csak azt mondá:
„Kedves anyám, a nagyvezér fia ma éjjel aligba lesz oly boldog, mint
reményli. Mig én egy pillanatra szobámba megyek, készitsd te el addig a
vacsorát számunkra.“

Aladdin anyja észrevevé, hogy Aladdin a lámpásnak akarja hasznát venni,
hogy ha csak lehet, a nagyvezér fiának Badrulbudur herczegnével leendő
egybekelését megakadályozza, s ebben nem is csalatkozott. Aladdin,
mihelyt szobájába jutott, csakugyan elővevé a csodalámpát, melyet a
szellem legelső feltünése óta anyja szemei elől oda által vitt,
megdörzsölé ugyanazon helyen, mint előbb. Pillanat alatt ott termett a
szellem s monda:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni, mint rabszolgád s
rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, szintugy én,
mint a lámpának többi rabszolgái.“

„Hallod-e, – monda Aladdin, – te nekem mindeddig enni hozál,
valahányszor arra szükségem volt, most azonban egészen más nyomosságu
bizományról van szó. Én a szultántól Badrulbudur herczegnét megkérettem.
Megigérte s egyedül három hónapi halasztást kötött ki. De a helyett,
hogy szavát állná, ma este összeházasitja még a kikötött idő elmulta
előtt a nagyvezér fiával. Épen most tudám meg s a dolog bizonyos. Azt
kivánom most tőled, hogy az uj házasokat, mihelyt lefeküdtek, elragadd s
ágyastúl ide hozd.“

„Parancsolóm! – viszonza a szellem, – legitten engedelmeskedem.
Parancsolsz még valami mást?“

„Most többé semmit,“ monda Aladdin; s azonnal eltünt a szellem.

Aladdin ismét visszament anyjához s vele vacsorált épen oly nyugodtan,
mint máskor. Vacsora után vele még egy ideig a herczegasszony
menyekzőjéről beszélgetett, mint valamely egészen érdektelen dologról.
Azután szobájába ment, hogy anyja háboritlanul lenyugodhassék; maga
azonban le nem feküdt, hanem vára a szellem visszajövetét s a neki adott
parancsolat teljesitését.

Azalatt a szultán palotájában a legnagyobb pompával megtétettek minden
intézetek a herczegné menyekzői ünnepére s az est szertartások s
vigadalmak között mult szintén nagy éjig. Midőn mindennek vége lőn, jelt
ada a herczegné fő ajtónoka a nagyvezér fiának; ez észrevétlenül
eltávozott s ugyanezen tiszt bevezeté őt a herczegné szobáiba, szintén
azon teremig, hol a menyekzői ágy vala. Először ő feküdt le, azután a
szultánné maga s leánya asszonyainak kiséretében bevezeté a
menyasszonyt. Ez a menyasszonyok szokásaként igen vonakodott. Anyja
segite neki levetkezni, csaknem erőszakkal az ágyba fekteté, jó éjszakát
kivána neki s eltávozék asszonyaival. Az utolsó bezárta az ajtót.

Alig vala az ajtó bezárva, hogy a szellem, hű szolgája a lámpának s
pontos teljesitője birtokosai parancsolatának, anélkül, hogy az ifju
férjnek a legkisebb szerelmeskedésre időt hagyott volna, mindkettőjök
nagy bámulatára, megragadá az ágyat s azt egy pillanat alatt Aladdin
szobájába vivé, s ott letette.

„Vedd ezen uj házas ifjut, – szóla Aladdin a szellemnek, – zárd el a
titkos terembe s jőj el holnap reggel ismét kevéssel napfölkelte után.“
A szellem azonnal kivevé a nagyvezér fiát egy ümegben ágyából, elvitte a
kijelelt helyre, párát lehelvén rá, melyet az tetőtől fogva talpig
érzett s melytől egész éjszaka kábultan maradott.

Bármily nagy volt is Aladdinnak a herczegné iránt szerelme, mégis,
mihelyt vele egyedül maradott, nem monda hozzá hosszu beszédeket, hanem
igen nyájas hangon igy szólt: „Ne félj, imádandó herczegné, itt
bátorságban vagy s bármily heves is a szerelem, melyet szépséged s
kellemeid iránt érzek, még sem fog soha arra birhatni, hogy azon mély
tiszteletnek, melylyel neked tartozom, határain túl menjek. Ha – igy
folytatá szavát, – kényszeritve vagyok e végső eszközökhöz nyulni, ugy
ez nem oly szándékkal történt, hogy megbántsalak; hanem csak azt akartam
akadályozni, hogy egy törvénytelen vetélytárs atyád nekem adott szava
ellenére birtokába ne vegyen.“

A herczegné kevéssé hallgatá, a mit ez neki monda: nem is vala képes
választ adni. Az ijedség s bámulat, melybe őt e meglepő s váratlan
kaland ejtette, oly állapotba tevék, hogy Aladdin belőle csak egy szót
sem vehete ki. Aladdin ezután teljesen megelégedve, csendesen elaluvék.
Nem ugy volt Badrulbudur herczegnével a dolog. Életében nem tölté még
ily szomorun s kellemetlenül az éjet; s ha a helyet s állapotot
meggondoljuk, melyben a szellem a nagyvezér fiát hagyá, könnyen
elképzelhetjük, hogy az uj férj azt még sokkal kedvetlenebbül töltötte.

Másnap reggel nem kelle Aladdinnak a lámpát dörzsölni, hogy szellemét
hija. Eljött az a megrendelt órára s monda Aladdinnak, mig az öltözött:

„Itt vagyok, mit parancsolsz még?“

„Eredj, – monda Aladdin – hozd elő a nagyvezér fiát, fektesd ismét az
ágyba s vidd vissza a szultán palotájába, épen azon helyre, honnan
elhoztad.“ A szellem most felváltá helyéről a nagyvezér fiát s a
menyekzői ágyat pillanat alatt a szultán palotájának azon szobájába vivé
vissza, honnan előbb elragadta.

Mindezen közben a szellem sem a herczegnétől, sem a nagyvezér fiától nem
láttatott. Irtóztató alakja képes lett volna őket halálra ijeszteni. Még
csak a közte s Aladdin közti beszédet sem hallák, egyedül az ágy
rendülését s annak egy helyről másra általtételét vették észre. Már is
elegendő volt megrémitésökre, a mint könnyen elgondolhatjuk.

A szellem a menyekzői ágyat már ismét helyére állitotta, midőn a szultán
a szobába lépe, hogy neki jó reggelt mondjon. A nagyvezér fia, ki a mult
éjtől még egészen által volt fázva, s kinek még ideje sem volt a
fölmelegülésre, alig hallá, hogy valaki ajtót nyita, azonnal felszökött
s az öltöző kamarába ment, melyben előtte való nap levetkezett.

A szultán közelite a herczegné ágyához, megcsókolá a szokás szerint
szemöldei között, jó reggelt monda neki; de a mint fejét fölemelé, s
leányát figyelmesen megtekintette, azt nagy csodálkozására mély búba
merülve találta. A herczegné csak egy szomoru pillanatot vete a
szultánra, mely igen nagy bánatosságot vagy nagy elégedetlenséget
mutatott. Még néhány szót szóla hozzá a szultán; de látván, hogy belőle
semmit ki nem vehet, azt hitte, szeméremből teszi s eltávozék. Azt is
gyanitotta mindazáltal, hogy hallgatásának még más rendkivüli oka is
lehet. Ez arra birta, hogy azonnal a szultánné szobájába menjen, kinek
elmondá az állapotot, melyben a herczegnét találta, s a módot, melylyel
őt fogadá, elbeszélte. „Uram, – monda a szultánné, – ez ne idegenitse el
fölségedet, egy uj házas sincs, mely menyekzője után reggel ilyféle
tartózkodást nem mutatna. Két-három nap mulva máskép leszen. Majd akkor
ugy fogadandja atyját, a mint illik. Én most – folytatá – legitten
hozzája megyek, s igen kellene csalatkoznom, ha engem is épen ugy
fogadna.“

Felöltözvén a szultánné, a herczegné szobáiba ment, ki még akkor föl nem
kelt. Közelite ágyához, megcsókolta s reggeli üdvözletét mondá. De mily
nagy vala csodálkozása, midőn tőle nemcsak választ nem kapott, hanem
közelebbi vizsgálat után rajta igen nagy leveretséget is födöze fel,
melyből következteté, hogy rajta valami különösnek kelle történnie.
„Édes leányom, – monda a szultánné, – mitől van az, hogy te
nyájaskodásimra nem is felelsz? Anyád iránt is ily tetetéssel akarsz-e
viseltetni? Örömest hiszem, hogy az eszedbe sem jutott. De akkor másnak
kellett rajtad történni. Valld meg szabadon, s ne hagyj tovább ily
nyomasztó bizonytalanságban.“

Badrulbudur herczegné hallgatását végre mély sóhajtással szakasztá meg:
„Ah tisztelt anyám – igy szólala fel, – bocsáss meg, ha irántad a
tartozó tiszteletet elmulasztottam. Lelkem oly élénken el van rendkivüli
dolgokkal foglalva, melyek rajtam ez éjjel történtek, hogy bámulásomból
s rémülésemből még most sem eszméltem föl, sőt magamat is alig ismerem
meg.“ Azután leirá a legelevenebb szinekkel, mindkettőjök lefekvése után
mint ragadtatott meg az ágy, s egy pillanat alatt mint tétetett által
egy komor, dohos szobába, hol maga férjétől elválasztva maradott,
anélkül, hogy tudná, hova lett. Hozzá adá, hogy egy fiatal embert láta
ott, ki neki eleinte néhány szót monda, melyeket ő (a herczegné)
ijedtében nem érthete; elmondta továbbá, mint adatott ismét vissza
férje, s mint vitetett vissza az ágy szintazon hirtelenséggel előbbi
helyére. „Ez épen akkor esett, monda tovább, midőn atyám, a szultán
szobámba lépett. Talán rosz néven is vette a módot, melylyel a hozzám,
általa mutatott becsületet fogadám. De megbocsát, ugy hiszem, ha különös
kalandom s azon szánandó állapot, melyben még most is vagyok, tudtára
lesznek.“

A szultánné a herczeg kisasszony beszédét csendesen kihallgatá; de épen
nem akarta hinni. „Kedves leányom, – monda neki, – igen jól tevéd, hogy
e felől atyádnak, a szultánnak, semmit sem szólottál. Óvakozzál erről
valakinek csak legkevesbet is szólni; könnyen őrültnek tartanának.“ –
„Tiszteletre méltó anyám, – felele a herczegné, – bizonyossá tehetlek,
hogy mindezt a legjózanabb észszel mondom. Tudakozódhatol férjemtől,
ugyanazt fogja vallani.“ – „Tudakozódni fogok, – viszonzá a szultánné, –
de ha ugyanazt mondaná is, a mit te, még sem lennék meggyőződve. Csak
kelj föl s vesd ki ezen gondolatokat fejedből. Az valami igen szép
lenne, ha te ily képzelődésid miatt a menyekződre rendelt ünnepléseket
zavarni akarnád, melyeknek, valamint e palotában, ugy az egész országban
még több napokig tartaniok kell. Nem hallod a trombitaszót s a síp, dob
s trombita öszhangját? Mindez gyönyörűségre, vidámságra indithatna, s
minden képzelődésidet, melyekről imént szóltál, elhajthatná.“
Egyszersmind hivá a szultánné a Badrulbudur herczegné asszonyait, s
minekutána azt fölkelésre birta, s látá, hogy öltözni kezd, a szultán
szobáiba ment, s annak azt mondá, hogy a herczegnének csakugyan volt
valami baja, de már el van háritva. Azután a nagyvezér fiát hivatá, hogy
tőle arról, a mit a herczegné mondott, valamit kitanulhasson; de ez, ki
magát a szultáni rokonság által végtelenül megbecsülve érezé,
elhatározta a dolgot titokban tartani. „Kedves vőm, – monda neki a
szultánné, – ugyan valld meg, te is oly képzeletekkel töltéd meg
fejedet, mint leányom?“ – „Felséges asszonyom, – válaszolt a nagyvezér
fia, – szabad kérdenem, mire czéloz kérdésed?“ – „Ez nekem elég, –
felele a szultánné, – nem akarok többet tudni; te okosabb vagy, mint ő.“

A palotában egész nap tartottak a vigadozások; s a szultánné, ki a
herczegné mellől soha sem távozott, semmit sem mulata el, a mi örömére
lehetett, vagy a mi részvételét a mulatozásokhoz, szinjátékokhoz, melyek
tiszteletére tartattak, fölindithatta. De a mult éj története oly nagy
behatást tett reá, hogy könnyen észre lehetett venni, hogy egyedül avval
foglalatoskodik. A nagyvezér fia nem kevésbbé vala az éjtől, melyet oly
roszul töltött, leverve; de nagyravágyása azt titkolnia kényszerité, s a
ki őt nem látta, igen boldog férjnek tarthatá.

Aladdin, a ki mindent, a mi az udvarban történt, igen jól tudott, nem
kételkedék, hogy az uj házasok mindazon boszantó viszontagság mellett,
mely őket a mult éjszaka érte, együtt fognak hálni, s épen nem vala
kedve őket békével hagyni. Azért is mihelyt az éj beállt, a lámpához
folyamodott. Tüstént megjelenék a szellem, köszönté Aladdint mint előbb,
s ajánlá neki szolgálatait. „A nagyvezér fia s Badrulbudur herczegné, –
monda Aladdin, – ez éjjel ismét együtt hálnak, eredj most oda, s mihelyt
lefeküsznek, hozd ide őket ágyastúl mint tegnap.“

A szellem épen oly hiven s pontosan szolgált Aladdinnak, mint az előbbi
napon; a nagyvezér fia épen oly hidegen s roszul tölté az éjet, mint az
elsőt, s a herczegnének boszuságára ismét Aladdinnal kellett hálnia,
közöttök feküvén a kard. A szellem, Aladdin parancsa következtében,
másnap reggel ismét eljöve, fölemelé az uj házasok ágyát s vissza vivé a
palota szobájába, a honnan elhozta. A szultán, ki azon elfogadás után,
melyet Badrulbudur herczegnénél tegnap reggel talált, nyugtalan vala
megtudni, ugy fogadandja-e mint az első éj után, ismét és pedig szintoly
jókor szobájába mene, hogy azt megtudja. A nagyvezér fia, ki
boszankodott s szégyenlette magát, mint az elsőn, alig hallá meg a
szultán jövetelét, sietve fölkelt s az öltöző szobába rohant.

A szultán közelite a herczegné ágyához, jó reggelt monda neki, s
ugyanazon nyájaskodása után, mint az előbbiek, igy szólt: „Nos kedves
leányom, most is oly rosz kedvü vagy még, mint tegnap?“ A herczegné
szintén oly hallgatásban maradott, s a szultán azt vevé észre, hogy
lelke még szomorubb s leverettebb mint az első nap. Már most nem
kételkedett, hogy rajta valami rendkivülinek kelle történni, s
titkolódásán felboszankodva a legnagyobb haraggal s kivont karddal
kiáltá: „Leányom, vagy valld meg, mi bajod esett, vagy e pillanatban
levágom fejedet.“

A herczegné jobban a megbántódott szultán hangja s fenyegetésétől, mint
a meztelen kard láttától megijedve, megszakasztá végre hallgatását, s
könyek között monda: „Drága atyám s parancsolóm, bocsáss meg, kérlek, ha
fölségedet megbántottam. Reménylem kegyelmed és jóságodtól, hogy haragod
helyébe szánakozás fog állani, ha azon szomoru s keserves állapotot,
melyben ezen s az egész mult éjen voltam, elbeszéltem.“

E bevezetés után, mely a szultánt valamennyire megengesztelé s
meginditá, egész hűséggel elbeszéle mindent, a mi rajta ezen két gonosz
éj lefolytában történt, de oly érzékenyül, hogy a szultán rajta igen
megszomorkodott. „Ha felséged mondásomon csak legkisebbé kételkedik,
megtudakozhatod férjemet, kit adál. Meg vagyok győződve, hogy a dolog
valóságát épen ugy fogja bizonyitani mint én.“

A szultán egészen azon bánkodásra ereszkedett, melyet a herczegnében egy
ily meglepő kalandnak kelle okoznia. „Kedves leányom, – monda neki, –
igen roszul tevéd, hogy nekem egy ily különös történetet mindjárt tegnap
el nem beszéltél, melyen én épen oly nagy részt veszek, mint te. Én
téged nem oly szándékkal házasitálak meg, hogy boldogtalanná tegyelek,
hanem inkább avval, hogy megelégedett légy s mindazon szerencsének
birtokába helyezzelek, melyet érdemelsz, s melyet egy oly férjnek, ki
hozzád illőnek látszék, karjaiban remélhetél. Távoztasd el elmédből
minden szomoru gondolatot a felől, a mit elbeszéltél; azonnal rendelést
fogok tenni, hogy ezentul soha oly kellemetlen s kiállhatlan éjszakád ne
legyen, mint az előbbiek voltak.“

A szultán, mihelyt szobáiba visszament, elhivatá a nagyvezért: „Vezér, –
igy szóla hozzá, – beszéltél már fiaddal, s nem monda neked semmit is?“
Midőn a nagyvezér azt felelte, hogy még azóta nem láthatá, a szultán
mindent elbeszélé neki, a mit leányától hallott. „Nem kétlem, – ezt adá
hozzá, – hogy leányom valót beszélt, azonban szeretném, ha ezt fiad
által is bizonyittatni hallanám; azért menj hozzá, s kérd meg, mi van a
dologban.“

A nagyvezér azonnal fiához mene, jelenté neki a mit vele imént a szultán
közlött, és rá parancsolt, hogy semmit el ne titkoljon s megmondja,
való-e vagy nem? „Nem titkolhatom, atyám, viszonzá fia, hogy mind az a
mit a herczegné atyának beszélt, teljes valóság; de ő azon rosz bánást
el nem mondhatá, melyet én különösen tapasztalék. Egybekelésem óta két
éjet oly szörnyen töltöttem, a mint csak kigondolható s szenvedéseim
voltak, melyeknek körülményes s valódi kifejezésére szavaim sincsenek.
Azon iszonyodásról itt szólni sem akarok, melyet érzettem, midőn
négyszer egymás után az ágy velem fölemelkedett, a nélkül, hogy
láthattam, ki emelte föl, s ki vitte egy helyről másra, vagy
megfoghattam volna, mint eshetik az meg. Könnyen elgondolhatod szomoru
állapotomat, ha mondom, hogy két egész éjszakát állva egy ümögbe valami
szűk rekeszben töltöttem, minden távozhatás vagy csak legkisebb
mozdulhatás nélkül, ámbár semmi akadályt sem láttam magam előtt, mely
attól tartóztathatott volna. Mennyit szenvedtem e mellett, nem kell
egyenkint elmondanom. Nem titkolom el előtted, hogy mindez nem
tartóztatott, a herczegné, mint feleségem iránt, a szerelem tisztelet s
hála minden érzeteivel viseltetnem, melyeket megérdemel; de bizonyomra
mondhatom neked, hogy minden becsület s fény ellenére, mely ily
házasságból rám háromolna, készebb vagyok meghalni, mint tovább egy ily
fényes összeköttetésben élni, ha ezentul is oly kellemetlen bánásmódot
kell tapasztalnom, mint az eddigi. Hiszem, a herczegné épen ugy
gondolkozik, mint én és könnyen megengedi, hogy elválasztatásunk épen
ugy szükséges nyugalmára, mint nyugalmamra nézve. Azért kérlek édes
atyám, azon szeretetre, mely felinditá, számomra ily fényes szövetséget
kötnöd, bird reá s szultánt, hogy házaságunkat elbomlottnak
nyilatkoztassa.“

Bármily nagy volt is a nagyvezérnek vágyása, fiát a szultán vejének
láthatnia, mégis ennek erős eltökélése a herczegnétől elválasztatása
iránt azt eszközlé, hogy nem látta jónak őt még nehány napi türelemre
inteni, hogy elvárja, nem fog-e az alatt e viszontagság megszünni. Azért
is elhagyá őtet, hogy a szultánnak megvigye a választ, kit bizonyossá
tett, hogy azok szerint, miket fia beszélt, a dolog valóban ugy van. Azt
sem várva, hogy a szultán az elválasztásról, melyre igen hajlandónak
látszott, szólni kezdjen, maga kéré azon engedelemért, hogy fia a
palotából el s haza mehessen, méltatlannak állitá, hogy a herczegné a
fia iránti szerelme miatt csak egy pillantatig is oly szörnyű
gyötrelemnek kitétessék.

Nem sok fáradságba került a nagyvezérnek kérelme teljesitését
megnyernie. A szultán, ki magát ugyanerre határozá el, legottan kiadá a
parancsolatot a vigadozások megszüntetésére a palotában, a fő városban,
sőt egész országban, hova most ellenparancsokat küldözött; s rövid idő
alatt megszüntek minden örvendezések s vigadalmak.

Ezen hirtelen s váratlan változás mindenféle beszédre adott okot.
Kérdezték, valjon mi okozhatta ezen kettévágást, s erre nem tudtak
magoknak egyebet felelni, mint, hogy a nagyvezért fiastul igen szomoru
ábrázattal látták a palotából kijőni s haza menni. Egyedül Aladdin tudta
a titkot, s szivében örvendett, a szerencsés kimenetelen, melyről a
lámpa használása bizonyossá tette. Midőn tehát bizonyosan megtudta, hogy
vágytársa a palotát elhagyta, s hogy a hazasság közte s a herczegné
között végkép felbontatott, nem vala többé szükséges a lámpát dörgölni s
a szellemet előhíni, hogy annak végrehajtását akadályozza. A
legnevezetesebb az volt a dologban, hogy sem a szultán, sem a nagyvezér
kik Aladdinról s ajánlatáról régen megfeledkeztek, legkevesebbé sem
gondolák, hogy neki e varázsban, mely a herczegné házassága felbomlását
eszközlé, valami része lehetett.

Aladdin azonban elvárá a három hónap teljes lefolyását, melyet neki a
szultán Badrulbudur herczegnével összekelésére határidőül kiszabott.
Minden napot gondosan számlált s midőn eltelének, már más nap az
udvarhoz küldé anyját, hogy a szultánt igéretére emlékeztesse.

Aladdin anyja elment az udvarhoz, mint fia meghagyá, s a diváni
bemenetelnél épen azon helyre állott, melyen az előtt is szokott állani.
A szultán alig vete rá egy pillanatot, azonnal megismeré s ráemlékezék a
tett kérelemre s az időre, melyre biztatá. A nagyvezér épen valamit
előadott. A szultán félbeszakasztá ezen szavakkal: „vezér, én itt azon
jó asszonyt látom, ki nekünk minapában oly szép ajándékot hoza. Hadd
jőjön be. Azután is folytathatod beszédedet, ha őt kihallgatom.“ A
nagyvezér egy pillantatot vete a diváni bejárás felé s hasonlólag
megismeré Aladdin anyját. Azonnal kiálta az ajtón állónak, megmutatá őt
neki s parancsolá, hogy közelebb léptesse.

Aladdin anyja közeledék a thrónushoz, hol a fenn álló szokás szerint
leborult. A mint fölkele, kérdé a szultán, mit akar? „Uram, – felele, –
még egyszer megjelentem felséged thrónusa előtt, hogy Aladdin fiam
nevében emlékezetedbe hozzám, hogy a három hónap elhaladott, melyre őt
biztatád azon kereset iránt, melyet akkor előadni szerencsém vala.“

A szultán, ki legelőször, hogy az asszonnyal beszélt, s magának ajánlata
iránt három hónapi halasztást szabott, azt hitte, hogy épen nem is lesz
már többé egy oly házasságról beszéd, melyet leányához, a herczegnéhez
nem igen talált illőnek, meggondolván Aladdin anyjának szegénységét s
alacsonyságát, ki előtte igen közönséges öltözetben jelent meg.
Emlékeztetése mind emellett is néminemű zavarba hozá. Nem tartá jónak
azonnal válaszolni, hanem tanácsul szólitá a nagyvezért, s kijelenté
neki idegenségét az ellen, hogy leánya egy ismeretlenhez menjen, kinek
sorsa, mint gyanitható vala, mélyen alább volt a középszernél.

A nagyvezér nem kételkedett mindazt, a mit efelől gondolt, kifejteni,
„Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van
egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha
Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna;
tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden
gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen
alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről
leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“

A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid
gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát
meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat
leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem
házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért
megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem
negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket
te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga
által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb
termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek,
melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj,
jó asszony, elvárom válaszát.“

Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott.
Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már
ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget
belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S
hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint
természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni
követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden
kilátásait elrontották, haza tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom,
hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán
tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó
gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más
gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy
megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három
hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék,
észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan
beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“
Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről,
melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn
s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk
maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog
várakozni.“

„Nem oly soká, mint te talán gondolod kedves anyám – viszonzá Aladdin –
s a szultán is igen nagyon csalatkozik, ha gondolja, termérdek
követelései által engem oly karba tennie, hogy Badrulbudur herczegnéről
ne gondolkozhassam. Én más meggyőzhetetlen akadályokat vártam, vagy hogy
az én hasonlithatatlan herczegnémre még magasabb árt tesz. De most meg
vagyok nyugodva s a mit kiván, csekélység ahhoz képest, a mit én neki a
herczegné birtokáért ajánlani képes volnék. Mig én most arról
gondoskodom, hogy őt kielégitsem, eredj s készits valamit ebédre; a
többit bizd reám.“

Mihelyt Aladdin anyja kiment eleséget vásárlani, Aladdin azonnal
elővette a lámpát, s megdörzsölé. Tüstént ott terme a szellem, s kérdé
őt azon szavakkal, melyeket már ismerünk, mit parancsol? Aladdin mondá:
„a szultán már oda adja nőmül leányát, a herczegnét; de elébb negyven
nagy és nehéz arany medenczét kiván, teli azon kert gyümölcseivel,
honnan a lámpát hozám, melynek te szolgája vagy. Azt is kivánja tőlem,
hogy ezen negyven medenczét ugyanannyi fekete rabszolga vigye, kik előtt
negyven fehér, ifju, deli, s a legszebb termetű, s legpompásabb öltözetű
rabszolga menjen. Eredj, s szerezd meg nekem szaporán ezen ajándékot,
hogy a szultánnak elküldhessem, mielőtt a diváni ülés végződnék.“ A
szellem viszonzá, hogy parancsa azonnal teljesitve lesz s eltünt.

Kevés idő mulván a szellem ismét eljött negyven fekete rabszolgától
kisérve, kik valamennyien egy nehéz aranymedenczét hozának fejökön,
gyémánttal, rubinnal, smaragddal, gyöngyökkel, nagyságra s szépségre még
válogatottabbakkal megtöltve mint az előbbiek. Mindenik medencze
ezüsthabos aranyszövettel volt betakarva. Mindezen rabszolgák, mind a
fehérek, mind a feketék csaknem az egész házat betöltötték, mely
alkalmas kicsin vala, az udvarnak, s kertnek egy részével együtt. A
szellem kérdé Aladdint, meg van-e elégedve, s nem parancsol-e még
valamit. Aladdin válaszolá, most egyebet nem bíz reá s igy a szellem
legottan eltünék.

Aladdin anyja megjött az árhelyről, s beléptekor egészen elbámult, a
mint a sok embert s drágaságot látá. Lerakván az eleséget, melyet hoza,
fátyolát le akará tenni; de Aladdin tartóztatá, „kedves anyám, – igy
szóla hozzá, – most nem lehet időt vesztenünk. Igen sok függ attól, hogy
te, mielőtt a szultán a divánt bevégzi, a palotába visszatérj, s az
ajándékot, s a jegyadományt, melyet Badrulbudur herczegné számára kért,
neki megvigyed, hogy gyorsaságom s pontosságomból általláthassa azon
forró s őszinte kivánatomat, melylyel a Badrulbudur herczegnével kötendő
házassági egyesülés becsületére törekedem.“

Anélkül, hogy anyja feleletét várná, megnyitá Aladdin az utcza felé az
ajtót, s minden rabszolgáit, egymás mellett egy fehéret egy
aranymedenczét vivő feketével egész az utolsóig párosan általeregeté. A
legutolsó fekete rabszolga után kimenvén anyja is, bezárta az ajtót, s
békével vára szobájában azon reménynyel, hogy a szultán ez ajándék után,
melyet kivánt, végre vejének elfogadandja.

A mint az első fehér rabszolga kilépett Aladdin házából, minden
általmenők, kik őt látták, megállottak, s minekelőtte a nyolczvan fehér
s fekete rabszolga kijött volna, már tele volt az utcza emberrel, kik
mindenfelől egy ily pompás s rendkivüli jelenés látására összetorlottak.
Mindenik szolga öltözete oly gazdagszövetű, s gyémántos vala, hogy a
legdologhozértőbb emberek nem sokalták mindenik öltözetet egy milliomnál
többre becsülni. Minden ruhának csínja, s testhez állása, az illemény, s
kellem a rabszolgák magatartásában, egyenlő deli termetök, ünnepélyes
menetelök egyenlő közű távolsággal, a rendkivüli drágakövek fénye, a
gyöngyök, melyek öveik körül aranyba foglalva valának, s a szinte
drágakövekből összecsinált rózsák turbánaikon, melyek egy egészen saját
izlet szerint valának munkálva, oly bámulásba hozták ezen nézők
sokaságát, hogy nem győzték őket nézni, s szemeikkel, mig csak lehetett,
kisérni. Az utczák oly tele voltak emberekkel, hogy mindenik kénytelen
volt azon helyt maradni, melyen állott.

Minthogy több utczán kelle átmenniök, mig a palotába érhetének, a
városnak jó nagy része, minden koru s osztályu személyek tanui lettek
ezen bájoló fellépésnek. Végre eljutott az elsője ezen nyolczvan
rabszolgának az első várudvar kapujához. A kapusok, kik e csodálandó
sereg közelettére mindjárt két rendbe oszlának, királynak tarták őt, oly
gazdagon, s pompásan vala öltözve, s közeledének, hogy ruhája prémét
csókolják; de a szolga a szellemtől oktatva, hátravonult, s egész
komolysággal szólva: „Mi rabszolgák vagyunk, urunk megjelenendik, ha
ideje lesz.“

Az első rabszolga a sereg előtt a második várudvarba jutott, mely igen
tágas vala, s hol a szultán udvari népe felállitva volt. Ezen csapat
vezetői nagyon fényesen valának öltözve, de igen homályba tétettek,
midőn a nyolczvan rabszolga Aladdin ajándékát, melyhez magok is
tartoztak, elhozá. A szultán egész udvarában semmi oly tündöklő nem
vala, s az őt körülvevő urak minden fénye, s ragyogása elenyészett ahhoz
képest, a mi itt szemeiknek ajánlkozék.

Mihelyt a szultánnak ezen rabszolgák jövetele bejelentetett, azonnal
parancsolatot ada, hogy bevezettessenek. A mint megjelentek, a divánnak
ajtaját nyitva találták, s a legnagyobb rendben, fele jobbra, fele
balra, azonnal belépének. Midőn már mind benn valának, s a szultán
thrónusa előtt egy nagy félkört képezének, mindenik fekete rabszolga a
nehéz medenczét, melyet hoza, a szőnyegre letevé. Mindnyájan leborultak,
s homlokaikkal megérinték a szőnyeget. A fehér rabszolgák ugyanazt, s
egyszerre tevék. Azután fölkelének, s a feketék igen ügyesen föltárák a
medenczét, mely előttök állt, s kezeiket melleikre tevén, a legnagyobb
tisztelettel állva maradának.

Aladdin anyja, ki azalatt egész a thrónusig előment, miután leborult
volna, igy szólt a szultánhoz: „Felséges ur! fiam igen jól tudja, hogy
ez ajándék, melyet fölségednek küld, sokkal alább van annál, a mit
Badrulbudur herczegné megérdemelne; reményli mindazáltal, hogy felséged,
valamint Badrulbudur herczegné is ezt elfogadni méltóztatnak, s ezt
annál nagyobb bizodalommal, minthogy ez által a föltételnek, melyet
elébe szabnod tetszék, eleget tenni törekedett.“ A szultán nem vala
képes Aladdin anyja üdvözletét figyelmesen meghallgatni. A legelső
pillantat, melyet a legtündöklőbb, s legdrágább kincsekkel megtöltött
negyven medenczére, s a nyolczvan rabszolgára vetett, kik mint
tekintetökre, mind öltözetük bámulandó pompája- s drágaságára nézve
királyoknak tetszének, annyira meg lőn lepetve, hogy elcsodálkozásából
semmikép föl nem eszmélhetett. A helyett, hogy Aladdin anyjának felelt
volna, a nagyvezérhez fordult, ki maga sem foghatá meg, honnan kerülhet
ez a teménytelen kincsnek sokasága? „Nos, vezér, – monda nyilvánosan
neki – mit tartasz arról, ki nekem ily rendkivül gazdag ajándékot küld,
s kit egyikünk sem ismer? Méltatlannak tartod-e még a házasságra
leányommal Badrulbudur herczegnével?“ Bármint evődött, s megszomorodott
is a nagyvezér azon, hogy fia előtt egy ismeretlen legyen a szultán
vejévé, még sem merte valódi véleményét eltitkolni. Nagyon is szembetünő
vala, hogy Aladdin ajándéka több, mint elégséges vala arra, hogy ily
magas rokonságba fölvétessék. Azért is válaszola, a szultán vélekedését
egészen javalva: „Uram, oly távol van tőlem azt hinni, hogy a ki
felségednek ily nagy ajándékot nyujtott, méltatlan a mondott becsületre,
hogy azt nagyobbra méltónak is merném állitani, ha meg nem volnék
győződve, hogy a herczegné, felséged leánya becsét a világnak semmi
kincse föl nem érheti.“ Az udvari fő urak, kik ezen ülésben jelen
valának tetszésök jelei által kimutaták, hogy vélekedésük a nagy
vezérétől nem különböző.

A szultán a dolgot most már nem halasztá, s még csak eszébe sem juta
tudakozódni: valjon Aladdin bir-e egyéb tulajdonokkal is, melyek
megkivántatók, hogy veje lehessen. Ezen véghetetlen kincsnek csak puszta
látása is, s a gyorsaság, melylyel Aladdin kivánságait teljesité,
anélkül, hogy a roppant föltételek, melyek elébe szabattak, csak
legkisebb bajt okoztak is volna neki, könnyen meggyőzék afelől, hogy
semminek sincs hiával, a mi azt tökéletes emberré, s olyanná tegye,
milyet ő kiván. S azért, hogy Aladdin anyját oly megnyugtatva bocsássa
el, a mint csak kivánhatá, igy szóla hozzá: „Menj, jó asszony, s mondd
fiadnak, hogy nyilt karokkal várom, s hogy minél előbb jő a herczegnét
kezemből elfogadni, annál nagyobb gyönyörömre leend.“

Mihelyt Aladdin anyja oly örömmel, milyenre csak egy alrendű asszony
képes lehet, ha fiát váratlanul ily magas polczra látja jutni,
eltávozott, a szultán eloszlatta ezen napi ülést, leszált thrónusáról, s
parancsolá, hogy a herczegné szolgálatára rendelt heréltek jőjenek,
vegyék föl a medenczéket, s vigyék asszonyok szobáiba, hol azokat egész
kénye szerint meg akará tekinteni. E parancs a heréltek főtisztének
ügyelése alatt azonnal teljesitve lőn.

A nyolczvan fehér s fekete rabszolga nem felejtettek el. Bebocsáták őket
a palota belsejébe, s kis idő mulva parancsolá a szultán, ki azelőtt a
herczegnével pompás öltözeteikről beszélt, hogy a herczegné szobái előtt
állittassanak sorba, hogy azokat a rostélyozott ablakon által láthassa,
s meggyőződhessék, hogy nemcsak többet nem, hanem sokkal kevesebbet is
mondott neki felőlök, mint valójában volt.

Aladdin anyja azalatt haza tért és pedig oly arczczal, mely a fiának
hozott jó hirt eléggé kijelentette. „Fiam, – igy szóla hozzá, – van okod
elégedve lenned; várakozásomnak ellenére megérted kivánságod
teljesedését, s jól tudod, mit mondottam neked ez iránt. Hogy soká ne
várakoztassalak, már csak megmondom: a szultán egész udvarának
megegyeztével méltónak itélt Badrulbudur herczegné birtokára. Vár, hogy
ölelhessen, s a házassági szerződést megtegye. Arra legyen most gondod,
hogy ezen összejövetelre elkészülj, hogy az azon magas véleménynek, mely
felőled van, megfelelő legyen. De azon csodák után, melyeket általad
végrehajtva láttam, meg vagyok győződve, hogy ebben sem fogsz semmit
elmulasztani. Azonban eszedbe kell juttatnom, hogy a szultán rád egész
tűrtelenséggel vár. Azért is, ne késsél hozzá menni.“

Aladdin, ki ezen hirre fölöttébb megörült s a tárgytól, mely őt
megbájolta, egészen el vala foglalva, csak nehány szót monda anyjának s
szobájába távozék. Ott elővevé a lámpát, mely neki minden szükségeiben s
kivánataiban oly nagy segélyére volt, s alig dörzsölte meg, hogy a
szellem tüsténti megjelentével engedelmességét megbizonyitotta.
„Szellem, – monda neki Aladdin, – azért hivtalak, hogy nekem fürdőt
készits, s mihelyt megfürdöttem, akarom, hogy számomra a legdusabb s
legpompásabb öltözetet „milyet csak fejedelem valaha viselt, készen
tartsad.“ Alig mondá ki, hogy a szellem őt, valamint magát is,
láthatlanná tette, fölemelte s fürdőbe vitte, mely a legfinomabb csíkos
tarka márványból vala készitve. Anélkül hogy láthatta volna, ki
szolgálja, egy tágas, tiszta szálában levetkezteték; a szálából egy
fürdőbe viteték, mely mérsékelt melegü vala, holott megdörzsöltetett, s
mindennemü illatos vizekben fürösztetett. Minekutána több fürdőszobában
a hév minden fokain által ment, ismét kijöve, de egészen máskép, mint
bement vala. Orczája ép, fehér s rózsaszinű lőn s egész teste sokkal
ügyesebb és könnyebb. A szálába ment, de a ruhát, melyet ott hagya, már
nem találta többé. Helyébe a szellem olyat tőn, milyent kivánt vala.
Aladdin egészen elbámult, midőn az öltözet pompáját szemlélte, mely
számára oda tétetett. Felöltözött a szellem segélyével, minden darabon,
melyet felvőn, csodálkozván, annyira fölül haladta mindenik legmagasabb
képzelődéseit. Fel levén öltözve, a szellem lakába visszavitte s
ugyanazon szobába, melyből elhozta, s kérdezé, nem bizna-e még valamit
reá.

„Igen, – felele Aladdin, – kivánom, hogy legitt egy lovat teremts elő
számomra, mely szépségre s jelességre a szultán ólabelieket mind
fölülmulja, melynek takarója, nyerge, féke egy milliónál nagyobb értékü
legyen. Kivánom továbbá, hogy egyszersmind husz rabszolgát ide teremts,
legalább is oly drágán öltözötteket, mint a kik a szultánhoz az
ajándékot vitték, hogy ezek mellettem s kiséretül jöhessenek; továbbá
még huszat ilyet, hogy azok rendben előttem járjanak. Anyámnak is hozz
hat rabnőt szolgálatára, mindeniket legalább is oly gazdagon öltözve,
mint Badrulbudur herczegasszonyéi, s mindenik fején oly egész öltözetet
hozzon, mintha mindegyik a szultánné számára volna. Tovább tizezer
aranyra van szükségem. Ez vala, a mit még parancsolni akartam. Menj és
siess.“

Mihelyt Aladdin kiadá parancsait, eltünt a szellem s nemsokára megjelent
a lóval, a negyven rabszolgával, kik közül tizen a tizezer aranyat
hozák, s hat rabnővel, kik fejökön Aladdin anyja számára aranyszövetbe
takart ruhákat hozának. Mindezeket általadá a szellem Aladinnak.

A tiz erszény közül Aladdin csak négyet veve, melyeket anyjának oly
meghagyással ada által, hogy szükség esetében hasznát vegye. A többi
hatot azon rabszolgák kezében hagyá, a kik hozták, oly parancsolattal,
hogy tartsák meg, s az utczákon a szultán palotája felé mentökben a nép
között marok számra hintsék el. Megparancsolá azt is, hogy mindnyájan
előtte és pedig hármankint jobb felől, hármankint bal felől menjenek.
Egyszersmind bemutatá anyjának a hat rabnőt, azt mondván neki, hogy az
övéi s hogy velök mint asszonyuk parancsolhat; továbbá, hogy a ruhák
melyeket hoztak, számára vannak.

Rendbe szedvén dolgait Aladdin, elbocsátá azt s mondá, hogy mihelyt
szüksége lesz rá, híni fogja; a szellem legottan eltünék. Most Aladdin
egyedül azon volt, hogy a szultán kivánatának, ki őt látni ohajtotta,
eleget tegyen. Elküldé a negyven rabszolga egyikét, nem mondom
legszebbikét, mert mind egyenlők voltak – a szultán palotájába, azon
parancscsal, hogy tudakozza meg az ajtónállók fejétől, mikor lehetne
szerencséje a szultán lábaihoz borulnia? A rabszolga igen gyorsan
megvivé az üzenetet s választ hoza, hogy a szultán igen nyugtalanul
várja.

Aladdin legottan lóra ült s az egész csapatot a már mondott rendben
meginditá. Noha még soha lovon nem ült, mégis oly deliséggel tartá
magát, hogy a legtanultabb lovas sem gondolta volna ujoncznak. Az
utczák, melyeken ment, egy pillanat alatt teméntelen sok néppel telének
meg, kik a léget tetszésök, csodálkozások s magasztalásaik hangjaival
tölték, kivált mikor a hat rabszolga, kiknél az erszény volt,
jobbra-balra marokkal hinté az aranyat. A tetszés kiáltása azonban nem
azoktól származott, kik tolongottak s lehajladoztak az aranyat szedni,
hanem közép rendű személyektől, kik meg nem állhatták, hogy Aladdin
bőkezüségének a méltó dicséretet nyilván ki ne mondják. Nem csak azok
meg nem ismerék, kik gyermek korában a fiukkal utczán játszani láták,
hanem még azok is bajosan ismerhetének rá, kik nem régen látták, annyira
megváltoztak arczvonásai. Ez onnan jött, mivel a lámpának tulajdonsága
volt, birtokosainak lassankint mindazon tökélyeket megadni, melyek a
magas polczhoz, hova a lámpa ereje által jutottak, illendők valának.
Most Aladdin személye iránt sokkal több figyelem volt, mint egész
kiséretére. S már többen ugyanefféle csapatot láttak az előbbi napon,
mely a szultánnak az ajándékot vitte. Mind ezek mellett a ló
csodáltatott leginkább az értelmesektől, kik annak szépségét igen jól
meg tudák különböztetni anélkül, hogy a gyémántoknak s drágaköveknek,
melyekkel födve volt, vagy gazdagsága vagy csillogása őket megvakitotta
volna. Minthogy hire terjedett, hogy a szultán neki szándékozik adni
leányát, még sem találkozott, ki alacsony sorsához képest szerencséjét,
vagy sorsa felmagasztaltatását irigylette volna.

Aladdin elért a palotához, hol elfogadására minden készen állott. Midőn
a második udvar kapujához ért, a szokás szerint, melyet a nagyvezér, a
tartományok helytartói mindenkor követtek, le akart lováról szállani, de
a főajtónok, ki a szultán parancsa szerint reá ott várakozott, nem
engedé s egész a gyülési vagy elfogadó teremig kiséré, hol lováról
lesegitette; noha Aladdin azt nagyon ellenzette s el nem akarta
vállalni, még sem vala képes meggátolni. Azalatt az ajtónállók két
rendbe álltak a bemenetnél, a főajtónok Aladdin balján ment s őt egész a
thrónusig vezette.

A mint a szultán Aladdint megpillantotta, igen megörült, őt gazdagabban
s pompásabban öltözve látván, mint maga valaha volt, mint szinte igen
meglepetett deli termete s méltóságos öntartása által, a mi mind igen
távol esett azon alacsony öltözettől, melyben anyját maga előtt
legelőször megjelenni látta. Bámulása s meglepetése azonban nem gátlák
fölkelnie s két három lépcsőig thrónusáról leszállnia, hogy Aladdint
lábaihoz borulni ne engedje, hanem inkább azt barátsága minden
kijelentésével megölelje. Ezen nyájas üdvözlet után mindazáltal Aladdin
ismét lábaihoz akart borulni; de a szultán saját kezeivel tartóztatá s
kényszerité ő s a nagyvezér közé leülnie.

Aladdin most megszólalt s ezeket mondá: „Uram, elfogadom a becsültetést,
melyet nekem felséged tészen; mert azt kegyesen méltóztatál kijelenteni;
de engedd mondanom, hogy épen el nem feledém, hogy születésemre nézve
rabszolgád vagyok, hogy hatalmad nagyságát ismerem, hogy igen jól tudom,
mennyivel tesz származatom alább azon helyezet dicsőségénél, melyben te
vagy. Ha csak valamennyire is megérdemeltem a kedvező elfogadtatást, azt
egy véletlen eset által okozott vakmerőségemnek köszönhetem, mely
felinditá szemeimet, gondolatimat s vágyaimat ama mennyei herczegnére
forditani, mely egyedül tárgya minden ohajtásaimnak. E vakmerőségemért
bocsánatot kérek felségedtől; de el nem titkolhatom, hogy meghalnék
búmban, ha reményemet ezen kivánatom teljesülte iránt vesztenem
kellene.“

„Fiam, – válaszolt a szultán s ujolag megölelé, – te igen balul
cselekednél, ha adott szavam őszinteségét csak egy pillanatig is
kétségbe hoznád. Életed mostantól fogva drágább nekem, hogysem azon
gyógyszert, mely annak megtartására hatalmamban áll, tőled
megtagadhassam. Látni téged és hallani, e gyönyör kellőbb nekem mind
azon kincseknél, melyekkel én és te összesen birunk.“

Ezt mondván a szultán, jelt ada, s azonnal trombita, síp és dobszó
hallatszék, mire a szultán bevezeté Aladdint egy ragyogó terembe, hol
ünnepileg hordák fel a számos étkeket. A szultán csak Aladdinnal magával
evett. A nagyvezér s az udvar elsői, mindegyik rangja és méltósága
szerint, a vendégség alatt körülállák őket. A szultán kinek egyetlen
szemtárgya Aladdin volt, oly igen gyönyörködék ennek látásában –
különféle dolgokra vivé a beszédet. De Aladdin ezen egymással folytatott
beszélgetésben, akármely tárgyról lőn is szó, oly széles ismereteket,
mély tudományt, józan értelmet bizonyita, hogy a szultán szivében azon
jó vélemény, mely mindjárt kezdetben iránta fogamzott, most egészen
meggyökeredzett.

Ebéd után a szultán fővárosának első biráját hivatá s parancsolá neki,
hogy leánya Badrulbudur herczegasszony és Aladdin között a házassági
szerződést tegye fel, s tisztára dolgozza ki. Azalatt a szultán
Aladdinnal holmi mellékérdekű dolgok felett mulatkozott, a nagyvezér és
udvar főbbjei folyvást jelen valának, s Aladdin okosságán, hajlékony
nyelvén, velős kifejezésein és finom elmés észrevételein, melyekkel a
beszéd mulatságát fűszerezte, nem győzének csodálkozni.

Minekutána a biró a házassági szerződést az uralkodó szokás kivánata
szerint megkészitette, kérdezé a szultán Aladdint, van-e szándéka a
palotában maradni, s a menyegzői szertartást még ezen nap végre hajtani?
„Uram, – felele Aladdin – ámbár megnevezhetetlen hő vágygyal kivánkozom
azon boldogság egébe, melyet nekem Felséged kegyelme nyit, mégis
kénytelen vagyok esedezni, hogy szabad legyen azt elhalasztanom
addiglan, mig egy palotám épült, melyben a herczegasszonyt születéséhez
méltólag fogadhassam. Kérem tehát felségedet, jelelne ki ezen czélra
udvarához közel egy alkalmas tért, honnan képes legyek minél könnyebben
és többször udvarlására jőni. Én igyekszem, hogy az épület a legrövidebb
idő alatt elkészüljön.“ – „Fiam, – viszonza a szultán, – válaszsz helyet
tetszésed szerint, válaszsz ott, hol legalkalmasabbnak látszik. Az üres
tér palotám előtt elég nagy, s én magam is már nem egyszer gondolkoztam
azt beépiteni. Csak el ne felejtsd, hogy legtüzesebb ohajtásaim közé
tartozik, téged leányommal minél előbb egyesülve látni, s akkor
mondhatom majd: örömeim mértéke teljes.“ – E szavakat mondván, még
egyszer megölelé Aladdint, ez pedig a szultántól oly nemes illendőséggel
bucsuzott el, mintha folyvást fejdelmi udvarnál élt s nevekedett volna.

Aladdin lóra ült, s ugyanazon kisérettel, melylyel jöve, haza indult, a
nép most is összetolongott, ezer ajakról hangzott örömkiáltás elébe,
mindnyájan neki áldást és szerencsét kivánván. Mihelyt hajléka előtt
leszállott, tüstént egyedül beméne szobájába, vevé a lámpát, s elő idézé
szokás szerint a szellemet. Ez nem sokáig várata magára, megjelent
azonnal, s ajánlá szolgálatit. „Szellem! – imigy szólalt hozzá Aladdin,
– én eddigi szolgálatiddal meg voltam elégedve, te minden parancsaimat,
melyeket tőlem e lámpa erejénél fogva vevél, híven és pontosan
teljesitéd, s igy benned a lámpa szolgáját dicsérnem kell. Most pedig a
dolog ugy hozza magával, hogy szolgálatidban, a mennyire lehet, még
nagyobb szorgalmat és ügyességet mutass. Azt kivánom tőled, hogy a
legrövidebb idő alatt nekem a szultán palotájának ellenében, de mégis
illendő távolságra egy palotát épittess, mely mindenkép méltó legyen
Badrulbudur herczegasszonyt, nőmet keblébe fogadni. Az épitményszerek
kiválasztása te gondod legyen, te itéld meg, jobb lesz-e jaspis, agát,
lazur, vörös- vagy talán tarka márványkőből falait rakni, reád bizom az
épületnek egész elrendelését; azonban megvárom, hogy nekem fölül egy
nagy termet egy kuppal, négy egymáshoz hasonló küloldallal épits,
melynek falai vegyes arany és ezüst halmozatból álljanak, mindegyik
oldalán hat ablak legyen, s ezeknek rostélyozatját, kivévén egy ablakot,
melynek készületlennek kell maradni, gyémántok, rubinok és smaragdok
müvészileg és szép összeilléssel diszezzék, szóval: ugy a mint a világ
még nem birta mását. Továbbá akarom, hogy ezen palotánál egy udvar, egy
elő-udvar s egy kert találkozzék, mindenekelőtt pedig bizonyos helyen
egy gazdag arany- és ezüstpénzzel megrakott kincstár; ezenkivül a
palotában konyhák, éléskamarák, gyületboltok, eszköztárak, legyenek
telve mindennemű legdrágább eszközökkel az év minden részeire, s a
palotának többi fényéhez alkalmaztatva; továbbá ménólak, a legszebb
lovakkal s a szükséges lovászmesterekkel és lovászlegényekkel; –
ezenkivül még találkozzanak elegendő számu szolgák a konyha és udvarlás
végett, valamint a herczegasszony szolgálatára szükséges rabnők is.
Értheted immár, hogy mint akarom. Menj tehát most, és jer vissza, ha
minden kész.“

A nap épen leáldozék, midőn Aladdin a szellemnek a palota felépitése
iránt, a mint azt elméjében kidolgozá, rendeléseket ád vala. A jövő nap
hajnalán Aladdin, kit herczegasszonyához való szerelme békén nyugodni
nem engedett, alig hogy felkelt, már a szellem is meg jelent s igy
szólott hozzá: „Uram, palotád kész; jer, tekintsd meg, kedved szerint
van-e.“ Aladdin csak alig jelenté, hogy látni kivánná, s a szellem egy
pillanat alatt már oda helyezé. A mit itt Aladdin látott, mind tulhaladá
várakozását, és ő nem győzött eléggé csodálkozni. A szellem mindenhová
elvezeté, és ő mindenütt gazdagságot, fényt, tisztaságot és ragyogó
pompát szemlélt, valának udvarlók és rabszolgák is, mindegyik
öltözködve, a mint azt tiszte és szolgálatja kiváná. – Nem felejté el
neki a legnevezetesebbet is, ugymint a kincstárt megmutatni, ennek
ajtaját a kincstárnok maga nyitá meg. Aladdin itt csudát látott, rakáson
hevert a sok arany, felosztva kisebb nagyobb zacskókra, a mint kisebb
vagy nagyobb érték azokban foglalkozott, s a zacskók a boltozatig voltak
halmozva, és pedig oly szép renddel, hogy a szemnek arra öröm vala
nézni. Midőn kijövének, a szellem bizonyossá tevé Aladdint a kincsőr
hívségéről. Erre elvezeté őt a ménistállókba, mutatá neki a világ
legszebb lovait, s a lovászokat, kik a délczeg állatok táplálása és
gondviselése körül ügyeskedtek. Ezután megjárta vele az élés- és
szerkamarákat, melyek mindenféle dolgokkal, ugymint tápláló nemekkel,
konyhaedénynyel, ékes lószerszámmal és számtalan szükséges holmival
tömve valának.

Minekutána Aladdin imigy az egész palotát szobáról szobára, kamaráról
kamarára, fölül ugy mint alul s különösen a nagy teremet huszonnégy
ablakával körülszemlélte, s abban több gazdagságot és fényt, mint sem
valaha reménylhette, talált volna, ekkép szólott a szellemhez: „Szellem,
senki sem lehet megelégedettebb nálamnál, és én vajmi igazságtalan
volnék, ha legkevesbbé is panaszkodnám. Csupán egy hiányzik még, a miről
neked nem tevék emlitést, mivel akkor nem jutott eszembe; akarom, hogy a
szultán palotájának kapujától azon szobák ajtajáig, melyek ezen
palotában a herczegasszony számára készültek, egy legszebb bársony
szőnyeg terittessék ki, ezt pedig azért, hogy midőn ő a szultán
palotájából jön, rajta tehesse lépéseit.“ – „Egy szempillantás alatt itt
termek, – mondá a szellem. – És alig tünt el, ime az álméló Aladdin
teljesitve látja kivánságát, anélkül, hogy tudná, mikép történt légyen.
A szellem ujra megjelenék, s visszavivé Aladdint hajlékába, épen, midőn
a szultán palotájának kapuja kinyittatnék.

A palotának kapusai, kik a kaput kinyiták, és máskor azon táj felé,
merre most Aladdin palotája állott, mindenkor szabad kilátással birtak,
igen meglepetének, midőn ezen kilátást elépitve, s onnan a szultán
palotájáig egy bársonyszőnyeget hosszan elterülni láttak. Eleinte nem
különböztetheték meg, mi legyen, de nőtt álmélkodások, midőn végre
Aladdin büszke palotája nyilván szemeik előtt állott. Ezen rendkivüli
csodának hire hamar befutotta a szultán udvarát. A nagyvezér, ki a kapu
megnyiltával a palotába jöve, ezen ujságon nem kevésbbé bámult, mint
egyebek; ő közlé legelébb a szultánnal, de a dolgot ugy festé, mint
csupa szemfényvesztést. „Vezér“ – válaszolt a szultán – miért tartod te
ezt szemfényvesztésnek? te ugy tudod, valamint én, hogy az ama palota,
melyet Aladdin herczeg leányomnak lakásul épittetett, ehhez az
engedelmet jelenlétedben nyeré meg tőlem; és lehet-e megütköznünk, hogy
azt ily rövid idő alatt készité el, minekutána láttuk emberi dus voltát?
Ő minket meglepni kivánt, ő meg akarta mutatni, hogy a készpénz egy
naptól a másikig csodákat szülhet. Csak valld meg nekem, hogy
szemfényvesztésről ejtett szavaid bizonyos irigy bánatból erednek.“
Mivel azalatt el jött az idő, melyben a tanácsgyülésbe kellett mennie,
tehát ezen beszédet tovább nem folytathatá.

Midőn Aladdin hajlékához visszahozatott s a szellemet magától elbocsátá,
anyja már akkor felkelt, s épen egyiket azon öltözetek közül vevé
magára, melyeket neki Aladdin ajándékozott. Azon idő körül, melyben a
szultán a tanácsgyülésből szokott jönni, Aladdin reábirta anyját, hogy a
rabasszonyok kiséretében, kiket a szellem előbájolt, költöznék a palota
felé. Egyszersmind kérte őt Aladdin, ha látná a szultánt, mondaná neki,
hogy ő azért jön, hogy szerencséje legyen alkonyat felé a
herczegasszonyt, ha uj palotájához induland, oda elkisérni. – Aladdin
anyja elment tehát; mindazáltal, noha ő s az őt kisérő rabnők ugy
valának öltözködve, mint szultánnék, mégis a látásra gyülöngő nép
kevésbbé számos volt, mivel fátyol fedezé őket, s egy illendő
felsőköntös eltakará a gyönyörű, s gazdag ruházatot. A mi Aladdint
illeti, ez lóra ült, s minekutána atyai hajlékát odahagyta azon
szándékkal, hogy többé vissza nem tér – anélkül, hogy a varázslámpát
mint főkincset ott felejtné – palotájához megindult, és pedig szintazon
pompával, melylyel a mult napon, jelene meg a szultán előtt.

Mihelyt a szultán palotájának kapusai Aladdin anyját megpillanták, hirül
vivék a szultánnak. Erre a hangmüvészi karoknak, melyek dobverőkből,
trombitán, sipon és fuvolán játszókból állottak, s a palota csarnokain
több részre valának felosztva, tüstént jel adaték, s ime a hangszerek
hangozni kezdének, s felséges összezengéssé olvadtak, az egész városnak
örömet hirdetvén. A kalmárok boltjaikat szép szőnyegekkel és zöldellő
lombokkal ékesiték, s rendeléseket tevének este a város kivilágitására.
A mesteremberek odahagyák műhelyeiket, s a nép csoportokban tolongott a
nagy piaczra, mely a szultán és Aladdin palotája közt feküvék. Az utolsó
közálmélkodást gerjeszte, nem azon nagy különbözés végett, mely a
szultán palotájával való összehasonlitásban mutatkozott, hanem
csodálkozának, egy ily felséges palotát oly helyen láthatni, hol tegnap
még sem talpkő, sem épitményszer nem vala.

Aladdin anyja a palotában nagy tisztelettel fogadtatott, s a heréltek
fejétől Badrulbudur herczegasszony szobáiba vezettetett be. Mihelyt a
herczegasszony őt meglátá, elébe ment, megölelé, s helyet engede
pamlagán; és mig asszonyai őt felöltözteték s a legdrágább gyöngyökkel
és kövekkel, melyeket Aladdintól nyert ajándékul, felékesiték, a reggel
legizesebb csemegéit adaták elébe. A szultán, a ki jött, hogy minél
tovább együtt lehessen leányával, mielőtt ez tőle elszakadna s Aladdin
palotájába költöznék, hozzá hasonlólag a becsület különös jeleit
mutatta. Aladdin anyja az udvar előtt szinte már többször beszélt a
szultánnal, de mindenkor leplezve, – s ma először anélkül. Ámbár
esztendeire nézve derekas haladást tőn, mégis arczán sok vonások
mutatkoztak, melyekből következtetni lehetett, hogy ifjusága egykor
hóditó kellemmel birt. A szultán, ki őt mindenkor csak igen egyszerüen,
sőt csaknem pórpongyolán látá ruházkodva, rendkivül csodálkozott, midőn
most szintoly gazdag és ékes öltözetben, mint saját leányát a
herczegasszonyt, szemlélé. Ez is azon meggyőződésre vezérlette, hogy
Aladdinnak minden dolgokban egyenlő tapasztalással, értelemmel és
belátással kell birnia.

Midőn az est bekövetkezett, a herczegasszony atyjától bucsút vőn. Ez az
elbucsuzás igen érzékeny volt és könyekkel gazdag. Többször megölelték
egymást, az ajak néma maradt; végre a herczegasszony kiment szobájából,
s mint hölgy az uj lak felé megindult. – Aladdin anyja balról méne, és
száz rabnő legékesebb öltözetben követé őt. A zenekarok, melyek Aladdin
anyjának elérkezte óta folyvást játszottak, mind egyesültek most, s a
kisérő nép előtt menének, utánok száz poroszló lépdelt, és szintannyi
fekete herélt, két rendben, elől pedig vezérök. – A szultánnak négyszáz
virágzó apródjai nevelék a jelenet diszét, ezek két oldalról kettős
sorban huzódtak el, kezökben szövétnekeket tartottak, melyeknek
lángfénye a két palota ünneptüzeivel egybefolyván, a napvilág hiányát
csodálatos módon pótolá ki.

Ily renddel költözött a herczegasszony a szőnyeggel vont uton Aladdin
palotájához, s minél közelebb jöve, annál tisztábban s fentebben vegyült
zenekarának játéka ama kar játékával össze, mely Aladdin palotájának
csarnokáról alá hallatszék, s ezzel egy kellemes hangbájjá olvadt, mely,
bármi különösnek és zavartnak tetszett is, a közörömöt rendkivül nevelé,
nem csak a nagy piaczon, mely tömve volt nézőkkel, hanem a két palotában
is, az egész városban, s a szomszéd vidéken.

Végre a herczegasszony az uj palotához megérkezett, és Aladdin öröm
szárnyain sietett a tornáczhoz, mely a herczegasszony számára készitett
szobákba vivé, hogy ott elfogadná őt. Aladdin anyja a herczegasszonyt
különös gonddal figyelmezteté fiára, ki az őt környező udvari szolgák
között állott, és a herczegasszony őt első látásra oly szépnek találá,
hogy egészen megbájoltatott. „Imádandó herczegasszony! – szólitá meg
Aladdin, mély tisztelettel üdvözölvén őt, – ha talán oly szerencsétlen
vagyok, hogy vakmerőségemért, melylyel ily szeretetreméltó hölgynek s
egyszersmind szultánom leányának birtokát áhitám, neheztelésedet vontam
magamra, bocsáss meg – okozd szép szemeidet, vádold tündér kellemid
hatalmát, ne engem.“ – „Herczegem! – viszonzá a herczegasszony – én
engedelmeskedem a szultán mint atyám akaratjának, és nekem elég volt
téged látni, hogy egyszersmind mondhassam: én örömmel és szivesen
engedelmeskedem.“

Aladdin, kit ezen kedvező szép felelet egészen megbájolt, nem hagyá ily
hosszu szokatlan járás után tovább állani a herczegasszonyt, megfogta
kezét, s ezt különös nyájassággal csókolván, bevezette őt egy tágas
terembe, mely számtalan viaszgyertyáktól vala kivilágitva, s hol a
szellem rendelésére fényes vendégség adatott. A tálak vert aranyból
voltak, s a legizesebb húsnemekkel megtöltve. A virágos edények,
medenczék, poharak, melyek az asztalt gazdagon diszesiték, szinte
aranyból voltak és remekei a művészetnek; a többi ékességek is s a
teremnek belső díszszabása megfeleltek az egész ragyogó fényének. A
herczegasszony, kit ennyi gazdagságnak egy helyre halmozása megigézett,
igy szólott Aladdinhoz: „Herczeg, én máskor mindig azt gondolám, hogy e
világon nincs semmi szebb, mint atyámnak a szultánnak palotája, de csak
e termet is ha megtekintem, látom, hogy csalatkoztam.“

Most Badrulbudur herczegasszony, Aladdin és anyja asztalhoz ülének, és
azonnal bájzengésű zene kezdődék, melylyel a legszebb leányajkakról
folyó tündérének vegyült, s ez a vendégség végéig szünet nélkül tartott.
Az egészen megbájolt herczegasszony kénytelen volt megvallani, hogy
atyjának a szultánnak palotájában sohasem hallott ily édes szépet. De ő
nem tudta, hogy ezen éneklők mindnyájan tündérek valának, kiket a
szellem ehhez maga választott ki.

Végződvén a vacsora, minden asztali készületet gyorsan félreszedetett, s
a zenekar helyébe egy sereg tánczos és tánczosné érkezett. Ők az ország
szokása szerint mindennemű alakos tánczokat járának. Végre egy ifju és
egy leány egyedül tánczolt – mindegyiknek lejtése álmélásig könnyű,
diszes és kellemes volt – mindkettő remekét adá a tánczmüvészetnek. Már
közelgett az éjfél, midőn Aladdin – a Chinában uralkodó akkori szokás
szerint – felkelt, Badrulbudur herczegasszonynak kezét nyujtotta, hogy
vele tánczoljon s ezzel a menyekző ünnepét berekeszsze. Mindketten oly
szépen tánczoltak, hogy az egész társaság csodálkozásra ragadtatott. A
táncz végeztével Aladdin a herczegasszonyt kezén tartá, a bemenének
együtt a szobába, melyben a menyekzői éjnek nyugalomsátora készült.

Midőn Aladdin más nap reggel felébredt, eljövének udvarnoki, hogy őt
felöltöztessék. Most egy más szinű de nem kevésbbé gazdag és fényes
köntöst, mint tegnap a mennyekzői vala, adának reá. Erre paripái közül
egyett elővezettetett, reá ült, és körülvétetve számos rabszolgától, kik
előtte, utána és kétfelől mellette menének, költözött a szultán
palotájába. A szultán szintazon tisztesség jeleivel fogadta, mint
legelőször, megölelte, maga mellé ültette a trónuson, és reggelit
parancsola hozni. „Uram, – válaszolt Aladdin – kérni bátorkodom
felségedet, hogy engem ma ezen kegyelem részvételétől oldozzon fel, én
épen esedezni jövök felségednek, ne tagadná meg tőlem ama szép
szerencsét, hogy a herczegasszony palotájában ma a nagyvezérrel s udvar
főbbjeivel déli vendégem lesz.“ A szultán nagy örömmel fogadá el a
meghivást. Felkelt tüstént, és mivel nem messze volt, nem tartá terhének
az utat gyalog tenni. Megindult tehát, jobbjáról Aladdin – baljáról a
nagyvezér, hátul az udvar főbbjei követék, előtte pedig a poroszlók, s
jelesebb házi tisztjei haladtak.

Minél közelebb jöve a szultán Aladdin palotájához, annál inkább csodálá
szépségét. Ez a csodálkozás belépésekor még inkább nőtt; minden
szobánál, melyet látott, ujabb magasztalásokra buzdult. De midőn most a
huszonnégy ablaku terembe, hová Aladdin őket meghivá, feljövének, és ő
annak diszbőségét, főképen pedig a legszebb s legnagyobb gyémánt-,
rubin- és smaragdkövekkel rakott rostélyablakokat meglátta volna, ugy
meglepeték, hogy sokáig kőbálvány gyanánt állott. Minekutána ismét
magához tért, igy szólott a mellette álló nagyvezérhez: „Vezér,
lehetséges-e, hogy országomban és palotámhoz oly közel egy ily felséges
palota állott légyen, melyről én eddig semmit sem tudtam?“ – „Felséged –
válaszolt a nagyvezér – talán emlékezni fog, hogy tegnap előtt
Aladinnak, midőn őt vejének fogadá, engedelmet adott egy palota
épitésére, a királyinak ellenében. Azon nap alkonyatkor még e helyen
semmi palota sem volt, és tegnap én valék az első, ki hirül vivém
Felségednek, hogy a palota fel van épitve.“ – „Erre igen jól emlékszem –
felele a szultán, – de azt nem képzeltem, hogy ez a palota a világ
csodája fog lenni. Hol találhatni e széles földön oly épületet, melynek
falai kő vagy márvány helyett arany- és ezüströgökből rakattak, s hol az
ablakok rostélyozatin gyémántok, rubinok és smaragdok foglalkoznak?
Ilyest a világon soha senki sem látott.“

A szultán megtekinté, s csodálá a huszonnégy rostélyablak szépségét. De
midőn azokat számba venné, ugy találta, hogy csak huszonhárom bir oly
ritka gazdagsággal, és nem kevésbé csodálkozott, hogy a huszonnegyedik
készitetlen maradt. „Vezér – felszólalt a szultán, – mert a nagyvezér
kötelességnek vevé mellőle nem távozni – „én álmélkodom, hogy ily fényes
pompás terem e helytt bevégzetlen maradott.“ – Uram, – felele a
nagyvezér – Aladdin nyilván igen szoritva volt, s nem vala ideje ez
ablakot a többiekhez hasonlóvá tenni, de elgondolhatni, hogy bir a
megkivántató drágakövekkel, s hogy minél elébb munkába véteti.“

Aladdin, ki a szultánt némely parancsok kiadása végett elhagyá, most
ismét hozzá jöve. „Fiam – mondá a szultán – ezen palota mindazok között,
melyek a világon vannak, legcsodálatraméltóbb; csak egyen bámulok, hogy
tudniillik ez egy rostélyablak bevégzetlen maradott. Feledékenységből
történt-e ez, vagy gondatlanságból, vagy mivel a műveseknek nem volt
idejök egy ily szép emlékén az épitésnek az utolsó munkát megtenniök?“ –
„Uram – felele Aladdin – a rostélyablak nem ez okokból maradt ily
bevégezetlen, mint azt itt látod, hanem ez készakarva történt, s a
művesek világos parancsolatomra nem nyultak hozzá; azt ohajtám
tudniillik, hogy felségednek jutna a dicsőség e teremet s palotát
bevégeztetni; s könyörgök, ne vegye rosz néven ezen szándékomat, hogy
valaha ezen vett kegyelemmel dicsekednem s rá emlékeznem lehessen.“ „Ha
te ezt e szándékból cselekedted, – viszonzá a szultán, – ugy én azt igen
köszönöm és tüstént adom ahhoz a szükséges parancsokat.“ És valóban
hivatá azonnal a drágakőárusokat és a legértelmesebb aranyművészeket,
kik fővárosában találkoztak.

A szultán azalatt lejöve a teremből, és Aladdin azon szobába vezeté,
melyben Badrulbudur herczegnét a menyekző napján megvendéglette. A
herczegné egy pillanattal később érkezett. Két asztal állott készen,
legdrágább étkekkel megrakva, s rajtok ivókelyhek tiszta aranyból. A
szultán az első asztalhoz ült le, s a herczegnével, Aladdinnal és a
nagyvezérrel ebédelt együtt; az udvarnak minden főbbjei a másik
asztalnál vendégeltettek meg. A szultán az étkeket igen izeseknek
találta, és megvallá, hogy még soha fényesebben s kedvére inkább nem
ebédelt; ugyanezt mondá a borról is, mely valóban igen finom és kedves
italu volt. A mit tovább még csodála, az négy roppant asztali ékességből
állott, melyeken drágakővel kirakott arany palaczkok, csészék és kelyhek
valának igéző vegyületben egymásra halmozva. Rendkivüli örömét találta a
zenekarokon is, melyek a teremben felosztva valának, mig a trombiták és
dobok mérsékes szünetekben kivülről harsogtak.

Midőn a szultán az asztaltól felkelt, jelenték neki, hogy a
drágakőárusok és aranyművesek, kik parancsára meghivattak, itt volnának.
Ő a huszonnégy ablaku teremhez felméne, és midőn oda felért megmutatta a
drágakőárusok és aranymüveseknek, kik őt kisérék, a még készületlen
ablakot. „Én hivattalak titeket – szóla hozzájuk, hogy nékem ezen
ablakot vegyétek munkába s tegyétek épen oly tökéletes egészszé, mint
ama többi. Vizsgáljátok meg azokat, és lássatok hozzá, hogy ez minél
előbb a többihez hasonlóvá lehessen.

A drágakőárusok és aranymüvészek igen nagy figyelemmel vizsgálták meg a
huszonhárom kész ablakot, és minekutána egymással tanácskoztak, és
hosszu számvetések után meghatározták volna, hogy kiki a maga részéről
mit nyujthat az ablak tökéletesitésére, viszont megjelentek a szultán
előtt, és az udvari drágakövész mint szóvivő ezt mondá: „Uram, mi készen
vagyunk minden gonddal és igyekezettel oda dolgozni, hogy felségednek
engedelmeskedjünk: azonban mindnyájan, kik itt megjelentünk, sem birunk
oly nagy értékű tömérdek drágakővel, mint a mennyi ily nyomos munkához
szükséges.“ – „Nekem lesz, – felele erre a szultán – és talán több is,
mint szükséges; jertek palotámba, én azokat nektek mind általengedem,
válaszszátok ki és használjátok, a mi szükséges leend.

Midőn a szultán palotájába visszatért, előhozatá valamennyi drágakövét,
és a drágakőárusok a legnagyobb részét kiszedték, főképen azokból,
melyeket Aladdin ajándékozott. Ők az ablak rostélyozatjára forditák
mind, anélkül, hogy munkájoknak valami különös sikerét lehetett volna
észrevenni; ők ujra meg ujra gyüjtögették a drágaköveket, és egy hónap
multával alig végezhették a munkának felét. Végre a szultán valamennyi
drágaköveit e czélra forditák azokkal együtt, melyeket a nagyvezér az
övéiből adott, hanem minden, a mit evvel tehettek, az volt, hgy az ablak
legfeljebb félig vala kész.

Aladdin, a ki jól látta, hogy a szultán hasztalan törekszik az egy
rostélyablakot a többihez hasonlóvá tétetni, és hogy minden erőlködése
mellett sem vall majd becsületet, hivatá az aranymüveseket, és mondá
nekik, hogy ne csak a kezdett munkát hagyják abba, hanem egyszersmind, a
mit csak dolgoztak eddig, azt ismét szedjék szét, és hogy a szultánnak
minden drága köveit, azokkal együtt, melyeket a nagyvezér kölcsönözött,
adják vissza.

A munka, melyen a drágakőárusok és aranymüvesek tovább hat hétnél
dolgoztak, nehány óra alatt most ismét semmivé lett. A müvészek erre
eltávoztak s Aladdint egyedül hagyták a teremben. Ő elővevé a lámpát,
melyet magánál tartott, és dörzsölé. A szellem azonnal megjelent.
„Szellem – mondá neki Aladdin – én parancsolám neked, hogy ezen terem
huszonnégy ablakjai közül egyet kiépitetlen hagyj, és te ezen
parancsomat betöltötted. Most azért hittalak, hogy megmondjam
akaratomat, azt, hogy ezen egyet is a többihez hasonlóvá tedd. A szellem
eltünt, és Aladdin leszállott a teremből. Midőn nehány pillanat mulva
ismét felment, a rostélyablakot ugy lelé, a mint kivánta, egészen
hasonlónak a többihez.

Azalatt a drágakőárusok és aranymüvesek eljövének a szultán palotájába,
bevezettettek, és a szultán tulajdon szobájában fogadá el őket. Az első
drágakövész átadá neki valamennyi drágaköveit, melyeket ismét
visszahoztak és igy szólt a többiek nevében: „Felséged tudja, mily
sokáig dolgozunk már teljes müvészi erővel a munkán, melyet nekünk
tökéletre hozni parancsolt. Mi munkánkban már jól előhaladtunk, midőn
Aladdin minket arra kényszeríte, hogy ne csak munkánkkal hagynánk fel,
hanem mindent egyszersmind rontsunk el, a mit eddig dolgoztunk, s a
drágaköveket Felségednek a nagyvezérével együtt hoznánk vissza.“ A
szultán kérdé őket, nem mondotta-e meg Aladdin ennek okát; és midőn ők e
kérdésre nemmel feleltek, nyomban parancsolá, hogy egyik paripája
vezettessék elő. – A paripa tüstént itt termett, ő felült, és
ellovaglott, minden kiséret nélkül – kivévén udvarlói közül nehányat,
kik gyalog követték. Ő Aladdin palotájához érkezék, és alant a
lépcsőknél, melyek a huszonnégy ablakú teremhez visznek, leszáll
lováról. Aladdint egy jellel sem tudósítván ittlétéről, a terembe
felmegy, de Aladdin még jókor jöve a szultánt legalább a terem ajtajanál
elfogadni.

A szultán Aladdinnak időt sem engedett, hogy nyájas udvarisággal
panaszkodjék a végett, hogy ő Felsége neki eltitkolá jövetelét, s így
kénytelen lőn tartozó kötelességét elmulasztani, hanem így szólott
hozzája: „Fiam, én tenmagadtól jövök meg kérdezni, mi oknál fogva akarsz
egy ily szép felséges teremet palotádban tökéletlen hagyni.“

Aladdin előtte eltitkolá igaz okát, azt tudniillik, hogy a szultán nem
eléggé gazdag, ily munkát drágaköveivel befejezni. Mindazáltal, hogy
megmutassa neki, mennyire múlja felűl e palota itt nem csak az ő, de a
világ minden egyéb palotáját, nem lévén képes legkisebb részét is
tökéletre hozni, igy válaszolt: „Uram, igaz – te e teremet kiépitetlen
karban láttad, de kérlek – tekints most ide, és mondd meg, mi hiányzik.“

A szultán egyenesen az ablakhoz méne, melynek rostélyozatát
bevégezetlennek látta, és midőn észrevevé, hogy az már mindenben hasonló
a többihez, azt gondola, hogy csalatkozik. Ő nem csak a két oldalon lévő
szomszéd ablakokat tekinté meg, hanem rendében, mind a huszonnégyet; és
minekutána meggyőződött, hogy a rostélyablak, melyen oly sokáig
dolgoztatott, mely a müveseknek annyi napokba kerűlt, tudtával csak
nehány órák alatt készűlt légyen el, megölelé Aladdint, megcsókolá két
szeme közt homloka térét, és álmélólag így szóla hozzá: „Fiam, mi ember
vagy te, hogy ily csodadolgokat és pedig egy pillantásban tudsz
véghezvinni? Az egész világon nincs másod, és minél tovább tanullak
ismerni, annál csodálatraméltóbbnak talállak téged.“

Aladdin a szultán dicsérő szavait nagy szerénységgel fogadá, és
következendőkép válaszolt. „Különös szerencse és dicsőség részemről,
felséged kegyelmét és megelégedését birni: igérem is, hogy semmit sem
fogok elmulasztani, a mi által e kettőt mind inkább megérdemeljem.“

A szultán azon módon, a mint jöve, tért palotájába vissza, – a nélkül,
hogy Aladdin kiséretét elfogadná. Midőn királyi lakába megérkezett, ott
találta a nagyvezért, a ki reá várakozott. A szultán, ki még folyvást
álmélkodott ama csodán, melynek szemtanúja volt, elbeszélé az egész
dolgot oly szavakkal, melyek a ministert nem hagyák kétkedni, hogy az
valóban úgy van, de a melyek egyszersmind a nagyvezért azon véleményében
megerősíték, hogy Aladdin palotája a bűbájolás műve; oly vélemény,
melyet a szultánnak mindjárt kezdetben, midőn a palota létre jött,
kinyilatkoztatott. Ő ezen véleményét most előtte ismételni akará. De a
szultán szavába vágott, mondván: „Vezér, te már ezt egyszer mondottad
nekem, de látom, hogy a leányom és fiad közt meghiúsult házasságot még
most sem felejtetted el.“

A nagyvezér látá, hogy a szultán szívét előzetes vélemény bírja;
meghagyá tehát ezen vélemény mellett, nehogy vele szóharczba jőjön. A
szultán mindennap, ha felkelt, rendesen egy szobába szokott menni,
honnan Aladdin palotája vala látható, s napjában is többször oda tért,
hogy azt nézhesse és csodálhassa.

Aladdin azonban nem maradt zárkózva palotájában. Ő minden héten többször
láttatá a városban magát, erre neki több alkalom szolgált; most e vagy
ama mecsetbe jött imádságát végezni, majd néha közben meglátogatta a
nagyvezért, a ki igen buzgott meghatározott napokon viszonyos
tiszteletére lenni, majd ismét némely udvari nagyokat, kiket gyakortább
palotájában megvendégelt, szíves volt saját házaikban meglátogatni.
Valahányszor kisétált, két rabszolgája által, kik lova mellett menének,
az útczákon és piaczokon, melyeken átlovaglott, telemarokkal szóratá az
aranyt a sűrün gyűlöngő nép közé.

E mellett minden szegény, a ki palotája ajtajánál megjelent, megelégedve
azon adományokkal, melyek Aladdin parancsára ott kiosztattak, tért haza.

Mivel Aladdin úgy osztá fel idejét, hogy nehezen múlt el egy hét,
melyben legalább egyszer nem ment volna vadászni, most a város szomszéd
tájaira, majd ismét távolabb környékekre, tehát ő az országútakon és
falukon is egyaránt mutatta adakozását. Ez a nemes indulat, nagylelkűség
a nép szivében ezer áldásokat sarjasztott, és végre közszokássá lőn,
csak Aladdin fejére esküdni. Egy szóval, a nélkül hogy a szultán
mellette épen árnyékba tétessék, kinek ő rendesen udvarlására jött, el
lehet mondani, hogy Aladdin emberszeretete, és szelid viselete által az
egész nép hajlandóságát megnyeré, és hogy a nép őt átaljában inkább
kedvelte, mint magát a szultánt. Mind ennyi szép tulajdonokkal összeköté
még a közjóra való lelkes buzgalmat, melyet benne nem lehetett elég
méltólag dicsérni. – Ennek példáit adta egy az ország szélein kiütött
lázadás alkalmával. Alig hallotta meg, hogy a szultán összegyüjté hadi
seregeit annak elfojtására, s tüstént meg is kérte, hogy bizná reá a
fővezérséget. Ő fáradság nélkül nyerte meg, a mit kért. Mihelyt a tábor
vezére lőn, seregeit a lázadók ellen inditá, s ő ezen hadi munkát oly
vitéz gyorsan vitte véghez, hogy a szultán a lázadók veszteségét és
megbüntetését csaknem korábban hallá meg, mint Aladdin megérkeztét a
tábornál. Ez a hős cselekedet, mely nevét az egész országban
megdicsőité, szivét meg nem változtatta. Diadalmasan tért vissza, de
azért emberszerető, kegyes volt, valamint azelőtt.

Aladdin már több éveket imigy leélt, midőn a varázsló, ki neki, a
nélkül, hogy reá gondolna, a fényes sorsára segitő eszközt kezeibe adta,
Afrikában, hová vissza tért, róla megemlékezni kezdett. Ámbár eddig azt
hitte, hogy Aladdin a földalatti üregben, hol visszahagyta, nyomorúan
elveszett, mégis utóbb ösztönt érze magában, tisztán kinyomozni, mint
múlt ki a világból. Mivel nagy mester volt a pontozó müvészetben, tehát
szekrényéből elő vett egy négyszögöt egybezárt iskátulya képében, melyet
a pontozó müvészetbeli vizsgálódásainál szokott használni. Leűlt
pamlagára, elővevé a négyszögöt, födelét elemelé, és minekutána a
homokot simára húzta, hogy megtudhassa, valjon Aladdin megholt-e a föld
alatti üregben, kijegyzé pontjait, vonásait húzta, s helyhezé születése
csillagállását. Midőn most e csillágallást megtekinté, hogy abból
jövendölhessen, azt találta fel, hogy Aladdin a földalatti üregben nem
csak meg nem halt, hanem abból kiszabadulván a világon mint első
dúsgazdag egy herczegasszonynyal egybekelve ritka fényben, tiszteletben
és tekintetben él.

Alig tanúlta ki a varázsló, ördögi mestersége után, hogy Aladdin ily
magas fényponton áll, s ime a vér már arczába lövellett. Dühödten szóla
önmagához: „Ez a nyomorú szabógyerek felfödözte tehát a lámpa titkát és
erejét! Én halálát bizonyosnak tartottam, s ime most fáradozásim s ébren
töltött éjjelim gyümölcsét ő éli! Azonban találok módot meggátolni, hogy
azt tovább ne élhesse, vagy pedig veszszek el.“ Nem sokáig fontolgatá,
mitévő legyen. Mindjárt jövő reggel felveté egy berber ménre magát, mely
ólában volt, s utnak indult. Igy jött városról városra, tartományból
tartományba, – a nélkül, hogy utközben tovább mulatna, mint a mennyi
időt lova kipihenése kivánt – s végre Chinába is eljutott, s a szultán
fővárosába, kinek leányát Aladdin feleségűl vevé. Ott megszállott egy
vendégházba, hol magának szobát fogadott. A napnak még hátralévő részét
s a következendő éjszakát is itt tölté, hogy az utazás terheitől
kinyúgodjék.

Másnap az afrikai bűbájos mindenek előtt azt kivánta tudni, mit
beszélnek Aladdinról az emberek. Midőn a városon keresztűl sétálna,
befordúlt egy igen nevezetes s az előkelők által igen látogatott helyre,
hová legtöbben azért jövének, hogy egy bizonyos meleg italt (theát)
vennének magokhoz, a bűbájos e helylyel már első utazása alkalmával
ismerkedett meg. Alig telepité le magát, hogy ezen italból csészébe
töltének, s azt odanyujták néki. Mig ivott, jobbra s balra figyelt, s
ime hallá, hogy Aladdin palotájáról van a szó. Midőn csészéjét kiürité,
közelebb járult egyikéhez azoknak, kik a palotát vevék beszéd tárgyáúl,
s alkalmat lelvén, oldalaslag kérdezé, micsoda palota legyen az, melyről
annyi, s oly nagy dicsérettel beszélnek? – „Honnan érkezel, jövevény? –
válaszolt az, kihez kérdőleg fordúlt, – te egy nap sem lehetsz e
városban, ha Aladdin herczeg palotáját még nem láttad, s még nem
hallottad emlittetni.“ – Aladdin tudniillik, mióta Badrulbudur
herczegasszonyt nejének vevé, folyvást csak herczegnek nevezteték. „Én
nem mondom, – folytatá beszédét a férfi, – hogy ez a palota a világ
csudaműveinek egyike, hanem azt állitom inkább, hogy az, az egész
világon az egyetlen csudamű mert mióta a világ áll és ember él, senki
sem látott még ily nagyot, gyönyörűt és felségest. Neked igen messze
földről kell érkezned, mivel itt hallasz róla legelső szót, valóban, én
úgy hiszem, hogy mióta e palota felépült, az egész föld kerekségén csak
erről beszélnek. Nézd meg azt magad, azután itélj, mondottam-e többet
mint sem igaz.“ „Bocsáss meg tudatlanságomnak – viszonoza az afrikai
varázsló – én csak tegnap jöttem, és pedig igen messze földről, úgymint
Afrikának legvégsőbb széléről. – Elindulásomkor még nem terjedett el oda
e csudának hire. És mivel azon nyomos foglalatosság végett, mely engem
ide vezérelt, utazásomban szüntelen csak oda törekedtem, hogy minél
előbb ide érhessek, a nélkül, hogy valahol legkevésbbé is késtem s
ismeretséget szereztem volna, tehát a dologról egyebet nem tudok, csak a
mit imént tőletek hallottam. Mindazáltal nem mulasztom el azt megnézni;
sőt a kivánat bennem oly égő, hogy kedvem volna azt rögtön kielégiteni,
ha szives barátsággal az útat hozzá kijegyeznéd nekem.“

Az, kihez az afrikai bűbájos folyamodott, örömének tartá, az utat
leirni, melyen haladnia kell, hogy Aladdin palotájához juthasson; és az
afrikai bűbájos azonnal felkelt és ment. Midőn odaért, és a palotát
közelben minden részről meg tekintette, nem kétkedett tovább; hogy
Aladdinak mint szabógyermeknek szegénységét továbbá számba venné, tudta
igen jól, hogy ilyetén csudaműveket, csak a lámpának, melynek birását
elveszté, szellemei alkothatnak. Mélyen emésztődvén Aladdin szerencséjén
és nagyságán, mely csaknem a szultánéhoz lőn hasonlóvá, visszatért a
vendégházba, melyben szállása volt.

Most fődolog vala, megtudni, a lámpa hol van, Aladdin azt magánál
hordozza-e, vagy pedig valahol elrejtve tartja; és ezt a bübájosnak a
pontozás mestersége által kelle felfedezni. – Mihelyt szállásán
megérkezett, elővvé négyszögét a homokkal, mely kettőt ő minden útjában
magával vitt. Minekutána azzal a szokásszerinti próbákat megtette,
kitudta, hogy a lámpa Aladdin palotájában van, és ő ezen felfedezésen
oly igen megörült, hogy csaknem magán kivül lőn. „Igy tehát a lámpa
ismét enyém lesz!“ mondá magában – „úgy van, halálban küzdök meg
Aladdinnal, ha engem gátolni akar, hogy tőle megfoszszam, s őt viszont
az alacsony sors porába sújtsam, melyből oly vakmerőn magasra
emelkedett.“

A szerencse balsága úgy hozta, hogy Aladdin épen akkor tiz napi
vadászatra ment, és még csak három nap volt oda. Az afrikai bűbájos ezt
következendő módon tudta meg: mihelyt ő a pontozásból örvendetes hirt
veve, tüstént a vendégház urához ment, azon örv alatt, hogy vele
beszélgessen, s ennek oly nagy hajlandósága volt, hogy szükségtelen lőn
nagy körüljárással élni. Ő elbeszélé neki, hogy látta Aladdin palotáját,
és minekutána mindent kidicsért, a mit rajta és benne csudálásra méltót
talált, igy folytatá: „Kiváncsiságom még messzebb terjed, és én addig
meg nem elégszem, mig urát ezen csuda épületnek önszemeimmel nem
láttam.“ – „Azt meglátni – felele a vendégház gondviselője – nem leend
nehéz, minekutána arra majd mindennap van alkalom, ha Aladdin a városban
mulat; de három nap óta vadászaton van, mely vadászat nyolcz napig
tart.“

Többet az afrikai bűbájos nem akara tudni. Búcsút vévén a férfiútól,
eltávozott, és monda magában: „Ez kedvező pillanat a munkára, nem szabad
elszöktetni.“ – Ezzel bement egy férfiúnak boltjába, ki vásárra lámpákat
készitett, s igy szólott hozzá: „Mester, tizenkét rézlámpára van
szükségem; adhatsz nekem olyakat?“ A lámpaárus felele, hogy hiányzik
ugyan még néhány az egész számhoz, de ha holnapig várni kiván, tehát
akármely órában általveheti azokat. A bűbájos reáállott, csak azt ajánlá
neki, hogy tiszták és fényesek legyenek, és jó fizetést igérvén, a
vendégházba visszatért.

Más nap a 12 lámpa a bűbájosnak átadatott, a ki azoknak kivánt árát
minden alkudozás nélkül lefizette. A bűbájos azokat egy kosárba tevé,
melyet ezen czélra már előre megszerzett, és ezen kosarat karjára öltvén
Aladdin palotájához ment, és midőn ahoz közelitne, váltig kiáltá:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Minél közelebb jött, a kis gyermekek, kik a piaczon játszottak,
mihelyest őt hallák, szaladva jövének, hangos gunykaczajjal sereglének
össze körülötte, s tekinték mint örjöngőt. Magok az általmenők neveték
dőreségét. „Ez bizonyosan – mondának ők – elvesztette eszét, hogy uj
lámpákat ócskákért kinál!“ Az afrikai bűbájos nem boszankodott sem a
gyermekek gúnykaczaján, fütyölésén, sipolásán, sem azon, a mit felőle
mondának; hanem, hogy lámpáitól megszabaduljon, meg nem szünt kiáltozni:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Ezen kiáltást annyiszor ismétlé a piaczon fel, s alá járkálván – a
palota előtt és körűl – hogy Badrulbudur herczegné, ki épen akkor a
huszonnégy ablakú teremben volt, szavát meghallotta; de minthogy az őt
kisérő gyermekek sivitása miatt ki nem veheté, mit mondott, lekülde
egyet rabnői közől, ki hozzá épen legközelebb állott, meglátni, mit
jelent a lárma és zsibaj ott alant.

A rabnő csakhamar visszajött, s hangos nevetéssel lépett a terembe. –
Oly pajkoskedvűleg nevetett, hogy a herczegné őt látván, kénytelen lőn
vele együtt nevetni. „No’s te dőre“ – monda a herczegné – nem akarod
megmondani, miért kaczagsz ily hangosan?“ – „Herczegné!“ – felele
rabnéja, s még folyvást nevetett – „ki nem nevet, midőn egy bolondot
lát, ki a piaczon karra vett kosárral jár, mely tele van a legszebb
ujdonuj lámpákkal, s ezeket mégis nem eladni, hanem ócskákért becserélni
akarja? A sivitást pedig, mely hallatszik, gyermekek teszik, kik
körülötte oly nagy számmal csoportoznak össze, hogy alig tehet egy
lépést, s vele váltig dévajkodnak.“

Ezen hirre egy másik rabnő megszólal s ezt mondja: „Mivel ócska
lámpákról van a szó, nem tudom, vette-e már a herczegné észre, hogy ott
fen a pártázaton is hever egy ilyen? Az, a kinek tulajdona, nem fogja
rosz néven venni, ha az ócska helyett majd ujra akad. Ha a herczegné
jóvá hagyja, öröme lehet tapasztalni, ez a bolond igazán oly bolond-e,
hogy egy uj lámpát ócskáért ád, minden reáfizetés kivánása nélkül.“

A lámpa, melyet a rabnő érintett, a varázslámpa volt, melylyel Aladdin
élt, hogy magát ama fényes polczra, melyen állott, emelhesse. Ő maga
helyhezé minekelőtte vadászni méne, azon pártázatra fel, – attól félvén,
hogy elveszti, és mindenkor ily gondoskodással élt, valahányszor máshova
költözött; de valamint a rabnők, úgy a herczegné maga sem vevék soha is
távolléte alatt azt észre. Azon időt kivévén, melyet a vadászaton
töltött, szüntelen magánal hordozta. Itt talán azt a megjegyzést teszi
valaki, hogy Aladdin gondossága e tárgyban igen helyes volt, de legalább
a lámpát valahová zárta volna el. Ez ugyan igaz, de ily vigyáztalanság
minden időben történt, s jövendőben sem marad el.

Badrulbudur herczegné, ki a lámpa becsét nem ismerte, s nem tudta, mily
nyomos az mind reá mind Aladdinra nézve, hogy ahhoz senki se nyúljon, és
hogy az minél gondosabban őriztessék, örűlt a tréfának s parancsolá
egynek a heréltek közül, hogy vegye és cserélje be. A herélt
engedelmeskedett, leméne a lépcsőkön, és alig lépett a palotából ki,
midőn már az afrikai bűbájos szemébe tűnt. Hivá azt, és midőn hozzá
érkezett, mutatta néki az ócska lámpát, mondván: „Adj nekem új lámpát
ezért itt.“

Az afrikai bűbájos nem kétkedett, hogy ez ugyanazon lámpa, melyet keres;
nem is lehetett gondolni, hogy Aladdin palotájában, hol minden eszköz
csak arany és ezüstből készült, – több ilyen ó lámpa találkozzék.
Hirtelen vevé azt tehát a heréltnek kezéből, és minekutána azt előbb
keblébe rejté, átadta neki kézi kosarát, és tetszése szerint engedett a
lámpák közül választani. A herélt egyet kiválasztván, elhagyá tüstént a
bűbájost, s ment, Badrulbudur herczegnének az új lámpát megmutatni. De a
csere alig történt meg, hogy a gyermekek a piaczon sivitó kaczajt
ütének, s a bűbájos dőreségén mulatkoztak.

Mindazáltal ez hagyá őket kiáltozni kedvök szerint s a helyett, hogy
tovább is Aladdin palotája közelében tartozkodnék, eltávozott
észrevétetlen, és minden zaj nélkül, azaz, nem kiáltozott többé, nem
kinált tovább uj lámpákat ócskákért. De miért is? ő nem akara más
lámpát, mint azt, mely imént birtokába jött; s a bűbájos elhallgatása
azt szülé, hogy a gyermekek is békével hagyták, és szétoszlottak.

Mihelyt ő azon piaczról, mely a két palota közt terűlt el, aláhuzódott,
néhány járatlan utczán által – eltünt, és mivel most sem a többi
lámpára, sem a kosárra tovább nem vala szüksége – letette a kosarat a
lámpákkal egy utcza közepén, hol épen akkor senki sem járt. Erre egy más
utczába fordult, és ment folyvást sebesen, míg a város egyik kapujához
ért; itt utját a külvároson mely igen hosszú volt, vivé keresztűl, de
mielőtt a város végére jutna, némely élelemnemeket vásárlott össze.
Mihelyt kiért a szabadba, az országutjától elhajlott, egy félreszigetelt
táj felé, hol őt senki sem vehette észre, és hol a kedvező pillanatot
bevárta, hogy ármányterveit tökéletesen kivihesse. Nem sajnálá
berberménjét, melyet a vendégháznál visszahagyott, mert az imént nyert
kincs neki elegendő pótlékúl szolgált.

Az afrikai bűbájos a nap hátralévő részét e helyen tölté, egész éjfél
után egy óráig, midőn legnagyobb volt a sötétség. Ekkor húzta ki először
kebléből a lámpát, és dörzsölte. E hivásra tüstént jelen volt a szellem.

„Mit kivánsz? – kérdezé a szellem őt. – Itt vagyok, mint rabszolgád, és
rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják!“

„Parancsolom neked – válaszolt az afrikai bűbájos – hogy azon palotát,
melyet te vagy a lámpának többi szolgái e városban épitettek, ugy a mint
áll, minden élő lakosival tüstént felemeled, s azt velem együtt ezen és
ezen helyre viszed Afrikában.“ A szellem egy szót sem válaszolt, hanem
öszvehivta a lámpának többi szellemszolgáit, s azokkal kevés idő alatt a
bűbájost s az egész palotát a megjegyzett helyre Afrikába vitte. Mi
azonban az afrikai bűbájost s a palotát Badrulbudur herczegnével
Afrikában hagyjuk, és most csupán a szultán álmélkodásáról fogunk
beszélni.

Midőn a szultán felkelt, szokása szerint nem mulasztá el, a nyilt
csarnokba menni, hogy öröme legyen Aladdin palotájat látni és csudálni.
Szemeit azon táj felé forditá, hol egyébkor ezen palotát helyhezve
látta, és ime most csak üres, puszta tért szemlélt, egészen úgy, mint
akkor, mielőtt azon még palota épűlt. Először ezt csalódásnak vélte, és
törlé szemeit; de most sem látott egyebet, mint látott kezdetben, ámbár
az idő tiszta, az ég derült volt, és a reggel bibora, mely a nap
tüsténti jövetét hirdeté, minden tárgyakat igen világosan és tisztán
mutatott. Mind a két nyiláson jobbra balra nézett, és folyvást semmit
sem látott. Álmélkodása oly nagy vala, hogy bizonyos ideig álló helyén
bálványnyá lőn, szemeit azon tájra meresztve, hol eddig a palota állott,
de hol az többé nem vala található; meg nem fejtheté magának, mint
lehessen, hogy ily roppant, fényes palota, mint Aladdiné volt, melyet,
mióta engedelmével az felépült, mindennap, sőt még tegnap is látott,
egyszerre igy minden nyom nélkül elenyészett. „Én nem csalódom, – szóla
önmagához – az épen, és épen csak azon a helyen állott; ha összedőlt
volna legalább dőledék halmai mutatkoznának, és ha a föld nyelte volna
el, legalább némely nyomait láthatnám.“ Ámbár most meggyőződött, hogy a
palota nincs többé, mégis egy kevéssé várt, csak hogy lássa, igazán nem
csalódik-e. Végre eltávozott, s minekutána még egyszer hátranézett, ment
termébe vissza, s parancsolá, hogy tüstént hiják el a nagyvezért.
Azalatt felűlt, – lelkét oly sokféle gondolatok ostromlák, hogy nem vala
képes valamit elhatározni.

A nagyvezér a szultánt nem sokáig váratá magára. Oly sietve jött, hogy
sem ő, sem szolgái az általmenetelben észre nem vették, hogy Aladdin
palotája nincs többé. Magok a kapusok, midőn a palota kapuit
megnyitották, sem vevék azt észre.

A nagyvezér igy szólitá meg a szultánt: „Uram, az a sietség, melylyel
engem Felséged hivata, azt hagyja gondolnom, hogy valami rendkivülvaló
történt, minekutána felséged tudtával van, hogy ma tanácsülés tartatik,
következőleg tisztem szerint nem sokára ugy is megjelentem volna.“ „Az,
a mi történt, valóban valami rendkivüli, és te magad sem fogod
tagadhatni. Mondd meg nekem, hová lett Aladdin palotája?“ – „Aladdin
palotája? – válaszolt a nagyvezér álmélólag – én épen most menék el
mellette, és ha nem csalódom, helyén láttam állani. Épületek, melyek oly
izmosan és tartósan, mint Aladdiné, vannak fölemelve, nem egy könnyen
szokják helyöket változtatni.“ „Menj csak ezen terembe és nézz oda –
mondá a chalyf – és te nekem más ujságot fogsz majd jelenteni.“

A nagyvezér a nyitott csarnokba ment, és úgy jára mint a szultán. Midőn
tökéletesen meggyőződött, hogy Aladdin palotája nem áll többé ott, a hol
állott, és annak semmi nyoma nincs, viszont a szultánhoz ment. „Nos
láttad Aladdin palotáját?“ Kérdezé ez őt – „Uram – válaszolt a nagyvezér
– Felséged emlékezni fog, midőn többször mondám, hogy ez a palota, mely
roppant iszonyú gazdagsága által csudálását vonta magára, csupán a
varázslat s bűbájolás műve legyen; de Felséged nem hallgata szavamra.“

A szultán, ki azt, a mit a nagyvezér emlékezetébe hozott, nem tagadhatá,
nagy dühösségre lobbant, és annál nagyobbra, mivel korábbi hitetlenségét
nem vala képes menteni.“ Hol van – kiáltá – ez az ámitó, ez a
gonosztevő, hogy fejét lecsapatnom lehessen?“ – „Uram felele a nagyvezér
– néhány napok előtt búcsút vett Fölségedtől. Meg kell őt kérdeztetni,
hová lett palotája; neki azt tudni kell.“ „Az igen nagy kimélést mutatna
részemről – válaszolt a szultán – menj, és parancsold meg harmincz
lovagomnak, hogy meglánczolva hozzák előmbe.“ A nagyvezér elméne, a
lovagoknak megvivé a szultán parancsát, és kitanitá azoknak vezérét,
mikép cselekedjenek, hogy kezökből ki ne szökhessék. A lovagok elmentek,
és Aladdint öt vagy hat órányira a várostól föltalálták, midőn épen a
vadászatról térne vissza. A lovagok vezére melléje ugratott, és mondá
neki, hogy a szultán igen ohajtja őt minél előbb látni, és azért kiküldé
őket, hogy ezt hirül adnak, és visszatértében kisérői lennének.

Aladdin nem sejté legkevésbbé is az inditó okot, mely a szultán
testőrzőinek ezen osztályát feléje hozta, s ugyanazért visszatérését még
inkább sietteté. De midőn mintegy félórányi távolságra volna a várostól,
körülvevé őt a lovagcsapat, s annak vezére mint szóvivő ezt mondá:
„Aladdin herczeg, fájdalmas érzéssel jelentjük, hogy parancsunk van a
szultántól, téged elfogni, és mint országvétkest, szine elébe hozni;
kérünk téged egyszersmind, ne vedd rosz néven, és bocsáss meg, midőn
kötelességünket teljesitjük.“

Ez a nyilatkoztatás Aladdint, ki magát mindenben ártatlannak érzé,
rendkivül meglepte. Kérdezte a vezért, tudná-e, mivel vádoltatnék; de ez
azt felelte, hogy erről sem ő sem emberei legkedvesebbet sem tudnak.

Midőn Aladdin látta, hogy szolgái a nagyobb lovagcsapattal meg nem
küzdhetnek, sőt, hogy többen már el is hagyták, leszállott lováról, és
mondá: „Itt vagyok; teljesitsétek a parancsot, mely adatott nektek. Azt
azonban jó lélekismerettel vallhatom, hogy ártatlan vagyok, s hogy nem
követtem el semmit olyast, s mi által vagy a szultán személye vagy az
ország köz boldogsága megsértetett volna.“ Azonnal egy hosszú láncz
vettetett nyaka körül, melylyel egyszersmind derékon megköttetett, úgy,
hogy kézeivel többé nem vala szabad. A vezér magát a lovagsereg elébe
helyhezé, egy lovag pedig a láncznak végét tartotta, s imigy vezeté – a
vezér után lovagolva – Aladdint, ki őt gyalog tartozott követni a
városba be.

Midőn a lovagok a külvárosba jövének, az elsők, kik Aladdint lánczon
kisértetni látták, egy pillantatig sem kétkedének, hogy fejét veszti.
Mivel a nép átaljában szerette és tisztelte őt, tehát nehányan azonnal
kardhoz és egyéb fegyverhez nyultak, s azok, kiknek fegyverök nem volt,
kövekkel készültek fel, s ugy huzódtak a lovagcsapat után. Némelyek a
lovagok közül, kik végsők valának, kezdének megfordulni, azon
szándékkal, hogy a gyűlöngőket szétszalaszszák; de az utolsók száma oly
igen nőtt, hogy a lovagok jónak találák nyugodtan maradni, s megelégedni
sorsukkal, ha a szultán palotáját elérhetik, a nélkül, hogy Aladdin
tőlük elragadtassék. Hogy ezt elérniök lehessen, fő gondjuk volt, az
utakat és utczákat, a mint keskenyebbek vagy, tágasabbak voltak –
széltében elfoglalni, s imigy jövének végre a palota előtti piaczra, hol
magokat szoros rendbe állitván, a fegyverkezett nép árját feltarták, mig
a vezér s ama lovag, ki Aladdint vezeté, a palotába beléptek; a kapusok
pedig utánok a kaput tüstént bezárták védfalul a nép tolongása ellen.

Aladdin a szultán elébe vezettetett, ki őt a nagyvezér társaságában a
csarnokon várta. Mihelyt megpillantá, parancsolta a hóhérnak, ki a
czélra oda állittatott, hogy fejét csapja le – nem kivánván szine előtt
látni, s maga védelmét hallani.

Midőn a hóhér Aladdint hatalmában tudta, levette róla a lánczot,
melylyel nyaka és dereka körülövezve volt, és minekutána egy bőrt, mely
számtalan elvesztett gonosztevők vérével vala itatva, a földön
elteritett volna, arra letérdelni kényteté, s erre bekötözte szemeit.
Azután kivonta pallosát, s már készült a halálos csapáshoz – két
karjaival súlyirányt nyitván a pallosnak, azt háromszor a levegőben
villogtatá, s csak a szultán intésére várt, hogy Aladdin feje leessék.

Ezen pillanatban észrevevé a nagyvezér, hogy a nép, mely a lovagokon
erőt vett, s a piaczot ellepte, a palota kőfalait több helyen lábtókkal
kezdi megszállni, sőt itt ott zajongó dühhel lerongálni, hogy magának
rést nyithasson. Mondá tehát a szultánnak, még mielőtt ez a csapásra
jelt adna: „Kérem Felségedet, jól fontolja meg, a mit tenni készül. A
nép már a palota falait ostromolja, és ha ide be talál rontani, a
következés igen kártékony lehet.“ „Mit? palotámat ostromolni? –
válaszolt a szultán – ki meri ezt cselekedni?“ „Uram“ monda a nagyvezér
– pillantson csak Felséged palotája falaira, vagy a piaczra, s állitásom
igazsága nem lesz kétséges.“

Midőn a szultán a szilaj, tüzes néplázongást megsajditá, ijedelme igen
nagy lőn; nyomban parancsolá a hóhérnak, hogy pallosát hüvelyébe tegye,
a kötést Aladdin szemeiről oldja le, s bocsássa szabadon. Egyszersmind
kényteté poroszlóit a kiáltásra, hogy a szultán Aladdinnak
megkegyelmezett, és hogy mindenki térjen békében haza.

Most mindnyájan azok, kik a palota falait megszállották, és tanui voltak
annak, a mi történt, szándékoktól elállának. Csak hamar leszálltak a
falakról, s megittasodván az örömtől, hogy egy férfiunak, kit szivből
szerettek, megmenthették életét, rivalva hirdették ki a körülállóknak;
néhány pillanat mulva a szerencsés hir az egész népnél elterjedett, mely
a palota előtti piaczon hullámként tolongott, s a poroszlók kiáltása,
kik a palotaszegélyről ugyanazt jelenték, mindenkit végképen meggyőzött.
A szultán igazságszeretete, melyet Aladdinnak megkegyelmezésében
mutatott, lefegyverkezteté a népet, a lázongást eloltá, és lassanként
kiki békével tért haza.

Mihelyt Aladdin magát ismét szabadnak látta, fejét felemelte, és midőn a
szultánt megszemlélte volna, igy szólott fel hozzá érzékeny hangon:
„Felség! hallgasd meg kérésemet, kegyelmedhez, melyet imént árasztottál
reám, csatolj még egy másikat is, s add tudtomra, mit vétettem.“ „Mit
vétettél, áruló? – válaszolt a szultán; – és te még azt nem tudod? –
Lépj fel ide, én megmutatom neked.“

Aladdin fellépett, és midőn a szultán szine előtt állott, monda ez neki:
„Kövess engem!“ s ment előtte, reá nem nézvén. Vezette pedig a nyilt
erkélyhez, és midőn az ajtóhoz ért, igy szólott hozzá: „Lépj be ide.
Hisz fogod még tudni, hol állott palotád; tekints itt mindenfelé, és
mondd meg aztán, hová lett?“

Aladdin nézett, és nem látott semmit! Ő jól ismerte a helyet, melyen
palotája állott; de mivel meg nem fejtheté, mint enyészett el az igy
minden nyom nélkül, tehát e különös meglepő eset oly álmélásba és
zavarba hozta, hogy nem vala képes a szultánnak egy szóval is felelni.

A szultán nyugtalan lélekkel ismétlé kérdését: „De mondd meg nekem, hol
van palotád, s hol van leányom?“ Aladdin most megszakasztá hallgatását,
és felele: „Uram, látom és megismerem, hogy azon palota, melyet
épitteték, nem áll rendes helyén többé; látom, hogy eltünt, és én
Felségednek nem mondhatom meg, hová lett. Mindazáltal lélekismeretem
vallja, hogy a mi itt történt, az tudtom ellen s minden befolyásom
nélkül történt.“

„Palotádból mi lett – folytatá a szultán – azon kevéssé aggódom; leányom
sok ezerszer drágább nekem, mint épületed. Azért akarom, hogy nekem őt
visszateremtsd, különben irgalom nélkül leesik fejed.“

„Uram – viszonoza Aladdin – csak egy kegyelmet kérek, ugymint egy
negyvennapi időhatárt, hogy a szükséges és alkalmatos módokat
kikeressem, és ha ezen idő alatt czélomat el nem érem, akkor esküszöm,
magam hozom Felséged királyi székéhez fejemet, hogy azzal ugy bánhassék,
a mint tetszik.“ „Én a negyvennapi határt, melyet kivánsz, megadom –
válaszolt reá a szultán; – azonban irtózzál kegyelmemmel visszaélni, ne
gondold, hogy megszökhetel haragom elől. Mert a világnak akármely
szögébe rejtezkedel is, én reád fogod akadni.“

Aladdin mélyen megszégyenitve, szánakozást gerjesztő állapotban távozott
a szultán szine elől. Csüggedt fővel ment a palota udvarain keresztül, s
becsvesztében nem meré felvetni szemeit. A fő udvari tisztek, kiket soha
sem bántott meg, s kik boldog sorsában baráti voltak, a helyett, hogy
vigasztalták s házokban menedékkel kinálták volna, hátat forditának
neki, részint, hogy ne lássák őt, részint, hogy ő ne ismerne reájok. De
ha mindjárt közelitettek volna is hozzá, hogy vigasztalják és
szolgálatjaikkal megkinálják, ők Aladdint meg nem ismerték volna. Hiszen
ő már maga sem ismerte magát s az ész tőle elpártolni látszott. Ennek
jeleit adta, mihelyt a palotából kilépett; mert a nélkül, hogy
meggondolná, mit tesz, házról házra járt, és minden embert, kivel
találkozott, kérdezett, nem látta-e palotáját, s nem adhatna-e neki hirt
arról?

Ezen kérdések mindenkit azon gondolatra hoztak, hogy Aladdin elméjében
megháborodott. Némelyek nevetének rajta, de az okosok, s átalában
mindazok, kik baráti szövetségben vagy valamely társasági viszonyban
állottak vele, szivből szánakoztak sorsán. Ő három nap maradt a
városban, folyvást majd jobbra majd balra fordúlt, nem evett semmit,
csak a mit a szánakozás nyujtott.

Végre, mivel azon városban, hol egykor oly nagy fénynyel és
tekintélylyel lépett fel, boldogtalan körülményei között tovább nem
maradhatott, elhagyta azt, és utját a mező felé vette. Félretért a nagy
országutakról, és minekutána sok mezőt kínos bizonytalanságban
összebujdosott, az esthomályban egy folyam partjára ért. Itt a
kétségbeesés barna képeivel mulatott lelke. „Hol keressem én most
palotámat? – igy szólott komor tünődéssel önmagához – melyik
tartományban, melyik országban, a világ melyik részében fogom én azt
feltalálni, s vele kedves herczegnémet, kit a szultán visszakiván tőlem?
Ugy van, eltökelettem! – jobb, ha magamat ily sok fáradozásoktól, melyek
szerencséhez nem visznek, és mind ennyi véres aggodalmaktól, melyek
szivemen rágodnak, örökre feloldozom. Imigy elszánván magát, a folyamba
akart ugrani; de azt mint jó és vallásos muzelmán, előbb nem meré
cselekedni, mig imádságát el nem végezte. Hogy elkezdhesse azt, a folyam
széléhez közelitett, meg akarván a nemzeti szokás szerint kezeit és
arczát mosni; mivel azonban a hely, melyen megállapodott, kevéssé lejtős
s a kicsapó habtól nedves volt, elcsúszott, és a folyamba esett volna
bizonyosan, ha csak még idején egy földből kiálló kisded szirtdarabhoz
nem kapaszkodott volna. Szerencséjére még magánál hordozta a gyürűt,
melyet az afrikai bűbájos ujjára dugott, mielőtt a földalatti üregbe
leszállott, hogy felhozná a csudalámpát, melytől imént megfosztaték. A
fogódzásnál a gyürűt igen keményen találá a szirthoz dörzsölni, és
nyomban megjelent ismét a szellem, mely neki ama földalatti üregben,
hová az afrikai bűbájos őt lerekeszté, jelent vala meg.

„Mit kivánsz? szólt hozzá a szellem.“ „Itt vagyok, neked mindenben
engedelmeskedni kész, mint szolgád, és szolgája mindazoknak, kik e
gyürűt ujjokon hordozzák, és nem csak én hanem valamennyi szolgái a
gyürűnek.“

Aladdin, kit mint kétségbeesőt e váratlan tünemény rendkivül meglepett,
felele: „Szellem, légy életem szabaditója másodszor is; mutasd meg, hol
van az a palota, melyet épitteték, avagy állitsd késedelem nélkül vissza
előbbi helyére.“ „A mit tőlem kivánsz – válaszolt a szellem – az erőm
körén túl fekszik. Én csak a gyürű rabszolgája vagyok, szólitsd ezért a
lámpa rabszolgáját.“ „Ha ez igy van – felele Aladdin – tehát parancsolom
neked e gyürű hatalmánál, hogy engem azon tájra vigy tüstént, hol
palotám áll – akármely részén legyen is a világnak – és helyezz engem
Badrulbudur herczegné ablakai alá.“ Alig mondá ki e szavakat, midőn a
szellem őt Afrikába, egy mezőnek közepére, melyen a palota nem messze
egy nagy várostól állott – elvivé, s Badrulbudur herczegné ablakai alá
letette, itt elhagyván őt. Minden egy pillanat alatt megtörtént.

Aladdin az éjsötétben is azonnal megismeré palotáját, valamint
Badrulbudur herczegné szobáit is, de mivel már késő éj volt s a
palotában mély nyugodalom, tehát kevéssé félre huzódott és egy terepély
fa alatt leűlt. Itt jó reménynyel tele, hosszan elmélkedett
szerencséjén, melyet csak a vakesetnek köszönhetett; s azon pillanattól
fogva, melyben mint meglánczolt rab a szultán elébe vezetteték, s élete
veszedelemben forgott most érzé legelőször csendesebbnek lelkét. Egy
kevésig oda adta magát az édes merengésnek; de végre, mivel már hat nap
óta semmit sem aludt, az álom hatalmat vett rajta, a fa tövénél
elszunnyadott.

Midőn a hajnal hasadt, Aladdint a madarak éneklése, melyek fölötte a fán
s palotája kertében a fák sűrű lombjai közt éjszakáztak, igen kellemesen
serkenté fel. Azonnal szemeit a csudaépületre vetette, és kimondhatatlan
örömöt érzett, látván, hogy készülőben van ismét annak urává lenni, s
imigy még egyszer hivé herczegnéjét, Badrulbudurt birni. Felkelt, s a
herczegné szobáihoz közelitett. Egy kevéssé fel alá járt ablakai alatt,
várván, mig felébred, és magát mutatni fogja. Ezen várás alatt váltig
elmélkedett, mi okozhatta valljon e különös szerencsétlenségét, és
hosszú ideodatünődés után többé nem kétkedett, hogy sorsának minden
balsága onnan ered, mivel a lámpára nem volt eléggé gondos. Vádolá
vigyáztalanságát, dőreségét, hogy azt csak egyszer is kiereszthette
kezéből. De a mi őt leginkább nyugtalanitá, – az volt, hogy ki nem
találhatta semmikép szerencséjének irigyét. Neki a megfejtés könnyebb
lett volna, ha tudhatá, hogy ő és palotája Afrika határán áll; azonban a
gyürű szelleme ezt neki nem mondá meg, ő pedig e gondolatra önmagától
nem jöve. Csupán e szót hallani: Afrika… elég lett volna, hogy tüstént
az afrikai bűbájost, mint halálos ellenét, eszébe villantsa.

Badrulbudur herczegné, mióta elragadtatott s Afrikába helyeztetett,
korábban kelt fel, mint máskor. Neki az afrikai bűbájosnak tekintetét
mindennap egyszer el kellett tűrnie, mert ura volt a palotának; de a
herczegné vele mindenkor oly daczosan bánt, hogy még nem mert a
palotában lakhelyet venni. Midőn a herczegné felöltözködött, rabnői
közűl egyik történetből kinézett a rostélyablakon és megpillantá
Aladdint. Ez tüstént asszonyához sietett, s jelenté, a mit látott. A
herczegné, ki ezen hirnek nem adhata hitelt, az ablakhoz ment, s a kit
látott, Aladdin volt; de hogy még inkább meggyőződjék, kinyitá a
rostélyt. Azon zörejre, melyet a herczegné az ablakrostély kinyitása
által okozott, Aladdin fölveté fejét, reá ismert, és üdvözlé őt oly
arczczal, melyen határtalan öröme tükrözé magát. „Hogy időt ne
veszitsünk, – szólott hozzá a herczegné – a rejtek ajtót megnyittattam;
menj be azon, és jőj fel.“

A rejtekajtó a herczegné szobái alatt volt. Aladdin azt nyitva lelé, és
gyorsan felment a lépcsőkön. Lehetetlen hiv festését adni amaz örömnek,
mely a házaspárnak szivét megszállá, midőn egy elszakadás után, melyet
öröknek hittek, végre egymást viszontláták. Többször ölelék meg egymást,
s a szeretetnek és nyájasságnak mindazon jeleit adták, melyeket ily
gyászos, váratlan elválás után, mint az övék volt, csak gondolni lehet.
Ezen ölelkezések után, melyek közé az öröm könyűi vegyültek, leülének, s
Aladdin szóhoz jutván igy szólott: „Herczegné, minekelőtte másról
beszélnénk, istenért, tenmagadért, tiszteletreméltó atyádért s én
magamért kérlek, mondd meg nekem, mi történt azon régi lámpával, melyet
én, mielőtt vadászatra mentem, a huszonnégy ablakú teremben a pártázatra
helyeztem?“

„Ah, kedves férjem! – válaszolt a herczegné – nem lehet kétkednem többé,
hogy mindkettőnk szerencsétlensége e lámpától ered, s a mi engem
vigasztalhatatlanná tesz, az, hogy annak magam vagyok ártatlan oka.“
„Herczegné – viszonzá Aladdin – ne magadat okozd, hanem egyedül engem,
mert nekem a lámpa gondviselésében vigyázóbbnak kellett volna lenni. De
most csupán arról gondolkodjunk, hogy a hibát viszont jóvá tegyük; s
azért légy szives elbeszélni, mi történt a lámpával, s ki kezébe
jutott?“

Most elbeszélé Badrulbudur herczegné a lámpa történetét, mint cserélte
be amaz ócskát egy újért, melyet Aladdinnak mutatásúl elő is hozatott,
és mint vevé a következő éjszakán észre a palota áthelyeztetését, és
mint látta magát reggel ezen idegen tartományban, melyet Afrikának
neveznek. Ezen utolsót ő azon árulónak saját szájából hallotta, ki őt
varázsmesterségei által ide helyezé.

„Herczegné“ – szavába vágott Aladdin – „te nekem az árulót eléggé
megjegyezted azon mondásoddal, hogy Afrikában van. Ő leghivtelenebb
ember e földön. De most sem idő sem hely, galád tetteiről tökéletes
rajzképet adni; arra kérlek egyedül, mondd meg nekem, mit csinált ő a
lámpával és hová tette?“ „Keblében mélyen elrejtve hordozza – felele a
herczegné – és én ezt mint csalhatatlan szemtanu bizonyithatom, mivel
jelenlétemben huzta ki és mutatta azt, hogy vele kérkedvén, engem
boszantson.“

„Szeretett herczegné – válaszolt erre Aladdin – ne vedd rosz néven, ha
sok kérdéseimmel fárasztlak, azok reám és reád nézve egyaránt fontosak.
De hogy arra térjek, a mi engem különösen érdekel, égre földre kérlek,
mondd meg nekem, mint bánt veled ez a szörnyű galád s hivtelen ember?“
„Mióta itt vagyok, – felele a herczegné – mindennap csak egyszer mutatta
nálam magát, és én bizonyos vagyok, hogy azért nem alkalmatlankodik
többször, mivel látogatásainak oly kevés sikerét látja. Minden beszédei,
melyeket ily alkalommal hozzám intéz, csupán oda czéloznak, hogy én –
neked esküdt hitemet szegném meg, s őt venném férjemnek; váltig s minden
alkalommal mondja: tegyem le azon hiú reményt, hogy valaha téged
viszontlátlak, – mondja, hogy te már nem vagy életben, s atyám a szultán
fejedet vétette. Hogy magát szépitse, azt teszi még hozzá, hogy te egy
hálátlan ember vagy, hogy minden szerencsédet tőle vetted, – és még
számtalan egyebet, a mit hozzám beszélni nem gátolok. Mivel tőlem
fájdalmas panasznál és könyűnél mást válaszúl nem kap, mindenkor oly
kinemelégűlten távozik ismét el, mint a hogy jöve. Gyanitom azonban
szándékát, várja, mig eleven fájdalmam, s veszteségem érzése megtompul,
reménylvén, hogy gondolkodásom módját akkor megváltoztatom, s ha
csakugyan ellentállásom váltig az maradna, majd erőhatalommal él. De
áldom az egeket; jelenléted kedves férjem, minden aggódásomat
eloszlatta“.

„Herczegné – szavába esett Aladdin, – én meg vagyok győződve, hogy
aggódásidat nem hasztalan oszlattam el, és hogy módot találtam, téged
halálos ellenünktől megszabaditani. Ezen czélra azonban szükséges, hogy
a városba menjek; én délfelé onnan ismét visszatérek, és közlöm veled
tervemet, valamint azt is, miben lehetsz segédem. Hanem, hogy neked
mindjárt előre jelentsem, ne csodálkozzál, ha engem más öltözetben látsz
visszajönni, és parancsold meg, hogy a rejtekajtó, mihelyt zörgetek,
nekem tüstént nyittassék fel.“

A herczegné megigéré, hogy őt az ajtónál várni és tüstént beereszteni
fognák.

Midőn Aladdin a herczegné terméből lement, s azon ajtón, melyen jött,
viszont kilépett volna, maga körűl szertetekintett, s im látott egy
parasztot a mezőre ballagni.

Mivel a paraszt a palotán túl méne s kevéssé távol volt, Aladdin
kettőztette lépéseit, s mihelyt utól érte, megkérdezé, akarná-e ruháját
az övével kicserélni? A pór ember, noha nem szivesen, végre reá állott.
Az átöltözködés egy bokor megett történt, és midőn egymástól elválának,
Aladdin utját a város felé vette. Mihelyt oda beérkezett, azon utra
tért, mely a kaputól huzódott el, befordult a legnépesebb utczákba, és
végtére oda jött, hol minden rendű árusnak és kézművesnek tulajdon
utczája van. Itt beméne a fűszerárusok utczájába, felkeresé a legnagyobb
szerrel gazdag boltot, és kérdezé a kereskedőt, volna-e bizonyos pora,
melyet neki megnevezett?

A kereskedő, ki Aladdint ruhája után mérvén, igen szegénynek tartá, s
igy tehetetlennek a kivánt pornak árát megfizetni, azt válaszolta, hogy
nála ugyan találkozik olyan por, hanem rendkivül drága. Aladdin sejté a
kereskedő gondolatját, kihuzta erszényét, nehány aranyat csillogtata, s
a porból fél drachmát kivánt adatni. A kereskedő ugyanannyit kimért,
papirosba köté, s átadá Aladdinak, árul egy aranyt kivánván. Aladdin
kifizette, s minekutána éhségét egy két eledellel lecsillapitotta,
tüstént odahagyta a várost, s visszatért palotájába. A rejtekajtónál nem
sokáig kelle várnia; azonnal megnyilt az, és ő felment Badrulbudur
herczegné termébe. „Herczegné – igy szólott hozzá – azon idegenség,
melylyel te, mint mondád, viseltetel rablód iránt, talán nehézzé teszi,
hogy tanácsomat kövesd; azonban, engedd neked az mondanom, hogy
szükséges magadat tettetni, sőt erőltetni is, ha incselkedéseitől
szabadulni kivánsz, s atyádnak a szultánnak meg akarod vinni a
viszonlátás örömeit. Ha tehát követni akarod tanácsomat, – folytatá
Aladdin – szükség, hogy nyomban egyik legszebb ruhádat fel vedd; mihelyt
azután az afrikai bűbájos jön, légy kész őt a legjobb szivességgel
fogadni, és pedig minden erőltetés, vagy félelem nélkül, derült arczczal
– és ha csak ugyan a komorságnak egy kis fellege még visszamaradna, mind
inkább ritkúljon az, mig végre elenyészett. Beszédben add értésére, hogy
igyekszel engem elfelejteni, és hogy őszinteségedről egészen meggyőzd,
hivd meg magadhoz vacsorára, és jelentsd akkor neki, hogy szeretnéd
országának legjobb borát megizelni. Ő akkor minden bizonynyal eltávozik,
hogy abból neked hozhasson. Azalatt mig te visszajövetét várod s az
asztal felkészült, töltsd ezen poharak egyikébe, melyből inni szokol,
ezt a méregport, tedd azután azt félre, és tanitsd ki asszonyaid közűl
azt, ki neked itallal udvarol, hogy bizonyos jelre azon poharat hozza
tele borral, de vigyázzon, nehogy valami tévedés essék. Ha a bűbájos
visszatért, és ti az asztal mellett ülni fogtok s annyit ettetek és
ittatok, mennyi elégnek látszik, hozasd akkor a rejtett poharat elő, és
cseréld ki poharadat az övével. Ő ezen megtisztelést, melyet ezzel
hozzája mutatsz, majd oly nagyra számitja, hogy a poharat nemhogy el nem
fogadná, de egy csöppig kiüriti; – és alig üritette ki, már látni fogod,
hogy dermedten hanyatt esik. Ha talán irtóznál poharából inni, csak
tettesd, mintha valóban innál, és pedig minden félelem nélkül, mert a
pornak oly gyors foganatja lesz, hogy ideje sem marad észrevenni,
iszol-e vagy nem iszol.“

Aladdin ezeket mondá s a herczegné felele: „Megvallom, nagy áldozatomba
kerül, a bűbájos körűl ily lépéseket tenni, melyek, a mint látom,
átalában szükségesek; hanem mire nem tökélnénk el magunkat, hogy
menekedjünk egy halálos vad ellentől? Ugy cselekszem tehát, a mint
tanácsoltad, tudván, hogy mindkettőnk nyugodalma tőle függ.“ Minekutána
Aladdin a herczegnével a varázsló vesztére ezeket végezte, bucsút vőn,
hogy a napnak hátralévő részét a palota körül töltse, s az éjszakát
bevárja.

Badrulbudur herczegné, a ki vigasztalhatlan volt, hogy nem csak drága
férjétől Aladdintól, kit még folyvást inkább hajlandóságból mint
kötelességből szeretett, hanem atyjától és a szultántól, kinek ő
legkedvesebb kincse volt, el kellett szakadnia – külsejével ama
fájdalmas elválás óta igen keveset gondolt. Ezen magafelejtés nála azóta
mutatkozott, mióta az afrikai bűbájos nála először megjelent, és ő
asszonyaitól, kik reáismertek, meghallotta, hogy ő volt az, a ki amaz ó
lámpát ujért magához keritette, ezen irtóztató csalás által a bűbájos
előtte utálat tárgyává lőn. De a boszúállás kinálkozó alkalma, mely
korábban jött, mint reménylni merte volna, benne csakhamar eltökélést
szült és igy kész volt Aladdin akaratját teljesiteni. Mihelyt tehát
Aladdin eltávozott, pipereasztalához űlt, asszonyaitól magára igéző
diszt halmoztatott, felvette a leggazdagabb, czéljához leginkább
alkalmas öltözetet. Az öv, melylyel magát átszoritá, aranyból volt s a
legnagyobb, legritkább gyémántokkal kirakva; nyakát egy
gyöngy-nyakkötővel diszité, melyen a hat oldalgyöngy a középsőhöz, mely
legnagyobb és legdrágább volt, oly arányban állott, hogy a legnagyobb
szultánnék és királynék kevélyek lehettek, ha a herczegné nyakkötőjén
levő két legkisebb gyöngyből egy tökéletes sort birhattak volna. A
karkötők, melyek vegyesen gyémánttal és rubinnal valának diszitve,
csudálatosan egyezének az öv és nyakkötő gazdagságával.

Minekutána a herczegné egészen fel vala öltözködve, először is tükrétől
kére tanácsot – azután egyenkint bevárta asszonyainak véleményét, és
midőn látta, hogy egy sem hibázott azon kecsek közül, melyek az afrikai
bűbájos vad ingereit ápolhatják, leült a pamlagra, és várta jövetét.

Az afrikai bűbájos nem felejtkezett a szokott órában megjelenni. Mihelyt
a herczegné őt a huszonnégy ablaku terembe, melyben reá várakozott,
belépni látta, azonnal szépségének és tündérkecseinek teljes fényében
felkele, és kezével kijegyzette neki a becsülethelyét, hova vele együtt
letelepednék. Ez megkülönböztetés vala, melyre őt még soha sem méltatta.

Az afrikai bűbájos a herczegné szép szemeinek tűzfényétől még inkább,
mint a drágakövek ragyogó csillámától vakulván el, rendkivül meglepeték.
A herczegné méltóságos magatartása, és egy bizonyos hangja a szelid
kellemnek, melylyel őt fogadá, s mely eddigi visszautasitó bánásmódjával
oly igen ellenkezett, a vadlelkűt egészen megzavarta. Eleinte csak a
pamlag végszélén akart helyet foglalni, de látva, hogy a herczegné
vonakodik előbb leülni, mig melléje nem telepedik, engedelmeskedett.

Midőn az afrikai bűbájos leült, a herczegné, hogy zavarodásából
kisegitse; szólni készült, és minekutána oly arczczal tekintett reá,
mely azzal kecsegtetné, hogy már személye nem oly gyülöletes, mint
azelőtt, ezt mondá neki: „Te kétségkivül csudálkozni fogsz, hogy ma
engem egészen másnak látsz, mint láttál ezelőtt; de megszünik
csudálkozásod, ha azt mondom neked, hogy lelkem a szomoruságot, komor
tünődést, bút, bánatot megúnta, hogy én attól minél előbb menekedni
kivánok, csak inditó okát felejtsem el. Én azt, a mit te nekem Aladdin
sorsáról mondottál, mélyebben megfontoltam, és atyám hirtelen
természetét ismervén, meggyőződtem, hogy szörnyű haragjának áldozatja
lett. Ha tehát makacsan huznék is azon szándékhoz, hogy őt életem végéig
sirassam, mégis látom, hogy könyüim többé feleleveniteni nem fogják. Én
a sír széléig minden tartozásokat hiven töltöttem be, melyeket tőlem a
szeretet kivánt; de most azt gondolom, hogy a busongás gyászfenyves
ligetét kerűlni kell, s csak azon utat járni, mely vigasztal, és talán
örömet is nyujt. Ezek ama változásnak inditó okai, melyet rajtam
tapasztalsz. Hogy a szomoruságot tőlem száműzzem, s a busongásra minden
alkalmat eltávolitsak, megparancsoltam, hogy ma egy fényesebb vacsora
készittessék, reménylvén egyszersmind, hogy te vacsorámat, mint vendég,
fűszerezni fogod. Engedj meg, ha valamire kérlek; nekem csupán chinai
borom van, de mivel most Afrikában lakom, kedvem jött, az itteni termést
izeliteni, és te engem vajmi lekötelezsz, ha a legjobbféléből számomra
egy pohárral szerzendesz.“

Az afrikai bűbájos, a ki Badrulbudur herczegné kegyelmét ily gyorsan s
könnyeden megnyerni lehetetlenségnek tartá, azt mondotta neki, hogy nem
talál szavakat, melyekkel eléggé kijelentse, szive mi mélyen érzi
asszonyi jóságát, és hogy minél előbb ezen beszédből kibontakozzék,
csakhamar az afrikai borra tért, melyről imént a herczegné emlitést tőn,
– és monda: „Minden jelességek között, melyekkel Afrika dicsekszik, az a
legelső, hogy rendkivül jó bora terem; nekem van egy hordó borom, mely
már hét esztendős és még meg nincs kezdve, és ez minden nagyitás nélkül
oly bor, mely jóságára a világ legjelesebb borait is fölűlmulja. Ha
herczegném megengedi, hozok két palaczkkal, s vele itt leszek tüstént.“
„Igen sajnálnám, ha fárasztanálak, – monda a herczegné; talán jobb, ha
azért valakit küldendesz.“ „Elkerűlhetlen szükséges, hogy magam menjek –
felele az afrikai bűbájos – senki sem tudja kivűlem, a pinczének kulcsa
hol fekszik, valamint senki kivülem azon titkot is, ajtaja mint nyilik.“
„Ha igy van – monda a herczegné – akkor jobb magadnak menni, csak
kérlek, jőj minél előbb vissza. Minél tovább fogsz késni, annál jobban
koczkáztatod békémet, e mellett tartsd eszedben, hogy mihelyt
visszajősz, tüstént asztalhoz ülünk.“

Az afrikai bűbájos, ki szerencséjének kártyavára körül ezer
reménypillangót láta szállongni, most hét esztendős borából hozni nem
futott, hanem repült, s oly sietve ismét vissza is tért. A herczegné, ki
nem kétkedett, hogy igen fog sietni, maga vetette a port, melyet Aladdin
neki adott, egy pohárba, viszont félretette, s erre parancsolá az
étkeket feladni. Asztalhoz ülének, és pedig egymásnak ellenébe, úgy hogy
a bűbájos az italpolcznak háttal vala fordulva. Midőn most a herczegné a
legizesb falatokat elébe rakta, igy szólott hozzá: „Ha kivánod,
hangszerek játékával töltöm kedvedet, de mivel csak ketten vagyunk, ugy
gondolnám, a magános mulatozás édesebb ingerű.“ A bűbájos a herczegnének
ezen választását uj kegyelemnek vevé.

Minekutána nehány falatot ettek, a herczegné inni kivána. Ivott a
bűbájos egészségéért és midőn ivott, mondá: „Te borodat méltán
dicsérted, én ily nemes izűt soha sem ittam.“ „Gyönyörű herczegné –
felele ez, a neki nyujtott poharat kezében tartván – borom tetszésed
által, melyet itt kijelentesz, uj jóságot nyer“. „Igyál egészségemre –
szóla viszont a herczegné – tapasztalni fogod, hogy én ehhez igen
értek.“ Ivott a herczegné egészségére, s mondá azután – a poharat
visszaadván: „herczegné! én boldognak vallom magam, hogy ezen hordót ily
kedvező jó alkalomra tartottam fel; magam is megismerem, hogy mióta
élek, ily jeles bort nem ittam.“

Midőn az evést folytatták, s még háromszor ittak volna, végre a
herczegné, ki a bűbájost udvarisága és nyájas hizelkedése által egészen
megigézte, jelt adott az udvarló asszonynak, s ez hozá a borral tele
poharat. A herczegné átvette s egyszersmind parancsolta, hogy az afrikai
bűbájosé is hasonlóan töltessék meg, s neki adassék által. Midőn
mindketten most a poharat kezökben tarták, igy szólott a herczegné az
afrikai bűbájoshoz: „Én nem tudom, nálatok Afrikában a szerelmesek
között, ha egymással isznak, mi szokás uralkodik; nálunk Chinában a
férfiu és hölgy egymással szeretet jeléűl poharat vált, s igy isznak
egymás egészségeért.“ Ekkor oda nyujtá neki a poharat, melyet kezében
tartott, s kinyujtott kézzel várta a bűbájosét. Az afrikai bűbájos
részeg örömmel siete cserélni, mivel ezt csalhatatlan jelnek tekinté,
hogy a herczegné szivén tökéletes diadalt vett, a mi őt a boldogság
főfokára emelte. Mielőtt ivott, mondá, a poharat kezében tartván:
„herczegné! mi afrikaiak még igen messze vagyunk a chinai szép
miveltségtől – nálunk az a mesterség idegen, mely a szerelmet minden
mellékes kéjjel és gyönyörrel édesiti, és midőn én itt oly valamit
tanulok, a mit eddig nem tudtam, érzem egyszersmind, mennyire kellessék
becsülnöm ez irántam mutatott kedvezés jeleit. Én ezt szeretetreméltó
herczegném, soha sem felejtem el; az által, hogy poharadból ittam, uj
életem támadt, a mit, ha szivedben a dacz állandó maradt volna, nem
lehete várnom.“

Badrulbudur herczegné, kit az afrikai bűbájos üres fecsegései untattak,
szavába esett és mondá: „Igyunk most, s ha tetszik, beszédedet azután
folytasd.“ Itt a poharat szájához vitte, de csak ajakival illette; az
afrikai bűbájos ellenben oly igen buzgott őt megelőzni, hogy a poharat
egy csöppig kiürité. Mivel az ivásnál fejét kevéssé hátra veté, hogy
mutassa tüzes készségét, tehát még egy ideig e helyzetben maradt, mig
végre a herczegné, ki még folyvást a csésze szélét ajakinál tartá,
látta, hogy szemeit elforgatja, és lelketlenűl hanyatt omlik.

A herczegnének nem kellett még előbb parancsolni, hogy a rejtekajtó
Aladdinnak nyittassék fel. Asszonyai, kik vele összeértének, a teremtől
egész a legalsó lépcsőig bizonyos távolságra fel voltak állitva, ugy
hogy azon szempillantásban, melyben az afrikai bűbájos hanyatt dőlt, már
a rejtekajtó is megnyittatott.

Aladdin feljött s bement a terembe. Midőn a afrikai bűbájost a pamlagon
elnyujtva látta, Badrulbudur herczegnét, ki felkelt és tárt karokkal
elébe sietett, visszatartá, mondván: „Herczegné, még erre nincs idő;
légy oly szives, és menj szobádba, gondoskodjál arról, hogy egyedül
maradjak mert most azon dolgozom, hogy épen oly hamar Chinába
visszahelyeztessél, mint onnan elragadtatál.“

Mihelyt a herczegné asszonyaival és herélteivel a teremből eltávozott,
Aladdin az ajtót magára zárta, a bűbájos lelketlen testéhez közelitett,
felnyitotta annak ruháját, s a lámpát onnan kihuzta, mely azon módon
volt még eltakarva, a mint a herczegné leirta. Felfödé azt, és
dörzsölte. A szellem tüstént megjelent szokott üdvözléssel: „Szellem! –
szóla hozzá Aladdin – én hivtalak, hogy ezen lámpa nevében parancsoljam
neked, hogy e palotát azonnal Chinába visszavitesd, és pedig ugyanazon
helyre, honnan az elvétetett.“ A szellem főhajtással jelenté, hogy
engedelmeskedni fog, s eltünt. Az áthelyezés valóban végbement, s azt
csupán két gyönge rázódásból lehete észrevenni, midőn t. i. a palota
Afrikában helyéről felvétetett, s az Chinában a szultán palotája mellett
letétetett. Mind ez a legrövidebb idő alatt történt.

Aladdin most a herczegné szobájába ment alá, megölelte őt, s igy szólott
hozzá: „Herczegné, bizonyossá tehetlek, hogy holnap reggel örömünk
mértéke teljes lesz.“ Mivel a herczegné még vacsoráját egészen el nem
végezte, és Aladdin is enni kivánt, a herczegné a huszonnégy ablaku
teremből az étkeket, melyek ott felhordattak, de hozzá még alig nyult
valaki – szobájába hozatta. A herczegné és Aladdin együtt ettek, s
egyszersmind ittak az afrikai bűbájos jeles ó borából is.

A szultán, mióta Aladdin palotája eltünt, s Badrulbudur herczegné
elragadtatott, vigasztalhatatlan vala. Ő sem éjjel sem nappal nem
alhatott; a helyett, hogy elmellőzött volna mindent, a mi bánatját
táplálhatá, váltig azt tevé csak, a mi nevelni segitette. Igy p. o.
azelőtt minden reggel egyszer palotájának nyilt erkélyébe ment, hogy
szemeit a szép gyönyörű látványon, Aladdin palotáján legeltesse, most
naponkint még többször járt oda, de csak könyűket folyasztani, s azon
gondolat által, hogy azt, a mi neki oly igen tetszett, meg nem látja
többé, s hogy egyszersmind a világon legdrágább kincsét elvesztette –
magát a bánatba minél mélyebben sülyeszsze el. Azon nap, melyen Aladdin
palotája régi helyére ismét visszaállittatott, alig pirult a hajnal, s
im a szultán már az erkélybe ment. Komor tünődésbe merűlt lélekkel
lépett ő be, s szemeit szomoruan vetette azon táj felé, hol csak puszta
tért, de nem palotát vélt láthatni többé. És igy, midőn egyszerre e
puszta helyett ismét betöltve látta, azt a köd ámitó játékának hitte.
Nagyobb figyelemmel nézte mindinkább, és végre teljesen meggyőződött,
hogy az – Aladdin palotája. Öröm és vidor kedv váltá fel itt lelkének
nehéz boruját. Sietve tért szobájába vissza, parancsolván, hogy egyik
lova nyeregkészületben vezettessék elő. A lovat elővezeték, ő felűle, s
elindult. Lovagjártában ugy tetszett neki, hogy ménjének ónlába van, s
Aladdin palotája a világ vége.

Aladdint, ki előre látta azt, a mi történhetik, hajnalhasadtán felkelt,
és minekutána egyik leggazdagabb köntösét magára vette, felment a
huszonnégy ablaku terembe, honnan a szultánt érkezni látta. Lesietett, s
még épen jókor jöve, hogy őt a főlépcsőn elfogadja, és lováról
lesegitse. „Aladdin – monda a szultán – én veled egy szót sem szólhatok,
mielőtt leányomat láttam s öleltem.“ Aladdin a szultánt Badrulbudur
herczegné szobái felé vezette, és ez, kit fölkeltekor Aladdin arra
emlékeztetett, hogy többé nem Afrikában, hanem Chinában és ugyan
atyjának fővárosában, közel palotájához, vagyon, épen elvégezte
öltözetét. A szultán többször megölelé, arczát az öröm könyüi áztaták,
és a herczegné részéről, minden lehető jeleit adá az örömnek, melyet
viszonlátásán éreze.

A szultánt az érzékeny megindulás jó ideig szólni nem engedé, hogy
szeretett leányát, kit oly sokáig mint halál áldozatját siratott,
viszont megtalálta; s a herczegné szintazon mód örömkönyüket hullatott,
hogy atyját, a szultánt, viszontláthatta.

Végre a szultán igy kezdé beszédjét: „Kedves leányom! azt kell
gondolnom, hogy a viszontlátás öröme okozza, hogy rajtad oly kevés
változást veszek észre, mintha legkisebb kellemetlenség sem zavarta
volna meg éltedet; és még is meg vagyok győződve, hogy sokat, sokat
kelle szenvedned. Egy egész palotát, s benne téged elragadtatva képzelni
alig lehet a nélkül, hogy nagy nyugtalanság s aggodalom ne legyen
mellette. Beszélj el nekem mindent, és ne titkolj el semmit.“ A
herczegné örömének tartá a szultánnak, atyjának, akaratját teljesiteni s
monda: „Ha rajtam, atyám és Felség! oly kevés változást tapasztalsz:
kérlek, fontold meg, hogy én még tegnap korán reggel feléledtem drága
férjem és szabaditóm Aladdin megérkezése által, a kit már reám nézve
elveszettnek gondoltam és mint olyat sirattam; és hogy a téged ölelésnek
szerencséje engem visszahelyez egészen egykori boldog sorsomba. Hogy
nyilván kimondjam, egész szenvedésem abban állott, hogy magamat
felségedtől, s kedves férjemtől elszakasztva láttam, és pedig nem csupán
férjemhez viseltető szerelmem tekintetéből, hanem azon való
aggodalmamnál fogva is, hogy Felséged gerjedékeny természetét ismervén,
őt mint ártatlant bár, feláldozottnak képzeltem. Kevesebbet kellett
rablóm szemtelensége végett kiállanom, ki oly szavakat ejtett hozzám,
melyek nekem épen nem tetszhettek, de azon felsőbbség által, melyet
magamnak rajta szerezni tudtam, könnyű volt azoknak határt vetnem.
Egyébiránt bármi kényszeritést is szintoly kevéssé tapasztaltam,
valamint most. A mi pedig illeti elragadtatásomat, abban Aladdinnak
legkisebb része sincs, hanem oka, bár ártatlan is, egyedül én vagyok.“

Hogy beszéde igazságáról a szultánt meggyőzhesse, elmondá továbbá
körülményesen, mikép vevé az afrikai bűbájos egy lámpaárus alakját
magára, és mikép kinála uj lámpákat ócskákért cserében, és ő mint adta
csupán kedvtöltésűl Aladdin lámpáját, melynek titkos erejét és fontos
voltát nem ismerte, egy ujért oda; továbbá mikép emeltetett fel, s
vitetett Afrikába által e csere után ő és palotája, az afrikai
bűbájossal együtt, kit két rabnője, s a lámpát becserélő herélt nyomban
megismertek, mihelyt czélzatának szerencsés sikerülte után magát
legelőbb is bemutatni, s kezét kérni, bátorkodott. Végre minő
kisértéseket kelle Aladdin elérkeztéig türnie, micsoda eszközökhez
nyultak együtt, hogy a bűbájostól a lámpát, melyet az szüntelen magánál
hordozott, visszakeritsék; mikép boldogultak ebben – magokattettetvén, s
őt vacsorára szobájokba hiván, s ugy a többiti egész a méregpohárig,
melylyel a herczegné őt megkinálá. A többire nézve, – ugymond – férjemre
bizom, hogy azt Felségednek elbeszélje.

Aladdin ezekhez csak keveset adhatott. „A mint előttem – igy folytatá a
rejtekajtó megnyittatott, s én a huszonnégyablaku terembe feljutván, az
árulót, a por hatalmas ereje által a pamlagon odahalva találtam, kértem
a herczegnét, kihez a további jelen maradás nem illetett, hogy
asszonyaival s herélteivel együtt szobáiba vonulna vissza. Csak magam
maradtam tehát, kihuzván a bűbájos kebléből a lámpát, annak szintazon
titkos erejét használtam, melylyel előbb a bűbájos élt vala, midőn e
palotát a herczegnével együtt elragadá. Igy vittem véghez, hogy a palota
ismét előbbi helyén áll, s szerencsém lőn Felséged parancsolatja szerént
a herczegasszonyt is visszahozni. Egyébiránt a történt dolgot hiven
beszéltem el, s ha Felséged nem tartja terhének, a terembe felmenni,
önszemeivel fogja látni, mikép nyerte el a bűbájos méltó büntetését.“

A szultán, hogy az igazságról teljesen meggyőződjék, felkelt, s a
terembe felment, és a mint itt az afrikai bűbájost halva, s képében a
méregportól fekete-kékülten találta, megölelé Aladdint igen érzékenyen s
igy szóla hozzá: „Fiam, ne vedd rosz néven azon bánást, melyet irántad
mutattam, atyai szeretetem kénytetett arra; én valóban megérdemlem, hogy
ezen hirtelenkedést, melyre magam elragadtatni hagyám, megbocsásd.“
„Uram, felele Aladdin, legkisebb okom sincs, Felséged bánása ellen
panaszkodni. Felséged csak azt tevé, a mit tenni tartozott. E bűbájos a
gyalázatos, és semmirekellő – volt egyedűl oka, hogy Felséged kegyelmét
elvesztém. Ha egykor Felségednek ideje leend, elbeszélem egy más galád
csinjét ellenem, mely lelkét szintoly feketének vallja, mint az, melytől
most istennek különös kegyelme megmentett.“ „Én magam – válaszolt a
szultán – jegyzek ki erre neked egy bizonyos órát, és pedig minél előbb.
De most ne legyen egyébre gondunk, hanem, hogy megpihenjünk; ezt a
gyülölt tárgyat pedig takarittasd el.“

Aladdin az afrikai bűbájos tetemeit elviteté, parancsolá, hogy a vesztő
helyen a vadaknak vessék martalékul. A szultán azalatt parancsát adá,
hogy dobok, trombiták és más hangszerek játékával egy közös örömünnep
kezdődjék, mely Badrulbudur herczegné és Aladdin szerencsés
visszajövetének emlékezetére tiz napig tartson.

Igy menekedett Aladdin másodszor egy őt környékező halálos
veszedelemből; de még ez sem volt utolsó, hanem még egy harmadik is
fenyegeté, melyet itt körülményesen elbeszélünk.

Az afrikai varázslónak vala egy ifjabb testvére is, ki a varázslatban
nem kevésbbé, mint bátyja, volt jártas, sőt azt lehet mondani, hogy
gonoszságával és kártékony ármányaival őt még felűl multa. Mivel nem
mindenkor együtt s azon egy városban laktak, és az egyik gyakorta
napkeleten, a másik napnyugoton tartózkodott, tehát nem mulaszták el a
pontozás mesterségének segedelmével évenkint kitanulni, mindegyik a
világ melyik részében él, minők körülményeik, és nincs-e egymás
segedelmére szükségök.

Kevés időre azután, midőn az afrikai varázsló Aladdin szerencséje ellen
törtében halálát lelé, ifjabb testvére, ki már egy esztendőn túl
bátyjáról semmit sem hallott és nem Afrikában, hanem egy igen távol
tartományban lakott, tudni kivánta, a földnek melyik részén él amaz,
mint van dolga és mit mivel. Akárhova ment, szinte miként bátyja,
magával vivé a pontozás négyszögét, ezt most elővette, elrendezé,
pontjait kijegyzé, képeket és vonalakat vont, s születését állatá.

Midőn mind ezen képeket átfutá, ugy találta, hogy bátyja nincs a világon
többé, hanem hogy hirtelen méreghalállal kimult, és ugyan Chinának
fővárosában, ezen és ezen a helyen. És hogy gyilkosa egy pór származásu
ember, ki a szultán herczegleányát házastársul vevé.

Midőn a bűbájos ily módon bátyjának szomoru sorsát kitudta, nem veszte
időt hasztalan szánakozással; hanem nyomban eltökélé, annak halálát
megboszulni, lóra ült s Chinába vette utját. Utaztában jó tova sik
térségeken, folyókon, hegyeken és pusztákon ment keresztűl a nélkül,
hogy valahol késnék, és igy jött végre szertelen bajok s akadályok
között Chinába és ezen tartomány fővárosába. Bizonyos lévén, hogy nem
csalódott, hogy ezen tartományt nem egy másikkal cserélte fel, e
fővárosban megállapodott és szállást vőn.

A varázsló eljövete után más napra kiment, és midőn a városban
szertesétálna, koránsem annak szépségeit, melyek nem érdeklék, látni,
hanem veszedelmes czéljának műeszközeit elrendezni – befordult minden
nyilvános helyekre, hol sok ember volt, és élénken figyelt mindenre, a
mit ott beszéltek. Egy ilyetén helyen, hol az időt mindenféle játékkal
volt szokás tölteni, és a hol mig az egyik rész játszott, a másik
ujsággal s napi történetekkel mulatá magát, különös csudadolgokat
hallott beszélni egy világtól elkülönözött erkölcsös jámbor asszonyról,
kinek neve Fatime volt. Gondolván, hogy ezen asszony majd valamiben
szándékát segedelmezheti, egyet a társaságból félrehitt és kérte,
mondana neki valami körülményest e szent asszonyról s azon csudákról,
melyeket tesz.

„Hogyan? – válaszolt a férfiu – te ezen asszonyt még soha sem láttad,
sem beszélni róla nem hallottál? Ő bőjtölése, szigoru élete és jó
példája által a városban közcsudálat tárgya. Hétfőn és pénteken kivül
soha sem jő ki kisded magányából, és a mely napokon a városban mutatja
magát, számtalan jókat tesz, és minden főfájdalomban szenvedőt kezével
illetvén, meggyógyit.“

A varázsló többet nem kivánt tudni, csak azt tudakozta még a
vendég-férfiutól, a városnak mely részén fekszik e szent asszonynak
remetelakása. A férfiu leirta neki a helyet. Minekutána e tudósitásokat
vette s a galád csintervet, melyről nem sokára szólani fogunk,
kidolgozá, mindjárt másnap, melyen a szent asszony kiment, valamennyi
lépéseit megleste, mignem estve őt magányába visszatérni látta. Midőn a
helyet magának jól feljegyezte, elment a már érintett helyek egyikébe,
hol bizonyos meleg itallal szoktak szolgálni, és hol egész éjszakákat
lehetett tölteni, ha a jó kedv úgy akarta, kivált nagy hőségben, hol az
ember e tartományban inkább pokróczon mint ágyban alszik.

Minekutána a varázsló a fogadósnak ama kevésért, a mit magának adatott,
megfizetett volna, éjfélkor eltávozott, egyenesen a szent Fatime asszony
remetelakjához – ezen nevezet alatt ismérte t. i. kiki őt a városban.
Megnyitá igen könnyeden az ajtót, mert csupán kilincszára volt. Midőn
oda belépett s az ajtót igen csendesen viszont betette, látta Fatimét
tiszta holdvilágnál egy nyugvón aludni, mely silány daróczczal vala
betakarva. A varázsló közelite hozzá, és tőrt vont ki, melyet oldalán
viselt, s fölkelté őt.

Midőn a szegény Fatime fölemelte szemeit, nem kevéssé ijedt meg, látván
egy férfiut, ki őt meggyilkolni készüle. A varázsló a tőrt keblének
tartá, igy szólván hozzája: „Ha kiáltasz, vagy legkisebb zajt inditsz,
oda életed; kelj fel, és cselekedd, a mit mondok.“

Fatime, ki öltözötten aludt, az ijedelem miatt reszketve kelt fel. „Ne
félj, – monda a varázsló – én csupán ruhádat akarom, add azt ide, s vedd
érte az enyimet.“ Kicserélék itt ruháikat, és minekutána a varázsló
Fatime ruháját magára vevé, igy szólott hozzá: „Most fesd be arczomat a
tied szerint, ugy hogy hozzád hasonlónak láttassam, a festék pedig az
arczon ne változzék.“ A varázsló őt még folyvást reszketni látta, hogy
tehát megnyugtassa, s rábirhassa, annak a mit tőle kivánt, nagyobb
bizodalommal teljesitésére, monda neki: „Ne félj, ujra mondom; esküszöm
neked Istenre, hogy nem bántom életedet.“ Fatime őt beereszté kamrájába,
lámpáját meggyujtá, ecsetet vőn s egy bizonyos nedvvel, melyet egy kis
edényben tarta, bekené arczát, s bizonyossá tevé, hogy amaz állandó, s
arcza legkisebb különbség nélkül az övéhez leend hasonló. Ezután saját
asszonyi fövegét tette fejére – egy fátyollal együtt, s megtanitá, azzal
arczát a városon jártában mint födözze el; végre, midőn egy nagy
olvasót, mely elől egész övig nyult, akasztott volna nyakába, tulajdon
botját, melylyel közönségesen kijárt, adá kezébe, s tükröt tartván
elébe, igy szólott: „Tekints be, s lásd, hogy tökéletes másom vagy.“ A
varázsló mindent ugy lele, mint kivánta, de esküvését, melyet a jó
Fatimének oly ünnepileg tőn, nem tartá meg. Félvén a vérjelektől, agyon
ugyan őt nem szurta, de megfojtotta, és midőn látta, hogy kiadá lelkét,
holttestét lábainál fogva a remetelak kutjához hurczolta, s bevetette.

A szent Fatimévé átalakult varázsló e galád gyilkosság után az éj
maradékrészét a remetelakban tölté el. Másnap reggel vagy hét órakor,
noha épen e napon a szent asszony kijárni nem szokott, a városba ment,
meggyőződvén, hogy e végett senki őt kérdezni nem fogja, s ha valaki
kérdezné is, fog reá felelhetni. Mivel a városba érkeztével mindenek
előtt Aladdin palotáját már kitudakozta, s azt előlegesen megnézte, és
mivel rémczélzati azon helyen valának kiviendők, egyenesen oda vevé
utját.

Mihelyt a varázló a szent asszony alakjában magát az utczán mutatta,
azonnal számos nép vevé körül. Ezek itt könyörgéseibe ajánlák magokat,
amazok kezeit csókolták, mások mint okosabbak csupán ruhája szegetét; s
ismét mások, kik főfájásban szenvedtek, vagy attól csupán mentek maradni
kivántak, meghajlának előtte, hogy kezeit fejökre tartaná, a mit a
varázsló meg is tett – közben néhány szót imádság gyanánt dörmögvén; –
szóval: ő a szent asszonyt oly hiven utánozta, hogy mindenki őt a jámbor
Fatimének gondolá. Minekutána utjában többször megállapodott volna, hogy
az emberek kivánatit kielégitse, kiknek az ily kézilletés sem ártott sem
használt, eljött végre azon piaczra, melyen Aladdin palotája állott. Itt
oly nagy volt az összetódulás, hogy csak bajjal lehetett egyesnek hozzá
közelitni. Az erősök és tüzeskedők erőszakkal törtek a sokaságon
keresztül, a mire oly hangos panaszok támadtak, hogy a zaj még a
huszonnégyablaku terembe is, melyben Badrulbudur herczegné vala,
elhallatszott.

A herczegné kérdezé, mi zajgás az; és mivel senki sem mondhatta meg,
parancsolá, hogy valaki nézné meg, és hozzon hirt. Rabnői közül egyik, a
nélkül, hogy elhagyná a termet, egy rostélyablakon kitekintett, s
jelenté azután, hogy a zaj a népsokaságtól ered, mely a szent asszonyt
körülveszi, ki kézilletéssel gyógyit minden főfájdalmat.

A herczegné, ki a szent asszonyról már igen sok jót hallott, de őt még
soha sem látta, kiváncsi lőn őt látni és vele beszélni. Mihelyt ez iránt
kedvét sejteté, a heréltek feje, ki épen jelen volt, igy szólott hozzá:
„Herczegné, ha kedved tartja, örömmel hivatom elődbe – csak parancsolnod
kell.“ A herczegné elfogadá ajánlását, és a heréltek feje tüstént külde
négy heréltet azon parancscsal, hogy az álszentet kisérjék fel.

Mihelyt a nép a herélteket kilépni látá a palotából, s a burkolt
varázsló felé menni, azonnal visszavonult; és midőn a varázsló most
magát szabadnak, s a négy heréltet feléje jönni látta, vidám arczával
méne elejökbe, – mert sejté, hogy ámitásai kivánt folyamatban vannak. A
heréltek egyike igy szólott hozzá: „Szent asszony! a herczegné téged
látni óhajt, jer, és kövess minket.“ „A herczegné igen kegyelmes –
felelt az ál Fatime – legyen meg, a mint parancsolja.“ Ezt mondván,
követé a herélteket, kik már a palota felé visszaindultak.

Midőn a varázsló, ki a jámborság köntöse alatt ördögi szivet takart, a
huszonnégyablaku terembe lépett, s a herczegnét meglátta, imádságot
kezdett, melyben az Istentől a herczegnének szerencsét, áldást, minden
kivánatira sikerülést kért. Azután csábitó, jámborármányos beszédességét
kezdé használni, hogy az istennesség palástja alatt a herczegasszonynál
magát beszinezze. Ezt elérte igen könnyen; mert a herczegné szelid
természetű, jó szivű volt, s azt vélé, hogy mindenki ugy gondolkodik,
ugy érez, miként ő; leginkább pedig azoktól nem gyanithatott roszat, kik
a világtól elvonulva látszottak Istennek szolgálni.

Végezvén az ál-Fatime hosszu beszédét, igy szólott hozzá a herczegné:
„Köszönöm, jó anyám, szép imádságidat, bizom és reménylem, hogy Isten
azokat meg fogja hallgatni. Lépj közelebb, és ülj le mellém.“ Az
ál-Fatime leüle tettetett alázattal, s a herczegné ujra igy szólott: „Jó
anyám, én valamit kérek tőled, de meg ne tagadd. Maradj nálam, beszéld
el nekem életed folyását, s jó példáid által tanits meg, mint szolgáljak
hiven Istenemnek.“

„Herczegné – válaszolt erre a kendőzött Fatime – kérlek, ne kivánd
tőlem, a mit nem teljesithetek, a nélkül, hogy imádságomat s istenes
gyakorlásaimat elmulaszszam.“ „Ez ne busitson, – felele a herczegné –
nekem elég üres szobám van, válaszd ki magadnak azt, mely leginkább
tetszik, s melyben istenes gyakorlásidat szintugy mint remetelakodban
békével végezhesd.“

A varázsló nem sok ellenvetést tőn a herczegné szives ajánlásaira;
főczélja csak az volt, hogy Aladdin palotájába magános szabad bejárást
szerezzen, azt most elnyeré kedvezőbb szerencsével, mert magában a
palotában lakhatott, a herczegné kegyelme és oltalma alatt ördögi
csinját igy könnyebben viheté véghez, mint ha a remetelakból a palotába,
s innen viszont oda kellett volna szüntelen mennie. „Herczegné – igy
szóla alázattal a galád – bármint tökélje is magában el egy szegény
nyomoru asszony, mint én vagyok, hogy a világról, annak fényéről és
pompájáról lemond; egy jámbor kegyes herczegnének szavai nagy erővel
birnak; én kivánatának, parancsának nem állhatok ellent.“

A varázslónak ezen szavaira a herczegné felkele és mondá neki: „Kelj fel
és jer velem, megmutatom neked üres szobáimat: válaszsz azokból kedved
szerint.“ Ő követé Badrulbudur herczegnét, és valamennyi tiszta és ékes
szobák közül azt választá, mely legegyszerűbb vala; mondván ekkor is a
képmutató, hogy szemeinek nehéz leend csak ennek is fényéhez szoknia,
ámde a herczegné kedvéért kész ez áldozatra.

A herczegné az ámitót a huszonnégyablakú terembe akará visszavezetni s
ebéden magánál tartani; de mivel a galád tudta, hogy asztalnál a fátyolt
arczáról félre kell emelnie, és félt, hogy a herczegné megismeri, hogy ő
nem a szent Fatime asszony – váltig lemondólag köszönte a kegyelmet. „Én
– ugymond – csak kenyérrel és száraz gyümölcscsel élek, paloták
csemegéihez nem szoktam, engedd, hogy kisded ebédemet saját szobámban
egyem meg.“ „Jó anyám – felele kérésének engedőleg a herczegné – te
szabad vagy, cselekedjél, mint remetelakodban szoktál; én magam viszem
el étkedet; azonban ne felejtsd el, hogy ebéd után hozzám visszavárlak.“

A herczegné ebédhez ült, s az ál Fatime, mihelyt egy herélttől megérté,
hogy felkelt az asztaltól, azonnal jött. „Jó anyám – monda a herczegné –
örvendek, hogy ily szent életű asszonyt nyertem magamhoz, ő áldást fog
hozni ezen palotára. De ugyan valld meg, mint tetszik neked e palota?
Azonban, mig azt neked szobáról szobára megmutatnám, mondd meg, mit
itélsz ezen teremről?“

Az ál Fatime, ki eddig folyvást hajtott fővel állott és azt sem jobbra
sem balra nem forgatá, most más alakjátékot kezdett, – fejét a kérdésre
fölemelte, átfutá szemeivel a termet egy végétől a másikáig – és
minekutána elégletig vizsgálta, mondá: „Herczegné, e terem valóban
álmélatig szép; – mindazáltal engedj meg, ha mint remeteasszony, ki a
világi müvek fényét nem tudja itélni, azt mondom; hogy e terem egy
dolognak hijával van.“ „Ugyan mi lehet az, jó anyám? – kérdezé a
herczegné. – Mondd meg azt nekem, kérlek. Én részemről mindig azt vélem
s másoktól is ugy hallottam, hogy semminek sincs hijával. De ha
felfedezed a hiányt, segitek rajta.“

„Herczegné – válaszolt az ál Fatime nagy tettetéssel – bocsásd meg, hogy
oly bátor vagyok. Én ugy vélném – ha még előtted véleményemnek van
helye, hogy ha fölül e kupüreg közepéről egy roktojás függne alá, ezen
teremnek a földön nem volna mása, s e palota a világnak csudájává
lenne.“

„Jó anyám – kérdezé a herczegné – micsoda madár az a rok? és hol lehetne
annak tojását megszerezni?“ „Herczegné – válaszolt az ál Fatime – ez egy
szörnyű nagy madár, mely a Kaukazus hegyének legfőbb csucsán lakik. A ki
palotádat épitette, az ezt a tojást is meg fogja szerezni.“

Badrulbudur herczegné az ál Fatimének ugyvélt jó tanácsát megköszönte, s
ezzel mulatásul beszédét más tárgyakra hajlitá; hanem azért a roktojást
eszében tartá, s feltevé magában, hogy mihelyt haza tér Aladdin a
vadászatról, erről neki emlitést tesz. Ő tudniillik már hat nap óta
távol volt, és a varázsló, ki ezt igen jól tudta, használni akará
jelennemlétét. Aladdin még az nap estve visszajött, épen midőn az ál
Fatime a herczegnétől elbucsuzott, és szobájába tért. Ő felment
herczegnéjének teremébe, a ki szinte akkor tért oda vissza; Aladdin
üdvözlé és megölelé őt, de ugy látszék neki, mintha őt hidegebb szivvel
fogadná. „Kedves herczegné! – igy szólott hozzá – te ma nem vagy oly
vidám és derült, mint máskor. Talán távollétem alatt valami történt, a
mi kedved ellen van, s neked bajt és bántalmat szűlt? Fedezd föl azt
nekem, én Istenre fogadom, hogy mindent, a mi hatalmamban áll, elkövetek
megnyugtatásodra.“ „Az csupán egy csekélység – felele a herczegné – és
engem oly kevessé aggaszt, hogy csudálkoznom kell, mint lehete arczomon
a kedvetlenség valami nyomát észrevenni. Mivel azonban várásom ellen
rajtam változást tapasztalsz, tehát okát nem titkolom el, ámbár csak
csekély érdekű. Valamint te, ugy én is mindig azt gondoltam, – folytatá
a herczegné, – hogy palotánk a legfölségesebb, legragyogóbb és
legtökéletesebb e világon. Azonban csak megmondom, hogy a
huszonnégyablaku teremnek szorosabb megvizsgálása után mi jött eszembe.
Nem gondolnád-e, hogy e palota a tökély legfőbb csodapontját érné el, ha
a kuptető közepéről egy rok-tojás alá függne?“ „Herczegné – valaszola
Aladdin – ha ugy találod, hogy e csodaterem még egy roktojás hijával
van, akkor elég, hogy a hiányt magam is érezzem; és azon szorgalomból,
melylyel e fogyatkozást eltörlöm, meg fogsz győződhetni, hogy kedvedért
mindent megteszek.“

Aladdin a herczegnét tüstént elhagyta, felment a huszonnégyablaku
terembe, kihuzta kebléből a lámpát, melyet a szenvedett szerencsétlenség
óta mindenütt magával hordozott, s dörzsölte azt. Azonnal itt termett a
szellem. „Szellem! – igy szólt Aladdin, – e kuptető még egy roktojás
hiával van, melynek a kupüreg közepéről kellene aláfüggni; én
parancsolom neked most a lámpa nevében, mely kezemben van, hogy e hiányt
pótold ki.“

Alig mondá ki e szavakat Aladdin, – s a szellem oly nagy irtóztató
orditást tőn, hogy a terem rengett bele, hogy Aladdin tántorgott s csak
nem összeesett. „Mit, nyomoru! – monda a szellem oly hangon, mely a
legbátrabb szivű férfiut is megdöbbenthette; – tehát nem elég neked,
hogy én és társaim eddig mindenben kedvedet töltöttük, azt parancsolod
most te hálátlan, szörnyeteg, hogy neked saját atyámat hozzám el, s e
kupbolt közepén akaszszam fel? Ez a vad gonoszság megérdemlené, hogy
nyomban asszonyoddal és palotáddal együtt porrá és hamuvá változzál;
köszönd, hogy e kivánság közvetlen nem tőled jő. Tudd meg; ezt az
afrikai varázslónak, ellenednek, ki általad méltólag elveszett, öcscse
parancsoltatja veled – ő palotádban tartózkodik, a szent Fatime
asszonynak, kit meggyilkolt, ruhájában jár burkolva, és ő az, ki nődnek
szivében ama kártékony kivánságot gerjeszté, melyet ellenem
kinyilatkoztattál. Szándéka, téged megölni; vigyázz tehát magadra.“ Ezt
mondván eltünt.

Aladdin a szellem minden szavára figyelt. Ő a szent Fatime asszonyról
már régen hallott beszélni, s tudta, mi módon gyógyitja meg a fő
fájdalmait. Visszaméne tehát a herczegné szobájába, s egy szót sem
szólván arról, a mi vele történt, leült, homlokát tenyerére hajtá, s
panaszkodott, hogy feje szörnyen fáj. A herczegné azonnal parancsolá a
szent asszonyt meghivni, és mig elhivák, elbeszélé Aladdinnak, micsoda
alkalommal jött légyen a palotába, és hogy számára egy szobát adott
lakásul.

Az alakos Fatime eljött. Mihelyt belépett, mondá hozzá Aladdin: „Jőj
ide, jó anyám, örvendek, hogy láthatlak, örülök, hogy épen most jó
szerencsémre itt vagy. Főfájás kapott meg, s alig tudom szenvedni.
Hallottam imádságod erejét, s azért kérlek, segits meg; reménylem, hogy
azon jótévőséget, melyet már annyi főnyavalygóknak mutattál, tőlem sem
fogod megtagadni.“ E szavakkal felkelt, és lehajtá fejét. Az ál Fatime
hozzájárula, de kezével egy tőrt markolt, melyet a ruhája alatt viselt
öv alá rejte. Aladdin ki a varázsló minden mozdulatira vigyázott,
hirtelen megragadá ennek kezét, még minekelőtte a tőrt kihuzta volna,
keresztűl szurta szivét elülről, s a galádot a földre lesujtá.

„Kedves férjem, mit cselekedtél? – kiálta a herczegné elszörnyedve. Te a
szent asszonyt megölted!“ „Nem, kedves herczegném, – felele Aladdin
csendes lélekkel, – én nem Fatimét öltem meg, hanem egy gazembert, a ki
engem öl meg, ha meg nem előzöm. E gazember, a kit itt látsz – folytatá
szavait s a fátyolt arczáról lerántja – meggyilkolta Fatimét is, s
ruhájába öltözködött, hogy engem kivégezzen; és hogy egészen ismerd – ő
az afrikai varázslónak, rablódnak testvére.“ Aladdin itt elbeszélé neki,
mint tudta meg ezen egyes körülményeket, s parancsolá azután, hogy a
holttestet félre takaritsák.

Igy szabadult meg Aladdin a két testvér varázsló üldözésétől. Nehány
évek multával megholt a szultán tisztes ősz korban. Fiumaradéka nem
lévén, Badrulbudur herczegné foglalá el mint törvényes örökös a királyi
széket, s uralkodását megosztá Aladdinnal. Sok évekig uralkodtak együtt,
s jeles derék utódokat hagyának magok után.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Gulek, a mohamedánusok hite szerint valami boszorkány vagy
lélekformák; többnyire nőnemüek.]



TARTALOM.

  A fölébredt való története  1
  Ganemnek, Abu Aibu fiának története  92
  Harun Arresyd chalyf kalandjai  148
  Aly Baba s a negyven haramia története  215
  A varázs-ló  253
  Aladdin, vagy a csodalámpa története  296





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Arab regék (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.