Title: Arab regék (1. kötet)
Author: Unknown
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Arab regék (1. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



ARAB REGÉK.

ELSŐ KÖTET.

ARAB REGÉK

Első kötet.

[Illustration]

PESTEN kiadja Heckenast Gusztáv.

ARAB REGÉK.

FORDITOTTA

VÖRÖSMARTY MIHÁLY.

ELSŐ KÖTET.

PEST.

Kiadja Heckenast Gusztáv.

1866.

Pest, 1866. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.



ELŐSZÓ.

E két kötetben veszi az olvasó közönség az „ezeregy éjszaka“ czimü arab
regegyüjtemény válogatott érdekes darabjait.

Az „ezeregy éjszaka“, mint Gyulai Pál a költő ujonnan kiadott összes
munkáihoz irt életrajzban emliti, kedvencz olvasmánya volt
Vörösmartynak. A regegyüjtemény évekkel ezelött megjelent magyar
kiadásának nagy részét ő forditotta.

Ezen régibb kiadás 18 füzetből állván, igen terjedelmes volt, s régen
elfogyott.

Elérkezettnek véltük tehát az időpontot, hogy az elhunyt nagy költő e
müvének egy részét ujabban a közönség elébe bocsássuk.

Az által, hogy jelen kiadásba csak az érdekesebb darabokat vettük fel,
minél tágabb kört akartunk nyitni a könyvnek; az által pedig, hogy
csakis a Vörösmarty által forditottakra szoritkoztunk, azt kivántuk
elérni, hogy e két kötet Vörösmarty összes munkáinak mintegy kiegészitő
részeül tekintethessék.

De másképen is kedves szolgálatot vélünk tenni az olvasó közönségnek e
könyv kiadásával. Azt hiszszük, hogy e regék, melyeknek majdnem
mindenikében a keletiek ragyogó képzeletébe burkolt erkölcsi tanulságok
rejlenek; melyek Európa minden müvelt nyelvére le vannak forditva, s
mint mindenütt, ugy nálunk is, megjelenésükkor nagy tetszéssel
fogadtattak, mai olvasó közönségünknek is érdekes olvasmányul fognak
szolgálhatni.

=A kiadó.=



TARTALOM.

A halász története a szellemmel  1

A hajózó Szindbád története  126

Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd kedvencz néje Semsz el Nihár
története  184

Kamaralszamán a chaledáni királyfi s Badur chinai királykisasszony
szerelmi története  264

Nureddin s a szép persa nő története  387

Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története  451



A halász története a szellemmel.

Volt egyszer egy öreg s olyan szegény halász, ki alig kereshetett
annyit, hogy feleségét s három gyermekét, kikből állott egész háznépe,
táplálhassa. Mindennap igen korán kiment halászatra, de azt tevé
törvényéül, hogy napjában csak négyszer veti meg hálóját.

Egy reggel még holdvilágon kimene a tenger partjára. Levetkezett, s
megveté hálóját. Midőn a partra huzá, ellenállást érzett; azt gondolá
hogy jól fogott, s már örült belsőképen neki. De midőn nemsokára
észrevevé, hogy hal helyett egy szamár csontváza van hálójában, a mely
még hálóját is megszaggatá, igen boszus vala rajta, s a következő
verseket mondá:

„Oh te, ki az éj setétében mégy veszedelmekbe, hagyj alább
serénykedéseddel, mert minden iparkodásod daczára sem nyered meg
élelmedet!

Nézd a halászt a tengeren, a csillagtalan éjben, keresete miatt teszi ki
magát!

Hónig gázol vizben, a hullámok mindenfelől csapkodják; de nem szünik
szeme a háló minden mozdulatát vigyázni.

Elvégre örvendve zárja be éjszakáját, ha csak egy hal sérült is meg
horgán.

Az veszi meg tőle, ki éjjelét nyugalomban, s a nélkül hogy magát
hidegnek kitenné, a szerencse áldomásai között tölté.

Magasztaltassék az Ur, ki ennek ád, s amattól megtagad! Amaz nyugalomban
költi el a halat, melyet ez fáradsággal fogott.“

Minekutána a halász, ily hitvány fogáson boszonkodva, hálóját, melyet a
szamárcsontváz több helyeken megszaggatott, kifoltozta volna, másodszor
is megveté azt. A midőn kihuzá, ismét nagy ellenállást érzett, melynél
fogva azt hivé, hogy tele van hallal; de nem lelt benne semmit is, egy
nagy kosárnál egyebet, tele homokkal és iszappal.

E miatt igen nagy búba esett. „Oh sors!“ kiálta panaszkodó hangon,
„szünjél meg rám haragunni, s ne üldözz egy szerencsétlent, ki könyörög,
hogy kiméljed őtet. Eljöttem hazunnan, hogy itt élelmemet keressem, s te
halállal fenyegetsz. Nincs ennél egyéb keresetem, hogy magamat
tápláljam, s minden rá forditott iparkodásom daczára is alig szerezhetem
be háznépemnek a legszükségesbeket. De nincs igazam, rád panaszkodnom:
te gyönyörűségedet leled benne a becsületes embereken méltatlankodni, s
a nagy férfiakat homályban hagyni, mig a gonoszokat kegyeled, s azokat
felmagasztalod, kik semmi erénynyel sem ajánlják magokat.“

E panaszra fakadván, boszusan ellöké a kosarat; minekutána hálóját a
sárból, mely azt elmocskolá, ki mosogatta, harmadszor is megveté azt. De
semmit sem huza ki egyebet, csak köveket, kagylókat és szemetet.

Nem lehet kimondani, mely nagy vala kétségbe esése: kevés hia volt, hogy
szerencsétlensége szertelen voltában eszét el nem vesztette. Ezután
feleségére, s gyermekeire emlékezvén a következő verseket mondotta:

„Élelmed, sem gondatlanságodtól nem függ, sem buzgóságodtól: és sem
ügyességed, sem szép irásod az, mely boldoggá tesz.

A szerencsés sors és élelem csak a végzet adományai, s meg kell evvel
elégedned, legyen bár kedvező vagy ellenséges.

Lealázza a legmagasbakat s jelesbeket, s felmagasztalja gyakorta a
legczudarabbakat s gonoszbakat, kik a legroszabb sorsot érdemlették
volna.

Jövel hát oh halál! mert az élet nekem utálatossá vált, mivel benne
saserényü férfiak lealáztatnak, s kácsaképességű emberek magasztaltatnak
fel.

Mert nem csoda már látni, hogy az erény szükséggel vivódik, s a bűn a
neki jutott szerencsében büszkélkedik.

Sorsunk eleve meg van határozva, s ott fenn kiszabott végzeteinkkel a
madarakhoz hasonlunk, melyek itt s ott találnak valami felcsipegetni
valót; egyik kelettől nyugotig repűl, és semmit sem talál; mig a másik
helyből sem mozdul, mégis legjobb táplálékra lel.“

E közben megvirradt, s a halász mint jó muzulmán nem feledé imádságát
elvégezni; azután a következőt veté utána: „Tudod, uram, hogy én
napjában csak négyszer vetem meg hálómat. Ma már háromszor megvetettem,
a nélkül hogy munkámnak legcsekélyebb gyümölcsét nyertem volna is. Már
csak egy huzásom van hátra: s esedezem előtted, tedd kedvezővé irántam a
tengert, mint Mózes iránt tetted.“

Ez imádságát végezvén, negyedszer is megveté hálóját. S midőn már hitte,
hogy halaknak kell benne lenni, ismét nagy fáradsággal kihuzta: s még
sem volt benne egy hal is; de egy réz edényt talála benne, melyben
sulyáról itélvén valaminek kellett lenni. Észrevevé, hogy ónnal volt
beöntve; s le is volt pecsételve. Ezen igen megörüle. „Eladom,“ monda,
„a rézöntőnek, s a pénzen, melyet érte kapok, egy mérő gabonát fogok
venni.“

Megvizsgálta az edényt mindenfelől, rázogatta, ha nem zörög-e a mi benne
van. Semmit sem hallott; s ezen környülmény az ónfedélen levő pecséttel
együtt azon gondolatra hozák, hogy valami drágasággal kell megtöltve
lennie. Hogy ez iránt megvilágosodjék, fogá kését, s egy kis bajjal
felnyitá azt. Száját tüstént a föld felé forditá, de semmi sem jött ki
belőle, a min igen csodálkozék.

Letette az edényt maga elébe; s mig figyelmesen szemlélé, sürű füst
szállott fel belőle, mely két vagy három lépésnyire hátrálni
kényszeríté. Ezen füst egész a felhőkig emelkedék, elterjedt a tengeren,
és parton, s sűrű ködöt képzett; mely látvány, mint könnyen gondolható,
a halászt szertelen álmélkodásra ragadta. Midőn már az edényből minden
füst kiszállott, ismét egyesüle, s kemény testté sűrűdött össze, s ebből
egy szellem alakodott, ki két akkora vala, mint a legnagyobb óriás. Ezen
iszonyú szörnyeteg látására a halász futásnak akart eredni; de annyira
megrendült s elrémüle, hogy lábát sem mozdithatá.

„Salamon,“ kiálta tüstént a szellem, „Salamon, istennek nagy prófétája,
kegyelem, kegyelem! Soha sem ellenkezem akaratoddal. Minden
parancsaidnak engedelmeskedem…“

A halász alig hallotta a szellem szavait, hogy ismét magához tére, s igy
szóla hozzá: „Kevély szellem, mit beszélsz te? Több már tizennyolcz száz
événél, hogy Salamon isten prófétája meghalt, s mi most a napok végén
vagyunk. Beszéld el történetedet, s azt, miért valál ez edénybe zárva?“

Ezen megszólitásra kevélyen pillantott a szellem a halászra, s ezt
felelé neki: – „Szólj velem emberségesebben; igen bátor vagy, hogy
kevély szellemnek mersz nevezni.“ – „Nem bánom,“ válaszola a halász,
„hát emberségesebben lesz szólva, ha a sors baglyának nevezlek?“ –
„Tanácslom,“ felele a szellem, „több emberséggel szólj hozzám, mig meg
nem öllek.“ – „No s“ monda a halász, „miért akarnál megölni? Csak imént
tettelek szabadságba: s már is elfeledted?“ – „Nem; igen jól emlékezem
rá,“ felele a szellem, „de ez nem fog tartóztatni, hogy meg ne öljelek:
s csupán egy kegyelmem van számodra.“ – „S mi az a kegyelem? kérdé a
halász. „Ez, felele a szellem,“ hogy választást engedek, mi halál
nemével öljelek meg.“ – „S mivel bántottalak meg?“ monda a halász. „Igy
akarod-e jótétemet megjutalmazni, melyet veled közlöttem?“ – „Nem
bánhatom veled különben,“ monda a szellem, „s hogy magad is meggyőződjél
felőle, halljad történetemet:

Én egyike vagyok a pártos szellemeknek, kik isten akaratjának ellene
szegezték magokat. Minden más szellemek megismerék a nagy Salamont,
isten prófétáját, s alája veték magokat. Mi, Szakár és én, valánk az
egyetlenek, kik nem akartuk magunkat igy megalázni. Hogy ezért boszut
álljon, parancsolá e hatalmas király első ministerének Asszáfnak,
Barachia fiának, hogy engem fogjon el. Ez megtörtént. Asszáf eljöve,
hogy hatalmába keritsen, és erőszakkal urának a királynak széke elébe
vezetett.

Salamon, Dávid fia, parancsolá nekem, hogy hagyjak fel eddigi életemmel,
hatalmát ismerjem meg, s vessem magamat parancsainak alája. Megtagadám
daczosan az engedelmességet: s inkább teljes haragjának akartam magamat
kitenni, mintsem neki a hűség s alattvalóság eskét, melyet tőlem kivánt,
eskünni. Büntetésül ezen rézedénybe zára; s hogy bizonyos legyen
irántam, és hogy fogságomból ki ne törjek, maga nyomta az ón fedélre
pecsétjét, melyre istennek felséges neve van vágva. Midőn ez meg vala,
általadá az edényt egynek a neki engedelmes szellemek közül, azon
parancscsal, hogy vessen a tengerbe; a mi nagy boszuságomra meg is
történt.

Fogságom első százada alatt megesküdtem, hogy ha valaki ezen száz évek
lefolyta előtt kiszabadit belőle, gazdaggá teszem, halála után is. De a
század letelt, és senki sem tevé nekem e jó szolgálatot. Fogságom
második százada alatt megesküdtem, hogy a ki megszabadit, kitárom neki a
föld minden kincseit; de nem valék szerencsésebb. A harmadikban azt
fogadtam, hogy szabadítómat hatalmas királylyá teszem, szellemül mindig
mellette leszek, s mindennap három kérését teljesitem, akármineműek
legyenek is azok; de ezen század is eltelék, mint a két előbbiek, s én
folyvást ez állapotban maradék. Végre kétségbe esvén, vagyis inkább
megboszankodván, hogy ily soká fogva valék, megesküdtem, hogy ha ezután
valaki megszabadit, azt irgalom nélkül megölöm, s nem adok neki egyéb
kegyelmet, mint hogy választhasson, mi módon öljem meg. Azért is, mivel
ma ide jöttél s megszabaditottál, válaszsz, mi módon akarsz megöletni
általam?“

E beszéd igen elbusitá a halászt. „Én boldogtalan,“ monda, „hogy e
helyre jövék, egy hálátlannak ily nagy szolgálatot tenni. Kérlek,
gondold meg nagy igazságtalanságodat, s vond vissza oktalan esküdet.
Engedj meg nekem, hogy isten is megbocsásson neked. Ha nagylelküleg oda
ajándékozod életemet, ugy megfog ő ótalmazni téged minden
incselkedésektől, melyek talán éltedet fenyegetik.“ – „Nem, halálod
bizonyos“ monda a szellem; „csak válaszsz, mi módon öljelek meg.“

A halász látván megátalkodott szándékát megölésére, nagy aggodalomban
vala, nem annyira maga iránt való szeretetből, mint három gyermekei
miatt, s kesergé nyomoruságukat, melyre halála által jutni fognának. Még
egyszer megkisérté a szellemet megengesztelni. „Jaj nekem,“ monda,
„könyörülj rajtam annak tekintetéből, a mit érted cselekedtem.“ – „Már
megmondottam, felele a szellem, hogy épen ez az oka, hogy téged meg kell
ölnöm.“ „Ez mégis különös,“ válaszola a halász, „hogy te egy általában
jóért gonoszszal akarsz fizetni.“ Ismeretes ugyan egész világ előtt e
mondás:

„Jót miveltünk, roszszal jutalmazának:“ – igy, életemre! csak az
istentelen művelkedik.

Azonban bizonyos: „ki méltatlanul jól teszen, nem várhat egyéb sorsot,
mint a ki hyénának ád menedéket.“

„Azt hittem mindeddig, hogy ez hamis; s valóban semmi sem is ütközik ugy
meg az okossággal s a társaság jogaival s mégis most kegyetlenül
tapasztalom, hogy ez felettébb igaz.“ – „Ne veszitsük az időt,“
szakasztá félbe a szellem, „minden okoskodásaid sem mozdithatnak el
feltételemtől. Láss hozzá, s mondd el, hogyan kivánod, hogy megöljelek.“

A szükség leleményessé teszen. A halász egy cselt gondola. „Minthogy a
halált el nem kerülhetem,“ monda a szellemnek, „alávetem tehát magamat
isten akaratjának. De minekelőtte halálnemet választanék, kényszerítlek
istennek felséges nevére, mely Salamon próféta, a Dávid fia
pecsétgyűrűjére van vágva, felelj igazán egy kérdésre, melyet tenni
fogok.“

Midőn a szellem ilyeténképen kényszerittetett, melyre kénytelen vala
egyenesen felelni, reszketett belsőképen, s monda a halásznak: „Kérdj, a
mit akarsz, és siess.“

Midőn a szellem megigéré, hogy az igazságot megmondja, szóla hozzá a
halász: „Szeretném tudni, ha valósággal ez edényben voltál-e; meg
mersz-e rá eskünni istennek felséges nevére?“ – „Igenis,“ felele a
szellem, „esküszöm e felséges névre, hogy benne valék; s ez bizonynyal
igaz.“ – „Bizonyomra,“ felele a halász, „nem hihetem. Hisz ezen edénybe
egyik lábad sem férne: hogy volna tehát lehető, hogy mindenestül bele
lettél volna zárva?“ – „Esküszöm pedig,“ monda a szellem, „hogy ugy
voltam benne a mint itt látsz. Még sem hiszesz a nagy eskü után, melyet
tettem!“ – „Valóban, nem,“ felele a halász; s nem is fogom hinni, ha
csak szemlátomást meg nem bizonyitod.“

Ekkor elhigult ismét a szellem teste, s füstté válék, mely, mint előbb,
a tenger és part felett elterjede, azután ismét összegyüle, s az edénybe
huzódék, egyenlő lassu mozgással, mindaddig, mig semmi sem marada kűn
belőle. S azonnal szózat jöve ki, mely a halásznak ezt mondá: „No hitlen
halász, itt vagyok megint az edényben, hiszesz-e már?“

De a halász, a helyett, hogy a szellemnek felelne, fogá az ónfedelet,
bezárá vele hirtelen az edényt, s ezt mondá: „Szellem! most rajtad a sor
kegyelmet kérni, válaszsz tehát, mi halállal halassalak meg! De nem,
jobb, hogy megint a tengerbe vesselek, azon helyre, honnan kihuztalak.
És aztán, házat épitek ide a partra, és itt lakom, hogy minden
halászokat, kik ide jőnek s hálóikat megvetik, megintsek, hogy
óvakodjanak ily gonosz szellemet ismét kifogni, ki megesküdött, hogy
azt, ki talán szabadságba tenné, megölje.“

Ezen gúnyszavakra a boszus szellem, minden erejét megfeszité, hogy az
edényből kijöhessen; de lehetetlen vala, mert Salamon prófétának a Dávid
fiának felnyomott pecséte nem engedé. Midőn látná, hogy a halász
hatalmában volna, elnyomá haragját, s megengesztelődött hangon igy szóla
hozzá: „Halász, óvakodjál azt tenni a mit mondasz. A mit itt tettem,
csak tréfából történt, s ne vedd a dolgot valóságnak.“ – „Oh szellem,“
felele a halász, „te, ki egy pillanat előtt minden szellemek
legnagyobbika valál, s most legkisebbike vagy, tudd meg, hogy minden
ravasz szavaid semmit sem használnak. Ismét a tengerbe kell menned. Ha
oly sokáig valál benne, mint nekem mondottad, ugy akár itéletnapig is
ott maradhatsz már. Isten nevében kértelek, ne foszsz meg életemtől, s
te elvetetted könyörgésimet, most visszaadom a kölcsönt.“

A szellem semmit sem kimélt, hogy a halászt megindithassa: „Nyisd ki az
edényt, monda neki, s tégy szabaddá, esedezem értte, fogadom, hogy
megelégszel velem.“ – „Te hitetlen vagy s az is maradsz,“ felele a
halász. „Megérdemleném, hogy életemet veszitsem, ha oktalan volnék neked
hinni. Te nem mulasztanád el a szerint bánni velem, miképen egy görög
király, orvosával Dubánnal bánék. E történetet el fogom neked beszélni;
figyelmezz.“


A görög király, s Dubán orvos története.

Szumán tartományában, Persiában, uralkodott egyszer egy király, kinek
alattvalói eredetileg görögök voltak. Ezen királyt meglepte a rüh, s
orvosai, minekutána minden szereket sikeretlenül használtak volna, hogy
meggyógyithassák, nem tudák már, mit rendeljenek neki; a midőn egy Dubán
nevezetü igen ügyes orvos érkezék udvarába.

Ezen orvos, tudományát görög, persa, török, arab, latán, syrus és zsidó
könyvekből meritette; ezenfelül tökéletes volt a világi bölcseségben, s
teljesen ismerte mindennemü füvek s nedvek jó s rosz tulajdonit.

Mihelyt értesitve volt a király nyavalyájáról, s hallotta, hogy orvosai
már lemondottak róla, oly csinosan felöltözködött, a mint csak tudott, s
utat és módot talált benne, hogy magát a királynál bemuttathatá. „Uram,“
monda neki, „tudom hogy minden orvosok, kik felségedet szolgálják, nem
tudtak a rühből kigyógyitani. De ha azon becsületet akarod velem tenni,
s szolgálatomat elfogadod, kötelezem magamat, hogy meggyógyitlak minden
ital s burogatás nélkül.“

A király meghallgatá az ajánlást, s ezt felelé: „Ha oly ügyes ember
vagy, megtenni a mit mondasz, igérem, hogy meggazdagitlak mind magadat,
mind maradékodat, s a gazdag ajándékokon kivül, melyeket adni fogok,
legkedvesb emberem lészsz. Fogadod tehát, hogy a rühtől megszabaditasz,
a nélkül hogy italt vétetnél be velem, vagy külső szert tennél rám?“ –
„Igenis, Uram,“ felele az orvos, „hizelkedem magamnak, hogy sikerülni
fog isten segedelmével; s holnap mindjárt hozzá fogok.“

Erre Dubán orvos ismét szállására tére, s egy sulykot csinált a
tekejátékhoz, melynek nyelét kivájta, s azon nedvet tevé bele, melyet
használni akara. Midőn ez meg vala, egy tekét is csinála oly módon a
mint akará, s evvel jövő reggel elmene, s a király elébe járula,
lábaihoz omlott, megcsókolá a földet…

Azután ismét felkele, s minekutána mélyen meghajtotta volna magát, ezt
mondá a királynak: hasznosnak látná, hogy ő felsége üljön lóra, s menjen
a tekejátékhelyre.

A király ugy tőn, a mint neki mondatott, s midőn a lovagtekepályára ére,
hozzá mene az orvos a tőle elkészitett sulyokkal, oda nyujtá neki, s igy
szóla: „Játszál uram e sulyokkal, s verd vele a tekét a pályán, mig
kezedet s testedet izzadásban érezed. Ha a gyógyszer, melyet ezen sulyok
nyelébe zártam, kezed által felmelegül, egész testedet által fogja
hatni, s mihelyt izzadsz, nem kell egyebet tenned, csak a játékot abban
hagynod; mert már akkor a szer megtette hatását. S ha a palotába
visszaérsz, menj fürdőbe, mosasd, s dörgöltesd meg magadat jól: s azután
fekügyél ágyba; mire holnap reggel felkelsz már, meg lészsz gyógyulva.“

A király fogá a sulykot, s üzte lovát a teke után, melyet kilökött;
felüté, s az udvarnokoktól, kik vele játszának, visszaüttetett hozzá;
ismét megüté, s egy szóval a játék addig tartott, mig keze, s egész
teste izzadt bele; ekkor megtevé a nyélbe zárt szer a hatást, melyet az
orvos eleve vára. Azonnal megszünt a király játszani, visszatére
palotájába s fürdőbe ment, egy szóval szorosan megtartá mind azt, a mi
neki hagyva volt.

Igen jól érzé magát utána; mert jövő reggel felkeléskor szintannyi
örömmel mint csodálkozással vevé észre, hogy rühe meggyógyult, s teste
oly tiszta vala, mintha sohasem lett volna ezen nyavalyától meglepve.

Mihelyt felöltözék, az ország házába mene, felüle székébe s minden
udvarnokaival láttatá magát, kiket az uj gyógyszer sikerét látni vágyás
már korán reggel oda tóditott. Midőn a királyt egészen meggyógyulva
látták, mindnyájan nagy örömet mutattak rajta.

Dubán orvos belépe, leborult a királyszék előtt, arczával érinté a
földet, s azután a következő verseket mondá:

„Növekedik az erények becse, mivel te azok atyjának neveztetel; s melyik
fejdelem érdemelné meg e nevet ugy, mint te, ki mindnyájával birsz?

Te, kinek arczulatja oly fénynyel ragyog, mely képes a legsetétebb
éjszakát felvilágitani.

Vajha sohase szünjék meg tündökleni, bármi komolyan tekintsen is az idők
ábrázatja!

Bőkezüséged minket jótétekkel halmozott: olyan valál nekem, mint gazdag
esőfelleg az aszu ormoknak.

Elpazarltad kincseidet, s czélodat, a legfőbb dicset, elérted!“

Erre hivá őt a király, oldalára ülteté, megmutatá a gyülekezetnek; s
nyilván mind azon dicséretekkel illeté, melyeket érdemle. Itt még nem
állapodék meg a fejdelem, hanem minthogy ez nap az egész udvart
megvendéglé, az orvost ön asztalánál magánál egyedül eteté…

A görög király nem elégedék meg azzal, hogy Dubán orvost asztalához
vonta, hanem a nap vége felé, midőn a gyülekezetet el akará bocsátani,
még egy hosszu igen gazdag köntösbe is felöltözteté, hasonlatosba ahoz,
melyet udvarnokai rendszerint az ő jelenlétében hordoztak; ezenfelül
kétezer zecchinot adatott neki. A más és következő napokon sem szünt meg
iránta szivességét jelenteni. Egy szóval, ugy hitte ezen fejdelem, hogy
a tartozást, melylyel az ügyes orvos iránt köteleztetik, nem fizetheti
le elegendőképen, s elhalmozá jótéteményekkel.

Ezen királynak volt egy nagyvezére, fösvény és irigy, s természettől
képes minden alacsonyságra. Nem nézhette ez boszuság nélkül az
ajándékokat, melyek az orvosnak tétettek, kinek érdemei ezenfelül őreá
árnyékot is kezdettek vetni; elvégezé tehát, hogy őt a király
kegyelméből kibuktassa.

Ily szándékkal a fejdelemhez mene, azt mondván neki titkon, hogy egy
igen fontos felfedezést akar vele közleni. A király kérdésére, hogy ez
miből áll, igy felele: „Uram, felette veszedelmes egy királyra nézve
olyan embernek ajándékoznia bizodalmát, kinek hűségét még meg nem
kisértette. Felséged Dubán orvost jótétekkel tetézi, s minden
kedvezéseit reá pazarolja, s nem tudja, hogy ő áruló, ki azért szinlette
be magát udvarodba, hogy meggyilkoljon.“

„Kitől vetted, a mit nekem mondani merészelsz?“ kérdé a király. „Gondold
meg, hogy uraddal szólasz, s itt oly dolgot hozsz elő, a mit oly
könnyeden nem fogok elhinni.“ – „Uram,“ felele a vezér, „teljes
tudomásom van arról, a mit szerencsém van elődbe adnom. Ne add magadat
oda veszedelmes bizodalmadnak.

Ha szunyadoz felséged, méltóztassék felébredni, mert egy szóval
ismétlem, Dubán orvos, messze Görögországból, honjából, csak azért jött
udvarodba, hogy iszonyu szándékát, melyet emliték, végrehajtsa.“

„Nem, nem, vezér!“ szakasztá félbe a király, „bizonyos vagyok benne,
hogy ez a férfi, kit te hitszegéssel s árulással káromlasz, a
legerényesebb s legjobb minden emberek között; nincs senki a világon,
kit annyira szeretnék mint őtet. Tudod micsoda szerrel, vagyis inkább mi
csodával gyógyitott ki engem a rühből; ha életem után incselkedik, hát
miért mentette meg azt? Hiszen csak nyavalyámra kellett volna hagynia;
el nem kerülhetém vala a halált; életem már félig el volt emésztve.
Szünjél meg tehát belém igazságtalan gyanut csepegtetni akarni; a
helyett hogy erre ügyelnék, azt adom tudtodra, hogy mától fogva, ezen
nagy embernek, élete fogytáig hónaponkint ezer zecchinó fizetést adok.
Ha minden kincsemet, sőt országomat osztanám is meg vele, még sem fognám
eléggé megjutalmazni azért, a mit velem cselekedett. Jól látom, hogy
erénye gerjeszti fel irigységedet; de ne hidd, hogy én igazságtanul fel
hagyjam magamat ellene bolytatni; jól emlékezem, mit mondtak a vezérek
uroknak, Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát, a
herczeget, megölesse…“

A mit a görög király Szindbád királyról monda, annyira felingerlé a
vezér ujságvágyát, hogy igy szóla hozzája: „Bocsánatot kérek
felségedtől, hogy oly merész vagyok, kérdeni, mit mondtak a vezérek
uroknak Szindbád királynak, le akarván beszélni, nehogy fiát a herczeget
megölesse?“ A görög király oly szivességgel vala vezére kivánságát
teljesiteni, s ekképen kezdé:


A negyven vezér.

„Persiában egykor, egy Szindbád nevű, hatalmas király uralkodék. Egész
Ázsia engede parancsainak. Leggazdagabb király volt a földön; vitézsége
hasonlék hatalmához; s ha eléggé hirsovár lett volna, a világ uradalmára
vágyódni, könnyen meghódithatja vala. De megelégedvén, bő és virágzó
tartományokon uralkodni, nem jutott eszébe szomszédiéit elfoglalni. Nem
vala más czél szemében, mint népeinek boldogsága, kik oly
szerencséseknek is érzék magokat, hogy uralkodásának minden napját
áldanák. Minden más népek irigykedtek rájok e miatt, s ugy mint ezek, az
ő alattvalóihoz óhajtottak tartozni.

Ezen nagy császárnak egy fia vala, ki mind azoknak, kik őt látták
csodálkozások volt. Nurgehán vala neve, az-az: világ fénye. Ezen fiatal
herczeg deli termetű s mennyei szépségű vala, s ezen ragyogó
adományokkal minden ajánlatos ügyességeket egyesitett. Bámulandóképen
tudott különféle nyelveken irni; jeles ijász vala; egy szóval alig van
tudomány, melylyel nem birt, vagy melybe legalább elegendő belátása nem
volt volna.

Szakasztott hasonképe volt anyjának a szultánnénak, kit a kásemiri
szépségekhez hasonlítottak. Szindbád forróan szerette hölgyét. Ennek
szintoly őszinte mint keserves bizonyságait adta, midőn az a sorsnak
gyászvégzete által egy hosszas betegség után meghala. Oly élénk
fájdalmat érzett miatta, hogy lehetetlen azt kifejezni. Azonban az idő
megtette szokott munkáját, a császár megvigasztalódott, s egy uj nő
kecsei elfeledteték vele azt, kit elvesztett.

Elvevé Chanszadét, egy szomszéd király leányát. Ez szép vala és eszes;
de szenvedelmeitől semmit sem birt megtagadni. Nem láthatá az ifju
herczeget a nélkül hogy iránta a leghevesb szerelmet ne érezze, s távól,
hogy erőt kivánt volna rajta venni, egészen neki adta magát, s elvégezé,
hogy azt az ifju herczegnek legelső alkalommal kinyilatkoztatja.

Nurgehán ezalatt a tudományokkal foglalatoskodék, s nagy elémenetelt
tett a csillagjóslat tudományában, melyre tanitója Abusamár oktatá, egy
mély tudományu férfi, s a legügyesb csillagjós egész Ázsiában.

Ezen tudós férfi egy napon jövendőt néze tanitványának a herczegnek a
csillagokból s megismeré csalhatlan szemléleteiből, hogy őt egy iszonyu
szerencsétlenség fenyegeti, igy szóla hozzá: „Herczegem, megkérdeztem a
csillagokat rendeltetésed iránt, s kevéssé találtam őket kedvezőknek.
Gyászos végzet vár reád, s azért látsz igy leverve a bánattól.“

Nurgehán elsápadt e szókra: de tanitója megnyugtatá ezt mondván: „Ne
hidd azonban, hogy irántad való szeretetem s mesterségem engedjen az
ellenséges sorsnak, mely téged fenyeget; veszted van, az igaz, irva a
csillagokban, de nem lehetetlen azt megelőzni. Könyvem megmutatta nekem
erre az eszközt. Negyven napig tudniillik némának kell lenned. Akármit
szóljanak is hozzád, semmit se felelj rá; s akármi történjék is veled,
meg ne szegd a hallgatást, melytől életed függ.“

A herczeg megigéré, hogy negyven napig hallgatand. Ez igéret után,
tanitója, istennek néhány neveit irá fel, s nyakába akasztá; erre egy
földalatti helyre ment, melyet csak maga tudott egyedül, s ott
elrejtezett, hogy ne kényszerittessék a császár ujságvágyát kielégiteni,
s oly dolgokat fedezni fel, melyeket felfedezni nem akara.

Szindbád, ki nem sokáig lehetett ugy, hogy fiát ne lássa, magához hivatá
őt, de a herczeg semmit sem felele. A császár igen elcsodálkozott rajta,
s igy szóla: „Oh fiam miért nem beszélsz? elvesztetted-e szólásodat? mit
csináltak neked? mi történt veled? oszlasd el nyugtalanságomat, melyet
hallgatásod okoz.“ E szavaknak sem volt több foganatjok, mint az
elsőknek. A herczeg szomoruan nézett atyjára, és aztán lesüté szemeit, a
nélkül hogy egyetlen egy szót is szólna.

Erre a király, fiának udvarnokához fordula, ezt mondván neki: „A
herczegnek valami titkos búja van, mely őt emészti. Vezesd őt mostohája
a szultánné szobájába, talán az előtt megnyilik szíve.“

Az udvarnok engedelmeskedék a császár parancsának; Nurgehánt, Chanszadé
szultánnéhoz vezeté: „Asszonyom,“ monda a fejdelemnének, „ugy látszik a
herczeg elvesztette szólását. Lelke egy boldogtalan bú zsákmányává leve,
melynek okát makacsul titkolja. A császár küldi őt hozzád, mert reméli,
hogy jelenléted bánatát el fogja üzni.“

A szultánné kellemes nyugtalanságot érzett e szavaknál. „Használnom
kell,“ igy szóla magában, „e szerencsés pillanatot, melyre oly régóta
várakoztam. Semmitől sem félhetek, ha kinyilatkoztatom magamat. Ha
elveszté szólását Nurgehán, nem mondhatja meg atyjának, a mit én mondtam
neki; s ha eléggé szerénytelen, szerelmemet felfedezni, azt mondom, csak
azért beszéltem igy hozzá, hogy szólásra kényszeritsem.“ Egy szóval,
Chanszadé megragadá ez alkalmat mint a legkedvezőbbet, melyet valaha
lelhetett volna, minden jelenlevőket kikülde a szobából, s egyedül
marada a herczeggel.

Azzal kezdé, hogy nyakába borula, s forróan megölelé: „Szerettem
herczegem,“ monda neki, „mi busít tégedet? ne titkold el előttem, ki
inkább szeretlek, mint ha önnön fiam volnál.“

A herczeg megilletődvén a szivesség jelein, melyeket mostohája mutatott;
igyekezett pillantása s mozdulatai által értésére adni, hogy felettébb
szomorkodik azon, hogy neki nem felelhet. Amaz balul magyarázá a
mozdulatokat s pillantatokat, s azt képzelé, hogy ez is hasonló lángtól
gyulad, mely őt emészti, s hogy kétségkivül nem menekedheték, hogy
iránta szerelmet ne érezzen, miképen maga sem tartóztathatá magát, őtet
szeretnie; s hogy atyja iránt viseltető tiszteletből nem bátorkodik
érzelmeit felfedezni.

Elbájolva e tévedéstől, folytatá mind azon szenvedélylyel, melyre csak
képes egy nő, ki az erényt s okosságot elhagyá: „Oh én királyom! oh én
lelkem! törd meg e kegyetlen hallgatást, mely mindenikünket kinoz.
Tudod, hogy mind az, mit a császár bir, hatalmamban áll. Ha egyetértesz
velem s ráállsz a mivel kinállak, rövid időn vágyaid főpontjára fogsz
jutni. Herczeg! te ifju vagy; mint te, ifju vagyok még én is. Inkább
illem hozzád mint atyádhoz, kinek agg kora éltemet szomoruvá s unalmassá
teszi. Nem felelsz? Kötelezd magadat megszeghetlen esküvel, engem
feleségül venned, s fogadom, rövid időn császárrá teszlek: s atyád
halálát siettetni fogom. Esküszöm a nagy istenre, menny s föld
teremtőjére, hogy szavaim álnokság nélkül valók. Kötelezd tehát magadat
ugyanazon esküvel, s tégy bizonyossá, hogy elfogadod a kezet, mely
megkoronázand.“

Nurgehán semmit sem felelt a megszólitásra; s mivel megütközve látszott
rajta, igy folytatá a szultánné: „Jól látom oh herczeg, hogy meglep
ajánlásom. Kétled, hogy teljesithessem. De halljad, mi módon akarom a
császárt meghalatni. Vagynak mindennemű mérgek. Némelyek a bevétel után
egy hónapra végzik ki az életet. Mások csak két hónap mulva ölnek. Mi ez
utóbbikat fogjuk választani. A császár megbetegszik, s lassankint
végzete felé közelg, a nélkül hogy a nép minket gyanithatna halála
okainak. Erre te lépsz székébe. Az egész birodalom téged ösmer urának, s
a had neked engedelmeskedik.“

Ha szólani akar vala is a császár fia, meg sem lett volna elég ereje
hozzá, ugy elámélkodott e szörnyű ajánlatra.

A szultánné, midőn igy gondolkozóban látná, ezt veté hozzá: „Herczeg ha
talán azon akadsz fel, mi módon vehetnéd el atyád feleségét, megtanitlak
reá. A császár halála után küldj vissza honomba, s küldj utánam egy
tisztet néhány katonával: ezek utonállókul megtámadnak bennünket, s
engem elragadnak. Ezután azt a hirt kell forgásba hozni, hogy én az uton
megölettem, s néhány nap mulva, te engem a tiszttől megvészsz, mint
rabnőket szokás venni. E móddal férjemmé lehetsz, s mi ketten a legédesb
egyesületben fogunk élni.“

Itt megállapodék a fejdelemné, hogy a herczegnek időt engedjen, már is
hosszu hallgatását megszegni; de mivel még mindig nem felelt, elfelede
minden tartalékot, erősen karjai közé zárá, s heven összecsókolá. De
Nurgehán elszörnyüdve mostohája szemtelenségén, boszusan kirántá magát
karjai közül, oly keményen arczul is üté, hogy vérzett bele a szája.

Nyomon boszu lépett a szerelem helyébe, a szultánné szivében. Szemei,
melyek egy pillantat előtt szerelem tüzétől ragyogtak, most dühben
szikráztanak. „Ha, alávaló!“ monda, „igy bánsz egy fejdelemnével ki
téged imád? kegyetlen, ha fellázitom is vad erényedet, midőn atyád
helyével kinállak; ha ez ajánlás után, utálattal tekintesz is reám: nem
kellene-e mentened egy nő szenvedélyét, kit kába szerelem vakit-el?
Inkább sajnálatodat érdemelném, mint e gyalázatos bánást, melyet rajtam
elkövettél. Ám, kövesd vadságodat. Kettőztesd, ha tudod, irántam
gyülölségedet. Soha sem gyülölhetsz ugy, mint én e pillantatban
gyülöllek. Kerüld jelenlétemet, s reszkess egy nő boszujától, kinek
kegyét megvetetted.“

Nem vala szükséges a herczegnek távozást parancsolnia: elmene mindjárt,
mihelyt a szultánnét megütötte; ugy hogy felét sem hallá
szemrehányásainak, s fenyegetéseinek.

Chanszadé, dühöt és boszut lihegett. Elvégezé Nurgehán vesztét. Ily
szándékkal elszaggatá ruháit, megtépé haját, s az orrából folyó vérrel
egész arczát bemázolá, és sikoltással, s jajgatással hangoztatá
szobáját.

A császár nemsokára megjelenék tudakozódni, vajjon végre megtörte-e fia
a hallgatást. De mint elbámula, midőn a szultánnét a pamlagon ülve lelé,
elszórt hajjal, véres ábrázattal, s minthogy szereté, magánkivül volt
haragjában s fájdalmában: „Oh lelkem kedves lelke,“ kiálta, „ki tett
téged e siralmas állapotba! Nevezd meg őt gyorsan. Már is meg kellene
boszulva lenned.“

A ravasz királyné, ezen megszólitásra, kettőzteté sirását, s imigy
felele: „Uram, te atya vagy! miért nem rejthetem el előtted, a mit tudni
vágysz? Ha elbámultál e zavaron, melyben vagyok, mi nagy lesz
álmélkodásod, ha megérted, hogy ez fiad mive?“ – „Fiamé? nagy isten!“
szakasztá félbe a császár. „Ah kedves hölgyem, mit mondasz? Hogyan! a
mostoha iránt való gyülölsége arra viheté-e hogy rajtad e mocskot ejtse!
a nekem köteles tisztelet nem tartóztathatá-e vissza? – „Uram,“ felele a
szultánné, „ő még sokkal bűnösebb, mint véled. Ah! melyik asszony ne
bizott volna szerény tekintetéhez, az erény eme szinéhez, mely oly jól
vala kifejezve arczán? E pamlagon ültem midőn belépett; kiküldék minden
jelenlevőket, hogy rá birhassam, hallgatása okát előttem annál
szabadabban fölfödöznie. Fájdalom nagyon is érthetőleg fejté azt meg!
Mihelyt egyedül látá magát velem, tüstént mellém üle s imigy szóla
hozzám: „Királyném, fel kell törnöm e hallgatást, melyet eddig
megtartottam, s melynek egyetlen oka te vagy. Én imádlak, s a
kétségbeesés, hogy veled egyedül nem szólhaték oly búba buktatott, mely
megemésztéssel fenyegete. Be boldog vagyok, hogy ez alkalmat lelém,
veled tanuk nélkül szólhatni. Ha elfogadod szerelmemet, kész vagyok
atyámat megölni, s téged feleségül vennem. Ugy is már, népei is szintugy
megunták hosszas uralkodását, mint én.“ „Engedd el, uram,“ folytatá a
szultánné, „hogy szóról szóra, mindent ismételjek előtted, a mit ő nekem
mondott. Még most is remegek rajta való eliszonyodtomban. Elég legyen
tudnod, hogy a leggyalázatosabb herczegnek adtál életet. Midőn
észrevevé, hogy ajánlása, a helyett hogy elszéditene, fellázitott,
kinyujtá rám zajosan kezét, hogy rajtam erőszakot tegyen. Én
ellenkeztem: elszaggatta ruháimat, vert, s kétségkivül életemet is
elvette volna, hogy holtommal rám foghassa a vétket, melylyel vádolom:
de félt hogy asszonyaim kiket elküldék, visszajőnek, s rajta találják
kapni. Elillant tehát, s ez állapotban hagyott, melyben látsz.“

E szavakat egy mélyen megkeseredett asszony minden jelenségeivel mondá.
A császár mindent valónak vett, s bár mi nagy volt is fia iránt
szeretete, még is elhagyá magát kapatni haragja lobbanásai által.
Eltávozék a fejdelemné szobájából, hivatá a bakót, s parancsolá neki,
készitsen el mindent Nurgehán herczeg elvesztéséhez.

De nemsokára meghallák a vezérek a kegyetlen parancsot, melyet a császár
kiadott, csodálkozának, hogy az ő tanácsok nélkül, fiát megöletni
elvégezé. Összegyülének, a boszus fejdelemhez járulának, kihez egy
közülök, igy szóla:

„Oh világ uralkodója, esedezünk előtted, csak még ma engedd meg nekünk a
herczeg életét, s értesits bennünket róla, mi nagy vétket követhetett
el, hogy élete ellen egy atya karját felfegyverkezteté, melynek lassunak
kell lenni gyermekei fenyitésében.“

A császár mindent elbeszéle nekiök, mit neki a császárné mondott.

Erre megszólamlék a legidősbik vezér, s igy szóla: „Oh király! óvakodjál
a düh lobbanásait követned, melyet egy asszony önt beléd, s oly tettet
tenned, mely az isten, s azon igazság parancsaival, melyet a próféták
tanitanak, ellenkezik. A királyné az ifju herczeget vádolja, anélkül,
hogy tanukat hozna fel ellene; halálát kivánja, mivel ez őt szereti, s
mivel amint mondja, erőszakkal akarta kielégiteni szenvedelmét! De mióta
tartják az asszonyok a szüzességet oly nagy tisztességben, hogy azon
férfiak halálát kivánják, kik bátorkodnak azt megkisérteni? Kétségkivül
elegen vannak erényesek, hogy egy merész támadást méltólag
visszaverjenek; de midőn erényök azt kárhoztatja, kimenti egyszersmind
hiuságuk, s könnyeden megbocsátnak ők oly bünt, melyre szépségök nyujta
alkalmat. Azért is ovakodjál uram fiadat rágalomnak, sőt tán azon
személy dühének feláldozni, ki el akarja veszteni, mivel el nem
csábíthatá. Gondolja meg felséged, hogy álnokok az asszonyok; Sahabeddin
Seich története eléggé bizonyitja, mennyire lehet gonoszságuktól
tartani.“

A császár kivánta e történetet hallani, s a vezér imigy beszélé el:


Sahabeddin Seich története.

„Az aegyptusi szultán egyszer országának minden tudósait összegyüjté
palotájában; s nagy vita támadt köztök. Azt mondák, hogy Gábor angyal
kiemelé Mahometet ágyából, s neki mindent megmutogatott a mi a hét
égben, paradicsomban és pokolban van, s hogy a nagy próféta, minekutána
istennel nyolczvanezerszer beszélgetett volna, ugyanazon angyaltól
visszavitetett ágyába. Emellett azt álliták, hogy mindezek oly rövid
időn megtörténtek, hogy Mahomet visszaérkeztekor még ágyát melegen
találá, sőt hogy egy edényt feltámaszta, melynek vize még nem folyt ki,
jóllehet azon pillanatban borult fel, midőn Gábor angyal a prófétát
fölemelé.

A szultán, ki e gyülekezetben elől üle, azt állitá, hogy ez lehetetlen.
„Azt vitatjátok,“ mondá, „hogy hét ég van, mindenik ötszáz évi járó
földnyire egymástól, és hogy mindenik szintoly magas, mint amennyire a
másiktól távol van. Hogy lehetséges tehát, hogy Mahomet, minekutána
mindezeken keresztülment, s istennel nyolczvanezerszer szólott volna,
visszaérkeztekor még ágyát melegen, s a feldűlt edényt még a viztől ki
nem ürülve találta volna? Ki lehetne oly hiedékeny, hogy ily nevetséges
mesének hitelt adjon? Nem tudjátok-e, hogyha egy bő száju edényt tele
vizzel felborittatok s tüstént felveszitek is, még sem találtok többé
semmit is benne.“

A tudósok azt felelék, hogy ez természetileg bizony nem történhetnék
meg; de hogy isten mindenhatóságának minden lehető. Az aegyptusi
szultán, ki a világos főkhöz tartozék s törvényeül tevé, semmit nem
hinni, mi az észt megbánthatná, semmit sem akart e csodáról tudni, s a
gyülekezet eloszlék.

Ezen vita nagy figyelmet gerjesztett Aegyptusban. Eljutott hire a tudós
Sahabeddin Seichhez is, ki bizonyos ok miatt, mely a dologra nem
tartozik, nem lehete jelen a gyülekezetben. Tüstént a szultán palotájába
mene a nap legnagyobb hevében.

Mihelyt tudósitva vala a szultán Seichnek udvarába érkeztéről, azonnal
elébe ment, egy pompás szobába vezeté, itt leülteté, s igy szóla hozzá:
„Nem volt szükség, oh Seich, hogy ide fáradj: csak szolgáid egyikét kell
vala küldened, s mi örömest megadánk neki, a mit számodra kivánt volna.“
– „Uram,“ felele a tudós, „egyenesen azért jövök, hogy szerencsém legyen
felségeddel szólani.“ A szultán tudván, hogy a Seichről az a hir van,
hogy fejedelmek előtt kevély szokott lenni, igen nagy emberséggel s
nyájassággal viselte magát iránta.

Azon szobának, melyben valának, négy ablaka nyilék a világ négy tájai
felé. A Seich kéré a királyt, hogy azokat csukassa be. Ez megtörténvén,
egy darabig még folytaták beszélgetésöket; melyre Seich az egyik ablakot
ismét kinyittatta, mely egy hegyre nézett, melynek Kiszeldagi azaz vörös
hegy vala neve, s kérte a királyt, nézne ki rajta. A szultán az ablakhoz
álla, s láta a hegyen és síkon fegyveres katonákat, vértesen s
pánczélosan. Mind lovon valának, s meztelen karddal s megeresztett
kantárral, számtalanon, mint a a csillagok serege, rohantak a palotára.

E látványra elváltozék a fejedelem szinében, s elrémülve kiálta fel: „Oh
egek, mi rettenetes had közelget palotámhoz.“ – „Ne félj uram,“ mondá a
Seich, „semmi az.“ Ezt mondván, maga bezárá az ablakot, s legott ismét
felnyitá: s ekkor a király senkit sem látott, sem a hegyen, sem a síkon.

A másik ablak a város felé volt. A Seich felnyittatá: s a szultán egész
Kahiró városát lángban látá, mely az eget csapkodta: „Minő égés!“ kiálta
az elbámult király, „imhol városom, szép Kahiró városom, hamuban
fekszik!“ – „Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi sem az.“ Egyszersmind
becsuká az ablakot, s midőn ujra kitárá, semmit sem láta a szultán a
lángokból, melyek ugy megijeszték.

A Seich felnyittatá most a harmadik ablakot, melyből a szultán a Nilust
látá, hogy partján kicsapa, s hullámai tolongva zudultak a palotának.
Jóllehet a királynak, minekutána a hadat s lángokat elenyészni látta,
nem volt oka ez uj csodán megijedni, még sem állhatá meg, hogy meg ne
félemljék. „Oda vagyunk,“ kiálta mégis, „minden el van veszve; ez
iszonyu áradás, palotámat el fogja hordani, s minden népestül elnyel.“ –
„Ne félj uram,“ mondá a Seich, „semmi az.“ S valóban, midőn Seich az
ablakot becsukván, ismét kinyitá, a Nil mint egyébkor, partjai között
folyt.

Végre a negyedik ablakot is megnyittatá, mely egy sivatag pusztára
nézett. S a mennyire megijedt a király az előbbi jeleneteken, szintannyi
örömet adott neki e tekintet. Szemei ez ablakból csak terméketlen
vidéket szokván nézni, kellemesen meglepettek, hogy itt most
szőlőhegyeket láthatának, és kerteket rakva a világ legszebb
gyümölcseivel, és csermelyeket, melyek édesded susogással csörgedeztek,
s melyek partjai rózsával, bazsalikommal, balzsam cserjével s nárczissal
ékeskedvén, a szemnek mosolygó tekintettel, a szaglásnak pedig édes
illatvegyülettel kinálkoztak. E virágok között számtalan gerliczéket s
csalogányokat lehetett szemlélni, melyek közül némelyek már kifáradtak
nyögdeléseikben s csattogásaikban, mig a többiek szerelmes és panaszkodó
hangjaikkal rezgették a levegőt.

A király elragadtatván mindezen csodálatos tárgyaktól, melyek szemei
előtt feküdtek, azt hitte, hogy az Erámi[1] kertet látja. „Ah, minő
elváltozás!“ kiálta álmélkodása nagy voltában, „a szép kert! mi bájos
mulató hely! minő örömem lesz mindennap benne sétálni!“ – „Ne örülj,
uram, oly igen,“ mondá a Seich, „amit itt látsz, semmi.“ E szókkal Seich
becsuká az ablakot, s tüstént felnyitá: s a szultán ama bájos képek
helyett ismét csak pusztaságot láta.

„Uram,“ mondá erre a Seich, „elég csodadolgokat mutattam ugyan itt, de
mindez semmi azon nagy csodához képest, melyet még felségeddel láttatni
akarok. Parancsold, hogy hozzanak ide egy kádat tele vizzel.

A király egyik cselédének parancsolá; s minekutána a szobában állott a
kád, igy szóla Seich a szultánhoz: „méltóztassál egészen meztelen a
vizbe szállni, s egy lepelt övezni derekadra.“ A király egészen
levetkezék s egy lepelt köttetett derekára. Ekkor igy szóla hozzá a
Seich: „Buktasd le uram fejedet a vizbe, s emeld fel ismét.“

A király lebukék a kádba s egy pillantat alatt egy hegyen vala a tenger
partján. E hallatlan csoda még sokkal inkább elálmélkodtatta, mint az
előbbiek. „Hah, Seich!“ kiálta magán kivül haragjában, „hitetlen Seich,
ki engem ily kegyetlenül megcsaltál! te királyszékemet akartad
elragadni; de ha még valaha Aegyptusba jutok, honnan átkozott ördöngős
mesterséged eltávoztatott, esküszöm, hogy boszut állok rajtad.“

Még folytatá átkozódásait a Seich ellen; de meggondolván, hogy minden
fenyegetései és panaszai haszontalanok, bátran elszáná magát, s nehány
emberhez mene, kik az erdőben fát vágtak; de feltevé, hogy méltóságát
nem fogja előttük felfedezni, „mert ha mindjárt,“ igy szóla magában,
„megmondom is nekik, hogy király vagyok, még sem fogják hinni, vagy
bolondnak vagy ámitónak tartanak.“

A favágók kérdék, ki volna. „Jó emberek,“ mondá, „én kalmár vagyok,
hajótörést szenvedtem, s egy szál deszkán menekedtem meg, észrevettelek
benneteket s hozzátok jöttem. Állapotom, melyben láttok, felindithatja
szánakozástokat.“

Megilletődtek szerencsétlenségén; de maguk is sokkal nagyobb
nyomoruságban voltak, mint hogy az övén könnyithettek volna. Még sem
mulaszták el neki egyik egy kopott köntöst, másik egy pár viselt
lábbelit adni; s minekutána oly karba tették, hogy városukban, mely a
hegy megett feküdt, illendőleg megjelenhessék, elvezeték oda.

Midőn beértek volna, elbucsuzának tőle s haza mentek az övéikhez, őt
pedig az isteni gondviselésre bizák.

E szerint a szultán egyedül maradt. Bármi gyönyörüséget szoktak is
különben az uj tárgyak okozni; mégis ő sokkal inkább el volt foglalva
kalandjától, mint hogy a dolgokra ügyelhetett volna, melyek szeme elébe
akadtak. Fel s alá járt az utczákon anélkül, hogy tudta volna, mi lesz
belőle. Már elfáradt, s egy helyet kémle, hol kipihenhessen.

Megálla egy öreg kovács háza előtt, ki meglátá rajta hogy elfáradott, s
behitta. A király bement s leült egy padra az ajtó mellé. „Ifju ember,“
szóla hozzá az öreg, „szabad-e tudnom mi mesterséged, s hogy jöttél
ide?“ – A szultán ugyanazt felelé neki, mit a favágóknak. „Jó emberekre
akadtam,“ mondá tovább, „kik a hegyen fát vágtak, elbeszéltem nekik
szerencsétlenségemet, s ők oly nemes lelküek valának, ezen kopott
köntössel, s e rosz lábbelivel megajándékozni.“ – „Örvendek,“ felele a
kovács, „hogy a hajótörésből kimenekedtél. Vigasztalódjál javaid
vesztén; még fiatal vagy, talán nem lészsz szerencsétlen e városban,
melynek szokásai igen kedvezők az idegeneknek, kik itt le akarnak
telepedni. Nem vagy-e te e szándékban?“ – „Bizonyára,“ mondá a szultán,
„semmit sem kivánok egyebet, mint itt maradni, feltevén, hogy
mesterségem itt jó divatban van.“ – „Jól van tehát,“ mondá az öreg,
„kövesd tanácsomat, eredj tüstént a hölgyek nyilvános fürdőjéhez, ülj le
ott az ajtóban, s kérdezz meg minden kijövő nőt, van-e férje? a melyik
nem-mel felel, feleséged lesz, az ország szokása szerint.“

A szultán eltökélve e tanácsot követni, felkele, elbucsuzék az öregtől,
s a fürdő ajtajához mene.

Nemsokára egy képzelhetetlen bájló szépségü nőt láta kijőni. „Ah, be
boldog volnék,“ mondá magában, „ha e szeretetreméltó nő még hajadon
volna! minden bajomat elfeledném, ha őt birhatnám.“ Megállitá és kérdé:
„Szép hölgy, van-e már férjed?“ – „Igen is, van.“ felele az. „Annál
roszabb,“ mondá a király, „különben sajátom volnál.“

A nő elment dolgára, s nemsokára egy másik lépe ki, iszonyu rut. A
szultán megborzadt látására. „Hah, mi undok tárgy“ mondá magában,
„inkább éhen veszek, mint ily teremtménynyel éljek. Hagy menjen
kérdetlenül van-e férje; félek nem-mel találna felelni. De a kovács azt
mondá: hogy minden nőt meg kell kérdenem; kétségkivül ez a rendszabás,
hát csak alája kell magamat vetnem. Mit tudok bele, nincs-e férje?
Valami boldogtalan jövevény, kit balsorsa magamként ide vetett,
elvehette.“

Egy szóval a király elszánta magát megkérdenie, van-e férje. Igennel
felele, s a felelet szintannyi örömet szerzett neki, mint az előbbi
boszuságot.

Egy harmadik nő is jöve ki, épen oly rut, mint az utóbbi. „Oh egek!“
mondá a király mihelyt mepillantá, „ez még ocsmányabb mint a másik. Mi
haszna, ha már belekaptam, által kell rajta gázolnom. Ha ennek van
férje, ugy meg kell vallanom, hogy vannak nálam szánakozásra méltóbb
emberek is.“

Midőn mellette elmene, megszólitá s igy szóla remegve: „szép hölgy van-e
már férjed?“ – „Van, jó ifju,“ felele anélkül, hogy megállapodnék. –
„Igen örvendek rajta,“ mondá a szultán. „Mely szerencse,“ szóla tovább,
„hogy e két asszonytól megmenekedtem! De még nincs ideje örülnöm; még
nem jött ki minden nő a fürdőből. Még nem láttam azt, ki nekem van
rendelve, talán semmit sem nyerek a cserénél.“

Azt várá, hogy a két utolsónál még ocsmányabbat fog megpillantani; ekkor
megjelenék egy negyedik, kinek szépsége még az elsőt is, kit oly szépnek
lele, fölülmulá. „Mily különbség!“ kiálta. „Nap és éj nem ellenkeznek
ugy egymással, mint e szép hölgy a két előbbi asszonynyal. Lehet-e
angyalokat és ördögöket egy helyen látni?“

Nagy lobbal közelitett hozzá, s kérdezé: „Gyönyörü hölgy, van-e már
férjed?“ – „Nincs,“ felele, szintoly büszkén, mint figyelmesen nézelvén
őt, s a királyt otthagyá a legnagyobb zavarodásban.

„Mit tartsak róla?“ mondá. „Az öreg kovács bizonyosan meglovagoltatott.
Ha az ország törvényei szerint e hölgyet kell elvennem, miért ment el
oly gorombául? s miért vett fel oly negédes s dölyfös viseletet? Végig
nézett tetőtől talpig; s pillantatában megvetés jelenségeit láttam.
Való, hogy van is egy kis igaza; meg kell vallani magamról is az
igazságot, ezen elnyütt kabát tele lukkal, nem igen emeli jó kinéztemet,
s épen nem alkalmas egy nőt részemre megnyerni. Megbocsátom neki az
óhajtást, hogy bár jobban eltalálta volna.“

Mig igy elmélkedék, egy rabszolga közelite hozzá, s igy szóla: „Uram én
egy rongyos idegent keresek, s külsődről itélvén, te vagy az. Ne
sajnálj, ha tetszik, követni. Egy helyre vezetlek, hol nagy
nyugtalansággal váratol.“

A király követé a rabszolgát, ki őt egy nagy házhoz vezette, s egy igen
csinos szobába lépeté, s ott egy pillantatig várakoznia kéré. A szultán
itt két óráig maradott, a nélkül, hogy valakit látna a rabszolgán kivül,
ki időnkint eljöve, azt mondani, hogy ne veszitse türelmét.

Végre megjelenék négy gazdagon öltözött hölgy, s egy másikat kisérének,
ki szinte tündöklött a drága kövektől, de még inkább ragyogott
hasonlithatlan szépségével. A szultán alig veté rá szemét, s tüstént
azon hölgynek ismeré, kit utószor látott a fürdőből kijőni. Nyájasan
közelite az hozzá, s mosolyogva igy szóla: „Bocsáss meg ha egy kissé
várakoztattalak. Nem akártam uram s mesterem előtt pongyolán megjelenni.
Ön házadban vagy. Minden, a mit itt látsz, tiéd. Parancsolj, mit
kivánsz, én kész vagyok engedelmeskdni.“

„Gyönyörü hölgy,“ felele a szultán, még egy pillantat előtt panaszkodtam
sorsomon, s most a legboldogabb halandó vagyok. De mivel már férjed
vagyok, miért tekintettél rám előbb oly kevélyen? Azt hivém, hogy
tekintetemen ütközél meg, s hogy őszintén megvalljam, nem is igen
vehetém tőled rosz néven.“ „Uram,“ felele a hölgy, „óvakodtam egyébként
cselekedni. Ezen város hölgyei kénytelenek, köz helyen, kevélyeknek
látszani. Ez igy szokás. A helyett honn annál nyájasbak.“ – „Annyival
jobb,“ felele a király, „ugy annál örvendetesbek. Ha tehát ur vagyok
itten: parancsolom, hijanak hozzám szabót és vargát. Szégyenlem magamat
előtted e rosz kabátban, s ezen rongyos sarukban, melyek épen nem
illenek azon méltósághoz, melyet eddig a világban vittem.“ – „Már
megelőztem e parancsot“ monda a hölgy „s elküldtem egy rabszolgát egy
zsidó zsibárushoz, ki kész ruhákat árul, s mindjárt előszerez mindent,
mire szükséged van. Azonban, jövel, magadat megfrisiteni.“

Ezt mondván, kézen fogá, s egy terembe vezeté, hol egy asztal mindenféle
gyümölcsökkel, s befőzöttekkel, teritve állott. Mindketten asztalhoz
ülének, s mig ettek, a négy asszony, ki megettök állott, Bada Szaudai
költőnek több dalait éneklette. Egyszersmind többféle hangszereken
játszottak; s végre asszonyuk is lantot foga, azt szavával kiséré, s
elbájolta a szultánt, éneke és játéka által.

Ezen muzsikai mulatság felbeszakasztatott a zsidó kalmár érkezetével, ki
néhány inassal lépett a terembe, kik csomókat vittek be s
felbontogatták: ezekben különféle szinű öltözetek valának. Megnézegették
rendre mind, s egy arany virágos fejér selyem melleget, s viola szinű
posztó kabátot választottak, egyéb öltözethez valókról a zsidó
gondoskodott, s embereivel együtt elmene.

Most elbámult a hölgy a király jó külsején, s igen megelégedett, hogy
ilyen férjre talált; valamint ez is igen vigadott, hogy ily nőre tett
szert.

Ezután még hét esztendeig élt e nővel, kitől hét leánya, s hét fia vala.
De mivel mindketten szerették a pompát, s csak arról gondoskodtak, hogy
jól éljenek, s mulatozzanak, arra jutottak, hogy végre az asszonynak
minden javait eltékozlák. Meg kellett válnia a szolgáló asszonyoktól, s
rabszolgáktól, s a házi butorokat el kelle adniok, hogy élhessenek.

Midőn a szultán neje e szerint magát a legnagyobb nyomoruságba bukva
látná, igy szóla férjéhez: „Mig nekem volt valamim, te nem kimélted.
Henyén éltél. Most rajtad a sor, hogy háznéped tartásáról gondoskodjál.“

E szavak megbusiták a királyt. Elméne ismét az öreg kovácshoz, hogy
tanácsot kérjen tőle. „Oh édes atyám,“ monda neki „szerencsétlenebbnek
látsz ismét, mint valék e városba jöttömkor. Feleségem, tizennégy
gyermekem van, s nincs mivel táplálnom őket.“ – „Ifju ember,“ kérdé az
öreg, „nem tudsz-e valami kézmüvet?“ A szultán nem-mel felele. Ekkor a
kovács két akcsát[2] veve ki zsebéből, a szultán kezébe adá, s monda:
„Eredj tüstént, s végy magadnak kötél hámot (hevedert) s állj ki a
helyre, hová terhhordók gyülekeznek.“

A király elmene, megvevé a köteleket, s a terhhordók közé álla. Alig
vala ott egy kis ideig, s im jöve egy ember, s kérdé: „Akarsz-e terhet
vinni?“ – „Csak azért vagyok itt,“ felele a szultán. Erre az ember
megterhelé egy nehéz zsákkal. A király csak alig birta vinni, s a zsákra
füzött kötelek bemetélték vállait. Megkapta bérét, mely egy akcsából
állott, s elvivé haza.

A nő látván hogy csak egy akcsát viszen, azt mondá neki, hogyha csak
minden nap tiz annyit nem keres, nemsokára éhhel vesz el háznépe.

A király más nap reggel, lesujtva a szomoruságtól, a közönséges piacz
helyett, a tenger partján jára fölebb alább, s fontolgatá nyomoruságát.
Figyelemmel szemlélé a helyet, hová Sahabeddin Seich mestersége által
oly véletlenül tétetett. Visszaemlékezék e különös gyászos kalandra, s
nem tartóztathatá magát, hogy ne siránkozzék rajta.

Minthogy még az imádság előtti mosódást kellett elvégeznie, lebukott a
vizbe: de midőn fejét felemelé, igen elálmélkodék, hogy palotájában van
a kád közepette, s körülvéve tisztviselőitől.

„Oh kegyetlen Seich!“ kiálta, ugyanazon helyzetben pillantván meg őtet,
melyben elhagyá; „nem félsz e isten büntetésétől, hogy szultánoddal s
uraddal igy bántál?“ – „Uram!“ felele a Seich, „honnan e haragja
felségednek ellenem? csak épen most buktattad fejedet a kádba, s ismét
tüstént felemeléd azt: ha nekem nem hiszesz, kérdezd meg tiszteidet, kik
tanui ennek.“

A király még nem nyugott meg az ezek tanuságán: „Ti csalárdok vagytok“
monda nékiök: „hét esztendeje, hogy ez az átkozott Seich engemet
varázslatai ereje által idegen országban tartoztatott, megházasodtam, s
hét fiat s hét leányt nemzettem: de ezt nem annyira panaszlom, mint azt,
hogy terhhordó voltam. Hah, gonosz Seich, hogy merészlettél te velem
terhhámot hordatni?“ – „Jól van uram,“ felele a Seich, mivel szavaimnak
hitelt nem adsz, tettel foglak meggyőzni.“

E szóra levetkezék: egy lepellel övedezék körül, a kádba szálla, s fejét
a vizbe bukatá.

A szultán még mindig boszonkodván rá, s esküjére emlékezvén, hogy
megbünteti, ha valaha haza jutand Aegyptusba, egy kardot foga, s el
akará a Seich fejét csapni, mihelyt a vizből felemelendi. De a Seich
azon tudománynál fogva, melyet Mekasefának hinak, ismeré a király
szándékát, s az Algaib an alazbár tudomány által, hirtelen eltünék, s
Damaskus városába viteték, honnan az aegyptusi szultánhoz következő
tartalmu levelet ira:

„Oh király, tudd meg, hogy mi: te és én, nem vagyunk egyebek, mint
istennek szegény szolgái. Mig fejedet a vizbe buktattad, melyet tüstént
felemelél, hét esztendei utat tevél, hét leányt s hét fiat nemzettél, és
sokat szenvedtél, s még sem akarod hinni, hogy Mahomet a mi nagy
prófétánk ágyát még melegen, s vizes edényét még ki nem ürülve találta?
Ismerd meg, hogy semmi sem lehetetlen annak, ki semmiből mennyet s
földet teremtett, e puszta szó által Kun[3]!“

Minekutána az aegyptusi szultán e levelet elolvasá, hitre kezde térni.
De mégsem csillapithatá le haragját a Seich ellen. Ira a damaskusi
királynak, hogy Seichet fogassa meg, vesztesse el, s fejét küldje őneki.

A damaskusi király engede az aegyptusi király kivánságának, és sietett
teljesiteni. Megérté hogy a Seich egy barlangban tartózkodék, alkalmas
távolságra a várostól, s parancsolá Kapidzsijeinek[4] (poroszlóinak)
hogy oda menjenek s a Seichet megfogván hozzá vigyék.

A kapidzsik oda sietének, s azt vélék, hogy e parancsot könnyen
teljesithetik: de nem kevéssé voltak meglepve, a barlang nyilását
számtalan sereg katonáktól ótalmazva találván, kik mind lóháton s
karddal, s pánczéllal fegyverkezettek valának. Megtérének királyukhoz s
hirül vivék mit láttak. A szultán megboszonkodván az ellentálláson,
összegyüjté hadait, s elmene maga a Seich megszállására, de ez oly fölös
hadat állitott elő, hogy a fejdelem megijedve visszavonula.

Boszúsan a bal kimenetel felett, s elhatározattan, becsületét nem
szerencséltetni, egybegyüjté vezéreit, s megkérdé, mit kellene e
környületekben tenni. A vezérek azt felelék: hogy bár mi hatalmas király
legyen is, még sem remélheti olyan embert meggyőzni, kit isteni hatalom
segit. „Azonban Uram!“ monda a legöregebb vezér, „ha a Seichet
hatalmadba akarod keriteni, küldj hozzá, s izend neki, hogy kivánsz vele
megbékülni. Válaszd ki háremed legszebb rabnőit s ajándékozd meg velök.
De előbb parancsold meg e leánykáknak, vegyék ki belőle, van-e oly idő,
melyben nincs hatalma csodatételre.“

A királynak tetszék e tanács, teteté magát, s barátságával kináltatá meg
Seichet, a midőn ritka szépségü rabnőit neki küldé. A Seich valólag azt
hivé; hogy a damaskusi király megbánta, hogy őt oly igazságtalanul
üldözé. Kelepczébe került, s elfogadá a rabnőket, kik közül egyikbe
halálban szerelmes lett.

Mihelyt a leányka a Seichet ily hő szenvedélytől meghatva látá, igy
szóla hozzá: „Édes Seichem, szeretném tudni, van-e oly idő, melyben nem
tehetsz csodát?“ – „Szép kisasszony!“ felele ő, „kérlek ne tedd többé e
kérdést: arról aggódjunk csak, hogy vig életet éljünk, igen közönyös
lehet tudnod a mit kérdesz.“ A rabnő nagyon szomorunak teteté magát e
felelet miatt; mély bánatot mutatott rajta, s midőn a Seich kérlelé,
elfakadt sirva, s igy szóla: „Nem valódiak szerelmed minden bizonyságai,
melyeket mutogatsz, ha szeretnél, nem volna titkod előttem.“ Egy szóval,
ugy erősködött rajta, hogy elég gyarló vala megvallani, hogy minekutána
asszonyt ismere, minden hatalom nélkül van, mig csak meg nem mosdik.

Midőn a rabnő e körülményt megtudá, tudtára adta a damaskusi királynak,
ki megparancsolá kapidzsijeinek, hogy éjszaka titkon állják el a Seich
ajtaját, s ragadják meg, mihelyt a rabnő előttök az ajtót kinyitandja.

A Seichnek szokása vala, fejéhez minden éjjel egy nagy korsó vizet
tenni, hogy azt használja, ha a mosdásra szüksége vala. A rabnő
lefekvéskor a vizet kiönté, a nélkül, hogy az észrevette volna, ugy hogy
midőn meg akart mosdani a korsót üresen találá. A hitetlen rabnő a
szorgoskodót játszá, fogá a korsót, s azon ürügy alatt, hogy vizet hoz,
kinyitá az ajtót a kapidzsiknek, kik a barlangba rohanának.

A Seich megismeré most a rabnő árulását, veve két gyertyát, melyek a
tartókban égtek, s a gyertyákkal a szobában kerengett, különös szavakat
mormolván, melyeket a kapidzsik nem értettek. Ezek a Seich mozdulataitól
s szavaitól megijedvén, s félvén, hogy valami csodát akar előidézni
ellenök, kifutának a barlangból.

A Seich tüstént magára zárá az ajtót, s elvégezé a mosdást. Ekkor hogy a
hitetlen rabnőn boszut álljon, felvevé annak alakját, s a magáét arra
adá; igy elhagyá a barlangot s a kapidzsik után szalada. „Hah gyávák!“
monda nekik, „igy teljesititek király uratok parancsait? mind elvesztet
benneteket, ha ellensége a Seich nélkül tértek vissza Damaskusba. Miért
szaladtatok el? szörnyetegeket láttatok-e, vagy katonákat oltalmára
megjelenni? Forduljatok meg, menjetek vissza a barlangba, s semmit se
féljetek. Nálatoknál bátrabban közelitek majd én hozzá, megragadom, s
magam adom kezetekbe.

A poroszlók megállottak e biztatásra, s neki bátorodának; azonnal
megfordultak, s követék a Seichet a rabnő alakjában, belépének vele a
barlangba s megragadák a rabnőt, a Seichet vélvén megfogniok; megkötözék
kezét lábát, a nélkül, hogy csak egy szót szólt volna is, mert a Seich
elvevé szavát.

Igy vezeték a damaskusi király elébe, ki azonnal elvágatá fejét. De
mihelyt elvált feje testétől, a Seich a halottnak előbbi alakját adá
vissza, s láttatá a királylyal s minden tiszteivel, hogy a rabnő az,
kinek épen feje véteték; s ő maga, ki a rabnő alakjában vala jelen,
felvevé ismét saját alakját, s igy szóla a damaskusi királyhoz:

„Oh király, ki az aegyptusi szultánnak tetszésből, vesztemre mindent
elkövettél; tudd meg, hogy soha sem kell igazságtalan üldözésre kezet
nyujtani, s adj hálát istennek, hogy boszumat csak ezen nyomorult
asszony megbüntetésére szoritom, ki engem elárula.“

Ezt mondván a Seich eltünék, s a damaskusi királyt s ezen csodás
történet minden tanuit a legnagyobb bámulásban hagyta hátra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Ez uram, Sahabadin Seich története,“ szóla tovább a persa császár első
vezére; ebből láthatja felséged, hogy a férfiak nem óvakodhatnak eléggé
az asszonyoktól. Minekelőtte Nurgehán herczeget elvesztetnéd, engedd őt
megkérdenünk. Talán megismerteti velünk ártatlanságát.“ – „Ám legyen,“
monda a király, „rá állok, hogy fiam halála hónapig halasztassék.“

Mig a vezérek a herczeget látogaták, ki fogságban vala, a császár lóra
űle, s kilovagolt a városból, hogy vadászattal verje el gondjait.

Este hazatértével, Chanszáde szultánnéval vacsorála. Evés után imigy
szóla az hozzája: „Félek uram, meg fogod bánni, hogy a herczeg
büntetését elhalasztottad.“ „Embernek,“ azt mondja a Korán, „két nemü
ellenségei vannak, kiket szeret, gyermekei s javai.“ Igenis, fiad
ellenséged, minthogy azon undok vétek gondolatára vetemedhetett, melyet
el akara követni. Ne késsél őt büntetni. Ne hallgass tovább a
szeretetre, sajnálatra, melyek nálad mellette szólanak. Gonosz
hajlandóságának el kell benned a vér szavát fojtani; ne légy oly gyáva,
mások utasitásaihoz szabni magadat; mert esztelenség minden tanácsra
hallgatni, mint ezt a mese a kertészről s a fiáról oly jól bebizonyitja.
Talán ismeretlen előtted. Engedje meg felséged elmondanom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A kertész, fia és a szamár.

(Mese.)

Egyszer egy öreg kertész gyalog ment fia mellett, ki egy szamáron üle,
kertjébe; nehány ember, kikkel találkozék, igy szóla: „Nézzétek a vén
bolondot, ki oly esztelen, hogy gyalogol, mig fia a szamáron feszeleg.“

Az engedékeny öreg leszállitá fiát, s maga ült helyébe.

Kevés idő mulva más emberek mentek arra s mondának: „Ez embernek
bizonynyal elment az esze, mi oka lehet csak egyedül ülnie szamarán?“

A kertész most fiát is felvette maga mellé a szamárra.

„Mely illetlenség,“ szólának továbbad némely arramenők, „ez ifju embert
az öreg megett ülve látni!“

Az atya és fia alig váltottak helyet, hogy ismét más emberekkel akadának
szembe, kik igy kiáltának: „Ez embernek igen szemtelennek kell lenni,
hogy ezen ifjat igy maga előtt hordozza.“ Ugy hogy a szegény kertész
bármit cselekedett is, nem találhatott oly helyzetet, mely minden
embernek inyére lett volna.

„Látod tehát uram,“ felele Chanszadé, hogy senki sem kerülheti el a
mások itéletét, s hogy balgatagság magát minden tanácshoz szabni akarni.
Kövesd első indulatodat, s büntesd meg ama hálátlan és istentelen fiut.“

Másnap reggel felüle a persa király székébe, hivatá a hóhért, s
parancsolá Nurgehán herczeget megölnie.

Ekkor előlép a második vezér s mondá: „Nagy király! ovakodjál, hogy
bünbe ne essél, midőn egy asszony vádjainak hiszesz. Tudod, mennyi
csalárdságot követtek el az asszonyok, többet beszélnek róla, mint
csillag az égen, vagy vizcsepp van a tengerben; engedje meg felséged,
többek közt csak a papagáj történetét elbeszélnem.“

A szultán rá álla vezérét meghallgatnia, ki imigy kezdé:


A férj és papagály története.

Egy jó embernek szép felesége vala, kit oly szenvedélylyel szeretett,
hogy amennyire csak lehete, soha sem ereszté el szemei elől. Egykor
szorgos dolgok által kénytelenittetvén tőle távoznia, elment oda, hol
mindenféle madarat árultak, itt egy papagájt veve, ki nemcsak igen jól
szólt, hanem oly tehetséggel is birt, hogy mindazt, ami jelenlétében
történt, elbeszélte. Hazavivé egy kalitkában s kérte nőjét, tegye
szobájába s viselje gondját, mig utazásából, melyet tennie kell,
megtérend. Aztán elutazott.

Megtértekor nem mulasztá el a papagájt afelől kikérdezni, mi történt
távolléte alatt; s a madár arról oly dolgokat nyilatkoztatott ki, melyek
okot adtak neki, feleségének szemrehányásokat tenni. Ez azt vélé, hogy
valamelyik rabnője árulá el; de mindnyájan esküvéssel bizonyiták
hűségöket; megegyezének tehát abban, hogy a papagáj volt az, ki a rosz
tudósitást tevé.

Tele e gondolattal, az asszony oly eszközökről tünődék, hogy férje
gyanuját elenyésztesse, s egyszersmind a papagájon boszut állhasson.
Nemsokára lele is. Amint férje ismét egy napra elutazott, parancsolá egy
rabnőnek, hogy éjjel a papagáj kalitkája alatt egy kézi malmot hajtson,
másiknak parancsolá, hogy esőként vizet hintsen rá, s harmadiknak, hogy
egy tükröt vévén, azt egy gyertya viszsugáraival villogtassa a papagáj
szemébe. A rabnők az éjszakának nagyrészét annak teljesitésére forditák,
mit nekik asszonyuk hagyott, s azt nagy ügyességgel végrehajtották.

Jövő napon, midőn az ember megtére, ismét kikérdé a papagájt, mi történt
légyen távollétében. A madár felelé: „Édes jó uram, villámlás,
mennydörgés s eső, egész éjjel ugy annyira nyugtalanitottak, hogy ki nem
mondhatom, mennyit szenvedtem.“

Az ember, ki jól tudá, hogy azon éjjel sem dörgött, sem esett, most
meggyőződék, hogy a papagáj, ki ebben nem szóla valóságot, azt feleségét
illetőleg sem mondott. Ezen való boszujában kirántá kalitjából, s oly
mérgesen vágá földhöz, hogy meghala. Azonban hallá utóbb szomszédaitól,
hogy a szegény papagáj nem hazudott abban, amit felesége magaviseletéről
beszélt; azért is igen báná, hogy megölte…

„Látod ebből uram, szóla tovább a vezér, mily ravaszok az asszonyok. Ne
ölesd meg addig Nurgehán herczeget, mig tanitója megtalálkozik; mert
bizonynyal valami szertelen rejtezik e dologban; s mily vétket követnél
el, ha ártatlan vért ontanál!“

A persa császár megilletődött a vezér beszédére, fiát a fogházba
visszaviteté, s elhagyá a palotát.

Este megtértével a szultánnéval evék, ki a vacsora után igy szóla hozzá:
„Nurgehán herczeget még sem öletted meg, s azon vigyázatlan szeretetre
hallgatsz, melylyel iránta viseltetel. Emlékezzél inkább a mesére,
melyet tegnap mondottam felségednek, s vedd szivedre, miként Mahmud
szultán cselekvék, kinek történetét el fogom beszélni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Mahmud szultán és vezére.

(Hasonlat.)

Egyszer egy dervis jöve Kház Ajászhoz, Mahmud szultán vezéréhez, s kéré
őt, szerezne neki fizetést a fejedelemnél.

„Meglesz,“ felele a vezér, „de csak azon feltétel alatt, ha a királynak
megigéred, hogy engem a madarak nyelvére megtanitasz.“ A dervis rá álla
a csalárdságra, s a szultán tiz arany fizetést rendele neki naponkint.

Egy idő mulva a szultán vezérével vadászaton lévén, mondá neki: „Kház
Ajász tanultál-e már valamit a dervistől? Szeretném tudni, mi
mondanivalójok van egymásnak ama két bagolynak, ott ama két fán.
Hallgasd ki őket, s hozd hirül beszélgetésöket.“

A vezér közelite a fákhoz, s ugy tetteté magát egy darabig, mintha
figyelmesen hallgatná a baglyokat, azután urához tére s ezt mondá neki:
„Megértettem uram, egy részét beszédöknek, de engedd el annak közlését.“
– „S miért átallod azt nekem megmondani?“ kérdé a szultán. „Mert a két
madár felségedről beszélgetett,“ felele Kház Ajász. – „S mi részem lehet
beszédökben?“ mondá Mahmud; „egy átalában akarom, hogy előttem semmit el
ne titkolj, s mindent megmondj szóról szóra, amit hallottál.“

„Engedelmeskedem tehát uram,“ felele a vezér. „A két bagoly egyikének
egy fia van, másikának egy leánya, azokat akarják összekeletni. A fiu
apja ezt mondá a leány apjának: Megegyezem atyámfia e házasságban azon
feltétel alatt, ha leányoddal ötszáz puszta falut adsz.“ – „S hát“
felele tüstént a leány apja, „nem kérsz ennél többet? ezeret is adok
ötszáz helyett ha kivánod. Az isten adjon Mahmud szultánnak boldog s
hosszu életet! mig ő lesz persa király, addig nem látunk benne
fogyatkozást.“

A szultán elérté vezére értelmes hasonlatát, és szivére vevé. Tüstént
azzal foglalatoskodék, hogy a pusztult városokat felépittesse, s
folyvást arról gondolkodék, hogy népeit boldogithassa, s ezóta
elkezdették ezen nagy fejdelem nevét s erényeit magasztalni, mint még ma
is magasztalják.“

Midőn Chanszáde királyné e hasonlatot elmondotta, ujolag sürgette a
szultánt, hogy a herczeget vesztesse el. S ez megigéré, hogy a
legközelebbi reggel boszujának elég tétetendik.

Másnap ádáz arczczal lépe Szindbád a székes terembe s mondá a bakónak:
„Vezettessék ide tüstént fiam, s te haladék nélkül csapd le fejét.“

„Oh világ királya!“ kiálta a harmadik vezér, a királyszék lábához
borulván, „minden vezéreid, a te hű rabszolgáid, esdekelnek előtted,
halaszd el a herczeg büntetését, mig Brachmán Padmanába történetét
meghallgattad. Még mást gondolhatna felséged, ha ezt figyelemmel
hallgatná.“ – „Megengedem, hogy elmondhasd,“ felele a király, „de aztán
mégis csak elvesztetem fiamat.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Brachmán Padmanába s az ifju Fikai[5] története.

„Volt uram! egyszer Damaskus városában,“ mondá a harmadik vezér, „egy
Fikaá-áros, ennek volt egy tizenöt- vagy tizenhatesztendős fia, Hasszán
nevezetü, ki világ csodájának tartathatott. Az ifju képre olyan volt
mint a hold, termetre mint a cziprus, vidám, s kellemes szellemü. Ha
énekelt, mindent elbájolt szava édessége által; s ha lantolt, képes lett
volna halottat is feltámasztani.

Ezen tulajdonok nem valának haszon nélkül atyjára nézve, ki néminemüleg
a fia által szerzett mulatságot is megfizettette s Fikaáját igen drágán
adta. Pinjét, mely máshol csak egy mángiron[6] kelt, ő egy akcsán adta.
De bizvást emelheté az ital árát, mivel csapszékébe inkábbára fia
látásáért mentek, szintoly nagy volt nála a tolongás. Házát még: Csezmej
Abi Hhajátnak is nevezték, azaz ifjuság forrásának, azon gyönyörüségért,
melyet az öregek találtak benne.

Egyik napon, amint az ifju Fikai mindeniknek, kik a csapszékben voltak,
nagy kedvökre énekelt és lantola, belépett a hires Brachmán Padmanába,
hogy magát megenyhitse. Ő is nem kevésbbé csodálta Hasszánt, s amint
vele szóba eredt, egészen elbájoltatott beszédétől. Nemcsak más nap ment
el ismét a csapszékbe, hanem dolgait is elmulasztá, hogy mindennap oda
járhasson; s ahelyett, hogy mások csak egy akcsát fizettek, ő zecchinot
adott.

Már jó ideig tartott ez igy, ekkor az ifju Fikai igy szóla atyjához:
„Mindennap jön ide egy férfi, ki főembernek látszik, oly nagy
gyönyörüséget talál a velem való beszédben, hogy minden pillanatban hí,
hogy valami kérdést tehessen, s ha elmegy, egy aranyat ád.“ „Ho, ho!“
felele az atya, „ezalatt valami titok lappang, ezen főember szándékai
talán nem a legjobbak. Néha a világi bölcsek, komoly képök daczára is,
igen feslett életüek. Ha holnap meglátod, mondd neki, hogy ohajtanám
ismeretségét, küldd fel szobámba, majd én kikémlem; nekem van
tapasztalásom, s minden beszédein által ki fogom tanulni, szintolyan
bölcs-e, mint látszani akar.“

Jövő napon azt tevé Hasszán, mit atyja kivánt, felküldé Padmanábát annak
szobájába, hol pompás reggeli asztal volt teritve. A Fikaá-áros minden
kigondolható tisztességet adott a Brachmánnak, ki azt emberséggel
fogadá, s beszélgetésben annyi bölcseséget mutata, hogy nem lehete többé
kételkedni abban, hogy erényes férfiu. Étel után kérdé őt az ifju
Hasszán atyja, micsoda tartományból volna, s hol laknék; s mihelyt érté,
hogy idegen, igy szóla hozzá: „Ha nálunk akarsz lakni, szivesen adok
szállást házamnál.“ – „Elfogadom az ajánlást, melyet teszesz,“ felele
Padmanába, „mert paradicsom e világon, kedves barátoknál lakni.“

A Brachmán tehát a Fikaá-árosnál foga szállást. Nevezetes ajándékokat
ada neki, s nemsokára Hasszán iránt oly nagy hajlandóságot érzett, hogy
egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam! ki kell előtted tárnom
szivemet: ugy találom, szellemed képes a titkos tudományokra; igaz, hogy
kedélyed kicsit igen vidor; de meg vagyok győződve, hogy még
megváltozol, s utóbb mindazon komolysággal vagyis inkább mély értelemmel
birni fogsz, mely a bölcshöz, s azon titkokhoz illik, melyekbe avatni
szándékozlak. Az a czélom, hogy szerencsédet tegyem, s ha a városon
kivül akarsz követni, ugy még ma kincseket fogok mutatni, melyeknek
birtokába akarlak tenni.“

„Uram,“ felele Hasszán, „tudod, hogy atyámtól függök; engedelme nélkül
nem mehetek veled.“ A Brachmán szóla iránta az atyával, ki is meg lévén
győződve a bölcsnek jó indulatai felől, megengedé fiát oda vinnie, a
hová neki tetszendenék.

Padmanába tehát kimene Hasszánnal Damaskusból; egy régi épülethez értek,
mely felé irányozták utjokat, s ott egy kutat lelének, mely csordultig
tele volt vizzel. „Jegyezd meg jól e kutat,“ mondá ekkor a Brachmán, „a
kincsek, melyeket neked szántam, ebben vannak.“ – „Elég baj,“ felele
mosolyogva az ifju. „Ej, hogy huzhatnám fel ezen mélységből?“ – „Oh édes
fiam!“ felele Padmanába, „nem csodálom, hogy az neked oly nehéznek
látszik, nem minden embernek van azon különös adománya, melylyel én
birok; csak azok, kiket isten részesíteni akar mindenhatósága csodáiban,
birnak hatalommal az elemeken uralkodni, s a természet rendét
megrontani.“

Egyszersmind egy papirosra nehány betüt irt sanskritul, mely Indiában,
Sziámban és Sinában a mágusok (jósok) nyelve, ezután nem tőn egyebet
semmit, csak a papirost veté a kutba, s tüstént szálla a viz, s elapada,
ugy hogy semmit sem lehetett többé látni belőle. Most mindketten
leszállának a kutba, melyben egy lépcső látszott, mely egész fenekéig
mene.

Itt egy réz-ajtót találának nagy aczél-lakattal bezárva. A Brachmán egy
imádságot ira fel, illeté azzal a lakatot, mely azonnal megnyilék.
Feltasziták az ajtót, s egy boltozatba lépének, melyben egy legfeketébb
szerecsent pillantának meg; egyenest állott, s egyik kezével egy nagy
fehér márványra támaszkodott. „Ha közeledünk hozzá,“ mondá az ifju
Fikai, „fejünkhöz fogja ama követ vágni.“ S valóban, mihelyt látá a
szerecsen, hogy jőnek, felemelé a földről a temérdek követ, mintha meg
akarná őket vele hajitni, de Padmanába hirtelen egy rövid imádságot
monda, s rá fuvalt, a szerecsen nem állhata ellent a szavak és fuvalat
hatalmának, s hanyatt esék.

Most már akadály nélkül menének által a boltozaton, s egy igen tágas
udvarba értek; ennek közepette álla egy kristály-egyház, melynek ajtaját
két sárkány őrizte, kik egymás ellenében állának, s kiknek nyilt szajaik
lángörvényt okádtak. Hasszán megijede rajta s felkiálta: „Ne menjünk
tovább, ez iszonyu sárkányok el fognak bennünket égetni.“ – „semmit se
félj fiam,“ mondá a Brachmán, „legyen több bizodalmad bennem, s légy
bátrabb. A magas bölcseség, melyre emelni akarlak, keménységet kiván;
ezen szörnyetegek, kik téged rettentenek, el fognak enyészni szómra.
Nekem hatalmam vagyon a szellemeknek parancsolni, s minden varázslatot
megsemmiteni.“ Erre nehány büvös szót mondá, s a sárkányok azonnal
visszabujtak lyukaikba.

Most magában hirtelen megnyilék az egyház ajtaja. Padmanába s az ifju
Fikai belépének, s az utóbbi szemei kellemesen lepettek meg, midőn egy
másik udvaron egy uj rubin egyházat pillanta meg, melynek tetején egy
hat lábnyi általazóju karbunkulus álla, mely mindenhová elterjedő
világával ezen földalatti helynek napul szolgált.

Ezen egyház nem őriztetett rettenetes szörnyetegektől, mint az előbbi.
Sőt ellenben, hat kecsecs képszobor, mindenikök egyegy darab gyémántból
alkotva látszott a bemenetelnél, s hat gyönyörü hölgyet ábrázolt, kik
tamburint verének. A kapu, egyetlen smaragdból vágva, nyitva állott, s
egy pompás terembe hagya látni. Hasszán nem győzte eléggé vizsgálni
mindazt, ami szemeinek mutatkozott.

Minekutána a szobrokat s az egyházat kivülről jól megnézte volna,
belépett Padmanába a terembe, melynek padlatja vert aranyból vala s
teteje mindenütt igaz gyöngygyel behintve. Itten már ezer különféle
tárgy, egyik szembetünőbb a másiknál, foglalatoskodtatá az ifju sovár
szemeit.

Ezután a bölcs egy nagy négyszegü szobába vezeté; itten egyik szögletben
egy nagy rakás arany feküdt, másikban egy halom különös szépségü rubin,
harmadikban egy ezüst korsó, s negyedikben egy csoport fekete föld.

A szoba közepén egy pompás királyszék emelkedék, s azon egy ezüst
koporsó álla, melyben egy király fekvék, nagy igaz gyöngyökkel ékesitett
aranykoronával fején. Elől a koporsón egy széles arany-lap látszott,
melyen képjelekben (hieroglüphon) s büvös vonásokban, melyekkel a régi
aegyptusi papok éltek, következő felirás olvastatott:

„Az emberek alusznak, mig élnek, csak a halál óráján ébrednek fel. Mit
használ jelenben, hogy nagy országot, s mindazon kincseket, melyek itt
vannak, birtam? semmi sem tart oly rövid ideig, mint a boldogság, s
minden emberi hatalom csak gyarlóság. Oh balgatag halandó! ne kérkedjél
szerencséddel, mig az élet rengő bölcsőjében vagy, emlékezzél az időkre,
melyekben a Faraók uralkodtak. Ők már nincsenek, s te is megszünöl
majdan lenni, mint ők.“

„Minő fejedelem fekszik e koporsóban,“ kérdé Hasszán. – „Egyik a ti régi
aegyptusi királyaitok közül,“ felele a Brachmán; „az aki ezen földalatti
boltozatot s e gazdag rubin-egyházat épittette.“ – „Csodálkozom rajta
amit mondasz,“ felele az ifju. „Micsoda szeszélyből épittetett ezen
király oly alkotmányt a föld alatt, mely a világ minden kincseit ki
látszik meriteni? Minden más fejedelmek, kik az utóvilágnak nagyságuk
emlékeit akarják hagyni, azokat napfényre állitják, ahelyett, hogy az
emberek szemei elől elrejtenék.“ – „Igazad van,“ felele a Brachmán, „de
ezen fejedelem nagy büvölő (kabalista) volt; ő sokszor elvonult
udvarától, s e helyre jöve, hogy a természetben felfedezéseket tegyen. Ő
több titok birtokában vala, s többek közt a bölcsek köveében is, mint
mindezen gazdagságokból láthatni, melyek itt vannak, s melyek ezen
csoport fekete földből állittattak elő, melyet ezen szögletben látsz.“ –
„Lehetséges-e,“ kiálta az ifju Fikai, „hogy e fekete föld termette volna
mindezeket?“ – „Semmit se kétkedjél,“ felele a Brachmán; „s hogy ezt
megbizonyitsam, két török verset fogok előtted elmondani, melyek a
bölcsek kövének egész titkát magukba zárják“:

  Virgil Arus garby Sachszadey Chitaya
  Bir Tifl ola bunlardán sulthan chob ruyan.

Betüről betüre ennyit tesz: „Add férjül nyugat jegyesének kelet
királyfiát; egy gyermek születik tőlük, ki a szép arczok királya.“
Megmondom neked ennek rejtelmi (mysticus) értelmét: „olvaszd fel nedvvel
a száraz Ádámi földet, mely keletről származik; ezen ázalékból terem a
philosophusi kéneső, mely a természetben mindenható, s a napot és holdat
nemzi; s ha királyszékre lép, kavicsot gyémánttá, s más drága kővé
változtat.“ Az ezüst-koporsó, mely ezen szoba egyik szögletében áll,
vizet, vagy nedvet tart, melyet használnak a száraz föld feláztatására s
annak oly állapotba tételére, melyben itt van. Ha e csoportból csak egy
marokkal vészsz, ha akarod, vele Aegyptus minden érczeit aranynyá s
ezüstté, s a házak minden köveit gyémánttá s rubinná változtathatod.

„Meg kell vallani,“ mondá Hasszán, „hogy ez csodálatos egy föld; most
már nem csodálkozom itt ennyi kincset látni.“ – „Még sokkal
csodálatosabb, mint mondom,“ folytatá a Brachmán, „az mindennemü
nyavalyákat gyógyit, ha a beteg már kinyujtózva fekszik is, hogy lelkét
feladja, s csak egy szemkét veszen be belőle, azonnal érzi megtérni
erejét, s tüstént teljes erőben s egészségben kel fel. De még más
tulajdonsága is van, melyet én minden egyébnek elébe teszek: ki ennek
levével szemét megdörgöli, látja a lég szellemeit s a demonokat, s
hatalmat nyer azoknak parancsolni.“

„Mindabból édes fiam,“ folytatá a bölcs, „amit mondottam, elképzelheted,
micsoda kincseket szántam neked.“ – „Kétségen tul megbecsülhetlenek,“
mondá az ifju, „de mig azok birtokába tennél, nem szabad belőle valamit
magammal vinnem, hogy atyámnak megmutathassam, mily boldogok vagyunk oly
barátot birni, mint te vagy?“ – „Igenis megteheted,“ felele Padmanába,
„vigy mindent, amit akarsz.“ Hasszán használá az alkalmat, megrakodék
aranynyal s rubinnal, s követé a Brachmánt, ki a szobát az aegyptusi
király koporsójával elhagyá.

Visszamenének a szép teremen, a két udvaron s a boltozaton keresztül,
hol a szerecsent még eldőlve lelék, behuzák a réz-ajtót maguk után, s
azonnal magától ráugrék az aczél-lakat. Ezután felmenének a lépcsőn, s
mihelyt a kutból kiszállának, az ismét megtelék vizzel, s olyannak
látszék, mint előbb.

Észrevevé a Brachmán, hogy az ifju a viznek hirtelen megtérésén elámula,
s kérdé őtet: „Honnan ez álmélkodás, melyet mutatsz? Nem hallottál soha
is talizmánról beszélni?“ – „Nem,“ felele az ifju Fikai, „s szeretném
tőled megérteni, micsoda az.“

„Nemcsak megmondom azt neked,“ mondá Padmanába, „hanem egyszer magadat
is megtanitlak annak készitésére. Kétfélék a talizmánok, bűviek és
csillagjósiak. Az elsőbb, mely legfőbb nemü, csodálatos hatásait betük,
szavak s imádságok által teljesiti; a második pedig azon viszony által
hat, melyben állanak a bujdosó csillagok az érczekhez. Amelyekkel élek,
az elsőrendü talizmánok, s álmomban nyilatkoztattak ki a nagy isten
Visnú[7], a világ minden Pagódjainak urok által.“

„Tudd meg édes fiam,“ folytatá a bölcs, „hogy a betük viszonyban állanak
az angyalokkal, hogy egy betü sincs, melyet angyal nem igazgatna. S ha
kérded, mi az angyal? felelem: az isten mindenhatóságának s
tulajdonainak sugára, vagy folyadéka. Az angyalok, kik az érzékfeletti
világban laknak, a mennyvilágiakon uralkodnak, s ezek viszont a mi
földvilágunkéin. A betük szavakat képeznek, a szavak imádságokká
szerkeződnek s a betük által jelentett, s az irt vagy elmondott
imádságokban egybegyüjtött angyalok azok, kik ezen csodákat mivelik,
melyek a közönséges embert csodálkozásra ragadják.“

Azalatt, hogy Padmanába igy beszéle az ifjuval, mindketten visszatértek
a városba. Hazaértek a Fikaá-árushoz, ki egészen elbájoltatott, midőn
fia az aranyat s drága köveket mutatá neki, melyekkel meg volt rakodva.
Felhagytak Fikaá-csapszékökkel, s bőségben s gyönyörüségben kezdének
élni.

Vala Hasszánnak egy fösvény s nagyravágyó indulatu mostohaanyja. Ámbár ő
megmérhetlen becsü rubinokat vitt is haza, az mégis szükségtől félt, s
egy napon igy szóla hozzája: „Oh édes fiam, ha tovább is igy élünk,
nemsokára koldusbotra jutunk.“ – „Ne aggódjál ezen anyám,“ felele ő,
„gazdagságunk forrása még nem apad el. Ha láttad volna mindazon
kincseket, melyeket a nemes lelkü Padmanába nekem szánt, nem táplálnád
ezen hiu félelmet. Legközelebb, ha megint a kuthoz visz, egy marok
fekete földet hozok, mely téged sok időre meg fog nyugtatni.“

„Rakodjál inkább aranynyal s rubinnal,“ szóla ismét a mostoha, „azt jobb
szeretem, mint a világ minden földeit.“ De Hasszán, ezt veté hozzá,
„most jut eszembe, ha Padmanába neked akarja mindezen kincseket adni,
miért nem tanit meg a szükséges imádságokra, hogy azon helyre
leszállhass, melyen találtatnak. Ha hirtelen meghalna, minden reményeink
semmivé lennének. Egyébiránt azt sem tudjuk, nem unja-e meg a nálunk
lakást. Talán már készülőben is van bennünket elhagyni s mással közleni
gazdagságait. A mi engem illet, édes gyerekem, én ugy vélekedem, kérdd
Padmanábát esdekelve, tanitson meg azon imádságokra; s ha egyszer tudod,
öljük meg, hogy másnak a kut titkát fel ne fedezze.“

Az ifju Fikai elborzadott e beszédre. „Oh anyám,“ kiálta ő, „mire mersz
felszólitani? Hogy vagy képes ily fekete cselt koholni? a Brachmán
szeret bennünket; elhalmoz jótéteivel, kincseket igér nekem, melyek
képesek lennének a föld legnagyobb uralkodójának kincsszomját is
lecsillapitani, s mindezen jóságának jutalmául életét akarod elvenni!
Nem, ha ismét előbbi állapotomra kellene is térnem s egész éltemben
Fikaát árulnom, nem nyujthatom kezemet ezen férfi halálára, kinek annyi
köteleztetéssel tartozom.“ – „Igen jó érzelmeid vannak fiam,“ felele a
mostoha, „de az embernek önhasznát is kérdésbe kell venni. A szerencse
alkalmat nyujt, hogy örökre meggazdagodjunk, azért is ne szalaszszuk azt
el. Atyád, ki tapasztaltabb náladnál, javalja szándékomat, s neked el
kell azt fogadnod.“

Hasszán tovább is nagy iszonyodást mutatott ezen kegyetlen szándékbani
részvételtől; mégis mivel ifju vala és könnyelmü, s mostohája oly sokat
beszélt neki, elég gyarló vala rá állani. „Jól van!“ mondá, „elmegyek
Padmanábához, s rá birom, hogy az imádságokra tanitson meg.“

Valóban, nyomon hozzá is mene, s oly esengve könyörge neki, tanitaná meg
mindenre, mit kellessék cselekedni a földalatti boltozatba juthatás
végett, hogy a Brachmán, ki ez ifjut felettébb szerette, semmit sem
tagadhata meg tőle. Felirt minden imádságot egy papirosra, s pontosan
megjegyzé a helyet, hol kelljen azt elmondani, minden egyéb bűvös
körülményekkel együtt, s ugy azután az ifjunak adá.

Mihelyt ez az imádságokat tudta, tudósitá róla atyját s mostoháját, kik
egy napot rendelének, melyen mindhárman a kincshez fognak menni. „Haza
érkeztünkkel,“ mondá a mostoha, „megöljük Padmanábát.“

A nap eljöve, s elhagyák a házat anélkül, hogy a Brachmánnak
megmondanák, hová mennének. Utjokat a düledezett épület felé vevék.
Mihelyt odaérének, kivoná Hasszán a papirost zsebéből, melyre az első
imádság vala irva; alig veté azt a kutba, s a viz azonnal elenyészék.
Lemenének a lépcsőn egész a réz-ajtóig. Az ifju egy másik imádsággal
illeté az aczél-lakatot, mely tüstént megnyilék, s ők fellökék az ajtót.
A szerecsen ismét egyenesen állott s a fehér márványt hajitani
készülőleg, néminemü rémülést okoza a Fikaá-árusnak s feleségének; de
Hasszán hirtelen elmondá a harmadik imádságot, ráfuvala s a szerecsen
földre esék. Egy szóval a boltozaton által a kristályegyházas udvarba
mennek; az ifju kényszeriti a sárkányokat lyukaikba bujni. Erre a
második udvarba lépnek; a teremen keresztül mennek, s végre azon szobába
jutnak, hol a rubinok, az arany, az ezüstkorsó s a fekete föld van.

A mostoha kevéssé ügyelt az aegyptusi király koporsójára, s nem fordita
időt annak tanulságos felirásának az aranylapról olvasására. Még
kevésbbé méltatá csak egy pillanatra is a csoport fekete földet, melyet
neki mostoha fia annyira magasztalt. Sováran a rubinoknak esék, s annyit
felszede belőlök, hogy alig birhatá. Férje aranynyal rakodék meg,
Hasszán pedig megelégedett két marok fekete földet tenni zsebébe, oly
szándékkal, hogy hazaérkeztekor tapasztalatokat tegyen vele.

Erre mindhárman elhagyák az aegyptusi király szobáját. Terhesen a
kincsek sulyától, melyeket vonszoltak, vigan menének az első udvaron
keresztül, midőn hirtelen három rettenetes szörnyeteg megjelenék, s
egyenest nekik tarta. A Fikaá-árus s felesége halálos rémüléstől
meghatva, Hasszánhoz futamának, ki nem kevésbbé vala megijedve, minthogy
nem volt imádsága ezen szörnyetegek elüzésére. „Hah, hálátlan gonosz
mostoha!“ kiálta ő, „te vagy veszedelmünk oka, Padmanába kétségkivül
tudja, hogy ide jöttünk; talán tudománya által azt is felfedezte, hogy
halálát végeztük; s hogy hálátlanságunkért megbüntessen, azért küldi e
szörnyeket, hogy bennünket elnyeljenek.“

Alig végzé e szavakat, midőn hallák a légben Brachmán szózatát, ki ezt
kiáltá nekik: „Ti mindhárman nyomorultak s barátságomra méltatlanok
vagytok; megfosztottatok volna életemtől, ha Visnu a nagy isten gonosz
szándéktok felől nem értesit vala. Tapasztaljátok igaz boszumat: te
asszony, mivel a cselt koholád meggyilkoltatásomra; s ti más ketten,
minthogy oly gyarlók valátok, egy asszony tanácsát követni, kinek
gonoszságát utálnotok kelle vala.“

E szavak után nem hallék többé a szózat, s a három szörnyeteg a
szerencsétlen Hasszánt, atyjával és vétkes mostohájával együtt izekre
szaggatá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„E történet arra tanit uram,“ ezt veté hozzá a vezér, hogy ne hallgass a
királynéra, ki arra késztet, hogy Nurgehánt ölesd meg; mert ha ártatlan,
az ég téged, mint a szultánné büntársát fog megbüntetni, épen ugy, mint
Padmanába Hasszánt és atyját megbünteté, holott nem tettek semmit is,
egyéb hogy a mostoha gonosz akaratjának engedének.“

A persa császár megilletődött ezen történet elbeszélésén, s igy szóla:
„Fiam, ne haljon meg előbb, mintsem vétkének nyilvánságos bizonyságait
látandom.“

Szindbád ekkor ismét vadászatra mene magát mulatni; s este midőn
megtére, igy szóla hozzá a szultánné: „Tehát megint időt halasztottál
Nurgehánnak?“ – „Édes feleségem,“ felele a király, „minekelőtte
megöletem, bizonyos akarok lenni, hogy megérdemli a halált.“ – „Jól van
uram,“ folytatá a fejedelemné, „ha szavaimnak nem akarsz hitelt adni, ha
gyanusnak tetszik előtted tanuságom, higyj fiad hallgatásának s tanitója
megszökésének. Miért távozott el Abumasár az udvarból? kétségkivül
felfödözte a herczeg szenvedelmét s gonosz indulatát, s félt, hogy neki
fogják vétkül tulajdonitni, hogy a herczeget ily roszul nevelé. Mi más
bizonyságot kivánhatsz egy titkon elkövetett vétek felől? Ha valamely
gonosztevő ellen nem állnak fel tanuk, elkerülje-e azért az igazság
büntetését? Nem, uram, tanuk nem létében jelenségekre, sőt csupa gyanura
is meg kell azt itélni. Akkor a jelenségek bizonyságok gyanánt
szolgálnak. Erről akarlak meggyőzni, ha megengeded Aksid szultán
történetét elbeszélnem.“ – „Kész vagyok meghallgatni asszonyomat,“ mondá
a király.

S az nyomban ekképen beszéle:


Aksid szultán története.

Midőn Aksid, aegyptusi szultán elérte volna az öregség véghatárát, s
élte utolsó napját megközeliteni érezné, összehivá három fiát, s igy
szóla hozzájok: „Édes gyermekeim, én müveimmel nemsokára megjelenek az
isten birószéke előtt; de parancsolom nektek, tartsátok meg temetésemet
előbb, hogysem a halál angyala fejemet a vánkosra teritené, akarom
látni, mi módon fogjátok azt elrendelni, ha meghalok. Elégitsétek ki
ujságvágyamat, s parancsoljátok nevemben minden vezéreimnek, hijanak meg
sietséggel minden kánokat, a szomszédos és adózó királyokkal egyetemben,
hogy ezen ünnepre megjelenjenek.

A három herczeg ezen beszéden elkezde sirni, de mégis készültek király
atyjok parancsának engedelmeskedni.

A vezérek nem késtek minden szükséges parancsokat osztani e
gyászünnepre, melynek napja meghatároztatott. A beyek is megtették a
tőlök kivánt rendeléseket, ugy hogy minden készen vala, midőn az a nap
megjelenék.

A palota gyász-szőnyegekkel vala beaggatva. Az előtte levő piaczon a
testőrség, mely ötvenezer emberből álla, harczrendben állittatott fel, s
arany erszényekben oszták közöttök a zsoldot. Erre minden beyek a
szultán szobájába lépének, ki ágyán fekvék; felfogák s a királyszékre
emelék, melynek előtte négy vezér helyeze egy koporsót pompás mennyezet
alá, melyet négy királyfi tarta. Most kezde hat bey, mindenünnen a
palotából szedett földet, mindenféle szinü számtalan darabocska
tafotával elegyesleg kiszórni. S ugy jövének a szultán három fiai, s a
koporsót temérdek sok drága kövekkel ékesiték s rá tevék Aksid
koronáját, mely nagy gyémántokkal vakitólag ragyogott.

Ezután négy nagy kán, azaz négy határtalan tatár fejedelem megfogá a
koporsónak egy-egy lábát, s azt karjaikkal gyámolák. A seichek vagy
tudósok és dervisek a koporsó előtt menének és zsoltárt éneklének. A
szahidok vagy remeték követék őket, s egy közülök kancza-tevén ülve,
vivé nagy tisztelettel a koránt. A királyfiak, nagykánok és fiaik a
koporsó oldala mellett mentek; s közvetlenül utána következék kétszáz
tamburinverő, kik irgalmatlanul vervén tamburinjaikat, verseket
éneklének a király dicséretére; majd hirtelen félbeszakasztván
éneklésöket, mindnyájan egyszerre tele torokkal kiáltának: „Oh kegyetlen
végzet! Oh boldogtalan nap! A király, a királyok legigazbika, az
országok hóditója, az ellenség kiirtója, feleinek táplálója, meghala!“
Ezen orditás után feketére festett mondolát szórtak tele marokkal a
koporsóra.

Ezen tamburinverők után megjelent ötven vezér hosszu fekete s kék
gyászruhában; ezek után jövének a beyek; mindnyájan törött ijat vivén
kezökben. Utánok következett tizezer ló arany-nyergekkel s kantárokkal
és vágott farkkal, kék zsákba öltözött tizezer fekete rabszolgától
vezettetvén. Végre a gyászsereget a hárem leánykái zárák be, kékre s
feketére mázolt ábrázattal s elszórt hajjal, s iszonyatos sikoltást s
üvöltést tőnek.

E látványra Aksid egy nagyot sohajtott, s mondá: „Halálom előtt láttam
temetési pompámat.“

Ezután parancsolá, hogy segéljék le a királyszékről, s midőn lenn vala,
felkapa egy marok földet abból, melyet a beyek szórtak el, megdörgölé
vele fejét s szakállát, s szóla: „Fedje föld az olyan embert, mint én
vagyok, ki ily hosszu uralkodás alatt semmit sem mivelt, mit az utóvilág
emlékében megtarthasson.“

Erre vezéreihez fordulá s mondá: „Intézeteket fogok szerezni; irjátok.“
A nagyvezér iráshoz készüle, s a szultán következő szavakat ada tollába:
„Először, egymillió kétszázhuszezer aspert[8] rendelek egy kórház
épitésére a nagy kosztól meglepetett muzulmánok számára. Másodszor,
ugyanannyit adok egy udvar épitésére, melyben az ijászás s tekézés
tanittassék. Harmadszor, parancsolom egy uj karavanszeraj[9]
felállitását, melyben fekete rabnők tartassanak a fejér utazók
szolgálatjára, s ezen czélra mindennap ötszáz dinár[10] fordittassék
kincstáramból. Negyedszer és utoljára parancsolom, olyatén fürdők
épitését, melyekbe az elvert feleségek vonulhassanak, mig egy
hullát[11], vagy köz férjet találnak, s erre hagyok kilenczszázezer
aspert.

Midőn ezen kegyes és jótékony intézeteket elvégezte, előhozatá a korán
könyveit, s felolvastatá; az olvasónak ezer dinárt ajándékoza, és
ötszázat minden száhidnak s dervisnek; a vakok és sánták is fejenkint
százat kaptak.

Ekkor ellakták a tort is. Az étkek mind aranyedényekben adattak fel, s
mindennek, ki megkináltaték velök, ez mondatott: „az edény is számotokra
van, szabad azt elvinnetek.“

A lakoma után Aksid még palotája minden rabnőit szabadon bocsátá.

Ilyen volt az ünnep, melyet a szultán tartata, s melyet már más nap
ismétleni kelle. Mert még az nap megbetegüle. Lefekvék, s minthogy
utolsó pillanatát látá közeliteni, magához hivatá gyermekeit a három
herczeget, s igy szóla hozzájok: „Oh édes fiaim, kamrám egyik
szögletében, a bemeneteltől balra, egy szekrénykét rejtettem el, melyben
a világ legszebb drága kövei foglaltatnak; parancsolom, hogy egyenlően
oszszátok el közöttetek, ha meghalok s temetésemnek a tartozott
tisztességet megadtátok.“

A király meghala. De a legifjabbik fiu alig várhatván, hogy a
szekrénykét, melyről hallott, láthassa, azonnal egyedül a kamarába mene,
megtalálá, s a drága kövek szépségétől annyira elbájoltatott, hogy
eltökélé azokat magának tartani s eltagadni, hogy megtalálá.

Az atyának temetése után a két másik herczeg is ugyanazon ujság vágytól
ingereltetvén, mint öcscsök, hasonlókép a kamrába menének. Nemcsak a
bemeneteltől balra eső szegletben keresgéltek, hanem mindenütt, s igen
csodálkozának, hogy minden keresésök sikeretlen, midőn a harmadik
herczeg odaére. „Hát bátyáim,“ kérdé őket, „szépek-e a drága kövek?“ –
„Jobban tudod mint mi,“ felele az idősbik, „nagyon kellene csodálkoznom,
ha nem te oroztad volna el őket.“ – „Ah, valóban“ szóla a legifjabbik,
„gyönyörü mesét beszélsz előttem, magad vetted el, s engem vádolsz
vele.“

„Halljátok testvéreim,“ szóla közbe a középső herczeg, „mindenesetre
közülünk kellett azt valamelyiknek elorozni, minthogy kivülünk senkinek
sincs szabadsága ezen kamarába lépni. Ha akartok engedni szavamnak,
hivassuk el a kádit, ki a legeszesb s legnagyobb belátásu embernek
tartatik Nagy-Kahiróban; ő ki fog bennünket kémleni, s talán a tolvajt
is kinyomozza.

A két másik herczeg rá állának s a kádit elhivaták. Ez, minekutána
megértette volna, miről van a kérdés, igy szóla hozzájok: „Uraim,
herczegeim, minekelőtte megmondanám ki lopta el hármatok közül a drága
köveket, kérlek, hallgassátok figyelemmel a történetet, melyet beszélni
fogok.“…

„A kádi, minekelőtte itéletét kimondaná, következő történetet beszélé a
három herczegnek:“

„Volt egyszer egy ifju, ki egy fiatal leánykát szenvedélyesen szerete, s
tőle viszont szeretteték. Mindketten ohajták, hogy egy boldog házasság
egyesítse őket, de a leány szüléinek evvel más szándékok vala; egy más
férfiunak jegyzék el, s már épen készülőben voltak neki adni, midőn a
leány, szeretőjével találkozék.“

„Nem tudod mi történik,“ monda neki sírva: „szüléim olyan embernek
adnak, kit soha sem láttam; le kell mondanom az édes reményről, hogy a
tied lehessek; mely szörnyű kénytelenség!“ „Ah királyném!“ kiálta a
kétségbe esett szerető, „Szultánném, mit mondasz te nekem? Lehetséges-e,
hogy téged vágyaimtól elragadjanak? Oh egek! mi lesz belőlem?“ E
szavakat mondván, könyek gyülének szemeibe.

Mindketten elkezdének szerencsétlenségökről panaszkodni, s egymást
ellágyiták. De mig a szerető csak bujával foglalatoskodék, a jó
szeretőné arról is aggódott, hogy annak bánatát enyhitse. „Mérsékeld ez
élénk fájdalmat,“ mondá neki, „fogadom, hogy lakodalmam éjjelén,
minekelőtte férjemmel lefekünném, hozzád, lakodba, fogok menni.“ Ez
igéret vigasztalá egy kevéssé a szeretőt, ki amaz éjszakát nagy
nyugtalansággal várta.

E közben a jegyes szülei minden készületeket megtőnek a lakodalomhoz, s
egy szóval összeadák a neki szánt férjjel.

Éj volt, s már az új házasok az ágyas házba vonulának, s készülődtek
lefekünni: midőn a férj észrevevé, hogy fiatal hölgye keservesen sira.
„Mi bajod édes feleségem?“ kérdé, „miért sirsz? Ha ellenedre van magadat
nekem oda adnod, miért nem adtad előbb tudtomra? Én soha sem fogtalak
volna házasságra erőltetni.“

Az asszony felelé, hogy semmi idegenséggel sincs ellene. „Ha igy van
édes feleségem,“ monda amaz, „hát miért szomorkodol ennyire, kérlek
mondd meg nekem.“ Egy szóval addig faggatá, mig végre megvallotta, hogy
szeretője vagyon; azonban nem annyira az iránta való szerelem tárgya
bánatának és könyeinek, mint a lehetlenség, hogy tett igéretét
megtarthassa.

A férj igen jó ember vala, amellett vig kedvű; csodálá felesége
egyűgyűségét, s ezt mondá neki: „édes feleségem, annyi köszönettel
tartozom nyiltságodért, hogy a helyett, hogy szemrehányásokat tennék e
helytelen fogadásodért, még azt is megengedem, hogy azt teljesithesd.“

„Hogy uram,“ szakasztá félbe igen meglepetve az asszony, „hát
megegyezhetnél-e benne, hogy szeretőm látogatására menjek?“ „Igenis
megegyezem,“ felele a férj, „azon feltétel alatt, hogy virradat előtt
megint itt légy, és nekem felfogadd, hogy soha többé senkinek efféle
igéreteket nem tészsz. Minthogy szavadhoz ennyire hű vagy, hiszem, hogy
számolhatok reá. A hölgy megesküvék, hogy ha oly szives lenne iránta,
neki ezen menetelt megengedni, hozzá mindenkor hiv leend, s most lesz
utószor, hogy szeretőjével szól.

Ezen eskühöz biztában, maga mene a férj, s kinyitá neki halkan az ajtót
az utczára, hogy a házi cselédek közül senki se vegye észre a kalandot;
s az asszony ki lépe, még menyasszonyi ruháiban, megrakva temérdek sok
gyöngygyel és gyémánttal.

Alig mene húsz lépésnyire, midőn egy zsiványnyal találkozék, ki, midőn a
holdvilágon a drága köveket, melyekkel ékitve vala, megpillantá,
örömelragadtatással kiálta föl: „hah, mely szerencse! Oh sors mennyi
hálával tartozom neked, hogy alkalmat nyújtasz, egyszerre
meggazdagodnom?“

E szókkal közelite az asszonyhoz, megállitá s készüle megrabolni. De
midőn szemébe tekinte, egyszerre oly szépnek tetszék előtte, hogy
egészen elbámula reá. „Mit látok?“ monda, „nem káprázat vakít engem; oh
egek! lehet-e egyszerre ennyi szépet látni? Mily kincsek! mily kecsek!
Nem tudom, min kezdjem. – De, szép hölgy,“ ezt veté utána, „hihetek-e
elbájolt szemeimnek? a sorsnak mely szeszélye által járdal egy ily
kecses s ily gazdagon öltözött nő ez órában egyedül az uton?“

A hölgy elbeszélé neki őszintén az öszszefüggést. A zsivány csodálkozva
hallgatá. „Hogy hogy szép asszonyom,“ monda neki: „férjed oly szives
irántad, hogy könyeidet leszáritsa, másnak akará engedni leggyönyörűbb
éjjelét?“ – „Igen uram,“ felele ő. „Valóban, szép hölgy,“ viszonzá a
zsivány, „e vonás egyetlen egy. Egészen el vagyok bájolva általa; s
minthogy én is szeretek rendkivüli dolgokat tenni, nem nyúlok sem
drágaságaidhoz, sem szemérmedhez; elbocsátlak utadra; én szint oly
szokatlan zsivány fogok lenni, a mily szokatlan férj urad: menj s
látogasd boldog szeretődet. De én vezetlek oda, s véded leszek: mert
könnyen megtörténhetnék, hogy nálamnál elszántabb zsiványba botlanál.“

E szavakkal kézen fogta, és szeretője házaig kiséré; erre búcsut véve
tőle, s eltávozék.

A nő kopog az ajtón, kinyitják. Fölmegy szeretője szobájába; ez elbámul,
hogy őt látja. „Oh kedvesem, azért jöttem, hogy tett igéretemet
megtartsam: ma adattam férjhez.“ – „És hogyan,“ kiálta az ifju, „hogyan
vonulhatál el egy vőlegény lángoló türtelensége elől? A mint vélem, e
pillanatban karjai között kellene lenned.“ Az asszony erre ennek is
nyiltszivű jelentést tőn arról, mi történt közte és férje között.

A szerető nem kevésbbé csudálkozék el rajta, mint előbb a zsivány,
„lehetséges-e asszonyom,“ szóla hozzá, „hogy férjed megengedte
igéretedet teljesítened, mely őt meggyalázza; oly kincstől fosztja meg,
melyről képzeletének a legkecsesb képzetet kelle alkotnia?“ – „Igenis
drága szerelmesem,“ monda a nő, ő megegyez benne, hogy szavamat
beváltsam s kivánságodat teljesítsem; azonban nem csupán férjemnek
tartozol e jóságért, hanem azt egy zsivány nagy lelkének is köszönheted,
kivel most utamban találkozám.“ Egyszersmind előadá a zsiványnyal
történt beszélgetését. A szerető csodálkozása kétszerezett lőn:
„hihetem-e, monda, a mit hallok? Vőlegény tud ilyetén lépést javalni; s
egy zsivány eléggé nagylelkű, a legszebb alkalmat nem akarni használni,
melyet csak a történet neki valaha nyujthata. E kaland kétségen kivül uj
s megérdemli a feljegyzést: ezt minden jövő századok fogják csodálni: de
hogy az utóvilág csodálkozását még öregbítsük, én sem akarok a zsivány
és férj mögött hátra maradni; követem példájokat. Tehát szép hölgy,
visszaadom szavadat, s engedd meg, ha terhedre nincs, hogy haza
kisérjelek.“

Ezt mondván, kezét nyujtá, s férje ajtajáig kisérte, hol egymástól
elválának. Az asszony belépett, s a szerető haza tért.

„Mondjátok meg már herczegeim,“ szóla tovább a kahirói kádi, „kit
tartotok e három közűl legnagyobb lelkűnek, a férjet-e, a zsiványt, vagy
szeretőt?“

Az idősbik herczeg felelé, hogy ő leginkább a férjet csodálja. A második
herczeg azt állitá, hogy a szerető a legcsodálkozásra méltóbb. „S hát
te, kegyelmes uram!“ kérdé a kádi a legifjabbik herczeget, ki még
hallgata, „mi véleményben vagy?“ „nekem úgy tetszik,“ felele ez ifju
herczeg, a zsivány a legnagyobb lelkű; nem foghatom meg, mint állhata
ellent a menyasszony kecseinek, leginkább pedig, mint tartóztathatá
magát, hogy meg ne rabolja. A gyémántok, melyekkel ékesítve vala,
ingerelheték kapzsiságát; csodálni lehet miképen birt magán ily nagy
győzedelmet venni.“

„Herczeg,“ felele a kádi, szemeit reá szegezvén, „sokkal inkább csodálod
a zsiványnak magán való hatalmát, mint sem gyanúba ne vennélek, hogy te
vetted el boldogult atyád drága köveit: önnön árulád el magadat. Valld
meg kegyelmes uram, s ne hagyd magadat ál-szeméremtől tartóztatni; ha
gyarló voltál a kapzsiság ösztönének engedelmeskedni, most azt egyenes
vallástétellel helyrehozhatod.“ A herczeg elpirula e megszólitásra, s
meggyóná a valóságot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A persa szultánné nem sikeretlenül beszélé el a történetet; a gonosz
következtetések, melyeket belőle huza, Szinbádot habozóvá tevék; a
következő beszéd által pedig egészen is elhatározá: „uram sokkal
közelebb vagy, mint vélnéd, végnapodhoz: fiad, ezen gonosz fiu, kinek
életét vezéreid veled veszedelmes ékesszólásuk által hosszabbittatják,
talán már holnap szivedbe fogja verni a gyilkot. Jaj nekem!“ ezt veté
hozzá, „mi lesz belőlem, ha te elveszel? De minek kérdem, mi lesz
belőlem? Éltemmel keveset törődöm: csak királyom s férjem halálát
rettegem, kit egyetlenül szeretek.“

Ezt mondván sirni kezde: s tetetése oly élénken hatott a császárra, hogy
ez egészen ellágyulva felkiálta: „Száritsd el könyeidet, szép szultánné:
nem bocsátok meg tovább fiamnak, már fölöttébb is vétkes ő, minthogy
téged könybe borit. Most nyugodjunk le; s légy bizonyos, hogy mindjárt
holnap, mihelyt a fehér kos a feketét a föld legvégső nyugati szélére
űzi, el fogom üttetni közös ellenségünk fejét.“

Valóban a császár következő reggel oly szándékkal kele föl, hogy a
királynénak elégtételt adjon; székébe üle, s parancsolá a hóhérnak, hogy
a herczeget vezesse elébe.

De a kilenczedik vezér sem mulasztá el előlépni s Nurgehán életéért
könyörögni; de a király hallgatást parancsola neki, s haraggal szóla
hozzá: „Vezér haszontalanul beszélsz fiam mellett: halála el van
végezve.“

Erre a vezér, egy össze hajtogatott papirost emele föl, általnyujtá a
császárnak mondván: „méltóztassék felséged legalább e papirost maga
előtt felolvastatni, s tartalmát megérteni: azután ám tegye, a mit jónak
látand.“

Szinbád maga vevé el a papirost, szétbontá s következő szavakat olvasá:

„Oh bölcs s mindenha boldog király; én a csillagjóslatot vizsgálódásaim
különös tárgyává tevém; a herczegnek a csillagokból jövendőt néztem, s
ugy találám, hogy negyven napig legnagyobb veszedelemben fog lebegni:
óvakodjál tehát őt megöletni, minekelőtte az eltelnék.“

Minden vezérek egyesiték könyörgéseiket ezen intéssel: „Oh király,“
mondának, „az istenért, várd el, mig a negyven nap elmulik; nem fogod
megbánni, hogy e türelemmel birtál.“

„Kétség kivül nem;“ ezt adá hozzá a kilenczedik vezér, „s ha a király
megengedné, egy történetet beszélnék el, mely némileg hasonlit Nurgehán
esetéhez; s meg fogja vallani ő felsége, hogy a türelem minden
baltörténetet meggyőz.“ – „Jól van vezér,“ mondá a király, beszéld el
hát nekünk a történetet.“

Erre a kilenczedik vezér következőképen kezdé:


A karizmei herczeg s georgiai herczegné története.

Egy karizmei király, kinek nem valának gyermekei, szüntelen fogadalmakat
s áldozatokat teve az égnek, hogy örököst nyerhessen. A felséges isten
elfogadá áldozatát, s egy fiat ajándékoza neki, szebbet a napnál. Pompás
ünnepekkel ülé annak születését; némelyeknek helytartóságot, másoknak
esztendei fizetéseket osztogata; egy szóval minden népei részt vőnek
örömében.

Nem feledé el birodalma minden csillagjósait egybegyüjteni s parancsolá
nekik, hogy a herczegnek jövendőt nézzenek. De szemléleteik a királynak
nem valának kedvesek; mert azt jelenték, hogy fiát harminczadik évéig
számtalan szerencsétlenség fenyegeti, s csak isten tudja a baleseteket,
melyek rajta történhetnek.

Ezen hiradás igen kisebbité a király örömét; nagy fájdalmat érzett
miatta: s mintha mintegy a csillagokkal kivánna megküzdeni, fiát szemei
előtt nevelteté, s minden kigondolható óvással bánék, hogy őt minden
esettől megőrizhesse; s diszlett is neki több évekig.

A herczeg már tizenötéves vala, anélkül, hogy valamely bal kaland
teljesítette volna a jóslatot: mégis, minthogy haszontalanul küzd az
ember rendeltetése ellen, megtörténék egy napon, hogy a mint a
tengerparton lovagolna, kedve szesszent a vizen hajózni. Egy bárkát
készittete el, s kiséretéből negyven emberrel bele szálla. Alig valának
a nyilt tengeren, midőn egy európai tengeri rabló érkezék, s őket
megtámadá; valamennyire ellentállának: de a kalóz erősebb vala,
elfoglalá a bárkát, mindnyájokat a Számszárok szigetére vivé s ott
eladá.

A Számszárok undok emberevők valának, embertestüek kutyafejjel. A
karizmei herczeget s embereit egy házba zárák, hol azokat malozsával s
mondolával tartották. Minden nap elvittek közűlök egyet királyuk
konyhájára, holott levágták s vágott húst (ragout) csináltak belőle,
melyet ő Számszári felsége fölötte jónak talált.

Midőn a kiséretből negyven ember meg lett éve, a karizmei herczeg, kit,
mint legizesb falatot, utóljára tartogattak, ugyanazon végzetet várta. A
kegyetlen várakozás közben igy szóla magában: „Jól tudom, hogy a halált
el nem kerülhetem; de miért hagyjam magamat gyáván lemetszetni? nem
jobb-e drágán adnom el életemet? igen, védeni fogom magamat, s
kétségbeesésem legalább néhánynak ezen embervérre sovár szörnyetegek
közül veszedelmes legyen.“

Erre száná magát, midőn a Számszárokat belépni látá. Ellenállás nélkül
hagyá magát a király konyhájára vezetni; de mihelyt ott vala, s az
asztalon egy nagy kést, melylyel torkát el akarták metszeni,
megpillanta, összeszedé minden erejét, eltépé a zsinegeket, melyekkel
kezei meg valának kötözve, megragadá hevenyében a kést, s vágá vele a
Számszárokat, kik őt ide hozták; egyiket a másik után leölé: azután
kidobá a konyhaajtó elébe, s mind, kik hozzá közeledni merészlettek,
elhullának csapásai alatt. Az egész palota zavarba jött, s hangzék az
orditástól s üvöltéstől. Midőn a király ennek okát megérté, elbámula,
hogy egyetlen egy ember ennyinek ellenállhata; önmaga méne hozzá, s igy
szóla neki: „oh ifju! csodálom vitézségedet, s odaajándékozom életedet;
ne küzdj tovább jobbágyaim ellen, kiknek sokasága végre csakugyan
elnyomna. Mondd meg, ki atyád?“

„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok.“ „A
vitéztettek, melyeket imént viselél,“ felele a király, „eléggé
bebizonyitják nemes származásodat; ne tarts többé semmitől is, udvarom
ezentúl gyönyörüség szállása lesz rád nézve; te a legboldogabb halandó
lészsz, minthogy vőmmé választalak: akarom hogy nyomban elvegyed
leányomat; ez egy szeretetre méltó herczegné. Udvaromban minden
herczegek halálban szerelmesek belé; de téged tartalak reá
legérdemesbnek.“ – „Uram,“ felele a herczeg, nem igen épülve ezen
ajánlástól, „felséged sok becsületet tesz nekem: ugy vélem, egy
Számszári herczeg illőbb fogna lenni nálamnál a herczegnéhez.“ – „Nem,
nem,“ mondá a király zajosan, „kivánom, hogy te vedd el, akarom: ne
ellenkezzél tovább akaratommal, különben megbánhatnád.“

„A karizmei herczeg jól látá, hogy ha ezen szövetséget el nem fogadja, a
Számszári király ellenkezése által ingereltetvén, nem fogja
elmulasztani, őt megöletni, s végre megegyeze a házasságban. Elvevé
tehát a herczegnét. Ennek legszebb kutyafeje volt az egész szigeten: de
még sem szokhatott ez hozzá, s igen iszonyodott tőle; mennél inkább
enyelgett az vele, annál ijesztőbbnek találá emez.

Ezen idegenkedésnek kedvetlen következései lehettek volna a herczegre
nézve: de a halál angyala elforditá azokat, s közelite a herczegné
ágyához, ki a házasság után kevés napok mulva meghala.

A herczeg örvende magában, hogy ily undok nőtől megszabadúla, midőn
megérté, hogy ezen szigeten is, mint Szerendiben, szokás az özvegy
embert meghalt feleségével, mint az özvegy asszonyt meghalt férjével
együtt elevenen eltemetni. Azt mondák neki, hogy a királyok is szint ugy
alája vannak e rettenetes törvénynek vetve, hogy a Számszárok ugy
hozzászoktak, hogy bú nélkül látják közeledni temetésök napját, sőt
nekik ezen nap inkább öröm, mint szomoruság napjának tetszik, minthogy
az ily temetésnél jelenlévő férfiak s asszonyok a mellett tánczolnak s
énekeket mondanak, melyek alkalmasabbak örömet mint szomoruságot
gerjeszteni.

E hir kimondhatatlan fájdalmat okoza a karizmei herczegnek: azonban
engednie kellett a kénytelenségnek. Őt is, mint nejét, egy nyilt
koporsóba tevék egy kenyérrel s egy korsó vizzel, s mindkettejöket a
temetés helyére vivék.

Ez egy mély és tág földalatti barlang vala, melyet különösen e végre
ástak ki a mezőn. Először is a herczegnét eresztették le egy kötélen.
Erre a halotti kisérők két sorba állának tánczolni és dalolni. Az ifjak
szeretőikkel egyik, s az uj házasok másik félre. Az elsőbbek kézen fogák
egymást, körben tánczolának, mig közepettök egy ifju persa verseket
dalolt. Ezen tánczok s énekek után, melyek a karizmei herczegnek nem
igen különös gyönyörűséget okoztak, őt is, szinte mint nejét, lebocsáták
az üregbe, melynek száját tüstént egy nehéz kővel zárták be.

Midőn magát ez iszonyu mélységben látá, fölkiálta: „Oh istenem! mily
állapotba hagysz sülyednem. Ez-e a végzet, melyet egy fejdelem számára
rendelél, ki mindenha hiven követte a korán hagyásait? Azért adál-e meg
atyám könyörgéseinek, hogy a legkegyetlenebb halálnak áldozz?“ Igy
szólván, keservesen kezde sirni.

Noha minden remény nélkül e boldogtalan helyről kimenekedhetni, még sem
mulasztá el, mihelyt magát a földön érezé, a koporsóból kikelni, s
tapogatva egy falhosszat menni, melybe ütközött.

Nem ment még száz lépésnyire, midőn szemeibe hirtelen egy világ fénye
villana, melyet maga előtt szemlélt; gyorsitá lépteit, oly közel mene a
világhoz, hogy észrevevé, hogy egy hölgy az, ki viaszgyertyát tart
kezében.

Még inkább közelite hozzá; de a hölgy, mihelyt lábdobogását hallá,
elfujta a világot. „Oh egek!“ monda erre a herczeg, „valljon csalódtam
volna-e? Nem láttam-e valólag világot? csak zavart szellemem réme volt
volna-e az? Kétségkivül káprázat. Ah boldogtalan herczeg? tégy le örökre
a reményről a napot ismét láthatni. Örök éjszakába szálltál te le, még a
természettől kitüzött határ előtt. Oh karizmei király! Boldogtalan
szerzője létemnek, mondj le megtérésem reményéről. Ah! fiad nem lesz
vénséged gyámola, vigasztalása: itt a legkinosabb módon kell elvesznie!“

Ez utósó szókat mondván, egy szózatot halla, mely hozzá igy szóla:
„Vigasztalódjál herczeg; minthogy a karizmei király fia vagy, nem fogod
itt bezárni napjaidat: megmentelek azon feltétel alatt, ha előbb
megigéred, hogy engem elvészesz.“ – „Asszonyom,“ felele a herczeg,
kétség kivül kemény rendeltetés tizenöt évvel elevenen eltemettetni: de
inkább tűröm ennek minden kinját, mint neked ez igéretet tegyem, ha
meghalt feleségemhez hasonlitasz. Ha, mint neki, kutyafejed van, ugy
lehetetlen téged szeretnem.“ – „Én nem vagyok Számszárné, felele a
hölgy; egyébiránt csak tizennégyéves vagyok, s nem hiszem, hogy arczom
meg fogjon ijeszteni.“

Ezt mondván, ismét meggyujtá a viaszgyertyát, s egy arczulatot
ragyogtata a herczeg szemeibe, melynek szépsége elbámitá.

„Mily bájak!“ kiálta ő elragadtatva, „semmit sem lehet ahhoz
hasonlitani, a mit most látok. De az isten szerelmeért, szép kisasszony,
mondd meg, ki vagy; tündérnek kell lenned, mert nekem azt mondád, hogy e
mélységből kihuzhatsz.“

„Nem uram,“ monda a kisasszony, „én nem vagyok tündér; én a georgiai
király leánya vagyok, s Dilarámnak hinak. Történetemet majd máskor
beszélem el; most elég legyen azt mondanom, hogy egy vész által
vettettem e boldogtalan szigetre, s hogy a halált elkerüljem,
kénytelenittettem egy Számszári férjjel összekelni: tegnap meghalt,
hosszas betegség után; engem is eltemettek az országos szokás szerint
egy kenyérrel s egy korsó vizzel; de temetésem előtt szoknyám alá egy
dzsakmákot rejtettem el, taplóval és viasz gyertyával együtt. Mihelyt e
sirboltba leértem, s észrevettem, hogy annak nyilását bezárták,
kiszálltam koporsómból, meggyujtám a gyertyát: nem érzém egészen a
borzalmat, melynek ez iszonyu helyen meg kellett volna ragadnia; az ég,
mely megtartásomat akará, bizodalmat önte belém, melynek szivem, a
nélkül hogy tudnám miért magát oda adá. Egy alkalmasint keskeny ösvényen
haladék, melyre akadtam, mind azért, hogy az ezer rémitő tárgyaktól,
melyek szememet sérték, eltávozam; mind pedig, hogy meglássam, valljon
nem lehetne-e valamely kimenetelt találni. Alig tettem száz lépést,
midőn valami fehéret pillanték meg: egy nagy márványkő volt, melybe
szemem ütközék. Közeliték hozzá s a legnagyobb bámulásba estem, egy
felirást vévén rajta észre, melyen nevem is előjött. Jer herczeg,“
folytatá Dilarám, „jer s olvasd a felirást, neked sem fog az kevesebb
meglepést szerezni, mint nekem.“

Ezt mondván, a gyertyát a herczegnek adá, ki a kőhöz közelitvén, azon
következő szavakat olvasá:

„Ha a karizméi herczeg s georgiai herczegné itten találkoznak: emeljék
föl e követ, s az alatta levő lépcsőn szálljanak le.“

„De,“ monda a herczeg, hogyan birhatjuk föl e nehez követ? száz embernél
is több kivántatnék annak végrehajtására.“ – „Uram,“ monda a herczegné,
„kisértsük meg mégis erőinket; valami bölcsnek kell itt, ügyünk miatt,
játékban lennie; sejtésem van, hogy innen megszabadulunk.“

A herczeg a gyertyát ismét Dilarámnak adá, neki készüle, s a követ
fölemelé; de nem vala szükség minden erejét megfesziteni, mert mihelyt
hozzá ére, a kő magában fölemelkedék, s alatta egy lépcső látszott.

Tüstént mindketten leszállának egy másik sirboltba, melyből egy hosszu
folyosóra lépének, mely őket egy hegy tövébe vágott barlangba vezeté:
ezen által ismét a napvilágra jutának s egy folyó partján termének. Mint
jó moslimek, leborulának imádkozni; s miután istennek tartozott hálát
adtak volna, a folyó partján egy kis bárkát pillantának meg, melyet
előbb nem vőnek észre. Nem kétlék, hogy ez egy ujabb csoda, melyet az
isteni kegyelem érettök müvele. Ez kétszerezte örömüket a napnak
viszontláttán; s noha a bárka, lapát s evező nélkül vala, mégis
bizalommal szállának bele. „E bárkát,“ monda a herczeg, „kétségkivül
védszellemünk kormányozza, kinek gondja lesz rá, hogy bennünket valamely
lakott helyre vezéreljen. Kövessük a folyam menetelét s ne féljünk
semmit is.“

A folyamra bizák magokat, melynek sebessége nőttön nőtt; mert a folyó
lassankint összeszorula, hogy két hegy között törjön keresztül,
melyeknek ormai egymást érték, s egy megmérhetlen boltozatot képeztek,
melyben oly setét vala, hogy sem eget sem földet nem lehetett látni. A
bárka oly erőszakkal vonatott e boltozatba, hogy a herczeg s herczegné
már elveszetteknek gondolák magokat. Már félni kezdének, hogy az ég nem
fog annyira gondot viselni életökről, mint magoknak képzelék. Valóban,
majd magasan, egészen a boltozatig, fölemelkedének; majd ismét a
feneketlen mélysegbe látszának bukni. Ez alkalommal nem kimélék az
imádságokat, s meghallgattatának. A bárka végre kibukkana a boltozatból,
s a folyam partra tolá őket.

Tüstént kiszállának, s ismét neki bátorodva, minden felé nézegetének a
virányokon, nem találnának-e házat, hol frisitőt kérhetnének. Egy
hegyoldalban magas egyházat pillantának meg, mely hasonló vala ahhoz,
melyet Kubbay Chirámántnak hinak. A felé intézék lépteiket, s midőn
hozzá közelitének, láták hogy az egy pompás palotának közepette álla,
melynek ajtaján több képjeles és bűvös alakok valának, ezen arab
fölirással:

„Oh te, ki e gazdag palotába kivánsz lépni, értsd, hogy különben bele
nem juthatsz, ha csak ajtaja előtt egy nyolczlábu állatot nem áldozol.

„Itt ugyan megcsalatkoztam várakozásomban,“ monda Dilarám herczegné:
„már azt hivém, hogy lesz szerencsém ezen palota belsejét látnom.“ –
„Herczegné,“ monda a herczeg, „én ugyanazon vágytól ingereltettem; de
lehetetlenség azt kielégiteni; haszontalanul fognánk erőlködni az ajtót
fölnyitnunk. Ezen alakok, melyeket rajta látunk, egy talismánt képeznek,
mely azt gátolja.“ – „Jól van hát, monda a georgiai herczegné; „üljünk
le itt a gyepre, hogy egy pillanatig kinyugodjunk, s megfontoljuk, mit
csináljunk.“ – „Herczegném,“ felele a karizméi herczeg, beszéld el
inkább történetedet; szerfölött nyugtalan vagyok azt megérteni.“

„Elbeszélem, uram, rövideden,“ felele Dilarám, „Atyám a georgiai király
engem palotájában mind azon gonddal neveltetett, melyre csak atya képes,
ki gyermekeit gyengéden szereti. Házunknak egy fiatal herczege, kinek
szabadsága volt engem néha-néha látni, oly érzelmeket táplált irántam,
melyek csendének veszedelmesek lőnek. Ő szerete engem, s én is kezdém
szerelmét viszonozni, midőn egy szomszéd király nagy vezére érkezék a
georgiai udvarhoz, s kezemet ura számára kérte. Atyám, kinek ezen
szövetség hasznosnak látszék, minden kifogás nélkül megegyezett benne, s
a vezérrel indulásra kelle készülnöm. Az ifju herczeg, ki engem szerete,
oly szomoru vala távozásom miatt, hogy bujában meghalt, a mint tőlem
bucsut vett. Én annyira sirattam halálát, hogy mind a világ láthatá,
hogy őt éltében nem gyülöltem; azonban, minthogy tudták, hogy atyámat
fölöttébb szerettem, megcsalatkoztak könyeim kutfejében, s atyám iránt
érzékenyebbnek véltek, mint valék. Azonban elutaztam a vezérrel. Egy kis
hajóra szállánk, hogy a tengernek egy ágát tulhaladjuk, melyen által
kelle hajóznunk; ekkor hirtelen oly dühös vész támada, hogy
hajóslegényeink nem tudák mit csináljanak, s a hajót a szelek s habok
kényére bocsáták, melyek bennünket a Számszárok szigetére vetének.

Ezen szörnyetegek, érkezésünk hirére azonnal a partra futának, s az
egész hajónépet hatalmokba keriték; a következőt nem beszélhetem
iszonyodás nélkül: a vezért minden kisérőinkkel egyetemben megevék. A mi
engem illet, megtetszettem egy Számszár urnak, ki azt mondá, hogy ha
neje akarok lenni, el fogom ugyan azon sorsot kerülni, melytől különben
meg nem menekhetem. Megvallom igazán, annyira féltem a megevéstől, hogy
inkább elszántam magamat, feleségévé lennem, noha kutyafeje mindig
elborzasztott, valamikor csak ránéztem. Lakodalmunk után két napra
megbetegedék. Soká tartott nyavalyája, mig végre tegnap a halál…“

A karizmei herczeg zajosan szakasztá félbe e helynél a herczegné
beszédét, minthogy egy tarantellát láta feléje szaladni. „Vigyázz
asszonyom,“ kiáltá, „egy tarantellát látok ruhádon. – Ezen intésre
Dilarám, ki tudta mily veszedelmesek a tarantellák, felsikolta, sebesen
fölugrék, s rázta ruháját: a tarantella leesett, a herczeg rá tapodott s
szétszakitá.

Alig ölé meg, midőn egy erős zörejt hallának a palotából, melynek ajtaja
magától hirtelen fölnyilék. Megütközve e jelenésen, legnagyobb
álmélkodással nézének egymásra. De ebből azt következteték, hogy a
tarantellának nyolcz lábainak kell lenniök, s hogy ez azon állat,
melynek megáldoztatását kivánta a fölirás.

Megörűlve e kalandon, fölkelének, s a várba menének. Legelőször egy nagy
kertbe jutottak, hol mindennemü fák a világ minden részeiről
egybegyüjtve látszának. Ezeknek ágai ért gyümölcscsel tetszének megrakva
lenni; de midőn a herczeg éhségtől indittatván, közelite hogy belőlök
szakaszszon, észrevevé, hogy aranyból voltak. A kert közepén egy patak
csörgedezett, melynek világos tiszta vize számtalan drága köveket
láttata fenekén.

Minekutána a kertet illő figyelemmel szemlélték volna, az egyház felé
menének, mely már a bárkából kiszálltokkor magára voná tekintetöket. Ez
egészen hegyi kristályból állott; keresztülmenének rajta, és tovább több
aranynyal, gyámánttal s rubinnal csillogó szobákon által, a nélkül hogy
valakivel találkoznának. Végre egy ezüst-ajtóhoz értek, melyet
fölnyitának. Egy pompás szobába léptek, s benne egy pamlagon egy öreget
találának, smaragd koronával fején. Fehér szakálla a földet uszta, de
csupán hat egymástól távol álló szőrszálból állott; szintugy bajusza is
három szál szőrből állott mindenik felül, melyek álla alatt a többi
szakállal egyesültek; e fölött körmei a kezén legalább is voltak egy rőf
hosszaságuak. Ezen tiszteletes alak, szemeit a herczegre s herczegnére
veté, s igy szóla hozzájok: „ti fiatal személyek! kik vagytok ti?“ –
„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok s e szép
herczegné georgiai király leánya. Elbeszélem kalandjainkat, ha
tetszésedre leszen. Meg vagyok győződve, hogy szánakozni fogsz rajtunk,
s hizelkedem magamnak, hogy nagylelkü lészsz nekünk menedéket adni.“

„Igen, herczeg,“ felele az öreg, „adok; szivesen látlak mindkettőtöket.
Minthogy királygyermekek vagytok s szerencsések voltatok ezen palotába
bejöhetni, csupán tőletek függ, kényelmeimben osztozni. Maradjatok itt
nálam, itt örök boldogságot fogtok éldelni. A halál, ki minden más
emberekkel érezteti hatalmát, kerülni fog benneteket.

Én egykor sínai király voltam. Körmeim hossza jelenti nagy vénségemet.
Egy országos felforgatás, mely birodalmamban történt, kényszerite azt
elhagynom. E vadonba jöttem, egy palotát épittették több szellemek
által, kiknek, mint bűvös, parancsolhatok. Már ezer éve, hogy itt
vagyok, s szándékom van örökké élni; mert birom a bölcsek kövének
titkát, s következőleg halhatatlan vagyok. Közleni fogom veletek e
bámulatos titkot, ha néhány évtizedet nálam fogtatok tölteni. –
Álmélkodtok beszédemen,“ ezt veté hozzá; „de a mit mondok, csupa
valóság. Az ember, ki a bölcsek kövét tudja késziteni, nem halhat meg
természeti halállal. Megvallom, megölethetik; titka nem birja őt
erőszakos haláltól megóni: de hogy az erre való alkalmat elkerülje, csak
egy földalatti lakba kell vonulnia, vagy valamely kietlenben egy ilyetén
palotát épittetnie, mint im ez. Itten bátorságban vagyok: vakmerőség s
incselkedés semmit sem tehetnek ellenem. A talizmán, melyet az ajtón
szemlélétek, oly módon van szerkezve, hogy sem zsiványok, sem gonoszok
be nem jöhetnek, habár ezer nyolczlábu állatot áldoznának is. Ki egy
ilyetén állatot megöl, erényes embernek kell lennie, különben nem nyilik
meg neki az ajtó.“

Minekutána az öreg sínai király, beszédét végezte, barátságát ajánlá a
herczegnek s herczegnének, mindketten elhatározák magokat, nála a
palotában maradni.

Ezután kérdé őket, nem volna-e frisitőre szükségök, s midőn ezt
igenezték, ujjával két szökő-kutat mutata nekik, melyek
arany-medenczékbe ömlöttek. Egyik fölséges borból, másik hasonlithatlan
tejből állott, mely lehulltában a legizletesb kocsonyává aludt. Az öreg
király három szellemet szólita, s parancsolá nekik, hogy tálaljanak.
Tüstént egy asztalt teritének meg, három tál aludt-tejet adának föl. A
karizmei herczeg s georgiai herczegné igen jó izüen evének belőle; s a
szellemek időnként bort is nyujtának nékiek kristálycsészékben. Az öreg
király pedig, ki körmeinek szertelen hosszaságuk miatt kezeit nem
használhatá, nem tett egyebet, csak száját tátogatá, s egy a szellemek
közül ennie s innia adott mint valamely gyermeknek.

Az ebéd vége felé kéré ezen jó öreg király vendégeit, beszélnék el neki
történetöket, a mit ők mind hozzá való hajlandóságból, mind a vendéglés
jogai iránt való tiszteletből örömmel tevének.

Minekutána kalandjaik előadását elvégezték volna, ő vevé a szót s ezt
mondá nekik: „Vigasztalódjatok mindketten elmult baleseteiteken. Ti
ifjak s szeretetreméltók vagytok, s itt viszonos hűség fogadalma által a
legkellemesb életre tehettek szert.“

A herczeg s herczegné, kik már örök hűséget esküvének, megujiták
esküjöket, s ő sínai fölsége előtt, kit szövetségök tanujának kérének,
összekeltek. A szerelmes házasok örömest minden pillanatot szerelemnek
szenteltek volna: de az öreg király iránti szivességből a napnak egy
részét az ő mulattatásának áldozák, vagy inkább arra, hogy korának
minden történeteit hallgaták, melyeknek elmondásából ki nem tudott
fogyni.

Ezalatt a herczegné teherbe esett, s két kis herczeget szűle, szép
arczuakat mint a hold. Önmaga táplálá őket tejével, s midőn már képesek
voltak tanitást venni, egy a szellemek közül ezer csodálatos dolgokra
tanitá őket; már tizesztendősök voltak, midőn herczegnéanyjok igy szóla
herczegférjéhez: „Kedves drága uram, meg kell vallanom, kezdek e
palotában unatkozni. Hiába nyujt szemeimnek ezer csodás tárgyakat; a
kénytelenség örökké benne maradni, megfosztja rám nézve minden ingertől.
Ám igérje a sínai király, hogy soha sem halunk meg, ezen igéret engem
kevessé érdekel. Titka nem ó meg az öregségtől, s inkább
szerencsétlenség mint szerencse vénséggel terhelve élni. Egyébiránt
atyámat is szeretném már látni, ha elvesztemen való fájdalma éltét el
nem rablá.“

„Királyném,“ felele a herczeg, „e halhatlanság mellett, mely számunkra
igértetik, nincs más gyönyörűség eszemben, csak az, hogy téged örökké
szerethesselek. Tanum az ég, hogy én is nagyon óhajtanám királyatyámat
látni, kinek emléke gyakran könyeket csal szemembe: de mely uton
induljunk, hogy Georgiába érhessünk?“ – „Uram,“ felele a herczegné,
„bárkánk még most is a parton áll, melyre a habok vetették: bizzuk reá
másodszor is sorsunkat, s kövessük a folyamot; talán valami oly helyre
visz bennünket, hol alkalmat találunk, vagy az én atyám udvarához, vagy
a tied birodalmába jutni.“

„Nem bánom asszonyom,“ viszonza a herczeg, „csak neked tetszhetni van
minden vágyam. Hagyjuk el e palotát, minthogy te benne unatkozol, s
fiainkkal a herczegekkel, szálljunk a bárkába. De ah, mely szomoruságot
fog okozni elmenetelünk az öreg sínai királynak! ugy szeret bennünket,
mint ön gyermekeit; azt hiszi, soha sem fogjuk elhagyni:
vigasztalhatatlan lesz, ha tőle elválunk.“

„Menjünk hozzá s szóljunk vele,“ mondá a herczegné: tetessük magunkat, s
hogy kétségbeesését elháritsuk, hitessük el vele, hogy nem örökre válunk
el tőle.“

E beszélgetés után az öreg királyhoz menének; elébe terjeszték, hogy oly
nagy vágyásuk van szüléiket látni, hogy neki ellen nem állhatnak; kérék,
engedné meg honukba tértöket, s bizonyossá tevék, hogy néhány esztendő
alatt, ismét vissza fognak jönni. E beszédre elkezde a király sirni: „Oh
kedves gyermekeim!“ kiálta, „hát elveszitselek benneteket! ah! soha sem
foglak látni benneteket.“ – „Uram,“ mondá a herczeg, „hagyd követnünk a
vér ösztöneit: ha nekik eleget tettünk, vissza fogunk térni e magányba,
hol veled éldeljük a halhatlanság édeit.“

A herczegné ugyanazt ismétlé; de bármint fogadák is neki visszatértöket,
mivel a Mekasefa tudománynyal birt, szivök fenekéig láta, s jól tudá,
hogy nincs szándékok szavokat megtartani. Ezen tőle oly igen szeretett
személyek elvesztésén való fájdalom életét elviselhetlenné tette. Hivá a
halál angyalát, kit oly sok emberkor óta magától távol tartott;
fölhagyott a gondoskodással, melyhez szokott volt napjainak
hosszabbitása végett, s magát meghalatá.

Alig lehelé ki vég sohajtását, s szellemei azonnal eltünteték. A palota
hirtelen elenyészék; s a herczeg, hölgyével s gyermekeivel a mezőn
találá magát. Nem tartóztathaták magukat a sirástól, ha meggondolák,
hogy ők voltak okai az öreg király halálának; de fájdalmok nemsokára
helyt ada azon kecsegtető képzeleteknek, melyeket szüléik
viszontlátásának reménye önte beléjök, s most csak indulásukkal
foglalatoskodának.

Némely gyümölcsöt szedének, melyet azon föld, terméketlenségének
ellenére, egyenesen az ő számokra látszott azon sivatagban termeni.
Bárkájokba hordák, mely egy czövekhez vala kötve, s azon állapotban
volt, melyben elhagyták. Eloldák, bele menének mindnégyen, s a folyamra
bizák magukat, mely onnét egy negyed mérföldnyire a tengerbe szakadt.

Egy tengeri-rabló, ki ezen folyó torkolatjánál kóválygott, észrevevé a
bárkát, közelite hozzá, s kiálta a herczegnek, adja meg magát, ha a
halált el akarja kerülni. A herczeg fegyvertelen lévén, mit tehete ily
számos fegyveresek ellen? a helyett, hogy magát haszontalanul védené,
megadá a tengeri rabló kezébe, mindenre, a mi szent, kényszeritvén őtet,
hogy hölgye becsületét s gyermekei életét el ne ragadja.

A rabló, minekutána hajójára vevé őket, egy szigetre eveze, hol a
karizmei herczeget kitéteté. Maga pedig a szabad tengernek tartá, s a
herczegnét, két fiaival együtt, magával vivé. Lehetetlen a herczeg és
Dilarámja keservét lerajzolni, midőn egymástól elválasztatának. Mig csak
láthatá a herczeg a hajót, nem szünt meg a rabló után kiáltozni. „Hah
istentelen!“ kiálta, „ne véld, hogy isten gaztettedet büntetlenül
hagyja. Bármely szögébe rejtezzél a földnek, nem kerülöd el a büntetést,
melyet igazsága számodra készit.“ Ezután az ég felé fordulva, monda: „Oh
igaz ég! ki eddig oltalmazál, elhagyál-e most engem? Megengedhetéd-e,
hogy hölgyemet s gyermekeimet tőlem elszakaszszák? Jaj nekem! ha uj
csodát nem tészsz, hogy e kedves tárgyakat visszaadjad, eddig való
kegyelmeidért inkább panaszkodnom lehet, mint sem magamat boldognak
mondanom. Miért mentettél ki ennyi veszedelemből? Csak azért halasztád-e
vesztemet, hogy egy atya és férj aggodalmait is érzeném?“

Mig igy beszéle, több embereket láta felé jőni, kik igen különöseknek
tetszének. Olyan testök volt mint más embereknek, de fejetlenek valának:
mellökön volt egy nagy szájok, s mindenik vállokon egy szemök. Ezen
szörnyetegek megragadák s királyukhoz vezeték.

„Uram,“ mondának neki, „itt van egy csúfos külsejü idegen, kit a parton
találánk. Talán az ellenség kéme lehet.“ – „Jól van“ felele a király,
„készitsetek egy máglyát s égessétek meg rajta, majd ha ki vallattam.
Ifju ember! szóla tovább a herczeghez fordulván, ki vagy? Honnan jősz? s
mi hozott e szigetre?“

A herczeg nem hallgatá el jövetelét, s hosszu körülményes elbeszélést
tarta kalandjairól.

A király álmélkodék rajta, s mondá neki: „Herczeg! jól látom, hogy az ég
különös ótalmába vette életedet. Ha a különös kalandok, melyeket nekem
beszélél, nem bizonyitanák is, csak azon sajnálati érzelmek sem
hagynának róla kételkednem, melyeket bennem gerjesztenek. Engedek ez
ösztönnek: igen, élni fogsz, menedéket adok udvaromban, s hizelgek
magamnak, hogy azon háborúban, melyet egy szomszéd király ellen viselek,
nem lészsz haszontalan. Elmondom e háboru okát. Ő és alattvalói nem
olyan fejetlen emberek mint mi, hanem nagy madárfejök van, s ha
beszélnek, hangjok annyira hasonlit a madár szóhoz, hogy mihelyt egy
közűlök szigetünkre jő, azt parti madárnak tartjuk, s megeszszük. Ez nem
tetszik királyuknak, ki hogy magát megboszulja, időnkint egy hajóhadat
készit föl, s itt kiszállani próbál. Már néhányszor nem diszlett neki.
Azonban nem hagy föl a reménynyel, hogy mindnyájunkat elveszitsen; s mi
részünkről nem kevésbbé reményljük, hogy őt minden alattvalóival együtt
meg fogjuk enni.

„Ez ügyemnek állapotja,“ folytatá a fejetlen emberek királya.
„Vigyázunk, hogy véletlenül meg ne támadtassunk, s még eddig mindig
diadalmaskodtunk ellenségeinken.“

A karizmei herczeg ajánlá karját a királynak, s ez őt hadainak
fővezérévé nevezé. Az ifju vezér nem késedelmezett tisztét teljesiteni,
s azt megmutatni, hogy rá nem érdemetlen.

Nem sokára a parton nagy számu hajósereg jelent meg. A madárfejű emberek
szigetének királya vala, ki népének legválogatottabb részével uj
kiszállást próbála. A karizmei herczeg időt engede neki, seregei fele
részének kiszállitására: de akkor az övéivel hevesen megtámadá, zavarba
hozá, s kényszerité hajójokra szaladni. Sokan megölettek, sokan a vizbe
fuladtak, s a madár fejű király, kénytelenittetett a megmaradottakkal
hátra vonulni.

Soha sem nyert még a fejetlen emberek királya ily fényes győzedelmet.
Ennek minden dicsősége a herczegre háromlék; a katonák megvallák, hogy
még sohasem voltak ilyen jól vezérelve, és hogy egy vezérök, a
leghiresebb sem mutatott ennyi ügyességet.

E magasztalások hizelkedtek az ifju hősnek, ki hogy azt még inkább
megérdemelje, javalá a királynak, hogy részéről ő is készitsen föl egy
hajóhadat, s ellenségeit otthon rémitse el. A király elfogadá e
javalatot; s egy rettenetes hajóhad vitorláza a karizmei herczeg
vezérsége alatt a madárfejü emberek szigetére.

Éjjel kiszállitá seregeit, s zaj nélkül harczrendbe állitá, s
virradatkor a város ellen nyomula, s megrohaná a lakosokat, kik ilyetén
megtámadásról nem is álmodának. Mindent levágott, a mi ellentálla. A
királyt egész udvarával elfogá, s diadalmasan tért vissza a fejetlen
emberek szigetére.

Itt, az otthonn maradt nép öröm sikoltozásai között fogadtatott, s
örömünnepek rendeltettek, melyek egy hónapig tartának. A foglyokat
kioszták a lakosok között, kik azokat annyiféle lével evék meg,
amennyivel parti madarakat enni szokás. A meggyőzetett király maga sem
kerülheté el e halál nemét: egy ünnepen a fejetlen emberek egész királyi
családának feltálaltatott.

E győzelem után, mely a háborut teljesen elvégezé, a karizmei herczeg
henye életet kezde élni. Kilencz évig marada a fejetlen király
udvarában, ki őt annyira megkedvelé, hogy egy napon igy szólana hozzá:

„Herczeg: én öreg vagyok s nincs férfi-örökösöm: koronámat neked hagyom,
azon feltétel alatt, hogy azt leányommal oszszad meg. Noha igen különös,
sőt nevetséges alakod van, mégis örömest elfogadlak vőmnek.“

A herczeg ügyesen elmellőzé ez ajánlást: de a király ismét rá tére, s
midőn észrevevé, hogy a herczeg iszonyodik e házasságtól, elkezdé ismét;
de megváltozott hangon: „herczeg!“ mondá neki: „ugyan szép tőled a
tisztességet megvetni, melylyel meg akarlak becsülni! tudjad, minden
tett szolgálataid sem óhatnak meg, hogy haragomat ne érezzed, ha tovább
is vonakodol engedelmeskedni! Fontold meg jól: holnap el kell venned
leányomat, vagy pedig leüttetem e tekét, mely szüntelen forog vállaidon,
s igen galád tekintetet ád.“

E szavak oly ábrázattal mondattak, melyek a herczegnek értésére adák,
hogy el kell magát szánnia vagy a herczegnét elvenni, vagy meghalni. E
kinos zavarban szomoruan kiálta föl: „Boldogtalan csillagzat, mely alatt
születtem, hát soha sem merithetem ki gonosz hatalmadat? még nem elég,
hogy egy kutyafejű nőm vala, most még egy másik szörnyeteggel kell
összekelnem. Oh Dilarám! kecses Dilarám, kinek emléke oly fájdalmat
gerjeszt, melyet az idő soha el nem tompithat, hogy élhet egy herczeg,
ki kedves képedet szentűl őrzi szivében, egy nővel, kinek szemei
vállaira tévedtek, s kinek mellén olyan szája van, mely inkább látszik
egy férj elnyelésére, mint csókjainak elfogadására alkotva lenni.“

Mindezen idegenkedése mellett nem mulasztá el magát a házasságra
elszánni, mely mindazon pompával ünnepeltetett, melyet az egybekelő
személyek születése megkivánt.

A lakodalom első éjszakáján a herczeget egy szobába vezeték, hová már
előbb a menyasszony vezetteték, s itt mindkettejöket egyedül hagyák. A
menyasszony közelite hozzá először, s a herczeg remegett iszonyodtában:
azt vélé, hogy elragadtatva gerjedelmétől s a női név által
fölhatalmazva, hamvadó lángját akarja szítani; de az egy beszédet tarta
neki, mely nyugalmát visszaadá, s tévedéséből kivoná.

„Jól tudom uram,“ igy szóla hozzá, hogy olyan embernek, mint magad,
utálnia kell egy asszonyt, ki hozzám hasonlit. Én érzeményeidre a
magaméiról itélek: nekem szint oly irtózatom van tőled, mint neked lehet
tőlem. Mi egymást szörnyetegként nézzük, boldogtalanoknak tartjuk
magunkat, mivel kényszerittetünk egybekelni, te hogy a halált
elkerüljed, s én hogy király atyámnak engedelmeskedjem. Mindemellett
mondhatom neked, hogy, ha mint gyengéd érzetű ember, férji jogaidról le
akarsz mondani, én szerencsédet tehetem.“

„Ah, nagyságos asszonyom,“ felele a herczeg, „lemondok teljes szivemből,
minthogy ez áldozatot kivánod; de kérlek, mondd meg nekem, mi módon
akarsz boldoggá tenni?“ – „Tudd meg,“ folytatá amaz, hogy én egy
szellemet szeretek, kiben forró szenvedélyt gerjesztettem. Mihelyt
megérti, hogy atyám férjhez adott, nem fog késni eljőni s engem
elragadni. Kérni fogom őt, hogy téged vigyen országodba, s nem kétlem,
hogy megörülvén irántam mutatott tiszteleteden, mindent megtesz, a mit
kivánsz.“ – „Jól van szép herczegné,“ felele a karizmei herczeg,
elragadtatva az adott reménytől, „rá állok, s a szerencsés szellemnek
átengedem mindazon kincseket, melyeket e lakodalom nekem rendelt;
örömest általadom neki azoknak birtokát.“

Ezt mondván, lefeküdt egy pamlagra, s elaluvék; s a herczegné ugyanazt
cselekvé.

Mig mindketten igy alvának, megjelenék a szellem, ki a menyecskét
szerette, karja alá fogá őket, elvivé a légen keresztül. Megálla egy
szigetnél, mely nem messze vala a fejetlen emberek szigetétől, letette
itt a herczeget a pázsitra, s a herczegnét elvitte egy földalatti lakba,
melyet különösen az ő számára készite.

A herczeg fölébredtekor elcsodálkozék, hogy magát egy ismeretlen
szigeten lelé. Gondolá ugyan, hogy álmában a fejetlen herczegnébe
szerelmes szellem tette ide; de ugy vélé, hogy e szellem még sem oly
igen háladatos, mint a herczegné dicséré, minthogy őtet a helyett, hogy
honába vinné, egy szigeten tette ki, mely talán szintoly ocsmány
emberektől lakatik, mint a Számszárok.

Mindazon rettentő dolgoktól nyugtalaníttatott, melyeket e gondolat
foglala magában, midőn a tengerparton egy öreg embert pillanta meg, ki a
mosódást látszott elvégezni. Szaporán fölkele, hozzá szalada, s kérdé,
ha muzelmán-e? „Igenis az vagyok,“ felele az öreg; „hát te ifju ki vagy?
Nemes tartásodról itélvén, nem lehetsz köz származásu.“ – „Nem csalódol
vélekedésedben,“ felele a herczeg, „mert én királyfi vagyok.“ – „S
melyik király az atyád?“ kérdé az öreg, „nyisd meg szivedet, esküszöm a
nagy prófétára, hogy nem rejtezik álnokság szavaim mögött, hajlandóbb
vagyok neked szolgálni mint ártani, szólj tartalék nélkül.“

„Minthogy épen nevemet kivánod tudni,“ felele a herczeg, „megmondom,
hogy én a karizmei herczeg vagyok.“ – „Oh istenem,“ esék szavába az
öreg, „lehetséges-e, hogy te vagy ama boldogtalan herczeg, kit egy
európai tengeri kalóz elrabolt?“ – „Ki értesithetett e történetről?“
kérdé a herczeg. „Csak kell tudnom uram,“ felele az öreg; „én atyád
birodalmában születtem. Bennem egyikét látod azon csillagjósoknak, kik a
jövendőket a csillagokból nézik; s hogy arról tudósitsalak a mi téged
illet, azt mondom, hogy atyád annyira szivére vevé elragadtatásodat,
hogy néhány nap mulva meghalt. Népe, melynek gyönyöre vala, sokáig
siratta, s végre letévén a reményről, hogy téged valaha láthasson, egy
vérségedbeli herczeget ültete a királyszékbe. Ez uj király összegyüjté a
csillagjósokat, hogy országlása felől a csillagokat kérdenők meg; oly
dolgokat hirdeténk neki, melyek neki nem tetszének. Rajtunk akart
elégtétet venni a balesetekért, melyekkel az ég fenyegeté, s elvégzé,
hogy mindnyájunkat megölessen. De mi, mesterségünk titkai által
fölfedezők e cselt, elhagyók honunkat, s mindenikünk a föld azon szögébe
vonult, melyet szállásul választa. Én a föld több tartományait
bebarangoltam, s végre e szigeten telepedém meg, melyen egy oly jó
királyné uralkodik, hogy nincs több oly boldog nép, mint az ő
alattvalói.

Mig a csillagjós igy beszélt, a karizmei herczeg keservesen sira; atyja
halálának hire oly mély fájdalmat okoza neki, hogy az öreg kénytelen
volt beszédét félbeszakasztani, hogy őt vigasztalja. „Uram,“ monda neki,
„ha ily szomoru hireket hozok is, de igen örvendeteseket is jelenthetek.
Jól emlékezem még minden észrevételeinkre: az ég boldog sorsot igér a
harminczadik esztendőn tul. Te már harminczegy vagy, s következőleg
minden bal eset elmulik. Kövess, ha tetszik; elvezetlek a nagyvezérhez,
ki egy erényes férfi. Ő be fog mutatni a királynénak, ki illendően fog
fogadni, mihelyt rangodról értesittetik.“ A herczeg és csillagjós a
vezérhez menének, ki, mihelyt a herczeg nevét megérté, a legnagyobb
csodálkozás minden jelei mellett fölkiálta: „Oh istenem, csak neked van
hatalmadban ily csodákat mivelni. – Jer uram,“ szóla tovább, a karizmei
herczeghez fordulván, „jer velem a királynéhoz, s meg fogod érteni
csodálkozásom okát,“ ezt mondván, elvezeté a palotához, s midőn a
királynő szobáiba érének, kérte, várakoznék egy perczig, mivel jó volna
a fejdelemnét eleve tudósitani, hogy egy ily herczeg elfogadására
elkészülhessen.

A vezér alkalmas sokáig marada a királynénál, ki végre a szobába lépett,
melyben a herczeg vala. Szemébe nézett, s megismeré: „Oh kedves férjem,“
monda, karjait elébe terjesztvén, „van-e több ily öröm e világon, mint
téged viszont láthatni?“

A herczeg hasonlólag szemlélé s megismeré vonásaiból szerette
Dilarámját, s elragadtatva az álmélkodás, szerelem és öröm által,
fölkiálta: „Oh én királyném! lehetséges-e, hogy ismét meglellek? Bármi
nagyok is a szerencsétlenségek, melyeket az ég velem kiállatott,
megvallom mégis, hogy kegye fölülmulja keménységét, minthogy téged
szerelmemnek visszaajándékoz.“ Megölelék egymást több izben oly
elragadtatással, melyet inkább érezni, mint kifejezni lehet. Ezután a
herczeg gyermekeiről tudakozódék. „Ezeket nem sokára meg fogod látni
uram,“ felele a fejdelemné; „vadászni mentek; s már majd vissza fognak
térni.“ – „De hogy lettél e sziget királynéjává asszonyom?“ kérdé a
herczeg. „Tüstént kielégitem ujságvágyodat,“ felele Dilarám; „halljad,
mint jutottam e királyszékre, melyet holnap mindjárt el fogok hagyni,
hogy téged kövesselek, ha népem meg nem egyez benne, hogy azt veled
megoszszam.

Mihelyt a tengeri-rabló, ki minket elfoga, téged a szigeten kitett: a
mint tudod, ismét a tengerre ereszkedék; de nem tevénk még hat
mérföldnyi utat, midőn egy irtózatos vész támada, s a hajósok ügyessége
s erőlködései daczára a hajó oly erőszakkal csapatott e part szikláihoz,
hogy ezer darabokra zuzék. Néhány hajós legény úszással vergődék a
partra; a többiek is, a kapitánynyal együtt, hasonlólag akarának
menekedni, de elveszének. A mi engem illet, a nélkül hogy az eget
szerencsétlen éltem megtartásáért kértem volna, megölelém fiaimat, hogy
velök haljak meg, s már el akarának nyelni a hullámok, midőn e szigetről
több ember, kik messzéről nézék hajótörésünket, s csolnakokba veték
magokat, hogy segélyünkre siessenek, még jókor érkezének. Félholtan
huztak ki a vizből, s észrevevén, hogy lélekzünk, házaikba vittek, s
életre hozának. Midőn e sziget királya hajótörésünket hallá, kiváncsi
volt bennünket látni. Ez egy kilenczvenesztendős férfi vala, annyira
szerettetett alattvalóitól, a mennyire érdemlé. Nem titkolék el előtte
semmit is, hanem megmondám rangomat, s elbeszéltem történetemet.
Megilletődött szerencsétlenségeimen, s könyeivel kiséré az enyéimet,
melyeket történetem nehány helyeinél nem tartóztathaték vissza. Végre,
minekutána nagy figyelemmel hallgatott volna, megszólamlék s ezt mondá:
„Édes leányom! állhatatossággal kell szenvedni a baleseteket; ezek a
kisértetek, melyekre az ég az erényt teszi; ha türelmesen szenvedünk,
mindig örömeket következtet szenvedéseinkre. Maradj nálam; gondoskodni
fogok gyermekeidről, a herczegekről.“

Valóban, ha önnön gyermekei lettek volna is, nem viseltetheték vala több
szeretettel hozzájok, s irántam tisztelete és becsülése már nagyobb nem
lehetett volna; nem elégedék meg engem tisztességekkel halmozni,
tanácsot kért tőlem az ország dolgai felől is; részt engede vennem
státustanácsában, s hogy meggyőzzön, mily nagyon van elfoglalva irántam,
nagy dicsérettel magasztala mindent a mit mondék, ha csak akármi módon
alkalmazható vala.

Öt évet tölték e szerint, midőn ezeknek lefolyta után egy napon igy
szóla hozzám: „Herczegné, ideje hogy egy szándékot, melyre magamat
határozám, előtted felfödözzek: azt akarom, hogy holtom után te űlj
királyszékembe, s hogy ezt számodra bizonyossá tegyem, el kell téged
vennem. Minden népeim, kik el vannak bájolva erényeidtől, javalni fogják
választásomat, s meg fogják köszönni, hogy téged örökösömmé tettelek.“

„Fiaim java elhatároza, hogy e szövetségre álljak, mely népeim nagy
javalása közben, végrehajtatott. Nem kevésb örömet s megelégedést
mutattak akkor is, midőn halálakor, mely lakodalmunk után hamar
következék, megértették végintézetét, mely parancsolá neki, hogy engem
ismerjenek el uralkodónéjoknak; ez idő óta én országolok, s mondhatom,
egyetlen törekedésem, őket boldogokká tenni.“ Midőn a királyné ez utósó
szavakat mondá, látá a két herczeget vadászatról megtérni. Siessetek
herczegek,“ kiálta elejökbe, „siessetek atyátokat megölelni, kit az ég
nektek megtartott!“ A vér szava, mely magát bennök hallatá, nem hagyá
őket tovább e csodán kételkedni, oda futának a karizmei herczeghez, ki
elejökbe kitárá karjait, s egymásután mindeniknek szemeit megcsókolá.

Minekutána ezen négy, a természet leggyengédebb érzelmeitől meghatott
személy, szeretetének ezerféle jeleit mutatta volna, a nagyvezér az
egész népet összegyüjté, elbeszélé nekik a karizmei herczeg történetét,
s inté őket, hogy e herczeget királyuknak ismerjék el. A nép egy
akarattal ráállott, s a karizmei herczeget királynak kiáltá ki.

Ez szerette georgiai herczegnéjével ugy országolt, hogy országlásuk a
legboldogabbnak neveztetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Azért beszéltem uram e történetet,“ monda a persa császár kilenczedik
vezére, „hogy megmutassam felségednek, hogy a királyok gyermekei is
szint ugy alája vannak vetve balcsillagzatuknak, mint mások; mig egy
ellenséges csillagzat gyakorolja rajtunk hatalmát, kezükben még az arany
is fekete földdé, s szájukban a terjék méreggé változnék. Nurgehán
herczeg e szerencsétlen esetben van, mindent kell félnie, minden ellene
van, önnön atyja lett ellenségévé.“

E történet elbeszélése, s mindenek fölött az alkalmazás, a királyt
megdöbbenték, s a szultánnénak tett igéret daczára is elhalasztá a
herczeg megöletését.

Midőn a szultán estve palotájába visszaérkezék, ismét panaszkodék a
szultánné, fia büntetésének ujra lett elhalasztásán, s hogy a királynak
megmutassa, mennyire viheti egy fiatal ember gonoszságát, következő
történetet beszélé neki:


A varga és királyleány története.

Volt egyszer Kaszbinban egy ifju varga, Hasszán nevezetű, ki szűken élt
munkája jövedelméből. Egy nap, midőn boltjában vala, láta egy dervist
arra elmenni, kinek papucsai rongyosak voltak. „Jó dervis“ monda neki,
„lábbelid rosz karban van; jere be hozzám, majd kiigazgatom.“ A dervis
engede ezen hivásnak, leűle, s evék némely étkekből, melyeket a varga,
elébe raka.

Midőn a papucsok elkészültek, monda Hasszán: „munkám árába egy tanácsot
kérek tőled. Kedvem van utazni, s te inkább adhatsz erre jó tanácsot
mint más akárki.“ – „Fiam,“ felele a dervis, „három tanácsot adok,
melyeknek egész fontosságát tapasztalásból ismerem:

Először: soha se indulj utra jó uti-társ nélkül; mert a próféta
(üdvösség legyen vele!) azt mondja: „Keress magadnak előbb társat, s ugy
indulj utra.“

Másodszor: ne késsél olyan helyen, hol viz szűke van. Végre harmadszor:
ne menj városba napnyugat után.“

Rövid idő mulva, minekutána Hasszán jó uti-társakat talált volna, utra
indult. Nehány nap multával együtt egy nagy város kapujához érének:
társai bementek; ő pedig megemlékezvén a dervis tanitására, kün marada
egy folyó partján; s mivel közelében egy temetőt talála, tanácsosnak
tartá az éjszakát ott töltenie.

Három óra vala éjfél után, midőn két embert veve észre, kik a város
falán valamit lebocsátának, a mit meg nem ismerhetett, s a mit egy
legközelebb lévő sirba vivének.

Alig távozának el ezen emberek, azonnal siete Hasszán azon helyre,
melybe terhöket letették. Belépe, vevé tűzszerszámát, s a kiütött
tüzvilágnál egy koporsót pillanta meg, melyből mindenfelől vér
csörgedezett. Azonnal erőlködék a födelet fölemelni, s egy rendkivüli
szépségű hölgyet talála benne, egészen vérében fürödve s egy halotti
lepelbe burkolva. Holtnak tartá, s fölemelé a gyolcsot, melybe takarva
volt, midőn követkevő szavakat hallá gyenge hangon mondatni: „Az isten
szerelméért, ne foszsz meg ruháimtól.“ Ekkor látá, hogy még van egy kis
élet benne, széttépé a maga kaftánját s bekötözé sebeit.

Következő reggel a város karaván szeraijába viteté, s hugának adá ki,
kit ő maga sebesitett meg egy heves pillanatban. Itt két hónapig a
leggyengédebb gonddal ápolá. Ezen idő mulva az ifju ismeretlen nő
egészen helyreállott, s a karaván szeraiból fürdőbe ment. Midőn
visszajött, tollat, tintát és papirost kért, egy pár szót ira, s monda
Hasszánnak: „Fogd e levelet, vidd el a bazárra, Yakub pénzváltóhoz, s
vedd által, a mit adni fog.“

Hasszán sietve elment a pénzváltóhoz. Mihelyt ez a levelet felnyitotta,
megcsókolá, fejére tette, s a levélvivőnek egy erszényt ada által ötszáz
zecchinóval. A mi utazónk egészen elbámult, sohasem látott életében
ennyi pénzt; s azon tiszteletből, melyet a pénzváltó a levélhez
mutatott, megismeré, hogy a ki azt irta, nem közönséges származásu
lehet.

A karaván-szeraiba visszatérvén, félelmesen letevé társnéja elébe, ki
szemeiből olvasá mindazon ujságvágyat, mely kinozta. De még nem tartá
tanácsosnak azt kielégitenie, s megeléglé neki mondani, fogja a pénzt s
szerezzen magának illendő ruhákat s becsületes lakást.

Hasszán teljesité parancsait; s nagy summákon, melyeket a pénzváltó
sohasem mulaszta el küldeni, rabszolgákat vettek, s egy ideig ketten a
bőség ölében éltek.

Egykor az ismeretlen nő egy erszényt ada Hasszán kezébe, s ezt mondá
neki: most van alkalmad nekem egy szolgálatot tenned, melyre igen sokat
tartok. Menj a bazárra, ott könnyen megtalálhatod a selyemárus Abdallah
boltját. Vetess elő egy vég atlaszt, s bármi drága legyen is, vedd meg
alkuvás nélkül.“

Hasszán hamar rátalált az ifju kalmár rakhelyére, bement, egy vég
atlaszt mutattata elő s megvásárlá a kivánt áron. A többszöri bizományok
következésében, több izben visszatért azon kalmárhoz, s oly jól végzé
dolgait, hogy közöttök oly bizodalmas ismeretség erede, hogy egykor a
kalmár ebédre hivá, mely hivást ő el is fogadá.

Az ismeretlenné hagyásából Abdallah viszont elhivatott, ki nagy hálával
vevé a becsületet, melyet iránta oly gazdag ur mutata, milyennek Hasszán
tetszék.

„Bár mi különösek legyenek is a dolgok, melyeknek tanuja fogsz lenni, ne
csodálkozzál rajtok,“ monda az ismeretlen nő Hasszánnak. S egyszersmind
igen fényes ebédet készittetett.

A rendelt órára megjelenék Abdallah legnagyobb pompába öltözve. Hasszán
igen nyájasan fogadá; késő éjszakáig ittak; de midőn az elválásról leve
szó, s Abdallah a házi urtól bucsuzni akara, ez nem engedé: „Hogyan
eresszelek el,“ monda, ily késő éjjel! Nem, azt nem tehetem: itt kell
hálnod, majd ágyat készittetek.“

Midőn látá a kalmár, hogy hiába ellenkeznék, megnyugvék rajta s
lefekütt.

Éjfélkor, midőn mély álomban fekünnék, az ismeretlen nő, ki a vendégség
alatt nem mutatá magát, közelite hozzá, s egy gyilkot ütött szivébe.

Hasszán a zajra felébredvén, oda szalada: „Nagy isten!“ kiálta, látván
hogy Abdallah véglehelletét adja ki, „mi iszonyu tettben tevél
büntársaddá! én tüstént itt hagylak: nem akarok tovább ez undok házban
maradni: s visszaadok mindent, a mit nekem ajándékozál.“

„Csendesedjél Hasszán,“ felele a herczegné, „én csak egy árulón
tartottam igaz itéletet; én a király leánya vagyok, a kit itt holtan
kiterülve látsz, forró szenvedélyt gerjesztett bennem; dajkám eszközlése
s az őrizetemre rendelt személyek megvesztegetése által annyira vivém a
dolgot, hogy őt a hárembe is beeresztetém; sőt álöltözetben magam is nem
egyszer menék hozzá s jótéteimmel halmoztam el.

Egyszer, midőn oly időben látogatám meg, a midőn nem várt: csak képzeld
bámulásomat s dühömet, midőn egy vágytársnémmal mulatva lelém. A
leghevesb szemrehányásokat tevém neki, sőt annyira elhagyám magamat
kapatni, hogy azt, ki nála vala, verni is kezdém. Ekkor elmene a
szörnyeteg s két fiatal korhelyt hiva magával, s akár haragom
következetétől félt, akár szeretőjét akará rajtam megboszulni,
segédekkel több késszurást ejte rajtam, s holtnak vélve, kivive a
temetőre, a hol megtaláltál. Most, miután meg vagyok boszúlva, siess
atyámhoz a királyhoz, hirül vinni, hogy leánya még él, s mutasd meg neki
szállásomat.“

Az egész udvar tele volt örömmel, midőn megérték, hogy a herczegné
megtaláltatott. A király könyes szemekkel ölelé meg, s midőn hallá, hogy
Hasszán volt megmentője, neki adá feleségül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Láthadd, uram, e történetből,“ ezt adá hozzá Chánszade királyné, „mely
iszonyu tettekre képesek az ifju emberek:“ s ujra kiváná Nurgehán
halálát. S a király meg is igéré kivánságát teljesiteni.

De jövő reggel, midőn már épen fia halálát akará parancsolni, ismét egy
vezér álla elő s kegyelmet kére neki a fejedelemtől; s hogy a szultánné
befolyását gyengitse, uj erősségül az asszonyok gonoszságára következő
történetet beszélé:


A favágó és szellem.

Ahmednek egy szegény Bagdadi favágónak volt egy makacs fösvény s
veszekedő felesége, ki egy pillantatnyi nyugalmat sem hagya neki. Ha
valami kis pénzt szerze, mindjárt kezébe akará keriteni. Egyszer ezen
szegény ember nehány kis pénzt teve félre, hogy magának kötelet vegyen;
az asszony észrevevé s ezt mondá neki: „Hah, semmirevaló, megtetszik, mi
szép életet élsz. E pénzt, melyet eltitkolál, kétségkivül valami
asszonynak szántad; de várj, majd rendbe szedlek, soha sem fogsz többé
nélkülem kimenni.“

Ekkorig a szegény favágónak legalább addig nyugalma volt, mig maga vala
az erdőn; képzelhetni kétségbeesését, midőn látá, hogy induláskor
felesége egy szamárra üle s a hegyre követé, hová ő dolgozni ment.
„Legalább majd már tudom,“ mondá neki, „mit csinálsz, ha a házat
elhagyod.“

Ahmed nem tudá, mint menekedjék tőle, midőn hirtelen egy szerencsés
gondolat ötlék eszébe. Egy igen mély kut vala azon helyhez közel, hol ő
dolgozott; „édes feleségem,“ mondá neki, „mivel már itt vagy, kérlek
tégy meg nekem egy szolgálatot. Már rég ideje hallottam, hogy e kutban
valami kincsnek kell lenni, köss e kötélre és bocsáss le rajta.“ – „Épen
bizony,“ felele, „te köss engem rá, én szintugy lemehetek mint te, te
még majd képes lennél az egész kincset magad számára tartani.“

Ahmed rá álla, megköté nejét a kötélhez s leereszté a kutba. Midőn érzé,
hogy feneket ért, elbocsátá a kötelet s ezt mondá neki: „kincsem
feleségem, most te oly szives lészsz, hogy ott lenn maradsz, mig eljövök
ismét kihuzni.“ S anélkül, hogy kéréseire s fenyegetéseire ügyelt volna,
nyugton dolgára mene. Egy idő mulva, midőn vélé, hogy felesége már
megjobbult e leczkére, ismét ledoba neki egy kötelet: „Siess no!“ kiálta
neki, „kösd rá magadat, hogy kihuzzalak.“ S erre egy nehéz sulyt huza
föl, de mily nagy vala bámulása, midőn a kötél végén egy szellemet
pillanta meg.

„Ah mi nagy hálával tartozom neked!“ igy szólitá meg ez. „Én azon
szellemek közé tartozom, kik nem tudnak a légbe fölemelkedni; e kutat
választám lakomul, midőn kétségkivül valami ellenséges szellem, a
világon a leggonoszabb asszonyt bocsátá le hozzám, ki már csaknem
őrültté tett, a mióta társaságomba került. Ah be nagyon köszönöm, hogy
megszabaditál tőle! ily nyomos szolgálatot nem fogok jutalmatlanul
hagyni. Halljad, mit tehetek éretted. Tudom, hogy az indiai királynak
egy gyönyörü leánya van, elmegyek, megszállom őt és őrültté teszem.
Atyja, a király, hiába fogja orvosaival gyógyittatni; de itt van nehány
levél, melyet csak vizbe kell mártani s azzal a herczegné arczát
dörgölni, s ez kényszeriteni fog engem, hogy azonnal elhagyjam. Neked
adom, hasznukat veheted.“ Ahmed megköszöné a szellemnek s elindula India
fővárosába. Midőn utazása czéljára ére, hallá, hogy a herczegné őrülése
az egész udvart a legnagyobb zavarba hozta, s hogy atyja a király,
minekutána a leghiresebb orvosok mesterségét sikeretlenül kisértette
volna, a leány kezét annak igéré, ki meg fogná gyógyitani.

Ahmed egész bizakodással ajánlá magát rá, megnedvesité a leveleket,
megdörgölé vele a herczegné arczát, s a varázslat azonnal megszünék. Az
indiai király megismeré az Ahmed által tett szolgálatot, neki adá
leányát s a lakadalmat a legnagyobb pompával ülték.

De a szellem, minekutána a herczegné testét elhagyá, a sínai herczegné
testét választá lakául, kibe szerelmes vala. A sínai császár, ki az
indiai herczegné csodálatos gyógyulásának hirét hallá, egy követet külde
oda, s kéreté Ahmedet, méltóztatnék udvarába jőni s leánya egészségét
helyreállitani. Ahmed nem késett oda utazni. De mi nagy vala bámulása,
midőn odaérkeztekor megtudá, hogy a sínai herczegnét ugyanazon szellem
szállá meg, kit ő a kutból kihuza. „Hát,“ monda neki a szellem, „te
vagy-e Ahmed, kit én jótétekkel halmoztam el, s ki tőlem e herczegnét
akarod elrabolni, kit szeretek? Óvakodjál ettől, ha kényszeritesz innen
távoznom, egyenesen Indiába megyek s megölöm hölgyedet.“

Ahmed nem kevéssé ijedt meg e fenyegetésen, s már épen ki akará
jelenteni a sínai császárnak mestersége elégtelenségét, midőn egy csel
jöve eszébe. „Istenemre! édes jó szellemem,“ felele, „nem azért jöttem
ide, hogy a herczegnét meggyógyitsam, sőt inkább, hogy segitségedet
kérjem. Emlékezhetel még amaz asszonyra, kivel a kutban nehány kedvetlen
perczeket töltöttél; az feleségem vala. Nem tudom, ki huzhatta ki, elég
az hozzá, hogy szabadon van megint, mindig nyomomban van, s mindenütt
üldöz, egy pillanat alatt itt terem, s én azért jöttem, hogy
segedelmedért könyörögjek.“

„Segedelmemért?“ kérdé a szellem, „isten mentsen, hogy valaha egy ily
asszonynyal találkozzam. Ahmed édes barátom! menekedjél tőle, amint
tudsz; ami engem illet, én ebben rajtad nem segélhetek s mindjárt el is
lódulok.“

Ezt mondván a szellem, elillana, s a sínai herczegné meggyógyult, Ahmed
pedig a király kegyelmeivel tetézve tére meg ipa birodalmába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod ebből uram,“ folytatá a vezér, „mely nagy az asszonyok
gonoszsága, mivel még az ördögöknek is rettenetesek. Hogy lehetnének
tőlök a férfiak bátorságban? Már több nap óta képesek egy asszony cselei
a vezéreket, népet és főembereket nyugtalanitani. Óvakodjál uram az
incselkedésektől s halaszd el még fiad halálát.“

A császár megilletődvén a vezér beszédén, fiát a fogházba
visszavezetteté, s vadászatra lovagolt.

Este, midőn Szindbád haza tért, megujitá Chánszade királyné esdekléseit,
hogy fiát ölesse meg; s hogy bizodalmát, melybe a vezér helyezé,
megrenditse, következő történetet beszélé neki:


A papagájkirály.

Egy indiai király egy dervistől egy varázsmondást tanult, melynél fogva
akármely állat testébe költözhetett; s nehányszor próbálá ezen
elváltozást.

Egyszer egyik vezérével vadászaton vala, s egy őzbakot lőtt; s hogy
vezérének varázshatalmát megmutassa, elmondá varázsszavait, s az állat
testét vevé magára; a miniszter nagy bámulással látá a király testét
élet nélkül összerogyni, mig az őzbak holtteste megelevenedék s ugrálni
kezde. Midőn a király előbbeni alakjába visszatért, esdeklék a vezér
urának, tanitaná meg őt e felséges varázsmondásra; s a király oly
vigyázatlan vala s engede minisztere könyörgéseinek.

Egy idő mulva láta a vezér egy holt papagájt egy fa tövében, közel a
palotához s kérdé a királyt: „Uram megengedi-e varázs-mondásod, hogy egy
madár testébe költözzél?“ – „Bizonyosan,“ felele a király; s azonnal
megelevenité a papagáj holttestét s egy fára üle fel.

Mihelyt látá a vezér, hogy a király öntestét elhagyá, elmondván a
varázsszókat, elfoglalá azt s a maga testébe egy rabszolga lelkét küldé.

Elképzelhetni a király boszuságát és fájdalmát, midőn a vezér
hitetlenségét látá; egészen megzavarodva röpüle el, hogy tőle igy
rászedetett.

Azalatt a vezér kezébe vevé az ország kormányát; sőt a hárem belsejébe
is merészlett menni, s minden módon ura helyét foglalá el.

A szegény papagáj, minekutána egy ideig idestova tévelygett, elhatározá
magát egy kertész házába szállani. Meg hagyá magát fogni, kalitkába
tenni s a vásárra vinni. Mivel igen folyvást beszélt, egymásra igértek
az emberek, hogy megvehessék. Minden embert elbámita helyes és furcsa
feleleteivel. Végre ugy felverték árát, hogy csak a királyné vehete meg
ily drága madarat.

A hárembe vitetett tehát s a királyné háló-szobájába tétetett. S itt a
szegény papagájnak az a szivfájdalma vala, hogy éjszakának idején látá
gyalázatos vezérét jőni s a királyné ágyát szemtelenül elfoglalni, mig
neki kalitkája rudján ülve kelle boszuját lenyelnie.

Másnap reggel a vezér a királynéval mulat s a papagáj egy szögbe
rejtezve hallgatá beszédöket. „Tudod-e,“ mondá a vezér, „hogy nekem
hatalmam van akármely állat testébe menni, mihelyt meghal?“

„Igen nagyon szeretnék ily elváltozást látni,“ felele a szultánné,
„kérlek, ne tagadd meg tőlem e mulatságot.“

Ekkor a vezér egy megölt ludat hozata be, s annak holttestébe mene
által. A papagájkirály tüstént elmondá varázs-mondáját s ismét elfoglalá
önnön testét; ekkor nyakon fogá a ludat, ugy vágá a falhoz, hogy
szétszakadt. „Mily dühben vagy uram!“ kiálta a királyné, „s miért
haragszol ily erősen?“

Elgondolhatni, mi nagy vala bámulásos megszégyenülése, midőn férje
kegyetlen esetét elbeszélé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod uram,“ folytatá Chánszade, „mennyire lehet egy vezérben bizni.“ S
iparkodék neki megmutatni, hogy szükség fiát megöletnie. A király meg is
igéré neki ez elégtételt.

Midőn este a császár, palotájába megtére, a császárné egy csésze mérget
tarta elébe, mondván: Uram, ha nekem igazságot nem szolgáltatsz, ezennel
kinyilatkoztatom, hogy e mérget megiszom, s e bünért te fogsz felelni
isten előtt. Tudom, vezéreid meg akarnak félemlitni, nemem ravaszságáról
mindenfélét beszélvén, de a tied sem kevésbbé veszedelmes ám; ennek
bizonyságául csak az ispaháni festő történetére hivatkozom.“

S a császár kivánságára Chánszade eképen beszélé el a történetet:


Mahmud története.

Egy festő egykor egyik barátjánál egy asszony képét látá, melybe halálig
szerelmes lett; nem vala nyugta, mig meg nem tudá, hol tartózkodik azon
képnek eredetije. Mondák neki, hogy az egy hires énekesnő képe, ki a
nagyvezérnél van a persa udvarban.

Mahmud azonnal utnak indult Ispahánba. S minekutána éjjel-nappal utazott
volna, elérkezék e városba s egy gyógyszerésznél veve lakást. Nem
mulasztá el gazdájától tudakozódni, s megérté tőle, hogy az ország nagy
nyugtalanságban van a szultánnak a varázslók ellen intézett üldözései
miatt. Egyszersmind azt is megtudá Mahmud, hogy szerelmének tárgya a
vezér egyik rabnője; s erre épité tervét.

Minekutána minden egy zsiványnak szükséges eszközökkel fölkészült volna,
egy éjjel a vezér palotájába mene, melybe egy kötél segitségével könnyen
feljuta. A lapos tetőn által egy udvar közepére tére, onnan egy fényes
kivilágitott szobát pillanta meg.

Ennek tartva, belépe a szobába; itt láta egy hölgyalakot, szépet, mint a
legtisztább nyári nap, egy aranynyal kirakott elefántcsont-nyugágyon
alva fekünni, körülvéve lámpáktól, melyek mindenfelé a legragyogóbb
világot hintették. Amint hozzá közelite, azonnal megismeré, hogy ez azon
szép, kit keres.

Erre egy gyilkot huza ki övéből s karján egy könnyü sebkét ejte, melyre
felébrede, a szép elrémült, amint a gyilokkal kezében megpillantá.
Zsiványnak tartá, esdeklék neki, hagyná meg életét s egy gyöngygyel,
drága kövekkel rakott pompás fátyolt nyujta neki.

Mahmud fogá a fátyolt s elhagyá a vezér palotáját.

Jövő reggel felöltözék mintegy szófi, ruhája alá rejté a himzett
fátyolt, s a persiai császár elébe járula.

„Uram,“ szóla hozzá, „én pap vagyok Chorazánból; magas erényeidnek hire
elhatott egész hozzámig, s hogy ily igazságos fejedelem alatt éljek,
utnak indultam fővárosodba. Annak kapuihoz érvén, azokat becsukva
találtam, s kénytelen voltam az éjet a város alatt tölteni. Lefeküdtem,
de nemsokára négy asszonyt láték; egyik egy hyenán nyargalt, másik egy
koson, harmadik egy fekete nőstény-eben, s a negyedik egy leopárdon.

Mindjárt megismertem, hogy boszorkányok, az egyik közelite hozzám s
rugdalni kezdett s egy korbácscsal csapkodni, mely kezében nekem tüznek
tetszett, azonban több izben emlitém isten nevét, s egy késsel karján
meg is sebesitettem, melyre elbocsáta; de elszaladtában kezemben hagyá
ezen drága kövekkel elhintett fátyolt, melynek előttem semmi becse,
minthogy a világtól elvonultam.“

E beszéd után általadá Mahmud a fátyolt a szultán kezébe s eltávozék.

A császár megismeré a fátyolt, mert maga ajándékozta nem sokkal elébb a
nagyvezérnek; megkérdé ezt iránta, s megérté, hogy kedvencz rabnőjének
adá, ezt a palotába vivék. S minekutána karját megvizsgálák, ráösmerének
a sebre, melyről Mahmud szólott, s nem kétlék többé, hogy valóságot
beszélt. Ezután mint boszorkány arra itéltetett, hogy egy veremben
senyvedjen el, melynek meredek falai minden szabadulást meggátoltak.

Midőn Mahmud cselének szerencsés sikerét megérté, a veremhez siete,
melybe a szép rabnőt lebocsáták; s az őrök megnyerése által, kiknek
kalandját elbeszélé, diszlett neki azt megszabaditani. Az őröknek tett
igéretéhez képest elillana országába, éjjel-nappal utazott, s igy vágyai
tárgyának birtokába jutott.

„Imhol, uram, egy,“ ezt adá hozzá a királyné, „a férfiak számtalan
ravaszságai közül…“

A császár ezen felgerjedvén, azonnal parancsot ada fiának elvesztésére.

Ily módon a királyné és vezérek váltogatva birák negyven napig a császár
szándékát.

A negyvenegyedik napon napkeltével felüle a király székébe, kiadá a
bakónak parancsait s fiát elővezetteté. Szintugy a negyven vezért is
megfogatá s megkötözve maga elébe viteté.

A hóhér beköté Nurgehán herczeg szemeit kivoná pallosát s kétszer kérdé
a császárt; vágja-e? Minekutána megengedtetett neki, ezt mondá: „Uram
még harmadszor is kérem tőled e parancsot; gondold meg jól, hogy egy
késő bánat nem teheti azt jóvá, a mit most parancsolsz.“

A császár épen ismételni akará parancsát, ekkor megjelenék Abumasár,
Nurgehán tanitója. Tüstént megragadák az őrök s a királyszék elébe vivék
oly szaporán, hogy lába sem érte a földet.

„Nyomorult,“ szóla hozzá Szindbád, „fejeddel fogsz fizetni gazságaidért.
Nem hitetlen tanácsaid parancsolák-e fiamnak e hallgatást?“

„Igenis uram,“ felele Abumasár, „fiadnak negyven napig hallgatnia
kellett, hogy a szerencsétlenségeket elkerűlje, melyeket neki a
csillagzatok jelentének: de a boldogtalan időhatár eltelék, s most már
bízvást szólhat.“

Azonnal levevék a kötőt a herczeg szemeiről s elbeszélé egyenesen, mi
történt ő és mostohája között. A királyné asszonyainak tanúságokra is
hivatkozott, kik megvallák, hogy egy vékony falon által mindent
hallottak.

Ezen hirekre szivéből sajnálá Szindbád, a mit eddig cselekedett, s
udvarának minden urai javalák fejedelmök beszédét. A császár, fiát mellé
ülteté, megcsókolá szemeit s megengedé a negyven vezérnek kezeit s
térdeit megcsókolniok. Ezek levetették gyászruhájokat, melyet negyven
napig viseltek, s pompás ruhákba öltözének, melyeket a császár osztata
ki közöttök.

A királyné pedig irgalom nélkül elvesztetett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Midőn a görög király,“ mondá a halász a szellemnek, „Szindbád király
történetét elvégezte volna, ezt veté hozzá: „És te vezér! irigységgel
teljes lévén Dubán orvos iránt, ki neked semmit sem vétett, sőt akarnád,
hogy őt megölessem; de őrizkedni fogok ettől, félvén igazságtalan lenni,
mint e király vala fia iránt.

Az árulkodó vezérnek sokkal fontosabb vala Dubán orvos halála, mint hogy
itt megállapodott. „Uram,“ mondá neki, „mint tartóztathat a félelem,
hogy ártatlant büntetsz meg, Dubán orvos megöletésétől. Nem elegendő
okot ád-e az, hogy őt életed után incselkedéssel vádolják, az övének
elvevésére? Ha az van kérdésben, hogy egy király élete bátorságba
tétessék, már a csupa gyanúnak is bizonyosság gyanánt kell szolgálni; s
jobb egy ártatlant feláldozni, mint egy bűnöst büntetlenül hagyni… De
uram, nem is oly igen bizonytalan dolog ez: Dubán orvos téged valóban
meg akar ölni. Nem irigység fegyverez föl ellene, egyedül felséged
megmaradásában való részvétem és buzgóságom ösztönöz e nagy nyomosságu
jelentésre. Ha hamis ez, megérdemlem, hogy ugy büntettessem, mint az
egyszeri vezér.

„S mit vétett ezen vezér,“ kérdé a görög király, hogy oly büntetést
érdemle?“

„Elbeszélem felségednek,“ felelé a vezér; „legyen felséged oly
kegyelemmel meghallgatni.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A megbüntetett vezér története.

Volt egyszer egy király, ennek volt egy fia, ki a vadászatot
szenvedélyesen szerette. Gyakran megengedé neki e mulatságot; de
nagyvezérének parancsolatban adá, hogy őt szüntelen kövesse és soha se
hagyja el szemei elől. Egyszer egy ily vadászaton egy szarvast sebzének
meg a vadászok, s a herczeg azt hivén, hogy a vezér követni fogja, utána
iramék a vadnak. Addig nyargalt, s heve oly messze elkapá, hogy végre
egészen egyedül látá magát. Megállapodék s midőn észrevevé, hogy utat
vesztett, nyomán akara visszatérni s a vezérhez jutni, a ki nem vala
elég gyors őt közelről követni; de eltévedt.

Midőn igy bizonyos irány nélkül ide s tova bolyonga, az ut mellett egy
alkalmas szép nőre bukkant, ki keservesen siránkozott. Megvoná lova
fékét s kérdé az asszonyt, ki légyen, mit csinál itt egyedül s van-e
szüksége segédére.

„Én,“ felelé az, „egy indiai király leánya vagyok. A mint a mezőre lovag
kisétáltam, elaludtam s leestem a lóról. Lovam elszaladt s nem tudom mi
lett belőle.“ Az ifju herczeg megsajnálá s megkinálá, ülne fel mögéje a
lóra; a mit el is fogada.

Midőn egy kunyhóhoz érének s a herczegné kijelentette, hogy bizonyos
szüksége végett szeretne leszállni, a herczeg megálla s leereszté. Maga
is leszálla s közelíte a kunyhóhoz, lovát kantáránál fogván. Képzeld
meglepetését, midőn az asszonytól benn ime szókat hallá mondani:
„Örüljetek gyermekeim! egy szép s kövér gyereket hoztam.“ És más szavak
tüstént felelének: „Hol van mama? hadd együk meg mindjárt; mert igen
ehetnénk.“

A herczegnek nem kellett többet hallani, hogy megismerje a veszedelmet,
melyben lebegett. Jól látá, hogy az asszony ki magát egy indiai király
leányának adá ki, Ogerné vala, azaz egy oly vad szellem neje, kit
Ogernek hínak, s a kik ezerféle cselt használnak, hogy az arra menőket
megfogják s megegyék.

Megrémült s hirtelen lóra veté magát. A követelt herczegné e pillanatban
lépe ki, s midőn látá hogy zsákmányát elszalasztja, kiálta a herczeg
után: „Ne félj semmit is: ki vagy? s mit keressz?“ – „Eltévedtem,“
felelé ő, „s utamat keresem.“ – „Ha eltévedtél,“ mondá a nő, „ajánld
magadat isten oltalmába, ő ki fog vonni a bajból, melyben vagy.“

Erre a herczeg felemelé szemeit az ég felé…

Midőn az indiai álherczegné az ifju herczegnek tanácsolta, hogy ajánlja
magát istennek, gondolá, ugyan ez, hogy nem akarja javát, hanem már
bizonyos zsákmányaként tekinti, de felemelé kezét az égre s mondá:
„Uram! ki mindenható vagy, vesd reám szemedet s szabadíts meg e gonosz
ellenségtől.“ Ezen imádságra az Ogerné bemene a kunyhóba, ő pedig
hirtelen eltávozék. Szerencsére meglelé utját s épségben s egészségben
tére meg atyjához a királyhoz, ki előtt körülményesen elbeszélé a
veszedelmet, melybe a nagyvezér gondatlansága miatt bukott. A király
megboszankodván miniszterére, ott nyomban megfojtatá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Uram,“ folytatá a görög király vezére, „hogy megint Dubán orvosra
térjünk, a bizodalom, melylyel iránta viseltetel, veszedelmedre fog
fordulni; tudom jó kézből, hogy ellenségeid egy kémet bocsátának el, ki
felséged élete után leselkedjék. Mondod, hogy meggyógyitott: de ki
kezeskedhetik ezért? Talán csak látszólag gyógyitott meg, nem
gyökeresen. Ki tudja, ha azon szernek idővel nem leszen-e káros
következése?“

A görög királynak, ki kevés természeti észszel birt, nem vala elég éles
elméje a vezér gonosz szándékát kiismerni, sem elég állhatatossága első
érzetében megmaradni. E beszéd habozóvá tevé: „Vezér,“ mondá, „igazad
van, meglehet, hogy csak azért jött, hogy életemet elvegye, a mit
valamelyik nedvének csak csupa szaga által is könnyen végrehajthatna.
Meg kell fontolnunk, mit cselekedjünk e körülmények közt.“ Midőn a vezér
a királyt azon kedvben látta, melyben lenni akarta, ezt mondá neki:
„legbizonyosb és leggyorsabb mód hogy e félelemtől megszabadulj s
életedet bátorságba tegyed, ez: Dubán orvost most mindjárt ide hozatni,
s mihelyt eljő, fejét azonnal elüttetni.“

A király tüstént szólitá egyik tisztét s parancsolá, menjen az orvosért,
ki a nélkül, hogy tudná, mit akar a király, sietve jöve a palotába.

„Tudod-e,“ mondá a király, „miért hivattalak ide?“ – „nem uram,“ felelé,
„s várom hogy felséged méltóztassék arról értesíteni.“ – „Azért
hivattalak,“ szóla tovább a király, „hogy tőled megszabaduljak s
életedet elvegyem.“

Lehetetlen az orvos álmélkodását kifejezni, midőn halálos itéletét hallá
„Uram,“ mondá, „mi oka lehet felségednek engem megöletni?“ – „Tudom jó
kézből,“ felelé a király, „hogy te kém vagy s csak azért jöttél
udvaromba, hogy életem után incselkedjél: de hogy megelőzzelek,
megfosztlak a magadétól, – láss hozzá,“ mondá a jelenlévő hóhérnak, „s
szabadíts meg egy árulótól, ki csak azért színlé be magát ide, hogy
engem meggyilkoljon.“

E kegyetlen parancsolatból megismeré az orvos, hogy a tisztességek s
jótétemények, melyeket a királytól veve, ellenségeket szereztek neki, s
hogy a gyáva király hitelt ada suttogásaiknak. Megbáná hogy a rühből
kigyógyította; de e bánat már későn járt.

„Igy jutalmazol tehát,“ mondá neki, „a jótéteményért, melyet veled
cselekedtem?“

A király nem hallgatá rá, s másodszor is parancsolá a hóhérnak, hogy a
halálos csapást tegye meg.

Az orvos most könyörgésre vevé a dolgot: „Ah uram,“ kiáltá, „nyújtsd még
tovább életemet, hogy isten is meghosszabbítsa a tiedet; ne öless meg,
nehogy isten is veled ugyanazt mivelje!“

A görög király keményszivün ezt felelé neki: „Nem, nem, egyátalában
szükséges, hogy megölesselek. Még ügyesben elvehetnéd életemet, mint
meggyógyítál.“

Az orvos könyekre olvada s keservesen panaszkodék s készüle a halálos
csapás elfogadására, ezt mondván a királynak: „Ez tehát neked tett
szolgálatom jutalma, s te ugy akarod megmutatni háladatosságodat, mint
egykor a krokodil cselekvék.“

„Beszéld el,“ esék szavába a király, a krokodil történetét.“ – „E
pillanatban“ felelé az orvos, „nem beszélhetem el: de hagyd meg életemet
s az isten megfizeti, s meghosszabbítja a tiedet.“

„Nem,“ kiáltá a király, „meg kell halnod.“

A hóhér beköté szemeit, megbilincselé kezeit s kihúzá pallosát.

Ekkor a jelenvolt udvarnokok szánakozásra indulva kegyelemért
könyörgének a királynak; bizonyíták, hogy büntelen, s mindnyájan
kezességöket igérék ártatlanságáért.

A király kérlelhetlen vala, s oly választ ada nekik, hogy semmit sem
bátorkodtak reá felelni. Az orvos letérdelve, bekötött szemmel s készen
a csapás elfogadására, mely életének véget vessen, még egyszer a
királyhoz fordula: „Uram! minthogy halálos itéletemet meg nem akarja
másolni felséged, legalább azon kegyelméért esedezem, engedje meg, hogy
haza mehessek, temetésemet elrendelni, az enyimektől végbucsut venni,
alamizsnát osztogatni, s könyveimet oly embereknek hagyni, kik hasznokat
vehetik. Van a többek közt egy könyvem, melylyel felségednek kivánok
kedveskedni: ez egy megbecsülhetlen munka, s méltó hogy felséged
kincstárában gondosan őriztessék.“

„S minélfogva oly becses e munka, mint mondod?“ kérdé a király.

„Uram,“ felelé az orvos, „mivel számtalan csodálatos dolgot foglal
magában; s hogy képzeleted legyen róla, csak azt mondom: ha fejem el
lesz vágva s felséged nem resteli a könyvet a hatodik levélig forgatni,
s a bal oldalon a harmadik sort elolvasni, fejem mind azon kérdésekre
felel, melyeket neki tenni fog.“

A király kiváncsi lévén ily csodás dolgot szemlélni, elhalasztá halálát
holnapig, s szoros őrizet alatt haza bocsátá.

Az orvos ezen időhatárig elrendelé dolgait; s mivel elhirhedett, hogy
elvesztése után hallatlan csoda fog történni, más nap a vezérek, emirek,
testőrtisztek, szóval az egész udvar a székes terembe gyűle, hogy annak
tanúja lehessen. Nem sokára megjelenék Dubán orvos, ki egy nagy könyvvel
közelíte a királyszék lábához. Ide egy medenczét hozata, arra a lepelt,
melybe a könyv takarva vala, kiteríté, s a könyvet a királynak nyújtván,
ezt mondá:

„Fogadd el uram e könyvet, ha tetszik; s mihelyt fejem el lesz ütve,
parancsold e medenczébe a könyvtakaróra tétetni, ha ott áll, vére
megszünik folyni: akkor nyisd fel a könyvet s fejem minden kérdésedre
felelni fog. – De uram,“ ezt adá hozzá, „engedd meg még egyszer felséged
kegyelméért esedeznem; az isten nevében hagyd magad meglágyítani; vallom
hogy büntelen vagyok.“

„Kéréseid,“ felelé a király, „haszontalanok; s ha csak azért is hogy
fejedet beszélni halljam, akarom halálodat.“

Ezt mondván, elvevé a könyvet az orvos kezéből s parancsolá a hóhérnak,
hogy teljesitse kötelességét.

Az orvos feje oly ügyesen lecsapatott, hogy egyenesen a medenczébe
hullott; s mihelyt a könyvtakaróra tétetett, vére azonnal elálla. Ezután
a király s minden nézők nagy csódájára felveté szemeit s ezt mondá:

„Uram! nyissa fel most felséged a könyvet.“

A király felnyitá s ugy találván, hogy az első levél ugy a másodikhoz
ragadt, mintha hozzá lett volna enyvezve, hogy azt könnyebben
elfordíthassa, ujját szájához érteté, s nyálával megnedvesité. Ezt
ismétlé egész a hatodik levélig; s midőn a mondott lapon sem mi irást
nem talála, szóla a főhöz: „Orvos, itt semmi sincs irva.“ – „Fordits még
nehány levelet,“ felelé a fő.

A király tovább is forgata ujját mindenkor szájával nedvesítvén, míg a
méreg, melylyel minden levél itatva vala megtevé hatását: ekkor a király
tüstént szertelen borzadástól érzé magát meglepve, szemei kápráztak s
erős rángatódzás között lezuhant a királyszékből…“

„Midőn Dubán orvos, vagy is igazábban szólva, feje, látá, hogy a méreg
megtette munkáját s hogy a király már csak néhány pillantatig fog élni,
ezt kiáltá neki:

„Hah adáz! látod mint jár az oly fejedelem ki hatalmával visszaélvén
ártatlanokat gyilkoltat meg. Az isten előbb utóbb megbünteti az
igazságtalanságokat s kegyetlenségeket.“

Alig végzé el a fő e szavakat, hogy a király holtan összerogya; s
egyszersmind a fő is elveszté azon kevés életet is melylyel bírt vala.

Mihelyt a halász a görög király s Dubán orvos történetét elvégezte, ezen
alkalmazást tevé belőle a szellemre, kit még mindég az edényben zárva
tartott:

„Ha a görög király,“ szóla hozzá, „Dubán orvost életben hagyta volna,
ugy isten is meghagyta volna az ő életét; de eltaszitá a legalázatosabb
könyörgéseket, s isten megbünteté érette. Épen igy van a dolog, oh
szellem, véled: ha megkérlelhetélek s a kegyelmet, melyért könyörögtem
tőled, megnyerhettem vala, most megsajnálnám állapotodat, melyben vagy;
de mivel irántam megszabadításodért tartozott nagy háladatosságod
daczára is magátalkodtál szándékodban, hogy engem megölj, részemről
nekem is engesztelhetlennek kell lennem. Ez edényben hagylak s
visszahajítlak a tengerbe s igy megfosztalak életed használatától egész
itélet napig: ez az a boszu, melyet rajtad állni szándékozom.“

„Halász édes barátom,“ felele a szellem, „kérlek még egyszer, ne miveld
rajtam e kegyetlenséget. Gondold meg, hogy nem jó boszut állani sőt
ellenben dicséretes gonoszért jóval fizetni. Ne bánjál ugy velem mint
egyszer Imma bánt Atekával.“

„S mit teve Imma Atekának?“ kérdé a halász.

„Oh ha megakarod tudni,“ felele a szellem, „hát nyisd ki ez edényt;
talán azt gondolod, hogy nagyon jó kedvem van ily szűk helyen
regélgetni? de ha kieresztesz, annyi regét mondok, a mennyit csak
akarsz.“ – „Nem,“ mondá a halász, „nem bocsáttalak el: már is sokat
beszélünk; most mindjárt a tenger fenekére hajitalak.“ – „Még egy szóra
halász,“ mondá a szellem; „fogadom, hogy nem bántalak, sőt ellenben egy
módra tanitalak mely által hatalmas lehetsz s meggazdagodhatol.“

A remény, hogy szegénységéből kivergődhetik lefegyverkezteti a halászt.
„Meghallgathatnálak;“ mondá „csak lehetne bíznom szavaidhoz. Esküdjél
meg isten felséges nevére, hogy igazán teljesítsed, a mit igérsz s
felnyitom az edényt; nem tartalak oly istentelennek, hogy egy ily esküt
megszeghetnél.“

A szellem megesküvék s a halász kinyitá az edény födelét. A füst azonnal
ismét felszálla belőle; s minekutána a szellem azon szerint, mint előbb,
felvevé alakját, legelső a mit teve az vala, hogy az edényt egy rugással
a tengerbe löké.

Erre a halász megijede: „mi dolog ez szellem?“ mondá: „Megakarod-e
szegni hitedet melyet csak most esküvél? azt mondjam-e neked mit Dubán
orvos mondott a királynak, hagyj meg életemet, hogy isten meghosszabítsa
a tiedet?“

A halász félelmén nevete a szellem s felele neki: „nem halász, légy
nyugodt; csak mulatságból dobtam az edényt a tengerbe, hogy meglássam,
nyughatatlankodol-e rajta; s igy, hogy bizonyossá tegyelek, hogy
szavamat megakarom tartani, fogd hálódat s kövess.“

E szavakat mondván megindula s mene a halász előtt, ki hálójával
terhelve még mindig némi bizatlansággal követé. Elmenének a város
mellett fel egy magas hegyre s azon át el egy sík térre, melyen egy
tóhoz jutának a mi négy dombbal volt körűl véve.

Midőn a tóparton állának, mondá a szellem a halásznak: „vesd ki hálódat
s fogj halat.“ A halász semmit sem kételkedék, hogy fogand, mert nagyon
sokat láta a tóban: de különösen elcsodálkozék, midőn látá, hogy négy
különböző szinüek voltak, tudniillik, fehérek, vörösök, kékek, és
sárgák. Kiveté hálóját s négy halat foga, mindenik színből egyet.
Minthogy az előtt még soha sem látott ilyeneket, nem győzé őket eléggé
csodálni; mivel nevezetes összeget gondolt belőle árulhatni, nagy öröme
vala rajta.

„Vidd el e halakat,“ mondá neki a szellem, „s mutasd be a szultánnak;
több pénzt fog érttök adni, mint teljes életedben vala kezed között.
Minden nap eljöhetsz e tóra halászni; de intlek, egyszernél többet ki ne
vesd hálódat, külömben nagy szerencsétlenség fog érni: vigyázz tehát. Ez
az utasitás, melyet adok; ha pontosan teljesited, jó dolgod lesz
mellette.“

Ezt mondván a földre toppanta, mely elnyilék s minekutána őt elnyelte
volna, ismét becsukódott.

A halász pontról pontra akarván követni a szellem utasitását, őrizkedett
kétszer vetni ki hálóját. Elindult a város felé, igen megelégedvén
halászatával s ezer féle elmélkedéseket teve kalandjáról. Egyenest a
szultán palotájába mene…

Nagy vala a szultán bámulása, midőn a négy halat látá, melyeket a halász
benyujta neki. Fogá egyiket a másik után, hogy figyelemmel szemlélje; s
minekutána sokáig csodálta volna, monda első vezérének: „fogd e halakat
s vidd azon ügyes szakácsnéhoz, kit a görög császár külde hozzám:
képzelem szint oly izesek lesznek, mint szépek.“

A vezér maga vivé el a szakácsnéhoz s kezébe adván ezt mondá neki: „itt
van négy hal, melyet imént hozták a szultánnak; azt parancsolja, hogy
készitsd el számára.“

Minekutána e bizományban eljárt volna, visszatére urához a királyhoz, a
ki parancsolá neki, hogy a halásznak négyszáz darab aranyat fizessen ki:
a mit is hiven teljesite.

A halász, ki még soha sem birt egyszerre ily nagy számu pénzt, alig tudá
elgondolni szerencséjét, s ugy tetszett neki mintha csak álom volna: de
utóbb általlátá, hogy valóság, azon jó használatból, melyre forditá,
mivel avval háznépe szükségeit potolá.

A szultán szakácsnéja, mihelyt a halakat, melyeket a vezér neki
általada, megtisztogatta, egy serpenyő olajban tűzre tevé, hogy
megsüsse. Minekutána egyik felől eléggé megsülteknek vélte, megforditá
őket. De oh hallatlan csoda! alig történék ez meg, midőn a konyha fala
elnyilt, s belőle egy bámulatos szépségű s felséges termetű kisasszony
lépe elő; aegyptusi virágos atlaszból volt ruhája, függői s nyakkötője
nagy gyöngyökből, rubinnal kirakott arany karkötője, s egy myrtus
vesszőt tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz a szakácsné nagy
bámulására, ki e látványra mozdulatlanul állott, s egyik halat
vesszejével megérintvén monda neki: „hal, teljesited-e tartozásodat?“
midőn a hal nem felele, ismétlé ugyanazon szókat: s most mind a négy hal
egyszerre fölemelé fejét, s érthetőleg felelének: „igen, igen: ha te
számolsz, mi is számolunk; ha te megfizeted adósságaidat, mi is
megfizetjük a miénket; ha te elfutsz, mi győzünk s megelégszünk véle.“

Mihelyt e szavakat mondák, a kisasszony feltaszitá a serpenyőt, s
visszalépe a nyilt falba, mely utána azonnal bezáródék, s olyannak
látszott, mint volt azelőtt.

Midőn a szakácsné, ki e csodákra elréműle, magához tért ijedségéből, oda
mene, hogy a halakat felvegye, melyek a tűzbe hullottak; de mind oly
feketék voltak, mint a szén, ugy hogy a szultánnak fel nem lehetett
volna őket adni. Ez igen megbusula és sirni kezde: „jaj nekem,“ kiálta,
„mi lesz belőlem! ha a szultánnak elbeszélem, mit láttam, bizonyosan nem
fogja hinni; mily haragra gerjed majd ellenem!“

Mig igy aggódék, belépe a nagyvezér s kérdé, készen vannak-e a halak.
Elbeszéle neki mindent mi történt vele; s e tudósitásra a mint el lehet
gondolni, igen elcsodálkozék. De anélkül, hogy róla a szultánnak valamit
szólt volna, valami mentséget talála, melylyel megelégedék.

Az alatt nyomon elkülde s hivatá a halászt; s midőn ez eljöve, monda
neki: „halász, hozz nekem négy másik halat, melyek azokhoz, melyeket már
hoztál, hasonlók legyenek, mert különös szerencsétlenség történt velök,
mely miatt nem lehete a szultánnak feladni.“

A halász nem mondá meg, mit hagya neki a szellem, de hogy magáról
elhárithassa a kivánt halakat még ez napon beadni, az ut hosszaságával
mentegetőzék, s fogadá, hogy másnap reggel be fogja vinni.

S valóban a halász még éjszaka elindult, s a tóhoz mene. Megveté
hálóját, s midőn kihuzá, négy halat talála benne épen olyant, mint az
előbbiek, mindeniket más szinűt. Tüstént visszatére s a nagy vezérnek
vivé őket azon időre, a mikorra igérte.

Ezen miniszter fogá őket, s ismét maga vivé a konyhára, hol a
szakácsnéval egyedül bezárkózék, ki, jelenlétében elkészité és tüzre
tevé, épen ugy, mint előtte való nap a más négygyel cselekvék. Midőn már
egyik felen megsültek s a másikra akará őket forditani, ismét elnyilék a
konyha fala, s ugyanazon hölgy vesszejével kezében megjelenék, oda mene
a serpenyőhöz, rácsapa az egyik halra, ugyanazon szókat mondá, s azok
neki felemelt fővel ugyanazon feleletet adák.

Minekutána a négy hal az asszonynak felelt volna, egy vesszőcsapással
felboritá a serpenyőt, s eltünék a falba, azon helyen hol kilépett.

A nagyvezér, ki tanuja volt mind annak a mi történt, monda: „ez sokkal
bámulatosb s rendkivüliebb, mint sem a szultán előtt eltitkolhatnók;
elmegyek s értesiteni fogom e csodáról s valóban tüstént elébe járula s
hű jelentést tett neki róla.

A szultán igen elcsodálkozék s nagy kedvet mutatott e csoda látásához; e
végből elkülde s hivatá a halászt. „Barátom“ monda neki, „nem
hozhatnál-e nekem még négy különböző szinű halat?“ A halász felele a
szultánnak, hogy ha ő felsége kivánsága teljesitésére három napi időt
méltóztatik engedni, fogadja, hogy eleget fog neki tenni.

Midőn ez neki megengedtetett, harmadszor is elmene a tóra s nem kevésbbé
volt szerencsés, mint a két elsőbb izben; mert a legelső huzásra, négy
különböző szinü halat fogott. Nem késett az tüstént a királyhoz vinni,
kinek öröme annyival nagyobb volt rajta, mivel nem várta még oly hamar,
s ismét négyszáz aranyat adatott neki.

Mihelyt a szultán megkapta a halakat, azonnal szobájába viteté,
mindennel a mi elkészitésökhöz szükséges vala. Itt bezárkozék
nagyvezérével s ezen miniszter elkészité a halakat, egy serpenyőbe tűzre
tevé, s midőn egyik félen meg sültek, a másikra forditá. Ekkor elnyilék
a szoba fala, de a kisasszony helyett egy fekete lépe ki belőle.

Ezen fekete rabszolgai öltözetben vala oriási vastagságu s magasságu s
egy vastag zöld botot tarta kezében. Közelite a serpenyőhöz. Megérinté
botjával az egyik halat, s monda neki irtóztató hangon: „hal! hal!
teljesited-e tartozásodat?“

E szókra fölemelék a halak fejeiket s felelének: „igen, igen,
teljesitjük tartozásunkat; ha te számolsz, mi is számolunk; ha te
lefizeted adósságaidat, mi is lefizetjük a miéinket, ha te futsz, mi
győzünk s megelégszünk vele.“

Alig mondák ki a halak e szavakat, midőn a fekete a serpenyőt a szoba
közepén feltaszitá, s a halakat szénné változtatta. Midőn ez megtörtént,
kevélyen eltávozék, visszalépe a nyilt falba, mely utána bezáródott, s
olyannak látszék mint volt azelőtt.

„Azután, a mit most láték,“ monda a szultán nagy vezérének, „lehetetlen
nyugodtnak lennem. Ezen halak kétségkivül valami rendkivüli dolgot
jelentenek, melyről világosságot kell nyernem.“

Ismét elkülde a halászért; oda vivék hozzá, s monda neki: „halász, a
halak, melyeket nekem hozál, nagy nyugtalanságot okoznak. Hol fogtad
őket?“ – „Uram,“ felele, „egy tóban fogtam őket mely négy domb között
fekszik, ama hegyen tul, melyet innen láthatni.“

„Ösmered-e a tavat?“ kérdé a szultán a vezért. – „Nem uram,“ felele a
vezér, „soha sem hallottam hirét; pedig már hatvan esztendeje, hogy e
környékben s ama hegyen tul vadászok.“

A szultán kérdé a halászt, mennyire fekhetik azon tó palotájához; a
halász mondá, hogy nincs messzebb három órányinál.

Ezen állitásra s mivel még oly fönn vala a nap, hogy éjszaka előtt oda
érhetének, a szultán egész udvarát lóra parancsolá; s a halász kalauzul
szolgála nekik.

Fellovaglának a hegyre, s az ereszkedőn nagy bámulással látának egy sik
tért, melyet eddig senki sem veve észre. Végre a tóhoz érének, melyet
valólag négy domb között fekve találtak. Ennek vize oly átlátszó vala,
hogy észreveheték, miképen benne minden halak azokhoz hasonlának,
melyeket a halász a palotába vive.

A szultán megállapodék a tóparton, minekutána a halakat benne egy ideig
álmélkodással szemlélte volna, kérdé emireit, s egyéb udvarnokait,
hogyan történhetett, hogy e tavat mind ekkorig nem láták. Felelének
neki, hogy ők bizony soha még hirét sem hallották.

„Mivel ti mindnyájan megegyeztek abban,“ monda erre nekik, „hogy soha
még hirét sem hallottátok, s mivel én szintugy csodálkozom ez uj
tüneményen, arra határoztam magamat, hogy addig nem térek vissza
palotámba, mig meg nem tudom, hogyan jött e tó ide, s miért van benne
csak négyféle szinü hal.“ Ezt mondván parancsolá, hogy tanyát üssenek: s
azonnal sátorokat vontak fel a tó partján az ő s egész udvara számára.

Alkonyodáskor sátorába mene a szultán, s titkon szóla nagyvezérével, s
ezt mondá neki: „Vezér, én nagy nyugtalanságot érzek magamban: ezen e
helyre tétetett tó, ama fekete, ki szobámban megjelen, s a halak
melyeket beszélni hallottam: mind ez annyira ingerli ujságvágyamat, hogy
nem állhatok ellen a nyugtalanságnak azt kielégitni. E végre egy tervet
godoltam ki, melyet egyátalában végre kell hajtanom. El fogok távozni a
táborból egyedül, s parancsolom neked, hogy távollétemet titkon tartsad:
maradj sátoromban; s holnap reggel, ha emireim s udvarnokaim előmbe
akarnak jőni, igazitsd el őket azon örvvel, hogy egy kis gyengélkedés
lepett meg, s egyedül akarok lenni. Következő napokon ugyanazt ismételd
nekik, mig viszont megtérek.“

A nagyvezér több előterjesztéseket teve a szultánnak, hogy szándékáról
leverhesse; emlékezteté a nagy veszedelmekre, melyekre magát ki fogná
tenni, s hogy talán haszontalanúl fog fáradni. De bármennyire kimerité
is ékesszólását, a szultán nem adá fel szándékát, hanem készüle annak
végrehajtásához.

Egy vándorlásra alkalmas ruhát veve magára, s egy karddal készüle fel; s
mihelyt látá, hogy a táborban minden elcsendesedett, minden kiséret
nélkül utra indult.

A négy domb közül egyiknek vevé utját, s arra könnyeden felmene. Még
könnyebben leereszkedék róla túlnan; s midőn a síkon vala, virradatig
utaza rajta. Ekkor előtte a távolban egy nagy épületet pillanta meg s
örüle neki, oly reményben lévén, hogy ott meg fog érteni valamit az
iránt, a mit tudni vágyott. Midőn közel juta hozzá, észrevevé, hogy az
egy pompás palota, vagyis inkább egy erős vár, igen szép köszörült
fekete márványból, finom aczélfödélre, mely oly síma, valamint a tükör.
Megörülvén hogy nem kelle sokáig mennie a nélkül, hogy valami nevezetest
leljen, megálla a vár homlok-felénél, s nagy figyelemmel vizsgálá azt.

Erre a kapuhoz közelite, melynek két szárnyajtaja vala, melyeknek egyike
nyitva állott. Jóllehet egyenesen is beléphetett volna, ugy hivé mégis,
hogy zörgetnie kell. Kopogott egyszer alkalmas lassan s várakozék egy
ideig; s minthogy senkit nem látott jőni, azt vélé, nem hallották meg,
azért is másodszor egy kissé erősebben kopoga, s midőn senkit sem látott
sem hallott, még erősebben: de még sem jelenék meg senki is. Ezen igen
csodálkozott, mert nem gondolhatá el, hogy ily jó karban lévő vár
lakatlan volna. „Ha senki sincs benne,“ monda magában, „ugy nincs mitől
félnem; ha pedig van, nekem is van mivel védnem magamat,“ egy szóval a
szultán belépe, tovább mene az előudvarba s fönszóval kiálta: „Nincs itt
senki is, egy vándort befogadni, kinek enyhülésre van szüksége?“ E
kérdést kétszer vagy háromszor ismétlé: de bármi hangosan beszéle is,
senki sem felelt neki.

E hallgatás öregbité bámulását. Tovább mene egy igen tágas udvarba, s
mindenfelé tekintgete, ha nem vehetne-e észre valakit, de legkisebb élő
lényt sem láta…

Minekutána a szultán az udvarban, melyben vala, semmit sem látott, tágas
teremekbe lépe, melyeknek lábszőnyegei selyemből valának, padlatja s
pamlagai pedig mekkai anyagokkal bevonva, az ajtókárpitok pedig a
legdrágább indiai anyagból aranynyal s ezüsttel gazdagon himezve.

Továbbá egy csodás terembe juta, melynek közepén egy nagy medencze álla,
mindenik szögletén vert-aranyból készült oroszlánnal. A négy oroszlán
vizet okáda szájából, mely gyöngyben és gyémántban hulla le, s
hármoniásan kisére egy vizsugárt, mely a medencze közepéből felszökve,
csaknem a bolt szinéig ére, melynek falai ki voltak festve.

A vár három oldalról egy kerttel vétetett körül, melyet virágtáblák,
tavak, mulató erdők, s ezer más kellemességek vetélkedve diszesitettek,
s a mi e helyet épen gyönyörűvé tevé, egy számtalan sereg madár vala,
melyek hangzatos énekökkel tölték el a léget, s mindig ott maradának,
mivel a fák s palota fölött kivont háló tiltá őket elröpülniök.

A szultán sokáig járdala szobából szobába, hol minden nagynak s
pompásnak látszék. Midőn elunván tovább járni, leüle egy nyilt szobában,
mely a kertre nézett; s itt eltelvén mind azzal, a mit látott,
mindenféle eszméleteket teve a különféle tárgyak felett, midőn egyszerre
panaszkodó hang ütközék fülébe s érthetően halla következő szomoru
szavakat:

„Oh sors ne hagyj tovább élnem, s ne kimélj többé! mert létem
szerencsétlenség, s veszély között lebeg.

Oh feleség nem szánakozol-e egy fő származásu emberen, ki a szerelem
uradalma alá aláztatott? Nem-e a leggazdagabbon, ki elszegényedett?

Igen, megvallom, irigykedtem a szellőre is, mely körötted lengett; de
nem gondolám meg, hogy a sors akaratja mellett a legélesebb szem sem lát
semmit is.

Mely mesterség mentheti meg az íjászt, ha épen midőn nyilát el akarná
pattantani, ívhúra elszakad!

Ha akkor ellenséges sergek rohannak reá hova futhat akkor a végzet elől!
hová futhat el akkor!“

A szultán megilletődvén e panaszoktól, felkele s a felé mene, honnan
azok hangzának. Egy nagy terem ajtajához ére, felnyitá a kárpitot s egy
rendes s gazdagon öltözött férfit pillanta meg, ki egy a földszín fölött
valamennyire fölemelt királyszéken üle. Szomoruság volt festve
ábrázatán, mely egyébiránt a legtökéletesebb szépség s orczáján egy kis
fekete jegy által volt bélyegezve. A költő igy irja le egy ilyetén
fiatal ember szépségét.

Termete sugár vala; haja fekete, mely, ha rá tekintesz, mindent homályba
borít körötte, nem különben mint homlokának vakító fénye viszont mindent
legtisztább fényre derít.

De a fekete jegyet orczáján, ezt ne gáncsoljátok! avagy nem tudjátok-e,
hogy a szép anemone (kökörcsin); fekete ponttal diszeskedik?

A szultán közelíte hozzá s köszönté őt. Az ifju ember viszonzá
köszöntését, fejét mélyen meghajtván, a nélkül mindazáltal, hogy
felkelne. Azért is igy szóla a szultánhoz: „Jól tudom, uram,
megérdemled, hogy felkeljek elfogadásodra s irántad minden lehető
tisztességet adjak; de oly nagy ok akadályoz ennek teljesitésében, hogy
tőlem rosz néven nem veheted.“ – „Uram“ felele a szultán, „igen le
vagyok kötelezve felőlem való jó vélekedésedért. Az okra nézve pedig,
mely akadályoz fölkelned, örömest elfogadok tőled minden tetsző
mentséget. Érdekelve panaszaidtól, meghatva szenvedéseidtől, segélyemet
ajánlani jöttem. Adná isten, hogy tőlem függne enyhülést adnom
szenvedéseidnek; minden tehetségeimet arra fognám forditani. Hizelkedem
magamnak, hogy el fogod beszélni szerencsétlenségeid történetét: de,
kérlek, világositsd föl előbb: mit jelent e tó itt közelében, melyben
négy különböző szinü halakat láthatni; micsoda vár ez itt, miért vagy
benne, s honnan van, hogy csak egyedül tartózkodol itten?“

A helyett, hogy e kérdésekre felelt volna, elkezde az ifju ember
keservesen sirni: „Ah be állhatatlan a szerencse!“ kiálta, „kedve telik
benne azokat megbuktatni, kiket felmagasztalt. Hol vagynak, kik nyugton
éldelik a tőle nyert boldogságot, s kiknek napjai mindig derültek s
tiszták?“

A szultán szánakozásra indulva erősen kéré őt, mondaná meg neki ily nagy
fájdalmának okát. „Ah! uram,“ felele az ifju ember, „hogy ne
szomorkodnám s hogy ne volnának szemeim kiapadhatlan könyforrások?“ E
szóknál felemelé ruháját s láttatá a szultánnal, hogy fejtől fogva
övezetig ember, testének másik fele pedig fekete márvány.

A szultán igen elcsodálkozék, midőn az ifju ember siralmas állapotát
megpillantá. „A mit mutatsz, iszonynyal tölt el s ingerli ujságvágyamat;
lángolok hallani történetedet, melynek kétségkivül igen különösnek kell
lennie; és el vagyok hitetve, hogy a tó és halak valami összefüggésben
vannak vele: kényszeritlek tehát, beszéld el azt nekem; némi
vigasztalást fogsz benne találni, minthogy bizonyos az, hogy a
boldogtalanok enyhülést nyernek szerencsétlenségök elbeszélésében.“

„Nem tagadom meg kivánságod teljesitését,“ felele az ember, „noha nem
tehetem a nélkül, hogy élénk fájdalmamat meg ne ujítsam: de tanácslom
eleve, hogy füledet, szellemedet, sőt szemeidet is oly dolgokra készitsd
el, melyek mind azt fölülmulják, a mit csak a képzelet rendkivülvalót
kigondolhat.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


A fekete szigetek ifju királyának története.

„Tudd meg tehát uram“ szóla tovább, „hogy atyám, kinek Mahmud vala neve,
e birodalom királya volt. Ez a fekete szigetek országa, mely nevezetét
ama négy közelében lévő halomtól veszi; mert ezen halmok előbb szigetek
valának; s a főváros, melyben atyám udvarát tartá, azon helyen álla, hol
most a tó van, melyet láttál. Történetem folyamatja mindezen
elváltozásokat fel fogja világosítani.

Atyám a király hetven éves korában hala meg. Mihelyt helyébe léptem,
megházasodám; s az, kit kiválaszték, hogy királyszékemet vele
megoszszam, unokahugom vala. Minden okom vala szerelme jeleivel,
melyeket irántam mutatott, megelégedni; s én részemről oly szerelmet
éreztem iránta, hogy semmi sem látszék egyességünkhöz hasonlitani. De öt
esztendő eltelte után megsejditém, hogy már nem leli bennem kedvét.

Egykor ebéd után, midőn fürdőben vala, nagy kedvem volt alunni s egy
szófára vetém magamat. Ketten az ő asszonyai közül, kik szobámban
valának, leültek, egyik fejemhez, másik lábamhoz, mindenik egy
legyezővel kezében, mind azért, hogy hűset hajtsanak, mind pedig hogy a
legyeket, melyek szunyadásomat háborgathatták volna, rólam elverjék. Azt
vélék, hogy elaludtam s halkan beszélgetének maguk között; de én csak
szemeimet hunytam be, s egy szót sem veszték el beszédökből.

Egyik ezen asszonyok közül monda a másiknak: „nem tesz-e balul a
királyné, ily szeretetre méltó fejedelmet, mint a mienk, nem szeretni?“
– „Bizonynyal“ felele a másik. „A mi engem illet, nem foghatom meg s nem
tudom, miért kel föl minden éjjel, s miért hagyja ezt magát: vajjon nem
veszi-e ez észre?“ – „Ej hogyan venné?“ – monda a másik. – „Hiszen
minden estve bizonyos fűnedvet elegyít italába, mely által egész éjszaka
oly mélyen aluszik, hogy ő rá ér menni, a hova neki tetszik; s hajnalban
ismét visszatér, melléje fekszik; s ekkor bizonyos illat által ébreszti
föl, melyet orra alá tart.“

Gondold el uram bámulásomat e beszélgetésen s az érzelmeket, melyeket
bennem támaszta. De bármely felháborodást okoza is, eléggé ura valék
magamnak magamat tetetni: ugy tevék mintha felébredtem és semmit sem
hallottam volna belőle.

A királyné kijöve a fürdőből, együtt vacsorálánk, s minekelőtte
lefeküdtünk volna, maga nyujta egy csésze vizet, melyet szoktam inni: de
én a helyett, hogy számhoz vittem volna, egy nyilt ablakhoz menék s oly
ügyesen kiöntöttem a vizet, hogy észre nem vette. Erre visszaadám kezébe
a csészét, hogy ne kételkedjék, hogy megittam.

Ezután lefekvénk: de nemsokára, midőn vélé, hogy már elaludtam, ismét
felkele, oly kevés vigyázattal, hogy alkalmas fönszóval mondá: „Alugyál
s bár soha fel ne ébredj,“ szaporán fölöltözék s elhagyá a szobát.

Mihelyt feleségem, a királyné, kiment vala,“ monda tovább a fekete
szigetek királya „fölkelék hirtelen, felöltözém s oly sietve menék
utána, hogy nem sokára előttem hallám menni. Most nyomban követém, de
halkkal lépegeték, hogy meg ne halljon.

Több ajtón mene keresztül, melyek bizonyos varázsszók hatalmára,
melyeket elmonda, maguktól kinyilának; s az utósó, mely igy kinyilék, a
kertajtó vala, melybe most kilépe.

Én ez ajtóban megállottam, hogy meg ne pillantson, mig egy virágtáblán
mene által; addig követém szemeimmel, mig a homály engedé, s észrevevém,
hogy egy kis erdőcskébe megy, melynek utai sürü bokrokkal valának
beszegve. Én egy más uton szintén oda menék s egy alkalmas hosszu
séta-ut bokrai mögé suhanván, látám őt azon egy férfival sétálni.

Nem mulasztám el beszédökre figyelmetesen hallgatózni, s következőket
értém belőle:

„Nem érdemlem“ monda a királyné szeretőjének „szemrehányásaidat,
melyekkel illetsz, hogy jobban nem siettem: jól tudod okát, mi gátolt
benne. De ha szerelmemnek mindazon jelei, melyeket eddig adtam, nem
elégségesek téged forró hajlandóságomról meggyőzni, kész vagyok annak
még szembetünőbb bizonyságait adni: csak parancsolj; ismered hatalmamat,
ha kivánod, e nagy várost, s e szép palotát még nap fölkelteig borzasztó
rommá változtatom, melyben csak farkasok, baglyok és hollók tanyáznak.
Tul tegyem-e Kaukazus-hegyén, a lakott világ határain kivül, ez erős
falaknak minden köveit? Csak egy szót szólj s ez egész hely el lesz
változva.“

Midőn a királyné e szavakat mondá, kedvesével együtt a fasor végéhez
ére, s egy másik utba csavarodának, s mindketten előttem mentek el. Már
kihuztam kardomat; s mivel a férfi felemen ment, nyakban vágám, s földre
terítém. Azt vélém, hogy megöltem, s ezen véleményben hirtelen
eltávozám, anélkül, hogy magamat a királynéval megismertettem volna, kit
kimélni akarék, mivel rokonom vala.

Azonban a vágás, melyet rajta ejték, minden bizonynyal halálos vala, de
feleségem megtartá életét varázsa hatalmával, oly módon ugyan csak, hogy
azt lehet róla mondani, hogy sem élő sem holt.

Midőn a kerten által a palotába tértem, hallám, hogy a királyné hangos
jajgatásra fakadt: ebből elképzelém fájdalmát s nagyon elégedett valék
magammal, hogy életét meghagyám.

Minekutána szobámba visszaérkeztem, ismét lefekvém; s megelégedvén, hogy
a vakmerőt, ki megsérte, megbüntetém, elaludtam.

Más nap reggel felébredtemkor a királynét mellettem fekve találám…“

„Nem mondhatom, aludt-e vagy sem; de én halkal kelék fel, szobámba menék
s egészen felöltöztem. Ezzel tanácsgyülésembe menék.

Visszatértemkor a királyné gyászruhában jelenék meg előttem, elszórt s
részint megtépett hajjal. „Uram“ szóla hozzám „könyörögni jöttem
felségedhez, ne csodálkozzék ez állapoton, melyben lát. Három szomoru
hir, melyeket egyszerre vettem, méltó ok e mély fájdalomra, a minek ezek
csak gyenge jelei.“ – „S mi hirek azok asszonyom?“ kérdém. „Anyám, a
királyné halála egyszerre atyáméval, a királyéval, ki egy ütközetben
esett el, s egyik testvéremével, ki egy mélységbe zuhant.“

Nem volt ellenemre, hogy ez ürügyöt kapá fel szomorusága igaz okának
elrejtésére, s ebből megtudám, hogy engem nem vett gyanuba szeretője
megöléséért.

Asszonyom – mondék neki – távol legyen tőlem, hogy fájdalmadat
gáncsoljam, sőt bizonyossá teszlek, hogy mindazon részt veszem benne,
melyet vennem kell. Nagyon is csodálnám, ha érzéketlen maradnál a
veszteségnél, melyet szenvedtél. Sirj: könyeid csalhatlan jelei egy
felséges jó szivnek. Mindemellett reméllem, hogy az idő s okosság
mérsékelni fogják fájdalmadat.

Elvonula szobájába, hol tartalék nélkül oda engedé magát fájdalmának, s
egy egész évet sirással s jajgatással tölte.

Ezen idő lefolyta után engedelmet kére tőlem, hogy a palota körében
számára temetőhelyet épittethessen, hol, a mint mondá, akar halála
napjáig lakni. Megengedém neki s egy pompás palotát épittete egy kúppal,
melyet onnén láthatni: s könypalotának nevezé.

Midőn elkészüle, szeretőjét bele viteté, kit azon éjjel, melyen
megsebesitém, egy neki alkalmas helyre tett el. Mindeddig italokkal
akadályozta halálát, melyeket neki be adott; s nem szünt meg neki
továbbad is effélét adni, s maga vivé el minden nap számára, mióta a
könypalotában vala.

Azonban minden bűvölései által sem birá e szerencsétlent meggyógyitani.
Nem csak járni s fönállani nem tudott, hanem szólását is elveszté, s nem
volt más életjel benne látásán kivül. Jóllehet most már a királynénak az
a vigasztalása vala, hogy őt láthatá, s mind azt mondhatá neki, a mi
nyájast s szerelmest balgatag szerelme sugalt, még sem mulasztá el
naponkint két alkalmas hosszu látogatást tenni nála. Én mind ezt jól
tudám, de ugy tettetém magamat, mintha semmit se tudnék róla.

Egyszer elmenék a könypalotához, vágyván megtudni, miben foglalatoskodik
ott tulajdonképen a királyné; s egy helyről, hol nem láthatott,
következőleg hallám őt kedveséhez beszélni: „Kétségbe esem rajta, hogy
téged ily állapotban kell látnom, melyben vagy: én szintugy érzem égő
fájdalmaidat, melyeket szenvedsz…; de kedves lélek, én mindig beszélek
hozzád s te soha sem felelsz. Meddig fogsz e hallgatásban megátalkodni?
Ah éltem legédesb pillanatai azok, melyeket itt töltök, hogy kínaidban
osztozzam. Nem élhetek nélküled, s a gyönyört, téged szüntelen láthatni,
fölebb becsülném a világegyetem uradalmánál.“

E hosszu beszédet e következő versekkel zárá be: „Az az üdvösség napja,
melyen közeledet éldelem; s a veszedelem és halál napja az, melyen tőlem
elfordulsz.

Ha az éjjelt távol töltöm tőled, ugy tetszik, mintha minden ijedelmek
fenyegetnének; de közeled édesb nekem a bátorságnál!“

Végre még következő verseket adá hozzá:

„Ha minden boldogságtól körül volnék is véve, ha az egész világot s a
chozroek országát birnám is:

Nem érne előttem annyit mint a szunyog szárnya, ha szemem téged nem
látna!“

Ezen panaszokon, melyeket fohászkodásai s zokogásai többször
félbeszakasztának, végre elvesztém türelmemet, előlépve közeliték hozzá,
s mondám: „asszonyom, már eleget sirtál: ideje határt vetni e
fájdalomnak, mely mindenikünket megbecstelenite; szörnyüség elfeledned,
mivel tartozol nekem, mivel tartozol magadnak.“

„Uram“ felele „ha még valami tisztelettel, vagyis inkább szivességgel
viseltetel irántam, esedezem, hogy ne kényszerits. Engedd magamat
halálos fájdalmamnak adnom, lehetetlen, hogy azt az idő kisebbitse.“

Midőn látám, hogy szavaim a helyett, hogy őt tisztére téritenék, még
inkább dühét ingerlék, nem szólék többet, hanem visszavonultam.

Ő tovább is minden nap folyvást látogatá szeretőjét, s két egész
esztendőn által szakadatlan csüggedtségben vala.

Még egyszer elment a könypalotába, midőn ő benn vala, ismét elrejtezém,
s következőt hallám kedveséhez mondania:

„Már három éve, hogy egyetlen egy szót sem szólál hozzám, s hogy semmit
sem felelsz szerelmem jeleire, melyeket beszédemmel és sohajtásaimmal
adok: érzéketlenség-e vagy megvetés? Oh temetőhely, te enyésztetted el
azon szertelen szerelmet, melylyel irántam viseltetél? te zártad-e be e
szemeket, melyek nekem oly sok szerelmet hirdetének, s melyek minden
örömemet magokba foglalák? Nem, nem, azt nem hihetem. Mondd meg inkább
mi csoda által lettél te a legdrágább kincs megtartója, mely valaha
létezett!“

Megvallom uram, hogy e szavakon igen megboszankodám, mert végre is e
drága kedves, ez imádott halandó nem olyan vala, mint képzelhetnéd,
hanem egy fekete indus vala, e tartománybeli származat. Mondom, hogy ugy
megboszankodtam e beszéden, hogy zajosan előlépék; s szintugy a temető
helyhez intézvén szavaimat, felkiálték: óh temetőhely; miért nem nyeled
el e szörnyeteget, kitől a természet elborzad.

Alig mondottam ki e szavakat, midőn a királyné dühösen felugrék: „Hah
kegyetlen“, kiálta, „te vagy, ki fájdalmamat okozod! ne véld, hogy azt
nem tudom: már is soká tetettem magamat. A te gyilkos kezed tette
szerelmem tárgyát e siralmas állapotba, s még oly kegyetlen vagy, hogy
ide jösz egy szerelmest elcsüggedtében gunyolni.“

„Igenis, én vagyok,“ esém szavába, magamon kivül ragadtatván haragomtól,
„én vagyok, ki e szörnyeteget megbüntettem, mint azt érdemlé; veled is
szintugy kellene bánnom, és bánom, hogy nem cselekedtem, már is régen
élsz vissza jóságommal.“

Ezt mondván, kirántám kardomat s felemelém kezemet, hogy megbüntessem.
De ő nyugodtan nézé mozdulatomat s gúnymosolygással szóla: „Mérsékeld
haragodat!“ Egyszersmind néhány szavakat monda, melyeket nem érték, s
ezt veté hozzá: „Varázslataim hatalmával parancsolom neked, hogy nyomban
félig márványnyá változzál, s félig ember maradj.“

Azonnal az lettem, a minek itt látsz uram, „már holt az élő, s élő a
holtak között.“

„Minekutána a kegyetlen boszorkány, méltatlan egy királyné nevezetére,
igy elváltoztatott, s egy más varázslata által e szobába helyezett,
elrontá fővárosomat, mely igen virágzó s népes vala; pusztítá a házakat,
az árhelyeket és vásárállásokat, s helyettök e tavat s puszta mezőt
tünteté föl, melyet látál.

A négyszinű halak, melyek a tóban vannak, a négyféle lakosok, különböző
hitök szerint, kik benne valának: a fehérek muzulmánok, a vörösek
persák, tűzimádók, a kékek keresztények, s a sárgák zsidók. A négy domb
körösded négy sziget volt, melyektől e birodalom nevét vevé. Mind ezt a
varázsnőtől hallottam ki kínaim tetézésére dühének munkáit hirül adá. De
még itt nincs vége, dühe nem elégszik meg országom elpusztitásával s
elváltoztatásommal: eljő minden nap s meztelen vállaimra százat vág
bikacsökkel, mely vérbe fagyba borit. Ha ezt elvégezé, betakar egy durva
kecskeszőrszövettel, fölé e bibor ruhát adja reám, nem tisztesség
okáért, hanem hogy kigúnyoljon.“

E helynél nem tartóztathatá a fekete szigetek ifju királya könyeit, s a
szultán ugy meg volt hatva a szánakozástól, hogy egy szót sem hozhata
elő vigasztalására.

Ezután az ifju király fölemelé szemeit az égre s monda: „mindeneknek
hatalmas teremtője! alávetem magamat itéletednek, áldom bölcs
gondviselését végzeteidnek! békével tűröm minden szenvedéseimet, mivel
ez akaratod, de reménylem, végetlen kegyelmed meg fog érte jutalmazni.“

A szultán ellágyulva e különös történet által s a kivánságtól
lelkesülve, hogy e szerencsétlen fejedelemért boszút álljon, monda neki:
„mond meg nekem, hol tartózkodik a hitetlen boszorkány, s hol lehet
semmirekellő szeretője, ki már élvén eltemettetett.“

„Uram“ felele neki a fejedelem, „szeretője, a mint már mondám, a
könypalotában van, egy kúpos temetőhelyben; s e palota ezen várnak
homlokfelével össze van kötve. A mi a varázsnőt illeti, nem mondhatom
bizonyosan, hol tartózkodik; de minden reggel eljő napkeltével szeretője
látogatására, minekutána velem a véres vereséget, melyről szóltam,
elvégezte; s látod, hogy én e kegyetlen bánásmódtól nem tudom magamat
mególtalmazni. Ekkor az italt viszi neki az egyetlen szert, mely ekkorig
életét tartogatá; s nem szünik hallgatásán panaszkodni, melyben folyvást
vesztegel, mióta megsebesitettem.“

„Legboldogtalanabb fejedelem“ felele a szultán, „nem lehet mélyebben
megilletve lenni szerencsétlenségidtől, mint én vagyok. Soha sem történt
senkivel is ily rendkivülvaló dolog; egy hiányzik csak még hozzá,
tudniilik a téged illető boszú; de semmit sem hagyok kisérletlenül, hogy
azt számodra megszerezzem.“

Valóban, mig a szultán e tárgyról az ifju fejedelemmel beszélgete,
minekutána megmondta, ki volna s miért jött e várba, egy módot gondola
ki annak megboszúlására, s közlé vele. Megegyezének az eszközökben,
melyeket választaniok kelle, hogy szándékuk elsüljön, s minek
végrehajtását holnapra halaszták.

E közben, mivel már késő éjszaka vala, a szultán egy kissé lenyugvék, de
az ifju király szokása szerint azt örök álmatlanságban tölté; mert
elvarázsoltatása óta soha sem alhatott; most mindazonáltal némi
reménynyel, hogy nem sokára meg fog szabadulni szenvedéseitől.

Másnap reggel, mihelyt virrada, felkele a szultán; s hogy szándékát
azonnal végrehajtsa, felső ruháját, mely akadályára lett volna, eltevé
egy rejtekhelyre s elmene a könypalotába.

Azt temérdek sok fehér viasz fáklyákkal kivilágitva találá, felséges
illat árada szét több finom arany, s csodálatos mivü füstölőkből, melyek
a legszebb renddel valának helyezve.

Mihelyt megpillantá az ágyat, melyen a fekete fekvék, kivoná kardját, s
minden ellenkezés nélkül elvevé e nyomorék életét, s annak holttestét a
várudvarra vonszolá, s ott egy kutba veté. E tett után visszamene, a
fekete ágyába fekvék, kardját maga mellé a paplan alá rejté, s ott
marada munkáját teljesiteni.

A varázsnő azután nem sokára megjelenék. Első dolga volt a szobába
menni, hol férje, a fekete szigetek királya vala. Levetkezteté s a
bikacsökkel százat vága vállaira példátlan kegyetlenséggel. A szegény
fejedelem bármint hangoztatá jajaival a palotát, s bár a legesdeklőbb
módon kérte, viseltetnék iránta könyörülettel, a kegyetlen nem szünt
csapdosni, mig a százat el nem verte rajta. „Nem viseltetél
könyörülettel kedvesem iránt, felele neki, te sem várhatsz tőlem azt.“

Minekutána a varázsnő urán, a királyon, a százat bikacsökkel elverte,
ismét azon durva kecskeszőrruhába öltözteté, s fölébe a bibor-köntöst
adá.

Ezután a könypalotához járula, s minekutána belépe, megujitá sirását,
üvöltését, s jajgatásait; ezután az ágyhoz közelite, hol még kedvesét
vélé fekünni, s felkiálta: „Mily kegyetlenség ily módon zavarni meg egy
ily szerelmes s szenvedélyes szerető boldogságát, mint én vagyok! Oh te,
ki feneséggel vádolsz, midőn haragomat éreztetem veled, kegyetlen
fejedelem, nem múlja-e fel sokkal ádázságod boszúmat? Áruló! midőn annak
életére törtél, kit én imádok, nem rablád-e el akkor az enyémet? – Ah!“
ezt veté hozzá s szavát a szultánhoz intézé, a feketéhez vélvén szólni,
„én napom, én életem, meg akarsz-e örökre átalkodni e hallgatásban?
kivánod-e, hogy meghaljak azon vigasztalás nélkül, hogy még csak egyszer
mondanád, hogy szeretsz? Szólj, lelkem, legalább csak egy szót,
kényszeritlek.“

Ekkor a szultán ugy teteté, mintha egy mély álomból ébredne fel, s a
fekete szavát utánozván, komoly hangon igy felele a királynénak: „Nincs
más erős hatalom, csak egyedül istenben, ki a mindenható.“ E nem várt
szóknál a varázsnő szertelen örömében nagyot sikolta: „Édes kedves
uram,“ kiálta, „nem csalatkozom-e? Hát való, hogy hallak, hogy hozzám
beszélsz?“ – „Boldogtalan!“ szóla tovább a szultán, „érdemled-e, hogy
feleljek beszédidre?“ „És miért,“ felele a királyné, „teszed nekem e
szemrehányást?“ – „Férjed jajgatása, könyei és sohajtásai,“ felele ez,
„kivel minden nap oly méltatlanul s kegyetlenül bánol; éjjel s nappal
háborgatnak álmomban. Már régen meggyógyultam s szavamat visszanyertem
volna, ha varázslatát megoldozád vala: ez oka hallgatásomnak, melyben
veszteglek s mely miatt panaszkodol.“ – „Jól van,“ monda a varázsnő,
„hogy megnyugtassalak, megteszem a mit parancsolsz: akarod-e, hogy
visszaadjam előbbi alakját?“ – „Igen,“ felele a szultán, „és siess őt
szabaddá tenni, hogy jajgatása többé ne háborgasson.“

A varázsnő azonnal kimene a könypalotából. Egy csésze vizet veve, nehány
szókat monda el fölötte, melyek ugy felforralák, mintha tűzön lett
volna. Azután a terembe mene, melyben férje az ifju király vala:
meghinté vizzel s monda:

„Ha a minden dolgok teremtője ugy alkotott, mint vagy jelenben, vagy
haragszik reád, el ne változzál: de ha csak büvölésem ereje által vagy
ez állapotban, vedd fel eredeti alakodat, s légy ismét, ki előbb valál.“

Alig mondá ki e szavakat, midőn a fejedelem előbbeni állapotjába
állittatva, szabadon fölkele, mind azon örömmel, melyet csak
képzelhetni, s istennek hálát ada érte. A varázsnő megszólamlék ismét s
monda neki: „Eredj, távozzál e várból és soha se jőjj többé ide,
különben életedbe kerül.“

Az ifju király engedvén a szükségnek eltávozék a varázsnő elől, a nélkül
hogy felelt volna, s félremene, hol békével várá a szultán azon
merészlete sikerét, melynek végrehajtását a szultán oly szerencsésen
kezdé.

Ezalatt a varázsnő visszatére a könypalotába s beléptekor monda, még
mindig a feketéhez vélvén szólnia: „Kedves szerelmesem, teljesitettem, a
mit parancsolál: semmi sem gátol már fölkelned.“

A szultán tovább is utánozá a fekete szavát, durczás hangon felele: „A
mit most tevél, még nem elég meggyógyitásomra; csak egy részét háritád
el a gonosznak, gyököstül ki kell annak irtatnia.“ – „Kedves
szeretetreméltó feketém,“ folytatá amaz, „mit értesz a gyökön?“ –
„Boldogtalan“ felele a szultán, „nem tudod-e, hogy a várost lakosaival,
a négy fekete szigetet értem, melyeket elpusztitál varázslataiddal?
Minden nap éjfélkor fölemelik a halak fejeiket a tóból, s boszut
kiáltanak reám s reád. Ez az igazi oka gyógyulásom késedelmének. Menj
szaporán mindezeket előbbi állapotjokba helyezni; s megtérteddel kezemet
fogom nyújtani s te segélni fogsz nekem fölkelnem.“

A varázsnő eltelve reménynyel, melyet e szavak öntének belé, s
elragadtatva örömében, felkiálta: „Oh szivem! oh lelkem! tüstént vissza
fogod nyerni egészségedet, mert teljesitem, a mit parancsolsz.“

És valóban tüstént kimene s midőn a tó partjára ére, kezével merite a
vizből s kihinté fölötte…

„A varázsnő alig monda ki nehány szókat a halak és tó fölött s a város
azonnal előbbi helyére álla. A halakból férfiak, asszonyok, gyermekek,
muzelmánok, keresztények, persák és zsidók, szabadok, és rabszolgák
váltak: egy szóval mindenik természeti alakját vevé föl. A házak s
boltok ismét megtelének lakosaikkal, kik minden portékáikat azon helyen
s renden találák, melyben az elvarázsláskor valának.

A szultán számos kisérete, mely épen a nagy piacz közepén táboroza, nem
kevéssé álmélkodék, magát egy pillantat alatt, egy szép, nagy, s népes
város közepében látván.

Midőn a varázsnő e csodás elváltozást végrehajtotta volna, sietve a
könypalotába tére, ennek gyümölcseit aratni. „Édes kedves uram,“ szóla
beléptekor, „azért jövök, hogy egészséged megtértén, veled együtt
örüljek; mindent megcselekedtem, a mit tőlem kivánál: kelj föl tehát,
nyujtsd kezedet.“ – „Jer ide,“ monda neki a szultán, még mindig a fekete
szavát követvén. Közelite. „Még nem elég,“ mondá, „jer közelebb.“
Engede. Ekkor fölugrék s oly hirtelen karon kapá, hogy nem volt ideje
eszméletre jőni; s kardjának egy csapásával derékon ketté szelé.

Midőn ez megtörtént, holttestét ott hagyá, kimene a könypalotából s a
fekete szigetek ifju királyához siete, ki őt nyugtalanul várá.
„Fejdelem,“ monda neki, megölelvén, „ne félj már semmit is: kegyetlen
ellenséged nincsen többé.“

Az ifju fejdelem oly módon köszöné a szultánnak, mely mutatá, hogy szive
el van telve háladatossággal; s a neki tett fontos szolgálat jutalmául
hosszu életet kivána neki teljes boldogságban.

„Ezután már,“ monda neki a szultán, „nyugton lakhatol fővárosodban, ha
csak kedved nincs az enyimbe jőni, mely hozzá oly közel fekszik: örömmel
foglak benne látni s nem kevésbbé fogsz benne tiszteltetni s
becsültetni, mint szinte a magadéban.“

„Hatalmas szultán,“ felele a király, „azt hiszed tehát, hogy igen közel
vagy fővárosodhoz?“ – Igen felele a szultán, „ugy vélem, nincs több négy
– öt órányi járó földnél.“ – „Egy esztendei ut kivántatik oda“ monda a
király. „Elhiszem, hogy fővárosodból oly rövid időn jöttél ide mint
mondod, mivel az enyim meg volt büvölve; de mióta már nem az, igen
megváltoztak a dolgok. De ez nem fog engem tartóztatni, hogy el ne
kisérjelek, habár a világ végeig kellene is. Te vagy szabaditóm, s hogy
háladatosságomat éltem fogytáig bizonyithassam, elkisérlek, s bú nélkül
hagyom itt országomat.“

A szultán fölötte meglepetett, megértvén, hogy oly messze van
birodalmától, s nem fogá meg, mint történhetett ez. De a fekete szigetek
ifju királya ugy meggyőzé e lehetségről, hogy többé nem kételkedék
felőle. „Semmit sem tesz,“ monda erre a szultán, „haza menetelem
fáradsága eléggé meg van jutalmazva az által, hogy neked szolgáltam, s
magamnak benned egy fiat nyertem; mert mivel te a tisztességet akarod
nekem tenni, hogy elkisérj, s gyermekeim nincsenek, fiam gyanánt
tekintlek, s mától fogva örökösömmé s utódommá nevezlek.“

A szultánnak a fekete szigetek királyával tartott beszéde egy érzékeny
öleléssel végződék, melyre az ifju király csak elutazása készületeiről
gondoskodék. Ezek három hét alatt megtétettek egész udvarának s minden
alattvalóinak nagy fájdalmára, kik tőle egy közel rokonát fogadák
királyuknak.

Szóval, a szultán s az ifju herczeg utra indulának száz tevével, melyek
megbecsülhetlen kincsekkel valának az ifju király kincstárából
megterhelve; s ezt ötven jól készült lovag követé a legjobb paripákon.
Utjok szerencsés vala s midőn a szultán, ki gyors követeket külde előre,
hogy távollétéről s a kalandról, mely ennek oka vala, hirt adjon,
fővárosa közelébe juta, a legelső tisztviselők, kiket otthon hagya
elfogadására elébe jövének, s bizonyossá tevék, hogy hosszas távolléte
semmi változást sem okoza a birodalomban. A lakosok is csoportonként
kisereglének, hangos örvendéssel fogadák s örömünnepeket rendeltek,
melyek több napokig tartának.

Hazaérkezte után reggel a szultán minden egybegyült udvarnokainak igen
körülményes jelentést teve a történtekről, melyek távollétét várakozása
ellen igy meghosszabbiták, kinyilatkoztatá nekik továbbá, hogy a négy
fekete sziget királyát fiává fogadá, ki örömmel hagya el egy nagy
országot, hogy őt elkisérje s nála maradjon. Végre, hogy hűségöket,
melyet iránta mindnyájan bebizonyitottak, megjutalmazza, gazdag
ajándékokat oszta ki közöttök, azon ranghoz képest, melyben álla
mindegyik udvaránál.

A mi a halászt illeti, ki első ok vala az ifju király megszabaditására,
azt a szultán javakkal halmozá el, s egész háznépével együtt
szerencséssé tevé egész hátralévő életére.



A hajózó Szindbád története.

Harun Arresyd Chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy szegény
teherhordó, Hindbád nevezetü. Egy szerfelett hő napon nehéz terhet vitt
a város egyik végéről a másikra. A hosszas útban már nagyon elfáradt, s
még nagy ut volt előtte, midőn egy utczába ére, melyen enyhe szellő
lengett, s melynek kövezetje rózsavízzel volt megöntözve. Mivel nem
várhata kedvezőbb szelet, hogy kipihenjen s uj erőt gyüjtsön: letette
terhét egy nagy ház előtt a földre, s reá üle.

Szagló idegei hirtelen valami válogatott illattól ingereltettek, mely
aloétól s füstölő szerektől származván, egy ház ablakából jött, s a
rózsavizével elegyedvén, a léget balzamozta. Ezenkivül a ház belsejében
több hangszer játékát hallotta, kisérve fülmilék s más madarak zengzetes
énekétől. Ezen kellemes ének, s több hus-étek szaglatos gőze azt
gyanittatá vele, hogy ottan valami vendégségben mulatoznak. Kivánta
tudni, ki lakik e házban, melyet nem ismert, mivel nem volt alkalma
gyakran ez utczába jőni. Hogy ujságvágyát kielégitse, közelite néhány
pompásan öltözött szolgához, kiket az ajtóban láta, s kérde egyet
közülök, hogy híják a ház urát? „Hogy hogy? – felele a szolga, – hát
Bagdádban lakol, s még sem tudod, hogy ez Szindbád ur lakása, a hajózóé,
ama hires utazóé, ki minden tengereket beutazott, melyekre a nap süt?“ A
terhhordó, ki hallott beszélni Szindbád gazdagságairól, nem állhatá meg,
hogy egy olyan emberre ne irigykedjék, kinek állapotja szint oly
boldognak látszott előtte, mint a magáé szánakodásraméltónak. Mivel
lelke ez elméleteken elkeseredett, fölemelé szemeit az égre, s oly
fenszóval mondá, hogy meghallhaták: „Mindeneknek hatalmas alkotója!
fontold meg a különbséget köztem és Szindbád között; én naponkint ezer
bajt szenvedek, s nagy fáradságomba kerül, magamat s családomat rosz
árpakenyérrel táplálnom, mig a boldog Szindbád tékozolva pazarol
véghetetlen kincseket, s kéjjel s örömmel telt életet él! mit tett ő,
hogy tőled ily kellemes sorsot nyerjen, mit tettem én, hogy ily keményet
érdemeljek?“ E szavaknál a földre topoga, olyatén emberként, ki egészen
fájdalmának s kétségbeesésének adja oda magát.

Még e szomoru gondolatokkal foglalatoskodott, midőn a házból egy szolgát
látott maga felé jőni, ki őtet hirtelen karon kapá, s ezt mondá neki:
„Jövel, kövess engem, Szindbád ur, az én uram, akar veled szólani.“

Hindbád nem kevéssé csodálkozott a szolga szavain. A szerint, a mit ez
mondott, attól félhetett, hogy Szindbád azért hivatja, hogy valami
roszat akar vele, s avval akará magát menteni, hogy terhét nem hagyhatja
az utcza közepén: de Szindbád szolgája azt fogadá, hogy vigyázni fognak
reá, s annyira sürgeté, hogy a teherhordó kénytelen volt kéréseinek
engedni.

A szolga egy nagy terembe vezeté, melyben számos személy ült egy
mindenféle étkekkel rakott asztal körül. A főhelyen egy tekintélyes,
szép alaku, s igen hosszu fehér szakállánál fogva tiszteletes személyt
pillanta meg, a ki mögött temérdek sok minden rendü házi szolga állott,
kik igen szorgoskodtak annak szolgálatjában. Ezen személy Szindbád volt.
A teherhordó, kinek zavarodása ily sok ember s e pompás vendégség
látására öregbedett, remegve köszönté a társaságot. Szindbád monda neki,
jőjön közelebb, s minekutána jobbjára ültette volna, maga rakott elébe
étkeket, drágalátos borral kináltatá, melylyel a pohárszék bőven meg
volt rakva.

Minekutána az ebéd vége felé észrevette volna Szindbád, hogy vendégei
már nem esznek, megszólamlék, Hindbádhoz fordula, és monda: „Hogy hínak
atyámfia?“ „Uram, – felele emez, – Hindbád terhhordó nevem.“ „Igen
örülök, hogy láthatlak – felele Szindbád, – s bizonyossá teszlek, hogy a
társaság is örömmel lát; de magadtól szeretném hallani, a mit előbb az
utczán mondottál.“ Szindbád tudniillik, minekelőtte asztalhoz ült volna,
az ablakon által a teherhordónak egész beszédét hallotta, s ez adott
neki alkalmat, annak fölhivatására.

E kivánságra Hindbád megzavarodva lesütötte fejét, s felele: „Megvallom
uram, hogy fáradságom roszkedvüvé tett, s némely gondolatlan szavakat
ejtettem, melyeknek bocsánatját kérem.“ „Oh ne hidd, – felele Szindbád,
– hogy oly igazságtalan vagyok, ezért neheztelni. A te helyedben
képzelem magamat, s a helyett, hogy zugolódásodat szemedre hányam,
inkább sajnállak; de el kell oszlatnom tévedésedet, melyben irántam
lenni látszol. Te kétségkivül azt képzeled, hogy én minden fáradság s
munka nélkül jutottam ezen kényelmekhez, s nyugodalomhoz, melyben élni
látsz; oszoljék el ámulásod: én e boldog állapotra csak azután jutottam,
minekutána több esztendeig viseltem a testnek s léleknek mind azon
inségeit, melyeket csak teremthet a képzelet. Igen uraim, – ezt veté
hozzá, a társasághoz fordulván, – bizonyosokká tehetlek benneteket, hogy
ezen inségek oly szertelenek, hogy képesek volnának a legtelhetetlenebb
embert is leverni azon gonosz vágyásról, hogy kincsek szerzése végett a
tengereket hajózza be. Talán csak homályosan hallottatok különös
kalandjaimról, s a veszélyekről melyeket hét utazásom alatt szenvedtem;
én hű tudósitást fogok tenni rólok előttetek, s ugy hiszem, nem lesz
kedvetlen azt hallanotok.“

Mivel Szindbád, történetét főként a teherhordó miatt akarta elbeszélni,
minekelőtte hozzáfogott, parancsolá, hogy annak terhét, melyet az az
utczán hagyott, vigyék azon helyre, a hová Hindbád kivánta. Ez után
következőleg kezde beszélni:


A hajózó Szindbád első utja Szumátrára.

„Nemzetségemről nevezetes örökség szállott reám, melynek nagyobb részét
ifju korom kicsapongásaiban eltékozoltam; de magamba térvén, eloszlott
ámulásom, s általlátám, hogy a gazdagság mulékony, s hamar végére lehet
járni, ha oly roszul gazdálkodnak vele, mint én. Ezenfölül meggondoltam
azt is, hogy én a rendetlen élettel szerencsétlenségre az időt is
elpazarlottam, mely a világon a legdrágább portéka. Azt is fontolóra
vettem, hogy szegénység az öreg korban a legsajnálatosabb nyomoruság.
Eszembe jutottak nagy Salamonnak ama szavai, melyeket egykor atyámtól
hallottam emlittetni: „Kevésbbé szomoru eltemetve, mint szegénynek
lenni.“

„Mind ezen elméletek által indittatva, összeszedtem örökségem romjait.
Közönséges piaczon eladtam minden ingó javaimat. Azután néhány kalmárhoz
szövetkeztem, kik tengeri kereskedést üztek. Azokkal tanácskoztam,
kiktől jó tanácsot várhaték. Végre eltökéltem magamban, kevés
megmaradott pénzemet használni, s mihelyest e szándékban megállapodtam,
nem késedelmeztem annak végrehajtásával. Balsorába mentem, a hol több
kalmárral együtt egy hajóra szállottam, melyet közös költségen
készitettünk föl.

„Vitorlát ereszténk, s utunkat Keletindiának vevők a persa tengeröblön
által, melyet jobbról az arab, balról a persa partok képeznek, s melynek
legnagyobb szélessége a közönséges vélemény szerint hetven mérföldet
tesz. Ezen tengeröblön kivül a Keletitenger, melyet Industengernek is
hínak, igen kiterül; egyfelül Abyssinia partjai által határoztatik, s a
Vakvak szigetekig négyszer ötszáz mérföldnyi. Először meglepett az
ugynevezett tengeri nyavalya; de egészségem csakhamar helyreállott, s az
időtől fogva mindig mentes maradtam e nyavalyától.

„Utazásunk közben több szigetnél kikötöttünk, a hol portékáinkat eladtuk
vagy elcseréltük. Midőn egykor vitorláznánk, szélcsend lepett meg
bennünket, egy kis szigethez igen közel, mely a viz szinével csaknem
egyenlőleg fekütt, s zöldségére nézve réthez hasonlék. A hajóskapitány
bevontá a vitorlákat, s megengedte, hogy a kinek a legénység közül kedve
van, kiszállhasson. Én is ezekhez tartoztam. De mig evéssel s ivással
mulattunk s a tenger bajaitól pihenénk, hirtelen megrendült a sziget s
erősen megrázott bennünket.

„Észrevették a sziget rázkódását, s kiáltottak, hogy hirtelen szálljunk
csolnakba, mert különben mind elveszünk, mivel a mit mi szigetnek
tartottunk, czethalnak háta. A legügyesbek a csolnakra szaladának, mások
a tengerbe ugráltak, hogy uszással menekedjenek. A mi engem illet, én
még a szigeten, vagy is inkább a czethalon valék, midőn az a tengerbe
bukott, s csak annyi időm jutott, hogy egy darab fába fogózkodhattam,
melyet tüzre-rakás végett a hajóról vittünk magunkkal. E közben a hajós
kapitány, minekutána a csolnakban levőket fölvette, s az uszók közül
néhányat kihalászott volna, használni kivánván egy épen keletkező fris
szelet, fölvonatá a vitorlákat, s megfoszta a reménytől, hogy a hajót
elérhessem.

„Én tehát a habok martalékául hagyattam, s ide s tova hányatva, az egész
hátra levő napon, s jövő éjjelen küzdöttem velök. Más nap reggelre
elfogyott minden erőm, s kétségbe estem hogy a halált elkerülhessem,
midőn szerencsére egy hullám egy szigetre vetett. A part magas volt és
meredek, és sok fáradságomba kerűlt volna annak megmászása, ha némely
fagyökerek nem segitettek volna, melyeket szerencsére a végzet ott
tartogatott. Elnyújtóztam a földön, a hol félholtan maradtam fekve, mig
fényes nappal lett, s a nap fölkele.

„Noha a tengeri munkában igen elfáradtam, mivel a mult nap óta semmi
táplálékot sem vevék magamhoz: még is elvánczorogtam, hogy valami
megehető növényeket keressek. Találtam némelyeket s oly szerencsés
voltam, hogy egy igen jó vizforrásra is akadtam, mely nem keveset
segitett megfrisülésemre. Midőn ismét erőhöz jöttem, belebb mentem a
nélkül, hogy valami bizonyos irányt tartanék.

„Egy szép sikra értem, melyen egy legelő lovat lá ték. Félelem s remény
közt habozva erre forditottam lépteimet, mert nem tudám, nem vesztemnek
megyek-e inkább elébe, mint valamely alkalomnak, éltem megtartására.
Midőn közelebb értem, látám, hogy a ló, egy karóhoz kötött kancza vala.
Szépsége magára vonta figyelmemet, de mig őt vizsgálám, egy a föld alatt
szóló ember szavát hallottam. Egy pillantat mulva előbukott, s nekem
jött, kérdezvén ki vagyok. Elbeszéltem neki kalandomat, melyre kézen
fogván, egy barlangba vezetett, hol több ember vala, kik szint ugy
álmélkodtak engem látni, mint én őket ott találni.

„Ettem némely étkekből, melyekkel kináltak, s midőn ennek utána
kérdeztem őket, mit csinálnak e helyen, mely előttem oly sivatagnak
tetszék, azt felelék, hogy ők Maharadzsa királynak e sziget
uralkodójának lovászai, s hogy minden esztendőben, azon évszakban, oda
szokták vezetni a király kanczáit, hogy egy a tengerből kijövő tengeri
csődörrel megugrassák: hogy a tengeri csődör minekutána a kanczát
megugorja, elakarja nyelni, de ők kiáltozásokkal megakadályozzák, s a
tengerbe visszatérni kényszeritik; ha a kanczák megvemhesednek,
visszavezetik őket, s az ezektől vemhezett lovak a király számára vannak
rendelve, s tengeri lovaknak neveztetnek. Azt veték még hozzá, hogy a
jövő nap volt elindulásokra határozva, s ha egy nappal későbben érék
oda, elkerülhetlenül el kelett volna vesznem; mivel igen távollévő
lakaikhoz kalauz nélkül el nem juthattam volna.

„Más napon a kanczákkal a főváros felé útnak indulának s én követém
őket. Megérkeztünkkor kérdeze Maharadzsa király, kinek bemutattak, ki
vagyok, s micsoda kaland hozott birodalmába. Midőn újságvágyát teljesen
kielégitettem volna, azt mondá, hogy nagy részt veszen
szerencsétlenségemben: egyszersmind megparancsolá hogy gondoskodjanak
rólam, s minden szükségesekkel ellássanak. Parancsai oly módon
teljesittettek, hogy nem volt okom nagylelküségével, s tisztjeinek
pontosságokkal meg nem elégednem.

„Mivel kalmár valék, meglátogattam kereskedő társaimat. Leginkább
keresém az idegeneket, hogy általok Bagdádból hirt vehessek, s valakit
találjak, kivel oda visszautazhassam. Maharadzsa király fővárosa a
tengerparton fekszik, s igen szép réve van, melybe naponkint több hajók
eveznek, különféle világtájakról. Kerestem az indus bölcsek társaságát
is, s örömest hallottam őket beszélni, de ez nem akadályozott abban,
hogy a királynál rendesen udvaroljak, s fő tisztjeivel, s a neki adózó
királyokkal, kik személye körött valának, mulatozzam. Ezer kérdést
tevének honom felől, s mivel részemről én is értesittetni kivántam, az ő
tartományaik szokásai s törvényeiről, mindenről kérdezősködtem tőlök, a
mi újságvágyamra érdemesnek tetszék.

„Maharadzsa király birodalmában van egy Kasszel nevü sziget; azt mondák
róla, hogy ottan minden éjjel dobszó hallik, a mi a hajósoknál azon
véleményre adott okott, hogy Dégal ottan tartózkodik. Kedvem jött ezen
csoda tanujává lennem; s utamban száz – két száz rőfnyi halakat is
láték, melyek ijesztőbbek mint veszedelmesek. Oly félénkek, hogy azonnal
elszaladnak, mihelyt az ember csak fa-darabokat ver is. Láttam még más,
csak egy rőfnyi hosszú halakat is, melyeknek fejök a bagolyéhoz
hasonlott.

„Visszatértem után egy napon, épen a révben valék, midőn egy hajó kötött
ki. Mihelyt horgonyokat hányt, elkezdék a portékákat kirakni, s a
kalmárok, kikéi voltak, a rakhelyekre hordaták. A mint szemeimet egy
némely csomókra s a rajtok lévő, s a tulajdonos nevét jegyző irásra
vetettem, a magamét látám rajtok. Minekutána figyelmesen megvizsgáltam,
nem kétlettem többé, hogy ugyanazok, melyeket azon hajóra rakattam,
melyen Balsorából elindultam. Megismertem a hajóskapitányt is; de mivel
bizonyos voltam benne, hogy holtnak tart, kérdém tőle, „kiéi azon
csomók, melyeket látok.“ „Volt a hajómon, – felele, – egy bagdádi
kalmár, kit Szindbádnak hittak.“

„Egykor, midőn – a mint látszott – egy sziget közelében valánk, több
utassal együtt, ezen vélt szigetre kiszállott, mely nem egyéb volt, egy,
a víz színén szunnyadó rettenetes nagyságú czethalnál. Alig kezdé ezt a
hátán rakott tűz melegiteni, midőn mozogni kezdett, s a tengerbe bukott.
A rajta levő emberek nagyobb része belefuladt a vizbe, s a boldogtalan
Szindbad is ezek között volt. Ezen csomók az övéi voltak, s azt
határoztam, hogy eladjam, s mihelyt nemzetségéből valakire akadok, annak
a tőkepénzből vett nyereséget kezébe szolgáltassam.“

„Kapitány, – mondék neki erre, – én vagyok Szindbád, kit te holtnak
tartasz, s a ki nem az. Ezen csomók az én vagyonom s portékáim.“

„Midőn a hajóskapitány igy halla szólani, fölkiálta: – kinek higyjen az
ember mai világban? nincs már sem hűség, sem hitel az emberek között.
Önnön szemeimmel láttam, midőn ezen Szindbád elveszett, az utazók is,
kik hajómon voltak, szintugy látták, s mégis azt bátorkodol mondani,
hogy te vagy ezen Szindbád! Minő vakmerőség! rád nézve emberséges
embernek lehetne tartani, s mégis oly förtelmes hazugságot mondasz; hogy
oly vagyont tulajdonithass el, mely nem a tied. – Légy egy kis
türelemmel, – felelék a kapitánynak, – s hallgasd meg a mit mondani
fogok. – No jól van, – felele ő, – hát mi mondanivalód van? Szólj, én
hallgatlak. – Erre elbeszélém neki, mi módon menekedtem meg, s mi kaland
által találkoztam Maharadzsa király lovászaival, s hogyan vezettettem
általok annak udvarába.

„Megütközött szavaimon, s nemsokára meggyőződött, hogy nem vagyok ámitó;
mert olyan emberek érkeztek, kik megismertek, örvendezve köszöntöttek, s
örömüket jelenték, hogy viszont láthatnak. Végre ő is megismert, s
monda, nyakamba borulván: „dicsértessék az ur érte, hogy ily nagy
veszedelemből szerencsésen kimenekedtél; nem fejezhettem ki eléggé az
örömet, melyet a fölött érzek. Itt van vagyonod, vedd, ez a tied; tedd
vele a mit tetszik.“ Megköszöntem neki, dicsértem emberségét, s hogy azt
megjutalazzam, kértem, venne el némely portékákat, melyekkel
megkináltam: de el nem fogadá.“

„Kiválogattam csomóimból a legdrágább portékákat, s Maharadzsa királyt
megajándékozám velök. Minthogy ezen fejedelem értesítve volt
szerencsétlenségem felől, kérdeze, hol vettem ily ritka dolgokat.
Elbeszéltem neki, minő történet által jutottam birásokhoz; oly kegyes
volt, hogy ezen örömét jelentené; elfogadá ajándékomat, s helyette
sokkal több értéküt ajándékoza. Ezután elbucsuzám tőle, s ugyanazon
hajóra szállottam; de előbb megmaradott portékáimat ezen országbeli
termékekért elcseréltem. Áloét, szantalfát, kámfort, szerecsendiót,
szegfűvet, borsot és gyömbért vittem magammal. Több sziget mellett
hajóztunk el, s végre Balsorába értünk, honnan mintegy ezer zecchinó
értékkel haza tértem e városba, s nemzetségemet egy való s őszinte
barátság érzeteivel láttam viszont. Mindkét nemű rabszolgákat vásárlék,
szép mezei jószágokat vettem, s nagy házat tarték. Ily módon rendeztem
dolgaimat, eltökélve a szenvedett bajokat elfeledni, s az élet örömeit
éldelni.“

Minekutána Szindbád itt megállapodott volna, parancsolá a
hangművészeknek, hogy a beszéde által félbeszakasztott concertet ismét
kezdjék el, folytaták az evést ivást estig, s midőn ideje volt az
eloszlásnak, Szindbád egy száz aranyos erszényt hozata elő, s azt a
teherhordónak adván, monda neki: „Nesze Hindbád, eredj haza, s jőj el
holnap megint, hogy kalandjaim folytatását halljad.“ A teherhordó
eltávozott, igen megütközve a tisztességen és ajándékon, melyben
részesült. A tudósitás, melyet erről odahaza tett, feleségének s
gyermekeinek igen kedves vala, s nem mulaszták el istennek hálát adni
azon jóért, melyet gondviselése Szindbád által rájok arasztott.

Hindbád más napon csinosabban öltözött, mint az előbbin, s visszatért a
bőkezü utazóhoz, ki őt szives arczczal s ezer nyájassággal fogadá.
Mihelyt minden vendég összegyült, tálaltak és sokáig vendégeskedtek.
Ebéd végeztével fölszólamlék Szindbád, a társasághoz fordulván: „Uraim,
kérlek hallgassatok meg, s halljátok második utam kalandjait, ezek
érdemesebbek figyelmetekre, mint az elsőéi.“ Mindnyájan vesztegének, s
Szindbád következőleg hallatá magát:


A hajózó Szindbád második utja Ceylonba.

„Első utazásom után, – a mint szerencsém volt tegnap elbeszélni, – azt
tökélém el, hogy napjaim hátralevő részét nyugalmasan töltsem Bagdádban.
De nem sokáig tartott, s unni kezdém a henye életet; ismét kedvem jött a
tengeren túl utazni és kereskedni; oly portékákat vásárlottam be, melyek
a czélzott kereskedéshez alkalmasak valának, másodszor is olyatén
kalmárokkal utaztam, kiknek emberségöket ösmerém. Egy jó hajón
elindultunk, s minekutána istennek ajánlottuk magunkat, elkezdők tengeri
utunkat.

Szigetről szigetre hajóztunk, s igen jutalmas cseréket tevénk. Egyszer
ezen szigetek egyikére köténk ki, mely különféle gyümölcsfákkal volt
befödve, de egyébiránt oly puszta vala, hogy rajta sem házakat, sem
lakosokat nem találtunk. Járkáltunk rajta, szellőztünk a réteken s a
csermelyek mentében, melyek azokat öntözék. Mig némelyek virágot, mások
gyümölcsöt szedtek, én eleséget s bort vevék elő, s egy patak mellé szép
magas fák árnyékába ültem. Meglehetős vendégséget csaptam, s utána
elnyomott az álom. – Nem mondhatom meddig aludtam; de midőn fölébredék,
már nem látám a hajót kikötve.

„Igen csodálkoztam, hogy a hajót nem látám kikötve, fölkelék, minden
felé tekingettem, senkit sem láték a kalmárok közűl, kik velem a partra
szállottak; csak a hajót látám oly messzire evezni, hogy nemsokára
elvesztém egészen szemeim elől.

„Elképzelhetitek az elméleteket, melyeket ily szomoru állapotban tettem.
Azt véltem, elveszek fájdalmamban, iszonyu orditásokat tettem, mellemet
s fejemet vertem, s a földre vágtam magamat, a hol sokáig szomoru
gondolatok halálos zavarában feküdtem. Százszor is szememre hánytam,
hogy meg nem elégedém első útammal, melynek örökre ujra el kellett volna
utazó kedvemet venni. De minden bánatom haszontalan, s minden törelmem
idétlen volt.

„Végre megadám magamat isten akaratjába, s a nélkül hogy tudnám mi lesz
belőlem, fölhágék egy magas fára, a melyről minden felé tekintgettem,
nem látnék e valamit, a mi némi reménységet adhatna. A tengerre
forditván szemeimet, csak vizet és eget láttam, de a száraz felűl valami
fehéret vévén észre leszállék a fáról, s megmaradt kevés eleségemmel
azon tárgy felé tartottam, mely oly távol vala, hogy meg nem
ösmerhettem.

„Midőn elég közel jutottam hozzá, láttam hogy az egy bámulatos nagyságu
fehér gömb. A mint egészen mellé értem, tapintám s igen simának
találtam. Körüljártam, meglátni nincs-e nyilása. Nem találtam rajta, s
oly sikos volt, hogy semmi módon föl nem mászhattam reá. Lehetett körben
ötven lépésnyi.

„A nap épen nyugvó félben volt; s az ég hirtelen elsetétedék, mintha
valami sürü felhő fogná el. De ha ezen setétségen elcsodálkoztam, még
inkább bámultam, látván, hogy a mi ezt okozá, egy szertelen nagyságu
madár vala, mely felém repült. Emlékeztem egy Roch nevű madárra, melyről
a hajóslegényeket sokszor hallottam beszélni, s elgondoltam, hogy a nagy
gömb melyet csodáltam, ezen madár tojása lehet. S valóban leszállott, s
reá ült mintha azt ki akarná költeni. Midőn jőni látám, lelapultam a
tojás mellé, úgy hogy egyik lába előttem volt, mely oly nagy vala, mint
egy vastag faderék. Hozzá kötöttem magamat erősen egy lepellel, mely
turbánom köré volt tekergetve, azon reménynyel, hogy a Roch ha másnapon
elrepül, engemet is elvisz e puszta szigetből. S valóban a madár
minekutána az éjjelt ez állapotban töltötte volna, virradatkor elröpüle
s engem oly magasan fölvitt, hogy a földet sem láttam, s ismét hirtelen
oly sebességgel csapott le, hogy elvesztettem eszméletemet. Midőn a Roch
lebocsátkozott, s én a földre értem, hirtelen föloldoztam a csomót, mely
lábához csatolt. Alig oldottam el magamat, s orrával azonnal egy
hallatlan hosszaságu kigyóhoz vágott. Megragadá s tüstént elrepült vele.

„A hely, hol engem hagya, egy igen mély völgy volt, mindenfelől oly
magas és meredek hegyekkel környezve, hogy a felhőket érék, s nem volt
ösvény, melyen reájok mászni lehetett volna. Ez új baj volt reám nézve,
s ha e helyet a puszta szigettel, melyet imént hagyék el,
összehasonlítám, nem láttam nyereséget a cserénél.

„E völgyben járkálván láttam, hogy el volt hintve csodálatos nagyságu
gyémántokkal. Igen gyönyörködtem ezeknek szemléletén; de nemsokára a
távolban oly tárgyakat láttam, melyek a gyönyörködést igen kevesitették,
s a melyeket nem nézhettem rémülés nélkül. Számtalan sok kigyók voltak,
oly vastagok és hosszúk, hogy egy sem volt köztök, mely egy elefántot el
nem nyelt volna. Naphosszat barlangjaikba vonultak, hogy ellenségök, a
Roch előtt elrejtezzenek, s csak éjszaka jöttek elő.

„A napot azzal töltém, hogy a völgyben járkálék, s időről időre a
legalkalmasabb helyeken kipihentem. Azon közben lenyugodott a nap, s az
éjszaka kezdetével egy barlangba mentem, hol bátorságban véltem magamat.
Szűk s alacsony száját egy kővel zártam be, mely elég nagy vala, hogy a
kigyók ellen bátorságba tegyen, de még sem zárta be úgy, hogy némi
világosságot ne bocsátana be. Megettem vacsorára egy részét eleségemnek,
a kigyók süvöltéseinél, melyek elő kezdének jőni. Rettenetes sziszegésök
szertelen félelmet önte belém, s nem engedé, – a mint elgondolhatjátok,
– hogy az éjet nyugalomban töltsem. Virradatkor eltávoztak a kigyók;
remegve léptem ki most barlangomból, s mondhatom, hogy egy darabig úgy
járkáltam a gyémántokon, hogy legkisebb kedvem sem volt hozzájok. Végre
leültem, minden hánykódásom daczára is, minthogy egész éjjel szememet
sem hunytam be, minekutána eleségemből még egyszer ettem volna,
elaludtam. De alig szunnyadtam el, midőn valami mellettem nagy zuhajjal
leesett, s fölébresztett. Egy nagy darab fris hus vala, s ezen
pillantatban több másokat láték különféle helyeken a kősziklákról
lehengeregni.

„Mindig mesének tartottam, a mit hajóslegényektől s egyebektől a gyémánt
völgyről, s azon ügyességről hallottam, melylyel él több kalmár, hogy e
drága köveket onnét megszerezhessék, mostan látám, hogy valóságot
beszéltek. Valóban e kalmárok ezen völgyhöz szoktak menni, oly időben,
midőn a sasoknak fiaik vannak. Húst vagdalnak el nagy darabokra, s a
völgybe hányják, s a gyémántok melyeknek hegyeire esnek beléjök
ragadnak. A sasok, melyek e tartományban erősebbek mint máshol,
lecsapnak a darab husokra, s elviszik azokat a légen keresztül a sziklák
tetejére, fészkeikbe, fiaiknak eledelül. Erre a kalmárok a fészkekhez
futván, kényszeritik a sasokat eltávozni, s kiszedik a húsra tapadt
gyémántokat. Ezen csellel élnek, mivel nincs más mód a gyémántokat ezen
völgyből megszerezhetni, mert oly mélység ez, hogy le nem lehet bele
ereszkedni.

„Mind eddig azt hittem, hogy lehetetlen lesz e mélységből kimenekednem,
melyet már ugy tekintettem, mint siromat; de most megváltozott
gondolatom, s a mit épen láték, alkalmat nyújott egy módnak
föltalálására életem megtartása végett…“

„Elkezdém most, a legnagyobb gyémántokat, melyek szemembe akadtak,
összeszedni, s megtöltém velök azon bőrzsákot, mely eleségem tartására
szolgált. Ezután fogám azon darab hust, mely leghosszabbnak látszott, s
turbánom leplével derekamra kötöttem, s igy lefeküdtem hasmánt,
minekutána a bőrzsacskót oly erősen övemhez kötöttem, hogy le nem
eshettem.

„Alig feküdtem igy, midőn a sasok eljövének s mindenik egyegy darab húst
foga föl s elvivé. Egy a legerősebbek közül, ki engem is fölemelt, azon
darab hússal együtt melyet reám kötöztem, fölvitt a hegy tetejére, egész
fészkéig. A kalmárok üvöltözének, hogy a sasokat elijesszék, s
minekutána kényszeritették volna zsákmányukat oda hagyni, közelite
hozzám egyik, de megrémült a mint megláta. Azonban neki bátorodott s a
helyett, hogy tudakozná minő kaland által jutottam oda, elkezde velem
veszekedni, kérdezvén miért fosztom meg vagyonától. „Ha jobban meg fogsz
ismerni, – mondék neki, – majd emberiebben szólsz velem. Ne búsulj, –
ezt vetém hozzá, – van nekem elég gyémántom számodra is, több mint a
többi kalmároknak egyetemben. Ha ők valamit kaptak is, csak történetből
nyerték; de én magam válogattam ki a völgy fenekén, melyeket ezen
zacskóban felhoztam.“ Ezt mondván előmutattam neki. E közben oda
gyülének a többi kalmárok is, s igen csodálkozának rajtam. Még neveltem
bámulásukat történetem elbeszélésével. Kevésbbé csodálták cselem
föltalálását, mint azon merészségemet, hogy azt végrehajtottam.

„Közös lakásukba vezettek, s midőn jelenlétökben zsacskómat
fölbontottam, igen meglepettek gyémántjaim nagyságától, s megvallák,
hogy minden udvarokban, a hol csak megfordultak, nem láttak egyet is
ezekhez hasonlót. Kértem a kalmárt, a kié volt a fészek, melybe engem a
sas vitt, (mert mindenik kalmárnak volt külön fészke), kértem mondom,
hogy válaszszon annyi gyémántot magának, a mennyi tetszik. Megelégedett
azzal, hogy egyetlenegyet, s még pedig nem a nagyobbak közűl,
kiválasztott, s minekutána erőltettem, engedje meg, hogy többet is
adhassak neki, s ne féljen, hogy az által igazságtalanságot tesz velem,
azt felelé: „Nem, én ezzel is teljesen megelégszem, mert eléggé drága
arra, hogy mostantól fogva megmentsen a fáradságtól, hogy szerencsém
alapitása végett más utakat tegyek.

„Az éjszakát a kalmárokkal töltöttem, kik előtt másodszor is el kelle
beszélnem történetemet, hogy azoknak is eleget tegyek, kik azt még nem
hallották. Nem mérsékelhettem örömemet, ha meggondoltam, hogy azon
veszélyekből, melyeket előttetek elbeszéltem, megszabadultam, az
állapot, melyben valék, egy álomnak tetszett, s alig hihettem, hogy már
többé semmitől sem kell félnem.

„A kalmárok már több nap óta hánytak húst a völgybe, s mivel mindenik
megelégedett a neki jutott gyémántokkal, más napon mindnyájan egyetemben
elindultunk, s magas hegyeken utaztunk által, hol iszonyú nagyságu
kigyók valának, melyektől azonban szerencsésen megmenekedtünk.
Elérkeztünk az első révbe, honnan Riha szigetre hajóztunk, a hol terem
azon fa, melyből a kámfort szedik, s a mely oly vastag, s oly lombos,
hogy árnyékában száz ember is könnyen megtelepedhetik. A nedv, melyből a
kámfor készül egy a fán ejtett vágásból foly, mely valami edényben
fölfogatik, ebben megaluván, azzá lesz, a mit kámfornak hínak. Ha a
fának nedve ilyképen lecsapoltatik, elszárad s kivesz.

„Azon szigeten vannak szarvórruak is, oly állatok, melyek kisebbek az
elefántnál, de nagyobbak a bivalnál, s orrukon mintegy rőfnyi szarvuk
vagyon. Ezen szarv merő s középen végig van hasitva. Látni rajta fehér
vonásokat, melyek egy ember alakját képezik. A szarvorru megharczol az
elefánttal, hasába döfi szarvát, fölemeli s a fején elviszi; de mivel
ennek vére és zsirja a szemébe folyván megvakitja, földre rogy; s a mi
benneteket bámulásra fog ragadni, eljő a Roch, fölkörmöli mindakettőt, s
elrepül velök fiait etetni.

„Elhallgatom e szigetek több más nevezetességeit, mert félek, hogy
unatkoztatni foglak. Ott néhány gyémánton jó portékákat cseréltem. Onnan
más szigetekre hajóztunk, s minekutána végre a száraz föld több
kereskedővárosait megérintettük volna, Balsorában kikötöttünk, a honnan
én Bagdádba jövék. Ott nevezetes alamizsnát osztogattam a szegényeknek,
s becsületesen éltem gazdagságom maradványaiból, melyet oly sanyaruan
szereztem, s oda takartam.“

Igy beszélé el Szindbád második útját. Hindbádnak ismét száz zecchinót
adatott, s más napra meghivá, harmadik utjának hallgatására. A vendégek
haza mentek, s más nap rendelt órára megjelentek, nem különben a
teherhordó is, ki volt nyomoruságát egészen elfeledé. Asztalhoz ülének,
s minekutána az ebédnek vége volt, Szindbád hallgatást kére, s
következőleg beszélé el harmadik utját.


A hajózó Szindbád harmadik utja Szelaháthra.

„A kényelmes élet éleményei között hamar elfeledkeztem azon
veszélyekről, melyeknek két utazásom alatt ki voltam téve; de még éltem
virágában lévén, meguntam a nyugalmas életet, s eltompitván magamat az
uj veszedelmek iránt, melyekkel daczolni kivántam, elindultam Bagdádból,
drága portékákkal, melyeket Balsorába viteték. Ott ismét egyéb
kalmárokkal együtt hajóra szállottam. Sokáig hajóztunk ide s tova, s
több révbe kiszállottunk s jó nyereséget tettünk.

Egyszer, midőn a sík tengeren valánk, rettenetes vésztől hányattunk ide
s tova, s elvétők utunkat. A vihar több napig tartott, s egy sziget
révébe vert bennünket, hol a hajóskapitány igen szeretett volna ki nem
kötni; de kénytelenek valánk ottan vasmacskát vetni. Midőn a vitorlákat
bevonták, monda a kapitány: „E szigetet, s némely szomszéd szigeteket
egészen szőrös emberek lakják, kik bennünket víni fognak. Noha csak
törpék, mégis ugy akarja szerencsétlenségünk, hogy legkisebb ellenállást
se tegyünk; mert nagyobb számmal jőnek mint a sáskák, s ha történnék
közülök egyet megölnünk; mindnyájan reánk támadnának, s bennünket
megölnének.“

„A kapitánynak e beszéde, az egész legénységet nagy zavarodásba ejtette,
s nem sokára tapasztalok, hogy ő igen is valóan szólott. Látánk
számtalan sok undok, csak kétlábnyi, vadakat megjelenni, kiknek egész
testök vörös szőrrel volt befödve. A vizbe ugráltak, hozzánk úsztak, s
rövid időn körülfogák hajónkat. Megszólitának bennünket, a mint
közeledének; de mi nem értők nyelvöket. A hajó padlatába, s kötelékeibe
kapaszkodának, s oly könnyüséggel és sebességgel másztak mindenfelől a
födelekre, hogy nem is lehetett látni hová rakják lábaikat.

„Ezen mászkálást oly ijedséggel néztük a mint képzelhetitek, anélkül,
hogy bátorkodtunk volna magunkat védő állapotba tenni, vagy csak egy
szóval is tartóztatni szándékoktól, melyet veszedelmesnek tartánk. S
valóban fölvonák a vitorlákat, eloldák a horgonykötelet, nem is
vesződvén a horgony fölhuzásával, s minekutána a hajót a parthoz vitték,
kényszeritének mindnyájunkat kiszállani. A hajót most egy másik
szigethez vivék, a honnan jöttek. Minden utazó gondosan kerüli a
szigetet, melyen mi valánk, s igen veszedelmes volt ott megállapodni,
egy ok miatt, melyet meg fogtok érteni; de nekünk e bajt türelemmel
kelle szenvednünk.

„Eltávozánk a parttól, s befelé indulánk. Némely gyümölcsöket s
növényeket találánk, s ettünk belölök, hogy éltünk vég pillanatát, a mig
lehet, hallaszthassuk; mert mindnyájan bizonyos halálunkat várók.
Mentünkben alkalmas távolságra egy nagy épületet látánk, s arra irányzók
lépteinket. Egy szépen épült palota vala, melynek egy, két szárnyu
ajtaja volt ében fából, melyet benyitánk. Beléptünk az udvarba, s
szemközt egy tágas laképületet látánk egy előteremmel, a melyben egyik
felül nagy halom embercsont feküdt s másfelül temérdek sok nyárs.
Elborzadtunk e látványra, s mivel elfáradtunk, lábaink nem birtak
bennünket, s halálos ijedségünk miatt a földre rogyánk, s egy ideig
ottan mozdulatlanul maradtunk.

„A nap lenyugodott, s mig a nyomoru állapotban valánk, melyet rajzoltam,
megrendült a föld, s a laképület ajtaja nagy zörejjel kinyilott, s egy
pálmafa nagyságu fekete ember szörnyü alakja lépett ki rajta. Homloka
közepén volt egy vörös s eleven szénként szikrázó egyetlen szeme; igen
hosszu s hegyes első fogak nyultak ki szájából, mely nem kevésbbé volt
fölhasitva, mint a tevéé, s az alsó ajaka melléig ért. Fülei elefántéhoz
hasonlitottak, s egész vállait befödték. Körmei oly horgasak s hosszuk
voltak, mint a legiszonyubb vad állatoké. E rettentő óriás tekintetére
mindnyájan elvesztők eszméletünket, s mintegy halva maradtunk.

„Végre magunkhoz térénk, s látók őtet az előterembe ülni, s bennünket az
egy szemével figyelmesen szemlélni. Minekutána jól megnézett bennünket,
felénk jöve, s midőn közel vala hozzánk, kinyujtá reám kezét, megkapa
nyakszirton, s megforgata, mint mészáros az ürüt. Minekutána figyelmesen
megvizsgált, s látta hogy igen sovány vagyok, s csak csontom és bőröm,
ismét eleresztett. A többieket is sorra fogdosá, s szintugy megvizsgálá,
s mivel az egész legénység közt a hajóskapitány volt legkövérebb,
föltartá egyik kezével, mint én egy verebet tartanék, s a másikkal egy
nyársat ütött rajta keresztül, s minekutána nagy tüzet rakott, megsüté,
s megevé vacsorára lakházában, melybe visszatért. Vacsora után ismét
kijött, az előterembe lefeküdt s elaludt, s mennydörgésnél erősebb
harsogással hortyogott. Álma más nap reggelig tartott. A mi minket
illet, lehetetlen volt legkevesebbet is szunnyadnunk, s az északát a
legkegyetlenebb nyugtalanságban töltöttük. Midőn megvirradt, fölébrede
az óriás, fölkele, kiment, s bennünket a palotában hagya.

„Midőn őtet távol lenni véltük, félbeszakasztók a szomoru veszteglést,
melyben egész éjjel voltunk, s egymással versenyt siránkozván, a palotát
panaszokkal s fohászokkal hangoztattuk. Noha számosan voltunk, s
ellenségünk egyedül; még sem jutott tüstént eszünkbe, hogy magunkat
halála által szabaditsuk meg. Ezen merészletnek, noha nehéz vala, még is
természetesen eszünkbe kellett ötleni.

„Többféle tervről tanácskoztunk, de egyikre sem határoztuk magunkat, s
megnyugodván abban, a mit istennek tetszeni fog felőlünk végezni, a
napot azzal töltők, hogy a szigetben csapongtunk, s mint tegnap
gyümölcscsel és növényekkel éltünk. Alkony felé valami védhelyet
keresénk, de nem találtunk, s kénytelenek valánk kedvünk ellen is a
palotába visszatérni.

„Az óriás haza jött, s vacsorára ismét egyik társunkat evé meg; erre
elaludt s virradtig hortyogott. Az után elmene, s elhagyott bennünket,
mint a mult napon. Helyezetünk oly iszonyunak tetszék, hogy társaink
közül többen, készebbek valának a tengerbe ugrani, mint ily különös
halált elvárni, s másokat is tanácsuk követésére biztattak. De egyik
közülünk megszólalván monda: „tilos magunkat megölni, de ha szabad volna
is, nem okosabb-e, oly eszközökről gondoskodnunk, hogy magunkat e
szörnyetegtől megszabaditsuk, ki számunkra ily szomoru halált készit?“

„Mivel nekem egy gondolat jutott eszembe, közlém társaimmal, kik azt
helyben hagyák. „Feleim, – mondék nekik, – tudjátok, hogy a tenger
mellett sok erdőség van; ha javaljátok, csináljunk több talpat, melyek
bennünket elbirjanak, s ha készen lesznek, hagyjuk a parton, mig ideje
lesz azokat használnunk. Azonban hajtsuk végre a mit javaltam, hogy az
óriástól megmenekedjünk; ha sikerül szándékunk, itt békével elvárhatjuk,
mig egy hajó vetődik erre, mely bennünket e gonosz szigetről elviszen;
ha ellenben elhibázzuk, szaladjunk gyorsan talpainkra, s evezzünk el.
Megvallom életünket koczkázzuk, ha ily törékeny szereken teszszük ki
magunkat a hullámok dühének, de ha elvesznénk is, nem kedvesebb-e még is
tengerbe temettetni, mint a szörnyeteg gyomrába, mely már két társunkat
megemészté?“ Tanácsom köz javalást nyert, s több, három személyre való
talpat késziténk.

„A nap vége felé visszatértünk a palotába, s utánunk nemsokára bejött az
óriás is. El kellett magunkat szánni, még egyik társunkat sülni látni.
De az óriás kegyetlenségéért következőleg állottunk boszut. Minekutána
undor vacsoráját elvégezé, lefeküdt hanyatt s elaludt. Mihelyt szokása
szerint hortyogni hallottuk, közülünk tizen a legbátrabbak, egy-egy
nyársat fogánk, s hegyeiket a tüzbe tartván megtüzesitők, és annakutána
egyszerre a szemébe döfvén, azt velök kiszurtuk.

„A fájdalom, melyet az óriás szenvedett, iszonyu orditásra fakasztá.
Hirtelen fölugrott, s mindenfelé terjengeté kezeit, hogy valamelyikünket
megkapván, dühének föláldozhassa; de elég időnk volt tőle eltávozni, s
oly helyeken vetni magunkat a földre, a hol lábai alatt meg nem
találhatott. Minekutána haszontalan keresett volna bennünket,
tapogatódzva az ajtóra akadt, s szörnyü orditással kiment.

„Mi is kimenénk a palotából az óriás után, s a tengerpartra azon helyre
jutánk, a hol talpaink valának. Azonnal vízre eresztettük, s várakoztunk
mig megvirrad, hogy tüstént reájok ugráljunk, ha az óriás néhány
magaféle kisérőkkel találna visszatérni; azonban hizelegtünk magunknak,
hogy ha napkelte után kevéssel meg nem jelenik, s orditását, mely
szüntelen fülünkben zugott, többé nem fogjuk hallani, ez annak
bizonyságául szolgálhat, hogy életét elvesztette, s ezen esetre föltevők
magunkban, hogy a szigeten maradunk, s nem koczkázzuk életünket a
talpakon. De alig nappallott azonnal látók kegyetlen ellenségünket két
őtet vezető, s igen sok gyors léptekkel előre siető, hozzá hasonló nagy
óriástól kisérve.

„E látványra nem késedelmeztünk talpainkra ugrálni, s gyors evezéssel a
parttól távozni. Az óriások, kik ezt észrevevék, nagy köveket szedének
föl, a partra futottak, sőt övezetig a vizbe is belementek, s oly
ügyesen hajigáltak reánk, hogy azon talpon kivül, melyen én valék, a
többieket mind összeroncsolák. A rajtok levő emberek mind a vizbe
fuladtak; de én s két társam: mivel teljes erővel eveztünk, legmesszebb,
s dobásnyi távolságon tul valánk.

„Midőn a sík tengerre jutánk, a szél s habok játékává lettünk, melyek
ide s tova hányának, s ezen napot és a jövő éjszakát, sorsunk felől való
kinos bizonytalansággal töltöttük; de más napon szerencsénk volt egy
szigethez hajtatni, melyre nagy örömmel kiszállottunk. Ottan igen jó
gyümölcsöket lelénk, melyek elveszett erőnk visszanyerésére nagyon jó
szolgálatot tettek.

„Estve felé elaludtunk a tengerparton, de egy csörejre ébredtünk föl,
melyet egy pálmafányi kigyó másztában csörgőivel okozott. Oly közel vala
hozzánk, hogy egyik társamat sikoltása s megmenekedni erőlködése daczára
is elnyelé, minekutána megrázta s a földhöz vagdosta volna. A másik
társam és én tüstént elszaladtunk, s noha alkalmas távolságra valánk,
még is egy idő mulva olyan neszt hallottunk, mely azt gyanittatá velünk,
hogy a kigyó, a tőle megtámadott boldogtalannak csontjait veti ki
magából. „Oh istenem, – kiálték – mennyiféle veszélynek vagyunk kitéve!
tegnap örültünk rajta, hogy életünket az óriás kegyetlenségétől, s a
habok dühétől megmentettük, s ime most szint oly rémitő veszélybe
jutottunk?“

„Járkáltunkban egy vastag s magas fát láttunk meg, s eltökélettük, hogy
bátorság okáért a jövő éjjelt azon töltsük. Ismét gyümölcsöt ettünk mint
az előbbi napon, s estve felé fölmásztunk a fára. Nem sokára hallottuk a
kigyót, mely sziszegve egész a fa tövébe jött. Fölnyult a fa derekára, s
mivel alattam ülő társamat elérte, egyszerre elnyelé, és aztán
eltávozott.

„Én reggelig a fán maradtam, és akkor inkább holtan mint élve szállottam
le. Valóban én sem várhattam társaiménál különb végzetet, s mivel ezen
gondolat elborzasztott, már néhány lépést is tettem, hogy a tengerbe
ugorjam. De mivel még is kedves addig élni, a mig lehetséges,
ellentállottam ezen kétségbeesés ösztönének, s megnyugodtam isten
akaratján, ki tetszése szerint intézi életünket.

„Nem mulasztottam el azonban igen sok forgácsot, száraz galyat, s tüskét
gyüjteni össze. Több csomóba kötözém össze, melyekből nagy sánczot
csináltam a fa körött, s némelyeket keresztül kötöttem a fa tetejébe,
hogy fejemet védeném. Ezután alkonyatkor bezárkoztam ezen körbe, azon
szomoru vigasztalással, hogy semmit sem mulasztottam el, az engem
fenyegető kegyetlen végzet elkerülésére. A kigyó ismét eljött, s körül
kerülé a fát, engem el akarván nyelni; a mi azonban a tőlem épitett
sáncz miatt nem sikerült neki, s haszontalanul ácsorgott egész reggelig,
egy oly egeret leső macskaként, mely valami hozzáférhetlen helyen van.
Végre hajnalban eltávozott; de én egész napfölkeltéig nem mertem kijőni
erősségemből.

„Ugy elfáradtam a munkában, melyre a kigyó kényszeritett, s annyit
szenvedtem dögleletes lélekzetétől, hogy ugy látszott a halál is
kivánatosabb ezen ijedelemnél, s nem emlékezvén tegnapi megnyugovásomra,
a tengerhez szaladtam, hogy fejtetőre beleugorjam.

„Isten megindult kétségbeesésemen: azon pillanatban, melyben a tengerbe
akartam bukni, láték a parttól alkalmas távolságra egy hajót. Teljes
erőmből kiáltám, hogy magamat meghallassam. S turbánom gyolcsát
lobogtatám, hogy észre vegyenek. Ez nem vala haszontalan, az egész
legénység észrevett, s a kapitány elküldé értem a csolnakot. Midőn a
hajóhoz értem, nagy kiváncsian kérdék a kapitány és hajóslegények, minő
kaland vezetett e szigetre, s minekutána elbeszéltem nekik, a mi rajtam
történt, mondának a legvénebbek, hogy ők sokszor hallottak ezen
óriásokról beszélni, kik e szigeteken lakoznak, s hogy őket bizonyossá
tették, hogy ezek emberevők, s az embereket szintugy sülve, mint nyersen
is megeszik. A mi a kigyókat illeti, ezt veték hozzá, hogy ezek bőségben
vannak e szigeten, hogy nappal elbúnak, s csak éjszaka jőnek elő.
Minekutána értésemre adták volna, mennyire örülnek, hogy ily sok
veszedelemből kiszabadulva látnak, s mivel nem kétlék hogy éhezem, nem
késtek legjobb eleségökkel megvendégelni, a mivel csak birtak; s a
kapitány látván, hogy ruháim elrongyollottak, oly nagylelkü volt, hogy
egy jó öltözetével megajándékoza.

„Egy ideig még a tengeren hajóztunk, több szigetet elhagyánk s végre
Szelaháth szigetére értünk, hol a szantalfa terem. Bementünk a révbe s
ott horgonyokat hánytunk. A kalmárok elkezdék portékáikat kirakatni,
hogy eladják vagy elcseréljék. Mig ez történt, magához szólita a
hajós-kapitány, s monda nekem: „Atyámfia, vannak gondviselésem alatt
némely portékák, melyek egy kalmár tulajdonai, ki egy ideig hajómon
utazott. Minthogy ezen kalmár már nem él; elfogom árulni, hogy
örököseinek számot adjak; ha valaha közülök valakire akadnék.“ A csomók
melyeket értett, már a hajó födelékén valának. Megmutatá s monda. „Ime
ezek a tudva levő portékák, reménylem léssz oly szivességgel, s magadra
vállalod a fáradságot, hogy azokat eladjad; illendő jutalmat fogsz venni
vesződségedért.“ Reá állottam s megköszöntem neki, hogy alkalmat nyujt a
foglalatoskodásra.

„A hajóirász fölira minden csomót, a tulajdonos kalmárok neveivel
együtt. S kérdvén a kapitányt, miképen irja be azokat, melyeket épen
reám biza, felele ez neki: ird be a hajózó Szindbád nevére. Nem
hallhatám nevemet megindulás nélkül, s midőn a kapitányt jobban
szemügyre vettem, ugyan annak ösmerém, ki engem második utamban a puszta
szigeten hagya, midőn a patakparton elaludtam, s vitorlát ereszte,
anélkül, hogy megvárt vagy kerestetett volna. Nem ösmertem meg mindjárt,
mivel elválásunk óta igen megváltozott.

Hogy ő, ki engem holtnak tartott, meg nem ismere, nem lehet csodálni.“
„Kapitány, – mondék neki. – Szinbádnak hitták a kalmárt kié e csomók?“
„Igen, – felele, – „ugy hitták. Bagdadi volt, s Balsorában szállott
hajómra. Midőn egyszer egy szigetnél kikötöttünk, hogy vizet merjünk, s
némely enyhitőket rakjunk hajónkra, – nem tudom már micsoda tévedésből –
ismét vitorlát bocsáttaték, nem ügyelvén arra, hogy ő a többiekkel
együtt nem jött vissza a hajóra. Jó friss szelünk volt, ugy, hogy
lehetetlen vala a hajót megforditanunk, hogy őt elhozzuk.“ „Tehát
holtnak tartod őtet?“ – kérdém. „Minden bizonynyal,“ – felele ő. „Jól
van kapitány, – válaszolék, – nyisd fel tehát szemeidet, s ismerd meg
ama Szindbádot, kit a puszta szigeten hagyál. Egy csermely partján
aludtam el, s mire fölébredtem, már senkit sem láttam a legénység
közül.“ E szavakra figyelmesebben megnézett a kapitány…

„S egy kis vártatva végre megismert. Hála istennek! – monda, megölelvén,
– fölöttébb örvendek, hogy szerencsés végzeted helyre hozta hibámat. Itt
vannak portékáid, melyeket mindig gondosan tartogattam, s azon révekben,
hol kikötöttünk, már részszerint el is adtam. Átaladom azokat, azzal
együtt, a mit azokból árultam. Átalvettem azokat, és a kapitánynak illő
hálát adtam.

„Szelaháth szigetéről egy más szigetre hajóztunk, a hol szegfűvel,
fahéjjal, s más fűszerekkel rakodtam meg. Midőn onnét tovább eveztünk,
látánk egy husz rőfnyi hosszu s ugyan olyan széles tekenősbékát,
nemkülönben egy borjunemü halat is, mely tejelt, s melynek bőre oly
kemény, hogy vérteket szoktak belőle készíteni. Láték egy másikat is,
melynek olyan alakja és színe volt, mint a tevének. Végre hosszas
hajózás után Balsorába értem, s onnan oly sok kincscsel tértem vissza
Bagdádba, hogy számát sem tudtam. Ismét sokat kiosztottam belőle a
szegényeknek, s még több mezei jószágot vásárlottam, a már
szerzettekhez.“

Igy végezte Szindbád harmadik utának történetét. Erre Hindbádnak ismét
száz zecchinót adatott, s meghítta másnapra negyedik utának
elbeszélésére. Hindbád, s a többi társaság hazamentek, s másnap ebéd
végeztével Szindbád következőleg folytatá kalandjainak elbeszélését.


A hajózó Szindbád negyedik utja a Szundi szigetekre.

„A vigságok s gyönyörüségek ingerei, – monda ő, – melyeknek átadtam
magamat harmadik utam után, nem valának elég hatalmasak a további
utazástól visszatartóztatni. Ismét el hagyám magamat kapatni a
kereskedés és uj dolgokat látnivágyás szenvedelmétől, rendbe szedtem
dolgaimat, s minekutána elegendő portékákat gyüjtöttem össze, melyek
azon helyeken kelendők valának, a hová utazni szándékoztam, elindulék.
Utamat Persiának vettem; ezen ország több tartományát becsapongtam, s
egy tengeri révbe értem, a hol hajóra ülék. Vitorlát ereszténk, s már a
szárazföldnek és keleti szigeteknek több réveit megérintettük, midőn
egykoron egy nevezetes átaljárásnál egy vihartól lepettünk meg, mely a
hajós-kapitányt kényszeríté a vitorlák lebocsátására, s a fenyegető
veszély elkerülése végett szükséges parancsoknak osztására. De minden
óvakodásaink sikertelenek valának, a hajófordulat nem sikerült, a
vitorlák ezer rongyokra szakadtak, s a hajó, melylyel már nem lehetett
birni, egy elrejtett sziklasorra került, s ott ugy összezuzatott, hogy
számos kalmár s hajóslegény vizbe fult, s a hajóteher elveszett.

„Én több más kalmárral és hajóslegénenyel együtt, oly szerencsés valék,
hogy egy deszkára kaphattam. Egy tengeri folyam által mindnyájan egy
előttünk fekvő szigetre hajtattunk, ott gyümölcsöt és forrásvizet
leltünk, a mi által erőink ismét helyreállottak. Éjjeli pihenésünket is
azon helyen tartottuk, hová a tenger vetett bennünket, a nélkül, hogy
arról, a mit tovább tennünk kell, valamit határoztunk volna. Ebben
akadályozott bennünket a csüggedés, melybe szerencsétlenségünk ejtett.

„Mihelyt másnap megvirradt, eltávozánk a parttól, s befelé tartván,
házakat láttunk, s oda mentünk. Oda érkeztünkkel egy sereg fekete jöve
reánk, körülkerítettek, megfogtak, s elosztozván mintegy rajtunk,
elvivének lakaikba.

„Én öt társammal együtt egy helyre vitettem. Leültetének, bizonyos
növényt tevének előnkbe, s jelek által kinálának, hogy együnk belőle.
Társaim nem gondolák meg, hogy azok, kik bennünket a növénynyel
kináltak, nem evének belőle; csak nagy éhségök ösztönét követék s mohón
esének ez ételnek. Én, ki valami cselt sejdítettem, izlelni sem akartam,
s jól jártam, mert nemsokára észrevettem, hogy társaim elveszték
eszöket, s nem tudák mit beszélnek.

„Ezután kókuszolajjal készített rízst hozának föl, s társaim, kik
egészen megtébolyodtak, szörnyen evének belőle. Én is ettem, de csak
keveset. A feketék azért tevék előnkbe ama növényt, hogy eszünket
elvegyék, s ennélfogva eloszlassák bánatunkat, melyet állapotunk szomoru
tudata okozhatott, rizst pedig azért adának, hogy meghizlaljanak.
Minthogy emberevők valának, az volt szándékuk, hogy ha meghizandunk,
megegyenek. Ez megtörtént társaimon, kik sorsukat nem sejték, mivel
józan eszöket elveszték. Én azonban, mivel birtam a magaméval,
elgondolhatjátok uraim, a helyett, hogy a többiekként meghiztam volna,
még ösztövérebb lettem, mint már voltam. A halál félelme, mely soha nem
tágult rólam, minden élelmet, melyet magamhoz vevék, méreggé
változtatott. Elgyengülésbe estem, mely reám nézve igen üdvös vala, mert
a feketék, minekutána társaimat megölték s megették volna, abban hagyák
a dolgot, s látván mily kiaszott, sovány és beteg vagyok, más időre
halaszták halálomat. Azonban sok szabadságom volt, s keveset ügyeltek
reám. Ez alkalmat adott egy nap arra, hogy a feketék lakaiktól
eltávozzam, s megszabaduljak. Egy öreg, ki látott s észre vevé
szándékomat, teljes erejéből kiáltoza reám, térjek vissza; de én a
helyett, hogy neki engedelmeskedtem volna, kettőztetém lépteimet, s
nemsokára eltüntem szemei elől. Senki sem volt otthon, csak ezen öreg,
minden egyéb feketék távol valának, s csak estefelé szándékoztak
hazatérni, a mi gyakran megtörtént; mivel tehát bátorságban valék, hogy
nem lesz idejök utánam szaladni, ha szökésemet megtudják is: addig
mentem, mig beesteledett. Csak akkor állapodtam meg, hogy egy kevéssé
pihenjek, s a velem vitt eleségből falatozzam. De ismét utnak indultam,
s kerülvén a lakott helyeket, hét napig mentem egy folytában.
Kókuszdióval éltem, mely ételül s italul szolgált egyszersmind.

„Nyolczad napon a tengerhez érék, s ott egyszerre olyan fehér embereket
láttam, mint magam, kik borsot szedének, mely ott nagy bőségben termett,
foglalatosságuk jó jelenség vala nekem, s nem kétkedtem hozzájok
közeliteni.

„Az emberek, kik borsot szedtek, előmbe jővének. Mihelyt megláttak,
kérdének arabul ki vagyok, s honnét jövök. Igen megörülvén, hogy
nyelvemen hallám őket szólni, kielégitém újságvágyokat, elbeszélvén
nekik, mi módon szenvedtem hajótörést, hogyan jutottam e szigetre, s
estem a feketék kezébe.

„Hiszen ezen feketék, – mondának ők, – emberevők; minő csoda által
szabadulál meg kegyetlenségöktől?“ Elmondottam nekik, a mit előttetek
most elbeszélék, s nem kevéssé álmélkodának rajta.

„Nálok maradtam, mig a kivánt mennyiségű borsot összetakarták, mely után
hajójokra szállottam, s egy szigetre evezénk, a honnan jövének.
Bemutatának királyoknak, ki igen jó fejedelem vala. Oly kegyes volt,
hogy kihallgatá kalandom történetét, a mi őt igen meglepé. Ezután
ruhákat adata, s megparancsolá hogy gondomat viseljék.

„A sziget, melyen valék, igen népes vala, bőségében volt mindennek s a
városban, hol a király lakozott, nagy kereskedést űztek. Ezen kellemes
menedék megvigasztala szerencsétlenségemen, s a nagylelkü fejedelemnek
irántam való kegyei teljessé tevék elégedésemet. Valóban nálamnál senki
sem állott inkább kegyelmében, következőleg senki sem volt, sem az
udvarnál, sem a városban, a ki nem iparkodott volna kedvemben járni. S
igy nemsokára inkább honosnak tekintettek, mint idegennek.

„Valami igen különöset vevék észre; minden ember, maga a király is,
kantár és kengyel nélkül lovagolt. Egykor bátorságot vevék magamnak, őt
megkérdeni, miért nem él ő felsége ezekkel. Azt felelé, hogy oly
dolgokról szólok, melyeket birodalmában nem ismernek.

„Tüstént elmentem egy mesteremberhez, s rajzolatom szerint egy fanyerget
készittettem vele, beboritám aztán magam bőrrel, kitömtem szőrrel, s
fölékesitém aranyhimzetekkel. Azután egy lakatoshoz mentem, ki az elébe
rajzolt alak szerint zabolát és kengyelvasakat csinált.

„Midőn ezen dolgok illendően elkészültek, oda vittem a királyhoz, s
fölillesztettem egyik lovára. A fejedelem reá ült, s ugy megelégedék
ezen találmánynyal, hogy örömét nagy ajándékokkal mutatá ki. Nem
tolhatám el magamról, hogy miniszterei s főudvarnokai számára is több
nyerget ne készitsek, kik mindnyájan ugy megajándékozának, hogy rövid
időn meggazdagodtam. Készittettem a város nevezetesebb lakosai számára
is, a mi igen nagy hirbe hozott, s köztiszteletet szerzett számomra.

„A király, kinél igen pontosan udvarlottam, igy szóla egykor hozzám:
„Szindbád én szeretlek, s tudom hogy példám után minden alattvalóim is
szeretnek, a kik ismernek. Egy kérelmem van hozzád, melyet teljesitened
kell.“ „Uram, – felelék, – semmi sincs, a mit kész ne volnék megtenni,
hogy fölségednek engedelmességemet kijelentsem, – parancsolj velem
mindenestűl.“ „Én meg akarlak házasitani, – monda a király, – hogy e
házasság birodalmamhoz kössön s ne gondolkozzál többé honodról.“ Mivel a
fejedelem akaratjával ellenkezni nem bátorkodtam, udvarából egy nemes,
szép, okos, és gazdag hölgyet ada feleségemül. A házassági szertartások
után hölgyemhez költöztem, s egy ideig tökéletes egyességben éltem vele;
mind a mellett is elégedetlen voltam állapotommal, s szándékoztam első
alkalommal elillanni s Bagdádba visszatérni, melynek emlékét, állapotom,
bár mi szerencsés vala is, bennem el nem olthatá.

„Igy gondolkoztam, midőn egyik szomszédom felesége, kivel igen szoros
barátsági szövetséget kötöttem, megbetegedék s meghala. Hozzá mentem
hogy vigasztaljam, s a legmélyebb szomoruságba merülve találtam.“ „Isten
tartson meg, – igy szólitám meg, s engedjen hosszú életét.“ „Ah! –
felele ő, – hogy részesülhetnék a kegyelemben melyet kivánsz? Már csak
egy óráig élhetek.“ „Oh! – válaszolék, – verd ki e szomoru gondolatokat
fejedből, reménylem ez nem fog megtörténni, s még sokáig lesz szerencsém
barátságodat birni.“ „Ohajtom hogy életed tartós legyen; – felele ő, – a
mi engem illet, nekem végem van, s tudtodra adom, hogy ma feleségemmel
együtt el fognak temetni. Igy kivánja az őseinktől e szigeten behozott s
sértetlenül fentartott szokás: az élő férj holt nejével, s az élő nő
holt férjevel eltemettetik. Semmi sem menthet meg engem: minden házasok
alá vannak e törvénynek vetve.“

„Azon pillantatban, melyben e különös vad szokásról értesite, melynek
hire engem iszonyúan megijesztett, eljöttek rokonai, barátai és
szomszédai egyetemben, hogy temetségét megtisztelnék. Fölöltözteték a
nőt legdrágább ruháiba, mint lakadalmakor s fölpiperézék minden
ékességeivel.

„Ezután föltevék egy nyilt koporsóba, s a temetési menetel elkezdődött.
A férj, a gyászolók közt legelől, követé neje holttestét. Egy magas
hegynek vevék utokat, s midőn oda értek, fölemelének egy nagy követ,
mely egy mély kut száját födözé, s lebocsáták a holttestet, a nélkül
hogy ruháiból és ékességeiből valamit leszedtek volna. Ezután megölelé a
férj rokonit és barátjait, s ellenkezés nélkül hagyá magát egy koporsóba
tenni, melyre egy korsó vizet s hét kis kenyeret tevének melléje, és
aztán azon módon mint feleségét leereszték. A messze kiterjedő hegy, a
tengerig nyult, s a kut igen mély vala. A szertartások végeztével a
követ ismét a nyilásra emelék.“

„Szükségtelen mondanom, hogy én igen szomoru tanuja voltam e
temetségnek. Minden egyéb jelenlevők ellenben, alig látszottak rajta
megindulni, mivel hozzá szoktak ilyest gyakortabb látni. Nem
tartóztathatám magamat, hogy a királynak ezen való gondolataimat ki ne
jelentsem. „Uram, – mondék neki, – nem győzök eléggé csodálkozni a
birodalmadban uralkodó különös szokáson, hogy az élőket a holtakkal
együtt eltemetik! sokat jártam keltem, számtalan nemzetbeli embereket
tanultam megismerni, de soha sem hallottam ilyetén törvénynek hirét.“
„Mit akarsz Szindbád, – felele a király, – oly köztörvény ez, melynek
magam is alá vagyok vetve, s ha hölgyem a királyné előbb meghaland
nálam: elevenen el fognak vele együtt temetni.“ „De uram, – válaszolék
én, – szabad-e Fölségedet kérdenem, kötelesek-e az idegenek is e
törvényt megtartani?“ „Kétség kivül, – felele a király mosolyogván
kérdésem indító okán; – ők sincsenek kivéve, mihelyt e szigeten
megházasodtak.“

„E felelettel szomorodva tértem haza; a félelem, hogy feleségem előbb
talál meghalni, s vele együtt elevenen eltemetnek, igen bus gondolatokat
támaszta bennem. De hogy lehetett e bajon segiteni? türelemmel kelle
győznöm s isten akaratján megnyugodnom. Mind e mellett is feleségem
legkisebb betegeskedése miatt is remegtem; de ah! nemsokára elért az
egész rémülés! ő valósággal megbetegedett, s kevés napok mulva meghala…

„Képzeljétek fájdalmamat! elevenen eltemettetni szint oly keserves
sorsnak tetszett előttem, mint emberevőknek eledelül szolgálni, s még is
neki kellett mennem. A király egész udvarával meg akará tisztelni
temetségemet, s a város legjelesb személyei is megtevék irántam a
tisztességet hogy temetésemen megjelenjenek.

„Midőn már minden készen vala a pompához, föltevék feleségem holttestét
egy koporsóra, fölpiperézve minden ékességeivel, s legpompásabb ruháiba
öltöztetve. A menetel elkezdődött. Mint második szinjátszója e keserves
szomorujátéknak, közvetlenül feleségem koporsója mögött ballagék,
szemeimet könybe fürösztve, s boldogtalan sorsomon siránkozva.
Minekelőtte a hegyhez jutánk, meg akarám kisérteni a nézők szivét.
Legelőször is a királyhoz fordulék, és aztán azokhoz, kik hozzám közel
valának, s előttök a földig leborulván, hogy ruhájok szélét
megcsókoljam, esedezém, könyörüljenek rajtam.“ „Gondoljátok meg, –
mondék, – hogy én idegen vagyok, ki nem lehet ily sanyaru törvény alá
vetve, és hogy nekem honomban más hölgyem s gyermekeim vannak.“ De bár
mi érzékeny módon mondottam is el e szavakat, senki sem indult meg
rajtok; sőt ellenben siettek feleségem holttestét a kutba leereszteni, s
mindjárt utána egy másik nyilt koporsóban, egy vizzel tölt edénynyel s
hét kenyérrel együtt engem is lebocsátottak. Midőn végre e reám nézve
oly szomoru szertartásnak vége lett, szertelen fájdalmamra, és keserves
sikoltásomra való tekintet nélkül, a követ ismét a kut szájára tevék.

„A mint a fenék felé közeledtem egy kis fölülről beeső csekély napsugár
segedelmével kitanulám e hely fekvését s minéműségét. Ez egy igen tágas
üreg vala, melynek mélysége lehetett ötven röfnyi. Kiállhatlan büz
terjedett el a számtalan holttest miatt, melyeket jobbra s balra láttam;
ugy tetszett mintha még némely legutól elevenen leeresztetteknek utósó
fohászaikat hallanám. Mindemellett, mihelyt leértem tüstént kiszálltam a
koporsóból, s orromat befogván, eltávozám a holttestektől. A földre
vetém magamat, és sokáig feküdtem ott könyekben fuldokolva. Ezután
szomoru sorsomat megfontolván, mondék magamban: „Való hogy az isten
velünk gondviselése végzetei szerint bánik; de szegény Szindbád, nem
vétked-e, hogy arra jutál, hogy ily különös halállal halj meg? Adta
volna isten, hogy valamelyik hajótörésben vesztél volna el, melyekből
kiszabadultál! nem kellene ily lassú s iszonyu halállal meghalnod; de
megérdemletted átkozott fösvénységeddel! Boldogtalan! Nem jobb lett
volna-e otthon maradnod, s fáradságaid gyümölcseit nyugalomban
éldelned?“

„Ezek valának a haszontalan panaszok, melyekkel a barlangot hangoztatám,
dühömben s kétségbeestemben fejemet s mellemet verdesvén, s magamat
mindenestül a leggyászosabb gondolatoknak adván. Mindemellet is, – meg
kell vallanom, – a helyett, hogy a halált hittam volna segédemre,
fölgerjedt bennem, bár mi nyomorult valék is, az élethez való szeretet,
s ösztönze napjaim hosszabbitására. Tapogatva, s befogott orral
előhoztam koporsómból a kenyeret és vizet, s ettem és ittam belőle.

„Noha a barlangban uralkodó setétség oly nagy vala, hogy nappalt és
éjszakát nem lehete megkülönböztetni, még is reá akadtam koporsómra, s
ugy tetszék, mintha az üreg tágasabb, s holttestekkel telebb volna, mint
először hittem. Néhány napig kenyeremmel s vizemmel éltem, de mivel
végre semmim sem maradt, halálhoz készülék…

„Már a halált várám, midőn a követ fölemeltetni hallottam. Egy
holttestet, s egy élő személyt bocsátának le. A halott férfi volt.
Természetes dolog, hogy az ember a legvégsőbb esetekben, a legvégsőbb
tökéletre vetemedjék. Mig az asszonyt lebocsáták azon helyhez közeledém,
a hol az ő koporsója fogott állani, s midőn látám, hogy a kut nyilását
ismét becsinálák, egy nagy csonttal, melyet találtam, a boldogtalan
fejére két vagy három kemény csapást tettem. Megszédült bele, vagy is
inkább agyonütöttem, s mivel ezen kegyetlen tettet csak azért követtem
el, hogy a koporsóban találtató kenyeret és vizet hasznomra forditsam,
megint lett néhány napra való eleségem. Ezen idő elteltével, ismét egy
holt asszonyt s egy élő embert bocsátának le, kit hasonló módon
megöltem, s igy ezen módnak ismétlésénél fogva soha sem láttam szükséget
élelmi szerekben.

„Egykor, midőn épen megint egy asszonyt küldöttem a más világra,
lihegést és járást halottam. Arra mentem, honnan a nesz jött, s
közelitésemmel erősebb lihegést hallottam, s ugy tetszett, mintha
valamit látnék, a mi megszaladt. Követtem ez árnyalakot, mely egyegy
pillantatra megállott, s futtában mind annál inkább lihegett, mennél
közelébb jöttem hozzá. Mind addig üztem, mig végre egy csillagdad
világot pillanték meg. Siettem a világosság felé, el is vesztettem néha
az azt elfogó ellenzékek miatt, de ismét föltaláltam, s végre
észrevettem, hogy az a sziklának egy nyilásán szivárgott be, mely elég
tágas vala, hogy rajta kiférhessek.

„Ezen fölfödözés után egy ideig megállapodtam, hogy sebes mentemből
valamennyire megpihenjek, s midőn erre a nyiláshoz jutottam, átbujtam
rajta, s a tengerparton valék. Képzeljétek szertelen örömömet; oly nagy
volt ez, hogy nehéz vala arról meggyőződnöm, hogy nem álom a mit látok.
Midőn a dolog valóságáról meggyőződtem, s érzékeim megint természeti
állapotjokba tértek, észrevevém, hogy az a valami, melyet lihegni
hallottam, s a melyet követtem, valamely a tengerből jött állat volt,
mely azért szokott az üregbe járni, hogy ottan a holttesteken lakozzék.

„Megvizsgálám a hegyet, s ugy lelém, hogy az a város és a tengerpart
között feküdt, nem engedvén semmi utat ezeknek közlekedésére, mivel oly
meredek vala, hogy a természet szinte megmászhatlanná alkotta.
Leomlottam a parton, hogy istennek velem közlött kegyelméért hálát
adjak. Ezután visszatértem a barlangba, hogy kenyeret hozzak, melyet a
napvilágnál sokkal jobb izüen ettem, mint akármikor azóta, hogy e setét
helyre zárattam.

„Még egyszer visszamentem a barlangba, s tapogatva összeszedtem minden
gyémántot, rubint, gyöngyöt, aranykarkötőt, egy szóval mind azon drága
portékát, a mi kezembe akadt, s mind ezt a tengerpartra hordtam. Több
csomót csináltam belőle, melyeket csinosan bekötöztem kötéllel, mely a
koporsók lebocsátására szolgálván, nagy bőségben találtatott. A csomókat
jó alkalom várásával a parton hagyám, nem féltvén, hogy az eső elmossa,
mivel épen ekkor nem vala esős idő.

„Két vagy három nap mulva egy hajót pillanték meg, mely épen a révből
indult, s azon hely mellett evezett el, ahol én valék. Intettem turbánom
gyolcsával, s teljes erőmből kiáltoztam, hogy magamat meghallassam.
Meghallottak, s elküldék értem a csolnakot. A hajóslegények kérdésére,
hogy micsoda baj vetett azon helyre azt felelém, hogy az előtt két
nappal egy hajótörésből menekedtem oda, azon portékákkal együtt melyeket
látnak. Szerencsémre ezen emberek nem vizsgálván a helyet, a hol valék,
megelégedtek feleletemmel, s csomóimmal együtt magukhoz vettek.

„Midőn a hajóra érénk, a hajoskapitány is, ki a nekem okozott örömön
örvendett, s a hajó kormányával foglalatoskodott, szives volt szinlett
hajótörésemet elhinni. Megkináltam néhány drágakővel; de nem akarta
elfogadni.

„Több sziget mellett eveztünk el, a többek közt Nákusz sziget (Csörgő
sziget) mellett, mely rendes széllel Szerendyb szigettől tiz s Kéla
szigettől, a hol mi kiszállottunk, hat napi járó földnyire vagyon. Itten
ónbányák, Indus nádak, és igen jó kámfor találtatnak. Kéla sziget
királya igen gazdag, hatalmas, és birodalma kiterjed az egész Csörgő
szigeten, mely körben két napi járó földet tesz, s melynek lakosai oly
vadak, hogy emberhust esznek. Minekutána e szigeten nagy vásárt
ütöttünk, ismét elevezénk s több más révben kötöttünk ki. Végre
megmérhetlen kincscsel, melynek közelebbi leirása haszontalan volna,
szerencsésen Bagdádba értem. Hogy istennek velem közlött kegyelmeiért
hálát adjak, nagy alamizsnákat osztottam ki, mind több mósé
fentartására, mind pedig több szegény élelmére is, s magamat egészen
rokonimnak s barátimnak szántam, velök jól vendégeskedvén s vigadván.“

Szindbád ezzel végezé negyedik utja elbeszélését, mely hallgatóinál több
bámulást okozott, mint a három előbbiek. Hindbádnak ujolag száz
zecchínót ajándékozott, s a többiekkel együtt más napon ugyan azon órára
ebédre, s ötödik utjának meghallgatására meghítta. Hindbád és a több
vendégek bucsuztak, s haza menének.

Midőn más napon mindnyájan együtt valának, asztalhoz ültek, s ebéd
végével, mely nem tartott tovább a korábbiaknál, Szindbád következőleg
kezdé ötödik utja elbeszélését:


A hajózó Szindbád ötödik utja a Szundi szigetekre.

„Még, – monda ő, – elég ingerök volt a mulatságoknak reám nézve,
emlékezetemből minden kiállott bajokat, viszontagságokat kitörölni, a
nélkül, hogy az uj utazáshoz kedvemet elvehették volna; azért is
portékákat vevék, becsináltattam, szekerekre rakattam, s a legközelebbi
tengeri révbe utaztam. Ottan, hogy egy hajóskapitánytól ne függjek, s
egy hajónak egészen ura legyek, időt hagytam magamnak magam költségén
építtetni, s készíttetni föl egyet. Mihelyt elkészült, megrakatám, reá
szállottam, s mivel az én portékáim nem tettek egész hajóterhet,
különféle nemzetbeli kalmárokat vettem hajómra portékáikkal.

„Az első jó széllel elindultunk, s a távolnak eredtünk. Az első hely,
hol hosszas hajózásunk után kikötöttünk, egy puszta sziget vala, a
melyen egy rochtojást találtunk, oly nagyságut mint a már említett. Egy
kis roch volt benne, mely épen ki akart búni, s melynek már az orra is
látszott.

„A kalmárok, kik hajómon voltak, s velem együtt kiszállottak, vagdalák a
tojást kemény fejszeütésekkel, s egy nyilást csináltak raja, melyen a
kis rochot darabonkint kiszedék, s megsütötték. Én eleget intettem őket,
hogy a tojást ne bántsák; de nem akartak reám hallgatni. Alig végezték
ebédöket, midőn a légben alkalmas távolságnyira tőlünk, két sötét fölhő
jelenék meg. A kapitány kit hajóm kormányozására megfogadtam,
tapasztalásból tudta mit jelentenek a fölhők, s hírül adá, hogy azok a
kis roch szüléi, és sürgetett bennünket, hogy minél szaporábban
szálljunk hajóra, hogy a szerencsétlenséget, melyet előre látott,
elkerülhessük. Iparkodtunk tanácsát követni, és nagy sietséggel
eleveztünk.

„Azonban elérkezett a két roch, s irtóztató sikoltást tevének, látván,
hogy a tojás el van törve, és fiok nincsen benne. Oly szándékkal, hogy
rajtunk boszut álljanak, ismét elrepültek a honnan jövének, s egy időre
eltüntek előlünk; mi ez alatt teljes vitorlákkal távozni s azt kikerülni
iparkodtunk, a mi el nem maradt.

„Visszajöttek, s látók, hogy mindenik egy iszonyu nagyságú szikladarabot
hozott körmei között. Midőn épen hajóm fölött valának, megállapodtak, a
légben lebegve, az egyik levetette szikladarabját; de a kormányos
ügyessége által, ki a kormány elcsavarásával a hajót elfordította,
oldalt esett a tengerbe, mely ugy elnyilott, hogy csak nem fenekéig
láttunk; de a másik madár oly pontosan irányzá szikláját a hajó
közepére, hogy az ezer darabokra zuzatott. A hajóslegények és utasok
mindnyájan vagy agyon zuzattak, vagy a tengerbe buktattak. Én is
lemerültem, de midőn a viz fölvetett, szerencsés voltam a hajó
romladékának egy darabjára kapni. S a midőn majd egyik, majd másik
kezemmel eveztem, a nélkül, hogy a melybe fogózkodtam, azt eleresztettem
volna, végre kedvező árral és széllel egy igen meredek partu szigetre
jutottam. Azonban meggyőztem ez akadályt, és megszabadultam.

„Leültem a fűbe, hogy egy keveset pihenjek, aztán fölkeltem s befelé
indultam, hogy a tartományt kikémleljem. Ugy tetszett, mintha egy
drágalátos kertben volnék; mindenfelé érett és éretlen gyümölcscsel
rakott fákat, s kellemesen kigyódzó tiszta s édes ízű csermelyeket
láttam. Ettem a gyümölcsökből, melyek igen jól ízlettek, s ittam a
vizből, mely itallal kinálkozott.

„Midőn beéjjeledett, lefeküdtem egy igen alkalmas helyre, a fűbe; de
alig aludtam egy óráig, s álmam gyakorta azon ijedelem által
szakasztatott félbe, hogy e puszta helyen egyedűl valék. Ilyképen az
éjszakának legnagyobb részét a legmélyebb busúlással s azon
esztelenségem szememre hányásával töltöttem, miért nem maradtam inkább
odahaza, mintsem hogy ez utolsó utra megindultam. Ezen gondolatok
annyira vittek, hogy már életemet akarám elvenni: de a nap világa
eloszlatá kétségbeesésemet. Fölkeltem, s nem minden félelem nélkül
járkáltam a fák alatt.

„Minekutána megint egy kissé befelé mentem volna, egy öreget vevék
észre, ki igen elbusúltnak látszék. Egy ér partján ült, s első
gondolatom az vala, hogy ő is magamként hajótörést szenvedett. Közelíték
felé s köszöntöttem, melyre csak a fejével bólintott. Kérdém, mit csinál
ott; de felelet helyett jelekkel intett, vegyem vállámra, s vigyem által
a patakon a végett, – a mint értésemre adá, – hogy gyümölcsöt
szedhessen.

„Azt hivém, hogy reá szorult e szolgálatomra, fölvevém hátamra s
keresztűl vittem a patakon. Szállj le, – mondám neki ezután,
meghajolván, hogy a földre letegyem. De a helyett, hogy lebocsátkozott
volna (még most is nevetnem kell ha reá gondolok), ezen öreg, kit oly
gyarlónak néztem, lábait, – melyek bőre, a mint észre vettem, a
tehénéhez hasonlitott, – könnyüséggel nyakam köré kanyarítá, lovaglólag
vállaimra ugrott, s oly keményen szorongatá torkomat, mintha meg akarna
fojtani. E pillanatban oly nagy rémülés fogott el, hogy ájulva
lerogytam…

„Nem tekintvén ájulásomra, a nyügös öreg folyvást nyakamon maradt, s
csupán lábait nyujtá ki egy kicsit, hogy ismét magamhoz hagyjon térni. A
mint föleszméltem, egyik lábát keményen gyomromnak feszíté, s a másikkal
vékonyba vervén, akaratom ellen fölkelni kényszeríte. A mint fölkelék, a
fák alatt kelle járkálnom, s néha-néha megállapodnom, hogy a
gyümölcsöket, melyeket találánk, leszaggathassa s megehesse. Egész
naphosszat nem tágított rajtam, s midőn éjszakára ki akartam magamat
pihenni, nyakamat folyvást körül fogva tartván, velem együtt a földre
terült. Minden reggel sarkalással vere föl, s lábaival szorongatván,
kényszeríte a fölkelésre és járásra. Képzeljétek uraim, egy ily teher
alkalmatlanságát, melytől nem birtam megszabadulni.

„Egyszer utamban néhány száraz kobaktököt találtam, melyek egy fáról,
melyen termettek, lehullottak; felfogék egy meglehetős nagyot, s jól
kitisztogatván, több szőlőfürt levét facsarám bele, melyek ezen szigeten
bőséggel termettek s melyeket minden lépten találánk. Midőn ezzel a
kobakot megtöltöttem, letettem egy helyre, s néhány nap mulva ugy
intéztem a dolgot, hogy az öregnek arra kellett engem kormányozni. Ott
fölvevém a kobakot, szájamhoz tettem, s oly hatalmas bort ittam belőle,
mely egy ideig a rajtam fekvő halálos bút is elfeledteté velem. Ez erőt
adott, sőt fel is vidított, ugy hogy mentemben danolni s tánczolni
kezdettem.

„Az öreg, ki észrevevé a hatást, melyet reám a bor tett, s érzette, hogy
most sokkal könnyebben hordozom, mint egyébkor, inte, adnék neki is
innia; oda nyujtám neki a kobakot, fölfogá, s mivel az ital jól ízlett
neki, utolsó cseppig kiivá. Elég volt, hogy megrészegítse; valóban meg
is részegedett, s minthogy a borgőz hirtelen fejébe szállt, elkezde a
maga módja szerint énekelni, s vállaimon ide s tova mozogni; s lábai
lassankint megtágultak, ugy hogy én észrevevém, hogy már nem szorít
velök, levetettem a földre, a hol mozdulatlanul maradt. Most egy nagy
követ fogék s fejét összezúztam vele.

„Igen nagy örömet érzettem azon, hogy ezen átkozott öregtől örökre
megszabadultam, s a tengerpartra mentem, hol emberekre akadtam egy
hajóból, mely ott feküdt horgonyon, hogy friss vizet s némely frisitőket
vegyen be. Igen csodálkoztak rajtam, s kalandom közelebbi körülményein.
„Te, – igy szólának, – tengeri öreg kezébe estél, s te vagy az első, kit
meg nem fojtott; a kiket hatalmába keríthetett, sohasem bocsátotta el
előbb, mig meg nem fojtotta; hiressé tette már ezen szigetet az általa
megölt emberek sokaságával, s a hajóslegények és kalmárok, kik itt
kiszállottak, csak számos társaságban bátorkodtak befelé menni.

„Ezután hajójokra vevének, melynek kapitánya örült, hogy fölvehetett,
minekutána megtudta, hogy mi történt velem. Vitorlát ereszte, s néhány
napi hajózás után egy nagy város révébe kötöttünk ki.

„Egyik a hajón lévő kalmárok közül, ki megszerete, unszolt, hogy
kisérjem el, s egy épületbe vezetett, mely az idegen kalmároknak
szállásul szolgált. Adott egy nagy zsákot, s minekutána némely városbeli
embereknek, kik szintugy mint én, egy zsákkal valának fölkészülve,
ajánlott s őket kérte volna, hogy vigyenek el magukkal kokúszdiót
szedni, monda nekem: „Eredj kövesd őket, s tedd utánuk a mit tőlök látsz
tenni, de ne távozzál tőlök, mert életedet veszedelmezteted.“ Egy napi
eleséget adott, s elmenék az emberekkel.

„Egy erdőbe érénk, mely igen magas s egyenes fákból állott, melyeknek
oly simák voltak törzsökeik, hogy lehetetlen volt az ágakig, melyeken a
gyümölcsök függtek, fölmászni. Mindezek kókuszfák voltak, melyeknek
gyümölcseit le akartuk verni, hogy azokkal zsákainkat megtöltsük. Midőn
az erdőbe értünk, látánk egy sereg nagy és kis majmot, kik látásunkra
megfutamodtak, s csodálatos gyorsasággal a fák tetejére másztak…

„A kalmárok, kikkel az erdőre mentem, köveket ragadának, s teljes erőből
hajigálák a fák tetején lévő majmokra. Én is követtem példájokat, s
látám hogy a majmok elértvén szándékunkat, szorgalmasan szedének
kókuszdiót, s haragos és elkeseredett ábrázattal hajigálák felénk.
Fölszedők a diót, s időnkint követ hajitottunk, hogy a majmokat
ingerelnők. Ezen csel által megtöltők zsákainkat azon gyümölcscsel,
melyhez más módon lehetetlen volt volna jutnunk.

„Tele zsákokkal tértünk meg a városba, a holott a kalmár, ki engem az
erdőre küldött vala, kifizeté a zsákomban vitt kókuszdió árát.

„Folytasd ezt, – monda, – minden nap, mig eleget szerzesz, hogy hazádba
juthass. Megköszöném jó tanácsát, s apródonkint oly nagy halom
kókuszdiót gyüjtöttem össze, hogy nevezetes összeget árultam belőle.

„Azon hajó, mely engem ide hozott, a kalmárokkal, s az ezektől vásárlott
kókuszdióval együtt elindult. Én megvártam, mig egy másik hasonló
teherért jövő hajó kötött ki e város révében. Minden kókuszdiómat reá
hordattam, s midőn el akaránk indulni, elbucsuztam a kalmártól, kinek
oly sok hálával tartoztam. Nem utazhatott velünk; mivel még nem végezte
el dolgait.

„Eleveztünk, s utunkat azon szigetnek vevők, hol a bors legbővebben
terem. Onnét Komári félszigetre mentünk, mely a legjobb áloefát termi, s
melynek lakosai azon szeghetlen törvényt szabták maguknak, hogy se bort
ne igyanak, se más akarmi féle kicsapongást el ne szenvedjenek. Ezen
szigeteken kókuszdiómat borsért és aloefáért cseréltem el, s több
kalmárral együtt a gyöngyhalászatra mentem, mely végből buvárokat vevék
zsoldomba. Ezek igen sok nagy és szép gyöngyöt halásztak. Örömmel
indultam ismét tengerre egy hajóval, mely szerencsésen Balsorába ért.
Onnét visszatértem Bagdádba, a hol a velem vitt portékákból, az
áloefából, a borsból, és gyöngyből igen sok pénzt árultam. Mint egyéb
utazásaimból lett haza tértemmel, ugy most is alamizsnául osztám ki
nyereségem tized részét, s mindenféle vigasságokkal igyekeztem kiállott
bajaimat pótolni.“

E szavak után Szindbád Hindbádnak ismét száz zecchínót adatott, s ez
eltávozott a többi vendégekkel együtt. Másnapon ismét megjelent a
társaság, a gazdag Szindbadnál, ki minekutána őket mint a mult napokon
megvendégelte volna, hatodik útját beszélé el nekik.


A hajózó Szindbád hatodik utja Ceylonba.

„Uraim, – monda, – kétség kivül vágytok tudni öt hajótörés, s oly sok
kiállott más veszedelem után miképen szánhattam el magamat újolag
szerencsét kisérteni, s magamat uj veszedelmeknek tenni ki. Ha mostan
gondolkodom róla, magam is elbámulok, s kétség kivül csillagzatom
hajtott. Akarmint légyen is, egy nyugalomban töltött esztendő mulva,
hatodik útamra készülék, nem hajtván rokonim és barátim kérelmeire, kik
mindent elkövettek, hogy visszatarthassanak.

„A helyett hogy útamat a Persa tengeröblön által vettem volna még
egyszer, beutaztam Persiának és Indiának több tartományait, egy tengeri
révbe értem, s ott egy jó hajóra ülék, melynek kapitánya egy hosszú utat
szándékozott tenni. Ez valóban hosszú is vala, de egyszersmind oly
szerencsétlen, hogy a kapitány és kormányos az útat egészen elveszték, s
nem tudák hol valánk. Végre ismét útba igazodtak, de nekünk utazóknak
nem volt okunk azon örülni, s nem kevéssé csodálkoztunk, midőn egy napon
a kapitány nagy sikoltással elfuta helyéről. Turbánját a földhöz vágta,
szakállát tépte, s fejét verdesé, mint egy olyan ember, kinek eszét a
kétségbeesés megzavarta. Kérdeztük min busul.“ „Jelenthetem, – felele, –
hogy az egész tengeren a legveszedelmesebb helyen vagyunk. Egy igen
sebes áradat ragadja magával a hajót, s egy negyed óra alatt mindnyájan
elveszünk. Könyörögjetek istennek, szabaditson ki e veszedelemből. Ha ő
nem irgalmaz rajtunk, meg nem menthetünk belőle.“ E szavak után
parancsolá, hogy a vitorlákat vonják be; de ezen munka közben a kötelék
összeszakadt, s a hajó a nélkül, hogy rajta segélni lehetett volna, az
áradattól egy megmászhatlan hegy tövéhez hajtatott, s ott összezúzott,
ugy mindazáltal hogy nem csak személyeinket hanem eleségünket, és
legdrágabb portékáinkat is megmenthetők.

„Midőn ez megtörtént, monda a kapitány:“ „Isten megtette a mi neki
tetszett. Itt mindnyájan megáshatjuk sirunkat, s végbúcsút vehetünk
egymástól: mert oly veszélyes helyen vagyunk, hogy az eddig ide vetettek
közül mindeddig még senki sem szabadult meg.“ Ezen szavak mindnyájunkat
halálos bánatba ejtettek, megöleltük egymást könyes szemekkel és
sirattuk boldogtalan sorsunkat.

„Azon hegy, melynek tövében valánk, egy igen hosszú s kiterjedett sziget
partját tevé. Ezen part egészen el volt volt boritva összezúzott hajók
romjaival, s számtalan sok csontokkal, melyeket helyenkint lehete látni,
s melyek bennünk borzadást okoztak, s azt bizonyiták, hogy itt igen sok
ember veszett el: Hihetlen vala a portékák és kincsek sokasága is,
melyek előttünk minden felől hevertek. Mind ezek csak szomoruságunk
öregbitésére szolgáltak. A helyett hogy máshol mindenütt a tengerbe
folynak a folyók ágyaikból, itten megforditva egy nagy édes vizű folyam
foly a parttól befelé egy setét barlangon keresztül, melynek nyilása
igen magas és széles. Igen megjegyzésre méltó, hogy itt a hegynek minden
köve kristályból, rubinból, s más drágakövekből áll. Látni ottan egy
szurok, vagy földgyanta forrást is, mely a tengerbe foly, s a halaktól
elnyeletik, melyek azt szürke ámbrává változtatva vetik ki magukból, s a
habok a lapos fövénypartra hányják, mely egészen be van vele teritve.
Fák is nőnek ottan, nagy részint áloefák, melyek a Komáriaknak semmit
sem engednek.

„Hogy ezen hely leirásának véget vessek, melyet egy feneketlen
mélységnek lehet nevezni, minthogy ki nem menekhetni belőle, tudjátok
meg, hogy a hajók mihelyt bizonyos fokig közelednek hozzá, többé tőle el
nem távozhatnak. Ha a tengeri szél hajtja őket arra, akkor a szél és
áradat okozzák vesztöket; ha pedig szárazföldi széllel vagynak ottan, a
mi távozásokat segélhetné, ezt a hegy magassága egészen elfogja,
szélcsendet csinál, mely szabad játékot enged az áradatnak mely őket
partnak hajtja, hol a miénkként összezúznak. A szerencsétlenség
öregbitésére lehetlen a hegytetőt megmászni, s valahová menekedni.

„A parton maradtunk, olyan emberekként, kik eszöket elvesztették s
napról napra vártuk a halált. Eleségünket egyenlő részekre osztottuk, s
igy mindenikünk testi alkatához, eleségével gazdálkodásához képest a
többieknél hosszabb vagy rövidebb ideig élt.

„A kik először meghaltak, azokat a többiek eltemették. A mi engem illet,
én minden társaimnak megadtam az utólsó tisztességet: s azon nem
csodálkozhattok; mert azon kivül, hogy a részemre jutott eleséget jobban
kiméltem mint a többiek, nekem még különös eleségem is volt, s nagyon
vigyáztam, hogy társaim ezt észre ne vegyék. Azonban mire a legutolsót
eltemettem, annyira megfogyott ez is, hogy láttam nemsokára végem lesz,
azért is megástam siromat, eltökélvén magamat, hogy bele fekügyem, mivel
senki sem maradt meg a ki eltemessen. Midőn e munkával foglalatoskodtam,
– megvallom, – nem állhatám meg, hogy szememre ne vessem, hogy magam
vagyok oka vesztemnek s meg ne bánjam, hogy utolsó utamra megindultam.
Nem állapodtam a gondolatoknál, hanem kezeim fogammal megszaggatám, s
kevés hija volt, hogy nem siettettem halálomat.

„De isten még megkönyörült rajtam, s azon gondolatot adá belém, hogy
azon folyóig menjek, mely a barlang boltozatja alá veszett el.
Minekutána ott a folyót figyelmesen vizsgáltam volna, mondék magamban:
„ezen folyamnak, mely itt a föld alá bukik, valahol megint csak
napfényre kell jőni; ha tehát egy talpat építek, s magamat ezen a víz
árjára bizom, vagy valami lakott tartományba jutok, vagy elveszek: ez
utóbbi esetben csak a halál nemét változtatom; ha pedig sikerülni fog e
boldogtalan helyről megmenekednem, elkerülöm társaimnak szomoru
végzetét, sőt talán új alkalmat is lelek meggazdagodnom. Ki tudja nem
vár-e szerencse e förtelmes szikla kimenetelénél, hogy hajótörésemért
uzsorával nyújtson pótlékot.

„E tünődésem után, nem késtem a talp-csináláshoz fogni; erős
fadarabokból, s vastag horgonykötelekből készitettem azt, melyekben
lehetett válogatnom. Oly erősen összekötöttem a fát, hogy abból egy kis
erős talp készült. Midőn elvégeztem, megraktam néhány csomó rubinnal,
smaragddal, szürke ámbrával, hegyi kristálylyal s drága szövetekkel.
Minekutána mind ezen portékákat súlyegyenbe állitottam, s jól
megerősitettem volna, két kis evezővel, melynek készitését nem feledtem
el, a talpra szállék, s a viz folyására, s isten tetszésére bizám
magamat.

Mihelyt a boltozat alá értem, nem láttam többé világot, s a vizár
elkapott, a nélkül, hogy tudtam volna hová. Néhány napig usztam e
setétségben, a nélkül, hogy a legcsekélyebb világsugárt láttam volna is.
Egy helyt a boltozatot oly alacsonynak találtam, hogy csaknem elhordta
fejemet, a mi a hasonló veszedelmek elkerülése végett nagyon figyelmessé
tett. Ezen utam közben, csak annyit ettem a megmaradt eleségből, a
mennyi éltem tengetésére elkerülhetlenül szükséges vala. De bármi
mérsékletten éltem is, nemsokára egészen fölettem azt. Mostan
érzékeimet, a nélkül, hogy magamról elverhettem volna, egy édes álom
fogá el. Nem mondhatom, sokáig aludtam-e; de midőn fölébredtem, magamat
egy nyilt tájékon, egy folyó partján, a hová talpam ki volt kötve igen
sok fekete között találám. Mihelyt megláttam őket, fölkelék és
köszöntöttem. Szólottak hozzám, de nem értém nyelvöket.

E pillantatban annyira magamon kivül valék örömöm miatt, hogy nem tudám:
ébren vagyok-e. Meggyőződvén, hogy nem aluszom, következő arab verseket
mondottam:

„Hidd a mindenhatóságot; és segélyedre fog jőni; egyébről agganod
haszontalanság. Hunyd be szemedet s mig alszol, isten sorsodat gonoszról
jóra forditja!“

„A mint egy a feketék közül, ki arabúl érte; igy halla szólanom, előmbe
lépe és megszólamlék: „Atyámfia, – monda ő, – ne csodálkozzál, hogy
bennünket látsz; mi ezen tájt lakjuk, mely előtted fekszik, s azért
jöttünk ide ma, hogy ezen a szomszéd hegyekből jövő folyamnak vizét, kis
csatornákon mezőinkre vezetvén, azokat vele megöntözzük. Láttuk, hogy
úsz le valami a vizen; s hirtelen oda szaladtunk, hogy meglátnók, mi az,
s mihelyt észrevettük, hogy talp, egy közülünk azonnal a vizbe ugrék;
neki úszott, s kihozta. Mi azonnal megállitottuk, s megkötöttük a mint
látod, s vártuk fölébredésedet. Kérünk beszéld el történetedet, melynek
igen különösnek kell lenni. Mondd el, hogy merészlettél e vizre
ereszkedni, s honnan jősz.“ Kértem őket, hogy mindeneknek előtte adjanak
ennem, s megigérém nekik, hogy azután ki fogom elégiteni újságvágyokat.

„Többféle ételt raktak előmbe, s minekutána éhségemet elvertem hív
tudositást tettem nekik mindenekről a mik velem történtek, s ugy
tetszék, hogy álmélkodással hallgatának. Midőn beszédemet végeztem,
szólának hozzám a tolmács szájával, ki beszédemet is számokra leforditá:
„Ez egy a legbámulandóbb történetek közűl. Magadnak kell ezt a király
előtt elbeszélned; a dolog sokkal rendkivülibb, hogy sem azt neki más
egyéb s nem az beszélhetné el, kivel történt.“ Felelém nekik, hogy kész
vagyok kivánságokat teljesiteni.

„A feketék azonnal egy lóért küldének, melyet nem sokára előhoztak.
Fölültetének reá, s mig egy részök elöttem ment, hogy utat mutasson, a
többi legerősebbek, a talpat minden rajta levő csomókkal egyetemben
vállaikra rakák s ugy követének.

„Mindnyájan Serendyb városba mentünk; mert ezen szigeten valék. A
feketék bemutatának királyoknak. Közeliték a thronushoz melyen üle,
üdvözlöttem, miként az indus királyokat szokás, azaz leborultam
lábaihoz, és megcsókoltam a földet. A fejedelem parancsolá, keljek föl,
s igen kegyes módon közelebb híván, maga mellé ültete. Legelőször is
nevemet tudakozá; felelém neki, hogy Szindbád nevem, de a sok tengeri
utak miatt, melyeket tettem, „a hajózó“ melléknévvel neveznek, s hogy
Bagdádi lakos vagyok. „De, – felele ő, – hogyan s mi uton jöttél
birodalmamba?“

„Semmit sem titkoltam el a király előtt, hanem mindent elbeszélék neki,
a mit már előttetek elbeszéltem, s ő azon annyira bámult és örült, hogy
kalandomat arany betükkel föliratni, s az irást országa levéltárába
tétetni parancsolta. Ezután előhozták a talpat, s a csomókat
jelenlétében bontogatták föl. Csodálta az áloéfa és szürke ámbra
sokaságát, de leginkább a rubinokat és smaragdokat; mert ezekhez
hasonlók nem voltak kincstárában.

„Midőn észrevettem, hogy drágaköveimet szemléli, s a legritkábbakat
sorra nagy figyelemmel vizsgálja, leborultam előtte s ezt mondám neki:
„Uram nemcsak személyem áll fölséged szolgálatjára, a talp terhe is a
tied, kérlek méltóztassál vele ugy parancsolni, mint sajátoddal.“ Ő
mosolyogva felele: „Szindbád, én óvakodni fogok, hogy reá ne vágyjam, s
legkisebbet is el ne vegyek tőled abból, a mit isten neked adott. Távol
attól, hogy kincseidet kevesitsem, még inkább szaporítani kivánom
azokat, s nem akarom, hogy birodalmamat adakozásom jelei nélkül hagyjad
el.“ Ezen szavakra való feleletem, a fejdelem boldogságáért való
óhajtások kifejezésében, s kegyének és nagylelküségének magasztalásában
határozódott. Egyik tisztjére bizá, hogy rólam gondoskodjék, s embereket
rendele, kik az ő költségére köröttem szolgáljanak. Ezen tisztviselő
híven teljesité ura parancsait, s mind azon csomókat, melyekkel a talp
meg volt rakva, azon lakba hordatá, melybe engemet szállitott.

„Naponkint bizonyos órában a királyhoz mentem, hogy nála udvaroljak, s a
többi időt a városnak s a mi benne figyelmemre legméltóbbnak tetszék,
annak látására forditottam.

„Serendyb sziget épen az egyenlitő alatt fekszik, azért is rajta nap és
éj egész esztendőn által mindig egyenlő t. i. tizenkét óra hosszaságú.
Széle s hossza nyolczvan parazáng. A főváros egy szép völgynek legvégén
fekszik, melyet egy nagy hegy képez, mely a sziget közepette áll, s
alkalmasint legmagasabb az egész földön. Valóban a tengerre három napi
távolságról meglátszik. Találni ottan rubinokat, s több nemű ásványokat,
s jobbára minden sziklák egy érczded kőből állanak, melyet a drágakövek
metszésére szoktak használni. Vannak ottan mindenféle növények és fák
is, kiváltképen czedrusok, és kókuspálmák. A sziget partjai mellett s a
folyamok torkolatjainál gyöngyöt halásznak, s néhány völgyei gyémántot
adnak. Bucsujárást tettem a hegyen azon helyre a hová Ádám a
paradicsomból lett kiüzetése után számkivettetett, s kandiságból
fölmásztam a tetejére is.

„Midőn a városba visszaérkeztem, könyörögtem a királynak engedelméért,
hogy hazámba térhessek, a mit igen tisztességes és kegyes módon meg is
engedett. Kényszeritett kincstárából gazdag ajándékot elfogadnom; s
midőn tőle bucsut vettem, egy még sokkal nevezetesebbet bizott reám egy
levéllel együtt, az igaz hitűek uralkodója, a mi határtalan urunk s
Chalyfunk Harun Arresyd számára, s monda: „Kérlek add által nevemben ez
ajándékot és levelet Harun Arresyd Chalyfnak, s tedd őt bizonyossá
barátságomról.“ Minekelőtte elindultam volna, magához hivatá ezen
fejdelem a hajóskapitányt és kalmárokat, kikkel utaznom kellett, s
megparancsolá nekik, hogy irántam minden kigondolható tekintettel
viseltessenek.

„A ceyloni királynak levele, egy ritkasága miatt igen drága állat sárgás
bőrére volt irva. Ezen levél irásjegyei égszinűek voltak, s következő
volt indus nyelven tartalma:

INDIÁNAK KIRÁLYA, KI ELŐTT EZER ELEFÁNT JÁRDAL, KI OLY PALOTÁBAN LAKOZIK
MELYNEK FÖDELE SZÁZEZER RUBIN FÉNYÉVEL TÜNDÖKÖL, S KINEK KINCSTÁRÁBAN
HUSZ-EZER GYÉMÁNTKORONA VAGYON, HARUN ARRESYD CHALYFNAK.

„Noha az ajándék, melyet küldünk, nem nagy becsü, fogadd el még is, mint
rokon és barát, azon barátság tekintetéből, melylyel szivünkben irántad
viseltetünk, s melynek örömmel adjuk előtted bizonyságát. A tiednek
hasonló érzeteit kérjük, reménylvén, azt megérdemelnünk; minthogy veled
egy rangban vagyunk. Kényszerítünk erre mint rokon. Isten hozzád.“

„Az ajándék e következőkből állott, először volt egy fél lábnyi magas s
egy ujjnyi vastagságu pohár egyes rubinból készülve, igen gömbölyü
együtt fél drachmát nyomó igaz gyöngyökkel kirakva; másodszor egy
kigyóbőr, melynek pikkelyei közönséges arany nagyságuak voltak, s oly
tulajdonsággal biró, hogy a rajta fekvőt a nyavalyától megóvta;
harmadszor ötven ezer drachma legválogatottabb áloéfa, s egy pisztáczia
nagyságu harmincz szem kámfor; mind ezt végre egy gyönyörű rabnő
kisérte, kinek ruhája drágakövekkel volt elborítva.

„A hajó elevezett s hosszu és szerencsés utazás után végre Balsorába
értünk, a honnan én Bagdádba mentem. Oda érkeztemmel legelső dolgom is
az vala, hogy a nekem adott bizományban eljártam.

„Fogám a serendybi király levelét, s elmenék az igazhitüek uralkodójának
kapujához, kisérve a szép rabnőtől, s azon rokonimtól, kik a reám bizott
ajándékokat vivék. Elmondtam mi vezet oda, s azonnal a Chalyf thronusa
elébe bocsáttattam. Leborultam előtte, s egy rövid megszólitás után
általadtam neki a levelet, s az ajándékokat. Midőn elolvasta volna a mit
neki a seredybi király ira, kérdezé, valóban oly gazdag és hatalmas-e
azon fejdelem, mint levelében állitja. Másodszor is földre borulék, s
minekutána ismét fölkeltem volna felelék: „Igazhitüek uralkodója,
bizonyossá tehetem fölségedet, öntapasztalásomnál fogva, hogy ő
kincseit, s hatalmát nem nagyítja. Semmi sem lehet bámulatosabb, mint
palotájának pompája. Ha ezen fejedelem nyilván akar megjelenni,
elefántra készitenek neki thronust, s arra ülvén ugy megyen két sor
között, melyek minisztereiből, kedvenczeiből, s egyéb udvarnokiból
állanak. Előtte, vele elefánton, egy tisztviselő arany láncsát tart
kezében, s a thronus mögött egy másik áll, ki egy arany szobrot hordoz,
melynek hegyére egy fél lábnyi hosszu, s egy ujjnyi vastag smaragd van
alkalmazva. Elől megy egy ezer emberből álló őrsereg aranyba, selyembe
öltözve, s gazdag szerszámu elefántokon lovagolva. Mig a menetel tart,
azon tisztviselő, ki a király előtt az elefánton ül, időről időre fenn
szóval kiáltja:

„Ez a nagy fejdelem, Indiának hatalmas és rettenetes uralkodója, kinek
palotája száz ezer rubinnal van födve, s kinek husz ezer gyémántkoronája
vagyon. Ez a koronás fejedelem, nagyobb mint valaha a nagy Szulimán, a
nagy Maharadzsa voltak.“

„Minekutána e szavakat mondotta, a thronus mögött álló tiszt viszont ezt
kiáltja: „ezen nagy és hatalmas fejdelemnek meg kell halni, meg kell
halni, meg kell halni!“ S most ismét az első tiszt kiáltja:

„Dicsőség és tisztesség annak, ki él, és meg nem hal!“

„Egyébiránt a serendybi király oly igazságos, hogy sem fővárosában, sem
egyébütt birodalmában, nincsenek birók; népei nem szorulnak ezekre;
maguk ismerik s gyakorolják az igazságot, és soha sem távoznak
tisztöktől. S igy az itélőszékek, s birói személyek szükségtelenek
nálok.“

„A Chalyf igen megelégedett beszédemmel.“ „Ezen király bölcsesége, –
monda ő, – kitetszik leveléből: s a szerint, a mit épen mondottál, meg
kell vallani, hogy bölcsesége népeihez, s népei bölcseségéhez méltók.“ E
szavak után elbocsáta gazdag ajándékkal…“

Itt vége volt Szindbád beszédének, s hallgatói, eloszlottak, minekutána
Hindbád ismét száz zecchinót kapott volna. Más napon ismét Szinbádhoz
jöttek, ki nekik hetedik és utósó utját következőleg beszélte el:


A hajózó Szindbád hetedik és utólsó utja.

„Hatodik utamból megtértem után, végképen letettem a gondolatról, hogy
valaha megint meginduljak. Mert azonkivül, hogy már oly kort értem,
melynek nem vala nyugalomnál egyéb szüksége, meg is fogadtam magamnak,
hogy soha többé magamat oly veszedelemre nem teszem ki, melyekbe oly
gyakran jutottam. Nem gondolkodtam tehát egyébről, csak hogy életem
hátralevő részét vigasságban töltsem.

„A mint egykoron számos barátimat vendéglettem meg, bejöve egyik
cselédem jelentvén, hogy a Chalyfnak egy tisztje kiván velem szólni.
Fölkelék az asztaltól s elébe menék. „A Chalyf, – monda ő, – azt bizá
reám, adjam tudtodra, hogy veled szólani kiván“ Követém a tisztet a
palotába, s a fejdelem elébe vezete, kit, lábaihoz borulván,
üdvözlöttem. „Szindbád, – szóla ő hozzám, – szükségem van reád, egy
szolgálatot kell nekem tenned, választ s ajándékot vinned tőlem a
serendybi királyhoz; illő hogy irántam mutatott udvariságát
viszonozzam.“

„A Chalyf parancsa mennykőütés volt reám nézve. „Igaz hitüek uralkodója,
– mondék neki, – kész vagyok fölséged minden parancsait teljesiteni; de
könyörgök alázatosan, méltóztassál meggondolni, hogy a kiállott
hihetetlen nyomoruságok által el vagyok rémitve. Sőt fogadalmat is
tettem, hogy Bagdádot soha el nem hagyom.“ Itt alkalmat vevék minden
kalandjaimról egy hosszu jelentést tenni előtte, melyet türelemmel
hallgata végig. Mihelyt megszüntem beszélni, monda ő: „Ezek valóban igen
rendkivüli történetek; azonban ne tartóztassanak, hogy kedvemért azon
utat melyet javalok, megtegyed. Hiszen csak Serendyb szigetre kell
utaznod, s bizományomat elvégezned. Azután magadon áll minden haladék
nélkül visszatérned. De utaznod kell, mert látod, nem volna illő s
hozzám méltó, azon sziget királya adósának maradnom.“ Látván, hogy a
Chalyf megátalkodott szándékában, késznek jelentém magamat neki
engedelmeskedni. Igen örült rajta, s uti költségre ezer zecchinót adata.

„Kevés napok alatt készen valék az elutazásra, s mihelyt a Chalif
ajándékai, egy ön kezével irott levéllel együtt kezemhez adattak,
elindultam, s utamat Balsorának vevém, s ott hajóra ültem, Utazásom igen
szerencsés vala, és Szerendybbe értem. Ottan közlöttem bizományomat az
országos főtisztekkel, s kértem őket nyerjenek minél előbbi kihallgatást
számomra. Megtevék; nagy tisztességgel a palotába vezetének, s üdvözlém
a királyt, előtte a szokás szerint leborulván.

„A fejedelem tüstént megismert, s különös örömét mutatá
viszontlátásomon. „Isten hozott Szindbád, – monda. – Mondhatom, hogy
elmeneteled óta igen gyakran gondoltam reád. Áldom e napot, melyen
viszont látjuk egymást.“ Megköszöntem nagy kegyét, általadám a Chalyf
levelét és ajándékát, s ő mindeniket nagy megelégedés jeleivel fogadta.

„A Chalyf egy ezer zecchinóra becsült, s arany szövetből való teljes
készületü ágyat küldött neki; ötven öltözetet leggazdagabb anyagból, más
százat Kahirói, Alexandriai, Suezi, és Kufai legfinomabb gyolcsból; egy
másik karmazsin szinü ágyat, s még egy harmadikat másfélét; egy ujjnyi
vastagságu, s fél lábnyi átméröjü sikér edényt agátból, melynek feneke
dombor műben egy embert ábrázola nyillal és ijjal kezében, oroszlánra
lövő félben; s végre egy nagy táblát, mely a monda szerint, a nagy
Salamontól származott. A Chalyf levele következő kifejezésekkel volt
irva:


„Az igaz úton vezérlő határtalan hatalmu kalauz nevében a hatalmas és
boldog szultánnak, Abdallah Harun Arresyd, kit isten boldog emlékü elődi
után fő polczra állitott, üdvözletét.

„Örömmel vettük leveledet, s ezt küldjük kapunk tanácsüléséből, a
fennebbi szellemek kertjéből származottat. Reméljük, mihelyt szemedet
reá veted, jó szándékunkat kedvesen fogadandod. Isten veled!“

„A serendybi király nagyon örvendett, hogy a Chalyf iránta mutatott
barátságát viszonozta. Egy idő mulva ezen kihallgatás után, egy
másodikat kértem, hogy elbucsuzhassam. Megnyertem végre, s a király a
mint elbocsáta, igen gazdagon megajándékoza. Tüstént hajóra szállottam,
oly szándékkal, hogy Bagdádba visszatérjek; de nem volt szerencsém
reménységem szerint oda jutni és isten máskép végezé.

„Harmad vagy negyed nap mulva elindulásunk után tengeri kalózok
támadának meg bennünket, kik annál könnyebben elfoglalák hajónkat, mivel
épenséggel nem valánk védelmi állapotban. Néhányan a legénység közül
ellent akartak állani; de életökbe került; a mi engem s egyebeket illet,
kiknek eszünk volt a tengeri rablókkal nem ellenkezni, mi rabszolgákká
tétettünk.

„Minekutána a tengeri rablók bennünket kifosztottak, s rosz ruhákat
adtak a magunkéi helyett, egy nagy s igen messze szigetre vittek, s ott
eladtak.

„Én egy gazdag kalmár kezébe estem, ki mindjárt mihelyt megvett, lakába
vitt, s ott jól tartván, rabszolgai öltözetet adott. Néhány nap mulva,
mivel még nem igen tudakozá, ki vagyok, kérdezett, nem tudok-e valami
kézi munkát. Én a nélkül, hogy magamat közelebbről megismertetném, azt
felelém neki, hogy mesterségemre nézve nem vagyok kézműves, hanem kalmár
és hogy a tengeri rablók, kik neki eladtak, mindenemet elvették. – De
hát, – mondá ő, – nem értesz-e az ijászathoz? Felelém, hogy ez egy volt
ifjukori gyakorlataim közül, s hogy azóta nem feledtem el, erre ijjat és
nyilakat ada, s maga mögé elefántra ültetvén, kimentünk egy, a várostól
néhány mérföldnyire fekvő igen nagy erdőre. Mélyen bele mentünk, s midőn
jónak látá a megállást, parancsolá, szálljak le. Ezután egy nagy fát
mutata. – Mászsz ezen fára, – monda, – s lövöldözz az itt elmenő
elefántokra, kik nagy számmal tartózkodnak ez erdőségben. Mihelyt egy
elesik, tudósíts róla. – Ezt mondván, eleséget hagya számomra, s
visszament a városba, én pedig egész éjszaka a fán lesben maradtam.

„Ez idő alatt egy elefántot sem vettem észre, de mihelyt a nap fölkelt,
egész csordát láttam jőni. Több nyilat lőttem reájok, s végre egyet
elejtettem. A többiek tüstént eltávozának, s szabad utat engedének
uramhoz mennem, s őt vadászatomról tudósítnom. Ezen hir áldomásául igen
jól megvendégele, dicsérte ügyességemet, és mindenképen kedvezett.
Ezután együtt kimenénk az erdőre, a hol egy gödröt ástunk, melybe a
megölt elefántot eltemettük. Uram szándékozott ismét eljönni, ha az
állat rothadásba fog általmenni, hogy annak fogait a földből kivegye és
eladja.

„E vadászatot két hónapig folytatám, s egy nap sem mult el, melyen egy
elefántot meg ne öltem volna. Nem mindig egy fán ültem lesben, hanem
majd egyikre, majd másikra mentem. Egy reggel, midőn az elefántok
érkezésére várakoztam, nem kevéssé bámultam el, hogy a helyett, hogy
szokás szerint mellettem az erdőben elmentek volna, megállottak, s
iszonyu ordítással, s oly számosan, hogy a földet egészen ellepték, s ez
szinte rezgett alattok, egyenesen nekem jöttek. Közelítettek azon fához,
melyre másztam, s körülfogák azt mindnyájan kinyujtott orral s reám
függesztett szemmel. Ezen irtózatos látványra egészen elképedtem, s oly
rémülés fogott el, hogy az íj és nyil kezemből kihullottak.

„Félelmeim fölöttébb alaposak voltak. Minekutána az elefántok egy ideig
figyelemmel szemléltek volna, egyik a legnagyobbak közül átalfogá
orrával a fa derekát, s oly erősen, hogy azt gyököstül kirántá s
ledönté. Én a fával együtt leestem; de az állat megfoga orrával, hátára
emele, a melyre a nyakamba akasztott puzdrával együtt inkább halva, mint
élve ültem. Ezután a többiek előtt, kik őt csoportosan követék, egy
helyre vitt, melyet minekutána ottan a földre letett volna, a többiekkel
együtt elhagyott. Képzeljétek, ha lehetséges, állapotomat; azt hittem
aluszom, s nem vagyok ébren. Végre, minekutána egy ideig a földön
feküdtem volna, s nem láték elefántot, fölkeltem, s látám, hogy egy
hosszú és széles halmon vagyok, mely egészen el volt borítva
elefántcsontokkal, s elefánt fogakkal. Megvallom, hogy e látvány igen
sok elméletekre nyujtott alkalmat. Csodáltam az állatok ösztönét. Nem
kétlettem, hogy ez az ő temetkező helyök, s csak azért vittek oda, hogy
azt nekem megmutassák, hogy szünjem meg őket üldözni, a mi különben is
csak fogaik végett történik. Nem késtem a halmon, hanem a városnak
indultam, s minekutána egy nap s egy éjszaka mentem, végre uramhoz
értem. Minthogy utamban egy elefánttal sem találkoztam, azt
következtettem belőle, hogy ők belebb mentek az erdőbe, hogy az utat a
halomhoz előttem szabadon hagyják.

„Mihelyt uram megpillantott, kiálta előmbe: „Ah szegény Szindbád, igen
aggódtam megtudni, mi lett belőled. Voltam az erdőn, s egy ujonnan
tövestül kidöntött fát s íjat és nyilakat leltem a földön, s minekutána
hiába kerestelek, kétségbe estem, hogy viszont megleljelek. Beszéld el,
kérlek, mi történt veled, s mely szerencsés eset által maradtál életben.
Teljesítém kivánságát. Másnap mindketten a halomra menénk, s most nagy
örömmel győződék meg annak valóságáról, a mit neki mondottam. Annyi
fogat raktunk az elefántra, melyen kimentünk, a mennyit csak
elbirhatott, s midőn haza térénk, mondá a gazdám: „Édes atyámfia, – mert
azon öröm után, melyet nekem felfedezéseddel, mely engem meg fog
gazdagítni, okoztál, nem akarlak rabszolgának nevezni, – az isten
tetézzen mindenféle boldogsággal és javakkal! Előtted nyilatkoztatom ki,
hogy szabaddá teszlek. Eltitkoltam tőled, de most tudtodra adom, hogy az
elefántok a mi erdőnkben minden évben számos rabszolgát megöltek, kiket
elefántcsontért küldöttünk. Bármi tanácsot adtunk is nekik, előbb-utóbb
életöket veszték, ezen állatok ravaszsága miatt. Isten téged megmentett
dühöktől, s egyedűl veled éreztette e kegyelmet. Ez bizonysága, hogy
ótalmában vagy és szüksége van rád e földön, itt lenn jót mívelni. Te
nekem hihetlen hasznot szerzesz; mind ekkorig nem szerezhettünk más
módon elefántcsontot, mint ha rabszolgáink életét koczkáztattuk, s most
egész városunk meggazdagul általad. Ne hidd, mintha azt vélném, hogy
szabadságod visszaadásával eléggé megjutalmaztalak; ez ajándékot még más
nevezetes adományokkal is meg fogom toldani. Az egész várost arra
birhatnám, hogy szerencséssé tegyen, de ez oly dicsőség, melyet magamnak
tartok fenn.“

„E nyájas szavakra felelék neki: „Uram, az isten tartson meg téged:
szabadságom, melyet visszaadtál, elégséges arra, hogy irántam minden
kötelezéstől feloldozzon, s nem kivánok más jutalmat azon szolgálatért,
melyet szerencsés voltam neked s városodnak tenni, az engedelemnél, hogy
honomba térhessek.“ Jól van, – mondá ő, – a Musszou nemsokára hoz oly
hajókat hozzánk, melyek elefántcsonttal rakodnak: majd velök elküldlek,
s módot szerzek a hazamenetelre.“ Ujolag hálat adtam neki az adott
szabadságért, s irántami jó érzeteiért. Nála maradtam a Musszoura
várakozván, s ezalatt annyiszor fordultunk ama halomról, hogy rakhelyeit
tele töltöttük elefántcsonttal. A városnak minden azzal kereskedő
kalmára is ugyanazt tevé, mert a dolog nem sokáig maradt előttök
titokban.

„Vége elérkeztek a hajók, minekutána uram kiválasztotta azt, melyen haza
fogok menni, megraká elefántcsonttal, fele részben az én számomra. Nem
feledkezett el szükséges eleséggel is ellátni, s még ezen fölül nagy
becsü ajándékok, s nevezetes belföldi termékek, elvitelére is
kényszeritett. Minekutána minden velem közlött jótéteményeiért a
lehetőségig hálákat adtam volna, hajóra szállottam; eleveztünk, s mivel
azon kaland, mely szabadságomat visszaszerzé igen különös vala, lelkem
szüntelen avval volt eltelve.

„Kikötöttünk néhány szigetnél, hogy frisitőket vegyünk be. Mivel hajónk
az indiai száraz föld egyik révéből indult, ugyan ottan szállottunk ki
is, s hogy a Balsoráig való tengeri ut veszedelmeit elkerüljem, az engem
illető elefántcsontot kirakattam, eltökélve utamat szárazon folytatni.
Elefántcsontomból nevezetes pénzt árultam és sok ritka dolgot
vásárlottam, hogy azokat elajándékozzam, s midőn holmimmel az indulásra
készen valék, egy kalmárokból álló karavanhoz csatlódtam. Sokáig utaztam
és szenvedtem, de türelemmel; mert eszembe jutott sokszor, hogy sem
vésztől sem tengeri rablóktól, sem kigyótól, sem más kiállott
veszedelmektől nem lehet tartanom.

„Utoljára vége lett mindezen bajoknak; mert szerencsésen Bagdádba értem.
Tüstént udvarlására mentem a Chalyfnak, s jelentést tettem
követségemről. A fejedelem azt mondá, hogy utazásom hosszas volta ugyan
nyugtalanitotta, de mind e mellett is mindig volt reménysége, hogy Isten
engem el nem fog hagyni. A mint az elefántokkal való kalandomat
elbeszéltem, szörnyen álmélkodott rajta, s nem fogott volna hitelt adni
neki, ha igazságszeretetemet nem ismerte volna. Ezen történetet és a
többieket, melyeket előtte elbeszéltem, oly nevezeteseknek lelé hogy
egyik irnokára bizta azoknak arany betükkel leendő leirását, hogy
kincstárában megtartassanak. Én a tisztességgel, melyet irántam
mutatott, s az ajándékokkal melyeket adott, nagyon megelégedve tértem
haza, s ettől fogva, csupán családomnak, rokonimnak és barátimnak
éltem.“

Igy végezé Szindbád hetetik és utósó utja elbeszélését, s ezt veté hozzá
Hindbádhoz fordulván: „No barátom hallottál-e valaha akármi halandót is,
ki ennyit szenvedett, s ily szorongató veszélyeknek lett volna kitéve
mint én? Nem méltó és illő-e, hogy én ily sok nyomoruság után kellemes
és nyugalmas életet éljek?“ A mint e szavakat mondá, hozzá járula
Hindbád s kezét megcsókolván monda: „Való, uram hogy irtózatos
veszedelmeket állottál ki, s hogy bajaim a tiedhez nem is hasonlithatók.
Ha szomoritanak is, addig mig azokat szenvedem, megvigasztalódom rajtok,
azon kis haszon által, melyet belőlök veszek. Nem csak nyugalmas életet
érdemelsz, de méltó vagy azon javakra is, melyeket birsz, mivel oly jól,
és nagylelküleg használod azokat. Vajha halálod órájáig örömben élj!“

Szindbád ismét száz zecchínót adata neki, barátjává fogadá, s mondá
neki, hagyjon föl a terhhordósággal, s ezentuljárjon hozzá enni, hogy a
hajózó Szindbádról egész életében megemlékezzék.



Abulhasszán Aly Ebn Bekár, és Harun Arresyd Chalyf kedvencznéje Semsz El
Nihár története.

„Harun Arresyd chalyf uralkodása alatt élt Bagdádban egy Abulhasszán Ebn
Thaher nevü fűszerárus, egy nagy gazdagságu, mivelt és kellemes személyü
ember. Több esze s finomsága volt, mint rendszerint mesterségebeli
embereknek szokott lenni; embersége, őszintesége s vidám kedve
szeretetté s kedveltté tevé egész világ előtt. A chalyf, ki ismerte
becsét, vak bizodalmat helyezett benne. Annyira becsülte, hogy egészen
gondjaira bizá kedvencznéit mind azokkal ellátni, a mikre szükségök
lenne. Ő volt tehát, ki számukra ruhákat, házi-eszközöket, s ékességeket
választott, s ebben bámulásra méltó izléssel járt el.

Jó tulajdonai s a chalyf kegyelme az emirek s más első rendű
tisztviselők fiait vonták házába, s ez volt az egész udvari nemesség
gyülhelye.

De ezen ifju urak között, kik őt naponkint látogatták, volt egy, kit
többre becsült, mint minden egyebeket, s a kivel különös barátságra
lépett. Ezen urat Abulhasszán Aly Ebn Bekárnak hitták, s egy régi persa
királyi házból származott, mely még állott Bagdádban, minekutána a
muzelmánok Persiát fegyveres hatalommal meghóditották is. A természetnek
öröme látszott benne telni, hogy ezen herczegben a test és lélek minden
ritka tulajdonait egyesitse. Arcza tökéletes szépségü volt, termete
karcsu, magaviselete könnyüd, s tartása oly lefoglaló, hogy az ember
mihelyt rá tekintett, azonnal szerette is. Ha szólt, az mindig helyes s
válogatott kifejezésekben történt, kellemes és uj fordulattal; szavának
hangjában is volt valami, mely mindeneket elbájolt, kik hallották.
Emellett nagy és éles esze volt, s mindenről bámulatraméltó helyességel
gondolkodott és szólt. Oly tartózkodó és szerény vala, hogy semmit sem
állitott anélkül, hogy a legnagyobb gonddal nem iparkodott volna azon
gyanút elháritani, mintha véleményét másokra akarná tolni. Ezen
dicséretes tulajdonainál fogva épen nem lehet csodálkozni, hogy Ebn
Thaher őt az udvar minden egyéb urfiai fölött megkülönbözteté, kik
nagyobb részint az ő erényeivel épen ellenkező hibákkal birtak.

Egykoron, midőn ezen herczeg Ebn Thahernél vala, megjelenék egy hölgy,
fekete s fehértarka öszvéren, tiz rabnő közepett, kik őt gyalog kisérék,
s mindnyájan igen szépek valának, a mennyire tartásukból, s a fátyolon
keresztül, mely arczukat födözé, kivenni lehetett. A hölgy egy négy
ujjnyi szélességü rózsaszinü övet visele, melyen rendkivülvaló nagyságu
igazgyöngyök s gyémántok ragyogtak; s szépségére nézve könnyü volt
észrevenni, hogy ugy mulja fölül kisérőnéit, mint a telehold a kétnapos
ujholdat. Valami vásárlást tett, s mivel Ebn Thaherrel volt szólása,
belépett ennek holtjába, mely csinos és téres vala, s ez őt a legmélyebb
tisztelet jeleivel fogadá, s kérte, üljön le, kezével a főhelyet
mutatván ki neki.

A persa herczeg, ki ily szép alkalmat finomsága s udvarisága
kimutatására nem akart elszalasztani, helyre igazitá az arany-szövetből
való vánkosokat, melyeknek a hölgy támasztékául kellett szolgálniok, s
azután sietséggel félrevonula, hogy leülhessen. Azután üdvözlé őt,
megcsókolván a szőnyeget lábainál, ismét fölkele, s megálla a szőnyeg
végénél. Mivel a hölgy Ebn Thaherrel bizodalmasan volt, levevé fátyolát,
s a persa herczeg szemeibe oly rendkivüli szépséget ragyogtatott, hogy
ez attól egész szivéig megilletődött. A hölgy sem állhatá meg, hogy a
herczeget ne szemlélje, kinek tekintete reá ugyanazon hatást tevé.

„Uram, – szóla hozzá nyájas arczczal, – kérlek ülj le.“

A perzsa herczeg engedelmeskedék, s leüle a szofa szélére. Szemei
folyvást reá tapadtak, s hosszu kortyokban nyeldesé a szerelem édes
mérgét. Mert szépsége oly nagy vala, hogy egy költőnek következő verseit
lehete reá alkalmazni:

„Ő a nap, s lakhelye az ég; vigasztald tehát szívedet a legjobb
vigasztalással;

Mert hozzá nem lehet fölemelkedni, s ő nem szállhat le hozzád.“

Észrevevé a hölgy, mi történt ennek lelkében; s ezen felfödözés egészen
fölgyujtá iránta. Fölkele, közelite Ebn Thaherhez, s minekutána halkan
szólott volna vele látogatása tárgyáról, kérdezé őtet a persa herczeg
nevéről s honáról. „Asszonyom – felele neki Ebn Thaher, – ezen ifju
urat, kiről szólsz, Abulhasszan Aly Ebn Bekárnak hiják, s királyi
vérségü herczeg.“

A hölgy nagyon megőrült, értvén, hogy az, kit már is oly szenvedelmesen
szeretett, oly főrendü volt. „Azt akarod kétségkivül mondani, – kezdé
ujra, – hogy ő a persa királyoktól származik?“ – „Igenis asszonyom –
felele Ebn Thaher, – az utolsó persa királyok ősei. Ezen ország
meghóditása óta az ő házabeli herczegek mindig megkülönbözteték magukat
a chalyf udvaránál.“ „Nagy örömet szerzesz vele, – monda erre, – hogy
ezen ifju urral megismertetsz. Mihelyt ezen asszonyt küldöm, – ezt veté
hozzá, egyik rabnőjére mutatván, hogy hozzám hivassalak, kérlek, hozd el
őt is magaddal. Szeretném neki házam pompáját megmutatni, hogy
dicsekedhessék avval, hogy a bagdádi főembereknél nem uralkodik
fösvénység. Érted, mit akarok mondani. Ne feledd el; különben igen
megharagszom reád, és életemben soha sem jövök ide többé.“

Ebn Thahernek sokkal élesebb esze volt, hogy sem ezen szavakból a hölgy
érzelmeit ki ne ismerhette volna. „Fejdelemné, királyné, – felele, –
isten mentsen meg, hogy neked valaha ellenem haragra okot adjak. Mindig
törvényül fogom tenni magamnak, parancsaidat teljesiteni.“

Ezen feleletre bucsut vőn a hölgy Ebn Thahertől, fejhajtással köszönvén
neki; s minekutána a persa herczegnek egy nyájas pillanatot vetett
volna, fölüle öszvérére, s ellovagla…

A persa herczeg halálban szerelmes lett a szép hölgybe, szemeivel kiséré
őt, a mig láthatá; s midőn már régen eltünt is pillanatai elől, szemeit
mégis azon utra irányzá, a melyen az elmene.

Ebn Thaher figyelmezteté, hogy néhány ember szemmel tartja, s nevetni
kezd helyzetén. „Ah, – monda neki a herczeg, – azon emberek és te
szánakozni fognátok rajtam, ha tudnátok, hogy ama szép hölgy, ki tőled
most elmene, énemnek jobb részét magával elvivé, s a többi rész arra
törekszik, hogy amattól el ne szakadjon! Mondd meg, kényszeritlek reá, –
ezt veté hozzá, – ki az a hölgy, ki az embereket szerelemre készteti, s
nem hagy nekik időt az eszméletre?“

„Uram, – felele neki Ebn Thaher, – az a hires Semsz el Nihár, urunknak a
chalyfnak első kedvencznéje.“

„Igazán viseli e nevet, – vága szavába a herczeg, mert szebb, mint a nap
felhőtlen égen.“ – „Az való, felele Ebn Thaher, – de szereti is ám az
igazhitüek uralkodója, vagyis inkább imádja. Világosan megparancsolá
nekem, hogy neki mindent adjak, a mit tőlem kér, sőt a mennyire csak
tehetségemben áll, minden kivánatait megelőzzem.“

Azért szóla igy hozzá, mert vissza akará tartóztatni, nehogy oly
szerelembe keveredjék, mely csak szerencsétlen lehete: azonban ez csak
arra szolgált, hogy őt még inkább fölgyujtsa. „Sejtettem kecses Semsz el
Nihár, – kiálta, – hogy nem lesz szabad gondolatimat hozzádig
fölemelnem, s még is érzem, noha reménytelenül tőled szerettetnem, hogy
nem áll hatalmamban megszünnöm téged szeretni. Örökké foglak tehát
szeretni, s áldani fogom végzetemet a legszebb lény rabszolgájának
lennem, kire valaha nap sütött.“

Mig a persa herczeg igy szentelé szivét a szép Semsz el Nihárnak, ez
haza tértében utakról s módokról gondolkodék, hogy a herczeget láthassa,
s vele tartalék nélkül mulathasson.

Alig ért vissza palotájába, azonnal elküldé Ebn Thaherhez asszonyai
közül azt, kit neki megmutatott s kiben egész bizodalmát helyezte, azt
izenvén neki, hogy a persa herczeggel haladék nélkül hozzá menjen.

A rabnő azon pillanatban ére Ebn Thaher boltjába, midőn az még a persa
herczeggel szóla, s a legerősebb okok által iparkodott a chalyf
kedvencznéje iránt való szerelméről lebeszélni. Midőn mindkettőjöket
együtt találá, igy szóla hozzájok: „Uraim az én tisztelt asszonyom Semsz
el Nihár, az igazhitüek uralkodójának első kedvencznéje kéret
benneteket, menjetek palotájába, a hol várakozik reátok.“

Ebn Thaher, hogy tüsténti engedelmességét megmutassa, azonnal fölkele,
és semmit sem felelvén a rabnőnek, azt némi viszolgással követé. A
herczeg ellenben nem is gondola a veszedelemmel, mely ezen látogatással
össze volt kötve. Ebn Thaher jelenléte, kinek szabad járása volt a
kedvencznéhez, fölmenté minden nyugtalanságtól. Mindketten követék a
rabnőt, ki egy kissé előre ment a chalyf palotájába, s vele együtt Semsz
el Nihár kis palotájának ajtajához értek, mely már ki vala nyitva.
Mindeniköket egy nagy terembe vezeté, s kérte, üljenek le.

A herczeg azt vélte, hogy ama gyönyörteli palotáknak egyikébe tétetett
által, melyeket a más világra igérnek. Semmit sem látott még, a mit ezen
hely pompájával össze lehetett volna hasonlitani, hol mostan vala. A
lábszőnyegek, támaszvánkosok, s a szófának egyéb tartozékai, a
házieszközök, az épitő mesterség ékességei, bámulásra ragadó szépségüek
s gazdagok valának.

Nemsokára, minekutána Ebn Thaherrel leült volna, egy csinos fekete rabnő
egy asztalt hozott elejökbe, megrakva a legválogatottabb étkekkel,
melyeknek drágalátos illata készitésök finomságát hirdeté.

Mig ettek, a rabnő, ki ide vezeté, nem hagyá el őket; nagyon
szorgoskodott nekik azon étkeket ajánlani, melyeket legjobbaknak
tartott; más rabnők az asztal vége felé jó bort töltögettek nekik. Midőn
készek valának, mindeniknek különösen egy medenczét adtak, egy vizzel
töltött arany edénynyel együtt, kezeiket megmosniok; ezután egy
arany-szenelőt vittek nekiök égő aloefával, melylyel szakállukat s
ruháikat megfüstölék. Jó illatu vizet sem felejtettek el, s különösen
erre rendelt s gyémánttal és rubinnal rakott arany-edényben volt ez, s
két kezeikre locsoltatott, melylyel a szokáshoz képest szakállukat s
arczukat megnedvesiték.

Ismét letelepedének; de alig ültek le, kéré őket a rabnő, keljenek föl s
kövessék őtet. Kinyitá a terem egyik ajtaját, melyben valának, s egy még
nagyobb s bámulandóbb épületü terembe léptek: ékesb kupja vala,
alabastrom-fehérségü száz márványoszloptól tartva. Ezen oszlopok
fejezetei s lábai különféle nemü négylábu s szárnyas-állatok aranyozott
képműveivel valának ékesitve. Ezen rendkivüli terem lábszőnyege egyetlen
egy darab aranyszövetből állott, piros és fehér selyemmel himzett
rózsapamatokkal, s a szintugy arab izléssel festett kuppal együtt bájos
tekintetet adott. Mindenik oszloppár között egy hasonlómód ékesitett kis
szófa állott, nagy porczellán, jáspis, gágát, porphyr, achát, s más
becses kő-edényekkel, aranynyal, és drágakövekkel fényesitve. Az
oszlopok közei mind megannyi nagy ablakok valának kihajló s a szofákként
ékesitett támaszokkal, s a világon a legvarázsabb kertre tekintének.
Ennek utai különféle szinü kövecsekkel a terem lábszőnyegét utánozták
elannyira, hogy ha az ember be és kitekintett, ugy tetszék, mintha a
terem és a kert minden bájaival egy szőnyegen állanának. A kilátás
körösleg az utak hosszában két kristálytisztaságu vizcsatorna által
határoztatott, melyek hasonló körben folytak a gömbölyeg teremmel, s
melyek közül az egyik kissé magasabb, mintegy kiterjesztett ezüst lepel
hullott az alantabba. Bizonyos távolságra aranyos ércz-edények voltak
felállitva csemetékkel és virágokkal rakva. Ezen határok sugár és lombos
fákkal beültetett nagy téreket vágának keresztül, hol ezer madár
zengzetes karéneket hangoztatá, s a szemet ide s tova repdesésökkel s a
légben tartó majd ártatlan, majd véres harczaikkal mulattatá.

A herczeg és Ebn Thaher sokáig késének e nagy pompa szemléleténél.
Minden tárgynál, mely szemökbe tünt, hangos bámulásra s csodálkozásra
fakadtak; kiváltképen a persa herczeg, ki soha sem látott valami olyast,
melyet azzal, a mit most látott, össze lehetett volna hasonlitani. Ebn
Thaher pedig, noha már néhányszor volt ezen pompás helyen, oly
szépségeket födözött fel benne, melyek előtte még egészen ujaknak
tetszének. Egy szóval nem győzték e sok ritka tárgyat csodálni, s még
avval mulatának, a mint egy gazdagon öltözött asszonyi társaságot
pillantának meg. Mindnyájan kün ülének egy kis távolságra a teremtől,
mindenik ezüst sodorral ékesitett indiai juharfa széken, hangszerrel
kezökben, s csak parancsot várának, hogy rajta játszanak.

Mindketten a támaszokhoz állának, a honnan ezen rabnők arczaikat
lehetett látni: s innen jobbra tekintvén, egy nagy udvarra látának,
melyből lépcsők menének le a kertbe, s a mely igen szép szobáktól volt
körülvéve.

A rabnő ott hagyá őket, s maguk maradván egy darabig, együtt
beszélgetének. „Mint okos ember, – monda a persa herczeg, – nagy
gyönyörüséggel szemléled, tudom, te is a nagyság s hatalom ezen jeleit.
Én részemről azt hiszem, hogy ennél a világon semmi sincs bámulatosabb;
de ha eszembe jut, hogy ez a felettébb is szeretetre méltó Semsz el
Nihár laka, s hogy a föld első fejdelme tartja őt itt fogva, megvallom,
hogy magamat a legboldogtalanabb embernek érzem. Ugy tetszik, nincs
kegyetlenebb végzet az enyémnél, oly tárgyat szeretnem, ki vágytársam
kezében van, és pedig ott, hol vágytársam oly hatalmas, hogy e
pillanatban sem vagyok bátorságban életem felől.“

Ebn Thaher igy hallván szólni a persa herczeget, ezt felelé neki: „Adná
isten, uram, hogy szintoly bizonyossá tehetnélek szerelmed szerencsés
sikeréről, mint életed bátorsága felől. Noha e pompás palota a chalyfé,
ki ezt különösen Semsz el Nihár számára építtette, mint egyik részét ön
palotájának.“ „Az örök örömek palotája“ neve alatt: tudjad mégis, hogy
ezen hölgy evvel teljes szabadságban él. Nincs körülvéve heréltektől,
kik tetteire vigyáznának. Saját házi cselédei vannak, kiken határtalanul
uralkodik. Senkitől sem kér engedelmet, ha a városba akar kimenni; s
akkor jő meg, mikor neki tetszik; és soha sem látogatja meg a chalyf a
nélkül, hogy Mezrurt, a heréltek fejét erről való tudósitással hozzá ne
küldené, hogy elfogadására elkészülhessen. Egészen nyugodt lehetsz
tehát, s minden figyelmedet a muzsikára fordithatod, melylyel a mint
látom, Semsz el Nihár meg akar tisztelni.“

Végezvén Ebn Thaher beszédét láták a kedvenczné biztos rabnőjét jőni, ki
az előttök ülö nőknek parancsot ada, hogy énekeljenek s hangszereiken
játszszanak. Azonnal mindnyájan egyetemben játszának mintegy
bevezetésül; s minekutána egy darabig igy játszottak volna, elkezde
egyik magánosan énekelni, s hangját egy lanttal kiséré, melyet bámulandó
szépséggel játszott. Zengzetes szavával következő verseket éneklé:

„Oh szépség! ki iránt a szerelem minden pillantattal nő szivemben,
uralkodjál fölöttem tetszésed szerint;

„S hűtsed közelitéseddel szivem lángjait, melyet távozásod megemészt.

„Végy jutalmul a mit akarsz; – de én nem adhatok más jutalmat, mint
kinos halálomat!“

Mivel meg volt neki hagyva, micsoda tárgyról énekeljen, szavai úgy
megegyeztek a persa herczeg érzelmeivel, hogy ez nem tartóztathatá
magát, hogy az ének végével javalását ki ne jelentse. „Lehetséges-e, –
kiálta, – hogy neked hatalmad vagyon a szivekbe látni, s arról való
tudomásod, a mi az enyémben történik birt reá, hogy bájos szavadat
velünk az énekben hallasd? önmagam sem birnám magamat másképen
kifejezni.“

Az énekesné semmit sem felelt e megszólitásra. Folytatá énekét, s még
következő verseket mondá:

„Szerelemre gyúladtam irántad a nélkül, hogy valaha tudtam volna, mi a
szerelem.

„Szivemben, és keblemben oly láng dühödik, mely őrültté teszen.

„A könyhullatás szent tisztemmé leve; s az önkénytlen sohajtozást nem
hagyhatom el.“

A herczeg ezen ugy megilletődött, hogy e szavakat könyes szemekkel
ismétlé: a mi eléggé kijelenté, hogy azok értelmét magára alkalmazta.
Midőn minden verseit elénekelte volna, fölkele kisérőnéivel, s
mindnyájan ezen éneket mondák: „Most kel föl a tele hold teljes
fényében, s majdan a naphoz fog közeliteni.“

Ez azt jelenté, hogy Semsz el Nihár mindjárt megjelenik, s a persa
herczegnek szerencséje lesz őtet láthatni.

Valóban észrevevé Ebn Thaher s a persa herczeg, az udvar felé tekintvén,
hogy közelit a biztos rabnő, tiz fekete nővel együtt, kik nagy bajjal
emelének egy bámulandó mivü merő ezüst-thrónust, melyet bizonyos
távolságra elejökbe letétetett, melyre a fekete rabnők egy ut kezdeténél
a fák mögé vonták magokat.

Mindjárt ezután jöve husz, mind szépen, gazdagon, s egyenlőn öltözött
hölgy, kettős sorban, mindenik egy hangszerrel, melyen játszottak, s
mellé énekeltek, s igy a thrónus két oldalára állottak.

Mindezen dolgok annyival inkább lefoglalák a persa herczeg és Ebn Thaher
figyelmét, mivel mindketten vágytak látni mivel fogna ez végződni.

Végre látának ugyanazon ajtónál, melyből a tiz fekete rabnő az
ezüst-thrónussal, s a husz énekesné jött, tiz más egyaránt szépen s
gazdagon öltözött hölgyet megjelenni, kik ott néhány pillanatig
megállapodának. Asszonyukat várák, ki végre előjöve s közükbe lépett…

Könnyen kiösmerszett közülök mind termete s fennséges tartása által,
mind pedig egy aranynyal szövött égszinü igen könnyüd palástnál fogva;
ezt vállaira akasztva ruhája fölött viselé, mely a legcsinosb, izletesb
és pompásb vala, a mit csak gondolni lehet. A gyöngyök, gyémántok és
rubinok, melyek ékességéül szolgáltak, nem voltak felesleg alkotva, mind
ez kis számmal vala, de válogatott s megbecsülhetlen értékü. Oly
felséggel járdala, mint a nap a fellegeken keresztülmentében, mely
fényét fölfogja, de el nem takarhatja, s felüle az ezüst-thrónusra, mely
számára hozatott oda. A persa herczeg, mihelyt Semsz el Nihárt meglátá,
csak érte voltak szemei. „Nem tudakozzuk többé, a kit kerestünk, mihelyt
megpillantjuk, – szóla Ebn Thaherhez; – minden kétség elenyészik,
mihelyt az igazság kinyilatkozik. Látod-e e bájos szépséget? ő oka
kinaimnak: kinaimnak, melyeket áldok, és soha sem szünöm meg áldani,
bármi kemények s hosszadalmasak legyenek is! E tekintetnél nem birok
magammal; lelkem nyugtalankodik, s föllázad, s érzem, hogy el akar
hagyni. Eredj el tehát oh lelkem, megengedem azt neked! de tedd azt e
gyarló test javára s megtartására. Te vagy az kegyetlen Ebn Thaher, ki e
zavart okozád: azt vélted, nagy örömet okozol nekem azzal, hogy ide
vezetél; s látom, hogy vesztemre jöttem ide. – Bocsáss meg, – szóla
tovább, magát ismét összeszedvén, – csalatkozom, örömest jöttem ide, s
csupán magamat vádolhatom.“ E szavaknál könyekre fakada.

„Örvendek, – monda erre Ebn Thaher, – hogy igazságos vagy irántam. Midőn
azt mondottam, hogy Semsz el Nihár a chalyf kedvencznéje, egyenesen
azért cselekedtem, hogy e boldogtalan szenvedélyt megelőzzem, melyet
kedvteléssel táplálsz szivedben. Mindennek, a mit látsz, vissza kell
attól tartóztatnia, s csupán a hála érzeteinek szabad helyet engedned
azon tisztességért, melyet Semsz el Nihár mutata irántad,
megparancsolván nekem, hogy velem ide hozzalak. Hídd vissza tehát
megzavarodott elmédet, s tedd magad oly állapotba, hogy előtte
megjelenhessél, miként az illendőség kivánja. Ime itt jő. Ha ennyire nem
ment volna a dolog, más módot vennék elő; de mivel már megtörtént, kérem
istent, hogy meg ne bánjuk. – Azt kell még eszedbe juttatnom, – folytatá
tovább, – hogy a szerelem áruló, s oly örvénybe buktathat, melyből soha
többé ki nem szabadulhatsz.“

Ebn Thaher nem ért rá többet szólni, mivel Semsz el Nihár elérkezék.
Fölüle a thrónusra, s mindkettőjöket fejhajtással köszönté. De szemei a
persa herczegen veszének, s egymással néma és sohajtással kevert nyelven
beszélének, mely által néhány pillanat alatt többet mondottak, mint
szavakkal hosszu ideig mondhattak volna. Mennél tovább nézé Semsz el
Nihár a herczeget, pillantatai annál inkább megerősiték a gondolatban,
hogy ez nem idegen iránta; s meggyőződvén a herczeg viszonszerelméről,
magát a világon a legboldogabb személynek érezé. Végre elforditá róla
szemeit, s parancsolá a nőknek, kik először énekeltek, hogy
közelitsenek. Ezek fölkelének, s mig oda menének, a fekete nők előjővén
a fák mögül, utánok vivék a székeket s elrakák közel a terem kinyúló
ablakához, hol Ebn Thaher és a persa herczeg ültek, oly móddal, hogy a
székek a kedvenczné thrónusával, s a nőkkel oldalai mellett, előttök egy
félkört képzének.

Midőn a nők, kik előbb a székeken ültek, Semsz el Nihár egy intésére
mindnyájan helyükre ültek volna, kiválaszta közülök kecses asszonyuk
egyet énekelni. Ezen nő megigazitván lantját, következő dalt éneklé:

„Két szerető, ki egymást igazán szereti, határtalan hajlandósággal
viseltetik egymás iránt; szivök két különvált testben csak egy; ha
akadály tolódik ohajtásuk ellen, ezt mondhatnák könyes szemekkel: „Ha
egymást szeretjük, mert szeretetreméltónak találjuk, szabad-e azért
bennünket szidalmazni? Szidalmazzák inkább a végzetet.“

Semsz el Nihár e szavakat pillanataival s mozdulataival oly nyilván
magára s a perzsa herczegre magyarázá, hogy ez magát tovább nem
tartóztathatá. Félig fölálla, kihajola az ablakból, s egyet azon nő
legközelebbi társnői közül, ki akkor énekelt, oda hiván, ezt mondá neki:
„Hallgass reám, s légy oly szives lantoddal azon éneket kisérni, melyet
kezdeni fogok.“ Most egy dalt énekle, melynek forró s szenvedelmes
szavai teljesen kifejezék szerelme hevét.

Mihelyt elvégzé, Semsz el Nihár követte példáját, s ezt mondá egyik
nőnek: „Hallgass reám, s kisérd énekemet.“ Egyszersmind egy dalt énekle,
mely a herczeg szivét méginkább lángba borítá; s ez ismét egy énekkel
felele neki, mely még szenvedelmesebb vala, mint az először énekelt.

Midőn a két szerelmes igy jelenté ki énekeik által kölcsönös
hajlandóságukat, Semsz el Nihár nem birt a magáé hatalmának ellenállani,
egészen magán kivül fölemelkedék thrónusáról, s közelíte a terem
ajtajához. A herczeg elértvén szándékát, azonnal fölkele s elébe siete.
Mindketten az ajtó alatt találkozának, kinyujták egymás elébe kezeiket,
s oly hévvel ölelék meg egymást, hogy mindketten elájulának. Lerogytak
volna, ha a nők, kik Semsz el Nihárt követték, meg nem akadályozzák;
ezek fölfogák s egy szófára vitték, hol ismét magukhoz hozák, jószagu
vizet locsolván arczaikra s több más jó illatokat szivatván be velök.

Midőn mindketten felocsudtak, Semsz el Nihár legelső dolga is az vala,
hogy mindenfelé tekintgetett, s Ebn Thahert nem látván, kérdezé
hirtelen, hol van. Ebn Thaher tiszteletből távozék el, mig a nők
asszonyuk körül foglalatoskodának; s méltán félt annak rosz
következéseitől, a mit most látott. Mihelyt hallá, hogy Semsz el Nihár
őtet kérdezi, közelítvén elébe lépe…

Semsz el Nihár megörült, hogy Ebn Thahert látá, s örömét következő
lekötelező szavakkal jelenté ki neki: „Ebn Thaher, nem tudom, hogy
mutassam ki hálámat azon véghetetlen lekötelezésekért, melyekkel neked
tartozom. Nélküled sohasem ismertem volna meg a perzsa herczeget, s a
legszeretetreméltóbbat, a mi a világon van, sohasem szerettem volna.
Azonban légy meggyőződve, hogy nem halok meg háládatlanul, hanem hálám,
ha lehet, megfelel a szolgálatnak, melyet neked köszönök.“

Ebn Thaher ezen udvarias megszólításra csak egy mély meghajlással felele
és Semsz el Nihárnak minden vágyai teljesedését kiváná.

Semsz el Nihár most a perzsa herczeghez fordula, ki mellette ült, s egy
kis zavarodással tekintvén reá a köztük történtek miatt, s igy szóla
hozzá: „Kedvesem! bizonyos vagyok benne, hogy szeretsz; s bármily hévvel
szeress is, nem kételkedhetel rajta, hogy szerelmem szintoly forró, mint
a tied. De ne titkoljuk el magunk előtt, bármennyire megegyeznek is
érzelmeid az enyéimmel, mégsem látok egyebet számodra is, mint a
magaméra, gondnál, ohajtozásnál és halálos fájdalomnál. Nincs más szer
szenvedéseink ellen, mint hogy egymást mindenha szeressük, magunkat az
ég akaratjába megadjuk, s elvárjuk, mit végzend felőlünk.“ – „Asszonyom,
– felele a perzsa herczeg, – a világon a legnagyobb igazságtalanságot
tennéd velem, ha szerelmem tartósságában csak egy pillanatig kételkednél
is; ugy van ez egyesülve lelkemmel, hogy annak jobbik részét teszi, s
még holtom után is meg fogom azt tartani. Szenvedések, kínok,
gyötrelmek, semmi sem képes meggátolni abban, hogy szeresselek.“ E
szavakat mondván, szemeiből könyek csordulának és Semsz el Nihár sem
tartóztathatá a magáéit.

Ebn Thaher használván az időt, igy szólt: „Asszonyom, – monda neki, –
bocsáss meg, ha arra emlékeztetlek, hogy a helyett, hogy könyekben
olvadoztok, inkább örülnötök kellene, hogy igy egyesülve vagytok. Nem
foghatom meg fájdalmatokat. Hogy lesz majd akkor, ha a szükség
kényszerít benneteket az elválásra? Már régóta vagyunk itten; s tudod
asszonyom, ideje van, hogy visszavonuljunk.“ – „Ah be kegyetlen vagy! –
felele Semsz el Nihár. – Te, ki ismered könyeim okát, nem szánakozol-e
boldogtalan állapotomon, melyben látsz? Szomoru kénytelenség! mit
vétettem, hogy alája kell vettetnem a kegyetlen törvénynek, mely tilt
tégedet azzal megörvendeztetni, a mit egyedűl szeretek?“

Meg lévén győződve a felől, hogy Ebn Thaher csak iránta való barátságból
szólt ugy hozzá, nem vevé tőle rosz néven, a mit mondott, sőt inkább
hasznára fordítá. Valóban inte a biztos rabnőnek, s ez tüstént kimene, s
nemsokára azután egy gyümölcscsel rakott kis ezüst-asztalt vivén be,
asszonya s a perzsa herczeg közé állítá. Semsz el Nihár kiválasztván a
legjavát, a herczegnek nyujtá, s kérte, egyék belőle az ő kedvéért.
Elvevé ez, s azon helyen szájához érteté, melyet az illetett. Ő is
nyujtott néhány gyümölcsöt Semsz el Nihárnak, melyet ez elfogada, s
hasonlóképen megett. Nem feledé el Ebn Thahert is megkinálni, hogy velök
egyék; de ez oly helyen látván magát, hol bátorságban nem vélé, jobb
szeretett volna otthon lenni, s csak becsületből evett. Minekutána az
asztalt fölszedték, egy ezüst-medenczét hozának s egy arany-edényt tele
vizzel, s mindnyájan megmosák kezeiket. Ezután leülének helyeikre; a tiz
nő közül hárman külön-külön egy csészét hozának hegyi kristályból, tele
drágalátos borral, arany alsó-csészén, s letevék Semsz el Nihár, a
perzsa herczeg és Ebn Thaher elébe.

Hogy inkább magokban legyenek, Semsz el Nihár csak a tiz fekete nőt fogá
ott, kik énekelni és játszani tudtak; s minekutána a többieket mind
elküldötte volna, vevé az egyik csészét, s kezében tartván, következő
szerelmes szavakat éneklé, melyeket egyik a nők közül lantjával kisére:

„Éltemet adom azért, ki köszöntésemet oly nyájasan viszonzá; megujítá
kéjemet s szerelmemet, midőn már minden reményről lemondottam.

Valahányszor megjelen ő, elárulja vágyásom, titkaimat, s
kinyilatkoztatja annak, ki irigyli azt tőlem, a mi belsőmben történik.

Ő irigységből sir, én szerelemkéjből; a ki ezt látja, azt vélhetné, hogy
mind ketten iránta való szerelmünkben sirunk.“

Ezt énekelvén, ivék, azután vevé a másik csészét, a herczegnek nyujtá s
kéré, igya ki kedvéért. Ez elvevé a szerelem, öröm elragadtatásával; de
minekelőtte innék, ő is a következő dalt éneklé, melyet egy másik nő
kisére húrjátékával:

„Folynak könyeim, hasonlók boromhoz, s elegyülnek vele; kinek volt
valaha szeme a pohara, mint nekem?

Valóban nem tudom, bor buzog-e szemeimből, vagy könyüimet iszom.“ S igy
énekelvén, könyek csordulának ki szemeiből.

Semsz el Nihár végre a harmadik csészét Ebn Thahernek nyujtá, ki kegyét
s a vele tett becsületet udvariasan megköszöné; s egy másik rabnő lantot
fogván, következő verseket éneklé helyette:

„Egymást űzik a könyek orczáin, a szerelemtűz miatt, mely keblében
dühödik.

Sir szerelmese közelében, „félvén távozásától. Távol s közel egyaránt
özönlenek könyei.“

Ezután kivevé Semsz el Nihár a lantot egyik nő kezéből, s oly
szenvedelemmel kiséré szavával, hogy egészen magán kivül látszék; s a
perzsa herczeg merően reá szegzett szemekkel mozdulatlanul üle, mintha
meg lett volna varázsolva.

E közben a biztos rabnő rémülten jött be, s ezt mondá asszonyának:
„Nagyságos asszonyom, Mezrur s még két udvari tiszt, több herélttel
együtt, az ajtónál vannak, s a chalyf nevében akarnak veled szólni.“
Midőn a perzsa herczeg s Ebn Thaher e szavakat hallák, elváltozának
szinökben, s reszketni kezdének, mintha veszedelmök már bizonyos lett
volna. De Semsz el Nihár, ki ezt észrevevé, megnyugtatta őket egy
sohajtással…

Minekutána Semsz el Nihár a perzsa herczeget és Ebn Thahert megnyugtatta
volna, azt bizá biztos rabnőjére, hogy menjen ki, s Mezrurral s a chalyf
két más udvari tisztjével mindaddig beszélgessen, mig ő magát annyira
rendbe fogja szedni, hogy őket elfogadhassa s neki meg fogja izenni,
hogy vezesse be őket.

Azonnal megparancsolá, hogy a terem minden ablakait csukják be, s a
festett kárpitokat a kert felől ereszszék le. S minekutána a herczeget s
Ebn Thahert bizonyossá tette volna, hogy félelem nélkül ott maradhatna,
kimene a kertbe nyiló ajtón, s azt maga után bezárá. De bármint biztatta
is őket, hogy ne féljenek, mégis mindketten a legnagyobb nyugtalanságban
hánykódtak, míg magok valának.

Mihelyt a kertbe ért Semsz el Nihár kisérőivel, elhordatá a székeket,
melyeken a nők az ablakhoz közel a perzsa herczeg és Ebn Thaher előtt
ültek s játszottak; s minekutána mindent ugy elrendeltetett volna, a
mint kiváná, leüle ezüst-thrónusára. Ezután megparancsoltatá a biztos
rabnőnek, hogy a heréltek fejét s a két altisztviselőt vezesse be.

Megjelenének ezek husz fekete herélt kiséretében, mindnyájan gazdagon
öltözve, karddal oldalaikon, s négyujjnyi szélességü arany-övvel.
Mihelyt megláták távolról a kedvencznét, mély tiszteletet tevének neki,
melyet ő thrónusán viszonoza. A mint közelebb érének, fölkele s
Mezrurnak, ki legelől volt, elejébe mene. Kérdezé, mi ujságot hoz; s ez
igy felele: „Asszonyom, az igazhitüek uralkodója, ki hozzád küld, azt
bizá reám, adjam értésedre, hogy nem élhet tovább látásod nélkül.
Szándékozik ez éjjel meglátogatni; azért jöttem, hogy erről
tudósitsalak, hogy elkészülhess elfogadására. Reményli, asszonyom, hogy
te szint oly örömmel fogod őt látni, a mily nyugtalanul várja ő, hogy
nálad lehessen.“

Mezrurnak ezen megszólítására Semsz el Nihár földre borula, hogy a
chalyf parancsa iránt való engedelmességét kinyilatkoztassa. Midőn ismét
fölkele, ezt mondá neki: „Kérlek, mondd meg az igazhitüek uralkodójának,
hogy mindig dicsőségemnek fogom tartani ő fölsége parancsait
teljesiteni, hogy az ő rabnője iparkodni fog őt minden illető
tisztelettel fogadni.“

Egyszersmind parancsolá biztos rabnőjének, hogy a palotát az ezen
szolgálatra rendelt fekete rabnők által a chalyf elfogadására
készittesse el. Ezután a heréltek fejét következő szavakkal bocsátá el:
„Tudod, hogy egy kis idő kivántatik arra, mig az ember mindent elkészit.
Eszközöld ki tehát, kérlek igen nagyon, hogy magát egy kissé
türtőztesse, nehogy ide érkeztével rendetlenségben találjon bennünket.“

Midőn a heréltek feje és kisérői eltávozának, Semsz el Nihár nagyon
szomoruan tért vissza a terembe, mivel kénytelen volt a perzsa herczeget
előbb elbocsátani, mintsem gondolta. Ismét könyes szemekkel közelite
hozzá; a mi Ebn Thaher ijedségét, ki azt rosz előjelenségnek vevé, még
inkább nevelte.

„Asszonyom, – szóla hozzá a herczeg, – látom azt jelenteni jösz, hogy el
kell válnunk. Csak roszabbtól ne kelljen félnem, reménylem az ég fog
annyi türelmet ajándékozni, a mennyire szükségem lesz távolléted
elviseléséhez.“ – „Ah édes kedves szivem, édes kedves lelkem, – vága
szavába a felettébb érzékeny Semsz el Nihár, – beh boldog vagy te, beh
boldogtalannak érzem magamat, ha sorsodat gyászos végzetemmel össze
hasonlitom! Te kétségkivül szenvedni fogsz, ha engem nem látsz; de csak
ez lesz minden gyötrelmed, s vigasztalhatod magadat azon reménységgel,
hogy engem ismét meg fogsz láthatni. Én ellenben, igaz egek, be kemény
kisértetbe fogok tétetni! Nem csak annak tekintetétől fosztatom meg, kit
egyedül szeretek, hanem még egy más tárgyét is kell türnöm, kit előttem
gyülöletessé tettél! Nem fogja-e a chalyf érkezése távozásodat eszembe
juttatni? s hogy mutathatnám, képeddel foglalatoskodván, e fejedelemnek
azon örömet, melyet ekkorig, valahányszor látogatásomra jött, szemeimben
látott? Lelkem el lesz szórva midőn vele beszélek; s a legcsekélyebb
kedvezések mind meg annyi gyilkok lesznek, melyek szivemet szurdalják.
Hogyan fognak még tetszhetni hizelgései, s enyelgései? Látod herczeg,
mily gyötrelmeknek leszek kitéve, mihelyt nem látlak!“ Özönlő könyei s
sóhajtásai nem hagyák többet szólni. A persa herczeg felelni akart neki;
de nem volt hozzá ereje: ön fájdalma, és az, melyet szerelmese láttatott
vele, megnémitották nyelvét.

Ebn Thaher, ki csak azon tünődött, miképen mehessen ki a palotából,
kénytelen volt mindeniket vigasztalni, türelemre intvén. De a biztos
rabnő belépvén, félbe szakasztá beszédét: „Asszonyom, – szóla Semsz el
Nihárhoz, – nem lehet időt vesztenünk: a heréltek már jőnek, s tudod,
hogy utánok nem sokára a chalyf is megérkezik.“ – „Oh egek be kegyetlen
ez elválás!“ – kiálta a kedvenczné. – „Siess, – monda aztán a
biztosnénak, – s vezesd ezeket a függő folyosóra, mely egyik felől a
kertbe, s más felől a Tigrisre szolgál, s ha az éjjel legsűrübb sötétét
terjeszti ki a föld felett, bocsásd ki őtet a hátulsó ajtón, hogy
bátorságban mehessenek haza.

E szavakkal forrón megölelé a persa herczeget, egy szót sem szólhatván
neki, s oly zavarban mene a chalyf elé, melyet könnyen képzelhetni.

Azonban a biztos rabnő a herczeget, s Ebn Thahert a folyosóra vezeté,
melyet Semsz el Nihár neki megjegyezett; itt magukra hagyá őket, a rájok
zárá az ajtót, s eltávozék, bizonyossá tévén előbb őket, hogy semmitől
sem tarthatnak, hogy ő el fog jőni, s kibocsátja őket, ha ideje lesz…“

Midőn Semsz el Nihár biztos rabnője eltávozott, a persa herczeg és Ebn
Thaher elfeledék ennek biztatását, hogy semmitől se tartsanak.
Megvizsgálák az egész folyosót, s iszonyu rémülés fogá el őket, midőn
semmi rést sem lelének, melyen kisuhanhatnának, ha talán a chalyfnak,
vagy valamelyik emberének, eszökbe jutna oda menni.

Egy világos fény, melyet a kert felől a rostély ablakon által
megpillantának, arra birá őket, hogy közelebb lépjenek megszemlélni,
honnan jő. Ez száz fehér viasz fáklyától származott, melyet ugyan annyi
fiatal fekete herélt tarta kezében. Ezen ifjakat száznál több idősb
herélt követé, mindnyájan a chalyf palotájának nő-őrei közül, szintugy
öltözve, s karddal fegyverkezetten, mint azok, kikről már szólottam.
Utánok méne a chalyf, Mezrur a heréltek feje, és Vasszif azoknak második
tisztjök között, amaz jobbja, s ez balja felől lévén.

Semsz el Nihár a chalyfot egy fasor végénél várá, husz nőtől kisérve,
kik mind ritka szépségüek valának, s nagy gyémánt nyakkötőkkel, s
függőkkel ékesitve, s egész fejök apró gyémánttal volt elboritva.
Énekeltek hangszereik mellett, s igen szép zengeményt csináltak. Mihelyt
megpillantá Semsz el Nihár a fejedelmet, azonnal elébe méne, s lábaihoz
borula. De midőn ezt tevé igy szóla magában: „Ah persa herczeg, ha bus
szemeid tanui ennek, a mit most cselekszem, itéld meg sorsom
keménységét! Igen is előtted örömest megaláznám igy magamat; szívem nem
fogna vele ellenkezni.“

A chalyf igen megörült, hogy Semsz el Nihárt látá: „Kelj föl asszonyom,
– monda neki, – s jőj közelebb. Magam is haragszom magamra, hogy ily
soká megfosztám magamat látásodtól.“ E szavakkal megfogá kezét, s
untalan lekötelező szavakat szólván hozzá, oda mene, s fölüle az ezüst
thrónusra, melyet Semsz el Nihár hozatott számára. Ő maga egy székre üle
elébe, s a husz nő székeivel egy kört képze körülöttök mig az ifju
rabszolgák fáklyáikkal egymástól bizonyos távolságra a kertben
elszéledének, hogy a chalyf az alkony hüvét annál szabadabban
éldelhesse.

Leülvén a chalyf, körültekinte, s nagy megelégedéssel látá a kertet
számtalan világgal fényesitve a fiatal heréltek fáklyáin kivöl. De
észrevevé, hogy a terem be volt zárva; csodálkozék rajta, s kérdezé
okát. Készakarva történt az ő meglepetésére. Mert alig szólott róla,
azonnal egyszerre kinyila minden ablak, s a teremet kivül s belül oly
fényesen, s izletesen látá kivilágitva, a mint még soha sem látá.

„Kecses Semsz el Nihár, – kiálta e látványra, – értelek. Azt akarád
értésemre adni, hogy vannak szintoly szép éjjelek, mint a legszebb
nappal. E szerint a mit most látok, nem tagadhatom.“

De térjünk vissza a persa herczeghez, és Ebn Thaherhez, kiket a folyosón
hagytunk. Ebn Thaher nem győze eléggé csodálni mindent, a mi szemei
elébe akadt. „Nem vagyok már fiatal, – monda, – s láttam néhány nagy
ünnepet életemben, de nem hittem volna, hogy ily bámulandó dolgot is
lehessen látni, és a mi ily nagyságot mutat. Mind az, a mit előttünk
türdérvárakról meséltek, nem hasonlitható azon bámulatos látványhoz,
mely itt szemünk előtt fekszik. Mily gazdagság, s egyszersmind mily
pompa!“

A persa herczeg meg sem illetődött mindazon fényes tüneményeken, melyek
Ebn Thahernek oly sok gyönyört okoztak. Neki csak Semsz el Nihárra
voltak szemei, s a chalyf jelenléte leirhatlan szomoruságba sülyeszté.
„Kedves Ebn Thaherem, – monda, – adná isten, hogy oly könnyü vérem
volna, hogy mint te, csak azon mulathatnék, a minek bámulásomat
ingerlenie kell! De ah! én egészen más állapotban vagyok. Mindezen
tárgyak csak arra szolgálnak, hogy gyötrelmemet öregbítsék. Lehet-e a
chalyfot annál látnom, kit szeretek, a nélkül, hogy kétségbeesésemben
meghaljak? Ah hogy ily forró szerelemnek, mint az enyém, ily hatalmas
vágytárs által kell megzavartatnia! Oh egek beh különös, és kegyetlen az
én végzetem! egy pillantat előtt még a legboldogabb szerető voltam a
világon, s most oly csapás által érzem sebhedve szivemet, mely halálomat
okozza. Nem állhatok tovább ellent kedves Ebn Thaherem, türelmemnek vége
van; fájdalmam erőt veszen rajtam, s bátorságom elcsügged.“ Ez utósó
szavakat mondván valamit láta történni a kertben, mi őt félbeszakasztá,
s figyelmét magára voná.

A chalyf egyik közelében lévő nőnek parancsolá, hogy lantjához
énekeljen, s ez elkezdé énekét. A szavak, melyeket énekle, nagyon
szenvedelmesek valának; s a chalyf azt vélvén, hogy azokat Semsz el
Nihár parancsából éneklé, ki gyakran tett neki e féle
szerelem-nyilatkozásokat, azokat a maga részére magyarázá. De ez most ez
egyszer nem vala szándéka Semsz el Nihárnak. Ő azokat kedves Aly Ebn
Bekárjára érté, s azon tárgy látására, melynek jelenlétét tovább ki nem
állhatá, oly erős fájdalom hatotta meg, hogy ájulásba esett. Hátra dőlt
székébe, melynek nem valának karjai, s leesett volna, ha néhány hivei
hirtelen segédére nem ugrának. Fölemelék, s a terembe vivék. Ebn Thaher
a folyosón megijede ezen történetre, s fejét a herczeg felé forditá; de
a helyett, hogy azt a rostélyhoz támaszkodva látná, hogy mint ő azon
keresztül nézzen, legnagyobb bámulására mozdulatlanul szemlélé lábainál
kiterülve. Erről ösmeré meg a szerelem hatalmát, mely a herczeget Semsz
el Nihárhoz vonzá; s bámulta a szívrokonság ezen különös erejét, mely
azonban őt a helyre nézve, melyen valának, halálos aggodalomba ejté.
Megtette mindazáltal, a mi hatalmában vala, de minden siker nélkül. Ebn
Thaher még ezen zavarban vala, midőn a folyosó ajtaja kinyilék, és Semsz
el Nihár biztosnéja lélektelenül, s olyatén személyként, ki nem tudja
hol vagyon, lépe be.“ „Jertek szaporán, – szóla hozzájok, – hogy
kibocsássalak. Itt minden zavarban van, s félek, hogy ez utósó napunk.“
– „Igen, de hogyan menjünk el innen?“ felele Ebn Thaher oly hangon, mely
egész szomoruságát festé. „Kérlek lépj közelebb, s lásd mely állapotban
van a persa herczeg.“ A rabnő őt ájultan látván, nehogy a beszéddel időt
veszessen, vizért szalada, s néhány pillantat mulva visszatért.

Végre magához tére a persa herczeg, minekutána vizet locsoltak képére.
„Herczeg, – szóla hozzá Ebn Thaher, – veszedelemben forgunk, hogy
mindketten elveszünk, ha még tovább is késünk itten; szedd össze tehát
magadat, és fussunk el szaporán.“

A herczeg oly gyenge vala, hogy magától föl sem kelhete. Ebn Thaher, és
a biztosné fölségelék, megfogák kétfelől hóna alatt, s egy kis vas
ajtóhoz menének igy vele, mely a Tigrisre nyilék. Kimenének egész egy
kis csatorna partjáig, mely a folyammal össze volt kötve. A biztosné
tapsola kezével, s azonnal megjelenék egy kis csónak, s közelite
hozzájok egyetlen egy evezővel. Aly Ebn Bekár, és társa bele lépének, s
a biztos rabnő a csatorna partján marada.

A herczeg, mihelyt leüle a csónakban, kinyujtá egyik kezét a palota
felé, a másikat szivére tévén, és gyenge szózattal monda:

„Bucsuzóul kinyujtom gyenge kezemet, s a másikkal a tüzet takargatom,
mely szivemben dühösködik.

Vajha e látogatásom ne lenne utósó nála, s ez elválásom ne lenne utósó
tőle!

Drága kincse lelkemnek, vegyed fogadalmamat e kézből, mig a másikkal
bizonyosá teszlek, hogy szivem mindenha meg fogja őrízni a lángot,
melyre lobbant irántad!…“

Azonban a hajós teljes erejéből eveze, és Semsz el Nihár biztos rabnője
a persa herczeget, és Ebn Thahert a csatorna partján mindaddig kiséré,
mig a Tigris folyóba értek. Itt már nem mehetett tovább velök,
elbucsuzék tőlök, s visszafordula.

A persa herczeg még mindig nagy csüggedésben vala. Ebn Thaher
vigasztalá, és bátoritá. „Gondold meg, – szóla hozzá, – hogy ha a partra
érünk is, még jó darab utat kell házamig tennünk; mert nem tartom
tanácsosnak, hogy ily későn, s ily állapotban lakodba vezesselek, mely
sokkal messzebb van, mint az enyém; még az is megeshetnék rajtunk, hogy
az őrök megfognának.“

Végre kiszálltak a csónakból; de a herczeg oly erőtlen vala, hogy nem
járhatott. E nagy bajban eszébe jutott Ebn Thahernek, hogy egy barátja
lakik ott közelében, s nagy bajjal oda hurczolá a herczeget. Barátja
nagy örömmel fogadá őket; s leültetvén kérdezé hol járnak ily későn? Ebn
Thaher igy felele: „Hallottam most estve, hogy egy ember, ki nekem
nevezetes összeg pénzzel tartozik, hosszu utra készül; nem késtem tehát,
s elindultam őtet fölkeresni; utközben összeakadtam ezen ifju urral, kit
itt látsz, s a kinek ezerféle köteleztetésekkel tartozom; mivel adósomat
ösmeri: oly szives vala, hogy elkisért. Nagy bajunkba került, mig
emberünket észre birhatók; de végre még is czélt érénk, s ez az oka,
hogy ily későn jöttünk el tőle. Visszajövet néhány lépésnyire innen ezen
ur, ki iránt minden lehető tekintettel tartozom, hirtelen roszul leve;
azért bátorkodtam ajtódon kopogni. Hizelkedem magamnak, hogy megteszed
velünk a szivességet, hogy ez éjszakára szállást adj.“

Ebn Thaher barátja beéré e regével, szivesen látá őket, s a persa
herczegnek minden segélyt igért, a mit csak kivánhatna. De Ebn Thaher
felele a herczeg képében, s monda, hogy nyavalyája oly nemü, hogy csupán
nyugalomra van szüksége. A barát jól látá, hogy mind a ketten le akarnak
nyugonni; egy szobába vezeté tehát őket, s szabadságot engede nekik,
hogy lefekhessenek.

Ha bár aludt is a persa herczeg, álma mégis nyugtalan vala, tele
szorongató álomképekkel, melyek neki Semsz el Nihárt ájultan mutaták a
chalyf lábainál, és szomoruságában megerősiték. Ebn Thaher alig várván,
hogy haza érhessen, mivel nem kétlé, hogy az övéi otthon miatta halálos
aggodalomban lesznek (mert soha sem történt, hogy házán kivül aludt
volna) igen korán fölkele, s haza mene, minekutána barátjától
elbucsuzott volna, ki szinte fölkele virradatkor, hogy imádságát
elvégezze.

Végre haza ére a persa herczeggel, kinek legelső dolga is az vala, hogy
mivel magát ezen utban igen megerőltette, egy szófára ledőle oly
fáradtan, mintha hosszu utazást tett volna. Mivel nem birt haza menni,
Ebn Thaher egy szobát készittetett el számára; s hogy rajta ne
aggódjanak, megizené cselédjeinek a herczeg állapotját, s hollétét. Ezt
azonban kéré, csendesedjék le, s házában mindennel tetszése szerint
parancsoljon. „Örömmel elfogadom barátságos ajánlásodat, – felele a
herczeg, – de ne csinálj magadnak alkalmatlanságot, s kérlek ugy tégy,
mintha itt sem volnék. Egy pillantatig sem maradnék itt, ha tudnám, hogy
jelenlétem legkisebb terhedre is vagyon.“

Mihelyt Ebn Thahernek egy pillantatnyi ideje jutott magát rendbeszédnie,
elbeszéle az övéinek mindent, a mi Semsz el Nihár palotájában történt, s
beszéde végén hálát ada istennek, hogy őt ily nagy veszedelemből
kiszabaditá.

A herczeg előkelőbb házi-cselédei elmenének Ebn Thaher házához, hogy
parancsolatot vegyenek tőle; nemsokára több barátjai is meglátogaták
ottan, kiket betegségéről tudósitottak. A napnak nagyobb részét
mindnyájan nála töltötték; ha beszélgetéseik a szomoru képzeleteket,
melyek nyavalyáját okozták, el nem enyészthették is, legalább mégis egy
kis mulatságot szerzének neki. Alkony felé bucsut akara venni Ebn
Thahertől; de ezen hű barát látván erőtlenségét, kényszerité a jövő
napnak elvárására. Hogy valamit tegyen fölvidulására, estve éneki s
hurjátéki zengeményt tartatott neki. De ez csak arra szolgált, hogy a
tegnap estvéli muzsikát emlékébe hozá, s megujitotta fájdalmait a
helyett, hogy csillapitotta volna, ugy, hogy nyavalyája más napra
roszabbulni látszott.

Most már nem ellenkezék tovább Ebn Thaher a herczeg akaratával, hogy
haza térjen. Ő maga gondoskodott oda-vitetéséről, s el is kiséré. Midőn
egyedül marada vele szobájában, ujolag elébe terjeszté, mely tanácsos
légyen nemes erőltetéssel legyőzni azon szenvedélyt, melynek sem rá, sem
Semsz el Nihárra nézve nem lehet jó vége. „Ah kedves Ebn Thaherem, –
kiálta a herczeg, – beh könnyü neked e tanácsot adnod; de ugyan nehéz ám
nekem azt követnem! elismerem egész nyomosságát, azonban még sem
használhatom. Megmondtam már, hogy Semsz el Nihárhoz való szerelmemet a
sirba viszem velem.“ Látván Ebn Thaher, hogy semmire sem mehet a
herczeggel, bucsut veve tőle, s el akart távozni.

A persa herczeg visszatartóztatá. „Nemes barátom, – monda neki, – ha azt
nyilatkoztatom is ki, hogy nem áll hatalmamban bölcs tanácsodat követni,
kérlek, ne tulajdonitsd vétkemül, s azért ne vond el tőlem barátságodat.
Nem adhatnád ennek nagyobb bizonyságát, mint ha szerettem Semsz el
Nihárom sorsáról értesiteni fognál, ha valamit hallandasz felőle. A
bizonytalanság, melyben iránta vagyok, s a halálos aggodalmak, melyeket
ájulása támaszt bennem, tartanak ezen csüggedésben, melyet szememre
vetsz.“ – „Uram, – felele neki Ebn Thaher, – reménylheted, hogy
ájulásának nem volt rosz következése, s hogy biztosnéja haladék nélkül
eljő engem tudósitani, miképen történt minden. S mihelyest tudni fogom,
nem mulasztom el azonnal veled közölni.“

Ebn Thaher a herczeget ezen reménységben hagyá, s haza tére lakába, hol
Semsz el Nihár biztosnéját egész nap hasztalanul várá. Sőt a következő
napon sem látá azt. A herczeg egészsége iránt való nyugtalansága nem
engedé, hogy tőle tovább távol legyen. Hozzá mene, hogy türelemre intse.
Ágyban lelé, s szintoly betegen, mint előbb, körülvéve barátaitól, s
néhány orvostól, kik minden mesterségöket elővették, hogy nyavalyája
okát felfödözzék. Mihelyt Ebn Thahert meglátá, mosolyogva tekinte reá,
mind érkezése miatt való örömében, mind pedig azért is, hogy értésére
adja, mennyire csalatkoznak orvosai szemléikben, kik nyavalyája okát ki
nem találhatják.

A barátok és orvosok egymásután eltávozának, s Ebn Thaher végre maga
maradt a beteggel. Közelite ágyához, s kérdezé: hogy van, mióta nem
látta. „Azt mondhatom – felele a herczeg, – hogy szerelmem folyvást
erősödik, s a bizonytalanság szeretetreméltó Semsz el Nihárom állapotja
iránt bajomat minden pillanattal öregbiti, s oly állapotba tesz, mely
rokonimat, barátimat aggodalomba ejti, s orvosimat, kik azt meg nem
foghatják, megtéveszti. Nem hiheted, – ezt veté hozzá, – mennyire
terhemre van ennyi ember tolakodása, a kiket pedig becsülettel el nem
űzhetek. Te vagy egyedül, kinek társasága enyhet ád: de kényszeritlek,
ne titkolj el előttem semmi is. Mi ujságot hozasz szerelmesemről?
láttad-e biztosnéját? mit mondott neked?“

Ebn Thaher azt felelé, hogy nem látta, s alig közlé a herczeggel e
szomoru hirt, midőn ennek szemei könybe telének, s következő verseket
mondá:

„Elrejtettem a szerelmet, mig fájt, s a legfelsőbb fokra hágott; ekkor,
fájdalom, kijelenték könyeim, a mit eltitkolék.

De midőn ezek titkomat kinyilatkoztaták, futni akartam: igenis, csak a
szaladásban lett volna üdvöm.

Könyeim hirdetik a szerelmet, mely kinoz; de a mit magamban rejtek,
mégis sokkal több.“

Többet nem szólhatott, annyira elszorult szive. „Herczeg, – monda erre
Ebn Thaher, – engedd azon megjegyzést tennem, hogy fölöttéb találmányos
vagy magad kinzására. Az istenért, töröld le könyeidet; valamelyik
cseléded be találhat lépni e pillanatban, s tudod mily gondosan kell
rejtegetned érzelmeidet.“ De bár mit szólt légyen is ez értelmes
barátja, lehetetlen volt a herczegnek könyeit tartóztatnia.

„Bölcs Ebn Thaher, – monda, minekutána ismét szólhatott, – nyelvemet
ugyan megakadályozhatom, hogy szivem titkát föl ne födözze: de
könyeimmel nem birok akkor, midőn a legnagyobb okom van Semsz el
Nihárért rettegnem. Ha vágyaimnak ezen imádandó s egyetlen tárgya nincs
többé a világon, ugy egy pillantattal sem fogom őt túlélni.“ – „Üzd el e
gyászos gondolatot, – felele Ebn Thaher, – Semsz el Nihár még él, abban
nem kételkedhetsz. Ha hirt nem adott magáról, ugy csupán alkalmat nem
lelhetett arra; s reménylem, ezen nap sem fog eltelni anélkül, hogy róla
valamit hallanál.“ Még más vigasztaló szavakat is szóla hozzá, s
eltávozék.

Alig ért haza Ebn Thaher, midőn a kedvenczné biztosnéja megjelenék.
Szomoru képe előtte rosz jelenségnek tetszék. Kérdezé asszonyáról.
„Szólj előbb magatok felől, – monda a biztosné, – mert nagy aggságban
voltam irántatok, hogy a persa herczeggel azon állapotjában indultál
el.“

Ebn Thaher elmondá a mit tudni akart, s midőn elvégezé, megszólala a
rabnő, ezt mondván: „Ha a persa herczeg szenvedett s szenved
asszonyomért, ennek szenvedése sem kisebb érte. Minekutána benneteket
elhagyálak, – folytatá tovább, – visszatértem a terembe, hol Semsz el
Nihár még ájultan feküdt, bármint iparkodtak is segélyére kelni. A
chalyf mellette ült a legvalóbb fájdalom minden jeleivel: kérdezé a
nőket, s kiváltképen engemet, ha nem tudnók-e bajának okát, de mi
megőrizők a titkot, s más egyebet mondottunk neki, mint azt, a mi
előttünk nem vala ismeretlen. Mi azonban mindnyájan sirtunk, hogy őtet
oly soká láttuk kinlódni, s mindent megtettünk, a mit csak
kigondolhatánk, hogy rajta segélhessünk. Meg volt már éjfél, midőn végre
magához jöve. A chalyf, ki elég türelmes vala e pillanatot elvárni, nagy
örömet mutatott rajta, s kérdezé Semsz el Nihárt, mi okozhatta baját.
Mihelyt ennek szavát hallá, megerőltetvén magát, fölkele, s megcsókolván
lábait, előbb, hogysem ez megakadályozhatta volna, s igy szóla: „Uram,
vádolnom kell az eget, hogy nem adá meg a kegyelmet felséged lábainál
meghalhatnom annak kijelentésére, mennyire meg vagyok hatva kegyeidtől.“
– „Elhiszem, hogy szeretsz, – monda a chalyf neki, – de parancsolom,
hogy irántam való szeretetből gondoskodjál megtartásodról. Ma nyilván
valami rendetlenséget követtél el, s az okozta ezen gyengélkedésedet;
vigyázz magadra, kérlek, tartóztasd magadat másszor az efféléktől.
Örvendek, hogy megint jobb állapotban láthatlak, s tanácslom, hogy ez
éjjel maradj itt, ahelyett, hogy szobádba mennél: félek, hogy a mozgás
ártalmadra lehetne.“ E szavak után parancsolá, hogy egy kis bort
hozzanak, melyet erősitőül beadott neki. Erre bucsut vevén tőle,
visszatére palotájába.

Mihelyt a chalyf eltávozott, inte asszonyom, és én oda menék hozzá.
Nyugtalanul tudakoza benneteket. Bizonyossá tevém, hogy már régóta nem
vagytok a palotában, s e részről megnyugtatám. Óvakodtam a persa herczeg
ájulásáról valamit szólani előtte, félvén, hogy megint azon állapotba
döntöm, melyből fáradozásaink oly sok bajjal vonták ki. Megelégedtem
avval, hogy előtte a herczeg által mondott verseket ismétlém; melyre egy
Léhaszuluzsák nevü rabnőt szólita magához, s parancsolá neki, hogy vele
a következő dalt énekelje:

„A mily igazán élek, az életnek tőled elválva semmi ingere sincs
előttem. Ah miért nem szabad tudnom, milyen a te állapotod, tőlem
távollétedben!

Méltó tisztem az, hogy vért sirjak, mivel nélküled kell lennem, ha te
könyeket hullattál, hogy nélkülem kelle lenned.“

Gondoskodásom sikeretlen vala, a mint mindjárt hallani fogod. „Herczeg,
– kiálta most, – lemondok mostantól fogva minden gyönyörüségről, a mig
látásodtól meg leszek fosztva. Ha jól ismertem szivedet, példádat
követem ebben. Te nem szünöl meg könyeket hullatni, mig ismét
megtalálsz; s illő, hogy én is sirjak és szomorkodjam, mig ohajtásaimnak
visszaajándékoztatandol.“

E szavakkal, melyeket szenvedelmének egész hevével monda ki, ujra
ájultan dőle karjaimba…

Mi, társnéim és én, megint sokáig vesződtünk, hogy őt magához hozhassuk.
Midőn végre fölocsúdék, ezt mondám neki: „Asszonyom! eltökéletted-e,
hogy magadat megöld, s veled mi is mindnyájan meghaljunk? Esedezem
előtted a persa herczeg nevében, kinek kedvéért óhajtanod kell az
életet, gondoskodjál megtartásod felől. Az istenért, hagyd magadat
megindittatni, s cselekedd azt, a mivel magadnak, a herczeg szerelmének
s hozzád való hűségünknek tartozol.“ – „Nagyon köszönöm, – felele ő, –
gondosságodat, buzgóságodat s jó tanácsodat: de ah! használhat-e az
nekem? Nem kecsegtethetjük magunkat semmi reménynyel, s csak a sirban
kell várnunk szenvedéseink végét.“

Egyik társném Fululmaghur nevü el akará vonni e szomoru gondolatoktól s
lantjához következő dalt éneklé:

„Azt mondák nekem: „talán a türelem szerez neked megnyugvást.“ Pedig
hogyan lehetséges a türelem, ha tőle el vagyok válva.

Mindig szorosabbra szorul a szövetség közte és közöttem, mióta minden
reményem elenyészett, midőn őt utószor csókolám meg.“

De Semsz el Nihár parancsolá, hogy hallgasson s minden többiekkel együtt
kimenjen. Egyedül magamat foga nála az éjjel. Mily éjszaka volt az,
egek! könyekben és sohajtásokban tölté azt; és szüntelen a persa herczeg
nevét emlegeté, panaszkodott végzete ellen, mely őt a chalyfnak szánta,
kit nem szerethet, s nem annak, kit holtáig fogna szeretni.

Jövő reggel a teremből, hol nem vala meg egész alkalmassága, szobájába
vittem. Alig ért oda, s azonnal az udvar minden orvosa a chalyf
parancsából látogatására jött; s a fejdelem maga sem sokáig maradt el. A
gyógyszereknek, melyeket az orvosok Semsz el Nihárnak rendeltek, annál
kevesebb sikerök lett, mivel betegségének okát nem tudák; s az
erőltetés, melyet neki a chalyf jelenléte okozott, még inkább öregbité
azt. Ez éjjel azonban mégis nyugodott egy kicsinyt; s mihely fölébredt,
megparancsolá, hogy hozzád jőjek, s a persa herczegről tudakozódjam.“

„Értesitettelek már ennek állapotjáról, – monda neki Ebn Thaher; – azért
eredj vissza asszonyodhoz, s tedd bizonyossá, hogy a persa herczeg
szintoly óhajtva vár róla tudósitást, mint ő erről. Intsed mindenek
fölött, hogy magát mérsékelje s győzze meg, hogy a chalyf jelenlétében
egy szót is ki ne szalaszszon, mely bennünket vele együtt veszedelembe
dönthetne.“ – „A mi engem illet, – felele a biztosné, – én mindent
rettegek szenvedélyétől. Szabadságot vettem magamnak neki megmondani,
mint vélekedem e felől; s meg vagyok győződve, nem veszi balul, ha
kedvedért még egyszer szólok vele róla.“

Ebn Thahernek, ki csak most jött volt a persa herczegtől, nem vala
alkalmas oda tüstént visszamenni, mivel szorgos dolgai valának, melyek
reá hazatértével várakoztak; csak estefelé mehete oda.

A herczeg egyedül vala, s nem volt jobban, mint reggel. „Ebn Thaher, –
kiálta elébe, midőn jőni látá, – kétségkivül sok barátid vagynak, de
ezek bizonynyal nem ösmerik ugy becsedet, a mint velem megismertetted,
buzgóságod, szorgalmad és fáradságod által, melyeket nem kimélsz,
valamikor szolgálatodra van szükségem. Meg vagyok szégyenülve azok
miatt, a miket értem oly nagy magad megtagadásával tész, s nem tudom,
miképen háláljam meg neked.“ – „Herczeg, – felele Ebn Thaher, – kérlek,
ne szóljunk többé róla; kész vagyok nemcsak egyik szememet oda adni,
hogy a tieid közül egyiket megtartsam, hanem életemet is éltedért
föláldozni. De erről most nincsen szó. Azt jöttem jelenteni, hogy Semsz
el Nihár biztosnéját hozzám küldé, hogy rólad hirt vigyen, s róla
hozzon. Elgondolhatod, hogy semmit sem mondottam neki egyebet, mint a mi
asszonya iránt való szerelmed nagyságát s azon állhatatosságot, melylyel
őt szereted, bizonyíthatja.“ Ebn Thaher erre pontos és körülményes
tudósítást tőn előtte mindazokról, miket a biztos rabnő beszélt neki. A
herczeg őtet a félelem, féltékenység, szerelem és szánakozás mindazon
egymást váltó indulataival hallgatta, melyeket beszéde támasztott benne;
minden körülmény felett, melyet érte, azon szomorító vagy vigasztaló
elmélkedésekre fakadván, melyekre csak egy oly szenvedélyes szerető,
mint ő, képes lehet.

Beszélgetésök késő éjszakáig tarta, ugy hogy a persa herczeg kényszeríté
Ebn Thahert a nála maradásra.

Másnap reggel, midőn ezen hű barát hazamene, egy asszonyt láta feléje
jőni, kit Semsz el Nihár biztosnéjának ösmére meg. Midőn hozzá ére, ezt
mondá neki: „Köszöntet asszonyom és kéret, hogy ezen levelet add által a
persa herczegnek.“ A hű Ebn Thaher vevé a levelet s visszatére a
herczeghez, a biztos rabnővel együtt…

A mint Ebn Thaher Semsz el Nihár biztosnéjával a persa herczeg házába
lépe, kéré őt, hogy egy pillanatig maradna az előszobában, s várakoznék
reá. Mihelyt őt a herczeg megpillantá, nyugtalanul kérdezé, hogy mi
ujságot hoz. „A legjobbat, melyet hallhatsz, – felele neki Ebn Thaher, –
szintoly forrón szerettetel, mint szeretsz. Semsz el Nihár biztosnéja
előszobádban vagyon; levelet hozott neked asszonyától, s csupán
parancsodat várja a bejövetelre.“ – „Ereszd be tüstént! – kiálta a
herczeg elragadtatva. – S ezt mondván, fölüle ágyában, hogy őt
elfogadja.

Mivel a herczeg emberei, mihelyt Ebn Thahert jőni láták, a szobából
kimenének, hogy őt urokkal egyedűl hagyják, maga méne Ebn Thaher az
ajtót kinyitni, s a biztosnét bebocsátá. A herczeg megösmeré, s igen
nyájasan fogadá. „Uram, – monda ez neki, – tudom mindazon gyötrelmeket,
melyeket szenvedtél, a mióta szerencsém volt a csónakhoz vezetnem, mely
visszajöveteltekre várakozott; de reménylem, hogy e levél, melyet hozok,
segíteni fogja gyógyulásodat.“ E szavakkal oda nyujtá neki a levelet.
Elvevé, s össze meg összecsókolván, fölbontá, s következő szavakat
olvasá:


Semsz El Nihár levele Aly Ebn Bekár persa herczeghez.

„Ezen levél vivőnéje többet fog rólam neked mondhatni, mint magam; mert
én nem ösmérem magamat, mióta téged nem látlak. Jelenlétedtől
megfosztva, midőn ezen roszul irt sorok által beszélgetek veled,
ugyanazon gyönyörrel igyekezem magamat ámítani, mintha szerencsém volna
veled szólani.

Azt mondják, a türelem hasznos szer minden szenvedés ellen: az enyéimet
mégis nem hogy enyhítené, sőt inkább mérgesíti. Noha képed mélyen vagyon
vésve szivembe, szemeim mégis szüntelen annak élőképét kivánják látni, s
elvesztik minden fényöket, ha attól még sokáig meg kell fosztva lenniök.
Szabad-e magamnak hizelkednem, hogy a tieid szintugy ohajtanak engem
látni? Igenis szabad: gyengéd pillantásaikkal eléggé értésemre adák. Be
boldog fogna Semsz el Nihár, s be boldog fognál herczeg te lenni, ha az
én és te összehangzó vágyainknak felülmulhatlan akadályok nem állanának
utjába! ezen akadályok engem annál mélyebben szomorítanak, mivel téged
is szomorítanak.

Ezen érzelmek, melyeket kezem másolgat, s melyeket leirhatlan gyönyörrel
öntök szavakba, gyakran ismételvén, szivem legmélyebb fenekéről áradnak,
s azon gyógyithatlan sebből, melyet te ejtél rajta; azon sebből, melyet
ezerszer áldok a halálos fájdalom mellett is, melyet távolléted okoz.
Mindent semminek tartanék, a mi szerelmünket gátolja, csak azon kegyelem
adatnék meg, hogy néha háboritatlanul láthatnálak: mig csakugyan
fognálak birni; s többet mit kivánjak még?

Ne véld, hogy szavaim többet mondanak, mint gondolok. Ah bármely
kifejezéseket válaszszak is, érzem, hogy még többet gondolok, mint
mondok. Szemeim, melyek folyvást virrasztanak, s szünet nélkül könyeket
hullatnak, mig viszont megláthatnak; megszomorodott szivem, mely egyedül
téged óhajtoz; a fohászok, melyek keblemből valahányszor reád gondolok,
azaz minden pillantatban kiszakadnak; képzeletem, mely nem állit más
tárgyat előmbe, szerettem herczegemen kivül; az égre emelt panaszaim,
sorsom keménysége miatt; végre búm, nyugtalanságom, gyötrelmeim, melyek
soha sem szűnnek, a mióta tekinteted elvesztettem: mind ezek kezesei
annak, a mit irok.

Nem vagyok-e felettébb boldogtalan, szerelemre lévén születve, remény
nélkül, hogy szeretőm birtokának örülhessek? Ezen vigasztalatlan
gondolat ugy lesujt, hogy meg fognék halni, ha nem tudnám, hogy
szeretsz. De ily édes vigasztalás eloszlatja kétségbeesésemet, s az
élethez lánczol. Irjad tehát, hogy mindenha szeretsz; leveledet
legdrágább kincs gyanánt fogom őrizni; ezerszer elolvasom napjában;
szenvedéseimet kevesebb békétlenséggel fogom viselni. Ohajtom, hogy az
ég szünjék meg rám haragunni, s engedjen alkalmat lelnünk, hogy tartalék
nélkül mondhassuk, hogy egymást szeretjük, s hogy soha sem szününk meg
egymást szeretni. – Élj boldogul: köszöntöm Ebn Thahert, kinek
mindketten oly sokkal tartozunk.“

A persa herczeg nem elégedék meg azzal, hogy ezen levelet egyszer
elolvasá; ugy tetszett neki, mintha kevés figyelemmel olvasta volna.
Újra halkabban olvasá; olvasás közben majd keservesen sohajtozott, majd
könyeket hullatott, majd pedig öröm vagy szerelem elragadtatásra fakadt,
a mint az által, a mit olvasott, gerjesztetett. Szóval, nem győzött
szemeivel azon szerette kéz vonásain nyargalódzni: s készülőben volt azt
harmadszor is elolvasni, midőn Ebn Thaher elébe terjeszté, hogy a
biztosnénak nem lehet időt vesztenie, azért is a válaszról kell
gondolkodnia.

„Ah, – kiálta a herczeg, – hogyan feleljek ily elragadó levélre? mely
szavakkal fejezzem ki magamat e zavarban, melyben vagyok? Lelkem ezer
kinos gondolatoktól vívatik, s érzelmeim a mely pillantatban támadtak,
elenyésznek, hogy újaknak adjanak helyet. Mig még testem lelkem
illetődéseitől reng, hogy tarthatom akkor a papirost, hogy vezethetem a
tollat, hogy betüket rajzoljak?“

Ezt modván kiveve egy mellette lévő szekrényből papirost, egy metszett
tollat, és tintatartót…

A perzsa herczeg minekelőtte elkezdene irni, Semsz el Nihár levelét Ebn
Thahernek adá azon kérelemmel, hogy azt nyiltan tartsa elébe, hogy az
irás közben bele tekinthessen, s jobban láthassa mit kelljen reá
felelnie.

Elkezde most irni; de könyei, melyek a papirosra hullának, többször
kényszeriték megállapodni, hogy azoknak szabad özönlést engedjen.

Végre elvégzé a levelet, s oda adá Ebn Thahernek, ezt mondván: „Olvasd
el kérlek, s lásd ha lelkem háborodása megengedte-e, hogy illendő
választ adjak.“

Ebn Thaher vevé azt, s olvasá, a mint következik:


A Persa herczeg válasza Semsz El Nihárhoz.

„Halálos búba voltam merülve, midőn leveledet hozák. De mihelyt
megláttam, kimondhatatlan öröm ragadott meg; s a szép kezedtől képzett
vonások látására szemeim ujabb, és élénkebb fényt nyerének, mint a
melyet akkor vesztettek el, midőn a tieid, vágytársam lábainál, oly
hirtelen bezáródtak. Ezen örömre ragadó levél szavai mind meg annyi
fénylő sugarak, melyek elszéleszték a homályt, mely lelkemet éjbe
boritá. Azt hirdetik mennyit szenvedsz, hozzám való szerelmedből; s
egyszersmind azt mondják, hogy te is tudod, mit szenvedek érted, s
vigasztalnak ez által bánatomban. Egyfelül könyözönt hullattatnak velem,
s másfelül oly tüzet szitanak szivemben, mely neki jól esik, s meggátol,
hogy fájdalmamban lelkemet kiadjam. Kegyetlen elválásunk óta egy
pillantatnyi nyugalmam sem volt. Csupán leveled hozott kinomra egy kis
enyhűletet. Egészen annak vétele pillantatáig komor hallgatásban
veszteglettem: ez adta vissza nyelvemet. Mély bánatba voltam temetve: ez
oly örömmel élesztett föl, mely azonnal kitündöklék szemeimből, s
arczomon. De meglepetésem egy oly kegymutatás által, melyet még meg nem
érdemlettem, oly nagy vala, hogy nem tudtam mivel kezdjem érte való
hálám kijelentését. Végre, minekutána azt, mint kegyednek drága zálogát,
összecsókoltam volna, elolvastam, s ujra elolvastam s boldogságom
nagyságában egészen elkábultam. Bizonyságot kivánsz arról, hogy mindenha
foglak szeretni. Ah, ha nem szeretnélek is oly teljesen, a mint
szeretlek, ily sok bizonyitások után, melyeket ritka szerelmedről adtál,
még sem állhatnám meg, hogy ne imádjalak. Igen is szeretlek kedves drága
lelkem, s dicsőségemnek fogom tartani életem fogytáig égnem azon tüzben,
melyet szivemben gyujtottál. Soha sem fogom panaszlani azon forró
lángot, melylyel attól emésztetni érzem magamat; s bár mi sajnosak
legyenek is a szenvedések, melyeket nekem távolléted okoz, még is
állhatatosan fogom azokat viselni azon reményben, hogy egykor viszont
megláthatlak. Adná isten, hogy az még ma történnék, s ezen levelem
küldése helyett szabad volna magamnak menni, s bizonyossá tennem a
felől, hogy meghalok érted való szerelmemben. Könyeim gátolnak többet
mondanom. Élj boldogúl!“

Ebn Thaher nem olvashatá ez utósó sorokat a nélkül, hogy maga is sirjon.
Visszaadá a persa herczegnek a levelet, s bizonyossá tevé, hogy semmit
sem tud rajta igazitani. A herczeg összehajtá, s bepecsételvén, monda
Semsz el Nihár biztosnéjának, ki egy kissé távol állott: „Kérlek, jer
közelebb: itt van válaszom kedves szerettem asszonyod levelére. Kérlek
add kezéhez, s köszöntsd tőlem.“

A rabnő fogá a levelet s eltávozék Ebn Thaherrel…

Minekutána egy darabig ment volna Ebn Thaher a biztos rabnővel, elhagyá
őt, s haza tére, hol mély gondolatokba sülyedt a titkos szerelmi
történeten, melybe szerencsétlenségre magát keveredve látá. Meggondolá,
hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár, bármennyire kellett volna is
iparkodniok egyetértésök elrejtésén, magokat sokkal kevesebb mérsékkel
viselék, hogysem az sokáig titokban fogott volna maradhatni. Ebből
mindazon következéseket voná, melyeket egy józan eszű embernek
következtetnie kellett.

„Ha Semsz el Nihár, – monda magában, – közrendü asszony volna, örömest
megtennék mindent, hogy szeretőjével boldoggá tegyem: de ő a chalyf
kedvencze, és senki sem bátorkodhatik büntetlenül annak tetszeni, kit ő
szeret. Haragja tüstént Semsz el Nihárra fog esni; ez a herczeg életébe
fog kerülni, s engemet is elnyel az ő szerencsétlensége. Pedig nekem
becsületem, háznépem és vagyonomról kell gondoskodnom; azért is, mivel
még tehetem, meg kell magamat szabadítanom e nagy veszedelemtől.“

Egész napon ezen gondolatokkal tünődött. Másnap reggel elmene a persa
herczeghez oly szándékkal, hogy még egy utolsó próbát tegyen, hogy
szenvedélye meggyőzésére birhassa. Ujra elébe terjeszté, a mit már oly
sokszor sikeretlenül cselekedék, hogy sokkal jobban tenne, ha minden
erejét összeszedné Semsz el Nihárhoz való hajlandósága elfojtására, mint
hogy magát attól el hagyja ragadtatni; hogy e hajlandóság annál
veszedelmesebb, mennél hatalmasabb vágytársa. „Egy szóval uram, – ezt
veté hozzá, – ha tanácsomat akarod követni, csak arról gondoskodjál,
hogy szerelmedet meggyőzd. Különben magadat Semsz el Nihárral együtt el
fogod veszteni, kinek élete drágábbnak kell lenni előtted a magadénál. E
tanácsot mint barátod adom, s egykor meg fogod köszönni.“

A herczeg Ebn Thahert elég nyugtalanúl hallgatá. Mégis ki hagyá
beszélni; de akkor megszólalván, ezt mondá neki: „Hiszed-e igazán Ebn
Thaher, hogy megszünhetem Semsz el Nihárt szeretni, ki engem oly forrón
szeret? Ő nem retteg éltét veszedelmezni érettem: s te azt kivánod, hogy
én a magaméról gondoskodjam. Nem, bármi veszedelem találjon is, végső
leheletemig fogom őt szeretni.“

Ebn Thaher megbántatván a herczeg makacssága által, boszúsan hagyá el
őt, haza mene, s folytatá tegnapi elmélkedéseit, komolyan fontolgatván,
mire tökélje magát. Eközben egy drágakőárus, egyik legbiztosabb barátjai
közül, látogatására mene. Ezen drágakőárus észrevevé, hogy Semsz el
Nihár biztosnéja gyakrabban jár Ebn Thaherhez, mint különben szokott, és
hogy Ebn Thaher majd mindig a persa herczegnél van, kinek betegségét
egész világ tudta, noha okát senki sem ismeré: mind ez gyanut támaszta
benne. Mivel most Ebn Thahert így gondolatokba merülve találá,
elképzelé, hogy valami fontos dolog foglalatoskodtatja; s megerősödvén
véleményében, kérdezé, mit keres nála Semsz el Nihár biztos rabnője? Ebn
Thaher megütközvén e kérdésen, ki akará kerülni, s azt mondá, hogy
valami csekélység miatt jár hozzá. „Nem beszélsz velem őszintén, –
felele a drágakőárús, – s épen tettetéseddel győzesz meg a felől, hogy
azon csekélység sokkal fontosabb, mint először hittem.“

Látván Ebn Thaher, hogy biztosa így sürgeti, e vallomást tevé neki:
„Igaz, hogy ezen dolog a legnagyobb fontosságu. Szándékoztam azt
titokban tartani; de mivel tudom, mely részt veszesz mindenben, a mi
engem illet, inkább felfödözöm előtted, mintsem olyat higyj, a mi nem
igaz. Nem ajánlom a hallgatást; meg fogod érteni magából a dologból,
mily szükséges legyen azt titokban tartani.“

Ezen bevezetés után elbeszélé neki a persa herczeg és Semsz el Nihár
szerelmök történetét. „Tudod, – ezt veté hozzá, – mely tekintélyben
vagyok az udvarnál, s a városban a legnagyobb uraknál s a legfőbb
asszonyoknál. Mily gyalázat lenne reám nézve, ha ezen vakmerő
szerelemtörténet felfödöztetnék! De mit mondok? Nem lennék-e elveszve
minden enyéimmel együtt? Ez az, a mi engem oly gondokba ejt: de már
eltökéltem magamat. – Nekem is tartoznak, s én is tartozom: tüstént
elmegyek, hogy hitelezőimet kielegítsem, s adósságaimat beszedjem; s
mihelyt minden vagyonomat bátorságba teszem, Balsorába vonulok, s
mindaddig ott maradok, míg a vész, melyet előre látok, elmulik; Semsz el
Nihár s a persa herczeg iránt való barátságomból szivesen sajnálom, ha
valami gonosz talál velök történni; kérem istent, láttassa velök által a
veszedelmet, melyre magukat kiteszik, s vegye őket ótalmába: de ha úgy
akarja balsorsuk, hogy szerelmök a chalyfnak hirül essék, legalább én
ment leszek haragjától; mert nem tartom őket oly gonoszoknak, hogy engem
is szerencsétlenségökbe keverjenek. A legnagyobb hálátlanság volna
tőlök, ha ez történnék; rosz jutalma lenne szolgálataimnak, melyeket
nekik tettem, s jó tanácsaimnak, melyeket kivált a persa herczegnek
adtam. Ez még megmenthetné magát, s szerelmesét is, az örvényből, ha
akarná. Csak Bagdádot kellene elhagynia, ugy mint én, s a távollét
lassanként elfelejtetné vele szenvedélyét, mely ellenben mindaddig
nevekedni fog, míg abban megátalkodik, hogy e városban maradjon.“

A drágakőárús a legnagyobb bámulással hallgatá Ebn Thaher tudósítását.
„A mit beszélsz, – monda erre, – oly igen fontos, hogy meg nem foghatom,
miképen adhatták magokat oda Semsz el Nihár és a persa herczeg ily heves
szerelemnek. Bármi hajlandóság vonzza is őket egymáshoz, mégis ahelyett,
hogy ennek puhán engedjenek, ellene kellett volna állniok, s eszöknek
jobb hasznát venniök. Hogyan ámíthaták magokat egyetértésök veszedelmes
következései felől? Beh sajnálatra méltó elvakulások! Én is, mint te,
előrelátom annak minden következéseit. De te okos és előlátó ember vagy,
s javalom szándékodat. Csupán ez által kerülheted ki a szomoru
történeteket, melyektől félhetnél.“

Ezen beszélgetés után fölkele a drágakőárus, és bucsút veve Ebn
Thahertől.

„Minekelőtte a drágakőárus eltávozott volna, nem mulasztá el Ebn Thaher
őt barátságukra kérni, hogy senkinek se szóljon mindazok felől, melyeket
vele közlött.“ „Légy egészen nyugodt irántam, – felele a drágakőárus,
életem veszedelmével is megőrzöm titkodat.“

Két nap mulva ezen beszélgetés után a drágakőárús Ebn Thaher boltja
előtt mene el; s azt becsukva látván, nem kételkedék, hogy szándékát,
melyről vele szólott, teljesitette. Hogy bizonyos legyen benne, kérdeze
egy szomszédot, nem tudja-e, miért nincs nyitva a bolt. A szomszéd azt
felelé, hogy nem tud egyebet, mint hogy Ebn Thaher utra indult. A
drágakőárús nem akart többet tudni, azonnal a persa herczeg juta eszébe.

„Boldogtalan herczeg, – monda magában, – mely fájdalmat fog neked ez
ujság okozni! Minő közbenjárás által fogod Semsz el Nihárral való
összeköttetésedet fentarthatni? Sajnállak, s én fogom ezen félénk
biztosod veszteségét kipótolni.“

Dolga, mely miatt kiindult, nem vala igen fontos; elhalasztá tehát, s
noha a persa herczeget egyébként nem ismeré, csak hogy némely
drágaságokat adott el neki, mégis hozzá mene. Egyik cselédéhez
fordulván, kéré, jelentse be uránál, mivel valami igen fontos tárgyban
akar vele szólani.

Az inas nemsokára visszajöve, a drágakőárúst a herczeg szobájába vezeté,
ki a szofán félig ledőlve feküdt, fejét egy vánkosra támasztván.
Emlékezvén, hogy valahol látta, fölkele elfogadására, és üdvözlé s
minekutána megkinálta volna, hogy üljön le, kérdezé, lehet-e valamiben
szolgálatjára, vagy talán valami ujságot hozott neki, mely őtet érdekli.

„Herczeg, – felele neki a drágakőárús, – noha nincs szerencsém tőled
közelebbről ismertetni, mégis azon kivánság, hogy szolgálatodra való
készségemet kimutassam, oly bátorrá tett, hogy hozzád jövék, egy ujságot
közölnöm veled, mely téged illet; reménylem meg fogod bocsátani
vakmerőségemet jó szándékomért.“

Ezen bevezetés után a drágakőárús a dologra tért, s igy szóla: „Herczeg!
van szerencsém jelenteni, hogy természetünk megegyezése s némely közös
dolgaink engemet Ebn Thaherrel szoros barátságba kötöttek. Tudom, hogy
őt ismered s hogy ő mindeddig minden tehetsége szerint iparkodott neked
szolgálni; ezt magától értettem, mert soha sem volt titka előttem. Most
épen boltja előtt menék el, s igen csodálkoztam, hogy azt becsukva
látám. Egyik szomszédjához fordulék, s kérdezém annak okát; s ez azt
felelé, hogy Ebn Thaher már két nap előtt bucsut veve tőle s többi
szomszédjaitól, s Balsorában ajánlá nekik szolgálatait, hová, a mint
mondá, bizonyos igen fontos dolog végett utazott. E felelettel nem
érhetém be, s iránta való részvételem arra határozott, hogy ide jőjek, s
téged kérdjelek, nem tudsz-e valamit közelebbről ily hirtelen elutazása
felől.“

E beszédre, melyet a drágakőárús azért forditott igy, hogy könnyebben
czélt érjen, a herczeg elváltozék szinében, s a drágakőárúsra oly
arczczal nézett, mely eléggé értésére adá, mennyire megszomorodott ez
ujságon.

„Váratlanul lepett meg, a mit mondsz, – felele neki; – nem érhetett
volna nagyobb szerencsétlenség. Igenis, – kiálta könyező szemekkel, –
végem van, ha igaz, a mit szólsz! Ebn Thaher, ki egész vigasztalásom
volt, kire épitém minden reményeimet, elhágy! ily kemény csapás után nem
is gondolhatok tovább az életre.“

A drágakőárús eleget hallott, hogy a herczeg forró szenvedélyéről,
melyet Ebn Thaher emlitett előtte, meggyőződjék. „A csupa barátság, –
monda magában, – nem ezen nyelven szól; csak a szerelem képes ily
érzelmeket gerjeszteni.“

A herczeg néhány pillanatig a legszomorubb gondolatokba merült. Végre
fölemelé fejét, s monda egyik cselédének: „Eredj Ebn Thaher házához,
tudakozódjál cselédeinél, valósággal Balsorába utazott-e? Szaladj, s jőj
szaporán a válaszszal.“

Az inas visszajöveteléig a drágakőárús a herczegnek közönyös dolgokról
kezde beszélgetni; de ez nem ügyele reá; halálos nyugtalanság zsákmánya
leve. Majd nem hihette, hogy Ebn Thaher elutazott volna; majd nem is
kételkedék benne, ha azon előterjesztésekre gondola, melyeket ezen
biztosa utolsó látogatásakor tett neki, s azon neheztelésére, melylyel
elhagyá.

Végre visszajöve a herczeg inasa s jelenté, hogy Ebn Thaher egyik
cselédével szólott, ki őt bizonyossá tette, hogy nincs Bagdádban, hanem
már két nap előtt Balsorába utazott. „Midőn Ebn Thaher házából kijöttem,
– monda az inas, – egy csinos rabnő jöve felém, s kérdezvén, nincs-e
szerencsém szolgálatodban lenni, azt mondá, hogy veled akar szólni, s
kért, hogy hozzam el magammal. Az előszobában van, s ugy vélem, hogy
valami főrendü személytől hozott neked levelet.“

A herczeg azonnal parancsolá, hogy bocsássák be; nem kétlé, hogy Semsz
el Nihár biztos rabnője lesz; s valóban az vala. A drágakőárús is
megismeré, mivel néhányszor látta Ebn Thahernél, s ez megmondá neki,
hogy kicsoda. Nem jöhetett volna alkalmasabb időben, hogy a herczeg
kétségbeesését meggátolja. Üdvözlé őket.

A persa herczeg viszonzá Semsz el Nihár biztosnéja üdvözlését. A
drágakőárús, beléptekor azonnal fölkele, hogy félremenjen, hogy ezek
ketten tartózkodás nélkül beszélgethessenek. Minekutána egy ideig
beszélgetett volna a herczeggel, bucsut veve s kimene. Ez egyszerre
egészen megváltozott: szemei ragyogóbbak s arcza vidámabb volt, mint
előbb, melyből a drágakőárús megismeré, hogy a jó rabnő neki kedvező
hirt hozott szerelméről.

A drágakőárús ismét leülvén a herczegnél, monda neki mosolygva: „A mint
látom, herczeg, fontos dolgod van a chalyf palotájában.“

A persa herczeg igen elbámulván s megháborodván e megszólitásra, felele
a drágakőárúsnak: „Miből gondolod, hogy fontos dolgom van a chalyf
palotájában?“ – „Ezen rabnőről gondolom, ki most ment ki.“ – „S mit
gondolsz, kié ezen rabnő?“ kérdé tovább a herczeg. – „Semsz el Niháré, a
chalyf kedvencznéjeé, – felele a drágakőárús. – Ismerem e rabnőt, –
folytatá tovább, – sőt asszonyát is, ki néhányszor azon tisztességet
tevé, hogy meglátogatott s drágaságokat vásárlott tőlem. Többet is
tudok; azt, hogy Semsz el Nihárnak semmi titka sincs ezen rabnő előtt,
kit néhány nap óta, a mit látszik, igen bátortalanul látok az utczán
jönni s menni. Képzelem, hogy asszonyának valami fontos dolgát érdekli.“

A drágakőárúsnak ezen szavai igen megzavarák a persa herczeget. „Nem
fogna igy szólni hozzám, – monda magában, – ha nem gyanakodnék, vagy
inkább ha nem tudná titkomat.“ Hallgata néhány pillanatig, habozván,
miképen viselje magát. Végre megszólamlék, ezt mondván a drágakőárúsnak:
„Oly dolgokat beszélsz, melyekből azt kell vélnem, hogy még többet
tudsz, mint mondasz. Nagyon fontos nyugalmamra nézve teljes
világosságban lennem irántad: kényszeritlek azért, hogy ne
tartózkodjál.“

A drágakőárús, ki nem kivánt egyebet, pontos tudósitást tett előtte Ebn
Thaherrel volt beszélgetéséről. Ez által tudtára adá, hogy értesitve van
Semsz el Nihárral való viszonyáról; s nem feledé el megmondani, hogy Ebn
Thaher azon veszedelemtől féltében, melyben mint biztos lebegett, tökélé
el magát Balsorába vonulni és ott maradni, mig a tőle rettegett zivatar
eloszlandik. „S ezt teljesité is, – ezt veté hozzá a drágakőárús, –
csodálkozom, hogy elhatározhatá magát téged oly állapotodban, mint
előttem leirá, elhagyni. A mi engem illet, megvallom herczeg, meghatott
a rajtad való szánakozás. Azért jövök, hogy szolgálataimat ajánljam; s
ha méltóztatol azokat elfogadni, kötelezem magamat, hogy szintoly
hűséget mutatok, mint Ebn Thaher. Azonfölül több állhatatosságot igérek:
kész vagyok érted becsületemet s életemet is föláldozni; s hogy ne
kételkedjél őszinteségemben, esküszöm vallásunk legfőbb szentségeire,
hogy titkodat sértetlenül meg fogom őrizni. Légy tehát meggyőződve
herczeg, hogy bennem föltalálod a barátot, kit elvesztettél.“

E beszéd megnyugtatá a herczeget, s vigasztalá Ebn Thaher eltávozásán.
„Nagyon örvendek, – monda a drágakőárusnak, – hogy általad kipótoltatik
veszteségem. Nem birom eléggé kifejezni háládatosságomat.“ – Ah, – ezt
veté hozzá, következő verseket mondván:

„Ah, ha azt állítanám is, hogy ez elválást békével szenvedem, könyeim, s
fohászaim meghazudtolnának.

Most már valóban nem tudom, könyeim, melyek szünet nélkül folynak,
kedvesem távolléte, vagy barátom elválása miatt özönlenek-e?

Szemem folyvást könyben lábad, a távol kedvesért, s az elvált barátért.

Kérem istent, jutalmazza meg nemes lelkedet, s örömmel fogadom
barátságos ajánlásodat. Hihetnéd-e, hogy Semsz el Nihár biztosnéja épen
rólad beszélt velem? Azt állítja, hogy te tanácsoltad Ebn Thahernek,
hogy Bagdádból eltávozzék. Ezek voltak utolsó szavai elmenetelekor s
erősen meggyőződve látszott lenni felőle. De méltatlanságot tesznek
veled s a szerint, a mit nekem mondottál, nem kétlem, hogy csalatkozik.“

„Herczeg, – felele neki a drágakőárus, – szerencsém volt hű jelentést
tenni előtted Ebn Thaherrel volt beszélgetésemről. Való, midőn azt
nyilatkoztatá, hogy Balsorába akar elvonulni, nem gáncsoltam szándékát,
hanem okos és előrelató embernek neveztem: de ez ne tartóztasson attól,
hogy bizodalmadat nekem ajándékozd; ajánlom magamat, hogy minden
kigondolható buzgósággal foglak szolgálni. S habár nem használnád is, ez
nem fog engem tartóztatni titkodnak oly szentül megőrzésétől, a mint
magamat hittel köteleztem.“ – „Mondottam már, – felele a herczeg, – hogy
nem hiszek a biztosné szavainak. Buzgósága támasztá benne ez alaptalan
gyanut; bocsáss meg neki, mint én megbocsátok.“

Folytaták még egy ideig beszélgetéseiket, s a legalkalmasabb módokról
tanakodtak, melyek által a herczegnek Semsz el Nihárral összeköttetését
fentartani lehessen. Megegyezének abban, hogy mindeneknek előtte a
biztosnét kell felvilágosítani, ki oly méltatlan gyanut táplál a
drágakőárus iránt. A herczeg vállalá magára, hogy ő az első
találkozáskor kiveszi tévedéséből s kérni fogja, hogy a drágakőárushoz
folyamodjék, hogy ha neki levelet vagy egyéb izenetet hoz asszonyától.
Mert tanácsosnak vélék, hogy az ne járjon oly gyakran a herczeghez,
mivel azáltal alkalmat szolgáltathatna annak fölfödözésére, a mit oly
üdvös vala eltitkolni.

Végre fölkele a drágakőárus s ujolag kérvén a persa herczeget, hogy
egész bizodalmát neki ajándékozza, eltávozék.


Semsz el Nihár levele a persa herczeghez.

„Épen most hoza biztosném egy tudósítást, melyen nem kevesebb búm, mint
a mely tégedet oh herczeg érni fog. Abban, hogy Ebn Thahert elvesztjük,
valóban sokat vesztünk; de ne csüggedj el ezért annyira kedves herczeg,
hogy magad megtartására figyelni megfeledkezzél. Ha elszakasztá
biztosunkat nagy és szerfeletti félelme, tekintsük ezt ugy, mint
kikerülhetetlen bajt, melyen általesnünk és a mint lehet vigasztalódnunk
kell. Igaz, hogy Ebn Thaher épen azon pillanatban válik el tőlünk,
melyben segélyére legnagyobb szükségünk volna; de hárítsuk el ezen
váratlan csapást türedelemmel és meg ne szünjünk egymást állandón
szeretni. Erősítsd szivedet ezen bús esetben: nem jut el fáradság nélkül
az ember ahhoz, a mit kiván. Ne hagyjuk elrettenteni szivünket s
higyjük, hogy az ég kegyes lesz irántunk, s ily sok szenvedés után
vágyainknak boldog teljesedését még elérjük. Isten veled.“

Mig a gyöngyárus, a mint mondám, a persa herczeggel beszélgete, addig a
biztosné időt vőn a palotába visszatérni, s Ebn Thaher elutazásának
szomorító hirét megvinni asszonyához. Semsz el Nihár azonnal e levelet
irá, s elküldötte vele rabnőjét a herczeghez, de az a levelet
figyelmetlenségből elejté s elvesztette.

A gyöngyárus örült, azt megtalálván, mert jó eszköznek vélé arra, hogy a
rabnő előtt magát igazolja, s őt magához hajlandóbbá tegye. Épen
elolvasta a levelet, midőn a rabnőt közeledni látá, a mint ez
nyugtalanul kerese valamit, s mindenfelé körül tekintgete. Rögtön
összehajtá a levelet és kebelébe rejté; de a rabnő már észrevette
mozdulatjait s azonnal hozzá futott. „Uram,“ igy szóla kérve, ezt a
levelet, melyet épen kezedben tartál, én vesztettem el, kérlek, légy oly
jó és add vissza ismét.“ A gyöngyárus tetteté magát, mintha nem hallaná,
s a nélkül, hogy feleletet adna, folytatá utját egész lakásáig. De
beléptekor nyitva hagyá az ajtót, hogy a biztosné szinte beléphessen.

Nem is maradt ez el; s a mint a terembe léptek. – „Uram, – ugymond, –
azon levél, melyet találtál, neked épen semmi hasznodra nem lehet, s ha
tudnád kitől és kihez megy az, bizonyosan nem kételkednél visszaadni.
Egyébiránt engedd meg azt mondanom, hogy az illendőség megsértése nélkül
azt meg sem tarthatod.“

Minnekelőtte a gyöngyárus felelt volna, leülteté az asszonyt s igy
szólítá meg: „Nemde az a levél, melyről itt szó vagyon, Semsz el
Nihártól jő s a persa herczeghez van intézve? A rabnő, kit váratlan
lepett meg a kérdés, szint váltva elsápadott s nem tudott felelni. „Ez a
kérdés ugy látszik, megzavar, – folytatá a gyöngyárus, – de tudjad
asszonyom, hogy én azt épen nem szerénytelenségből teszem.
Visszaadhattam volna leveledet mindjárt az utczán, de ide csaltalak
azért, hogy itt veled értekezhessem. Illik-e, mond meg magad, balesetet
olyan embernek tulajdonítani, ki azt semmikép sem okozta? pedig ezt
tetted, midőn a persa herczegnek azt mondád, hogy Ebn Thahernek én
javasoltam bátorsága végett a város elhagyását. Nem vesztek időt magam
mentségével, elég az, hogy a persa herczeg engem e dologban ártatlannak
tart. Csak azt mondom tehát, hogy nemcsak nem segítém Ebn Thaher
elutazását, de még szertelenül busultam is rajta; nem annyira, mert Ebn
Thahernek barátja, hanem inkább mivel sajnálattal vagyok azon helyezet
iránt, melyben a herczeget hagyá, kinek szövetkezését Semsz el Nihárhoz
velem is tudatta. Mihelyt bizonyos valék, hogy Ebn Thaher nincs már a
városban, siettem a herczegnél magam bemutatni, holott te is találtál, s
megvinni neki a hirt és részemről szintazon szolgálatot ajánlani,
melylyel előbb Ebn Thahertől él vala. Elértem nála czélomat, s ha te is
megtisztelsz azon bizalommal, melyet Ebn Thaherbe helyezél, tőled függ
egyedűl, akarod-e közbenjárásomat használni. Tudósítsd asszonyodat
azokról, a miket most hallasz, s győzd meg őt egészen a felől, hogy bár
el kelljen is vesznem ezen veszélyes titokba szövetkezésemmel, mégsem
fognám azt megbánni soha, hogy magamat ily két egymáshoz érdemes
szeretőért feláldozám.“

A meghittné nagy megelégedéssel hallgatá a gyöngyárust s kéré őt,
tulajdonítsa azon balvéleményt, melylyel eddig iránta viseltetett,
csupán asszonya javára czélzó hű buzgóságának. „Véghetetlenül örülök –
ezt teszi hozzá, – hogy asszonyom és a persa herczeg benned oly férfiura
találtak, a ki Ebn Thahert oly ügyes kipótolni. Tudósitani fogom
asszonyomat azon jó indulat felől, melyet iránta kinyilatkoztatál.“

Minekutána a rabnő tudtára adá a gyöngyárusnak azon való örvendezését,
hogy őt a szerelmes herczeg és Semsz el Nihár szolgálatára oly késznek
találja, kivoná a gyöngyárus kebeléből a levelet, oda nyujtá azt a
rabnőnek s igy szóla hozzá: „Vedd ismét ezen levelet s vidd tüstént a
persa herczeghez, s ha visszatérsz, jőj be, hogy lássam mit felelt. El
ne feledd őt beszélgetésünkről tudósítani.“

A biztosné vevé a levelet s megvivé azt a persa herczegnek, ki tüstént
válaszolt. Visszatért azután a gyöngyárushoz s mutatá neki a választ,
mely ekkép vala irva:


A persa herczeg válasza Semsz el Nihárhoz.

„Becses leveled igen megvigasztalt, de nem annyira mint szivem ohajtaná.
Bánatomat Ebn Thaher eltávozásán akarod enyhiteni: de ah, bármely
sérelmesen ért ez a vesztesség, keserveimnek ez csak legkisebbike.
Ismered jól ezen keserveket, és tudod hogy csak jelenléted által vehetek
enyhülést. Mikor jő az idő, hogy ezen jelenléteden az elvesztés
rettegése nélkül örülhetek. Mi messze még! vagy is inkább, szabad-e
reménylenünk, hogy megjő valaha! – Parancsolod, hogy önmagam
megtartásáról gondoskodjam, s én engedek, mert kivetkeztem egészen
akaratomból hogy egyedül a tiedet követhessem. Isten veled.“

Minekutána a gyöngyárus ezen levelet elolvasta, s a rabnőnek ismét
visszaadta, ez igy szóla hozzá elmenőben: „véghezviszem azt
asszonyomnál, uram, hogy annyi bizodalmat vegyen irántad mennyit Ebn
Thaher birt tőle. Holnap ismét hirt hozok ügyünkről.“

S valóban a következő napon imhol jöve, vigság és megelégedés arczain.
„Képeden is látom“ igy szóla a gyöngyárus. „Olyan érzésűvé tevéd Semsz
el Nihárt, milyenek ohajtád. „Nincs különben“ felele a rabnő. „S
elmondom mikép jutottam czélomhoz. Semsz el Nihárt tegnap türtelen
várakozásban találtam, általadám neki a persa herczeg levelét; melyet
könyes szemekkel olvasott, s olvasás után ismét szokott buslakodásába
merült. Ekkor igy szólék hozzá: minden kétség kivül, asszonyom, Ebn
Thahernek eltávozása az, a min tünődöl; de engedd hogy a nagy Isten
nevére kérjelek, ne légy e miatt többé legkisebb aggodalomban is. Más
jámbor férfiut találtunk, a ki szolgálatodra szint azon buzgósággal s a
mi nem csekélység, még nagyobb bátorsággal ajánlkozik. Erre előhozám
nevedet és azon alkalmat, mely tegnap a persa herczeghez vezetett.
Szóval, mindent elköveték annak erősitésére, hogy te az ő s a persa
herczeg titkát sértetlenül meg fogod tartani s mindent elkövetni a mi
szerelmöket elősegélje. Ugy látszott, hogy ezen tudósitás igen
megenyhité.“ „Ah, ugy mond, mely igen le vagyunk kötelezve a herczeg és
én azon férfiunak kiről szólottál! Ösmerni akarom őt és látni, hogy
saját szájából halljam mind azt a miket mondottál, s megköszönjem
hallatlan nagylelküségét oly személyek iránt, kiknek viszontagságain ily
forró részt venni őt semmi kötelesség nem öztönzi. Látása nekem
gyönyörűséget fog szerezni s nem fogom elmulatni őt jó szándékaiban
megerősiteni. El ne feledd, hogy holnap érte menj és hozzám vezesd. –
Igy tehát kedves ur, ne sajnálj velem a chalyf palotájába fáradni.“

A biztosné ezen beszéde a gyöngyárust zavarba ejté. „Engedje meg nekem
asszonyod“ ez volt felelete: „Azt megjegyeznem, hogy nem fontolá meg
egészen a mit itt tőlem kiván. Azon tekintet, melyben Ebn Thaher a
chalifnál állott, neki mindenkor szabad bejárást ada, s az
udvaritisztek, kik már ösmerék, szótlan hagyák őt Semsz el Nihár
palotáiban ki s be járni, de mikép bátorkodjam én ennek küszöbére lépni?
Magad látod, hogy ez lehetetlen, kérlek tehát add Semsz el Nihár elébe
azon okokat, melyek akadályomra vannak ez egy kivánságát teljesitenem, s
egyszersmind azon sajnos következéseket is, melyek ezen lépésből
támadának. Mihelyt ezt kevéssé megfontolja, ugy fogja találni, hogy
engem minden haszon nélkül a legnagyobb veszedelemnek tett volna ki.“

A biztosné nyugtatni akará a gyöngyárust, s igy szóla hozzá. „Azt hiszed
uram hogy Semsz el Nihár eléggé gondatlan téged a legkisebb veszélynek
is ki tenni, midőn magához hivat, – téged, kitől oly tetemes segélyt és
szolgálatot reményl? Hidd hogy a veszélynek itt árnyéka nincs. Sokkal
több jót várunk én és Semsz el Nihár tőled, hogy sem ily szükségben
szereznénk bajt neked. Bizzál bátran bennem; később magad is majd
általlátod, mely alaptalan volt mostani félelmed.“

Engedett ezen szavaknak a gyöngyárus s fölkele, hogy elinduljon. De bár
mely erős szivet igért is magának, annyira ellepte a félelem, hogy egész
testében reszketni kezde. „Már igy magam is látom“ szóla a biztosné,
„jobb ha itthon maradsz és Semsz el Nihár más utat keres a veled
szólásra. Ne is kétkedjél hogy ezen kivánsága betöltésére maga hozzád
jő, meglátogat. Azért tehát maradj itthon uram, mert bizonyos vagyok
benne, hogy őt rövid időn érkezni látod.“

A rabnő igazat jövendőlt; alig érté meg Semsz el Nihár a gyöngyárus
félelmét, s hozzá jöve.

A gyöngyárus mély tiszteletnek minden jeleivel fogadá. A mint Semsz el
Nihár fáradtan valamennyire jöttében, leüle, felveti fátyolát, s oly
szépséget láttatott a gyöngyárussal, mely ennél a persa herczeget
egészen kimenté, hogy szivét a chalyf kedvencznéjének áldozá. Köszönti
azután nyájasan a gyöngyárust s „lehetetlen volt, ugymond, buzgó
jóvoltodat irántam s a persa herczeg iránt a nélkül hallanom, hogy ezt
személyesen meg ne köszönném. Hála az égnek, mely Ebn Thaher veszteségén
ily hamar vigasztal…“

Semsz el Nihár még több nyájas szót ada a gyöngyárusnak s majdan
palotájába visszatért.

A gyöngyárus azonnal elmene a persa herczeghez, neki ezen látogatásról
hirt vinni. Ez alig pillantá meg őt, midőn igy szóla hozzá: Vártalak
nyughatatlanúl. A meghittné levelet hoza hozzám asszonyától, de a levél
engem nem vigasztalt. Akármit üzenjen nekem a szeretetre méltó Semsz el
Nihár, nem merek többé reményleni s türelmem veszni kezd. Hol vegyek
tanácsot? az, hogy Ebn Thaher nincs többé mellettem, kétségbe ejt; ő
volt támaszom, vele együtt mindent elvesztettem; az volt még egyetlen
reményem, hogy ő Semsz el Nihárhoz eljuthatott.“

Itt a gyöngyárus, kit a herczeg heves beszéde szóhoz nem eresztett,
megnem állhatá, hogy szeliden el ne mosolyodnék, a mit a herczeg látván
a következő verseket mondá:

„Ha az ki búmat látván rajta nevetni tud, ugyan azt érzette volna, a mi
most nekem fáj, bizonyosan sirna.

„Mert csak a ki hasonlót szenvedett s tud szánakozni azon, kit szintazon
csapás ért.“

A gyöngyárus mindenkép erősité a herczegnek, hogy ő nála senki őszintébb
részt bajában nem vehet; s ha a herczeg csak annyi türelmet vesz
magának, hogy őt kihallgassa, meg fogja mutatni, hogy neki enyhűlést tud
szerezni.

Erre a szóra nem felelt a herczeg és hallgatni kezde. „Ám látom“ monda
tovább a gyöngyárus „egyetlen módja megnyugtatásodnak csak az, hogy
Semsz el Nihárral háborgatás nélkül együtt lehess. Ezen megnyugtatást
megszerzem én s holnap azonnal hozzá látok. Semsz el Nihár palotájába
nem szabad belépned, ön magad tapasztalád már, mennyi veszedelemmel van
ez egy egybekötve. Tudok én alkalmasabb helyet ezen találkozásra, holott
egész bátorságban lehettek.“

A mint a gyöngyárus ezt hallatá, áltkarolá őt a herczeg egész
elragadtatva s igy szóla hozzá: „Feltámasztasz ily kecses igéreted által
egy boldogtalan szeretőt a sirból, melyre magát már elszánta volt. A
mint látom Ebn Thaher nekem ki van pótolva. Minden a mit tészsz, jól van
téve, én áltadom neked magamat egészen.“

Minekutána a herczeg megköszöné iránta mutatott buzgóságát a
gyöngyárusnak, ez házába ismét visszatért.

Másnap reggel már ujra eljöve hozzá a meghittné, kinek is tudtára adá,
hogy a persa herczegben reménységet gerjesztett Semsz el Nihárral
legközelebb szólhatnia. „Épen azért jövök felele a rabnő, hogy veled ez
iránt értekezzem. Ugy látszik ez a lak elég alkalmas elfogadásokra.“
„Lehetne ugyan ide is vezérlenem őket.“ Igy a gyöngyárus, „de
meggondolám, hogy egy másik ház, mely szinte az enyim és most lakatlan,
még mentebb a háboritástól; megyek s ezt elfogadásokra elkészittetem.“
„Igy tehát monda a rabnő, csak Semsz el Nihár megegyezése hibázik,
tudtára adom a dolgot azonnal, s rövid időn a választ meghozom.“

Nem soká késett s azon hirt hozá a gyöngyárusnak, asszonya estennen a
kijelelt helyen meg fog jelenni, egyszersmind zacskót ada által a
gyöngyárusnak azon meghagyással, hogy az ebédnek költségeit abból vegye.

Elvezeté őt azután a gyöngyárus azon lakhoz, hol a szeretőknek együvé
kelle jönniök, hogy tudván a helyet, asszonyát oda vezethesse. S mihelyt
a rabnő eltávozék, beszóla amaz barátihoz, arany és ezüst edényeket vőn
kölcsön és szőnyeget, drága párnákat s egyéb házi bútort, melylyel a
házat pompásan felékesíté. Rendbe hozván itt mindent, a persa herczeghez
elindult.

Gondolni lehet, a herczeg örömét, midőn meghallá, hogy a gyöngyárus őt
azon lakáshoz jő vezetni, melyet az ő és Semsz el Nihár elfogadására
készített. Ez a hir őt minden gondjaiból és keserveiből kivette, fényes
ruhát öltött magára s követé egyedül a gyöngyárust, a ki több félre eső
utczákon vezetve, hogy senki figyelmébe ne tünnének, a mondott házba
vivé, holott a kedvelt elérkeztéig beszéddel mulatának.

Ez a szenvedélyes szerető nem hagyá őt sokáig várakozni. Eljöve mindjárt
az estvéli imádás után meghittnéjével, s két más rabnővel. Nem festhetem
le az örömnek azon eláradását, mely a két szerelmest viszontláttokban
egészen elragadá. Leülvén a szófára egy ideig szótalan nézének egymásra,
mert az öröm és elragadtatás miatt nem birtak szólani. De amint a beszéd
újra hatalmokba jött, kipótolák bőven a hosszu hallgatást. A mit
egymásnak mondának, oly érzékeny és szerelmes volt, hogy a gyöngyárus, a
meghittné, és a két rabnő könyeket hullattak.

De a gyöngyárus letörlé könyeit, hogy az ebédhez lásson, melyet önmaga
horda fel.

A szerelmesek keveset ettenek, s azután mindketten a szófára ültek.
Semsz el Nihár kérdé a gyöngyárust, nincs-e lant vagy más valamely
hangszer kezénél; s ez, a ki mindenről a mi mulatásokra lehete,
gondoskodék, egy lantot hoza. Semsz el Nihár felvoná a hangszer hurjait
s énekele.

Az alatt, hogy Semsz el Nihár a persa herczeget elbájolá, s szerelmét
szavaiban festé ugy amint ezen szavak önkényt eszébe jöttek: zörej
hallaték kivülről, s egy rabcseléd, kit a gyöngyárus hozott magával,
ijedten belépett, jelentvén, hogy a kaput azonnal betörik. Kérdezte ő
ugyan, ki zörög? de felelet helyett többszörözött döféseket hallott.

A gyöngyárus felijedve hagyá el vendégeit s kiment, hogy önmaga látná
ezen kelletlen hir igaz voltát. Már az udvaron volt, midőn egy csoport
baltával és karddal fegyverkezett embert láta közeledni, kik épen az
ajtót betörék s egyenest neki tartottak. Hirtelen a falhoz simult, s
anélkül, hogy láttatnék, tizet láta maga előtt elmenni.

Minthogy e szerént Semsz el Nihárnak s a persa herczegnek nem igen nagy
segedelmökre lett volna, megelégedék avval, hogy őket szivében síratá, s
elvégzé magában, hogy fusson. Kicsuszott a házból s egy szomszédhoz
vette magát, a ki még nem aludt. A gyöngyárus semmit sem kételkedett,
hogy ez az erőszak a chalyf parancsolatjára történt, kinek kétségkivül
kedvencznéje összejövetelét a persa herczeggel valaki elárulá. A házban,
melybe futott, áthallhatá a morajt, melyet önnön házában tettek, s a
moraj egész éjfélig tartott.

Ekkor, midőn ott egészen csendes lőn, egy szablyát kért szomszédjától
kölcsön, s igy felfegyverkezve visszatért; belépett lassan az udvarba, s
mint elijedett midőn ott egy embert talála, a ki azon kérdéssel jött
felé, ki légyen? Hangjáról ráismere rabjára. „Miként kerülhetéd el“ ugy
mond „hogy az őr meg nem fogott?“ „Uram“ felele a szolga „az udvar egyik
szegletébe bujtam, s előjövék amint a lárma megszünt. De nem őrök azok,
kik a házba berontának, hanem zsiványok, kik egynehány nappal ezelőtt a
város ezen tájékán már egy házat ki is raboltak, kétségkivül azon
butorok drága volta tünt szemökbe, melyeket a napokban ide hozattál.“

A gyöngyárus igen hihetőnek vélte a rab gyanuját, kifürkészte hirtelen
szobáit, s valóban ugy találá, hogy a rablók mind azon pompás házi
butort, melylyel a persa herczeg és Semsz el Nihár tereme ékeskedék,
felszedték, az arany és ezüst edényeket elhordták, szóval az egész
szobát kiüritették. Szegény nem tudta mit csináljon. „Oh egek“ igy
kiálta fel „elvesztem; nincs a ki kimentsen. Mit fognak barátim szólani,
vagy micsoda mentségem lesz az, ha azt mondom is, hogy rablók törtek be
házamba s elvitték a mit ők nekem nagylelkűen kölcsönöztek? Nem kell-e
szintén visszapótolnom a kárt, melynek oka voltam? – S aztán hova lett
Semsz el Nihár? mi történt a persa herczeggel? – Ez a történet oly
szörnyű lármát üt majd, hogy az kétségkivűl a chalyf fülébe hat; tudtára
esik az egybejövetel, s engem feláldoz haragjának.“

A szolga, ki igen ragaszkodott hozzá, vigasztalni akará és monda: „A mi
hiszen Semsz el Nihárt illeti, a rablók tán megelégedtek azzal, hogy
kirabolták s ő azután rabnőivel együtt palotájába visszatért; s a persa
herczeg nem igen járhatott különben. Igy tehát szabad azt hinni, hogy a
chalyf az egész kalandról semmit meg nem tud. A mi a jó barátok
veszteségét illeti, az oly szerencsétlenség, melyet épen nem lehetett
elkerűlni. Tudják, hogy a zsiványok ugy lábra kaptak s oly vakmerőkké
lettek, hogy nemcsak azt az egy házat, melyet emlitettem, hanem több
házat is, az udvar legfőbb embereihez tartozót, kiraboltak, s azt is jól
tudják, hogy mindeddig a sok kiadott parancsolat mellett még csak egyet
sem kerítettek közűlök kézre, akármikép fáradozának is. Az egész kár
uram tehát az lesz, hogy jó barátidnak az elrablott portékák árát vissza
adod, s e mellett még hála Istennek marad neked is elég vagyonod.“

Míg megvirradt, cselédei által a gyöngyárus amint lehetett, kapuját
helyreállitotta, s azután velök együtt, szomoru gondolatok között
házához visszatért. „Ebn Thaher“ panaszlá magában, okosabb volt mint én,
ő előre látta azon veszedelmet, melybe én most vakon mentem. Adná Isten,
soha e szerelmes bajba ne elegyedtem volna, mely még talán életembe
kerűl.“

Alig hajnallott, már a városban elterűlt híre, hogy a gyöngyárus házát
kirabolták, s egy sereg jó barát és szomszéd gyülekezett ehhez, kik azon
szín alatt, hogy neki fájdalmukat kijelentsék, inkább csak azért
jövének, hogy a dolgot körülményesen megérthessék. A gyöngyárus nem
késett megköszönni a szives részvételt, s legalább az az öröme volt,
hogy senkitől sem a kedvencznét sem a persa herczeget nem hallá
említtetni, a miből azt következtette, hogy mind a ketten vagy otthon
vagy valami biztos helyen vannak.

Amint az emberek elszéledtek, ételt hozának cselédei, de a gyöngyárus
szinte semmit sem evett. Dél lehetett, midőn egyik rabszolgája belépett
hozzá, és jelenté, hogy egy ismeretlen az ajtó előtt áll s vele kivánna
szólani. A gyöngyárus nem akarván ismeretlent házába bocsátani,
felállott és kiment, hogy vele a kapunál beszéljen. „Habár nem ismersz
is, szóla hozzá az ember „ismerlek én, s azért jöttem, hogy egy nyomos
dologról beszéljek veled.“ Ezen szavakra kéré őt a gyöngyárus, lépjen
be. „Nem“ mond az ismeretlen „jer inkább velem uram, a másik házadhoz,
ha nincs terhedre.“ „Honnan tudod azt“ kérdé a gyöngyárus „hogy nekem
még egy házam van ezen kivűl?“ „Tudom“, felel az ismeretlen „és kérlek
kövess, ne tarts semmitől, olyas valamit fogok veled közleni, a min
örülni fogsz.“

A gyöngyárus nyomban követé az embert, s elbeszélé neki utközben, mikép
kirabolták az éjjel a házat, a melybe menendők, és hogy az épen nincs jó
karban most őt illően fogadni.

Amint a házhoz elértek s az ismeretlen a kaput törötten találta „Menjünk
tovább“ ugymond „már látom, igazat mondottál. Elvezetlek én egy helyre,
hol sokkal könnyedebben leszünk.“

Igy szólván folytaták utjokat, s menének egész napestig anélkűl, hogy
valahol megállapodtak volna. A gyöngyárus, a ki már hosszu jártában
lankadni s szorongani is kezde amint az éjt közeledni s az ismeretlent
folyvást haladni látta, szinte kifogyott türelméből amint egy helyre
jutának, mely a Tigris folyamhoz vezete. Itt lemenének a folyam révéhez,
beszállottak egy csónakba s általeveztek a tulsó folyóparthoz.

Itt az ismeretlen egy utczába vezeté a gyöngyárust, melyet ez még eddig
soha sem látott, s minekutána még nem tudom hány félreeső utczán
átvezette, végre egy ajtónál megállott és azt kinyitotta. Előre bocsátá
azután utitársát s minekutána maga is belépett, újra bezárta az ajtót s
egy erős vasruddal berekesztette. Innen egy terembe vezérlé, melyben tiz
embert lelének ülve, kiket a gyöngyárus épen oly kevéssé ismert mint
azon embert, a kivel eddig jött.

A tiz férfi nem igen nagy tisztelkedéssel fogadá a gyöngyárúst. Üléssel
kinálák, s ő leüle. Erre ugyan nagy szüksége is volt, mert nem csak igen
kifáradott utjában, de még félelme miatt sem állhata meg lábán, midőn
magát ily valóban félelmes emberek közt látá. Minthogy azok az étellel
vezérökre vártak, mihelyt ez elérkezett felhordák az étket. Itt kezet
mosának, s meghivák a gyöngyárúst, hogy ugyanazt tévén, üljön velök az
asztalhoz.

Étel után kérdék őt az emberek, tudja-e kikkel beszél? Ő azt felelte,
nem; s hogy azon helységet vagy városrészt sem ismeri, melyben vagyon.
„Beszéld el mult éjjeli kalandodat“ mondának neki, „de semmit el ne
hallgass.“ A gyöngyárús megütközve a beszéden, „Uraim“ ugymond, „ugy
látszik, már tudva van előttetek a dolog.“ „Igaz“ felelének ezek „a
fiatal ember s a fiatal nő, kik nálad valának tegnap, már mondottak
belőle valamit, de mi azt szádból akarnók hallani.“

Ebből eléggé kivehette a gyöngyárus, hogy azon rablókkal beszél, kik
tegnap házát beverék és kirabolták. „Uraim“ ugymond „én felette aggódom
azon fiatal ember és asszonyság miatt, nem tudnátok-e nekem felőlök hirt
adni?“

A rablók, azon kérdésére a gyöngyárúsnak, nem tudnának-e neki a fiatal
ember és asszony felől hirt adni, ezt felelék. „Légy nyugton irántok,
biztos helyen vannak és jó egészségben.“ Erre két szobát mutattak neki,
azt állitván, hogy ezekben vannak, de külön mindaketten. „Azt mondák“
igy folytatták tovább,“ hogy csak te tudsz dolgaik felől tudósitást
adni; s mihelyt ezt hallottuk, irántad való tekintetből minden kitelhető
figyelemmel bántunk velök s ahelyett, hogy legkisebb bántásukra lettünk
volna, minden jót cselekvénk nekik, s nincs senki köztünk, a ki őket
akarná sérteni. Ugyanezt fogadjuk rád nézve is, s te egész bizodalommal
lehetsz irántunk.“

A gyöngyárús meg lévén ez által nyugtatva, s különben is örülvén, hogy a
persa herczeg és Semsz el Nihár mentve vannak, feltevé magában, hogy a
zsiványokat jó akaratjokban még megerősiti. Dicsérte tehát őket,
hizelkedék nekik, s ezer áldást monda reájok. „Uraim, igy szóla,
megvallom nincsen szerencsém titeket ismernem, de hogy nem vagyok
előttetek ismeretlen, azt valóban igen nagy szerencsémnek tartom, s
köszönöm nektek azon jót, melyet ezen ismeretségnél fogva irántam
mutattok. Ha ezen szelid és emberséges tettet elmellőzöm is, jól látom,
hogy csak ily emberek, mint ti, képesek egy titkot oly hiven őrzeni,
hogy az ember elárultatástól soha sem félhet; s ha valami nagy és merész
szándékról van a szó, csak reátok kell azt bizni, ti azt bátorságtok,
buzgóságtok és rettenni nem tudó szivetek által minden bizonynyal
véghezviszitek. Bizakodván ezen szép tulajdonokban, melyeket reátok kiki
méltán ruház, semmit sem vonakodom történetemet s a tegnap nálam
mulatott két személyét kivánságtok szerint egész őszinteséggel
elmondani.“

Minekutána az okos gyöngyárús igy a rablók részvételét az iránt, a mit
nekik kinyilatkoztatni készült, előre megnyerte: elbeszélé nekik
körűlményesen s a nélkül, hogy valamit elhallgatott volna, a persa
herczeg és Semsz el Nihár szerelmi történetét eleitől fogva egész az
összejövetelig, melyet nekik saját házában készite.

A rablók rendkivül elcsodálkoztak azon körülményeken, melyeket itt
hallottak. „Hogy hogy?“ kérdezék, a mint a gyöngyárús elvégzé beszédét,
„lehetséges-e, hogy az a fiatal ember maga Aly Ebn Bekár a dicső persa
herczeg, s ama fiatal asszony a szép és nagyhirű Semsz el Nihár?“ A
gyöngyárús esküvék, hogy semmi sem igazabb, mint az, a mit mondott, és
hozzá tevé még azt is, miképen nem lehet azon megütközniök, hogy ily
előkelő személyek nem akarák magukat megnevezni.

Erre a rablók felkelének, s egyik a másik után Semsz el Nihár és a persa
herczeg lábaihoz borulának bocsánatot esdők és erősitők, hogy a
megesettekből semmi sem történt volna, ha a gyöngyárús házába berontásuk
előtt a benn mulatók fenséges rangjokat tudnák. „Törekedni fogunk“ ezt
adák hozzá „a hibát ismét helyrehozni, melyet elkövettünk.

Visszatértek azután a gyöngyárúshoz, és „sajnáljuk“ igy szólának hozzá,
„hogy mind azt, a mit házadból elvettünk, vissza nem adhatjuk; egy része
ezen jószágnak nincs többé kezünk közt. Elégedjél meg, kérünk, a csupa
ezüsttel, melyet tüstént kézhez fogsz vehetni.“

A gyöngyárús felette szerencsésnek vélé magát, hogy vele ily kegyesen
bántak. Minekutána a rablók visszaadák neki az ezüstöt, előereszték a
persa herczeget és Semsz el Nihárt s tudtokra adták nekik s a
gyöngyárúsnak, hogy oly helyre fognának vezettetni, honnan kiki házához
eljuthat; de előbb le kell magokat esküvel kötniök, hogy őket nem fogják
elárulni.

A herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárús felelének, mikép szavaikban is
bizhatnának, de minthogy kivánják: örökös hallgatást esküvel is igérnek.
Ezen esküben a rablók megnyugodván, amazokkal együtt azonnal lementek.

Mentében feltünék a gyöngyárúsnak, hogy sem a meghittné, sem a két rabnő
nincs jelen, Semsz el Nihárhoz járula tehát és kérdést tőn, hová
lettenek. „Azt nem tudom“ felele Semsz el Nihár „egyebet én nem tudok,
mint azt, hogy házadból elhoztak, s a vizen keresztül azon házba vittek,
melyből im most jövünk.“

Itt végződött a Semsz el Nihár és a gyöngyárús beszéde; s őket a
herczeggel együtt a parthoz vivék a rablók, itt hajót hozának, s
minekutána beültek, általtevék őket a túlpartra.

A mint a persa herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárus a partra szálltak,
a közelgő lovas őrök dobogását hallák, kik épen akkor érkezének oda,
midőn a csónak ismét vizre szállt, s a rablók egész hatalommal
eleveztek.

Az őrvezér kérdé a herczeget és két követőjét, honnan jőnek ily későn és
kik volnának? Ijedten s óvakodva nehogy valamit feleljenek, a mi
ártalmokra válnék, hallgattak megdöbbenve. De mégis felelni kelle s ezt
a gyöngyárús tevé, a ki még leginkább helyén volt. „Uram“ ugymond
„legelébb is arról bizonyossá teszlek, hogy mi városiak s becsületes
emberek vagyunk. Azok ott a csónakban, kik minket a partra szállitának s
most ismét visszaeveznek, rablók; a mult éjjel házunkat feltörék,
kirabolták s minket lakjokba hurczoltak. De minekutána minden
kigondolható módon szivöket megnyertük, szabadságunkat ismét visszaadák
és ide vezettek; sőt még az elrabolt prédának is megadák egy részét, a
mint itt láthatod.“ Ezt mondván, mutatá az ezüstöt, melyet kézben vitt.

Az őrvezér nem volt egészen megelégedve ezen felelettel s közelebb jöve
a gyöngyárúshoz és a persa herczeghez s majd ezt majd amazt gondosan
szemre vette. „Mondjátok meg nekem igazán, kérde őket, ki ez az asszony?
s honnan ismeritek? és melyik várostájon laktok?“

Ez a kérdés nagyon megakasztá őket s nem tudták, mit lesz jó felelni.
Semsz el Nihára zavarodásnak véget vetett. Félrevoná t. i. az őrvezért s
alig szóla vele egy-két szót, a mint ez egész tisztelettel és
udvarisággal lováról leszálla. Parancsolá azután, hogy két sajkát
hozzanak.

Eljövén a sajkák, az őrvezér Semsz el Nihárt az egyikbe, a persa
herczeget és gyöngyárúst a másikba szállitá, s mindenikbe két embert
rendele azon parancscsal, hogy őket a kirendelt helyig elvezessék. A két
sajka különböző irányban elindult; mi legelébb is azt fogjuk követni,
melyben a férfi ül vala.

A persa herczeg meg akara két kisérőjét s a gyöngyárúst a fáradságtól
kimélni s azt mondá azoknak, hogy a gyöngyárúst magával viszi házába, s
egyszersmind azon várostájt is megnevezé, melyben lakott. Erre a kisérők
csónakjokat a chalyf palotájánál kötteték ki. A persa herczeg s a
gyöngyárús szörnyen megijedtek ezen, de nem mertek szólani. Ámbár az
őrvezér parancsolatját jól hallották, mégis azon képzeletben voltak,
hogy őket im az őrházba viszik s másnap a chalyf elejébe fogják
állitani.

Azonban ez nem volt a kisérők szándéka. A mint ezek a partra tették
védetteiket, csapatjukhoz ismét visszatértek, ajánlván őket a chalyf
testőrei egyik tisztének, a ki katonái közül két embert ada melléjök,
hogy a persa herczeg lakához, mely a folyamtól jó távol esék,
elvezessék. Igy oda végtére el is értek, de oly fáradtan és törötten,
hogy alig állhattak.

A nagy ellankadtságon kivül a persa herczeget még az a szerencsétlen
eset, mely rajta és Semsz el Niháron történt, s tőle a viszontlátás
legkisebb reménységét is elvevé, ugy leverte, hogy a mint a szófához
ére, legott elájult. Mig cselédeinek nagyobb része körülötte forgott,
hogy őt ismét eszméletre hoznák, a többi körülvette a gyöngyárust és
kérék őt, beszélje el, mi történhetett a herczeggel, kinek távolléte
őket kimondhatatlan nyugtalanságba ejtette.

A gyöngyárus ügyelvén, hogy valamikép olyast ne mondjon ki, a mit nem
illett tudniok, csak azt felelé: csudálatos dolgok történtek, de nincs
most ideje ezekről szólani, látnának ők inkább urukhoz. Szerencsére épen
ocsudni kezde a herczeg, s azon pillanatban megaláztan vonulának vissza,
kik elébb az alkalmatlan kérdést sürgeték, s örültek mindnyájan, hogy az
ájulás nem tartott tovább.

De jóllehet a herczeg ujra feleszmélt, mégis oly nagy volt bágyadása,
hogy ajkait szóra nem nyithatá, s csupán jelekkel válaszolt rokonainak
is, kik őt kérdezék és vigasztalák.

Másnap reggel szintazon állapotban volt a herczeg, midőn a gyöngyárus
bucsút veve; fejével inte neki és kezét nyujtá, s látván, hogy ez az
ezüstöt, melyet a rablók visszaadának, emeli, intett egy rabjának, hogy
az ezüstöt vegye és vigye el házához.

Azonban a gyöngyárust háznépe nagy nyugtalanságban várá, mióta azon
ismeretlennel, ki vele szólani kivánt, elmene, s nem volt kétségök, hogy
még valami roszabbnak kelle történnie, mint ezelőtt, minekutána már
eltelt az idő, melyben meg kellett volna térnie. Női, gyermekei és a
cselédek hasonló szorongásban várták, s még sirának, midőn elérkezett.
Nagy volt az öröm őt ujra látniok, de ismét aggódtak, a mint észrevevék,
hogy azon rövid idő alatt, melyben távol volt, oly szörnyen elváltozott.
A nagy fáradtság a mult napon, s a nagy félelem és az éj, melyet
álomtalan tölte, voltak ezen változás okai, s minthogy maga is igen
elerőtlenedve érzé magát, nem mene ki a házból két napig, s ápolván
erejét, csupán egy-két meghittebb barátit bocsátá magához.

Harmadnapra egy kissé több erőt érezvén magában, azt tartá, hogy ereje
méginkább nőni fog, ha kimegy és frisebb levegőt szí. Elment tehát egyik
barátjához, egy gazdag kereskedőhöz és vele boltjában sokáig beszélgete.
Midőn felkele bucsút venni, hogy majd elmenjen, megpillanta egy
asszonyt, ki neki intett, s benne csakhamar Semsz el Nihár biztosnéjára
ismert. Öröm és félelem között méginkább sietett a nélkül, hogy
visszatekintene. A rabnő követé, s ő ezt előre gyanitotta, mert a hely,
a hol valának, épen nem vala alkalmas az együtt szólásra. Minthogy oly
igen sietett, s a rabnő nem birta egyenlő lépésben követni, több ízben
szóla ez neki, hogy várná be. Ő azt jól hallá, de mindazok után, a mik
történtek, nem vala tanácsos vele ily nyilván szólnia, nehogy az
emberekben oly gyanut támaszszon, mintha Semsz el Nihárral szövetkezése
volna. Csakugyan ösmeré egész Bagdád a rabnőt s tudták, hogy a
kedvenczné cseléde, s minden vásárlást ő teszen számára. A gyöngyárus
tehát meg nem szünt ügetni, mig egy magános mecsetet ére, melyben
gondolhatá, hogy senki sincs. Ebbe követé őt az asszony is, s itt minden
tanu nélkül szabadon szólhattak egymással.

A gyöngyárus és Semsz el Nihárnak meghittnéje abbeli örömüket
nyilatkoztatták ki egymásnak, hogy ama különös a rablók által okozott
kaland után ismét találkoznak.

A gyöngyárus azt kiváná, hogy a biztosné beszélje elébb, mikép
menekedett meg maga a két rabnővel együtt, s mikép van, mióta nem látta,
Semsz el Nihár? De a biztosné oly igen vágyott megtudni mi történt ő
vele véletlen elszakadások óta: hogy a gyöngyárus kénytelen vala eleget
tenni türtelenségének. „Ime“ ugymond, a mint beszédét végzé „meg van, a
mit kivántál tőlem, de most mondd el kérlek, viszont te magad azt, a
mire már előbb megkértelek.“

„A mint a rablókat megpillantám“ igy kezdé a rabnő „elhitettem magammal,
a nélkül hogy jobban megvizsgáltam volna némelyeket, hogy ezek a chalyf
őrserege közül való katonák, kiket a chalyf, megértvén Semsz el Nihár
ama lépését, azért külde ki, hogy neki s a persa herczegnek és nekünk is
mindnyájunknak fejünket elvegyék. Ezen hiedelemben hirtelen felszöktem a
lapos házfedélre, azalatt, mig a zsiványok Semsz el Nihárhoz s a persa
herczeghez betörtek. A két rableány nem késett utánam eredni, s igy
fedélről fedélre járánk mindaddig, mig egy becsületes ember házához
jutottunk, a ki igen barátságosan fogadott bennünket, s az éjet nála
töltöttük.

Másnap korán megköszönvén a ház urának irántunk mutatott szivességét, a
palotába visszatértünk. A legnagyobb zavarodás fogott el, a mint
belépénk, annál is inkább, mivel nem tudtuk, mi sors érte a két
boldogtalan szerelmest. Semsz el Nihár egyéb asszonyai elcsodálkoztak,
minket e nélkül jönni látván; de mi előre összebeszéltünk azt mondani
nekik, hogy a kedvenczné egyik barátnéjánál maradott, s minket majd
utána hivatni fog, ha ismét haza akar jőni; s ezzel az asszonyok
megelégedtek.

Én azonban a napot nagy nyugtalanságban töltöttem. Éj felé kinyitottam a
hátulsó kis ajtót, kimentem s egy csónakot sejték meg a csatornán, mely
a folyamba visz. Előszólítám a csónakost és kértem, járja meg a
folyamnak mind a két révét fel s alá, nem találna-e egy előkelő
asszonyságot jőni, s ha megtalálja, hozza el csónakában.

Visszajövetelét vártam a két rabnővel együtt, kik velem hasonló
nyugtalanságban voltak, s már szinte éjfél lett, midőn a csónakot
megtérni láttuk, két férfi benne s hátul egy nyugvó asszonyság.
Minekutána a csónak kikötött, a két férfi segélte az asszonyságot
felkelni és kiszállani, s én megismerém benne Semsz el Nihárt,
kimondhatatlan örömömre, hogy őt ismét láthatám s megtaláltam.

Oda nyujtám karomat, hogy Semsz el Nihárt a partra felsegéljem, s
valóban szüksége volt a segedelemre, mert csak alig birt fönállani. A
mint fellépett, azt sugá fülembe, – s hangja elárulta szomoruságát –
menjek és hozzak le egy százaranyos zacskót, s adjam azon két katonának,
kik ide elkisérék.

A két rabnő kezeire biztam tehát, s minekutána a két katonának azt
mondtam, hogy várjanak egy keveset, felszaladtam a zacskóért és siettem
ismét visszatérni. A katonák megkapák a pénzt, kifizettem a hajóst is, s
az ajtót bezártam.

Semsz el Nihár még nem ért szobáiba, a mint elérém, siettünk őt
bevezetni, ruháit levenni s ágyba juttatni, melyben oly állapotban
fekvék egész éjjel, mintha lelke meg akarna válni a testtől.

A következő reggel nagy hévvel kivánták asszonyai, hogy udvarlására
bocsáttassanak: de mi azt vetők ellen, hogy igen fáradtan tért haza, és
mindenek felett szüksége van a nyugodalomra. Én és a két asszony azonban
minden módot elővevénk ápolására, melyet csak kigondolhattunk s ő
buzgóságunktól várhata. De eleinte semmi táplálatot nem akart elfogadni
és szinte kétségbeesénk élete felől, ha észre nem vesszük, hogy a kevés
bor, melyet időnkint szájába csepegtettünk, valamenyire erőre nem hozza.
Végre szüntelen könyörgésünk meggyőzte makacsságát és kértük, venne
valami kevés ételt magához. Midőn észrevevém hogy képes szólani, mert
mindeddig nem tett sirásnál, sohajtásnál s jajgatásnál egyebet, –
esedezém előtte, legyen oly kegyes, és beszélje el, mely csoda által
menekedett meg a rablók kezeiből. „Miért akarod“ ugy mond mélyen
felsohajtván „a keserüségnek ily tárgyát ismét megújítanom? Adná az ég,
vették volna el a rablók életemet a helyett, hogy azt meg kelle
tartanom, ugy vége volna már szenvedéseimnek, holott itt csak azért kell
élnem, hogy újra és többet szenvedjek!“

Asszonyom, felelék, kérlek esdekelve, ne tagadd meg ezen kérésemet.
Tudod a szerencsétlenek némi vigasztalást találnak abban, ha
viszontagságaikat, legyenek bár a legszomorubbak elbeszélhetik. Meg
fogja tehát enyhiteni keservedet, ha oly kegyes lészsz, hallgatnod
kérésemre.

„Halljad tehát“ igy szóla, a leggyászosabb esetet, mely oly szenvedélyes
szeretőn, mint én vagyok, s a ki már magát szinte a czélnál vélte,
megtörténhetett. A mint a rablókat gyilokkal és kardokkal belépni látám,
azt hittem, hogy életünk utólsó órája nekem s a persa herczegnek
elérkezett s nem szántam életemet, látván, hogy ő vele halok meg. De a
helyett, hogy ránk rohannának átverni sziveinket, a mint nem kétlem,
őrünkre rendeltenek kettőt, s a többi az alatt összeszede mindent, a mit
a szobában s a többi termekben talál vala. Midőn elkészültek s a
nyalábokat vállaikra köték, elmentek, s elhurczoltak minket is magokkal.

Menet kérde egyik kisérőim közül, ki vagyok? s én azt mondám: tánczosné.
Ugyanazon kérdést tevé a herczeghez is, az puszta polgárnak vallá magát.

A mint lakásukhoz elértünk, hol uj ijedelmek fenyegettek, körülállanak
engem mindnyájan s látván köntösemet s a drága gyöngyöket, gyanitani
kezdék, hogy rangom eltitkolám. „A tánczosnék“ ugymond „nem ilyenek.
Mondd meg nekünk őszintén ki vagy?“

Nem felelék s most a herczeghez fordultak. „Hát te“ mondák „ki vagy te
valójában? mert látni való, hogy közönséges polgár, kinek magadat
vallád, nem lehetsz.“

A persa herczeg szint oly kevéssé tőn eleget vizsgaságoknak mint én, s
csak azt mondá, hogy ő ehhez a gyöngyárushoz (itt megnevezé) látogatóban
mene, hogy vele mulatkozzék: s azé a ház, hol minket találtak.

„Ösmerem ezt a gyöngyárust“ szóla azonnal egyik, a ki legnagyobb
tekintettel látszék birni közöttök „némi tartozásom van iránta, ámbár ő
e felől semmit sem tud: s azt is tudom, hogy még egy más háza is van;
magamra vállalom, hogy őt holnap elhozom. Nem ereszthetünk el addig, ezt
teszi hozzá, mig meg nem értjük, kik vagytok. Az alatt nem lesz semmi
bántodástok.“

Másnap előhozák a gyöngyárust s ez a jó ember csak azért, hogy javunkra
lehessen, a minthogy vala is, felfedezé a zsiványoknak, kik vagyunk.
Ezek azonnal bocsánatért esdettek nálam s azt tartom a persa herczegnél
is, ki egy más szobában vala s azt vallák nekem, hogy azon házba,
melyben találtak, be nem törtek volna, ha tudják, hogy az a gyöngyárusé.

Ezután engem, a gyöngyárust, s a persa herczeget a folyamhoz kisértek,
sajkára ültettek s az innenső partra tettek által; de alig léptünk ki a
szárazra, midőn a lovas őr egyik csapatja hozzánk ére.

Félrevonám a vezetőt s megnevezvén magam, azt beszélém neki, hogy a
rablók, a kik ott eveznek, tegnap engem egy barátnémtól haza tértemben
letartóztattak, s magukkal elvittek, de minekutána megmondám ki vagyok,
ismét elbocsátottak, s irántam való tekintetből él azon két férfiú is,
kit itt lát, minthogy én őket ismerőseimnek adám ki. A vezér azonnal
leszálla lováról, hogy tiszteletét tegye s minekutána azon örvendezését
jelentené, hogy lehet szolgálatomra, két hajót parancsolá elé s egyikbe
engem ültete két emberével együtt kik, láttad, ide kisérének. Szinte
azonképen a persa herczeget is és a gyöngyárust e másik hajóban két más
emberével bátorsággal haza kisérteté.“

„Azt hiszem“ ugy mond s omlának könyei, „hogy nem történt rajtok
elválásunk óta semmi baj s nem kétlem, hogy a herczeg fájdalma az
enyimhez hasonló. A gyöngyárus, oly készséggel szolgálva bennünket
megérdemli, hogy jutalmat adjunk neki azon veszteség helyébe, melyet
miattunk szenvedett. Ne feledd, hogy két erszényt végy holnap,
mindegyikben ezer aranyat; s ezt nevemben neki megvidd és a persa
herczeg mint léte felől tudakozódjál.“

Igy végezvén kegyes asszonyom beszédét, ügyekeztem őt a parancsolat
utósó pontjára nézve, melyben a persa herczegről kivánt tudósitást, arra
bírni, összeszedvén minden erejét győzze meg szerelmét és önnön magát,
minekutána ez ime oly veszedelembe dönté, melyből csak egy csoda volt
képes kimenteni. „Ne ellenkezzél“ igy szóla erre „akaratommal, hanem
tedd, a mit parancsoltam.“

„Hallgattam tehát és engedelmeskedtem. Elmenék házadhoz, holott nem
találtalak: s félvén, hogy ott sem foglak találni a hol mondák, hogy
hihetőkép vagy, már szinte a persa herczeghez akarék menni: de még is
ezt tenni nem bátorkodtam. A két erszényt azonban egyik ismerősömnél
hagytam, várj meg itt, azonnal elhozom…“

A meghittné nem sokára visszajött a gyöngyárushoz azon mecsetbe, melyben
őt hagyá, s átaladá neki a két aranynyal tölt erszényt mondván: „vedd
el, és fizesd ki barátidat.“ „Itt több van mint a mennyi erre elég“
felele a gyöngyárus „de nem merem magamtól eltolni azon kegyelmet,
melyet ily nagylelkű asszony szolgája iránt mutatni méltóztatik; kérlek,
tedd őt bizonyossá, hogy jósága emlékét örökké szivemben fogom hordani.“

Megegyezett azután a meghittnével, hogy ez őt mindenkor azon házánál
keresse, melyben legelőször találkozott vele, ha Semsz el Nihártól
valamit közleni, vagy a persa herczegtől tudósittatni kiván. S ezzel
elválának.

A gyöngyárus hazatért, örülvén nem csak azon, hogy barátjait van miből
teljesen kielégítnie, hanem azon is, mivel látá, hogy nem tudta meg
senki Bagdadban, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár az ő házában
voltak, midőn ez kiraboltatnék. Igaz, hogy a rablóknak felfedezé a
titkot, de ezek hallgatásában bizott, s különben is nem forognak ezek
annyit emberek között, hogy ha szólanának is, lehetne valami veszélytől
tartani.

Mindjárt más nap reggel eljárá barátait, kik elébb kedveskedők voltak
iránta, s nem esett terhére azoknak kielégitése, sőt még elég pénze
maradt, melyből másik házát illően kibútorozhassa, s ebbe most emberei
közül egy két lakót tőn. Most már feledé a veszélyt, melyből
kiszabadult, s estve felé a persa herczeghez elballagott.

A herczeg cselédei, kik őt fogadák, azt mondák neki, hogy épen jókor jő,
mert a herczeg, mióta nem látta, oly állapotban van, melyben életéért
rettegnek; nem lehet belőle semmikép szót venni.

Bevezették azután minden zörej nélkül a herczeg szobájába, holott ezt az
ágyban találá, szembehúnyva s könyörűletet inditó állapotban, köszönté,
kezeit szeliden megfogván, s inté őt; lenne biztabb szivvel.

A persa herczeg kiösmeré a gyöngyárus szavát, s fölnyitá szemeit,
melyekben egész fájdalma s még nagyobb mértékben festve volt, mint
melyet Semsz el Nihárral első találkozásakor érzett volt. Megfogá azután
a gyöngyárus kezét és megszoritá, barátságának jeléül, egyszersmind
elgyengült hanggal köszöné neki azon fáradságát, melyet egy ily
szerencsétlen és elkeseredett herczeg látogatására szánt.

„Herczeg“ igy szóla a gyöngyárus, „ne szóljunk kérlek azon köszönetről,
melylyel akármi módon irántam tartoznál; adná Isten, hogy azon
szolgálatom, melyet irántad kimutatni buzgó valék, szerencsésb foganatu
és következésű lett volna; de beszéljünk inkább egészséged felől: arról
itélve, a milyen helyzetben látlak, azt kell gyanitanom, hogy egészen
elhagyod magadat, s talán még a szükséges eledelt sem veszed magadhoz.“

A szolgák, kik a herczeg körül valának, felfogák ezen alkalmat, s azt
mondák a gyöngyárusnak, hogy ők minden kigondolhatót elkövettek a
herczeget reá birni, hogy valamit ennék; de minden segedelmet eltaszit s
már jó ideje, semmi eledelt el nem fogad. Erre a gyöngyárus kéré a
herczeget, hozatna valami étket emberei által, s ennék bár keveset; a
mit végre állhatatos könyörgése által meg is nyere.

Minekutána a persa herczeg, könyörgéseire a gyöngyárusnak, valamivel
többet vőn magához, mint a mult napokban, parancsolá embereinek, hogy
őket magukra hagynák; s a mint amazok kimentek, igy szóla a
gyöngyárushoz: „Bajomon kivül, mely engem lever, szerfelett sajnálom még
azon veszteséget is, mely téged miattam ért, s illik, hogy ennek
megtéritésén gondolkodjam; de mondd kérlek elébb, nem vettél-e valami
hirt Semsz el Nihár felől, mióta tőle el kelle szakadnom?“

A gyöngyárus elbeszélé mind azt, mit a biztosné tudósitásából Semsz el
Nihár visszatérte felől a palotában halla, és azon bágyadás felől,
melyben azóta volt, mindaddig, mig ismét fellábbada, s a biztosnét
elküldé, hogy a herczeg egészsége iránt tudakozódnék.

A persa herczeg válasza csak könyhullatásból és sohajtásokból álla;
azután felkele nem kevés erőlködéssel, hivatá embereit, s maga is elmene
velök rak-szinébe, holott az ajtót kinyittatá. Belépvén, több csomó
drága bútornak valót s más ezüst szereket egybeköttete, s parancsolá,
hogy a gyöngyárus házához elvigyék.

Ez ugyan szabadkozni kezde s köszönni az ajándékot, melyet a herczeg
neki adni készült, de jóllehet előterjeszté, hogy Semsz el Nihár kezéből
már többet vett, mint a mennyit barátjainál kárpótlása megkivánt, még is
a herczeg magmaradt szándékánál, s a gyöngyárusnak nem vala mit tennie,
mint kifejezni, mely igen megszégyenitve érzi magát ezen bőkezüség
által, s hogy köszönetét a herczeg iránt eléggé ki nem fejezheti. Erre
el akart bucsuzni, de a herczeg letartóztatá, s beszélgetésben tölték el
együtt az éjnek nagyobb részét.

Más nap reggel, minekelőtte elmenne, meglátogatta a herczeget, s ez
leültetvén őt ágyához, igy szóla hozzá: „Jól tudod, hogy minden dolognál
valami czélnak kell lenni; a szerelmes czélja az, hogy szerelme
tárgyával háborgatás nélkül élhessen: ha egyszer ezen reménységet
elveszti, akkor mondjon le bátran az életről. Átláthatod, hogy épen ez
azon szomoru helyzet, melyben most én vagyok. Valóban, kétszer már,
midőn épen vágyaimnak végfokán vélém magamat; akkor ragadák el tőlem a
legkegyetlenebbül a kit szerettem. Tehát nem maradt egyéb számomra
hátra, mint a halál; s én magam véget vetettem volna már eddig
életemnek, ha vallásom az öngyilkolást nem tiltaná; de nem szükség
megelőznöm jöttét: érzem, nem kell őt többé sokáig várnom.“

Ezen szavakkal elhallgatott a herczeg sürü sohajtások, zokogás, és
könyei között, melyeket bőségesen ejte.

A gyöngyárus, ki nem talált más módot őt ezen kétségbejtő gondolattól
eltériteni mint azt, ha ujra Semsz el Nihárra emlékezteti, hogy legalább
néminemű árnyékával kecsegtesse a reménynek, azt mondá neki, ugy hiszi:
hogy a meghittné már azóta nála volt, s azért igen jó volna, ha ő minél
hamarább haza térne. „Menj“ ugy mond erre a herczeg „de ha szólasz vele,
kérlek mondd meg neki, tegye bizonyossá Semsz el Nihárt, hogy ha mint
hiszem, nemsokára meg kell is halnom, őt még is legvégső fohászomig sőt
egész a sirig szeretni fogom.“

A gyöngyárus hazatért, s honn maradott, reménylvén, hogy a biztosné jőni
fog. Néhány óra mulva ez valóban el is jött, de szörnyű zavarodásban és
egészen kisirt szemekkel. A gyöngyárus ez által nyughatatlanitva,
sietett kérdeni, mi baja.

„Semsz el Nihár, a persa herczeg, és te, és én“ felele a meghittné „mi
mindnyájan oda vagyunk. Halld meg azon szomoru ujságot, mely nekem
tegnap, midőn tőled menék, a palotába beléptemkor esett értésemre. Semsz
el Nihár egyiket a két rabnő közől, kiket a mult összejövetelkor másik
házadnál vele láttál, valami csin miatt megfenyitette. Az ily kemény
bánáson felindult rabnő nyitva lelvén a palota kapuit, kiosontott, s
nincs semmi kétségünk, hogy őrünk egyik heréltének, ki neki menedéket
ada, mindent elárult. De még több jő. A másik rabnő, amannak társnéja
szintén megszökött, s a chalyf palotájába vevé magát, s nagy okunk van
hinni, hogy előtte mindent fölfedezett. S halld mért: reggel a chalyf
husz herélt által Semsz el Nihárt magához hivatá s palotájába vezetteté.
Módot találtam kilopózkodni s jövök, hogy neked ezeket tudtodra adjam.
Nem tudom ugyan mi történt, de semmi jót nem jövendölhetek. Mindenesetre
kérlek, tartsd meg a titkot hiven, szentül.“

A meghittné azokhoz, miket a gyöngyárusnak monda, még hozzá tevé azt is,
hogy igen jó volna, ha ő haladék nélkül a persa herczeghez elmenne s őt
a történtekről tudósitaná, hogy mindenesetre magát készen tartsa,
egyszersmind ajánlá a gyöngyárusnak, hogy a közügyhöz hű maradjon.
Többet nem szólott, s a nélkül, hogy a feleletet bevárná, hirtelen
eltávozott.

Mit is felelhetett volna a gyöngyárus azon állapotban, melybe e hir
tevé? Mozdulatlan álla ott, mintha szél ütötte volna meg. Azonban elég
esze volt azt általlátni, mely igen sürgető a dolog, s összeszedvén
minden erejét, egyenest a persa herczeghez tartott.

Közeledék hozzá, de oly képpel, mely már előre jelenté a rosz hirt,
melyet hoza. „Uram“ igy szóla a herczeghez „fegyverkezzél fel
béketüréssel, állhatatossággal, és erős lélekkel, s készülj el a
legrettenetesb csapáshoz, mely egész életedben érhete.“

„Mondd el egy szóval a mit hozsz“ felele a herczeg, „s ne hagyj a kinosb
bizonytalanságban. Meghalni kész vagyok, ha meg kell lennie.“

Itt elbeszélé a gyöngyárus, mit a biztosné mond vala. „Látod uram“
ugymond berekesztvén, „hogy veszted bizonyos. Kelj és menekedjél
szaporán. Drága minden percz. Nem szabad magad a chalyf haragjának
kitenned, sem azon veszélynek, hogy a kinzó padon kelljen majd
vallanod.“

Kevésbe mult, hogy itt a persa herczeg fájdalmában és ijedelmében lelkét
ki nem adta. Azonban felocsult s kéré a gyöngyárust, adjon neki
tanácsot, mit kelljen ezen környűlállásokban végeznie, midőn minden
pillanatot használni kell. „Nincs más mit tenni,“ felele a gyöngyárus
„mint tüstént lóra kapni s egyenest Ambárnak tartani, hogy holnap
virradat előtt már ott lehess. Végy annyi embert magaddal, a mennyit
jónak találsz, s engedd, hogy én is veled menekedhessem.“

Látván a persa herczeg, hogy nem maradt egyéb út a menekvésre,
megrendelé s legszükségesb készületeket, pénzt vőn azután magához és
gyöngyöket, s minekutána édes anyjától bucsut veve, utnak eredt, s a
gyöngyárussal és nehány válogatott embereivel Bagdádból kivágtatott.

Folyton lovagoltak egész nap egész éjjel, sehol meg nem állván; s csak
nap-felkölte előtt két vagy három órával szállának le, fáradtan a hosszu
lovaglástól, s mivel már lovaik tovább nem futhattak.

Alig pihegheték ki jól magukat, midőn egy számos rablócsoport őket
megtámadá. Egy darabig vitézül harczoltak ellenök, de a herczeg emberei
mind elestek, s ez kényszerité őt és a gyöngyárust letenni a fegyvert s
magukat élet vagy halálra megadni. A rablók nem bánták ugyan életöket,
de minekutána az elhagyott lovakat és batyut lefoglalák, kizsebelék
őket, s odább állván a gazdag martalékkal, a két szerencsétlent árván
hagyák.

„Nos“ szóla a persa herczeg búsan, a gyöngyárushoz, a mint a rablók
eltávoztak, „nos mit mondasz ezen kalandhoz, s azon helyzethez melyben
itt ülünk? Nem lett volna jobb Bagdádban maradnom s ott várnom a halált,
bár mely alakban kelle is elfogadnom.“ –

„Herczeg!“ monda a gyöngyárus „ez az Isten akaratja. Tetszik neki
halmozott sanyaruságokban próbálni bennünket. Nem szabad zugolódnunk,
hanem inkább magunk megalázva kell kezeiből a viszontagságot
elfogadnunk. De menjünk el innen, keressünk valami menedéket, hol
szánakodó emberek segitsenek nyomoruságunkon.“

„Itt halok meg, – felele a herczeg, – különben is mindegy, itt vagy
másutt. Ugy lehet, hogy ezen pillanatban, melyben együtt szólunk, Semsz
el Nihár nincs többé az élők között, s nekem nem szabad őt fölül élnem.“

De a gyöngyárus hosszu kérelmei után meggyőzte makacsságát. Tovább
mentek, egy nyiltan álló mecsethez jutottak, melybe belépvén, az éjszaka
hátralevő részét ott töltötték.

Másnap virradatkor egy magános ember jött a mecsetbe. Imádkozék, s a
mint elvégezte, megpillantá fordultában a gyöngyárust s a persa
herczeget, kik egy szegletben vonák meg magukat. A férfi közeledék
hozzájuk, köszöne nyájasan, s „a mint látom, – ugymond, – idegenek
vagytok.“

A gyöngyárus fogá fel a szót, s „nem csalatkozol, – ugymond, – minket a
mult éjjel a bagdádi uton kiraboltak, a mint ezt külsőnkön is láthatod
és segedelemre van szükségünk, azonban nem tudunk kihez fordulni.“ „Ha
házamhoz akartok fáradni, – ez volt az ember válasza, – örömest segítek,
a miben segíthetek.“

Ezen barátságos ajánlkozásra a gyöngyárus a persa herczeghez fordult s
ezt sugá fülébe: „Uram, ez az ember minket, a mint magad is látod, nem
ismer; de jöhet más, a ki ismerni fog. Nekem ugy tetszik, nem tanácsos
megvetni szolgálatját, melyet oly szivesen s önként ajánl.“ „Tégy a mint
tetszik, – felele a herczeg, – én mindenben megegyezek, a mit jónak
találsz.“

A mint az ember látá, hogy a gyöngyárus s a herczeg együtt tanakodnak,
könnyen azt gondolhatá, hogy ajánlatában valami akadékra találtak; kérdé
tehát őket, mire határozák el magukat? „Követünk, – igy szóla a
gyöngyárus, – de az az egy dolog igen megzavar, hogy meztelenek lévén,
szégyenlünk kimenni az utczára.“

Szerencsére az embernél volt annyi ruha, hogy mind a kettőnek adhatott
valamit, a mivel meztelenségöket fedeznék, s igy őket lakásához
elvezetheté. Mihelyt ide értek, a gazda illendő ruhát ada mindeniknek, s
gyanítván, hogy éhesek és talán magánosan szeretnének lenni, ételt
hordata fel rableányi által, s eltávozék. De a vendégek szinte semmihez
sem nyultak; a persa herczeg különösen oly szomoruságba esett, hogy a
gyöngyárus reszketett életéért.

Gazdájuk több ízben meglátogatta őket napfolytában, s estefelé korán
elvált tőlök, tudván, hogy nyugalomra vagyon szükségök. Azonban
nemsokára visszakiáltá őt a gyöngyárus, s kéré, lenne segélyére, a persa
herczeg közel van halálához. Látá a gyöngyárus, hogy a herczeg csak nagy
erőszakkal vehet lélekzetet, s ebből azt következteté, hogy egy-két
pillanatnál tovább már nem élhet. Közeledék, s a persa herczeg igy szóla
hozzá: „A mint látod, én oda vagyok. Azon örülök, hogy végső
sohajtásomnak tanuja vagy. Könnyen megválom az élettől, s neked nem
szükség mondanom, hogy nem édes anyámnak karjain halok meg, ki mindig
szivéből szerete, s ki iránt mindig illendő mély tisztelettel
viseltettem. Ő is minden bizonynyal siratni fogja, hogy nem lehetett az
a szomoru vigasztalása, szememet befognia, s testemet saját kezeivel
felöltöztetnie. Tudósítsd ebbeli fájdalmamról, s kérd nevemben, vitesse
Bagdádba holttestemet, hogy ott könyei hintsék el siromat, s ott fönn
üdvözítsenek könyörgései.“ – Nem feledé azután a ház gazdáját is,
köszöné a nemes lelkü elfogadtatást és kéré, lenne oly szives és őrzené
meg magánál holttestét, mig az elvitetnék.

E pillanatban mély ájulásba rogyott a herczeg, mely alatt egy leányka
szava hallatszék, a ki a következő verseket éneklé:

„Sietve megjött az elválás napja, hogy elválaszszon bennünket rövid
tartama után szerelmünknek, a barátságnak s kölcsönös jóindulatunknak.

Mi lehet keserűbb, mint az elválás, a legbelsőbb egyesület után? Vajha
elválás szerelmeseket ezentul ne érjen!

A halálos küzdés csak egy pillanat, s azután elmulik. De az elválás
keserve a szeretők szivében megmarad.

Egyesítsd a szeretőket oh Isten! s kezdd rajtam, mert vágyok utána!“

Itt elhallgatott az ének, s a persa herczeg kiadá lelkét.

A persa herczeg halála után más nappal egy Bagdádba menő karavánhoz
csatolá magát a gyöngyárus, s azzal együtt a városba szerencsésen
visszatért. Csak köntöst válta saját házánál, s azonnal a meghalt persa
herczeg lakásához ment, holott mindenki megfélemlék, a mint őt egyedűl
érkezni látták. Kéré, jelentenék be a herczeg anyjának, hogy vele
szólani kiván, s nemsokára egy terembe vezették, melyben az asszonyaival
együtt üle.

„Nagyságos asszonyom, – igy kezdé a gyöngyárus oly arczczal, mely előre
kimondá a szomoru hirt, melyet hoza, – tartson meg Isten és tetézze reád
áldásait. Tudod, hogy Isten ugy bánik velünk, a mint neki tetszik.“

„Jaj! – monda az asszonyság, s nem hagyá tovább szólani a gyöngyárust, –
oda fiam! halálát hozod hirül!“ s azonnal oly szörnyü jajgatást hallata,
mely az asszonyokéval vegyítve, a gyöngyárus könyeit ujra kifakasztá.
Sokáig kinlódék és zokoga, mig ez beszédét ismét folytathatá. Végre
szüntetve sirását és sohajtásait, kéré a gyöngyárust, menne tovább és
semmi körülményt el ne hallgasson azon szomoru elválás hiréből. Ez
teljesíté ezen kivánságát, s a mint befejezé, kérdé őt az asszony, nem
bizott-e reá valamit a herczeg, a mit neki, édes anyjának, különösen
megvigyen.

A gyöngyárus azt mondá, hogy a herczeg semmit sem sajnált oly igen, mint
azt, hogy tőle, szeretett anyjától, távol hal meg, s az volt egyetlen
ohajtása, hogy anyja hideg tetemeit Bagdádba hozassa.

Mindjárt másnap reggel még hajnalban utnak eredett a herczeg anyja
minden asszonyaival, s rabnői legnagyobb részével.

A mint őket a gyönyárus már utban szemlélé, visszatért házához, lesütött
fővel, mély szomorkodásban egy oly tökéletes és szeretetreméltó
herczegfi halálán, a ki életének legszebb virágában mult ki.

A mint igy elmerülve ballag, egy asszony lép feléje, s előtte megáll. A
gyöngyárus felüti szemét, s ráismer Semsz el Nihár meghittnőjére, a ki
gyászba volt öltözve és sirt. Ekkor ismét megujulának könyei, a nélkül,
hogy a biztosnőhez valamit szólott volna, s igy némán könyezve folytatá
utját egész lakásáig, hova a meghittné is követé, belépe vele együtt.

Leültek, a gyöngyárus legelébb kezde szólani, s mélyen felsohajtva kérdi
a biztosnét, hallá-e már a persa herczegnek halálát, s azt könyezi-e?
„Hogyan? ez a szeretetreméltó herczeg kimult volna? – Nem sokkal élt
tovább imádott kedvesénél. – Szép lelkek!“ ezt adá hozzá: „Akárhol
mulattok is ti, azzal meg lesztek elégedve, hogy egymást már bizvást
kedvelhetitek. A test akadálya volt kivánságtoknak, s az ég levevé ezt
rólatok, hogy titeket egészen egyesíthessen.“

A gyöngyárust, ki még Semsz el Nihár halála felől semmit sem hallott, s
mind eddig észre nem vette, hogy a biztosné, ki vele szólott, gyászt
visel, ezen tudósitásnál új fájdalom érte. „S meghalt?“ kérdezé
fájdalmasan. „Meg“ ugy mond a biztosné sirva „s ő az, kit gyászolok.
Halála körülményei különösek, s méltók, hogy meghalljad. De minekelőtte
elmondanám, beszéld el kérlek a persa herczeg halála történetét, azét,
melyet én siromig fogok könyezni, Semsz el Nihárnak az én drága és
tisztelt asszonyomnak halálával együtt.“

A gyöngyárus megadá ezen kivánságát s minekutána mindent elbeszélt, azt
is, hogy a herczeg anyja már útban is van fia holttestét elhozni
Bagdádba, – a biztosné ezeket mondá neki:

„Emlékezhetel, a mint már elbeszéltem, hogy Semsz el Nihárt a chalyf
palotájába viteté. Ugy volt a mint elég okunk volt gyanitani, hogy a két
rabnő Semsz el Nihár szerelmét a persa herczeghez tudtára adák a
chalyfnak, ki őket, mindeniket külön kihallgatta. Azt vélnéd talán, hogy
a chalyf haragra lobbant Szemsz el Nihár ellen s a persa herczeg iránt
boszú és szerelemféltés dühödött szivében: épen nem; a herczeg eszébe
sem jutott. Egyedül Semsz el Nihárt sajnálta s lehet hogy ön magát okozá
azokban a mik történtek, mivel neki engedelmet ad vala szabadon kijárni
a városba, a heréltek kisérete nélkül. Nem lehet egyebet gondolni, ha
megondolja az ember azon rendkivüli módot, melylyel vele bánt, a mint
azonnal meg fogod hallani.

A chalyf őt vidám orczával fogadá; s a midőn észrevette a busongást,
mely Semsz el Niháron ült, de szépségét épen nem fogyasztá – mert rajta
nem látszott semmi meglepetés vagy félelem; – igy szóla hozzá
fejedelemhez illő kegyes hangon. „Nem türhetem el azt Semsz el Nihár,
hogy téged oly képpel szemléljelek, mely engem kimondhatatlanul
megszomorit. Tudod mely szenvedélyesen szerettelek s nem lehet ebben
kétséged szerelmemnek annyi jelei után, melyeket tőlem vettél. Én nem
változom s még nagyobb hévvel ragad most hozzád tüzem mint valaha. Neked
ellenségeid vannak s ezek rosz hireket hintenek magad viselete felől; de
bár mennyit beszéltek is nekem, szivemre nem tettek legkisebb benyomást.
Vetkezzél ki tehát ezen busongásból s készülj engem ez estve is, mint
egyébkor szokád, valami kedvessel és édessel földeriteni.“ Még több igen
nyájas szókat ejte hozzá s belépteté egy pompás terembe a magáé mellett
s kéré ott várná be.

A boldogtalan Semsz el Nihárt mélyen megilleté azon nagy tekintet,
melyet a chalyf személye iránt mutata: de minél inkább látá, mennyi
hálaadással tartozik iránta, annál mélyebben érzi fájdalmát a persa
herczegtől talán örökre elszakadtán, ki nélkül már tovább nem élhetett.

Ez, ugymond a biztosné, Semsz el Nihár és a chalyf között azalatt
történt, mig nálad valék veled értekezni, s én az egyes körülményeket
társnéimtól vettem, kik ott jelen voltak. De mihelyt visszajövék tőled,
azonnal Semsz el Nihárhoz siettem s tanu valék abban a mi estve történt.

Azon teremben találám, melyet elébb emliték; s minthogy gyanitá, hogy
tőled jövök, közelebb ereszte magához s a nélkül, hogy kivülem más
hallaná. „Köszönöm“ ugymond „azon szolgálatot, melyet most értem tevél,
érzem, ez utolsó.“ Többet nem szólott s nem ez volt helye többet
válaszolnom, hogy őt vigasztaljam.

Este bejöve a chalyf hangszerek zengzeténél, melyeket a kedvenczné
rabnői játszának, s azonnal, hogy elérkezék felhordák az étkeket. A
chalyf kezén fogá Semsz el Nihárt s maga mellé a szófára leülteté. Oly
iszonyu erőszak történt a hölgynek szivében, a mint magát a chalyf iránt
nyájasnak mutatá, hogy rövid időn szemünk láttára lelkét kiadá. Mert
alig ült vala a szófán s egyszerre hanyatt rogyott. A chalyf ájultnak
vélé s mi is azt gondolók. Mindent elkövettünk, hogy ismét életre
hozzuk, de haszontalan: elvesztők örökre.

A chalyf könyekkel tisztelé meg, melyeket vissza nem tarthata; s
minekelőtte teremébe térne, parancsolá, hogy a hangszerek töressenek
össze, a mi meg is történt.

Később szobájába viteté, holott az egész éjet mellette virrasztá. Másnap
kiadá a szükséges rendeléseket mosása, öltözése és temetése felett, egy
pompás sirteremben. Azóta nem tett semmi vizsgálodást azon szövetkezés
iránt, mely a kedvelt halálát okozá. Minthogy tehát azt mondod, igy
folytatá a rabnő, hogy a herczeg holt teste Bagdádba fog jőni,
eltökélettem magamban oda vinni a dolgot, hogy őt ugyanazon sirboltba
temessék.“

A gyöngyárus felrettent a biztosné ebbeli szándékán s „nem gondolod meg“
ugymond „hogy a chalyf ezt soha nem fogja engedni.“ „Te a dolgot
lehetetlennek tartod“ felelé a biztosné „de nem az; s magad is azt fogod
hinni ha mondom, hogy a chalyf Semsz el Nihár minden rabnőinek
szabadságot a illendő tartást adott reám pedig a sirteremre felügyelést
bizta, annyi jövedelemmel, a mennyi ennek és magamnak fentartására
elégséges. Különben is a chalyf, ki előtt mint mondám Semszel Nihár s a
persa herczeg szerelmi története nem titok, de őt meg nem bántá, épen
nem fog ebben ellenkezni.“

A gyöngyárus erre nem szólhatott s egyedül arra kéré a biztosnét,
vezesse őt a sirteremhez, hogy ott imádkozzék.

Mely nagy volt csodálkozása a mint oda érvén, temérdek népcsoportot,
férfi és asszonyit, látá a város útczáiból oda tolongani. Távolad volt
kénytelen megállani s minekutána imádságát végzé, ismét közeledett a
biztosnéhoz s „már nem tartom lehetetlenek“ ugy mond, „kivinnünk azt a
miről szólottál. Ha mi ketten kihireszteljük, a mit a két szerelmes
történetéből tudunk, s különösen azt, hogy a persa herczeg halála szinte
azon pillanatban történt a Semsz el Niháréval, minekelőtte még a
holttest elérkezik, egész Bagdád össze fog szaladni s azt kivánni, hogy
az Semsz el Nihár tetemeitől el ne választassék.“

A szándék sikerült: s azon nap, melyen a hallottnak be kelle vitetnie,
töméntelen sokaságment ki elejébe.

A biztosné a város kapujánál álla, holott azután magát a herczeg
anyjának bemutatá s kéré őt az egész városnak nevében, engedjen azon
forró kivánságoknak, hogy a két szerelmes teste, melyekben szerelmök
kezdetétől fogva egész elhunytokig csak egy sziv lakott, egy ugyanazon
sirba temettessék.

A persa herczeg anyja ezt nem ellenzé s most a számithatatlan s minden
rangu népség kiséretében a persa herczeg teste Semsz el Nihár
sirtermeibe vitetett s annak hamvainál eltemettetett.

Ez idő óta tisztelettel voltak Bagdádnak lakosi ezen sir iránt, sőt még
azon jövevények is, kik a világ akármely részéből, holott muzulmánok
vannak, jöttenek; s oda járnak most is könyörgeni.



Kamaralszamán a chaledáni királyfi, s Badur chinai királykisasszony
szerelmi története.

Mintegy husznapi messzeségre a persa tengerpartoktól van a nagy tengeren
egy sziget, melyet Chaledánnak neveznek. Ez a sziget több téres
tartományokra oszlik el, melyeken több népes város van, s mindegyütt egy
hatalmas királyságot alkotnak. Itt uralkodék hajdan egy király, neve
Schachszámán, kinek négy törvényes felesége, ugyanannyi királylány, s
hatvan ágyasa volt.

Schachszámán a legboldogabb uralkodónak vélé magát a földön, mert
országa csendes és gazdag volt. De egy dolog zavará boldogságát, t. i.
hogy koros és, gyermektelen vala, mindannyi hitvese s ágyasai mellett.
Nem tudta kinek tulajdonitsa ezen magtalanság okát, s bánatjában azt
tartá legnagyobb szerencsétlenségnek, ha meg kellene halnia a nélkül,
hogy örököst hagyhasson saját nemzetségéből.

Sokáig titkolá a forró fájdalmat, s annál többet szenvede, mennél inkább
erőlködék keservét nem mutatni. Végre megtörte a hallgatást; s
minekutána egy napon a nagyvezér előtt panaszát négy-szemközt kiöntötte,
kérdé ezt, nem tudna-e valamely módot, mely rajta segitene.

„Ha az, mit felséged óhajt“ felele az igen bölcs miniszter, az emberi
okosság rendes törvényeitől függene, rövid időn teljesedve látná
felséged kivánságát. De megvallom, hogy ez a kérdés ismereteimen s
tapasztalásomon tul vagyon, s az ilyenekben egyedül Istenhez kell
folyamodnunk. Közepette minden boldogságnak, melyben róla gyakran
megfeledkezünk, tetszik neki, valamely oldalon bántani bennünket, hogy
ismét reá eszméljünk, mindenhatóságát imádjuk, s tőle kérjük a mit
egyedül tőle várhatunk. Vannak uram, jobbágyaid, kiknek saját
foglalatosságok őt tisztelni, neki szolgálni, s érette szigoru életet
viselni: tanácsom tehát ez, oszszon felséged ezek között gazdag
alamisnát s szólitsa fel őket, hogy imádásaikat a felségedével
egyesitsék. Talán valamennyi között lesz egy kedves és eléggé tiszta
Isten előtt, a ki kérésed kihallgattatását kinyerhesse.

A király szerfelett jónak találá ezen tanácsot, s megköszöné a
nagyvezérnek. Bőv alamisnát osztata azután azon Istennek élő emberek
között felekezetenkint, sőt előljáróikat magához hivatá, s egyszerű
asztalánál megvendégelvén tudtokra adá szándékát, és kéré, hogy
társaikat a felől tudósitanák.

Schachszámánnak megadá az ég a mit kivánt. Megtetszett ez egyik
hitvesének viselősségén, ki neki kilencz hónap telve egy fiat szűlt.
Köszönetül az ajtatos barátoknak uj s hatalmához és felségéhez illő
alamisnát oszta; a királyfi születését pedig a fővárosban s a birodalom
minden részeiben közünnepléssel ülték meg nyolcz napig.

Mindjárt születése után elébe hozák a kisded herczeget, kit ő oly
szépnek talála, hogy neki Kamaralszámán, azaz: a kor holdja vagy
szépsége nevét adná.

S a mint a kisded negyedik évét elérte, oly nagy volt kelleme és
szépsége, hogy egyik költő a következő verseket dallaná felőle:

„Mihelyt rátekintek, igy szólok: áldott legyen Isten, ki őt képzé és
alkotá.

Te vagy a szépek fejedelme, s ők megvallják, hogy alattvalóid.“

A királyfi minden gondolható szorgalommal nevelteték, s mihelyt az ahhoz
való kort elérte, Schachszámán szultán, az atyja, bölcs nevelőt ada
melléje, s ügyes tanítókat. Ezen tehetségeik által kitünő férfiak
hajlékony és fogékony elmét találtak benne minden oktatásban, melyet
erkölcseire vagy herczeghez illő tudományára nézve adának eleibe, s
később szintazon ügyességgel forgott a testgyakorlásokban, melyekben
annyi kecscsel, s oly csudálatos ügyességgel birt, hogy minden embert s
különösen atyját a szultánt, elbájolá.

A mint a herczeg tizenötödik évébe jött, szépsége teljesen kifejlett ugy
annyira, hogy rá a következő verseket alkalmaznák:

„Sugár termetü volt, hajai oly feketék, homloka oly csillogó fehér: hogy
a mint az ember ezt vagy azt szemlélte, mintha a homályos éjbe, s ismét
a világos napba nézett volna.

De ne gyalazzátok a foltot orczáján, mert kevésbbé szép-e fekete pontjai
miatt a kökörcsény-levél?“

A szultán, ki őt szivből szerette, eltökélé magában, ennek legfőbb
bizonyságát adni iránta, azt t. i. „ hogy maga a királyi székről leszáll
s az ifju herczeget ülteti helyébe. Közlé ezen szándékát a nagyvezérrel,
s monda nekie: „Félek, – ugymond, – hogy fiam ifjonti henyéltében
nemcsak azon tulajdonokat elveszti, melyekkel őt a természet gazdagon
felruházá, hanem azokat is, melyeket az általam gondosan reá fordított
nevelés által önmagának szerze. Minthogy már azon korhoz értem, melyben
a magam megvonásáról kell gondolkodnom, el vagyok határozva átadnom neki
a kormányt, s részemről végső napjaimban azzal elégedni meg, hogy őt
uralkodni lássam. Elég hosszu ideig izzadtam, most már nyugalomra van
szükségem.“

A nagyvezér nem akará a szultánnak mindazon okokat előhordani, melyek őt
szándékától elvonni képesek valának, sőt inkább egyetérteni látszék, s
ezt mondá: „Uram, a herczeg, a mint látom, még sokkal fiatalabb, hogysem
oly nehéz terhet adhassunk vállaira, mint a milyen egy hatalmas ország
kormányzása. De méltán tart felséged, hogy a henyeség neki ártalmára
leend. Vajjon, hogy ettől megmentessék, nem tartaná jónak felséged őt
megházasítani? A házasság leszorítja s a szórakozástól megmenti az ily
fiatal herczegeket, e mellett bejárást engedne neki felséged a
kormányszéki tanácsba, holott megtanulná lassankint a korona fényét s
méltóságát fentartani, melyet azután érette letehetne felséged, mihelyt
őt saját tapasztalása által arra érdemesnek itélné.“

Schachszamán igen okosnak találá első minisztere tanácsát, s mihelyt őt
elbocsátotta, hivatá Kamaralszamánt.

A herczeg, ki eddig naponkint a nélkül, hogy hivatnék, bizonyos órákban
meg szokta látogatni édes atyját, ezen parancsolat által meg volt lepve.
A helyett tehát, hogy szokott könnyüséggel jelennék meg atyja előtt,
most mély alázattal köszönté, s lesütött szemekkel álla meg előtte.

A szultán észrevevé ezen feszültséget, s enyhitő szóval igy szóla hozzá:
„Nos fiam, tudod-e, miért hivattalak?“ – „Uram, – felele a herczeg
szerényen, – egyedűl az Isten lát be a szivekbe; örömmel fogom felséged
akaratját hallani.“ „Azt akarám mondani, hogy neked nőt szándékozom
adni; mit vélsz a dologhoz?“

A királyfi megütközve hallá e beszédet, zavarba jött, homlokát cseppek
boríták el, hirtelen nem tudta, mit feleljen. Néhány pillanat mulva igy
szólt a szultánhoz: „Kegyes Uram, bocsánatot kérek, ha elébbi
kinyilatkozásán felségednek valamennyire megütközni látszom; igen ifju
korom velem ezt még épen nem váratá. Sőt még azt sem tudom, fogom-e
valaha magam a házasság kötelékeire elszánhatni, s nemcsak azért, mivel
az asszonyok bajt és nyugtalanságot szereznek, a mint ezt igen jól
ellátom, hanem azért, mivel a mint iróinknál olvasom, többnyire
fondorok, gonoszok és hűtelenek:

„Kérdezz engem az asszonyok felől? tudok választ adni; ismerem én az ő
hibáikat.“

„Ha a férj megőszül vagy pénztára megfogy: nincs többé része az ő
szerelmökben.“

Talán nem mindig maradok ezen gondolattal; de mégis azt érzem, hogy
darab időre van szükségem, mig magam arra elhatározhatom, a mit felséged
tőlem ohajt.“

A herczeg feleletét nehezen vevé édes atyja, a szultán. Ez a fejedelem
valóban fájlalá azt, hogy annyi ellenkezést talált fiában a házasság
iránt. Azonban nem akará ezt ugy tekinteni, mint engedetlenséget, s nem
is éle atyai hatalmával, hanem elégnek vélé neki csak ezt mondani:
„Fiam, én nem kényszerítelek, engedek neked időt a meggondolásra, s
annak megfontolására, hogy oly herczegnek mint te, kire egy kiterjedett
ország birodalma vár, legelébb is arról kell gondoskodnia, hogy magának
követőt szerezzen. Midőn te magadnak ezen megnyugtatást adod, adod azt
egyszersmind nekem is, ki igen fognék örvendeni magamat gyermekeidben
föléledve látni.“

Többet a szultán nem szóla. Belépteté Kamaralszamánt a tanácsba, s nem
mulaszta el semmit, a mi őt boldoggá teheté.

Esztendő telvén, ismét magához hivatá, s a mint kettecskén valának, igy
szóla hozzá: „S tehát fiam megemlékeztél-e egy évvel ezelőtt kifejtett
szándékomról, s gondolkodtál-e azalatt felőle? Megtagadod-e most is azon
engedelmességet, melyet tőled várok, s halni hagysz a nélkül, hogy
házasságod örömét megérjem?“

A herczeg most nem jött semmi zavarba, nem akadozott, s elhatározottan
imígy felele: „Nem mulattam el uram az illő megfontolást; de miután
jobban meggondoltam a dolgot, méginkább megerősödött azon szándékom,
hogy megházasodni nem fogok. Ugyanis az a számtalan rosz, melyet az
asszonyok mindenha a világon okoztak, a mint történetkönyveinkben
olvasom, s a mit még naponkint gonoszságaikról kell hallanom, elég ok
nekem arra, hogy minden szövetkezést velök egész életemben elkerüljek. E
szerint megbocsát nekem felséged, ha azt bátorkodom előterjeszteni, hogy
egészen haszontalan lesz velem többé a házasulásról értekezni.“

Ennél maradott, s elhagyá hevesen atyját a nélkül, hogy szavát bevárta
volna.

Minden más fejedelem, kivévén Schachszamánt fiának ilyen merészségén,
melylyel ez hozzá szóla, megharagudott, s azt megboszulta volna: de
Sachszamán szivelé gyermekét, s minden szelidebb utat meg akart
próbálni, minekelőtte őt kényszerítené.

Közlötte a nagyvezérrel ez uj keservet, melyet neki Kamaralszamán
okozott, s igy szóla: „Követtem tanácsodat, de Kamaralszamán most még
kevésbbé hajlik a házasságra, mint midőn először adám elébe a dolgot; e
mellett oly merész kifejezésekkel élt, hogy egész mérsékletemre volt
szükségem ellene haragra nem lobbannom. Az atyák, kik oly buzgón esdenek
gyermek után, mint én ezután esdettem, valóban oktalanok, s magukat
akarják megfosztani azon nyugalomtól, melynek zavartalan éleménye csupán
csak tőlök függe. Szólj kérlek, mikép vonhatok egy ily akaratos lelket
saját tetszésemre?“

„Uram, – monda a nagyvezér, – békés türéssel az ember sok dologban czélt
ér; ez talán nem oly eset, melyben szinte ezen móddal lehetne czélt
érni; de megmenti magát felséged a hirtelenkedéstől, ha még egy évet
enged a herczegnek maga meggondolására. Ha reá áll ezalatt
kötelességére: annálinkább fog ezen örvendhetni felséged, minthogy az
atyai jóságon kivül más hatalommal nem élt reábirásában. De ha a
makacsság esztendő multán is szivében megmarad: akkor azt tartom, méltán
tudtára adhatja felséged a tanács előtt, mikép az ország java kivánja,
hogy megházasodjék. Nem hihető, hogy ily fényes gyülekezet előtt, melyet
felséged jelenlétével megtisztel, engedetlen fogna maradni.“

A szultán oly igen ohajtá fiát házasodva látni, hogy egy ily hosszas
elhalasztás órái neki esztendőknek tetszettek, s csak bajjal tudá magát
arra határozni, hogy eddig elvárjon. Azonban engedett a vezér okainak,
melyeket nem roszalhata…

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a herczeg anyjához fordula a szultán,
kinek már régen kinyilatkoztatá, hogy Kamaralszamánt házassá akarja
tenni. Elbeszélvén azután, mi módon tagadta meg a herczeg ujra
kivánságát, és milyen lágyságot fog még egyszer iránta mutatni. „Tudod
asszonyom – ugymond – hozzád nagyobb a bizodalma, mint énhozzám s
szavaidra szelidebben hallgat: kérlek tehát, keresd ki az időt vele
komolyan szólanod, s add értésére, hogy ha makacsságában megmamarad,
engem végre kénytelenit, a végső eszközökhöz nyulnom s ez ugyan nekem
fájni fog, de neki is egyszersmind okot ád engedetlenségét megbánnia.“

Fatime, ez volt a herczeg anyjának neve, mindjárt a legelső
találkozáskor előhozá a herczegnek: hallá, hogy ő, a herczeg, ismét
megtagadá atyjának kérését a házasodás iránt s mely igen búsul azon,
hogy a herczeg ily igen nagy okot ada a szultánnak a haragra.
„Asszonyom“ felele Kamaralszamán, kérem, ne boszantson ujra ezen dolog
emlitésével, mert félek, olyanokra fog kifakasztani, melyek tartozó mély
tiszteletemet édes anyám iránt meg fogják sérteni!“

Fatime észrevevé ezen feleletből, hogy a sebhely még igen érzékeny s
ezuttal egyebet nem szólott.

Sokára azután azt hitte Fatime, hogy talált alkalmat, melyben bővebb
meghallgatás reményével szólhat a dolog felől s: „Fiam!“ igy kezdé
„mondd el nekem kérlek, ha nem lesz terhedre, azon okokat is, melyeknél
fogva te a házasságtól annyira irtózol. Ha az asszonyok gonoszságánál és
roszaságánál egyéb okod nincs: ugy ennél gyengébb s igazságtalanabb ok
nem lehet. Nem akarom a rosz asszonyok védelmét magamra vállalni: van
rosz, igen sok rosz asszony, arról meg vagyok győződve, de valamennyit
annak mondani, szörnyű igazságtalanság. Tehát te fiam, csak azon
kevésnél akarsz megállapodni, kikről könyveid beszélék, hogy zűrzavart
okoztak a világban s kiket én menteni nem akarok? – De miért nem veszed
tehát számba azon sokkal több királyokat, szultánokat, fejedelmeket,
kiknek erőszakos, embertelen s vérengző tettei, melyeket én szinte
olvastam mint te, lelket borzasztanak? Egy asszonyért ezer olyan
dühödőre s nem-emberre fogsz találni. S azt hiszed talán, hogy azon
tisztes és jó lelkű asszonyok, kiket a balsors ilyes barmokhoz csatola,
igen szerencsések?“

„Anyám“ felele Kamaralszamán „nincs nekem s abban semmi kétségem, hogy
igen sok jó, szelid, okos, erényes asszony él a földön: adná az ég, hogy
valamennyi hozzád volna hasonló! Engem egyedül az boszont, hogy az ember
oly kétséges választásra van kárhoztatva, midőn magának házastársat
vesz, vagyis inkább, hogy épen semmi szabadsága nincs a választásban.
Tegyük, én el vagyok szánva a házasságra, a mint atyám oly hőn ohajtja:
kit fog ő nekem feleségül adni? Hihetőleg egy herczegasszonyt, kit
valamely szomszéd fejedelemtől megkérni s ez a megbecsültetés
kijelentésével fog küldeni. Rút vagy nem rút nekem őt el kell vennem. De
tegyük, hogy szépségre nincs más királyi hölgy hozzá fogható, ki
kezeskedik nekem, hogy egyszersmind eszes is, kedveskedő is, megelőző
is, hogy nyájas és szelid, hogy beszéde vonzó s nem csupa ruhát,
öltözőt, ékességet s több ilyes kicsinységeket illet, melyeken okos férj
vállat vonit; szóval: hogy nem büszke, nem gőgös, nem dölyfös, nem
czivakodó és hogy esztelen fecsérlései az öltözőre, gyöngyökre s egyéb
ékességeire a kincstárt ki nem üritik. Ime anyám csak ezen egy
tekintetben is mennyi az ok, mely engem az egybekeléstől örökre
elrettentsen. Legyen bár valamely herczegasszony mind ezen szempontra
nézve tökéletes és feddhetetlen: nekem még más és sokkal erősebb okaim
is vannak idegenkedésem és elszánt akaratom mellett megmaradnom.“

„Hogy-hogy fiam“ mondá Fatime „s más okaid is volnának azokon kivül,
melyeket mondottál? különben hiszem ezeket könnyen ledönthetném s be
tudnám szádat csak egy szómmal is fogni…“

„Csak rajta édes anyám“ igy a herczeg „még meglehet, hogy válaszodra én
is fogok valamit felelhetni.“

„Azt akarám mondani, hogy egy herczegnek, ha szerencsétlen oly nőt
találni, mint a milyet itt leirál, könnyű dolog azt magáról lerázni s
igy az ország kárát elháritani.“

„Oh anyám“ felele Kamaralszamán „s nem látod-e mely sajnos egy
királyfinak az ilyes lépésre kénytelenittetni.“ „Nem jobb ennél, mind
nevére mind nyugodalmára nézve, magát erre épen ki nem tenni?“

„Igy tehát fiam“ monda most Fatime „te ivadékodból az utósó akarsz
lenni, ki Chaledan szigetén annyi dicsőséggel uralkodott.“

„Édes anyám“ felele a királyfi „én nem kivánok tovább élni a királynál
kedves atyámnál, s ha hamarabb meghalok mint ő, ezen nincs mit
csodálkozni, midőn annyi fiu meghal atyja előtt. Azonban dicső, az igaz,
valamely ivadékra nézve, ha nagy férfiun s fejedelmen szakad meg és én
ugyan mindent el fogok követni, hogy elődeimnek s különösen ivadékunk
első királyának becsületökre váljam.“

Ez idő óta többször esett ilyes beszélgetés Fatime s a királyfi között s
amaz mindent előhoza, mivel a herczeg idegenkedését megtörhetné. De az
okaira okokkal felelt, melyeket Fatime nem mindenkor birt elgyengiteni s
igy a herczeg rendületlen maradt.

Eltelt az év; s nagy szomoruságára Schachszamán szultánnak nem mutatott
Kamaralszamán semmi legkisebb változást gondolkozásában.

Végre egy ünnepi ülésében az ország tanácsának, melyen a nagyvezér, más
vezérek, a korona főtisztei s a főbb tábornokok jelen voltak, szót kére
a szultán s igy szóla a koronaherczeghez:

„Fiam, régóta tudod már abbeli ohajtásomat, hogy téged házasodva
lássalak. S én több kedveskedést vártam volna tőled atyád iránt, ki
tőled semmi méltatlan dolgot nem kivánt. Hosszas ellenkezésed után, mely
béketürésemet immár kifogyatá, itt országos tanácsom előtt ugyanazon
ügyet ismét elődbe terjesztem. Nem az forog már fön, hogy egy atyának
add meg azt, a mit tőle nem illett megtagadnod, hanem országom java
kivánja házasságodat, melyre velem együtt ezen urak itt mindnyájan
kérnek. Szólj tehát és nyilatkozzál ki, hogy válaszod szerint intézzem
lépéseimet, melyeket tennem kell.“

Kamaralszamán ezekre oly hevesen felelt, hogy a szultán méltán
megneheztelvén azon megszégyenitésen, melyet neki saját gyermeke a
teljes tanács előtt tőn, igy kiálta fel: „Mit, te elfajzott gyermek s
oly szemtelenségre vetemedel, atyádhoz a szultánhoz ekképen szólanod!“

Megfogatá azután az őrökkel s egy régi, már régóta lakatlan várromba
viteté, holott egy ágyat, néhány könyvet s egyetlen rabszolgát adván
melléje, bezáratá.

A herczeg megelégedvén azzal, hogy a könyvekkel magát háboritás nélkül
mulathatja, nem sokat gondolt rekeszével. Este felálla könyvei mellől,
végzé imádságát s minekutána néhány fejezetét a Koránnak szint azon
nyugalommal, mint elébb ékes teremében a szultán palotájában szokta,
elolvasá, lefeküdt a nélkül, hogy a lámpát ágyánál eloltaná s el is
aludt.

Ezen várromban volt egy kút, melyben naponta Maimune a tündér,
Damriátnak, egy sereg égköri lélek királyának leánya tartózkodott.
Éjfélkor kifejlék Maimune a kútból s földünk szinén fellenge, hogy
bejárja a világot, a merre épen jó kedve vezetné. Igen csodálkozott, a
vártoronyban világot látván, mely a herczeg tereméből jöve; azonnal arra
lebbent s a cselédre, ki az ajtóban aluvék, nem ügyelvén, közeledék az
ágyhoz, melynek pompája ingerlé; s még inkább elcsodálkozott, itt embert
alva látván.

Kamaralszamán királyfi fél arczát a fedél alá rejté; Maimune elvoná ezt
s a legékesebb ifjat pillantá meg, melyet számtalan csapongásaiban a
földnek lakott részén valaha láta. „Mely fénynek, – vagyis inkább mely
csudaszépségnek kell kitünnie – ugymond – ha ez a szem, melyet ily remek
alkotásu szemhéjak födöznek, majd megnyilik! – Micsoda okot adhata, hogy
vele magas rangjához ily méltatlan módon bánjanak, mert hallott már
valamit történetéről, s gyanítá a dolog füződését.

A tündér nem tuda elválni, a csodakellemű herczeget bámultában; de végre
mégis, minekutána őt mind a két arczán s kellő homlokán megcsókolá, reá
borítá ismét a leplet ugy, mint vala, s a levegőbe felszálla.

Szinte a közép légkörhöz ére, a mint szárnycsattogást halla s arra
fordult; közelebb jutván, ugy tapasztalá, hogy lélektől jöve ez, de
egyiktől azok közül, kik az Istentől elpártoltak; Maimune pedig egy vala
azok közül, kiket Salome hatalma az Istent ismerni kényszeríte.

A lélek, nevére Dánes, Sámborás fia, szinte megismeré Maimunét, de nem
kevés rettegéssel, jól tudván, hogy amaz alávetvén magát az Istennek,
nagy hatalommal birt őfelette, örömest kikerüli vala, de már oly közel
esék hozzá, hogy vagy megütközni, vagy magát megadni kénytelen volt.

Dánes megelőzé Maimunét s könyörögve mondá: „Esküdjél meg, – ugymond, –
az Isten nagy nevére, hogy nem lészsz bántásomra, s én ugyanazt igérem
neked.“

„Átkozott lélek, – felele Maimune, – mit árthatsz te nekem? Nem félek én
tőled. De kegyelmes akarok lenni irántad, s esküszöm a mit kivántál. –
De már most szólj, honnan jősz, s mit tettél vagy láttál ez éjjel?“

„Szép tündér, – válaszolá Dánes, legjobbkor érkezél, hogy valami
csodálatost hallhass.

Ha tehát kivánod, halljad, hogy én Chinának legvégső széleiről jövök,
mely szemközt esik ezen félteke legvégső szigeteivel.

De, kellemes Maimune – közbevágá magát itt Dánes, ki a tündérhez közel
voltában reszkete s alig bira szólni félelmében – azt hiszem, megigéred,
hogy megengedsz és szabadon bocsátasz, ha tudnivágyásodnak eleget
tettem.“

„Folytasd, folytasd beszédedet te kárhozott – felele Maimune – s ne
tarts semmitől. Azt hiszed-e, hogy én is oly hitetlen vagyok, mint te s
képes megszegni azon nagy esküt, melyet esküdtem? Csak óvd magat, hogy
valami hazugságot ne költs; különben elmetszem szárnyadat, s ugy bánom
veled, mint érdemled.“

„Tisztelt asszonyom!“ monda Dánes valamennyire megnyugtatva, „semmi
egyebet a merő igazságnál nem fogok beszélni; de kérlek, hallgass meg.
China, a honnan jövök, egy a földnek legnagyobb s leghatalmasb országai
közül, s hozzávalók ezen félteke legszélső szigetei is, melyekről már
elébb szólottam. A mostani király ez országban Ghaiúr s ezen királynak
van egy oly csodaszépségű leánya, milyen még nem volt a földön, mióta a
világ áll. Sem nekem, sem akármelyik léleknek a te s az én feleimből,
sem pedig az embereknek, nincs elegendő szavunk, eléggé eleven
kitételünk és ékesszólásunk, hogy felőle oly ábrázolatot adhatnánk, mely
a valósághoz csak közelitene is. Sötét szög-hajai oly hosszak, hogy
alább érnek lábainál s oly tömöttek, hogy ha feje körül fürtözve
állanak, az ember őt egy gazdag szőlőfürthöz hasonlitaná, melynek szemei
rendkivül nagyok és teljesek. Ezen hajból kifénylik a jól alkotott
homlok, mely simaságára a legtündöklőbb aczél-tükörhöz hasonlit; fekete
szemei ábrázatja felett tele tüzzel villognak; orra sem hosszu, sem igen
rövid; szája kicsiny és piros; fogai mint két gyöngysor, de fehérebbek a
legszebb gyöngyöknél; s ha nyelve beszédre megindul, akkor az ember
valami édes és bájos hangokat hall s szavai, melyeket mond, a
legelevenebb elmének tanui; keblénél a legszebb alabastrom nem fehérebb.
Szóval már ezen halovány rajzolatból is eléggé át fogod látni, hogy
ennél tökéletesebb szép nem él a világon.

Ha nem ismernéd a királyt, herczegasszonyom édes atyját, szives
szereteténél fogva házához szerelmesnek gondolnád bele. Soha sem tett
szerető annyit legédesebb kedveltéért, a mit itt az atya leányáért tett
s legdühödőbb féltékenység sem képes azt kigondolni és tenni, a mit ez
tett, hogy leányát minden szem elől, egyedül jövendő férjét kivéve,
elrejthesse. De hogy magát ezen magányban, melyre kárhoztatá, meg ne
unja, hét palotát épittete számára olyat, milyeneket még eddig sem
láttunk, sem hallottunk.

Az első palota hegyi kristály, a második ércz, a harmadik finom aczél, a
negyedik ismét ércz, de finomabb az elsőnél s az aczélnál, az ötödik
próbakőből, a hatodik ezüst, s a hetedik merő szín-arany. Valamennyi
mind hallatlan pompával van felékesitve s azon szerhez képest, melyből
készült. Kerteiben, melyek külön-külön mindenik palotához készittettek s
az egészet körül övedzik, számtalan a gyeptér, a virágpolcz, az ugrókút,
a tó, a vizomlat, a csatornák, bokrok és fák csoportai, melyeket soha
nap keresztül nem hat – s mindez mindenik kertben más-másféleképen
elrendezve.

El lehet gondolni, hogy ezen hasonlithatatlan szépségnek hire nemsokára
a leghatalmasabb szomszéd királyok kérőit magához vonta, kik pompás és
fényes követségökben eljárni nem késtenek. A király őket egyenlő
barátsággal fogadá; de minthogy leányát csak annak saját megegyezésével
akará férjhez adni, a hölgynek pedig minden ajánlkozók közől egyik sem
tetszett, a követek ismét visszatértek, boszusan ugyan a követség el nem
sült tárgyára nézve, de igen megelégedve azon udvarisággal és
becsüléssel, melylyel fogadtattak.

„Kedves atyám“ monda a királykisasszony édes atyjához a chinai
királyhoz: „Te engem férjhez akarsz adni s azt hiszed talán, hogy nekem
nagy örömet tészsz majd vele. Én legalább ezt gyanitom és nagyon
köszönöm jó szivedet. De mondja meg felséged maga, hol találhatnék én
ily fényes palotát, ily diszes kerteket, mint itt felségednél? –
Ezenkivül felséged engedelmével én itt szabadban élek és szintazon
tisztelkedést adják meg nekem, melyben saját királyi személye részesül.
Ez mind oly jelesség, melyet, akármely urhoz mennék férjhez, sehol a
világon nem találnék. A férfiak szeretnek uralkodni, nekem pedig nincs
kedvem, hogy valakit fölöttem uralkodtassak.“…

Több más követség után jött végre egy, minden előbbieknél gazdagabb és
hatalmasabb királyé. Ghiaúr jelenté leányának és dicséré, egyszersmind
elébe terjesztvén, mely nyereség volna reá nézve ha ezt férjül akarná
fogadni. A herczegasszony kéré, kimélje meg vele, s ugyanazon okokat
hordá fel, melyeket minap. De a király sürgeté a dolgot, s a
herczegasszony a helyett, hogy engedne, félretevé az illő tiszteletet,
melylyel a kérők és atya iránt tartozék, s ezt felelé egész haraggal:
„Uram, ne emlitsd nekem többé a házasságot, sem ezt, sem akármely mást:
különben mellembe döföm ezt a vasat, hogy az ilyes alkalmatlanságtól
menekedjem.“

A király neheztelvén leánya magaviseletén, ezt mondá neki: „Kedves
leányom, neked nincs eszed, s én ugy fogok veled bánni, mint
esztelennel.“

Valóban a palotának egy magános teremébe csukatá, tiz vén asszonyt adván
mellé társul és szolgálatul, kik között dajkája vala az előkelőbb.

A királyokhoz pedig, kik eddig leányát megkéreték, követeket külde,
jelentvén ennek idegenkedését minden házasságtól; s minthogy csakugyan
azt hitte, hogy leánya megtébolyodott, minden udvarnál kihirdettette
egyszersmind, hogy ha valahol orvos találkoznék eléggé ügyes ezt
meggyógyitani, ám jőjön, jutalomul vegye feleségül a királyleányt.

„Igy állott a dolog, szép Maimune,“ folytatá Dánes, „s én nem mulatom
el, hogy naponkint ezt a páratlan szépet megtekintsem; reá nem vehetném
magamat minden természeti gonoszságom mellett is, hogy ennek
legkevesebbet is ártanék. Kérlek, kényszeritlek, jer és lásd meg őt,
valóban méltó, hogy utána fáradj.“ S ha azután meggyőződöl a felől, hogy
épen nem hazudtam, reménylem, köszönettel lészsz irántam, hogy oly
kisasszonyhoz vezettelek, kinek szépségre párja nincs. Parancsolj, s én
szives örömest magam elvezetlek.“

Maimune, a helyett, hogy Dánesnek felelt volna, elkezde kaczagni, s
kaczagott jó ideig. Dánes ezt nem tudván magának megmagyarázni, csak
elcsodálkozott. Végre minekutána több izben jól kinevette magát a
tündér, igy szóla Dáneshez: „Játék, játék! reám akarsz valamit kötni!
azt hittem, hogy valami csodálatost, rendkivülvalót fogsz beszélni, s te
nekem egy majomról beszélsz! pih! szégyenld magad! Mit mondanál te
átkozott, ha azon gyönyörű királyfit láttad volna, kitől én jövök, s kit
én oly igen kedvelek, a mint megérdemli? Már az csakugyan más ám, s te
egészen megbolondulnál felette!“

„Kecses Maimune“ válaszola Dánes, „szabad kérdeni, melyik királyfiról
beszélsz?“ „Tudd meg“ felele Maimune „hogy vele szintazon dolog történt,
mely azon szépséggel, kiről elmulattál. Atyja a király erővel meg akará
ezt is házasitani, de ő a hosszas és kinos ostromlások után végre
egyenest és őszintén kinyilatkoztatta, hogy nem akar; s ez oka, miért
épen most, midőn itt veled beszélek, egy régi vártoronyba rekesztve ül,
melyben én lakom, s a hol őt épen most csodálom.“

„Nem akarok egyenest ellenkezni veled“ szóla Dánes, „de meg fogod
engedni szép asszonyom, hogy mindaddig, mig királyfidat láttam, erősen
higyem, hogy semmi halandó, fi- vagy leány, az én herczegasszonyomhoz
szépségre nem fogható.“ „Hallgass átkozott“ felele Maimune, „még egyszer
azt mondom, hogy ez lehetetlen.“ „Nem fogok veled czivódni“ viszonza
Dánes, „de hogy meggyőződjél, igazat szólottam-e vagy nem, nem szükség
egyebet tenned, mint előbbi ajánlásomat elfogadnod; azt t. i. hogy engem
kövess, királyi hölgyemet lásd meg, s azután kecses királyfidat nekem te
mutasd meg.“

Maimune pedig azt akará, hogy Dánes őt kövesse. Ez ismét kéré, repülne
inkább vele Chinába, minthogy már ugy is közelebb vannak ehhez az
országhoz; de Maimune nem álla szavára, s monda: „Azon irásra, mely
Salamonnak Dávid fiának pecsétgyürűjére van vésve, esküszöm, hogy, ha
tüstént ide nem hozod a chinai herczegasszonyt, hogy őt a chaledani
herczeg mellé tegyük s mindakettőt egybehasonlitsuk, semmivé teszlek.“

Dánes engedelmeskedett, s Maimune elkiséré. A királykisasszonyt alva
találák gyolcs-ümögben, mely Dábikban szöveték, s nyakán, szélein s a
két ujj varrásán arany szegélylyel vala ékesitve, melyen rojtok s
aranyczifrázatok függöttek. A prémzeten a következő versek valának
bevarrva:

„Gyolcs-köntös a legédesb test körül, prémzettel nyakán, szélén és
ujjain.

Ékesiti a szépnek alakját, s felülmulja fénynyel a nap ragyogását az
égnek boltozatján.“

És elvivék az alvó hölgyet, s Kamaralszamán mellé helyezék őt az ágyra,
holott is két fényes teleholdhoz hasonlitának, a mint a költő mondja:

„Két alvót láték szemeimmel a téren, kivánom, hogy szemhéjaimat tehetném
ágyokul.

„Olyanok, mint két tele hold az égen, mint két nap a déli órában, mint
két tele hold az éjnek homályán, mint két jeles zerge, kikben a szépség
el osztá magát.“

A mint igy a herczeg és herczegkisasszony egymás mellett fekvének, pör
támada a lélek és tündér között szépségök elsőbbsége felett. Eleinte
némán és bámultan hasonlitgaták őket egymáshoz mindaketten: végre
felszólala Dánes s „ime! nem mondottam“ ugymond „hogy herczegném szebb
mint herczeged. Van-e még valami kétséged?“

„Van-e?“ kérdezé Maimune „van ugyan, még pedig igen nagy kétségem. Merő
vaknak kell lenned, ha azt nem látod, hogy herczegem jóval felülmulja
herczegnédet. Szép, szép a leány, azt én nem tagadom; de ne
hirtelenkedjél, hanem nézd meg jobban mindakettőt minden előkedvezés
nélkül, s azt fogod tapasztalni, hogy ugy van, mint mondom.“

„Ha még annyi időt töltök is egybevetésökben“ mond Dánes „nem fogok
egyebet találni, mint most találok. Látom, a mit már elébb is, a legelső
pillanatban láttam; s a folytatott nézés sem fogna nekem egyebet
mutatni, mint a mit most látok. De ez engem kellemes Maimune épen nem
hátráltat abban, hogy neked engedjek, ha csak ezt kivánod.“ „Nem ugy“
viszonzá Maimune „azt nem engedem, hogy egy ily elkárhozott lélek, mint
te vagy, irántam kegyes legyen. Én biróra viszem a dolgot miköztünk, s
ha reá nem állasz, ez annyi lesz, mint annak vallomása, hogy én
győztem.“

Alig mutatá Dánes, ki minden kedvezésre kész volt Maimune iránt, ebben
megegyezését, midőn a tündér lábával dobbanta. Azonnal kinyilék a föld,
s egy undok lélek, pupos, félszemű, sánta, hat szarvval a fején s görbe
kézzel és lábbal szálla fel belőle. Mihelyt fön vala s a föld utána
bezáródék, Maimune lábaihoz veté magát, s fél térden maradva kérdé a
kegyest, mit kiván legalázatosabb szolgájától.

„Kelj fel Kaskas,“ ez vala a lélek neve, igy szóla Maimune; „az okon
hivtalak, hogy egy perben légy biró, melybe ez átkozott Dánessel
elegyedtem. Vesd arra az ágyra szemeidet és mondd meg részrehajlás
nélkül, melyik tetszik neked szebbnek, az ifju vagy a szüz?“

Kaskas a legnagyobb megütközéssel és csodával látá a fekvő párt.
Minekutána mindakettőt sokáig nézte, hasonlitgatta: nem tudá magát
semmikép elhatározni. „Asszonyom“ igy szóla „megcsalnálak téged és
magamat meghazudtolnám, ha mondom, hogy egyik szebb mint a másik. Mennél
tovább vizsgálom őket, annál bizonyosabbnak látom, hogy mindaketten a
szépség legnagyobb fokát birják, s abban itéletem szerint egyiránt
osztoznak. Nem találni egyiken is legkisebb hibát vagy fogyatkozást
melynél fogva tökéletesbnek mondhatnók a másikat; de ha van mégis
valamelyikben ilyen fogyatkozás, nem látok ennek felfedezésére más
módot, mint ha egymásután mindakettőt felköltitek, azt vevén fel: hogy a
melyik több, melegebb, indulatosb szerelmet s nagyobb elragadtatást
mutat a másika szemléletében: annak van kevesebb szépsége.“

Kaskas ezen tanácsa tetszék a két félnek. Maimune bolhává változott s
Kamaralszaman nyakára szökvén, oly hatalmasan megcsipte, hogy ez
feleszmélt s kezével arra nyult, de – mit sem fogott. Maimune már ekkor
visszaugrék, s szokott alakját fölvevé, hogy a másik két lélekkel együtt
látatlan tanuja legyen annak, a mi következnék.

A mint a herczeg kezét visszahuzta, a chinai királykisasszony kezére
ejté. Felnéz, s mely igen elcsudálkozék, egy ily bámulandó szépségű
hölgyet látván maga mellett! Fejét fölemelé s könyökére támasztá, hogy
őt könnyebben nézhesse. A herczegasszony viruló kora s hasonlithatatlan
szépsége egy pillanat alatt meggyujtá kebelében a tüzet, melyet még
eddig nem érze, s a melytől mindeddig oly rettegéssel óvakodék.

A szerelem egyszerre megragadá lelkét a legnagyobb erővel, s meg nem
tarthatá magát, hogy fel ne kiáltson: „Mily báj, mily szépség! Oh
szivem! Oh lelkem!“ – ezt mondván, homlokát, arczáit s ajakát oly
hatalommal és vigyázatlanul csókolá, hogy őt kétségkivül fölébreszti, ha
Dánes büvölése által mélyebben nem alszik, mint szokott.

„Hogy hogy, szép kisasszony,“ folytatá a herczeg, „nem ébredsz-e fel
Kamaralszamán szerelme jelein? Akárki légy, szeretetedre ő nem
méltatlan.“

Most valójában fel akará kelteni, de hirtelen meggondolá magát s
„valljon nem ez az“ igy szóla magában „kit atyám a szultán nekem nőül
szánt? Roszul tett, hogy elébb nem mutatta. Ugy meg nem bántom őt
engedetlenségem s nyilvános ellenmondásom által, s ő mentve van a
szégyentől, melyet tőlem veve.“

Kamaralszamán szivesen megbáná hibáját, melyet elkövetett, s most ujra
föl akará a hölgyet kelteni, de tartózkodván „talán atyám meglep;“ igy
szóla, „minden bizonynyal azért küldé ezt a fiatal szépet ide, hogy
megkisértse: valjon valóban oly nagy-e vonakodásom a házasságtól, mint
eddig mutatám. Ki tudja, nem ő maga hozta-e hozzám s maga elbujt, hogy
előpattanván, a szinlelőt megszégyenitse. Ez a botlás részemről még
nagyobb volna az elsőnél. Mindenesetre meg kell elégednem ezen gyürüvel,
hogy mégis emlékét birjam ime szépségnek.“

Ez egy igen szép gyürű vala, s bevésve rajta a következő versek:

„Ne véld, hogy elfeledtem az esket, a melyet esküvél. – Szivem izzó
tüzön, mióta elhagyál.“

Ezt a gyürűt hirtelen levonta a herczegné ujjáról, s helyette a magáét
adá fel. Erre befordult, s rövid idő mulva elaludt a lélek varázsa által
még mélyebben, mint előbb.

Mihelyt Kamaralszamán elalvék, Dánes is szinte bolhává változott, s
elugorván megcsipte a herczegasszonyt ajka alatt. A szép fölébred,
fölemelkedik, s a mint szemeit megnyitja, nem kevéssé csodálkozik el,
magát férfi mellett fekünni látván. De a csudálás hamar bámulattá, s a
bámulat hamar a legelevenebb örömmé változott, a mint a szép alaku ifjat
jobban szemre vevé.

„S te vagy-e“ rebegé „kit atyám a király nekem férjeműl szánt? – Bizony
sajnálom, hogy elébb nem tudtam; különben sem őt haragra irántam nem
inditom, sem magamat eddig oly férj társasága nélkül nem hagyom, kit
egész szivemből kell szeretnem. Kelj fel! nem illik vőlegényhez a
lakodalmi éjen oly sokat alunni.“

Igy szólván, kézen ragadá a herczeget s oly erősen rázá, hogy fel kell
vala ébrednie, ha szint ezen pillanatban Maimune még mélyebb álomba nem
meríti. A herczegasszony ismétlé a keltést, de nem boldogulván, „ej“
ugymond „mi bajod van neked? Talán egy irigyem büvölt meg s küldé reád
ezt a lerázhatatlan álmot épen most, most midőn elevenebbnek kellene
lenned mint valaha?“

Most kezét fogá s a mint szerelmes csókjaival hinté, észrevette a gyürüt
ujjain. Mindjárt első tekintettel oly igen hasonlónak találá sajátjához,
hogy a cserén épen nem kételkedheték, idegen gyürűt lepvén meg magánál.
Nem foghatá meg, mikép mehetett véghez a csere: de semmi kétsége nem
volt, hogy ez eljegyzésök és egybekelésöknek csalhatatlan jele. Fáradtan
a sok hasztalan költésben, s hiedelme szerint bizonyos lévén benne, hogy
többé el nem válnak: „Mivel“ ugymond „ez uttal nem birlak felkelteni,
nem akarom álmodat megzavarni. Holnapig Isten hozzád.“

Ezzel egy csókot nyomván arczájára, lefeküdt ismét, s nemsokára el is
aludt.

Mihelyt Maimune a nélkül, hogy a chinai herczegasszonyt felkeltse,
szólhatott: „Nos te elkárhozott“ igy szóla Dáneshez „hiszed-e már, hogy
herczegnéd nem oly szép mint herczegem? – Menj, elengedem a fogadást,
melylyel tartoznál; de máskor hidd, a mit mondok.“ Kaskashoz fordula
ezután s „a mi téged illet“ ugymond „köszönöm tanácsodat. Vigyétek
ketten a herczegnét saját ágyába vissza, a merre Dánes vezetni fog.“

Dánes és Kaskas teljesiték Maimune parancsát, s ez ismét alá szálla a
kútba.

A mint reggel Kamaralszamán herczeg fölébredett, legelső dolga az volt,
hogy körültekintsen, itt van-e még a szép kisasszony, kit éjjel
oldalánál láta. Nem találván többé, igy szóla magában: „Tudtam én, hogy
atyám a szultán meg akar vala lepni; ugyan jó, hogy magam
megtartóztatám.“

Erre fölkelté rabját, behivá sebten, s felöltözködék a nélkül, hogy
valamit szólana a tárgyban. A rab behozá a mosdót s a vizet, s
minekutána a herczeg imádságait is végzé, vőn egy könyvet s egy ideig
nyugton olvasgata.

Szokott mozgása után behivá rabját s igy szóla hozzá: „Jer, és ne
hazudj! mondd meg nekem, mikép jött be a kisasszony, ki az éjjel nálam
feküdt, s ki hozta őt hozzám?“

„Uram“ felele a cseléd „micsoda kisasszonyról beszélsz?“

„Arról“ monda a herczeg „ki az éjjel ide jött vagy ide hozták, s nálam
hált.“

„Akár megesküdjem herczeg! de nem tudok semmit a dologban. Hogy-hogy
jöhetett volna valaki hozzád, holott én ajtód előtt fekszem?“

„Hazudsz gazember“ viszonza a herczeg „s te is egyetértesz velök, hogy
engem még jobban kinozzatok, megöljetek.“

Evvel ugy csapá arczul, hogy a rab lerogyott, s minekutána itt lábával
megtaposta, hóna alá köte egy kötelet, s a kutba eresztvén, be-bemártá
fejét a vizbe. „Bele fojtalak“ ugymond „ha ki nem vallod tüstént, ki az,
a kisasszony, és ki hozta őt hozzám?“

A rabszolga ezen nagy szükségben, félig kivül félig ben a vizben,
gondolá magában: minden bizonynyal a herczeg megbódult bujában,
lehetetlen máskép mint hazugság által menekednem. „Herczeg“ igy kiálta
fel könyörgő hangon, „ne ölj meg kérlek, megmondom inkább, mikép van a
dolog.“

Erre a herczeg felvoná s akará, hogy szóljon. A rab pedig leoldván
kötelét, igy szóla reszketve: „Uram, hiszen igy lehetetlen, hogy tegyem
a mit kivánsz; engedj csak annyi időt, mig ruhát váltok.“ „Legyen“ monda
a herczeg „de ne késsél, és semmit el ne titkolj.“

A rab kiment, rá csuká a herczegre az ajtót, s ugy a mint volt, a
palotába szaladt.

A király épen nagyvezérével mulatta magát, s panaszlá neki azon
nyugtalan éjt, melyet fiának engedetlensége s bünös ellenkezése miatt
tölte; a miniszter pedig vigasztalá őt, elébe terjesztvén, hogy a
herczeg most maga alkalmat nyujta, melynél fogva a kötelességre
visszavezettessék. „Felséged nem fogja megbánni“ igy szólott, „hogy őt
berekeszteté. S ha felségednek annyi türelme fog lenni, hogy őt egy
darab ideig zárva hagyja, bizonyossá teszem a felől, hogy ez a
fiatalkori hevesség elrepül, s ő magát végre mindennek alája veti, a mit
felséged tőle kivánni fog.“

A nagyvezér épen elvégzé ezen beszédet, midőn a szolga belépett, s a
felség előtt megállván: „Uram“ ugymond „igen sajnálom, hogy oly
tudósitásnak vagyok meghozója, melyet felséged nagy kedvetlenség nélkül
nem hallhat. A mit a herczeg valamely kisasszonyról beszél, a ki az
éjjel nála hált, s az az állapot, a melybe engem, valamint itt látja
felséged, az elébb tőn, elég bizonysága annak, hogy a herczeg többé
nincs eszén.“

Erre elbeszélé mind azt, a mit a herczeg monda, s mikép kegyetlenkedett
rajta, mind oly renddel és kifejezésekkel, melyek a dolgot hihetővé
tevék.

A király, ki ezen uj tárgyát a fájdalomnak épen nem várta, igy szóla az
első miniszterhez: „Mily felette boszus történet ez ismét, s mily messze
eltávozik ez azon jó reménytől, melylyel az imént is kecsegtetél. Menj
haladék nélkül, lásd és vizsgáld meg magad, miben áll a dolog, és hozz
nekem hirt.“

A nagyvezér azonnal engedett; s a mint a herczeg teremébe lépe, ezt igen
nyugodtan egy könyv mellett ülve és olvasva találá. Köszönt, s a herczeg
mellé leülvén: „Átkozott legyen“ ugymond „azon rabszolgád, ki a
királyhoz, édes atyádhoz jöve és őt ujságával ugy megijeszté.“

„Micsoda ujság ijesztheté meg atyámat?“ monda a herczeg „nekem sokkal
több okom van cselédem ellen panaszkodnom.“

„Isten mentsen is meg, kegyes herczeg“ válaszolá a vezér, „hogy az való
legyen, a mit mondott. Ezen jó állapot, melyben látlak, s kérem az
Istent, tovább is tartson meg, eléggé kimutatja nekem, hogy a dologban
semmi sincs.“

„Talán“ igy szóla a herczeg „nem eléggé jól fejtette ki magát. Minthogy
már itt vagy, igen szeretem, hogy egy oly férfiutól kérdezhetem meg, a
kinek kell valamit tudni a dologból: hol az a kisasszony, a ki a mult
éjjel nálam volt?“

Ezen kérdésre a vezér hátrahökken. „Herczeg“ ugymond „meg ne ütközzél
csudálkozásomon a tett kérdés felett. Hogy is lehetne az, hogy ide, nem
mondom asszony, de akármely ember is éjszakának idején bejöhessen,
holott a bejárás egyedül az ajtón s rabszolgádon keresztül eshetik meg?
Fontold meg ezt, kérlek, s minden bizonynyal ugy fogod találni, hogy
valamely igen eleven álmod lehetett, mely ezen benyomást hagyta maga
után.“

„E kitéréssel épen nem leszek megelégitve,“ szóla fennebb hangon a
herczeg „s akarom tudni, hová lett azon hölgy; különben is oly helyett
szólunk, a hol én magamnak engedelmeskedést tudok szerezni.“

Ezen szónál a vezér véghetetlen zavarodásba jöve, s azon kezde
töprenkedni, mikép szabadulhasson innen jó szerrel. Lágyan kezde bánni,
s a legalázatosabb, legóvakodóbb kifejezésekkel kérdé a herczeget,
„látta-e, önnön szemeivel látta-e a kisasszonyt?“

„Igen, igen; önnön szemeimmel láttam“ felele a herczeg „s láttam azt is,
hogy megkísértésemre küldöttétek hozzám, mondhatom, igen jól játszotta
szerepét, melyre oktattátok; mert nem szóla egy szót is, alvást
tettetvén; s elment, mihely elaluvám. Kétségkivül tudod ezt mind s nem
fogta a lány elmulasztani, hogy kegyedet hiven tudósitsa.“

„Herczeg,“ monda a nagyvezér, „esküszöm neked, hogy abból, a mit itt
most hallok, egy szó sem való. Sem én, sem atyád a király azon
kisasszonyt, kiről szólasz, hozzád nem küldöttük, sőt ilyesmi eszünkben
sem forgott. Engedd, még egyszer azt mondanom, hogy ezen kisasszonyt
csak álomban láttad.“

„Tehát te is gunyolni jősz,“ monda haraggal a herczeg, „s szemembe
vallani, hogy álom az, a mit én beszélek?“ Ezzel szakállánál kapta, s
addig döngette öklével, mig keze ki nem fáradt.

Szegény nagyvezér csak türte a boszus Kamaralszamán csapásait.
„Megjártam én is szinte, mint a szolga“ gondolá magában; „még jó, ha oly
szerencsével kimenekszem, mint ő, ezen nagy veszélyből.“ S közepette az
ütlegeknek, melyekkel a herczeg megraká, felfelkiálta: „Ah herczeg!
könyörgök, csak egy pillanatig hallgass meg.“ A herczeg kifáradván végre
a verésben, szót engede.

„Megvallom uram,“ igy szóla a nagyvezér, tettetve „hogy valami van a te
gyanitásodban. De hiszen nem titok előtted, hogy a miniszter kénytelen
urának s királyának parancsát teljesiteni. Ha oly jó lészsz és
eleresztesz: én tüstént hozzá megyek, s megviszem neki, a miket
parancsolsz.“

„Legyen,“ felele a herczeg, „menj és mondd meg, hogy azt a kisasszonyt,
kit hoza vagy külde, el akarom venni; siess és hozz hirt.“

A nagyvezér mélyen meghajtá magát elmentében, s addig nem hitte magát
bátorságban, mig a toronyból ki nem ért s az ajtót a herczegre nem
zárta.

Schachszamán előtt oly leverve jelent meg a nagyvezér, hogy az előre is
aggódni kezde.

„Nos, hát mikép találtad fiamat?“ kérdi a fejedelem. „Uram“ monda a
miniszter, „a mit a cseléd beszélt nagyon is való.“ Erre elmondá, mit
szóla a herczeggel, mikép jöve ez haragba, mihelyt azt meré emliteni,
hogy lehetetlen, hogy a kisasszony, kiről szól, nála hált volna; minő
megkinoztatást szenvedett ezután, s micsoda csinnal élt, hogy körmei
közül kimenekedjék.

Schachszamán, kit a hir annál inkább sujtott, minthogy fiát szivesen
szerette, önmaga akará a dolog mibenlétét látni, s elmene fiához, vivén
a nagyvezért magával.

„Kamaralszamán herczeg, édes atyát a királyt a legnagyobb tisztelettel
fogadá rekeszében. A király leült, s maga mellé ültetvén a herczeget,
többféléről kérdést tőn elébe, melyekre a herczeg józanon és okosan
válaszolt. A szultán rá tekinte a nagyvezérre, mintha mondaná: nem
látja, hogy fia eszét vesztette volna el, s talán maga a nagyvezér
veszté el a magáét.

Végre a király a kisasszonyra forditá a beszédet, s „ugyan fiam“ igy
szóla „beszéld el, kérlek, micsoda kisasszony lehetett az, a ki az
éjjel, mint mondják, nálad hált?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „könyörgök felséged előtt, ne szaporitsa e
részben fájdalmamat, hanem legyen inkább kegyelmes irántam, s adja őt
nekem nőűl. Bármely idegen valék mindeddig az asszonyok iránt: ez az
ifju szépség annyira megilleté szivemet, hogy nem átalom önkényt
megvallani gyengeségemet. Kezeidből őt a legnagyobb köszönettel kész
vagyok elfogadni.“

Schachszamán király egészen megrettent fiának ilyes feleletén, mely
elébbi józan eszével ellenkezni látszék. „Fiam“ ugymond „te itt olyasmit
mondasz, a mi engem a legnagyobb csodába ejt, melyből csak alig birok
magamhoz térni. Esküszöm koronámra, mely egykor rólam reád fog szállani,
hogy semmit sem tudok a kisasszonyról, melyet emlitesz. Ha csakugyan
volt nálad valaki, nekem legalább nincs részem a dologban. De hogyan is
juthatott volna hirem nélkül ebbe a toronyba? Mert akármit monda is
elébb a nagyvezér, azt csak enyhitésedre mondá. Hidd el fiam, hogy
álmodtál; szedd össze magad kérlek, és légy eszeden.“

„Atyám!“ felele a herczeg „méltatlan volnék örökre felséged jóvoltára
irántam, ha nem hinnék azon erősitésnek, melyet nekem adni méltóztatol.
De esdem felséged előtt, legyen annyi türelme engem kihallgatni, s
azután itélni, valljon az, a mit mondani szerencsés leszek, csak
álom-e?“

Ekkor elbeszélé a herczeg édes atyjának a szultánnak mind azt, a mik
felébredte után történtek körülményesen; lelkesedéssel festé a hölgynek
szépségét és kecseit, kit oldala mellett talála; a szerelmet, melyre a
legelső pillantattal iránta gyuladt; s hasztalan igyekezeteit, hogy őt
felébreszsze. Sőt azt sem hallgatá el, a miért magát ujra álomnak
ereszté, minekutána gyürüjét a szép ösmeretlenével elcserélte. Ekkor
levoná ujjáról a gyürüt, s általadván azt a szultánnak, „az enyimet“
ugymond „ösmerni fogja felséged, látta azt több izben ujjamon. E szerint
meg lesz, ugy tartom, győződve felséged, hogy én épen nem vagyok eszemen
kivül, a mint ezt felségeddel el akarák vala hitetni.“

A király oly tisztán átlátta azoknak valóságát, melyeket az előtte
beszélt, hogy nem tudott reá semmit is szólani; sőt annyira elfogá a
csodálkozás, hogy egy ideig ott ült, egy szót sem ejthetvén.

A herczeg használá ezen pillanatot, s „Uram“ ugymond, „a szenvedély,
melyet ezen kecses lény iránt érzek, kinek imádott képét mélyen
szivemben hordozom, már ugy elfogott, hogy erőm nincs többé az
ellenhatásra. Szánj meg engem, atyám, s add meg nekem örömét birásának.“

„A szerint, a mit hallok“ ez lőn a király válasza „s ezen gyürünek
látása után, nincs többé kétségem édes gyermekem, hogy szenvedélyed
való, s hogy láttad a hölgyet, ki azt gerjeszté. Adná az ég, hogy én őt
ismerném; még ma betölteném kivánságodat s a legboldogabb atya volnék
országomban. De hol keressem? Hogy, és minemű utakon jött be hozzád
tudtom és hirem nélkül? Mi birhatta reá, hogy nálad fekügyék csupán
azért, hogy veled szépségét láttassa, szerelmet gyulaszszon szivedben,
mig ő aludt, s ismét eltünjék, midőn elaludtál? – Nem értem ezt a
kalandot édes gyermekem; s ha meg nem szán bennünket az ég, ugy ez még
mindkettőnket a sirba vet.“

Igy szólván, kézen fogá a herczeget, s „jer ugymond“ gyászoljunk
közösen; te, mert reménytelen szeretsz; én, mert szenvedni látlak, a
nélkül, hogy bajodon segithetnék.“

A király visszavezeté a herczeget a palotába, holott ezt azon való búja,
hogy ő ösmeretlent szeret, azonnal ágyba szögzé. A király elzárá magát s
vele együtt busult több napig, a nélkül, hogy az ország dolgai felől
legkevesebbet is aggódnék.

De első minisztere, – ennek volt egyedül bejárása hozzá – elébe
terjeszté egy napon, hogy már az udvar, sőt maga a nép is zugolódni
kezd, mivel őt nem látják, s nem tesz igazságot naponkint mint szokott;
s hogy ő, a vezér, azon zürzavarról, mely ebből támadhatna, jót nem áll.
„Könyörgök“ ugymond, „vegye ezt tekintetbe felséged. Jól tudom ugyan,
hogy felséged jelenléte a herczeg fájdalmát, s az ő jelenvolta a
felséged keservét enyhiti: de tanácsos arra is ügyelni, hogy minden el
ne veszszen. Engedje felséged, hogy azt ajánljam: vitesse a herczeget a
kisszigeti palotába a révpart megett, s adjon hetenkint kétszer
meghallgatást. Azalatt, mig ebben eltávozik felséged, s a hely
gyönyörüsége, a fris levegő és bájos kilátás türhetővé fogják a herczeg
előtt tenni a rövid elválást.

A király Schachszamán, helybenhagyá ezt az ajánlatot, s mihelyt ama
kastély, melyet régóta meg nem látogatott, elfogadásokra elkészült, a
herczeggel együtt átköltözött, s itt is csak azért távozék el tőle, hogy
a kért meghallgatást pontosan megtartsa. Különben fia ágyánál mulata
szüntelen, hol őt vigasztalván, hol vele keseregvén.


A chinai királykisasszony történetének folytatása.

Mig ezek Sachszamán király fővárosában ekkép történtek, azalatt Kaskas
és Dánes a chinai herczegasszonyt palotájába vivék, melybe őt atyja
zárta vala, és csendesen az ágyba visszatevék.

Reggel, ébredtekor körültekinte a kisasszony jobbra és balra; s a mint
észrevevé, hogy Kamaralszamán herczeg nincs többé körüle, oly hangosan
kiáltá asszonyait, hogy ezek hirtelen betoppanván, ágyánál termettek.
Dajkája az ágyfőhöz sietvén kérdezé, mit kiván? és mi érte?

„Mondjátok meg nekem“ szóla a kisasszony „hol az az ifju, kit én
szeretek, s a ki az éjjel itt nálam volt?“ „Kisasszony“ mondá a dajka
„nem értjük e beszédet, fejezd ki magad világosabban?“

„Csak gondoljátok;“ ugymond „a legszerelmesb ifju hált ma nálam, s én
sokáig nyájaskodám vele, és mindent elkövettem, hogy őt felébreszszem:
de nem boldogultam; azt kérdem tőletek, hol van ő?“

„Herczegném“ szóla a dajka „te játszol velünk; nem tetszik fölkelned?“

„Én komolyan beszélek“ monda a herczegné „s akarom tudni, hol mulat?“

„Ugy de kisasszony“ monda a dajka „hiszen magadat fektettünk le az
estve, és senki be nem jött ide az éjjel, a mint én tudom, s ezek az
asszonyok.“

A chinai királykisasszony elveszté minden türedelmét, megragadá hajánál
a dajkát s megpofozá és megöklözé. „Valld ki te vén boszorkány“ ugymond
„valld ki, különben megöllek.“

A dajka mindenkép igyekvék kifejleni; végre csakugyan kirántá magát, s
egyenesen a királynéhoz ment a kisasszony édes anyjához. Könyes
szemekkel és kékfoltos arczczal jelent meg a királyné előtt, a ki
elcsodálkozva kérdé, ki bánt vele ily kegyetlenül?

„Asszonyom“ felele a dajka „im látja felséged, mikép bánt velem a
herczegasszony: s megölt volna kétségkivül, ha magamat kezéből ki nem
ragadom,“ s elbeszéli a történet okát és körülményeit, melyeken a
királyné szint annyit busult, mint csodálkozott. „Láthadd asszonyom“ igy
végzé a dajka „hogy a herczegasszony eszét elvesztette. Vagy itélj ön
magad, s méltóztassál hozzá fáradni.“

A királyné, ki leányát szivéből szerette, szerfölött aggódott a
történeten, s magát azonnal elvezetteté…

Eljutván a királyné azon terembe, melyben leánya zárva ült, leüle
melléje, s tudakolván elébb egészsége felől, azt kérdé tőle, mi panasza
lehet dajkája ellen, kivel oly kegyetlenül bánik. „Ez, édes leányom épen
nem illik“ igy szóla „s egy királykisasszony, mint te vagy, soha sem
fogja magát ennyire elragadtatni.“

„Édes anyám“ monda a kisasszony „már látom, hogy felséged is csak
csufolódni akar, de én előre kimondom, hogy addig nincsen nyugtom, mig
az a kellemes ifju, ki nálam volt az éjjel, férjem nem lesz. Te tudod
bizonyosan, hol van; kérlek igen szivesen, hidd vissza ismét.“

Egyszersmind a következő verseket mondá:

„Ah mely igen nagy vala szépsége! – De a szépség az ő tulajdoninak csak
igen kis része.

Sugár termete, mely hasonló a hajlongó ághoz, nem kevésbbé kecses: mint
arcza fris rózsái.

Ezen orczák rózsaszin levelek, melyeken a kis folt, mely neki oly igen
jól áll, pont a j felett[12], melyet fekete tintával vont szemölde
ábrázol.

Nem szünném meg, visszajöttét kérni az időtől; oh, bár jőne! – De távol
lenni, ugy látszik, sajátja.

Örömest feledném akkor az idő szivtelenségét, sürü fátyolt vonnék el
felette.

Ölelkezve töltők el az éjet, az ölelkezés a mi társunk lőn. Őt
megrészegité zergetermetem, s engem az ő ajakának kelyhe.

Erősen szoritám keblemre, mint a fösvény tartja a maga kincsét;
féltemben, hogy valamelyik szépségét elragadják tőlem.

Ugy tartám ölemben, mintha zerge volna, melynek szivreható pillanatától
rettegek.“

„Leányom“ monda a királyné „nagyon csodálkozom feletted, s én a te
beszédedet nem értem.“

Ekkor a kisasszony felede minden tartózkodást, s „Asszonyom“ ugymond „te
és atyám mindig azon voltatok, hogy engem házasságra birjatok, mikor
erre semmi kedvem nem volt: most van kedvem, s nekem adjátok ide azt az
ifjut, kiről szólok, különben megölöm magamat.“

A királyné lágyan akara bánni leányával, „hiszen leányom ugymond
„tenmagad tudod, hogy csak magad vagy ebben a szobában, s ide semmi
férfi be nem jöhet.“

De a herczegasszony a helyett, hogy kihallgatná, közbeszóla, s
türhetetlenül viselé magát, hogy anyja kénytelelen volt nagy szomoruan
eltávozni, s hirt vinni a királynak e történtek felől.

A király maga akará a dolgot látni, elmene a herczegasszonyhoz,
leányához, s kérdé, igaz-e a mit hallott? „Atyám“ szóla a hölgy „hagyjuk
ezt; csak te légy oly kegyes s add vissza nekem férjemet, a ki az éjjel
itt velem hált.“

„Mit?“ monda a király „s valaki hált veled itt az éjjel?“

„Hogy hogy atyám, s még kérdheted, hált-e itt valaki? Mintha te nem
tudnád, hogy a leggyönyörűbb ifju, kire a nap sütött, volt itt nálam! De
hogy ne kételkedjék felséged“ igy szóla tovább „hogy én őt láttam, ő itt
volt, én ölelgettem, ébresztgettem, a nélkül hogy fel ébredt volna – ime
itt van, tessék ezt a gyürüt megnéznie.“

Erre kinyujtá kezét, s a chinai király nem tudta mit szóljon, látván,
hogy az csakugyan férfi-gyürü. De minthogy a dolgot semmikép meg nem
foghatta, s elébb is azt hitte, hogy leánya tébolyodott, most is csak a
mellett maradt, hogy nincs eszén; s féltében, nehogy vagy őt magát, vagy
más valakit megtámadjon, minden további szó nélkül lánczot adatott
leányára, s még sorosabban elzáratván, csupán dajkáját hagyta meg
mellette, s az ajtó elébe kemény őrt állitott.

A király szerfelett busult a szerencsétlenségen, mely a herczegasszonyt
érte, minthogy, a mint hitte, eszét igy elveszté, s azon gondolkodott,
mikép lehetne őt meggyógyitani. Egybehivatá a tanácsot, s minekutána a
beteg állapotát előterjesztette „ha valaki közületek“ ugymond „annyi
ügyességgel és tudománynyal bir, hogy leányomat meggyógyithatja és meg
is gyógyitja: feleségül adom őt neki, s országom és koronám örökösévé
teszem.“

A vágy, hogy ily szép herczegasszonyt birhasson, s annak reménye, hogy
egykor oly hatalmas országon fog uralkodni mint China, fölingerle egy
elaggott emirt, ki benn a tanácsban üle; s minthogy értett valamit a
büvöléshez, vig szerencsével kecsegteté magát, s ajánlkozék a
királyleány meggyógyitására.

„Ám legyen“ mondá neki a király „de tudd meg előre a feltételt, a mely
részemről ez, hogy fejedet levágatom, ha próbád el nem sül. Méltatlan
dolog volna ily nagy jutalmat elvenned, a nélkül hogy részedről valamit
szerencséltess. A mit itt mondok, mondom egyszersmind mind azoknak, a
kik, ha te a feltételt el nem fogadod vagy próbád el nem sül, utánad
ajánlkozni fognak.“

Az emir elfogadá a feltételt, s a király maga vezeté őt a beteg
kisasszonyhoz.

Ez elfödé arczát, mihelyt az emirt jönni látta, s igy szóla atyjához:
„Atyám! felséged engem igen meglep, midőn oly férfit vezet hozzám, kit
én nem ismerek, s a ki előtt arczom felfödöznöm a vallás tilt.“
„Leányom“ felele a király „ennek látásán nincs mit megütköznöd;
emireimnek egyike, ki téged feleségül kiván.“ „Édes atyám“ monda a
herczegné „ez nem az, kit már nekem szántál, s kinek jegygyürüjét is
viselem; ne neheztelj, ha máshoz nem megyek.“

Az emir, ki nem várt egyebet, mint hogy a herczegné rettenetes dolgokat
fog beszélni és tenni, igen elbámult látván, mely csendes és értelmesen
beszél. Azonnal átlátta, hogy ennek egész eszelőssége nem egyéb forró
szerelemnél, melynek valódi s igen természetes okának kell lenni. De nem
merte ezt a király előtt ily tisztán kimondani, mert félt: a király
neheztelni fog, ha megérti, hogy leánya másnak adta szivét, mint a kit ő
fog majd hozzája vezetni. Tehát lábaihoz veté magát a királynak, s
„Uram“ ugymond „a szerint a mit most hallottam, egészen haszontalan
volna a herczegasszony gyógyitásához kezdenem. Betegsége ellen nincs
szerem, s életem felséged kezeiben!“

A király boszonkodván az emir tehetetlenségén s azon, hogy őt ily
hasztalan fárasztá, fejét vetette.

Néhány nap mulva, hogy magának semmi elmulasztást a beteg
meggyógyittatásán szemére ne vethessen, a fönebbi tervet kihirdetteté a
király az egész fővárosban, hogy ha valami orvos, varázsló, csillagász
bizik magában, hogy a királykisasszonyt eszére tériti, de oly feltétel
alatt, hogy ha a gyógyitás el nem sül, fejét veszti. Ugyanezt bocsáta
kihirdetés végett az ország népesb városaihoz s a szomszéd fejedelmek
udvarainak.

Egy varázsló s egyszersmind csillagász volt az első, a ki ajánlkozott; s
a király egyik heréltjével vezetteté őt a herczegasszonyhoz. A
csillagász kihuzott zsákjából egy Astrolabiumot, egy kisded égtekét,
szenelőt, füstölő fűszereket, s még egy réz-edénykét, és több más ilyes
eszközt, s tüzet parancsolt.

A kisasszony kérdé, mirevaló ez a sok jószág? „Herczegné“ felele a
csillagász „ez arravaló, hogy azt a rosz lelket, mely tégedet gyötör,
ide ebbe a rézedénybe bezárjuk, s a tenger fenekére meritsük.“

„Átkozott csillagleső“ szól a királyleány „tudd, hogy ezekre a
készületekre nekem nincs szükségem; tudd, hogy eszem helyén van, de te,
te megőrültél. Ha van annyi hatalmad, hozd ide azt, a kit én kedvelek;
ez az egy, ez a legnagyobb jó, melyet velem tehetsz.“

„Kisasszony; ha igy van a dolog, ne tőlem várd azt, hanem egyedül a
királytól, édes atyádtól.“

Ezzel betömé ismét a csillagász minden eszközeit zsákjába, nagy
boszusan, hogy ily könnyedén neki eredt egy képzelt beteg
meggyógyitásának.

A mint a csillagász a herélttől vezettetve ismét a király elébe lépe,
nem hagyá a heréltet szólani, hanem maga nagy bátran igy kezdé: „Uram, a
hirdetés értelme után s a mit nekem önmaga felséged mond vala, a
kisasszonyt tébolyodottnak kelle tartanom, s én bizonyos valék, hogy ő a
hatalmamban lévő titkok ereje eszéhez visszatériti. De im: a kisasszonyt
más baj nem leli, mint a szerelem: s orvosságim ez ellen nem hatnak;
felséged legjobban segithet e bajon, ha t. i. a kivánt férjet a
herczegasszonynak megadja.“

A király felpattant az ember szemtelenségén, mert annak nézte a dolgot,
s fejét levágatta.

Százötvén csillagász, orvos és büvmester ajánlá még magát, s valamennyit
ugyanegy sors érte. Fejeik a város kapuira széjjel kiszegeztettek.“


Marszaván története, s Kamaralszamán történetének folytatása.

A chinai herczegasszony dajkájának egy fia volt, neve Marszaván, kit ez
a herczegasszonynyal együtt szoptatott és nevelt fel. Mindakettőnek oly
nagy volt egymás íránt vonzódása és barátsága, hogy mint testvérek
voltak és bántak egymással még akkor is, midőn már serdülő korok az
együtt lakást tőlök tilalmazá.

Mindazon tudományok közül, melyekkel Marszaván kisded korától fogva
elméjét mivelte, csillagjósolat, Geomantia, s egyéb ily titokkal teljes
tudományok neki legjobban megtetszettek, s ő igen nagy előmenetelt tett
ezekben. Nem elégedvén meg avval, a mit oktatói nyujtottak, mihelyt
eléggé erősnek érzé magát a viszontagságok elviselésére, utnak indult; s
nem volt nagy hirű férfi a tudomány és művészség akármely nemében, kit ő
a földnek legtávolabb vidékein is fel nem keresett, s mindaddig nála nem
mulatott volna, mig azt, a mit épen inye szerént talált, tőle el nem
kapá.

Többévi künmulatása után végre megjöve Marszaván szülőföldére, China
fővárosába, s nem kicsiny volt csudája a kapuk felett kitüzött fejeket
szemléltében. Mihelyt hazaért, nem halasztá el kérdeni, miért van ez, de
mindenek előtt a herczegasszony felől tudakozódott, kit épen nem
felejte. Minthogy az első kérdésre nem felelhettek neki a nélkül, hogy a
másikat is meg ne fejtenék: megérté s nem kevés fájdalommal, röviden, a
mit kivánt, addig is, mig anyja a dajka az egész dolgot előtte
elbeszélné.

„Ámbár a herczegasszony körül sok dolga volt épen a dajkának, Marszaván
édes anyjának: mégis alig érté meg fia megjöttét, midőn alkalmat kapván,
haza tére, hogy vele csak egy pár szót is válthasson.

Minekutána elbeszélé neki, omolván könyei, azon siralmas állapotot,
melyben a herczegasszony sinlik s egyszersmind az okot, mi miatt atyja
ekképen gyötri, kérdé őt Marszaván, nem lehetne-e azt véghezvinni, hogy
ő a herczegasszonyt titkon láthassa, a nélkül, hogy ez a király tudtára
essék. A dajka gondolkodék egy kevevet, s igy szóla hozzá:

„Fiam most erről bizonyost nem mondhatok; de várj reám holnap szint ezen
órában, s akkor megkapod a választ.“

Minthogy pedig a királykisasszonyhoz az egy dajkán kivül senki sem
közeledhetett a herélt engedelme nélkül, ki az ajtónál lévő őrt
kormányzá; a dajka pedig jól tudta, hogy ez a herélt nem rég van
szolgálatban s nem tudja azokat a mik a király udvarában ezelőtt
történtek: legelébb is a dajka ehhez a herélthez fordult és igy szóla:

„Tudod talán, hogy a herczegasszonyt én szoptattam és én neveltem fel,
de azt mégis nehezen fogod tudni, hogy én őt egy leányommal szoptatám
együtt, ki vele egykoru, s a kit én nem régen férjhez is adtam. A
kisasszony, ki őt még folyvást szeretetére méltatja, igen óhajtja őt
látni, de ugy hogy senki őt menni vagy jőni ne lássa.“

Tovább akará szólani, de a herélt nem engedé. „Elég!“ ugymond „én
mindenkor örömest megteszek mindent, a mivel a herczegasszonynak kedvét
lelhetem. Hadd jőjön a leány, vagy hozd el magad éjjel, s vezesd be
midőn már a király eltávozott: az ajtó nyitva lesz előttetek.“

Mihelyt az éj beállott, elmene a dajka Marszavánhoz, asszonyruhát ada
maga reá, s beburkolá ugy, hogy senki a férfit ki nem ösmerhette, s
elvezeté őt a palotába. A herélt semmit sem kételkedvén abban, hogy ez a
dajka leánya, mindkettőjöket beereszté.

Minekelőtte Marszavánt a herczegasszonynak bemutatná anyja, közeledék a
kisasszonyhoz s mondá „herczegné, az a kit itt látsz, nem asszony; hanem
fiam, Marszaván, ki nem régiben tért meg utazásából, s én ezen álköntös
alatt hozzád vezettem. Reménylem, nem tagadod meg tőle azon szerencsét,
hogy mély tiszteletét irántad kimutathassa.“

Marszaván nevén nagy örömét mutatá a kisasszony „Jer idébb bátyám“ igy
szóla hozzá „és vedd le a fátyolt; két testvérnek nem tilos egymáshoz
fedetlen arczczal is járulniok.“

Marszaván igen nagy tiszteletadással köszönté, de a nélkül, hogy szót
engedne neki, igy folytatá tovább a kisasszony: „Örvendek, hogy ily jó
egészségben láthatlak oly sok esztendei távollét után, melyben egy betű
hirt nem adtál magad felől, még saját jó anyádnak sem.“

„Herczegné“ monda most Marszaván „igen, igen lekötelez jóságod. De jobb
hirt reménylettem én felőled, midőn visszatértem, mint azt, a melyet
adtak, s a melyet ime, nagy bánatomra megvalósodva látok. Azonban nagy
vigasztalásomra van az, hogy még elég jókor jövök arra, hogy annyi
sikeretlen próba után, gyógyitást bajodnak én adhassak. Ha nem lenne
szorgalmamnak és utazásaimnak egyéb gyümölcse, csak ez az egy, már
eléggé megjutalmazottnak vélném magamat.“

Igy szólván egy könyvet huzott elé, s még egyéb szereket, melyeket
anyjának tudósitása után magával hozott és szükségeseknek vélt.

A mint ezt a királykisasszony észrevevé „Hogy hogy bátyám?“ felkiált „s
te is azok közül volnál, kik azt hiszik, hogy én megtébolyodtam? Szünjél
csalódni és hallgass meg engem.“

Egyszersmind a következő verseket mondá: „Ők azt állitják: elvette
eszemet a szerelem; én pedig ezt válaszolom; nem az-e az élet legszebb
öröme, midőn eszünket veszi a szerelem?“

„Mutassátok ki dőreségemet, s hozzátok elé azt, a ki megfoszta eszemtől.
Ha dőreségemben ő is részt veszen: oh, ne szidjatok engem egyedül.“

S elbeszélé a herczegasszony egész történetét, s legkisebb körülményt is
el nem hallgatván, a gyürűváltással együtt, melyet Marszavánnak meg is
mutata.

„Elmondtam“ ugymond berekesztve „mindent, másolás nélkül. Az való, hogy
van valami a dologban a mit én nem értek, s a mi talán oka lehet, hogy
engem tébolyodottnak tartsanak: de a többi nem gondolják meg eléggé, a
mi azonban teljesen ugy vagyon, mint mondám.“

Marszaván csudálkozva és bámultan álla, s lesütött szemekkel jó ideig a
nélkül, hogy egy szót szólt volna. Végre fölemelé fejét, szót kezde, s
ezeket mondá a herczegasszonyhoz:

„Herczegné! ha való, a mit mondasz; miben és épen nem kételkedem; ugy
van reménységem, hogy megadhatom még szivednek, a mi után sohajt. Csak
addig várj kérlek türelemmel, mig egykét országot bejártam, melyeket még
eddig nem láthattam; s ha visszajöttömet megérted: légy bizonyos benne,
hogy a kit oly heven ohajtasz, nincs messze többé.“

Ezután bucsut vett Marszaván a herczegasszonytól, s mentében hallá őt
még a következő verseket mondani:

„Vágyaim lelkemnek belsejébe festék képedet, ámbár régen mult, hogy
egymást látogattuk. Valljon álomban történt-e csak ez a látogatás?“

„Koronként közelebb von hozzám a remény; mint villám, mely a szemekbe
csap.“

„Oh, ne mulass tovább! te vagy az én szemeimnek világa; mig távol jársz,
semmi sem derűl fel előttem!“

Mindjárt másnap reggel elindult Marszaván, városról városra, országról
országra, szigetről szigetre járt, s mindenütt csak a chinai
királyleányról halla, mindenütt a Badur történetét. (Ez vala tudniillik
a királykisasszony neve.)

Négy hónap mulva Torfba[13] érkezett, egy nagy és népes tengermelléki
városba, holott többé nem a Badur történetét, hanem a Kamaralszamán
beteg királyfiét kezdék beszélni s szinte azon körülményekkel, melyekkel
elébb a chinai herczegasszonyét.

Marszaván ezen rendkivül megörült, s kitudá azonnal, a földnek melyik
részét lakja ez a herczeg. Két uton lehetett eljutni a földre, egyike
részint vizen, részint szárazon, a másika csupán vizen vezetett, s ez
volt a rövidebb.

Marszaván az utóbbit választá. Felűle egy kalmárhajóra, s igen
szerencsésen utazott egész a Sachszamán birodalmának fővárosáig. De itt
a révnek ellenében a kormányos ügyetlensége miatt sziklához ütődött a
hajó, megrepedt, s el is sülyedt, épen szemben azon kastélylyal, melyben
Kamaralszamán tartózkodott s most a szultán is a nagy vezérrel együtt
mulata.

Marszaván nem késett leugrani a hajóról, s mint jó uszó csak hamar el
érte a partot a kastély tövénél; holott a király meghagyására s a
nagyvezér rendeléséből azonnal segedelmére siettek, barátsággal
fogadták. Száraz ruhát adtak reája, s eledelt bőven; s minekutána magát
eléggé kinyugodta, a nagyvezér elébe vezeték, ki ezt különösen meghagyá.

Minthogy az ifju szép termetű s csinos alaku volt, nyájasan fogadá őt a
miniszter, s nemsokára okos feleteinél fogva mind azokra, melyeket tőle
kérdezett, becsülni is kezdé. Később észrevevé azt is, hogy ez ember
igen sok és szép ösmeretnek birtokában van; minél fogva ezt mondá neki a
többek között:

„Szavaidból látom, hogy nem vagy középszerű ember. Bárcsak egy szerre
akadhattál volna hosszu utazásaidban, mely egészséget adna egy betegnek,
ki régóta gyászban tartja udvarunkat.“

Marszaván azt felelé; hogy ha tudná azon személynek betegségét, talán
akadna orvossága is. S a nagyvezér lefesté előtte a herczeg állapotját,
s elbeszélé eleitől fogva a dolog folyamatját. Elmondá, mi forrón
óhajtott a király örököst, s a herczeg születését és neveltetését; el a
királynak azon óhajtását, hogy őt korán házasodva lássa, s a herczeg
engedetlenségét az egész tanács előtt; továbbá ennek fogságát és
csodálatos magaviseletét, végre forró szerelmét egy ösmeretlen leányzó
iránt, melynek egyéb alapja nincs egy gyürünél, melyet a herczeg a nála
volt kisasszonyénak mond, holott ez talán az egész világon föl nem
található.“

Ezen beszéd alatt kimondhatatlanul örült Marszaván, hogy a
szerencsétlenség, mely hajóját érte, őt épen azon helyre vezeté, hol az
mulat, kit kerese. Mert nem vala többé semmi kétsége, hogy Kamaralszamán
herczeg az, kiért a chinai herczegasszony ég, s hogy ez a herczegné a
Kamaralszamán óhajtásának tárgya. Azonban a felől semmit sem
gyanittatott a nagyvezérrel s csak azt mondá, hogy ha a királyi
herczeget látná, bővebben fogná megitélhetni, mi módon lehessen baján
enyhiteni.

„Kövess;“ monda a nagyvezér „nála fogod találni a királyt is, ki már
értésemre adá, hogy téged látni kiván.“

A mi beléptekor legelébb is szemébe tünt Marszavánnak, a herczeg
haldokló képe vala, ki ágyán elnyujtva, behunyt szemekkel feküvék. Ámbár
a herczeg ily gyászhelyezetben volt, még sem tarthatá meg magát
Marszaván, hogy minden tekintet nélkül a királyra, ki a beteg ágya
mellett ült, sem magára a herczegre, kit ez a szabadság megsérthetett,
fel ne kiáltson „Istenemre, semmi hasonlóbbat még nem láttam!“ Akará
mondani, hogy őt a chinai herczegasszonyhoz igen hasonlónak találja. S
valóban arczvonásaikban sokat is hasonlitottak egymáshoz.

Ezen szavai Marszavánnak fölébreszték a herczeg vizsgaságát, ki is
fölüté szemeit s Marszavánnak szemébe nézett. Ez különben is igen elmés
levén, használá a pillanatot, s tüstént versekben köszönté a herczeget,
de oly titkos egyetértéssel, hogy a király és nagyvezér semmit sem
értettek a dologból. Szavai ezek voltak:

„Bánatba látlak téged eltemetve, s a bu sohajait hallom ajkaidról.“

„Elfogott-e a szerelem? vagy nyilak találák szivedet? Mert a fájdalom,
melyet rajtad látok, a sovárgó vágyban gyökerezik.“

„Ne szólj nekem éji látogatásokról; mert maga az elbeszélő szája
szerelemféltővé tudna tenni.“

„Ah, mert irigye vagyok a ruhának, mely a szép testet környezi; s a
pohárnak, mely ajakához ér.“

„Sértve vagyok, de nem kardok által: hanem azon pillanatok által, melyek
mint nyilak, meghatottak.“

„A mint végre a hosszas elválás után ismét találkozánk, csodáltam: hogy
ujjait piros festékkel festve láttam.“

„Ah, igy szólék hozzá, mikép festheted ujjaidat mig én távol vagyok?
Ez-e jutalma a butól szorongatott, gyötrött szeretőnek?“

„Lelkedre esküszöm, ugymond, nem szin ez, melylyel ujjaim festettem; ne
csaljon meg, a mi csak tetszik, s ne meritsen még nagyobb bánatba.“

„Tudd, hogy a mint tőlem távol valál, te, a ki mindenem vagy, ma, mert
ki fogytak immár könyeim, vér folyt szemeimből, s a mint ezt letörlém,
vérrel látám ujjaimat festve.“

„Oh ne bánts, hogy őt szeretem; mert ez a szerelem nekem sok kint okoz.“

„Mert páratlan szépség ékité arczáit; s hasonlót hozzá semmi vidéken nem
találtam.“

„Szép alaku ő, s kellemes; arczai rózsák, szája bájillat.“

„Szépsége Józsefé, okossága Lockmané[14], eszessége Dávidé, és szűz,
mint Mária.“

„S én Jákób keservét, Jónás szorongását, Hiob kinjait, s Ádám bánatját
érezem.“

Ezekkel festé Marszaván, a mi a herczeg s a chinai herczegasszony között
történt, s oly elevenen: hogy ennek semmi kétsége nem maradt, hogy
ösmeri őt, s hirt mondhat felőle. Ezen való öröme a herczegnek, szemein
s egész arczán azonnal kitündöklött.

A herczeg, kit Marszaván költői köszöntése oly édesen lepett meg,
szabadságot vőn magának jelt adni a királynak édes atyjának, hogy helyét
az ágynál elhagyni, s azt Marszavánnak általengedni méltóztatnék.

A király megörülvén, hogy fiában olyan változást vőn észre, mely jó
reménynyel kecsegteté, fölkele, s kezén fogva Marszavánt kényszerité,
foglalná el a helyet, melyet ő épen elhagyott. Kérdé azután nevét és
hazáját, s minekutána ez felele, hogy a chinai fejedelemnek jobbágya s
annak birodalmából jő, igy szóla hozzá:

„Adná Isten, hogy fiamat borongásából kimenthetnéd; véghetetlenül le
volnék kötelezve ez által, s hálám bizonysági oly szembetűnők lennének,
hogy a világ meg fogná ösmerni: nem ért még soha szoglálatot szebb
jutalom.“

Ezzel szabad beszélgetést engede fiának Marszavánnal, s maga azalatt a
nagyvezérrel közlötte örömét ezen jó reményü történeten.

Marszaván közelebb hajlott a herczeg füléhez, s igy szóla hozzá susogó
hangon: „Herczeg, ideje, hogy ezen nyomoru busongásból kivetkezzél. Én
ösmerem a szépet, a kiért szenvedsz; Badur az, a chinai királynak
Ghaiurnak leánya. Bizonyossá tehetem herczegségedet, mind azok után,
melyeket a herczegasszony maga elbeszélt nekem kalandjáról, s a miket
eddig herczegségedéről hallottam: hogy ő, nem kevésbbé szenved
szerelmében miattad, mint te miatta.“

Itt elbeszélé mind azt, a mit a herczegasszony történetéből tudott, azon
éjtől kezdve, melyen egymást, s oly csodálatoson először láták. Elmondá,
miképen bánt a király azokkal, kik a tébolyodottnak vélt herczegasszonyt
eszére akarák tériteni. „Egyedül herczegséged az“ ezt tevé hozzá „a ki
őt meggyógyitani, s magát erre minden szerencséltetés nélkül ajánlani
képes. De minekelőtte ily hosszu utra adhassa magát, szükség: hogy
egészsége legyen; azután a többi szükséges rendeléseket megteszszük.
Gondolkodjék tehát mindenek előtt egészsége helyreállitásán.“

Marszaván szavai erősen meghatották a herczeget, s ebből vett reménye
annyira megerősité, hogy azonnal felkelt, s kéré atyját, engedné meg,
hogy fölöltözködjék; oly vidám arczczal, mely a királyt kimondhatatlan
örömre gerjeszté.

Megölelé a király Marszavánt köszönetének jeléül, s a nélkül, hogy
kérdené, micsoda szerekkel vitt ily meglepő, váratlan változást véghez,
kimene a nagyvezérrel együtt a teremből, hirül adni a kedves ujságot.
Több napi örömünnepeket rendelt, tiszteinek és a köznépnek ajándékokat,
a szegénynek alamisnát oszta; a foglyokat kiszabaditá. Szóval az egész
fővárosban öröm és vigaság zengett, s nemsokára Schachszamán egész
országában.

Kamaralszamán herczeg, jóllehet a sok virrasztás, s az eledeltől csak
nem egész maga megtartóztatása igen elbágyasztá: rövid időn teljes
egészségét visszanyerte.

Midőn már eléggé erősnek érzé magát az ut bajait és terheit
elviselhetni, félrevoná Marszavánt, igy szóla hozzá: „Édes Marszaván,
ideje, hogy azon igéretet, melyet nekem tettél, most teljesitsd. Azon
nyugtalanságnál fogva, melylyel a gyönyörű herczegasszonyt látni, s
hallatlan szenvedéseit miattam megszüntetni égek, igen is érzem: hogy
ugyanazon szomoru állapotba fogok visszaesni, melyben találtál volt, ha
azonnal el nem utazunk. Csak egy gyötör, s félek, akadályt fog tenni
utunkban. Ez atyámnak szenvedélyes tapadása hozzám; ő nem fogja magát
arra elszánni soha, hogy nekem engedelmet adjon hosszas távozásra. Ez
engem, ha nem találsz módot a dologban, kétségbe ejt. Magad látod, hogy
csaknem untalan rajtam van szeme.“ E szóknál a herczeg meg nem tarthatá
könyeit.

„Uram“ ugymond erre Marszaván „ezen nagy akadályt, a melyről szólasz én
már előre láttam, s gondom azt elháritani. Fő czélja utamnak az volt,
hogy a herczegasszonyt szenvedéseiből kifejtsem; a mire engem kölcsönös
barátságunk egymás iránt szinte születésünk óta birt, s azon készség és
szolgálat, melylyel különben is iránta tartozom. Megszegném
tartozásomat, ha enyhitésére s egyszersmind a magadéra is ezen jó
alkalmat elszalasztanám, s nem járnék a dologban egész ügyességgel, mely
tőlem kitelik. Halljad tehát, mit találtam azon akadály elháritására,
mely tőlünk a király engedelmét, melyre oly igen szükségünk vagyon,
elrekeszti. Te uram azóta, hogy én ezen udvarnál mulatok, még egyszer
sem valál künn; jelentsd a királynál azon óhajtásodat, hogy uj levegőt
szívnod bocsásson egy pár napi vadászatra velem: nem hihető, hogy ezen
kérésedet megtagadja. Ha megengedi: rendelj kettőnk számára két-két
lovat; egyikre ülünk, másikkal váltunk, a többi az én gondom.“

Más nap reggel kilesé idejét a herczeg, s jelenté atyjának azon
óhajtását, hogy fris levegőt szivni egy vagy két napra vadászni mehessen
Marszavánnal. „Megengedem“ szóla a király „és örömest: de az egy
feltétel alatt, hogy egy éjnél többet künn nem maradsz. Nagy
megerőltetés most még eleinte nem jó neked, s ha tovább kimaradnál,
aggódnám; mert tudod, azon állapotban vagyok, melyről a költő ir:

„Ha körülölelne minden boldogság, s birnám a Chosroesek birodalmait, sőt
az egész világot,“

„Mind ennek nem volna előttem annyi becse mint egy légyszárnynak, ha
téged nem látnálak.“

Atyja a legjobb lovakat rendelé számokra, s maga rajta volt, hogy semmi
ne hibázzék. Midőn már egészen felkészültek, áltöleli gyermekét s
minekutána Marszaván figyelme alá különösen ajánlotta volna, utnak
ereszté.

Szabadba jutván Marszaván s a királyfi, hogy a két lovászt, kik a
vezetéklovakat vitték, elcsábitanák, szinre vadászni kezdettek, s a
mennyire csak lehetett, eltávoztak a várostól.

Késő estve egy karavánszerályba tértek be, holott falatozván keveset,
lefeküdtek s aludtak egész éjfélig. Marszaván kele fel legelőbb, s
fölkelté a herczeget is, de nem a lovászokat. Kérte azután a herczeg,
adná által neki ruháját, s venne magára mást, az egyik lovászét. Ez
meglévén, felültek a tartaléklovakra, s Marszaván az egyik lovászét is
kantáron fogván, sebes vágtatva elügettek.

Reggelre a két lovag egy erdőbe jutott s itt egy általutra. Marszaván
kéré a herczeget: várná be; s belovaglott oldalt az erdőbe; itt leölé a
lovász vezetéklovát, megáztatá a herczeg ruháját vérrel, s visszatérvén
ehhez, az általut közepére veté.

A herczeg kérdé Marszavánt: mit akar ezzel? „Herczeg“ felele Marszaván,
mihelyt atyád a király észreveszi, hogy ma estve sem érkezel meg, vagy a
lovászok elbeszélik, hogy őket éjjel elhagytuk: kétségkivül azonnal
utánunk fog küldeni. De ha majd ide jutnak emberei, s látják a vérrel
ázott köntöst, azt fogják minden bizonynyal hinni, hogy téged eltépett
egy fenevad, én pedig a király haragja elől megfutamlám. A király
megértvén hiröket, azon hiedelemmel, hogy nem vagy többé az élők között,
megszüntet kerestetni, s igy mi időt nyerünk utunkat minden akadék és
félelem nélkül folytatnunk. Való hogy keményded az óvás, egy atyát
forrón szeretett fiának halálával igy megijeszteni; de hiszen annál
nagyobb lesz majd herczegséged édes atyjának öröme, ha megérti, hogy
élsz és boldog vagy.“

„Derék Marszaván!“ ezt mondá a herczeg „nem lehet jóvá nem hagynom elmés
találmányodat, s én ujra lekötelezve érzem magamat általa.“

A herczeg és Marszaván, drágaság elég lévén nálok költségeikre,
folytatták szakadatlan utjokat szárazon és vizen, s nem találtak az ut
hosszu voltánál egyéb akadályt, mely őket az óhajtott czéltól soká
elrekeszté.

Végre elérték China fővárosát. Holott Marszaván a helyett, hogy saját
házába vinné a herczeget, vele együtt egy fogadóba szálla. Itt három
napot mulattak, pihenve az ut unalmaitól; s Marszaván ezalatt
csillagászruhát készittete, melybe a herczeget akará átöltöztetni.
Harmadnap mulva mindaketten fürdőbe mentek, s itt a herczeg felölté
álruháját. Fürdő után elvezette őt Marszaván a király lakásáig, s itt
elválék tőle, édes anyjának a chinai herczegasszony nevelőjének
megjöttét hirül adni, ki erről a kisasszonyt tudósitani fogja.

Kamaralszamán herczeg, kit mindenre, a mit tenni kelle, előre megtanita
Marszaván, el lévén mindennel készülve, a mi csillagászhoz s annak
öltözetéhez tartozik, megálla a chinai királypalota ajtajánál s itt az
őr és az ajtónállók hallatára ezt mondá fönszóval:

„Én csillagász vagyok; s Badurnak a magas királyi herczegasszonynak
Ghaiur China leghatalmasabb királya leányának gyógyitására jöttem, az ő
felsége által kiszabott feltételek alatt, t. i. hogy a királykisasszonyt
nőűl veszem, ha sikerül; életemet vesztem, ha nem sikerül.“

Ez az ujság az őrön és ajtónállón kivül, egy pillantat alatt számtalan
népet gyüjte a herczeg körül, mert jó ideje mult már, hogy sem orvos,
sem büvös, sem csillagász nem jelenté magát, minekutána oly sokan
szerencsétlenül jártak szándékokban, s ezeknek szomoritó példájok a
többit elrettenté. Szinte azt hitték már a városban, hogy nincs is több
ilyes ember, vagy legalább, a ki van, nem oly bátor.

A herczeg szerencsés képe, nemes magatartása, s a fiatalság, mely
arczain kitetszett, minden embert szánakozásra inditott. „Mit gondolsz
uram“ igy szóliták meg a hozzá legközelebb állók, „micsoda düh késztheti
életedet, mely annyi szép reménynyel kecsegtet, bizonyos veszedelemre
kitenni? Azok a lemetszett fejek a város kapuin nem ijesztének-e el? Az
istenért, hagyj fel ezen vakmerő szándékkal, s menj, távozzál innen.“

Kamaralszamánt az ilyes előterjesztések meg nem renditék; s a mint látá,
hogy senki sem érkezik őt a palotába fölvezetni, a helyett, hogy az
intésnek engedjen, még egyszer ismétlé hirmondását, s oly meghitten,
annyi elszántsággal, hogy elborzadtak, a kik hallgaták, s „veszni
indult:“ igy szólának egymáshoz: „Isten legyen kegyelmes viritó korának
és lelkének.“

Harmadszor ismétlé a herczeg felszólitását, s most maga jött le a
nagyvezér a király nevében.

A miniszter fölvezeté Kamaralszamánt a király elébe. Mihelyt a herczeg
ezt királyi székében megpillantá, leborult, s megcsókolá a földet
lábainál. A király, ki még egyiket sem találá azok között, kik szertelen
dicsőségvágyból fejöket lábaihoz tevék, figyelemreméltónak: szánakozásra
indult Kamaralszamánon. Több becsülést is mutatott iránta, közelebb hivá
s maga mellé leülteté. „Ifju“ igy szólott „alig hihetem, hogy eddig ért
korodban elég tapasztalást szedhettél volna magadnak arra, hogy leányom
meggyógyitásába ereszkedjél. Óhajtom: kivánt foganattal járj el a
dologban, s megvallom őszintén, hogy nem csak ellenkezés nélkül adnám őt
neked, hanem a legszivesb örömmel is, holott nem volt azok között, kik
előtted ide jöttek egy is, a kinek őt undorodás nélkül engedhettem
volna; de egyszersmind, noha fájdalommal, kinyilatkoztatom: hogy, ha a
gyógyitást meg nem teszed, sem fiatal korod, sem nemes viseleted meg nem
gátol, hogy fejedet levágassam.“

„Uram“ felele Kamaralszamán „véghetetlen köszönettel vagyok felséged
iránt a becsületért, melyet irántam mutat s a jóságért, melylyel egy
ösmeretlenhez hajolni méltóztatik. De oly messze földről, melyből talán
nevem sem hatott át felséged országába, nem azért jöttem, hogy azon
szándékommal, mely eddig vezetett, itt felhagyjak. Mit mondanának
könnyelmüségemre, ha annyi elviselt fáradságok és veszedelmek után egy
ily nevezetes merénytől elállanék? Nem vonná-e meg maga felséged is
tőlem azon tekintetet, melyre eddig nem talált méltatlannak? Ha meg kell
halnom uram, legalább azon vigasztalással halok meg, hogy ezen
tekintetet el nem vesztettem. Esdem tehát, ne türtess tovább tanulmányom
bizonyos voltát azon próbában kimutatnom, melyre minden pillanatban kész
vagyok.“

A király most parancsolatot ada a herczegasszonynál őrző heréltnek, ki
épen jelen vala, vezetné Kamaralszamánt a herczegasszonyhoz. Minekelőtte
őt elereszté, azt mondá neki, hogy még szabadában áll a gyógyitással
felhagyni. De a herczeg ezt már nem hallá, hanem bámulásraméltó
eltökéléssel vagy inkább tüzzel a heréltnek utána lépett.

A herélt tehát elvezeté Kamaralszamán herczeget a kisasszony lakához, s
a mint egy hosszu folyosóba értek, melynek végén a királykisasszony
tereme volt, látván a herczeg, hogy végre ily közel és szinte hozzá
jutott már a kegyeshez, kiért annyi könyet önte, annyi keserves
sohajtása szakadt, megkettőzteté lépéseit, s elébe szaladt a heréltnek.

Ez utána sietett, de alig tudá elérni, „Hová szaladsz?“ igy szólitá meg
karján fogva „hiszem oda nálam nélkül ugy sem mehetsz be. Kétségkivül
nagy kedved van a halálhoz, hogy igy rohansz elébe. Még egy sem sietett
ennyire mindannyi csillagászim közül, kiket eddig láttam és oda
elvezettem, a hová te is korán bejutsz.“

A herczeg reá nézett; s Badur herczegasszonyon mulatván elméje, a
következő verseket mondá:

„Ösmerem én szépségeidet! Szinte megfosztottak ezek elmémtől, elbájoltak
s szókat alig lelek.“

„Ha teleholdnak nevezlek: tökéletlen a kifejezés, mert a teleholdak
elfogynak; a te szépséged pedig változatlan marad mindenkoron.“

„Napnak nevezzelek? – Tudom, hogy szépséged nem fog eltérni szemeim
elől; a nap pedig fogyatkozásakor elrejtezik.“

„Tökéletes, hiánytalan a te szépséged, melyet leirni a legékesb szóló is
képtelen, a legértelmesebb is gyenge.“

„Barátom“ igy folytatá vezetőjéhez a herczeg, és tovább indult „azon
csillagnézők, a kikről te szólasz, nem értették ugy mesterségeiket, mint
én az enyimet. Azt tudták jól, hogy meg kell halniok, ha gyógyitásuk el
nem sül; de azt nem, hogy gyógyitásuk elsül. Azért reszkettek ők
annyira, közeledvén ezen helyhez, melybe most én megyek, azon
csalhatatlan bizodalommal megyek, hogy itt szerencsémet találom.“

E szónál elértek az ajtóhoz. A herélt kinyitá s egy tágas terembe léptek
be, honnan a kisasszony teremébe juthattak, mely csupán egy ajtólepellel
volt elzárva.

Kamaralszamán herczeg itt megállott, s halkabban szólván mint ezelőtt,
hogy a herczegasszony szobájába ne hallassék, monda a herélthez: „Hogy
meggyőzzelek a felől, hogy tettemben sem kérkedés, sem önfejűség, sem
ifjui hév nem uralkodik: szabad tetszésedre hagyom, ott benn
gyógyitsam-e meg szemeid előtt a kisasszonyt, vagy itt távolról, a
nélkül, hogy bemennék, a nélkül hogy látnám.“

A herélt rendkivül csodálkozott a herczeg meghitt hangján, melylyel
őhozzá szóla; s nem csufolta többé, hanem komolyan ezt mondá: „Mindegy,
akár itt, akár ott. Bár miképen viszed is azt végbe: halhatatlan nevet
nyersz magadnak, nem csak ez udvarnál, hanem az egész emberlakta
földön.“

„Jobb lesz tehát“ monda a herczeg, ha meggyógyitom, a nélkül, hogy
látnám; s te tanuja lészsz szép ügyességemnek. Ámbár nagyon vágyok,
látnom a dicső herczegasszonyt, ki nekem hitvesül van szánva: mégis
kedvedért megfosztom magam egy pár pillanatra ezen boldogságtól.“

Minthogy mindene volt, a mit csillagászok magokkal vinni szoktak, kivoná
irótábláját, s a következő levelet irá a chinai herczegasszonyhoz.


Kamaralszamán herczeg levele Badur herczegasszonyhoz.

„A mit olvassz, egy olyan ember levele; kit a balszerencse csapkod,
boldogtalan szerelem fogyaszt, bú és vágy, és vigasztalhatatlanság
emésztenek. Kétségbe esnék élete felől, s a halált tartaná bujában
közeledettnek! Szomoru szivének nincs segélye a nagy keserűségnek
miatta; s szüntelen virrasztó szemeinek nincs nyugalmok az örök
busongástól. Nappal lángok gyötrik, s éjjel a kin. Fájdalmát ezen
szavakba önti:

„Irok hozzád oly szivvel, melyben emléked fájdalmak között él; oly
szemekkel, melyeket a sovárgás kiszáraszta; különben sirnának.

Oly testtel, melynek mindennapi ruhája a leghevesebb szerelem gyötrelme,
ugy annyira, hogy szokott öltözetimet nem hordhatom.

Azt okolom egyedül, a szerelmet, azokban, a miket velem tőn; mert tovább
verdeséseit nem állhatom.

Légy végre hajlandó hozzám, légy könyörülő, légy kegyelmes; s végy
oltalmad alá egy ifjat, kinek belseje már fel van dulva.“

Ez alá még a következendőt irá:

„A sziv gyógyulása csupán a szeretők egyesitésiben esik meg, s a
legnagyobb kin a szeretők elválása. A ki megcsalja szerelmesét, attól az
Isten számot fog kérni; s a ki kettőnk közül eskét megnem állja, ne érje
el soha kivánatit. – Attól veszed ezen levelet, a kinek magát
megneveznie nem szükség; a leányok legszebbikéhez, legédesbikéhez van ez
intézve; a hű szerető irja a szűzek csillagához. Őt üdvözlöm én, neki
kivánok üdvöt és áldást az Ur javainak kifogyhatatlan forrásiból, neki,
kinél lelkem s szivem mulat.“

Kivülről pedig a következő verseket jegyzé:

„Vizsgáld levelemet és vonásaimat: megfogják neked mutatni állapotomat s
szenvedésemet.

Mig irá kezem: könyeim a lapra omlának, s fájdalmamnak nyomait tollam
ott találá.

Légy tehát kedvező, hajlandó és szives! Gyürüdet itt küldöm: küldd te
viszont nekem az enyimet.“

Midőn e levéllel a herczeg elkészült, összehajtá, s bele tevé a gyürűt a
nélkül, hogy a heréltnek mutatná, mit tesz bele: átadá azután ennek az
egészet, s igy szóla hozzá: „Itt van, barátom, vedd és vidd ezen
csomókát asszonyodhoz. Ha meg nem gyógyul azon pillanatban, melyben ezen
levelet elolvasta s látta mi van benne: megengedem, hogy engem a
legsemmirekellőbb, legszemtelenebb csillagásznak mondj és hiresztelj
minden csillagászok között, kik eddig voltak, vannak, vagy valaha
lesznek.“

A herélt bemene a herczegasszony szobájába, s általadván neki a csomót,
melyet Kamaralszamán küld vala. „Asszonyom“ ugymond „most érkezett meg
épen egy csillagász, vakmerőbb, a mint hiszem, minden előbbieknél, s azt
állitja: mihelyt ezen levelet olvasni s látni fogod, a mi benn rejtve
van, azonnal meggyógyulsz. Szeretném, ha sem hazug, sem csaló nem
volna.“

A herczegasszony elvevé a levelet, s felnyitá hidegen: de mihelyest a
gyürüt megpillantá, alig vőn magának időt az olvasásra. Tüzesen
felszökött, kirántá kezét a lánczból, s az ajtóra futva, a függő
szőnyeget felnyitá. Azonnal megösmeré a herczeg őt, s egymáshoz omolva
édes ölelkezésben egybeforrottak. Az öröm sokasága miatt nem szólhatván,
sokáig némán szemlélék egymást, csodálkozva, mikép jöhetének ismét
együvé első találkozásuk óta, melyet semmiképen meg nem foghattak.

A dajka, ki a herczegasszony után kifutott, bevezeté őket ismét a
kisasszony szobájába, holott Badur visszaadá gyürüjét a herczegnek,
mondván: „Im, vedd el; nem tarthatnám meg a nélkül, hogy vissza ne adjam
a tiedet, melyet holtomig magamnál akarok tartani. Sem ez, sem az nem
lehet jobb kézben.“

Azalatt a herélt sebten a királyhoz tért, jelenteni az uj történetet.
„Uram“ ugymond, azon orvosok, csillagászok és egyebek, a kik eddig a
herczegasszonyt gyógyitani jöttek, merő tudatlanok voltak. Ez utolsó sem
varázskönyvet, sem lélekhivást, sem semmi füstölő szert nem vett elé, s
meggyógyitá a herczegnét a nélkül, hogy látná.“

Erre elmondá a dolognak jöttét és módját, s a király örvendetesen
meglepetve, azonnal a herczegasszony teremébe jött, megölelé őt, meg a
herczeget is, s ezt kézen fogván, jobbját a herczegasszony jobbjába
tevé: „Szerencsés idegen“ igy szóla, akárki légy, megtartom szavamat, s
hitvesül adom neked legkedvesb leányomat. De ha csupán tekintetedről
itélek is, nem hitethetem el magammal, hogy az vagy, minek látszani
kivánsz.“

A herczeg köszönetet monda a királynak a legmélyebb tiszteletet fejező
szavakkal, hogy iránta háladatosságát mutatná. „A mi személyemet
illeti,“ ezt adá hozzá „való, hogy én csillagász nem vagyok: a mint
felséged helyesen itéle. Ezen álköntöst csak azért vettem fel, hogy
könnyebben jussak el általa azon magas szövetkezéshez, melyre a föld
leghatalmasabb uralkodójával vágytam. Én született herczeg vagyok,
királynak és királynénak gyermeke, nevem Kamaralszamán, atyámé
Schachszamán, ki az eléggé ösmert Chaledan szigeteit birja.“

Ekkor elbeszélé történetét, s kifejté, mely csodálatos volt szerelmének
kezdete, s hogy a herczegasszony gerjedelme szintazon kutfőből eredett,
a mit a két cserébe vett gyürű nyilván bebizonyit.

A mint a herczeg beszédét elvégzé, felszólal a király: „Egy ily
rendkivüli történet megérdemli, hogy a késő maradékra általeresztessék.
Fel fogom jegyeztetni, s az eredetit levéltáramba letévén,
kihirdettetem, hogy országomból más birodalmakba is elterjedjen.“

A menyegző még a nap megleve s egész China örömünnepelésben harsoga.

Marszavánt nem feledék el; a király őt udvarába vevé, s tisztséget ada
neki azon igérettel, hogy később tekintetesb hivatalokra fogja emelni.

Igy a herczeg s a chinai herczegasszony vágyaik teljesedését elérték, s
éldelék egyesülésök örömeit. A király meg nem szünt több hónakig
örömünnepeléssel és vigasággal örömét kimutatni.

Közepette ezen gyönyörködéseknek Kamaralszamán herczeg egy éjjel álmot
láta, s ebben édes atyját Sachszamán királyt ágyban fekve, midőn már
szinte lelkét feladá, s igy sohajta: „Ez a gyermek, kinek én életet
adtam, s kit én szivemből szerettem, ő engem elhagyott, s ő egyedül oka
halálomnak.“ Erre a herczeg felébredt, s oly nagyot sohajta, hogy Badur
herczegasszonyt felkölté, ki is kérdést tőn, mi után sohajthatott ily
nagyon?

„Ah“ felel a herczeg „talán már e pillanatban, melyen felőle szólok,
atyám az életből kiköltözött.“ S elmondá az okot, melynél fogva ezen
szomoru gondolat elfogá.

A herczegné, ki egyedül neki óhajta tetszeni, s általlátá, hogy atyjához
vágyódása, férjének örömét maga mellett, ily messze földön csonkitani
fogja: nem szólott ugyan a herczegnek semmit is szándékáról; de még az
nap, élvén az alkalommal, melyen atyjával magán szólhatott, megcsókolá
ennek kezeit, s „Uram“ ugymond „nekem egy alázatos esedezésem vagyon
felségedhez: kérem, ne tagadja meg ezt tőlem. De, hogy azt ne vélje
felséged, hogy én azt a herczeg unszolására teszem, előre is kijelentem,
hogy ő a dolgot nem is gyanitja. A kérés annyiból áll, hogy engedje meg
felséged, Sachszamán királyt az ipamat meglátogatnom.“

„Leányom“ monda a király „bármely kedvetlenül esik is elválásod:
szándékodat mégis nem roszalhatom. A szándék méltó hozzád; jóllehet az
ut sok viszontagsággal van egybekötve. Menj, én megengedem, de azon
föltétellel, hogy egy évnél tovább Sachszamán király udvarában ne
mulass. Ez a király, azt tartom, meg fog egyezni benne, hogy igy
rendeljük el a dolgot, s egyik esztendőben ő küldje el hozzám fiát
menyével, másikban én küldöm el hozzá vőmet lányommal.“

A herczegasszony jelenté atyja ezen megegyezését férjének, ki igen
megörült a hiren, s hitvesének, szerelme ezen uj bizonyitását szivből
megköszönte.

A király készületeket parancsolt az utra, s midőn ezek megestek, maga is
utra eredt velök, s elkiséré őket egykét napi járó földre. Itt könyek
között megesett az elválás; a király érzékenyen megölelé gyermekeit, s
minekutána a herczeget arra kérte, hogy leányát szüntelen szeresse,
elbocsátá őket, maga pedig fővárosába visszatért, vadászattal
szélesztvén utközben gondjait.

Kamaralszamán herczeg s neje a herczegasszony alig törölék le könyeiket,
már is azon örömet emliték, melyet Sachszamán király mutatni fog őket
meglátván s ölelvén, és azt, melyet e felett önmagok érezni fognak.

Egy hónapja mulhatott utazásoknak, midőn egy szélesen kiterjedő rétségre
értek, melyen imitt-amott magas és lombos fák kellemes árnyékkal
kinálkoztak. Minthogy az nap a hőség igen nagy volt, jónak találá a
herczeg itt letelepedniök, s emlité ezt Badurnak a herczegasszonynak is,
ki is annál szivesben reá állott, minthogy maga akará ezt ajánlani.

Egyik szebb helyén a térnek tehát megszállottak; s mihelyt a sátort
felüték, bemene a herczegasszony, ki eddig az árnyékban ült vala; férje
addig künn a többi rendeléseket megtevé. Könnyebbség okáért leveté a
herczegaszony övét, melyet asszonyai mellé letevének; s minthogy igen
fáradt vala, csakhamar elaluvék, asszonyai pedig eltávozának.

Megrendelvén mindent a kiséretnél, a herczeg is közeledék a sátorhoz, s
látván, hogy a herczegasszony alszik, halkal belépett, s leült. Várván,
hogy talán az álom őt is eléri, kezébe vevé az övet, s rendre nézegette
annak gyémántjait és rubinjait, melyekkel ékeskedék; s ime egy kisded
zacskóra talál, mely ügyesen az öv selyméhez varrva, s egy zsineggel
behuzva volt. Tapogatja, s valami keményet érez benne. Vizsga tudni:
valljon mi lehet az? s felnyitván az erszényt, egy karniolt talál,
melyen különféle ábrázolatok s előtte ösmeretlen betűk valának vésve.

„Ez a kő“ ugymond „valami igen becses lehet, különben nem hordaná
kegyesem magánál ily gonddal.“ S valóban talizmán volt, melyet a chinai
királyné adott leányának ajándékba, s mely által ugymond mindaddig
boldog fogna lenni, mig azt magánál hordandja.

Hogy e talizmánt jobban megnézhesse, kilépett a herczeg a sátorból,
holott homály vala, s a fényes napon akará meglátni. Midőn tehát a követ
tenyerén tartja: lereppen egyszerre a légből egy madár, felkapja s
elszáll vele…

A herczeg fájdalmát, midőn a talizmánt kezéből elkapatva látá,
képzelhetni. Ezen veszteség, mely egyedül idétlen vizsgaságának volt
következése s a herczegasszonyt egyik talán legdrágább kincsétől
megfosztá, néhány pillanatig mintegy a földhöz szegzé.


Kamaralszamán herczeg Badur hölgyétől elszakad.

A madár ragadomása után, nem messze a herczegtől leszálla, s a talizmánt
mindig orrában tartá. A herczeg, reménylvén, hogy talán elejti, közelebb
mene hozzá: de mihelyt már szinte oda ért, fölreppent a madár, s nem oly
tova tőle ismét megült. A herczeg ide is követé: de a madár lenyelvén a
talizmánt, odább repült. Most azt vélte a herczeg, igen ügyes hajtó
lévén, hogy egy kődobással megölheti, s ismét követte. Mennél többet
távozott a madár, annál tüzesebb lőn üztében a herczeg, s reszketett őt
szeme elől elveszteni.

Hegynek völgynek, hegyen völgyön keresztül vonta ez maga után a
herczeget, mindinkább elvonva őt a réttől s herczegasszonyától. És
estve, a helyett, hogy bokor alá buvnék, hol őt a setétben könnyen
megfoghatná a herczeg: egy magas fának tetejére szálla, melyen tökéletes
volt bátorsága.

A herczeg kétségbeesett boszujában a foganatlan munkán, s azon törte a
fejét, visszatérjen-e már sátorához? De igy gondolkodik magában, merre
tartsak? nem vesztek-e utat a sötétben? Lesz-e elég erőm? S ha volna is,
mikép álljak a herczegné elébe, talizmánja nélkül?

Ilyes szomoru gondokba merülve s bágyadtan a járás, az éhség, szomj és
álom miatt ledőle a fa tövébe s az éjet ott tölté.

Másnap, minekelőtte még a madár a fát odahagyná, fölébredt
Kamaralszamán, s mihelyt amazt fölreppenni látta, követé szemeivel, s
utána tarta ismét egész nap, de szint oly kevés sükerrel, mint tegnap; s
magát azonban füvel és gyökerekkel táplálá.

Igy tölte tiz napot, szemmel és lábbal reggeltől estig a madarat
követvén, s az éjeket a fa alatt töltvén, melynek az s mindig a
legmagasb ágára szállott.

A tizenegyedik napon Kamaralszamán minduntalan üzvén a tovább-tovább
reppenő madarat, egy városhoz ére. Az ezt bekeritő falat érvén a madár,
átrepüle rajta, és tovább – tovább, mig Kamaralszamán szemei elől
egészen eltünt, a ki most teljesen elveszté reményét, hogy azt, vagy a
talismánt valaha lássa.

Kimondhatlanul busulván ezen, bement a városba, melynek igen szép
kikötője volt, minthogy a város tengerparton feküdt. Sokáig bolyongott
ide s tova az utczákon, nem tudván hova menjen vagy hol maradjon; s igy
végre a kikötőhöz ért.

Itt még kevesbbé tudta mihez fogjon, s csak a rév mentét követte, mignem
egy kertajtóhoz jutott, melyet nyitva találván, benéze. A kertész egy
jámbor ősz, ki közel ott dolgozgatott, épen fölemelé fejét, s alig
pillantá meg a herczeget, látván hogy idegen és muzulmán, kéré őt, térne
be sebesen, s zárja be maga után az ajtót.

Kamaralszamán bement, az ajtót becsukta; s a mint a kertészhez közelebb
ért, kérdé: minek ennyi vigyázat. „Annak“ felele a kertész „hogy téged
mint idegent és muzulmánt itt megójalak. Mert tudni kell, hogy ezt a
várost bálványozók lakják, kik a muzulmánt halálban gyülölik, s velünk
néhányakkal, a kik itt vagyunk, kegyetlenül bánnak. Ezt te nem tudod, s
én való csodának tartom, hogy eddig minden bántás nélkül eljutottál.
Mert ezek a bálványimádók mindenekfelett a muzulmánt lesik, bejötténél
szemen tartják, hogy ha magára szerfelett nem vigyáz, valami csalba
ejtsék. Áldjuk az urat, hogy ide, ily biztos helyre hoza.“

Kamaralszamán szivesen megköszöné a jó öregnek a szállást, melyet ez
neki oly nemesen ajánla, hogy őt minden bántástól megőrzené.
Egyszersmind többet is akart még erről szólani, de a kertész nem engedé,
mondván: „hagyjuk el most a szép szavakat; jer és pihenj ki.“ Evvel
bevezeté őt a maga kis lakába; s minekutána a herczeg eleget evék abból,
a mit ő magához vonzó szivességgel nyujta, kéré a herczeget, mondaná el
ide jöttének okát.

A herczeg teljesité a kertész kérelmét, s elbeszélvén neki minden
tartózkodás nélkül egész történetét, most ő kérdé a kertészt, melyik
uton lehetne innen atyjának birtokába menni? „mert arról“ ugymond, „hogy
a herczegasszonyhoz visszatérjek, nem is kell álmodoznom. Hol találnám
én őt meg, most, tizenegy nap mulva, midőn igy a legcsodálatosabb
történet szakaszta el tőle? Sőt, mondhatom-e én bizonyossággal, hogy még
él?“ Ezen keserű emlékezetnél nem tartóztathatá meg könyeit.

A kertész azt felelé neki, hogy e várostól, melyben most vagyon, azon
országokig, melyeket muzulmánok laknak, kik hasonló hitű fejedelmek
alatt élnek, egy egész esztendeig tart az ut; de tengeren sokkal
hamarább elér az ember az ébenfa-szigetre, honnan azután könnyen a
chaledani szigetekre juthatni. S hogy innen minden esztendőben megy egy
árushajó az ébenfa-szigetére; és igy ezen alkalommal a visszatérésre ő
is élhet. „Ha néhány nappal korábban jösz uram“ ezt tevé hozzá „ugy azon
a hajón indulhattál volna, mely az utat az idén teszi. Azonban ha addig,
mig a jövő évben ismét egy megyen: nálam tetszenék maradnod, megkinállak
szegény házammal, ugy a mint van.

A herczeg szerencsésnek tartá magát, hogy ily jó menedékre talált oly
városban, holott semmi ösmerősei nem voltak, kedve sem volt
megismerkedni. Elfogadá tehát az ajánlást s a kertésznél maradott.
Azonban, mig az árushajó az ébenfa szigetéhez ujra elutazna, egész nap
kertbeli munkában foglalatoskodott, az éjt pedig, midőn gondolatit
szerelmes herczegasszonyáról semmi sem voná el, panaszokban, sirásban és
sohajtozásban töltötte.

Itt hagyjuk őt, s Badur herczegasszonyhoz visszatérünk, kit a sátorban
elalva hagyánk.


Badur története, Kamaralszamán elválása után.

A herczegasszony sokáig alvék, s a mint felébrede, igen elcsudálkozott,
látván, hogy a herczeg nincs mellette. Asszonyait hivá és kérdé, nem
tudnák-e, hol mulat a herczeg. Mig ezek azt felelék, hogy őt bejőni
ugyan látták, de kimenni nem: övét felöltvén észrevette a
herczegasszony, hogy erszénye nyilva, de a talizmán nincs benne. Nem
volt semmi kétsége, hogy Kamaralszamán vette ki megtekintés végett, s
nem sokára vissza fogja hozni.

Estvélig várta a legnagyobb türtelenséggel s meg nem foghatá, mi okon
marad el tőle oly soká. De a mint az éj beállott, s a herczeg még sem
jöve, kimondhatatlan keserűség szállá meg. Megátkozta ezerszer a
talizmánt, s azt a ki készité; és ha a tisztelet nem tartóztatja,
elátkozza édes anyját a királynét, kitől a boldogtalan ajándékot vevé.

Nem látván semmi vigasztalást a bus eseten, mely annál fájdalmasabb
vala, minthogy épen nem látá mikép okozhatta a talizmán a herczeg
távollétét: el nem csüggede, hanem inkább férfias eltökélést vőn, a
milyenre kevesen képesek szép neméből.

Nem tudta senki a kiséretben, magát a herczegasszonyt s asszonyait
kivévén, hogy Kamaralszamán herczeg közülök eltünt. Félvén tehát, hogy
lázadás történik emberei között, ha ezt megértik, mindenekelőtt
parancsolt fájdalmának, s hiveinek megtiltá, legkisebb jelenségét is
adni annak, a mi történt vagy gyanut gerjeszthetne. Ezzel leveté
ruháját, s egyet a herczegéi közül ölte fel, a kihez ugy is igen
hasonlitott; s ez által azt nyeré, hogy benne a herczeget vélnék, midőn
reggel kilépett, s parancsot ada a berakásra s elindulásra.

Mindenek elkészülvén, asszonyainak egyikét az ágyszékbe ülteté; maga
pedig lóra kapván előre nyomult a sereg.

Több hónapi utazás után vizen és szárazon, a herczegasszony, ki mindig
Kamaralszamán királyfi neve alatt a chaledani szigetekbe tartott, az
ébenfasziget fővárosába érkezett, holott ekkor Ármánosz király
uralkodék.

A kik emberei közül legelébb kiszállának, hogy számára lakást
készitsenek, azt hiresztelék, hogy az épen megérkezett hajó
Kamaralszamán királyfit hozza, ki egy hosszu útjából tér meg, s a
szélvész kényszerité itt kiszállani; és ez a hir nem sokára egész a
király palotájáig hatott.

Ármánosz király azonnal a herczegasszony elébe sietett, udvarának
fényesebb részével, s őt épen utjában találá, a mint a hajóból
kiszállván, a megrendelt házhoz akara eljutni. A király ugy fogadá, mint
egy barátságos udvarnak gyermekét, melylyel ő szüntelen jó egyetértésben
élt; s palotájához vezetvén, kiséretével együtt ebbe beszállitá. A mi
tisztelet kigondolható, megtette iránta, s három nap folyvást
szerfeletti pompával megvendéglé.

Mulván a három nap, s a herczegasszonyt, kit még mindig Kamaralszamán
herczegnek véle, elindulásról, hajóraülésről beszélni hallván, minthogy
nehezen birhatá reá magát, hogy ily szép termetű, kellemes, és elmés
herczeget magától elbocsásson, félrevoná őt Ármánosz király, s ezeket
terjeszté elébe: „Herczeg! ezen aggott koromban, a melyben látsz, s azon
kevés reménynél fogva, melylyel magamnak hosszas életet már nem
igérhetek: engem az a szomoruság bánt, hogy fiam nincs, kire koronámat
hagyjam. Nekem az ég csak egy leányt adott; kinek magasztalt szépsége
egy épen oly kellemes, oly fényes eredetű, oly tökéletes herczegre vár,
mint magad vagy. Ne menj tehát hazádba vissza: hanem fogadd őt kezemből,
koronámmal együtt, melyet azonnal számodra leteszek; s maradj te nálunk.
Igazán, ideje: hogy magamat nyugalomra tegyem, minekutána a korona
terhét oly soká viseltem; s nem tehetem ezt szebb megelégedéssel soha,
mint ha országomat ily jeles követőnek kormánya alatt látom.“

Az ébenszigeti király nemes ajánlása váratlan zavarodásba ejté a
herczegasszonyt. Mikép fogadja el a házasodást, holott maga is asszony?
ellenben nem volt szive kinyilatkoztatni a királynak, hogy ő nem maga
Kamaralszamán herczeg, hanem ennek nője: részint azért, mivel nem illett
egy herczegasszonyhoz megvallani ezt a királynak, minekutána erősen azt
állitá, hogy ő a herczeg, s mindeddig e szerepet oly helyesen játszá;
részint pedig rettegett el nem fogadni az ajánlást, attól tartván, hogy
a királynak jósága, ki ezen házasságot oly buzgón óhajtá, gyűlölséggé és
undorodássá találna változni, sőt talán élete után is törekednék.
Egyébiránt azt sem tudá még a herczegasszony, elért-e már férje, édes
atyjához Sachszamán királyhoz.

Ezen tekintetek, s annak óhajtása, hogy férjének, ha még megláthatná,
egy országot szerezzen, arra birák a herczegasszonyt, hogy Ármánosz
király nőajánlását elfogadja. Miután tehát egykét pillantatig
hallgatott, ezt válaszolá rövid pirulással: „Uram, én véghetetlenül le
vagyok felséged iránt kötelezve a jó vélekedésért, a nagy becsületért, s
ezen igen nagy kegyelemért, melyet nem érdemlek, s el nem fogadni nem
merek. De ezt a magas szövetkezést csupán azon igérete mellett
fogadhatom el felségednek, hogy engem jó tanácsával gyámolitani fog; s
én épen semmit sem fogok tenni, a mit elébb felséged jóvá nem hágy.“

Meg lévén e szerint az egybekelés állapitva: maga az ünneplés más napra
határoztatott; s a herczegasszony addigi idejét arra használá, hogy
embereit, kik őt még mindig Kamaralszamán herczegnek hitték, tudósitotta
azokról, a mik történni fognak; a min, ugymond, épen nem kelletik
megütközniök, minthogy ebben Badur herczegasszony is megegyezett.
Szólott egyszersmind asszonyaival is, parancsolván nekik, hogy a titkot
tovább is őrizzék.

Ébenszigetnek királya, tele örömmel, hogy ily kivánatos vőre szert
tehete: egybegyűjté másnap tanácsosait, s kinyilatkoztatá előttök, hogy
leányát Kamaralszamán herczegnek, kit bevezetett s maga mellé ültetett
volt, adja nőűl, s ennek fejére a koronát átteszi; felszólitá
egyszersmind mindnyáját, hogy őt királynak ösmerni, s hódolást tenni ne
késsenek. Erre leszálla a királyi székről, s abba a vélt herczeget,
valóban pedig Badur herczegasszonyt ültetvén: ennek az egész sziget
jelenlevő nagyai örök hűséget eskének, s jobbágyai hódolásokat megtevék.

Gyülés után az uj uralkodó nyilván az egész városban kikiáltatott;
többnapi örömünnepek hirdettettek, s futókövetek küldettek az egész
országba szélylyel, hogy ezek mindenütt hasonló ünneplést és
örömmutatást rendeljenek.

Estve az egész palota zengett az örömtől, s Haiat-al-nefusz[15]
herczegasszony (igy hivták a király leányát) valóban királyi fénynyel
vezetteték el a vőlegényhez, – férfinak tudván ezt még mindnyájan.
Végbemenvén a szokott szertartások, kettecskén hagyák a házas párt, s
ezek lefeküdtek.

Másnap reggel, azalatt, hogy Badur herczegasszony nyilvános ülésben az
udvar köszöntéseit egybekeléséhez s uralkodása szerencsés kezdetéhez
elfogadta: Ármánosz, és királyi hitvese az uj királynét meglátogatták,
és kérdezék őt, mikép töltötte az éjjelt. A helyett, hogy feleletet
adna, a hölgy lesüté szemeit s azon szomoruság, mely arczáján látszott,
eléggé kimutatta, hogy nincs megelégedve.

A király vigasztalni akará a bus herczegasszonyt, s igy szóla hozzá:
„Leányom, nem kell szomorkodnod. A midőn Kamaralszamán herczeg hozzánk
jutott, csupán azt forgatá eszében, mikép juthasson mennél elébb édes
atyjához Sachszamán királyhoz. Ámbár mi oly eszközökkel kapcsoltuk
magunkhoz, melyekkel ő meg lehet elégedve, mégis természetes, hogy
sajnosan érezze azon reménynek hirtelen eltünését, hogy atyját, vagy
valakit rokonai közül valaha megláthasson. Tehát méltó okod van azt
reményleni, hogy mihelyest fiui érzékeny indulatból eredett bánatja
valamennyire lecsendesül: ő magát ugy fogja irántad viselni, mint jó
férjhez illik.“

Badur herczegasszony, most Kamaralszamán név alatt Ében szigetének
királya nem csupa üdvözletelfogadásokkal töltötte a napot: hanem még
seregnézetet is tarta a rendes katonaságon, s többnemű királyi tisztben
annyi méltósággal s annyi ügyességgel eljára: hogy mind azok tetszését
megnyerné, a ki tanui valának tetteinek.

Már éj vala, midőn a királyné, Haiat-al-nefusz szobájába tére. Azon
feszességen, melylyel őt a királyné fogadá, könnyen elláthatta, hogy ez
a mult éjről gondolkozik. Ügyekvék minden módon, hogy ezen but huzomos
mulatása által eloszlassa, melyben szép eszének (melylyel a természet
oly gazdagon megáldá) minden kincseit előszedte, hogy őt forró
szerelméről iránta meggyőzhesse. Végre időt hagya neki a levetkezésre, s
maga azonban imádkozni kezde; de ez az imádság oly hosszasan tarta, hogy
Haiat-al-nefusz elszunnyadt alatta. Most végzé az imádást, s melléje
ereszkedett, de a nélkül, hogy fölébresztené; s nem kevésbé busult ezen
őhozzá nem illő szerepen, mint saját kedvesének elvesztésén, ki után
szüntelen sohajtozott.

Más nap reggel hajnalban felkele, minekelőtte a királyné,
Haiat-al-nefusz fölébrednék: s királyi öltözetben a gyülésbe ment.

Ármánosz király ez nap sem mulatá el, leányát az ifju királynét
meglátogatni, és sirva találá. Nem kellett több arra, hogy okát ezen
fájdalomnak eltalálja. Felborzadva a nyilvánságos megvetésen, melynek
okát nem tudta hol keresse: „Leányom“ ugymond „csak egy éjjel még légy
türedelmes. Felemeltem férjedet királyi székembe: de le is teszem onnan,
s mocsokkal és gyalázattal elüzöm, ha neked tartozó elégtételt nem ád.
Sőt ki tudja, meg fogok-e ily szelid büntetéssel elégedni tüzes
haragomban a méltatlan megbántáson. Ő nem csak téged, hanem engem is
vérért kiáltó módon meggyalázott.“

Azon nap is szintoly későn érkezett Badur herczegasszony a királynéhoz;
beszéddel tartá egy ideig, s ismét imádkozni akart, mig amaz
levetkeznék; de a királyné visszatartá, s kényszerité a leülésre „Mikép
lehet ez;“ ugymond „te tehát ez éjjel is, a mint látom, ugy akarsz velem
bánni, mint a két elmulton? Mondd, kérlek: mi nem tetszik neked egy
herczegasszonyon, mint én vagyok, ki téged nem csak szeret, hanem imád,
s magát a herczegasszonyok között legboldogabbnak tartja, minthogy neki
férjül a szeretetre legméltóbb herczeg jutott? – Helyemben más, ha őt
ily kegyetlen megvetés nem mondom megsértette, hanem meggyalázta volna:
örülne most az alkalmon megboszulni magát, általengedvén téged szomoru
végzetednek. De én bár ne szeresselek oly igen, mint szeretlek, mégis jó
szivből, s megindulva a szerencsétlenségen, bár az ismeretlen
személyeket érdekel, nem mulatnám el figyelmessé tenni téged arra, hogy
atyám a király igen nagy haragban van magadviselete iránt, s csak
holnapot akarja megvárni, hogy egész haragját és méltán éreztesse veled,
ha bánásod módja meg nem változandik. Szánj meg s ne ejts kétségbe egy
herczegnét, a ki meg nem óhatja magát attól, hogy téged szeressen.

E beszéd leirhatatlan zavarba ejté a herczegasszonyt. Nem kétlé semmit
is, hogy Haiat al-nefusz teljesen igazat mond; a hidegség, melyett
iránta e napon Ármánosz mutatott, eléggé jelenté ennek nagy
neheztelését. Egyetlen mód, melylyel a magaviseletét kimentheté, az
vala, hogy Haiat al-nefusz előtt titkát felfödözze. De jóllehet előre
látta, hogy ezen kinyilatkoztatást végre el nem kerülheti: az a
bizonytalanság, mikép fogja Haiat al-nefusz ezen váratlan fölfödözést
venni, rettegésbe hozta. Azonban megfontolván azt, hogy Kamaralszamán
herczeg, ha még életben van, Schachszamán király birodalmában való
utjában szükségképen az Ébenfa szigetén fog átmenni; hogy kötelessége
magát férjének megtartani, s ezt a herczegnének teendő felfödözés nélkül
nem tehetné: szivet vőn magának ehhez az egyetlen menekedéshez.

Mivel Badur herczegasszony meglepve hallgatott: Haiat al-nefusz
türtelenségében szólani akara ismét; de amaz megelőzé s igy szóla hozzá:
„Kecses és szeretetreméltó herczegasszony! illetlenül bántam az igaz, és
magamra kimondom az épen nem kedvező itéletet: de reménylem, te meg
fogsz bocsátani, megőrzöd azon titkomat, melyet igazolásomra kénytelen
vagyok előtted kimondani.“

Egyszermind kibontá kebelét; s „itéld meg“ ugymond „herczegasszonyom
ebből, én, asszony, mint te, megérdemlem-e szelid kiméletedet. Nem
kétlem, hogy ezt te tőlem nem fogod megtagadni, ha történetemet
meghallod; s mindenekelőtt azon balszerencsét, mely engem ezen szerep
fölvételére kénytetett, melyet most folyvást kell játszanom.“

Minekutána Badur herczegasszony az ébenszigeti herczegnének mindent
felfödözött, kéré ezt ujra, tartaná meg álnemének titkát, segélné
részéről is a cselt, s mutatná magát ugy, mintha ő valóban férje addig
is, mig Kamaralszamán királyfi, kinek elérkezését még reményli, hozzájok
eljuthatna.

„Herczegné“ igy szóla az Ébenfasziget királykisasszonya „kegyetlen sors
volna az, ha ily szerencsés házasság, mint Kamaralszamán herczeggel a
tied, oly csudálatos viszonti szeretet mellett, mint a tietek volt, csak
ily rövid ideig tartana. Veled együtt óhajtom én is, hogy az ég titeket
rövid időn ujra egyesitsen. Azalatt légy bizonyos benne, hogy a titkot,
melyet reám biztál, jámborul megőrzöm. Nagy örömemre válik nekem az,
hogy egyedül én vagyok az egész Ébenfa szigetén, ki téged annak lát, a
mi vagy, mig kormányodat azon jelességgel folytatod, melylyel kezdetted.
Előbb szerelmedet kértem: de most azt vallom, hogy legnagyobb örömemre
fog lenni, ha csupán barátságodra méltónak hiszesz.“

Ezen szavaknál megölelé egymást a két herczegasszony nyájasan, s
barátságuknak többnél több kölcsönös jelei s magyarázatja után
mindketten lefeküdtek.

Országos szokás szerint a végbevitt házasság jeleit nyilván ki kellett
függeszteni. A két herczegasszony ebben is talált módot elháritani az
akadályt; s más nap reggel Haiat al-nefusz asszonyai meg voltak csalva,
meg ezek által a király és királyné, s mind az egész ország.

Igy folytatá Badur herczegasszony uralkodását, teljes elégedésére a
királynak s az országnak.

Mig ezek az Ébenfa szigetén Badur herczegasszony és hitvese, a király és
a királyné, az udvar s az egész ország között történtek: azalatt
Kamaralszamán herczeg folyvást azon bálványozó városban tartózkodott a
kertésznél, ki őt házába felfogadta.

Egy napon, korán reggel, midőn a herczeg szokása szerint a kertben akara
dolgozni, visszatartóztatá őt a kertész, s „a bálványozók“ igy szóla „ma
nagy ünnepet ülnek; s minthogy magok semmi dologhoz nem nyulnak, hogy
azt nyilvános és társaságos örömekben tölthessék, azt akarják, hogy a
muzulmánok se dolgozzanak; s mi rendszerint, kinek kedve tartja, a jó
barátság fentartása végett is, megjelenünk játékszineiken, melyek
azonban megnézésre méltók. Ez okon ma te is ünnepelni fogsz. Én itt
hagylak; s minthogy az idő közelit, melyben a hajónak, melyről
szólottam, az Ébenfa szigetére el kell indulnia, elmegyek egykét
barátomhoz, hogy tőlök az elindulás napját megtudjam, s egyszersmind a
helyet számodra megrendeljem.“ Ezzel fölvevé a kertész legszebbik
ruháját, és elmene.

Egyedül maradván a herczeg, henyéltében, a helyett, hogy a köz örömben,
mely az egész várost elönté, részt venne, szerelmes herczegasszonyának
emlékezetét ujra föléleszté lelkében, s elevenebben mint valaha. Magába
vonulva, sohajtási között járdala a kertben föl és alá, mignem két madár
robaja egyik fáról figyelmét magára vonta, s megállott, szemeit
felütvén.

Csudálattal nézte a herczeg, mely dühödten veri a két madár egymást
orrával; ugy annyira, hogy rövid pillantatok mulva az egyik közülök
halva esett le a fáról. A győztes madár ujra fölreppent, és eltünt.

Ugyanezen pillantatban egy másik oldalról két nagyobb madár jöve, kik
elébb a csatát távolról kémlelék, s megültek egyik a halott fejénél,
másik a lábánál: megnézegették egy ideig, fejöket lógatván, mintegy
szomoruságok jeléül; s ezután körmeikkel sirt kaparának, melybe a
halottat betemeték.

Mihelyt a madarak ismét betömék a sirt azon földdel melyet belőle
kivájtak, elrepűltek; s csak hamar megjövének ismét, egyik szárnyánál,
másik lábánál tartván orraikban a gyilkos madarat; ki is szörnyen
visitott s erőlködött, hogy magát közülök kimenthesse. De a kettő a
meggyilkolt madár sirjára hurczolá őt, s itt az igazságos boszunak
feláldozák, addig vagdalván orraikkal, mig megölék. Ekkor felszakitván
hasát, kiránták beleit, s ott hagyván a dögöt, elröpültek.

Kamaralszamán az egész idő alatt, mig ez a meglepő látomás tartott,
mozdulatlan állott s elcsodálkozva. Közeledék azután a fához, mely alatt
az egész történet esett, s a mint szemeit az elszórt belekre forditá,
valami vörösest vőn a gyomorban, vagyis inkább ebből kibuva észre,
minthogy a gyomrot is ama két boszuló madár fölszaggatá. Fölveszi a
gyomrot, s kivonván belőle az észrevett tárgyat, reá ismer ebben kedves
herczegasszonyának talizmánjára, mely annyi buját, könyeit, és sóhajtást
okozá, mióta azt tőle az itt megölt madár elragadta. „Szivtelen!“
ugymond, az eltépett madarat tekintve „abban telt neked örömed, hogy
roszat tégy. De a mennyi roszat tettél te nekem, annyi jót kivanok én
azoknak, kik midőn egyik rokonukat rajtad megboszulták, engem is
megboszultak.“

Nem lehet kifejezni a herczeg örömét kincsét megtaláltában. „Kedves
herczegasszony“ igy kiálta fel, „ez a szerencsés pillanat, mely nekem
ismét megadja azt, a mi te előtted oly kedves, kétség kivül jelensége és
előhirnöke annak, hogy téged is meglátlak még, s talán hamarabb is, mint
gondolom. Hála az égnek, ki nekem e szerencsét küldi, s egyszersmind
reményét a legnagyobb boldogságnak, melyet óhajthatok.“

Ezen szavaknál megcsókolá a herczeg a talizmánt, begöngyölé, s gondosan
karjára felköté.

Mély szomoruságában eddig csaknem minden éjet nyugtalan gondolatokban s
ébren szemekkel tölte el; de szelid álomban ezt, mely a szerencsés
kalandra következett. Másnap reggel, minekutána dolgozóruháját felölté,
a kertészhez ment, és kérdé: mi dolog van; ki is arra kérte, hogy egy
vén fát, mely már semmi gyümölcsöt nem terme, vágna ki gyökerestül.

Kamaralszamán herczeg fejszét veve, s ment, hogy dologhoz lásson. A mint
azonban egy gyökeret keresztül vágna, valami keményre akadt, mely
ellenállott s élesen visszapenge. Félretolván a földet, ércztáblát
talált, mely alatt mintegy tiz lépcsőjü grádics lefelé vezetett. Azonnal
alá szálla, s fenékre jutván, egy, két vagy háromöles négyszegű
boltozatba lépett, melyben köröskörül ötven rézedény álla, mindnyája
nagy, s egy-egy rézfödéllel befödve. Kamaralszamán fölnyitá mindeniket,
egymásután; s egy sem volt, mely szinig nem állott volna poraranynyal.
Igen megörülve ezen gazdag kincs föltalálásán, kiszállott az üregből, a
táblát ismét reá boritá, s végezvén a fa gyökerei kiirtását, a kertész
jöttére várakozott.

Tudniillik a kertész megtudá ugyan tegnap, hogy a hajó, mely
esztendőnkint az Ébenszigetre szokott utazni, kevés napok alatt oda
elindul: de a napot határozottan nem tudák neki megmondani, s ezért más
napra rendelék. Elment, s oly vidám arczczal tére most vissza, mely
előre jelenté Kamaralszamánnak a jó hirt, melyet részére hoz vala.
„Fiam“ ugymond az öreg, (mert aggott koránál fogva őt igy nevezheté)
„örülj, és készülj, hogy harmad nap alatt hajóra szállhass; mert ekkor a
hajó okvetetlenül elmegyen; én már a hajóssal átszállittatásodat ki is
alkudtam.“

„Ez állapotban, melyben vagyok, kedvesb ujságot nekem nem hozhatál“
felele a herczeg. „Kölcsön gyanánt én is mondok neked egyet, melynek
örülni fogsz. Fáradj el velem, s önnön szemeiddel fogod látni azon nagy
szerencsét, melyet neked szánt az ég.“

A herczeg azon helyre vezeté a kertészt, holott a vén fát kivágta volt;
s leeresztvén őt a boltozatba, megmutatá neki a sok aranynyal telt
edényt, egyszersmind azon való örömét jelentvén, hogy Isten végre
jámborságát s oly sok évi fáradozásait megjutalmazza.

„Hogy érted ezt?“ kérdé az öreg „azt véled, hogy én a kincset magamhoz
veszem? tied az, egészen; nekem semmi jussom hozzá. Nyolczvan
esztendeje, mióta atyám elhalván, ásom ezt a kertet, a nélkül, hogy reá
akadtam volna; ez annak jele, hogy a kincs neked volt szánva, minthogy
neked engedé Isten megtalálnod. Jobban is illik az hozzád, mint
királyfihoz, hogy sem énhozzám, ki a sir szélén állok és semmire nincs
szükségem. Épen jókor adja neked Isten, midőn az országba visszatérsz,
melyen egykor uralkodni fogsz s a hol ennek igen jó hasznát veheted.“

Kamaralszamán herczeg nem akara kisebb lenni a kertésznél
nemeslelküségben, s mindaketten hosszas vitába ereszkedtek. Végre a
herczeg azt erősité, hogy ő épen semmit sem fogna venni, ha a kertész
maga részére felét meg nem tartja. Ebben megegyezett a kertész, s
mindaketten a huszonöt edényt magoknak különvették.

Osztozás után igy szóla a kertész Kamaralszamánhoz: „Fiam, még itt nincs
vége. Most már arra kell ügyelni, hogy a kincset hajóra rakjuk, s oly
titkon, hogy azt senki ne is gyanitsa, különben nem fogod hazáig vinni.
Az Ébenfa szigetén nincs olajfa, s az innen szállitott gyümölcsöt ott
igen keresik; tudod, hogy ebből én igen szép rakást gyűjtöttem fáimról
össze; e szerint jónak vélem, hogy ötven korsót végy, mindeniket félig
aranyporral, félig olivákkal töltsd meg, s igy majd a hajóra rakjuk, ha
elindulsz.“

A herczeg követte ezen jó tanácsot, a napnak hátra lévő részét a korsók
elkészitésére forditván. Minthogy pedig félt, netalán a talizmán
karjáról lecsuszszék, azt gondoskodásból az egyik korsóba elrejté, s ezt
különös jegygyel kijelelé.

Végezvén a munkát, s korsóival annyira elkészülvén, hogy őket hajóra
lehetett rakni, minthogy az éj is bekövetkezett, az öreggel együtt
nyugodni ment; s elmondá neki a többek között a két madár vivását, s az
egész dolog történetét, mely által ő ismét talizmánjának birtokába
jutott; s ez a kertésznek nem kisebb örömére, mint csodálatára volt.

Azonban akár öregsége, akár maga megerőltetése a mult napon okozá, s a
kertész igen roszul aludt; s más nap nevekedett baja, a harmadikon pedig
még roszabbul lett.

Ez nap korán reggel eljöve a kapitány, néhány hajóslegénynyel együtt, s
zörgetett a kertnek ajtaján. Kamaralszamán nyitá ki nekik, s ezek
kérdezék, hol az a férfi, ki velök akarna utazni? „Magam vagyok az;“
sfelele a herczeg, „a kertész, ki számomra a helyet kibérlette, beteg s
nem szólhat veletek. Azonban jertek be, kérlek s hordjátok ezen
olajgyümölcscsel tele korókat a hajóra: mihelyt bucsut vettem a
kertésztől, magam is utánatok megyek.“

A legények áthordák a korsókat és butort, s a kapitány igy szóla menőben
Kamaralszamánhoz: „El ne mulasd uram, azonnal utánunk jőnöd; a szél igen
jól fú, s én csak reád várok, hogy vitorláimat kitárjam.“

Mihelyt a kapitány és a hajósok elmentek, Kamaralszamán bement a
kertészhez, hogy elbucsuzzék tőle, s minden szives szolgálatait
megköszönje, melyeket iránta mutatott: de őt vonagolva találá; alig
mondatá el vele halála óráján a muzulmán rövid hitvallást, kimult a
kertész, karjai között.

Minthogy a herczegnek hajóra kellett ülni, sietett a mint csak lehete,
végezni a halott körül kötelességeit. Megmosá a testet, fölöltözteté, s
minekutána egy gödröt ásott a kertben, (mert a mahomedánusok csupán
türelemmel élvén a bálványozóknál, nyilvános temetőjök nem volt)
betemeté a testet, ő egyedül; s már estveledni kezdett, midőn mindezeket
elvégzé.

Most tehát sebten elindult, hogy hajóra üljön; s hirtelenében a kert
kulcsát is magához vevé, hogy ha érkezik, a kert birtokosának, vagy más
valamely biztos embernek tanuk előtt általadhassa; azonban a kikötőhöz
érve, azt hallá, hogy a hajó már régen elevezett, s nem is látható
többé. Egyszersmind hozzá tevék azt is, hogy csak akkor indult el a
hajó, mikor már reá három órát hasztalan várakoztak.

El lehet gondolnunk, hogy a herczeg a legnagyobb szomoruságba esett,
kényszeritve látván magát tovább is olyan országban maradni, melyben
senkivel szövetkezése nem volt, s lenni nem is kivánt; és ismét
esztendeig lesni az alkalmat, melyet most elszalasztott. Még nagyobb
keserűsége volt az, hogy a herczegné talizmánját kiadá kezei közül,
melyet most örökre elveszettnek tartott.

Nem lőn egyéb mit tenni, mint hogy az imént elhagyott kertbe
visszatérjen, azt birtokosától haszonbérbe vegye, s tovább is munkálja,
balsorsa és szerencsétlensége fölött omló könyei között. Minthogy maga a
munkát nem győzte, legényt fogadott maga mellé; s hogy a kertész
halálával reá szállott másik felét a kincsnek bátorságba tegye: beraká
azt más ötven korsóba, olivákat halmozván fölükbe: hogy igy annak
idejében magával a hajón elvihesse.

Mig Kamaralszamán herczeg a keserűségnek, fájdalomnak és sohajtozásnak
másik esztendejét kezdé: azalatt a hajó kedvező széllel evezvén, az
Ébenfasziget fővárosába szerencsésen eljutott.

Minthogy ebben a királyi lak épen a tenger partján épült, megpillantá a
hajót a király, vagyis inkább Badur herczegasszony, a mint épen lobogó
vitorlákkal a kikötőbe befutott, és kérdé, micsoda hajó ez; mire azt a
választ vevé, hogy ez minden esztendőben bizonyos évszakon a bálványozók
városából el szokott egyszer jőni, s rendszerint gazdag árukkal van
rakodva.

A herczegné, ki az őt körülözönlő pompa fényében is Kamaralszamánt
forgatá eszében, elgondolá, hogy ő talán ezen hajóra ülhetett; s
eltökélé magában, hogy őt megelőzve elléje menjen: nem azért, hogy magát
azonnal megismertesse; (részéről bizonyosnak tartá a meg nem
ismerhetést), hanem azért, hogy bizonyossá lévén jöttéről, további
lépéseit egyesülésökhöz a szerint tehesse.

Azon ürügy alatt, hogy az áruk felől maga fog tudakozódni, s ezeket
látni, minekelőtte a tetszőket magának kiválasztaná: lovat parancsolt; s
több tisztviselő által kisértetve épen akkor érkezett a révhez, midőn a
kapitány partra szállott. Elébe hivatá ezt, és kérdé: honnan jő, mennyi
ideje, hogy utban van, micsoda jó vagy bal esetek érték utjában,
nincsen-e egy vagy más jelesebb utazó hajóján, s mindenek előtt, miket
rakatott fel?

A kapitány mindenik kérdésre felelt, s az utazókra nézve azt mondá, hogy
ezek csupa kereskedők, kik ide rendszerint eljárnak, s különféle
tájakról drága szereket rakattak fel; például: finom gyolcsot festve és
festetlen, gyöngyöket, mosuszt, szürkeszin ambrát, kámfort, fűszert,
orvosszereket, olajfagyümölcsöt, s több ilyes árukat.

A herczegasszony rendkivül szerette az olivát; s mihelyt ezen czikkelyt
emlittetni hallá: „Legfoglalom“ ugymond „valamennyit; ki kell rakatni
tüstént, s az alkut megkötni. A mi a többit illeti, mondd meg a
kereskedőknek, hogy a szépét belőle, minekelőtte más látná, hozzák
hozzám.“

„Felség,“ igy szóla a kapitány „az oliva ötven igen nagy korsó, de a
kereskedő, a kié, hátramaradt. Én magam tudtára adtam a hajó indultát, s
vártam sokáig; de minthogy még sem jött s elmaradása igen hátráltatott,
eluntam a várást, s elindultam.“

„Csak rakassék ki;“ monda a király „ez nem lesz akadály, hogy az alkut
megkössük.“

A kapitány csónakot küldött a gyümölcs után, s ez rövid időn hozá az
ötven korsót. A herczegasszony kérdé, mi ára lehet ennek itt a szigeten.

„Uram“ monda a kapitány „az ember szegény; nem lesz szerfelett
megfizetve, ha felséged ezer ezüstpénzt ád neki.“

„Akarom, hogy meg legyen elégedve,“ szóla a herczegasszony, „minthogy a
mint mondád, szegény, ezer aranyat fogok neked kifizettetni; juttasd
majd kezéhez.“

Ezzel parancsot ada a fizetésre, s minekutána a korsókat jelenlétében
elviteté, visszatért palotájába.

Minthogy az éj nem vala messze: Badur herczegasszony a belső palotába,
Haiat al-nefusz herczegné termeibe mene, s az ötven korsót oda viteté.
Izleni és izeltetni akarván gyümölcseit, fölnyita egyet, s egy tálba
kiönté. Nagyobb nem lehetett csodája, a mint a gyümölcsöt poraranynyal
vegyitve látá. „Mi csoda történet!“ ugymond; s azonnal Haiat al-nefusz
asszonyai által maga jelenlétében mindenik korsót kinyittatá, s csodája
azon mértékben nőtt, a mint észrevette, hogy az oliva mindenütt
aranynyal van vegyitve. De a mint azon korsóhoz értek, melybe
Kamaralszamán a talizmánt rejtette volt, s ezt a korsó ürülése közben a
herczegasszony megpillantá, oly annyira meglepeték, hogy aléltan rogyott
le.

Haiat-al-nefusz, s asszonyai segedelmére siettek; vizet locsoltak
orczájára, s ez által ismét életre hozták. Minekutána teljesen magához
tért, előfogá a talizmánt, s össze meg összecsókolgatta. De minthogy a
herczegné asszonyai előtt, kik neme szinlelését még nem tudták, bővebben
nem szólhatott, különben is a hálás ideje már elérkezett: az asszonyokat
elbocsátá.

„Herczegné“ igy szóla, mihelyest magán voltak, Haiat-al-nefuszhoz
„abból, a mit már történetemből mondottam, kétségkivül elláthattad, hogy
a talizmán okozta ájulásomat. Ugy van, enyim ez; s ugyanaz, mely engem
és szeretett férjemet egymástól elszakaszta. Oka volt akkor a
mindkettőnkre nézve keserves elválásunknak; s most, nincs semmi
kétségem, hamar leendő egyesülésünket fogja eszközleni.“

Más nap, mihelyt felvirradt, hivatá Badur herczegasszony a
hajókapitányt. Ez elérkezett, s a herczegasszony igy szóla hozzá: „Mondj
nekem még többet azon kereskedőről, ki a korsókat, melyeket tegnap
vevék, felrakatá. Azt mondád, ha nem csalatom, hogy őt a bálványozók
városában hagytad; nem tudnád nekem megmondani, mi dologban volt ott?“

„Uram“ felele a kapitány „bizonyost mondhatok ebben a dologban, minthogy
önmagam jártam el benne. Átjövetelét egy öreg kertész alkuvá ki nálam,
ki azt mondá, hogy őt a kertben fogom találni, melyben nála, u. m. a
kertésznél dolgozott, s ez nekem a kertet kijelelé. Ez okon mondám azt
felségednek, hogy az ember szegény. Magam menék el a kertbe, tudtára
adni, hogy a hajóra jőjön, s beszéltem is vele.“

„Ha ugy van,“ válaszolá a herczegasszony „ugy még ma vissza kell
evezned, s a bálványozók városából nekem ezen kertészlegényt elhoznod. Ő
nekem adósom. Ha meg nem teszed: nem csak a te s a veled jött kereskedők
áruit lefoglalom: hanem életed, s a kereskedőké fog nekem helyette
fizetni. Épen most teszik parancsolatomra áruidat zár alá: s ezt elébb
le nem szedetem, mig az embert, a kit mondottam, előmbe nem állitod. Ez
az, a mit akartam mondani; siess, és végezd, mit meghagytam.“

Nem volt mit szólani a kapitánynak ezen meghagyásra, melynek nem
teljesitése az ő s a kereskedők dolgára annyi kárt hozhatott. Elmondá
ezeknek; s a kereskedők nem kevésbbé siettek mint ő, fris vizet és
eleséget vinni hajójára, annyit a mennyi az utra szükséges volt. S ezt
oly buzgósággal cselekvék: hogy a hajó még az nap indulhatott.

Utja szerencsés volt. S a kapitány oly ügyesen intézé a dolgot, hogy
éjjel érkezett a bálványimádók városához. Eléggé közeledvén, nem vetteté
ki a vasmacskákat, hanem összehuzatván vitorláit, csónakba ült, s nem
messze a révtől partra szállott. Innen hat elszánt hajoslegényt vévén
maga mellé, Kamaralszamán herczeg kertjéhez sietett.

Kamaralszamán még ébren volt; nejétől a chinai herczegasszonytól
elszakadása kinzá, mint máskor is, s átkozá magában azon pillanatot,
melyben vizsgasága arra birta, hogy a herczegasszony övét nem hogy
fürkészsze, hanem egy ujjal is érintse. Ezzel tölté a nyugvásra szánt
időt, a mint egyszerre kopogást halla. Az ajtóhoz futott felöltözötten;
s alig nyitá ezt ki, reá rohantak a kapitány és legényei; s minden szó
nélkül a ladikba hurczolák, innen a hajóra vitték, mely tüstént szélnek
ereszté vitorláit.

Itt Kamaralszamán, ki mindeddig a kapitánynyal és legényekkel együtt
hallgata, kérdé a kapitányt, mi adott neki okot, őt igy erővel magával
hurczolnia. „Nem vagy-e te adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ kérdé őt
ellenben a kapitány. „Én? s adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ monda
csudálkozva a herczeg. „Hiszen én nem is ösmerem; soha semmi dolgom nem
volt vele; s nem tettem én soha földére lábamat.“ „Azt jobban tudja mint
én,“ igy amaz, „szólj a királylyal magad; azonban maradj itt, s légy
türelemmel.

A hajó szint oly szerencsével utazott ismét az Ébenfa szigetére vissza,
milyennel onnan Kamaralszamán elvitelére a bálványozók városához jöve.
Ámbár éjjel volt, hogy a kapitány a révben kiköte, még sem mulasztá el
azonnal partra szállani, s elvezetni Kamaralszamánt a királyi lakhoz,
holott a felség elébe bocsáttatni kivánt.

Mihelyt Badur herczegasszony, ki már a belső teremekbe vonula, az ő s
Kamaralszamán jöttét meghallá; azonnal kijöve, hogy velök szólhasson.
Szemeit legelébb is a herczegre, imádott férjére veté, ki után elválások
óta oly sok könyet ejte: s megismeré őt tüstént alacsony öltözetében is.
Ellenben a herczeg, ki reszketett a király előtt, kinek képzelt
adósságokról volt számadandó, messzéről sem gyanitá, hogy ez lehessen
az, kit oly forrón óhajta viszontlátni. Ha a herczegasszonyt semmi nem
tiltaná szive hajlandóságát követnie, nyakába borult volna a herczegnek,
s magát ezen ölelésében kinyilatkoztatná: de igy még tanácsosnak vélé
mindkettőjökre nézve, folytatni a király szerepét, minekelőtte magát
megismertetné. Elégnek tartá tehát ezuttal egy jelenlévő tisztnek
megparancsolni azt, hogy a herczegre gondot viseljen, s holnapig
ápolgassa.

Megtévén igy Kamaralszamán iránt a rendelést, megjutatmazá egyszersmind
a hajós kapitánynak fontos szolgálatját, s parancsot ada egy másik
tisztviselőnek: menjen tüstént, és vegye le a hajó áruira vetett zárt; a
kapitányt pedig egy drága gyémánttal ajándékozá meg, mely uti költségeit
halmozva megtérité. Sőt azt is hozzá adá, hogy az olivák árát is magának
tarthatja, ezek iránt ő a kereskedővel majd számolni fog.

Végre megtére ismét az ében-szigeti herczegné szobájába, s közlé vele az
örvendetes hirt: de kéré is egyszersmind, tartsa meg továbbra is a
titkot, tudtára adván mind azon lépéseket, melyeket követendőknek vélt,
minekelőtte magát a herczeggel, s magát a herczeget annak ismértetné, a
mi; „oly nagy a hézag“ ugymond „a kertész s egy hatalmas fejedelem
között, hogy veszedelmes volna őt egy pillanatban a legalacsonyabb
sorsból a legmagasabb polczra általugratni; ámbár ez itt a legnagyobb
igazsággal történnék.“

Az ében-szigeti herczegasszony nem hogy hitét szegné; hanem inkább
örömest beereszkedék szándékaiba, s fogadá, hogy mindent, a mit kiván a
legnagyobb örömmel fogná tenni.

Más nap reggel, minekutána a herczegasszony, ébenszigeti királynak neve,
viselete s tekintete alatt megrendelé, hogy a herczeg korán reggel
fürdőbe vezettessék, s egy emir vagy is helytartó öltözetét vegye
magára, bevezetteté ő a gyülésbe; holott szép külseje s fejedelmi
személye által minden jelenlevő urak figyelmét magára voná.

Maga is Badur herczegasszony el vala bájolva őt ily kellemesen ujra
látván, a milyennek őt már sokszor látá; s ez még inkább tüzelte arra,
hogy szavát dicséretére a gyülés teljes szine előtt fölemelje.
Minekutána a herczeg az emirek között helyt foglala, „Urak,“ igy szóla
ezekhez a herczegasszony „Kamaralszamán, kit én ma társatokká tészek,
magas helyezetére nem méltatlan. Ismerem őt eléggé utazásaimból, hogy
érte jót állhassak, s bizonyossá teszlek, hogy ő magát mind vitézsége s
ezer más jó tulajdonai által, mind pedig elméje nagysága által meg fogja
különböztetni.“

Kamaralszamán mód nélkül elcsudálkozott, magát a királytól, kiben
asszonyt, sőt szerelmes herczegasszonyát épen nem gyanitá,
megneveztetni, s azt állittatni hallá, hogy őt ez ismeri. Minthogy pedig
bizonyos volt benne, hogy vele sehol és soha sem találkozott, még inkább
elbámult a szertelen dicséreten, melyet itt tőle vőn.

Azonban ez a nagy méltósággal kiejtett magasztalás őt meg nem zavará,
sőt inkább azon szerénységgel fogadá azt, mely eléggé mutatá, hogy ő
ezen dicséretet megérdemli, de őt az hiuvá nem teszi. Leborult a király
széke előtt, s fölemelkedvén ismét:

„Uram“ ez vala válasza „szót nem lelek, hogy felséged előtt azon
becsülést megköszönjem, melyet kegyes kimutatni irántam, s még kevésbbé
hálálhatom meg az ebben kinyilatkozó jóságot. – Mindent, a mi erőmtől
telik, meg fogok cselekedni, hogy arra magamat érdemessé tegyem.“

A gyülésből a herczeget egy tiszt külön palotába vezeté, melyet Badur
herczegasszony csupán használatára készittetett. Volt benne több házi
tiszt, s parancsolatját váró cselédség, és egy lóban igen gazdag ól.
Gondja volt herczegasszonyának arra, hogy az emir tisztét, melyre épen
most emeltetett, fénynyel is fentarthassa. S a mint teremeibe lépett,
udvarmestere egy aranynyal tele ládikát ada kezébe. Annál nagyobb volt
csodája, mennél kevésbbé foghatá meg, honnan eredhet reá ily szörnyü
szerencse, és soha esze ágában sem volt, hogy ez a chinai
herczegasszonytól jöhetne.

Két vagy három nap mulva még több bejárhatást akara magához adni, s
egyszersmind nagyobb megtisztelést is Kamaralszamánnak a chinai
herczegasszony: azért is őt az épen megüresült kincstárnoki hivatallal
megajándékozá. Ez a hivatalt a legnagyobb pontossággal vitte, s mégis
leköteleze magához minden embert: ugy hogy igazságszeretete és adakozása
által nem csak az udvariak barátságát, hanem az egész nép szivét és
szeretetét is megnyerte.

Kamaralszamán a legboldogabb ember volt volna mindenek között, minthogy
egy idegen királynál ily nagy kegyelemben álla, s mindenek előtt
tekintetben, mely még naponkint nevekedett: ha csak kedves
herczegasszonyát birta volna. Legnagyobb szerencséjében is szüntelen
aggódott, nem kapván felőle semmi tudósitást, ezen országban sem, melyen
ugy látszott, által kell vala utaznia, minekutána egymástól oly
keservesképen elszakadtak.

Rá akadhatott volna a nyomra, ha a herczegné, Kamaralszamán nevét,
melyet ennek ruhájával együtt fölveve, tovább is megtartja; de ő ezt
uralkodása kezdetén letevé, s ipának az öreg királynak kedvéért magát
Armanosznak nevezteté. E szerint neve csak „az ifjabb Armanosz[16]“
volt, s csak egy-kettő emlékezett még az udvarban, hogy a szigetre
Kamaralszamán névvel jött vala. A herczeg még nem volt eléggé ismerős
velek, hogy ezt megtudhatná; azonban végre csakugyan rá akadhatott
volna.

Minthogy tehát Badur herczegasszony ettől tartott, ellenben pedig azt
akará, hogy neki magának köszönje Kamaralszamán a megösmertetést:
eltökélé, hogy a maga, és a herczeg szenvedéseinek is véget vet. Mert
többször észrevette, hogy valahányszor a herczeg hivatalos
foglalatosságokban vele beszél, gyakran fel-felsohajt; a minek egyéb oka
kivüle nem lehetett. S maga is örökké oly nyügben élt, melytől valahára
szabadulni kivánt. Különben a nagyok barátsága, s a nép kedvezése és
szerelme azzal biztatgatá, hogy a koronát ellenmondás nélkül meg fogja
tartani.

Mihelyt a herczegné, Haiat-al-nefusz herczegasszonynyal egyetértve, ezt
magában eltökélte: félrehivá egykor Kamaralszamánt, s ezt mondá neki:

„Kamaralszamán, hosszas beszédem lesz veled bizonyos dolog felett,
melyben tanácsodat kérem. Jobb időt nem szánhatok erre, mint az éjjelt:
azért estére légy itt, s hagyd meg otthon, hogy rád ne várjanak; lesz
gondom ágyadra.“

Kamaralszamán nem mulasztá el megjelenni a palotában a kiszabott órán. A
chinai herczegasszony őt belsőbb teremeibe vezeté; s minekutána a főbb
heréltnek, ki őket követni akará, intett, hogy reá többé nincs szüksége,
s az ajtót tartsa zárva: bevezeté a herczeget egy más szobába, mint a
melyben Haiat-al-nefusz herczegnével hálni szokott.

A mint a herczeg és herczegasszony ezen szobába értek, melyben ágy is
volt, s az ajtó bezárva: kivoná a herczegasszony egy kis tokból a
talizmánt, s oda nyujtá a herczegnek, szólván „e talizmánt egy
csillagász ajándékozá nekem a minap; te jártas vagy minden dologban:
megtudnád-e mondani, mi ereje van?“

Kamaralszamán vevé a talizmánt, s közelebb álla a gyertyához, hogy
jobban megnézhesse. Meglepetve, s oly igen, hogy a herczegasszony
gyönyörködött benne, azonnal megismeré, s felkiálta: „Azt kérdi
felséged, mi ereje van e talizmánnak? Ah, az az ereje: hogy engem búmban
és bánatomban megöl, ha rövid időn meg nem találom ismét a legkecsesb,
legszeretettebb herczegasszonyt, kire a nap sütött; a kié, s a kitől
elszakadásomat okozá. Rendkivüli való történet ez Uram, s elmondása
szánakodásra inditaná felségedet, a boldogtalan férj és szerető iránt,
ha volna türelme, azt végig meghallgatni.“

„Mondd el máskor“ felele a herczegasszony „azonban örömemre van azt
mondhatnom, hogy már tudok felőle valamit; mindjárt jövök, várj itt egy
kevesig.“

Ezzel egy mellékszobába tért a herczegasszony, holott a királyi turbánt
letevé; s mihelyt hamarjában más főrevalót, és asszonyköntöst öltött,
nem feledvén az övet, melyet elszakadások napján visele, az előbbi
terembe visszatért.

Kamaralszamán herczeg azonnal ráismere kedves herczegasszonyára, s hozzá
futott, és általölelvén szerelmesen „ah, mint köszönöm a királynak“
ugymond „ezen örvendetes meglepést!“ – „Ne várd a királyt“ mond a
herczegasszony, s az ölelést könyes szemekkel viszonozta; „énbennem
látod őt, de üljünk le; megfejtem a mesét.“

Ekkor elbeszélé a herczegasszony, mi volt eltökélése a réten, melyen
utószor tábort ütöttek; minekutána látá, hogy őt többé hasztalan várná;
miképen vitte ki szándékát mind addig, mig az Ébenszigetre érnének,
holott kénytelen volt Haiat-al-nefusz herczegnét elvenni, s ezzel a
koronát, melyet a házasság következésében neki Armanosz király áltada,
mikép fogadta a herczegné, kinek jeles tulajdonit dicsérte – neme
fölfedtét; s végre el azon kalandot is, midőn az olivákkal és
aranyporral rakott korsókban a talizmánt meglelé, mely neki utat nyitott
arra, hogy őt a herczeget, a bálványozók városából elragadtassa.

Végezvén a herczegasszony, akará, mondja el a herczeg, mikép lőn a
talizmán elválások oka. A herczeg elmondá; s végén beszédének szerelmes
panaszt tőn, hogy őt a herczegné a kegyetlen, oly soká epeszté. Ez erre
kifejté okait, melyeket már tudunk; s minthogy beszédökben igen
elkéstenek, itt lefeküdtek.

Más nap reggel mihelyt megvirradt, felkele a herczegné és a herczeg – de
amaz nem királyi turbánt, hanem asszonyi köntöst vőn magára, s
minekutána elkészült, a heréltek fejét Armanosz királyhoz küldé,
kéretvén őt, hogy hozzá, vejéhez fáradni méltóztassék.

A mint a király elérkezett, nem kicsiny volt megütközése egy asszonyt
szemlélvén, kit épen nem ismere, s mellette a fő kincstárnokot, kinek
épen nem vala szabad, valamint senkinek sem az udvariak közül a palota
beljébe lépni; de leült, és kérdé, hol a király.

„Uram“ igy szóla a herczegasszony „tegnap király valék, de ma a chinai
herczegasszony vagyok, hitese a valóságos Kamaralszamánnak, Schachszamán
király fiának. Ha méltóztatik felséged történetünket türelemmel hallani:
reménylem, nem fogja azon bocsánandó cselemet kárhoztatni, melylyel
felségedet elámitám.“

Armanosz megengedé, s végig hallgatá történetöket, csodálkozván.

„Uram“ ezzel rekeszté be a herczegné „ámbár vallásunkon nem örömest
engedik az asszonyok férjeiknek azon szabadságot, hogy magoknak több nőt
is vehessenek: mégis én örömest általengedem Haiat-al-nefusz
herczegasszonynak, ha felséged az ő s Kamaralszamán herczeg egybekelését
megengedi, a királyné rangját és czimjét mely őt igazságból illeti, s
magam alább ranggal megelégszem. Sőt ha nem volna is ezen elsőségre
joga, kész volnék neki azt általengedni, tartozó köszönetül, hogy
titkomat oly nemeslelküleg megőrzé. Ha felséged csupán megegyezését
kivánná, én már őt előre elkészitém, s bizonyos vagyok: igen meg lesz e
szerint elégedve.“

A király bámulva hallgatta e beszédet. Midőn vége lőn, Kamaralszamán
herczeg felé fordult, és igy szólott: „Fiam, minekutána Badur
herczegasszony hitvesed, kit én eddig oly csalatásból, melyet nem fogok
megbánni, vőmnek tarték: kinyilatkoztatja, hogy ágyadat örömest
megosztja leányommal, most már csak azt akarom tudni: elveszed-e
leányomat, s a koronát, melyet érdeme szerint Badur herczegasszony fogna
holtáig viselni, ha jobbnak nem tartaná azt kedvedért letenni?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „bármely igen óhajtom kedves atyámat ismét
meglátni, mégis oly erősek irántad, s Haiat-al-nefusz herczegné iránt
tartozásaim, hogy semmit sem birok neked megtagadni.“

Kamaralszamán tehát királynak kikiáltatott, s még az nap fényes pompával
megülé menyekzőjét Haiat-al-nefusz királykisasszonynyal, kinek nagy
szépsége, esze, és szerelme őt egészen kielégité.

Ezentul a két királyné szint azon barátságban és egyességben élt
egymással, mint ezelőtt; s igen megvoltak azon egyenlőséggel elégedve,
melyet irántok Kamaralszamán mutatott, ágyát velök felváltva megosztván.

Ugyanazon évben mindakettő, szinte egyszerre szült neki egy-egy fiut; s
a két herczeg születése örömünnepekkel tiszteltetett.

Kamaralszamán az idősbet, kit Badur herczegasszony szül vala, Amgiádnak,
a másikat pedig, Haiat-al-nefusz kisdedét, Asszádnak nevezé.


Amgiád és Asszád királyfiak története.

A két herczeg a legnagyobb gonddal nevelteték; s midőn később éveikbe
jutottak, mindkettőnek ugyanazok valának tanitói mindazon tudományban és
művészségben, melyekben atyjok őket tanittatni akará, ugyanazok mesterei
a testgyakorlatokban. Belső vonzódásuk egymás iránt már kisded koruktól
fogva, okozá bennök az izlés és tanulás ezen megegyezését, mely még
naponkint nevekedett.

És szinte, midőn már azon korba jöttek, melyben külön lakot valának
nyerendők, oly egy volt szövetkezésök, hogy atyjokat Kamaralszamánt
kérék: engedjen mindkettőjöknek egy lakást. Megnyerék, s itt ismét
ugyanazok valának házi tiszteik, és cselédeik, ugyanegy óluk, egy
szobájuk, egy asztaluk.

Lassankint annyira nőtt Kamaralszamán bizodalma derék és egyenes
voltokhoz, hogy tizennyolczadik évök után nem kétlé nekik általengedi
felváltva az előlülést a tanácsban, ha magát több napi vadászat
tartóztatá.

Minthogy a két herczeg egyaránt szép és termetes vala: hihetetlen volt
gyermekkoruktól fogva a két királyné tapadása hozzájok, s ugy, hogy
Badur királyné több hajlandóságot érzett Asszádhoz, Haiat-al-nefusz
fiához, mint Amgiád- saját magzatához, s Haiat-al-nefusz királyné
Amgiádhoz többet, mint Asszádhoz.

A királynők ezt eleinte saját barátságok következésének tarták; de midőn
a herczegek korosodtak, indulatuk heves szerelemmé, s ez a legtüzesebb
szenvedélylyé változott, a mint a két herczeg oly édes varázsban álla
előttök, mely részeg szemeiket teljesen megvakitá. Tüzök undokságát jól
átlátták, s egész erővel törekedtek ellene: de a meghittség, melylyel az
ifjakat naponkint fogadák, s azon kisded koruktól megszokott csodálás és
simongások, melyektől elszakadni nem tudtak, oly igen fölgyujtá
szerelmöket, hogy álmok és étvágyok elveszett. Bajukra, s bajára a két
herczegnek is, ezek megszokva tapadásukat, a két förtelmes lángot nem
gyaniták.

Minthogy a két asszony szerelmét egymástól nem titkolá, de
szemtelenségök nem ment annyira, hogy azt szóval mindenik herczegének
megvallaná: abban egyeztek meg, hogy ezt irással teendik; s kárhozatos
szándékok kivitelére azon pillanatot használák, midőn Kamaralszamán a
király, három vagy negyed napi vadászatra távol lőn.

A király elutazása napján Amgiád üle főhelyt a tanácsban, s itélő széket
tarta két vagy három óráig délután. A mint gyülés mulva a palotába
visszatér, félrevonja egy herélt, s Haiat-al-nefusz királynétól kezébe
levelkét nyom. Amgiád nézi, s olvassa, s elborzad. „Te áruló“ igy kiált
kardot rántva, „ez a hűség, melylyel uradnak királyodnak tartozol?“ s e
szónál fejét veszi.

Tett után, magán kivül haragjában, anyjához Badur királynéhoz fut, oly
képpel, mely eléggé mutatja borzalmát; s mutatja a levelet, elmondja
tartalmát, el azt is, kitől jő.

Meghallgatás helyett maga a királyné mutatott neheztelést. „Fiam“ igy
szóla „a mit itt mondasz, merő költemény és rágalmazás. Haiat-al-nefusz,
a királyné sokkal több észszel bir; s én igen vakmerőnek találom, hogy
ily szemtelenűl mersz felőle hozzám szólani.“

A herczeg felindult anyjának ezen szavain. „Te és ő“ ugymond mindketten
gyalázatosak vagytok. Ha az a tisztelet, melylyel atyámnak a királynak
tartozom, most le nem köt, Haiat-al-nefusz nem él többé.“

Badur királyné Amgiád fiának ezen példájábó könnyen el gondolhatá, hogy
Asszád herczeg, ki nem volt kevesbbé erényes, a hasonló nyilatkozást,
melyet neki tenni szándékozott, nem fogja kedvezőbben venni; azonban ez
nem tartóztatá, megállani tovább is szörnyű szándékán; s más nap reggel
levelet irt hozzá, melyet egy vén rabnőre, ki a palotában járatos volt,
bizott.

S a vénasszony kileste alkalmát a levél kézhezadásának, midőn épen a
herczeg a tanácsból, melyben előlülő ma ő vala, teremébe visszatért. A
herczeg vevé a levelet és olvasá; s haragja megragadta: hogy nem is
olvasván végig a levelet, kardot ránta, s megbünteté a vénasszonyt ugy,
a mint érdemlé. Evvel Haiat-al-nefusz királyné szobájába rohant, s meg
akará neki a levelet mutatni, melyet kezében tarta: de a királyné nem
hagyá, sőt szóra sem ereszté, mondván. „Tudom jól, mit akarsz mondani;
te is oly szemtelen vagy, mint Amgiád a bátyád. Takarodjál, s ne is
lássalak többé.“

Asszád elhült ezen szavakon, melyek oly váratlan érték, s csak hamar
szinte dühbe hozák, melyet boldogtalan tettel akara követni, de megtartá
magát, s eltávozott minden szó nélkül, félvén, hogy olyast találna
mondani, a mi nemes lelkéhez nem illik. Minthogy Amgiád herczeg
szerényebb vala, hogysem a tegnap vett levelet emlitené, azonban Asszád
anyja szavaiból ellátá, hogy ez nem kevesbbé bünös Badur királynénál:
elmene bátyjához, szeliden szemére veté a hallgatást, s elegyité
keservét keservével.

A két királyné kétségbe esve, hogy gyermekeikben oly erényt találtak,
mely őket magokat eszökre hozhatta volna, elnyoma minden természetes
érzést, s egygyé lettek abban, hogy fiaikat elveszessék. Asszonyaikkal
elhiteték, hogy azok akarának rajtok erőszakot tenni, s e szerint
viselék is magokat: sirtak, üvöltöttek, átkokat mondának fiaikra, s
végre egy ágyba feküdtek mindaketten, mintha ellentállások vette volna
ki őket erejökből…

A mint más nap reggel Kamaralszamán király a vadászatról megjöve,
elcsodálkozott, a két királynét egy ágyban látván kisirt szemekkel, s
oly valólag szinlelt állapotban, hogy megesett szive rajtok, és sietve
kérdé, mi történt.

E szóra megujitá a két hitetlen királyné zokogásait, sopánkodásait, s
minekutána magokat eléggé kéreték, végre szót kezde Badur királyné:
„Uram“ ugymond „a méltó fájdalom bennünk elfogott, oly szertelen, hogy a
napot nem kellene látnunk többé a gyalázat után, melyet rajtunk fiaid a
herczegek hallatlan kicsapongással tevének. Egyesülve, születésökről
megfeledkezve távollétedben azon orczátlanságra és szemtelenségre
vetemedtenek, hogy becsületünket megtámadnák. Engedje felséged
elmellőznünk a többit, siralmunk azt ugy is kitaláltatja.“

A király hivatá azonnal a herczegeket, s önnön kezeivel vesz boszut
tettökért, ha az öreg király és ipa Armanosz, ki szinte jelen vala,
karjába nem esik. „Mit tészsz fiam?“ ugymond „kezeid és palotádat“
fogod-e saját véreddel fecskendeni? Van más mód is, megbüntetni őket, ha
bünösek.“ Csillapitá ezután, és kéré: vizsgálja meg jól, elkövették-e
valóban a vétket, melyről vádoltatnak?

Kamaralszamán ugyan erőt vőn magán, hogy gyermekeinek nem leve hóhérok;
de befogatá őket, s estvére hivatá Dsiandár emirt, és meghagyá ennek,
hogy a városon kivül, akármely felé, s akármi távol, éltöket vegye, s
ruháik nélkül – ez lesz a végbevitt meghagyás tanuja – vissza ne térjen.

Dsiandár lovagla a herczegekkel egész éjjel. Reggel leszálla, s könyes
szemekkel tudtokra adá a vett parancsot: „Herczegek,“ igy szóla „a
parancs kemény, s fájdalmam iszonyu, mert teljesitőjének én vagyok
választva. Adná az ég, hogy magamat alóla kimenthetném.“ „Tedd
kötelességedet,“ mondák a herczegek „tudjuk mi, hogy te nem vagy oka
halálunknak, s megbocsátunk neked teljes szivből.“

Ekkor megölelék egymást a herczegek, s oly tapadva mondák végső
bucsujokat, hogy sokáig nem birtak egymástól elválni. Asszád az első
akara meghalni. „Kezdd rajtam,“ ugymond Dsiandárhoz „s kimélj meg azon
fájdalomtól, hogy Amgiád bátyámat halni lássam.“ Amgiád nem engedé; s
Dsiandár nem hallhatá meg sürűbb könyezés nélkül mint legelébb, nemes
vitájokat; melyből kitetszett, mi őszinte és tökéletes volt barátságuk.

Végre elintézék az érzékeny versenyt, s kérék Dsiandárt: füzné őket
egybe, s tenné a legkönnyebb helyezetbe, hogy egyszerre vegyék a halálos
csapást. „Ne vond meg“ ezt mondák „az együtt halhatás vigasztalását két
szerencsétlen testvértől, kiknek, mióta a világon élnek, mindenök közös
volt, még büntelenségök is.“

Dsiandár megadá a herczegek kivánságát. Megkötözé őket; s minekutána
vélekedése szerint a legjobb helyezetbe tette, hogy fejöket egyszerre
leüthesse, kérdezé: nincsen-e még halálok előtt valami reá bizni
valójok?

„Csak egyre kérünk,“ felele a két herczeg „atyánkhoz a királyhoz
visszatértedkor bizonyitsd neki, hogy mi ártatlanul halunk meg: de
vérünk kiontását neki nem tulajdonitjuk, mert azt tudjuk, hogy a reánk
tolt fertelem valósága iránt nincs jól tudósitva.“

Dsiandár ezt nekik megigéré, s kardot ránta. Lova, melyet nem messze
magától egy fához köte, ettől, s a kardvillogástól megijedett,
elszakasztá a kantárt, s odább szökve neki vágtatott a térmezőnek.

A ló derék ló volt, s szerszáma drága; Dsiandár nem örömest veszté el a
kettőt. Ez a véletlenség megzavará, s a helyett, hogy a két herczegnek
fejét vegye, elveté kardját, s lova után szaladt, hogy megkaphassa.

A paripa Dsiandár elől elelpattant, s kerengései által ezt egy erdőbe
vezeté, melybe beszaladott. Dsiandár követé itt is; de a ló nyerités
fekölte benn egy alvó oroszlánt, ki is előjöve, s a helyett, hogy a
lovat üzné, mihelyt Dsiandárt észrevette, neki tartott.

Nem a lovon többé, hanem saját élete megtartásán szorongott Dsiandár, s
mindenkép ügyekvék az oroszlán elől kitérni, mely őt nem téveszté, hanem
a fák körül közelről üzte. Ezen szörnyű szükségben ezt gondolá magában:
igy engem az Isten nem büntetne, ha a két herczeg, kinek megölése reám
bizatott, ártatlan nem volna. Bajomra még kardom sincs itt, a mivel
magamat védelmezném.“

Mig ő távol volt: a két herczeg igen megszomjuzott s ezt a halálkin
okozhatá, minden nagylelkű magok megadása mellett is a király kegyetlen
parancsolatjába. Amgiád herczeg mondá öccsének, hogy közel hozzájok van
egy forrás; jó lesz megoldani kezöket, s oda menni, és inni. „Bátyám“
mondá Asszád, az a rövid idő, a mit még élünk, nem méltó, hogy miatta
szomjunkat oltsuk. Eltürhetjük ezt még egy két pillanatig.“

Ez ellent nem állván Amgiád feloldá magát, s fel öccsét is, bár akaratja
ellen. Elmentek a forráshoz; s a mint megenyhültek: az erdőből, melybe
Dsiandár lovát kergeté, orditás és kiáltozás hatott fülökbe. Amgiád
azonnal vevé a kardot, s „Öcsém“ ugymond „siessünk a szerencsétlen
Dsiandár segélyére; talán még jókor érünk, hogy őt a veszedelemből,
melyben van, kimentsük.“

A két herczeg semmit sem késett, s azon pillanatban jöve meg épen, midőn
az oroszlán Dsiandárt már lerántá. De mihelyt az állat Amgiád herczeget
kardjával ellene menni látta, fölereszté martalékát, s dühösen neki
szökött. A herczeg meg nem rettenve fogadá, s oly ügyesen és hatalmasan
üte hozzá, hogy az azonnal halva rogyott le.

Látván Dsiandár, hogy életét a két testvérnek köszöni, lábaikhoz borult,
s azon nagy tartozást, melylyel irántok adózott, oly szavakkal festé,
melyekből háladatos szive kitetszik. Királyfiak „igy szólt, midőn már
felkele s kezeiket könyezve csókolá: „Isten mentsen, hogy élteteket
kivánjam ily nagy és jeles tett után is, melylyel segélyemre voltatok.
Dsiandár emirnek ne vessék azt szemére soha, hogy ily példátlan
hálátlanságra képes volt.“

„A szolgálat, melyet neked tettünk, ne vonjon el kötelességedtől;“
felelének a herczegek. „Elébb fogjuk meg lovadat, azután a helyre
visszatérünk, hol minket elhagyál.“

A lovat csakhamar elfogák; minthogy szilajsága mulván, önként megállott.

De a mint ismét a forráshoz értek, semmi szó, semmi kérelem által
Dsiandárt reá nem vehették, hogy őket meg ölje. „Egy van a mit
bátorkodom kivánni, tőletek,“ ezt mondá „s a minek megadását kérem! az,
hogy ruhátokat adjátok nekem által, megelégedvén azonban avval, a mit én
öltözetemből átengedhetek: s hogy távozzatok el innen oly messze, honnan
atyátok a király soha hireteket ne hallja.“

A két herczeg kénytelen vala engedni; s minekutána ruhájokat átadák, az
övéből pedig, a mennyit adhatott, magokra vettenek: kinálá őket
Dsiandár: fogadnák el tőle minden ezüstét és aranyát; s ezzel
elbucsuzott.

Megválván a herczegektől Dsiandár, az erdőnek vevé utját: megfesté ott a
herczegek ruháit a megölt oroszlán vérével: s folytatá utját az
Ében-sziget fővárosa felé.

Ide beérkezvén, kérdezé a király: teljesitette-e hiven a parancsot?
„Uram“ monda Dsiandár áltadván a ruhákat „itt bizonysága.“

„Beszéld el“ folytatá a király „mikép fogadák a büntetést, melyet
kiszabtam reájok?“

„Uram igy szóla Dsiandár „bámulatra méltó erős lélekkel fogadák, s azon
magok megadásával az égnek akaratjában, mely bennök vallásokra nézve
őszinte meggyőződést mutatott. De kivált felséged iránt a legnagyobb
tiszteletet mutaták, s valami képzelhetetlen elszántságot. „Mi, ezt
mondák“ ártatlanul halunk: de azért nem zugolódunk. Elfogadjuk Isten
kezéből a halált, s megbocsátjuk azt édes atyánknak a királynak, tudván,
hogy nem igazán van e dologban tudósitva.“

Kamaralszamán, megindulva Dsiandárnak ezen tudósitásán, azon gondolatra
jött, hogy a két herczeg öltözetének zsebeit megvizsgálja. Legelébb is
Amgiádét nézé. Levelet talála benne, kifejté, és olvasá. Megismeré
azonnal, hogy Haiat-al-nefusz irta, nem csak a kézről, hanem egy benne
fekvő hajfürtöcskéről is; és borzada. Remegve nyult Asszád zsebeibe, s
Badur királyné levele, melyet itt talála, oly hirtelen és erősen éré,
hogy nyomban elájult…

Nincs fájdalom, mely hasonló volna a király fájdalmához, midőn aléltából
magához tért. „Mit tettél kegyetlen atya?“ igy szóla fel „Megölted saját
gyermekidet! Oh kedves magzataim! tehát bölcseségök, szerény voltok,
engedelmök, magok meghajtása minden akaratod alá, s egyéb jóságaik nem
fennen szólottak-e védelmökre? Megérdemled-e, hogy ily utálatos tett
után a föld elviseljen? – Magam döntém magamat e gyalázatba, s Istenek
büntetése, a mi ér: miért nem maradtam mindenkor idegen az asszonyoknak,
a minek születtem. Nem, nem akarom a bünt véretekkel lemosni, förtelmes
asszonyok; ti nem vagytok haragomra méltók. De érjen az égnek büntetése,
ha valaha előmbe bocsátalak!“

S az esküt hiven megtartotta Kamaralszamán. Még az nap elzáratá a két
királynét, mindeniket külön; erős őrizetet állita a két teremhez; s
egész életében nem mene hozzájok.

Mig a király ekképen busula fiai halálán: ezek azalatt a rengetegben
bolyongtak, kerülve minden várost, s minden rideg embert. Táplálatuk
füvek és vad gyümölcsök, italuk mocskos eső-viz, melyet a sziklák
üregeiben találtak. Éjjel fölváltva aludtak és keltek, hogy magokat a
vadállatoktól megóják.

Hónap mulva egy irtózatos fekete sziklás, szinte megjárhatatlan hegyhez
jutottak; csupán egy följárót találtak rajta, de ez is oly meredek és
keskeny, hogy nem mertek reá lépni. Szelidebb utat keresve, öt napot
jártak a hegynek tövében; de haszontalanul. Visszatérének tehát az elébb
nem kellett ösvényhez: de ezt ismét oly járhatatlannak találák, hogy
sokáig tanakodtak, bele ereszkedjenek-e, vagy abban hagyják. Végre mégis
elszánák magokat, s elindultak.

Mennél tovább jutának a herczegek, annál nagyobbnak, meredekebbnek
tetszett a hegy; s gyakran meglepé őket azon gondolat, hogy szándékuktól
elálljanak. Ha az egyik elfáradt, s a másik észrevette: megállott ez is,
s kipihenék magokat mindaketten. Gyakran oly igen elfáradtak, hogy
elhagyá minden erejök; s ekkor azt hivék: lehetetlen, hogy tovább
jussanak, végső kifáradásukban itt meg kell halniok; azonban, mihelyt
kis idő mulva ujra erőt érzettek magokban: szivet vőnek ismét, és tovább
mentek.

Minden munka, minden erőködés és állhatatosság mellett is lehetetlen
volt az nap a csucsra feljutniok. Beállott az éj s Asszád herczeg oly
igen elbágyadtnak érzé magát, hogy megállott, s „bátyám!“ ugymond
„lehetetlenség tovább mennem; meg kell halnom!“ „Pihenjünk itt, a meddig
neked tetszik;“ biztatá Amgiád, s megállottak; „el ne csüggedj, kedves
öcsém; ládd, nem messze már a csúcs, s a hold kedvező világot hint
utunkra.“

Egy jó félóra mulva Asszád ismét neki állott, s végre elértek a csucsra,
holott ujra kipihentek.

Amgiád állott fel legelőbb, s nem messze ülő helyöktől egy fát pillanta
meg, közelebb menvén látá, hogy gránátfa, érett gyümölcscsel rakva, s
alatta egy forrás serkedez. Visszaszaladt azonnal öcscséhez, hozva a
kedves hirt; s elvezeté őt a fa alá, a forrás mellé. Itt megenyhültek, s
minekutána mindenik egy-egy almát megevett, elszunnyadtak.

Felébredvén más nap a herczegek, igy szóla Asszádhoz Amgiád „kelj föl
öcsém, menjünk, folytassuk utunkat; ime a hegy szelidebb ezen az
oldalán, itt könnyen leereszkedhetünk.“ De Asszád annyira el volt a
tegnapi bajtól fáradva, hogy három nap kellett a csucson nyugodnia, mig
ereje egészen visszatért. Azalatt, szokásuk szerint, anyjaik
természetlen szerelméről s azon bús helyezetről beszéltek, melybe az
őket tevé. „De“ ezt tevék hozzá „minthogy az ég oly szemlátomást pártul
fogott: békével illik a szenvedést is türnünk, s vigasztalódnunk azon
reményben, hogy ő a szenvedésnek czélt és határt is tüzött.“

Három nap mulva utnak eredett ismét a két királyfi; s minthogy a hegy
oldalán több széles térekkel lapult le, csak ötödnap mulva értek le a
sikra: s mely nagy volt örömük, itt egy népes, tetemes városra akadván!
„Öcsém,“ igy szóla Amgiád „ha velem egyet értesz, te addig itt maradsz
valamely biztos helyen, s megvársz, mig a városba térek, megtudni, mi
neve s mi földön járunk: hozok egyszersmind eleséget is. Minthogy nem
tudjuk, mi érhet odabenn, nem volna tanácsos bemenni mindkettőnknek.“

„Bátyám,“ monda Asszád tanácsod jó és előlátó, s én véled egyetértek; de
ha csak egyikünk mehet be előre, ugy én soha meg nem egyezek benne, hogy
te menj: hanem engedd, menjek én előre. Ha valami baj érne téged:
micsoda kín volna az nekem.“

„Ugyde öcsém“ válaszolt a másik „a mitől te félsz reám nézve, attól
tartok én is reád nézve. Bocsáss engem, s várj meg itt békével.“ „Nem,
nem engedem meg soha“ viszonzá Asszád „ha bajom esik, legalább az
vigasztal, hogy te bátor helyen vagy.“

Amgiád kénytelen vala engedni, s a fák között maradt a hegy tövében.


Asszád herczeg a mágusok városában.

Asszád herczeg pénzt veve az erszényből, melyet Amgiád hord vala, s
folytatá utját a város felé. Alig tett nehány lépést az első utczában,
midőn egy tisztes, öreg embert pillanta meg, igen jó öltözetben, s
vesszővel kezében. Mindenesetre a város egyik nyomosabb emberének
vélvén, ki őt épen nem fogná megcsalni, közeledék hozzá, s igy szólitá
meg: „Kérlek uram, mutasd meg nekem itt a vásárba vivő utat.“

Az öreg mosolyogva tekinté az ifjat, s „Fiam“ ugymond, te itt bizonyosan
idegen vagy; különben nem tennéd a kérdést?“ „Ugy van uram, én idegen
vagyok“ felele Asszád. „Isten hozott,“ mondá erre az öreg; „országunk
igen meg van tisztelve, hogy egy ily jó alaku ifju, mint te vagy,
meglátogatására fárad. S mi dolog visz a vásárra?“

„Uram“ válaszola Asszád „szinte két hónapja, hogy bátyámmal egy innen
igen messze fekvő országból kiindultam. Azóta mindig járunk, s épen ma
érkezünk ide. Bátyám elfáradva az utban, kün maradt a hegynek tövében,
én pedig eleséget jövök neki és számomra vásárlani.“

„Fiam“ igy szóla az öreg „soha jobb időben nem érkezhettél volna, s én
ezen örülök reád és bátyádra nézve. Épen ma adtam barátimnak egy fényes
vendégséget, melyből igen sok étel még érintetlen maradott. Jer velem;
ehetsz belőle; s ha jól laktál, vihetsz belőle több napra valót neked és
bátyádnak is. Igy tehát nem szükség pénzt költened: az utasnak soha
nincs sok pénze. Egyszersmind, mig eszel, elmondom neked a város
jelességeit, s jobban mint akárki. Oly ember mint én, ki a legfőbb
tisztségeket dicséretesen viselte, ösmeri azokat. Valóban örvendhetsz,
hogy előbb is hozzám fordulál s nem máshoz: mert négyszemközt azt is
megmondhatom, hogy nem minden polgárunk gondolkozik ugy mint én, s
igazán mondom, egykettő igen gonosz van köztök. Jer, jer velem; meg
fogod látni, mi különbség van becsületes emberek között, mint p. o. én
közöttem, s több olyanok között, kik magokat jó embereknek hirdetik
ugyan, de nem azok.“

„Igen igen lekötelez jóságod, melyet mutatsz“ felele Asszád „én egészen
reád bizom magamat, s követlek a hová vezetsz.“

Az agg, ki most Asszádot vezeté, jóizün nevetett magában; de hogy amaz
észre ne vegye, különféle tárgyakról kezde szólani, hogy maga iránt az
ifjat jó véleményében megtarthassa. „Bizony nagy a szerencséd“ ezt tevé
hozzá „hogy elébb hozzám fordulál mint máshoz. Hálát adok érte az
Istennek; s ha hozzám jősz, meg fogod érteni, miért mondom ezt most.“

Végre az öreg eljutott házához, s bevezette Asszádot egy tágas terembe,
holott negyven vén ül vala tüz körül, melyet imádtanak.

Ezen látomás nem kevesb utálatot gerjesztett Asszádban ily esztelen
emberek iránt, kik az alkotottat imádák az alkotó helyében: mint ijedt
meg megcsalatásán, és azon, hogy magát ily förtelmes helyen találá.

Mig Asszád merően megálla, köszönetét mondá a cselt vető öreg negyven
társainak, s „ajtatos tisztelői a tüznek“ igy szóla „ma szerencsés nap
virradott fel reánk. Hol van Gaszban? jelenjék meg tüstént.“

Ezen fenhangon mondott szóra belépett egy fekete bőrű ember – ez Gaszban
vala – ki őket a terem alatt hallá, s alig pillantva Asszádra, azonnal
elérté, miért hivatott. Neki szökött, egy arczulcsapással földhöz üté, s
hihetetlen serénységgel karjait lekötözé, „Vezesd le őt!“ szóla most az
öreg, „s ne feledd leányaimnak Bosztáne és Kavamé-nek megmondani:
botozzák meg őt naponkint jól, s eledelül adjanak neki egy-egy kenyérkét
reggel és este; ez elég táplálatára addig, mig a hajó a kék tengerre és
tűzhegyre elutazik; kedves áldozatja leend istenünknek“…

Mihelyt a vén kiadá parancsát, megragadá Gaszbán a herczeget, verdesések
között ki és a terem alá egy lyukba vezette, hova husz lépcsőfokon
szállott alá az ember, s itt lábait egy erős és vastag lánczhoz
csatolta.

Mihelyt elkészült, tudósitani akará a leányokat; de az öreg már maga is
ott volt, s igy szóla hozzájok: „Leányaim, menjetek, és verjétek meg a
muzulmánt, kit elébb befogtam ugy, a mint már tudjátok, ezzel
mutathatjátok meg, hogy igaz tűzimádók vagytok.“

Bosztáne és Kaváme gyülöletben nevekedvén föl a muzulmánok iránt,
örömmel vevék a parancsot. Lesiettek azonnal a lyukba; kivetkezteték
ruháiból Asszádot, és addig verék irgalmatlanul, míg vére kifakadt s
aléltan földre rogyott. Ekkor, e kegyetlen dulongás után, korsó vizet és
kenyeret adának melléje, s eltávoztak.

Asszád herczeg csak igen későn tért ujra magához, s ekkor is csak azért,
hogy keserű könyeket áraszszon, inségét siratván; de mégis azon egy
vigasztalással, hogy bátyját Amgiádot hasonló szerencsétlenség nem érte.

Amgiád nagy nyugtalansággal várá egész estig Asszád édes öccsét a
hegynek tövében. A mint látá, hogy a nap már régen lehanyatlott, s öccse
még sem jött, szinte kétségbe esék. Ezen kinos nyugtalanságban tölté el
az éjet, s mihelyt a napot támadni látta, utnak eredett a város felé.

Legelébb is igen elcsodálkozott rajta, hogy oly kevés muzulmánt talál a
városban; kérdé a legelsőt, a kivel találkozott, hogy hivják a várost; s
megérté, hogy ez a mágusok városa, s azért neveztetik igy, mivel jobbára
mágusok, vagy is tűzimádók lakják, s a muzulmán benne igen kevés; kérdé
azt is, hány mérföld van innen az Ébenfaszigetig, s azt felelék;
tengeren négy hónap, szárazon egy egész esztendő. Az, a kitől ezen
feleletet vevé, most hirtelen elválék, s tovább folytatá utját sürgető
dolga után.

Ámgiád, a ki öccsével együtt mintegy hat hetet töltött el utjában honi
szigetéből, meg nem foghatá, mikép tehettek ők oly hosszu utat ily kevés
idő alatt; hanem ha ez varázs által történt, vagy talán az ut a hegyen
át jóval is rövidebb, de nehézsége miatt nem járatos.

Bejárván ezután a várost, végre egy szabónak műhelye előtt álla meg,
kiben a muzulmánt öltözetéről kiismerte, valamint az előbbinél is, a kit
megszólitott, ugyanez vezette. Köszönté a szabót, s leülvén melléje,
elbeszélé neki kinos aggodalmát.

Végezvén a herczeg, igy szóla a szabó: „Ha öcséd valamely mágusnak
kezébe került, ugy méltó okod van attól tartani, hogy őt soha meg nem
látod többé. Elveszett örökre; s tanácsom az, hogy vigasztalódjál, s
magadat hasonló veszedelemtől megőrizd. Azért is maradj nálam; ha
szavamra hallgatsz: én beavatlak e mágusoknak minden cseleibe, hogy, ha
kijársz, magadat megódd.“

Ámgiád igen elbusulva öccse elvesztén, elfogadá a szabó ajánlatát, s
többszörös köszönetet monda becses jóvoltáért.


Amgiád kalandja egy kisasszonynyal a mágusok városában.

Egy egész hónapig nem mert Amgiád herczeg a szabó kisérete nélkül
kimenni. Végre csakugyan neki bátorodott, s elment egyedül a fördőbe.
Visszatértében, szemközt jöve vele egy asszony, egyik utczában, melyben
épen akkor senki sem járt.

Megpillantván ez a fehérszemély a csinos alaku ifjat, ki épen a fördőből
szálla ki: eltolá egy kevessé fátyolát, s mosolygó arczot és nyájas
szemeket mutatván, kérdé, hová megyen. Amgiád ellen nem állhatva a
bájnak, melyet láta, ezt felelé „Szép asszony, haza vagy veled, ha ugy
tetszik.“

„Édes ur,“ válaszolt az asszony bájos mosolygással „én, s féléim nem
vezetünk férfiakat magunkhoz; hanem mi megyünk hozzájok.“

Amgiádot e váratlan válasz igen meglepé. Gazdájához nem merte az
asszonyt vezetni, félvén, hogy ez rosz neven fogja venni, s ő ez által
menedékét elveszti, melyre egy ilyen városban, holott annyira kellett
őrizkedni, igen nagy szüksége volt. Ismeretsége nem lévén, más helyet
sem tudott találni, hova a szépet elvezethette volna: de mindemellett
arra sem birhatta reá magát, hogy ily szép alkalmat elszalaszszon.
Habozása közben arra szánta magát, hogy a véletlenben bizzék, s tovább
mene minden válasz nélkül; az asszony követte.

Amgiád a hölgyet utczáról utczára, szögről szögre, egy térről más térre
vezette, s már jól kifáradtanak mind a ketten, a mint egy uj utba
betértek, melynek végén egy csinos külsejü ház állott, kapuja becsukva,
s ennek oldalában tul és emitt is egy-egy pad. Amgiád kipihenni magát
leüle az egyikre, s az asszony, ki még fáradtabb vala, leült a másikra.

Ültében megszólitá az asszony Amgiádot: „Ez tehát házad?“ „A mint látod,
szép hölgy“ „Miért nem nyitod tehát ki? mire várunk még?“ „Szép hölgy“
felele Amgiád „nincs nálam a kulcs; s ezt cselédemnél hagytam, kire
olyasmit biztam volt, a mit még eddig el sem végezhetett. Ezenkivül
meghagytam neki, hogy a reábizottban eljárván, vásároljon ebédre valót;
s igy igen félek asszonyom, hogy még sokáig kell reá várnunk.“

Ezzel akara kibúni a herczeg, unván azon nehézséget, mely magát
vágyainak elébe veté; s azt reménylette, hogy a szép is elunván a
várást, elhagyja, s más felé keres majd szerencsét; de ebben
megcsalatkozott.

„Micsoda semmirekellő rosz rab az, hogy igy váratja magát!“ igy a szép;
„mihelyest megjő, én magam büntetem meg, ha te azt elmulasztod. De
azonban nem illik, hogy én egy férfival magam a kapunál álljak.“

Ezt mondván, veve egy követ, s a zárnak indult, hogy azt letörje:
minthogy az a helynek szokása szerint gyönge s csak fából volt.

Amgiád elrémülten az asszony szándékán, tartóztatni akará és felszóla:
„Szép asszonyom, mit csinálsz? kérlek az egekre, türj még egy kicsinyt.“

„Mitől félsz?“ kérdé az asszony „nem tied a ház? – ez a fakilincs talán
nem nagy kár: e helyett könnyen mást csináltathatni.“

S valóban leüté a reteszt; s a mint az ajtó megnyilott, belépett, és
előre ment.

Látván Amgiád, hogy az ajtó be van törve, elveszettnek gondolá magát.
Nem tudta, bemenjen-e, vagy megszökjék, s elvonja magát ez által a
gondolatja szerint elkerülhetetlen veszedelem elől. Szinte eltökélé már
magát ezen utóbbira, midőn az asszony visszatekintett, s észrevevé, hogy
őt nem követi.

„Mi lelt uram,“ ugymond „miért nem akarsz saját házadba lépni?“
„Asszonyom,“ felele Amgiád „csak azt akarám látni, jőn-e már cselédem;
félek, hogy semmit sem találsz készen.“ „Menjünk, menjünk!“ monda az
asszony, „könnyebben elvárhatjuk ott benn mint itt kün.“

A herczeg tehát minden akaratja nélkül belépett a tág és tisztán
kövezett udvarba, innen néhány hágcsón fel a tornáczba, holott egy
szépen butorozott és nyilt teremre találtak, melyben egy válogatott
étkekkel teritett asztal, egy másik tele gyümölcsökkel, s még egy
palaczkkal megrakott pohárszék álla.

Midőn Amgiád ezen készületeket látá, nem kételkedett többé végső
megromlásán, „Oda vagy Amgiád“ igy szóla magában, „te nem sokkal élsz
tovább szeretett öcsédnél.“

Ellenben a hölgy, örömben az édes látomáson, „hogy hogy uram,“ igy szólt
„te attól féltél, hogy semmi sem lesz készen; ime itt láthatd, rabod
sokkal gondosabb, mint vélnéd. Igaz ugyan, ha nem csalódom: ez a
készület itt más asszonyra vár, és nem reám: de nem baj az; hadd jőjön
ő: fogadom, én nem leszek féltékeny. Engedd nekem azon szerencsét csak,
hogy neked és neki szolgálhassak.“

Amgiád meg nem tartóztathatta magát minden búja mellett is hogy ezen a
tréfán ne nevessen. „Szép nő!“ ugymond, de esze egyszersmind szomoru, s
egészen más gondolaton függött, „bizonyos lehetsz benne, hogy abban, a
mit gyanitál, semmi sincs. Ez az én egyszerű, megszokott életmódom.“

Azonban reá nem vehetvén magát, hogy oly asztalhoz üljön, mely nem
számára van teritve, a szófára akara ledőlni: de a hölgy nem engedte, s
„Uram,“ ugymond „mit gondolsz? A fördő után éhesnek kell lenned. Üljünk
le, s ebédeljünk vigan.“

Amaz kénytelen volt tenni, a mint az asszony óhajtá. Leültek tehát, és
ettek. Az első pár falat után palaczkot vőn az asszony, s poharát,
megtölté ezt, s ivott ő legelső Amgiád egészségéért. Minekutána ivott,
megtölté ujra a poharat, s átadá a herczegnek, a ki azt a hölgy
egészségéért kiivá.

Mennél inkább gondolkodott a herczeg e kalandon, annál nagyobb volt
csodája, hogy a ház gazdája még sem érkezik; s meg nem foghatá, hogy
ebben a tiszta, ebben a gazdag házban még csak egy szolga sincs.
„Rendkivüli volna szerencsém“ ezt gondolá magában, „ha a ház ura meg nem
jöhetne mindaddig, mig magamat ezen szövevényből kimentem.“

Mig ő ezen, s ennél boszusabb gondolatokon tünődött, addig a kegyes
bátran evett, néha ivott is; s meghivá a herczeget, hogy ő is hasonlóul
cselekedjék.

Szinte a gyümölcsözéshez értek, midőn a ház ura megérkezett.

Ez a mágus királynak főlovászmestere volt, neve Baháder. E házon kivül
volt neki még egy, melyben rendszerint lakozott. Ezt itt csak arra
tartá, hogy benne némely kiválogatott barátait néha különösen
megvendégelje; s ekkor minden ehhez valót a másik házából hordatott ide.
Ezt tevék ma is némely cselédei, kik épen azelőtt távoztak el, mikor a
herczeg kedvesével együtt megérkezett.

Baháder magán jöve, s ál-öltözetben szokása szerint. Valamivel korábban
akara érkezni, mint a barátinál kiszabott óra kivánná; s mely nagy volt
csodája, a mint az ajtót feltörve látá. Belépett csendesen, s hallván,
hogy a szobában beszélnek és kaczagnak: közelebb simongott a fal
mellett, s bedugá fejét az ajtón, hogy lássa, ki lehet. Minekutána
kivette, hogy az egy fiatal ember, ki egy fiatal hölgygyel a neki és
barátainak teritetett asztalnál iddogál; következésképen, hogy a baj nem
oly nagy, mint előre vélé: eltökélette magában, hogy velök tréfát űz.

A hölgy, ki háttal üle az ajtóhoz, nem vette észre Bahádert: de bezzeg
észrevette Amgiád, midőn épen poharát ki akarta inni. Elhült,
elsápadott, s merően Baháderre nézett; ez pedig intett neki, hogy
hallgasson és jőjön őhozzá.

Amgiád ivott, és fölkele. „Hová készülsz? kérdé őt a szép. „Nemes hölgy“
felele Amgiád, „kérlek, maradj; én tüstént itt leszek, egykét pillanatra
ki kell mennem.“

Ki ment a lovászmesterhez, ki őt a tornáczban várá, s innen az udvarba
vezette: hogy itt bátran szólhasson vele, a nélkül, hogy szavok az
asszonyig behasson.“

Minekutána Baháder és Amgiád az udvarra értek, kérdé Baháder a
herczeget, micsoda történet vezette őt ama kisasszonynyal házába, s mi
okon zuzták le az ajtó kilincsét.

„Uram!“ felele a herczeg „én igen bünösnek látszom, azt nem lehet
tagadnom; de ha oly kegyes vagy, hogy kihallgatsz: reménylem, ki is
fogsz menteni.“ Ezután elmondá röviden a dolog füződését, nem hallgatván
el semmit is; s hogy őt teljesen meggyőzze a felől, hogy oly alacsony
tettre, mint a házfeltörés, egészen képtelen: elmondá neki születése és
rangja titkát is, az okkal együtt, mely őt a mágusok városába vezeté.

Baháder, ki különben is szivénél és emberségénél fogva barátja volt
minden idegennek, igen örült, hogy alkalma esett egy olyat, ki Amgiád
rangjával dicsekheték, szolgálatával lekötelezni. Mert Ámgiád
őszinteségén egész lénye – magatartása – beszéde és ékes, válogatott
szavainál fogva épen nem kételkedett.

„Kegyes herczeg!“ igy szóla ehhez, rendkivül örűlök, hogy alkalmam esik
ily vidor kalandban, mint a jelenvaló, szolgálatodra lennem. Távol
legyen, hogy vigalmadat félbeszakaszszam: sőt inkább gyönyörűséget
találok abban, ha azt nevelhetem. Én a királynak főlovásza vagyok, nevem
Baháder. Máshol van palotám, melyet sajátképen lakom; ez itt arravaló,
hogy néha barátimmal biztosabban legyek. Szépeddel elhitetted, hogy
rabodra vársz; holott semmi rabod. Én magam leszek ez a rab; s hogy ezen
fel ne akadj, vagy ne vonakodjál, előre kinyilatkoztatom, hogy én
teljességgel az akarok lenni; későbben majd meg hallod, miért. Menj
tehát vissza, s foglald el helyedet, mulasd magad; és ha én majd
rabszolgaruhában előtted megjelenem: szidj meg jól, sőt üss meg bátran.
Én, mig asztalnál lesztek, szolgálni foglak egész éjig. Éjjel itt
háltok: s reggel elbocsátalak egész tisztelettel. Ezenkivül, ha miben
javadra lehetek még, megteszem. Menj és ne veszits időt.“

Amgiád ellenvetést akara tenni: de a lovászmester nem engedé, s kényteté
őt kisasszonyához visszamenni.

Alig tért meg Amgiád a terembe: a főlovász meghivott baráti is
elérkeztek. Ez kéré őket, mentenék fel őt ma adott szavától; értésökre
adván, hogy okait ők is bizonyosan fogják javalni, ha holnap előttök
elbeszéli. Baráti eltávozván, Baháder ment és szolgaköntöst öltözött
magára.

A herczeg teljes örömmel tért ismét szépéhez vissza; minthogy a
szerencse oly házhoz vezeté, melynek gazdája jeles ember, s vele oly
csinosan bánik. Ujra az asztalhoz üle, s „Szép asszonyom“ ugymond
„százszorta bocsánatot kérek durvaságomért és rosz kedvemért, melyet
csupán szolgám hosszas elmaradása okozott. Ha megtér, ugyancsak
visszafizetem, s eszére adom majd, szabad-e neki oly soká elmaradni.“

„Soha se aggódjál ezen,“ felele a kegyes „az ő kára! Ha csint tesz:
lakoljon. Nekünk most egyedül az gondunk, hogy vigadjunk.“

Folytaták tehát a lakozást és poharazást s annál több kéjjel, hogy
Amgiád nem aggódott többé, mi történhetik a kegyes szilajságából, kinek
ugyan az ajtót akkor sem illett feltörnie, ha a ház magáé Amgiádé volt
volna is. A hölgy különösen vig kedvvel volt, s ezer tréfát váltottak
egymással, inkább poharazván mint eddegélvén, mig Baháder szolgaruhában
a terembe lépett.

A szegény szolga egészen elijedve látszott, a mint urát már társaságban,
s a maga elkéstét észrevette. Amgiád lábaihoz veté magát, s a földet
csókolá, bocsánatot esdvén; s minekutána ismét felállott, keresztbe veté
kezeit, s lesütött szemekkel várá a parancsot.

„Te semmirekellő!“ igy támadá meg Amgiád haragos szemmel és szóval
„szólj: van-e gyalázatosabb cseléd a világon, mint te vagy? Hol jártál,
mit csináltál, hogy ily későn jösz uradhoz vissza?“

„Uram!“ felele Baháder „bocsánatodat kérem. A miket reám biztál, azokban
eljártam: és nem gyanitám, hogy ily hamar megtérsz.“

„Gazfi vagy!“ folytatá Amgiád; „majd meg tanitalak én téged hazudni, s
kötelességedben el nem járni.“ Ezzel kapá a botot, s minekutána egyet –
kettőt legyintett vállára, ismét leüle az asztalhoz.

De az asszony nem elégle a büntetést. Felkele, és vévén a botot, annyira
elverte és minden kimélés nélkül Bahádert, hogy ennek könybe lábbadtak
szemei. Amgiád szörnyen megzavarodva ezen merészségen s hogy a királynak
egyik főtisztén ily méltatlanságot elkövetve láta: váltig kiáltott, hogy
már elég; de mind hiába. „Bizd reám;“ monda az asszony „veszek én
magamnak elégtételt; s megtanitom ezt a gazembert, mikép kell máskor
elmaradni.“ Ezzel folytatá a verést, s oly dühösen, hogy Amgiád
kénytelen vala fölkelni, s kiragadni kezéből a botot, melyet csak tüzes
ellenállás után bocsáta el. Végre nem üthetvén tovább Bahádert, le ült
az asszony, s itt még azonfelül megszidta kegyetlenül.

Baháder letörlé könyeit s szolgált és poharakat töltött. S midőn látá,
hogy vendégei sem esznek, sem isznak többé, leszedé az asztalt, kisöpré
a szobát, s mindent félrerakott. Később a viaszgyertyákat meggyujtva
feltevé. De valahányszor kiment vagy bejött, az asszony mindannyiszor
morogva szidá, és fenyegeté: nagy boszuságára Amgiádnak, a ki Bahádert
örömest kiméli vala, s alig mert neki kemény szót szólani.

Eljutván az idő, hogy lefekügyenek: Baháder ágyat vete nekik a szófán; s
maga egy mellékszobába vonula, holott a keserves munka után csakhamar
elszunyadt.

Amgiád és a hölgy még egy jó fél órát csevegének együtt; s emennek,
minekelőtte lefekünnék, még egyszer ki kelle mennie. A folyosón hallá
Bahádert hortyogni; s minthogy a teremben elébb egy kardot vőn észre,
megtértével igy szóla Amgiádhoz: „Uram, kérlek, tégy meg egy dolgot
kedvemért.“ „Mivel szolgálhatok?“ viszonzá Amgiád. „Fogd ezt a kardot,
és vágd le rabod fejét.“

Amgiád mód nélkül elcsodálkozott a szörnyü kérésen, melyet csak a bor
adhatott az asszony fejébe. „Asszonyom,“ ugymond „hagyjuk most a rabot;
nem méltó, hogy többé eszedbe jusson: én is megbüntettem, te is jól
elverted; ez azt tartom elég; különben én vele megelégszem, s ezt az egy
hibát is benne mindeddig nem tapasztaltam.“

„Ez nekem nem elég;“ monda az asszony dühösen, „a gazembernek ma meg
kell halnia; ha magad meg nem ölöd, megölöm én.“

Ezen szavaknál kapja a kardot, kivonja hüvelyéből, s kirohan, hogy
gyilkos szándékát végrehajtsa.

Amgiád utána szökék s utól éré a tornáczban. „Szép hölgy!“ ugymond
„megteszem a mit kivánsz, minthogy ez elszánt akaratod. Igen sajnálnám,
ha más, és nem én végezné ki cselédemet.“ Ezzel átvevé a kardot, s „jer,
kövess;“ ugymond „de ne tégy semmi zörejt, hogy szolgám föl ne
ébredjen.“

Ezzel beléptek a szobába, holott Baháder aluvék. De itt Amgiád, a
helyett, hogy a ház urát sértené: a hölgy felé intézé a csapást, s leüté
ennek fejét, mely Baháderre röpült…“

A leütött fő felébreszti minden bizonynyal Bahádert, ha már a
kardcsattanás maga föl nem ébresztette volna. Bámulva nézé Amgiádot a
véres karddal, s mellette az asszonyt fő nélkül a földön; és kérdé
amazt, mit jelent mind ez.“

Amgiád elbeszéle mindent rendében, s ezzel végzé: „Hogy ezen
dühödöttnek,“ ugymond „lehetetlenné tegyem meggyilkolásodat, nem láttam
egyéb módot, mint azt, hogy én őt magát meggyilkoljam.

„Uram,“ felele Baháder, eltelve a hála érzetével „oly magas eredetű, oly
nemes lelkű emberek mint te, nem képesek segélni az oly utálatos tettet.
Megmentőm vagy; s én nem tudom, mikép fejezzem ki eléggé hálámat.“

Evvel megölelé a herczeget szives indulatja jeléül, s igy szóla tovább:
„a holt testet még hajnal előtt el kell innen takaritanunk, s ezt én
magam teszem meg“ Amgiád nem akará engedni s maga kivinni a testet;
minthogy ő tevé a csapást: de „egy idegen mint te“ viszonzá Baháder,
könnyen rajta veszthetne. Bizd reám a dolgot, s te maradj itt békén. Ha
napfeljötte előtt itt nem vagyok: jele, hogy elfogtak az őrök. Ez esetre
ime egy adománylevelet hagyok itt kezednél, melynél fogva e házban, mint
magadéban lakhatol.“

Minekutána Baháder ezen ajándéklevelet megirta s Amgiád herczegnek
általadta, betevé a testet a fővel együtt egy zsákba, felveté a zsákot
vállára, s vivé több utczán át a tenger felé. De nem messze ért még,
midőn a város hadnagyára bukkant, ki ez éjjel személyesen kerülé meg a
várost. Katonái megálliták Bahádert, fölnyiták zsákját, s benn találák a
meggyilkolt testet, és a lemetszett főt.

A város birája reá ismere ugyan a főlovászra álköntösében is: de
minthogy őt főtisztsége végett a király hire nélkül halálra nem
vezettethette: másnap a király elébe állitá a vétkest. Megértvén a
király a biró előadásából lovászmesterének vétkét, s őt a tanujelek
szerént bünösnek itélvén: elönté szitkokkal; s igy szóla végre: „Tehát
igy ölöd te meg jobbágyaimat, hogy őket kirabolhasd s a tengerbe veted
testeiket, hogy bűnöd eltakard! Szabaditsátok meg alattvalóimat tőle, s
akaszszatok fel!“

Bármily ártatlan volt Baháder, teljes magaátengedésével vevé a
halálszót, s nem ejte maga védelmére egy szót is.

A biró elvezeté őt ismét, s mig az akasztófát emelnék, kihirdetteté a
városban, minemü büntetés éri déltájban egy elkövetett gyilkosságáért a
főlovászmestert.

Amgiád herczeg, ki a főlovászmestert hasztalan várta, rettenetes
zavarodásba jött, a mint azon háznál, holott hált vala, az emlitett
kihiresztelést hallá: „Nem!“ ugymond „ha meg kell valakinek ezen
gyalázatos személyért halnia: én legyek az; nem a lovászmester! Nem
fogom azt megengedni soha, hogy büntelen szenvedjen a bünös helyett.“

A nélkül hogy tovább gondolkoznék, kimene a házból, s el a piaczra,
holott a felakasztásnak kelle történnie, s hova a nép már minden
utczáról tolakodott.

Mihelyt Amgiád a birót megjelenni s Bahádert a bünfához vezettetni látá,
előre nyomult a biró elébe, s „Uram,“ ugymond „én kinyilatkoztatom és
bizonyossá teszlek, mert azért jöttem ide: hogy a főlovász, kit itt
halálra vezettek, azon asszonynak meggyilkolásában teljesen ártatlan. Én
vagyok az, ki a roszat cselekedtem: ha csakugyan rosz és vétek életét
venni egy utálatos személynek, a ki magát a főlovászt meg akará ölni.
Ebből áll az egész történet…“

Elbeszélvén a herczeg, mikép édesgeté őt magához az asszony a mint a
fördőből visszatért, mikép lőn oka annak, hogy ő, a herczeg, a főlovász
házába berontott, és mik történtek ebben a házban mindaddig, mig ő
kénytelen volt az asszonynak fejét venni, hogy a főlovászmesterét
megmentené: ezekre megakasztá a biró a büntetés végrehajtását, s a
herczeget a főlovászszal együtt a felség elébe vezeté.

A király magától Amgiádtól kiváná a dolgot hallani; s ez, hogy szavait
és a főlovász ártatlanságát még hihetőbbé tegye, elbeszélé egyszersmind
a maga és Asszád testvére történetét, eleitől fogva ide a városba
érkeztekig, s innen ismét egész addig a szempillantatig, melyben előtte
szól vala.

Végezvén Amgiád, igy szóla a király: „Herczeg! örvendek, hogy ez a
történet alkalmat nyujt nekem ismeretségedhez. Nem csak meghagyom
életedet valamint főlovászomét is, a kit dicsérnem kell azon jó
szándékért, melyet irántad mutatott, s a kit ezennel hivatalába ismét
visszateszek; hanem téged egyszersmind nagyvezéremmé nevezlek,
vigasztalásul és szenvedéspótlásul azon igazságtalan, de mégis menthető
bánásért, melyet atyád a király veled éreztetett. Asszád herczeget a mi
illeti: élj egészen azon tekintettel és hatalommal, melylyel már
felruháztalak, hogy őt megtalálhasd.“

Minekutána már Amgiád nagyvezéri hivatalát nem csak megköszönte, hanem
abba be is lépett volna; minden kigondolható módot elkövetett, hogy
öccsét a herczeget föltalálná. A város minden részében, s mindenik
osztályában a közönség kikiáltói által hirré téteté, hogy annak, a ki
öccsét magát, vagy csak hollétének hirét és nyomát meghozza, gazdag
jutalmat fog adatni; egyszersmind bizonyos embereket szét is küldözött,
keresni és fürkészni; de mind haszontalan; bármint fáradott, semmi
legkisebb nyomára sem talált.


Asszád történetének folytatása.

Asszád azonban folyvást viselé lánczait a lyukban, melybe őt ama
cselvető öreg ügyessége rekeszté, s a lányok, Bosztáne és Kaváme,
folyvást szint azon kegyetlen vadsággal verdesék.

Azalatt eljöve a tüzimádók nagy ünnepe, kikészitették a hajót, mely
rendszerint a tűzhegyhez jár vala; megrakák árukkal, s kapitányául a
legbuzgóbb tűzimádót Beram-ot tevék. Minekutána mindennel elkészült,
fölvevé Beram Asszádot is, s őt egy félig áruval megrakott ládába
záratá, melynek fedelén elegendő nyilás volt arra, hogy a szegény Asszád
lélekzet nélkül ne legyen. Igy a ládát a hajó legmélyebb fenekére
téteté.

Minekelőtte a hajó elmenne, tudtára adá Amgiád a nagyvezér, s testvére
Asszádnak, hogy a hajót meg akarja vizsgálni. Tudniillik értésére esett
Amgiádnak az, hogy a tűzimádók évenkint egy-egy muzulmánt fel szoktak
istenöknek a tüzhegyen áldozni, s hogy Asszád herczeg is, ha talán
valamiképen kezökbe került, ezen vérengző ünnepelésre lehetne szánva.
Elment tehát maga a hajóra, minden hajóst, és utazót a fedélre
kiállitott, s azalatt emberei a hajónak minden részeit, szögeit
kifürkészék, de az egy Asszádra nem találtak; ő igen okosan el vala
bujtatva.

Ezen vizsgálat után a hajó kiindult. Mihelyt a tág tengerre értek,
kivonatá Beram Asszád herczeget a szekrényből, s lelánczoltatá őt,
félve, hogy a herczeg, jól tudván a sorsot, mely reá vár,
kétségbeestében a tengerbe találna ugrani.

Néhány nap mulva azon kedvező szél, mely eddig a hajót hajtotta,
hirtelen ellenkezővé változott, s oly annyira, hogy a legdühödőbb
szélvészszé nevekedék. A hajó eltére egészen irányából, sőt Beram és a
kormányos nem tudták többé, hol járnak, s azon remegtek minden
pillanattal, hogy ez vagy amaz sziklán hajójok elpattan. Midőn a vész
leginkább dühödnék, földet látnak s megismeri Beram, de rettegéssel,
hogy Margiáne[17] királyné fővárosával és kikötőjével szemben állnak.

Margiáne királyné muzulmán, s – ezért rettegett a kapitány – a tűzimádók
halálos ellensége volt. Meg nem szenvede közülök egyet is országában,
sőt a kikötést is mindenütt megtiltá hajóiknak.

Azonban nem állott többé Beram hatalmában kikerülni a kikötőt, hanemha
hajóját a parthoz löketni, s annak rettenetes szikláin szélyelzuzatni
engedé. E végső szükségben tanácsot tarta legényeivel és kormányosával.
„Fiaim,“ ugymond „látjátok a bajt, a melybe szorultunk. A kettő közül
egyet szükségképen kell választanunk: vagy itt a sziklák közt veszünk
el, vagy Margiáne királyné kikötőjében keresünk menedéket. Ugy de ennek
gyülölete vallásunk és hitsorsosink iránt tudva előttetek. Csak egy utat
látok, mely a csaknem bizonyos haláltól még megmenthet. Azt gondolom:
ereszszük fel ezt a muzulmánt, kit itt lánczon tartunk, s adjunk reá
raböltözetet. Ha majd engem a királyné hivat, s keresetem módját
kérdezi, azt fogom felelni: én rab-áros vagyok, de már rabjaimat mind
eladtam, egyet kivéve, kit, mivel olvasni s irni tud, irnokomul tartok.
Ő kivánni fogja a rabot látni, s minthogy ez az ifju jól termett, s
különben is szintén muzulmán: a királyné majd meg szánja őt, s elhiszem,
hogy tőlem kérni fogja. Ellenben ő nekünk megengedi, hogy addig, mig
kedvező szelünk érkezni fog, kikötőjében sértetlen mulassunk. Ha tudtok
valami jobbat: szóljatok, hadd halljuk.“

A kormányos és a hajóslegények elfogadák ezen tanácsot s azonnal
teljesiték is…

A kapitány leoldatá Asszádot, és csinos raböltözetet nyujta nekie,
irnokhoz illőt, a minek őt a királyné előtt mondani készüle. Alig tevé
meg ezeket, midőn már a hajó a kikötőbe futott, és horgonyait kiveté.

Mihelyt a királyné, kinek palotája a tenger mellett volt, ugy hogy kerte
egész a partszélig nyulna, a hajót észrevevé, s látá hogy kikötött:
elkülde a kapitányért, kit azonnal magához idéztetett; s hogy hamarabb
kielégithesse vizsgaságát, maga is lemene a kertbe, hogy ott elvárja.

Beram, ki a meghivást már várta, azonnal csónakba szállott Asszáddal
együtt, kire már eleve reáparancsolt, hogy magát ő is a kapitány
szolgálatjában rabnak s irnoknak vallaná.

A királyné elébe jutván leveti magát a kapitány a földre; s minekutána
előterjeszté, hogy őket a szükség kényszerité menedéket keresni ezen
kikötőben, azt adá hozzá, hogy ő rabárús, s hogy Asszádon kivül, kit ime
elhozott, s a kit ő mint irnokot magának tart, több rabja ez izben
nincs.

Asszád az első pillanatban már tetszett a királynénak, s ez örült
hallani, hogy rab. El volt tökélve megvenni Asszádot bármely áron, s
kérdi őt, hogy hivják.

„Felséges királyné!“ igy szóla Asszád, s köny rengett szemében, „azon
nevemet kérdi-e felséged a melyet viseltem, vagy melyet viselek? „Mit?“
kérdé a királyné, „hát két neved is van?“

„Fájdalom, hogy igy van. Ah! ezelőtt Asszádnak[18], neveztek, s most,
Mótár a nevem!“

Margiáne, ki a feleletet egészen el nem értheté, csupán a rablét
panaszát gyanitá benne, s látá egyszersmind, hogy Asszád nincs elme
nélkül.

„Minthogy irnok vagy – ezt mondá neki – kétség kivül irásod jó van.
Szeretném látni.“

Asszád hozott magával papirost, és egyéb irószert is övében, melyekkel
Beram ellátá, hogy a királynéval mondását elhitesse; elővevé tehát ezen
kész szereit, s a következő mondásokat irá:

„Néha a vak elmellőzi az árkot, melybe az épszemű bebukik.

„Néha hasznára van a bolondnak egy szó, mely a bölcset veszedelembe
ejti.

„Néha az igazhitű sorvad, mig a hittelen bőségben dőzsöl.

„Ilyen helyzetben a legokosabb sem segithet magán, mert a mindenható
rendelte ezt igy.“

Asszád átadá levelét a királynénak, ki is nem kevésbbé csodálá a
mondások tartalmasságát, mint a vonások szépségét, s nem kellett több
arra, hogy szive a legbelsőbb szánással teljék el az ifju iránt.

Mihelyt az irást elolvasá, Beramhoz fordult, s „rajtad áll,“ ugymond „e
rabodat nekem elajándékoznod, vagy eladnod: de meglehet, többet nyersz,
ha az elsőt fogod választani.“

Beram elég szemtelenül azt felelé, hogy ő ebben választani nem fog,
hanem megtartja a rabot, kire magának is szüksége van.

Margiáne fölindult az ember merészségén, s nem is szólva többet
Beramhoz, kézen fogá a herczeget, s maga előtt eresztvén, palotájába
fölvezeté, Beramnak pedig azt izente, hogy ha még az éjjel el nem evez,
leszedeti minden portékáit, s hajóját a révben fölgyujtatja.

E szerint a jámbor kénytelen volt megtenni készületeit, hogy azonnal
tovább indulhasson, ámbár még a szélvész egészen el nem állott.

A királyné, ki mindjárt a palotába léptekor parancsot ada, hogy a
vacsorát adnák fel, szobájába vezeté Asszádot, s itt őt maga mellé
leülteté. Amaz vonakodott, s azt mondá, hogy ez a tisztelkedés
rabszolgát nem illet.

„Rabszolgát!“ monda a királyné „előbb még az valál: de nem most. Ülj le,
mondom, s beszéld el nekem történeteidet; mert abból, a mit elébb
mutatóban irtál, s azon szemtelen rabárus viseletéből is gyanitom, hogy
viszontagságid rendkivülvalók lehetnek.“

A herczeg engedelmeskedvén, leüle s igy szóla Margiánéhoz: „Hatalmas
királyné, felséged nem csalatkozik; történeteim valóban rendkivüliek;
inkább, mint ezt az ember gondolná. A szenvedések, azon kimondhatatlan
kinok, melyeken általestem, s a halálnak azon neme, melyre szánva voltam
s a melytől felséged valóban királyi nagy lelke mente meg: ezek eléggé
festik azon jótétemény nagyságát, melyet én nem vagyok képes valaha
elfeledni.

De minekelőtte ezen borzadalmas történetekhez kezdenék, szükség magához,
többi szerencsétlenségeim kutfejéhez messze visszatérnem.“

Ezen előbeszéd után, mely a királynét még tudnivágyóbbá tevé, elmondá a
herczeg a maga és Amgiád testvére királyi születését, egymáshoz való
barátságokat, s mostoháik vétkes gerjedelmét, mely később gyülöletté
válván, viszontagságai forrása lőn. Elmondá édes atyjok haragját és
itéletét, s életök csodálatos megmentését; végre bátyjától elszakadását,
s ama hosszas és kinos tömlöczét, melyből utóbb csak azért vonák fel,
hogy a tűzhegyen föláldozzák.

Minekutána Asszád beszédét végzette, Margiáne királyné még inkább
fölindulva a tűzimádók ellen, mint valaha, igy szóla hozzá: „mindeddig,
herczeg, méltó utálatom mellett is a tűzimádók iránt, sok emberséget
mutattam hozzájok: de ezen szivtelen bánás után, melyet te tőlök
szenvedél, s azon borzasztó szándék miatt, hogy téged áldozatul
levágjanak, nem engesztelhető ellenségök vagyok.“

Tovább is akart e tárgyban szólani; de az ételt felhozák, s asztalhoz
üle vendégével együtt, elbájolva ennek alakától, és beszédeitől,
szenvedélyt táplálva szivében, melynek közlésére rövid időn alkalmat
reménylett.

„Herczeg!“ igy szóla hozzá „a hosszu böjtöt s a sovány ebédeket,
melyekre a gonosz tűzimádók kénytettek, helyre kell hoznunk; ily hosszu
sinlés és szenvedés után megujulásra van szükséged.“ Ez, és több ilyes
nyájas szó közben étket raka eleibe, s poharát több izben megtölteté. Az
ebéd hosszasan tartott, s a herczeg többecskét ivott, mint elbirt.

Mulván az ebéd, Asszádnak ki kelle mennie, s idejét oly ügyesen vevé,
hogy a királyné észre nem vette. Lement az udvarra, s látván, hogy az
ajtó nyilva: be lépett a kertbe. Vonák a kertnek többféle szépségei, s
egy ideig fel s alá járkált; mig nem az ugrókuthoz ére, mely a kertnek
különös diszt ada. Itt frisülés okáért megmosá kezeit és arczát, s
pihenni akarván a zöldelő gyöpön, mely a kut teknőjét körülvevé:
leheveredék, s az álom elnyomá.

Beállott az éj, s Beram, a királyné fenyegetőzését nem akarván
teljesedve látni, fölvoná vasmacskáit, eltelve boszusággal, hogy
Asszádot elvesztvén, reménye: őt föláldozhatni a tűzhegyen, ezuttal
füstbe ment. Enyhité mégis az, hogy a vész lecsillapodván, kedvező szél
lengett a part felől, mely utját sietteté.

Minekutána a hajót csónakja segedelmével a révből kitolatá, nem engedé
meg, hogy a csónakot azonnal fölhuzzák, hanem a benne levő legényeket
szólitván: „Fiaim“ ugymond „ne szálljatok még föl; néhány hordót adatok
le: hozzatok fris vizet; én addig a partnál megvárlak.“

A hajósok nem tudván hol keressék itt a fris vizet, nem akartak menni;
de minthogy Beram a királynéval szólása közben az ugrókutat is
észrevette a kertben: „Fiuk,“ ugymond „menjetek a királyi kert alá;
szálljatok át a falon, mely egy könyöklőnél nem magasabb: benn a
kertben, az ugrókut medenczéjében találtok fris vizet eleget.“

A legények eleveztek s kiszállván a megjelelt helyen, egy-egy hordót
vőnek vállaikra, s nehézség nélkül átkeltek a falon. Közeledvén, egy
embert látnak a kutnál feküdni: nézik, s Asszádot ismerik meg benne.
Megosztják tüstént a munkát, s mig egy rész hordóit, oly csendesen a
mint csak lehetett, megtölté, azalatt a többi körülállá Asszádot, s
készen álla, hogy ezt, mihelyest föltalálna ébredni, lefoghassa. Asszád
időt hagya nekik mindenre; s mihelyt amazok hordóikat megtölték s ismét
vállaikra vevék: megragadák őt a többiek, s a nélkül, hogy eszmélethez
jöhetne, elhurczolák, átszállának vele a falon, s lehozván őt hordóikkal
együtt a csónakba, teljes erejökből eleveztek. Elérvén a hajót:
„kapitány!“ igy kiáltának fel örömriadva: „zengjen a sip és dob!
Meghoztuk a rabot!“

Beram meg nem foghatván, miképen lelhették vagy foghatták el legényei
Asszádot, s ezt a sötétség miatt még nem láthatván, türtelenül várta,
mig a hajóra jőnek, s őket bővebben kikérdheti. De majd a mint Asszádot
szeme előtt látá, szertelen lőn öröme, s a nélkül, hogy kérdené, mikép
juthattak e kedves martalékhoz, lánczra teteté őt ismét s felvonatván a
csónakot, megereszté minden vitorláit, s igy ujra a tűzhegy felé
tartott…

Margiáne azalatt szerfelett aggódott. Eleinte ugyan nem esett zavarba, a
mint észrevevé, hogy Asszád kifordult, s nyugton várá bizonyosnak hitt
megtértét. De midőn huzamosb idő mulva sem látá bejönni, nyugtalankodni
kezde, s parancsolá asszonyainak, látnák meg, hol lehet. Ezek keresték,
de nyomát nem lelék. Most világnál keresteté, de a keresésnek nem volt
foganatja.

Gondjában, nyugtalanságában maga kimene a királyné, s keresé őt fáklyák
világánál. A mint a kertajtót nyitva látá, bement, s bejárá minden utait
követve asszonyaitól. Midőn a kut előtt elmenne, valamit látott a gyöpön
sárgállani, s minekutána azt föl emeltette, reá ismere benne a herczeg
papucsára[19]. Ez a lelemény, s a medencze szélén elömlött viz azon
gondolatra vivé a királynét, hogy a herczeget talán Beram ragadta el.

Azonnal elkülde tudakolni, Beram a kikötőben van-e még? s minekutána
meghallá, hogy éj beállta előtt fölszedte vasmacskait, de egy ideig a
partnál maradva csónakot bocsátott a kert alá, mely fris vizzel rakodva
tért meg a hajóhoz; parancsot külde azon tiz hadihajó vezéréhez, melyek
szüntelen fegyverben s minden intetre készen állának a kikötőben, hogy
őt, a királynét, reggel egy órakor utra várnák.

A vezér azonnal elkészült. Egybehivatá a hajó fős altiszteit, s a
kiszabott órán minden a hajón volt.

Most a királyné maga is fölszálla; s minekutána serege a kikötőn kivül
kitárá vitorláit, szándékát közlé a vezérrel: „Akaratom“ ugymond, „hogy
szélnek eresztve minden vitorláidat, utána eredj azon rab hajónak, mely
tegnap estve az öblöt elhagyá. Tied ha megfogod; de ha el nem éred,
élteddel adózol.“

Két egész nap lesé a tiz hajó Beramnak hajóját, s haszontalan. A
harmadik reggelén végre szemökbe tünt; s déltájban körülvevék azt ugy,
hogy lehetetlen vala többé kijutnia.

Mihelyt Beram a tiz őrhajót megpillantá, nem is kételkedett, hogy ez
Margiáne hajóhada, mely őt jő vadászni. Ugyanakkor botozá Asszádot; mert
ezt a hajóra kelése óta minden nap megtevé, s most annál dühösebben
hullának csapásai.

De bezzeg, a mint látá, hogy már-már körülveszik: nem tudta mit
csináljon. Ha benn tartja Asszádot, kénytelen magát bünösnek vallani; ha
megöli, nyomát találják a hajón. Végre leszedeté a herczeg lánczait, s
minekutána őt a hajó aljából, a holott feküvék, maga eleibe kisérteté:
„Te vagy oka“ ugymond, „hogy minket üldöznek.“ S e szónál a vizbe
lelökte.

A herczeg tudott uszni, s kézzel lábbal mindaddig dolgozott, mig az őt
emelő hullámok mentében parthoz ért. Szárazra jutván, legelébb is
Istennek hálát adott, hogy őt e szörnyü veszélyből s a tűzimádók gyilkos
kezeiből még egyszer kimenté. Azután leveté ruháit, s kifacsarván
belőlök a vizet, egy szikla lapjára föltérité, holott azt a napnak
sugárai s az ettől megmelegedett szikla csak hamar kiszárazták.

Azalatt megpihent, s balsorsát siratta. Sem azt nem tudta, mely föld, a
melyen jár, sem azt utat, melyen volt menendő. Végre felölté ruháit s
tovább ment a partnak folytában, mig végre egy utra talála, melyet
követni magában elszáná. Tiz napnál többet járt, s még mindig lakatlan
vidéken, holott erdei gyümölcsök, s egykét fű a patak mentében voltak
minden táplálata.

Végre feltünt előtte egy város, melyhez közel érvén, a magusok városára
ismert, holott vele oly kegyetlenül bántak, s holott bátyja még folyvást
nagyvezér volt. Örült a városnak; de egyszersmind feltevé magában, hogy
többé a tűzimádókhoz közeledni nem fog, hanem egyedül a muzulmánokkal
szól, kik közül némelyek már akkor, midőn legelébb e városba lépett,
szemébe tüntenek. Azonban, minthogy már késő volt, s tudta, hogy a
boltok bezárva s az utczán csak kevesen lesznek: azt végzé magában, hogy
most a városba nem megy, hanem kün a temetőben hál meg, holott több
tágas sirboltra talála. Ezek közül egyet nyiltan lelvén, belépett, hogy
az éjet itt töltse.

Lássuk azonban, mi történt Berammal. Kevéssel az után, hogy Asszád
herczeget a tengerbe löké, körülállák őt mindenfelől Margiáne királyné
hajói. Az a hajó, melyen maga a királyné ült, egyenest neki tartott, s
szinte már nála volt, midőn Beram a nagyobb erőnek ellen nem állhatván,
bevoná vitorláit, annak jeléül, hogy magát megadja.

Margiáne maga fölment a hajóra, s kérdé a kapitányt, hol irnoka, kit oly
vakmerő volt kertéből kiragadni. „Asszonyom,“ felele Beram, „esküszöm
felségednek, hogy nincs hajómon. Ám fürkésztesse ki ezt felséged, és
lássa meg ártatlanságomat.“

A királyné kifürkészteté a hajót a legnagyobb gonddal és szemességgel:
de senki sem találá meg azt, a kit ő fellelni oly heven vágyott mind
azért, mivel szerette, mind lelkének veleszületett nemes indulatjából.

Szinte ki akará Beramot saját kezével végezni: de visszatartván magát,
megelégvék azzal, hogy hajóját egész terhével együtt lefoglalá, Beramot
pedig embereivel egyetemben a szárazra s hazájokba küldé, átengedvén
nekik egy csónakot a partig.

Beram és legényei még az éjjel elértek a mágusok városához, melyen
Asszád a temetőben maradt, s magát a sirboltban elrejté. Minthogy a
kapuk már be voltak zárva, Beram is kénytelen volt egy halottas-boltot
keresni magának, holott a napot s a kapuk megnyitását bevárhassa.

Véletlenségből, s mivel ugy akará a gonosz szerencse, Beram is szintazon
sirbolthoz jutott, melyben Asszád már aluvék. Bement, s egy embert
talála ott alva, ki fejét ruhájával eltakará. Asszád a zörejre felébred,
fejét fölemeli, és kérdi, ki jár itt.

Beram azonnal rá ismere. „Ha, ha! te vagy itt,“ ugymond „ki oka valál
annak, hogy én egész életemre meg vagyok rontva! Ez évben ugyan nem
áldoztalak fel; de a jövőben nem fogsz kezünkből kisiklani.“

E szónál reá rohant, száját kendővel betömé, hogy ne kiálthasson; s
hiván legényeit, lekötözteté.

Más nap reggel, mihelyt a kapuk kinyiltak, nem nehéz dolog volt Beramnak
mellékes utczákon, holott még senki fel nem kelt, visszavezetni Asszádot
azon öreghez, ki őt oly gonoszul cselébe ejtette. Mihelyt elértek,
becsukatá ismét a szegény Asszádot szintazon verembe, melyből őt kivoná,
s elmondá az öregnek ily kora megjöttének okát, s az ut szerencsétlen
eseteit. A ravasz vén meghagyá most ismét, s még keményebben leányainak,
hogy a fogolylyal, ha lehet, még kegyetlenebbül bánjanak.

Asszád elszörnyedett, magát ismét azon helyt találván, holott már
egyszer oly sok kint szenvedett. Ugyanazon kinokat várva, melyektől
magát örökre megszabadultnak vélé, siratta balsorsa keménységét; s ime
Bosztáne lép be bottal, s a korsóval és a kenyérkével.

Elborzad Asszád, látván a kegyetlent, s elfutja lelkét a szörnyü
gondolat, hogy igy kell ismét egy egész évet naponkint meggyötörtetnie,
s végre oly rettenetes halálra mennie.

A leány elkezdé verdesni Asszádot, s szintoly kegyetlenül, mint első
fogságakor. De a herczeg oly keservesen sirt, oly áthatók valának jajai
és kérelme, enyhet s könyörületet esdvén, hogy a leány végtére
megindult, s Asszáddal együtt ő is sirni kezde.

„Bocsásd meg uram,“ igy szóla „azon durvaságot, melylyel ezelőtt veled
bántam, és ma is sértettelek. Lehetetlen vala mindeddig nem
engedelmeskednem atyámnak, ki irántad oly igazságtalan s dühödve kivánja
vesztedet; de már utálom e szivtelenséget. Vigasztalódjál; nincs messze
többé szenvedésed vége; s én a bünt, melyet elkövettem, emberibb
bánással akarom eltörölni. Mindeddig hittelennek tartál: végy fel engem
az igazhivők közé. Egyik rabnőmtől, ki hitedet tartja, egy kevés
oktatást vettem is már; szabad reménylenem, hogy a mit ő kezdett, te el
fogod végezni. Jó indulatom jeléül ime itt kérem az egy igaz Istent:
bocsássa meg nekem, hogy őt a rajtad elkövetett kegyetlenkedéssel
megbántottam. Bizom benne, hogy még nekem utat fog mutatni, melyen téged
szabadulásodra vezesselek.“

Ez a beszéd igen megvigasztalá a herczeget. Hálát adott Istennek, hogy a
Bosztáne szivét meglágyitá; s minekutána ennek barátságos, nyájas
indulatját megköszönte, semmit sem felele, a mivel őt szives szándékában
megerősitheté. Ez okon nem csak beavatá teljesen a muzulmánok üdvös
vallásába, hanem saját történeteit is elbeszélé neki minden bajaival
együtt, melyeken, fényes születése ellen nem állván, át kelle mennie. S
midőn már a leány állhatatosságában nem kételkedhetett, azt kérdé tőle:
mit fogna tenni, hogy nénje, Kaváme, a dolgot meg ne sejtse, s le ne
jőjön többé őt kinzani. „Ne tarts tőle;“ felele Bosztáne „lesz nekem
arra gondom, hogy ő a további látogatással felhagyjon.“

S csakugyan Bosztáne mindennap megelőzé Kavámét a leszállásban, ugy,
hogy amannak fenn kelle maradni. De különben is többször meglátogatta
Bosztáne a herczeget, s viz és kenyér helyett bort és jó étkeket horda
le neki, melyeket a szolgálatára levő tizenkét muzulmán rableány által
készittetett. Némelykor maga is vele ebédelt; egy szóval mindent
megteve, a mi hatalmában állott, hogy őt vigasztalja.

Néhány nappal ezen változás után kün álla Bosztáne a kapunál, s hallá a
kikiáltót messzéről valamit hirdetni; de nem érté. Közelebb jutván amaz,
bevoná magát Bosztáne az ajtó megé, s innen kileste, hogy az a nagyvezér
előtt megy, kit tisztei és számos szolgái részint előztek, részint
követtek. A nagyvezér Amgiád herczeg volt. Asszádnak testvére.

Egykét lépésre a kaputól megálla a kikiáltó, s ismételé elébbi
hirdetését ily szavakkal:

„Ő magassága a nagyvezér, ki itt jelen vagyon, szeretett öccsét keresi,
ki tőle több mint esztendeje, elszakadt. Emennek ilyen és ilyen termete.
Ha valaki őt magánál tartja, vagy tudja, hol mulat; parancsolatja ő
magasságának, hogy őt elhozza, vagy felőle hirt adjon, s jutalma gazdag
lesz. De ha valaki őt elrejté, s nála megtaláltatik, halál éri a rejtőt,
hitvesét, gyermekeit és minden rokonait, s háza alapostul feldulatik.
Ezt hirdetteti a nagyvezér, ő magassága.“

Mihelyest Bosztáne ezeket megérté, becsuká hirtelen az ajtót, s
leszökvén Asszádhoz: „herczeg!“ ugymond, „itt vége szenvedéseidnek! jer,
és kövess.“

Asszád, kiről a lánczot már első napján ujabb fogságának levevé
Bosztáne, követé őt fel, és az utczára ki, holott a leány azonnal igy
kiálta fel: „Itt van! Itt van!“

A nagyvezér, ki még nem vala messze, visszafordul, s Asszád megismeri
benne testvérét, hozzá szalad, megöleli, Amgiád, ki szintén megismeré
testvérét, viszonzá szives ölelését; s egyik tiszt, ki leszállott,
lovára ültetvén, diadallal vezeté őt a királyi lakhoz; s bemutatá itt a
királynak, ki is a herczeget egyik vezérének kinevezte.

Bosztáne, ki atyja házához, mely még az nap lerontatott, nem akart
visszatérni, s Asszád herczeget egész a palotáig kiséré, a királyné
elébe vezettetett. Anyja, a vén, s Beram, és rokonaik a király elébe
hurczoltattak, s ez halált itéle fejökre. Esdve hullottak lábaihoz.
„Nincs számotokra kegyelem,“ válaszolá a király, „hanem ha a tűzimádást
hagyván, a muzulmánok vallására tértek.“ Megtevék; s ezzel menték meg
életöket; ugy szinte Kaváme is a hozzá tartozókkal.

Megtérvén Beram s Amgiád korábbi veszteségeit pótlani akarván, kinevezé
őt egyik főtisztének, s magánál lakatá. Rövid időn kitudá Beram a
nagyvezér s testvére történeteit, s azon ajánlást tevé, hogy ő hajót fog
felkésziteni, s a herczegeket édes atyjokhoz, Kamaralszamán királyhoz
visszaviszi.

„Kétségkivül,“ ugymond, „felfödözé eddig a király ártatlanságtokat, s
nyugtalan vágy titeket ismét látni. De ha ugy nem volna is, nem lesz
nehéz őt, minekelőtte még kiszállanátok, e felől meggyőzni; s ha vak
hiedelmében tovább is megmarad: nincs egyéb veszteség, mint az ut s
megtérés.“

A két herczeg elfogadá Beram ajánlását; tudósitván e felől a királyt, ki
benne megegyezett, parancsot adának, a hajó felkészitésére. Beram egész
buzgósággal vezette a munkát, s minekutána a hajó csak szelet s
parancsot várt, felmene egy reggel a két herczeg, bucsut veendők a
királytól.

Épen akkor, midőn bucsuznának, zaj hallatott a városban, s belép egy
tiszt azon hiradással, hogy egy igen nagy tábor jő a város ellen; nem
tudja senki, micsoda országból.

Látván a zavart, melybe a királyt ezen kedvetlen hir ejté, igy szóla
Amgiád: „Uram! jóllehet miniszteri tisztemet, melylyel felséged
bizodalma engem felruházott, épen most adám kezedbe vissza: azért még
sem szűnöm meg szolgálni felségedet, s kérem engedelmét arra, hogy
menvén megtudjam, micsoda ellenség ez, mely fővárosodra jő, a nélkül
hogy elébb hadat izent volna.“ – A király kéré őt: tegye meg; s Amgiád
néhány emberrel lóra ült.

Nemsokára föllelé a tábort, mely igen hatalmasnak látstzott, s
mindinkább közeledett. Az előcsapat, melynek erre parancsai voltak,
nyájasan fogadta a nagyvezért, s királynéjok elébe vezette; ki is
azonnal megállitá az egész tábort, hogy vele szólhasson. Amgiád
meghajtván magát mélyen, kérdé a királynét: ugy jön-e mint barát, vagy
ugy mint ellenség; s ha ellenség, miben áll panasza a mágusok királya
ellen.

„Mint barátné jövök,“ felele a fejedelmi asszony „s nincs semmi panaszra
okom fejedelmed ellen. Birtokom és birtoka oly külön feküsznek
egymástól, hogy alig lehet tévedés közöttünk. Egyedül azért jövök, hogy
vissza kivánjak egy rabot, Asszádnak nevezik, kit Beram, ezen városban
lakó hajóskapitány s az emberek legszemtelenebbike, tőlem elragadott.
Reménylem, királyod elégtételt fog nekem adatni, ha meghallja, hogy
Margiáne kéri.“

„Hatalmas királyné!“ igy szóla Amgiád, „a rab, kit keressz, az én kedves
öcsém. Elvesztettem volt őt, s ismét megtaláltam. Jer, én magam fogom őt
neked kiadni, s egyszersmind szerencsém lesz, téged a többi dolgokról is
tudósitanom. Uram a király örülni fog, ha téged megláthat.“

Mig a királyné serege vévén parancsait, ugyanazon helyen tábort ütött,
addig a királynét Amgiád a városba vezette, s itt a királyi lakhoz,
holott őt urának bemutatá. Minekutána a király rangjához illően fogadá
vendégét, előálla Asszád, ki épen jelen volt, s köszönté ő is a
királynét, kit már beléptekor megismere. Margiáne örömét jelenté, hogy
őt ujra látja; és ime hirt hoznak a királyhoz, hogy egy másik még
rettentőbb tábor közelit a város másik részén.

A mágusok királya még inkább megrettene mint előbb, mivel ismét egy, s a
mint a porfellegekből láthatá, melyek már az eget elboriták, még
számosabb tábor közelget ellene, s felkiálta: „Amgiád, ime egy uj tábor:
hová leszünk?“

Amgiád elérté a király szándékát, s lóra kapván, sebes nyargalva az uj
sereg ellenébe ment. Közel érvén, jelenté az előőröknek, hogy vezérökkel
kivánna szólani. Ezek őt királyok elébe vezeték, a mit Amgiád
koronájáról gyanita. Még távolról leszálla Amgiád lováról, s közeledvén,
leborult előtte a földig, és kérdé, mi lehet urához kivánsága.

„Én Ghaim vagyok,“ válaszolt a király „s királya Chinának. Az a vágy,
hogy Badur leányomról, kit sok évvel ezelőtt Kamaralszamán herczeg,
Sachszamánnak a chaledani sziget királyának fia veve tőlem nőűl, hirt
vegyek, hajta ki országomból. Megengedém vala a herczegnek, hogy
atyjának látogatására menjen, de azon feltétellel, hogy évről évre nálam
és nála fog felváltva lakni. Azonban annyi idő óta nem hallok felőlök
semmit is. Urad, a király igen lekötelezne engem bus atyát, ha, a mit a
dologban tud, közleni nem átallaná.“

Amgiád herczeg, ki ezen szavakból nagyatyjára ismert, megcsókolá
elérzékenyedve kezeit, s „Uram“ ugymond „bocsássa meg felséged ezen
szabadságot, melylyel itt édes nagyatyámnak tisztelkedem. Én fia vagyok
Kamaralszamánnak, ki most az Ébenfaszigetnek királya és Badur
királynénak; s nincs semmi kétségem, hogy édes szüléim mindaketten
egészséggel vannak országukban.“

A chinai király elbájolva, unokáját látván, megölelé őt nyomban
érzékenyen, s a szerencsés, nem várt találkozás mindkettőjöknél könyeket
fakasztott.

Azon kérdésre, mi vezethette őt ezen messze földre és idegenekhez:
elbeszélé Amgiád a maga és öccse történetét. A mint elvégzé, ezt mondá a
király: „Nem igazság, hogy ily ártatlan két herczeg tovább nyomorogjon.
Légy jó kedvvel; haza vezetlek én titeket, s köztetek és atyátok között
békét szerzek. De most siess vissza, s add tudtára öcsédnek jöttömet.“

Azalatt, mig a chinai király ugyanazon helyen, hol őt Amgiád találá,
tábort üte, megtére emez, hirt vinni urához, ki őt s a mit hozna,
nyugtalanul várá. A király igen meg volt lepve, a mint megérté, hogy egy
oly hatalmas király, mint China fejedelme, ily hosszu és fáradságos utra
adta magát, hogy lányát megláthassa, s az ő városához ily igen közel
mulat. Tüstént megrendelé a fényes elfogadást, s maga is elejébe
készült.

Azonközben, ismét más tájáról a városnak uj porfelleg látszék emelkedni,
s csakhamar az hallatszott, hogy harmadik tábor jön a város felé. Ez
arra birta a királyt, hogy maradjon, és kérje Amgiád, látná meg, mit
kiván.

Amgiád elmene, s ezuttal vele ment Asszád is. Meghallák, hogy ez édes
atyjok, Kamaralszamán királynak tábora, ki őket keresni jött.
Elvesztökön oly mély but mutatott, hogy Giandár emir végre kivallá
előtte, mikép a herczegek életét nem bántá; s ez arra birá azonnal a
királyt, hogy édes gyermekeit föl fogja keresni, akármely országba
bujdostanak.

Az aggó atya örömkönyekkel ölelé fiait, s könyeik édesen válták fel az
eddig keservben öntötteket.

Mihelyt a herczegek tudtára adák atyjoknak, hogy ipa is a chinai király
épen ma érkezett ide: elindula amaz nem nagy kisérettel, hogy ezt
táborában üdvözölje.

Még nem messze értek, a mint a legszebb rendben a negyedik tábort láták
közeledni, mely ugy tetszett, utját Perzsiából vevé.

Kamaralszamán elküldé fiait: tudnák meg, micsoda sereg az; ő itt fogná
megjöttöket várni.

A két herczeg ellovagolt, s magokat a királynál, kié a tábor volt,
bemutattaták. Minekutána ezt mély alázattal köszöntötték, kérdést
tevének, micsoda szándék vezeti a mágusok királya fővárosához ily közel.

A nagyvezér fogá fel a szót, s ezt mondá a két herczegnek: „A király, ki
előtt állotok, Sachszamán: a Chaledáni szigetek fejedelme; ki már régen
utazik e gyászöltözetben, melyben őt látjátok, hogy fiát Kamaralszamán
herczeget megtalálja, ki sok évvel ezelőtt országát elhagyta. Ha valamit
tudtok e herczeg felől, kimondhatatlan örömet szereztek ő felségének,
azt vele közölvén.“

A herczegek egyebet nem mondtak, hanem hogy rövid időn választ fognának
adni. Ezzel sebesen elnyargalván megvivék a hirt Kamaralszamánnak, hogy
t. i. az utóbb jött tábor Sachszamán királyé, s maga a király is jelen
vagyon.

A csodálat, meglepetés, az öröm, a fájdalom, hogy édes atyját hir nélkül
hagyá el, oly erős behatást tettek Kamaralszamánra, hogy ájulásba esett,
mihelyt ezt meghallá. A két herczeg ápolása által végre magához jött, s
mihelyest eléggé erősnek érzé magát, elment atyjának lábaihoz.

Ritkán lát a világ ily édes találkozást atya s fiu között. Sachszamán
király szeliden szemreveté Kamaralszamánnak, hogy őt ily kegyetlen, ily
keserű módon hagyá el; s Kamaralszamán bizonyitá neki legmélyebb
fájdalmát ezen tette felett, melyre őt heves szerelme csábitá.

A három király s Margiáne királyné három nap mulattak a mágus királynál,
ki őket fényesen megvendéglé. Nevezetes lőn ez a három nap még a kettős
házasság által is, mely Asszád herczeg és Margiáne királyné, s Amgiád
herczeg és Bosztáne között köttetett; ebben lelé Bosztáne jutalmát azon
szolgálatnak, melyet előbb Asszáddal tett vala.

Végre a három király s Margiáne királyné saját országukba visszatértek.
Amgiádnak, kit a mágusok királya igen megszeretett, s különben is már
igen elaggott, saját koronáját tevé fejére; s Amgiád mindenkor és minden
igyekezettel azon volt, hogy országában a tüz imádását kiirtsa, s
helyette az egyedül üdvözitő muzulmánok hitét vezesse be.



Nureddin s a szép perzsa nő története.

Balsora sokáig fővárosa volt egy a chalyfnak adózó országnak. A királyt,
ki ebben Harun Arresyd korában uralkodott, Muhamed Szulyman Arrussynak
hitták; s első unokák voltak, két testvér fiai.

„Volt egy király, ki ha az ellenség lovag-serege reá rohant, annak
mindenféle éles, vagy hegyes fegyverrel elégséget tett.

Ha megütközött, irni látszott, az ellenség soraira önhangzókat s
pontokat rakván.

Az önhangzókat kardvágással irta az ellenségre, a pontokat
láncsaszurással, vagy nyillövéssel.

Az ellenség fejsebeiből áradó vértengerben úszik lovassága.

Ezen tenger messziről nézve hajókkal látszik ellepve: de a mit
árboczoknak vél az ember, az az ő láncsái, a mi vitorláknak lászik, az
az ő zászlói, s a kis hullámok hőseinek sisakai.

Az idő lekötelezte magát, hogy hozzá hasonló királyt fog szülni: de oh
idő nem fogod esküdet megtarthatni; bánd meg hogy azt tetted!“

Muhamed nem tartá tanácsosnak országa kormányát egyetlen egy vezérre
bizni; hanem kettőt választott: Chákánt tudniillik, és Saouyt.

Chákán szelid volt, előző és adakozó, s öröme telt benne azokkal, kiknek
vele dolguk volt, szivességet tehetni mindenben a mi hatalmában volt, a
nélkül, hogy az igazságot, melynek kiszolgáltatása tisztében állott,
megsértené. Nem is volt senki is, sem a balsorai udvarnál, sem a
városban, sem az egész országban, ki őt ne tisztelte s érdemlett
dicséretét ne hirdette volna:

„Ő igaz barát volt; ruhája isteni félelem és fennség; az ő befolyása
alatt vigan és kényen lehetett élni.

Soha sem közelitett hozzá egy szerencsétlen sohajtásaival, vagy
kérelmeivel, hogy palotája kapuinál meghallgatást ne nyert volna.“

Saouy egészen más természetü volt: ez mindig mord kedvü volt, s
mindeneket elijesztett minden rang és rend különbsége nélkül. E mellett
távol attól, hogy magát azon nagy gazdagságra, melylyel birt, érdemessé
tette volna, torkig uszott a leggaládabb fösvénységben, ugy hogy még
magától is megtagadta a legszükségesbeket. Senki sem szenvedhette, és
soha sem lehetett tőle rosznál egyebet hallani. A mi őt még utáltabbá
tette, Chákán ellen való nagy gyülölsége volt, és az, hogy ezen érdemes
miniszter minden jó tetteit roszra magyarázván, nem szünt meg a király
előtt ellene áskálódni.

Ő rá illettek ezen versek:

„Fukarnak fia, kiben semmi jó nem vala, egy sohonnaié, egy kóborlóé, egy
világfutóé!

Egy szál szőr sincs testén, mely ezen tulajdonok valamelyikének nyomát
ne viselné.“

Egykor a balsorai király, tanácsgyülés után, mulatságból, vezéreivel s
több más tanácsosokkal beszélgete. Szóba jöttek a vásárlott rabnők, kik
náluk csak nem egy rangban vannak a törvényes feleségekkel. Néhányan azt
vitatták, hogy az ily rabnőnek csak szépnek, s jól termettnek kell
lenni, hogy az embert felesége miatt, kit egybeköttetések, vagy
nemzetségi viszonyoknál fogva kénytelenittetett elvenni, s a ki
többnyire sem nagy szépséggel, sem más testi tökéletességgel nincs
fölruházva, megvigasztalhassa.

Mások azt álliták, és Chákán ez értelmen volt, hogy a szépség s minden
szép testi tulajdonok, nem egyedülvalók, melyek egy rabnőben
megkivántatnak, hanem azoknak még lélekkel, okossággal, szelidséggel,
kellemmel s, ha lehetséges, több szép ismeretekkel is kell párosulva
lenniök. E mellett következő okot hozták fel: „Semmi sem illendőbb, –
mondának, – olyan emberekhez, kiknek fontos hivatalaik vannak, mint hogy
egy ily fáradalmas napszám végeztével, otthon oly társnét leljenek,
kinek mulatása egyaránt tanulságos, kellemes és viditó; mert végtére, –
ezt veték hozzá, – nem különbözünk a barmoktól, ha csak arra tartjuk a
rabnőt, hogy nézzük s ösztönünket elégitsük ki rajta, mely bennünk közös
az állatokkal.“

A király ezen véleményhez álla, s az által nyilatkoztatá ki, hogy
megparancsolta Chákánnak, hogy számára egy tökéletes szépségü s mind
azon tulajdonokkal, melyeket imént emlitettek, felruházott rabnőt
vegyen, de mindenekfelett igen miveltnek kell lennie.

Saouy féltette a becsületet, melyet a király Chákánnal tett. S mivel
ellenkező értelemben volt, ezt veté ellene: „Uram nehéz lesz oly
tökéletes rabnőt találni, mint felséged kivánja, de ha találkoznék is
ilyen, a mit alig hiszek, jó vásárt tesz az ember, ha többe nem kerül
tizezer darab aranynál.“

„Saouy, – felele a király, – te alkalmasint nagyon soknak találod ezen
summát: neked az lehet, de nekem nem az.“ Egyszersmind parancsolá a
király főkincstárnokának, hogy a tizezer darab aranyat küldje el
Chákánhoz.

Mihelyt haza ért Chákán, minden hajhászt össze hivatott, kik a
rabnőkereskedéssel foglalatoskodnak, s reájok bizta, hogy mihelyt oly
rabnőt találnak, a milyet előttök leirt, adjanak hirt neki róla.

A hajhászok mind azért, hogy Chákán vezér tetszését megnyerhessék, mind
pedig önhasznukért is megigérék, minden gondjokat reá forditani, hogy
olyant találhassanak, a milyet kiván.

Ettől fogva majd egy nap sem mult, hogy ne vittek volna hozzá, de mindig
hol egy, hol más hibát talált bennök.

Egykor korán reggel, midőn Chákán a király palotája felé lovagolt, egy
hajhász nagy sebbel lova kengyeléhez járult, s tudtára adá, hogy egy
perzsa kereskedő, ki tegnap igen későn érkezett, árul egy tökéletes
szépségű rabnőt, kihez hasonlithatót még alig fogott látni. „Lelkére s
ismereteire nézve, – ezt veté hozzá, – jót áll érte, hogy a világ minden
szép lelke s tudósa előtt megállhat.“

Chákán megörülvén ez ujságnak, mely reménységet nyujta neki, hogy a
királynak kedvére tehet, meghagyá a hajhásznak, hogy a palotából
visszatérte után vigye hozzá a rabnőt, és folytatá utját.

A hajhász nem mulasztá el a rendelt órára a vezérnél megjelenni, és
Chákán a rabnőt oly szépnek s minden várakozását fölülmulónak találá,
hogy azon órától fogva a szép perzsa nő nevet adá reá. Egy költő, ki őt
leirja, ezt mondja róla:

„Csodaszépség; arcza a tele holdhoz hasonlit; kedves volt nemzetsége
előtt, és drága, mint a gyermek anyjának.

A mennyei királyszék birtokosa lelki nemességet s méltóságot oszta neki,
de egyszersmind kellemet is a kifejezésben és magaviseletben, és szép
termetet.

Ábrázatja egén hét csillagzat[20] ragyogott, védangyalaiként orczáinak
minden vakmerő ellen.

Ha valaki epedő nézéssel akart tőle egy pillantatot csalni,
szerelemtüzzel égette el azt ezen csillagzatok egyike által.“

A vezér maga is igen eszes és tudós lévén, mindjárt észrevette a vele
beszélgetésből, hogy hiába fogna más rabnőt keresni, ki ezt a király
által kivánt akármelyik tulajdonban fölülmulja. Kérdé a hajhászt, mire
tartja a perzsa kereskedő?

„Uram, – felele a hajhász, – az olyan ember, ki nem alkuszik; azt mondja
egy szóval, hogy nem adhatja alább tizezer darab aranynál. Azt vallotta
előttem, hogy nem számlálván gondjait, fáradságát s idejét, melyet ennek
nevelésére forditott, csaknem annyit költött már reá, részint testi
gyakorlásban, s lelki oktatásban volt mestereire, részint ruházatjára s
tartására. Mivel még akkor, midőn igen kora gyermekségében
megvásárlotta, méltónak itélte egy királyhoz, semmit sem kimélt tőle, a
mi arra szolgálhat, hogy ezen főrangra emelhesse. Mindenféle
hangszereken játszik, énekel, tánczol, szebben ir mint a legügyesebb
irómesterek, versel, s egy könyv sincs, melyet ne olvasott volna. Egy
szóval még soha sem hallatott, hogy egy rabnő annyit tudott volna, mint
ez tud.“

Chákán vezér, ki a szép perzsa nő becsét sokkal jobban ismerte, mint a
hajhász, ki csak azt beszélte, a mit a kereskedő mondott neki róla, nem
akarta a vásárt elhalasztani s tüstént hivatá a kereskedőt.

Ez eljöve; már igen éltes volt s egy költőnek ezen szavai illettek reá,
melyeket magáról monda:

„Az idő engem erősen megviselt s remegővé tett; ez az ki az erőket adja,
de el is rabolja.

Egykor ugráltam s futkostam, s még sem fáradék el: ma fáradt vagyok,
noha helyemből sem mozdultam ki.“

Chákán vezér igy szóla hozzá: „Nem magamnak akarom e rabnőt venni, hanem
a királynak; de az ő számára illendőbb áron kell őt adnod, mint a hogy
tartod.“

„Uram, – felele a kalmár, – nagy szerencsémnek tartanám, őtet ő
felségének ajándékban adhatni, ha egy kalmártól, mint én vagyok,
lehetséges volna ilyen értékü ajándékot tenni. Csak azon pénzt kivánom,
melyet reá forditottam, hogy fölneveljem s olyanná tegyem, a milyen. Azt
mondhatom, hogy ő felsége olyan vételt tesz, a mivel igen
megelégedhetik.“

Chákán nem akart alkudozni, s kifizetteté a kalmárnak a pénzt.
Elmenetele előtt igy szóla még a kalmár a vezérhez: „Uram, mivel a rabnő
a királynak van szánva, engedd azt mondanom, hogy a hosszas utazásban,
melyet vele idáig tettem, nagyon elfáradt. Noha ő most is hasonlithatlan
szépség, mégis egészen más lesz, ha két hétig magadnál tartod s jó
gondját viselteted. Ha ezen idő mulva a királynak bemutatod, oly
becsületet s érdemet fog neked előtte szerezni, hogy reménylem,
megköszönöd. Magad is látod, hogy a nap egy kissé elsütötte bőrét; de ha
kétszer háromszor megfürdik s olyan öltözetet fogsz reá adatni, a
milyent illőnek tartasz, ugy meg fog változni, hogy még véghetetlenül
szebbnek találandod.“

Chákán köszönettel fogadá a kalmár tanácsát s feltevé azt követnie. A
szép perzsa nőnek különszobát adott felesége mellett, a kit kért, hogy
magával etesse s ugy tekintse mint oly hölgyet, ki a király tulajdona.
Kérte tovább, hogy többféle ruhát csináltasson neki, oly pompásat, a
milyet csak lehet, s a milyen legjobban áll neki.

Minekelőtte a szép perzsa nőt elhagyta volna, igy szóla hozzá: „Nem
lehet nagyobb szerencse számodra, mint a mit én fogok neked szerezni.
Itéld meg magad: én a király számára vettelek, s reménylem, hogy ő még
sokkal inkább fog örülni birásodnak, mint én örülök azon, hogy
bizományában eljárhattam. Azért tudtodra kell adnom, hogy nekem van egy
fiam, ki ugyan nincs ész hiával, de fiatal, lenge és merész: őrizkedjél
tőle, ha feléd közelit.“

A szép perzsa nő megköszönte ezen utasitását, s megigérte, hogy azt
használni fogja. Erre a vezér elhagyá.

Nureddin, igy hivták Chákán vezér fiát, szabadon járt anyja szobájába,
kivel együtt szokott ebédelni. Igen szép alaku volt, fiatal, kellemes és
merész; s mivel rendkivül gyors esze volt s könnyen tudta magát
kifejezni, azon különös adománynyal birt, hogy akárkit is reá tudott
birni, a mire akart.

Meglátá a szép perzsa nőt; s noha tudta, hogy atyja a király számára
vette, s ezt maga az atyja is mondotta neki, még sem erőltette magát
legelső találkozásakor is iránta való szerelmét elfojtani. Sőt inkább
elhagyá magát kapatni kecsei által, melyek őtet mindjárt megbájolák; s a
vele volt beszélgetés azon feltételre határozta, hogy minden módot
elkövessen, hogy a fejedelemtől ellophassa.

A szép perzsa nő is részéről Nureddint igen szeretetre méltónak találta.
„A vezér nagy becsületet tesz velem, – gondolá magában, hogy a Balsorai
királynak ajándékba vett: én azonban igen boldognak tartanám magamat, ha
a fiának ajándékozna is.“

Nureddin szorgalmasan használta az alkalmat, melylyel birt, azon
szépséget, kibe annyira szerelmes volt, meglátogatni s vele beszélgetni.
Soha sem távozott előbb, mig az anyja nem kényszeritette. „Édes fiam, –
mondá ez, – nem illik fiatal embernek, mint te vagy, mindig az asszonyok
szobájában lenni. Eredj, menj szobádba és dolgozzál, hogy méltóvá tehesd
magadat, egykor atyád követője lehetni méltóságában.“

Mivel a szép perzsa nő a hosszas út miatt, melyet tett, sokáig nem
fürdött, öt vagy hat nap mulva, hogy megvásároltatott, parancsolá Chákán
nagyvezér neje, hogy a fürdőt, mely a vezér házában volt, egyenesen az ő
számára fütsék el. Több rabnőivel kisértette oda s megparancsolá
ezeknek, hogy épen ugy szolgáljanak neki, mint magának, s fürdő után egy
igen pompás ruhát adjanak reá, melyet már csináltatott számára. Annál
nagyobb gondot forditott erre, mivel ez által férje a vezér előtt
érdemet akart szerezni, s tudtára kivánta adni, mennyire iparkodik
mindenen, a mivel neki kedvet tehet.

A fürdőből a szép perzsa nő még ezerszer szebben kelt ki, mint
megvásárlásakor Chákán előtt mutatkozott, s megjelent a vezér felesége
előtt, ki alig birta megismerni.

A szép perzsa nő kellemmel csókolá meg kezeit, s monda neki: „Nagyságos
asszonyom, nem tudom, milyennek találsz e ruhában, melyet méltóztattál
csináltatni. Rabnőid, kik azt mondják, hogy igen jól áll és hogy alig
ismertek meg, talán csak hizelkednek: én a te itéletedre hivatkozom. Ha
azonban valóságot szóltak volna is, ugy is te vagy a nagyságos
asszonyom, kinek egyedül köszönhetem e szerencsét.“

„Édes leányom – felele a vezér neje nagy örömmel, – ne tartsd
hizelkedésnek, a mit rabnőim mondottak: én jobban értek ahoz, mint ők; s
nem tekintvén ruhádra, mely gyönyörüen áll, oly szépséget hoztál ki a
fürdőből, mely sokkal fölül áll azon, a minek előbb látszottál, ugy hogy
magam is alig ismerlek meg. Ha tudnám, hogy a fürdő még jó, magam is
használnám azt: én már azon korban vagyok, mely megkivánja, hogy azzal
gyakrabban éljek.“ – „Nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő,
– nem tudok felelni a nem érdemlett tisztességre, melyet velem téssz. A
mi a fürdőt illeti, az bámulásra méltó, s ha kedved van bele menni, ne
késsél semmit is. Rabnőid is ugyanazt fogják mondani.“

A vezér hitvese meggondolá, hogy már több nap óta nem fürdött s
használni akarta az alkalmat. Megmondá rabnőinek, s ezek tüstént
fölkésziték mindennel, a mi ahoz szükséges volt.

A szép perzsa nő szobájába mene, s a vezér hitvese, minekelőtte fürdőbe
indult, meghagyá két kis rabnőnek, hogy nála maradjanak, azon
parancscsal, hogy Nureddint, ha oda megy, be ne bocsássák.

Mig a vezér neje a fürdőben s a szép perzsa nő egyedül vala, oda mene
Nureddin; s nem lelvén anyját szobájában, a szép perzsa nőébe mene, hol
a két kis rabnőt az előszobában találá. Kérdé tőlök anyját; melyre azt
felelék, hogy fürdőben van. „Hát a szép perzsa nő, – folytatá Nureddin,
– az is fürdőben van?“ – „Már ő visszajött onnan s szobájában van; de
parancsunk van anyádtól, hogy be ne bocsássunk.“

A szép perzsa nő szobája csak egy ajtószőnyeggel volt elzárva. Nureddin
oda lépett, hogy bemenjen, s a két rabnő elébe állott, hogy meggátolják.
Ő pedig mindeniket karon kapá, kitolá az előszobából s bezárta előttök
az ajtót.

Ekkor ezek nagy sikoltással a fürdőhöz szaladtak, és sírva panaszolták
asszonyuknak, hogy Nureddin ellenökre ment be a szép perzsa nő
szobájába, s őket elkergette.

E nagy merészség hire a jó asszonynak igen mély bánatot okozott.
Félbenhagyá a fürdést, s hirtelen felöltözött. De mire készen lett, s a
szép perzsa nő szobájába ért, Nureddin már kiment onnan s elillant.

A szép perzsa nő igen csodálkozott, a vezér hitvesét könyeitől elázva s
magán kivül látván belépni. „Nagyságos asszonyom, – szóla hozzá, –
szabad-e tudakoznom, miért vagy ily szomoru, mi baj érhetett a fürdőben,
s mi kényszeritett, hogy azt oly hamar elhagyd?“

„Hogyan! – kiálta a vezér hitvese, – te oly nyugodtan teszed e kérdést,
holott fiam Nureddin szobádba tört s egyedül maradt nálad! érhetett
volna-e bennünket, engem és őtet, ennél nagyobb szerencsétlenség?“

„Bocsánatot nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő, – mi
szerencsétlenség lehet abban reád s Nureddinre nézve, a mit ő
cselekedett.“ – „Hogy-hogy, – felele a vezér neje, – hát nem mondotta-e
meg férjem, hogy téged a király számára vett? s nem intett-e meg, hogy
őrizkedjél, nehogy Nureddin közelitsen hozzád?“

„Nem feledtem el, nagyságos asszonyom, – szóla ismét a szép perzsa nő, –
de Nureddin azt jött megmondani, hogy atyja megváltoztatta szándékát, s
a helyett, hogy a király számára tartogatna, a mint feltétele volt, ő
neki tett személyemmel ajándékot. Elhittem, nagyságos asszonyom, s mivel
én rabnő s gyenge ifjuságom óta szoros engedelmességhez vagyok szokva,
elgondolhatod, hogy akaratjával nem lehetett s szabad sem volt
ellenkeznem. Megvallom magam, hogy azt annyival kevésbé tettem
kedvetlenül, minthogy szabadon láthatván egymást, erős hajlandóság
gerjedt bennem iránta. Bú nélkül mondok le azon reményről, hogy a
királyé legyek, s igen boldognak fogom tartani magamat, egész életemet
Nureddinnel tölteni.“

E beszédre monda a vezér hitvese: „Adná isten, hogy való volna a mit
szólsz! én igen fognék rajta örülni. De hidd el, Nureddin ámit; megcsalt
téged s lehetetlen, hogy atyja ez ajándékot adta volna neki, a mint
neked mondotta. Ah a boldogtalan! s mily szerencsétlen vagyok én, s
mennyivel inkább az még az atyja, azon szomoru következések miatt,
melyektől félnie s vele együtt félnünk kell! Sem könyeim, sem
könyörgésem nem képesek őt meglágyítani, s bocsánatát megnyerni. Atyja
fel fogja őt áldozni igaz haragjában, mihelyt megtudja az erőszakot,
melyet rajtad elkövetett.“

E szavak után elkezde keservesen sirni; s rabnői, az szintugy féltették
Nureddin életét, követték példáját.

Chákán vezér néhány pillanattal későbben ért oda, s nagyon csodálkozott,
hogy hitvesét s a rabnőket könyekben s a szép perzsa nőt oly
elcsüggedten lelé. Kérdé okát; s hitvese és a rabnők kettőztették a
zokogásokat s könyeiket, felelet helyett. Hallgatásokon még inkább
bámult, feleségéhez fordula s monda neki: „Egyáltalában akarom, mondd
meg, mit sirtok, és hogy igazat szólj.“

A vigasztalhatlan asszony nem kerülheté el, hogy férjét kielégitse.
„Igérd meg, uram, – igy kezdé, – hogy engem nem lakoltatsz meg azért, a
mit mondok: eleve is bizonyossá teszlek, hogy oka nem vagyok.“ S nem
várván feleletét, igy folytatá tovább: „Az alatt, hogy én rabnőimmel a
fürdőben valék, eljött fiad s ezen boldogtalan időt arra forditotta,
hogy a szép perzsa nőt elhiteté, hogy őtet már nem fogod a királynak
adni, hanem neki ajándékoztad. Nem mondom el, mit csinált tovább ezen
gonosz ámitás után: s reád hagyom annak eltalálását. Ez az oka
szomoruságomnak, miattad s fiam miatt, a kiért nem bátorkodom
bocsánatodat kérni.“

Lehetetlen a vezér boszuját kifejezni, midőn fiának Nureddinnek
szemtelenségét megértette. „Ha, – kiálta mellét vervén, kezeit rágván s
szakállát tépvén, – hát igy döntöd le boldogtalan fiu, nem méltó a nap
világra, atyádat szerencséje legfőbb fokáról a mélységbe! Igy veszted el
őt s magadat is vele! A király nem fog megelégedni véreddel, sem az
enyémmel, ezen megbántás megboszulására, mely személyét magát érdekli.“

Hitvese iparkodott őt vigasztalni és szóla hozzá: „Ne szomorkodjál oly
igen; tizezer darab aranyat könnyen árulok drágaságaim egy részéből; te
azon más rabnőt vehetsz, ki még szebb s méltóbb a királyhoz!“

„Hát azt gondolod, – felele a vezér, – hogy busulnék igy a tizezer darab
arany elvesztésén? Nem ezen veszteségről van itt szó, sőt nem minden
jószágom elvesztéséről is: azzal nem sokat törődném. Itten becsületem
elvesztése forog fenn, a mi drágább előttem, mint a világ minden javai.“

„De ugy vélem, uram, – felele az asszony, – hogy a mit pénzzel megint
jóvá lehet tenni, nem oly nagy fontosságu.“

„Vagy igen! – felele a vezér, – hát nem tudod, hogy Saouy halálos
ellenségem? azt gondolod-e, hogy mihelyt ezen dolgot megtudja, nem
megyen a királyhoz, hogy rajtam diadalt üssön?“ „Felséged, – ezt fogja
mondani, – mindig Chákán hüségéről és hivatali buzgóságáról beszél; most
kimutatta, mily kevéssé érdemli meg ezen megkülönböztetést. Tizezer
darab aranyat kapott, hogy feleséged számára egy rabnőt vásároljon.
Teljesitette is ezen megtisztelő bizományt, s nem született még oly szép
rabnő, a milyent vett, de a helyett, hogy azt felségedhez vezette volna,
tanácsosabbnak tartotta, fiának ajándékozni. „Édes fiam, – igy szóla
hozzá, – vedd e rabnőt, legyen a tied; te érdemesb vagy reá, mint a
király.“ – „A fia, – igy fogja folytatni szokott gonoszságával, –
elvette, s most mindennap vele mulatozik. A dolog ebben van, a mint
szerencsém vagyon felségednek jelenteni, s felséged maga is
meggyőződhetik róla.“ – „Nem gondolod-e, hogy ezen vádra a király
emberei minden pillanatban eljöhetnek, hogy házamba törjenek s a rabnőt
elvigyék? elhallgatok minden egyéb elkerülhetlen bajokat, melyek erre
következni fognak.“

„Uram, – felele az asszony férjének a vezérnek e beszédére, – megvallom,
hogy Saouy gonoszsága igen nagy, s hogy ő képes a dolgot ily ravaszul
magyarázni, a mint előre mondád, ha legkisebb hirt veszen is róla. De
tudhatja-e ő, vagy akárki más is, mi történik házad belsejében? Ha
gyanitnák is, és a király szólana veled róla, nem mondhatod-e, hogy
minekutána a rabnőt szorosabban megvizsgáltad, nem leléd oly méltónak ő
felségéhez, a mint eleinte látszott; hogy a kalmár megcsalt vele, hogy
szépsége ugyan hasonlithatatlan, de sok hibázik abból, hogy oly eszes és
ügyes lenne, a mint előtted feldicsérték. A király el fogja hinni
szavadra, és Saouy megint oly szégyent fog vallani, szinte ugy nem
boldogul veszedelmes szándékában, mint sok egyéb alkalommal, a mikor
hiába iparkodott tégedet megrontani. Nyugodjál meg tehát; és ha
tanácsomat akarod követni, hivasd el megint a hajhászokat s add
tudtokra, hogy a szép perzsa nővel nem vagy megelégedve, s bizd reájok,
hogy más rabnőt szerezzenek.“

Mivel e tanács Chákán vezér előtt igen okosnak látszék, megnyugodott egy
kevéssé, s feltevé azt követni; azonban ez semmit sem engesztelte
haragját fia Nureddin iránt.

Nureddin egész nap nem mutatta magát; sőt nem bátorkodott azon ifjak
közül is, kikkel társalkodni szokott, valamelyiknél menedéket keresni,
félvén, nehogy atyja ottan kerestesse. Elhagyá tehát a várost, s egy
kertbe ment, a hova máskor soha sem járt, és nem volt ismeretes. Csak
késő este ment haza, midőn tudta, hogy atyja már szobájába ment, és
anyja rabnőivel nyittatta ki az ajtót, kik őt minden zaj nélkül
bebocsáták. Másnap reggel megint elment, minekelőtte atyja fölkelt
volna; s egy egész hónapig kénytelen volt ezen vigyázattal élni, igen
nagy fájdalmára. Mert a rabnők nem hizelkedtek neki, hanem egyenesen
kimondották, hogy atyja a vezér még mindig haragszik reá, s megfogadta,
hogy megöli, ha szeme elébe kerül.

A vezér neje tudta rabnőitől, hogy Nureddin mindennap haza jár; de nem
bátorkodott férje előtt számára bocsánatért könyörögni. Végre
megkeményité magát s igy szóla hozzá egykoron: „Uram, mindeddig nem
bátorkodtam veled fiadról szólani. Most engedelmedért könyörgök
kérdhetnem, hogy mit szándékozol vele csinálni. Nem véthet fiu nagyobbat
atyja ellen, mint Nureddin vétett ellened, megfosztott azon nagy
örömtől, hogy a királynak oly tökéletes rabnőt szerezhettél volna, mint
a szép perzsa nő, megvallom azt: de mi tehát ennél fogva vele szándékod?
egyáltalában megakarod-e ölni? egy szerencsétlenség helyett, melyre már
nem is kellene gondolnod, egy másikat, sokkal nagyobbat fognál magadra
vonni, melyet talán meg sem gondolsz. Nem félsz-e, hogy a gonosz világ
annak nyomozásában, miért bujdosik fiad előtted, kitalálja igaz okát,
melyet ugy titkolni akarsz, ha az megtörténnék, egyenesen azon
szerencsétlenségbe döntene, melyet oly szorgosan igyekszel kerülni.“

„Édes feleségem, – felele a vezér, – a mit mondasz, mind igen okos; de
nem vehetem rá magamat, hogy Nureddinnek megbocsássak, a nélkül, hogy
érdeme szerint megbüntessem.“ – „Eléggé meg lesz büntetve, – felele az
asszony, – ha azt teszed, a mi most jutott eszembe. Fiad minden éjjel
haza jő, midőn már háló-szobádban vagy; itt hál s megint elmegy,
minekelőtte fölkelsz. Ragadd meg estére eljövetelekor, s tettesd ugy
magadat, mintha meg akarnád ölni: én majd segélyére megyek, s midőn
mintegy könyörgésemre megkegyelmezsz életének, kényszerítsd, hogy a szép
perzsa nőt, oly feltételek alatt vegye el, a mint neked tetszik. Szereti
azt, s tudom, hogy a szép perzsa nő sem gyűlöli őtet.“

Chákán örömest követte e tanácsot, azért is az ajtó mögé állott,
minekelőtte Nureddinnek a szokott időben hazajövetelekor, kinyitották
volna neki, s mihelyt ez belépett, reá rohant s a földre verte. Nureddin
arra forditá fejét s megismerte atyját, gyilokkal kezében, a mint épen
életétől akará megfosztani.

Ezen pillanatban ért oda Nureddin anyja, s megfogván a vezér karját,
kiálta: „Mit akarsz mivelni, uram?“ – „Bocsáss, – felele a vezér, – hogy
ezen méltatlan fiut megöljem! – Ah, uram, – szóla tovább az anya, – ölj
meg inkább engem, soha sem fogom azt megengedni, hogy kezedet tenvéredbe
mártsad.“

Nureddin használá e pillanatot s könyező szemekkel monda: „Kedves atyám,
kegyelmedért s irgalmadért könyörgök; bocsáss meg nekem, kérlek annak
nevében, kitől te is bocsánatot vársz, azon napon, midőn előtte
mindnyájan meg fogunk jelenni“.

Még következő verseket mondá:

„Bocsásd meg vétkemet; mert a hosszutürők megbocsátják a bűnösöknek
vétkeiket.

Megvallom, hogy sok hibáim vannak: de gyakorold hát te rajtam ama szép
erényt, a hosszutürést!

Gondold meg, hogy annak, ki bocsánatot remél attól, ki felette vagyon,
azok vétkeit is meg kell bocsátania, kik alatta vannak.“

Chákán ki hagyá csavarni a gyilkot kezéből; s mihelyt elbocsátotta,
Nureddin azonnal lábaihoz borult s megcsókolta azokat, annak jeleül,
mennyire bánja, hogy megbántotta.

„Nureddin, – mondá neki az atya, – köszönd anyádnak; kedvéért engedek
meg neked, sőt a szép perzsa nőt is neked adom, de azon föltétel alatt,
ha esküvéssel megfogadod, hogy őt nem rabnődül, hanem hitvesedül
tekinted, azaz: soha el nem adod, sőt el sem vered. Mivel neki sokkal
több esze, okossága és életmódja van, mint neked, meg vagyok győződve,
hogy mérsékelni fogja ifjui szilajságodat, mely téged megronthatna.“

Nureddin nem bátorkodott reményleni, hogy ily kegygyel fognának vele
bánni. Megköszöné atyjának minden kigondolható hálálkodással s szivesen
elmondotta az esküt, melyet atyja kivánt tőle.

Mindketten, tudniillik a szép perzsa nő és ő, nagyon meg voltak elégedve
egymással s az atya igen örült szives egyességükön.

Chákán vezér nem várta, hogy a király szóljon vele a neki adott
bizományról; maga iparkodott róla vele minél többször beszélgetni, s
azon nehézségekre figyelmeztetni, melyekre talál, hogy abban ő felsége
megelégedésére eljárhasson; egy szóval oly ügyesen tudta intézni a
dolgot, hogy a király lassankint egészen elfelejtette.

Saouy mégis megtudott valamit abból, a mi történt; de Chákán oly messze
volt előtte a király kegyelmében, hogy nem bátorkodott róla szólani.

Esztendeje mult már, hogy ezen csiklandós dolog szerencsésebben ütött
ki, mint a vezér eleinte vélte, midőn egyszer fürdőben lévén, szorgos
dolga miatt kénytelen volt abból még azon hevülten kiszállani; a hűs
szellő mellére csapódott, s erős hideglelést okozott neki, mely miatt le
kellett feküdnie. Nyavalyája sulyosbodott; s midőn érzé, hogy élte
végpillantata nem messze van, igy szólitá meg Nureddint, ki nem távozék
ágyától:

„Édes fiam! nem tudom, jó hasznát vettem-e azon nagy gazdagságnak,
melylyel isten megáldott; látod hogy semmit sem használ arra, hogy a
haláltól megszabaditson. Ez egyre kérlek még haldokolva, hogy a szép
perzsa nő iránt tett igéretedet megtartsd. Nyugton halok meg azon
bizodalomban, hogy arról nem fogsz megfeledkezni.“ – Végre még igy
szóla:

„Egy költőnek versei jutnak még eszembe, ki ezt mondja:

„Érzem halálomat: áldassék a ki soha meg nem hal! Én nem kerülhetem a
halált.

Valóban az nem ur, kin a halál uraságot gyakorol: hanem az minden urak
ura, ki soha meg nem hal!“

Ezek voltak a végszavak, melyeket Chákán vezér szóla. Nehány pillanat
mulva halálnak vált, és házát, az udvart s a várost kimondhatlan gyászba
ejtette. A király gyászolta őt mint bölcs, buzgó és hű minisztert; s az
egész város siratta, mint oltalmazóját és jótevőjét. Soha sem volt
Balsorában tiszteségesebb temetés. A vezérek, emirek s az udvar minden
nagyjai egyetemben, vetekedtek egymás után koporsóját vállukon a
temetőig vinni; s a város minden lakosai a leggazdagabbtól a
legszegényebbikig könyezve kisérék.

Midőn a holt test a föld alá takaríttatott, egy a kisérők közül
következő verseket mondotta:

„Csütörtökön hagyám el barátimat s megmostak a nyujtóztató padon.

Lehuzván ruháimat, melyek rajtam voltak, oly köntöst adtak reám, mely
nem volt az enyém.

Négy ember nyakán vitt az imádkozó helyre, hol néhányan imádkoztak
érettem. – Oh imádkozzatok érettem mindnyájan, kik barátim valátok! –
végre egy boltozott épületbe vittek, melyen elsuhan az idő s melynek
ajtai nem nyilnak ki többé.“

Midőn a kiséret eltávozott és Nureddin hazament, egy költő következő
versei jutottak eszébe:

„Egy csütörtök este elvált örökre, s én elkisértem őt.

Szelleme is követte; ennek kiáltottam: „Térj vissza belé oh drága
lélek!“

„Hogy térjek vissza, – ezt vevém válaszul, – testembe, melyen sem hus,
sem vér, s nincs egyéb mint száraz csont?“

Melynek szemeit gyakor könyek megvakították, s melynek most már süket
füleinek oly sok gáncsot kellett hallani?“

Nureddin minden módon kijelentette a mély szomoruságot, melyet kellett
neki okoznia e veszteségnek; sokáig senkivel sem láttatta magát.

Egykor végre megengedé egyik biztos barátját bebocsáttatni. Ez
iparkodott őt vigasztalni; s nem lelvén őt hajlandónak arra, hogy
meghallgassa, elébe terjeszté, hogy minekutána atyja emlékezetének
minden tartozott tisztességet megtett, s teljesen betöltötte, a mit az
illendőség kiván, ideje volna már, hogy a világba megint megjelennék,
barátait meglátogatná, s azon rangot, melyet születése s érdemei
szereztek neki, fenntartaná. „Vétkeznénk, – ezt veté hozzá, – mind a
természet törvényei, mind a polgári törvények ellen, ha atyáink iránt,
holtuk után, a gyermeki szeretet tiszteit nem teljesítenők, s
érzéketleneknek fognának bennünket tartani. De minekutána azokat
megtettük, s az iránt semmit sem vethetnek szemünkre, kötelesek vagyunk
előbbi életmódunkat ismét elkezdeni, s ugy élni a világban, a mint benne
élnek. Töröld le tehát könyeidet s vedd fel ismét ama vig kedvet, mely
mindig mindenütt örömet terjesztett, a hova mentél.“

Ezen barát tanácsa igen okos volt; és Nureddin minden szerencsétlenséget
elkerült volna, ha azt oly rendesen követi vala, a mint ő kivánta. Nagy
baj nélkül reá hagyá magát beszélni; sőt meg is vendéglé barátját; s
midőn ez el akart távozni, kéré őt, hogy másnap megint jőjön el, s három
vagy négy közös barátjokat hozza el magával.

Lassankint egy, tiz jó barátból álló társaságot alkotott, kik csaknem
mindnyájan egykoruak voltak s az időt velök szüntelen vendégségben s
mulatságban töltötte. Sőt egy nap sem mult el, hogy mindegyiknek valami
ajándékot is ne adott volna.

Némelykor, hogy barátainak nagyobb vígságot okozzon, behivatta Nureddin
a szép perzsa nőt is. Ez oly szives volt s engedelmeskedett; de nem
javallotta a szertelen pazarlást. Ez iránt szabadon kimondá előtte
véleményét: „Nem kétlem, – monda ő, – hogy atyád a vezér nagy
gazdagságot hagyott reád; de bármi nagy legyen is az, ne vedd rosz
néven, ha rabnőd azt terjeszti elődbe, hogy nem sokára végére fogsz
járni, ha meg nem szünöl ez életet folytatni. Meg lehet némelykor
vendégelni barátidat is, lehet velök vigadni; de ezt mindennapi szokássá
változtatni annyi, mint széles országuton nyargalni a legmélyebb
nyomoruságba. Becsületedért s jó híredért sokkal jobban tennél, ha
boldogult atyád nyomdokait követnéd, s oly karba tennéd magadat, hogy te
is azon méltóságokra juthass, melyek neki annyi becsületet szereztek.“

Nureddin a szép perzsa nőt mosolyogva hallgatá; s midőn beszédét
végezte, ezt felelé neki nevetve: „Hagyjuk el e beszédet, édes szépem,
szóljunk inkább arról, miképen vigadjunk. Boldogult atyám mindig igen
szorosan tartott: örvendek, hogy végre élhetek a szabadsággal, mely után
halála előtt oly sokáig epedtem. Még mindig van időm rendes életre
szorítnom magamat, a mint tanácsolod; a korombeli embernek időt kell
venni az ifjuság örömeinek éldelésére.“

A mi még inkább segitette Nureddin értékének romlását, az vala, hogy
soha sem akart semmit is hallani a számvetésről házi udvarmesterével.
Mindenkor elküldé, ha könyvével megjelent, ezt mondván neki: „Eredj,
eredj, egészen reád bizom magamat, csak arról gondoskodjál, hogy
mindennap elég legyen.“

„Parancsolhatsz, uram, – felele a házi udvarmester, – de engedd meg,
hogy azon közmondásra emlékeztesselek, mely azt mondja: „A ki nagy
pompát űz és nem számol, mire észreveszi, koldusbotra jut. Te nem
elégszel meg tékozló asztaltartásoddal, hanem tele marokkal is
osztogatsz. Kincseid ezt meg nem birják, ha akkorák volnának is, mint
hegyek.“

„Eredj, mondom, – ismétlé Nureddin, – nincs szükségem tanitásodra;
szerezz tovább is ennem, s a többiről ne aggódjál.“ Még a következő
verseket veté utána:

„Ha kezem gazdagságokkal bir, miért ne legyek bőkezű; miért ne nyissam
ki azt, hogy adakozzam?

Hallottad-e valaha egy fösvényről, hogy dicsőséget szerzett, vagy egy
adakozóról, hogy megvettetésben halt volna meg?“

Nureddin barátjai azonban igen szorgalmasak voltak asztalánál, s egy
alkalmat sem mulasztottak el szivességének használására. Hizelkedtek
neki, dicsérték, s mindent, még a legkisebbet, legcsekélyebbet is, a mit
tett, magasztaltak. De mindenekfelett nem felejtették el mind azt
szertelenül dicsérni, a mi az övé volt, s hasznokat érezték benne.

„Uram, – szóla hozzá az egyik, – tegnap ez s ez vidéken levő jószágod
mellett jöttem el, lehetetlen pompásabbat s szebb készületet látni
házadnál; s a kert mellette igazi paradicsom.“ – „Örvendek, hogy
tetszésedre vagyon, – felele Nureddin, – hozzatok tintát, tollat és
papirost, nem akarok róla többet hallani; legyen a tied, neked
ajándékozom.“

Mások alig dicsérték neki valamelyik házát, fürdőjét vagy
közvendégfogadóját, melyek nagy jövedelmet hoztak, s azonnal szinte igy
nekik ajándékozta.

A szép perzsa nő elébe terjesztette a kárt, melyet magának teszen; s
hogy jobb szándékra birhassa, egy dalnak következő szakaszait éneklé
előtte:

„Lelked vidám, ha a napok derültek, s nem féled a gonoszt, melylyel a
végzet fenyeget.

A szerencse gondatlanná tett s eltévesztett: de gondold meg, hogy
legszebb időben sokszor hirtelen fergeteg támad.“

De Nureddin, a helyett, hogy reá hallgatott volna, legelső alkalommal
ismét folytatá annak tékozlását, a mije maradt.

Egy szóval Nureddin egy egész esztendeig nem tett egyebet, csak evett,
ivott s vendégeskedett, mindazon nagy javakat elvesztegetvén, melyeket
ősei és atyja a vezér, annyi gonddal s fáradsággal szereztek vagy
megtartottak.

Az esztendő épen letelt, midőn egyszer terme ajtaján kopogtattak, – hol
ő asztalnál ült. Kiküldötte volt rabszolgáit, s bezárkózott barátaival,
hogy teljes szabadságban lehessen.

„Egyik Nureddin barátjai közül fel akart kelni; de Nureddin megelőzte s
maga ment az ajtót kinyitni. Házi udvarmestere volt; s Nureddin, hogy
meghallja, mit akar, egy kevéssé kilépett a teremből, s az ajtót félig
behajtotta.

Azon barátja, ki szintén fölkelt s a házi udvarmestert észrevette,
kiváncsi volt tudni, mit akar mondani Nureddinnek, s az ajtó s
elő-szőnyeg közé állott, s a házi udvarmesternek következő beszédét
hallá:

„Uram, – szóla ez urához, – ezerszer bocsánatot kérek, ha vigságaid
közepett háborgatlak. De a mit tudtodra kell adnom, ugy vélem, oly nagy
fontosságu rád nézve, hogy nem volt szabad elhalasztani ezen bátorságot
vennem. Végszámadásomat jövök megtenni; s a mit régóta előre láttam s a
miről többször megintettelek, beteljesedett; azaz: uram egy fillérem
sincs már mindazon pénzből, melyet háztartásodra kezembe adtál. A többi
jövedelmek is, melyekre utasitottál, ki vannak meritve; s haszonbérlőid
közül mindazok, kiknek számodra bért kellett volna fizetniök, oly
nyilván megmutatták követeléseidnek másokra lett általruházását, hogy
nevedben többé semmit sem hajthatok be tőlük. Itt vannak számadásaim,
vizsgáld meg őket: s ha kivánod, hogy tovább is szolgáljalak, mutass más
jövedelmeket; ha pedig nem, engedd meg, hogy elbucsúzzam tőled.“

Nureddin ugy megütközött ezen beszédre, hogy egy szót sem tudott
felelni. Barátja, ki ott hallgatódzott s mindent megértett, azonnal
bemene s közlé többi barátaival felfödözését. „Rajtatok áll, szóla
hozzájok, ezen hirt használni, én részemről kinyilatkoztatom, hogy ma
van legutolszór, hogy Nureddinnél láttok.“ „Ha ugy van, felelének azok,
nekünk sincs több dolgunk nála, mint neked; itt nem fog bennünket többé
látni.“

Nureddin ekkor tért vissza; s bármily vidám képet mutatott is, hogy
barátjait jó kedvben tartsa, még sem tudta magát olyan jól tettetni,
hogy azt világosan bebizonyitva ne látták volna, a mit épen akkor
hallottak. Alig ült le helyére, midőn egyik barátja fölkele, s ezt mondá
neki: „Uram, sajnálom, hogy tovább nem lehetek társaságodban; kérlek, ne
vedd rosz néven, ha eltávozom.“ „Mi dolgod kényszerit bennünket ily
hamar elhagynod?“ kérdé Nureddin. „Uram, felele az, feleségem
gyermek-ágyban fekszik; hiszen tudod, hogy ily esetekben a férj
jelenléte mindig szükséges.“ Mélyen meghajtá magát s elment.

Egy pillanat mulva egy másik meg más ürügy alatt bucsúzott el. A többiek
is ugy tettek egymás után; míg végre egyetlen egy sem maradt a tiz jó
barátból, kik egész ekkorig oly hiv társai voltak Nureddinnek.

Nureddin semmit sem gyanitott barátainak szándékáról, hogy őt többé nem
akarják látni. A szép perzsa nő szobájába mene, s vele a házi
udvarmester jelentése felől, vagyona romlásán igazi bánadalom
kifejezésével beszélt.

„Uram, – monda neki a szép perzsa nő, – engedd meg, hogy arra
emlékeztesselek, hogy e dologban csak a magad érzékeinek akartál hinni:
már most látod, hogyan jártál. Én nem csalatkoztam, midőn ama szomoru
véget hirdettem, melyet várnod kellett. Amin leginkább aggódom, az, hogy
még nem látod által ennek minden szomoru következéseit. Ha ez iránt
szólani akartam veled, ez vala feleleted: „Vigadjunk, használjuk a jó
időt, melyet a szerencse nyujt, mig kedvező hozzánk; talán nem lesz
mindig oly jó kedvében.“ De én nem hibáztam, midőn azt feleltem, hogy
magunk vagyunk okos életmód által szerencsénk teremtői. Nem akartál
meghallgatni, hanem gyakran következő versekkel feleltél:

„Ha kedvez a szerencse, osztogass belőle minden embernek, minekelőtte
elfutna.

Bőkezűséged nem fogja azt kimeriteni, ha jóakaród; és fösvénységed nem
fog védeni, ha elfordul tőled.“

És igy kénytelen voltam szabad akaratodra hagyni.“

„Beismerem, – felele Nureddin, – hibáztam, hogy az üdvös tanácsot,
melyet bámulandó okosságod adott, nem követtem; de nem gondolod meg,
hogy ha minden javamat elköltöttem is, ez válogatott barátim
társaságában történt, kiket régóta ismerek. Mind becsületes és háladatos
emberek, s bizonyos vagyok benne, hogy nem fognak elhagyni.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – ha egyéb segedelmed nincs, mint
barátaid háladatossága, hidd el nekem, rosz alapon áll reményed, s nem
sokára hirt fogsz róla mondani.“

„Kecses perzsa nő, – monda erre Nureddin, – nekem jobb véleményem van
mint neked a segedelemről, melyet velem közölni fognak. Holnap mindjárt
mindnyájokat meglátogatom, minekelőtte szokás szerint hozzám fáradnának,
majd meglátod, hogy jó summa pénzzel térek vissza, melylyel mindnyájan
fogtak gyámolitani. Ezután a mint elhatároztam, megváltoztatom életemet,
s ezen pénzt valami kereskedésbe adom jó haszonra.“

Nureddin nem mulasztá el más napon mind a tiz barátját sorba járni, kik
mind egy utczában laktak. Kopogott a legelső ajtón, hol egy
leggazdagabbik lakott. Egy rabnő megjelent s kérdezte, minekelőtte
kinyitotta volna, ki kopogat. „Mondd meg uradnak, – felele Nureddin, –
hogy Nureddin a meghalt Chákán vezér fia.“

A rabnő kinyitá neki, egy terembe vezeté, s ura szobájába mene, a kinél
Nureddint bejelentette. „Nureddin, – felele az ur megvető hangon s oly
nagyon, hogy Nureddin nagy bámulással hallotta: Eredj mondd neki, hogy
nem vagyok itthon; s valahányszor eljő, mindig azt mondd neki.“

A rabnő visszajött s azt felelé Nureddinnek, hogy urát itthon vélte
lenni, de megcsalatkozott.

Nureddin megszégyenülve elmene: „Hah a hitetlen, gyalázatos ember! –
kiálta, – tegnap bizonyitá, hogy nincs jobb barátom nála, s ma ily
méltatlanul bánik velem!“

Tovább mene s egy másik barátja ajtaján kopogatott: s ezen barátja
ugyanazt izente neki, a mit az első; épen azon feleletet kapta a
harmadiknál, s szintugy a következőknél, egész a tizedikig, noha
mindnyájan otthon voltak.

Csak most szállott magába Nureddin, s megismerte bolondságát, hogy ezen
álbarátok hűségében bizott, és hogy barátságuk igéretére, mig módja volt
benne, tékozolva vendégelte őket, ajándékkal s jótéteménynyel tetézte.
„Bizony igaz, – monda magában könyes szemmel:

„Az emberek, mig boldogok, hasonlók az élőfához, mely körül
foglalatoskodnak, midőn gyümölcse van.

De ha azt mind leszedték róla, elmennek az emberek, s a viharoknak és
pornak hagyják.

Szégyen a mostani kor embereinek: tiz között egy sincs jó!“

Tartá magát, mig házán kivül vala; de mihelyt haza ért, egészen
szomoruságnak adá magát s elmene, hogy azt a szép perzsa nővel is
közölje.

Mihelyt a szép perzsa nő a szomoru Nureddint jőni látta, mindjárt
megtudta, hogy barátainál nem találta fel a várt segedelmet. „No uram, –
szóla hozzá, – hát meg vagy-e már győződve annak valóságáról, a mit
jövendöltem?“

„Ah kedvesem, – mondá ő, – nagyon is igazat szóltál! Egy sem akart
megismerni, látni s velem beszélni! Soha sem hittem volna, hogy ezen
emberek oly kegyetlenül bánjanak velem, kik annyi hálával tartoznak, s
kikért magamat tönkre tettem! Már nem tartóztathatom magamat, s félek,
hogy ezen nyomorult állapotban s a kétségbeesésben, melyben vagyok,
valami hozzám méltatlan cselekedetre fogok vetemedni, ha te nem segélsz
bölcs tanácsoddal.“ – „Uram, – felele a szép perzsa nő, – nem látok más
módot e szerencsétlenségben, mint rabszolgáidat, s butoraidat eladni, s
addig abból élni, míg az ég más utat mutat, hogy ezen nyomoruságból
kivergődhessél.“

Ezen mód Nureddin előtt fölötte keménynek látszott, de mit tehetett
állapotjában? Legelőször rabszolgáit adá el, már most haszontalan
evőket, kik sokkal nagyobb költséget okoztak volna neki, mint a melyet
megbirhatott.

Egy ideig az abból árult pénzből élt; s midőn az elfogyott, butorait
vitette a vásárra, hol sokkal alább keltek el igaz értéköknél, noha igen
drága darabok is voltak közöttök, melyek temérdek pénzbe kerültek.

Ebből megint egy jó darabig élhetett; de végre ezen segedelemkútfő is
elapadt, s már semmije sem volt a mit pénzzé tehessen; közlé a szép
perzsa nővel ezen való mély fájdalmát.

Nureddin nem várta a feleletet, melyet az okos nő adott reá neki. „Uram,
– szóla ez hozzá, – én rabnőd vagyok s tudod, hogy atyád a boldogult
vezér tizezer aranyon vásárlott. Jól tudom, hogy már nem érek annyit,
mint akkor; de bizonyos vagyok benne, hogy még alkalmas pénzen
eladhatsz. Kövesd tanácsomat s ne késsél a vásárra vinni s eladni; azon
pénzzel melyet értem nyersz, eredj valamely városba, hol nem ismernek, s
kezdj ott valami kereskedést; az által módot fogsz nyerni, ha nem nagy
bőségben is, legalább boldogul és elégedetten élhetni.“

„Ah kecses szép perzsa nő! – kiálta Nureddin, – lehetséges-e, hogy ezen
gondolatra juthattál? Hát oly kevés bizonyságát adtam szeretetemnek,
hogy képesnek vélhetsz ez alávalóságra? Megtehetném-e azt hitszegés
nélkül, holott boldogult atyámnak megesküdtem, hogy soha el nem adlak?
Inkább meghalok, mintsem az ellen cselekedjem s tőled elváljak, kit nem
mondom szintugy, hanem inkább szeretlek, mint magamat. Midőn e kedvetlen
javalatot teszed, értésemre adod, hogy nagyon sok hija, hogy te is
szintugy szeretnél, mint én szeretlek.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – meg vagyok győződve, hogy ugy
szeretsz, a mint mondod; s isten tudja, ha a szenvedély, melyet irántad
érzek, csekélyebb-e mint a tied, és mennyi önmegtagadásomba kerül azon
ajánlást tennem, mely ugy föllázit ellenem. Ellenvetésednek
megsemmisitésére csak azon közmondást hczom emlékezetedbe: szükség
törvényt ront. Én ugy szeretlek, hogy lehetetlen jobban szeretnem, s
bizonyossá tehetlek, hogy soha sem szünöm meg szintugy szeretni téged,
bárkié legyek is. Sőt a világon a legnagyobb öröm lesz reám nézve veled
megint egyesülnöm, mihelyt körülményid, a mint reménylem, megengedendik,
hogy ujra megvásárolhass. Igaz, megvallom nagyon kegyetlen kénytelenség
ez reád s reám nézve, de mindemellett sem látok egyéb módot a
nyomoruságból kiszabadulásodra.“

Nureddin, ki igen jól átlátta annak valóságát, a mit a szép perzsa nő
terjesztett elébe, nem lévén más segedelemforrása a csufos szegénység
elkerülésére, kénytelen volt azon eszközhöz nyulni, melyet ajánlott
neki. Elvezette tehát kimondhatlan fájdalommal a vásárra, hol a rabnőket
árulták.

Itt mélyen megszomorodott szivvel tekinte reá, s következő verseket
mondá neki:

„Még egyszer, minekelőtte elválsz, boldogits egy pillantatoddal, hogy
szivemet erősitsd, melyet távozásod közel juttat a halálhoz.

De ha nagyon találna ez fájni, inkább hagyd el: örömest meghalok, ha az
által e fájdalomtól megkimélhetlek.“

Azután egy Hadzsi Hasszán nevű hajhászhoz fordula, mondván: „Hadzsi
Hasszán! itt van egy rabnő, kit el akarok adni; lásd mit igérnek érte.“

Hadzsi Hasszán Nureddint s a szép perzsa nőt egy szobába vezette; s
mihelyt a fátyolt, mely orczáját födözte, levette, szóla Hadzsi Hasszán
bámulva Nureddinhez: „Hogyan uram, nem csalódom? nem ez-e a rabnő, kit
atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vett?“ Nureddin bizonyossá
tette, hogy épen az; és Hadzsi Hasszán reménységet nyujtott neki, hogy
szép pénzt fog érte kapni, s megigérte minden szorgalmát reá forditani,
hogy minél drágábban adhassa el.

Hadzsi Hasszán elhagyá Nureddinnel a szobát, s bezárá a szép perzsa nőt.
Azután elmene a kalmárokat meghini; de mindnyájan görög, afrikai, tatár
és más rabnők vásárlásával foglalatoskodtak, s kénytelen volt várakozni,
mig megvásárlottak.

Midőn ez megtörtént, s mindnyájan összegyültek, ezt mondá nekik vidám
arczczal s tréfás mozdulatokkal: „Jó uraim, minden a mi gömbölyü, még
azért nem dió; s minden a mi hosszukás, még nem füge; minden a mi veres,
még nem hús; s nem minden tojás fris. Azt akarom mondani, éltetekben már
sok rabnőt láttatok és vettetek; de soha sem láttatok egyet is olyant, a
milyent én árulok. Ez a gyöngye a rabnőknek: jertek s kövessetek, majd
megmutatom. Magatok határozzátok meg, mi áron kiáltsam ki először.“

A kalmárok követték Hadzsi Hasszánt, ki megnyitá előttök a szoba
ajtaját, melyben a szép perzsa nő volt. Bámulva szemlélték azt, s
mindnyájan megegyeztek benne, hogy négyezer aranynál kevesebbet nem
lehet érte igérni.

Ezután elhagyák a szobát, és Hadzsi Hasszan kimenvén velök, ujra bezárá
az ajtót, s hangos szóval kiáltá előtte: „A perzsa rabnőért négyezer
arany először.“

Egyik sem igért még a kalmárok közül s még magukkal tanácskoztak,
mennyire verjék föl, midőn Saouy vezér oda ére.

A mint a piaczon Nureddint meglátta, monda magában: „Alkalmasint megint
valami butort tesz Nureddin pénzzé (mert tudta, hogy adott el affélét) s
rabnőt akar venni. Közelite és Hadzsi Hasszán másodszor kiálta: „A
perzsa rabnőért négyezer arany először!“

Ezen nagy árról azt gyanitá Saouy, hogy a rabnőnek különös szépségünek
kell lenni, s azonnal nagy kedve jött azt látni. Egyenesen Hadzsi
Hasszánnak sarkantyuzá lovát, ki a kalmároktól körülvéve állott, és
monda neki: „Nyisd ki az ajtót, hadd lássam a rabnőt.“

Nem volt szokásban, mihelyt a kalmárok valamely rabnőt megnéztek s reá
alkudoztak, azt másnak megmutatni. De a kalmárok nem bátorkodtak jogukat
a vezér tekintetének ellene szegezni; s Hadzsi Hasszán kénytelen volt az
ajtót kinyitni s a szép perzsa nőnek inteni, lépjen elő, hogy Saouy
megnézhesse a nélkül, hogy lováról leszállana.

Saouy bámuló csudálkozásra ragadtatott, ily rendkivül-való szépségü
rabnőt látván. Már máskor is volt dolga a hajhászszal, azért tudta
nevét: „Hadzsi Hasszán – monda neki – nem négyezer aranyon kiáltottad-e
ki?“ „Igen, uram – felele ez, – a kalmárok, kiket itt látsz, az előbb
egyeztek meg, hogy ezen az áron kiáltsam ki. Azt várom, hogy többet
igérjenek s a legfelsőbb árig fölverjék.“ – „Én megadok érte annyit –
folytatá Saouy – ha senki sem igér többet.“ Egyszersmind oly pillanatot
vetett a kalmárokra, mely nyilván értésökre adá, hogy azt várja tőlök,
hogy reá nem fognak igérni. Annyira félt tőle az egész világ, hogy
ovakodtak szájukat föltátani, avvagy csak azért panaszkodni is, hogy
elsőbbségi jogukat megsértette.

Midőn Saouy vezér egy ideig várakozván, látná, hogy egyik kalmár sem
igér reá, monda Hadzsi Hasszánnak: „No mit vársz? Eredj az eladóhoz s
kösd meg vele az alkut, a négyezer aranyban, vagy halld meg, mit akar
egyebet tenni.“ Még nem tudta, hogy a rabnő Nureddiné volt.

Hadzsi Hasszán, ki a szoba ajtaját ismét becsukta, elmene, hogy az iránt
Nureddinnel szóljon. „Uram, – monda neki – igen sajnálom, hogy rosz hirt
kell hoznom: rabnődet szörnyü olcsón kivánják eladatni.“ – „Hogyhogy?“ –
kérdé Nureddin. „Uram – folytatá Hadzsi Hasszán – a dolog eleinte a
legjobb folyamatban volt, mihelyt a kalmárok rabnődet meglátták, azonnal
fölhatalmazának, hogy négyezer aranyért kiáltsam ki. Ki is kiáltottam
ezen az áron, de épen akkor jött oda Saouy vezér, s jelenléte bedugta a
kalmárok száját, a kiket pedig hajlandóknak láttam, hogy azon árig
fölverjék, a mennyibe atyádnak, a boldogult vezérnek került. Saouy nem
akar többet adni a négyezer aranynál, s épen nem örömest jövök neked ily
kedvetlen hirt hozni. A rabnő a tied, de soha sem tanácslanám, hogy ezen
áron oda add. Ismered a vezért, s az egész világ ismeri. Azonfölül hogy
rabnőd véghetetlenül többet ér, még arra is elég gonosz lenne ő, hogy
valami ürügyet találjon ki, melynél fogva a pénzt meg ne fizesse.“

„Hadzsi Hasszán, – felele Nureddin, – köszönöm tanácsodat; ne félj, hogy
rabnőmet házam ellenségének adjam el. Nagy szükségem van a pénzre; de
készebb vagyok a legnyomorultabb szegénységben meghalni, mint azt
megengedni, hogy neki adassék által. Csak egyet kérdek tőled; minthogy
te minden szokásokat és réseket ismersz, mondd meg nekem, mit tegyek,
hogy azt megákadályoztassam.“

„Uram,“ – felele Hadzsi Hasszán, – nincs könnyebb annál, tettesd ugy
magadat, mintha rabnődre való haragodban megesküttél volna, hogy a
vásárra viszed, de nem volt szándékod eladni, hanem ezen lépést csak
azért tetted, hogy esküdet teljesitsd. Ezzel az egész világ meg fog
elégedni, és Saouy sem mondhat semmit is ellene. Jer most; és azon
pillanatban, midőn Saouyhoz fogom vezetni, mintha megegyezéseddel
történnék, és az alku meg volna kötve, rántsd vissza, nehányat ütvén reá
s vidd megint haza.“ – „Köszönöm, – mond erre Nureddin, majd meglátod,
hogy követem tanácsodat.“

Hadzsi Hasszán visszatért a sátorhoz, kinyitá és bemene; s minekutána a
szép perzsa nőt egy-két szóval értesitette volna, hogy meg ne ijedjen
azon, a mi történni fog, karon fogá és Saouy vezérhez vezette, ki még
mindig az ajtó előtt álla, és ezt mondá neki, midőn általadá: „Itt van,
uram, a rabnő, tied, vidd el.“

Hadzsi Hasszán még ki sem mondotta e szavakat, midőn Nureddin előlépett,
a szép perzsa nőt megragadá, magához rántá s arczul csapván: „Ide te
szemtelen, monda neki oly hangosan, hogy mindenek hallhatták, – jer
megint velem. Gonosz szeszélyeid ugyan esküvést tetettek velem, hogy a
vásárra vezetlek, de nem hogy eladjalak. Még szükségem van reád, s elég
idő lesz e végső lépést tennem, ha semmi egyéb nem marad hátra.

Saouy vezér Nureddin e cselekedetén nagy haragra lobbant: „Semmire való
tékozló – kiálta – azt akarod velem elhitetni, hogy még van valamid
eladnivalód, mint rabnőd?“ Egyszerre egyenesen neki sarkantyuzá lovát,
hogy a szép perzsa nőt tőle elragadja. Nureddin elkeseredve a
gyalázaton, melyet a vezér tett rajta, elbocsátá a szép perzsa nőt,
parancsolván neki, hogy reá várakozzék, megfogá a vezér lovának
kantárát, s három vagy négy lépésnyire hátrataszitá, s igy szóla azután
a vezérhez:

„Szürke szakállu gazember, itt nyomban megfosztanálak életedtől, ha ezen
emberek iránt való figyelmem nem tartóztatna.“

Mivel Saouy vezért senki sem szerette, sőt ellenben az egész világ
gyülölte, egy sem volt a jelenlevők között, ki ne örült volna rajta,
hogy Nureddin egy kevéssé megalázta. Integettek neki s jelek által
értésére adták, hogy kedve szerint megboszulhatja magát, senki sem fog
vitájukba elegyedni.

Saouy iparkodott lova kantárát Nureddin kezéből kirántani; de Nureddin
erős fiatal ember lévén, s a körülállók javalása által bátorittatván,
lováról is lerántotta az utczai csatorna közepébe, ezer meg ezer ütést
tett reá, s fejét véresre verte a kövezeten.

Tiz rabszolga, kik Saouyt kisérték, kivont karddal akartak Nureddinnek
esni, de a kalmárok közbe léptek s meggátolták őket. „Mit akartok?
mondának nekik, nem látjátok-e, hogy ha az egyik vezér, a másik vezérnek
a fia? hadd végezzék el egymás között bajukat. Talán nehány nap mulva
megbékülnek; s ha Nureddint megöltétek volna, azt hiszitek-e, hogy
uratok, bármily hatalmas is, megmenthetne benneteket az igazságtól?“

Nureddin végre kifáradt Saouy vezér verésében, ott hagyá a csatorna
közepén, fogá a szép perzsa nőt s vele együtt a nép örömkiáltása s
hangos dicséretei között tért haza.

A megvert Saouy nagy bajjal s emberei segitségével fölszedé magát, s
halálra szégyenlette, hogy egészen sárba s vérbe volt keverve. Két
rabszolgájának vállára támaszkodott, s ily állapotban egyenesen a
királyi palotába ment, mindenek szeme láttára, s annyival nagyobb
szégyennel, mivel senki sem sajnálta.

A mint a király szobája alá ért, elkezde keservesen kiáltozni s
igazságot kérni:

„Most érjen-e szerencsétlenség, midőn te élsz? megegyenek-e a farkasok,
holott te oroszlán vagy?

Mig jótétid forrásiból minden szomjuzó enyhet merit, elepedjek-e én
oltalmad alatt, holott te jótékony esőhöz hasonlitasz?“

A király maga elébe bocsátá, s mihelyt belépett, kérdezé, ki bántotta s
ki tette ez állapotba. „Uram, – mondá Saouy, – ha az ember kegyelmedben
van s részt vesz szent tanácsodban, már elég ok, hogy igy
méltatlankodjanak rajta, a mint látod, hogy velem bántak.“ – Hagyjuk
ezt, – szóla a király, – mondd el csak a dolgot, a mint van, és ki a
bűnös. Majd megbánatom vele, ha nincs igaza.“

„Uram, – monda Saouy, a dolgot egészen részére kedvezőleg beszélvén el,
– kilovagoltam a rabnővásárra, hogy egy szakácsnét vegyek, kire
szükségem van; midőn odaérek, hallám, hogy egy rabnőt kiáltanak ki
négyezer aranyon. Előmbe hozatám a rabnőt, s a legszebb volt, kit eddig
láttam s valaha láthatok. A mint a legnagyobb gyönyörűséggel szemléltem,
kérdezém, hogy kié, s hallám, hogy Nureddin, Chákán vezér fia akarja
eladni. Emlékezni fog felséged, hogy ezen vezérnek, két vagy három
esztendő előtt tízezer aranyat fizetett ki, oly bizománynyal, hogy
felséged számára egy rabnőt vegyen. Épen ezt vette rajta, de a helyett,
hogy felségedhez hozta volna, nem itélvén téged méltónak reá, fiának
ajándékozta. Atyja halála után a fiu mindenét megitta, megette s
elfecsérelte, és semmije sem maradt e rabnőn kivül, kinek eladására is
végre elszánta magát, s a kit valósággal az ő nevében el is adtak.
Magamhoz hivatám s nem emlitvén atyjának felséged iránt elkövetett
hűtlenségét, sőt hitetlenséget, ezt mondám neki a legnyájasabb hangon:
„Nureddin, a kalmárok, a mint hallom, négyezer aranyat igértek
rabnődért, nem kétlem, hogy azt egymásra igérvén, még sokkal inkább fel
fogják verni: de kövesd tanácsomat, engedd által nekem a négyezer
aranyért; azért akarom megvenni, hogy a királynak, a mi urunk s
mesterünknek ajándékozzam, kinél igen foglak ez alkalommal ajánlani. Ez
sokkal több hasznodra válik, mint a mit a kalmárok adhatnának érte. A
helyett, hogy illendően felelt s az udvariasságot udvariassággal
viszonozta volna, kevélyen tekintett rám a szemtelen és monda: „Vén
gazember, inkább egy zsidónak ajándékoznám rabnőmet, mint neked
eladjam.“ – „De Nureddin – szólék a nélkül, hogy haragra lobbantam
volna, noha nagy okom volt reá, – nem gondolod meg, hogy az ilyen beszéd
által megsérted a királyt, a ki tette atyádat azzá a mi volt, valamint
engem is ő tett azzá a mi vagyok.“ – Ez az eszméltetés nem hogy
megengesztelte volna, sőt még inkább ingerlette: mint egy őrült azonnal
reám rohant, s korom és méltóságom iránt minden tisztelet nélkül,
lerántott a lóról s ütött vert a mig neki tetszett, s ezen állapotba
tett, melyben lát felséged. Esedezem már most, fontold meg csak, mely
szörnyű gyalázatot szenvedtem neked szolgálni vágyó buzgóságomért.“

E szavakkal lesüté fejét s félrefordult, hogy könyeit özönleni hagyja.

A király ezen csalárd előadás által elámittatván, s Nureddinre
felboszantatván, szörnyü haragot mutata ábrázatján; a testőrök
kapitányához fordulván, ki ott jelen vala, monda: „Végy negyven embert
őreimből, s Nureddin házát kiraboltatván, adj parancsolatot, hogy az
földig leromboltassék, magát pedig, rabnőjével együtt, hozd ide.“

A testőrkapitány még ki sem ért a király szobájából, midőn egy ajtónok,
ki e parancsot hallá, őt megelőzte. Szandzsiárnak hitták s azelőtt
Chákán vezér rabszolgája volt, ki a király palotájába juttatta, hol
lassankint ennyire emelkedett.

Szandzsiár hálával viseltetvén régi ura iránt, s kedvelvén Nureddint,
kinek nevekedését látta, s régóta jól tudván Saouy gyülölségét Chákán
háza ellen: nem hallhatá e parancsot borzadás nélkül. „Nureddin tette –
monda magában – nem lehet oly fekete, mint Saouy festi; bevette ellene a
királyt s ez már most el fogja Nureddint vesztetni, időt sem engedvén
neki maga mentségére.“

Ugy sietett, hogy még elég jókor elért Nureddint arról tudósitani, a mi
a királynál történt, ugy hogy Nureddin a szép perzsa nővel együtt
megmenekedheték.

Oly erősen zörgetett az ajtón, hogy Nureddin, kinek már régóta nem volt
inasa, maga késedelem nélkül oda ment s kinyitotta az ajtót. „Édes
kedves uram, – szóla hozzá Szandzsiár, – már nincs bátorságos maradásod
Balsorában, fuss és szabaditsd meg magadat s egy pillanatot se veszits.“

„Miért? – kérdé Nureddin. – Mi történt, a mi kényszeríthetne ily
hirtelen elutazásra?“ „Fuss, mondom – felele Szandzsiár – s vidd
magaddal rabnődet is. Egy-két szóval: Saouy épen most beszélte el kénye
szerint a királynak, a mi közte s közötted történt; s az őrök kapitánya
negyven katonával sarkamban jő, hogy téged s rabnődet megfogassa.“

Egyszersmind egy költőnek ismeretes verseire emlékeztette:

„Szabadits meg magadat, ha üldözést szenvedsz, hogy sirassa házad,
épitője távollétét.

Mindig találsz más tartományt a helyett, melyet elhagysz, de ha éltedet
elvennék, hogy tudnád azt kipótolni?

Csak a mit az ember maga tesz, annak van jó folyamatja; azért soha se
küldj követet bajos ügyedben.

Csupán azért oly rendkivül erős az oroszlán nyaka, mivel maga folytatja
dolgait.“

Ezután még ezt mondá neki: „Vedd ez ötven aranyat, hogy magadnak
enyhelyet kereshess: többet adnék, ha lehetne. Bocsáss meg, hogy tovább
nem késhetem; nem örömest hagylak el, de mindkettőnk javára, hogy a
testőr kapitány itt meg ne lásson.“

Szandzsiár alig engede időt Nureddinnek a köszönetre s eltávozék.

Nureddin a szép perzsa nőhöz sietett, s tudósitotta annak szükségéről,
hogy tüstént fussanak. Ez csak fátyolát veté magára s ott hagyák a
házat.

Oly szerencsések voltak, hogy nemcsak a városból értek ki, a nélkül hogy
valaki futásukat észrevette volna, hanem a nem igen messze Euphrat
torkolatához is eljutottak s egy hajóra szállottak, mely épen akkor
akará horgonyait fölszedni.

Mert épen a mint oda értek, akkor állott a kapitány a hajó födelén az
utazók között, s kérdé őket: „Gyerekek itt vagytok-e mindnyájan? van-e
még valamelyiteknek dolga, vagy nem felejtett-e valamit magától?“ Melyre
mindenik azt felelte, hogy mindnyájan itt vannak s vitorlát ereszthet,
ha akar.

Mihelyt beszállot Nureddin, kérdé, hová indul a hajó, s nagyon megörült,
hallván, hogy Bagdádba. A kapitány felszedetéa horgonyokat, fölhuzatá a
vitorlát, s a hajó igen kedvező széllel eltávozott Balsorától.

De itt Balsorában következő dolog történt, mig Nureddin a szép perzsa
nővel a király haragja elől elfutott.

A testőrök kapitánya Nureddin házához ért, s zörgete az ajtón. Mivel
senki sem nyitá ki, betörette, s azonnal bementek a katonák csoportosan,
összekerestek mindent, de sem Nureddint, sem rabnőjét nem találták. A
kapitány kérdezteté a szomszédokat, s maga is kérdezé, nem látta-e
valaki őket. De ha látták volna is, annyira szerették mindnyájan
Nureddint, hogy senki sem mondott volna olyat, a mi kárára válhassék.

Mig a házat kirabolták s lerontották, a kapitány elmene s megvivé e hirt
a királynak: „Keressétek mindenütt, akár hova bujtak is, – monda a
király, – nekem okvetetlen meglegyenek.“

A kapitány elindult ujabb nyomozásra, s a király tisztességgel bocsátá
el Saouy vezért. „Eredj, – monda neki, – térj vissza házadba, s ne
aggódjál Nureddin megbüntetéséről: én magam állok boszut érted rajta,
szemtelensége miatt.“

Egy szóval, hogy mindent elkövessen a király, a közönséges hirnökök
által az egész városban kihirdetteté, hogy a ki Nureddint és rabnőjét
megfogja, ezer arany jutalmat kap, az ellenben, a ki talán elrejtené,
keményen meg lesz büntetve.

De bármint iparkodott is, s bármennyi gondot forditott is reá,
lehetetlen volt valami hirt venni rólok; és Saouy vezérnek az volt
minden vigasztalása, hogy a király pártul fogta ügyét.

Nureddin és a szép perzsa nő azonban tovább hajóztak, s minden lehető
szerencsével végezték utjokat. Végre elérték Bagdádot; s mihelyt a
hajóskapitány a várost megpillantá, szerencsés megérkezésén való
örömében ezt mondá az utasoknak: „Örüljetek gyermekek, imhol a nagy és
bámulandó város, a világ minden részeinek közönséges és szakadatlan
gyülekezethelye! Számtalan népet fogtok ott találni, és sem a tél
szenvedhetetlen hidegét, sem a nyár szertelen hevét nem fogjátok érezni,
hanem örökvirulatu tavasz, s egyszersmind a legdrágább gyümölcsű ősz fog
reátok szüntelen mosolyogni.“

Midőn a hajó egy kissé a városon alul kikötött, kiszállottak az utazók,
s kiki szállására ment.

Nureddin öt aranyat fizetett hajóbérbe, s kiszállott a szép perzsa
nővel. De még soha sem volt Bagdádban, s nem tudta, hol szálljon meg.
Sokáig kertek mellett mentek, melyek a Tigris partjára dültek, s végre
egyhez értek, mely szép és hosszu kőfallal volt kerítve. Annak végénél
egy hosszu s jó kövezetü utczába fordultak, hol egy kert kapuját s
mellette igen szép szökő-kutat láttak.

A kapu igen pompás volt, s előteremmel ékeskedett, melyben mindenikfelül
egy szófa állott.

„Ez igen alkalmas hely, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – már
közelget az éjszaka, s mivel a hajón megvacsoráltunk, azt tartom,
töltsük itt az éjet, holnap reggel elég időnk lesz szállást keresni. Mit
szólsz hozzá?“

„Tudod uram, – felele a szép perzsa nő, – hogy akaratod az enyém is;
maradjunk hát itt, ha neked ugy tetszik.“

Mindenik egyet ivott a szökőkutból, s lefeküdtek az egyik szofára, hol
még egy darabig beszélgettek. Végre rájok jött az álom, s elszunyadtak a
viz kellemes locsogásánál.

A kert a chalyfé volt, s annak közepette egy nagy terem állott, melynek
képterem volt neve, mivel fő ékessége perzsa módu képekből állott, több
perzsa festő kezétől, kiket a chalyf különösen hivatott. Ezen nagy és
pompás teremnek huszonnégy ablaka volt, s mindeniknél egy függő
gyertyatartó; s ezen huszonnégy függő gyertyatartót csak akkor
gyujtogatták föl, ha a chalyf itt töltötte az estvét, s az idő oly
csendes volt, hogy szellő sem lengett. Ezek akkor igen szép világitást
tettek, mely egyik felől a vidékbe igen messzire, s a város nagyobb
részére is ellátszott.

Ezen kertben csak egy felvigyázó lakott, s egy Seich Ibrahim nevü igen
éltes tiszt viselé e hivatalt, melyet a chalyf maga adott neki
szolgálatai jutalmául. A chalyf szorosan megparancsolta neki, hogy a
kertbe mindenféle embert be ne bocsásson, s kiváltképen meg ne
szenvedje, hogy a kapun kivül lévő két szófára üljenek vagy feküdjenek,
hogy mindig tisztán maradjanak; azokat pedig, a kiket rajta ér,
megbüntesse.

Valami dolog miatt el kellett a felvigyázónak menni, s még nem jött
haza. Végre megérkezett s még elég világos volt, hogy a két személyt
megláthatta, kik az egyik szófán aludtak, s mindeniknek feje egy
keszkenővel volt betakarva, védelmül a szunyogok ellen.

„No jó, – monda Seich Ibrahim magában, – ezek az emberek megszegik a
chalyf parancsát, majd megtanitom őket, micsoda tisztelettel tartoznak a
chalyfnak.“

Kinyitá lassan az ajtót; s egy pillanat mulva visszajött egy vastag
bottal kezében, s felgyürközött karral. Már egész erejéből ütni akarta
őket, de megtartóztatá magát, mondván magában: „Seich Ibrahim, ütni
akarod őket s nem gondolod meg, hogy talán jövevények, kik nem tudják,
hol találjanak szállást, s nem ösmerik a chalyf parancsát; jobb lesz ha
előbb megnézed, kicsodák.“

Fölemelé tehát nagy vigyázattal a kendőt, mely fejöket fedezte, s a
legnagyobb bámulásra ragadtatott, egy ily szép ifjat s ily szép
kisasszonyt szemlélvén. Fölkelté Nureddint, lassan megrántván a lábát.

Nureddin azonnal fölemelé fejét, s egy hosszu fehér szakállu öreget
látván lábainál, fölkele, térden hozzá csuszott, s az öreg kezét
megfogván s megcsókolván, monda neki: „Az isten tartson meg jó atyám!
kivánsz talán valamit?“

„Édes fiam, – felele Seich Ibrahim, – kik vagytok s honnan jöttök?“

„Idegenek vagyunk s csak most értünk ide, – felele Nureddin, – s itt
akartuk tölteni az éjet holnapig.“

„Itt rosz helyetek lenne, – felele Seich Ibrahim, – jertek be hozzám,
majd jobb ágyat adok; s a kert látása is, mely igen szép,
gyönyörködtetni fog benneteket, mig bealkonyodik.“

„S tied e kert?“ kérdé Nureddin.

„Bizonyosan az enyém, – felele Seich Ibrahim mosolyogva; – az atyám
öröke; jertek csak be, nem fogjátok megbánni, hogy láttátok.“

Nureddin fölkele s kinyilatkoztatván Seich Ibrahimnak, mennyire
lekötelezi szivessége által, a szép perzsa nővel együtt a kertbe lépett.
Seich Ibrahim becsuká az ajtót, s előttök menvén, egy helyre vezeté
őket, hol csaknem egy pillanattal a kert egész rajzát, nagyságát s
szépségét elláthatták.

Nureddin sok szép kertet látott Balsorában, de olyat egyet sem, melyet
ehhez lehetett volna hasonlitani. Midőn mident figyelemmel megszemlélt,
s néhány fasoron végig sétált volna, a felvigyázóhoz fordulván, ki őt
kiséré, kérdezte, kinek hiják? s ez azt felelvén, hogy Seich Ibrahim a
neve, monda neki: „Seich Ibrahim, meg kell vallanom, hogy csodálatos egy
kert; s az Isten tartson meg sokáig benne! Nem tudjuk eléggé megköszönni
jóságodat, hogy ily nevezetes helyet megmutattál; illő, hogy valami
módon kijelentsük érte való hálánkat. Ne itt van két arany, kérlek
szerezz csak valamit ennünk, hogy együtt mulassunk.“

A két arany látására mosolygott bajusza alatt Seich Ibrahim, mert ezen
érczet nagyon szerette; elvevé, s Nureddint s a szép perzsa nőt
elhagyván, hogy bizományát teljesítse (mert csak egyedül vala), monda
örülve magában: „Ugyan becsületes emberek ezek; nagy kárt tettem volna
magamnak, ha oly gondolatlan lettem volna, hogy megverjem s elkergessem
őket. Ezen arany tized részével is fejedelmi módon megvendéglem őket, s
a többi nekem marad fáradságomért.“

Mig Seich Ibrahim oda volt, hogy valami enni valót szerezzen, mind
magának, mind vendégeinek, Nureddin és a szép perzsa nő a kertben
sétáltak, s a képteremhez értek, mely középett állott. Megállanak s
vizsgálták bámulatos épületét, nagyságát és magasságát; s minekutána
megkerülték volna, hogy minden oldalról megszemléljék, egy fehér
márványból való nagy grádicson fölmentek a terem ajtajához; de bezárva
lelték.

Nureddin és a szép perzsa nő épen a grádicsról jöttek le, midőn Seich
Ibrahim eleséggel rakodva megérkezett.

„Seich Ibrahim, – monda neki csodálkozva Nureddin, – nem azt mondottad-e
nekünk, hogy e kert a tied?“

„Igen, azt mondottam, – felele Seich Ibrahim – s még egyszer ismétlem.
Miért teszed nekem e kérdést?“

„Hát e pompás terem, – folytatá Nureddin, – ez is a tied?“

„Seich Ibrahim nem várta e második kérdést, s egy kissé megütközött: „Ha
azt mondom, hogy nem enyém, – gondolá magában, – mindjárt azt fogják
kérdezni, hogy lehetek a kert ura a nélkül, hogy egyszersmind a teremé
is volnék!“ Mivel szerette volna azt elhitetni, hogy a kert az övé;
ugyanazt állitotta a terem felől is. „Édes fiam, – felele, – a terem nem
lehet kert nélkül, egyik szintugy enyém, mint a másik.“

„Ha ugy van, – folytatá erre Nureddin, – s ez éjjelre szivesen látsz
bennünket vendégidül, tedd azt az örömet, kérlek, s mutasd meg a
belsejét; külsejéről itélvén rendkivül pompásnak kell lennie.“

Gorombaság lett volna Seich Ibrahimtól, ha Nureddinnek e kérését
megtagadta volna, minekutána oly előző szivességgel viseltetett irántok.
Azonkivül meggondolta azt is, hogy a chalyf nem tudósitotta
eljöveteléről, a mint szokta volt, hogy tehát ezen estve nem fog
megjelenni, és igy ő vendégeit ottan megvendégelheti, s maga is velök
ehetik.

Leraká tehát a hozott ételeket az első lépcsőre, s lakásához mene a
kulcsért. Visszajöve egy gyertyával, s kinyitá az ajtót.

Nureddin s a szép perzsa nő belépének a terembe, s oly meglepőnek
találák, hogy nem győzték szépségét s gazdagságát csodálni. Mert nem
emlitvén a képeket, a szófák igen pompásak valának, s a függő
gyertyatartókon kivül, melyek minden ablaknál csüggtek, a közöttök lévő
falon egy-egy ezüst kargyertyatartó is volt, egy viasz gyertyával.
Nureddin nem nézhette mind ezeket azon fényre emlékezés nélkül, melyben
élt volt, és sohajtozott rajta.

Seich Ibrahim azonban behozá az étkeket, s egy szófa előtt asztalt
teritett, s midőn minden készen vala, Nureddin, a szép perzsa nő és ő
asztalhoz ülének, s együtt ettek.

Midőn elvégezték s kezeiket megmosták, kinyitá Nureddin az egyik ablakot
s monda a szép perzsa nőnek: „Jere ide s bámuld velem a gyönyörü
kilátást s a kert szépségét a holdvilágban; lehetetlen ennél kiesebbet
képzelni.“

Oda mene hozzá s együtt éldelték a szép látványt, mig Seich Ibrahim az
asztalt fölszedé.

Midőn Seich Ibrahim ezt elvégezte s vendégeihez mene, kérdezé Nureddin,
nem adhatna-e valamit inniok is. „Micsoda italt szeretnétek, – szóla
Seich Ibrahim, – kell-e szorbet? nekem drágalátos van; de tudod édes
fiam, hogy szorbetet nem szokás vacsora után inni.“

„Azt tudom, – felele Nureddin, – nem is szorbetet kérek én; hanem más
italt: csodálom, hogy nem értesz.“

„Ah, tehát bort gondolsz?“ monda Seich Ibrahim. „Eltaláltad, – felele
Nureddin, – ha van, tedd meg azt a szivességet, hozz egy palaczkkal,
tudod, hogy azt vacsora után szokás inni, hogy lefekvésig az időt töltse
az ember.“

„Isten mentsen, hogy bort tartsak házamban, – kiálta Seich Ibrahim; sőt
hogy csak olyan helyhez is közelitsek, hol azt kapni lehet! Az olyan
ember mint én, ki négyszer volt Mekkában bucsura, egész életében
lemondott a borról.“

„Pedig ugyan nagy szivességet tennél, ha szereznél, – folytatá Nureddin;
– s ha nem sajnálod fáradságodat, megtanitlak egy módra, a nélkül, hogy
a csapszékbe lépj, vagy csak kezedet vesd is reá, a mit ott árulnak.“

„Ezen feltétel alatt megteszem, – felele Seich Ibrahim; – csak mondd
meg, mit cselekedjem.

„Kerted ajtajánál egy szamarat láttam megkötve, – folytatá Nureddin, –
hihetőleg a tied, s szolgálatodra való. Itt van még két arany: fogd a
szamarat kosaraival, s eredj a legelső csapszékhez, nem menvén hozzá
közelebb, mint a mennyire tetszik; adj valami arra menőnek valami
csekélységet s kérjed, menjen a szamárral a csapszékhez, vegyen ott két
korsó bort, tegyen mindenik kosárba egyet s hozza vissza hozzád a
szamarat, kifizetvén a bor árát a pénzből, melyet neki adni fogsz,
azután csak hajtsd haza a szamarat, majd kiveszszük mi magunk a korsókat
a kosarakból. E szerint semmit sem fogsz tenni, a mi legcsekélyebb
aggodalomra szolgáltathatna is okot.

A két arany, melyet Seich Ibrahim kapott, nagy hatást tett lelkébe. „Ah
kedves fiam, – kiálta a mint Nureddin végezte szavát, – beh tudsz hozzá!
nélküled soha sem jutottam volna e módra, hogy nektek lélekismeretem
terhelése nélkül bort szerezzek.“

Elhagyá őket, hogy bizományát véghezvigye; s rövid időn teljesitette.

Mihelyt visszaérkezett, Nureddin azonnal lemene, kivevé a két korsót a
kosarakból s felvitte a terembe.

Seich Ibrahim visszavezette a szamarat a honnan hozta, s midőn
megérkezett, monda neki Nureddin: „Nem győzzük eléggé köszönni
fáradságodat, melyet érettünk okozsz magadnak; de még egyre van
szükségünk.“ – „Nos mire, – kérdé Seich Ibrahim; – mit tegyek még
szolgálatotokra?“ – „Nincsenek ivó csészéink, – folytatá Nureddin, – s
valami gyümölcs is igen jól esnék, ha volna.“ – „Csak parancsoljatok, –
felele Seich Ibrahim, – semmi sem fog hibázni, bármit kivánjatok is.“

Seich Ibrahim lemene, s kevés idő mulva egy csemege-asztalt teritett
nekik, megrakva különféle gyümölcsökkel, szép porczelán-edényekben, s
arany- és ezüstcsészékkel tetszésök szerint; s minekutána kérdezte,
nincs-e még valamire szükségök, eltávozék s egyátalában nem akart
maradni, noha unszolva kérték is reá.

Nureddin és a szép perzsa nő most megint asztalhoz ülének, s egyet
ittak; a bort hatalmasnak találák.

„No kedves szépem, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – nem vagyunk-e
a legboldogabb emberek e világon, hogy a történet ily kellemes és kies
helyre vezetett bennünket? Legyünk vigan s pihenjük ki az utazás
kedvetlenségeit. Lehetek-e boldogabb, mint midőn egyik felül te vagy
mellettem, s másik felül az ivó csésze?“

Iddogáltak, vigan beszélgettek, s váltogatva énekeltek.

Mivel mindeniknek, s kivált a szép perzsa nőnek, tökéletes szép szava
volt, éneklésök oda vonta Seich Ibrahimot, és sokáig gyönyörködve
hallgatá őket a grádicsról a nélkül, hogy magát mutatná. Végre előjött,
s fejét az ajtó közé dugván, kiáltott Nureddinnek, kit már részegnek
vélt: „Helyesen uram, örvendek, hogy ily vignak láthatlak.“

„Ah Seich Ibrahim! – monda Nureddin feléje fordulván, – beh derék fi
vagy, s mennyire le vagyunk irántad kötelezve! Nem szabad arra kérnünk,
hogy igyál egyet velünk; de jere csak be. Jőj közelebb s tedd meg
legalább azt a becsületet, maradj velünk.“

„Csak folytassátok, folytassátok, – felele Seich Ibrahim, – nekem elég
az a gyönyörüség is, hogy szép énekeiteket hallhatom.“ S ezen szavakkal
ismét eltünék.

A szép perzsa nő észrevette, hogy Seich Ibrahim megállott a grádicson és
tudósitotta róla Nureddint. „Látod uram, – monda neki, – hogy nagy
iszonyodását mutatja a bortól: még sem kétlem, hogy meg fogom itathatni,
ha megteszed, a mit mondok.“ – „S mi az, – kérdé Nureddin; – csak
parancsolj, mindent megteszek, a mit kivánsz.“

„Beszéld rá csak, hogy jőjön be, s maradjon velünk, – szóla a perzsa nő;
– egy idő mulva azután tölts bort s kináld meg: ha el nem fogadja, idd
meg te s tettesd ugy magadat, mintha elalunnál: a többit bizd reám.“

Nureddin elérté a szép perzsa nő szándékát; szólitá Seich Ibrahimot, ki
azonnal megjelent az ajtóban. „Seich Ibrahim, – monda neki, – mi
vendégeid vagyunk, s te a legszivesebben fogadtál: miért vetnéd most meg
azon kérésünket, hogy tisztelj meg bennünket társaságoddal. Nem kivánjuk
azt tőled, hogy igyál, hanem csak azon örömet, hogy láthassunk.“

Seich Ibrahim reá hagyá magát beszélni; belépett s leüle egy az ajtó
mellett lévő szofa szélére. „Nem jó helyed van, s igy nem láthatunk, –
monda Nureddin, – jer közelebb kérlek s ülj le feleségem mellé: szivesen
fogja venni.“

„Megteszem tehát, a mit parancsolsz,“ monda Seich Ibrahim. Közelite s
vigyorogván örömében, hogy olyan kecses asszony mellett lehet, leüle egy
kis távolságban a szép perzsa nőtől.

Nureddin kérte ezt, hogy köszönetül azon tisztességért, melyet Seich
Ibrahim tett velök, énekeljen egy dalt; s ez énekelt egyet, mely őt
egészen elragadá.

Midőn a szép perzsa nő elvégezte énekét, Nureddin bort tölte egy
csészébe, s megkinálá Seich Ibrahimot ezen szavakkal: „Seich Ibrahim,
kérlek, igyál egyszer egészségünkért.“

„Uram, – felele az visszaborzadván, mintha a bornak csak látása is
iszony volna neki, – kérlek bocsáss meg; már mondottam, hogy én régen
lemondottam a boritalról.“

„Mivel már épen nem akarsz inni egészségünkért, – monda Nureddin, – azt
csak megengeded, hogy a tiedért igyam.“

Mig Nureddin ivott, a szép perzsa nő egy almát vága ketté s egyik felét
Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Nem akartál inni: de nem hiszem, hogy
vonakodjál ezen almát megizlelni, mely igen jó.“

Seich Ibrahim nem tudá azt ily szép kéztől megtagadni; elvevé
fejhajtással az almát és szájához vivé. Erre a perzsa nő némely
hizelgéseket monda neki, mig Nureddin hátradülvén a szófára, ugy
tettette magát, mintha alunnék. Azonnal közelebb vonula a szép perzsa nő
Seich Ibrahimhoz, s monda neki halkan: „Látod, igy tesz mindig,
valamikor együtt mulatunk: alig ivott két kortyot, már aluszik s engemet
magamra hágy. De ugy vélem, te szivesen fogsz velem társalkodni, mig ő
aluszik.“

A szép perzsa nő hoza egy csészét, megtölté borral és Seich Ibrahimnak
nyujtá, mondván: „Vedd és idd meg egészségemért; majd én is iszom a
tiedért.“

Seich Ibrahim még nagyon vonakodott s könyörgött, hogy kimélje meg tőle;
de ez annyira sürgette, hogy végre meggyőzetvén kecseitől és
biztatásaitól, elvevé a csészét és egy cseppig kiivá.

A jó öreg ugyan szerette a borocskát; de szégyenle ismeretlen emberek
előtt inni. Eljárt titkon, mint sok egyebek a korcsmába, s épen nem élt
a bor vételekor is azon vigyázattal, melyre Nureddin tanitotta. Maga
vette egyenesen a csaplárnál, hol jól ismerték; az éjszaka szolgált
neki, és igy megkimélte azt a pénzt, melyet annak kellett volna adnia,
kivel Nureddin utasitása szerint a bort vetette volna.

Mig Seich Ibrahim, minekutána ivott, a fél almát megevé, a szép perzsa
nő másik csésze bort is töltött neki, melyet már kevesebb nehézséggel
fogadott el; s a harmadiknál már nem is vonogatta magát. Végre a
negyediket ivá, a midőn Nureddin ugy teve, mintha álmából ébredne föl;
fölkele s hangosan nevetvén, monda neki:

„Haha Seich Ibrahim ugyan rajta kaptalak; azt mondtad, hogy lemondottál
a boritalról, és mégis iszol!“

Seich Ibrahim nem várta e meglepetést s elpirult. Azonban mégis csak
kiitta a csészét, s midőn elvégezte, szóla mosolyogva: „Uram, ha vétek a
mit cselekedtem, nem reám háramlik, hanem hölgyedre: hogy állhatna
ellent az ember ennyi bájnak?“

A szép perzsa nő, ki összebeszélt volt Nureddinnel, védelmezte Seich
Ibrahimot és monda neki: „Ne törődjél vele Seich Ibrahim, hadd
beszéljen; soha se erőltesd magadat, igyál velünk, légy vigan.“

Nemsokára töltött Nureddin magának s a szép perzsa nőnek. Seich Ibrahim
látván, hogy őtet elkerüli, foga egy csészét s oda tartván neki, monda:
„Hát én ne igyam-e szinte ugy mint ti?“

E szavakra Nureddin és a szép perzsa nő hangos kaczagásra fakadtak.
Nureddin töltött neki; s igy enyelegtek, nevettek és ittak, szinte
éjfélig.

Ekkor tájban vevé észre a szép perzsa nő, hogy az asztalon csak egy
gyertya világit.

„Seich Ibrahim, – monda a jó öreg felvigyázónak, – nekünk csak egy
gyertyát adtál, pedig itt oly szép viasz gyertya van! kérlek tedd meg
azt az örömet, gyujtogasd meg azokat, hogy jobban lássunk.“

Seich Ibrahim élt a szabadsággal, melyet a bor ád, midőn a fő fel van
hevülve; s hogy egy történetet, melyet Nureddin beszélt, félbe ne
szakaszszon, monda a szépnek: „Gyujtsd meg magad; az inkább illet téged,
mivel még fiatal vagy: de meg ne gyujts ám többet, – bizonyos okból, –
ötnél vagy hatnál; ez elég.

A szép perzsa nő fölkele, foga egy gyertyát s az asztalon levő világnál
meggyujtá, s evvel mind a huszonnégy viasz gyertyát fölgyujtogatá, nem
törődvén avval a mit Seich Ibrahim mondott neki.

Egy idő mulva, mig Seich Ibrahim a szép perzsa nővel valami más tárgyról
beszélgete, ismét Nureddin kéré, hogy egynehány függő gyertyatartót is
gyujtasson föl. Nem vévén észre, hogy a kargyertyatartókban már minden
gyertya ég, felele Seich Ibrahim: „Ugyan lustának kell lenned, s nem oly
frisnek, mint én vagyok, hogy magad nem tudod meggyujtani. Eredj gyujtsd
meg, de ne többet háromnál.“

A helyet, hogy csak ennyit gyujtott volna meg, mind fölgyujtogatá
Nureddin, és kinyitá a huszonnégy ablakot, a mire Seich Ibrahim szintén
nem vigyázott, a szép perzsa nő beszédére figyelvén. – Harun Arresyd
chalyf még ekkor nem feküdt le; palotájának egyik teremében vala, mely a
Tigrisre nyilott, és a kertre s képteremre nézett. Történetből kinyita
ezen félre egy ablakot, s igen elbámult, hogy a teremet egészen
kivilágitva látá, annyival inkább, mivel a nagy fény eleinte azt hitette
el vele, hogy tűz vagyon a városban.

Dzsafár nagyvezér még nála volt s csak azon pillanatot várta, melyben a
chalyf lenyugodjék, hogy haza mehessen. A chalyf kiáltá nagy haraggal,
és monda neki: „Jere csak ide, gondatlan vezér, és nézd a képteremet, s
mondd meg nekem, miért van az most kivilágitva, holott én nem vagyok
ott?“

A nagyvezér ez ujságra már azon való félelmében is remegett, hogy a
dolog ugy lehetne. Oda mene s még jobban remegett, látván, hogy valóban
ugy van a mint a chalyf mondotta. A chalyfot azonban valami ürügygyel
meg kellett engesztelni. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla hozzá, – nem
mondhatok egyebet róla felségednek, mint hogy négy vagy öt nap előtt
Seich Ibrahim hozzám jött s azon szándékát jelentette, hogy bizonyos
ünnep végett, melyet felséged boldog uralkodása alatt akar ülni,
mecsetje papjait összegyüjtse. Kérdeztem, mit kiván, hogy ez alkalommal
érette cselekedjem: melyre kért, hogy felséged engedelmét nyerjem ki
számára, hogy a gyülekezetet és ünneplést a kerti teremben tarthassa.
Azon engedelemmel bocsátám el, hogy megteheti, s azt mondám neki, hogy
nem fogom elmulasztani az iránt felségeddel szólani: s bocsánatot kérek,
hogy azt tenni elfelejtettem. – Seich Ibrahim, – folytatá, – alkalmasint
e napot választotta az ünneplésre, s mecsetje papjait vendégelvén,
kétségkivül ezen világitás gyönyörüségével is kivánta őket mulattatni.“

„Dzsafár, – felele a chalyf, oly hangon, mely mutatá, hogy egy kissé meg
van engesztelődve, – a szerint a mit mondasz, három megbocsáthatlan
hibát követtél el. Először Seich Ibrahimnak engedelmet adtál, hogy az
ünneplést palotámban tartsa: egy csupa felvigyázó nem oly nevezetes
tisztviselő, hogy ilyetén tisztesség illethetné őtet. Másodszor semmit
sem szólottál nekem róla; és a harmadik az, hogy nem értetted el a jó
öregnek igazi czélját. Mert meg vagyok győződve, hogy csak az volt
szándéka, ha nem nyerhetne-e valami segitséget ezen ünneplés
költségeihez. Te ezt nem érted föl; s nem veszem tőle rosz néven, hogy
ezen nagy világitás által akart boszut állani érte, hogy azt meg nem
nyerte.“

A nagyvezér örült, hogy a chalyf igy vette a dolgot; örömest elismeré a
hibát, melyet a chalyf szemére vetett, s megvallá nyiltan, hogy balul
cselekedett, hogy Seich Ibrahimnak néhány aranyat nem adott.

„No mivel ugy van, – ezt veté utána mosolyogva a chalyf, – illő, hogy
meglakolj hibádért: de a büntetés csak könnyü lesz, tudniillik az
éjszakának hátralévő részét velem együtt ezen jó emberek társaságában
fogod tölteni, kiket örömest fogok látni. Mig én polgári ruhát veszek
magamra, eredj s te is Mezrurral együtt öltözzél olyanba, s jőjetek
velem.“

Dzsafár vezér elébe terjeszté, hogy már későn van, s a társaság el fogna
oszolni, mire oda érnének; de a chalyf azt felelé, hogy egyáltalában oda
akar menni. Mivel minden, a mit a vezér beszélt, költemény vala,
kétségbe volt esve ezen szándék miatt; azonban ellenmondás nélkül
engedelmeskednie kellett.

A chalyf tehát polgárnak öltözve, Dzsafár nagyvezérrel s Mezrurral a
heréltek fejével, elhagyá palotáját s Bagdád utczáin keresztül a kertbe
ment. A kapu nyitva volt Seich Ibrahim gondatlanságából, ki a
csapszékből visszajöttével elfeledte azt bezárni. A chalyf boszankodott
rajta, és monda a nagyvezérnek: „Mit szólsz hozzá Dzsafár, hogy a kapu
ily későn nyitva áll? Talán szokása Seich Ibrahimnak azt igy egész éjjel
tárva nyitva hagyni? De örömestebb hiszem, hogy az ünnep zavara
széditette e hibára.“

A chalyf belépe a kertbe s a teremhez mene. Mivel nem akart felmenni,
minekelőtte tudná, mi történik benn, tanácskozék a nagyvezérrel, ha ne
mászszon-e fel valamelyik közel lévő fára, hogy beláthasson. De a
nagyvezér észrevevé, hogy a terem ajtaja félig nyitva volt, s megmondá
neki. Seich Ibrahim hagyta volt nyitva, midőn rávetette magát, hogy
bemenjen s Nureddinnel s a szép perzsa nővel mulasson.

A chalyf tehát fölhagya előbbi szándékával, s minden zaj nélkül felment
a terem ajtajáig. Ez csak annyira volt nyitva, hogy ő a bennlevőket
láthatta, a nélkül, hogy tőlök láttatnék. Nem lepethetett volna meg
jobban, mint midőn egy hasonlithatlan szépségü hölgyet, s egy igen deli
ifjat s velük együtt Seich Ibrahimot az asztalnál ülni látta.

Seich Ibrahim épen a csészét tartá kezében, és mondá a szép perzsa
nőnek: „Édes szép asszonyom, a jó ivónak soha sem kell inni, mig dalát
el nem énekli. Légy oly kegyes s hallgass reám; ez egy a legcsinosb
dalok közül.“

Seich Ibrahim dalolt, s a chalyf annál inkább csodálkozott rajta, mivel
még mindeddig nem tudta, hogy az öreg bort iszik, és őtet bölcs és érett
eszü embernek tartotta, a milyennek mindeddig tapasztalta.

Eltávozott megint az ajtótól ugyanazon vigyázattal, melylyel oda
közelitett volt, és Dzsafár vezérhez mene, ki néhány lépcsővel alább
állott meg. „Eredj fel, – monda neki, – és lásd az ott levő papok a
mecsethez tartoznak-e, a mint el akartad velem hitetni.“

Azon hangról, melylyel a chalyf e szavakat mondotta, igen jól tudta a
nagyvezér, hogy a dolog roszul fog kiütni. Felmene s midőn az
ajtónyiláson beláta, reszkete magáért való félelmében, midőn szinte azon
három személyt szemlélé azon állapotban, melyben valának.

Egészen zavarodva mene vissza a chalyfhoz, s nem tudá, mit szóljon neki.
„Micsoda rendetlenség ez, – szóla a chalyf hozzá, – hogy ezen emberek
merészkednek kertembe menni mulatozni, és hogy Seich Ibrahim őket
bebocsátja, sőt velök együtt vigad! mind a mellett azt hiszem, hogy
lehetetlen szebb és delibb fiatal párt látni. Minekelőtte haragomat
kiereszteném, közelebbről akarom magamat értesiteni és megtudni,
kicsodák s minő történet vezette őket ide.“

Megint az ajtóhoz mene, hogy tovább szemlélje őket, s a vezér, ki
követte, mögötte állapodék meg, a mint benézett. Hallák mindketten, hogy
Seich Ibrahim igy szóla a szép perzsa nőhöz: „Szeretetreméltó hölgy,
kivánhatsz-e még valamit, a mi ez estének gyönyörét emelhetné.“ – „Ugy
vélem, – felelé a szép perzsa nő, – hogy semmi sem hibáznék, ha valami
hurjátékod volna, s azt ide hoznád.“ – „Asszonyom, – felele Seich
Ibrahim – tudod-e a lantot verni?“ – „Hozz ide csak egyet, – felele az
ifju perzsa nő, – majd meghallod.“

Nem távozván messze helyéről, kiveve Seich Ibrahim egy lantot egy
szekrényből, s átaladá a szép perzsa nőnek, ki azonnal elkezdé azt
hangolni.

A chalyf azonban visszafordula nagyvezéréhez és monda neki: „Dzsafár, az
ifju nő játszani fog a lanton; ha jól játszik, megbocsátok neki, s
kedveért az ifjú embernek is, de téged bizonyosan fölakasztatlak.“ –
„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha ugy van, kérem
Istenemet, hogy roszul játszszék.“ – „S miért?“ – kérdé a chalyf.
„Mennél többen leszünk, annál könnyebben vigasztaljuk magunkat, hogy
szép és jó társaságban halunk meg.“

A chalyf, ki szerette a jó ötleteket, nevetett e feleleten. Azután
megint az ajtónyilás felé fordula, és figyelt, hogy a szép perzsa nőt
játszani hallja.

A szép perzsa nő előjátéka mindjárt észrevéteté a chalyffal, hogy
mesterileg játszik. Ezután egy dalt kezde énekleni, s bámulatos hangját
lanttal kiséré; ezt oly mesterséggel és tökéletesen tette, hogy a chalyf
egészen elbájoltatott általa.

Mihelyt a szép perzsa nő megszünt énekelni, lemene a chalyf a grádicson
és Dzsafár vezér követte. Midőn leért, monda a vezérnek: „Soha életemben
nem hallottam szebb szavat és jobb lantolást: Izsák, kit a világon a
legjobb lantosnak tartottam, nyomába sem hághat. Oly nagyon örülök
rajta, hogy szeretnék bemenni s jelenlétemben játszani hallani: csak az
a kérdés, hogy mi módon tegyem meg azt.“

„Igaz hitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha bemégy és Seich
Ibrahim megismer, halál fia lesz ijedtében.“ – „Magam is attól tartok, –
felele a chalyf, – és sajnálnék halálának oka lenni, minekutána oly
sokáig szolgált. Valami jut eszembe, a mi által talán elsülhetne; maradj
te itt Mezrurral s várakozzatok a legközelebbi fasornál
visszajövetelemre.“

A Tigrisnek közelléte alkalmat nyujtott a chalyfnak abból egy erősen
épitett medenczébe vizet bocsátani, a mely egy igen szép tavat képzett,
melybe a Tigrisnek halai költöztek. A halászok azt jól tudták s igen
szerettek volna benne halászni; de a chalyf Seich Ibrahimnak nyilván
megtiltotta, hogy valakit oda bocsásson. Mégis szintén ezen éjjel egy
halász, ki a kertkapu előtt elment, minekutána a chalyf belépett, s azt
nyitva hagyta a mint találta, használá az alkalmat, s a kertbe a tóhoz
lopódzkodott.

Ez a halász kivetette hálóit, s épen akkor akarta kihúzni, midőn a
chalyf ki Seich Ibrahim gondatlanságából gyanitotta mi történt, s ezen
körülményt czéljára kivánta forditani, oda érve.

Álruhájában is mindjárt megismerte a halász, tüstént lábaihoz borula s
bocsánatot kért, szegénységével mentegetvén magát.

„Kelj föl és ne félj semmit is, – felele a chalyf, – csak huzd ki
hálódat, hadd lássam micsoda halak vannak benne.“

A megbátorodott halász engedelmeskedék a chalyf parancsának, s öt vagy
hat szép halat huza ki, melyek közül a chalyf a két legnagyobbikat
kiválasztá, s egy vesszővel kopoltyújoknál fogva összekötteté. Azután
mondá a halásznak: „add ide ruhádat s vedd fel az enyémet.“

A csere egy pillanat alatt megtörtént, s minekutána a chalyf tetőtől
talpig halászként volt öltözve, monda a halásznak: „Fogd hálódat s láss
dolgod után.“

Midőn a halász, igen örülve jó szerencséjén, elment volna, a chalyf
kezébe fogá a két halat s visszament Dzsafár nagyvezérhez és Mezrúrhoz.
Megálla a nagyvezér előtt, és az nem ismeré meg. „Mit akarsz? – monda
neki – menj dolgodra.“ A chalyf elneveté magát, s most ismerte meg a
nagyvezér. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla, – lehetséges-e, hogy te
vagy? nem ismertelek meg s ezerszer bocsánatot kérek gorombaságomért.
Most már bizvást a terembe mehetsz s ne félj, hogy Seich Ibrahim
megismerjen.“ – „Maradjatok tehát itt, – monda ő, – mig szerepemet
eljátszom.“

A chalyf most fölmene a teremhez s kopogtatott az ajtón, Nureddin, ki
legelőször hallá meg, megmondá Seich Ibrahimnak; és Seich Ibrahim
kérdezé, hogy ki van ott. A chalyf kinyitá az ajtót s csak egy lépést
tevén a terembe, hogy magát megmutassa, felele: „Seich Ibrahim, én Kerim
halász vagyok; s mivel hallottam, hogy barátaidat vendégled s épen most
fogtam két szép halat, azt jöttem kérdezni, nem veheted-e hasznukat.“

Nureddin s a szép perzsa nő megörültek, halat hallván említtetni, s a
szép perzsa nő azonnal mondá: Seich Ibrahim kérlek, tedd meg azt
kedvünkért, bocsásd be, hadd lássuk halait.“

Seich Ibrahim már nem volt képes a vélt halászt kérdezni, hogyan s mikép
jött be; csak azon iparkodott, hogy a szép perzsa nőnek kedvében
járhasson. Félre forditá tehát fejét nagy bajjal – annyit ivott volt, –
az ajtó felé, s szóla dadogva a chalyfhoz, kit halásznak tartott: „Jer
közelebb, te becsületes zsivány, jer közelebb, hadd lássalak.“

A chalyf belépett, tökéletesen utánozván egy halász mozdulatait, s
mutatá a két halat.

„Ezek igen szép halak, – mondá a szép perzsa nő, – szeretnék belőlök
enni, csak meg volnának főve s jól elkészitve.“

„Igaza van a nagyságos asszonynak, – szóla Seich Ibrahim, – mit
csináljunk halaiddal, ha nincsenek elkészitve? eredj készitsd meg magad
s hozd el azután, mindent találsz konyhámon.“

A chalyf megint visszamene a nagyvezérhez és monda neki: „Dzsafár, igen
jól fogadtak; de a halakat elkészitve kivánják.“ – „Mindjárt elkészitem
én, – monda a nagyvezér, – egy pillanat alatt meglesz.“ „Oly igen
szivemen fekszik szándékom elsülése, – folytatá a chalyf, – hogy örömest
megteszem magam e fáradságot. Mivel oly jól játszom a halászt, talán
csak szakács is tudok lenni: ifju koromban forgottam a konyhán s nem
roszul végeztem dolgomat.“

E szavakkal Seich Ibrahim lakása felé megindula s a nagyvezér és Mezrur
követték őtet.

Mindahárman hozzáláttak, s noha Seich Ibrahim konyhája nem vala igen
nagy, még sem hibázott benne semmi is, a mire szükségök volt, s rövid
idő alatt megkészitették a halétket.

A chalyf maga vitte föl, s mindenik elébe czitromot is tett, hogy azt
kedve szerint használja. Igen jóizüen ettek, kiváltképen Nurredin és a
szép perzsa nő; s a chalyf udvarolt nekik.

Midőn elvégezték, megnézé Nurredin a chalyfot és monda neki: „Halász,
már jobb halat csakugyan nem ehetik az ember, s te ugyan nagy
gyönyörüséget szereztél nekünk.“

Egyszersmind keblébe nyula, és elővevé erszényét, melyben harmincz arany
volt, azon negyvennek maradványa, melyet Szandzsiár a balsorai király
ajtónoka ajándékozott neki, eljövetele előtt. „Nesze, – monda neki, –
többet adnék ha volna; igenis, kiemeltelek volna a szegénységből, ha
addig ismertelek vala, minekelőtte örökségemet elköltöttem; vedd azonban
oly jó néven, mintha nagy ajándék volna.“

A chalyf elvevé az erszényt, megköszöné Nureddinnek, s érezvén, hogy
arany van benne, monda neki: „Uram, nem tudom eléggé meghálálni
bőkezüségedet. Nagy szerencse ily nemes férfiakhoz közelithetni, mint ti
vagytok; de minekelőtte eltávoznám, még egy kérésem vagyon hozzád,
melyet meg kell adnod. Itt egy lantot látok, melyből azt következtetem,
hogy a nagyságos asszony tud rajta játszani. Ha reá birhatnád, hogy
velem azon kegyelmet tegye s valami darabot játszszék rajta, ugy mint a
világon legboldogabb ember térnék haza: a lant olyant hurjáték, melyet
szenvedelmesen szeretek.“

„Szép perzsa nő, – monda mindjárt Nurreddin, felé fordulván, – kérlek e
kegyelmért s reménylem, nem fogod megtagadni.“

Ő vevé a lantot, s kevés pillanat alatt fölhangolván, egy dalt játszék
és énekle, mely a chalyfot elbájolá. Végre éneklés nélkül játszott, s
ezt oly erővel s kellemmel tevé, hogy a chalyf egészen elragadtatott.

Midőn a szép perzsa nő megszünt játszani, fölkiálta a chalyf: „Mely
hang, mely kéz, és mely játszás! Lehet-e jobban lantolni! soha sem
látott, soha sem hallott ember ehhez hasonlót!“

Nureddin, megszokván mindenét annak ajándékozni a ki megdicsérte,
felele: „Halász, látom, hogy értesz hozzá: s mivel oly igen tetszik,
legyen a tied, neked ajándékozom.“

Egyszersmind fölkele, vevé köntösét, melyet levetett volt s el akart
menni, hogy a chalyfot, kit csak egy halásznak tartott, a szép perzsa nő
birtokában hagyja.

A szép perzsa nő igen bámulván Nureddin adakozóságán, tartoztatá őtet, s
szeretettel tekintvén reá, monda neki: „Hova akarsz menni uram? kérlek
ülj le megint helyedre, s hallgasd meg, a mit játszani s énekelni
fogok.“

Megtevé a mit kivánt, s ez most megpendité a húrokat, s könyező
szemekkel tekintvén reá, mellette önszerzette verseket énekle
hevenyében, melyekben szemére hányá csekély szerelmét, mivel oly
könnyen, oly hidegen oda tudta adni Kerimnek. Azt vélé, nem magyarázván
ki magát közelebb, egy oly halásznak, mint Kerim, kit szint oly kevéssé
ismert chalyfnak, mint Nureddin. Midőn elvégezte, letevé mellé a lantot,
s kezkenőjét orczájára fogá, hogy könyeit elrejthesse, melyeket nem birt
tartóztatni.

Nureddin egy szót sem felelt szemrehányásaira, és hallgatása bizonyitá,
hogy nem bánta meg ajándékát.

De a chalyf elbámulván azon, a mit itt hallott, szóla hozzá: „Uram, a
mint látom, ezen szép, ritka és bámulandó hölgy, kit oly nagylelküleg
nekem ajándékoztál, rabnőd, és te ura vagy?“

„Igen is Kerim, – felele Nureddin, – még sokkal inkább csodálkoznál,
mint látszol, ha mind azon szerencsétlenségeket elbeszélném, melyek ő
miatta történtek rajtam.“ – „Oh kérlek uram, – felele a chalyf,
tökéletesen játszván halász-szerepét, – légy oly szives, s beszéld el
történetét.“

Nureddin, ki az előbb sokkal nevezetesebbet is tett kedvéért, noha csak
halásznak tartotta, ezen örömet is szivesen megtette neki. Elbeszélte
tehát egész történetét, elejétől fogva, miképen vette meg atyja a vezér
a szép perzsa nőt a balsorai király számára, és semmit sem hallgata el
mind abból a mit cselekedett, s a mi rajta történt egész addig, mig vele
Bagdádba ért s egész a jelenvaló pillantatig.

A mint Nurreddin elvégezte, kérdezé a chalyf: „S hova akarsz most
menni?“ – „Hova akarok menni? – felele ő, – a hova isten vezet.“ – „Ha
tanácsomat akarod követni, – folytatá a chalyf, – nem menj tovább: sőt
inkább térj vissza Balsorába. Majd küldök én tőled egy két sort a
balsorai királynak; meglátod, hogy jól fog fogadni, mihelyt elolvassa,
és senki sem fog csak egy szóval is bántani.“

„Kerim, – viszonzá Nureddin, – igen furcsán hangzik, a mit mondasz: ki
hallotta valaha, hogy egy halász, mint te, egy királylyal levelezzen.“ –
„Azon ne csodálkozzál, – felele a chalyf, – együtt jártunk iskolába, s
mindig a legjobb barátok voltunk. A szerencse ugyan nem volt egyaránt
kedvező hozzánk; őtet királylyá s engem halászszá tett: de ezen
egyenletlenség nem kisebbitette barátságunkat. Ő minden módon iparkodott
engem ezen sorsból fölemelni: de én mindenkor megelégeltem azon
figyelmet, melylyel, minden kérésem teljesitésében, viseltetett irántam,
barátaim hasznára forditani. Azért csak hagyd reám, majd meglátod a
foganatját.“

Nureddin megnyugodott a chalyf tanácsán. Mivel a teremben az iráshoz
minden szükséges készület megvala, a chalyf a balsorai királyhoz
következő levelet irá, fölébe a papiros legszélére igen apró betükkel
következő jelszavakat irván: „A legirgalmasabb isten nevében.“ Azt
jelentvén ez által, hogy okvetetlen engedelmességet kiván.


Harun Arresyd chalyf levele a balsorai királyhoz.

„Harun Arresyd, Mahdi fia, küldi e levelet öcscsének Muhammednek.

Mihelyt Nureddin, Chákán vezér fia, e levél vivője, ezt neked által
fogta adni, s te elolvastad, tedd le azonnal a királyi palástot, ruházd
föl őt vele, s engedd neki helyedet. Isten velünk.“

A chalyf összehajtá s bepöcsétlé a levelet, s nem mondván meg
Nureddinnek annak tartalmát, igy szóla hozzá: „Vedd s indulj meg haladék
nélkül, eredj azon hajóra, mely nem sokára el fog indulni, valamint
ilyen tájban minden nap szokott egy elmenni; majd alhatol a hajón.“

Nureddin fogá a levelet, s elutazék azon csekély pénzzel, mely akkor
nála vala, midőn Szandzsiár neki adá erszényét.

A szép perzsa nő vigasztalatlan volt elutazásán, a szofának egyik
szögletébe borult, s elázott könyeiben.

Alig hagyá el Nureddin a termet, midőn Seich Ibrahim, ki eddig mindent,
a mi történt, hallgatással szemlélt, rátekinte a chalyfra, kit még most
is Kerim halásznak vélt s igy szóla hozzá: „Hallod-e Kerim, te ide
jöttél s két halat hoztál, mely legfölebb is csak husz réz pénzt
érhetett, s azért egy erszényt és egy rabnőt kaptál ajándékban: mind meg
akarod azt magadnak tartani? Én megmondom neked, az engem illető fele
részben a rábnőt kivánom. A mi az erszényt illeti, mutasd csak, mi van
benne: ha ezüst pénz, ugy nem bánom, megtarthasz belőle egy darabot; de
ha arany, ugy mind elveszem, s néhány rézpénzt adok neked, a mi a
zsacskómban van.“

A chalyf, minekelőtte a megkészitett halakat a terembe fölvitte,
megparancsolá a nagyvezérnek, hogy menjen sietve a palotába, s négy
komornokot és számára egy öltözetet hozzon magával, és avval várakozzék
a terem másik oldalánál, mig a chalyf egyik ablakból tenyerével tapsolni
fogna. A nagyvezér teljesité e parancsot, s Mezrurral s a négy
komornokkal várta a rendelt helyen a mondott jeladást.

A chalyf, még mindig a halász-öltözetben, bátran felele Seich
Ibrahimnak: „Seich Ibrahim, nem tudom mi van az erszényben: de legyen
arany vagy ezüst, szivesen megosztom veled; hanem a mi a rabnőt illeti,
azt magamnak tartom. Ha avval, a mit igérek, meg nem elégszel, semmit
sem kapsz.“

Seich Ibrahim méregre lobbanván e szemtelenségen, a minek tekinté
magához képest egy halásznak ezen beszédét, foga egyet az asztalon levő
porczelán edények közül, s a chalyf feje felé hajitá. A chalyf könnyen
kikerülte a bortól részegült ember hajitását; az edény a falnak röpült s
ezer darabokra zuzott.

Seich Ibrahim ezen elhibázásán még inkább megboszonkodván, fölveszi az
asztalon lévő világot, fölkel tántorogva s lemegy egy titkos grádicson,
hogy botot hozzon.

A chalyf használá ezen időt s kitapsola az ablakon. A nagy vezér, Mezrur
és a négy komornok tüstént nála termettek, az utóbbiak levetkezteték a
halászruhából s reá adák a hozott öltözetet. Még nem voltak egészen
készen s a chalyf körül foglalatoskodtak, ki a teremben számára lévő
thrónusra ült volt, midőn Seich Ibrahim pénzvágyától lelkesittetve,
kezében egy nagy bottal, belépett, melylyel a vélt halászt meg akarta
mángolni. De a helyett csak ruháját látta a terem közepén heverni, s a
chalyfot thrónusán ülve a nagyvezérrel, és Mezrurral oldala mellett.
Megütközött e látványra s nem tudta ébren van-e, vagy álmodik.

A chalyf mosolygott bámulásán, és kérdé: „Seich Ibrahim, mit akasz? Mit
keressz?“

Seich Ibrahim, ki már most nem kétlé, hogy valóban a chalyf legyen,
azonnal lábaihoz borula, arczulatjával s hosszu szakállával a földet
sepervén s kiálta: „Igazhitüek uralkodója, nyomorult rabszolgád
megbántott; könyörög kegyelmedért, s ezerszer bocsánatot kér.“

Mivel a komornokok a chalyfot ekkorra egészen felöltözteték, leszálla
thrónusáról és monda neki: „Kelj föl, megbocsátok.“

A chalyf ezután a szép perzsa nőhöz fordula, ki azonnal megszünteté
fájdalmát, mihelyt megértette, hogy e kert és terem ezen fejedelemé, és
nem Seich Ibrahimé, a mint az állitotta, és hogy ez maga volt az ki
halászruhába öltözködött. „Szép perzsa nő, – szóla hozzá, – kelj föl és
kövess. Abból, a mit most láttál, tudni fogod ki vagyok, és hogy nem
illenék rangomhoz azon ajándékot, melyet Nureddin személyeddel
hasonlithatlan nagy lelküséggel tett, elfogadnom. Azért küldém őt
Balsorába, hogy ott király legyen, s téged is mint királynét oda foglak
küldeni, mihelyt beiktatására a szükséges rendelések meg lesznek téve.
Azonban palotámban fogok számodra lakást rendelni, hol méltóságodhoz
illőleg fognak veled bánni.“

E beszéd megnyugtatá s megvigasztalá a szép perzsa nőt, ily fájdalmas
veszteségen; és szomoruságáért teljes pótlékot nyert azon örömben,
megértvén, hogy Nureddin, kit szenvedélyesen szeretett, ily nagy
méltóságra emeltetett.

A chalyf teljesité neki tett igéretét, sőt hitvesének Szobeidének is
ajánlotta, minekutána tudtára adta volna azon nagy tiszteletet, melylyel
viseltetik Nureddinhez.

Nureddin visszatérése Balsorába, szerencsésebb s néhány nappal korább
volt, mint javára kivánatos lett volna. Megérkeztekor sem barátait, sem
rokonait nem látogatta, hanem egyenesen a király palotájához mene, ki
épen köz-kihallgatást tartott. Keresztül tolakodott a sokaságon, a
levelet kezében fölemelvén. Helyet adtak neki, s oda nyujtá.

A király elvevé, fölbontá s elsápadt olvasásakor. Háromszor megcsókolta,
s már teljesiteni készüle a chalyf parancsát, midőn még is meggondolá
magát s megmutatá a levelet Saouy vezérnek, Nureddin engesztelhetlen
ellenségének.

Saouy, ki Nureddint mindjárt megismerte s nagyon töprenkedett rajta,
valljon miért jöhetett, nem kevésbbé csodálkozott a királynál a chalyf
parancsán, melyet a levél foglala. Minthogy ő szintúgy károsodva volt
általa, mindjárt módot talált ki, hogy azt sikeretlenné tegye. Ugy tett,
mintha nem olvasta volna még el jól s oldalt fordult egy kevéssé, mintha
jobb világosságot keresne, hogy ujra elolvassa; s a nélkül, hogy valaki
észrevette volna és a levélen, ha csak igen közelről nem nézte az ember,
meg lehetett volna látni, hirtelen leszakasztá főlülről, a jegyszót,
mely által a chalyf azt jelenté, hogy okvetetlen engedelmességet kiván;
szájába dugá, s lenyelé.

E gonosz tett után Saouy megint a királyhoz fordula, visszaadá neki a
levelet, és kérdé halkan: „Hát uram, mit akar tenni felséged?“ – „A mit
a chalyf parancsolt“ – felele a király. – „Jól vigyázz, – monda a ravasz
vezér; – igaz, hogy ez a chalyf kézirása, de a jegyszó hibázik róla.“

A király ugyan észrevette azt, de azt vélte, most már nem látván, hogy a
zavarodásban, melyben vala, csak ugy rémlett előtte.

„Uram, – folytatá a vezér, – nem kételkedhetel rajta, hogy a chalyf e
levelet Nureddinek, felséged ellen s ellenem tett panaszaira, csak azért
adta, hogy tőle megszabadulhasson; de korán sem akarta, hogy azt, a mi
benne foglaltatik, teljesitsd. Ezenfölül meg kell fontolni azt is, hogy
nem küldött különös követet ezen parancsolattal, a mi nélkül pedig
foganatlan. Egy királyt, mint te vagy, nem szokás e szertartás nélkül
letenni; hiszen más akárki is szintúgy jöhetne ily állevéllel, mint
Nureddin; az még soha sem történt. Uram, felséged ebben bizhatik
szavamhoz, s én minden rosz következéseket, melyek ebből
származhatnának, magamra veszek.“

Muhammed király rá hagyá magát beszélni, s Nureddint Saouy vezér kényére
bizá, ki őt fegyveres kézzel kiséré házához. Oda érvén megbotoztatta, s
félholtan a fogházba vitetvén, a lemélyebb és setétebb lyukba vettette,
megparancsolván a tömlöcztartónak, hogy kenyérnél és viznél egyebet ne
adjon neki.

Midőn Nureddin, ki egészen össze volt törve, föleszméle, keserves
jajgatásra fakadt, és sirt szerencsétlen sorsán. „Ah halász, – monda, –
beh megcsaltál engem, s beh hivékeny voltam én! Várhattam-e ily
kegyetlen bánást tőled, minekutána veled annyi jót tettem! De az isten
áldjon meg: nem hihetem, hogy szándékod rosz lett volna, s türelmes
leszek szenvedésim végeztéig.“

A boldogtalan Nureddin tiz egész napig maradt ez állapotban, és Saouy
vezér nem feledkezett el róla. Noha föltevé is, hogy őt csufosan foszsza
meg életétől, még sem bátorkodott azt maga fejétől tenni. Veszedelmes
szándékának végrehajtására megterhelé több rabszolgáit ajándékokkal, s
velök együtt a királyhoz mene. „Uram, szóla hozzá fekete gonosz
lelküséggel, az uj király kéreti felségedet, fogadja királyszékre
lépésével szivesen ez ajándékokat.“

Érté a király, mit akart mondani Saouy: „Hogyhogy! – felele ő, – hát él
még az élhetetlen? Azt hittem, hogy megöletted.“ – „Uram, – felele
Saouy, – nem áll hatalmamban valakinek életét elvétetni; az felségedet
illeti.“ – „Eredj, – viszonza a király, – s vágasd el a fejét, teljes
hatalmat adok neked reá.“

„Uram, – monda erre Saouy, – véghetetlenül lekötelez felséged azon
igazsággal, melyet méltóztatik nekem szolgáltatni. De mivel Nureddin
engem oly nyilván gyalázott meg, a mint tudod, azon kegyelmet kérem,
hogy elvesztése is a palota előtt történjék, s hogy azt a hirnökök a
város minden részeiben kihirdessék, hogy minden ember tudhassa, hogy a
rajtam elkövetett sérelem teljesen megboszultatik.“

A király megadá kérését, s a hirnökök teljesiték kötelességöket, s az
egész városon közönséges gyászt terjesztének el. Atyja erényeinek még
fris emlékezete miatt, mindenütt boszankodva értették, hogy fia oly
gyalázatosan fog elvesztetni, Saouy nagyvezér sürgetésére és gonoszsága
miatt.

Saouy maga ment a fogházba, husz rabszolgáitól, kegyetlensége
végrehajtóitól, kisérve. Elébe vezeték Nureddint s azt egy nyergetlen
rosz lóra ülteté.

Midőn Nureddin ellensége kezeibe látá magát adva, monda neki: „Te most
örvendesz s visszaélsz hatalmaddal, de én bizom egyik könyvünk következő
szavaiban: „Te igaztalanul itélsz, s rövid időn magad itéltetel meg.“

Saouy vezér, ki magában valóban örvendezett, felele: „Hát te szemtelen,
még bátorkodol engem szidalmazni! Eredj, megbocsátom; nem bánom, bármi
történjék is, ha egyszer egész Balsora láttára fejedet elvágattam. Azt
is kell tudnod, a mit egy másik könyvünk mond: „Mit árt ellenséged
halála után való napon meghalnod?“

Ez a gyülölségében és boszujában engesztelhetlen miniszter, körülvéve
egy részétől fegyveres rabszolgáinak, a többiek által Nureddint maga
előtt vezettette, s utját a palotának vevé. A nép már reá akart rohanni,
s bizonyosan megkövezte volna, csak lett volna, ki elkezdje. Midőn a
palota előtt való piaczra, a király szobájával általellenben vitte, ott
a hóhér kezében hagyá, s a királyhoz mene, ki már az ablaknál állott,
hogy szemeit a készülő véres látványon legeltesse.

A király őreinek s Saouy vezér rabszolgáinak, kik nagy kört vontak
Nureddin körül, sok bajokba került a népet visszatartóztatni, mely noha
foganatlanul, de minden módon iparkodott azon keresztültörni, s őtet
megszabaditani.

A hóhér közelite hozzá és monda: „Uram, kérlek bocsásd meg nekem
halálodat, én csak rabszolga vagyok, s meg nem menekedhetem
kötelességemtől; ha még kivánsz valamit, légy oly jó, készitsd el
magadat; a király mindjárt parancsolni fogja, hogy a csapást megtegyem.“

Ekkor a boldogtalan Nureddin, fejét jobbra balra forgatván, monda: „Hát
egy szánakozó ember sem akarná megtenni e rettenetes pillantatban
kedvemért, hogy egy ital vizet nyujtson, szomjuságom eloltására?“

Azonnal hoztak egy edény vizet, melyet kézről kézre adtak neki.

Saouy vezér, ki észrevevé e késedelmet, kiálta a hóhérnak, a királyi
szoba ablakából: „Mit késel, vágj hozzá…“

Ezen kegyetlen és emberietlen szavakra, az egész piacz csupa átoktól
hangzék a vezérre, s a tekintetét féltő király rosz néven vevé e
merészséget jelenlétében, s kijelenté, szólván, hogy még várakozzanak.

Más oka is volt még reá: az tudniillik, hogy szemeit ugyanakkor egy nagy
utczára vetvén, mely átalellenében, a nagypiaczra szolgált, annak
közepette egy csoport lovagot láta megeresztett kantárral feléje
nyargalni. „Vezér, – szóla tüstént Saouyhoz, – mit jelent ez? Nézz ide.“

Saouy, ki mindjárt sejtette, hogy mi lehet, sürgeté a királyt, hogy
adjon jelt a hóhérnak. „Nem, – felele a király, – előbb akarom tudni,
kik azon lovagok.“

Dzsafár nagyvezér volt kiséretével, ki maga jött a bagdádi Chalyf
nevében.

Annak megértésére, miért jött e miniszter Balsorába, meg kell jegyezni,
hogy Nureddin elutazása után a chalyf levelével, ennek más napon s több
napokon is nem jutott eszébe, különös követet küldeni azon
hirdetménynyel, melyről a szép perzsa nőnek szólott volt.

Épen a nők belső palotájában vala, midőn egy ajtó előtt elmentében igen
szép szózatot halla; megállapodék s alig hallott egynehány szót, melyek
az elválás fájdalmát fejezék ki, kérde egyet az őt követő heréltek
közül, ki az a hölgy, ki azon szobában lakik. Az inas azt felelé, hogy
azon ifju urnak rabnője, kit Balsorába küldött, hogy Muhammed helyett
király legyen.

„Ah szegény Nureddin, Chákán fia! – szóla tüstént a chalyf, – egészen
elfelejtettelek! – Siess, – ezt veté hozzá, – s küldd ide tüstént
Dzsafárt.“

A miniszter megjelenék, s a chalyf igy szóla hozzá: „Dzsafár,
elfelejtettem a hirdetményt elküldeni, hogy Nureddin balsorai királynak
ismertessék meg. Már nincs idő annak elkészittetésére; vigy magaddal
lovasokat és siess Balsorába. Ha Nureddin nincs életben, és megöletett,
akasztasd föl Saouy vezért; ha pedig még meg nem halt, vezesd hozzám a
királylyal és vezérrel együtt.“

Dzsafár nagyvezér csak addig késett, mig lóra ülhetett, s azonnal
elutazott egy sereg házi cselédeivel. Igy jelent meg ezen kisérettel a
mondott időben, Balsorában.

Mihelyt a piaczra ért, mindnyájan hátrálának s utat adtak neki,
fennszóval kérvén kegyelmet Nureddinnek, s igy a palota grádicsáig mene,
a hol leszálla.

A balsorai király, ki megismeré a chalyf első miniszterét, elejébe mene,
s szobája ajtajánál fogadá.

A nagyvezér azonnal kérdé, él-e még Nureddin, s parancsolá, ha még
életben van, vigyék hozzá.

A mint az nemsokára előtte megkötözve megjelenék, eloldoztatá és
szabadon ereszté. Ellenben parancsolá, hogy Saouy vezért fogják meg, s
ugyanazon kötelekkel kötözzék meg.

Dzsafár nagyvezér csak egy éjszaka maradt Balsorában; másnap reggel már
megint visszautazott, s a parancsolat szerint Saouyt, a balsorai királyt
és Nureddint magával vivé.

Midőn Bagdádba ére, elébe vezeté őket a chalyfnak, s számot adván
utjáról, s különösen azon állapotról, melyben Nureddint találta, és azon
bánásról, melyet az Saouy vezér tanácsa és gyülölsége által szenvedett,
parancsolá a chalyf Nureddinnek, hogy maga vágja el Saouy vezér fejét.

De Nureddin felele: „Igazhitüek uralkodója, bármennyi roszat tett is
velem, s iparkodott már boldogult atyámmal is tenni e gonosz, mégis a
legelvetemedettebb embernek tartanám magamat, ha kezeimet az ő vérével
bemocskoltam volna.“

A chalyf megdicséré e nemes sziveért, s ugyanazon itéletet hóhér keze
által hajtatá végre.

A chalyf Nureddint megint vissza akarta küldeni Balsorába, hogy ottan
uralkodjék; de Nureddin könyörgött, hogy mentse föl attól, elébe
terjesztvén: „Igaz hitüek uralkodója, Balsora városa, azután, a mi benne
rajtam történt, mindig oly utálatot fogna bennem támasztani, hogy a
legmélyebb alázattal bátorkodom esedezni fölségednek, méltóztassék
megengedni, hogy megtarthassam eskümet, melyet tettem, hogy soha többé
oda menni nem fogok. Legnagyobb dicsőségemet találnám benne,
szolgálataimat felséged személyének szentelhetni, ha méltóztatnék nekem
e kegyelmet megadni.“

A chalyf tehát legbiztosabb udvarnokai számába fogadá, visszaadá neki a
szép perzsa nőt, s annyi jóval tetézé, hogy együtt egész holtukig oly
boldogságban éltek, a milyent csak kivánhattak.

A mi a balsorai királyt illeti, megeléglé a chalyf, lelkére kötni, mily
szemesnek kell lennie a vezérek választásában, s visszaküldé országába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története.

Egy balsorai király nagy kincscsel birt, s jobbágyai nagyon szerették;
de nem voltak gyermekei s ezen nagyon busult. Azonban nevezetes
ajándékok által reá birta országa minden szent férfiait, hogy az égtől
számára fiat kérjenek, s könyörgéseik nem voltak foganatlanok. A
királyné teherbe esék s szerencsésen szült egy fiut, kit Szeyn
Alaznámnak: azaz képszobrok diszének neveztek.

A király országa minden csillagjósait egybegyűjteté s parancsolá nekik,
hogy a gyermeknek jövendőjét mondják meg a csillagokból. Fölfedezték
szemléleteik által, hogy sokáig fog élni és bátor lesz, de szüksége is
lehet a bátorságra, azon szerencsétlenség erős lélekkel viselésére, mely
őt fenyegeti.

A király nem ijedt meg e jóslaton. „Fiamon nem lehet sajnálkoznom, – igy
szóla, – mivel bátor lesz: javokra válik a herczegeknek, ha
szerencsétlenséget tapasztalnak; viszontagságok tisztitják meg
erényöket, s ezáltal tanulnak meg jobban országolni.“

Megjutalmazá a csillagjósokat s haza küldé. Fiát minden kigondolható
gonddal neveltette. Tanitókat rendele melléje, mihelyt az oktatásra
fogékony kort ért. Egyszóval, föltevé magában, hogy belőle tökéletes
fejedelmet teszen, midőn hirtelen oly nyavalyába esett ezen jó király,
melyet orvosai nem tudtak meggyógyitani.

Halálos ágyában magához hivatá fiát s ajánlá neki több oktatásai között,
arra törekedni, hogy népe inkább szeresse, mint féljen tőle; a
hizelkedőket meg ne hallgassa; s szintoly lassu legyen a jutalmazásban,
mint a büntetésben, mivel gyakran megtörténik, hogy a királyok az
álszintől elcsábitva gonoszokat tetéznek jótéteikkel, s az ártatlanságot
elnyomják.

Mihelyt a király lelkét kiadá, Szeyn herczeg gyászba öltözék s hét napig
viselte azt. A nyolczadikon fölüle a thrónusra, levevé a kincstárról
atyja pecsétét, s a magáét üté reá s elkezdé az uralkodás édeit izlelni.
Azon gyönyörüségnek, hogy előtte minden udvarnokok meghajlottak, s
csupán arról gondolkodtak, hogy előtte engedelmességöket s buzgóságukat
kijelentsék, egyszóval, a határtalan uralkodói hatalomnak igen nagy
ingere volt reá nézve. Csupán jobbágyai kötelességeiről gondolkodott s
nem arról, a mivel ő tartozott irántuk, s az országlással nem sokat
törődött. Mindennemü feslettségekbe merült fiatal korhelyekkel, kiket az
ország legfőbb méltóságaira emelt. Természettől adakozó lévén, most
zabolátlan volt a tékozlásban, s hölgyei és kegyenczei kincstárát
lassankint kiüritették.

Anyja, a királyné még élt. Ez egy bölcs és értelmes fejedelemné vala s
többször, de hiába igyekezett gátot vetni fia, a király sebes áradatu
tékozlásainak s feslettségeinek, elébe terjesztvén, hogy ha életmódját
hamarjában meg nem változtatja, nemcsak minden kincseit el fogja
pazarlani, hanem magától jobbágyait is elidegeníti, s olyan rendbomlásra
fog alkalmat nyujtani, mely tán koronájába, sőt éltébe is kerülhet.

Nem sokban mult, hogy jóslata nem teljesedett: a nép elkezde az
országlás ellen zúgolódni, s ezen elégedetlenség bizonyosan közlázadást
szült volna, ha a királyné elég ügyessséggel nem bir azt megelőzni.
Értesittetvén a dolgok rosz állapotjáról, tudósitá a királyt, ki végre
engede szavainak. Bölcs öregeket teve minisztereivé, kik a jobbágyokat
vissza tudták vezetni az engedelmességre.

Azonban Szeyn, midőn minden kincseit elenyészve látá, megbánta, hogy
jobb hasznukat nem vette. E miatt halálos buba merült és semmi módon sem
tudott vigasztalódni.

Egy éjszaka álmában egy tiszteletes öreget láta, ki feléje jött s igy
szóla hozzá, mosolygó arczczal:

„O Szeyn, tudjad, hogy nincs oly szenvedés, melyet öröm ne követne,
nincs oly szerencsétlenség, mely valami szerencsét ne vonna maga után.
Ha meg akarod látni szomoruságod végét, kelj föl s utazzál Aegyptusba és
pedig Kahiróba, nagy szerencse vár ott reád!“

A fejedelem fölébredtekor megütközött ezen álmon. Igen komolyan szólott
róla anyjával, a királynéval, ki csak mosolygott azon.

„Édes fiam, – szóla hozzá, – nem volna-e kedved ezen szép álomra
Aegyiptusba utazni?“

„Miért ne, asszonyanyám? – felele Szeyn, – hát minden álmot üres
agyrémnek tartasz-e te? Nem, nem, bizony vannak köztök igen
titokteljesek is. Tanitóim ezer történetet beszéltek róla, melyek ezt
nem engedik kétleni. Egyébiránt ha arról meg nem volnék is győződve, még
sem állhatnám meg, hogy ezen álmomra ne ügyeljek. Azon öregen, ki nekem
megjelent, valami természetfölötti volt. Nem olyan ő, mint azon emberek,
kiket a csupa öregség tesz tiszteletessé; nem tudom, minő isteni lény
volt elömölve alakján. Egyszóval, ugy jelent meg, a hogy a nagy prófétát
ábrázolják; s ha igazat kell szólnom, ugyhiszem, ő maga volt az, ki
megindulván szenvedésimen, enyhitni kivánja azokat, én azon bizodalomnak
adom magamat, melyet belém öntött; el vagyok telve igéreteivel s
elhatároztam magamat hivását követni.“

A királyné iparkodott róla leverni, de nem boldogult. A fejedelem reá
bizta az ország kormányát, egy éjszaka titkon elhagyá a palotát és útnak
indult Kahiróba, semmi kisérőt sem vivén magával.

Sok baj és viszontagság után végre elért ezen hires városba, melynek
kevés párja van nagyságára és szépségére nézve. Leszálla egy mecset
kapujában, hol a bágyadtságtól elnyomatva lefeküdt.

Alig aludt el s azonnal megjelenék neki ugyanazon öreg, és igy szóla
hozzá:

„Oh édes fiam, meg vagyok elégedve veled, hitelt adtál szavaimnak.
Eljöttél ide, nem ijedvén el az utnak sem hosszaságától, sem
nehézségétől: de tudjad, hogy csupán azért tetettem veled ily hosszu
utat, hogy megkisértselek. Látom, hogy van bátorságod és
állhatatosságod. Megérdemled, hogy a világon a leggazdagabb és boldogabb
fejedelemmé tegyelek. Térj vissza Balsorába, palotádban megmérhetlen
kincset fogsz találni; soha sem volt egy királynak is annyi, mint ott
van!“

A fejedelem nem sokat épült ezen álomból. „Ah! – mondá magában,
fölébredvén, – mily tévelygésben valék! Ezen öreg, kit a nagy prófétának
tarték, nem egyéb, mint fölingerlett képzeletem csupa szüleménye. Oly
tele volt vele fejem, hogy nem csoda, ha másodszor is vele álmodtam.
Föl, vissza Balsorába! mit csináljak itt tovább? – Igen szeretem, hogy
csupán anyámnak mondtam meg utazásom okát; mesévé lennék népem között,
ha ezt megtudnák.“

Visszatére tehát országába, s mihelyt odaért, kérdezé a királyné,
elégedetten jött-e haza. Elbeszélt neki mindent, a mi történt, s oly
szomorunak látszott hivékenységén, hogy a fejedelemnének vigasztalnia
kellett a helyett, hogy szemrehányás és csufolódás által buját nevelte
volna. „Ne szomorkodjál tovább édes fiam, – szóla hozzá – ha az Isten
gazdagságot szánt neked, minden baj nélkül megkapod. Légy nyugodt;
minden, a mit ajánlhatok, csak abban áll, hogy erényes légy. – Mondj le
a táncz gyönyörüségéről, a fuvolyáról és biborszinü borról: kerüld
mindezen kéjeket, ugy is már csaknem tönkre tettek. Igyekezzél
jobbágyidat boldogitani; midőn boldogságukat eszközlöd, a magadét teszed
bátorságba.“

Szeyn király megfogadta, hogy ezentul követni fogja anyjának minden
tanácsait és bölcs vezéreiét, kikkel az az országlás terheit
megosztotta. De mindjárt első éjszaka palotájába térte után harmadszor
is látá álmában az öreget, ki igy szóla hozzá:

„Oh bátor Szeyn, végre eljött szerencséd pillanata. Holnap reggel,
mihelyt fölkelsz, fogj egy kapát, eredj és keresd össze a boldogult
király szobáját, abban nagy kincset fogsz találni.“

Mihelyt fölébredt a fejedelem, fölkele, anyja szobájába szaladt s
elbeszélé neki nagy tüzzel uj álmát, melyet épen most látott.

„Valóban édes fiam, – felele mosolyogva a királyné, – igen megátalkodott
egy öreg ez: nem elégszik meg, hogy már kétszer megcsalt; fogsz-e neki
ujolag hinni?“

„Nem asszonyanyám, – felele Szeyn, – épen nem hiszem, a mit mondott; de
tréfából mégis kikeresem atyám szobáját.“

„Óh mindjárt gondoltam, – felele a királyné kaczagva, – eredj édes fiam,
elégitsd ki magadat. Minden vigasztalásom csak az, hogy ez a dolog még
sem olyan fárasztó, mint az Aegyptusi út volt.“

„No megvallom édes anyám, – felele a király, – hogy ez a harmadik álom
megint bizodalmat öntött belém, összefüggésben van a két előbbivel. Mert
fontoljuk meg csak az öregnek minden szavait: először azt parancsolta,
hogy Aegyptusba menjek; ott azt mondotta, hogy ezen utat csak azért
tetette velem, hogy megkisértsen.“

„Térj vissza Balsorába, – igy szóla erre; ott fogsz kincset találni.“

„Ez éjszaka végtére a helyet is megjelenté, a hol az van.

Ezen három álom, a mint vélem, összefüggésben van, nincs bennök semmi
kétértelmü és semmi körülmény, a mi zavarba hozhatna. Mindamellett
meglehet, hogy csak agyrémek: de inkább akarok haszontalan keresést
tenni, mint egész éltemben szememre vetni, hogy talán igen nagy
kincseket játszottam el az által, hogy idején kivül mutattam magamat
szabad szellemnek.“

E szavakkal elhagyá a királyné szobáját, kapát hozata magának s egyedül
mene a király szobájába. Elkezde ottan áskálni s már felénél többet
fölfeszegetett a padlat négyszögü köveiből a nélkül, hogy a kincsnek
legkisebb jelenségét is vette volna észre. Fölhagya a munkával, hogy egy
kicsit pihenjen, s igy szóla magában: „Félek, hogy igaza van anyámnak
rajtam csufolódni.“

Mindazáltal megint neki bátorodott s folytatta munkáját. Nem is bánta
meg, mert egyszerre egy fehér kőre akadt, melyet fölemelvén alatta egy
bezárt ajtót talála aczél-lakattal.

Leüté azt a kapával s kinyitá az ajtót, mely egy márvány-lépcsőt
fedezett. Azonnal meggyujta egy viaszgyertyát s lemene a lépcsőn egy
szobába, melynek padlatja sínai porczelánból, falai és boltozatja pedig
kristályból volt. De figyelme különösen négy emeletre szállott, melynek
mindenikén tiz porphyr vödör állott. Azt vélte, hogy tele vannak borral
s igy szóla: „Ez is jó, nagyon ó lehet már ez a bor; s nem kétlem, hogy
hatalmas lesz.“

Oda mene az egyik vödörhöz, levevé a födelét s nagy bámulására s örömére
látá, hogy tele van aranyokkal. Megvizsgálta a többit is egymásután s
mind tele találta aranynyal. Véve egy marokkal s elvivé az anyjának.

Elképzelhetni, hogyan elbámult e fejdelemné, midőn a király neki mindent
elbeszéle a mit látott. „Óh kedves fiam, – kiálta, az istenért el ne
vesztegesd e kincseket oly esztelenül, mint a királyi kincscsel tettél!
Ne adj elsenségeidnek oly méltó okot a kárörömre.“

„Nem kedves anyám, – felele Szeyn, – mostantól fogva ugy fogok élni,
hogy megelégszel vele.“

A királyné kéré fiát a királyt, hogy vezesse el a csoda szobába, melyet
férje a király oly titkon csináltatott, hogy ő soha sem hallotta hirét.

Szeyn elvezeté a szobába lesegité a lépcsőn s bebocsátá a vödrös
szobába. Ő mind ezeket vizsgáló szemmel nézgélte és egy szögletben még
egy kis vödröt véve észre szinte porphyrból, melyet a fejdelem nem
látott meg. Megfogá azt, fölnyitá s egy arany kulcsot talála benne.

„Édes fiam, – monda erre a királyné, – ezen kulcs kétségkivül még más
kincset zár. Keressük mindenütt ha talán fölfedezhetnők, mirevaló.“

A legnagyobb figyelemmel vizsgálák meg a szobát s végre a falban egy
kulcslyukat találtak. Azt vélték, hogy ehhez való a talált kulcs; s a
király azonnal megpróbálta. Tüstént felnyilék az ajtó s egy másik
szobába vezetett, melynek közepette kilencz talap állott merő aranyból,
melyek közül nyolcz egy-egy képszobrot tartott egyetlen egy darab
gyémántból, s ezen képszobrok oly fénynyel ragyogtak, hogy az egész
szoba kivilágosodott tőle.

„Óh egek, – kiálta Szeyn elbámulva, – hol vette apám e drágalátos
portékákat!“

A kilenczedik talap még nevelte bámulását; mert azon egy darab fehér
atlasz feküdt, melyre ezen szavak voltak irva:

„Óh kedves fiam, e nyolcz képszobor megszerzése nekem sok fáradságomba
került! De noha nagy szépségüek is ezek, tudd meg, hogy van még egy
kilenczedik is a világon, mely ezeket mind fölülmúlja; az maga többet
ér, mint ezer ilyen, a minőt itt látsz. Ha birtokába akarsz jutni, eredj
Kahiróba Aegyptusban. Ott lakik egy régi rabszolgám, kit Mobareknek
hinak: a legelső ember is megmutatja lakását. Eredj keresd föl őt;
beszélj el neki mindent, a mi veled történt. Fiamnak fog ismerni s
elvezet azon helyre, hol a csodakép vagyon, melyet üdvödre meg fogsz
nyerni.“

Elolvasván a király, e szavakat szóla a királynéhoz: „A kilenczedik
képszobrot is meg kell szereznem; nagyon ritka darab lehet, mivel ezek
mindössze sem érnek annyit. Mindjárt elindulok nagy Kahiróba. Nem hiszem
édes anyám, hogy gáncsolni fogjad szándékomat.“

„Nem kedves fiam, – felele a királyné, – nem ellenkezem benne. Te kétség
kivül nagy prófétánk ótalma alatt vagy; nem fogja ő megengedni, hogy
ezen útban elveszsz. Utazzál a mikor tetszik. Vezéreid és én majd
igazgatjuk távollétedben az országot.“

A király tüstént elkészittete mindent az utazáshoz; csak kevés számu
rabszolgákat akara vinni magával kiséretül.

Utközben semmi baj sem érte. Megérkezett Kahiróba, hol Mobareket
tudakozta. Mondották neki, hogy egy a város leggazdagabb polgárai közül,
ugy él, mint valamely nagy úr s háza kiváltképen az idegeneknek mindig
nyitva áll.

Szeyn odavezetteté magát. Kopoga az ajtón. Egy rabszolga kinyitá és
kérdezé: „Mit kivánsz, és ki vagy?“ – „Idegen vagyok, – felele a
herczeg, – hallottam hirét Mobarek nagylelküségének s hozzá jöttem
szállni.“

A rabszolga kéré Szeynt, hogy várjon egy pillantatig; azután elmene s
megjelenté urának, a ki parancsolá neki, hogy az idegent bocsássa be. A
rabszolga megint az ajtóhoz mene s mondá a herczegnek hogy szivesen
látják.

Erre belépett Szeyn, egy nagy udvaron mene által s egy pompásan
ékesitett terembe lépe, a hol várakozott reá Mobarek, igen udvarilag
fogadá s megköszöné neki azon tisztességet, melyet tesz vele az által,
hogy a nála lakást meg nem veti.

A király viszonzá ez udvariságot monda aztán Mobareknek: „Én a meghalt
balsorai király fia vagyok s nevem Szeyn Alaznám.“

„Ezen király, – szóla Mobarek, egykor uram volt, de uram, nem tudom hogy
fia lett volna. Mennyi idős vagy?“

„Husz esztendős, – felele a fejedelem. – Mennyi ideje lehet, hogy atyám
udvarát elhagytad?“

„Csaknem huszonkét esztendeje, – felele Mobarek. – De mi által fogsz
meggyőzni, hogy te annak fia vagy?“

„Az atyám szobája alatt, – felele Szeyn, – egy földalatti szoba volt,
melyben negyven porphyr vödröt találtam mind tele aranynyal.“

„S mi van még egyéb?“ kérdé tovább Mobarek.

„Van ott még, – felele a fejedelem, – kilencz talap merő aranyból,
melyek közül nyolczon gyémánt-képszobor áll, a kilenczediken pedig egy
darab fehér atlasz fekszik, melyre fölirta atyám, mit kell cselekednem,
hogy a kilenczedik képet is megnyerjem, mely még drágalátosabb, mint a
többi egyetemben. Te tudod a helyet, hol van ezen kép, mivel az van az
atlaszra irva, hogy te fogsz engem oda elvezetni.“

Alig mondá ki e szavakat s Mobarek azonnal lábaihoz borula s kezét
összecsókolván fölkiálta: „Hálát adok istennek, hogy ide küldött téged.
Megismerlek a balsorai király fiának. Ha oda akarsz menni, hol ezen
csodálatos képszobor találtatik, szivesen elvezetlek. De előbb itt
néhány napig meg kell pihenned. Ma vendégséget adok a kahirói nagyoknak.
Épen asztalnál valánk, midőn érkezésedet jelentették. Ha meg nem veted,
uram, méltóztassál bejőni s velünk együtt vigadni.“

„Nem biz én, – fele Szeyn, – sőt inkább szivesen részt veszek
vendégségtekben.“

Mobarek azonnal egy kúpos terembe vezeté, hol a társaság vala. Leülteté
az asztalhoz s térden állva kezde neki szolgálni. A kahirói nagyok
elcsodálkoztak rajta és sugdostak magok között: „Ugyan ki lehet azaz
idegen, kinek Mobarek oly nagy tisztelettel szolgál?“

Minekutána ettek volna, megszólamlék Mobarek. „Uraim, – monda, – ne
csodáljátok, hogy igy szolgálok ezen ifju idegennek. Tudjátok meg, hogy
ez a balsorai királynak az én uramnak fia. Atyja engem saját pénzén
vett; meghalt a nélkül, hogy szabadon bocsátott volna; tehát még most is
rabszolga vagyok s következőleg törvény szerint minden vagyonom ezen
ifju fejedelemé, egyetlen örököseé.“

Szeyn itten szavába vága s szóla hozzá: „Óh Mobarek, ime mind ezen urak
előtt kinyilatkoztatom, hogy e pillanattól fogva szabadon bocsátalak, és
hogy mind magadat, mind minden értékedet különválasztom saját
vagyonomtól; kivánj még ezenfölül, mit adjak?“

Mobarek e beszédre megcsókolá a földet s nagy hálákat ada a
fejedelemnek.

Ezután bort tettek föl: s egész nap ittak; estve ajándékokat osztottak a
vendégeknek s azok haza mentek.

Jövő reggel monda Szeyn Mobareknek: „Már eleget pihentem. Nem azért
jöttem Kahiróba, hogy itt vigadjak. A kilenczedik képszobrot akarom
megszerezni s ideje hogy annak megnyerése végett útra induljunk.“

„Uram, – felele Mobarek, – kész vagyok engedni kivánságodnák; de te még
nem ismersz minden veszedelmet melyek e drága szerzeménynyel össze
vannak kötve.“

„Akármi veszedelem járjon is vele, – felele a fejedelem, – föltettem
magamban, hogy azt megállom. Vagy elveszek bele, vagy czélt érek.
Minden, a mi történik, istentől jő. Kövess csak s légy szintoly
állhatatos, mint én.“

Midőn Mobarek ily elszántnak látá az indulásra, szólitá cselédeit s
parancsolá nekik, hogy az uthoz mindent készitsenek el. Azután a
fejdelem és ő elvégezék a parancsolt mosódást és a Farsz imádságot, s
megindulának.

Utjokban számtalan különös és csodálatos dolgokat láttak. Igy lovagoltak
több napig, mig egy igen kis virányra értek, a hol lovaikról
leszállának. Itten Mobarek igy szóla kisérőihez: „Maradjatok helyben s
viseljétek gondját uti szereinknek visszatértünkig.“ Azután igy szóla
Szeynhez: „Jer uram menjünk magunk tovább; közel vagyunk azon iszonyu
helyhez, hol a kilenczedik képszobor tartatik: szükséged lesz most egész
bátorságodra.“

Nem sokára egy nagy tó partjához jutottak. Mobarek itt leüle s szóla a
fejedelemhez: „Ezen tengeren keresztül kell mennünk.“

„Hogy mehetnénk rajta által? – kérdé Szeyn hiszen nincsen hajó.“

„Majd mindjárt fogod látni, hogy megjelenik egy, – folytatá Mobarek; a
szellemek királyának varázssajkája el fog értünk jőni; de jól megtartsd,
a mit mondok: Mély hallgatásban kell maradni; ne szólj tehát a hajóshoz:
bár mi különösnek tessék is alakja, s akármi rendkivül való dolgot láss
is semmit se szólj; mert intlek, ha a sajkán csak egy szót ejtesz is, az
tüstént elmerül a habokban.“

„Majd hallgatok, – szóla a herczeg. – Csak mondd meg mit cselekedjem, s
pontosan fogom teljesiteni.“

Igy szólván, hirtelen egy veres szántalfa-sajkát láta a tón megjelenni;
árbocza finom ambra s vitorlája kék atlasz volt. Benne csupán egy hajós,
kinek feje az elefántéhoz hasonló s teste olyan vala, mint a tigrisé.

A herczeghez, s Mobarekhez érvén a hajó, a hajós egyiket a másik után
fölvevé orrmányával és sajkájára tevé, azután egy pillanat alatt
általvivé a tó tulsó partjára. Ott megint kiraká őket orrmányával s
azonnal eltünék sajkástul.

„Most már szólhatunk, – monda Mobarek. – Itt a szellemek királya
szigetén vagyunk; nincs ilyen több az egész világon. Tekints körül
fejedelmem, lehet-e ennél gyönyörűbb hely? Ez kétségkivül igazi képmása
azon kecses lakhelynek, melyet az Isten törvényünk igazhitü megtartóinak
igért. Nézd e virányt illatos füvekkel s virágokkal ékesitve. Bámuld ama
szép fákat, melyeknek drága gyümölcsei az ágakat földig huzzák. Örvendj
a sokszavu zengzetes éneken, melylyel, más tartományokban nem ismert
ezerféle faju számtalan madár tölti el a leget!“

Szeyn nem győzte csodálni mind ezen őt környező dolgok szépségét s
mindig ujabbakat veve észre mennél tovább ment a szigeten.

Végre egy finom smaragd-palotához értek, mely széles árkokkal vétetett
körül, s a melynek partján bizonyos távolságra egymástól oly magas fák
állottak, hogy árnyékuk az egész palotát elfödözé. Az ajtóval
általellenben, mely merő arany vala, egy híd volt egyetlen egy
halpaizsból; noha legalább is hat ölnyi hosszu s három ölnyi széles
vala. Elől a hidnál egy sereg iszonyu nagyságu szellemeket lehetett
látni, kik a vár kapuját vastag sinai aczél buzogányokkal védték.

„Ne menjünk el innen, – szóla Mobarek, – mert ezen szellemek agyonvernek
bennünket; s ha meg akarjuk őket gátolni, hogy ide ne jőjenek, bizonyos
varázselőkészületet kell tennünk.“

Egyszersmind kivona egy zacskóból ruhája alól négy szelet sárga tafotát.
Egyikkel övét tekergeté körülj, a másikat hátára tüzé s a többi kettőt a
fejedelemnek adá, ki velök ugyanazt tevé. Azután kiterite Mobarek két
nagy abroszt a földre, melyeknek szélére nehány drága követ raka
mosuszszal és ambrával. Egyikre ő üle, a másikra Szeyn. Azután igy szóla
Mobarek a fejedelemhez:

„Uram, most elő fogom idézni a szellemek királyát, ki a szemünk előtt
fekvő palotában lakik: vajha harag nélkül jőne hozzánk. Megvallom, hogy
nem vagyok aggodalom nélkül, miképen fog bennünket fogadni. Ha ellenére
van szigetén megjelenésünk, egy irtózatos szörnyeteg alakjában fog
előjőni; ha ellenben javalja szándékunkat, nyájas férfi képében fogja
magát mutatni. Mihelyt előttünk terem, föl kell állanod és üdvözlened,
mindazáltal le ne lépj az abroszról, mert különben halál fia lészsz.
Mondjad ezt neki:

„Szellemek határtalan mestere, atyámat, ki szolgád vala, elragadá a
halál angyala: vajha engem is ugy ótalmazna felséged, mint atyámat
mindenkor ótalmazta!“

„S ha a szellemkirály, – ezt veté utána Mobarek, – kérdez, micsoda
kegyelmet kivánsz tőle, felelj neki:“

„Uram a kilenczedik képszobor az, melynek nekem ajándékozásáért
alázatosan esedezem.“

Minekutána igy megtanitotta Mobarek Szeyn királyt, hozzákezde az
idézéshez.

Azonnal egy hosszas villámlás vakitá el szemeiket, melyre egy dörrenet
következett. Az egész szigetet hirtelen sürü setétség boritá el; iszonyu
vihar támadt s erre szörnyü orditás hallatszott: a föld rengett s
olyatén földindulást éreztek, a milyent egykor Azrafyel fog az utolsó
itélet napján támasztani.

Szeyn egy kissé megdöbbent s ezen zajból roszat kezde jósolni, midőn
Mobarek jobban tudván, mit kelljen róla tartani, mosolygani kezde s igy
szóla hozzá:

„Csendesedjél fejedelmem, minden jól megyen.“

Valóban azon pillanatban megjelenék a szellemkirály egy nyájas férfi
alakjában. De mégis volt valami rettentő lényében.

Mihelyt megpillantá őt Szeyn király, oly udvarilag szólitá meg, a mint
Mobarek tanitotta. A szellemek királya mosolygott rajta s felele: „Óh
kedves fiam, szerettem atyádat s valamikor ide jött nekem tiszteletet
tenni, mindig egy képszobrot ajándékoztam neki, melyet magával elvitt.
Szintugy szeretlek téged is. Én kényszeritettem atyádat nehány nappal
halála előtt, hogy azt irja, a mit a fehér atlaszról olvastál!
Megigértem neki, hogy ótalmamba veszlek s neked adom a kilenczedik
képszobrot, melynek szépsége mindazokat fölülmulja, melyeket már birsz.
Elkezdettem igéretemet teljesiteni: én vagyok az, kit álmodban egy öreg
alakjában láttál. Én találtattam meg veled a vödrös és képszobros
földalatti szobákat. Nagy részem van mind abban a mi rajtad történt,
vagyis inkább én vagyok annak oka. Tudom, mi vezetett ide. Megnyered, a
mit kivánsz. Ha atyádnak meg nem igértem volna is, hogy neked adom,
mégis örömest megadnám. De előbb mindenre, a mi az esket megszeghetlenné
teszi, meg kell esküdnöd, hogy ismét eljősz e szigetre s egy szüzet
hozsz nekem, ki tizenötöd évében vagyon és soha sem ismert férfit, sőt
nem is kivánt ismerni. Azonfölül tökéletes szépségünek kell lennie, és
te ugy uralkodjál magadon, hogy kivánság ne támadjon benned birására,
midőn ide hozod.“

Szeyn merészen letevé a tőle kivánt esket. „De uram, – kérdezé erre, –
ha szerencsés leszek is oly szüzet találni, a milyent kivánsz tőlem,
miről tudom meg, hogy eltaláltam?“

„Megvallom, – felele mosolyogva a szellem király, – hogy téged a külszin
megcsalhatna. Fölül van ez az Ádámfiak tudományán; nincs is szándékom
ebben tereád támaszkodni. Egy tükröt adok neked, mely csalhatlanabb
minden vélekedésnél. Mihelyt egy tökéletes szépségü tizenötesztendős
szüzet találsz, csak nézz tükrödbe, meg fogod abban a szűznek képét
látni s az üveg tiszta és világos marad, ha a szüz szeplőtelen; ha
ellenben az üveg elhomályosul, ez bizonyos jele, hogy a leány nem volt
mindig tiszta életü, vagy legalább kivánkozott többé az nem lenni. El ne
feledd az esket, melyet nekem tettél, hanem megtartsd, mint becsületes
ember: különben elveszem életedet, bármint szeretlek is.“

Szeyn király ujra fogadta, hogy szavát szorosan meg fogja tartani.

A szellem király ekkor egy tükröt ada kezébe ezen szavakkal: „Oh édes
fiam, eljöhetsz megint, ha akarsz: itt van a tükör, melyet használnod
kell.“

Szeyn és Mobarek elbucsuztak a szellemkirálytól s a tóhoz ballagának. Az
elefántfejü révész hozzájok mene a sajkával, s azonképen visszavivé
őket, a mint ide hozta. Megint kisérőikhez mentek s velök együtt
visszatértek Kahiróba.

Alaznám király nehány napig pihene Mobareknél. Azután igy szóla hozzá:
„Jer menjünk Bagdádba szüzet keresni a szellemek királya számára.“

„Ejnye, hát nem vagyunk nagy Kahiróban? – felele Mobarek. – Nem
találkoznának-e itt is szép szüzek?“

„Igazad van, – viszonza a fejedelem, – tehát hogy találjuk föl őket?“

„Ne aggódjál erről uram, – felele Mobarek; – ismerek én egy igen ügyes
vén asszonyt, majd arra bizom: az igen jól el fog benne járni.“

A vén asszony valóban oly ügyes vala, hogy a királylyal temérdek sok
igen szép tizenötesztendős leányokat láttatott; de az megnézésök után
tükrébe tekinte, s erényöknek ezen átkozott próbaköve az üveg,
mindeniknél elhomályosodott. Az udvarnak és városnak minden tizenöt
esztendős szüzei megpróbáltattak egymásután: s az üveg egyiknél sem
maradt tisztán és világosan.

Látván, hogy nagy Kahiróban egy szeplőtelen szüzet sem lehet találni,
elutaztak Bagdádba. Egy pompás palotát bérlettek a város egyik legszebb
szakában. Itt urasan kezdettek élni; szabad asztalt tartottak; s
minekutána minden vendégeik ettek a palotában, a maradékot a derviseknek
küldötték, kik avval igen jól lakoztak.

A városnak épen ezen szakában lakott egy Bubekir Müesszin nevü imám. Ez
egy hiu, kevély és irigy ember volt. Gyülölt minden gazdag embert,
csupán mivel ő szegény vala. Nyomorusága fölboszantotta felebarátja
boldogsága ellen. Hallá hirét Szeyn Alaznámnak és a nála uralkodó
bőségnek. Nem kellett több neki, hogy ezen fejedelmet utálja. Annyira
vivé a dolgot, hogy egykoron a mecsetben estvéli imádság után igy szóla
a néphez: „Óh kedves atyámfiai, hallottam, hogy egy idegen jött lakni
közünkbe, ki naponkint temérdek pénzt költ. Ki tudja, ez ismeretlen
talán valami gonosztévő, ki annyit lopván országában, e nagy városba
jött, hogy itt duslakodjék. Vigyázzunk magunkra atyámfiai: ha megtudja a
chalyf, hogy ilyetén ember lakik közöttünk, félő, meg fog büntetni
bennünket, hogy azt tudtára nem adtuk. Én részemről kinyilatkoztatom, én
ártatlanságban mosom meg kezeimet; s ha szerencsétlenség támad belőle,
én nem leszek oka.“

A nép, mely könnyen elhagyja magát ámitani, egy szájjal kiálta
Bubekirnek:

„Az a te dolgod imám, jelentsd meg a főtanácsnak!“

Erre az imám haza mene jó kedvvel s egy emlékirás készitéséhez foga,
melyet jövő reggel akara benyujtani a chalyfnak.

De Mobarek, ki jelen volt az imádságon, s hallá a többiekkel együtt a
pap beszédét, ötszáz aranyat köte egy kendőbe s különféle
selyemszöveteket rakván egy csomóba, vele Bubekirhez ment.

Az imám nyersen kérdezé, mit akar: „Óh bölcs tanitó, – felele Mobarek
nyájasan az aranyat és selymeket kezébe nyomván, – én szomszédod s kész
szolgád vagyok. Alaznám herczeg, ki a város ezen szakában lakozik,
küldött hozzád. Hallotta érdemeidnek hirét s reám bizta annak
megmondását, hogy kivánna veled megismerkedni. Addig is kéret, fogadd el
e csekély ajándékot.“

Bubekir elragadtatott örömében s felele Mobareknek: „Kérlek uram, kérj
nekem bocsánatot a fejedelemtől. Egészen meg vagyok szégyenitve, hogy
még eddig tiszteletére nem voltam; de helyrehozom hibámat s mindjárt
holnap elmegyek kötelességemet megtenni.“

Valóban már más napon igy szóla a reggeli imádság után a néphez:
„Tudjátok atyámfiai, egy ember sincs ellenség nélkül. Az irigység
leginkább azokat támadja meg, kik nagy gazdasággal birnak. Amaz idegen,
kiről tegnap este szóltam nektek, nem valami gonosztévő, a mint némely
roszakaró emberek el akarták velem hitetni; hanem egy ifju fejedelem, ki
ezerféle erénynyel jeleskedik. Óvakodjunk a chalyfnál valami
baljelentést tenni róla.“

Minekutána Bubekir ezen beszéde által eloszlatta volna a Szeyn iránt
való balvélekedést, melyet az előbbi este támasztott vala az emberekben,
hazamene. Ünneplő ruháit vevé föl, s az ifju fejdelem látogatására méne,
ki őtet igen nyájasan fogadá. Mindkét részről több udvari szólások után
ezt mondá Bubekir a fejdelemnek:

„Sokáig szándékozol-e uram, Bagdádban mulatni?“

„Itt maradok, – felele neki Szeyn – mig egy tizenötesztendős tökéletes
szépségü s oly tiszta szüzet nem találok, ki soha sem ismert férfit s
nem is kivánt ismerni.“

„Ugy valóban igen ritka portékát keresesz, – felele az imám – s nagyon
félnék, hogy hasztalan lesz keresésed, ha nem tudnám, hol lehet ilyetén
szüzet találni. Atyja azelőtt vezér volt, de elhagyá az udvart s régóta
egy félrevaló házban lakik, hol magát egészen leánya nevelésére
szenteli. Ha akarod uram, oda megyek s megkérem számodra; nem kétlem,
nagyon fog örülni egy ilyen születésü vőnek nyerésén.“

„Ne oly hirtelen, – felele a fejdelem, – nem akarom elvenni addig e
szüzet, mig nem tudom, nekem való-e? Szépségére nézve ugyan reád
bizhatnám magamat; de micsoda kezességet ajánlhatsz erényeért?“

„Hát micsoda kezességet kivánsz?“ – kérdé Bubekir.

„Szinről szinre kell őt látnom, – felele Szeyn, – többet nem kivánok
arra, hogy magamat elhatározzam.“

„Tehát értesz az arczvonásokhoz? – viszonza mosolyogva az imám. – No jól
van; jere velem az atyjához, majd megfogom kérni, hogy egy pillanatra
láttassa veled a maga jelenlétében.“

Müesszin elvezeté a fejdelmet az atyához, ki, mihelyt megérté Szeyn
születését és szándékát, előhivá leányát s parancsolá neki, hogy
fátyolát vegye le.

Soha sem került még ily tökéletes és vonzó szépség az ifju balsorai
király szeme elébe; egészen elámult rajta; s mihelyt megtehette a
próbát, vajjon ezen szűz szintoly tiszta is, mint szép-e, kihuzá tükrét:
s ime az üveg tiszta és világos maradt.

Látván, hogy végre csakugyan talált oly szüzet, a milyet kivánt, megkéré
a vezértől. Azonnal kádit hivattak, az eljöve, megtették a házassági
kötést és elmondották reá az imádságot.

Ezen szertartás után Szeyn a vezért házához vivé, a hol pompásan
megvendégelte s nagy ajándékokat ada neki. Ezután a menyasszonynak
Mobarektől sok drágaságokat külde; s ez azt a vőlegény házába vezeté,
hol a lakadalom Szeyn rangjához illő pompával ünnepeltetett.

Midőn minden vendég hazatért, monda Mobarek urának: „Föl uram! Ne
késsünk tovább Bagdádban, hanem térjünk vissza Kahiróba. Emlékezzél az
igéretre, melyet a szellemek királyának tettél.“

„Induljunk tehát – felele a fejdelem – hiven fogom azt teljesiteni.
Megvallom azonban neked, kedves Mobarekem, hogy ha engedelmeskedem is a
szellemek királyának, azt csak erőltetve teszem. A kisasszony, kit
elvettem, elbájoló, s kisértetbe jövök őt Balsorába vinni s a thrónusra
ültetni.“

„Ah uram, – felele Mobarek, – óvakodjál kényedet követni. Uralkodjál
szenvedelmeden, s bármi magad meggyőzésébe kerüljön is, tartsd meg a
szellemek királyának adott szavadat.“

„Jól van Mobarek, – monda a fejdelem, – csak arra legyen gondod, hogy e
szeretetreméltó szüzet ugy elrejtsd előlem, hogy soha többé szemem elébe
ne kerüljön. Talán ugy is már sokat láttam őtet.“

Mobarek most készületeket tétetett az indulásra. Visszatértek Kahiróba,
s onnan utjokat a szellemek királya szigete felé vevék.

A mint odaértek, szóla a hölgy, ki az utat egy gyaloghintóban tevé, s a
fejedelmet a lakodalom napja óta nem látta, Mobarekhez: „Hol vagyunk?
Nem érünk-e hamarjában férjemnek, a királynak országába?“

„Nagyságos asszonyom, – felele Mobarek, – ideje, hogy ámulásod
eloszlassék. Szeyn király csak azért vett el téged, hogy atyád házától
kinyerhessen. Nem azért lépett veled házasságra, hogy balsorai
királynévá tegyen, hanem hogy a szellemek királyának kezére adjon, ki
ily szüzet kért tőle, mint te vagy.“

Ezen nyilatkoztatásra elkezde a hölgy keservesen sirni, ugy hogy a
fejdelem és Mobarek igen megsajnálták. „Szánakozzatok rajtam, – monda
nekik, – én idegen vagyok; számot kell adnotok Isten előtt a rajtam
elkövetett árulásról.“

Könyei és panaszai hasztalanok voltak. Bemutatták a szellemek
királyának, ki őtet figyelmesen megnézvén, igy szóla Szeynhez:
„Fejdelem, meg vagyok veled elégedve. A szüz, kit hozzám vezettél,
kecses és tiszta; s öngyőzedelmed, hogy nekem adott szavadat megtartád,
kedves előttem. Térj haza országodba. Ha a nyolcz képszobru földalatti
szobádba fogsz lépni, megtalálod ott a kilenczediket is, melyet neked
igértem; majd oda vitetem szellemeimmel.“

Szeyn megköszöné a szellemek királyának, s Mobarekkel megint Kahiróba
utazott. De nem sokáig maradt ezen városban: a kilenczedik képszobor
után való türtelen vágyása sietteté elindulását. Azonban sokszor eszébe
jutott volt jegyese; szemrehányásokat tett magának a rajta elkövetett
csalárdságért, s magát tekinté szerencsétlensége egyetlen okának. – „Jaj
nekem, – szóla magában, – elragadtam őtet szerető atyjától, hogy egy
szellemnek áldozzam. Oh hasonlithatlan szépség, te jobb sorsot érdemelsz
vala!“

Eltelve e gondolattal, végre Balsorába ére a király, hol jobbágyai
örvendezvén megérkezésén, nagy örömünnepet készitettek. Azonnal
anyjához, a királynéhoz mene, hogy utazásáról jelentést tegyen: s az
nagyon örült, megértvén, hogy megnyerte a kilenczedik képszobrot.

„Jer édes fiam, – monda az neki, – nézzük meg; mert kétségkivül már a
földalatti szobában lesz, mivel a szellemek királya azt igérte, hogy ott
fogod azt találni.“

Az ifju király és anyja, mindketten türtelenül vágyván a csodálatos
képszobrot látni, lementek a földalatti épületbe s a képszobrok teremébe
léptek. De mely nagy vala meglepetésük, a kilenczedik talapon egy
gyémánt képszobor helyett egy csodaszépségü szüzet látván, kit a király
tüstént ugyanannak ismert, a kit a szellemszigetre vitt vala.

„Csodálkozol király, – szóla hozzá a szüz, – hogy engem látsz itten? Te
valami sokkal drágábbat reméltél találni nálamnál, s nem kétlem, bánod
most, hogy annyit fáradtál. Szebb jutalmat igértél volt magadnak.“

„Nem, szeretett hölgyem; – felele Szeyn, – tanum az ég, hogy többször
volt eszemben a szellemkirálynak adott szavamat megszegnem, s téged
magamnak tartanom meg. Bármi drága legyen is egy gyémántképszobor,
fölérhet-e birásod gyönyörével? – Jobban szeretlek, mint minden
gyémántot, s a világ minden kincseit.“

A mint e szavakat mondá, egy dörrenést hallottak, melytől megrendült a
földalatti épület.

Szeyn anyja megijedt rajta; de a szellemek királya, ki hirtelen
megjelent, eloszlatá félelmét. „Királyné, – szóla hozzá, – én védem és
szeretem fiadat. Akartam látni, ha korában képes volna-e szenvedélyét
zabolázni. Jól tudom, hogy ezen ifju szép kecsei kisértetbe hozták őtet,
s nekem tett igéretét, hogy ennek birását nem fogja óhajtani, nem
tartotta meg szorosan, de sokkal jobban ismerem az emberi természet
gyarlóságát, mintsem azért haragudnám s bámulom maga megtartóztatását.
Itt van a kilenczedik képszobor, melyet neki szántam: ez sokkal ritkább,
mint a többi egyetemben! – Szeyn király, – szóla tovább felé fordulván,
– élj boldogul ezen ifju hölgygyel; hitvesed ő; s ha azt akarod, hogy
híven s állhatatosan szeressen, szeresd mindig; de csak magát szeresd:
ne szerezz neki vágytársnét, ugy kezeskedem hűségéről.“

E szavakkal eltünék a szellemkirály; és Szeyn örömre ragadtatván jegyese
által, még azon napon ülé lakadalmát s kihirdetteté balsorai
királynénak: és ezen mindig hü és szerető házastársak egymással számos
évet éltek.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Erám, a földi paradicsom.]

[Footnote 2: Akcsa; egy kis pénz.]

[Footnote 3: Kun; a kana ige parancsolója, azt teszi: légyen.]

[Footnote 4: Kapidzsik; a Szeral kapujának őrei, kapusok, rendszerint a
szultán parancsait teljesitik.]

[Footnote 5: Fikaá: árpából, vizből s malozsából készitett ital; a ki
méri, Fikainak hivatik.]

[Footnote 6: Mangir, kevesebb egy kispénznél, mintegy félkrajczár.]

[Footnote 7: Visnú: az indus szentháromság második személye, a fentartó
hatalom jelképe.]

[Footnote 8: Asper, három kispénz értékü török pénz.]

[Footnote 9: Karavanszerai tanya az utasok számára: vendégfogadó.]

[Footnote 10: Dinár, egy körmöczi aranyat érő aranypénz.]

[Footnote 11: Az Izlam szabásai szerint feleségét a férj két izben
verheti el, ugy hogy háromhónapi különlakás után, uj házassági szerződés
mellett, ismét magához vehesse. Ha harmad izben is elűzné, nem szabad
egyébként visszafogadnia, ha csak az asszony előbb más férjhez nem
megyen, s ezen férjet hiják hullának azaz tilalomoldónak, ezen igétől
hulla – oldani.]

[Footnote 12: Az arab nun betűt emlit, mely nálok hasonló alaku a
megforditott szemöldökhöz.]

[Footnote 13: Torf annyi mint boldoglét.]

[Footnote 14: Lockman arab meseköltő.]

[Footnote 15: Élte a lelkeknek.]

[Footnote 16: Örmény.]

[Footnote 17: Gyöngyök.]

[Footnote 18: Asszád ezt teszi: igen szerencsés. Mótár: áldozatra
szántt.]

[Footnote 19: Törökül, s a keletieknél babus.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Arab regék (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.