Title: Az erkölcsi törvény alkalmazása
Author: Bodnár, Zsigmond
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az erkölcsi törvény alkalmazása" ***


available by the Google Books Library Project



AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY ALKALMAZÁSA

IRTA

BODNÁR ZSIGMOND

EGYETEMI MAGÁNTANÁR

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

1896

Pátria nyomása.



ELŐSZÓ.

Egy új könyvet teszek a t. olvasó elé, mely csupa ismétlésből áll.
Igazán örökös ismétlés! De mentsen ki maga az erkölcsi világ törvénye,
mely annyira egyszerű, hogy lehetetlen a bölcsészek és más gondolkodók
nehézkes, homályos vagy az adott helyzetből és időből kiinduló
magyarázatait figyelmemre méltatnom. Ők, mint saját koruk gyermekei
czáfolgatták a letünt idők úgynevezett tévedéseit. Socrates, Plato
czáfolgatták az V. század sophistáit, eszményi koruk érveivel állottak
elő, melyeket utódjuk, az ideal-realismus nagy képviselője, Aristoteles,
szedett szét és téveseknek mutatott be. A jó Aristoteles állítólagos
tévedéseit pedig realisabb tanítványai tárták fel a bámuló világnak. Így
folyt ez az ember szellemi, erkölcsi, aestheticai és gazdasági életében.
A haladás egy-egy hullámában a kezdő idealistákat a szép, jó és igaz
egységének lazulásával megtámadta a fölpezsdülő rationalista irány,
ennek képviselőit háttérbe szorította a nemzeti realismus, melynek végén
egyeduralkodó lett az individualismus. Tehát nem azt kell kutatnunk,
miben tévedett Renan, Cousin, Hegel, Kant, Locke, Hobbes, Des Cartes és
más gondolkodó, hanem hogy mennyire tudta kifejezni korának uralkodó
eszméjét, miért tetszettek tanai saját korukban és az idő haladtával,
miért módosultak a rendszerek, elméletek?

Csak e munkában lehetséges a legteljesebb objectivitás, az igazi
tárgyilagos hang. Való ugyan, hogy én is ember vagyok, tehát az uralkodó
eszme nyomása alatt az idők árjának tanaihoz kisebb-nagyobb vonzalmat
érezek; de az erkölcsi törvény ismeretével meg tudom érteni és
méltányolni más idők szellemét is. Épen e törvény ismerete tanít meg
bennünket arra, miért volt népszerű ez a bölcsész, theologus,
államférfiú, történetíró, művész, költő, tudós, gazda, kereskedő stb. a
maga korában. Nekünk tehát semmi közünk Plato és Berkeley, Locke és Kant
nézeteinek czáfolatához; legfölebb azt vitathatjuk, mennyire egyeztek
meg az idealismus vagy realismus azon időszakával, melyben köztudomásra
jutottak.

Vagy ha nemzetünk életéből akarunk példát idézni, nekünk nem feladatunk
Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferencz, Tisza Kálmán, Apponyi és
Ugron stb. egymás elleni vitáiban a feltétlen igazságot keresni, mert
ilyent még csak a physica, logika és mathematica körében találhatni,
hanem politikai sikereik vagy bukásaik okát eszmei és közvetlen okokból
kimagyarázni s így teljesen objectiv történetet írni. És az idők árja
annyira körülszabja, meghatározza ítéletünket, hogyha akarnánk se
tudnánk hizelkedni, az egyik vagy másik részére hajlani a nélkül, hogy
bármelyik olvasónk észre ne vehetné önkényes vagy önkénytelen hibánkat.

Ennek folytán tudomány lett a theologia, a bölcsészet, a politika, az
összes történetírás, szóval az ember erkölcsi világa. Ma ugyan még nincs
kikutatva, részleteiben átvizsgálva ez a világ, nem egy tévedésemet kell
kiigazítani, tudásom számtalan hiányát kiegészíteni; de mihelyt úrrá
lesz az erkölcsi törvény ismerete, mihelyt ezer meg ezer tudós száll le
a részletekbe, nemcsak az én hiányaimat fogják pótolni, tévedéseimet
kiigazítani, hanem magát a világ egész történelmét meg fogják
korrigálni.

Az itt közlött czikkek többnyire apróbb dolgozatok, melyek a vallási,
erkölcsi, politikai, irodalmi, tanügyi és gazdasági élet egy-egy
kérdését világítják meg s vezérfonalul akarnak szolgálni arra, hogy az
erkölcsi törvény ismeretével maga a t. olvasó is nyugodtan, elfogultság
nélkül ítélhessen meg bármely értelmi, erkölcsi, aesthetikai és
gazdasági tüneményt. E törvény ismerete oly kulcs, melylyel nemcsak a
sötét idők labyrinthjait, a történeti mult hatalmas mausoleumait
nyithatjuk meg és pillanthatunk be a letünt korok történelmi hőseinek
szívébe, hanem a jelenkor hírneves szereplőinek igaz érzését,
gondolkodását is feltárhatjuk, sőt a közeli vagy távoli jövő sem lesz
egészen homályos előttünk. Rávonatkozó jövendöléseink nem egy geniális
szellem elmefuttatásai, hanem legalább nagy vonásokban biztos alapból
kiinduló visiók.

Öt év óta minden gondolatom e törvény kifejtése és ismertetésére
irányult. Úton-útfélen szóval és írásban magyaráztam kevés hallgatómnak
és olvasómnak; mintegy harminczezer füzetet és kisebb kötetet nyomattam
és jórészt szétszórtam ismerősök és ismeretleneknek, csakhogy olvassák
és vallják; a mi tetemes költséggel járt és sokszor magam is bámulom,
honnan fedezhettem kiadásaimat, mivel egy-két barátomat kivéve, senki
sem járult hozzá, senki sem könnyített nehéz helyzetemen. Óh hányszor
keseredtem el munkaközben, hányszor fogott el a bosszúság, mikor hiába
házaltam kéziratommal a kiadóknál, lapok- és folyóiratoknál; hányszor
tettem föl, hogy nem írok többé, hanem legfölebb, mint Socrates, szóval
hirdetem tanaimat; eljárok a társaságba és ott magyarázom fűnek-fának,
de csakhamar csalódva tértem vissza íróasztalomhoz, mert hiába
beszéltem, kevés ember vagy épen senki sem értett meg.

Őrültség! kiált fel a realista, kinek nincs érzéke ily összefoglaló
hatalmas rendszerhez, a legnagyobb fölfedezéshez, melyre idáig emberi
elme az erkölcsi élet terén juthatott; ezt az őrültséget azonban
megmagyarázza, érthetővé teszi előttem az isteni törvény, mely
ellenállhatlanul kerget, hogy hirdessem az igét, melylyel épen engem
áldott meg!

Szerencsémre ma már van egy kis vigasztalásom. Szemlátomást jelentkezik
az idealismus s vele nő embertársaim összefoglaló tehetsége. A kik idáig
csak elemezni, szétszedni, megkülönböztetni tudtak, most a legmesszebb
eső dolgok rokonvonásait, közös jegyeit föl kezdik ismerni vagyis
összefoglalnak, a mi okvetlenül szükséges, hogy az erkölcs, a becsület,
a tisztesség, az isteni és erkölcsi világrend fogalmához legyen
érzékünk. Egy idő óta tapasztalom, hogy nem süket füleknek beszélek és
nem korlátolt realistáknak írok. Ha kezdettől fogva megdöbbentették a
hallgatót és olvasót vallási, bölcsészeti, erkölcsi, jogi, politikai,
irodalmi, gazdasági stb. fejtegetéseim, most már akad olyan is, a ki
megérti és az adott nyomokon tovább halad; az egyetemen pedig egy jeles
tanár, kitünő történetíró és alapos tudós lelkesedéssel hallgatott
előadásokat tart az erkölcsi törvény szellemében. Az ő spartai jelleme
és tisztelt tudománya lesz az erkölcsi törvény általános
megismertetésének legnagyobb biztosítéka. Éljen sokáig és érje meg, hogy
a tan, melynek lánglelkű hirdetője és geniális alkalmazója, nemsokára
elfoglalja helyét a gondolkodók elméjében.

Budapesten, 1896. október 15.

_Bodnár Zsigmond._



I.  AZ IDEALISMUS KITÖRÉSE 1815 KÖRÜL.

A realismus az aránylagos béke korszaka szokott lenni. Ilyenkor nem
szívesen bocsátkozik az ember valamely háborúba. Mivel nemünk egészen
elmerűl az anyagi jólétben és az érzékiségben, nincsenek inyére a
háborúval járó viszontagságok és veszedelmek. A realismus legszebb
napjai épen azok voltak, melyekben virágzott az ipar és a kereskedés, a
müvészet és a tudomány, pompázott a fény, diadalát űlte a féktelen
érzékiség, a grasszáló individualismus. Ilyen volt például a Kr. u. II.
század, a jó császárok korszaka, a római birodalom aranykora; ilyen a X.
század, mikor az arabok gyönyörű palotákat emelnek Spanyolországban,
virágzásra juttatják a művészetet és tudományt, hatalmas ipart és
kereskedést teremtenek. A XV. század jólétéről, gazdagságáról, érzéki
életéről, óriási fényéről, pompájáról tömérdek adatunk van. A XVII.
század második felének édes békéjét némileg megzavarták XIV. Lajos
hadjáratai, XII. Károly nyugtalan vére, a mi török háboruink és
fölkeléseink stb.

De soha sem volt nyugtalanabb reális korszaka Európának, mint
1790–1815-ig. Egy bámulatos lángelme, I. Napoleon titáni
individualismusa örökös háborúra kényszerítette Európát, feldulta
nyugalmát, megzavarta édes békéjét, noha nem tudta megakadályozni, hogy
a realismus minden sajátsága: fény és pompa szeretete, az érzékiség
féktelen tombolása, a családélet bomlása s az egyetemesnek kigúnyolása,
az apai, férji, vallási, erkölcsi tekintély összeomlása be ne
következzék. Csak a realismus vége felé, 1812-ben képesek a nemzetek
összetiporni a zsarnok hatalmát. Máskor a realismus alatt könnyen ki
szokták verni a támadó ellenséget, a mi Hunyadynk maroknyi sereggel
visszaveri a török óriási hadait. Napoleon azonban győzhetetlen volt
egész a realismus alkonyáig.

De alig küldték a szövetséges hatalmak Szent-Ilona szigetére, teljes
erővel fellépett az idealismus.

És mi az idealismus? Az egyetemesnek uralomra jutása az egyedi
ellenében. Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal vagy
megkülömböztet. Az idealismus épen abban áll, hogy az emberiség nagy
része elkezd összefoglalólag gondolkozni, a lét összes tüneményeiben a
rokon, az egyező vonásokat keresni, szóval minden gondolatát, érzését
egységre vinni. A realismus alatt a szép, jó és igaz eszméje annyira
szétválik, hogy ellenséges viszonyba jönnek egymással: a szép buja,
hitvány, erkölcsileg rossz teremtés, az érzékiség kiváló ingere,
tényezője, néha eszköze lesz; a lét nagy igazsága: mint az emberiség,
haza, nemzet, közérdek, becsület, erény, isten, halhatatlanság stb. merő
hazugságokká vagy szokásos phrasisokká válnak az ember szájában; a jó
megszünik az egyetemest tartani szem előtt, léha nyájassággá, humoros
elnézéssé, az érzéki gyöngyök élvezetévé, fensőbb elv nélküli
jótékonysággá változik.

Az idealismus kitörésével magasba száll az emberi elme és széles
látkörével meglátja az istent és a vallást, az erkölcsöt és az erényt, a
becsületet és a tisztességet, a világot és az emberiséget, a nemzetet és
a hazát stb. szóval az egyetemest. És ha 1815 körül széttekintünk, mit
látunk? A köznép jó része rajong a vallásért, nemcsak egyes papok, hanem
világiak is, férfiak, nők állanak a mozgalom élére, mint Krűdenerné. Az
aristocratia visszanyeri elvesztett befolyását. Kitünő gondolkodók mint
Lamennais, Bonald, de Maistre gróf, Haller és mások apostolai lesznek a
katholikus világnézetnek, a pápai tekintélynek; kiváló protestáns írók,
bölcsészek, politikusok mint Gentz, Schlegel stb. a kath. egyház
kebelébe térnek. A protestáns egyházak támaszai aggódva tekintenek
előkelő hiveikre, mert habár nem mutatnak kedvet az áttérésre, mégis
bizonyos töprengés látszik rajtok. Keresik a világosságot, melyet nem
találnak meg. Keresztyén államról szeretnek beszélni, mely a monarchia
felé hajlik: Das Christenthum hat eine entschiedene Tendenz zur
Monarchie, mondja Schlegel Frigyes; pedig nem a keresztyénség oka a
monarchikus érzés gyarapodásának, hanem az ébredező idealismus, mely
minden téren kedvez az egységnek, a központ erősbödésének. Gyülölettel
írnak a forradalomról, mely az individualismus győzelme az egyetemes
fölött. A forradalom, mondják, a börtönéből kiszabadult anarchia
lázadása és győzelme az elgyengült tekintélyen. A végtelen mélységből
tör elő, felhasználja, kiaknázza az emberi gyarlóságot, őrjöngővé teszi
nemünket. Pedig minden forradalom a reálisabb elemek lázadása az
ideálisabb gondolkodásúak uralma ellen. 1830-ban lejárták magukat a
szélső idealisták, azért menekülni kelle X. Károlynak; 1848-ban már
annyira változott az uralkodó eszme, hogy X. Károlynak és kormányának
ellenségei, Lajos Fülöp hivei, nem voltak eléggé reálisak s így bukniok
kelle. 1870-ben pedig annyira növekedett az individualismus, oly erős
volt a realismus szétmállása, hogy buknia kellett III. Napoleon
kártyavárának s győzött a köztársaság, e megtestesült politikai
realismus, melyet hiába akart megbuktatni a kevés monarchista. A többi
monarchia is csak úgy tarthatta fenn magát, hogy engedett a szétmálló
részeknek, vagyis lassan decentralizált.

Az idealismus alatt mindenfelé tiltakoznak a democratia egyenlőség tana
ellen. Maga a híres államférfiú, Stein báró, sem szereti a
Gleichheits-aposteleket, mint a kik mindent nivellálni és az egész
polgári társaságot nagy tömeg kásává akarták kotyvasztani. Ekkor
Goethenek sem tetszenek az individualismus tanai: «Ezek az emberek
bódultságuk- és dühökben, mindent az egyedekre akarnak visszavezetni és
az önállóság isteneivé tenni őket: hol vannak a vallásos, hol az
erkölcsi elvek, melyek egyedül óvhatják meg őket?»

A költők is elfordulnak régi tárgyuktól, az individuum magasztalásától,
blazirt lelkek, léha teremtések rajzolásától; az egyetemes felé
hajlanak, tisztelettel, csodálattal szólanak róla. A becsület és
tisztesség, a vallás és az erény, az adott szó szentsége magasztalásuk
tárgya. Scott Valter 1814-ben megkezdi a Waverley-regények írását,
melyek az egész művelt világ kedvencz olvasmányai lesznek. Mint
ideálista nem mélyed el a lelki élet redőibe, a realismus finom
elemzésébe. Feltárni, mozgatni e külső természetet kitünően tudja;
erkölcsi érzése azonban erkölcsiekké teszi hőseit is. Erkölcsi szempont
vezeti előadásában, így szerette saját szervezete és a kor uralkodó
eszményisége. Ugyanakkor szívesen írnak végzettragédiákat, melyekben
fensőbb erő hatalmát mutatják be. Werner Zachariás, Grillparzer stb.
efféle művei szíves otthonra találnak a művelt világ minden színpadán.
Nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly, tragédiái telvék az egyetemes
dicsőitésével, az individuum kárhoztatásával. A költők és nem költők
kebelében hatalmasan nyilatkozik a patriotismus, a lángoló hazaszeretet,
mely a hon fiában nem keresi a nyelv egyenlőségét, nem követeli a
magyaros nemzeties szokásokat, hanem csak a haza iránti hűséget, lelkes
ragaszkodást. És támadnak a Vörösmartyak, a kik elragadtatással
tolmácsolják ezt a magasztos érzelmet.

De míg a szélső idealisták egy része tovább halad a megkezdett úton, már
1825 előtt jelentkezik a realismus halavány sugara, mely megtámadja az
egyetemesnek feltétlen uralmát. A szigorú erkölcsű Schlosser, a híres
történetíró, azt hiszi és fájó szívvel mondja, hogy «az erkölcsi
romlottság és a lélek meg a tettek nagysága, fájdalom, mindig,
elválaszthatlan az emberben!» Valóban szomorú, mélyen leverő állítás.
Szerencsére nem igaz, mert az eszményi gondolkozású nagy ember, épen úgy
lehet nagy tettek szülőoka, mint a reálisabb gondolkozású, a ki
természetesen nem lehet el bizonyos fokú romlottság nélkül. Mi azonban
csak azért hoztuk fel Schlossert, hogy bemutassuk lelke fölháborodását,
mikor az emberiség megindul a civilisatio felé. Mert mi a civilisatio? A
legszélesebb idealismusnak szakadatlan összébbzsugorodása, míg végre az
egyetemes egységből annyira kiválik az egyes ember, hogy magánálló
individuum lesz belőle.

Az idealismus annyira az isteni szép, jó és igaz egységének uralma, hogy
a legmerevebb theocratiát szülné és minden anyagi haladást lehetetlenné
tenne. Az emberiség megvetné a léha realismus örömeit és gyönyöreit,
rideg, szent világot teremtene, mely kizárna ugyan minden hazugságot,
hizelgést, csunya önzést, de az anyagaiak tartós megvetése miatt,
elpusztítaná magát a civilisatiót. Így rombolta le a VII. és XI. század
idealismusa az előbbi civilisatio számos nyomát.

1825 körül már hanyatlott, lohadt a szélső idealismus. Az elmult tíz év
alatt lelkesnek, rajongónak, eszményinek akart látszani minden jóravaló
ember. 1825 után a blazirt, hideg udvariasság kezdett divatozni. Az
előkelőség egyik jele volt hév, szenvedély, tűz nélkül beszélni, és
tenni, közönyösnek mutatni magát az illusiók iránt, lenézni az
előitéleteket, szépen ruházkodni és finoman enni-inni. A nagyhangú
szavakra gúnyos kételylyel kelle válaszolni. Az első reális sugárral
megjelent a gúny, a skepsis és a rationalismus. Idáig az egyház és az
aristoctratia, a vallás és a legitimitas voltak a hatalmon; becsülésben,
tiszteletben részesültek; a kik megtámadták tekintélyöket, bomlott
realisták valának, a léha napok simulni nem tudó képviselői, mint lord
Byron, Benjamin Constant és mások. Most lassan megváltozott a történeti
kép. Egy új nemzedék lépett föl támadónak, mely nagy erővel döngette a
tekintély várának falait, gyülöletesnek rajzolta uralmát s néhány rövid
év alatt meg is buktatta. A régiek közül maradt ugyan egynéhány magul
mint Lafayette, Talleyrand, Benjamin Constant, Varnhagen von Ense, Tieck
stb., de igazi mozgatói az új iránynak rendesen új emberek vagy a szélső
idealismusból kiváló férfiak voltak. Ilyen vala Hugo Viktor, az _enfant
sublime_, mint Chateaubriand nevezte, a ki már húsz éves korában királyi
kegydijat kapott; de a ki csakhamar a realisabb iránynak lánglelkű
apostola lőn. Az ő _Hernani_-ja már hatalmas előszó az 1830-iki
forradalomhoz. Általában a költők és írók egy része fanatikus
gyülölettel ostorozza az egyetemes képviselőit, csupa gyanúsítás,
rágalmazásból áll a szabadabb irányú sajtó, a melyet e kor több
történetírója, közöttük Hillebrand, lelkiismeretlennek mond. De hát azt
mutatja a történelem, hogy a lejárt irányok sorsa mindig a megtámadtatás
és leveretés volt. Szorosan véve, mindig igazuk van a támadóknak, mert,
a mely irány lejárta magát, csak erőszakkal tarthatja fenn uralmát. A
támadás eszközei azonban legtöbbször igazságtalanok, hazugságon,
rágalmon alapulnak. Még legtisztességesebb és legjogosabb a kitörő
idealismus támadása, mely a léha és zsebelő realismus hőseit a vallás és
erkölcs nevében korbácsolja és kergeti el. Lázadozni sem igen szoktak a
szélső idealismus apostolai, fegyverök a szó és a toll. A nagy Socrates
a tollat sem használta, csak szóval hirdette eszményi tanait.

Már 1824-ben megindította Pierre Leroux, Dubois a _Globe_ czímű
folyóiratot, melyben többi közt Jouffroy tette közzé híres tanulmányát;
_Comment les dogmes finissent?_ Ampére, Damiron, Duchâtel, Duvergier de
Haurannne, Vitet és mások, támadták a szélső idealismust. Hévvel és
fiatal túlzással szólottak a nagy erkölcsi, aestheticai és társadalmi
kérdésekhez. Spiritualisták voltak ugyan a bölcsészetben, de gyülölték
az ultrákat, változatosságot, szabadságot követeltek az irodalomnak, s
lenézték a szélső idealismus egyhangúságát. A huszas évek vége felé
tetemesen gyarapodott az új írói nemzedék, mely otthagyta az egyetemes
eszméjét, követelte az érzékiség, a szerelem, a lelkiismeret, a
gondolkodás, az érzés nagyobb szabadságát, hévvel hirdette az emberi
természet jóságát, melyet tagadott a szélső idealismus s szigorú
rendszabályokat hozott ellene. Az új nemzedék jelesebb tagjai Sand
György, Balsac, Dumas père, Saint-Beuve, Stendhal, Vitet, Janin és
mások, a kik 1830 körül léptek föl s csakhamar európai névre tettek
szert, mivel ez időben a reformidealismus minden bajnoka
Francziaországra tekintett, hol a júliusi forradalom megteremtette az
igéret földjét. Csodálatos az a rajongás, melyre az eszme lelkesíti az
embert. Mily nagynak, dicsőnek, boldognak tartják e rajongók a
francziákat, mily elragadtatással szólanak Gallia ragyogó szelleméről,
irodalmának újabb remekeiről, melyekre ma nem kapni olvasót; az egész
ország és benne Páris a művelt emberiség bucsuhelye lesz, hová minden
író és művész, politikus és államférfi el szeretne menni.

És minek köszönhette Francziaország ezt az általános csodálatot? Nagyobb
rationalismusának, melylyel az összes európai népeket felülmulja. Míg
más országban a nép reálisabb természeténél fogva lassabban tud érvényre
jutni az uralkodó eszme, a francziáknál rögtön jelentkezik az
irodalomban és a társadalmi életben. Irodalmuk legkorábban megérzi és
kifejezi az uralkodó eszmét, fellépésük ezért bátor és merész a
politikai és társas élet terén; ezért ugranak belé oly könnyen a
forradalmakba, melyek annyi gondot okoznak nemesebb gondolkodóiknak, egy
Guizotnak, Tocquevillenak, Cousinnek, Laboulayenek stb.

Francziaországba vágyott a német Heine is 1830 után; ez ország második
hazája lőn. A huszas évek elején ő is rajong az egyetemesért, lelkes
tanítványa lesz Schlegelnek, de bár a keresztyén hitre tér, nem tud
népszerűbb lenni, csak 1826 után, mikor _Reisebilderjeit_ és verseit
szívesen olvasták és énekelték. Ugyanakkor csúfolta ki a sorstragédiát
és eszményi drámát gróf Platen _Die verhängnissvolle Gabel_ (1826) és
_Der romantische Oedipus_ (1828) czímű vígjátékaival. Pückler herczeg
csakhamar kikezdé a régi aristocratia tekintélyét, eloszlatá nymbusukat,
lerántotta róluk a fensőbb morál leplét, melylyel a szélső idealismus
takarta le őket. Léha, könnyed, szellemes és gúnyos irályával
nevetségessé tette a büszke mágnásvilágot, melyre áhitatos tisztelettel
néztek 1820 körül. Angliában ugyanazt tevék Bulwer regényei; hősei
szintén kiépültek az illusiókból és balitéletekből, tudnak élvezni és
gyönyörködni.

Az irodalom ez új jelenségei mellett azonban tovább is él, párhuzamosan
halad mellette az eszményi költészet; nem ugyan a szélső idealismus
ösvényén; ennek le kelle tünnie; hanem azon félénk, lemondó, elégiai
hangon, melyet a realismus folytonos növekedése okozott s nálunk báró
Eötvös _Carthausijának_, Bajza, Vachott Sándor s társai sentimentális,
olykor világfájdalmas poesisának édes anyja volt.



II.  AZ ÁRPÁDOK.

A görög történetírás két mesterének, Herodotosnak és Thukydidesnek
születése között csak tizenhárom év folyt le, mert az első 484-ben, a
másik 471-ben született, mégis mily nagy különbség van a két mester
alkotása között. Herodotos a realismus alkonyán ír, tehát könnyed és
kedves, egyszerű és naiv elbeszélő; Thukydides az idealismus hajnalán
teremti meg művét s történet-bölcselő lesz belőle, a ki nem elégszik meg
a közvetlen és látszatos okokkal, hanem messzebb eső kapcsolatokat keres
és úgy készíti munkáját, hogy mint maga mondja, «minden időre szóló
birtok legyen.»

Husz év óta a történetírás azon termékeit olvastuk szívesen, melyek
egyszerűen, nagyobb igények nélkül mesélték el az idők históriáit, a kik
legfölebb a nemzeti és a korszellemre mertek hivatkozni, a nélkül, hogy
e szellem miértje után kutattak volna, vagy pedig itt-ott a földrajzi
helyzetet emlegették, de az események eszmei kapcsolatára senki sem
gondolt. A realismus nem tűri a mélyebb okok vizsgálatát, az ember nem
tud messzebb látni, oknak csak azt ismeri el, a mi közvetlenül
mutatkozik az esemény előtt.

Most, úgy látszik, az idealismus hajnalán, mindez megváltozik. Nemcsak
azt kérdezzük, hogyan történt valami, hanem azt is: miért. Még pár év
előtt lelkesedéssel üdvözölték nálunk is Pauler Gyula nagy történeti
munkáját az Árpádokról, mely regét, mondát és komoly történetet
összeolvasztva kedvesen elmesél, nagy jutalommal tüntette ki az
Akadémia, melynek fényes nagy termében egy másik történetíró 1896. május
17-én egy bölcselő dolgozatot olvasott fel magának a királynak
jelenlétében szintén az Árpádokról, még pedig nagy hatással. Kállay Béni
már lenézi a közvetlen okokat, van fogalma a benső szükségességről, az
idők reális vagy ideális irányáról s több efféléről, melyek
nélkülözhetetlenek az eszmei okok magyarázatánál. A szerzőnek azonban
még nincs érzéke a gondolkodás egységéhez, az egyik tüneményt eszmei, a
másikat közvetlen okból magyarázza; nincs egységes bölcsészeti
rendszere, melyből ki kellene magyaráznia az események szülő okait. De
mégis nagyon érdemes jelensége történetírásunknak s azért helyén van,
hogy egy kissé foglalkozzunk vele.


I.

A szerző magáévá teszi azt a nézetet, hogy a hunok és avarok rokonaink
valának, de sem a hunok világrendítő hatalma, sem az avarok ereje nem
tudott tartós államot alkotni, e képességünk csak nekünk magyaroknak
volt e földön. Itt azonban megáll a szerző az egyszerű tény előtt s nem
iparkodik megkérdezni az okát, pedig megvárhatnók, hogy pár szóval
jelezze: miért van nekünk államalkotó képességünk és miért nem volt a
hunoknak és avaroknak, vagy most nincs a zsidóknak és czigányoknak.

Miért nem jöhet létre most Zsidó- vagy Czigányország, kissé nehéz
megfejteni. Nagyon valószinűnek tartom azt az okot, hogy a zsidók,
arabok, turkomannok, czigányok, nem képesek a haladás egy-egy hullámát
elejétől végig megjárni. A szélső idealismus vallási rajongása ép oly
ismeretlen előttük, mint a realismus alkonyának édes, meleg, kedves
mysticismusa. Azért annyira józanok, okosak, rationálisták mint a
chinaiak. De valahányszor valamely tökéletesebb faj közelébe jutnak,
csakhamar pusztulniok kell s legfölebb parasyta életet lehet élniök.

Mennyire szerepel ez az ok a hunok és avarok életében, mivel keveset
tudunk róluk, nem állíthatni, vagy nem tagadhatni határozottan. Azért
némileg henye kérdés e népek államalkotó képességéről szólani, de annál
szükségesebb a miénkről.

Általában ki kell mondanunk, hogy minden népnek megvan az államalkotó
képessége, sőt néppé, nemzetté sem fejlődhetett volna, ha nincs meg a
saját országa. Az államalkotó képességről beszélni tehát henye kérdés.
Csupán arról szólhatunk, miképp volt lehetséges nekünk, turáni vagy
ural-altaji fajnak, itt hazánk földjén országot alapítani és ezer évig
fentartani, mert kétségtelen, hogy a turáni fajok nem tudnak versenyezni
a germán és szláv népekkel.

Én azt hiszem, hogy első sorban a bevándorlás ideje mentett meg
bennünket. A magyar a kilenczedik század végén, erősen reális időben
költözött be mostani hazájába. Mint főleg nomád nép, elfoglalta a sík
Alföldet és más kevésbbé hegyes és nem igen lakott területeket. Szláv és
german törzsek laktak az ország nyugati, déli és északi részein, románok
a keletin. Az Alföld az ő nagy síkságával árvizeivel és mocsaraival,
hihetőleg lakatlan volt. Oda hajthatták barmaikat bármikor a hegyi
lakosok, de télre haza takarodtak. A realisabb időkben ritkán szokott
valamely nép földjéről kimozdulni, legfölebb, ha szorítják. Ha az
idealismus, vagy idealrealismus idején költözik be valamely nép,
rendesen szörnyű pusztítást követ el a meghódított földön, esetleg
kiírtja az ottani népeket. A realisabb időkben békésen, szeliden bánik
velök, ekkor nem tudnak oly kegyetlenek lenni, legtöbbször meghagyják
hatóságaikat, némi autonomiával ruházzák fel őket. Ezt mutatja a
történelem. Hihetőleg mi magyarok szintén így jártunk el. Úgy, hogy e
népek megmaradtak napjainkig, fogytak vagy szaporodtak, a kedvező vagy
kedvezőtlen viszonyok szerint, de megéltek.

Kállay a magyar honszerzés és alapítás sikerét az idealismus hatása
alatt a nagy fejedelemnek, Árpádnak és a centralizált vezetésnek, meg a
magyar nemzet hadi szervezetének tulajdonítja. Eszményi napokban
mindezekért lelkesedni szoktunk, kiemeljük, felmagasztaljuk a király
személyét. A realismus alatt a király és a fejedelem személye csak akkor
népszerű, ha kedvez a részeknek, enged az alulról jövő nyomásnak,
pártolja a szegény embert; az idealismus alatt megfordul ez a
gondolkodás, lelkes ragaszkodás keletkezik bennünk, ha az egyetemest
tartja szeme előtt a fejedelem; ha a vallás és erkölcs, a haza és nemzet
mint egész tölti el bensejét; ha magas személyével sikeresen tudja
támogatni a felháborodó erkölcsi érzés kitöréseit; ha nem riad vissza
saját hatalmának, független akaratának nyilványításától. Ilyenkor
könnyen zsarnokságra, vagy önkényes eljárásra indítja a kor szelleme a
királyokat, sőt gyöngének, tehetetlennek szokták tartani, ha nem tud
kellő erélyt mutatni.

Ugy látszik, Kállay is az idealismus hatása alatt dicsőíti Árpádot, sőt
irányzatossá teszi egész felolvasását, melyben minden lépten hangoztatja
a nemzet simulását uralkodója akaratához, pedig a lefolyt félszázad
története világosan feltárhatta Kállay előtt, hogy csak ott volt
nyugalom, a hol az uralkodó simult a nemzeti többség akaratához, mely,
kivált az utóbbi időkben, a reálisabb napokban az alkotó részeknek, a
decentraliatiónak kedvezett.

Kállay ez idealis hatás folytán azt hiszi, hogy a magyar nép, mint
egységes nemzet, egységes fejedelmi hatalom vezérlete alatt költözött be
új hazájába. A mennyire a multat ismerem, mindig így fogták fel
beköltözésünket az idealismus idején. 1815 után jó ideig az összes
történeti és költői, hazai és külföldi művek így képzelik a magyarok
bevándorlását, csak később találkozunk a lassú és fokozatos beköltözés
gondolatával. Az idealista sehogy sem tudja elgondolni, hogy magyar
törzseink csak beszállingóztak volna e földre. Ő megérti és
természetesnek találja Anonymus előadását, maga elé képzeli a hét
vezért, közöttük Álmost, utóbb Árpádot, a ki nemzetének élére állítva
megindul, hogy hazát alapítson, országot szerezzen. A realistának jobban
tetszik, természetesebbnek látja, hogy egy nomád nép folyton
szorongatva, más nemzetektől nyomatva, kedvező tanyát és jó legelőt
keres magának és nyájainak s részenkint húzódik az ily tájakra.
Rationalismusa nem is tudja elhinni, hogy másként vándoroljon egy
szorongatott nomád nép. Büszkeségről, nagy nemzeti önérzetről, kegyetlen
hódításról, ily esetben alig lehet szó. Az idealista persze megvetéssel
utasítja vissza az ilyen felfogást, melyet reális történetíróinknál
kisebb-nagyobb eltéréssel, de rendesen megtalálunk. Sőt a reálista
Vámbéry, annyira módosítja időnkint nézeteit, hogy végre e földön
alakíttatja meg a magyar nemzetet.

Ugyanezen ideális felfogás vezeti Kállayt, mikor azt állítja, hogy a
nomád magyar, mint egységes nemzet költözött e hazába. Helytelenség,
melynek ellentmond a realismus törvénye. Igaz, hogy mikor valamely
nagyobb actióra készül a nomád nép vagy népek és törzsek, rendesen
vezért választanak maguknak, de mihelyt bevégezték az actiót, megszünik
vagy enged a hatalmas központi erő. Hogy Árpád a honszerzés után, kivált
utódai, megtartották volna centralizált hatalmukat, éppen a realismus
alatt elképzelhetetlen valami. Mikor a IX. és X. században a realismus
nyomása alatt mindenütt beáll a szétmállás, a részek uralma az egész
fölött, akkor a széles világon kivételt képezne a magyar, mely
centralizálna. No, de annyit Kállay is belát, hogy akkor a magyar se
központosított, ennek okát azonban Árpád utódjaiban keresi, kik alatt
rossz útra tévedt a nemzet. E gyönge fejedelmek alatt a kitűnő
hadiszervezet nem engedte nyugodni a magyart. Mivel nagyon is jó katona
volt, a honszerzés után se gondolt másra, mint harczra, háborura. Miért?
A harcz kedvéért. Kállay bölcselkedve mondja, hogy a legkiválóbb
intézmények, minő a hadiszervezet is volt, sajátságos, hogy idővel
elvesztik eredeti jellegöket s utóbb önmagukban is, mint czél tünnek
fel. Biz ez semmit mondó, elavult magyarázat. Minden intézmény eleinte
addig életerős, egészséges, üdvös, míg fennállanak a viszonyok, melyek
miatt létre jött. Mihelyt változik, módosul az uralkodó eszme, például
az ideal-real nagy nemzeti egységét a realismus decentralisatiója
váltotta fel, a központosító intézmény is felmondja a szolgálatot.
Gyűlölni, támadni kezdik, lassankint magától összeomlik, ha előbb el nem
törlik. De míg e törlés bekövetkezik, jó sokáig eltengődik. Ekkor
mondják róla, hogy czélnek tűnik fel, pedig csak eszköz akart lenni. A
nomád és turk-magyar élhetett-e más mint rabló életet? Baromtenyésztése
mellett ez volt a foglalkozása. Összeállott pár száz vagy ezer magyar, s
gyors lovaikon messze elszáguldoztak, nem várták meg az ellenséget,
hanem rabolva, bő zsákmánynyal tértek vissza új hazájokba. Ezt Árpád sem
akadályozhatta volna, de legalább részben korlátozta az ágostai vereség
955-ben. Valószinű, hogy már előbb is nem egy csapás érte az ily
portyázókat. Ágostánál hihetőleg több ezer magyarra csapott le a vész.
Azt hiszi Kállay, hogy e vereség mente meg bennünket a tespedéstől, ez
rázta fel ismét a már lankadó nemzeti erőt. Kissé furcsa gondolat. Nem
természetesebb-e, hogy a realismus nyomása és az ily vereségek
honmaradása, földművelésre, gazdálkodásra taníták a magyart? Reális
időkben az anyagira veti magát az ember, a honmaradásra kényszerített
magyar nem mehetett rabolni, zsákmányolni, tehát az itteni szlávoktól,
germánoktól némi ipart és földművelést tanult, vagyis civilizálódott,
lévén a civilisatió nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba való
haladás.

Valóban a X. század realismusa mentette meg a magyart, hogy nem jutott a
hunok és avarok sorsára. Ilyenkor békésebb, nyugodtabb az ember, még ha
nomád népet alkot is. Tanulékony a gazdaság és ipar terén. Nemzetisége
pusztulásától, a beolvadástól sem kell tartania, mert az egy-egy
csomóban élő nemzetiség nem hagyja vallását, nyelvét, társadalmi
szokásait. A realismus alatt nem szoktak vallást és nyelvet változtatni,
legfölebb az idegen nemzetiség körébe eső egyes családok olvadnak fel a
nagy tömegben. Tanulunk ipart és gazdaságot másoktól, de nem adjuk fel
nemzetiségünket. A realismus alatt állandó lakhelyre szoktatott,
kezdetleges iparban és gazdálkodásban járatos magyar azután
szerencsésebben mehetett neki a 875 körül kitörő idealismus vallási és
erkölcsi reformjának. Ha mi is, mint az avarok, az idealismus idején
költözünk e hazába, hihetőleg borzasztó mészárlást követünk el, de azért
mégis elpusztulunk, mert a százados harczok, az örökös háboruk, nem
engedik pihenni, fejlődni, gyarapodni, civilizálódni a magyart.


II.

Géza fejedelemségével egyszerre kitör az idealismus, éppen úgy, mint
napjainkban. Kállay úr tehát láthatná, könnyen észlelhetné,
tanulmányozhatná ezt az érdekes fordulatot az ember erkölcsi világában.
Ő azonban régi, elavult fejtegetésekhez folyamodik. Most szeme előtt
történik a nagy erkölcsi változás. Számos ember, kik még néhány év előtt
léha realisták voltak, kezdenek az erkölcsről és a vallásról máskép
gondolkodni. Könnyen felháborodnak, zúgolódnak felebarátjaik kevésbbé
tisztességes eljárása ellen. Tisztelettel szólanak a vallásról, melyre
nem sokat adtak. Némelyek rajongással, lelkesedéssel fordúlnak feléje,
holott nem is érintkeznek papjaikkal, a kik között még nagyon sok a
realista. Az emberek általában kezdenek összefoglalóan gondolkozni,
tiltakoznak az alkotó részek uralma, a családban az asszony és az
érzékiség túlnyomósága ellen, tekintélyét követeli a családfő és így
tovább.

Kállay alig látja ezeket, pedig értekezésében számos jele van az
idealismusnak. Géza fejedelemről mondja a históriával, hogy bátor,
kitartó, erős akarat jellemzi, de e mellett műveletlen, durva, sőt talán
még kegyetlen is volt. Számító előrelátás, látnoki ihletség nem vezették
terveiben, mégis ő rakta le ezeréves létünk alapjait. Mélyen érezte ő is
az augsburgi vereség szégyenét (?). De nem gondolt megtorlásra, békét
köt a német császárral, minek közvetlen okát nem akarja kutatni Kállay.
Szerinte a német barátságból önkényt következnék, hogy a keresztény
hitre térjen a magyar. De nem így történik; a fejedelmi hatalomnak
erőszakkal, vérengzéssel kell behozni az új vallást, mert a magyar
jelleméből hiányzik a hajlam a vallásos rajongásra. Maga Géza is
pogánynak születvén, szívében, úgy látszik, pogány maradt haláláig. A
felesége, a szép Sarolta, kedvéért mégis megkeresztelkedett. És ez a
pogány Géza, tűzzel-vassal terjeszti a keresztény hitet, kereszténynyé
lesz a magyar; de nem benső meggyőződés volt az indító ok. Azok, kik az
ősi vallást elhagyták, nem az új hít kedvéért tették ezt. Csak az
uralkodó akaratának engedtek. Komolyabb tömeges ellenszegülésről nem is
emlékeznek krónikáink.

Ez tehát hazánkban a kereszténység behozatalának kivonatos története.
Egy, pogány vallásához szívósan ragaszkodó nép, mely ezt az ősi nemzeti
szokások symbolumának tekinté, meghajol a szintén, pogány érzésű és
gondolkodású fejedelem zsarnoki akarata előtt. Ki látott ilyesmit? Ha
Géza maga sem hiszi, a mit hirdettet, miért erőszakolja nemzetére? És
lehet-e egy nemzetre külső hatalom segítsége, öldöklése nélkül új
vallást erőszakolni? – Minél tovább gondolkodom ez állításokon, annál
gyöngébbnek találom az egész okoskodást.

Pedig mily egyszerű a dolog magyarázata.

Nemzetünk e hazájában a nyugati népek eszmekörébe jutott. A X. század
realismusa alatt nem változott meg a hite, nyelve, szokása, megtartotta
nemzeti szelleme jeleit, symbolumait. De mikor fölébred az idealismus,
látja keresztény földijeinél a nemesebb hitet, tisztább erkölcsöket, meg
akar tisztulni, nemesebb óhajt lenni és a keresztény hittérítők buzgó
szózatára, hathatós buzdítására, keresztény lesz. Ezt teszi a nemzet
nagy része, teszi maga a fejedelem. Most következik az érem másik lapja.
Az idealismus alatt is akad számos realista, a ki nem tud simulni az
uralkodó eszméhez, ezek szívósan ragaszkodnak az ősi valláshoz és a
nemzeti szokásokhoz, nemzeti törvényekhez; ha van erejök,
ellenszegülnek, néha fellázadnak. De ott van Géza, a vasmarkú fejedelem,
a ki nemcsak szigorú, hanem kegyetlen is tud lenni; sújtja-tiporja az
ellenszegülőket.

Azt hiszem, így érthető lesz népünknek a keresztény hitre térése. Abból
is megérthetné Kállay tanításom igazságát, hogy ugyanakkor egyszerre
több nemzet hagyja el ősi vallását és áttér a keresztény hitre.

Abban a régi állításban, hogy a magyar nem hajlandó a vallásos
rajongásra, van egy kis igazság. Bár sok árja vér van közöttünk és
bennünk, mégis fajunk turk eredete akadályozza, hogy az egész nemzet a
legszélsőbb idealismusba csapjon át, vagy a realismus alatt az édes,
lágy, vallásos mysticismusba sülyedjen. A magyar ekkor rendesen léha,
érzéki realista lesz, vagyis a magyar eszmeköre, jobban mondva,
eszmeskálája nem oly magas és nem oly mély, mint a germán fajoké, de
mégis hosszabb, mint a szemitáké. Azért, ha kitör az eszményibb érzés,
gondolkodás, a magyar is lelkesedik a vallásáért; igaz, hogy gyorsan
lohad e buzgósága és a nemzeti nagyság utáni rajongás foglalja el a
helyét. E rövidebb ideig tartó lelkesedés azonban elég hosszú volt arra,
hogy Géza és Szent István alatt, erős gyökeret verjen a kereszténység,
melyet a későbbi rationalisabb gondolkodás ébredése, az általa
előidézett pogány lázadás sem tudott többé kiírtani.

Kállay elmondja, hogy Géza határokat nem ismerő akarata, nem tűrheté ama
ziláltságot és széthúzást, mely a hosszas kalandozások közben új életre
ébredő törzsrendszert jellemzi, azért oly szabályokat hozott, melyek
megszünteték e rendszert. Mintha a realismus alatt bármely erős akarat
képes volna egy törzsekből álló nemzetet egységessé tenni! Géza azonban
az idealismus hatása alatt szervezi az országot, azért könnyebben megy
neki, mert maga a nemzet is úgy gondolkodik. A X. század végén többnyire
erélyes, ideális fejedelmek vezetése alatt megindultak a népek az
erkölcsi egység eszménye felé. Nálunk sem történhetett más, mint a világ
többi részein. Az idealismus egysége, természetesen erkölcsi egység. A
vallás és erkölcs nemessége ragad meg bennünket. Akkor nem rajongunk a
nyelv és nemzeties szokások egységéért. Ezért mondhatta Szent-István,
hogy jó, ha az országot többféle nemzetiség lakja. Nagy Lajos nem ejthet
ki ily szavakat, neki az idealrealismus második felében rajongani kell
az ország magyarságáért. Annál furcsább, mikor Kállay azt mondja
Szent-Istvánról, hogy jó magyar volt. Negyven év óta kitünő hazánkfiai
alig mondották ki e szavakat, legfölebb Szent-István-napi beszédekben
lehetett ilyesmit hallani. Mikor hazánk politikai és nyelvi egysége és
nagyságaért rajongunk, nem tarthatjuk Szent-Istvánt jó magyar embernek.
Sokan éppen az ellenkezőt hirdették róla. Akárhányan még a kereszténység
terjesztését is kárhoztatták. Mindez érthető, mert Szent-István
kivetköztette a nemzetet régi nemzeti vallásából, erkölcseiből és
szokásaiból, állami és jogi életéből; a nemzeti nyelv iránt pedig
közönyös volt. Nem lehetetlen, hogy a magyar nyelvnél többre becsülte a
latint, az olaszt, a szlávot vagy németet, hisz sok idealista buzog az
egyik vagy másik műveltebb nyelvért, rajta szeret beszélni s
elhanyagolja anyanyelvét. Ha tehát azt mondja Kállay, hogy Szent-István
magyar volt egész lényében, ez oly frázis, melynek csupán erkölcsi
szempontból van némi értelme és csak boszantja a realista nemzeti
szellemű kritikáját.

Elmondja a szerző, hogy István nem hiuságból és becsvágyból vette föl a
királyi czímet, hanem a magyar nemzet nagyságának öregbedését látta
benne s mivel függetlennek óhajtá hatalmát, nem a császártól, az akkori
fogalmak szerint az egyetemes világi fensőség képviselőjétől, hanem a
római egyház fejétől kért és kapott koronát.

Ez megint hibás magyarázat. Az idealismusnak erősen theocratikus jelleme
van. A szélső idealis irány lelkesedik az egyházért, kivált a
középkorban hódoló tisztelettel fordúl feléje. Az idealismus mostani
hajnalán is látni már az egyháziak iránti tisztelet jelentkezését.
Nagyon természetes tehát, hogy István nem a császárhoz, hanem a pápához,
Istennek földi helytartójához, szent Péter utódjához, fordul. Ezt
nagyobbnak, szentebbnek tartja, azért kér tőle koronát, nem pedig, hogy
függetlennek óhajtá hatalmát. Az is téves, mintha István tisztelete
emelte volna fel hazánk első rendjévé az egyházi rendet. Az ezredik év
körül ez mindenütt első lett az idealismus nyomása alatt. De azért,
Kállay szerint, mégis az uralkodónak volt alávetve az egyház, csak az ő
akaratától függött. Megint túlzó és érthetetlen szólam. A ki valamely
intézmény javára nagy áldozatokat hoz, a ki egész lelkével csügg rajta,
mindenesetre tekintélyre, befolyásra tesz szert, mivel áldozatai az
intézmény javát mozdítják elő. De tévednénk, ha azt hirdetnők, hogy az
egyház István akaratától függött, mint a realismus idején példáúl Mátyás
király, XIV. Lajos, I. Napoleon alatt történt. Az egyház szívesen
megbízott a szent király intézkedéseiben, mert az ő szellemében járt el,
az egyház felfogását tartotta szem előtt, midőn országát a kereszténység
intézményeivel árasztotta el. – De mihelyt bár csak halványan
jelentkezik a realis irány, mikor mutatkozik a nemzeti szempont, mikor
megszünik az egyetemes feltétlenül uralkodni, mint például Kálmán
idejében, beállanak a kisebb-nagyobb összeütközések, surlódások az
egyház és állam között. A XI. század második fele már számos ily
összeütközést mutat fel.

Kállay ezt a realis gondolkodás közvetlen okaival magyarázza. Szerinte
szakadás fenyegetvén a nyugati egyházat, így Magyarországot is, a bölcs
Kálmán azzal hárítá el, hogy önként lemondott a koronának némely addig
gyakorolt jogáról az egyház javára. Nem a lehető küzdelemtől riadt
vissza Kálmán, hanem a nemzet nyugalmának és egységének megbontásától
rettegett. Mert kétségtelen, hogy miként egykor a pogányság, úgy utóbb a
schisma szolgált volna politikai téren is a particularisticus törekvések
zászlajáúl. És a nemzet ellenzés nélkül követte királyát az ujonnan
kijelölt ösvényen, mert érezte, hogy a király, a nemzet javára
dolgozván, bölcsen cselekedett. Az Árpádok monarchiájában tehát szoros
szövetségre léptek vallás és királyság, amaz támaszt és oltalmat, emez
pedig még nagyobb erőt nyervén e viszonyból.

Mindez szépen van kiokoskodva, de nem igaz. Kálmánnak le kellett mondani
a korona némely jogáról, mert erősebb volt az egyház, neki pedig nem
volt ereje szembeszállani vele. Ha nemzetibb szellemű és kevésbbé hivő
lelkű, okvetlenül megkezdi a harczot, mely talán hazánk nagyobb
romlásával végződik. Szerencsére bölcs fejedelem volt, azaz érzése és
gondolkodása megfelelt az idők árjának és helyesen, okosan járt el. Az
egész nyugaton, mintegy 1250-ig, mindenfelé győz az egyház központosító,
egységre törekvő szelleme, a legnagyobb fejedelmek és császárok
megtörnek előtte, még a lángeszű és realisabb, nemzetibb gondolkodású
II. Frigyes is engedni kényszerűl. 1250 után gyarapszik a realismus,
növekszik a nemzetek befolyása, mutatkozik a részek uralma, jelentkezik
a szétmállás. Ezután többnyire a pápák veszítenek a harczban, rendesen
engednek a súrlódásban, sok esetben a császárok, királyok döntő szerepet
játszanak az egyház sorsában. Ezt az erősödő realismus hozta magával. A
XV. század realismusa alatt azt mondhatni, hogy a királyok uralkodnak az
egyházon, éppen úgy, mint 1650-től 1700-ig; 1770-től 1815-ig, 1875-től
napjainkig. Lehetőleg a részeknek kedvez az egyház. A diakovári püspök,
Strossmayer, sürgetésére XIII. Leo már a központosítás, a nagy egység
legkiválóbb jelét: a latin nyelvet is feláldozza a szláv részeknek.
Valószinű, hogy a haladás most kezdődő hullámának realisabb napjaiban, a
katholikus egyház több népénél érvényre jut a nemzeti nyelv.


III.

Noha az eddigi magyarázatok után kevés újat mondhatok, legyen szabad
mégis Kállay értekezésének egy-két pontját fölemlítenem.

Ilyen az, hogy mindenekelőtt magyar volt a szent király állama. Igaz
ugyan, hogy a nyugati keresztény papok nevelése új hitre, új eszmekörre,
új állami szervezésre tanították s így egész műveltségét a külföldtől
nyerte, még sem lett pusztán utánzóvá, megőrzé híven a magyar szellem
eredetiségét. Talán gondolt a Karolingok állami szervezetére, alkotása
azonban fővonásaiban a magyar nemzet szükségeihez és így szelleméhez
alkalmazkodott.

Régi elavult frázisok! Megőrzé híven a magyar szellem eredetiségét! Hisz
éppen ezt a magyar szellemet, a mennyiben eszmekört ért alatta Kállay,
ezt akarta szent István gyökeresen átalakítani, új vallást, új
szokásokat és erkölcsöket, új politikai és jogi rendet akart a haza
földjére és a nemzet szívébe átplántálni. A mennyiben pedig a nemzet
faji szervezetéről szólhatunk, az idealismus ezen is módosított egy
kissé. Eszményi időkben nem azt kérdezzük, hogy magyar, német, tót vagy
más nemzetiségű vagy-e, hanem hogy becsületes, tisztességes, vallásos
lélek vagy-e? Legalább is tetemesen megfogynak a nemzeti elválasztó,
elkülönítő korlátok, sorompók. Ilyenkor könnyebben összeházasodnak az
eltérő nemzetiségek, törzsök, fajok. Tény, hogy Géza, Szent István
király stb. kitüntették, kedvezményekkel halmozták el a külföldi
egyháziakat és nemeseket. Az idegen urak könnyen házasságra keltek a
magyar urak családjaival, ugyanazt tevé sokszor az alsóbb osztályok
gyermeke is. Ezzel megkezdődött a faj szervezetének, a magyar nemzet
szellemének kisebb-nagyobb módosítása. Később az ideal-real erőszakos
nemzeti centralisatiója még jobban teljesítette ezt a feladatot, sok
német, szláv és olasz olvadt a magyar nemzetbe, úgy, hogy a bevándorolt
turk-ugor származású magyarból jó részben árja nép lett. Szóval, az ily
frázisnak, hogy megőrzé a nemzeti szellemet, Gézánál, Szent Istvánnál
nincs értelme.

Magyarázatra szorúl az a nézet, hogy fejlődési irányunk kezdettől fogva
az egységesítés felé terelt bennünket; az Árpádok Magyarországa teljesen
centralisalt állam volt, az egyetlen akkor egész Nyugat-Európában s hogy
Szent István meg sem kísérté a nyugat-európai hűbérességet
meghonosítani.

Láttuk, hogy a X. század realismusának sehol sem kellett az
egységesítés, a centralisatio. Sőt Európában teljesen kifejlődik,
uralomra jut a feudalismus. Nálunk a törzsrendszer dominál. A század
utolsó negyedében kitör az idealismus s lassankint megkezdődik a királyi
hatalom gyarapodása, a hűbérurak, a széthúzó elemek fékezése, nálunk a
törzsrendszer megtörése. – Szent István tehát nem honosíthatja meg a
hűbériséget, nem istápolhatja a törzsrendszert, neki az egyiket, úgy
mint a másikat fékezni, korlátozni kell az eszme nyomása alatt. Ő az
idealista nem pártolhatja a szétmállást, neki centralisalnia kell, a
mennyire a szót alkalmazhatni a XI. század viszonyai között. Nyugaton, a
hol kifejlett hűbérrendszer korlátozta a fejedelem akaratát, nehezen
ment a királyi hatalom gyarapítása, de nálunk az ős vallás pusztulásával
mintegy vele járt a törzsuralom elenyészte. A XIII. század azonban már
megkezdi az autonomicus törekvéseket. Maga az aranybulla nemcsak
megerősítése a nemesség jogainak, mint Kállay mondja, hanem inkább a
királyi hatalom fékezése. Azt is tudja a szerző, hogy II. Endre meg IV.
Béla uralkodása alatt, egyes megyékben némi önkormányzati bíráskodás
kezd lábra kapni. A önállóságra törekvés növekszik, erősödik a realismus
gyarapodásával a XIV. és XV. században.

E század végén újra kitör az idealismus, mindenütt erősödik a királyi
hatalom, a hol erélyes férfiú áll az ország élén. Nálunk azonban a
tehetetlen Ulászló, a gyönge II. Lajos jutnak a trónra és beáll a
legnagyobb bomlás. Mivel az idealista eped és sóvárog az erélyes
fejedelem után, szeretné támogatni a központi hatalmat, felháborodva
látja a gyönge embert a trónon, s mellette a kegyenczek, a követelő
oligarchák gyűlölt hadát. Szerencsés az ország, melynek ilyenkor
erélyes, férfias királyai vannak. Szegény hazánkban a mohácsi vész, meg
a török másfélszázados uralma volt a rémes válasz szerencsétlen
királyaink uralkodására. Az 1700 körüli idealismus I. Lipót, I. József
és III. Károly uralma alatt ismét emelte a királyi hatalmat, éppen úgy,
mint az 1815-iki idealismus létrehozta a szent szövetséget, a királyok
független intézkedéseit, a nemzeti eltérések, sajátságos ignorálását,
Francziaországban az engedékeny, símuló parlamentet, _a chambre
introuvablet_, mint XVIII. Lajos nevezte. Így végig tekintve az egész
világtörténeten, nemcsak az eszmei magyarázat, a bölcsészeti fejtegetés,
hanem a történelem is igazolja, hogy az idealismus napjaiban növekedni
kell a királyi hatalomnak s mivel Gézától kezdve a haladás hullámának
(975–1490) első vagyis idealisabb felébe esnek az Árpádok, szólhat
Kállay az ő centralisatiojukról. Csak azt szeretném tudni, kitől tanulta
a politikai idealismus fogalmát. Ha valaki oly kifejezéseket használ,
minőket Kállay elég sokszor, melyeknek csak az én philosophiámban van
értelmök, meg szoktuk nevezni a mestert is.

Most legyen elég Kállay felolvasásáról. Azt hiszem, hogy bár nagy
vonásokban, érthetővé tettem az Árpádok történetét. Ezután már nem lesz
szabad egy felvilágosúlt történetírónak másképp írni rólok. Én ugyan nem
érek rá ilyen munkára, de talán akad egy jó barátom vagy jeles
tanítványom, a ki magára vállalja a derék feladatot és az erkölcsi világ
törvénye szerint megírja az Árpádok vagy az egész magyar nemzet
történelmét. Gyönyörű és hálás feladat, melynek végrehajtása «örök
időkre szóló alkotás lehet», hogy Thukydides szavaival éljek.



III.  ERKÖLCSI SÜLYEDÉSÜNK.

Ma már sehol sem tagadják, hogy erkölcsileg mélyen sülyedt az emberiség.
Még pár év előtt sokan tagadták, tíz-húsz év előtt csak egy-két bomlott
ember vette észre. De most éppen úgy elismerik ezt a sülyedést
Amerikában és Európában, mint Japánban és Ausztráliában. Nemcsak
számtalan czikk és tanulmány hangoztatja az emberiség elfajulását, hanem
kötetes munkák is hirdetik. Például dr. Nordau Miksa izraelita
hazánkfia, hírneves párizsi orvos, két kötetes munkát írt e fontos
kérdésről.

Sokan vallják, hogy növekszik a bűnösök száma és a művelt társadalomból
is kihalt az erkölcsi érzés. E jelenség okait is keresik. Szokás szerint
azt mondják, hogy az erkölcsi érzés pusztulása a különböző világnézetek
természetes következménye. A demoralizáló világnézet behat a nép lelkébe
s kiöli vagy megbénítja az erkölcsi érzést.

Ez a magyarázat megjárta idáig. De az erkölcsi törvény ismerete után,
nem lehet vele előállani. Mert erkölcsi felfogásunk éppen úgy, mint a
magyarázatára kitalált szellemes világnézetek, nem egyebek, mint az
uralkodó realismus nyomása alatt született elméletek. Az ember ugyanis
indokolni akarja érzését, gondolkodását, igazolni eljárását,
cselekvésmódját.

Erkölcsi felfogásunk indokolására szolgáló nézetek között első a
történeti magyarázat. Azért vagyunk annyira romlottak, mert látjuk, hogy
az erkölcsiség nem egyéb mint a vérünkké vált szolgai szellem. Azok a jó
és minden akarathoz símuló lelkek semmitmondó, becsülésünkre
érdeklődésünkre érdemetlen egyének. Az erkölcsi szabályok, a vallás
tanai csak a tömegnek, a tudatlan népnek valók. A történetírók mit sem
adnak a morálra. Ranke fényes és nyugodt tárgyiasságával kimutatja, mily
csekély jelentősége van az erkölcsnek a históriában. Maguk a
politikusok, az államférfiak sem látják valami nagy szükségét az
erkölcsnek. A világ szépen megél erkölcsi érzés nélkül. Végre azt sem
tagadhatni, hogy a romlottság mellett végtelen az emberi jóság,
határtalan a felebaráti szeretet. A világtörténelem egyetlen százada sem
tud felmutatni annyi jótékonyságot mint a miénk. Nincs határa a
bámulatos leleményességnek, melylyel a szenvedők és inségesek baján
akarunk segíteni. Ha nincs vége az emberi szenvedésnek, a mi
könyörületünknek, jóságunknak, irgalmunknak sincs határa; ez is
kimeríthetetlen.

Ez a történeti szempontból való magyarázat mindjárt mutatkozik a szélső
idealismus hanyatlásával. Például 1700 körül kitör az idealismus, mikor
az egyetemesért vagyis az Isten, vallás és erkölcsért rajong az
emberiség. De már húsz-harmincz év múlva sokszor találkozunk a papi
zsarnokság kárhoztatásával, a vallásnak a népre szorításával. Ez a
felfogás azután folyton terjed és általános lesz a
nyolczvanas-kilenczvenes években.

Századunk második tizedében ismét uralomra jut az idealismus; de már
1830 körül, győz a liberalismus, az erkölcsnek a vallástól való
függetlenségét kezdik hirdetni, a hitet csak a nép számára valónak
tartják, mindenfelé zúgolódnak a papi zsarnokság ellen. Ez a felfogás
folyton terjedt napjainkig.

A szolgai szellem emlegetése nagyon megfelelt a gyarapodó realismusnak.
A mint növekszik a realis gondolkodás, vele nő az egyén önállóságának,
függetlenségének érzete vagyis nem az egész, az egyetemes, a tekintély
lesz kiinduló pontja, forrása az erkölcsiségnek, hanem az alkotó rész,
az egyén. Az ember önmaga az erkölcs és a jog forrása. Ez szüli a realis
időkben a féktelen individualismust, melyet csupán anyagi javakkal és
örökös szórakozással, _panem et circenses_-sel lehet megzabolázni, kissé
csillapítani. Ilyenkor csak az hallgat, az engedelmeskedik, a kit mint
szolgát fizetnek vagy reméli, hogy fizetni fogják. Ezek odaadók,
hűségesek, a központi hatalom támogatói; a többi zúgolódik és
elégedetlen vagy szórakozik és felejt.

A másik magyarázat, melylyel erkölcsi sülyedésünket indokolják, a
természettudományi világnézet. A természettudomány nem ismeri az
erkölcsöket. Szerinte a világ mechanice találkozó és elváló parányok
játéka. Ma egy emberi agyat alkotnak, holnap elválnak és a vegyi
rokonságnak vagy más molecularis erőnek engedve, új kapcsolatba,
összeköttetésbe jutnak. Azért semmi sem tartozik össze a világon, hanem
csak összekerűl, a minek a vége általános nyugalom, örökös megdermedés
lesz. Megszünvén a parányok torlódása, megszünik minden mozgás.

E természettudományi felfogásból hiányzik a czélszerűség eszméje. Nem
ismeri a világ fensőbb czélját. Az ember is éppen úgy, mint a parány,
czéltalan lény. Kapcsolata más emberekkel a politikai, gazdasági és
egyéni helyzet véletlen és pillanatnyi találkozása, melyből semmi
erkölcsi kötelesség sem hárúl az egyes emberre. Ezt a felfogást csak
megerősíti a Darwin-féle elmélet, a létért való küzdelem. Az erősebb
érvényre akarván jutni, örökös versenyben áll embertársaival. A parányok
vagyis az emberi egyének körül forog a lét minden kérdése, túl nem megy
rajtuk. A ki erőteljesen végig tudja küzdeni létünk őrűlt hajszáját, az
érvényre jut, a ki szerényen vagy gyöngeségben félreáll, azt csakhamar
eltiporják és szót sem érdemel. E harczban csak kárát valljuk minden
erkölcsös gondolkodásnak. A kötelesség fogalmának nincs értelme ott, a
hol élethalálharczot ví egyik ember a másikkal, legfölebb kétessé teszi
győzelmünket. Győz, a ki nem ismer kíméletet, nem ismer kötelességet.

Csakhogy ez a természettudományi világnézet sem egyéb, mint a realis
gondolkodás leleménye. Így gondolkodunk, mert a realismus idején élünk.
Ez épen úgy okozat, mint az erkölcsi sülyedés, az általános léhaság, a
féktelen érzékiség, a határtalan irgalmasság.

Mikor az idealismus kitör, egyesűl a szép, jó és igaz eszméje,
csodálatosan kiszélesedik az ember látköre, felmagasztosúl érzése és
gondolkodása, szóval megnemesedik. A szélső idealismus lohadásával
folyton szűkűl az ember látköre, összezsugorodik. Már nem tud az
egyetemesért lelkesedni. Ekkor a haza és nemzet foglalja el az egyetemes
helyét az ember szívében. A hazáért nem csupán, mint erkölcsi egészért
rajongunk, hanem a benső, a részletes élet is vonz. Vagyis követeljük,
hogy magyaros legyen e haza, magyarúl beszéljenek benne, magyar nemzeti
szokások uralkodjanak széles rónáján és erdős-hegyes vidékein. Kezd
jelentkezni az individualismus, mikor a magunk képére akarjuk
átváltoztatni embertársainkat, képmásainkká akarjuk tenni
felebarátjainkat. Ez a törekvés folyton erősödik az emberi látkör
szűkülésével. Végre elenyészik a haza forgalma, csupán a nemzeti
szellemé marad meg.

A látkör szűkülésével megszününk érdeklődni az erkölcs, az erény iránt,
mert már nincs érzékünk hozzá; de annál jobban tetszenek a
realismeretek, melyekben ilyenkor roppant haladást teszünk. Az aprózó,
részletező kutatás, elemzés mindennapi kenyerünk. A mechanicai,
természeti, orvosi stb. megfigyelés, ezer, meg ezer apró jelenséget
fedez föl vagy talál ki, melyek összeségükben alkotják a civilisatiót. A
történetírás sem foglalkozik eszmei kapcsolatokkal, melyekhez szélesebb
látkörre van szükségünk, hanem kedvesen elbeszél, adatokat nyomoz és
okiratok után kutat. A bölcsészet tapasztalati tudomány lesz s a
természettudomány kiegészítője. Az erkölcs relativ valami, mely hely és
idő szerint változik, nem pedig az egyetemesből kiinduló világnézet.
Szóval minden szétmállik, alkotó részeire bomlik s e részek az
uralkodók. Ezek dominálnak érzésünkben, gondolkodásunkban. És mivel
nincs magasabb szempont, melyből kiindulnánk magunktartásában,
erkölcsiségünk nem ismer magasabb elvet, mint a felebaráti szeretetet, a
határtalan jóságot, mely azonban nagyon megfér az általános erkölcsi
sülyedéssel.



IV.  A TÁRSADALMI BÉKE.

Harmincz esztendő óta töméntelen sok munka jelent meg a társadalom
erkölcsi, szellemi, aestheticai és gazdasági életéről. Ma már minden
socialis. A szép, igaz és jó eszméje a társadalom szempontjából lesz
vitatás tárgya. Az aesthetica éppen úgy társadalmi kérdés, mint a
gazdaság, az ipar és a kereskedés fejlődése. A bölcsészet a társadalom
viszonyaiból fejtegeti az erkölcstant, a psychologiát és más ágazatait.
Szóval minden kérdés össze van forrva a társadalom kérdésével.

Azt hinné az ember, hogy az egyetemesért, az általánosért, a nagy és
szükségképi elvekért kezdünk rajongni, mert az egész társadalmat
hangoztatjuk, el akarjuk tűntetni a nemzeti korlátokat, kigúnyoljuk a
haza fogalmát, megvetjük az elkülönítő nemzeti nyelveket s nemzetközi,
internationalis társadalomról beszélünk. De a kik ismerik az erkölcsi
világ törvényét, tudják, hogy mindez nem egyéb, mint a legszélsőbb
individualismus; tudják, hogy a haladás egy-egy hullámának elején az
egyetemesért: az Istenért, a vallásért, a szép, jó és igaz egységeért
rajongunk. A szélső idealismus lohadásával és a realismus első
jelentkezésével a haza és nemzet fogalma kezd lassan elhatalmasodni s
mikor elérte tetőpontját, fokozatosan hanyatlik s már csak a faj, a
törzs, a rész, az egyed tudja felkölteni érdeklődésünket.

Ez a socialismus igazi kora, a gyönge, lágy, tehetetlen individiumé, a
ki szegre akasztotta az egyetemestől függő erkölcsi elveket, nem tudja
nézni mások nyomorát, szenvedését, erkölcsi eszme hiányában elnéző,
könyörülő, jószívű, síma és nyájas s mivel az anyagira veti magát, nem
sokat törődik az Istennel, vallással, morállal, csupán a testi jólétről
és az érzéki gyönyörökről ábrándozik, ezeket akarja megszerezni magának
és családjának s ezért a szegényebbjei nemzeti különbség nélkül
összeállva, vállvetve iparkodnak megszerezni azt, a mi betölti minden
vágyukat. Ezért socialista mindig a realismus kora. Az országok
viszonyai szerint eltérők lehetnek a socialismus tüneményei, más színt
öltenek keleten, mint nyugaton, máskép mutatkozik a germán és szláv
fajoknál, mint Japán, China népeinél, az alap azonban mindenütt ugyanaz,
vagyis az individualismus.

Krisztus előtt 450 és 200 körül éppen úgy találkozunk e socialista irány
elhatalmasodásával, mint Krisztus utáni II., VI., X. és XV. században
vagy a XVII. század második felében vagy 1800 körül és különösen
napjainkban. S mivel most a bámulatosan kifejlett ipar tömérdek munkást
foglalkoztat, képzelhetni, mily erővel léphet föl korunk socialis
mozgalma.

Tömérdek a gyár és rengeteg az értelmes munkások száma, a kik a
realismus növekedésével csodálatos erőt tudtak kifejteni. De nem csupán
a munkás a socialista, mert habár ily név nélkül, ily felforgató
doctrinák nélkül is, ugyanazt teszi minden függő állású egyén, fizetett
tisztviselő, a ministerelnöktől kezdve az utolsó díjnokig. A
magántisztviselők csak úgy megkövetelik sorsuk javítását, mint az
államiak. És az államok, intézetek, gyárak, gazdák, iparosok nem képesek
ellentállani munkásaik követelésének. A tanárok, tisztviselők ugyan nem
strikeolnak, mint a gyári munkások, de annyiszor, annyi oldalról
támadják, ostromolják kenyéradóikat, hogy rendesen elérik czéljokat.
Mivel nagyobb az állam jóléte a realismus alatt s mindnyájan gyöngék,
lágyak, szánakozók vagyunk, nem tudjuk megtagadni kérő embertársaink
követelését. Vagy ha nincs módunkban kérelmöket egész nagyságában
teljesíteni, legalább egyben-másban iparkodunk rajtok segíteni. Szóval,
a realismus idején igazi részvéttel viseltetünk felebarátjaink iránt s
mivel csupa szív az ember fensőbb erkölcsi elvek nélkül, soha sem
nagyobb a jótékonyság, a közadakozás mint a realismus napjaiban. Ma
például hallatlan a jótékony egyesületek száma; a művelt világon sok
ezer nő és férfi foglalkozik a jótékonysággal, gazdagok és jómódúak
évenkint milliókat áldoznak a szegények javára.

A mult hetekben egy feltünést keltő munka jelent meg irodalmunkban:
Czíme: _Társadalmi béke a közgazdasági patriarchalismus alapján, irta
dr. Gaal Jenő_. A szerző egy volt országgyűlési képviselő, később
ministeri tanácsos, most műegyetemi tanár. Azon szeretetreméltó,
jószívű, irgalmas lelkek közül való, a minő most a társadalom nagy
része, azért könyve rögtön visszhangra talált. A szív hangján szólal meg
a társadalmi béke érdekében s az atyáskodó jóság, az úgynevezett
_patriarchalismus_ módjával akar segíteni a szegényebbeken. Ezzel reméli
enyhíteni szenvedéseiket, kibékíteni sorsukat, csillapítani
felháborodásukat. Ő nem barátja a meseszerű _socialista államnak_, azt
gondolja, hogy nem lehet összeegyeztetni az emberi természettel. A miket
e tétel bizonyítására felhoz, oly régiek, mint maga a communismus és a
socialismus s elmondhatni, hogy többnyire nem igazak. Mert ha örökös
realismus uralkodnék, fejlődésében okvetlenül bekövetkeznék a socialista
állam. Hisz látjuk, hogy némely országban rendkívüli politikai és
társadalmi jogokat értek el a munkások, különösen a nők, a kik
közigazgatási hivatalokat is viselhetnek. A dolog magyarázatát egyebütt
kell keresnünk.

A socialismus országa lehetetlen, mert az idealis napokban az
egyetemesért szabad lelkesednünk, az erkölcsi jóért rajonganunk, az
ideal-real alatt a nemzeti sajátságok szeretete, a nemzeti egység és
nagyság vágya tölti el bensőnket s csak a realismus idején válhatik
áramlattá a socialismus. Az eszményibb napokban hatalmas lesz a király,
az aristocratia, különösen a papság. Így látni, hogy 1820 körül
elenyészik minden érdeklődés a socialisticus nézetek iránt, noha egyes
rajongók, mint Saint Simon, fűzik, fonják az ő ábrándjaikat.

Később is csak lassan jelentkezik a népben és mint igazi
socialismus-tan, csak a hetvenes években jutott nagy erőhöz. Most pedig,
az idealismus hajnalán, szemlátomást bomladozik.

De minden haladás, minden civilisatio nem egyéb, mint utazás a realismus
bomlása felé, melyet egy-egy hullám idealis kitörése megnemesít,
erkölcsösebbé tesz; hanem azért – néha úgy látom – a realismus erkölcsi
bomlását az idealis lelkesedés sem lesz képes egységessé tenni s a
civilisatio pusztulása fog bekövetkezni, a socialista állam azonban még
sem jön létre.

A t. szerző a socialista állammal és más socialis ábrándokkal szemben
azt hirdeti, hogy a _jogosult egyéni érdeken nyugvó individualismust
telíteni kell ethicai elemekkel, melyek a socialismus egyetlen
megvalósítható alkatrészeit képezik_. Úgy látszik, a szerző tudja, hogy
a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán vagyunk, ki is jelenti e
nézetét, mikor mondja, hogy az individualis irány túlsúlyának az ideje
egyelőre lejárt, azért ethicai elemekkel töltsük meg az
individualismust, mert különben borzasztó bomlás állhat be, kivált a
német, franczia és belga földön. Itt persze téves az okoskodás,
helytelen az ijesztgetés. Ha lejárt az individualismus túlsúlya, akkor
ne aggódjunk, mert beállanak az egyetemes utáni lelkesedés napjai, azaz
a vallás és erkölcs korszaka, mint 975, 1490, 1700, 1815 körül. Ilyenkor
eltörpűl a socialismus, mely igazában a realismus alatt és akkor
virágzik, mikor bő keresete van a munkásnak.

A szélső idealismus alatt azonban legtöbbször súlyos anyagi bajok
nyomják az emberiséget, mikor éhezik a szegény munkás és földműves,
mikor vevő hiányában csak felére dolgozik vagy egészen megbukik a gyár,
csődöt mond sok pénzintézet: ilyenkor megszünik a socialismus; de
helyette beáll a rablás, pusztítás, öldöklés, koldulás, a realismus
léha, de külsőleg szabályos és rendes társadalmának bomlása. Ilyenkor
áthatnak bennünket az úgynevezett _ethicai elemek_, vagyis az egyetemes
szempontjából kezdjük tekinteni a világot.

Jól esik az olvasónak, ha a t. szerzőnél az _ethicai elemek_
hangoztatásával találkozik. Világos fogalmat azonban nem szerez belőlük.
Mik azok az ethicai elemek? Ilyen volna a szerző szerint az
individualismus önzésével szemben a közszellem ápolása, az erkölcsi
kötelességtudásra való nevelés, a mai társadalmi rend szükségének
bemutatása stb. Mindezek többé-kevésbé üres szólamok. Hisz a socialista
éppen azt tartja, hogy sehol sincs nagyobb közszellem, mint az ő
társaságában és soha sincs kevesebb önzés, mint a realismus napjaiban,
mikor hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, végtelen az irgalmasság. És
e kötelességtudás lehet-e nagyobb, mint a realismus idején, mikor jelszó
a munka, mikor azt hiszik, hogy már maga a munka nemesít. Szóval, a
szerzőnek még nincs világos fogalma az erkölcsről. A szerző melegen szól
Angliáról, hol a társadalom hathatós _önfegyelmezésnek_ veti alá magát.
Ez részben téves, részben másképp kell magyarázni. Mert mindenekelőtt el
kell ismernünk, hogy Angliában, átlag véve, ugyanoly erkölcsi bomlás és
demoralisatio uralkodik, mint más országokban.

A mi ez átlag mellett eltérés mutatkozik, azt az angolok faji jellemének
kell tulajdonítanunk.

Az angol ugyanis a legtökéletesebb minden európai faj között. Ezzel azt
akarom mondani, hogy az angol a haladás egy-egy hullámának elejétől
végeig minden érzésébe és gondolkodásába kitünően benne találja magát. A
mire például a semita, a sárga faj stb. nem képes. Nincs elég érzékök a
hullám szélső idealis és realis árjához. Világrészünkön a latin faj és a
félig-meddig turáni magyar a legjózanabb. Sőt a latin fajok között is
van különbség, például az olaszba több germán elem olvadt bele. A
latinok után jönnek a szlávok s végűl a germánok s közöttük utolsók az
északiak meg az angolok. E népek sajátságos változáson mennek át a
realisabb időkben. A magyar és a franczia léha materialista lesz és
kevésbé mysticus; a szlávok jóval mysticusabbak; de legmélyebben
bocsátkozik a mysticismusba az angol. Ez alatt azt az édes, meleg, lágy,
kenetes, vallásos érzést gondolom, mely a realisabb időknek egyik kedves
tüneménye. Ez éppen úgy megvolt a XVII. század második felének
Angolországában, mint most a hetvenes-nyolczvanas években. Az idealis
vallásosság 1700 körül tört ki, éppen úgy, mint napjainkban Balfour és
mások műveiben. Realis természeténél fogva az angol legkevésbbé szereti
a központosítást, a realismus napjaiban széleskörű jogokat ad a
birodalom alkotórészeinek, legtöbbet áldoz jótékony czélokra, engedékeny
és könyörülő, szíves és jóakaró munkásai, cselédjei iránt.
Többé-kevésbbé mindnyájan ilyenek vagyunk, de messze elhagy bennünket az
angol. Decentralisatiojának köszönheti, hogy a realismus idején nem
fojtogathatja egy központi zsebelő érdektársaság, legfölebb helyi
klikkek nyomhatják, melyeket mégis könnyebb lerázni.

Gaal melegen emlékszik meg Carlyle Tamás történetíróról, a ki lelkesen
felszólalt a munkások érdekében: talán még többet írhatott volna a
mysticus Ruskinról, ők mindketten az angol jellemnek az uralkodó eszme
nyomása alatti érdekes módosulásai.

A szerző könyvének többi része általában a munkások istápolásával, a
munkaadók viselkedésével és idevágó feladatainkkal foglalkozik. Ez a
rész nagyon tanulságos, haszonnal forgathatják a gyárosok, a gazdák, az
iparosok, megtanulhatják belőle, hogy bánjanak munkásaikkal a realismus
idején. Az idealistát persze nem igen fogják kielégíteni e tanácsok. Ő
az egyetemes iránti lelkesedést szereti látni cselédjeiben. Keblében
első és legszentebb a vallás és az erkölcs, ezeket fogja sürgetni és
hozzájok szabja viselkedését.

Mindenesetre sajnálom, hogy a t. szerzőnek nincs elég összefoglaló
tehetsége, se szélesebb és alaposabb történeti tudománya, mert akkor
megértené az erkölcsi világ törvényét és belőle többi közt azt is
megmagyarázhatná, miért hajlik ő most a közgazdasági patriarchalismus
felé, miért buzog annyira a társadalmi békéért.

Mindamellett becsülni való munkát végzett, a homályos ethicai elemek
emlegetése tiszteletreméltóvá teszi előttünk s nem szeretnők elhallgatni
a szerző iránti rokonszenvünket.



V.  DUMAS.

A legterméketlenebb bírálatok egyike volt idáig a drámai kritika. Ifjú
korom óta szorgalmasan olvasgattam Saint-Beuve, Janin, Armand de
Pontmartin, Saint-Marc-Girardin, Gottschall, Schmidt Julián, Lindau és
mások bírálatait, buzgó olvasója valék a sok német, franczia, angol stb.
irodalomtörténeteknek és rokon tanulmányoknak. Mindezek a nevek,
ítéletek és fejtegetések óriási halmazával tömték tele agyamat és
világos betekintést nyerhettem a drámai költők belvilágába. Az ismeret
és ítélet e tömkelege sok volt arra, hogy beszélhessek róluk, képet
adhassak működésükről; de nem elég, hogy biztos és megnyugtató ítéletet
mondhassak a fölmerülő _miért_-ekre. Azt megtanultam belőlük, _hogyan_
ír ez vagy az a drámaíró; de nem, hogy _miért_ ír úgy. Pedig én éppen
ezt szerettem volna tudni. Ha valamelyik kritikus ebbe mert belé
bocsátkozni, a legfurcsább magyarázatok kerültek ki tollából; pedig,
kivált az idealisabb időkben, minden kritikus fölvetette a _miért_-et. A
realismus napjaiban jobbára megelégszenek a _hogyan_-nal. De bármily
szellemesek is e bírálatok, igazán elmondhatni rólok, hogy
többé-kevésbbé gyarló dolgok. A legtarkább ítéletek minden vezérfonal
nélkül. A huszas évek egyik-másik jeles költőjét, például,
elragadtatással bírálta meg valamelyik kortársa, de már 1860 körül
rendesen fitymálva szólott róla az irodalomtörténet munkása; 1890 körül
pedig nem talált elég sujtó kifejezést irodalmi ferdeségeinek
megrovására. Ebbe a chaosba is az eszme törvényének felfedezése hozott
belé világosságot. E fáklya segélyével elég könnyűvé válik minden drámai
alkotás bírálata. Könnyű feltárnunk a költő hatásának titkát, csak
ismernünk kell a kort, melyben sikkerrel adták művét.

De hát hogy hangzik az a szabály, melyhez hozzá kell szabnunk a drámai
műveket? Nagyon egyszerűen és röviden, annyira, hogy első pillanatra a
legnagyobb kételylyel fogadjuk. De ha ismerjük az erkölcsi világ
törvényét, azonnal belátjuk igazságát.

A szabály így hangzik: Az idealismus napjaiban, a szép, igaz és jó
eszméinek egysége idején, az egyetemest, az istenit, az erkölcsit, az
általános emberit kell magasztalnia a költőnek az individuum rovására.
De mivel folyton szűkül az idealismus látköre, míg végre a realismus
alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze; a szerint kell
módosulnia a költő alkotásának is, úgy hogy a realis napokban az
egyetemes képviselőit kell léháknak, aljasoknak, becsteleneknek
bemutatnia, mert ezek okozzák az individuum minden baját, nyomorát; le
kell rombolnia az erkölcs, a vallás támaszait, mindenben az alkotó
elemeknek, a részeknek kell igazat adnia az egész ellenében; az államban
a fejedelmet, a ministereket, a hatóságot kell leszállítania trónjokról,
a társadalomban a születés, a vagyon aristocratiáját kell lerántania, a
katonaságnál a tiszteket, az iskolában a tanárt, a családban az apát, a
házasságban a férjet és így tovább. Természetes, hogy mivel az eszme
zsugorodása lassan és fokozatosan történik, a költői alkotásnak szintén
meg kell tartania az idők finom árnyalatát. Azért hiába írja meg egy
realis szervezetű drámaíró pl. Ibsen az ő _Nóráját_ harmincz év előtt,
műve csak akkor arat sikert, mikor a társadalom e darab erkölcsi
színvonalára szállott alá; ekkor azután, ha jól van megalkotva,
rajongani fognak érette.

Ez elv alapján lássunk hozzá egy előkelő drámaíró rövid bírálatához.
Legalkalmasabb lesz e czélra a nemrég elhunyt franczia költő, Dumas,
kinek ifjú kora óta bámulatos sikerei valának az egész művelt világon.
De alig tették a sírba, egy új szemle, a _Mercure de France_, jónak
látta megkérdezni felőle az ifjabb írói nemzedéket, mely nagyon
lenézőleg nyilatkozott a még mindig ünnepelt drámaíróról. A fiatal írók
nyilatkozatai azonban elég éretlenek. Többnyire felszines és helytelen
kifogások, melyek semmit se vagy keveset magyaráznak meg. Némelyik
észrevétele igazán boszantó fecsegés. Azért Dumas tisztelői azt mondanák
rájok, hogy nem érdemes velök foglalkozni. Minket azonban az erkölcsi
élet minden tüneménye érdekel s így e kifogások is lekötik figyelmünket
és azt kérdezzük magunktól: Mi lehet az oka, hogy egy harmincz év óta
ünnepelt költőről ily fitymálással nyilatkozhatnak az ujdonsült poéták?
Honnét merítik ehhez a bátorságot? E kérdésre nem lesz nehéz
válaszolnunk, mert oly rohamosan változik az idők árja és mint egy
laptársunk kifejezi, annyira dühöng a morál, hogy Dumas műveit csakhamar
lejárjuk s pár év alatt sutba dobjuk.

De hát miért sujtanók ennyire éppen Dumast? Azért, mert Sardou, Ibsen,
Sudermann, Hauptmann Gellért és néhány más drámaíró mellett ő volt a
realis idők legnagyobb poétája. Ha tudni akarjuk, milyenek a realismus
drámái, csak Dumas darabjait kell megtekintenünk s mindjárt
tájékozódhatunk.

Először is minden műve egy-egy eszme tolmácsa, még pedig feltünő, kirivó
eszméé. Már a szélső idealismus lohadásával fellépnek a költők egy-egy
eszmével, ezek azonban nemesebb gondolatok, például a tiszta szerelem
jogosultságát vitatják az apai tekintély kényszere ellen, vagy a
lelkiismeret szabadságát védik az egyházi vagy állami törvények
szigorával szemben. Ezek és hasonló eszmék az egyén védelmére kelnek az
egyetemes nyomása ellen. De mily tisztelet lángja lobog még a költők
keblében az egyetemes iránt! Szűkül ugyan az egyetemes köre, már
gyűlölik theocraticus jelenségeit, a szélső idealismus zsarnoki
követeléseit; a vallás és az erkölcs, az istenség és az erény azonban
még nem üres szó, hanem igaz és szent érzés a legtöbb írónál. Sőt az
idealreal időszak első felében sem igen tűrik a vallás és erkölcs
sorompóinak eltávolítását; noha már itt-ott messzebb állítják fel. Csak
erősen realis időkben szabad annyira jutni, oly eszméket felvetni, mint
a minőket Dumas dolgozott fel s az individuum javára dönteni el. Mert
minő kérdéseket szeretett fölvetni? A társadalom alapkérdéseit, minő a
hit, a vallás, a hitetlenség, a lelkiismeret, a becsület, a házasság, a
család, a házasságtörés, a prostitutio, a faj, a nemzetiség, a jog, az
igazságszolgáltatás stb. kérdései. E kérdések nagyobb része előfordul
idealisabb napokban is, de a megoldás mindig az egyetemes javára
történik. Az egyénnek bűnhődnie kell, mert megsérti az egyetemest.

Shakespeare az idealreal delén mily kicsinylőleg szól a polgárokról, a
népről, mily romlottnak mutatja be a fattyú gyermeket, sújtja az össze
nem illők házasságát s számtalan más effélét; de már a realismus
napjaiban nem szabad az ő módján tárgyalni e kérdéseket; hanem mindig a
résznek kell adni igazat az egész, az egyénnek az egyetemes ellenében.
Dumas vele ellenkezőleg, a megejtett leányt, a courtisanet, a
természetes gyermeket stb. védi. Doumic René azt hiszi, hogy jobb lett
volna a társadalom e kitaszított tagjait bántatlanul hagyni
félhomályukban; de nagyon téved, mert éppen e kérdések felvetése és
megoldása az individuum javára emelte Dumas színműveit arra a
színvonalra, melyen harmincz év óta állottak. Azt is gondolhatná valaki,
hogy a házassági elválásért vívott sikeres küzdelme csak ártott műve
becsének, mert mindenütt behozatván az elválás, fölösleges és tárgytalan
lesz a darab. Pedig nem a politikai vagy társadalmi siker buktatja meg
Dumas színdarabjait, hanem az idealismus ébredezése, mely a házasság
szentségét, elválaszthatlanságát szereti magasztalni.

Doumic a legőszintebben üdvözli Dumast, mert a _polgári eszmék_ egész
sorával találkozik nála. Tehát vannak polgári eszmék is? Igen, vannak.
Meg is magyarázza őket Doumic, mikor elmondja, hogy mindig forradalmár
óhajtott lenni Dumas s ezért sok ellenséget szerzett magának. A polgári
eszmék tehát forradalmi nézetek, azaz a realisabb individuum lázadása az
idealisabbak uralkodása ellen. Vagyis Dumas az idáig uralkodó realismus
egyik irodalmi, még pedig drámaírói apostola volt. És ha ezért még most
is üdvözli Doumic, nagyon hihető, hogy pár év múlva már nem fog neki
gratulálni, mert újra az egyetemest fogjuk magasztalni az individuum
ellenében. Az is tetszik Doumicnak, hogy a két nem viszonyának
tárgyalásában oly fontosságot tulajdonított Dumas az élettani elemnek, a
minőt idáig jelezni is alig mert a színház s ezt oly merész
kifejezésekkel, annyira nyers szavakkal tevé, a minőket színpadról még
nem hallott a közönség. Egyszer meg is történt, hogy valaki a nézőtérről
oda kiáltott a színészeknek: Ez már undorító! Pedig az ily nézők száma
eleinte legio volt.

Íme egy újabb polgári eszme! A dolog magyarázata azonban elég könnyű. A
szélső idealismus drámai nyelve annyira kényes, finnyás, tapintatos,
hogy a költő tele van vigyázattal s minden közönséges és trivialis
szótól írtózik. A realismus halavány jelentkezésével megjelennek a
merészebb, a nyersebb szólamok is. Ismeretes dolog, mily harczott vívott
Hugo Viktor egy-egy ily kifejezésért nemcsak a közönséggel, hanem a
színészekkel is. Nálunk is a harminczas évek végén kárhoztatva
emlegették a _Bánk bán_ nyerseségeit, piszkolódásait. Természetes, hogy
Dumas az ötvenes, hatvanas években Hugónál is nyersebb, népiesebb,
trivialisabb lett; ez vele járt a realismussal, mely szereti a népies és
nyers, közvetlen és keresetlen kifejezéseket. Ilyenkor a színpad nyelve
sem igen térhet el a mindennapi élet nyelvétől. Az idealisabb napokban
lehetetlen az ily meztelen és becstelen beszéd minő Dumas minden művében
bőven fordul elő, de csak egyet idézünk a _La Princesse Georges_-ból,
itt egy jó barátnéja mondja Sylvanie grófnéról: «Úgy látszik, hogy a
grófné az egyenlítő vagy a sarkok valamely istennőjének vagy minek
képzeli magát, a ki szentélynek tartja nyughelyét. Ide bezárkózik és ha
férje, az ő főpapja, el akarja végezni áhítatát, előbb áldozatát kell
benyujtania.» Azaz férji kötelességének teljesítése előtt gazdag
ajándékokkal kell megnyernie feleségét.

Dumas ellensége volt a _l’art pour l’art_ elméletének. Szerinte legyen
_hasznos_ a szinház, _czélzatos_ a dráma. Minden irodalom, mely nem
tartja szem előtt a tökélyesbülést, az erkölcsiséget, az ideált,
tüdővészes és egészségtelen: holtan született irodalom, mondja Dumas.

Tehát moralizáljon, a szinház. Valóban a szinpad mindig moralizál,
csakhogy e morál nem különb, mint a kor morálja. A szélső idealisták is
erkölcsöket hirdetnek, csakhogy az ő erkölcseik az Isten és vallás, a
becsület és tisztesség, világ és emberiség, nemzet és hazaszeretet körül
forognak.

Ilyen a szinpad morálja 1820 körül. Scribe a harminczas években
szabadabb morált kezd hirdetni, de még sem hirdet erkölcstelenséget. Nem
áll ugyan magasabb erkölcsi szinvonalon, inkább gyakorlati tanácsokat
ad, melyek nem valami nemes gondolkozásra vallanak. Józan, egészséges,
gyakorlati erkölcstan szólal meg soraiban, bár még van érzéke az igazi
tisztesség iránt is. Alfred de Musset itt-ott még szabadabb, de költői
és heves. Beőthy azt hiszi, hogy a romantikának az indulatok hevében, a
szinek gazdagsága iránti hajlamában volt nagyon sok rokon vonása a mi
nemzeti szellemünkkel. Bajza égig magasztalja ez idők franczia drámáját,
mely egész mezítelenségében szemünk elé tárja a vétket; de azután meg is
utáltatja a nézőkkel. Egyiknek sincs egészen igaza. Nem az a dolog
magyarázata, mintha a harminczas évek franczia drámái jobban egyeztek
volna nemzetünk szellemével, mint a maiak, hanem csak az, hogy mi
ugyanazon uralkodó eszme nyomása alatt állottunk. A harminczas évek
drámái jóval ideálisabbak levén a mostaniaknál, még iparkodnak
megutáltatni a vétket, melyet elénkbe tárnak. A harminczas években még
nem távozott el annyira egymástól a morál és aesthetica, a jó és szép
eszméje mint napjainkban, azért akkor megutáltatják a vétket. Akkor más
volt a vétekfogalom is. Az egyetemes elleni bűn volt a vétek, most a
realismus alatt az individuum megsértése a hiba. A harminczas években
oly halavány volt a realis elem, hogy csak kevéssé szállították le az
egyetemest magas szinvonaláról. Az olvasott, az ünnepelt költők szűkebb
korlátok közé szorították az idealis elemet, de mégis tisztelték a
vallást, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, a nemes
patriotismust stb.

Dumas morálja már határozottan az individuum morálja, az egyén
szabadságának sürgetése az egyetemes zsarnoksága ellen. Erről a morálról
jegyzi meg Beőthy, hogy kinosan, kibékítetlenül meghasonlásban vergődik
az aestheticai és erkölcsi elv, melyeknek egybeolvadó harmoniája
alapfeltétele minden szép műnek. Régi helytelen frázis! Minden szép mű
kora erkölcsi érzésének, gondolkodásának kifejezése. Teljes lehetetlen,
hogy valamely szép mű 1880 körül sikert arasson, ha nem az egyén
szabadságát hirdeti az egyetemes ellenében. A szivesen olvasott költőnek
csak ily morált lehetett tanítani. A mely munka az egyetemest
dicsőítette az egyén rovására, csak karácsonyi ajándékul szolgáló
ifjúsági irodalmi termék lehetett. Bizonyosan nem olvasta a közönség. A
szép és jó eszméje pedig csupán a szélső idealismus napjaiban olvad
össze egymásba, azután fokozatosan lazul a három eszme viszonya, míg a
realismus végén egymás ellenségei lesznek. Beőthy 1882-ben annyira nem
lát, hogy szerinte Dumas alakjai, csak idegen, mesterséges virágok
gyanánt tetszenek, melyek eredetiségeit természetesen nálunk alig
láthatjuk, bár elismeri, hogy legsűrűbben látogatja Dumas darabjait a
közönség, legjobban mulat rajtok és legzajosabban megtapsolja őket.
Mintha lehetséges volna jól mulatni oly darabokon, zajosan megtapsolni
oly műveket, melyeknek morálja minden lépten megsérti erkölcsi
érzésünket. De hát mivel ragadnak el e darabok bennünket? Erre is
megfelel Beőthy és az a szinek finomsága, üdesége, tökélye, a környezet
ízlése. Mind haszontalan és üres frázisok, melyeket akkor használunk mi
szegény megszorult kritikusok, mikor nem tudunk valami okosat mondani.
Sőt e virágokról is elmondja Beőthy, hogy elragadják a közönséget, _bár
illattalanok_.

Természetes, hogy ez utóbbi megjegyzés még nagyobb lelki szegénység
jele. Sőt, hogy nagyon illatos virágok Dumas virágai, az is mutatja,
hogy napjainkban (1896) nem győzik adni _A nők barátja_ czímű darabját.
Minden esetre nagyon fontos valamely műben a drámai szerkezet, a forma
kerekdedsége, a jellemek kidomborítása; de legfőbb a darab erkölcsi
világnézete. Bármily kerekded Kisfaludy Károly vigjátékainak szerkezete,
élénk és szellemes a dialogja, ma nem tetszik, mert idealisabb a
morálja, jellemeinek erkölcsi érzése, gondolkodása, mint a minőt
elviselhetünk. Még Scribe gyakorlati morálja is magasan áll a mi
szinvonalunkhoz képest, azért nem tetszik.

Dumas moraljára nézve van egy találó észrevétele Edmond Scherernek:
Napjaink erénye alig egyéb, mint egy kifordított bűn. Ez igazán gyönyörű
mondás, melynek talán maga Scherer sem gyanította igazi horderejét.
Vagyis az idealismus napjaiban az egyetemes megsértése a bűn, a
realismus napjaiban pedig az individuum sérelme. Azonban nem kell
hinnünk, hogy az egyén morálja szabatosan és határozottan körül van irva
Dumasnál vagy más realista drámairónál. E költők akarhányszor
magasztalják az egyetemest, csakhogy boszantók e magasztalások. Például
mily ízetlen hazugság a _La Princesse Georges_-ban, mikor a herczeg
mondja: «Akarom, hogy szüljön. Nekem szükségem van ez anya gyermekeire,
szükségem van rájok hazámért és üdvömért!» Mintha csak Wlassics
_imaszerű áhítattal_ odadobott és _fensőbb közéleti erkölcstanának
cultusából_ merített frázisai volnának, annyira boszantók és
nevetségesek! Ugyanis a realista sem lehet el az egyetemes nélkül,
legalább czégérül kell használnia, rendesen az egyetemessel iparkodik
igazolni az ő individualis morálját, a mi csak úgy lehetséges, ha
tótágast áll a logikája és czigánykereket vet az eszejárása. Ezt a
czigánykereket sokszor megtaláljuk Dumas műveiben, például mikor azt
mondja, hogy a hatalmas szerelem majdnem egyenlő az erénynyel. Hisz e
kettő a két sarkat jelenti: az erény az egyetemesnek érvényre jutása, a
szerelem pedig rendesen az egyén szabadsága vagy szabadossága, tehát
individualismus. Dumasnak alig több a házasság, mint egy physicai ösztön
társadalmi szabályozása. Ily módon könnyű lesz a realista költőnek a
szerelemről szólani. És igaza van, mert a realismus idején háttérbe
szorulnak ama sajátságai, minő a szűzesség, a lelki tisztaság, a
continentia, a szemérem stb. Ezekhez ő nem ért, nem is érthet, éppen
mivel realista. A szerelmet csak az idealismus tudja felemelni,
megnemesíteni, mert az egyetemes alá rendeli. A tiszta nőt a szűzesség
aranyos fénykörével vonja be, a férjes nőt pedig a szemérem tisztes
leplével borítja be; mig a realismus leányai és asszonyai szépen fel
vannak ugyan öltözve, divat szempontjából kifogástalanok; de tekintsük
meg őket közelebbről, vizsgáljuk tekintetöket, maguktartását,
bocsátkozzunk velök társalgásba, vagy olvassuk a lapok által fölvetett
kérdéseket, minő például napjainkban _a csunya férfi problemája_,
fussunk végig az ujságok kishirdetésein, melyeket minden asszony, minden
lány el szokott olvasni és mindjárt látjuk a realismus asszonyait lelki
meztelenségökben. Az idealismus napjaiban nem igen viszik a leányokat
szinházba, a szülők féltik lelkök tisztaságát; a realismus idején az
orfeumokat is elég tisztáknak tartják. Ilyenkor a Theâtre Françaistől a
legutolsó k.-kátai szinpadig az individuum érzékiségének és jogainak
problemáit szokták fejtegetni, az igazi morált pedig nyakatekert
okoskodásokkal kijátszani. Mert mi a morál? Az egyetemes szempontjából
intézni cselekvésünket; a realista azonban az egyén szempontjából indul
ki és azért összes erénye rendesen a felebaráti szeretet körül forog,
melyben felöleli a tisztességes és aljas embereket is személyválogatás
nélkül. Irgalom és szánakozás, léha jóság és elvtelen jóakarat vezeti
még a jobb realistákat is, mint egy Tolstojt; az idealista a felebaráti
szeretetet is az egyetemes szempontja alá helyezi s üldözi, gyűlöli
embertársát, ha becstelennek, bűnösnek tartja.

Az eszme változásának szempontjából is érdekes tudnunk, hogy fogadta a
közönség és kritika egy része Dumas darabjait. Armand de Pontmartin, az
ötvenes-hatvanas évek egyik szellemes kritikusa felháborodással veszi
tudomásul Dumas roppant sikereit s mindenféleképp magyarázgatja.
Tiltakozik ellene, hogy e sikerekből a franczia nemzet erkölcsi
szinvonalára következtessenek. Dumasnak szerinte csak egy bizonyos
közönsége van: a Párisba tóduló sok élvhajhászó idegen és a főváros
mulató ifjúsága; de a jámbor és józan gondolkodású polgár, kit a sajtó
magasztalása vezetett félre, csalódva tér haza. Az előkelő, finom világ
pedig éppen nem nézi meg e műveket. A vidék erkölcsösebb közönségét
annyira boszantják, hogy alig lehet őket előadni. A kik Scribe discret
immoralitásaiban gyönyörködnek, Dumas művein csak boszankodnak. E
kifogások és észrevételek egy része igaz volt az ötvenes években. Akkor
még távoltartotta magát e művektől a közönség finomabb, erkölcsösebb
része. E tartózkodás azonban tíz-húsz év alatt teljesen megszünt. A
nyolczvanas években a társadalom erkölcsi szinvonala annyira leszállott,
hogy Dumasnál pusztítóbb moralistákban is gyönyörködött a szinházak
közönsége. Ibsen, Sudermann még a franczia szinpadokon is nagyobb sikert
aratott.

De ha csak részben volt igaza Armand de Pontmartinnak a lefolyt negyven
esztendőre nézve; igaza lesz néhány év mulva, mikor az idealismus hatása
alatt az egyetemest fogjuk magasztaljuk, mikor nagy tisztelettel fogunk
szólani a vallás és erkölcs, a becsület és tisztesség képviselőiről s e
változás első jelenségének tartom én az a fitymáló hangot, melyen a
_Mercure de France_ fiatal irói a realismus ünnepelt drámairójáról
szólanak.



VI.  A DRÁMA TÖRVÉNYE.

– Bácsi! tegnap este Pistával a nemzeti színházban voltunk, Kisfaludy
Károly emlékezetére egyik vígjátékát adták. Bizony csak úgy kongott a
színház. A jelenlevőkön is meglátszott, hogy ingyenjegyesek. Egy előkelő
kritikus mellett ültem, a ki elég fenhangú megjegyzéseket mondogatott
egy barátjának. Az is bíráló lehetett, de a ki szívesen hallgatta,
mondhatnám, csak úgy leste szomszédom ajkáról a fitymáló megjegyzéseket.
Milyen naiv, milyen elavúlt régiség, mondogatta minden jelenet után.
Kisfaludy Károly emlékezetét máskép kellene megünnepelni, jegyezte meg a
másik. Magunk is unalmasnak találtuk a darabot, Pista nagyokat ásított,
pedig nagyapáink igazán mulattak rajta. Ugy-e sokat haladtunk azóta?

– Mindenesetre nagyon haladtunk.

– Csakhogy nem ezt várom én bácsitól; az okát szeretném tudni, miért
ásítunk mi Kisfaludy vígjátékában és hogy miben áll a mi haladásunk.
Úgylátszik, ma nincs kedve a bácsinak!

– Testileg-lelkileg fáradt vagyok. Két nehéz fejű barátomnak magyaráztam
az erkölcsi világ törvényét s nem akartak megérteni. Nincs semmi
összefoglaló tehetségök. Egész délután járkálva beszéltem nekik, azután
beültünk egy üres kávéházba, ott folytattuk a vitát. Természetesen,
sokban igazat adtak nekem, de végre is azzal állottak elő, hogy mindig
ilyen volt az ember.

– És mit felelt reá a bácsi?

– Azt, a mit neked is annyiszor mondottam, hogy olyan az ember, a milyen
az olvasmánya.

– Vagyis olyan naiv, együgyű lelkek voltak nagyapáink, a milyen
Kisfaludy Károly volt.

– Természetesen, mert ha nem tetszik nekik Kisfaludy darabja, bizonynyal
megbukik.

– Épen azt kérdem bácsitól, miért tetszettek nagyapáinknak Kisfaludy
darabjai és miért ásítunk mi előadásukon?

– Édes fiam, idáig valóban nem tudtuk okát adni. Úgy tettünk, mint a te
kritikusod, egyszerűen naivoknak, együgyűeknek mondottuk darabjait,
melyekben sok a lélektani tévedés, áradozó nyelvéből hiányzik a tragikai
erő, hogy jóízű tréfái már elavultak s a régi, patriarchalis magyar
házak ártatlan vígságára emlékeztetnek.

– De kedves bácsi, az a patriarchalis ártatlan vígság mesébe való, hisz
Csokonai Vitéz Mihály a mult század végén az ő _Dorottyájában_ trágár
rajzát adja ez ártatlan vígságnak.

– Igazad van, édes fiam, Csokonai korában bizony trágár beszédekben
gyönyörködött a magyar ember. Most is sok mocskos adomát, szennyes
élczet hallani a férfiak társaságában, sőt némely családban a nők sem
idegenkednek tőlük. A műveltség ugyan simábbá tesz bennünket, óvakodunk
a vaskos kifejezésektől, de a realis időkben csak oly érzékiek vagyunk,
mint őseink valának. Az ő feleségeik és leányaik mocskos dolgot
olvasgattak, például _Salamon és Markalf históriáját_.

– Tehát itt is áll az, a mit bácsi mond, hogy máskép érez és gondolkodik
az ember az idealis és realis időkben?

– Úgy van. Mikor kitör az idealismus, az egyetemesért rajong, lelkesedik
az emberiség nagy része. Isten, vallás, erkölcs, becsület, tisztesség
kell neki. Mivel a szép, jó és igaz eszméje isteni egységet alkot, az
egyik áthatja a másikat és megnemesíti. A gondolkodók, a bölcsészek alig
tudják elválasztani egymástól. Náluk a szép meghatározásában ott
szerepel a jó és igaz. Ilyenkor a drámaírók mély tisztelettel
viseltetnek az egyetemes képviselői iránt. A férj, az atya, az egyházi
és világi felsőség tisztes szerepet játszik a drámában; büntetlenül nem
lehet velök szembe szállani. A hit, a kötelesség, a becsület mindig
legyőzi a szerelmet, az egyéni, a családi és nemzeti érdekeket. A
vígjátékban az egyén kudarczán nevetünk, kigúnyoljuk, megvetjük a
kikapós asszonyt, az érzéki csábítót stb. A szélső idealismus alatt
csaknem epicussá teszszük a dráma hősét, a ki az árral úszik és
feláldozza magát.

– Talán ilyenek Kisfaludy Károly darabjai?

– Kisebb-nagyobb fokban ilyenek. Vannak oly szomorújátékai, melyeket ma
nem nézhetnénk végig a legnagyobb unalom nélkül. Vígjátékaiban pedig az
egyén kudarczán kell nevetnünk.

– És hogy történik az átmenet az idealismusból a realismusba?

– Lassan és fokozatosan. A szép, jó és igaz eszméje kezd elválni
egymástól. A mint lazul a három eszme viszonya, az irodalom és benne a
dráma lassankint átalakul. Mivel még erős bennünk az egyetemes iránti
tisztelet, bonyodalmas és rémes mesékkel, groteszk és borzasztó
ellentétekkel akarnak drámai érdeklődést kelteni. A darab hőse megsérti
ugyan az egyetemest, de szörnyen meglakol miatta. Ilyen tragédiákat
írtak 1830 körül és utána jó ideig az úgynevezett franczia romantikusok.
Nálunk Vörösmarty volt ez irány legtermékenyebb tragédiaírója. A
vígjátékban szintén érvényre jut az individuum, például igazat adunk a
tiszta szerelemnek a szülői és egyházi tekintély ellenében. Módjával már
szabad nevetségessé tenni ez utóbbiakat. Az idealreal második felében
éltek a világ legnagyobb tragédiaírói, mert ilyenkor még némi
tiszteletben részesül az egyetemes vagy egyenrangú az egyénnel. Kettejök
harcza magasra fokozza érdeklődésünket, a hős bukása szüli az igazi
tagikai érzést, melyről már Aristoteles elmondotta a maga idealrealis
napjaiban, hogy félelmet és részvétet kelt. A realismus alkonyán annyira
gyengül az egyetemes tisztelete, hogy a hős bukásán csak szánakozni és
az egyetemes ellen felháborodni tudunk. Az idealismus napjaiban
emelkedett lélekkel távozunk a szinházból, a realismus idején nyomott
hangulattal, sőt elkeseredve. Körülbelül tizenöt év óta minden népszerű
tragédia ilyen hatással van reánk, lesújt, elnyom bennünket. A vígjáték
terén pedig az egyetemes képviselőinek, tehát az atyának, a férjnek, az
egyházi és világi felsőségnek rovására nevetünk. Ezeket romlottaknak,
önzőknek, érzékieknek kell bemutatni és igazat adunk az egyén
érdekeinek. Ez, fiam, röviden a dráma törvénye, mely a haladás minden
hullámában uralkodik.

– Talán a görög és római irodalomban is uralkodott?

– Minden bizonynyal. Ezt mutatja a világ háromezer éves története és
pedig nem csupán az irodalom, hanem a vallás, a bölcsészet, a politika,
az erkölcs, a nyelv, az irály, a művészet, a realis tudományok, a
gazdaság és ipar terén is, a mint neked néha magyarázgattam. A nagyon
világos történeti időkből a haladás hullámai így mutatkoznak: 650–425;
425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u; 180–590; 590–975; 975–1490; 1490–1700;
1700–1815; 1815–1900. Természetesen ezt csak kerek számokkal lehet
jelezni, mert kivált a hosszabb hullámokban tíz-húsz évvel előbb is
találkozunk az idealismus egy-egy tüneményével. Ez azonban kevésbbé
fontos, mert igazán népszerű és sikeres, áldásos és csodás csak akkor
lesz valamely jelenség, ha kifejezi az akkori idők érzését,
gondolkodását.



VII.  A MODERN MAGYAR DRÁMA.

A XVII. század végén a franczia Perrault élénk csatát vivott az
ugynevezett modernség mellett. A realismus uralma alatt, mikor
összezsugorodik az ember látköre s magát, családját, érdektársait,
vidékét, községét látja legjobban, nem igen vonzanak bennünket a nagy
nemzeti küzdelmek, úgy hogy a költők rítkábban dolgozzák fel a nagyszerű
történeti tárgyakat, szivesebben foglalkoznak a mai közeleső társadalom
kérdéseivel. De ha mégis megteszik, nem tehetik másképpen, mint realis
szempontból.

És mi az a realis felfogás? Ezt, fájdalom, nagyon kevesen tudják,
legkevésbbé drámai kritikusaink. Legalább erről győzött meg Alexander
Bernát legujabb drámai jelentése, melyet a Nemzeti Szinház drámai
pályázatáról adott. – Alexander elég ügyes egy-egy érzelem, lelki
állapot rajzolásában, elemzésében, de mint jóizű realista nem tud
összefoglalni, a tünemények messzebb eső okait meglátni. Eszmei
kapcsolatra nincs semmi tehetsége.

E jelentése kiáltó példája az összefoglaló tehetség hiányának. – Először
is azt állítja, hogy «korunk izlésének egyik sajátsága, hogy
egyetemesebb, mint bármely megelőző koré. – Minden történetileg
kifejlődött stilusnak megvan a maga közönsége, sőt azonegy közönség
tudja élvezni a szépség megjelenésének legkülönbözőbb formáit». Később
azonban bevallja, hogy mintha szünetelne a romantikus drámának a termő
ereje, de ennek okát sem kell a kor irányának változásában, hanem a
romantikus tehetségek hiányában keresnünk, mert a modernség annyi, mint
az izlés egyetemessége, históriai kiműveltsége, vagyis ma minden darab
előadható, csak elég ügyesen legyen megalkotva. Gyanus ugyan a
kifejezés, hogy _megvan a maga közönsége_, mert _Sakuntalát_ is megnézi
egy-két iskola ifjusága, de hagyjuk a kifejezések helytelenségéből vagy
homályából eredő kérdéseket, hagyjuk a semmitmondó bizonyítékokat, minő,
hogy utczáinkon a legkülönbözőbb stilu épületekkel találkozunk, mert
ezek mind megfelelnek a realismusnak: diszesek, pompásak, aranyosak,
tornyosak, czifrák, bent is kényelmesek, szobáik téresek, lehetőleg
világosak. Még az unitárius kápolna, a budai református egyház, az új
országház is csucsives, ezt különösen szereti a realista, mert föl lehet
czifrázni, belsejének mysticus sajátsága szintén tetszik a realismusnak,
holott nagyon ellenkezik a protestáns rationalismussal, a vizsgálódó
vallással, az új országházé pedig a mai naturalista és zsebelő
politikával.

Térjünk át a kérdés velejére.

Mindenekelőtt ki kell mondanunk, hogy izlésünk éppen nem egyetemes. A
mai izlés csak oly darabokban tud gyönyörködni, melyekben a szép, jó és
igaz eszméje teljesen elvált egymástól, melyekben az egyetemes
képviselői: az atya, a férj, a felsőség, a vallás, az erkölcs guny
tárgyává vannak téve, melyekben ezek az individuum nyomorának, bajának
okai, melyekben az erkölcs sorompói lehetőleg el vannak távolítva. Ma
csak szánalommal tudunk megnézni egy Kisfaludy Károly-féle vigjátékot,
melyekben az individuum kópésága van pellengérre téve, pedig apáink és
nagyapáink jókat tudtak rajtok nevetni. Nekünk Dumas, Sardou, Rákosi,
Moliére, Katona, Bisson, Herczeg, Dóczy, Csiky és hasonlók tetszenek,
mert meg van bennök a realismus legfőbb követelése, a szép, jó és igaz
eszméjének elválása, az egyetemes ellenében az individuum morálja. Azért
tetszik Sudermann, Ibsen, Hauptmann és korunk számos realista drámairója
is.

Más részről nagyon természetes, hogy nem kellenek a romantikus drámák,
mert e művek a szélső idealismus lohadásával 1830 körül kezdődtek ugyan
és már az individuum egyes jogait hirdetik az egyetemes ellenében, de
még bűnösnek rajzolják a bűnt, becstelennek az aljasságot, nem igen
merik gúny tárgyává tenni a családapát, a férjet, a felsőséget, a
vallást, az erkölcsöt, csak itt-ott engednek meg maguknak egyes discret
immoralitásokat.

Mivel még ekkor oly erős az egyetemes tisztelete, hogy csak ritkán
sikerűl a dráma hősében igazi belső ellenmondást ébreszteni, azért a
phantasia csapongásával és rémes eszközökkel iparkodnak hatásra szert
tenni. De mihelyt jobban lazul a három eszme, a szép, jó és igaz
egysége, mikor az individuum jogait kezdjük elismerni az egyetemes
ellenében, akkor szivesen látjuk Sophocles, Shakespeare és más
classicusok darabjait, sőt Katona _Bánk bánját_ is, melyet még
kegyetlenül megrónak 1839-ben; de égig magasztalnak 1860 után, mert a
királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg, a meraniak, tehát az egyetemes
képviselői úgy vannak bemutatva, mint a magyar nemzeti individuum
romlásának okai.

A mit Alexander a megfigyelésről mond, üres magyarázgatások. Fontosabb a
pályázó drámák nyelvéről szóló kijelentése. Igaz, hogy ebben is hemzseg
a tévedés, a füllentés, a hizelgés; de van benne igazság is. A Gyulai
irálya elég nemes, komoly, férfias, hangzatos, gördülékeny és magyaros.
Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekből való, mikor rajonganak a
formáért, mikor egy Flaubert szemében a _stilszépségek a tárgy
lényegénél is becsesebb igazságok_; ez a l’art pour l’art kora, a stil
cultusának napjai. A nyolczvanas évek lágy, szines, kedves, kenetes,
sokszor keresett, mesterkélt stilusát Beöthy fejezi ki legjobban. A nagy
többség már sokszor pongyola, lapos; népies és idegen szókkal van tele.
A fenséges, ünnepélyes, ódai stil ilyenkor izetlen és hamis, mert nem
érezheti az individualismus léhasága. Így Váradi szép szólamai igen sok
olvasóját vagy hallgatóját felháborították. A realismus nyelve, kivált a
végén, igazán pongyola, hétköznapi, nyers beszéd, melyet az ébredező
idealismus fog betegségéből kigyógyítani, léhaságából kiemelni. Ma
Ibsen, Sudermann és mások darabjait óriási hatással adják mindenfelé,
pedig sokszor gyarló fordításokban hallja a mámoros néző. Vagyis
napjainkban alacsony, másodrendű szerepet játszik a költői mű nyelve.
Ugy látszik, hogy eleinte a szélső idealismus sem fog érette nagyon
rajongani, mert az eszme tölti el az ember lelkét, habár egyesek ekkor
is megragadó, valóban fenséges irálylyal tolmácsolják gondolataikat,
érzelmeiket.



VIII.  MI A CIVILISATIO?

Sohasem beszéltünk annyit a műveltségről, a culturáról, a
civilisatioról, mint napjainkban; tudjuk is a szavak értelmét, de
magának a művelődésnek nyitját nagyon kevesen tudják.

Keressük meg tehát.

Ha végigtekintünk a világ történelmén, bámulva látjuk, mily roppant
haladást tesz az emberiség a művelődés útján. Különösen kitünnek egyes
századok. Ilyen az V. század Kr. e., különösen Pericles kora, a III.
század és a II.-nak első fele, a Kr. u. I. és II. század, a VI. X. XV.
XVII. századok, a XVIII.-nak második fele, azután a XIX.-nek szintén
utóbbi része.

E századok csodálatos fölfedezéseket és találmányokat mutatnak fel. A
történetírók rendesen a birodalmak vagy egyes népek aranykorának
rajzolják. Ez országokban virágzanak a tudományok és művészetek, előre
haladott az ipar, roppant erőt fejt ki a kereskedés. Távol országok
partjaira járnak a gazdag kereskedővilág hajói. Tömérdek kincset visznek
ki és hoznak haza, úgy, hogy jólétben úszik az ember. Könnyen megkeresi
kenyerét a munkás, a gazdag pedig kényelemben, gyönyörű paloták fényes
termeiben éli napjait. Mint a hangya, ernyedetlenül munkálkodik az
ember, a munka a jelszó, hogy azután élvezhessen, boldogulhasson.

Ha a régi és az új idők romjaival vagy gyönyörű emlékműveivel
találkozunk és kérdezzük, mikor emelték, mikor készítették; többnyire e
századokat vagy a hozzájok közeli időket emlegetik.

Miért olyan hatalmas a műveltség, akkora a civilisatio e századokban?

Mert uralomra jutott a realismus. De ismét az a kérdés merűl fel, hogy
miért ily gazdag, ily ragyogó a realismus? Miért nem lehetnek ily
fényesek az idealisabb idők?

Nem nehéz az effajta kérdésekre felelni.

Tudnunk kell, hogy az emberiség haladása hullámos mozgásban történik.
Minden egyes hullám kitörésekor egyesűl a szép, jó és igaz eszméje, úgy,
hogy alig tudjuk megkülönböztetni. Ez az egység csodálatos magasságba
emel bennünket, lelki szemeink majdnem a végtelenben látnak s e
végtelenben felmagasztosúlva szemlélik a mindenség urát, az Istent.
Akármire tekintünk, alig méltatjuk figyelmünkre a részeket, mindig az
egyetemes, az egész áll előttünk, ennek szempontjából nézzük a világot.
Ekkor lelkesedünk az erényért, a becsület- és tisztességért, szóval
minden nemesért.

De ha annyira elfoglal bennünket az erkölcs és vallás, nincs kedvünk a
világi hiúságok fényéhez, pompájához. A vallás és moral győzelmét
követeljük, ezeket sürgetjük a családi és társadalmi életben, az
iskolában, a politikai küzdelemben, az irodalmi és művészeti alkotásban.
Ostorozzuk, korbácsoljuk, sőt esetleg kiírtjuk, a mi velök ellenkezik.
Ilyenkor bármily remek művészi alkotás legyen, de ha sérti szemérmünket,
nem sajnáljuk megsemmisíteni, összetiporni, mert az Isten és az erény
tölti el bensőnket. A Kr. utáni VII. század eltaposta a régi görög római
műveltséget, kiírtott minden fényt és pompát, megszüntette az irodalmat
és művészetet, korlátlanná tette az egyházi és világi hatóságot. Isteni
rajongás fogta el az embert és szent életre buzdította. Azért van annyi
szentünk e századból.

De mihelyt lazúl a szép, jó és igaz egysége, halványan föllép az egyén
jogosúltsága, az individuum érvényre kezd jutni az egyetemessel szemben.
Eleinte csekély mérvben érvényesül; de minél tovább haladunk a
hullámban, annál több jogot követel magának. A hullám közepén már lehet
gúnytárgyává tenni az egyetemesnek, a tekintélynek némely képviselőjét,
egyes, kevésbbé fontos kérdésben győzhet az individuum. Például ha arról
van szó, hogy egy előkelő mágnás leánya szülei akarata ellenére férjhez
menjen egy tisztességes polgárhoz, ilyenkor a leány védelmére kelünk és
kárhoztatjuk az atyai tekintély erőszakoskodását.

Később a realismus gyarapodásával már majd mindent az egyén
szempontjából tekintünk. Az erkölcsi egészen háttérbe szorúl s teljes
uralomra jut az individualismus. Cselekvésünk egyedüli korlátja
embertársaink sértett érdeke. Ha ez nem zúgolódik, ha ezt ki tudjuk
elégíteni, akkor tehetünk, a mit akarunk. Mivel megszünt a magasabb
erkölcsi szempont, lelkünkkel, testünkkel az anyagira, az érzékire
vethetjük magunkat, azaz létre jön az emberi szabadság országa. A
tekintély képviselője ilyenkor jól érzi magát, ha kedvezhet az alkotó
részeknek; a családban csak akkor boldog az atya, ha teljesítheti az
anya és a gyermekek kívánságait; a férj, ha engedhet neje követelésének;
az országban ismét akkor érzi jól magát a király, a fejedelem, a
felsőbbség, ha jóságával, adományaival halmozhatja el népeit, kérő
alattvalóit, könyörgő jobbágyait.

Szóval ez időszak az alkotó részek uralkodása, a mi nem egyéb, mint a
szabadság uralma. Ilyenkor az egyetemes akadékoskodása nélkül
gyönyörűbbnél-gyönyörűbb remekeket alkothat az ember. Mívelődésének
főczélja saját jólétének, földi boldogságának előmozdítása, keres-kutat
oly dolgok után, melyekkel családja kényelmét, örömét, szórakozását
megteremtheti. A tudós, az építész, a mérnök, az orvos, a gépész, a
vegyész, a művész stb. mind azon töri az eszét, hogy tökéletesebbé tegye
eszközeit, jövedelmezőkké alkotását, pompásabbá, ragyogóbbá remekeit,
mert szívesen megfizeti árukat a dúsgazdag kereskedő és gyáros, a
milliomos bankár és a hivalgó kéjencz.

Ez a civilisatio.

Hogy tehát virágozzék a műveltség, emelkedjék a civilisatio, uralkodjék
a nemzeti cultura, szükséges az egyetemesnek, az erkölcsinek hanyatlása,
az egyénnek felszabadulása, az alkotó részek győzelme, az anyagiság és
érzékiség uralma.

De hát akkor mindig félnünk kell az idealis gondolkodás kitörésétől, az
erény és becsület, a vallás és erkölcs győzelmétől?

A civilisatio szempontjából igen. Csakhogy ennél sokkal erősebb ok
sürgeti a vallás és erkölcs uralomrajutását. Látjátok, ifjú barátim! a
tömérdek öngyilkost, a számtalan őrültet, az általános idegességet, az
egyetemes belső nyugtalanságot. A féktelen individuum át akar törni
minden korlátot, meg akarja semmisíteni az erkölcs minden sorompóját s
mivel nem teheti, nem becsüli az életet, meg akar semmisűlni, el akarja
magát és övéit emészteni. Akkora már ez az erkölcsi bomlás, hogyha
képesek volnánk még harmincz évig befelé haladni a realismusba,
tömegesen rohanna az emberiség a halálba, mert senki sem tudná elviselni
az élet terhét. Mint az őrültek járnánk-kelnénk e világon s végre
megsemmisítenők egymást és magunkat.

Ezért kell kitörnie az idealismusnak, ezért kell visszatérni az Isten
országának, ismét uralomra jutnia az erénynek és becsületnek. Az
emberiség fenmaradásának legfőbb feltétele a vallás és erkölcs s az
emberiség fenmaradásával ezek mentik meg a civilisatiót is.



IX.  A KIÁLLÍTÁSOK JÖVŐJE.

A nagy nemzeti és világkiállítások oly anyagi ünnepek, országos vásárok,
melyek az emberi haladás hullámának második felébe esnek. A gazdag
iparos és kereskedőországok meg akarják mutatni a bámuló világnak, mit
tudtak teremteni a tudományok és az ipar terén. Mivel a haladás
hullámának első fele túlnyomóan eszmei és erkölcsi irányú, mikor az
emberiség idealis bölcsészetért, vallásos és erkölcsi igazságokért,
eszmei történetírásért és hasonlókért rajong: nem jut eszébe oly drága
ünnepeket rendezni, melyeken anyagi jólétét, ipari haladását, realis
tudományát mutatja be. Általában a realisabb idők napjai az igazán
nagyszerű ünnepek kora. Ilyen volt a Kr. e. V. század, különösen
Pericles ideje, a III. század és II. első fele; a Kr. u. I. és II.
század, továbbá a VI., X., XIV. és XV., a XVII., azután 1800 körül és
most 30–40 év óta. A mint gyarapodott a realismus, a szerint szaporodtak
a legkülönfélébb ünnepek, melyekre a világ minden részéből ezrek, sőt
százezrek vándoroltak.

De mihelyt beköszönt az idealismus és vele az emberek erkölcsi
felháborodása, gyűlölködése, vallási lelkesedése, eszmei rajongása,
lassankint lenézzük, léháknak, üreseknek kezdjük tartani a nagy,
országos, megyei, városi ünnepeket, úgy, hogy bajos lesz a rendezésök,
mert nehéz lesz vendégeket, látogatókat fogni rájok. Mással lévén
elfoglalva az emberiség, nem kellenek neki azok a frivol látványosságok,
melyeket az ilyen ünnepek nyújtanak. Ilyenkor honn maradnak az emberek
és nehéz őket mulatságért kimozdítani fészkökből. Az erkölcsi
felháborodás, gyűlölködés pedig annyira ingerli, boszszantja őket, hogy
nem szívesen találkoznak egymással az ellenkező irányok és pártok. A
realismus idején a legtüzesebb beszédek után akárhányszor karonfogva
megy ki a kormánypárti és ellenzéki képviselő az ország házából; a
chicagoi világkiállításon a különféle vallások papjai ültek egymás mellé
egy congressusra, nagy nemzeti banketteken a ministerek mellett
felköszöntőket mondanak az ellenzék vezérszónokai, kölcsönösen
éljeneznek, gratulálnak egymásnak, a mi lehetetlen az idealismus
napjaiban, annyira eltérnek egymástól a nézetek, a meggyőződések. Az
idealista csak a rokonérzésűeket és gondolkozásúakat tűri meg maga
mellett, Az idealista Kölcseyt szívesen, barátságosan fogadják Pesten
Vitkovichék és Horváth Istvánék, de hiába hívják kedélyes vacsoráikra, a
fiatal ember nagyon elárulja, hogy rosszul érzi magát léha
társaságukban, mert más eszmények töltik el a lelkét. Kisfaludy Károly
társaságából is lassankint elhúzódnak a másféle gondolkodásúak, csak
Vörösmarty, Toldy, Bajza és elvtársaik tartanak ki mellette.

De nemcsak az erkölcsi és eszmei okok nehezítik meg az országos és más
ünnepek, különösen a kiállítások létrejöttét; hanem az anyagi bomlás is.
Nagyjából elmondhatni, hogy ha a realismus kora az anyagi jólét, a
vagyonosság, a gazdagság ideje; az idealismus a relativ szegénységé. A
realismus idején rémes csapásokat is ki tudunk heverni egy pár év alatt;
a francziák nem sokáig várakoztatják meg a németeket az öt milliárd
kifizetésével; nehány év mulva alig van nyoma a háború pusztításainak;
1879-ben már nagyszerű világkiállítást rendeznek, melyet mindenki
megbámul s irigykedve tekintenek meg a németek. Bezzeg az idealismus
napjaiban egészen máskép folynak a dolgok. Kisebb anyagi bajok is
országos szerencsétlenséget, ínséget, nyomort okoznak, melyeknek nyomait
nem egykönnyen háríthatni, tüntethetni el. Néha egy pár évtized sem elég
a baj megszüntetésére.

Századunk második tizedében, 1815 körül mutatkozott az idealismus. Míg a
napoleoni háborúk borzasztó pusztításait elég könnyen kiheverték, most
mindenfelé nyomor, inség mutatkozott. Az akkori Anglia akkora ipari és
gazdasági fejlettséget mutatott, mint jelenleg Európa nagy része és az
Egyesült-Államok. Valószinű, hogy most a bajok is affélék és akkorák
lesznek a ránk következő napokban, mint a minők az angol földön
uralkodtak.

Az első nagy baj, a mi az idealismus jelentkezésével mutatkozik, a
gazdasági válság. Ezzel ma az egész művelt világon találkozunk, pedig
még nem mondhatnók, hogy inséges évek következményei sújtanak bennünket,
mint 1816–1817-ben, mikor éhhalál pusztított Európában. A XI. század
idealismusa alatt 70 év termése közül 40 volt inséges; a XVI. és XVIII.
század gazdasági bajai sokszor rémesek valának. Hiszem azonban, hogy a
mai gőzösök és vasutak tetemesen enyhíteni fogják a gazdasági bajokat.
Mint napjainkban is látni, ilyenkor az állam vezetői komolyan törődnek a
gazdaság válságával és helyes, majd helytelen rendszabályokkal
iparkodnak segíteni az ország gazdasági bajain.

Van azonban a gazdasági mellett más anyagi baja is az idealismusnak: az
ipar és kereskedés válsága. Ennek borzasztó következményeit alig tudjuk
elképzelni. Ha oly enyhén fog lefolyni a válság, mint a század második,
harmadik tizedében, akkor is megdöbbentő dolgokat fognak róla
elbeszélhetni a történetírók; ha pedig teljes mértékben tör ki, ha a
gyárak harmada vagy fele megszünteti a munkát, ha a tömérdek iparos alig
kap egy kis dolgot, ha csak kevés embernek nyujtanak keresetet a bányák:
mily rémséges állapotok következnek be Európában és Amerikában. Mi lesz
azzal a sok millió munkással, a kik 40–50 év óta a fejlődő ipar és
kereskedés jóvoltából majd jól, majd tűrhetően meg tudtak élni? Ha
Anglia 1817-ben minden tizenegyedik lakosát közsegélyben részesítette;
ma nincs oly gazdag állam, mely a segélyt a munkások számához képest
osztogathatná, ma akkora a munkások és fizetett vezetőik, továbbá a
különféle iparosok és kereskedők száma, hogy nincs állam, mely az
inséges napokban kevéssel is segélyezhetné nyomorgó alattvalóit. Mi fog
tehát bekövetkezni? Az angol földön a tizes évek második felében ezer
meg ezer ember pusztult el éhen, borzasztó nyomorban, felbomlott a
társadalmi rend, ölték, gyilkolták az urakat, a zsidókat, a
kereskedőket, kirabolták a boltokat, a raktárakat, számtalan rablóbanda
keletkezett, melyek megrendítették a közbiztonságot.

A súlyos baj magyarázatára többféle okot hoznak fel a történetírók.
Többi közt az angol gyárak túltermelését említik, mely elözönlötte a
háborúk alatt kimerült szárazföldet. Különös, hogy Napoleon titáni
harczai alatt kelendőségnek örvendenek az angol gyárak termékei; mikor
pedig beáll az egyetemes nyugalom, uralomra jut a világbéke: megszünik a
vásárlás, mert nincs pénz. Valóban nem a béke, sem a túltermelés volt az
anyagi romlás oka, hanem az eszményi, az erkölcsi rajongás 1815 után.
Napjainkig sem ártott a gyárak bő termelése, a realismus roppant
gazdagsága tudott fogyasztani: most azonban apadni kezd a fogyasztás, az
ébredező idealismus szegénynyé tesz bennünket.

Azt hihetnék a socialismus ábrándos hívei, hogy ekkor sikerülhet a
socialisticus társadalom megalapítása. Nagyon tévednek. _Az idealismus a
socialismus halála_. A socialisticus felfogás ugyanis a legszélsőbb
individualismus, mely az egyes ember anyagi jólétét tartja szeme előtt,
minden jog forrásává az egyedet teszi, az individuum az istene; míg az
idealista az egyetemesért rajong, isten és vallás, erkölcs és becsület,
fenkölt gondolkodás, az adott szó szentsége s hasonlók lelkesítik, ekkor
tehát lehetetlen a socialismus. Hisz már most is látjuk őket bomladozni,
pedig még az idealismus hajnalán vagyunk, még csak pitymallik. Az
idealismus alatti paraszt- és munkásháborúk sem socialisticus elméletek
következményei, hanem anyagi nyomor és valláserkölcsi rajongás. A
socialismus fokozatosan nőtt a realismus gyarapodásával; de már látjuk,
hogy bomlik, romlik és elveszti ijesztő képét. Még jól megy a gyáros és
kereskedő dolga; míg szüksége van a munkásra, addig lehet strikeolni,
socialista-tanokat hirdetni: de mikor a gyáros és kereskedő megszünteti
a munkát, elbocsátja embereit, akkor csak rabolni, öldökölni és koldulni
lehet: theoriákat csinálni már nem. Legfölebb egy-egy bölcsész vagy
nemzetgazda ábrándozik róla békés födél alatt. A munkás- és pór-izgatók
és vezetők sorsa ilyenkor a halál és börtön.

Hogy a kiállítások iránti lelkesedés már alábbhagyott, annak érdekes
tüneménye a Francziaországban folyó küzdelem az 1900-iki kiállítás
ellen. Megtámadják a vidék nevében, melynek csak kárára van, felhozzák,
hogy Páris nem lelkesedik érette; kétségbe vonják anyagi hasznát,
veszélyesnek mondják erkölcsi befolyását, tagadják politikai előnyeit.
Nem igazolja a technicai szempont, vagy valamely nemzeti érdekű
tudományos alkalmazás vagy valamely socialis kérdés megoldása. Sokan azt
hirdetik, hogy a világkiállítás egy nagy hazugság, mely árt az iparnak
és kereskedésnek, példákat hoznak fel rá, hogy tanulta el a külföld
nehány év alatt a franczia ipar specialitásait, melyekre azelőtt büszkék
voltak, melyek százezreket vagy milliókat jövedelmeztek nekik. Mások
remegnek a roppant drágaságtól és akárhányan a féktelen érzékiség
tombolását, az erkölcsi romlást emlegetik. Különösen kárhoztatják az
1889-iki kiállítást, melynek borzasztó szédelgéseit okiratokkal
bizonyíthatni.

Tíz-húsz év előtt e kifogások lehetetlenek valának. Akkor egy-két
idealisabb, tehát: bomlott gondolkozó mormogott efféle kifogásokat,
melyekre nem hallgatott senki. Ma uton-utfélen találkozunk velök. A
kiállítás ellenségei azonban nem tudják megmondani, mi az igazi oka
ellenzésöknek, mely nem egyéb, mint az ébredező idealismus, érzésünk,
gondolkodásunk gyökeres átváltozása, mely megveti az aranyborjút, rajong
az eszményiért, lenézi a realismus léhaságát és érzékiségét.



X.  «A TUDOMÁNY ÉRDEKÉBEN».

Ambrózovics Béla miniszteri tanácsos a fentebbi czím alatt egy röpiratot
írt. A hazai tudományosságot akarja vele emelni. Nagy szorgalommal hord
össze jót és rosszat, helyest és helytelent, de nem találja fején a
szöget.

Most 1896-ban fölösleges beszélnünk a tudomány érdekében. Nemcsak
külföldön, hanem nálunk is roppant sokat tettek a tudomány érdekében.
Egyetemünkön csaknem minden képzelhető szaknak van rendes tanára, sőt
talán fölösleges szakoknak is. Például hozom fel a _Diplomaticát_, mely
nem egyéb, mint az okiratok olvasása, a mihez minden történetbuvárnak
értenie kell és játszva megtanulhatja a történelem tanáraitól.

Ez nem is tudomány, csak egy kis ügyesség, melyet mindenki könnyen
elsajátíthat.

Az egyetemi katedrákon kivül számos ember foglalkozik a tudománynyal,
sok középiskolai tanár szivesen foglalkozik tárgyával. Szóval
gazdagságunk és jólétünkhöz képest nem panaszkodhatni tudósok hiányáról.

Egészen másutt rejlik a baj, a mit nem sejt Ambrózovics.

Az emberiség haladása ugyanis hullámosan történik. Egy-egy ilyen hullám
az idealismussal kezdődik és a realismuson végződik. A mostan végződő
hullám 1815 körül lépett föl. A hullám elején, az idealismus kitörésekor
az egyetemesért rajong az emberiség, széles látkörében a vallás és
erkölcs, a tekintélyi vallás és idealis morál uralkodik felette, ezek
vezérlik érzését, gondolkodását és így tetteit is.

E széles látás, mely összeesik a szép, jó és igaz egységével,
fokozatosan zsugorodik össze. Az idealismus elején csak az isten és
világ, erény és becsület tudják magával ragadni, később a scepticismus
és rationalismus jelentkezésével rajong a szabadságért, az egyén
jogaiért, különösen a nemzeti egység és nagyságért. Ilyenkor tetemesen
összébb szorult látköre.

Végre a realismus alatt már csak önmagát, családját, törzsét, helyi
sajátságait, szokásaít látja. Léhaságának, aprózó, részletező kis
világának él. Ilyenkor sürgeti a nemzeti szellemet, mert
individualismusa nem tűr meg mást a maga körében, mint egyéniségének
képmásaít. Sohasem beszélnek annyit a nemzeti szellemről mint a
realismus alatt. Élünk, halunk érette. Gyönyörködünk a jóizű magyaros
szokásokban, magyaros, népies, sokszor triviális nyelvben, magyaros
magatartásban, magyaros ételekben, italokban. Ilyenkor lehetőleg minden
magyaros legyen. Ez a nemzeti szellem, ez a magyarosság megfér a
legnagyobb demoralisatioval, a mit nem türne meg az idealismus rajongása
az egyetemesért, de még az idealrealismusé sem a nemzeti egységért és
nagyságért.

A három főeszmének, a szép, jó és igaz eszméjének fokozatos elválása és
az emberiség látkörének lassú zsugorodása nagy hatással van a vallásra,
az erkölcsökre, a nyelvre, az irodalomra, művészetekre, az iparra, a
kereskedésre, a földművelésre; de legjobban szemünkbe tünik az irodalom
terén. Ez mutatja legvilágosabban, hogy válik szét a három eszme, hogy
lesznek egymás ellenségei, szóval hogyan változik az ember lelki világa.
Mert olyan az ember érzése, gondolkodása, a minő az olvasmánya.

Most azonban nem erről van szó, Ambrózovics a tudomány kérdését vetette
föl. Hát erre is befolyása lehet az eszmék fokozatos elválásának?
Valóban a tudomány nagyon megérzi, mily viszonyban van a három eszme
egymáshoz.

Miért? kérdezi a t. olvasó. Az emberi elme látkörének összezsugorodása
szerint változik a tudomány egyes ágaihoz való vonzódásunk és
tehetségünk. Hát még a tehetségünk is? Igen az emberi tehetség is.

Az idealista széles látköre nem alkalmas a realis tudományokra. Mikor
mindenben az egészet látjuk, csak az erkölcsiekért tudunk rajongani.
Ekkor virágzik a theologia, a philosophia, az eszmei történetirás, a
jogbölcsészet. Ilyenkor lehetetlen a Pasteur-féle buvárkodás. A mi
Semmelweiszunk tudományos fölfedezése iránt sem érdeklődnek az ötvenes
években, az őrületbe kergetik a magyar tudóst, mert mindenki szélesebben
lát és az erdőtől nem tudja megkülönböztetni a fákat. Az idealisabb idők
összefoglaló gondolkodása képtelen a realista lelkek apró és finom
megkülönböztetésére. Sir Newton Izsák 1687-ben, a legnagyobb realismus
napjaiban megteheti nagy fölfedezését; 1700 körül az idealismus kitörése
után hiányzott volna lelkében a szükséges aprózás, részletezés, finom
megkülönböztetés.

Mayer Róbert is hiába fedezi föl az energia fönmaradását a negyvenes
években, nem értik meg, maga is ködösen látja a dolgot, de már Helmholtz
pár tizeddel később kellő világosságba helyezi. Ellenkezőleg egy Hegel
lehetetlen a hetvenes években, pedig 1825 körül érette rajongott a
művelt világ. Egy derék német tudós azt irta nekem róla minapában, a mit
egykor Schopenhauer hangoztatott, hogy Hegel war der grösste Schwindler
des Jahrhunderts! Egy oly vallásbölcsész mint Gioberti, Feuerbach, mint
Rosmini-Serbati csak oly lehetetlen 1880 körül, mint egy Rossini a zene
terén, Vörösmarty a költészetben. És így tovább.

A realis tudományok kora tehát a haladás hullámának második felében
kezdődik. Azért találkozunk virágzásával 1300-tól 1490-ig, 1600-tól
1700-ig, 1760-tól 1815-ig, 1850-től napjainkig. Mentől jobban
belemegyünk a realis gondolkodásba, annál jobban haladnak a tudományok.
Bámulatos, a mi az utóbbi harmincz év alatt e téren történt. Csodálatos
volt az arabok haladása a tizedik században; de mi az ő haladásuk a
miénkhez képest, mikor napjainkban közönséges munkások oly találmányokat
mutathatnak fel, melyek milliomosokká tették őket; mikor alig mulik el
egy hét, hogy becsesebb ujításokkal ne lepnének meg bennünket; mikor
legujabban is a Lénard-Röntgen sugarak keltik fel bámulatunkat?

Valóban a realismus szűk látkörére, eszmétlenségére, erkölcsi
léhaságára, erős érzékiségére, emancipált asszonyaira, a családi
szentély bomlására, az erkölcsi érzés tompulására, a roppant fény és
pompa kifejtésére, szóval az anyagiság uralmára van szükség, hogy
virágozzanak a realis tudományok.

Ambrózovics nem látja a haladás törvényének e szigorú korlátjait. Azt
hiszi, hogy az idealismus széles látköre is alkalmas arra az apró
megfigyelésre, a mi a chemia, a mechanica, az architectura, a fizika és
más realis tudományok rendkivül finom és fáradságos részleteinél annyira
nélkülözhetlen. Azt hiszi, hogy a realis világban is lelkesedhetünk az
erkölcsiségért, pedig ez lehetetlen. Legfölebb a realis idők mysticusai
érezhetnek iránta melegebben; de az összes emberiségnek okvetlenül
közönyösnek kell lennie a fensőbb morál iránt, mert ez csupán oly idők
szülöttje, mikor gondolkodásunk, érzésünk tulnyomóan összefoglaló, mikor
a finom analysisre alkalmatlanok vagyunk.

A realismus erkölcstana minden fensőbb elv nélkül csak az irgalomra,
lágyságra, gyöngédségre, nyájasságra, határtalan jótékonyságra
szorítkozik. Ezt prédikálják most mindenfelé, a templomban és iskolában,
a parlamentben és a sajtóban, a választmányi hölgyek gyülésén épen úgy,
mint a realista bölcsészek, jogászok, moralisták műveiben. Ez azonban
nem morál, ezzel megfér az általános érzékiség, a tekintély
képviselőinek lealacsonyítása, az egyetemes hazudozás, a pénz, a jólét
hajhászása, minden meggyőződés, hír, becsület áruba bocsátása.

Ambrózovics tanácsai, magyarázatai tisztán realis gondolkodásának
gyümölcsei. Például hosszasan ir a tanulók osztályozása ellen. Ez mindig
nyilvánul a realismus idején. Gyermekeink iránti szeretetünk, a tanulás
könnyítésének sürgetése, a testi nevelés általánosítása, a külsőség, a
csin ápolása, az örökös zúgolódás a tulterhelés ellen, mindezek mellett
folyton halljuk az osztályozás elleni kifakadást. Ma már jóformán alig
van egy-két osztályozó jegy, alig van osztályozó vizsgálat. Az
idealisabb napokban nem győznek elég jegyet kitalálni az osztályozásra,
szóval egészen máskép gondolkodunk.

De legyen elég Ambrózovics füzetjéről. A ki összefoglalólag tud
gondolkozni, az itt felhozottakból is könnyen megérti az erkölcsi világ
törvényének a realis tudományokra vonatkozó részét.



XI.  HAZAFISÁG ÉS NEMZETI SZELLEM.

– Bácsi, kérem, mit mond ahhoz, hogy soha se dicsőítették annyi
melegséggel a hazát, mint az ezredévi ünnepélyek alatt. A hazaszeretet
lángja lobog minden hazafi szívében. Zsidó atyánkfiai el vannak
ragadtatva a magyar haza boldogító szeretetétől. Az államférfiak, kivált
a ministerek ajkairól naponkint számtalanszor halljuk a haza _szent
nevét_, a kiállítás buzgó tisztviselői örökké a hazáról álmodhatnak.
Képzelem, ha álmából felráznák a kiállítás szegény igazgatóját, minden
bevezetés nélkül elkiáltaná magát: _Éljen a haza_.

– Miért zúgolódol már te is a sok hazafias beszédre, ki tudná azt
ilyenkor kikerülni? A kormány szónokának arany szája kipállik a hazafias
dictióktól. Ez azonban ne bántson tégedet.

– Én nem tudom, minek tulajdonítsam; de már engem is bánt. Valahányszor
valaki a hazát és nemzetet, a közérdeket és közügyet dicsőíti, mindig
érthetetlen, de igazán kelletlen érzés hatja át egész valómat. Honnan
van ez?

– Onnan van, hogy realista vagy.

– Miért bántaná a realistát a haza és nemzet szó hangoztatása?

– Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, megkülönböztetés
levén, nincs érzékünk az egészhez, az általánoshoz, az egyetemeshez,
hanem annál több az alkotó részek és egyének érdekeinek felfogásához. S
mivel a realismus idején sem szereted másban a hazugságot, bánt a haza
örökös emlegetése.

– Hát lehetetlen ilyenkor a hazát szeretni?

– Igazán lehetetlen. Ilyenkor szeretjük a szülőföldet; melyen tanyázunk,
édes-kedves pajtásainkat, a kiknek társasága elviselhetővé teszi az
életet, családunkat mint a magunk képmásait. Szeretjük a magyar embert,
a ki úgy érez, úgy gondolkodik, úgy cselekszik mint mi, ugyanazon
szokásai vannak, mint nekünk.

– Hát ez nem hazaszeretet?

– Éppen nem. Látod, sohase magyarosítunk annyira, mint a realismus
idején. A mennyire csak kiterjed hatáskörünk, mindenkit magyarrá akarunk
tenni, azaz olyanná, a milyenek mi vagyunk. A lapok hangoztatják a
magyar nyelv terjesztését, mindenfelé magyar iskolát alapítunk, örökké a
magyar culturáról, a nemzeti műveltségről beszélünk. Füllentünk ugyan,
hogy nem akarjuk elvenni mások nemzetiségét, csupán azt akarjuk, hogy
ismerjék, szeressék a magyar culturát, hogy tudjanak magyarul beszélni,
de igazában nem óhajtunk egyebet, mint hogy azok is olyanok legyenek,
milyenek mi vagyunk.

– Hát akkor mi a hazaszeretet, ha nem ez?

– Ez csak nemzeti szellem, ezért rajonghatunk a realismus idején. Ez a
nemzeti szellem megfér a legerősebb invidualismussal is. Az ember lehet
romlott, zsebelő, érzéki, léha, becstelen teremtés s a mellett lelkes
előmozdítója a nemzeti szellemnek, buzgó harczosa a közművelődési
egyesületnek, mindenféle magyarosító társulatoknak.

– És mi a hazaszeretet?

– Fiam, azt csak akkor érezheted, tudhatod, mikor a te valódat is
áthatja az idealismus, mikor összefoglalólag tudsz gondolkodni, mikor
lesz érzéked az általános iránt. Ekkor fel tudod fogni a haza szent
nevét, magasztos rajongás tölti el iránta egész bensődet s olyan
lelkesedve, átszellemülve beszélsz róla, a hogy Kisfaludy Károly,
Kölcsey, Vörösmarty stb. szólottak a hazáról. Ilyen érzésünk csak akkor
lehet, mikor szent lángra gyújtott bennünket az idealismus. A haza, a
nagy erkölcsi testület képe áll előttünk, áhitattal gondolunk rá és
minden törekvésünk a szent haza javán munkálkodni. Az, hogy magyarúl
beszél-e honfitársunk, magyarosak-e szokásai, hogy magyar-e az
életmódja, másodrendű kérdéssé válik vagy egészen eltünik előttünk.
Csupán annyit kívánunk, hogy szeresse a magyar hazát. Ilyenkor hallani a
némettől, romántól, szlávtól, hogy magyarnak vallja magát, büszke az ő
magyar hazájára s kivált idegen földön örömest emlegeti édes és szép
hazáját.

– Hamar bekövetkezik ez a lelki állapot?

– Elég hamar. Öt-tíz év alatt átalakít bennünket a kitörő idealismus.
Már most is számos jelenségével találkozunk az egész világon. Először
azonban a szélső idealismus uralkodik számos ember szívében. Ezek az
egyetemesért rajonganak, lelkök az isten országáért, a mennyei hazáért
buzog. A magyar faj azonban csak igen kis részben lelkesedik ily szent
hévvel az egyetemesért. A germán és szláv fajok, különösen az angol, az
éjszaknémet sokkal rajongóbbak. Még a franczia, általában a latin faj is
jóval meghaladja a magyart. Fajunk nagy részét akkor hatja át a
realismus, mikor lazulni kezd a szép, jó és igaz eszméjének egysége,
mikor a haza szent neve tölti el bensőnket.

– Talán ezért mondják, hogy a magyar soha sem lesz vallásos rajongó?

– Bizonyosan ezért. De ne hidd, hogy az idealis időkben nem szeretjük a
vallást, a vallásos életet. A magyar is igazán híve, követője lesz a
valláserkölcsi életnek, csupán nem tud annyira emelkedni, a mennyire a
germán, szláv és latin fajok. A hazáért már csak úgy lelkesedik mint
azok. E hazafiság azonban magasztos erkölcsi érzés, mely minden
aljastól, becstelentől, hitvány és önző cselekvéstől megvetéssel fordul
el. Persze, hogy a három eszme egységének lazulásával nemsokára
jelentkeznek a léhaság, az önzés tüneményei is, csakhogy még ritkábbak
és méltó megrovásban részesülnek.

– Mit mondana a világ, ha mai beszélgetésünket hallotta volna?

– Fiam, ezt maholnap mindenki tudja. Az ifjúság éppen úgy fogja tanúlni
az iskolában, mint eddig tanúlták az emberi élet jelenségeinek
magyarázatait.

– Csakhogy nehéz lesz az embereknek tárgyilagosan megítélni lelkök
állapotját. Az a realista nem fogja elhinni, hogy ő nem szeretheti úgy a
hazát mint egy idealista.

– Nagyon lehet. Sőt akadhat olyan is, a ki lenézve, fitymálva szól az
idealisták üres, tartalmatlan hazafiságáról, rajongó patriotismusáról. A
nagyobbrész azonban végre is belátja és megnyugszik benne. Azt mondja
rá, hogy nem tehet róla. Ez a világ sorja.



XII.  AZ EZREDÉV.

Löw Immanuel szegedi főrabbi egy pompás kötetben gyűjtötte össze nyolcz
beszédét és «Az ezredév» czím alatt kiadta. Zsidó egyházi szózatok ezek,
tele rationalismussal s nem annyira vallásos áhitatra és erkölcsi
megújhodásra buzdítják a hallgatóságot, mint inkább a hazaszeretet
tolmácsai. A zsidóság hálája a keblére ölelő haza iránt. A zsidóság
ragaszkodása a magyar nemzeti szellemhez, tüntető kifejezése a magyar
érzésnek és gondolkodásnak. A könyv elejétől végig oly szép honszerető
nyilatkozatok gyűjteménye, a minőket mondott Kiss Áron püspök vagy
Erdély igazságügyminister Munkácson és számos más jelesünk a kiállítás
és a millennium ünnepélyein.

Rendesen kik mondották e beszédeket? Jóízű, egészséges, kedélyes
realisták, a nemzeti szellem síma, nyájas apostolai, ugyanazok, a kik jó
barátjai Bánffynak, Széll Kálmánnak, Wekerlének, Szilágyi Dezsőnek,
Hegedűs Sándornak, Falk Miksának, Gajárynak, Lánczy Leónak, édes jó
pajtásai a sok vicinálistának, bankigazgatónak, részvénytársasági
tanácsosnak, számos buzgó főispánnak, számtalan léha, élvhajlász,
zsebelő, és könnyűvérű realistának. Vagyis a mit Kiss Áron, Erdély és a
többiek mondottak, nem egyéb, mint a mit Bokross Elek, Fenyvessy,
Münnich, Miklós Gyula és a többi a legjámborabb szavazóig mondott volna.

E beszédekben annyira lángoló kitörése van a hazaszeretetnek, a minőt
nagy ritkán van szerencsénk olvasni. E lángot látva, mindjárt fölmerül a
kérdés, vajjon igazat beszélnek-e a szónokok?

Ismerjük őket, látjuk tetteiket, tanúi vagyunk mindennapi érzésöknek,
gondolkodásuknak. Ez a látásunk, tapasztalásunk nem tanít másra, mint
hogy az ünnepelt szónokok a legkitünőbb realisták, kifogástalan modorú
emberek, a kor szellemének igazi képviselői.

De az erkölcstan arra tanít bennünket, hogy egy erős érzelem annyira
uralkodik az emberen, hogy egész viselete elárulja; hogy a magasztos
hazaszeretet nem fér meg az anyagisággal, a léha érzékiséggel, a
féktelen individualismussal, a nyomorult önzéssel, az általános
zsebeléssel.

Azt azonban még sem lehet föltenni, hogy e jeleseink nyiltan hazudjanak,
oly érzelmeket mutassanak, melyeket nem éreznek és így bennünket jámbor
hallgatókat rászedjenek.

Nem, ezek az urak nem hazudnak, nem akarnak bennünket rászedni. Én
elhiszem, hogy a mit Kiss Áron vagy Erdély minister mondott, azt igazán
érezte.

De akkor a régi erkölcstannak, az eszményi morálnak nincs igaza: az
emberben legalább egymásután vagy talán egyszerre is, uralkodhatik az
egyetemes iránti lelkesedés meg az anyagiság és érzékiség
individualismusa. Az egyik perczben rajongunk az egyetemesért, a
másikban anyagi és társadalmi előnyökért áldozatul dobjuk a köz, a haza,
a nemzet legszentebb érdekeit, szavazatunkkal, beszédünkkel támogatjuk a
romlottság, az erkölcsi bomlás, a léhaság követeléseit.

Pedig én azt hiszem, hogy a régi eszményi erkölcstannak mégis igaza van
a maga idején; ez a két érzelem: hazaszeretet és a realis idők
individualismusa kizárja egymást. Az egyik a köz, a másik az egyed
érdekeit tartja szeme előtt.

Ez azonban még nem magyarázza meg a mi individualistáink lángoló
hazaszeretetének örökös emlegetését. Mert ha nem fér meg a két lelki
állapot, akkor nem mondhattak igazat.

És én újra mondom, hogy igazat mondanak, nem füllentenek, nem akarnak
bennünket rászedni.

Tehát akkor a hazaszeretet fogalmának kellett megváltozni? A hogy
Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István,
Deák Ferencz a régi idealisabb napokban felfogják a hazát, ez teljesen
elüt a mi realistáink édes, kedves hazaszeretetétől. Azoké nem fért
volna meg a mai individualismussal; mostani ünneplő szónokainké azonban
nagyon összefér. Azoknak a haza magasztos szent fogalom, melynek javára
minden óránkat, minden perczünket, önmagunkat és csalándunkat fel kell
áldoznunk, ha úgy kívánja a sor; a mi realistáinknak pedig a haza egy
kitűnő, igazán becsülni való fejős tehén, melynek teje táplál
mindnyájunkat, de különösen jeleseinket. Nemzeti szellemű, magyaros,
régi jó fajú tehén e haza, melynek semmi köze fejőinek erkölcséhez,
becsületéhez, tisztességéhez, egy szóval morális felfogásához. Mindegyik
lehet frivol individualista, önző, zsebelő kópé, a ki szereti hazáját, a
fejős tehenet, mert jól táplálja. Ezek a jól táplált hazafiak azután
lángoló lelkesedéssel magasztalják a fejős tehenet, akarom mondani a
hazát és nincs igazunk, ha megtagadjuk tőlük az érzés igazságát.

Löw Immanueltől sem akarjuk megtagadni, hogy igazán szereti hazáját. Az
ő helyzete azonban kényesebb. Ő egy híres rabbinak derék, buzgó realista
gyermeke, tehát izraelita. Kitűnő és elég magyaros szónok. Mint zsidó
ahhoz a fajhoz tartozik, mely az ország északkeleti részét nem tekintve,
bámulatosan elmagyarosodott, harmincz év alatt beszédében teljesen
magyar lett. Ügyes, tehetséges munkása az irodalomnak, művészetnek,
tudománynak s majdnem kizárólagos vezetője a hírlapi sajtónak és
kereskedelemnek. Negyven év óta a realis gondolkodás fokozatos
gyarapodása mellett e faj magyarosodását kiváló előnynek, a magyarság
kitűnő támaszának tekintettük.

Igaz ugyan, hogy a zsidó egyéni szervezeténél, páratlanul józan
gondolkodásánál fogva kevés kivétellel csak kormánypárti vagy anarkhista
lehet; de általános magyar szempontból tekintve szerencséseknek
tartottuk magunkat, hogy a legfélreesőbb pontokon is egy-egy teljesen
megbízható híve van a magyarságnak.

Most azonban változik az emberiség érzése, gondolkodása. Jelentkezik a
szélső idealismus, mikor kisebb-nagyobb mértékben az egyetemesért
kezdünk rajongani. Lesznek közöttünk vakbuzgók, a szentség lehétől
áthatott egyének, lesznek szelidebb, engedékenyebb jellemek, de
általában mindnyájunkat át fog hatni öt-tíz év alatt a tekintélyi vallás
és eszményi morál tisztelete.

Szerencsétlenségére a zsidó faj, ez a rationalista nép, nem tud belé
menni e lelki állapotba. A sémi, a török-tatár, a sárga faj, a czigány
stb. úgy látszik a haladás egy hullámának se az elejét, se a végét nem
tudja magáévá tenni. A realismus alatt materialista lesz, a ki nem
szállhat le a mysticismusba; az idealismus elején kelletlen
lelkiállapotba jut, többé-kevésbbé rosszúl érzi magát s kivált az árja
fajok kegyetlenűl gyűlölik, azért rendesen erősebb vagy gyöngébb
üldözésnek van kitéve. Ilyenkor hiába francziásodik, németesedik vagy
szlávosodik el a zsidó, ez nem menti meg a kisebb-nagyobb nyomástól.
Öt-tíz év alatt nálunk sem lesz különben. Most a hírlapírók háromnegyede
izraelita, tíz év múlva jó lesz, ha egy negyede e fajból kerűl ki. Vagy
úgy tesznek mint Heine, a ki rajong Schlegelért s áttér a keresztény
hitre.

Vigasztalásukra legyen mondva, negyven-ötven év múlva újra izraelita
honfitársaink foglalják el a napisajtó íróasztalait, ismét ők lesznek a
leleményes interjuvolók, velök gyűlik meg a rendőrség baja, mikor
mindenütt jelen akarnak lenni. Addig azonban sok víz foly le a Dunán.

Mikor a szép, jó és igaz eszméje, melyek az idealismus alatt egyesűlnek,
annyira elválnak egymástól, hogy erőre kap a rationalismus és
skepticismus; a gazdaság terén háttérbe szorul az oeconomismus, az
agrarismus és lábra kel a szabad verseny; az irodalomban fogy, apad az
egyetemes tisztelete és a színpadon nem csupán az individuum kudarczán
nevetünk, hanem kikezdjük az egyetemes képviselőit, az atyát, a férjet,
a főnököt, a papot, stb.: akkor újra beállanak zsidó atyánkfiainak
aranyos napjai.



XIII.  ALFRÉD FOUILLÉEHEZ.[1]


I.  Bevezetés.

  Uram!

Mikor öt év előtt az erkölcsi világ törvényének nyomaira akadtam az
emberiség művelődéstörténelmében, mély tisztelettel tudattam önnel
fölfedezésemet. Azóta hosszas vizsgálódásaim után rájöttem, hogy a világ
történelmét hullámokra lehet osztani, melyekben az idealis és realis
tünemények szabályszerűen váltakoznak. E hullámok: 1200–900, 900–650,
650–425, 425–150, 150 Kr. előtt – 180 Kr. után; 180–580, 580–975,
975–1490, 1490–1700, 1700–1815, 1815–1900. Minden egyes hullám azzal
kezdődik, hogy a szép, jó és igaz eszméje egységbe olvad össze, melyek
fokozatosan és lassankint mindjobban elválnak egymástól. E fokozatos
elválás megmagyarázza az összes vallási, erkölcsi, jogi, politikai,
társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és gazdasági élet tüneményeit.
Magyarázataim közben nem egy hibát követtem el, sokszor tapasztaltam,
hogy nincs elég széles és mély történeti tudományom, hogy felszinesek a
theologiai, philosophiai, jogi, politikai, nemzetgazdasági stb.
ismereteim; hogy egy-egy tünemény legyőzhetlen nehézségeket gördít elém,
de minél tovább haladtam, annál világosabban láttam, hogy jó úton járok
és végre is győznöm kell.

E bizalom folytán eljutottam odáig, hogy a metaphysica nagy kérdésein
kívül nem csupán a «hogyan»-ra tudok felelni, hanem a «miért»-ekre is.
Tudom, hogy az egyes hullám elejétől végeig minő érzésnek,
gondolkodásnak kellett uralkodnia; ha tudom az évszámot és az illető
ember szervezetét, megmondhatom: jól vagy rosszul érezte-e magát,
megfejthetem sikereit vagy csalódásait, szerencséjét vagy
szerencsétlenségét; ha kezembe kerül valamely irodalmi alkotás és
alaposan megvizsgálhatom, nagyjából meg tudom határozni, hogy a haladás
hullámának mely időszakában készülhetett, legalább hasznát vehetem
tudásomnak a kétes történeti, philosophiai, politikai és más okok
kifejtésénél. Szóval új alapon kell fölépíteni az összes erkölcsi,
bölcsészeti és történeti tudományokat. Újra kell megírni minden nemzet
történetét.

Azt hittem, hogy az ön mély gondolkodása és nagy tudománya az
alapvonások közlése után mindjárt meg fogja érteni fölfedezésem roppant
horderejét, de még legújabb munkája: «_Le mouvement idéaliste_» is
mutatja, hogy nem értett meg s habár némi nyomát látom közléseimnek, az
egész ismeretlen ön előtt. Legyen szabad azért nagy vonásokban és
röviden előadnom tanaimat. Meg vagyok győződve, hogy az idealismus mai
fokán már nagyobb sikert aratok, jóval többen fognak megérteni és talán
ön is átlátja igazságomat.


II.  A haladás törvénye.

Az ember gondolkodása közben két műtétet végez, tudniillik vagy
összefoglal, vagy megkülönböztet. Az idealismus hajnalán a legszélesebb
lesz ez az összefoglaló tehetségünk, azért az Istent, a vallást, az
erkölcsöt, a világot, az emberiséget látjuk magunk előtt, ezekért
rajongunk, lelkesedünk, a tekintélyi vallást követjük, az idealis morált
valljuk. Ilyenkor egy Luther, a ki már vizsgálódik, még lehetetlen; a
vallásújítók csak a scepticismus és rationalismus első sugárával
lehetségesek, mikor a bölcsészek sem hiányzanak. 1490, 1700, 1815 körül
csak a theologiai és theocratiai irány lehet népszerű. Savonarola,
Bossuet, Bonald, Haller és mások tolmácsai ennek az érzésnek. Ma
rohamlépésekkel megyünk belé a legszélsőbb vallási lelkesedésbe, melyben
nagy befolyásra tesz szert a catholicismus mint tekintélyi vallás;
látjuk, mily hatalommal lép fel a papság és a vallásos aristocratia,
mily lenézésben részesűl a democratia, a köztársasági és a radicalis
világnézet.

Tessék bármely hullám elejét megvizsgálni, mindig megtaláljuk ezt az
érzést, gondolkodást. Mindig jelentkezik a realismus elleni nagy
erkölcsi felháborodás, a művészetben és irodalomban a forma háttérbe
szorulása és az eszme hangoztatása, az elbeszélésben és a drámában az
egyetemes, a tekintély képviselőinek tisztelete, a társadalomban az
érzékiség, a nőuralom kárhoztatása. Ilyenkor dívnak a sors-tragédiák.
Nehéz a dráma hősében belső ellenmondást létrehozni, mert annyira elnyom
mindent az egyetemes iránti tisztelet, hogy jó részt epicussá kell
válnia a tragédia hősének, az előadás pedig lyrikus, áradozó és
sentimentalis lesz.

Mihelyt beáll a három eszme egységének lazulása, mindjárt hallani az
egyetemes uralma elleni zúgolódást, a papi zsarnokság iránti gyűlöletet,
az individuum jogának, a polgári, vallási, lelkiismereti szabadságnak
követelését.

1515 körül már ott szerepel a bölcsészetben Pomponazzi, a politikában
Macchiavelli, az irodalomban Ariosto, éppen úgy, mint 1825 körül a
megváltozott Chateaubriand, Hugo, Cousin, továbbá Jouffroy, Guizot,
Heine (Reisebilder), Platen (Die verhängnisvolle Gabel, 1826. Der
romantische Oedipus. 1828.). Pückler herczeg kikezdi a régi, a
tekintélyes aristocratiát, melyet Walter Scott-tól és másoktól tanultunk
meg szeretni, tisztelni, eloszlatja nymbusukat, lerántja róluk a felsőbb
morál leplét. Angliában Bulwer regényei teszik ugyanezt, hősei kiépültek
az illusiókból és balítéletekből, tudnak élvezni, gyönyörködni. Az
erősödő skepticismus és rationalismus már hangoztatja azt a nézetet,
hogy a papok csinálták a kinyilatkoztatott vallást, hogy a művelt
embernek elég a bölcsészeti vagy természeti vallás, itt-ott felhangzik a
morálnak utilitarius és altruisticus igazolása. Ennek azonban később jön
meg a kora.

1830-ban már győz Francziaországban a szabadelvűség, a kezdődő
individualismus, a politikai, vallási, lelkiismereti és sajtószabadság,
az egész művelt világ rajong a francziákért; az irodalom tetemesen
átalakúl; még ugyan nehéz a drámai belső ellenmondást a hős szívébe
helyezni és azért külső hatásos eszközökkel, rémes jelenetekkel
iparkodnak pótolni, mint azt a romanticismus tevé. Hugo, Dumas père, Sue
és mások, az egész művelt vílágon ily regényeket és tragédiákat írnak, a
vígjátékban már itt-ott kikezdik az egyetemes képviselőit: az atyát, a
férjet, a felsőséget, a vallást. A társadalomban felhangzik a gazdagság
dicsőítése, a nemzeti jólét magasztalása, a szabad verseny tana. A
politikában élénk vita tárgya a nemzeti központosítás. Sokan írnak
ellene, de az áramlat győz. A nemzeti nagyság, nemzeti egység eszméje
mindenfelé hódít. A költészet melegebb, bensőbb lesz, az ünnepélyes
hideg ódai lyra hanyatlik, bár még az 1848-iki forradalom idején sokszor
találkozunk vele.

Az ötvenes években mindenütt meghonosúl a központosító törekvés az
államban, az orthodoxia az egyházban, a nemzeti egység, a nemzeti
nagyság eszméjétől lelkesednek a polgárok. Már nem igen rajongnak a
politikai szabadságért, a nemzeti dicsőség foglalja el helyét. Guizot,
Tocqueville és mások, a kik rajongtak a harminczas, negyvenes évek
szabadságidealjáért, rosszúl érzik magukat. A pánszlávok, a pangermánok,
a panitalok, lengyelek s más nemzetek jövő nagyságukról ábrándoznak.

A hatvanas években a lyra melegebb, bensőbb, közvetlenebb lett. A
kritika lélektani alapból indul ki. A dráma és epos nyugodt, tárgyias és
meleg rajzát akarja adni az életnek. Mindenfelé haldoklott a romantikus
előadás. Nem szerették többé a nagy ecsettel, nagy vonásokkal való
munkát. Örömüket találták a lelki állapotok finom elemzésében, az emberi
nyomor rajzolásában, mindjobban kedvelék a humort, mely az emberi
léhaság rajzolása. A vallás, a moral több pontját tevék vitatás tárgyává
a regényírók; a komikusok kigúnyolták az egyetemes némely képviselőit.
Már lehet igazi nagy tragédiákat írni, lehet belső ellenmondást tenni a
tragédia hősének szívébe, mert tetemesen hanyatlott az egyetemes
tisztelete, érvényre juthat az Aristotelesi tragicai érzés. A
társadalomból pusztul a sentimentalismus, mely a haldokló idealismus
panaszos hangja a hódító realismus ellen, jelentkezik és terjed a
pessimismus, mely az idealisabb, az összefoglalóbb elmék betegsége a
realisabb napokban.

Szépen erőteljesen, férfiasan tudnak írni, mások hívei lesznek az
affektált szép előadásnak, a cicerói nyelvnek, a marinismusnak, a styl
precieuxnek. De már sokan tiltakoznak az új szók, a merészebb fordulatok
ellen, buzgón harczolnak az orthologiáért. Az irodalomban hatalomra jut
az akademismus.

A gazdasági téren hanyatlik a földművelés tisztelete, az iparra és
kereskedésre s velök az anyagira és érzékire vetik magukat a nemzetek,
tiltakoznak a szabad kereskedés ellen, sürgetik a védvámokat. Uralomra
jut a plutocratia. A társadalom szereti a fényt, a pompát. Emelkedik a
külső csín és tisztaság. Gyönyörű középületeket, palotákat emelnek és a
régieket is gyakrabban tatarozzák.

Mindenfelé rajongnak a természettudományokért, tőlük várják a nagy
kérdések megoldását. A vallásos érzelmek már nem igen tudnak lelkesíteni
bennünket. Sokan megvetéssel tekintenek a bölcsészetre, melyet az
iskolákban is elhanyagolnak. A jogászok gúnyolódva olvassák a
bölcsészeti jogot.

Körülbelül ilyen a hatvanas, hetvenes évek gondolkodásmódja.

De a mint növekszik a realismus s mindjobban elválik a három eszme, a
szép, a jó, igaz eszméje egymástól, mindenfelé szembetűnik az
individualismus, az egyedek, az alkotó részek győzelme az egész fölött.
Az államnak tekintettel kell lennie a tartományokra, a gyarmatokra, a
nemzetiségekre; az egyházi kormány engedékeny a nemzeti és tartományi
egyházak iránt, minden ország, nagyobb testület decentralisalja
hatalmát; a gyáros előzékeny munkásaival szemben, gondoskodik
jólétökről, patriarchalis jóakarattal bánik velök, noha újra meg újra
sztrájkolnak, követelődznek. A harminczas-hatvanas évek honleányai gúny
tárgyai lesznek és elényésznek; a hetvenes évek választmányi hölgyei
pedig roppant elszaporodnak, ők a jótékonyság apostolai. A családban a
hivalkodó asszony parancsol és háttérbe szorúl a férj, a szülőkön a
követelődző gyermekek regnálnak.

Az irodalomban páratlan tökélyre jut a verselés, noha hosszabb verset
senki sem szeret olvasni. Annál jobban kedvelik a rövid prózai
tárczákat, apró életképeket, rajzokat. Regényben, drámában nevetséges,
vagy aljas szerepet juttatnak az egyetemes képviselőinek, ezek az
individuum nyomorának, szerencsétlenségének okai, a vallás, az erkölcs,
a felsőség, az atya és férj rovására kell nevetni a színpadon. Általános
lesz a léha humor, mely nevetségessé tesz minden szentet. De míg az
idealis tragédia lélekemelő, az ideal-realis igazi tragicai hatású, azaz
félelmet és részvétet keltő, addig a realis tragédia leverő hatással van
a nézőre.

Az individualismus féktelensége őrjöng a szórakozásért, a játékért, a
ló- és más versenyekért, a színházért és mindennemű mulatságokért. Bál,
kirándulás, nyaralás, fürdőzés: életszüksége minden tehetős asszonynak.
Hazafias, országos, megyei, városi ünnepeket, jubileumokat, temetéseket,
kiállításokat stb. rendezni ekkor lehet igazán. Mint a gyermek ujjong és
sír a nézők és hallgatók roppant tömege, örömtől, meghatottságtól
könnybe lábbadnak szemeik s talán egy kissé megnemesednek, talán rövid
időre felmagasztosul a lelkök, hogy csakhamar visszaessék szokott
léhaságába. Különösen a zenéért bolondúl az egész világ. Ennek mámorában
pillanatra felejti nyomorúságát, rossz kedvét, általános idegességét.
Nem becsűljük az életet, agyunkban sokszor megfordúl az öngyilkosság
gondolata. Számosan megőrűlnek.

Másrészről terjed a mysticismus és pietismus. Sok realista az ő aprózó,
részletező lelki munkájában meglátja a titkost, a rejtelmest, az
istenit; gyönyörködik és boldog az ő lágy, vallásos érzésében, noha még
sem gyűlöli az érzéki gyönyöröket.

Ez nagyjából az erkölcsi világ törvénye, ez jut érvényre a haladás
minden egyes hullámában az idealismus kitörésétől a realismus alkonyáig.



XIV.  A TUDOMÁNY CSŐDJE.

A Budapesti Szemle 1896. októberi füzetében Török Aurél egyetemi tanár
_a tudomány csődjéről_ szól _emberbuvárlati szempontból_. Elmondja, hogy
e csődöt Francziaországban Brunetière, Németországban a többek között a
_Rembrandt als Erzieher_ névtelen szerzője, Oroszországban pedig gróf
Tolstoj Leo hirdetik hangosan. És hazánkban e _vészjóslat_ fő szószólója
én vagyok.

Ha az értekezés szerzője Brunetière és mások ellen állna ki sikra, talán
nem írom e sorokat; de mivel engem is belevont a vészjóslók sorába,
szivesen felhasználom az alkalmat, hogy az értekezés tartalmához
szóljak.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy az értekező talán semmit sem
olvasott tőlem. Teljesen tájékozatlan az én bölcsészetemben; sértés
nélkül legyen mondva, fogalma sincs róla. Mert ha csak a lapokban
megjelent apróbb czikkeimet olvassa, mindjárt szemébe tünhetik, hogy én
bölcsészeti magyarázatát adom korunk erkölcsi sülyedésének éppen úgy,
mint vallási, politikai, jogi, irodalmi, művészeti és gazdasági
tüneményeinek.

Öt éve mult, hogy az erkölcsi világ törvényét hirdetem és a budapesti
egyetem egy tanárának fogalma sincs róla. Megemlít a nélkül, hogy tudná,
mit tanítok, hacsak a Pascalból vett idézet: La bonté et la malice du
monde en général reste la même, a világ jósága és rosszasága általában
ugyanaz marad, nem vonatkozik reám, alig találok egy-két pontot, melyet
engem illetőnek tarthatnék.

De a ki ily idézettel tud előállani annyi bizonyíték után, a mennyit én
felhoztam, arról bátran elmondhatom, hogy nem áll a kérdés mai
színvonalán. Tudnia kellene, hogy a szélső idealismustól a realismus
alkonyáig a jóság és romlottság mérlege fokozatosan változik, az első
lassan apad, a másik folyton növekszik. Az idealismus győzelmével
megnemesedik az emberiség érzése, gondolkodása, fenköltebb lesz a
magaviselete az egyetemes szempontjából indúl ki a cselekvése,
lelkesedik a vallás s erkölcsért, a becsület és tisztességért. Élnek
ugyan ekkor is gonosz emberek, bomlott egyének, de maga az idők árja az
erény becsét hirdeti, követeli. Ezt mutatja ekkor a politika, a családi
és társadalmi élet, a művészetek; de legszembetünőbben elárulják a
művelt népek irodalmai.

Én annyiszor felhozakodtam már az irodalmi bizonyítékkal, hogy igazán
restellek vele előállani és rosszúl esik, hogy az egyetem egyik
tanárának fogalma sincs róla. Ha Gyulai ur, a szerkesztő, nem tudja, azt
nem csudálom, hisz rég elszokott az olvasástól, de Török ur tanúlja meg
ha ily kérdésből akar irni.

Miben áll ez irodalmi érv?

Röviden kimondva, az ember mindig olyan, mint a minő az olvasmánya. Ha
föltehetném egyesekről, hogy nem úgy éreznek és gondolkodnak, mint a
hogy költőik írnak, egy egész világról ezt nem állíthatom. Ha Mikszáth,
Mark Twain, Zola, Guy de Maupassant kedves olvasmányom, lehetetlen hogy
gyönyörűségemet találjam az 1820, 1700, 1490 körüli irodalomban. Csak a
kiváncsiság adhatja kezembe ez idők irodalmi alkotásait a nélkül, hogy
tetszenének. Menjünk a szinházba és nézzük meg valamely régi ideális
költőnek tragédiáját vagy vígjátékát, melyet halála évfordulóján adnak
elő és unalmasnak, elavultnak fogjuk találni a darabot, mert az
egyetemes iránti tisztelet uralkodik benne; a tragédia hősében alig van
belső ellenmondás, mert akkora az egyetemes tisztelete, hogy az egyén
nem szállhat vele szembe; a vígjátékban nem az egyetemes képviselőjének
léhaságán, hanem az individuum kudarczán nevetünk. A férj és atya, az
egyházi és világi felsőség szent és tiszteletreméltó előttünk, az ő
rovásukra nem szabad kaczagni.

A három eszme, a szép, jó és igaz, egységének lazulásával kezdődik az
individuum jogának hangoztatása, a szabadság sürgetése, de még sokáig
nehéz a tragédia hősében nagyfokú ellenmondást kelteni, mert erős az
egyetemes iránti tisztelet. A hullám közepe táján azonban már nagyob
szerepe van az individuumnak, bátrabban lép föl az érzékiség, az
alkotórészek merészen szembe szállhatnak a tekintély, az egész, az
egyetemes képviselőjével. E joguk folyton gyarapszik a realismus végéig,
mikor vadul tombol az individualismus.

Tessék megvizsgálni a haladás minden egyes hullámának irodalmát s
világosan fogja látni, hogy a legkülönbözőbb népeknél találkozunk az
irodalom, az aestheticai élet e törvényével. Némely hullámban kevés
irodalmi alkotás maradt ránk; de akárhányban gazdag és termékeny az
irodalom, ilyenek például 650–425; 425–150; 150 Kr. e. – 180 Kr. u.;
180–590; 975–1490; de különösen gazdagok az 1490–1700; 1700–1815;
1815–1900-ig terjedő hullámok.

Mivel az erkölcsi világ e törvényét nem ismeri Török Aurél,
természetesen egész értekezésében hemzsegnek a helytelen állítások. Ha
ismerné ezt a törvényt, akkor nem mondaná, hogy mindannyian másképpen
képzeljük az idealismust, mert tudná, hogy az a szép, jó, igaz egysége,
az egyetemes uralma, összefoglaló gondolkodás, az isten országa, a
tekintélyi vallás és ideális morál győzelme, a családban az atya és
férj, az országban az egyházi és világi felsőség hatalmának emelkedése,
a theocraticus világnézet gyarapodása, a bölcsészetnek eszmei iránya,
immateriális nézetre való hajlama stb. stb. Vele szemben áll a
realismus, mely ez alkotó részek uralma, elemző, szétszedő gondolkodás,
a dolgokban az eltérő sajátságok keresése, a családban a feleség és
gyermekek, az országban az alattvalók, a szegény emberek, a munkások, a
vidékek tartományok érvényre jutása, szóval decentralisatióra való
törekvés a társadalom minden részében. Ez a szétmállás, ez az
individualismus teszi érthetővé a realismus vallási, bölcsészeti,
politikai, jogi, irodalmi és művészeti jelenségeit. Ez magyarázza meg a
természeti, orvosi és más realis tudományok hatalmas virágzását, belőle
értjük meg a családi élet bomlását, az érzékiség féktelen csapongását,
szóval minden realisticus tünetet.

Mint jó realista, Török Aurél, nem igen ismeri el, hogy a házi és
iskolai oktatás, nevelés, az életpálya, a társadalmi élet nagyobb
befolyást gyakorolna az ember jellemére. Lényege megmarad, bár romolhat
vagy javulhat. Az értekező a tojások között tánczol s nem tudja
megoldani az ellenmondásokat. Ha ismerné az erkölcsi világ törvényét,
tudhatná, hogy jellemünknek, melyet szüleinktől örököltünk, folyton
simulnia kell az uralkodó eszméhez. Tehát a ki hosszú életet él,
láthatta 1815-ben a szélső idealismus uralmát, 1825 körül a
Vörösmarty-féle hazafias, patrioticus érzést, gondolkodást, a harminczas
években a romanticismus szertelenségeit, a negyvenes, ötvenes, hatvanas
években a nemzetiesb, melegebb, bensőbb, közvetlenebb érzés, gondolkodás
fokozatos győzelmét, az idealis idők patriotismusának pusztulását és a
nemzeti szellem fokozatos növekedését, az eszményi morál, az
egyetemesből kiinduló erkölcsiség szembetünő hanyatlását, az erkölcsi
érzés tompulását, az összefoglaló gondolkodás, az idealis bölcsészet
törpülésél, kigunyoltatását, a hetvenes években az anyagiság és
érzékiség gyakorlását, a családi élet fokozatos bomlását, az egész
ellenében az alkotó részek követelő fellépését, a nyolczvanas években a
realismus összes tüneményeinek megjelenését.

A ki ezt át tudja élni, jellemének fokozatosan változnia, átalakúlni
kelle, különben megőrűl, elbetegesedik, elpusztul, Mert mi a jellem?
Érzésünk és gondolkodásunk és a nekik megfelelő cselekvésünk. Ha
jellemünk nem tud símúlni az idők árjához, kétségbeejtő helyzetbe jut,
melyet minden lépten elárúl bomlott magunktartása. Ilyenkor meghasonlott
kedélyűek, idegesek, melancholikusok leszünk, vagy italnak, kártyának,
tivornyának stb. adjuk át magunkat, mert különben türhetetlen az élet.
Ha pedig szépen símulunk, aránylag boldogok vagyunk, tisztelet és
becsülés környez bennünket, esetleg a legfényesebb pályák nyílnak meg
számunkra.

A jellem símulásának tényezői, előmozdítói pedig nem mások, mint a házi
és iskolai oktatás és nevelés, az életpálya, a társadalomban való
részvétel, a sokféle olvasmány és tapasztalás.

Maga az eszme nyomása az igazi erő, mely folyton átalakítólag hat reánk,
mégis e tényezők játszszák mellette az elsőrendű szerepet jellemünk
szakadatlan módosításában. Szüleink, tanítóink, barátaink és
pártfogóink, ellenségeink és üldözőink mind az eszme hatásának eszközei.
Ezzel megérthetni a nevelés, az oktatás, az életpálya és a társadalom
fontos szerepét jellemünk fejlődésében, melynek folytonosan,
észrevétlenül módosulnia kell.

Az embernek mosolyognia kell azon a naivságon, melylyel a szerző az
utilitarismust indokolja. Az utilitarismus legközelebbi oka _egyenesen a
megdrágult életben keresendő_. Szerinte a mai tudós nem élhet
remete-életet; a nagy nyilvánosság, melybe a verseny sodorja az embert,
tömérdek költséggel jár, melegágya korunk capitalismusának, mely nem
engedi, hogy egyhamar beálljon az idealismus.

A természettudományok csak annyiban járultak a mai utilitarismushoz, a
mennyiben gyakorlati találmányai az emberi munka értékét felemelték s a
mindennapi életet megdrágították. E mederben folyik tovább Török Aurél
okoskodása.

A szerző nincs tisztában a kérdéssel. Összezavarja a gyakorlati
utilitaris életet az utilitarismussal, melylyel a reális gondolkodás az
erkölcsi életet magyarázza. Az utilitarismus bölcsészeti elmélet, mely a
haszon, az érdek, az önzés szempontjából akarja megérteni az erkölcsi
tüneményeket. Ez a legdurvább erkölcstani elméletek egyike, melyet
tanítóik itt-ott szebb színben iparkodnak bemutatni.

Ez az utilitarismus nevét a mindennapi utilitáris élettől vette, melyhez
tulajdonképp semmi köze. A gazdasági életet nem is tudnók másnak
elképzelni mint utilitárisnak. Az ember haszonért dolgozik, e haszonból
él meg, tartja fenn magát és családját. Ez a haszon a pap és tanár, a
tisztviselő és szolga fizetése, a munkás bére, a gyáros és kereskedő
nyeresége, az író tiszteletdíja. És így tovább. Ezzel az utilitaris
élettel, a haszonra, nyereségre való munkával nagyon megfér a
leghatalmasabb idealismus is, mely szent lelkesedés a vallás- és
erkölcs, a becsület és tisztesség iránt. A tisztességes gazdagodás nem
ellenkezik az idealismussal.

Ezért nem lehet Török Auréllal vitatkozni, mert összezavarja a
fogalmakat, mint jóravaló realista igen rossz logikus. Nem is érdemes
ellenmondásait, homályos gondolkodását elemezni, hanem pár szóval meg
kell világítanunk a kérdés mivoltját.

A három eszme: a szép, igaz és jó egységével, az idealismus kitörésével
az emberiség az erkölcsire veti magát, érzése, gondolkodása és
cselekvése az egyetemes szempontjából indul ki. Ilyenkor a moralisták az
istenre, a vallásra, a tekintélyre alapítják a morált, ezekre viszik
vissza erkölcsiségünket; megvetéssel szólanak a letűnt idők
utilitarismusáról, sensualismusáról, stoicismusáról, stb. Nekik az Isten
az erkölcs, a jog, a tekintély forrása. Ilyen idealis morál uralkodik
1700, 1815 körül. Most is már sokan hangoztatják az idealis morált; a
nép, sőt a a műveltebb közönség is rajongani kezd e fensőbb, tisztább
erkölcsökért. Öt-tíz év mulva győzni fog ez a gondolkodás az egész
világon. Remélem, hogy ha él, Török Aurél sem idegenkedik tőle.

De a három eszme egységének lazulásával, szellemi látkörünk
összébb-zsugorodásával, az individuum jogának hangoztatásával
halványabb, gyöngébb lesz az idealis erkölcs. Az egész ellenében
követelőleg lépnek föl az alkotó részek és e követeléseket igazolniok
kell a bölcsészeknek, moralistáknak. Ilyenkor, bár még szerényen, kezdik
hangoztatni a reálisabb erkölcstani theoriákat, minők az egoismus, az
utilitarismus, az epicureismus, a stoicismus, az altruismus stb.

Az idők árja elég korán kedvez az epicurei és a stoicus tanoknak. 1720,
1830 körül már hangoztatják némely műveltebb és magasabb körökben, noha
a társadalom átlag véve nagyon erkölcsös. Még nem olvasnának el olyan
regényt, nem néznének meg olyan szindarabot, melyben az egyetemes
képviselője van pellengére téve. A közönség nem igen tud az egyetemes
képviselőjének kudarczán nevetni.

Komolyabb férfiak és nők különösen magasztalják a stoa büszke,
aristocrata erkölcstanát. A hullám közepe táján sok művelt ember vallja
ez elméletet, vagy legalább gyakorlatilag mutatja s rajongva olvassa az
öreg Dumas, Sue, Jókai és mások regényeit, melyek telvék effajta
hősökkel. Igaz, hogy gyönge az elmélet tudományos igazolása, az egyéni
önérzet ingadozó alapot nyújt, de megfelel a nemzeti egység és nagyság
rajongó napjainak.

A realismus gyarapodásával az emberiség mindinkább az anyagira veti
magát és tompúl az erkölcsi érzés. Már szabad gúny tárgyává tenni a
tekintély képviselőit, a közönség jóízűen mulat a pap, az atya, a férj,
a világi felsőség stb. rovására. Erkölcsiségünk alapját már nem tudja
megtalálni a bölcsészet; az egyetemesre, az istenre, nincs módja
felépíteni; némelyek ugyan hangoztatják az erkölcsi világrendet, de
nincs vezéreszméjök; legtöbben az utilitarismust, a sensualismust, az
egoismust és többé-kevésbbé az altruismust vallják.

Sőt mondjuk ki, hogy a realis időkben mindnyájan altruisták vagyunk.
Akármelyik elméletet hirdessük, a gyakorlatban többé-kevésbbé az
altruismus, a felebaráti szeretet hívei vagyunk. A realismus vége felé
minden ember altruista lesz. Ilyenkor a féktelen individuum, a ki
úgyszólván csak érzékileg tud szeretni, a kit nem vezérelnek magasabb
erkölcsi elvek, nem támogatják az élet küzdelmeiben, nyájas, gyöngéd,
engedékeny, könyörülő, irgalmas lesz. A dúsgazdag millióit, a szegény
ember filléreit adja ilyenkor felebarátjának, nem tudja nézni mások
szenvedését, nyomorát, nélkülözését; mivel maga eléggé bővelkedik, bőven
szórja másoknak is. Mulatság, szórakozás, nyaralás, fürdőzés, érzéki
gyönyör, testi élvezet, színi előadás, különösen zene, majd mindenféle
játék, ló és más verseny kell a szegény individualistának, melyekre
rémes összegeket pazarol, csakhogy elviselhetővé tegye az élet terhét. A
bankár, a bőrzelovag és báró, a vállalkozó és mindazok, a kik
tisztességes és tisztességtelen úton-módon milliókat zsebeltek össze,
nem tudják megállani, hogy millióik egy részét nyilvános és
magánjótékonyságra ne fordítsák.

A realismus idején ritkaságszámba megy a fösvény ember. Ekkor tehetsége
szerint mindenki pazarol, fényt űz, a földi jólét ezer meg ezer fajtáját
hajhászsza; de midőn maga és övéi élveznek, felebarátjainak is juttat,
szóval altruista lesz. Olvassa el Török Aurél Gaál Jenő munkáját, _A
társadalmi békét_ és meglepetve látja, mennyit tesznek a zsebelő
gyárosok munkásaik örömére, szenvedéseik enyhítésére, szórakoztatására.
Maga a törvényhozás is kénytelen altruista lenni. Az individuum, az
alkotó részek, a szegény emberek javára változtatja meg a régi
törvényeket, elveszi a tekintély képviselőinek régi jogait s kiterjeszti
a szabadságot. Rómában a Kr. utáni I. és II. században, kivált ez
utóbbiban, tömérdek gabonát osztogatnak a népnek, circusi és más
mulatságokat rendeztek, hisz _Panem et circenses_ volt a jelszó.

Húsz-harmincz év óta a mai törvényhozás is számos jogot adott az alkotó
részeknek itt-ott előkelő jogokkal ruházta fel a nőket, kedvezett a
házassági elválásnak, támogatta a successiv polygamiát stb.

Igen, a realismus alatt mindnyájan altruisták lettünk; altruista a
fejedelemtől le az utolsó polgárig minden ember, csupa irgalom és
szánakozás, elnézés, eltussolás, nyilvános és magán jótékonyság
uralkodik mindnyájuk szívében. Azért magasztalja annyira Török Aurél
Hirsch báró jótékonyságát, a ki szórta milliót, el van ragadtatva a
bárói szív nemesebb vonzalmainak sugallatától, pedig ő is csak azt
tette, a mit kisebb mértékben mindnyájan tettünk, azaz minden erkölcsi
elv nélkül juttatunk embertársainknak, ha van magunknak.

De hát beszéltünk-e, írtunk-e valamit a tudomány csődjéről
_emberbuvárlati szempontból?_ A mint Török Aurél nem igen szólott hozzá,
mi sem fejtegettük, azért most czikkünk végén kell röviden
megmagyaráznunk a kérdést.

Én már annyiszor megvilágítottam és érthetővé tettem e kérdést, hogy
alig érdemes vele foglalkozni s irataimra kellene utasítanom a t.
olvasót; de hát ismételni nem árt. Repetitió non nocet, mondaná Török
Aurél.

Az idealismus napjaiban annyira kiszélesbűl az ember látköre, hogy
túlnyomóan az erkölcsi, a bölcsészeti, a történeti tudományok iránt
érdeklődik és elfordúl a természettudományok aprózó, elemző, szétszedő
kutatásától, búvárlataitól. Ilyenkor nincs érzékünk hozzá. Egyes
realisabb tehetségek ugyan foglalkoznak vele, de maga a társadalom nem
igen érdeklődik iránta. Igy látni ezt 1490, 1700, 1815 körül. Az
iskolákban is elhanyagolják tanítását, a műveltek sem igen törődnek
vele.

A mint lazúl a három eszme egysége, szűkűl az emberiség látköre,
lassankint hátat fordítunk az erkölcsi tudományoknak és a természetiek
kezdenek érdekelni, úgy hogy a haladás egy hullámának első felét
túlnyomóan az erkölcsi, a másodikat a természeti tudományok foglalják
le.

Arra tehát, hogy a természettudományok virágozzanak, hogy érdeklődjünk
irántok, szellemi látkörünk oly szűkülésére van szükségünk, a minővel az
utóbbi húsz-harmincz év alatt találkoztunk. Ekkor tudunk elemezni,
bonczolni. Nem látunk tovább annál a pontnál, melyet szét akarunk
szedni. Belé tudunk mélyedni, mélységes titkait feltárni.

A természettudományok virágzása azonban nem oka az erkölcsi léhaság, az
anyagiság, az érzékiség, az elvtelenség általános elterjedésének. Hanem
mindkettő a gyarapodó s végre uralomra jutott realismus következménye.

A tömérdek öngyilkosság, őrültség, általános idegesség, a féktelen
individualismus szintén nem a természettudományok okozata, hanem a
realismus alkonyának elmaradhatlan tüneménye.

A jó Gyulai Pál és derék munkatársa, Török Aurél, nem tudnak ezekről
semmit, régi, elcsépelt szólamokkal és lejárt okokkal tiltakoznak a
tudomány csődje ellen. Szerencsére még nem jutott csődbe a tudomány, a
realis idők tudományos nyereségeit, hódításait mind megtartja az
emberiség; de csődbe jutott Gyulai és Török tudománya, ezen a csődön
akartam czikkemmel segíteni. Czélom elérése azonban nem függ tőlem,
hanem az ébredező idealismustól, mely talán Gyulai és Török elméjét is
annyira összefoglalóvá, széles látkörűvé tudja átalakítani, a mennyi e
tárgy megértésére szükséges.



XV.  I. FERENCZ JÓZSEF.

Az erkölcsi törvény szempontjából nagyon érdekes a magyar nemzet és
felséges királyának története. Ha visszapillantunk ötven év eseményeire,
szinte látjuk, hogy válik el a három eszme egymástól, hogy jutnak
fokonkint uralomra a birodalom alkotórészei. Az ily bomlás azonban erős
viharokkal jár és örömmel mondhatjuk, hogy ő felsége jó egészségben élte
le a rémes napokat épen úgy, mint a békés fejlődés esztendeit. Most is
jó kitűnő egészségnek örvend.

Pedig valóban nehéz időket élt át a jó király. A negyvenes évek
leglázasabb napjaiban, a forradalmak zugó árjában lépett a birodalom
élére, mikor rég lelohadt az egyetemes iránti rajongás, mikor összébb
szorult az ember erkölcsi látköre és határtalanul lelkesedik a nemzeti
egység és nemzeti nagyság után. Vörösmarty már a huszas években kezdi
hangoztatni e gondolatot; az ő lelke azonban még hideg, ünnepélyes ódai
hangon szólal meg. A nemzetinek meleg hangjával csak a negyvenes években
találkozunk, ekkor mindenfelé a nemzeti nagyság, dicsőség és egység
eszméje uralkodik az ember szivében és agyában. Nálunk Petőfi és Kossuth
ez érzés lánglelkű tolmácsai. Bár szivesen hivatkoztak az általános
ideákra, mégis jóval realisabbak valának, mint Széchenyi és Vörösmarty s
azért voltak oly lelkes apostolai a nemzeti szabadságharcznak.

De a nemzeti egység gondolata ekkor már oly erős az egész világon, hogy
mikor trónra lép a király és leveretnek a forradalmak, az ő körében se
uralkodott más gondolat, mint az egész birodalomnak központosított
egységes formája német vezetés alatt. Így jött létre az összbirodalom,
az abszolut hatalom alatti Ausztria.

Csakhogy nem lehetett megállítani az eszme folytonos változását, a
realismus gyarapodását. Az egyetemes eszmék, melyek annyira kedveznek a
feltétlen királyi hatalomnak, mind jobban elenyésztek, az objektiv
realis világnézet mindenfelé hódított, az emberek rajongani kezdtek a
természettudományokért, ezektől várták a nagy kérdések megoldását,
melyekre az erkölcsi tudományok nem tudtak válaszolni; a költők az
elbeszélők és drámaírók felhagytak a kalandos mesék előadásával, hanem
bonczolni, elemezni kezdették az életet, jelentkezett bennök a
pessimismus és a léha humor, a lyrából lassankint pusztult az ódai hang;
a politikai életben érvényesűlni akartak a nemzetiségek és csak roppant
erőszakkal, zsarnoki kényszerrel lehetett germanizálni, a mire a
birodalom sehogy se volt képes. Ugy hogy egy pár csatavesztés után meg
kelle alkudnia a monarchia alkotó elmeivel.

Így jött létre az 1860-iki októberi diploma, mely az egyes
tartományoknak korlátolt alkotmányt akart engedni.

A régibb, conservativebb elemek talán elfogadhatták volna az ily
alkotmányt, de a növekedő realismus annyira megerősítette a nemzet nagy
tömegét, hogy nagyobb önállóságot követelt. Újabb csapásoknak kellett
tehát következniök, a birodalomnak a sír szélére kellett jutnia, hogy
1867-ben létrejöhessen egy jóval realisabb alkotmány, mely két részre
osztotta a birodalmat a németek és magyarok hegemoniája alatt. Ő felsége
a király bölcseségének, az eszme változásához simuló lelkének
köszönhetni, hogy létesűlhetett az alkotmány, hogy a magyar nemzet
kibékűlt fejedelmével és erős támasza lőn ingadozó trónjának.

De míg nálunk mindvégig meg tudott maradni a magyar hegemonia, mert a
részek szorosabban csatlakoznak az egészhez; addig az osztrák
tartományokban csak rövid életű volt a német vezetés. Hisz oly lazán
függnek össze az alkotó részek, hogy a realismus idején engedni kellett
követeléseiknek s nagy jogokat adni a nemzetiségeknek. A király jósága
itt is segített, nem állott útjában az idők árjának, simult és engedett.

Mi magyarok ez idő alatt kevesebb alkalmatlanságot okoztunk ő
felségének. Bár a realismus nyomása alatt folyton növekedett a
függetlenségi párt, ugy hogy a néhány főből álló töredék száz
képviselőre emelkedett, sőt az 1867-es alapon álló másik párt is nemzeti
kivánságokkal állott elő és vezérének ragyogó beszédeivel lángra
lobbantotta a nemzetet: mindamellett az uralkodó pártnak sikerült
harmincz éven keresztül megtartani a hatalmat.

Mily eszközökkel munkálkodott, mindenki tudja; hisz ugyanily módon
jártak el az egész művelt világon, különösen így a centralizált
országokban, hol rendesen egy érdektársaság kezébe kerűlt a nemzet
sorsa, míg a decentralizált országokban csupán helyi bandák keletkeztek,
melyek uralmát könnyebben le lehetne rázni. Legalább is nem keseríti el
annyira a realis idők léha individuumját, ha tudja, hogy nem egy óriási
polyp szorongatja, hanem csak egy kisebb czimborasággal kell
megküzdenie. Nálunk a nemzetiségek is kedveztek a kormánypártnak,
melyeket majd helyi és egyéni kedvezményekkel, majd erőszakkal
ártalmatlanokká tudott tenni. És mivel fönt, a koronánál nem állott elő
követelésekkel, ő felsége szivesen támogatta, nem kérdezte Tisza
Kálmánnak, vagy Széll Kálmánnak, vagy Wekerle Sándornak, Bánffy
Dezsőnek, vagy Perczel Dezsőnek hiják a tehetséges férfiut, egy kis
nyugtalanság után rendesen kinevezte az ország kormányelnökét.

Ilyen bölcs simulás, az idők árjához való szerencsés alkalmazkodás volt
ő felségének majdnem ötven éves uralkodása. Szerencsés időbe, a
realismus fényes napjaiba esett uralkodásának jó része. Mikor az
anyagira és az érzékire veti magát az emberiség, mikor jólét és gyönyör
kiséri földi útjában az embert, rendesen jó dolguk van a királyoknak is.
Az irodalom és művészet az ipar és kereskedés szolgálatukra áll, hogy
fényesebbnél-fényesebb ünnepeket, pompás kiállításokat, óriási katonai
szemléket és gyakorlatokat és más mulatságokat rendeztessenek a népnek,
mely ilyenkor: Panem et Circenses-t kiált.

Most azonban fordulóponton állunk. Új szellemi és erkölcsi világ
küszöbére lépett az emberiség és benne a magyar nemzet, hol az egyetemes
iránti magasztos rajongás tölti el bensőnket, hol a központ, az egység
képviselője már nem enged az alkotó részeknek, hanem erélylyel követeli
a vallás és morál tiszteletét, a becsület és tisztesség
visszaszállítását. Nehéz lesz az átalakulás, mert visszatér a nemzetek
tettereje, harczi kedve, könnyebben kitörhet egy-egy háború, nagy bomlás
állhat be az országban is.

Szivünkből kivánjuk, hogy ő felsége könnyen meg tudja tenni azt az utat,
mely az idealis eszme áramlásánál fogva előtte áll, legyen boldog és
szerencsés uralkodó az új idők erkölcsileg nemesebb, szellemileg
szélesebb látkörű nemzedéke fölött; és a ki bölcs uralmával zárta le a
magyar nemzet első ezredéves életét, még sok esztendeig vezethesse hű
alattvalóit második ezredéves útjokon. Ha eddig is dicső volt, legyen
még dicsőbb az uralkodása!



XVI.  A DEMOCRATIA HALÁLA.

A democratia agonizál. Betegágyát körülveszi a síró és ujjongó sokaság s
azt hiszi, hogy zajával életet lehelhet a haldoklóba. Pedig már csak
mesterségesen hosszabbítják napjait. Aethert lehelnek belé,
galvanizálják elhidegülő végtagjait, gyorsítják szívverését; de meg kell
halnia az agonizálónak, ezt kivánja az erkölcsi világ törvénye.

Egy geniális barátom e napokban lelkesen vitatta előttem, hogy meg kell
nemesíteni a szabadelvűséget, becsületessé kell tenni a democratiát és
morális alapon újra meg lehet erősíteni. Nagyon szép, de lehetetlen
gondolat.

De hát miért ne lehetne megnemesíteni a democratiát? kérdi a t. olvasó.
Egyszerűen azért nem, mert a democratia nem egyéb mint a realismus
szétmállása, decentralisatiója, a szép, jó, igaz eszméinek teljes
elválása, egymás közötti bomlása. A szépnek ellensége lesz a jó, a jónak
az igaz. Mindegyik felmondja a szolgálatot. Ilyenkor minden szétmállik.
A családban az atya helyét elfoglalja az asszony, a szülőkön
követelőznek a gyermekek. A testületek élén síma, nyájas főnökök
állanak, mert az erélyes és szigorú elüljárót megbuktatják az alattvalói
vagy ezek pártfogói. A ministertől lefelé minden főnöknek nyájasnak,
szeretetreméltónak kell lennie, különben ezer kellemetlenség éri; a
vidék fellép a központ ellen és nem lehet megtagadni kérelmét,
dohánygyárakat, vasúti üzletvezetőségeket, vicinálisokat, királyi
táblákat és törvényszékeket stb. stb. kell neki juttatni, különben
felzúdúl és nem választ kormánypárti képviselőket. Az ország érdeke
ilyenkor a vidék érdeke. Hivatalokat teremtenek, mert a realismus alatt
soha sincs elég hivatal és a vidék legtávolabbi korteseinek állásokat
szereznek s pályát nyitnak a szegény ember tehetséges és élelmes fiának.

A politika és erkölcs is elválik egymástól. A minister, államtitkár
hazudozik mint a megszorúlt gyermek. Csűri, csavarja az igazságot,
melyet nem lehet kimondani. A fölebbvalónak nincs érzéke az igazság
iránt, mert hazudozással kell elaltatni, csillapítani az alattvalók
féktelen individualismusát. A férj hazudozik nejének, a szülők apró
hazugságokkal csitítgatják követelődző gyermeiket, a polgármester, a
főispán meg az alispán és szolgabiró komoly füllentésekkel hallgattatják
el a panaszos feleket. Hazudozva udvarol a férfi a nőnek, szóval a
tekintély képviselői, a társadalmi, közigazgatási, politikai stb. ügyek
vezetői nem lehetnek el folytonos füllentés, nyájas hazudozás, ügyes
furfang és ravaszkodás nélkül.

Igy rajzolhatnám a jónak és szépnek szerepét a realismus democratiája
alatt. Tessék már most megnemesíteni ezt a democratiát. Lelki, erkölcsi
nemesség és democratia annyi, mint fából vaskarika. Együtt véve képtelen
állítás, mely önmagának mond ellene.

A társadalomnak azonban meg kell nemesednie. Igy nem maradhat. A szép,
jó és igaz eszméje annyira elvált egymástól az egész világon Londontól
Pekingig és San-Franciscótól New-Yorkig, hogy tovább nem mehet ez a
szétválás. Most tehát e három eszmének egyesülnie kell.

Ez az egység azonban a legsötétebb reactió, a mitől a bécsi és budapesti
democraták éppen úgy rettegnek, mint a pekingi vagy chicagói realisták.
Ez a reactió megveti az anyagiságot és érzékiséget, rajong az istenért,
a vallásért, a morálért; gyülöli felebarátját, ha hitvány, jellemtelen
ember; tiszteli az erényt, az igazságot, szigorú törvényeket hoz
érdekökben, édes testvérekké lesznek a politika és vallás emberei, a
mitől retteg minden léha realista, derék szabadelvű és democrata.

Ilyenkor kisebb-nagyobb mértékben theocraticus lesz a politika, nagy
befolyásra tesz szert a papság és az aristocratia, uralomra jut az igazi
tisztesség és a valódi becsület, miután oly sokáig uralkodott a talmi
vagyis a lovagias becsület.

A democratia tehát nem kerülheti ki sorsát, neki szegénynek meg kell
buknia. Keresztyén és zsidó democratáink éppen oly kevéssé tarthatják
életben, mint a socialisták, a kiknek szintén el kell pusztulniok az
idealismus nyomása alatt, mert mikor az egyetemesért rajongunk, nem
lelkesedhetünk a leghatártalanabb individualismusért, melynek képviselői
a szegény socialisták.

Vigasztalásukra legyen mondva, hogy mivel aránylag rövid ideig tart a
szélső idealismus uralma, annak idején újra feltámadnak a demokraták és
socialisták. Beatam resurrectionem!



XVII.  A TANÜGY HANYATLÁSA.

Az erkölcsi világ törvénye nagyon érthetővé teszi a mostani meddő
iskolai vitákat. Ma a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán
vagyunk. Az egész világon mutatkozó erkölcsi felháborodás jelezi, hogy
nemsokára új napok virradnak reánk. Ez az időszak nem kedvez a
tanügynek.

Körülbelűl ezt a benyomást meríthetjük abból a másfél ezer oldalos
jelentésből is, melyet a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minister
1895-ről kiadott.

A természettudományok, a realis ismeretek veszítenek becsükből. Nemcsak
a tudomány előkelő munkásaira tekintenek közönynyel, hanem általában nem
sokra becsülik a realis tudást. Már a realisabb időkben felhozakodnak a
túlterheléssel. Ez a vád folyton növekszik. Mindinkább sürgetik az
egészség ápolását. A játék, korcsolyázás, fürdés, úszás emlegetésével
találkozunk.

Még elemi iskolában is látunk matinéeket, élőképeket; a középiskolákban
hangversenyeket, bálokat stb., melyek elvonják az ifjúságot a
tanulástól. A tanárok ministeri rendelet nélkül is kurtítják a
tananyagot. A nyelvtanból alig tanítanak valamit. Helyette történeti
mondákat, kedves meséket és kisebb-nagyobb költők verseit taníttatják
be. Harmincz-negyven év előtt vaskos ékesszólás-tanokkal tömték tele az
ifjú elméjét, néha még ezekkel sem elégedett meg a tanár, aesthetikai
tanokat diktált beléjök; most alig 60–80 oldalra terjed az elmélet, sőt
ennek is felét kihagyja némely professor. Az irodalomtörténetből kiesnek
az apróbb írók és költők, csak az elsőrendűekkel foglalkozunk. Így
járunk el a többi tantárgygyal is, mert a fődolog keveset és okosan
tanítani, a mit már az iskolában megtanulhasson az ifjú, hogy ne kelljen
otthon foglalkoznia, mivel szabad idejét zenének, szórakozásnak kell
szentelnie. Ilyenkor hallatlan mélyre sülyed az ifjú tudásának
színvonala. Gyakorlataiban a füzet külseje a fő, nem a tartalom. Egy-egy
osztály gyönyörűbbnél gyönyörűbb füzetbe írja dolgozatát. Csakhogy e
dolgozatok eszmei szempontból gyarlók. A classicus nyelvek tanulása
teljesen el van hanyagolva. A franczia baccalaureatusi (nálunk az
érettségi) vizsgálaton, a jelölt embernek tartja a Piraeust, nálunk más
bohó dolgokat hallani. És ha a tanulók megbuknak az első vizsgálaton,
bizonynyal áteresztik őket a javító érettségi vizsgálaton, mert buktatni
nem szabad. Magas állású politikusok, tisztviselők stb. vetik közbe
magukat, hogy ne bukjék kegyenczök, rokonuk stb.

De maguk a tanárok sem tudnak szigorúak lenni az eszme nyomása alatt. A
tanár csak akkor lehet követelő, mikor az egész társadalom rajong a
tudományért, Most pedig e rajongás teljesen hiányzik. Egyetemi tanárok,
a helyett, hogy tudományuknak élnének, politikával, pénzintézetekkel,
részvénytársaságokkal, az anyagi jólét tényezőivel foglalkoznak; az
ügyetlenebbek egy pár kézikönyv után darálják le leczkéiket.

Széles látköre, egységes tudása, fensőbb eszmei szempontja kevésnek vagy
senkinek sincs. Egy-egy specialista behatólag érti a tudomány valamelyik
ágát, az egésznek egységes felfogása iránt azonban nincs érzéke.

A könyvmolyok tudománya is merő adathalmaz, melyben kevés a köszönet. Ma
ott állunk, a hol az emberiség talán 1812-ben állott, mikor Hegel kiadta
Logikáját, melynek előszavában keservesen panaszkodik, hogy nem kell
semmi eszmei, becse csupán a gyakorlati tudásnak, ügyességnek van.
Napjaink gyakorlati tudósai szintén nagy megvetéssel szólanak minden
eszmeiről s így magáról Hegelről is, úgy hogy nemrég azt írta nekem egy
jónevű német tanár, hogy Beneke philosophiájának volt a híve és csak
annyit tud Hegelről, hogy századunk legnagyobb szédelgője: Der grösste
Schwindler des Jahrhunderts!

A szélső realismus e hangulatában természetes, hogy nem vezet czélra a
tanárképzés annyiszor emlegetett reformja sem. Eszmétlen és realista
professorok nem lelkesíthetnek a tanulásra senkit, hisz maguknak sem
lehet lelkesedésök. Csak ismerni kell a különféle tanárképző intézeteket
nemcsak nálunk, hanem az egész világon, hogy belássuk, mily gyarló lábon
áll az egyetemi tanulás. Számos jobb nevű egyetemi tanárt, mint Paulsen,
Treitschke, Brunetière stb. idézhetnénk, a kik keservesen panaszkodnak a
tanuló ifjúságra, és kárhoztatják a tanárokat. Ez utóbbiakat teszik
felelőssé az ifjúság tudatlanságáért. Ils ne sont pas assez exigeans,
nem elég követelők, mondja Brunetière.

Pedig a tanár sem tehet róla, ő is az eszme nyomása alatt áll éppen úgy,
mint a tanulók és a rendelkező minister. Mert mit tehet most egyebet a
minister, mint decentralizáló és könnyítő rendeleteket adni, melyek nem
emelik az ifjúság tanuló képességét. Ma csak decentralizálni, iskolákat
építeni, felszerelni, a tanítók fizetését emelni, a testi nevelést
előmozdítani, a közoktatási tanács hatáskörét megszorítani, az érettségi
vizsgálatot részben vagy egészen eltörülni, az önállóbb és követelőbb
tanférfiakat nyugdíjba küldeni stb. lehet. Ezeket megengedi, sőt
követeli a realis gondolkodás.

Eleinte még az ébredező idealismustól sem várhatni a tanulás
fellendülését, mert ez nem annyira a tudást, mint a valláserkölcsi
nevelést sürgeti. Már most sokfelé hallani, hogy lelketlen és közönyös a
tanítói kar, nincs vallásos meggyőződése, nem törődik az ifjúság
erkölcsi állapotával; megelégszik, ha ledarálja és kikérdezi a feladott
tananyagot. Egyébre nincs semmi gondja. Pár év mulva az egész művelt
világot betölti ez a panasz; a mi számos tanár megrovása és
elmozdításával jár. 1818 körül az idealismus uralomra jutásával sok
tanárt nyugdíjaztak vagy elmozdítottak, némelyik csak a censura által
helybenhagyott füzetet olvashatta fel tanszékén. A német birodalom
keresztény jellegű iskolában kezdik már korlátozni a zsidó tanárok
alkalmazását, el akarják őket tiltani az irodalom és a történelem
tanításaitól, mit csakhamar a bölcsészet és más humaniorák elvonása fog
követni s legfölebb egy-két realis tantárgyat hagynak meg kezökben.

Azt hiszem azonban, hogy az idealismus kitörése, a moral «dühöngése» nem
lesz oly erőszakos, mint 1818 körül volt. De nem lehet oly enyhe, hogy
meg ne tisztitsa a mai individualismus romlottságát. Hivatása az
emberiség erkölcsi és vallási színvonalát újra felemelni, nemünk
erkölcsi tisztaságát visszaállítani. Ez annyira szükséges, hogy nélküle
az európai és amerikai civilisatió pusztulása következnék be. Oly
magasra kell emelkedni az idealismusnak, hogy legyen mit apasztani és
fogyasztani egy egész hullámon keresztül a realismusnak. De hogy e
szolgálatot megtehesse az idealismus, a mennyire a történelemből látom,
egy konkrét vallásra van szüksége. A görög-római polytheismus egy
ezredéven keresztül teljesítette e szerepet; a kereszténység több mint
másfélezer éven át elégítette ki az európai emberiség valláserkölcsi
szükségét.

Vajjon meddig lesz képes e magasztos hivatásnak megfelelni? nehéz lenne
megmondani. Azt azonban világosan látom, hogy a tiszta erkölcsi
idealismus, mely nem tud valamely vallásba fogódzni, oly gyönge, hogy
nem akadályozhatja meg a társadalom teljes felbomlását és a civilisatió
pusztulását. Mert ne higyje senki, hogy a vasútak és gőzhajók, meg az
ipar más csodái és természettudományok bámulatos sikerei képesek lesznek
fentartani a civilisatiót. Az iskolák és egyetemek, a művészet és ipar
csodái alkotják a civilisatiót; fentartása azonban az emberiség
valláserkölcsi erejétől függ. A vallás pusztulásával elenyészik a
civilisatió is. Az ázsiai, afrikai, európai, amerikai stb. romok
mutatják, hogy földjükön egykor hatalmas civilisatió virágzott s a
történelem földeríti, hogy némelyeké a vallás pusztulásával ment tönkre;
az erkölcsi törvény ismerete pedig elárulja nekünk, hogy mindegyik
pusztulásának ez lehetett az eszmei, bár nem közvetlen és látszatos oka.

Ezek előrebocsátása után könnyű tudnunk, minő eredménye lesz hazánk és a
külföld mostan folyó tanügyi vitáinak. Vajjon emelhetik-e a tanügy
belső, eszmei színvonalát? Fognak-e virágzani az egyetemek; kitűnő
tanárok foglalják-e el a tanszékeket, melyek köré lelkesedéssel
csoportosúl a hallgatóság? Vajjon kitör-e a középiskolai ifjúságban a
tudás szenvedélye? Egész odaadással, nemes enthusiasmussal szentelik-e
magukat az erkölcsi és realis tudományokra? Mindez hiú remény. Itt nincs
vigasztalás. Előbb az erkölcsi tisztuláson kell keresztűl vergődni az
emberiségnek. Ha megtörtént e nagy valláserkölcsi mosakodás, ha beállott
az emberiség vallás-erkölcsi fölemelkedése, ha újra tudunk
összefoglalni, egységre törekedni gondolkodásunkban, fenköltek lenni
érzésünkben s kezd lohadni a szélső idealismus: akkor beáll a tudás
szenvedélye, a tudomány iránt való boldogító lelkesedés; akkor nem hiába
beszélnek az egyes országok gyűlésein. Ma csak aes sonans és cymbalum
tinniens a ministerek és képviselők, tanárok és tanítók szónoki vitája,
a kötetes jelentések s a tanügyi congressus elavult határozatai.



XVIII.  A TANÜGYI CONGRESSUS.

1896. júl. 3-ikán űlt össze a tanügyi congressus. Tanítók és tanítónők
nagy számban jöttek fel Budapestre, hogy néhány buzdító felolvasást
hallgassanak meg és központi vezetés által megállapított határozatokat
hozzanak.

Legyetek üdvözölve tanítótársaim!

A hazafias frázisok és fényes ünnepélyek napjaiban emelkedett
hangulattal álljátok körül a felolvasások és szónokok asztalát, szünni
nem akaró tapssal, perczekig tartó éljenekkel honoráljátok előadásaikat.
Végül tömérdek felköszöntéssel háláljátok meg a minister jóakaratát,
vezetőitek buzgóságát.

Ez természetes a realismus idején. Ünnepelni, jubilálni, örömkönnyekbe
és éljenekbe kitörni, ekkor tudunk legjobban.

Olyanok vagyunk, mint a gyermekek, a kiket pár percz alatt könnyű
megríkatni és nevetésre gerjeszteni. Sírunk és mosolygunk, a mint a
pillanat követeli. A szórakozás mámorában, a ló-, a torna-, a regatta-,
a hang- és más versenyek mámorában, kell élnünk s többé-kevésbbé ily
verseny a tanügyi congressus is.

Tudom, hogy elég jól fogtok mulatni. Koplaltatok eleget
szegénységtekben, most felejtsétek el és vígadjatok!

Ne féljetek, senki sem zavarja mulatságtokat. A kik komolyabban veszik
az életet, azok otthon maradtak és töprengve, merengve gondolkoznak
korunk erkölcsi és értelmi anarchiájáról. Ti zavartalanul játszhatjátok
el a nagy tanügyi komédiát, ki vannak osztva a szerepek, a játékosok jól
betanulták azokat s talán kifogástalanul darálják le előttetek. Mert
csakugyan egész ünnepélytek nem egyéb mint egy mesterileg rendezett
komédia s ti is alig vagytok egyebek mint szegény komédiások.

Hiszen a szellem, mely sziveteket és elméteket betölti, már haldoklik,
pusztulóban van. A miket beszéltek, a miket határoztok, papiroson marad
vagy rövid idő alatt megvetésben részesűl. Sírjába készűl a realis idők
individulismusa s ti öntudatlanúl jöttetek el a temetésére. Minél többen
vagytok, annál ünnepélyesebb, fényesebb ez a temetés; de mégis csak
temetés.

Az ébredező idealismus férfias akaratot, magasztos összefoglaló
gondolkodást, az egyetemes iránti szent lelkesedést, a szép, jó és igaz
egységében való isteni hitet követel tőletek; de nem értitek hivő
szózatát, léha realisták vagytok, a kik nem lehettek az ő apostolai.

Azt mondjátok, hogy összejöttetek tanúbizonyságot tenni a magyar cultura
állapotjáról, kívánságairól, szükségleteiről. A congressus az iskola
beszámolója a magyar culturáról. Az ezerév ünnepe nagyon fogyatékossá
lett volna e congressus nélkül. Üres frázisok! Hány iskola és hány
tanuló van hazánkban, azt tudtuk e congressus nélkül is. A magyar
cultura állapotját és szükségleteit pedig ti ismeritek legkevésbbé.

Ti, a realismus gyermekei, nem érzitek, hová sülyedt húsz év óta az
iskola; pedig tömérdek tanszéket állítottak, tanárt és tanítót
alkalmaztak, gyönyörűbbnél gyönyörűbb palotát emeltek, szóval sok
milliót költöttünk az iskolára; de nem önthettük belé az éltető
szellemet, nem ébreszthettük fel ifjúságunkban a tudás vágyát, nem
állíthattuk meg tanítványaink keblének küszöbén azt az erkölcsi, értelmi
és aestheticai bomlást, mely földúlta a társadalom békéjét, a szivek és
elmék nyugalmát, a családok szentélyét.

Azzal biztatnak benneteket, hogy a congressuson fölvetett eszmék, a
kellő formába öntött gondolatok, majd szárnyra kelnek és átrepülve az
egész országon, gazdagítani fogják az ország közvéleményét. Hiú remény!
sőt rosszabb, nyilt hazugság! Hol van most ez a közvélemény? A budapesti
kiállításon vagy Pusztaszeren? Talán Nagyváradon vagy Kolozsvárott? A ki
tud gondolkodni, látja a bomlást, a ki nem akar másokat rászedni, az
őszintén kimondja, hogy napjaink haldokló realismusának nincs
közvéleménye, nincsenek eszméi, melyek tettre gyulasztanák. Tudós
tanáraink eszmétlenül, hév és lelkesedés nélkül adják tovább a tudás
száraz anyagát vagy gondolatnélküli, meddő frázisokkal czifrázzák fel,
de összefoglaló gondolkodása, termékeny eszméje egynek sincs. Férfiakra
volna szükség e congressuson, a kik fenekestül felforgatnák a XVIII
szakosztály megállapított tételeit, a kik egy éjszaka mind a százhetven
előadó gondolkodását idealizálnák, vagyis összefoglaló gondolkodásra
tanítanák. Hisz ezek mind léha elemzők, fecsegő analysálók, a kiknek nem
adatott lelket önteni a realista tömegbe.

De hisz maguk az iskola emberei, a congressus a maga impozáns erejével
kézzelfoghatólag megmagyarázza majd az országnak az iskola ügyének
mindeneket meghaladó fontosságát. Igen a nemzeti közoktatás egységének,
fontosságának, hivatásának, a közoktatás munkásai összetartozásának ügye
győzelmesen kerűl ki a congresszus tárgyalásaiból. Az iskola emberei
fokozott magaérzéssel és eszmélettel fognak távozni a gyűlésekből!
Szegény ámító! A haldokló realismus napjaiban fog most az ország
elragadtatva hallgatni jámbor tanítóinak rég elavult csevegéseire; mikor
egész bensőnk csupa ellenmondás, mikor hit, remény és szeretet nélkül
néznek polgártársaink a kétes jövőbe, mikor nagy és egyetemes
principiumok után epedünk és sóhajtozunk: most álmélkodva hallgassuk az
oly bölcseséget, mely egy órával többet vagy kevesebbet követel a német
nyelvnek, a természettannak, a szépírásnak s az idealismus hajnalán
sürgeti a népies, magyaros, vagy inkább triviális stílust, kiemeli a
füzetek egyenlő és csinos külsejét, vitatkozik a játék és a torna
előnyei fölött. És a többi és a többi. E gyűlésekből csak egy korlátolt
realista mehet haza önérzettel, büszkeséggel; mert ha egy kissé tud
összefoglalóan gondolkodni, szégyenleni, röstelleni fogja hogy végig
hallgatott ennyi üres, tartalmatlan, elcsépelt zagyvalékot.

Rengeteg sokaságtok megtanítja az országot az iskola ügyének
fontosságára!? Azt hiszitek? Mikor állítanak több iskolát, mikor
beszélnek többet az iskoláról, mikor járnak legtöbben az iskolába, ha
nem a realismus alatt? Harmincz év óta minden újság, minden gyűlés,
minden hatóság közvetve vagy közvetlenül az iskola fontosságáról írt,
beszélt, tanácskozott. A szegény német tanítókkal verették meg a
francziákat, hódítatták meg a világot! Hatalom lett a tudomány és általa
az iskola s mivel a hatalom pénzzel jár, egyetemi tanáraitok beléptek az
országházba, a különféle részvénytársaságokba, takarékpénztárak
igazgatótanácsába. Íme mennyire megbecsült a világ benneteket! Sőt a
tanítók és középiskolai tanárokról sem feledkezett meg, ezeket sok
helyütt választási korteseknek avanzsiroztatta és így egy kis
mellékjövedelemhez juttatta. Íme ennyire meggyőződött a világ az iskola
ügyének fontosságáról.

Az ébredező idealismusnak egészen más tanítók és más iskolák kellenek:
olyanok, melyek lelket öntsenek a bomlott ifjúságba, melyek átalakítsák
érzését, gondolkodását, megnemesítsék erkölcseit, hogy át tudják érezni
és felfogni az isteninek szentségét!

Ti talán még azt sem látjátok, hogy ma fenekestől fel van fordulva az
emberiség köz- és magánélete. Hazugság lett ajkainkon az igazság;
érzékiség és anyagiság a jó; léha gyönyör és rút a szép. Testi neveléssé
vált az iskola, melyből fáradtan távozik az elernyedt lélek. Merészen
mondva, öngyilkos-jelölt minden tanuló, mert nincsenek vallási és
erkölcsi alapelvei, nincsenek, nem lehetnek magasztos principiumai,
melyek vezérfonalul szolgálhassanak az élet tömkelegében. Ti nem
adhattok nekik ilyeneket, mert magatoknak sincs, ti a romlott társadalom
szegény gyermekei vagytok, a kik talán nem is sejtitek, milyen fertőnek
vagytok békés lakosai.

E fertő sarával akarjátok betapasztani és bemeszelni a magyar közoktatás
épületét. De hiú minden fáradozástok. Mert mennydörögve közeledik az új
eszme vihara, elsöpri érzésteket, gondolkozástokat és egy rátok nézve
ismeretlen szellemmel árasztja el a világot s benne az iskolát.
Rohamának a ti jámbor komédiátok sem állhat ellene. Beszédeiteket,
határozataitokat a pusztuló realismus sugallja, melynek uralma alatt
szétmállott a társadalom; az egyed foglalta el az egyetemes oltárát;
furfanggá, cselszövénynyé, zsebeléssé vált a politika; ravasz önkénynyé
a közigazgatás; pajtáskodás és czimboraság lett a barátság, felbomlott a
családi élet szentsége, csupán érzéki ösztön kielégítése lett a két nem
szerelme; gúny tárgya és nevetséges lőn a tekintély képviselője; sárba
rántatott minden isteni és erkölcsi. De azért csak beszéljetek,
határozzatok és éljenezzetek!



XIX.  A SZELLEMI ANARCHIA.

Napjaink kiváló gondolkodói mind megegyeznek abban, hogy az erkölcsi,
szellemi és aesthetikai anarchia idején élünk. Számtalan czikk és
tanulmány foglalkozik e kérdéssel, legújabban korunk egyik
legtehetségesebb bölcsésze, _Fouillée Le mouvement idealiste_ czímű nagy
munkájában hozakodik fel e gondolattal s bemutatja franczia jelenségeit.

Természetes, hogy e nagy anarchiáról legjobban tájékozódva kellene
lenniök az egyetemi, középiskolai, praeparandiai tanároknak és
tanítóknak. Ismerniök kellene a haldokló realismus tüneményeit és a
feltámadó idealismus követeléseit.

Pedig a mi jámbor tanárainknak fogalmuk sincs róla. Most ötezer tanító
és tanár űl együtt a congressuson, három nagy beszédet hallottunk: egyet
az elnök, egyet a minister és egyet Berzeviczy Albert szájából s mind a
három beszéd, hozzászámítva Beőthy Zsolt jelentéktelen frázisait, a régi
mederben, félszázados szólamokban pereg le, egyetlen termékeny gondolat
nélkül.

Az elnök szavai például a körül forognak, hogy össze kell forrasztani,
_szerves egészszé átalakítani az európait és a magyart_. Ez a nagy
föladat! kiált fel. De hisz ezt fél század óta milliószor hallottuk;
csakhogy ez az európai éppen úgy bomlik mint a magyar. A bomladozóval
nem forraszthatunk össze semmit. Nincs oly ragasztékunk, mely a kettőt
egyesíteni tudná. Bomlás itt, bomlás ott. Eddig éppen a szerint jártunk
el, az európai intézményeket meghonosítani iparkodtunk; de most a
realismus alkonyán egy új világnak megyünk neki. Az agrarismus például
alapjában felforgatja az egész nemzetgazdaságtant. Ötven év előtt
rajongtunk a Smith Ádám-féle szabad versenyért, harmincz év előtt
mindenfelé rajongni kezdtek a plutocratiáért, a védvámokért, a
mercantilismus azon irányáért, melynek Ricardo prófétája, tizenöt év óta
mindenütt védjük a munkást, a szegény embert a gyáros zsarnoksága ellen.
Most pedig föllép az agrárismus, az oeconomismus, mely hangoztatja, hogy
ez az egyedüli biztos alapja a nemzeti életnek, legyen vége az egyoldalú
mercantilismusnak. Ez a mozgalom ellenállhatlanul győzni fog a világ
minden részében.

Így vagyunk a közoktatás ügyével is. Negyven év előtt a realis
tudományokra vetette magát az emberiség. Több tudományt vittek a
gymnasiumba, külön középiskolát teremtettek a reáltudományoknak, az
egyetemen hanyatlottak a bölcsészeti disciplinák, gúny tárgya lett a
jogphilosophia, világszerte virágzottak a természettudományok és a
műegyetemek. Mintegy tizenöt év óta hanyatlott a tudás vágya, a
classicai és erkölcsi tudományok megvetésben részesűltek, a természeti
ismeretek szűk körre szorultak, a művészeti képzés gyarapodott, a testi
nevelés, külsőség, a csín uralkodó lett.

Most az idealismus hajnalán a paedagógia terén is kitört az anarchia; a
magyar congresszus elnöke azonban nem lát, nem hall és régi, elavult
szólamokkal mulattat ötezer embert.

Utána jött a minister barátságos buzdítása. Leszállott az ő kedves
tanítóihoz, éppen úgy, mint a realismus nyájassága követeli, mikor a
ministerek mindenfelé szivesen koczintgatnak a sajtó napszámosaival.
Nemcsak nálunk, hanem külföldön is sok minister tegezi hirlapiró
barátjait. Ez is a realista kormányzás titkaihoz tartozik.

De mondott-e valami tájékoztatót a minister korunk erkölcsi és értelmi
anarchiájáról? Semmit. Elmondja, hogy az együttes és egyetemes érdekek
átérzése hozta létre a congressust; de ő se látja a nagy bomlást.
Körülötte villámlik és mennydörög, a nemesebb, a gondolkodó lelkek mentő
eszmét keresnek, melynek védelme alatt megvonják magukat; a minister
azonban csak a tanítók nagy számának örvend.

Végül Berzeviczy nagy beszédéről kellene szólanunk. Ha a két első szónok
alkalmi frázisokból táplálkozott, méltán megvárhattuk volna, hogy a
congressus főszónoka nagy, általános eszméket fog fejtegetni. Azonban
mit sem hallottunk ilyeneket. Nem csoda, mert Berzeviczy gyakorlati és
nem bölcselő elme. Gyakorlati politikus és kitűnő üzletember,
részvénytársasági elnök és igazgatótanácsos. Pedig az ily fényes
gyülekezet méltán követelhetné, hogy alap- és vezéreszméket kapjon
utasításul. Pár év előtt a franczia közoktatásügyi minister, Spuller,
számos ünnepi szónoklatában eszmére iparkodott visszavinni a
jelenségeket s kimondott egy képtelenséget, egy önmagának ellenmondó
állítást, az ugynevezett relativ, viszonylagos eszméket. E férfiuban
tehát volt némi ambitio, magasabb szempontból kiinduló, eszmefejtegető
beszédeket mondani.

Berzeviczy letett erről az ambitioról. Mondott egy gyakorlati,
részletező, eszmétlen beszédet, melyet a congressus némely kolomposai is
restelve hallgattak. Bizonyos, hogy egy jelentékeny bölcselővel kellett
volna elmondatni egy nagy paedagogiai beszédet. De hol találtak volna
ily bölcselőt és tudott volna-e most a realismus alkonyán oly beszédet
mondani, mely fölemelte, megnemesítette volna hallgatóit?

Ha egy Paulsen, egy Brunetiére, egy Fouillée-féle gondolkodót állítottak
volna a congressus főelőadójának, ez legalább bölcselő elmével
megmagyarázta volna az ötezer tanférfiunak, hogy hová jutottunk az
eszmék világában, mily bomlás állott be az emberiség keblében, minő
szemmel kell hátratekintenünk a multba és előre a kétes jövőbe;
vigasztaló vagy fenyegető lesz-e reánk, a magyar tanügyre, a
kibontakozás; mit kell tennünk a beálló viharral szemben? Mindezekre nem
gondol az előadó úr, félszázad óta milliószor hangoztatott frázisok után
apró házikérdésekről terjesztett javaslatokat a congressus elé.



XX.  A TANÜGYI CONGRESSUS HATÁROZATAI.


I.

A tanügyi congressus ötezer tagja közt nincs egyetlen egy ember, a kinek
a kor színvonalán állva, fogalma volna a nagy erkölcsi, szellemi és
aestheticai bomlásról.

Mi ennek a magyarázata? Hazánk annyi tanítója közt egy sem érezné ezt a
lelki állapotot? És ha még annyira realista ez a sok tanító, egy sem
olvasna bölcsészeti, paedagogiai, erkölcsi műveket? Azt tudom, hogy a
magyar tanárság keveset olvas; de hogy ennyire általános volna a
tudatlanság, nem tudom elhinni s csak annak tulajdoníthatom, hogy a
gondolkodó fők otthon maradtak s a kapaszkodók jöttek el. Annyi
bizonyos, hogy a mennyire őket ismerem, sokat látok közülök. Csak úgy
hemzsegnek a congressuson.

De tartsunk rövid szemlét határozataik fölött.

Először lássuk az egyetemes tanítógyűlés neve alatt szereplő osztályt.
Az első kérdés volt _a magyar nyelv tanítása a nem magyar ajkú
iskolában_. A realismus idején nem ismerhetünk más nyelvtanító módszert,
mint a gyakorlatit, mely beszélve tanítja az idegen nyelvet. Láng Mihály
előadó szintén ezt ajánlja. Egy-két társa indítványozta, hogy a magyarúl
nem tudó mestert nyugdíjazza az ország. A realis idők individualismusa
nem tűr meg más nyelvet, szokásokat, mint a magunkét. Szellemi látkörünk
teljesen összeszorúl és csak az kell, a mi magyaros, azért követeljük
oly erősen a magyar nyelvet iskoláinkban, de éppen azért oly nehéz
magyarosítani oly vidékeken, a hol a nemzetiségek nagy tömegekben
laknak, mert ezek is individualisták és felzúdúlnak, ha nyelvökben,
szokásaikban bolygatjuk őket. Sikertelen is ily helyeken a magyarosítás
s csupán gyűlöletet okoz. Azért még a realismus alatt sem tanácsos a
teljesen nemzetiségi vidékeken erőszakolni a magyar nyelv tanulását,
csak ott sikeres ez, hol a nép érintkezhetik a magyarsággal, különben a
legszigorúbb törvények végrehajtása is nehéz a realismus alatt, mert
számos pártra bomlik szét az országgyűlés, melyekkel folyton alkudozni
kell a kormánynak, a minek a törvény végrehajtása vallja kárát.

A kitörő idealismus azonban nem nyomja a nemzetiségeket, mert a vallás
és moral levén egyedüli czélja, mindenkit magához ölel nemzetiségi
különbség nélkül, akár tud magyarúl, akár nem.

_Az iskola egységes jogának_ kérdésénél Földes Géza előadó egységes
tantervet követel, melyet az állam adjon ki. Szerinte az iskolának
egyetlen alapföltétele a tanító. Reformtörekvéseinek alapja a józan ész
és a nemzeti szellem. Ez teljesen igaz a realismus napjaiban, ekkor
uralkodik a józan ész, vagyis mindenki bolond. Olvassuk ez időszak
irodalmát és látjuk, hogy a világ összes írói a féleszűek jellemrajzát
adják. Nem levén a társadalomban erkölcsi és vallási alap, megbomlik
családi és társadalmi életünk, szétmállik minden erkölcsi intézmény, a
mint napjainkban az egész világ képe mutatja. Földesnek fogalma sincs e
rémséges bomlásról, mely szerencsétlenné teszi az emberiséget. Ő még
most is az úgynevezett józan ész borát méri, melyet ujjongva szürcsöl
ötezer tanító.

Szegény együgyű barátaim! A józan ész, ez a lapos, hitvány, léha,
zsebelő gondolkodás lejárta magát. Most az idealismus hajnalán vagyunk,
mikor nemes, fenkölt és becsületes érzés, gondolkodás lopódzik
bensőnkbe; mikor rajongani fogunk az egyetemesért, mikor az Isten és
vallás, erkölcs és tisztesség tölti el keblünket. Ekkor mindenki az
egyház segélyét veszi igénybe az iskola reformjánál; az állam
felekezetiekké változtatja iskoláit, legelső, legfontosabb tantárgy lesz
a káté, a hit- és erkölcstan.

_A középiskola tanulmányi rendjéről_ Kármán Mór szólott. Az előadó
lelkes ember és philosophus gondolkodó, a ki sok helyes nézetet fejtett
ki. De mivel mindig bizarr fő volt, azért sok helytelen is van
beszédében. Például az ilyenek: «A nemzeti vonás nem kész, hanem a
történelmi munkásság gyümölcse. Majd ha Európa népei egyszer azt
mondják, hogy a nagy emberi feladatban a _magyar_ segített – akkor lesz
kifejlődve a nemzeti jellem». A ki tud gondolkodni, mindjárt látja, hogy
ezek helytelen és hatásvadászó frázisok. Mert minden népnek megvan a
maga nemzeti jelleme, mely nagyon kevéssé módosulhat. A zsidóság például
nem képes se a szélső idealismusba, se a mély mysticus realismusba
belemenni. Ezen nem változtatott négyezer év üldözése, a szerencsétlen
nép hazátlan vándorlása. Hogy a magyar török-tatár jelleme majdnem eléri
a haladás hullámának mind a két szélét, a belénk olvadt germánoknak és
szlávoknak köszönhetni. Ezért élhetünk meg török-tatár-ugor fajunk
daczára Európa közepén.

Kármán jobban rokonszenvez a gymnasiummal, mint a realiskolával. Ez
utóbbira végzetes lehet az ébredező idealismus. Ha nem törli el,
bizonyára nagyon leszállítja értékét. Mivel az idealismus rajong az
erkölcsi tudományokért, a realiskolának sokat kell veszítenie a
közbecsűlésben. A tanár urak azonban nem veszik észre az eszme rohamos
közeledését, mert még a realiskolát is felruházzák a latin érettségi
vizsgálat jogával. Az idealismus alighanem rendes tantárgygyá teszi a
latin nyelvet ez iskolában is.

Beőthy Zsolt a _művészeti képzésről szólott_. Szerinte korunk jobban
becsűli a művészi élvezeteket, mint előzője. Az irodalom mellett tehát
előtérbe kell lépniök a képzőművészeteknek. S mivel mi nem élünk művészi
életet, erre kell nevelni az ifjúságot. Azért tanuljuk a
művészettörténetet, a művészet remekei legyenek állandó szemlélet
tárgyai, gondoskodjunk olcsó művészeti illustratiókról, járjunk a
képtárakba s tanítsuk a szabadkézi rajzot a gymnasium mind a nyolcz
osztályában. Szegény jó ember! Neki fogalma sincs arról, hogy az
idealismus mély megvetéssel szól erről a művészeti képzésről. Mikor az
emberiség az erkölcsire veti magát, felháborodik azon a sok szennyes
képen, szobron, melyet a realista annyira szeret és nem engedi
gyermekeit a múzeumokba járni. S mivel egész gondolkodása eszmei,
összefoglaló, gyűlöli a szemléltető, illustrált munkákat, melyek a
realismus alatt nagyon el vannak terjedve. Mert ekkor képben tudjuk csak
felfogni a gondolatot, fárasztó ránk nézve az elvont; érzéki az ember,
azért csügg a szertartásokon, a képeken, tetszik a művészeti képzés,
melyet csak ügyességnek, utolsó rendűnek tart az idealista. Ilyenkor
többé-kevésbbé hanyatlik a rajztanítás. Beőthy azonban most a realismus
alkonyán kenetes, színes és mesterkélt nyelven édeskés lágysággal
sürgeti a művészeti képzést, a léha ifjúságot meg akarja ismertetni a
múzeumok meztelen hölgyeivel. Csak rajta, t. barátom! de az előadó úrnak
mégis jobban kellene ismerni a bölcsészet, a művészet, a világirodalom
és a politika történelmét!


II.

Mielőtt tovább mennénk, egy fontos kérdés tisztába hozására kell
szorítkoznom. Ez a nemzeti szellem kérdése. Az elnöktől kezdve az utolsó
felszólalóig mindenki emlegette a nemzeti szellemet. A dolog magyarázata
nagyon egyszerű.

Az emberiség a haladás hullámának elején (a mai hullám 1815 körül
kezdődött), a három eszme, a szép, igaz és jó egységének napjaiban, a
szélső idealismus korában az egyetemesért lelkesedik. Lángolóan szereti
hazáját, de erkölcsi szempontból tekinti. Ilyenkor hódolunk a tekintélyi
vallásnak, az idealis moralnak, melynek képviselői az orthodox egyházak,
főleg a katholikus egyház. Ezeknek tehát nagy befolyásra kell szert
tenniök.

Csak később, a mint a három eszme egysége lazúlni kezd, jelentkezik
halaványan a rationalismus és skepticismus. Ennek a lelki állapotnak a
nemzetre vonatkozó felfogása 1825 körül Vörösmarty _Zalán futása_. Ő még
nem akar erőszakosan magyarosítani, hisz a nemzetiségek is ragaszkodnak
hozzánk.

1840 körül már jóval szűkebb az emberiség eszmeköre, háttérbe szorúl az
egyetemes és a nemzetiért, a magyar haza egysége- és nagyságaért rajong
a magyar. Végtelenűl tetszenek a magyaros szokások és erkölcsök. Meleg,
közvetlen és benső lesz a dal, melynek Petőfi a nagymestere.

A nemzeti egység és nagyság eszméje, noha folyton átalakulva, több
realis elemmel bővülve, mintegy 1875-ig egyedül uralkodik. Azután
rohamosan hanyatlik.

Tíz évvel utóbb már csak az egyén léhasága és zsebelése, az ember
érzékisége, legjobb esetben a kenetes mysticismus lágysága uralkodik
bensőnkben. Nyájasak, kedvesek, szeretetreméltók, finomak, ennivalók
vagyunk; de kiveszett belőlünk az erkölcsi erő, nincs jellemünk, könnyen
hazudozunk, elvesztjük a becsület, az igazi tisztesség fogalmát. Az
egész helyett az alkotó részek dominálnak. A három eszme teljesen
szétvált egymástól, a jó nem támogatja a szépet és mindkettő az igazat.

Van-e tehát ilyenkor lelkesedés a nemzeti nagyságért, a nemzeti
egységért? Ezt nem érezheti senki, mert szétmállott a család, a nemzet,
az ország. Mindenütt decentralisálnak. Hát mégis hogy magyarázzuk a
nemzeti szellem örökös emlegetését? A zsebelő politikusoknak, az
államférfiaknak, a vármegye urainak, a városatyáknak, a társulatok
elnökeinek, igazgatóinak egy nemesebb frázisra van szükségök a sokezer
dictióban s e nemesebb frázis a haza és nemzet. Hiába, a realis, a
szétmálló időkben sem nélkülözhetünk egy-egy általánosabb gondolatot,
ezek nélkül nem is lehet beszédet mondani; azért dicsőítik annyiszor a
hazát a realismus ünnepi szónokai. De nem értenek mást alatta, mint az ő
körüket, társaságukat, családjokat. Ettől egyöntetűséget, egyformaságot,
egyenlőséget, azonos gondolkodást, érzést vagyis nemzeti szellemet
követelnek, mert csak ily körben érzi jól magát a realista egyed. Ez az
ő édes, kedves, benső és közvetlen világa; ezt sürgeti és követeli.
Ennek meséiben gyönyörködik, bűbájos regéit elragadtatva hallgatja,
beléjök mélyed és minden legkisebb része elvarázsolja, megigézi.

Csakhogy ugyanazt érzi ilyenkor minden nemzetiség; mindegyik boldog az ő
aprólékos, kicsinyes szokásaiban, gyönyörködik meséiben, él nyelvében és
dalaiban. Ezért oly nehéz ilyenkor magyarosítani. Az idealismus ugyan
nem magyarosít hivatalosan, de mivel lenézzük az ily kicsinyes nemzeti
sajátságokat, meg akarunk nemesedni a művelt emberiség által, tetemesen
hódít az uralkodó nemzetiség s így hazánkban a magyarság. Legfölebb ott
lehet nagyobb baj, a hol a vallás különbsége választja el a polgárokat.

Mindezeket azért kelle elmondanom, hogy megértsük az annyiszor
emlegetett nemzeti szellemet. Röviden összefoglalva: az idealista
lángolón szereti a hazát, de megveti a nemzeti szellemet, ezt meg akarja
nemesíteni. A realista ajkán pedig füllentés a hazafiság, a
hazaszeretet, a patriotismus; de annál jobban szereti a nemzeti
szellemet, a magyaros érzést, gondolkodást, a magyaros beszédet és
magaviseletet. Csak ennek körében érzi jól magát; ezt követeli övéitől,
környezetétől; ezt akarja meghonosítani az iskolában, ezért beszéltek
róla annyit a jámbor tanítók és tanárok a nélkül, hogy igazán
megértették volna.

Most lássuk a congressus némely határozatát.

Waldapfel János elítéli a középiskolai rendtartásnak _az osztályozásra
és vizsgálatra vonatkozó_ intézkedéseit, melyek nem annyira a
lelkiismeretes kötelességtudást, hanem a ki-, sőt feltünni vágyásig menő
versenyzést fejlesztik ki a tanulók lelkében. Szüntessék meg a
vizsgálatokat és érdemjegyeket. Ez utóbbi helyett egy kis jellemrajzot
írjanak a szülőknek. Vizsgálat csupán a harmadik, hatodik és nyolczadik
osztályban legyen. Az érettségi csak az egyetemre jogosítson; a többi
jog már vele járjon a VIII. osztály bizonyítványával.

Az előadó nem érzi, hogy a realismus nyomása alatt beszél. Idealisabb
időkben minden megengedhető módon tanulásra szorítják az ifjút, számos
érdemjegyet találnak ki; a realismus gyöngédsége, gyermekszeretete,
testi nevelése, a mennyire lehet, törli a vizsgálatokat, apasztja vagy
néhol megsemmisíti az érdemjegyeket. Lehetőleg egyenlőkké teszi a
tanulókat.

A realista Kármán hévvel pártolta az előadó indítványát, a congressus
azonban mellőzte, hisz már ma is odajutottunk, hogy gúny tárgya az
osztályvizsgálat; az érettségin pedig jó és rossz úton könnyítenek. Ma
ezer kellemetlenség éri a tanárt, a vizsgáló-bizottság elnökét, a
kormánybiztost, ha egy kissé becsületes erélyt akar kifejteni.
Ismeretes, hogy a legtöbb középiskolában a dolgozatokat kiírják vagy
másoktól leírják a tanulók, hogy itt-ott pénzen vásárolják meg a
tanárokat; a hol pedig tiszteségesebbek a viszonyok, ott győz a
realismus protectiós és irgalmazó gondolkodása. Szóval nem tehetünk
mást, mint könnyítünk, engedünk, irgalmazunk.

Sebestyén Gyula _az állam és az iskola viszonyáról_ szólott és úgy
gondolja, hogy közoktatásügy tekintetében a társadalom még nem
símulhatott ahhoz az államalakuláshoz, a mely, nem is egészen félszázad
előtt a modern jogállamot teremtette meg nálunk. Ez helytelen állítás.
Az állam nem alakul magától és nem követi őt a társadalom és a
közoktatás, hanem az ember egész erkölcsi világa módosul a három eszme
egységének lazulása szerint. A nyelv, az irodalom, a művészet, a vallás,
az erkölcs, a politika, a jog stb. mind e szerint módosúl. Az iskola
szelleme sem lehet más, mint az uralkodó eszméé. Minden testület, sőt
minden egyes ember magaviselete az uralkodó eszmének van alávetve és
boldog, ha szervezete a szerint tud módosúlni.

Beke Manó _a társadalom és az iskola viszonyát_ fejtegette. Szerinte
csak a jó iskolát támogatja a társadalom Ez így odavetve, nagyon
helytelen. Jó iskola az, mely az uralkodó eszme követeléseinek meg tud
felelni. Idealis időkben más szellem van az iskolában, más a realismus
alatt. A huszas évek iskolája, a tanító magaviselete, előadásmódja,
methodusa és nyelve, elvont és kevésbbé érzékelhető gondolkodása
kiállhatatlan lett volna a nyolczvanas évek realista gyermekének; de
nagyon jól érezte volna magát az 1800 körüli idők iskolájában. A tanító
és tanár úr realismusa teljesen megfelelt volna vágyainak. Ezt különösen
az irodalomtörténet tanára tapasztalhatja, ha a huszas évek drámai,
eposzi termékeit olvashatja mostani tanítványaival.



XXI.  A VALLÁS AZ ISKOLÁBAN.

Mikor a tanáregyesület közlönyének ápril 19-iki számában ülésének
jegyzőkönyvi kivonatát s benne a tanügyi congressus programmját
olvastam, azonnal több választmányi tag előtt kijelentettem, hogy az
egyesület bomlását idézheti elő a vallás kérdésének fölvetése. A
programm többi pontja is szerencsétlen, legalább a kijelölt realista
felolvasók szájában az; de a vallástanítás feszegetése éppen
veszedelmes. Miért? kérdi a t. olvasó. Egyszerűen azért, mert az egész
világon ébredezik az idealismus, mely rajong a vallásért. Az emberiség
haladása ugyanis hullámosan történik. A mostani hullám, melynek végén
vagyunk, 1815 körül kezdődött. Szivünket lassankint elfogta az egyetemes
iránti lelkesedés, rajongva szólottak az istenről, a vallásról, az
erkölcsről, rohamosan átalakult a társadalom erkölcsi magaviselete, a
bölcsészek a szép, jó és igaz eszméjének egységét hirdették, az
államférfiak a moral és politika testvériségét taníták, az irodalomban a
tekintély képviselőiről, az atyáról, a férjről, a felsőségről, a
becsületről, az adott szó szentségéről stb. lelkesen kezdettek szólani,
a drámában epicusok lettek a jellemek, lyrai az előadás, olykor
sentimentalis a hang. Az elbeszélő költészet a régi dicsőség, a hajdani
nagyság magasztalásához fordúlt, ódai, fensőbb vagy mély elegiás hangon
szólalt meg a lyra, megvetéssel tekintett a népiesre, a nemzetiesre,
melyet meg akart nemesíteni. Tekintélyre, hatalomra tőn szert az
aristocratia, nagy befolyása volt a papságnak a közéletben s
felháborodással szólottak a democratia léhaságáról, az erkölcsök
elaljasodásáról, a pénz szagáról, az általános jellemtelenségről, éppen
mint napjainkban. Tehát ily sors várakozik reánk? kérdi az olvasó.
Kétségkivül más lesz a történet, mások az emberek; de a forma örök, a
forma változatlan. A szép, jó és igaz eszméje csodálatos egységet fog
alkotni, melyek fokozatos elválása teszi lehetővé a civilisatio rendes
menetét, szüli a vallás, a bölcsészet, az erkölcs, a politika, az
irodalom, a művészet, s a gazdasági élet sajátságos módosulását.

Most tehát az idealismus hajnalán a legnagyobb hibák egyike a
tanáregyesületben a vallás tanítása ellen szólani, mikor a szülők erősen
sürgetik nemcsak külföldön, hanem nálunk is. De talán helyén lesz a
vallástanítás reformját sürgetni? Ez már inkább. Erről lehet szólani,
csakhogy itt az a nehézség merül fel, hogy az egyházi hatóságok maguknak
követelik a javítás keresztülvitelét, az iskolai hatóságtól csupán a
szükséges előzékenységet követelik meg. Sőt ha rendkivüli erővel találna
kitörni az idealismus, ez minden tanintézetet a szakiskolák egy részének
kivételével felekezetivé változtatna. Talán négy-öt év mulva beáll ez az
idealis reform, hogy azután tiz-húsz év mulva a szélső idealismus
lohadásával újra megkezdődjék a szabadságért való rajongás, föllépjen a
papság elleni harcz, hangoztassák, a megnemesedett liberalismus
szükségét. Az ostromlók ugyan még tisztelik a vallást, a gondolkodók, a
bölcsészek, az államférfiak nemes hangon szólanak a vallásos
igazságokról: de már sokan gyülölik az ugynevezett papi zsarnokságot. A
haladás hullámának második felében, mikor nagy bizodalommal fordulunk a
természettudományokhoz, mikor az irodalomban uralomra jut az
academismus, a nyelvben az orthologia, az államban a nemzeti egység, a
gazdasági életben a plutocratia, a közéletben az érzékiség és a jólét
hajhászása, akkor legjobban elhanyagoljuk a vallás tanítását. Igy láttuk
ezt a hetvenes években.

De a mint növekszik a realismus; mikor erkölcsileg teljesen szétmállik a
társadalom: lassankint hódít a vallásos mysticismus. Ez nem az
idealisták merész, követelő, szigorú föllépése, hanem az az édes, lágy
mysticus érzés, mely 1880 óta mindjobban elharapódzott s a catholicismus
felé fordította a nemzetek figyelmét. Mert minél intensivebben behatunk
a lét mélységeibe, annál jobban látjuk, hogy valami titkos, sejtelmes,
mysticus van tudásunk mögött, melyet semmiféle természettudomány nem tud
megfejteni. A realismus e nyomása alatt reformálták a nyolczvanas
években a vallásoktatást. Nálunk számos hitoktatót alkalmaztak;
mindenfelé, különösen Oroszországban terjedtek a mysticus, vallásos
érzelem hivei. Kivált a reálisabb nemzetek, minők a germán fajok,
különösen az angol, szivesen belémerültek ebbe az édes, lágy vallásos
érzésbe, mikor, oly szívesen olvassuk Kempis Tamás könyvét Krisztus
követéséről. A múlt század alkonyán hatalomra jutott realismus, melynek
féktelen individualismusa szülte a nagy forradalmat és benne a
legnagyobb individuumot, I-ső Napoleont, rendkivül elterjesztette a
mysticismust, mely a catholicismus visszaállítására birta a franczia
császárt és kitűnő gondolkodókat, mint Schleiermacher, Stolberg,
Novalis, Jakobi, Fichte, Schelling, Baader stb. az érzelmi vallás
kebelébe hajtott. Ma pedig egy kitűnő orosz költő és gondolkodó, gróf
Tolstoi, ennek a mysticus vallásos érzésnek a legzseniálisabb tolmácsa.
A mysticismus azonban most már senkit sem tud megnyugtatni. Az
emberiségben rohamosan jelentkezik az idealismus s vele az a magasztos
fenkölt vallásosság, mely hivatva van megnemesíteni a világot.



XXII.  A LEÁNYGYMNASIUM.

– No bácsi, végre elértük czélunkat. Lesz nekünk is gymnasiumunk,
nemcsak maguknak. Hej, be szeretnék még egyszer kis leány lenni, hogy én
is járhatnék e gymnasiumba! Az elsőt természetesen a nőképző-egylet
állítja fel, ez megfelel nemes hagyományainak, de ma-holnap lesz több
is. Hiszem, hogy Kolozsvár, Pozsony, Kassa, Debreczen, Arad és ki tudja,
hány más város, államsegélylyel vagy anélkül sietnek felállítani a
leánygymnasiumot. Legolcsóbb lett volna a leányokat is beereszteni a
fiuk iskolájába, úgy mint Amerikában vagy Ausztráliában teszik, de
minket még visszatart a régi czopf. Elképzelem, hogy tizenöt-húsz év
mulva, hány orvos, hány ügyvéd, bíró, hány tisztviselő, talán
országgyűlési képviselő s idővel miniszter is válik belőlünk. Hej bácsi,
végre beáll az emberiség aranykora! Idáig a költők a paradicsomba, az ős
időkbe igtatták be az aranykort, pedig csak a jövőbe helyezhetjük, a
jövő századokban virrad fel a szegény szenvedő emberiségnek.

– Jó kedvvel ébredtél fel, édesem. Én már nem lelkesedem a te
leánygymnasiumodon, pedig még egy tizeddel ezelőtt nekem is tetszetős
gondolat volt a nők egyetemi műveltsége.

– Persze, mert vénűl a bácsi, szürke a haja, rá se pillant már az
asszonyokra, legfölebb tréfál vagy gáncsoskodik velünk.

– Nem úgy van, édes fiam. E jelenségnek másutt van a magyarázata.
Vénségemtől vagy fiatalságomtól nem függ az én rokonszenvem valamely új
eszme iránt. Bárminő vén legyen az ember, de ha összhangban van a lelke
az idők árjával, tetszeni fognak a fölmerülő és divatos érzések,
gondolatok.

– Hát akkor mi az oka, hogy bácsi nem rajong a leánygymnasiumért? Pedig
rajongani kellene!

– Igen egyszerű oka van. Most már beköszöntött az idealismus. Minden
téren találkozunk vele a politikában, a vallásban, az erkölcsi, a
családi élet terén, az irodalomban, sőt a szinpadon is. Például «_A
garasos alispán_» már pedzi gondolkodásunk új irányát.

– Mi köze az idealismusnak a leánygymnasiumhoz? Nagyon megélhetnek
egymás mellett. A leánygymnasium épen úgy virágozhatik az idealismus
alatt, mint más iskolák. Bácsi mondotta, hogy az idealismus napjaiban
jobban tetszenek az erkölcsi, bölcsészeti, a történeti tudományok, a
realismus alatt pedig a természeti, földrajzi stb. szóval a realis
ismeretek. Harmincz év óta csak nevetnek a tudósok, ha a bölcsészetet
emlegetik, minden jogász mosolyog, ha jogphilosophiárol van szó és így
tovább. Most mindez megváltozik. Rajongani fognak az általános
eszmékért, az egyetemes elvekért. Az egyetemi tanárok bölcsészete
megszűnik természettudomány lenni, a történelem nem lesz adatok halmaza,
való és mesés események kedves elbeszélése, hanem eszmei kapcsok,
felsőbb okok keresése. Mindezeket sokszor hallottam a bácsitól, már úgy
tudom, mint maga, de az nem megy a fejembe, miért nem tanulhatnák ezeket
az idealis tudományokat épen úgy a magyar leányok mint a fiuk. A magyar
leánynak van annyi esze, mint a magyar fiúnak. Sokat írtak az asszonyok
gyönge testalkatáról, hosszú hajáról és rövid eszéről, de mindezeket
megczáfolta a civilisatio. Most legfölebb vaskalapos tudósok mernek
efféle kifogásokat állítani fel a leánygymnasiumok ellen.

– Nem ez a magyarázata, édes fiam. A férfinak és nőnek meg vannak a
maguk nemi eltérései, különbsége szellemi és testi életökben egyaránt. E
különbségek még nem képesek megakadályozni, hogy Pepi nénéd kitűnő
polgármestere ne legyen Budapest fő- és székvárosának, vagy Máli hugom
nem írhatná meg férje pörös aktáit, a hogy eddig is meg tudta írni.
Jeles orvos lehet az asszonyból is. A XV. század közepe táján igazán
realis időkben egy bolognai jogtanár özvegye foglalta el férje
tanszékét. A görög-római világban, kivált a realisabb napokban, számos
nő foglalkozott bölcsészettel és más tudományokkal. Számtalan példát
idézhetnénk arra, hogy a nő jelesen megállotta helyét a tudomány, az
irodalom, a művészet, a bölcsészet, a politika és a gazdaság terén. Az
én lelkesedésem hiányának egészen más oka van. Te, a kinek annyit
beszéltem az erkölcsi világról, magadtól is kitalálhatnád.

– Sejtem ugyan, mit akar bácsi mondani, hol keresi e tünemény okát, de
mégis szivesen hallom magyarázatát, noha igazán megvallva, nem hiszem,
hogy úgy legyen.

– Nem hiszed? Jól mondod, hogy nem hiszed és nem is hiheted. Idáig azt
tartottuk, hogy ha számos okkal, bizonyítékkal támogatunk valamely
állítást, azt el is kell hinnünk. Ez áll a természeti, a realis
igazságokra, melyeknek az a sajátságuk, hogy egyesek és érzékeinkkel
fogjuk fel. Az erkölcsi igazságok azonban nem ilyenek. Ezeknél
okvetlenül szükséges, hogy az uralkodó eszmeirány, az idők árja ragadjon
magával bennünket. A nagy erkölcsi igazságokat csak akkor tehetem
magamévá, ha gondolkodásom összefoglaló, általánosító, az egészből
kiinduló. Ez pedig lehetetlen máskor, mint csak az idealisabb napokban.
Mikor hatalomra jut az idealismus, mindnyájunknak kiszélesedik szellemi
látköre, rajongunk az egyetemesért, tisztelettel hajlunk meg a tekintély
elve előtt, áhitattal hallgatjuk az ősök dicső tetteit. Ilyenkor kezdünk
lelkesedni a történeti emlékekért, ilyenkor mondhatja Vörösmarty: «Régi
dicsőségünk, hol késel az éji homályban?» és ilyen gondolkodás hajnalán
dörögheti Berzsenyi: «Mi a magyar most? Rút sybaríta váz».

– Kedves bácsi, már megint belecsap a pathos hangjába. Ezeket a hazafias
frázisokat annyiszor hallottam, e helyett mondja meg minden teketória
nélkül, miért nem kellenek magának a leánygymnasiumok?

– De én azt szeretném, ha magad próbálkoznál meg a kérdés megfejtésével.

– Ám legyen meg az akarata: de ne gúnyoljon ki. Bácsinak egész
magyarázata a körül forog, hogy az emberiség egyszer csak elkezd
összefoglalóan gondolkozni, ilyenkor legszélesebb a látköre, de mindjárt
megindúl a lassú fokozatos szűkülés, összezsugorodás, azaz mindig jobban
gyarapszik megkülönböztető gondolkozásunk, vagyis a szélső idealismus
kitörése után mindjárt beáll és folyton erősbödik a realis visszahatás,
mely az alkotó részeknek kedvez. A család, a község, a társaság lényeges
alkotó része a nő, a feleség, az anya, azért, mihelyt jelentkezik a
realisabb gondolkodás, a visszaszorított alkotó részre nagyobb lesz a
figyelem, gyöngűl a házi, a családi tekintély, több gondot fordítunk a
nőre és a gyermekekre, lazul a nevelés-oktatás szigora, tanítással,
elméleti és gyakorlati képzéssel emeljük a nő és a gyermekek társadalmi
szinvonalát. Az idealis napokban azt kivánják a nőktől, hogy otthon és
gyermekeiknek éljenek, szigorú erkölcsöket, nemes, vallásos magatartást
követelnek tőlük, a realismus alatt szivesen közelednek a szabadabb
erkölcsű hölgyekhez is, kivált ha bájjal és szellemmel vannak
felruházva. Ilyenkor számtalan előnyben, kedvezményben részesítik a női
nemet, melynek egyik jelensége a sokféle leányiskola, különösen nálunk a
most felállítandó leánygymnasium. Bácsi, kérem, jól megmagyaráztam-e?

– Nagyon jól fiam. Én részemről úgy látom, hogy a megnyítandó
leánygymnasiumot néhány év alatt befogják zárni, mert nem akad
tanítvány. Az erősödő idealismus a család szentélyébe szorítja a nőt. Ma
már számtalan hirlap és folyóirat ostorozza a nőket, s
keményebbnél-keményebb czikkeket irnak a feminismus ellen, öt-tíz év
alatt még az orosz és angol, az észak-német és amerikai nők is eltünnek
az egyetemekről vagy legalább nagyon megapad a számuk, mert megvetés,
kisebb-nagyobb zaklatás vagy faggatás kiűzi őket. De igazi oka
távozásuknak az idealismus kitörése, mely saját bensejökben is érezteti
velök, hogy nem jó helyen járnak. Természetes, hogy mihelyt jelentkezik
a realis gondolkodás halvány sugara, ismét szerepelni kezd a realis és
az érzéki asszony, föllépnek a Sand George-ok és újabb hódításokkal
szaporítják régi diadalaikat.

– De mi lesz a világból, ha az alkotó részek teljesen egyenlők lesznek a
tekintélynek, az egésznek, a központi hatalomnak képviselőjével: ha a nő
egyenjogúsága törvénynyel lesz védve, ha felbomlik a házasság, ha létre
jön a szabad szerelem, ha győz a socialismus és a társadalom szétmálik
elemeire, ha a jog forrása nem a tekintély és a moral alapja, nem a
vallás, hanem kizárólag az egyed vagyis az alkotó rész, más szóval: nem
tör ki többé az idealismus, hanem szépen éljük világunkat örökké
élvezve, gyönyörködve, dolgozva és szórakozva a paradicsom édes, bűbájos
egyhangúságában?

– Ettől ne félj, ez soha sem következhetik be. Mikor annyira jut a
civilisatio, hogy az alkotó részek befolyása, ereje már megmérkőzik a
tekintély képviselőjének, az atyának, a férjnek, a felsőségnek, az
isteni és erkölcsi világrendnek az erejével: akkor összeomlik a
civilisatio, összetörik a társadalom és romjaiból egy új keletkezik,
melyben ismét a férj, az atya, a felsőség és az isten lesz az úr, mert a
társadalom fenmaradásának _talpköve a tiszta erkölcs_.



XXIII.  AZ ASSZONY JOGA.

A realismus végtelenül kedvez az alkotó részeknek. Ez a szétmállás kora.
De mi sem mállik annyira szét mint a család, mert a férj tekintélyét az
asszony veszi át s igazi nyugalom, csend, béke csupán az oly családban
lehetséges, melyben engedékeny a férj. Az erős akaratú férjek ilyenkor
kiállhatatlanok és ezer panaszra adnak okot. Az ily családban hiányzik
minden bensőség, édes melegség. Nemcsak az asszony kárhoztatja férjét,
hanem az egész atyafiság is ellene fordúl, őt tartják minden baj
forrásának, sőt ha válóperre kerűl a dolog, bizonynyal ő veszít, őt
ítéli el a bíróság tartáspénzre, mert a realismus bűnnek, hibának tartja
a férj erős akaratát. A tekintély képviselőjének csak azt szabad
akarnia, a mi tetszik a részeknek.

Harmincz-negyven év óta a családon kívül is nagy befolyásra tettek szert
a nők. Úgy látszik, legelőször Amerikában jelentkezett ez a befolyás. A
sok férfi bevándorló nehezen kapott feleséget, úgy hogy még a hatvanas
évek elején is megrohanták a hajókat, melyeken nőket szállítottak és
nagy igéretekkel osztozkodtak a zsákmányon, a kiket természetesen nagyon
meg kellett becsűlniök. Valóban az amerikai nők némely államban kiváló
politikai jogokra tettek szert.

Európában már nem ment oly könnyen. Itt sok volt a nő. De kedvezett neki
a realis időszak. Először az elemi, később a polgári iskolákban kezdték
őket alkalmazni, majd a különféle pénztáraknál, utóbb a kereskedők és
pénzintézetek irodáiban. A parlamentek kisebb-nagyobb jogokkal ruházták
fel a házasság körében, különösen vagyonukat illetőleg nyertek
intézkedési jogokat. Majd megengedték nekik, hogy a főiskolákat is
látogathassák, utóbb módot nyújtottak, hogy okleveleket szerezhessenek,
különösen orvosi diplomákra tehessenek szert.

A társaságban is nagy szerepet kezdtek játszani. Természetesen a nő,
különösen az emancipált nő lett a társaság központja. A gazdag és
előkelő, emancipált és szép asszony ellenállhatlan erővel hódított.
Boldog volt, a ki körében megfordúlhatott; boldogabb, a kit elhalmozott
kegyeivel. Néha vagy talán sokszor neki köszönhette pályája sikereit,
gyors haladását, politikai győzelmeit.

Megszünvén az erkölcsi érzék, csak suttogni lehetett a nő viszonyairól,
szent lett a nő becsülete, a mi annyit jelentett, hogy félvilágért sem
volt szabad elárulni az asszony kalandjait. A nő szabadon űzhette,
folytathatta szabadabb életmódját, biztos volt róla, hogy senki sem
árúlja el, mert szent a becsülete.

A társaságban, még a legelőkelőbb társaságokban is megfordúlt az
emancipált, de bájos asszony, soha sem tiltakozott ellene a társaság, ha
elég szeretetreméltó, vonzó tudott lenni.

Még a harminczas-negyvenes években nehezen tudta magát elhatározni egy
jobb családból való, de szegény leány, hogy színésznő legyen. Az egész
rokonság fellázadt ellene. A hetvenes években könnyen megtehette ezt a
lépést, a nyolczvanas években már a jobb módú is művésznőnek készűlt, ha
némi tehetséget érzett reá. A család és a rokonság szívesen gratulált
sikereinek.

Az ötvenes években sokszor élénk vita és összeütközés tárgya volt, hogy
a házi hangverseny után a vacsorához ültessék-e a művésznőt, a ki
énekével vagy szavalatával gyönyörködtette az aristocrata világot. Pár
száz forintot nyomtak a markába és távoznia kellett. Utóbb már szó sem
lehetett róla, hogy távozzék, ott mulatott a társasággal, ő vitte a
szót, körülötte forgolódott az előkelő világ. Szegény főurak szívesen
forogtak a dús jövedelmű színésznő körül, esengtek kezéért, nem
kérdezték kétes vagy nem kétes múltját, hanem boldog férjeik lettek.

A ki szeret az erkölcstörténettel foglalkozni, érdekes, mondjuk,
legérdekesebb tárgya lesz az asszony története a haladás egy hullámán
keresztül, példáúl 1815-től napjainkig. A század második tizedében
kezdik visszaszorítani a féktelen realista asszonyt, sokan kerülik
társaságát, az előkelő körök megválogatják összeköttetéseiket, kényesek
a szalonképesség kimondásában. Egy lord Byron-t egyetlen előkelő
társaságba sem bocsátanak be, úgy, hogy ott hagyja hazáját. Kivált sok
nőnek kell félrevonulva magányban töltenie napjait.

De már 1830 körül kezd szerepelni a szabadabb nő. Igaz, hogy viselete
megvetésben részesül, de ha mint író vagy művész nagy sikerre tőn szert,
a társaságon kívül szóba állanak vele. A harminczas-negyvenes években
ünnepelni kezdik a honleányokat, a kik megszaporodva a
hetvenes-nyolczvanas években választmányi hölgyekké változnak át.

Most a fordulóponton vagyunk. Rosszabb idők állanak be a szép
asszonyokra, az emancipált hölgyekre, a hivalkodó nőkre. Pár év óta
számtalan czikk, tanulmány és könyv szól az asszonyok ellen. A külföldi
lapok, folyóiratok telvék ilyenekkel, a mi az idealismus közeledtét
jelenti.

Úgy látszik a berlini országgyűlés sem lelkesedik már a nők jogai iránt.
Ott éppen most tárgyalják a polgári törvénykönyvet és benne a házassági
jog egyes kérdései közt a nők jogait és a többség nem kedvez a
hölgyvilágnak. Nem hiába, mert a realismus alkonyán és az idealismus
hajnalán vagyunk. Háttérbe szorúl az érzéki nő s csodálatunkat,
tiszteletünket csupán a Cornéliák érdemlik ki.



XXIV.  AZ ASSZONYI LOGIKA.

Van-e az asszonynak logikája? Hogy ne volna? Az asszony is úgynevezett
eszes lény, minő a férfi, csakhogy nőnemű.

De ha van logikája, miért szidja naponkint ezer meg ezer férfi e széles
világon. Az amerikai férfit éppen úgy bosszantja most az asszony
logikája, mint az európait, köztük a magyart.

Az emberi haladás minden egyes hullámában mindjárt a szélső idealismus
kitörésétől kezdve a realismus alkonyáig szidják az asszonyi logikát, de
legjobban a reális időkben. Húsz-harmincz év óta ezer meg ezer kifogást
hallani az asszony eszejárása ellen. Regényírók és kivált pessimista
bölcsészek minden lépten kárhoztatják az asszonyi logikát.

A XV. században, a XVII. második felében majd 1760-tól 1815-ig, 1870-től
napjainkig tömérdek szidalmat, megrovást szedhetni össze. Néhány kötetre
rugna, a mit a világirodalomból gyűjthetnénk egybe.

Pedig az asszonynak is csak olyan logikája van, mint nekünk férfiaknak.
Ők is az elégséges ok törvénye szerint járnak el s megtartják a
gondolkodás alaptörvényeit. Aristoteles óta egyetlen bölcsész sem tudott
külön logikai törvényeket felállítani az asszonyok számára, nincsenek is
külön törvényeik.

De hát miért szidják annyiszor az asszony logikáját?

Az erkölcsi világ törvényének ismeretével nem nehéz kitalálni.

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy idáig senki sem tudta, hogy az
idealismus kitörésekor kiszélesedik az ember látköre, nagy egységben
látja a szép, jó és igaz eszméjét, rajong az egyetemesért, hódolattal
hajlik meg az isteni előtt, vonzódik a tekintélyi vallás és idealis
morálhoz, nagy tiszteletet mutat minden jogos tekintély iránt.

Ez a széles látkör azután fokozatosan szűkül az idealismus
gyöngülésével, míg végre az ember csak önmagát, legfölebb övéit,
pajtásait, czimboráit látja. Ekkor már teljesen elvált a szép, jó és
igaz eszméje egymástól s a léha individualismus lesz az uralkodó.

Már most mi származik ebből? Mivel az elégséges ok törvénye szerint
mindnyájunkat bizonyos oknak kell vezetnie cselekvésében, az idealisabb
napokban a tekintély iránti tisztelet szolgáltatja az okokat. A férj, az
atya viselvén a tekintély szerepét, az ő akarata nyújtja az elégséges
okot.

De mihelyt gyarapszik a realismus, a központ akarata ellenében az alkotó
részek követeléseinek kell érvényesűlniök. Ily alkotó részek a nő és a
gyermekek.

A legtöbb férfiú annyira-mennyire tud símulni az idők árjához. Bár
ellene, mint a tekintély képviselője ellen fordúl az emberiség érzése,
gondolkodása, megnyugszik, sőt jól találja magát benne, mert ő is a
változó eszme nyomása alatt érez és gondolkodik. Neki is jól esik, ha
valamivel kedveskedhetik az alkotó részeknek, a feleségnek és a
gyermekeknek.

De ezt csak úgy általában mondhatni. Az élet ezer meg ezer súlyosabb
vagy kedvezőbb helyzetbe sodorja a férfit, melyben összeütközésbe jut az
alkotó részek érzésével, gondolkodásával. Igaz, hogy rendesen ezeké a
jogos, a helyes okoskodás, nekik kedvez az idők árja; de ha kivánataik
teljesítését korlátozza az anyagi helyzet, a társadalmi, különösen a
családi viszony, a különféle összeköttetés: akkor a szegény férfi nem
érti meg az asszonyi logikát.

Még érthetetlenebb lesz neki ez a logika, ha egyéni szervezete nem tud
szépen símulni az idők árjához. Pedig ilyen is nagyon sok van. Nem tud
egészen lemondani férfiszerepéről, mely őt a tekintély képviselőjévé
teszi. Külsőleg a realismus alatt is viseli ugyan a férfi ezt a
szerepet, de kevés a belső tartalma. Már most igen sok férfi nem
elégszik meg a tartalomnélküli szereppel, nem tud belé nyugodni abba,
hogy ő csak a koronát viseli, uralkodik, de nem kormányoz, azért belé
ütközik az asszonyi logikába, melyet nem tud megérteni. Felháborodik
azon, hogy mindig az alkotó részek szempontja legyen az irányadó.

Az idealismus alatt könnyebb a férfi helyzete, mert elismerik koronáját,
követik parancsát; akkora az egyetemes iránti tisztelet, hogy még a
színpadon se merik a férjet, az atyát gúny tárgyává tenni. Ilyenkor a
férj, az atya logikáját vallja a feleség, az asszony, a gyermekek.

Még az idealrealismus alatt is elég jó dolga van a férfinak, mert noha
gyengűl az egyetemes tisztelete, a nagy nemzeti eszmék iránti lelkesedés
annyira általános s kivált ő e lelkesedés zászlóvivője, hogy az asszonyi
logika vagyis a női és családi érdekek logikája meghajlik előtte. Az
asszony többé-kevésbbé érti a férfit és ez az asszonyt.

A realismus alatt azonban már nem értheti az asszony logikáját az önálló
férfi. Minden lépten kisebb-nagyobb ütközet támad a férfi és nő között.
Ilyenkor hallani azután az asszonyi logika szidását, örökös
kárhoztatását, ilyenkor mondjuk mi féleszüeknek a szegény asszonyokat.
Pedig ha szervezetünk megengedné, hogy mindíg szót fogadjunk reális
gondolkodású feleségeinknek, sokkal nagyobb anyagi siker és elismerés
jutalmazná tetteinket; de az is igaz, hogy még kevesebb becsület és
tisztesség volna a világon, mint a mennyi van.



XXV.  «FÉRJED ROKONAIT.»

– Nézd kicsikém, mit olvastam Barthos Miklósné szép erkölcsi tanácsai
között! Nektek szól mai asszonyoknak!

– Már megint talált valamit a bácsi?

– Mondhatom nagyon érdekes.

– Mi az, kérem?

– «Fogadd szivesen férjed rokonait.»

– Tudtam, hogy újra faggat. Hát nem látom én szívesen a borízű Palit, a
politikus Zoltánt, a pikáns Amáliát, a csípős sógorasszonyt, Pepit és a
többi édes-kedves atyafiságot, a kik minden lépten bekopogtatnak az
ajtón, hol ez, hol az kell nekik! az én Pistám nem tud eleget
lótni-futni érdekökben. A mult héten ott járt a közoktatási ministernél
Pali ügyében, azelőtt a Pepi fiát tette be a pénzügyminiszteriumba, a
Zomboryné árváját elhelyezte az Andrássy-úti nevelőbe. És igy végig. Ki
tudná mindezt elsorolni?

– Igaz, édesem! De nem erről van szó. Neked kell igaz szívvel, meleg
rokonszenvvel, barátsággal fogadnod őket. Lásd, hogy itthon érezzék
magukat a körödben, te is keresd fel őket és tedd szerető rokonaiddá.

– Én nem tehetek többet, mint a mit teszek. Az én Pistámnak sem kell
több. Maga sem örül, ha sokáig itt űlnek a nyakunkon. Alig várja hogy
magunk maradjunk.

– Édes gyermekem, talán igazad van, mikor azt állítod, hogy nem tehetsz
többet. Mert ha szétnézünk és figyelemmel kisérjük az egyes családok
életét, bizony kevés helyen látják annyi szívességgel a férj rokonait,
mint a hogy te látod. Nem szivesen vagy velök, csupa udvariasságból és
gyöngédségből fogadod őket s örülsz, ha távoznak; de máshol egy év alatt
is ritkán találkoznak a férj rokonaival, néha gyűlölségben élnek, örökös
haragban vannak a drága anyóssal és ha közéjök vetődik a férj, nem merik
bántani a feleséget, de annál jobban szapulják az anyóst.

– Nincs igaza, kedves bácsi! Lássa, Kövesiéknél mindig ott van a férj
bátyja, eljönnek leány testvérei is. Nagyon bizalmasan vannak együtt.

– Az más, édes gyermekem. Kövessyné egy mostoha leánya, a kinek
nincsenek közeli rokonai. Férjén kivül egyedül áll a világon. De a kinek
bő rokonsága van, a kinek él még az édes anyja, közel vannak testvérei,
annak majdnem lehetetlen, hogy szivesen lássa férje rokonait.

– Hát hogy magyarázza ezt a tüneményt kedves bácsi?

– Nagyon egyszerűen. Az emberiség haladása hullámszerű mozgásnak
történik. Egy végtelen nagy tengernek látom az emberiséget, melyet az
idealismus hatalmas lökése fenékig fölkavar, míg lassankint elenyészik a
nagy hullám és végre elsimúl a tenger. Mikor beáll az idealismus lökése,
egyesűl a három eszme, a szép, jó és igaz eszméje, s a vallás és erkölcs
iránti lelkesedés kezdi eltölteni az ember szívét. Mindenütt a becsület,
a tisztesség, a tekintély szava nyilatkozik meg. A férj, az atya, a
felsőség stb. tekintélye követeli hatalmát és uralmát a családban, a
községben, az országban.

De a szélső idealis lökés után beáll a realis gondolkodás visszahatása.
Mindjobban gyöngűl az idealismus és a hullám teljes elsímúlásáig, a
realismus végeig apad és enyészik a tekintély hatalma és befolyása. A
hullám közepe táján még nagy és erős a tekintély szava, de mentől jobban
közeledünk a végéhez, annál inkább enyészik, erőtlenedik. A realismus
alkonyán már teljesen elreked. Csakhogy a mennyivel gyöngül a tekintély
befolyása, annyival gyarapszik a család, a község, az ország alkotó
részeinek ereje, érvényre jut a részek akarata.

A családban a férj, az atya a tekintély képviselője; ti asszonyok és a
gyermekek vagytok az alkotó részek. A realismus idején a ti szavatok a
döntő. A férj csak akkor érzi jól magát, ha nem saját akaratát kivánja
érvényesíteni, hanem a ti kivánságtoknak, szeszélyteknek hódol. Csak
akkor örűl az atya, ha nejének és gyermekeinek valamivel kedveskedhetik.
Ha mulatságba vihet benneteket, ha csinos játékokat hozhat gyermekeinek,
szép ruhát és ékszereket nejének. Nehány év előtt ítéltek el egy
sikkasztó tisztviselőt, a ki ezreket érő ajándékokat hordott haza
feleségének, gyermekeinek. A mit ez nagyban csinált, azt teszi most
kisebb mértékben minden jó férj és családapa.

– De hát mi köze ennek a férj rokonaihoz?

– Várj egy kissé, rátérünk erre is. Mert lásd, mi a családi élet
kicsinyben? Nem egyéb mint a haladás hullámának kezdetétől végéig az
alkotó részek küzdelme az egésznek képviselője ellen. Ti asszonyok és
gyermekek örökös harczot, háborut viseltek a férj és atya ellen. E
háboru még nagyon gyönge és erőtlen az idealisabb napokban; de a mint
gyarapszik a realismus, a nő és gyermekek követelőbbek lesznek. Az
idealisabb napokban nem háborodunk fel, ha erélyesebb eszközökkel
torolja meg a férj és atya tekintélyének megsértését, szigorúbb a
családélet, fegyelmet követel a gyermekek nevelése. Mihelyt növekszik a
realismus, bosszankodunk a fér durvaságán, a gyermekek bántalmazásán,
készek vagyunk saját atyja ellen védelmezni fiát, könnyen elnézzük a fiú
kisebb-nagyobb szemtelenségét, és jaj a tanítónak, ha érinteni meri
gyermekünket.

– De hát bácsi, mikor tér már a férj rokonaira?

– Ott vagyunk már, édes fiam. A család e harczában a férj és asszony
természetes szövetségesei az ő rokonaik, hisz e rokonság utján jutnak a
család körébe. A férj rokonai tehát önkéntelen ellenségei az
asszonykának; ez mindjárt esküvő után megkezdi ellenök a harczot,
lehetőleg távol tartja őket és annál közelebb hozza saját rokonait,
különösen az édes anyját.

Ez az édes jó anyai szív lesz azután intézője az egész háborúnak,
fővezére a férj elleni csatákban s szülője a tömérdek anyósviccznek.
Mert végre nincs más, nem marad más fegyvere a férjnek, a tekintély
képviselőjének, mint a derék anyós háta mögött kicsinyes élczekkel venni
elégtételt magának. Innét ered, hogy élczlapjaink, naptáraink és
mulattató könyveink most tele vannak anyós vicczekkel. Ennek
köszönhetni, hogy este nem ülhetünk össze egy pohár sör vagy bor mellett
a nélkül, hogy néhány anyósvicczen ne kelljen nevetnünk. A lefolyt húsz
esztendőt bátran elnevezhetnők az anyósvicczek korszakának.

Minél jobban ritkúlnak az anyósvicczek, mentől szivesebben fogadják a
nők férjeik rokonait, annál biztosabbak lehetünk róla, hogy megjelent
már az idealismus.



XXVI.  AZ ÖNGYILKOSSÁG.

Egy honvédszázadost temetnek, a ki önkezével oltotta ki életét. A
katonazene méla hangjai oly bánatosan szólanak és önkénytelenül fogtam
meg tollamat, hogy néhány sort írjak az öngyilkosságról, melyről száz
meg száz kötet jelent meg a világirodalomban.

Mikor valamelyik felebarátunk, esetleg jó ismerősünk, kioltja életét,
akárhányszor fel kell kiáltanunk: Hát még ez a kedves, enyelgő, tréfás
ember is ily úton végezte! Máskor meg azt mondjuk reá, hogy rég
sejtettük, előbb-utóbb be kellett következnie. Majd azt szoktuk
kérdezni, miért tette? És halljuk az okokat: adósság, hivatalbeli
kellemetlenség, családi viszály, viszonzatlan szerelem, gyógyíthatlan
betegség, borús kedélyállapot. És így tovább, mert leleményesek vagyunk
az okok felhozakodásában. Kivált az elmekórtan professorai nem tudnak
kimerülni. A realismus finom megkülönböztetései, aprózó szétválasztásai
ezer meg ezer nevet adnak a különféle tüneményeknek, melyek azonban csak
a _hogyanra_ tudnak felelni, a _miért_ ismeretlen előttük. Mert az
idegbontó munkásság, családi viszály, féktelen szerelem és hasonlók csak
látszatos és _közeli okok_, mint a jeles tudós Claude Bernard mondaná.

Másutt kell keresnünk e tünemények igazi okát.

Tehát miért ölné meg magát az ember, ha nem a fentebbi okok miatt? Miért
ragadna pisztolyt vagy kötelet, vagy mérget, vagy tenne más egyebet
magán, ha jól folyik a dolga, ha könnyen éli világát, ha tisztelet és
jólét környezi? Pedig igen sokszor éppen ilyenek is kioltják életöket.
Sőt többet mondok: Ma alig van ember, vagy legalább nagyon kevés, a ki
nagy rémülettel nézne a halál elé, a ki könnyen át ne tudná lépni az
élet sorompóját, a kinek eszébe ne jutna az öngyilkosság gondolata.
Szörnyű mérveket ölt az emberiség idegessége, pedig őrült hajsza folyik
az örökös szórakozás, a tömérdek bál és bankett, verseny és sorsjáték,
jubileum és jour, nyaralás és fürdőzés stb. után. Mégis honnét ered ez a
bomlott kedélyállapot?

A Krafft-Ebingek, Lombrosók s társai magyarázatai alig mondanak valamit.
Maga az öröklés tana, melyet legtöbbször hallunk emlegetni, csekély
jelentőségű. Csak amolyan közeli vagy látszatos ok, melyet sutra kell
dobnunk az ily világra szóló tünemény magyarázatánál. Hisz ha egyesek
öröklik is a bajt, nem örökli az emberiség nagy tömege, mely most
rosszul érzi magát.

Nekünk tehát fensőbb eszmei okot kell keresnünk. És a ki ismeri az
erkölcsi világ törvényét, igen könnyen megtalálja.

Próbáljuk tehát megkeresni. Az emberi haladás egy-egy hullámának az
elején nekünk az egyetemesért kell rajonganunk.

Isten, vallás, erény, világ, emberiség, az erkölcsi haza és a nemzet
gondolata tölti el egész valónkat, ezekért rajongunk és lelkesedünk.
Ilyenkor az egyetemesnek rendeli magát alá az egyes ember s dicsőült,
magasztos érzelemmel nézi a világot.

De csakhamar lohad a szélső eszményiség, mikor a tekintélyi vallás és
idealis moral uralkodik és beáll az idealrealis gondolkodás, mikor
jogokat követelünk az egyes embernek, az individuumnak az egyetemes
ellenében, mikor például a tiszta szerelem jogát védjük a felekezeti
házassági joggal vagy az apai tekintélylyel szemben.

Ilyenkor összébb szorúl az emberiség látköre, az egyetemes helyett a
nemzeti nagyság és egység gondolatáért lelkesedünk, bár a realisabb
érzésűek az anyagiság és érzékiség után is törik magukat. Ilyenkor még
nemesebb, fensőbb valami buzog bennünk. Az emberi cselekvésre,
tevékenységre magasabb feladat vár. A haza dicsősége, a nemzet nagysága
és egysége még mindíg gyönyörű feladat, melynek megoldásán a haza minden
fiának munkálkodnia kell. Ilyenkor mindenki talál dolgot, mely
megnemesíti, megnyugtatja s aránylag boldogítja őt.

De mikor tovább jutunk a haladás hullámán és elérjük a realismus
napjait, az individualismus korát; mikor az életben és irodalomban gúny
tárgya lesz az egyetemes képviselője, minő a családapa, a férj, a
felsőség, a vallás, az erkölcs; mikor ezeket a társadalmi romlás okának
tekintjük; mikor az érzékire és anyagira veti magát az emberiség; mikor
léha jóság, erkölcsi elvnélküli irgalmasság, altruismus tölti el
bensőnket; mikor nevelésünk főleg a testre, a külsőre, a csínra, a
hasznos ismeretek megszerzésére irányúl; mikor nagy nyilvános
tornaversenyeket rendezünk és ujjongunk az izmok gyarapodásán: ekkor
nincs erkölcsi támasza az individuumnak, mely féktelenűl akar
érvényesülni.

A családban a gyermekek követelődznek, a nő uralkodik, a feleség és
szerető nevetnek a férjen, a felsőség, a hatalom képviselője zsarolónak,
az egyéni romlás okának tekintetik, a haza és nemzet üres frázis és
rendesen a zsebelő individuumok nagyhangú szólama lesz, melyet a
választások és felköszöntések alkalmával unos-untig emlegetünk, de nem
érezünk.

Ilyenkor mindent kiforgatunk a maga természetéből, az anyagiság és
érzékiség uralkodik, bomlik az ember erkölcsi élete, minden baj és
kellemetlenség összetöri, nem tudja tűrni az élet viszontagságait;
dühösködnek, felháborodnak az erősebb individuumok; zúgolódnak,
elégedetlenkednek mindazok, a kik nem zsebelhetnek, a kik pedig
kizsákmányolják a kedvező helyzetet, szívökben még sem boldogok. A
legcsekélyebb baj is lesújtja őket, mások megcsömörlenek a kéjtől, a
jóléttől s könnyen magukra durrantják a pisztolyt, melyet övéik
védelmére szereztek. E nagy szellemi, erkölcsi és aestheticai bomlás oka
a tömérdek öngyilkosságnak, a számtalan őrűltségnek, az általános
idegességnek. A realismus az egyedüli és igazi oka e szerencsétlen
helyzetnek, melyen senki sem tud segíteni, csupán a jelentkező
idealismus.



XXVII.  RECTORI MAGNIFICO.

  Nagyságos Rector úr!

Nagybecsű felszólításukra, hogy részt vegyek a tanügyi congressuson, van
szerencsém tisztelettel válaszolni, hogy ezt a lépést megtenni most nem
tartom érdemesnek. Eljutottunk ugyanis a realismus alkonyához, mikor
mindazok a nézetek, melyek tizenöt év óta az emberiség keblét
eltöltötték, megvetésre méltóknak kezdenek látszani. A szép, jó és igaz
eszméje a realismus alatt teljesen elválván egymástól, az erkölcsi érzés
mélyen hanyatlott, az eszmei helyett az anyagi jólét, az érzékiség, az
egyetemes léhaság tölti be egész valónkat, kihalt az igazság szeretete;
államférfiak és publicisták, ha úgy kívánja a politika, hazudoznak, vagy
mint az V. század sophistái csűrik-csavarják az igazságot; az
irodalomban gúnytárgya az egyetemes; a színpadon az apa, a férj, a
felsőség, az isteni és az erkölcs rovására nevetnek, az emberben az
állati elemet dicsőítik, a társadalomban az emancipált asszonyok, a
családban a nő és a követelő gyermekek uralkodnak. A vallásból
elenyészett az idealis lelkesedés s vagy léha közöny, vagy tehetetlen
lágy, mysticus érzés foglalta el helyét, melynek nincs ereje fellázadni
az általános demoralisatió ellen. A politikában megszünt az erkölcs
munkálkodni, hanem zsebelő társaságok zsákmányaivá lettek a centralisált
országok. Sok tekintetben hazugság lett ajkainkon a nemzet és haza
fogalma, melyeket szélhámos jellemek szeretnek kihasználni, vagy pedig
az üdvözlések és felköszöntések üres szólama vált belőlük, melyeknek
nincs értelmök. Kivált az ezredéves ünnepély számos gyülekezetében hány
százezer léha ajak veszi hiába e szent szavakat!

És mily szomorú képet nyújt a tanügy! Körülbelül igaza van
Brunetièrenek, a ki húsz évre datálja az oktatás hanyatlását. De
különösen az utóbbi években mélyen sülyedt az egész világ tanügye. Nem
az iskolák építését, az intézetek fölszerelését, tanszékek állítását, a
tanárok fizetését értem; mert e téren rendkívül sok történt. De mind az,
a mi eszmei, a mi erkölcsi, a mi az ifjúság tudás-vágyát, a tanárok
tudományos haladását illeti, csak mély sülyedést, egyetemes hanyatlást
mutat. Tíz-tizenöt év óta mit se hallunk és olvasunk mást a tanügyi
conferentiákon és a közoktatási folyóiratokban, mint a test neveléséről,
a tanítás könnyítéséről, a tananyag rövidítéséről, a gondolkozás nélküli
szemléltetés terjesztéséről, minden eszmeinek kiszorításáról, a
classicusok megvetéséről, hangversenyek, szinielőadások, tánczmulatságok
rendezéséről, a külsőség, a formaság, a csín gyarapításáról. De nemcsak
a fő- és középiskolák ifjúságának tudvágya hanyatlott, hanem maguk a
tanárok sem igazi tudósok, többnyire korlátolt realisták, a kik irtóznak
minden összefoglalástól, jámbor mesteremberek, a kiknek fogalmuk sincs
az erkölcsi, a metaphysicai tudományokról, melynek fölemelnék,
megkoronáznák tudásukat, vagy pedig elhanyagolva tudományos
foglalkozásukat mindenféle pénzintézetnél, részvénytársaságoknál és más
üzleteknél kereskednek.

Hogy vehessek én részt ily férfiak társaságában, hogy hirdessem én ily
anyagilag lekötött, erkölcsileg közönyös és fensőbb eszmei gondolkodásra
képtelen férfiaknak, hogy mindaz, a mit vallanak, lejárta magát, hogy
itt vagyunk az idealismus hajnalán, hogy nemesebb alapokon kell
felépíteni az egész tanügyet, mikor maguk a congressus vezetői a
legismertebb realisták, a kiktől éppen nem várhatni valami nemesebbet,
magasztosabbat. A congressus fő mozgatója buzgó polyhistor, ügyes kiíró
és átíró, fáradhatlan gyűlésező és üzletember; de minden idealisabb
felfogás iránt érzéktelen férfiú.

A mit a congressus ily vezetés alatt határoz, a mit a tanügy terén
üdvösnek, hasznosnak vagy szükségesnek kijelent, mindazt néhány év múlva
nagyrészt gúny tárgyává teszi az ébredő idealismus. Azt pedig, hogy a
kiállítás bacchanáliai közepette én álljak ki egy érzéketlen tömegnek az
új eszme tanai mellett apostolkodni; én hirdessem komoly gondolkodásra
alkalmatlan időben, hogy a mit határozni akarnak, elavult valami: igen
szép, de sikertelen kísérletnek tartom. Azért jobb lesz nekem magányomba
vonulva a szellemi világ nagy kérdéseiről elmélkednem.

Mély tisztelettel

_Bodnár Zsigmond_, egyetemi magántanár.[2]



XXVIII.  JÓKAI MÓRNAK.

Mélyen tisztelt uram![**]

Ön a Petőfi-társaság díszgyűlésén gyönyörű szavaival meglepte az egész
hazát. Elragadta hallgatóit és olvasóit, mert azt fejtegette, a mit
homályosan mindenki észrevesz, többé-kevésbbé mindenki lát. Ez a
jelentkező idealismus. Még erőtlen ugyan, nem tudja felvillanyozni,
átalakítani a léhaságba, ledérségbe vagy mysticus és pietista lágyságba
sülyedt emberiséget: de már megingatja alattunk a földet, észrevétlenül
a szivünkbe lopódzik s lassankint meghódít bennünket. Eddig a részeket
láttuk, ezután az egyetemesért fogunk lelkesedni.

Ön, a jóizű humorista, öntudatlanul dolgozott rajta, hogy a realismus
aranyos humorával lassankint nevetségessé tegye az egyetemesnek fenséges
pathosát, magasztos igazságait; de mivel tisztább kézzel munkálkodott,
mint egy Dumas fils, Zola, Guy de Maupassant és annyi száz író, költő s
mert nagyobb az összefoglaló tehetsége: természetesnek találom, hogy önt
erősebben és könnyebben megragadta az idealismus, mely nem egyéb, mint a
három nagy eszme: a szép, jó és igaz isteni egysége. Gyönyörűen rajzolja
ön beszédében, mivé lett e három eszme a realismus uralma alatt. Ez az
állapot azonban mindig beáll, mikor teljesen elválnak, sőt ellenségeik
lesznek egymásnak.

Az emberi haladás egy-egy hulláma nem levén egyéb, mint e nagy eszmék
fokozatos és lassú elválása, egymástól való távolodásuk megmagyarázza a
vallási, erkölcsi, jogi, politikai, irodalmi, művészeti és gazdasági
élet tüneményeit, 1815 után csak Gombos, Bólyay, Kisfaludy Károly stb.
drámai művei lehetségesek, melyekben az egyetemes iránti hódoló
tisztelet nyilvánul, mikor egy _Bánk bán_ nem tetszhetik, mert az
egyetemes képviselője, a királyi udvar a nemzeti romlás, az országos
nyomor okának van bemutatva. 1825 után már szembetűnő a három eszme
egységének lazulása; Széchenyi és Vörösmarty érzése, gondolkodása minden
lépten érezteti velünk, hogy az egyetemessel szemben az individiumnak is
vannak jogai. Mikor pedig ön a század közepén föllép, elgyengűlt az
egyetemesért való rajongás, összébb szorúlt az általános fogalma, a
nemzeti nagyság, nemzeti egység, magyaros élet iránti szeretet töltötte
el bensőnket: Petőfi, Arany és Ön mélyen tisztelt férfiú, voltak e dicső
korszaknak mesteri tanácsosai. A lánglelkű lantos korán elveszett; Arany
maradt a nemzeti realis élet mesteri rajzolója, édes bensőséggel, vonzó
melegséggel festette le nekünk a magyar embert örömében és bánatában,
harczaiban és családi otthonában.

De már a hetvenes évek alatt, mikor a szép, jó, igaz eszméje kiáltóan
távozni kezdett egymástól, mikor az anyagira és az érzékire vetette
magát a nemzet, mikor beállott a plutocratia uralma, mikor szegre
akasztottuk az erkölcsi elveket, mikor elbeszéléseink és szinműveinkben
gúny tárgyává tettük az egyetemes képviselőit, mikor a társaságban
szalonképessé lett a _félvilág_: Arany is érezte, hogy nem e világba
való és hosszas betegeskedés után sírjába lép. Ön, uram, a nemzeti
lelkesedés nagy időszakában, az ötvenes-hatvanas években bűbájos
rajzaival vigasztalt bennünket, teremtette azokat a büszke, önérzetes,
férfias honfiakat, kiket realisabb bírálói lélektanilag hibás alakoknak
tekintettek, mi azonban ritka élvezettel láttuk és olvastuk.

De a mint haladt az idő, a mint győzött a hódító realismus, Ön is
iparkodott hűségesen tolni a szekerét, mosolygott a kor aranyos
léhaságán, szavával és szavazatával támogatta az erkölcsi élet bomlását
s nem érezte, hogy velünk együtt sepretlen utakon jár.

Ma azonban, az idealismus hajnalán, a haladás egy új hullámának kezdetén
Ön in látja, hová sülyedt az emberiség és oda kiált nekik, hogy
keljetek, emelkedjetek föl! Elönt benneteket az erkölcsi szemét,
bepiszkol a moralis szenny, mosakodjatok meg!

Csakhogy most kezdődnek még az Ön bajai, kellemetlensége. Idáig aranyos
volt az élete. Lágy és enyelgő, kedves és mosolygó realista volt, most
átalakul egész erkölcsi érzése, gondolkodása, mert az egyetemes
szempontjából kezdi látni az embert, a férfit és az asszonyt, az
irodalmat és a művészetet, a társadalmat és a politikát. Elképzelem,
minő bosszúsággal veszi kezébe reggel-este saját lapját, a _Nemzet_-et,
melynek minden hasábja bánthatja az Ön idealis felfogását s nincs
módjában a lap irányán változtatni s talán a főszerkesztő szerény
tiszteletdijáról lemondani. Elképzelem, mily megvetéssel hallgatja ön az
ország házában a képviselők realista beszédeit, melyek minden során
meglátszik a felfogás korlátoltsága, a szavak árjából kilátszik a
magánérdek lólába, az igazság elcsürése-csavarása. Elképzelem, mennyire
felháborodva nyugtázza ön politikus létére igazgatótanácsosi dijait,
mert mint idealista jól tudja, hogy ennek a pénznek szaga van.
Bizonynyal nehéz volt önnek azt is kimondani, hogy a Petőfi-társaságban
az idealisabb napok képviselőinek _egész phalanxa_ van, mert mint
idealista teljesen tájékozott lehet arra nézve, hogy társaságunk tagjai
kevés kivétellel, jóízű, egészséges realisták. Szóval sok oly
kellemetlensége, baja lehet önnek, melyekért legyen szabad kifejeznem
részvétemet, sajnálatomat.

Mély tisztelettel

_Bodnár Zsigmond_, a Petőfi-társaság tagja.



XXIX.  LUEGER.

Kicsoda az a bécsi agitátor és mi az oka fényes sikerének? Miféle
bűbájos erővel rendelkezik, melylyel megigézi a nőket és férfiakat?
kérdi a t. olvasó.

Legyen szabad röviden megmagyarázni. E magyarázat realis vagy idealis
lehet. Ha realista képet akarnék a bécsi agitátorról rajzolni, beszélnem
kellene egyéniségéröl, testalkotásról, jelleméről, élet- és
előadásmódjáról. Ezt jó színben megteszik az antisemita írók; rossz
színben pedig a nagy világ hirlapírói, kik tudvalevőleg zsidók vagy más
realisták. Én nem akarom a két fél munkáját, az egyiket vagy másikat,
ismételni. Nekem tisztán az eszmei magyarázat a kötelességem, a hogy az
erkölcsi törvény segélyével látom. És e magyarázat így hangzik.

Mikor az ember gondolkozik, vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Ha az
emberiség különféle fajait tekintjük, úgy találjuk, hogy a sémi faj nem
képes belémenni a legszélsőbb összefoglalásba vagy a legmélyebb
elemzésbe. A zsidó például örökké józan, világos rationalista
gondolkodású, egyenes logikáju nép. Ezért csak oly pályára szeret lépni,
a hol ezt a józanságot legjobban erényesítheti, mint a kereskedői,
orvosi, jogi, bankári, hirlapírói stb. pályán.

Mindenütt szemes üzletember. Még ha iparos vagy földművelő kénytelen
lenni, ott is meghonosítja az üzletet. De a mily előnyük ez a józanság,
ez az egyenes logika az üzleti világban, oly veszedelmes a politikai
életben. A zsidó például csak kormánypárti vagy anarchista lehet. A
zsidó történet nem egyéb, mint a despotismus története, mondja Renan.

Ez az egyenes logika magyarázza meg a zsidó bátor, kihívó modorát,
tolakodó föllépését, mert érzi, mily fölénye van más nemzetek fölött.
Mig a realisabban gondolkodó európai gyöngéd, figyelmes, körültekintő; a
sémi faj egyenes logikája követelő, parancsoló.

Ezért sujtja annyi üldözés, ezért gyűlölik társaságát, mert gúnyos és
kihívó. Ez a rationalista tehetség az oka az egész antisemitismusnak,
melyet évezredek óta ezerféleképp magyaráztak; ez az oka a zsidó, arab,
phoeniciai, pun birodalmak elenyésztének; ez az oka a zsidóság
szerencsétlen existentiájának, ez az egyedüli oka, hogy nem tudnak
símulni más nemzetekhez, nem pedig a szag, a talmud és más badarságok,
melyeket sokszor kitűnő gondolkodók hoztak fel magyarázatul. Vagyis
mondjuk ki röviden: a zsidó a legrationalisabb faj a világon.

Az európai nemzetek között a latin fajok állanak hozzá legközelebb, bár
nagyon messze esnek tőle. Még távolabb jutnak a szlávok s legutoljára
jönnek a germánok, különösen az angolok. E népek között a realismus
idején legmystikusabb az angol, azután a többi germán, majd a szláv,
legkevésbé a román faj, melynek egyenesebb logikája nem igen tud nagyon
mystikus lenni, azért társadalmuk nagyobb része léha, élvhajhászó,
könnyű lelkiismeretű realista lesz. A sémi faj egyenes látásával,
világos eszejárásával a realis napokban csak számító materialista lehet.

Mikor a realismus idején más nemzeteknél csak a nagyobb rész veti magát
az anyagira, az érzékire, a kisebb rész pedig lágy, kedves, kenetes,
mysticus, a zsidó egyenes logikájával a pénz és a gyönyör uralmát látja
és mint léha materialista tisztán ezekre veti magát.

Ha vakmerő, biztos és gyöngédséget nem ismerő fellépésénél fogva máskor
sem szeretik a realisabb, simább, nyájasabb nemzetek, az idealismus
hajnalán vak gyülölettel fordúlnak ellene s borzasztó zsidóüldözéseket
rendeznek. Így 1492-ben három hónap alatt az összes zsidóságnak ki kelle
takarodni Spanyolországból, ugyanazon időtájban másutt is kegyetlenül
bántak velük. 1700 körül az új idealismus kitöréskor megint sokáig
bántalmazták őket; 1815 után újfent, kivált 1819-ben Németországban
sújtotta őket a nagy üldözés. Mikor azonban lohad a szélső idealismus,
kezdenek egyes kiváló emberek felszólalni mellettök s az idealreal első
felében, a szabadverseny korában némi philosemitismus keletkezik. Így
látjuk ezt 1580 táján, mikor nálunk a szombatosok, a zsidózók felekezete
támadt, a mi teljes lehetetlen némi rokonszenv nélkül; 1760 körül számos
kitűnő férfiú szólal fel a zsidók érdekében; 1840 körül pedig nálunk
báró Eötvös József szép tanulmányt írt mellettök. Az idealreal második
felének vége felé, mikor erőszakos eszközökkel kisérlik megteremteni a
nemzeti szellemet, mint nálunk Nagy Lajos korában, vagy 1660 körül újra
kegyetlenül bánnak a zsidókkal; a realismus alatt azonban, noha
uralkodik a csendes antisemitismus, de mivel az egész világ az anyagira
veti magát, sokszor nagy szükségét érzi a zsidók spekulativ
eszejárásának, zsebelő államférfiak és politikusok támogatásával roppant
üzleteket csinálnak és boldogulnak.

Mikor azonban kitör az idealismus és benne a vallás és erkölcs iránti
rajongás, rendesen ellenök fordulnak a nemzetek s ennek a fordulatnak
zászlóvivője a bécsi agitátor. Valószinű, hogy e fordulat az egész
művelt világon be fog állani. Néhol kegyetlenebb lesz, másutt enyhébb. A
hol erősebb központi hatalom áll az ország élén, ott hihetőleg enyhébb
lesz a láz lefolyása; de mivel most a legtöbb országban alkotmányos a
kormány, a többségből kerűlnek ki az állam vezérei, könnyen
megtörténhetik, hogy szigorú törvényeket hoznak a zsidók ellen. Kivált
ha az idealismussal járó szertelen anyagi bomlás, rendkívüli szegénység,
tömérdek csőd, sok részvénytársaság és pénzintézet bukása következik be:
akkor a jó ég lesz a megmondhatója, minő ádáz kitörésekben nyilatkozik
meg az antisemitismus. Ha pedig, a mi nagyon valószínű, a most ébredező
idealismus kevesebb veszélyt hozna a zsidóságra s a haladás hullámának
többi részében, főleg a realismus alatt még a mostaninál is nagyobb
hatalomra, gazdagságra, erőre tenne szert: a jövő idealismus kitörésekor
talán a spanyolországihoz hasonló zsidóüldözés fog beállani.

Vagy pedig, a mi szintén elképzelhető, bár valószínűtlen, hogy a
nemzetek ellentálló erejét megtörné a zsidóság: oly világra szóló
történeti jelenség állana elő, mely az egész európai és amerikai
civilisatió összeomlását vonná maga után, mert a zsidóság hatalmánál
fogva a legborzasztóbb ázsiai despotismust honosítaná meg, és szülő oka
lenne a legrémségesebb anarchikus mozgalmaknak s megásná a sírját az
egész nyugati civilisatiónak.



XXX.  SIMONYI MAGYAR NYELVTANA.

(_Tüzetes magyar nyelvtan_ történelmi alapon. _Balassa_ József
közreműködésével írta _Simonyi_ Zsigmond, I. kötet. Magyar hangtan és
alaktan. Budapest, 1896. A magyar tudományos akadémia kiadása XVI. 734
lap. Ára 6 frt.)

Simonyi Zsigmond, a budapesti egy. ny. r. tanára, mintegy 25 évvel
ezelőtt lépett föl, mikor az egész világon az orthologiáért rajongott a
művelt emberiség. Mindenfelé _Nyelvőrök_ keletkeztek s más lapok és
folyóiratok is szívesen foglalkoztak a nyelv nemzetiessé tételével,
történeti és etymologiai alapon a nyelvtan fölépítésével; az idealisabb
időkben meghonosult idegenszerűségek és neologismusok kiirtásával.
Ismeretes, hogy maga az öreg Manzoni is kötelességének tartotta az _I
promessi sposi_ purificatióját. Simonyi lelkes, sokszor meggondolatlan
munkása volt ennek az általános iránynak. Mikor az állami életben a
központosítás, a vallás terén az orthodoxia, az irodalomban az
academismus, a gazdaság és ipar életében a plutocratia és a védvámok
uralkodtak, a nyelv sem maradhatott ki a nemzeti actióból, itt az
orthologiának kelle uralkodnia.

A realismus gyarapodásával azonban nem lehete sokáig fentartani az
orthologiát. A helyesírásban mindenfelé követelték a phonetikus irány
diadalát; a német helyesírást többé-kevésbbé ez alapon egyszerűsítették;
Angliában, Francziaországban és a szláv országokban is hasonló
törekvések mutatkoztak, nálunk pedig rendkívüli bomlás állott be; a
történeti és etymologiai alapon épűlt nyelvtan ellen is sok kifogást
emeltek, az irodalomban uralomra jutott a népies nyelv, mely megvetette
a hivatalos grammatica szabályait s nem idegenkedett többé az egykori
nyelvújítók szokottabb szavaitól sem. Úgy látszik, Simonyi volt az első
a hetvenes évek orthologusai közül, a ki megérezte az eszme változását s
az analogia hatásáról szóló dolgozatában beismerte, hogy nem afféle
productum a nyelv, minőnek Müller Miksa, Schleicher, Budenz és majd
minden nyelvész szerette feltüntetni, hanem nagy szerepe van benne az
analogiának is.

Simonyi _Tüzetes magyar nyelvtana_ a realismus grammaticája. Bár azt
mondja a czímlap, hogy történelmi alapon áll, nagyon tévednénk, hogy ha
ebből egy orthologiai irányú nyelvtanra következtetnénk. Megvan ugyan
benne a szók és alakok történeti változása is, de gondosan előadja, az
egyes nyelvjárásokban és a rokon nyelvekben minő módosulásokban
jelentkeznek; szóval oly nyelvtant adott nekünk a szerző, mely nem
szabályozni, hanem csak lehetőleg magyarázni akar. A idealrealismus
napjaiban, mikor a nemzetek egységre törekszenek, a legtöbb grammaticus
szabályozni kívánja az irodalmi nyelvet; Simonyinak mint realistának, a
népies nyelv barátjának, nincsenek ily czéljai; de nagy nehézséggel áll
szemben, hogy ő, ki azelőtt annyira physisnak tartotta a nyelvet s
követte mesterének ily irányú, sokszor erőszakos fejtegetéseit, most
egyszerre az analogiát is fel kell használnia a szók és alakjaik
megfejtésére. Ez nem egyszer feltűnő ellenmondásokba keveri.

Simonyi realismusának kiáltó jele továbbá a meghatározásoktól való
idegenkedése vagy a definitiók külsősége. Már a hatvanas években sokszor
kikeltek a tanárok és tudósok a meghatározások ellen. Mert nincs
érzékünk az egész meglátására, eszmei felfogására, azért a realista
jobban szereti a dolgokat leírni, részeiben feltüntetni.

A mű hangtani részét realista aprózással készítette el Balassa József.
Húsz év óta nagy mérvet öltött a nyelv elemeinek szétszedése és
megkülönböztetése. Például a mai nyelvtudomány tömérdek a hangot ismer s
ha még sokáig tart a realismus, valószínű, hogy egy harmadával növekedni
fog a számuk. Csak jó füle legyen a nyelvésznek, nem lesz határa a
megkülönböztetésnek. Azelőtt csak egyes és kettős mássalhangzókat
ismertünk, ma már vannak rövidek és hosszúk is.

Az alaktan kidolgozása is szorgalommal és ismerettel készült. Simonyi e
művében alaposabb akart lenni, nincs meg az a gondatlanság és
könnyelműség, mely a nem rég megjelent _Deutsche und ungarische
Redensarten_, továbbá a nagy _nyelvtörténeti szótár_-t jellemzi és sok
tekintetben hasznavehetetlenekké teszi, noha mindkét munkát
megkoszorúzta a m. tud. akadémia. Az egyes alakok megfejtésére felhozza,
a mit a régi irodalmi és a rokon nyelvekben, meg az élő dialectusokban
talált; csakhogy itt is csupán a végső esetben szeret az analogiához
fordulni; pedig az ébredező idealismus maholnap jóval többet fog
megmagyarázni az öntudatos és öntudatlan analogiából. Általában a
szerzők a realismus hatása alatt erősen hangoztatják, hogy a nyelv
életében minden változás öntudatlanul történik s az olyan tudatos,
egyúttal erőszakos változások, mint pl. nálunk a nyelvújítás, kivételek
a nyelv életében. (43. l.) Nagy tévedés azt hinni, hogy vannak
kivételek. A nyelv terén épen oly kevéssé vannak kivételek, mint az
ember erkölcsi világának más térein, minő a vallás, az erkölcs, a
politika, az irodalom, a művészetek stb. Mindezekben az ember cselekszik
az uralkodó idealismus vagy realismus nyomása alatt. Minden látszatos
kivétel az emberi faj és egyed eltérő szervezetéből származik. De
általában elmondhatni, hogy az emberi haladás egy-egy hullámának első
vagyis idealisabb felében, a szélső idealismus lohadásával beáll
kisebb-nagyobb mértékben a vallás, a bölcsészet, a nyelv stb. terén az
újítás. Tessék bármely nép történetét vizsgálni, mindjárt látni, hogy az
idealisabb időkben több vagy kevesebb változáson megy keresztül a nyelv.

A _kivétel_ frázisával nem magyarázunk meg semmit. A tudománynak az okot
kell kutatni. És mivel az uralkodó eszme egyenlően hat az egész világon,
az úgynevezett kivételek okát mindig a fajban és egyedben fogjuk
megtalálni. A nyelvújítás azonban nem kivétel, mert vele bizonyos fokban
mindig találkozunk a hullám első felében Kivételes eset volna, ha a
realismus idején mutatkoznék, mikor nincs inyünkre az új szók faragása,
a nyelvtani alakok megváltoztatása, az idegen szólásmódok meghonosítása;
előfordulhat ugyan oly eset, de nem áramlat. Nagyon lehet, hogy egy öreg
ember élte alkonyán a mostani realismus alatt egy új szót farag, idegen
szólásmódot használ vagy valamely merész inversiót csinál, mint fiatal
korában tette; de már alig talál követőre, míg a harminczas, negyvenes,
ötvenes években mindjárt eltanulta tőle a lelkes olvasó, mert egyetemes
áramlat volt.

Mindezekkel nem akarjuk a mű becsét leszállítani, majd leszállítja az
idő, a kitörő idealismus, mely megveti a népiest, követeli a szabatos
meghatározást; szívesen elismerjük a szerzők szorgalmát és alaposságát;
csak okait kerestük annak a tüneménynek, miért írták így műveiket és nem
másképp.



XXXI.  A PAPSÁG POLITIKAI SZEREPE.

Rendkívűl érdekes intézkedés akart lenni a kuriai bíráskodásról szóló
törvény, mely általában mondva, a politikától tiltotta volna el a
papságot. Mert bármennyire óvatos a pap, a nagy küzdelmek hevében alig
tarthat egyházi beszédet, mely kisebb-nagyobb mértékben politikai
izgatásnak ne czímezhetnének. Egy lelkes pap, a kit áthatott a vallási
és erkölcsi idealismus, könnyen börtönbe kerűl, ha realista bírák
tesznek igazságot fölötte.

Szerencséjökre ez a korszak nem tart soká. Mindnyájan átváltozunk. Ne
higyje senki, hogy csak a népet ragadja meg az egész világon a
valláserkölcsi rajongás. Ez kitör a tanuló ifjúság, a művelt
középosztály és a főurak szívében is. A zsebelés nagymesterei és az
országgyűlési képviselők sem maradhatnak ki. A pénz emberei, a
kisebb-nagyobb bankárok is megérzik az idealismus nyomását, nekik is
lelkesedniök kell az erkölcsért, a vallásért. Talán a legutolsók
lesznek, de végre ők sem kerűlhetik ki mindnyájunk sorsát. Mert
erkölcsileg meg kell tisztulnia az emberiségnek, hogy legyen mit
fogyasztanunk, apasztanunk a haladás jövő hullámának végeig.

Ha tehát be is zárnának néhány papot, a mai real irány még sem érné el
czélját, néhány esztendő múlva uralomra jut az emberiség szívében a
vallás és erkölcs tisztelete és eltörlik vagy ignorálják ezt a törvényt.
Azaz vagy magától elavúl vagy oly irányban alkalmazzák, melyet éppen nem
kívánt a mai realista gondolkodás. Például a néhány év alatt hatalomra
jutó szélső idealis, katholikus irány fogja alkalmazni a protestáns
papok ellenében, kik most nagyrészt a kormány szekerét tolják.

A dolog magyarázata abban áll, hogy a szélső idealismus kedvez a
tekintélyi hitnek és az idealis moralnak. Ennek hazánkban legelső
képviselője a katholikus egyház. Neki tehát szükségképp hatalomra kell
jutnia. Nem egyszer hallom ugyan azt az ellenvetést, hogy ez lehetetlen
a villanyosság vagy a Röntgen-sugarak napjaiban. Tudós barátaim azonban
mint jámbor realisták nem ismerik az erkölcsi világ rendjét. A maguk
jóízű léhaságában és eszmétlenségökben érzéketlenek minden erkölcsi
iránt; nem tudván összefoglalni, az ő aprózó megfigyelésöknek,
vizsgálódásuknak élnek s nincs fogalmuk ama nagy erkölcsi átalakulásról,
melyen most vergődik át az ember. A katholikus irány győzelmét
megállítani valóban lehetetlen. A hol pedig, mint egyes északi
országokban, gyönge vagy nincs is katholikus egyház, ott mégis nagy
tiszteletben részesűl a tekintélyi hit és idealis moral, mint azt a
jeles angol szónok és államférfiú Balfour minister vallásbölcsészeti
munkája is tanúsítja.

Századunk második tizedében számtalan protestáns gondolkodóval együtt a
mi Kölcseynk is azt tartotta, hogy kár volt annyi százezer vagy millió
ember vérét ontani a protestantismusért; hinni kell a katholikusnak,
hinni kel a protestánsnak: az egyik vizsgálat nélkűl hisz, a másik
vizsgálat után hisz, de okvetlenűl hinnie kell. Ilyet persze csak a
szélső idealismus napjaiban lehet igazán mondani, mikor az erkölcsi
eszme nyomása alatt örömmel látjuk a vallás és moral uralmát
embertársaink magán és közéletében.

De mihelyt beállanak azok a napok, melyekben az egyén jogát kezdjük
hangoztatni az egyetemessel szemben; mikor szívünkben megjelenik a
kétely és a rationalismus: ekkor heves támadásoknak lesz kitéve a
katholikus egyház, rokonszenvünk a protestánsok felé kezd fordulni, mint
ezt 1830 körül és után lehetett látni. Most az egész művelt világon az
orthodox irány győzedelmeskedik; az ő zászlaját lobogtatva tisztúl meg
az ember az anyagiság szennyétől, emelkedik ki az érzékiség
pocsolyájából, a családban elfoglalja helyét az atya, melyről
leszorította a hivalkodó asszony és a követelő gyermeknépség, ritkulnak
az úgynevezett honleányok és választmányi hölgyek, betöltik igazi
szerepöket a családanyák, megnövekszik a szófogadó gyermekek száma; a
társaságban és a színpadon nem fogunk nevetni a szegény férj rovására,
hanem a kikapós asszonyt és a csábítót gúnyoljuk ki, ezeknek kell
rosszúl járniok, hogy kimulathassuk rajtuk magunkat. Szóval éppen
ellenkezőbe kell átcsapnia érzésünknek, gondolkodásunknak. A mit ma
teszünk, csak a magunk, családunk, fajunk, pajtásaink, küzdő
embertársaink örömére teszszük; nem igen keressük az erkölcsi
szempontot: akkor pedig az egyetemes szempontjából cselekszünk, isten,
vallás, erkölcs, becsület, tisztesség, nemes önzetlenség vezet
eljárásunkban, megvetjük a léha zsebelőt, a hitvány kapaszkodót s a
kiket ma királyok ünnepelnek és a panem et circenses-t kiáltó tömegek
megtapsolnak és éljeneznek: akkor lelkökben megszégyenülve tekintenek
vissza kevésbbé tisztes multjokra s megvetéssel emlegeti nevöket az
átalakúlt emberiség.

Ezek sorából aligha fog hiányozni sok most ragyogó név.



XXXII.  A SZENTSZÉK RENDELETE.

Csatára szólítja fel papjait a szentszék. Most könnyen teheti. Ma
mindenfelé neki virrad. Az emberiség rajongani kezd az egyetemesért;
természetes, hogy hivatalos képviselői, különösen a papok mozognak
leginkább. És ilyenkor van hatása a szentszék rendeletének. Még néhány
év előtt mosolyogtak az efféle rendeletre. Most tisztelettel fogadják.

Mikor több évvel ezelőtt a Ferenczrendi barátokat akarta szabályozni a
római központ, alig érhetett el valamit. A legszigorubb fenyegetés sem
használt, sikere majdnem semmi volt.

Miért? Mert a realismus napjaiban minden testület decentralisálódik. A
családban az atya elveszti hatalmát a gyermekekkel szemben. Ilyenkor az
atyának nincs nagyobb boldogsága, mint gyermekeinek vágyait,
követeléseit kielégiteni. Érzéki gyönyörrel tekintenek a szülők
gyermekeikre s a kik tehetik, sok játékot és drága ruhákat hordanak
haza. Szegény Kókán sikkasztott, hogy többek között ezreket költsön
gyermekei játékára, mulatságára. A jámbor férj nem tud eleget kiadni az
asszony cziczomájára, estélyeire, szinházaira, kirándulásaira,
fürdőzésére. A hol mind ez nem lehet, ott kisebb mértékben, de mégis
érvényesűl az asszony akarata.

A testületek, hivatalok vezetésében mindenütt ez a szétmállás, a részek
uralma nyilvánult. Egy erélyes főnök sehol sem tudta hosszú időre
felütni sátorát, ha tisztességes és becsületes szigorral mert fellépni.
Ha pedig tisztviselőtársai szólaltak fel hivatalos működése ellen,
csakhamar távozni kényszerűlt. Az erélyes tanfelügyelő például mindjárt
összetűzött az alispánnal, vagy más megyei hatalmasokkal s csak azt
láttuk, hogy az ország egyik végéből a másikba dobálja, vagy más téren
alkalmazza, főleg nyugdijba küldi a minister. Ezer meg ezer példával
illustrálhatnók a részek uralmának, befolyásának tüneményeit a realismus
napjaiban.

A katholikus egyház története szintén csak ezt mutatja. A VI., X., XV.
század a catholicismus roppant megaláztatásával járt. A XVII. század
második fele nem különben. Csak 1690 után, mikor ébredezik az
idealismus, kezd újra magához térni a katholikus egyház. A XVIII-ban,
1773-ban újra engedni kell a részeknek, eltörlik a Jezsuita-rendet,
mindenfelé üldözni kezdik az egyházat, József császár nálunk gyökerestűl
átváltoztatja az egyháziak közéletét, eltörli a sok imádságos szerzetet.
És így tovább. 1810 után ismét erőt kezd mutatni a katholikus központ.
Róma parancsol s engedelmeskedik a papság. 1817-ben már mindenfelé
lelkesednek az egyetemesért, benne a katholikus egyházért és szánalmas
benyomást ébreszt a hitújitás háromszázados emlékünnepe.

Most hasonló napok fognak bekövetkezni. A római központ erőt érez
magában és erejének súlya van.

A jámborság, szentség, magasztos erély tudja magával ragadni a hiveket.
A szentszék a magyar alsó papságnak ad igazat, tőle és a világi uraktól
várja a vallásos élet fölébredését, mikor megrója a püspökök túlzott
óvatosságát, engedékenységét.

A főpapoktól a seminariumi nevelés reformját követeli a római szék. Ez
kissé nehéz. A papi nevelés a realisabb időkben veszit egyetemes
jelleméből és nemzeties, magyaros lesz. Igy volt ez a XVII. században,
így a XVIII. század utolsó negyedében, mikor a pozsonyi és más
növeldékben világi szindarabokat játszottak. Mintegy húsz év óta szintén
szabadabb lőn a papi nevelés.

Alig remélhetni, hogy a mi jó magyaros püspökeink seminariumi tanáraikat
szent buzgóságra kényszeritsék, vagy rögtön eltávolitsák. Öt-tíz év
alatt azonban sok minden megváltozik, uralomra jut a katholikus irány és
buzgóbb lesz a papi nevelés, melyet elhanyagolt a realismus annyira,
hogy például Ipolyi Arnold mint nagyváradi püspök állítólag egy családos
papot nevezett ki seminariuma igazgatójának; pedig egykor maga is a
pesti központi papnövelde rectoia volt a szentéletű Kubinszky Mihály
után, a ki itt tehetetlennek bizonyúlt, noha előbb Kalocsán rajongtak
érette a clericusok. Csakhogy e rajongás még az ötvenes években volt.

Végül a magyar nyelvnek erőszakos terjesztése ellen is tiltakozik a
szentszék, mikor a nemzetiségek vallásos tanitásánál kárhoztatja
használatát. A rendelet e része egy lustrum előtt még nagy vihart
keltett volna. Ma annyira hanyatlik a nemzeties, a népies, a magyaros
iránti lelkesedés, hogy szép csendesen fogadják. Mikor az egyetemesért
kezdünk rajongani, beszélünk ugyan, még pedig hévvel a hazáról és
nemzetről, de már egészen más, tudniillik erkölcsi szempontból emeljük
ki. Az ily hazában szeretettel ölelkezhetnek a legkülönfélébb
nemzetiségek. Csupán a zsidó és czigány van ilyenkor kizárva a kölcsönös
szeretetből. Azért lesz érthető, hogy 1815-ben a bécsi congressus minden
rosszakarat nélkül csapja egymáshoz Belgiumot és Hollandiát, nincs
érzéke a nemzetiség eszméjéhez, éppen úgy, mint Szent-István király nem
érzi szükségét az egynyelvű magyar hazának, vagy a XVI-ik század első
felében német, tót és magyar származású reformátorok vegyesen hirdetik a
vallásújítást, Rákóczy oroszai egész lélekkel csüggnek a magyar hazán;
szepesi németek, felvidéki tótok ugyanazon hévvel harczolnak az ország
szabadságáért, mert megszünt a nemzetiségi érzés.

Ennek lehetőségét azonban még sok realista nem tudja elhinni. Azt
tartja, hogy a nemzeti érzés örök és változhatatlan érzelem. Pedig
nagyon természetes a hanyatlása. Mert mikor az egyetemesért kezdünk
lelkesedni, mint az idealismus napjaiban, akkor nem rajonghatunk a
szűkebb nemzeti és a még szűkebb individualis eszme után.

Ezek iránt közönyösek vagyunk, sőt megvetéssel viseltetünk. Persze a
szélső idealismus hamar lejárta magát. 1825-ben Vörösmarty már ostrozza
a gyáva kort, melyben álom öldösi a magyar ember szivét.

A szélső egyetemes iránti rajongás kora nagyon rövid szokott lenni, de
elég arra, hogy az emberiség megtisztúljon a realis idők erkölcsi
szennyétől, a népben uralomra jusson a vallási és erkölcsi tekintély
tisztelete, a családban elfoglalja szerepét az atya és férj, az
irodalomból és művészetből eltünjék az érzéki, az állati kéj, különösen
háttérbe szorúljon a meztelen nő, kit annyi változatban másol a realis
idők művésze és fényképésze.



XXXIII.  AZ ISTEN.

Az idealismus kitörésekor az emberiség nagyon eped az Isten után. 1815
körűl az Isten eszméje hatja át az egész társadalmat. Ezt mutatja a
politika épen úgy, mint az irodalom. Az egyetemes elvekről, az örök és
szükségképi principiumokról szólanak a bölcsészek, szivesen foglalkoznak
a metaphysica és erkölcstan fontos kérdéseivel, még a
természettudományba is belé viszik a philosophiát. Az állam- és
jogtudomány egy Haller, Bonald, de Maistre és mások kezében theocraticus
színt ölt magára; az ember lelki világának, a három eszmének, a szép, jó
és igaz eszméjének egységéből indulnak ki s a szerint a politika, a
moral, a vallás stb. mind egységbe olvadnak össze, úgy, hogy az ember
nem látja az alkotó részeket, legalább nem tulajdonít nekik nagyobb
jelentőséget, mindent az egész szempontjából ítél meg.

De már a század harmadik és negyedik tizedében lazul a három eszme
egysége s azért észre kezdjük venni az egésznek alkotó részeit; a
tekintély uralma bomladozik, mind hatalmasabbá lesz a scepticismus és a
rationalismus, velök jelentkezik az egyházi zsarnokság elleni zúgolódás
és a lelkiismeret-, a vallás-, a sajtó-, a polgári szabadságért való
rajongás; kevés embert vigasztal a tekintélyi vallás és idealis moral. A
katholikus egyházzal szemben magasztalják a protestans vallást, a
vizsgáló hitet és mindenfelé ostorozzák a vakhitet.

Az ötvenes években a nemzeti egység, az állami központosítás eszméjével
együtt megjelenik az egyházi centralisatio, az orthodoxia is. Ez azonban
már nem a szélső idealismus magasztos rajongása az isteniért, az
egyetemesért s benne a tekintélyi vallásért; hanem politikai tendentia,
mely szintén üldözi a szabadságot, ha útjába áll.

Csakhogy az egyházi központosítás sem tudja megakadályozni a három
főeszme fokozatos szétválását, a realismus gyarapodását. Az ember
folyton rationalisabb, észszerűbb lesz. Minden erőnkkel az észszerűség
felé törekszünk. Észszerű vagyis lélektani alapon áll a szépirodalmi,
művészeti kritika. Észszerűség szempontjából bíráljuk a politikai, jogi,
társadalmi, nevelési stb. intézményeket.

A tiszta ész lesz nemcsak a realis tudományoknak, hanem az ember
testi-lelki életének is egyedül jogos bírája. Nagyon természetes, hogy e
bíró előtt nem állhat meg a tekintélyi vallás, sőt akárhány ember
szemében semmiféle vallás sem. A hetvenes-nyolczvanas években nagyon
elterjedt a nyilt atheismus, az ember közönyös lett minden isteni iránt.
Az iskolákban is elhanyagolták a vallás tanítását, a család nem törődék
az ifjúság vallásos nevelésével. Az egyház papjait gúny tárgyává tette a
szépirodalom, különösen a színpad. Legfölebb a katholikus egyház
gyönyörű érzéki szertartásai tetszettek, úgy hogy egyiket-másikat
meghonosította a protestantismus is.

Az Istennel ilyenkor csak a mysticusok törődnek, a kik nagyon
elszaporodnak, mert a realis ember szétválasztó, aprózó, megkülömböztető
elemzése a dolgok mélyében sejti az istenit, a mysticus valamit.

A realismus gyarapodásával tehát hódít a mysticus vallásos érzés. Igy
látni ezt kivált a II. és a XV. században, továbbá a XVII. század
második felében, azután 1800 körűl. Theologusok és philosophusok
szívesen foglalkoznak az édes, lágy, vallásos mysticus érzéssel, melynek
Kempis Tamás, Schleiermacher, újabban Renan és mások voltak tehetséges
képviselői. A katholikus egyháznak különösen a XIV. és XV. században sok
jeles mysticus írója volt.

De mihelyt a netovábbig jutott a három főeszme elválása és az egész
ellenében mindenfelé uralomra tettek szert az alkotó részek; az
egyetemes képviselőit pedig sárba rántotta az individuum: kitör az
idealismus s újra az egyetemes, az egész, az isteni felé fordúl az
emberiség.

Azonban meddig terjed a realismus e _netovábbja_, még nem tudom
megmondani. Az alkotó részek uralomra jutásának határait nehéz pontosan
megjelölni. Annyit látok, hogy a családban a nő, tehát a legfontosabb
alkotó rész, befolyása haladást mutat három ezer év óta. A görögöknél
még el volt tiltva a nyilvános élettől a feleség, már szabadabb volt a
rómaiaknál, a keresztyénség ismét függetlenebbé, önállóbbá tette,
napjainkban pedig sokfelé majdnem egyenlő jogokat élvez a férfival. A
családban tehát halaványan ki lehetne mutatni a fokozatos fejlődést,
vagyis a részek érvényre jutását. De nehezebb a politikai életben. Noha
itt is jóval fejlődöttebb a mai közélet mint a középkorban, sőt talán a
görög-római világban volt.

Talán úgy lehetne megtalálni e _netovábbat_ vagyis az idealismus
jelentkezését, ha az individualismus azon állapotját veszszük föl,
melyben féktelen és zsarnok kezd lenni. De ez sem deríti föl, világítja
meg a kérdést. Legalább én nem tudom földeríteni.

A mi napjainkat illeti, már több év óta számos jelenségével találkozunk
a kitörő idealismusnak. Legkitünőbb jele a vallásos irodalom roppant
elterjedése. Valamire való egyházi mű sok ezer példányban jelenik meg,
holott gombamódra szaporodik a számuk. A lapok, a folyóiratok telvék
moralizáló czikkekkel, vallási kérdések fejtegetéseivel. A magyar, noha
fajánál fogva nem igen rohan a szélső idealismusba, szintén elég örömest
olvassa most a vallás-erkölcsi tünemények magyarázatait.

E lelki szükség egyik jelenségének tartom én dr. Wekerle László _Isten_
czímű bölcsészeti munkáját, mely buzgó hirdetője a valásosságnak,
kárhoztatója a hitetlenségnek. Wekerle bölcsészetét _a necessismus
metaphysikájának_ nevezi s czélja bebizonyítani, hogy az ember
szükségképen rájön az Isten ismeretére. Általános, feltétlen fogalomnak
és nem egyéninek tartja az istent; nem concessio ez, melyet az ész a
szívnek tesz, hanem absolut valóság. A szerző vallja, hogy isten létét
idáig tudományos alapon még nem tudták bebizonyítani, milyenségét
felfogni. Tehát e nagy feladatra vállalkozik. Neki nem elég az Istent, e
szabad értelmes, végtelen tökéletességű, személyes nagy szellemet hinni,
hanem tudományosan is meg kell ismerni.

Wekerle bölcsészete tulajdonkép természetphilosophia, mely szívesen
alkalmazza a tudomány mai eredményeit, ügyesen felhasználja mindazt, a
mivel nehéz tételét bizonyíthatja. Természetes, hogy érvei, noha itt-ott
elég mysticusok, összefoglaló gondoskodásának szüleményei. És mikor az
Isten szükségképiségét bizonyítja, csak azt látjuk irataiból, hogy
igazán szüksége van az Istenre. Ma már sokan érezik e szükséget, s majd
a régi érvekkel, majd ezek modernizálásával, különféle átirásukkal
hirdetik, hogy van Isten, van élő hit, van igaz vallás, van
magasztosabb, nemesebb erkölcs, van isteni erény. A szerző sokszor
költői lelkesedéssel hirdeti a nézeteket.

Erkölcstanának czélja az erkölcsi és szellemi tökély, világosabban
mondva: az istenes élet. Csakhogy ez is homályos, melyet nem világosít
fel az a szabály, hogy a nemes egoismus mindíg túlsúlyban legyen az
altruismus felett, a jellemerély pedig a szívjóság mellett soha ne
hiányozzék.

Mindezek annyira határozatlanok, hogy senki sem tájékozhatná magát
belőlük. A moral története világosan mutatja, hogy az idealis napokban
az egyetemesért kell rajonganunk, lelkesednünk; az isteni, az erkölcsi
ragad meg bennünket. Ilyenkor csak az oly irodalmi művek tetszenek,
melyekben az egyetemes tiszteletével, az isteninek imádásával
találkozunk, a színpadon is meg kell becsültetniök a tekintély
képviselőinek, nevetnünk csak az egyén kudarczán szabad. Némi undorral
fordulunk el az érzékiség szemléltetésétől, sokan követelik, hogy
fügefalevelekkel takarjuk be a meztelen szobrokat vagy egyszerűen
távolítsuk el.

De fokonkint annyira átváltozik érzésünk, gondolkodásunk, hogy a
realismus alkonyán szemünk elől elveszítjük az egyetemest. Lágy jóság,
léha gyöngédség, altruisticus szánalom, válogatás nélküli irgalom tölti
el bensőnket. Létünk legelső gyönyöreit ilyenkor az érzékiség
szolgáltatja. Örökös szórakozásra, folytonos élvezetre és tartós munkára
van szükségünk, hogy ne érezzük vagy legalább enyhítsük a realismus
nyomását, még úgy is sok ember öngyilkos lesz, mások megőrülnek vagy
idegesekké válnak. Annyira, hogy ha képesek volnának még tetemesen
beljebb hatni a realismusba, az egész emberiséget borzasztó életúntság
sújtaná és tömeges lenne az öngyilkosság.

Valóban ez a haladás egy-egy hullámának erkölcstana, melyet azonban
Wekerle nem ismer. Vajjon összefoglaló gondolkodásának növekedésével be
fogja-e látni, oly kérdés, melyre nem tudok válaszolni.



XXXIV.  A KÉTFÉLE OK BÖLCSÉSZETE.

Ezer meg ezer tünemény mutatta az embernek, hogy a dolgoknak fensőbb
okaik is vannak. Az idealisabb időkben igazán átérezték az isteni
gondviselés fogalmát, belőle magyarázták az erkölcsi és legtöbbször a
természeti élet tüneményeit. A realisabb napokban jobbadán bizonyos
determinista és fatalista világnézet vett erőt az embereken. Még azok
is, a kik az isteni gondviselést emlegették, bizonyos fatalis, végzetes
jelentést tulajdonítottak neki. Az isteni gondviselés édes és vigasztaló
gondolat volt, mely megnyugtatta a jámbor hivőt; a realisabb idők
végzete, determinista felfogása azonban nem tudta fölemelni az ember
nyomott lelki hangulatát. A féktelen individualismus zabolátlankodott
mindenfelé, még a X. században is úgy, mint a XV-ikben.

Néhány század óta leginkább a korszellemet és a divatot emlegetik az
erkölcsi tünemények magyarázatánál. Csakhogy a kor szellemének és az
uralkodó divatnak emlegetése minden magyarázat nélkül odavetve csak
egy-egy zajos frázis. Pedig nehezen használtunk valamely hézagpótló
varázsigét annyiszor, mint épen ezeket.

A kor szelleme valami fensőbb volt. A komolyabb jelenségeket szoktuk
vele indokolni; a divattal pedig az alsóbbrendűeket. Ez utóbbit
szeszélyes valaminek tartottuk. Pedig mind a korszellem, mind a divat,
ugyanazon magasabb eszmei oknak természetes okozata.

Az erkölcsi világ törvényének ismeretével mindjárt tudjuk, hogy az
erkölcsi tüneményeknek kétféle okuk van, egy közvetett vagyis eszmei,
egy közvetlen és alkalmi.

Az első a tulajdonképeni, az igazi ok. Az uralkodó eszme folytonos
változása, ritmusos módosulása hat az emberre, a ki e hatás szerint
tartozik átalakulni, érezni, gondolkodni és cselekedni. Ez ok hatása
alatt van nekünk az idealis napokban széles látásunk, e nyomás alatt
rajongunk az egyetemesért vagyis az isten, a vallás, az erkölcs, a
tekintély győzelméért. A szép, jó és igaz egységének lazulásával
tiltakozunk a tekintély, a vakhit, a papi zsarnokság uralma ellen,
hirdetjük az egyéni szabadság jogát, követeljük a vallás, a
lelkiismeret, a sajtó, a bölcselkedés, a gondolkodás és a politikai élet
szabadságát.

A haladás hullámának közepén látkörünk szűkűlésével rajongunk a nemzeti
egység és nagyság után, melylyel az idealisabb idők szabadságapostolai
sokszor ellentétbe jutnak és összetiportatnak. De a mint meghaladtuk az
idealrealis gondolkodást, mindjobban győz az individualismus, az egyéni
szabadság eszméje; a politika, a jog, a társadalmi élet elfordul a
vallástól, az erkölcstől, ezek alapja, forrása többé nem az isteni
tekintély, nem az egyetemes, hanem az egyén. E szerint módosítjuk
törvényeinket, e szerint módosúl a bíró és a társadalom itélete.
Mindenfelé uralomra jut az érzékiség, sokan beléhelyezik boldogságukat,
az emberiség a léhaság, az anyagiság, az elvtelenség prédája lesz, mert
nincs a mi egyediségét meg tudná fékezni. Mindenütt az alkotó részek
uralkodnak, a családban, a községben, az országban és magában az
egyházban is; így semmivé lesz az egésznek, a tekintélynek hatalma.

A haladás egy hullámának elejétől végeig ezeket az érzelmeket és
gondolatokat találjuk, melyek az eszme ránk való hatásának
következményei. Természetes, hogy a nemzetek műveltségi szinvonala
szerint ez érzelmek és gondolatok más-más alakban, kisebb vagy nagyobb
zajjal jelennek meg. Például 1830 körül Francziaországban, Belgiumban,
az angol földön győzött a liberalismus, úton-útfélen dicsőitették a
szabadságot, míg a kevésbé művelt népeknél nem találkozunk e
tüneményekkel; de azért e műveletlen nemzeteknél is fogy a tekintély, az
egyetemes, az erkölcsi és az isteni iránti lelkesedés, ők szintén
hangoztatják az individuum jogát s a gyakorlatban keresztül visznek,
egyet-mást; műveltségök azonban annyira alantas, hogy külső törvényekkel
még nem képesek megbuktatni a theocraticus jogrendet. Az idealrealismus
idején ők is lelkesednek a nemzeti egység és nagyság iránt, a realismus
alatt pedig léhák, érzékiek, az anyagiságra vetik magukat, noha sokkal
korlátoltabb viszonyok között tehetik, mint a művelt nemzetek.

Az egyénnek az a rendeltetése, hogy símuljon az erkölcsi világ
törvényéhez. A ki nem tud símulni, az boldogtalan, szerencsétlen lesz;
míg a ki símul, szerencsés elégedett, vidám, tisztelt és egészséges.

Millió példával bizonyíthatjuk ezt az állítást, mert csak elő kell
vennünk bármely ismert gondolkodó, politikus, költő, művész, tudós,
ügyvéd, orvos stb. életrajzát, mindjárt látjuk az eszme befolyását.

Mutassunk be egy-két példát; a többit az olvasó maga is megtalálhatja.

Például álljon itt a nagy szónok, Demosthenes. Ő a 425–150-ig tartó
hullám első felében élt. 380-ban született. Görögország akkor apró
államokra oszlott. Demosthenes Athenben szerepelt és lánglelkű hirdetője
volt a szabadságnak. De szemben állott vele az idealrealismus nemzeti
egysége és nagysága. Az idealisták autonomicus szabadság utáni rajongása
már nem igen kellett, helyette a nemzeti egység utáni vágy folyton
növekedett. Pedig Demosthenesnek az előbbi volt az eszménye, melyet nem
tudott cserben hagyni. Csodálatos erélylyel és szónoki tehetsége
bámulatos varázsával védte a szabadságot Macedoni Fülöp, az egység
képviselője ellen. Mikor ezt meggyilkolták, Nagy Sándor ellen is
folytatta a harczot, míg végre 322-ben megmérgezte magát. Hiába való
volt égő szabadságszeretete, hiába minden fáradozása, elkeserednie,
buknia kelle, mert az uralkodó eszmével állott szemben.

XIV. Lajos franczia király 1638-ban született és 1643-ban már trónra
lépett. 1661-ben kezdett önállóan uralkodni. Ez időszak már erősen
realis volt és Lajos kitünően érezte magát benne. Minden sikerült neki.
Kül- és belpolitikája ritka szerencsével járt. Mint jó realista élte
világát, páratlanúl tudott símulni az idők árjához. Udvara a fény és
pompa, az ünnepélyek és mulatságok központja, a jutalmak és ajándékok
kiapadhatlan forrása volt, úgy, hogy nagynak nevezték el franczia
magasztalói. Körülbelül 1690-ig tartott e dicsőség. 1690 körül már
jelentkeztek az idealismus előfutárai. Beállott a pénzzavar, az ország
elszegényedett; éhség, nyomor tizedelte meg a népet. A király elvette
egyik kedvesét és ezzel együtt az áhitatnak kezdett élni. Szomorú lőn az
udvar képe. Hozzájárult még, hogy az egyik csapás a másik után érte a
fejedelmet, 1710 után elvesztette fiát, a dauphint, több unokáját. E
veszteségek csupán alkalmi és közvetlen okai valának a nagy király
szomorú életének, azzá tette a fölébredő idealismus, mely a vallást, az
erényt, a becsületet, a tisztességet stb. hirdette és tartotta egyedül
jónak.

Wordsworth Vilmos angol költő 1770-ben született nagyon realis időkben,
a kilenczvenes években elragadtatással tekint a franczia forradalomra, a
féktelen szabadság kitörésére, 1800 körül kezd átváltozni, a vallás és
erkölcs tisztelete jut uralomra lelkében. Igazi teremtő kora a tizes
évekre, a szélső idealismus uralkodására esik, ekkor készül: _The
excursion_, melyet sokan magasztalnak és legjobb művének tartják. _The
white doe of Rylstone (1815)_, _Peter Bell (1819)_, _The Waggoner
(1820)_ és más jeles alkotásai többnyire ez időtájt készülnek.

Main de Biran, a francziák jeles metaphysicusa 1766-ban született. Mivel
szerette a bölcsészetet, már a kilenczvenes években foglalkozott vele
realis irányban. 1810 körül szembetünőbb változáson ment át, úgy, hogy
Royer-Collard mindnyájok mesterének nevezte, aki újra megszerezte
Francziaországnak a spiritualismust. Lelke azonban az idealismus
erősbödésével nem tudott pihenni, mindjobban epedett az Isten után.
Mélyen meghatók naplójának, a _Journal intime_-nek sorai. Ő, a ki a
sensualismussal kezdette, Cabanis és Condillac tanaiból indúlt ki,
1817-ben érzi, hogy biztos alapra van szüksége. «Én szenvedek! Támaszt
keresek és mindjobban érzem, hogy azt nem találhatom magamban!» (1819)
Ugyanakkor irja: «Mint minden lélek, én is érzem, hogy valami
feltétlenbe, változhatlanba kell fogódznom.» És így tovább.

Tehát minden tüneménynek kétféle oka van, az egyik, a fő, az eszmei ok,
melynek hatása alatt módosúl érzésünk, gondolkodásunk; másik az alkalmi
ok, melynek egyéni szervezetünk és környezetünk a forrása.

Például egy öngyilkosságról van szó. Mi az oka? kérdezik. Az alkalmi
okok között szerepel az adósság, sikkasztás, családi viszály,
mellőztetés, gyógyíthatlan betegség, igazságtalan bánásmód, félelem,
szégyen stb.

Ezek azonban csupán alkalmi okok. Legfőbb az eszmei ok, az öngyilkos
ugyanis nem tudott símulni az uralkodó eszméhez, azért az egyik nyomott
szenvedő lelki állapotjában könnyelmű pazarló, henye életet folytatott,
adósságot csinált, sikkasztott, a másik ideges, rossz kedvű otthon
családjában, künn a társadalmi élet terén vagy hivatalában kiállhatatlan
vagy pedig zárkozott, elégedetlen, meghasonlott lélek volt. Az efféle
okoknak ezer meg ezer változata van. Ki tudná mind elszámlálni?

A történetirás rendesen a közvetlen, az alkalmi, a közelfekvő okokat
nyomozza a realismus idején, nincs érzékünk a fensőbb eszmei
kapcsolatokhoz. De az erkölcsi világ törvényének ismeretével nemcsak az
idealis időkben fogják kutatni az eszmei okokat, hanem a realismus alatt
is. Csupán azon különbség lesz a régi és az új realista előadás között,
hogy röviden megemlítvén az eszmei okot, bővebben tárgyalják,
szellemesen részletezik az események és intézmények alkalmi, közvetlen
okait.



XXXV.  A HÁZASSÁG.

– Bácsi, kérem, ne haragudjék, de jó kedvemben szeretném egy kissé
megboszantani. Maga oly pedans és unalmas, ha mindig békén hagyják.

– Mivel akarsz boszantani?

– A házassággal. Maga, a ki öreg napjaira agglegény maradt, most barátja
és apostola a házasságnak.

– Úgy van, kicsikém.

– Talán meg is akarna házasodni, mint az agg Dumas tette?

– Azt már nem.

– Bácsi igazán rosszul járt. Mikor fiatal ember volt, a művésznők és más
szép asszonyok társaságában elmulasztotta a házasságot, pedig akkor még
sürgette az erkölcsi világ a tisztességes házas életet; most azonban,
mikor kitűnő gondolkodók, előkelő poéták és regényírók küzdenek a
házasság ellen, bácsi elszegődik lelkes védőjének, buzgó apostolának.
Úgy látszik, bácsi mindig mást tesz, mint a mit az emberek tesznek.

– Nem jól mondod, édesem. Ez csak látszik. Szervezetem könnyen tud
simulni az idők árjához. A gyarapodó realismus nyomása alatt a hatvanas
és hetvenes években gondtalanul éltem világomat s a te regényíróid
nézeteit úton-útfélen hirdettem; de most hajnalodik, mutatkozik az
idealismus ragyogó sugara s engem mindjárt megvilágosít, noha melegítő
erejét csak öt-tíz év mulva érzi meg az egész társadalom. Most még
kevesen rajongunk érette. Sokszor hallod a társaságban, hogy ez vagy az
mindig máskép cselekszik, érez és gondolkodik, mint a hogy a józan eszű
emberek szoktak; jegyezd meg, hogy az ilyenek finom szervezetöknél fogva
könnyen simulnak az idők árjához, vagy pedig kemény, hajlíthatlan
egyéniségek, a kik alig tudnak az eszme változásával haladni s azért
bomlott emberek. Mindkét állapot veszélyes, az első épen úgy, mint a
második. Comte Ágost az őrültek házába kerűl, mert positivismusa jóval
megelőzte korát; a magyar Semmelweisz szintén ott végzi be napjait, mert
gyermekágyi lázának elméletét nevetségesnek találják orvostársai. Arra a
finom elemzésre még ritka ember volt képes.

– De bácsi nem sokat törődött a világ ítéletével, mikor a szép asszonyok
szerelme boldogította.

– Nem mondhatnám. Kivált a hatvanas években még sokszor resteltem azt a
kivételes helyzetet, melybe az ily viszonyok juttattak. Néha igazán
bántott a világ ítélete.

– És még sem tudott megházasodni, pedig nem volt pessimista.

– Édes fiam, a ki megelőzi korát, sohasem lesz pessimista, mert még ha
őrűltségig izgatottá válik is, nem jut abba a sötét világnézetbe, melyet
pessimismusnak neveznek. Azok esnek e bajba, a kik elmaradnak koruktól,
a kikben több az összefoglaló, az idealis gondolkodás, mint a mennyit az
idők árja megenged. Én mindig optimista voltam, most is az vagyok, mert
hiszem, hogy nem sokára megnemesedik az emberiség. A realismus örökös
mulatsága mellett az összefoglaló gondolkodású ember látja az emberi
nyomort, az egyetemes léhaságot, a nemzeti szellem sikerein való
határtalan örömet, de egyúttal a féktelen érzékiséget, kapzsiságot,
jellemtelenséget és hasonlókat. Ezen azután töpreng és háborog,
elkeseredik és kifakad. Nekem nem volt ennyire összefoglaló tehetségem,
én sohasem láttam oly sötétnek a világot, mint egy Schopenhauer.

– De hát mit mond ahhoz, hogy már oly jeles regényíró is, mint az angol
Thomas Hardy, nem igen rajong a házasságért.

– Fiam, ez régi dolog. A realismus az alkotórészek uralma lévén, alatta
szétmállik minden intézmény. A politikai életben győz a decentralisatio;
a gyarmatok, a tartományok, a nemzetiségek, a hol könnyen tehetik, a hol
nem fűzik erős kapcsok az egészhez, érvényesülnek, nagyobb jogokat
követelnek és kapnak; a nagy testületetek, mint nálunk a királyi tábla,
az államvasút stb. decentralizálódik. Ez a család sorsa is. Annyira
követelő a feleség, követelők a gyermekek, hogy aggadalommal tekint a
házasságra minden komolyabb, önállóbb férfi. Így volt ez a II., VI., X.
és XV. században, a XVII.-nek második felében és 1800 körül, mikor a két
Schlegel, Schelling és mások kárhoztatták a házasságot. Napjainkban
pedig számos realista gondolkodó, különösen a socialista hajlamúak
megvetéssel szólanak a törvényes házasságról. Bebel vaskos munkája: _Die
Frau und der Socialismus_ 1883-ban jelent meg s csak oly szabadnak,
függetlennek tekinti a nőt, mint a férfit. Ez a függetlenség azonban nem
fér meg a törvényes házasság fogalmával. Különben a szélső idealismus
lohadásával, a tekintély uralmának hanyatlásával mindjárt megkezdődik a
szenvedély jogosultságának hangoztatása. Sand George már a harminczas
években rendkivüli hévvel, lelkesedéssel hirdeti e tant. Igaz, hogy még
nemesebb gondolkodás mutatkozik irataiban, még sokszor elismeri a
tekintély némi jogosultságát, de a későbbi, kivált az alsóbb rendű
elbeszélők rémes historiákkal bizonyítgatják a tisztes házasság hibáit,
bajait s benne a nő szenvedéseit. A kitűnő regényírók csak újabban
kezdik hangoztatni a nő szabadságát, függetlenségét.

– Hát nem ez a szép, az egyedül boldogító a házasságban? A független
asszony édes szerelemmel csügg szerető férjén! Mily szép, mily magasztos
gondolat! És ha később elhűlnek egymás iránt, ha a férfi szíve más
nőhöz, a nőé más férfihoz vonzódik, miért maradjanak egymáshoz
bilincselve egy hosszú életen keresztül? Lássa, mily boldog most Aranka
és volt férje, mindegyik megtalálta a magáét! Nem igen törődnek a mi
czopfos világunk balítéletével, sőt bátran szembe szállottak vele, mikor
szépen fogatukba űlve párosan jelentették be barátjaiknak, jó
ismerőseiknek, hogy nem sokára elválnak egymástól. Bácsi bizonyosan
emlékszik Kovács Bélánéra, a ki most egy új férj ölében boldogan éli
világát; de azért gyöngéd leveleivel sokszor fölkeresi az ő régi
gyámoltalan Béláját, tavalyi nagy betegségében gondoskodott ápolásáról,
néha maga is órákat töltött beteg ágyánál. Lássa, ez a szép, ez a nemes,
ez az idealis gondolkodás!

– Fiam, ebben szikrája sincs az idealis gondolkodásoknak. Ez a realismus
gyöngédsége, irgalma, nyájassága, határtalan jósága, mely nem ismer
ellenséget. A realismus alatt mindnyájan jólelkű szamaritánusok vagyunk,
szeretünk minden hozzánk hasonlót, csak ne állja el utunkat. Kovács
Béláné nem tudja volt férjét gyűlölni, szivesen gondol első szerelmök
boldog óráira, csak ne zavarja új szerelmének bűbájos napjait. Béla nem
is zavarja. Mint kedves realista annak is örül, ha volt felesége vidáman
éli világát.

– Hát ez nem idealis gondolkodás, nemes önzetlenség, igazán magasztos
önfeláldozás? Ha ez nem idealismus, mi lesz akkor az eszményiség?

– Biz ebben nyoma sincs az idealismusnak, mely nem egyéb, mint az
egyetemesből, az egészből, a központból való kiindulás. Az egyetemes, az
egész, az isteni, az erkölcsi lesz tetteinknek rugója, indító oka. A mit
teszünk, az egyetemes szempontjából teszszük. Béláné minden cselekedete
az alkotó részből, az individuumból indúl ki. Mivel megszerette új
férjét, senkivel és semmivel sem törődve elhagyta az urát és gyönyörű
kis fiacskáját. Igaz, hogy sokszor megemlékezett róluk, tömérdek
virágot, finom süteményeket, szép ruhákat küldözget elhagyott
gyermekének, egygyel-mással kedveskedik volt férjének: ez azonban nem
egyéb a realismus irgalmánál, gyöngédségénél, léha jóságánál. Ebben
nincs igazi moral, mely csak az egyetemes szempontjából lehetséges. A
törvényes házasság egyedül biztos alapja az idealis családéletnek, mely
minden tettében az egyetemest tartja szeme előtt. Az egyénnek föl kell
magát áldoznia az egyetemesért, az egészért. A férjnek és atyának kell
uralkodnia az idealismus alatt s az erényt követve kell boldogítania
nejét és gyermekeit. Ez az idealis korszak házassága, igazán boldog
családi élete. A nő és a gyermekek megtanulnak engedelmeskedni,
meghajolnak a férj és atya tekintélye előtt s akkor érzik jól magukat,
akkor igazán boldogok, ha tisztelettel és hű ragaszkodással hajolnak meg
az isteni és erkölcsi világrend e képviselője előtt.

– Bácsi mindig realistának csúfol engemet; de talán még sem vagyok az,
mert szavaival egészen magával ragadott. Szentűl fogadom magának, hogy
ellenünk sohasem lesz kifogása Pistának!



XXXVI.  A HITVES HŰSÉGE.

– Ugyan bácsi, ki mondta, hogy az a legjobb asszony, a kiről se jót, se
rosszat nem hallani?

– Lehet, hogy ősrégi mondás, de mi Thukydides görög történetíróról
olvastuk, a ki az idealismus hajnalán írta munkáját.

– A görög asszonyról könnyű volt se jót, se rosszat nem beszélni, mert
mindig elvonulva élt családja körében; a modern nő azonban más szabály
alá esik. A görög asszony igazi anya volt, én ha akarnám, se tehetném.
Még e héten két választmányi ülésen, azután egy küldöttségben, holnap az
ős-budavári ünnepélyen, szombaton a margitszigeti mulatságon kell részt
vennem. Lehetek-e én jó anya?

– Hát ne menj kicsikém.

– De kell, Pista is akarja. Azután ott lesznek barátaink, ott lesz a mi
társaságunk. Pistának érdekében áll, hogy találkozzunk a miniszterrel és
különösen én hassak reá.

– A realismus alatt mindig előkelő szerepet játszott az asszony. A
görögöknél otthon maradt a feleség, a külső szerepet a hetära, a szerető
vitte. Perikles Aspasiája történelmi alak lőn. A rómaiaknál kijárhatott
a nő, azért maga vitte a realisabb időkben a politikai és társadalmi
szerepet. Számos adatunk van a római nő szabadabb életéről, nyilvános
szerepléséről a III. században Kr. e. és a II. század első feléről,
továbbá a Kr. u. I. és II. századból. Plutarch, a ki 120 körül halt meg,
számos görög és római jeles embernek írta meg az életrajzát, melyekben
erősen hangoztatja a nő szabadságát, önállóságát, követeli az asszony
kiműveltetését.

– Hát a kitörő idealismus a rómaiaknál is megnemesítette az erkölcsöket?

– Meg bizony. Eszményibb napokban róhatták meg azt a senatort, a ki
leányai jelenlétében csókolta meg feleségét; róhatták meg az anyát, a ki
nem maga szoptatta gyermekét; kárhoztatták az elvált asszonyt és a
másodszor nősülő férfit. Nagy tiszteletben tartották a matronát, a
hitvest s nagyra becsülték a női erényt. De mihelyt realisabb lőn az
érzés, gondolkodás, önállóbb, függetlenebb lett az asszony s annyira
tetszett a nőtlen élet, hogy Augusztus törvényeket hozott ellene, melyek
keveset használtak. Ez időtájban mondhatta Numidius Metellus a
tanácsban: Rómaiak! Ha feleség nélkül élhetnénk, mindnyájan elhárítanók
ezt a bajt; de mivel így rendelte a természet, hogy se velök elég
nyugalmasan, se nélkülök valami módon nem élhetünk, azért inkább tartsuk
szemünk előtt örök üdvünket mint rövid gyönyörünket. Azonban a senator
lelkesítő szavai szintén elhangzottak. Az eredmény kevés vagy semmi sem
volt. S némi joggal mondhatta a görög költő, hogy csak két boldog nap
van a házasságban; az első, mikor először szorítja szívéhez nejét a
férfi, a második, mikor sírjába teszi, a mit a római így fejezett ki: In
thalamo vel in tumulo, a nászágyban vagy a sírban.

– Bácsi olyan sötét képet rajzol a házas életről, a minő egy-egy
satyricus fejéből kerülhet ki; pedig a női hűség, gyöngédség, hitvesi
szerelem a realis időkben is virágzik.

– Igen fiam. A lágy, kedves, gyöngéd, síma nő, a kinek hasonló realis
természetű férje van, szóval mindketten harmoniában vannak az idők
árjával, ezek aránylag boldogan élhetik világukat, nevelhetik
gyermekeiket, részt vehetnek a különféle szórakozásokban. Nincs ugyan
erkölcsi érzésök, de barátságosak, kedvesek, irgalmasok, jótékonyak: ők
a realismus szép jellemei. Szerencsére nem ritkák; elég sokan vannak. De
sokkal többre rúg a féktelenek száma. Az erős individualismus erkölcsi
korlát nélkül féktelenül csapong ide-oda. A realis élet millió alkalma,
tömérdek szórakozása, érzéki társalgása, művészete és irodalma folyton
izgatja a hitvest s egy-egy ballépésre vagy tartós viszonyra csábítja.
Szerencsére a realista könnyen elnézi az efféle kihágást, nem üldözi oly
kegyetlenül mint az idealisabb napokban teszik. Nemcsak a realismus
vígjátékai mutatják ezt a könnyű megbocsátást, hanem a komolyabb drámai
és elbeszélő munkák is. A ki közelebbről ismeri a társadalmat, az tudja,
hogy számtalan Marcus Aurelius van a realismus idején.

– Mit csinált Marcus Aurelius?

– E római császár a II. században a realismus alkonyán élt, mikor vadul
tombolt a realis világ, féktelen orgiát űlt a római társadalom; a jó
császár kicsapongó nejének, a bájos Faustinának, kegyenczeit magas
hivatalokra emelte és mikor meghalt, oltárt állított neki, melyen az
ifjú házasoknak kelle áldozniok. A realista szemében csak kis hiba vagy
épen előny a szerelem ballépése, sokan nem törődnek hitvesök múltjával,
sőt jelenök sem nagyon aggasztja őket, mintha maguk jeleznék, hogy
„_Csalj meg édes!_“ A jó realista szemében szent a nő becsülete, a mi
annyit jelent, hogy a hallgatás leplével takarjuk be a nő életmódját. Az
idealisabb időkben egész magunktartása elárulja, hogy megvetjük vagy
kárhoztatjuk a hibás asszonyt; a realismus napjaiban szívesen mulatunk
vele, magunk is kegyeibe akarunk férkőzni, bájaiban részesülni.

– Újra csak azt mondom, hogy bácsi sötét szinben látja a világot.

– Igazad van, mint idealista, a kinek összefoglaló gondolkodása van, nem
is láthatom máskép. Bezzeg nem így láttam 10–15 év előtt. Mint jó
realista könnyedén éltem világomat, nem nyugtalanított az erkölcsi érzés
hiánya. Szívesen forgolódtam a szép asszonyok körül és nem
panaszkodhatom rájok.

– De hisz a realismus idején is vannak szigorú törvények, melyek sújtják
az asszonyt.

– Édes fiam, hiába vannak a törvények, ha máskép ítél a társadalom. Még
a bíró is az idők árja szerint magyarázza a törvény betüit. Mikor
Rómában a realis élet biztosította a nő öröklési jogát s jogtanácsosa,
jószágigazgatója, kedvencz alakja lőn a vígjátékíróknak, törvényt hoztak
az öröklés korlátozására (Lex Voconia), de csakhamar kijátszotta azt a
jogtudósok genialitása. A realismus különben át szokta alakítani,
megváltoztatni a régi szigorú törvényeket, melyek a férjnek és atyának
kedveznek. A realis idők törvényei az alkotó részeknek vagyis a
családban a nőnek és gyermekeknek jogait biztosítják, a férj és atya
hatalmát pedig megszorítják. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha az
elválás törvényének változását tekintjük. Háromezer év történetéből
látni, hogy a civilisatio mindig szabadabbá tette a nőt; a kikitörő
idealismus egy kevéssé visszaszorította, korlátozta e szabadságot, hogy
a jövő realismus még szabadabbá tegye. Így látni ezt a görög-római
civilisatio történetében, hasonlót látni másfélezer év óta a keresztyén
társadalomban.

– Ha így megy, végre megszűnik a hitvesi kapocs és hűség s uralomra jut
a folytatólagos polygamia, mikor oly könnyen elválnak egymástól a
házasok mint Rómában, hol bácsi szavai szerint egy nőnek huszonharmadik
férje volt és ő ugyanennek huszonnegyedik felesége. Vagy pedig létrejön
a korlátlan szabad szerelem, melyről némely socialisták ábrándoznak s
teljesen elenyészik a hitvesi hüség.

– Az ily bomlásból, még ha bekövetkeznék is, tartós állapot nem lehet,
mert semmiféle társadalom sem állhat fen, melyben az alkotó részek,
milyen a nő, a feleség, az anya egyenlőkké válnak a tekintély
képviselőjével, a férjjel és az atyával. Az ily bomlás mindig a
társadalom pusztulása volt.



XXXVII.  CIVILISATIÓNK VESZEDELME.

A civilisatió haladása nem egyéb, mint az idealismusból a realismusba,
az összefoglaló gondolkodásból a megkülönböztetőbe, a tulnyomóan
erkölcsi felfogásból az anyagiba, a majdnem kizárólag eszmeiből a
formaiba, a szép, jó és igaz egységéből teljes elválásukba, az egésznek,
a központnak uralmából az alkotó részekébe, a tekintély hatalmából a
realis ész hatalmába, az egyetemesből az individualisba, a
patriotismusból a nemzeti szellembe, az asceticus világnézetből a
mysticusba, a szellemiből az érzékibe stb. való fokozatos és lassú
leszállás, lebocsátkozás, illetőleg szétmállás.

Az ember ugyanis az idealismus alatt nagy eszmei és erkölcsi egységben
fogja fel a világot, és midőn az egészet látja, elnyomja, esetleg
összetiporja az alkotórészek munkáját, megsemmisíti realis alkotásait.
Így a Kr. u. VII. század majdnem elpusztította az előbbi századok
civilisatióját. A III., XI. és XVI. század idealismusa kevesebb
pusztítást okozott, 1700 és 1815 körül még csekélyebb volt e rombolás.
Az idealismus vagyis az erkölcsi érzés uralma ellensége, sőt
összetiprója lehet a civilisatiónak, melyet az alkotórészek munkája
teremtett.

Az eszményi gondolkodás erkölcsi érzése csak megnemesíteni tudja
lelkünket, fenköltté, istenessé, becsületessé teszi magunktartását, de
nem tudja előmozdítani anyagi haladásunkat. Mikor eltelünk az istenivel,
az erkölcsivel, megváltozik egész életmódunk, tetemesen alábbhagyunk a
realis idők tömérdek szórakozásával, roppant költekezéseivel, rendkivüli
fényűzésével, szellemi, aestheticai és érzéki gyönyöreivel.

Igaz ugyan, hogy az emberiség kisebb része nem tud fölemelkedni a szélső
idealismusba, ők tehát lehetőleg folytatják a régi életmódot; de már meg
van oszolva a társadalom, az idealisabbak megvetéssel nézik és kerülik
sőt üldözik a realisak társaságát. Már nem lehet olyan osztatlan jó
kedvű mulatságokat rendezni, ritkábban és nehezen tarthatni
jubilaeumokat, banketteket, országos, megyei és városi ünnepélyeket,
mert a társadalom javának erős erkölcsi érzése, vallásos magatartása,
önérzete, büszkesége, sőt gyülölete óvakodik oly körökben megjelenni,
melyeket lenéz és megvet.

A realis napokban a társadalom minden rétege szivesen találkozik
egymással. Az egyes körök, osztályok, testületek kivánatosnak tartják a
többiek bevonását is. Lelki szükségünk levén az örökös szórakozás,
szivesen megyünk és költekezünk, csak híjanak. Ilyenkor a legtöbb helyen
kitűnően tudunk mulatni. Egy pár barátságos szó után mindjárt otthon
érezzük magunkat. Felköszöntjük, ünnepeljük egymást. A realismus alatt
megtelnek a szinházak, az orfeumok, a vendéglők, a kirándulóhelyek, a
tengeri és más fürdők, szóval mindazon telepek, melyek fáradt
testünk-lelkünk meggyógyítására és földerítésére szolgálnak.

Míg az idealismus idején szerény lakással is megelégszünk, realisabb
napokban tágas és szellős, kényelmes és pompás tanya után eped a
szívünk. Féktelen egyéniségünket bántja a szűk helyiség, boszant az
egyszerű és kemény, a dísztelen és kopott butor. Azt akarjuk, hogy
lehetőleg díszes, sőt pompás legyen. A sok mulatság és ünnepi megjelenés
szebbnél-szebb ruhát, ragyogó ékszereket és a kik tehetik, fényes
fogatokat kiván. Ki van zárva az egyszerűség és igénytelenség. Szivesen
csinálunk adósságot, nagy készséggel irjuk alá a váltókat, csakhogy
fürdőkre, bálokra, fővárosi és vidéki ünnepélyekre mehessünk.

Mindez ritkúl, vagy itt-ott egészen eltünik az idealismus napjaiban.
Magába száll az ember. Összehúzza magát és kevesebbet költ a család.

Ha csak egy kis része tenné ezt a társadalomnak, nagyobb anyagi bomlás
nélkül folyna a világ sora. Azonban az emberiség java része ezen az uton
halad, a mi roppant bajokat, esetleg szörnyű nyomort okozhat. Gondoljuk
el, hogy Anglia és Belgium, Franczia- és Németország, továbbá
Észak-Amerika néhány állama, azután Ausztrália, melynek felénél nagyobb
lakossága a négy-öt fővárosban tartózkodik majd Japán és China, mindezen
országok jóléte oly szoros kapcsolatban van hatalmas iparukkal és
kereskedésökkel, hogyha az egész világon beáll az idealismus, ma még
talán elképzelhetetlen bomlás következhetik be. Sok millió embernek nem
lesz kenyere.

Való, hogy az idealismus mostani kitörése már nem vet annyira vissza,
hogy melégedhetnénk a VII. vagy a XI. század kényelmetlenségeivel, tehát
számos iparczikkre lesz szükségünk, melyeket azok a századok nem
ismertek és nem kivántak. De oly nagy lesz a takarékos életmód, hogy
ezer meg ezer gyár, melyek most sok millió embernek biztosították
megélhetését, megszünteti üzemét, tömérdek kereskedő bezárja a boltját.

1815 körül csak Angliában volt hatalmasabb ipar. A franczia, német és
olasz industria nem volt annyira világraszóló. Míg most bámulatos
virágzásra jutott az angol, a franczia, a német, az amerikai, az osztrák
ipar, sőt a magyar, az olasz, az orosz stb. szintén számot tesz.

Mily szörnyű bomlás következhetik be, ha beáll az idealismus, ki tudná
megmondani? Ha alig tudjuk elég élénken lerajzolni Anglia roppant
szerencsétlenségét, szörnyű anyagi nyomorát 1815 után, mily rémséges
mérveket ölthet e pusztulás a jelentkező, idealismus kitörése után! Bár
Napoleon a század elején elzárta a szárazföldet a Szigetországtól,
Anglia kevéssé érezte meg e nyomást, eléggé virágzottak gyárai,
hallatlan mérvben gyarapodott az ország gazdagsága, a nép jóléte. A
lipcsei csata után nem volt semmi akadálya az iparnak és kereskedésnek,
szabadon szállíthatták a gyárak czikkeit, mégis beköszöntött a szörnyű
nyomor.

A történelem mutatja, hogy az eszményi gondolkodás rendesen súlyos
anyagi bajokat szűlt. Nyomor, elszegényedés, üzleti pangás szokott
ilyenkor beállani. Legelőször is agrár bajokkal köszönt be. Nem tud
megélni a gazda, a földmives. Éhezik, nyomorog a pórnép. Így látni ezt
1815, 1700, 1500, 1000 stb. körül. Néhány év óta most is mindenfelé
mutatkozik a gazdasági válság. Államférfiak és tudósok keresik e
jelenség okait, de nem tudják világos magyarázatát adni. Legalább én, se
a túltermelésből, se a börze papirosbúzájából, se az aranyvaluta
uralomra jutásából nem tudom kimagyarázni a mostani gazdasági válságot.
Lehet valami bennök, mert az ember ösztönszerűleg megérzi ellenségeit,
csupán a magyarázatot hibázza el.

De bármiként legyen, annyit sejtek és a történelem tanusága szerint
valószinűséggel következtetek, hogy a jelentkező idealismus nagy anyagi
bajokat hord méhében s világra jöttük mai civilisatiónk tetemes romlását
okozhatja.



XXXVIII.  MÁRIA DOROTHEA JÖVŐJE.

A mi főherczegünk derék leánya oly időben megy férjhez, mikor általános
bomlás állott be az emberi társadalomban. A kik megették kenyerök javát,
félszázad óta láthatták azt a fokozatos haladást az erkölcsi, szellemi
és aesthetikai életben, melynek egy-egy lustruma csak kevéssé tért el az
előbbítől, mikor érzésünk gondolkodásunk csak lejtős folytatása volt a
mult idők világnézetének. Az anyagiság ösvényén szerencsés napok alatt
haladtunk előre a nemzeti jólét, a gazdagság, kényelem és élvezet
földjére.

A realismus és benne az egyén vidám napjai voltak ezek. E vidámság
azonban most már jobbadán külső lett. Az örökös nyájasság és derűltség,
az aránylagos jólét és kényelem daczára a legtöbben elégedetlenek
lévénk, lelki életünkből hiányzott a fensőbb morál és idealis vallás,
mely megnemesítette volna a család szentélyét, a társadalom érzését,
gondolkodását. Az individualismus napjaiban senki sem törődött az
erkölcsi és vallási eszmékkel; a mysticismusra hajló kebleket kivéve,
mindnyájan léha, elvtelen és sima realisták valánk.

Most rohamosan megváltozik érzésünk, gondolkodásunk. Öt-tíz év alatt egy
új társadalom keletkezik, mely az egyetemesért rajong, istent és hitet
vall, erényt és becsületet követel, a családfő visszanyeri tekintélyét,
a szinpadon az egyén kudarczán nevet a világ, tisztelettel viseltetik a
tekintély képviselői iránt, nagy befolyásra tesz szert a papság és az
aristocratia.

De miért érdekli közelebbről Mária Dorothea főherczegnőt ez a nagy
erkölcsi és szellemi átalakulás, mint akármelyikünket? Azért, mert
Orleansi Fülöp herczeg vette el. Egy oly királyi család fiának lett a
neje, a melynek sok kilátása van a franczia királyi trónra.

A realismus nem kedvez a központi hatalomnak. Mintegy húsz év óta minden
központ engedett az alkotó részeknek, kedvezett az alkotó elemeknek.
Ilyenkor a fejedelmi bölcseség egyik sarkalatos elve a részek
követeléseinek, az egyedek kivánságainak teljesítése. A nagy realista
fejedelmek mint az Antoninusok, Justinián, Mátyás király, XIV. Lajos és
mások kitűnően értettek hozzá. Kormányzásuk egyik fő alapelve volt
elhallgattatni a részeket és egyedeket.

Most az idealismusba csapunk át, mely erkölcsi egységet szül
gondolkodásunkban, megveti a liberalismust, mely az individuum
szabadsága volt az egyetemes, a vallás és erény rovására. Lenézi a
köztársaságot, melyet vezetői az ő szemében is kompromíttáltak,
lelkesedik egy erélyes és keresztény monarkhiáért. Keresztény állam kell
neki, melyben vallási és erkölcsi rend uralkodik. Das Christenthum hat
eine entschiedene Tendenz zur Monarchie, mondja ily idealis napokban
nyolczvan évvel ezelőtt Schlegel Frigyes.

Ez az idealismus alighanem végzetes lesz a franczia köztársaságra nézve.
Öt-tíz év alatt annyira gyarapszik az erkölcsi és vallásos érzés, a
fejedelmi hatalom iránti lelkesedés, hogy fejedelmet állítanak maguk
fölé.

E fejedelem valószinüleg csak két családból lehet. Vagy az Orleans vagy
a Napoleon családból. Az idealismus idején azonban oly nagy a
legitimitas tisztelete, hogy csaknem lehetetlen egy legitim
trónkövetelővel más valakinek versenyezni. A napoleoni praetendens
túlnyomóan a forradalom emberének unokája, a realisabb idők érzésének,
gondolkodásának képviselője, úgy hogy a döntő pillanatban erős párt nem
is gondolhat reá; míg az Orleansok Bourbon eredetűek, noha az ő
történetök is szoros kapcsolatban áll a forradalommal; csakhogy az igazi
franczia Bourbonok kihaltak és Orleans Fülöpöt tekinti a növekedő
royalista párt az egyedűl legitim trónörökösnek.

Jövője tehát nagy valószinüséggel a mi főherczegnőnk férjének lehet. Az
ő trónkövetelése az idealismus kitörésekor alighanem teljesedésbe megy.
És ekkor a szeretett magyar főherczeg derék leánya, magyar leánya űl a
franczia trónra.



XXXIX.  AZ IRODALOM NAGY TÜKRE.

Ha az ember gondolkodik: vagy összefoglal, vagy megkülönböztet. Az
egyikkel a messzeeső tárgyak közös jegyeit, rokon vonásait köti össze; a
másikkal a szeme alatti tárgyat, pontocskát szedi szét, elemzi,
megkülönbözteti, eltérő jegyeit keresi.

Ha az emberiség irodalmi alkotásait, különösen bölcsészete történetét,
továbbá históriai műveit, szépirodalmi termékeit vizsgáljuk, mindjárt
szemünkbe tűnik, hogy bizonyos időkben túlnyomóan összefoglalnak
embertársaink, máskor meg lenézéssel fogadnak minden általánosító,
összefoglaló gondolkodást. Ez időszak bölcsészei semmi jelentőséget sem
tulajdonítanak az eszméknek, az egyetemes gondolatoknak, míg a másikban
csak ezeknek van realis igazságuk.

Ha még mélyebben bocsátkozunk bele az emberi alkotások vizsgálatába,
arra is ráakadunk, hogy az összefoglaló gondolkodásból nem egyszerre
csapunk át a megkülönböztetőbe, hanem fokozatosan, lassú lépésben. Igaz,
hogy ezt nehéz meglátni, sőt az elemző gondolkodás napjaiban, mikor a
távolban csak egyes kimagasló tüneményeket tudunk észrevenni; mikor a
jelenségek nem egységökben, hanem mintegy széthullva, belső
összefüggésök nélkül állanak előttünk: nem is láthatjuk az összefoglaló
gondolkodás lassú zsugorodását. Azután, mikor 4–500 esztendeig tartott
ez a lépcsőzetes átalakulás, nehéz volt a gondolkodóknak észrevenni e
tüneményt. Most azonban, mikor jóval rövidebb ideig, például 1490-től
1700-ig, 1700-tól 1815-ig, 1815-től napjainkig tart, tehát egy nyolczvan
éves ember végig élheti, most már jóval könnyebb észrevenni, fölfedezni
az erkölcsi világ e tüneményét.

Magam is eleinte csak annyit láttam, hogy az összefoglaló gondolkodást
az elemző váltja el, csupán később jutottam el a lassú és folyton
szűkülő gondolkodás felismerésére. Alig lehet két-három éve ebbeli
világosabb látásomnak.

Azóta ezer meg ezer bizonyítékkal állottam elő e tétel megvilágítására.
De mivel éppen a tanárok, tudósok és írók között lassan mutatkozik és
hódít az összefoglaló gondolkodás, nem csoda, ha Beőthy Zsolt kis
munkája a régi helytelen alapon készűlt és szerzője nem képes megérteni
magyarázatomat. Ő egyik legkedveltebb írói egyénisége napjainknak a
hetvenes évek közepétől kezdve. Igen sok lelki tulajdona ez időszak
jellemző sajátsága. Így kenetes, lágy, szines az irálya, gyöngéd, síma,
nyájas a modora, eszmétlen és elemző a gondolkodása, léha, elnéző,
irgalmas és altruisticus a moralja, tősgyökeresen magyaros a nemzeti
szelleme, szóval, a mint szokták mondani, a századvégi emberek egyik
kiváló egyénisége. Ezért volt annyira népszerű.

Most egy kis munkája: _A magyar irodalom kis tükre_ fekszik előttem,
mely előadásainak vezérfonala, szellemi életünk fejlődéséről való
felfogása akar lenni. Nyilatkozata szerint megtalálhatni benne az ő
irodalomelméletét vagy legalább nyomát hagyta e szerény vázlatban.

E kijelentés okán kerestem az ő irodalom-elméletének nyomait, de nem
találtam. A mi szemem elé kerűlt, az mind nagyon régi és elcsépelt
valami. A mint irodalomtörténete nem egyéb, mint Toldy tankönyvének
átírása a nemzeti szellemnek erősebb hangoztatásával, úgy e munkácska
sem más, mint a Toldy-féle irodalom-történet édes-kedves kivonata.

Új eszme, új felfogás éppen nincs, de nem is lehet benne. Miért? kérdi a
t. olvasó. Egyszerűen azért, mert a realismus egyedüli gondolata a
magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus idején, mikor
leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk, lelkesedünk a magyarságért
és a magyar hazáért, de csak mint erkölcsi fogalom szent előttünk,
melybe beléolvasztjuk és testvéreinknek tekintjük az összes
nemzetiségeket. Keblünkre öleljük a tótot, a ruthént, a szerbet, a
horvátot, a németet, a románt stb. és azok bennünket.

Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes gondolkodás,
halványan megkezdődik az a patriotismus, mely Kisfaludy Károlyt,
Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a huszas években. Ők még
nem tudtak elég melegek, bensők, közvetlenek lenni. Annyira szélesen és
messze látnak, hogy szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes
és meleg nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban
magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly hideg
lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és más társaik.

Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az egyetemes iránti
csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a nemzeti szellemet,
gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties nyelvben, szokásokban,
magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok, irodalom-történetírók
műveikben már kiemelik az egyes írók nemzeties irányát, nemzeti
szellemét.

Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy, Vörösmarty
stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de már az eszme
nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany stb. magyarosabbak,
melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett fejezni irodalom-történeti
dolgozataiban.

Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas években
megbizták Vörösmarty életrajzának megírásával. Az utolsó ívek
kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta fel a
szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg, ünnepélyes,
fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros realista Gyulai
Pál? Hogy emelhesse ki _Zalán futását_, _Egert_, _Cserhalmot_ stb.,
mikor elemző gondolkodásának nehéz belőlük egy pár lapot is elolvasni?
Hogyan csodálja Vörösmarty romantikus színműveit szertelenségeikkel,
borzasztó, groteszk ellentéteikkel? Ezt már nem lehetett megtenni a
hatvanas években.

Az idők árjához símuló Toldy Ferencz még egy kissé csodálhatta e
műveket, Gyulai nem. A kegyelet, a megbizás körülményei azonban nem
engedték, hogy szabadon írhasson, bántani nem volt szabad; de keresni
kelle oly sajátságokat, melyeket a hatvanas évek gyarapodó nemzeti
szelleme is tisztelt. Ilyen volt Vörösmarty nyelve, _Csongor és Tünde_
népies drámája és benne a manók csilingelő dialógja, az eposzok között a
romantikus _Két szomszédvár_, hisz ezt még akkor el lehetett olvasni,
lyrai költeményei közűl, különösen ki kelle emelni _A szegény asszony
könyvét_, mert ez legmelegebb mindnyájok között. Gyulai tapintatosan
végezte feladatát. Méltányos volt az oly művek iránt, melyet a hatvanas
években alig tudtak olvasni, elismerő azok iránt, melyek még tetszettek.

Midőn Beőthy Zsolt a hetvenes évek második felében az
irodalomtörténetíráshoz fogott, már úgyszólván elenyészett, vagy
összezsugorodott az általánosító gondolkodás, realismusunk szűk
felfogása csupán a nemzeti szellem melegét élvezhette, összefoglaláshoz
csak egy pár bomlott embernek volt érzéke. Beőthy tehát kezébe vette
Toldy tankönyvét, kissé megváltoztatta a felosztást, mert a Toldyéban
volt némi egység, leszállította, vagy törölte Kazinczy, Bugát és a
hidegebb poéták, írók stb. nagyságát, kiemelte a magyarosabb, nemzetibb
szelleműeket. E munkájában szintoly tapintattal járt el, a minővel
Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában.

De ha önálló felfogást, Beőthy-féle eszmét keresünk, egyet sem találunk.
Vannak benne eltérések, apróbb variansok, de önálló, eredeti
gondolkodásnak nyoma sincs. És ez volt a szerencséje, mert különben
kevesen vagy épen nem olvasták, tanulták volna. A nemzeti szellem
apostolának kelle lennie, ez volt a világon minden olvasott
irodalom-történetíró. Ő sem lehetett más. A szűk, individualis, meleg,
benső és léha nemzeti szellemnek volt szines és kenetes tolmácsa. Mikor
tehát eredeti irodalomelméletével hozakodik fel, melynek nyomait e
vázlatban hiába keressük, melylyel tanítványainak állítólag nem maradt
adósuk, oly kincset emleget, mely hiányzik elméjének ládafiában vagy
papirosbúzával kereskedik a szellemi világ börzéjén. Világosabb vagy
sötétebb árnyalat, kisebb-nagyobb eltérés még senkit sem jogosít fel,
hogy önálló, eredeti elméletnek mondhassa a maga apróságát, mely egyéni
szervezetének elmaradhatlan következménye.

Az irodalom bölcsészetének, az irodalom elméletének, egyetemesnek kell
lennie, a világ minden irodalmára kell illenie, sőt fel kell ölelnie az
emberiség erkölcsi, szellemi és aesthetikai életét is, meg kell vele
magyarázni, érthetővé tenni az ember lelki életének minden tüneményét.
Ily összefoglalásra se Beőthy, se a világ egyetlen realistája sem képes,
mert éppen azért jónevű, kedvelt és szívesen olvasott gondolkodó, költő,
író, művész, politikus, tudós, mivel nincs összefoglaló tehetsége,
szűkkörű a szellemi láthatára, elemző, szétszedő, individuális a
gondolkodása. Tőlük tehát senki se várjon új, eredeti összefoglaló és
erkölcsi világunkat megfejtő egységes eszmét!

De hátha? kérdi a kétkedő realista, aki éppen szűk látkörénél fogva nem
hiheti el, hogy más érzés, gondolkozás is igaz lehessen az övén kivűl.
Tessék kimutatni Beőthy munkáján, hogy nincs benne új elmélet, nincs
benne eredeti irodalmi bölcsészet. Idáig csak azt magyarázta, miért
kellett Beőthynek és vele ezer meg ezer aesthetikusnak kisebb-nagyobb
eltéréssel a nemzeti szellem sugallata szerint írnia. Bizonyítsa be
pontonkint, hogy ez vagy az csak régi felfogás, nem pedig új elmélet
sarktétele.

Így hangzik a reálista követelése.

Mindenesetre túlságos és igazán sok. Túlságos, mert ha az uralkodó eszme
haladása fonalán bemutattam, hogy Beőthy nem írhatott másképpen, magától
elesik a pontonkint való magyarázat szüksége; sok, mert ha
belébocsátkozunk az egyes pontok fejtegetésébe, csakhamar azon vehetnők
észre magunkat, hogy új irodalomtörténetet írtunk, a mit most nem
szándékozunk. De ha az egészre nézve adósak maradunk realista
barátainknak, néhány pontra nézve szívesen teljesítjük követelésöket.

Mindjárt érdekes a kezdet. Beőthy szeme előtt az ősidők homályából egy
volgamelléki lovas bontakozik ki, szerinte e lovas véréből
mindnyájunkban van egy csepp, mely a magyar szellem mivoltából és
fejlődéséből is sokat megmagyaráz. A haladás megelőző hullámának realis
alkonyán mondotta de Maistre gróf, a mit különben minden realista érez:
Én nem ismerem az embert, hanem csak francziát, oroszt, németet stb.
ismerek. A realismus e sajátságára mutat Beőthy felfogása is, a ki egy
volgamelléki lovas képében akarja bemutatni a magyar nemzetet.

E nép szerinte rablásból, félig-meddig zsákmányból él (3. l.),
műveltsége azonban fejlettebb és magasabb, mint azoké a népeké, melyeket
itt talált (8. l.), tehát a volgamelléki lovas műveltebb volt, mint a
pannoniai germán és szláv.

A magyar egész lényét áthatja a nemzetiségi érzés, ez tölti el bensejét,
ez irányozza egész külső és belső életét (5. l.). Mintha más nemzetét
nem töltené el. E hibás tétel bizonyítása a könyvecske feladata. Talán
ez akar lenni az az ismeretlen irodalom-elmélet, litteraturai
bölcsészet. Csakhogy ez annyira ismert és általános, hogy a
legkorlátoltabb Széchy Károlytól kezdve Taineig, a legelvtelenebb
Heinrich Gusztávtól Gervinusig egyetlen nagy emberünk sem tudott más
elméletet megalkotni, kisebb-nagyobb eltéréssel mind egy húron
pendűlnek.

Más felfogás hirdetője Nisard, a ki a tekintély elvének apostola; de a
mit még lehetett hirdetni a negyvenes-ötvenes években, kinek kellett
volna a realismus későbbi napjaiban?

Beöthy is, mint annyian, elmondja a magyarról, különösen
Szent-Istvánról, hogy az idegenből átvett eszméket és formákat mindig
akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára
minél alkalmasabbakká tegye. (5. l.)

Hagyjunk fel e régi, elavúlt frázissal. Mindenkinek tudnia kell, hogy az
idealismus vagy realismus nyomása alatt, ha a civilisatio rokon
színvonalán vagyunk, átveszünk intézményeket; ez azonban sehol sem lehet
másképp, mint a helyi és nemzeti bélyeg ráütésével. Még a catholicismus
sem kerűlheti ki egyben-másban ezt a nemzeti jelleget. A világi
intézmények még inkább. Éppen ez lenne csoda, ha az ország és nemzet
viszonyának tekintetbevétele nélkül lehetne átvenni egyházi és világi
intézményeket.

Olvasom, olvasom e szerencsétlen könyvet, de elméletet, philosophiát
sehol sem találok benne. Persze annál több hibát és helytelen felfogást.
Legalább eszmei kapcsolatokra akadnék, melyek megállanák helyöket! Ilyen
sincs. Rendesen a közel fekvő, a közvetlen, a látszatos okokat bújja,
velök hozakodik fel. Ha mégis látni akar valamit, össze akar kötni
valamely jelenséget, helytelenűl teszi. Példáúl a XV. század
műveltségének legszélső sugarait egy század mulva Báthori Zsigmond
kolozsvári palotájában látja elenyészni (29. l.).

A jó ember nem tudja, hogy a XV. század civilisatiója a realismus
léhasága, erkölcsi, aesthetikai és szellemi bomlása, Mátyás halálával
bezáródik s az egész világon beáll a Bánffy-korszak, az anyaginak és
erkölcsinek élethalálharcza; az egyetemesnek uralomra törekvése, az
erénynek és becsületnek lázas kitörése a század demoralisatiója ellen.
Csak így lehetséges elképzelni, hogy Fra Girolamo, az egyszerű florenczi
barát egy hatalmas köztársaság élére áll. Nem veszi észre a társadalmi
osztályok harczát; azt gondolja, hogy folytatódik a XV. század léhasága,
a Janus Pannonius pécsi püspök, verses pornografiája, frivol,
érzékisége, Mátyás királynak és kortársainak immorális anyagisága.

Pedig csak 27 év múlva Mátyás halála után a rationalismus és
scepticismus halvány megjelenésével lesz lehetséges egy Luther Márton,
egy Pomponazzi, egy Ariosto, egy Macchiavelli, mikor már lohad a szélső
idealismus, hanyatlik a tekintélyi hit és idealis morál. Idáig nem
lehete félredobni egyetlen dogmát sem, mert az emberiség rajongott a
tekintélyi vallásért és nem kérdezte, miért higyjük ezt vagy azt a
dogmát.

Neki Temesvári Pelbárt a franciscanismusnak, a _népszerű, maradi és
bátor áhitat_ szellemének képviselője; pedig a magyar barát a kitörő
idealismus tekintélyes tolmácsa és nagynevű apostola. Úgy fogja fel őt,
mint ha két politikai párt küzdelmében a conservatív irány egyik maradi
szónoka volna. Pedig több volt a mi Pelbártunk. A társadalom
individualismusának halálos ellenségét tiszteljük benne. A legnagyobb
reformátor, olyan mint Socrates, mint Tertullián, mint Nagy Gergely
pápa, mint Géza fejedelem, mint Savonarola és mindazok, a kik a kitörő
idealismus apostolai közé állanak. A társadalom idáig az individuum
jogait terjesztette ki, a realismus nyomása alatt az egyetemes
képviselőinek tekintélyét sárba tiprotta és az alkotó részeket emelte a
hatalom trónjára: a családban a feleség és a gyermekek uralkodtak, a
társadalomban a szép és kikapós asszony, az országban az alkotó részek,
a tartományok, vidékek, megyék, a szegény ember stb. Más szóval,
megingott a társadalom alapja, eltünt a morál, kiforgatták a kifejezések
értelmét. A Savonarolák, a Pelbártok munkája a morál visszahozása, az
igazság, a becsület, a tisztesség meghonosítása, a vallásnak a szivekbe
oltása volt.

Beöthy állítólagos irodalom-elmélete olyan szegény, hogy semmit se tud
megmagyarázni. Neki minden magasabb ok nélkül be tudnak köszönteni a
leghatalmasabb tünemények. A protestantismus gyorsan utat talál hazánkba
(33. l.) a magyarság _lelki alkatának megfelelően_ (?) a kritikai és
fatalisticus calvinismust karolja fel. Valószínűleg azért kellett a
calvinismus, mert sok a török vér bennünk, a török pedig fatalista; de
hát miért fatalista?

Nála egyszerűen _megindul az antireformatio_, (42. l.) Pázmány
visszatéríti a főnemességet talán (?) a gyökeres magyarság gondolatával;
a zsidózók azonban kiválni _látszanak a magyar érzés közösségéből_ (45.
l.), bár gyönyörű egyházi énekeket teremtenek. Szenczi Molnár Albert
életének tragicuma, hogy tudós és költő volt, mikor szenvedélyes
katonára lett volna szükség. És így tovább. Beöthy csak a helyi, a közel
fekvő, közvetlen és látszatos okkal tud előállani. De lehet-e ilyenekből
elméletet, philosophiát alkotni? Nem lehet. A közvetlen ok nem
szolgáltat eszmei kapcsolatot, azért nem lehet belőle összefoglaló
elméletet, igazi philosophiát alkotni. Beöthy állítólagos
irodalom-elmélete tehát nem külömb az orvos eljárásánál, a ki ha
fejfájásról panaszkodunk, vizes borogatást, antipyrint és hasonlókat
rendel s ezt orvostudománynak nevezi. Ha ideges lesz valaki, a sok
munkában s hasonló közeli okokban keresi a baj forrását, ha oly emberről
van szó, a kinek sok dolga van; ha pedig léha, dologtalan ember esik e
bajba, akkor kézi munkával, _slőjddel_ és hasonlókkal akarja
meggyógyítani és nem veszi észre, hogy a szegény beteg szervezete nincs
összhangban az uralkodó eszmével s el kell pusztulnia e disharmónia
miatt, vagy legalább sinylődnie.

Zrinyi eposza 1651-ben csak darabos nyelve miatt nem tesz _nagy hatást_
(48. l.); az érzéki és gyönyörű szólású Gyöngyösi István pedig egy
_költőietlen_ kor _legköltőbb_ képviselője Majláth szavaival mondva. Az
ilyen semmitmondó ellentét tetszik neki. Költőietlennek nevezi a kort,
melyben virágzott a verselés, ismert és ismeretlen poéták verseitől, a
szegény legények és bujdosók szép dalaitól visszhangzott az ország és
nem látja, hogy a realismus nyomása alatt érzéki és léha, de meleg,
közvetlen, benső és magyaros volt ez idők poezise, mely sajátságok
hiányoztak a nagy Zrinyi költészetében.

Katona Józsefről mondja, hogy kora nem értette meg, de miért, már nem
tudja. Pedig Katona a realismus utolsó poetája, a ki az egyetemes
képviselőjét, a királyi udvart, a királynét, Ottó herczeget stb. a
nemzeti individuum romlásának okául mutatja be; Kisfaludy Károly
hatásának titka színszerűsége, de különösen dicsekvő magyar szelleme
(83. l.); pedig sikerét főleg az magyarázza meg, hogy égig magasztalja
az egyetemes képviselőjét és hitványnak mutatja be az individuumot,
tehát idealista. Vörösmarty epikai muzsáját az 1825 után beálló
reformkorszak ihlette, pedig mindkettőnek csak egy forrása lehetett; nem
látja, hogy az ébredő halavány realismus minden művelt országban rokon
mozgalmakat kelt; Széchenyi Istvánnál is csak azt látja, hogy valahára
megindul a reformmunka (105. l.). Jósika Miklósnál nem tudja okát adni,
miért rajzolja akkora bőséggel, annyi szélességgel a külső életet, miért
tetszik kezdetben és később miért fordulnak el tőle (107. l.). Beszél
báró Eötvös József törhetetlen idealismusáról, pedig tudnia kellene,
hogy a _Carthausi_, a _Falu jegyzője_ jóval reálisabb alkotások, mint
Kisfaludy Károly, Vörösmarty stb. művei. Bennök az egyetemes képviselői
már le vannak szedve magas trónjukról. Kemény Zsigmond az idealreal
delén szivesen rajzolja az emberi élet nyomorúságát, sötét tragikus
világításban festi nemünk küzdelmét, de természetesen Beöthy
irodalom-elméletében hiába keressük az okát, noha ugyanekkor mindenfelé
kezdik ezt az irányt, mert a növekedő realismus látja az individuum
nyomorát. Beőthy nem sejti, miben rejlik Szigligeti hatásának titka, aki
jóval reálisabb mint az előbbi drámaírók s nem gyanítja, hogy Czakó
Zsigmond, gróf Teleki László annak a szertelen romanticismusnak
utószülöttei, melynek nálunk Vörösmarty a főképviselője.

Tompa, Petőfi, Arany megítélése és az idők árjába való beillesztése,
szintén csak oly helytelen. Nem levén vezérfonala, mely az irodalmi
alkotások tömkelegében vezethetné, nem látja, hogy tompúl Rákosi
Jenőnél, Dóczynál, Csikynél az erkölcsi érzés, hogyan sülyed az
egyetemes tisztelete és grasszál a reális érzés, gondolkodás féktelen
individualismusa s minő tombolást visz véghez néha az érzékiség. Jókai,
Mikszáth Kálmán és az egész irodalom léhasága, az uralkodó humor
erkölcsi silánysága, a Herczeg Ferenczek morális sülyedése, a tárczák,
rajzok, életképek, vígjátékok, bohózatok, becsület és tisztesség
szempontjától való nihilismusa mind ismeretlen a jámbor, kenetes, lágy
és színes Beöthy lelkében.

Valóban a _magyar irodalom kis tükre_, mely irodalomelmélet nyomait
akarta a nagy közönségnek nyújtani, nem egyébb színes és szellemes, de
tartalmatlan fecsegésnél, melynél üresebb csak a Széchy Károlyoké lehet.
Hiába, egységes, bölcselő gondolkodás nélkül lehet szépen rajzolni,
csinosan festeni, kellemesen elbeszélni, egyes érzelmeket és irodalmi
műveket finoman elemezni, de magasabb értékű, fensőbb becsű
irodalom-történeti munkát alkotni lehetetlen. Rákosi Jenő, Alexander
Bernát, Ambrus Zoltán, és mások szellemes tárczáihoz hasonlók lehetnek
az ily munkák; de nincs igazi becsök, mert hiányzik az összefoglaló
egységes eszme, mely, mint a világító torony fényt lövellne az olvasóra
és tájékoztatná, merre jár a szellemi világ viharos tengerén.



XL.  A REALISTA VAKSÁGA.

Valahányszor az ezredévi kiállításba mentem, rendesen találkoztam egy
régi ismerősömmel, egy öreg orvossal, a kinek fogalma sincs az erkölcsi
világ törvényéről. Többször bizalmasan megkérdeztem, hogy érzi magát,
gyönyörködik-e a kiállítás szépségében? Elragadtatva felelt, mindent
szépnek, gyönyörűnek talált, nem győzte dicsérni, magasztalni.

Nem árultam el neki lelkem hangulatát, nem magyaráztam az erkölcsi világ
törvényét és benne az idealismus hajnalát, pedig kevés embert szoktam
tőle megkimélni. Csak időnkint ismételtem kérdésemet, melyre mindig
boldog megelégedéssel válaszolt.

Ime, gondolám magamban, egy boldog realista, minőt már alig találni, a
kinek lelke teljes összhangban van az uralkodó realismussal, a kit még
nem érintett az ébredező eszményiség! Eszembe jutott a magam lelki
állapotja 1885-ben, mikor gyönyörködve sétáltam nappal és este a
kiállítás területén.

A fővárosi és vidéki lapok szintén tele voltak a kiállítás dicsőségével.
Csupa újjongó öröm és boldogság sugárzott soraikból. Nemcsak az ünnepi
szónokok, a fáradhatlan miniszterek és más államférfiak szólottak az
öröm mámorában, hanem oly jeles kékharisnya is mint Geőcze Sarolta, a
kinek nem ártana a házasság szentségében részesülni.

A kiállítás bezárását is elsiratták a realista lapok, többi közt a
_Budapesti Hirlapban_ Alexander Bernát. «Egyelőre nem is beszélünk róla
talán, hogy emléke meg ne zavarjon bennünket… Díszes volt és nagy
szabású, _kedves és mégis nagyszerű_. Olyan volt mint egy _jó magyar
szónoklat_ (?) a régi jó időkben; erős gondolatotok hangzatos nyelven
kifejezve. Általában a magyar jellemet tükrözte: komoly és méltóságos;
de minden nehézkesség nélkül». Ezek persze amolyan semmit mondó
frázisok, melyeket a realista szeret legjobban. Neki a kiállítás egy
régi jó magyar szónoklatt. Mi ez? Erős gondolatok: mi ez? Hangzatos
nyelven: hát ez micsoda? Nem hangzatosabb a mai szónokok nyelve? Kit nem
fáraszt ma el egy Eötvös, egy Kossuth Lajos beszédének olvasása a
negyvenes évekből?

De hagyjuk ez üres frázisokat, keressünk valami okosabbat.

Alexander keresi, kutatja a kiállítás hatását a magyar lélekre, mely
gyarapodott az anyagiakban, de sokat vesztett idealismusából, szerinte
nagy küzdelmek befejezése után hasonlót tapasztalni minden népnél. A
német szörnyű brutalis lett 1870 után, Olaszországban sűlyed a
közerkölcsiség egységének létrejöttével; a franczia köztársaság
megszilárdulása után támadtak a botrányok és az irodalmi sülyedés. A jó
ember nem látja, hogy az egész világon hanyatlott az egyetemes
szempontja, uralomra jutott az individualismus, vele az érzékiség, a
családi élet bomlása, a tekintély képviselőinek lealacsonyítása az egyik
országban úgy, mint a másikban. A világ minden szinpadán adták a
legerkölcstelenebb szindarabokat, melyek magukkal ragadták a közönséget,
tehát egyenlőnek kellett lenni az erkölcsi szinvonalnak akár voltak
botrányok, akár nem. De ő szegény nem látja ezt az egyenlőséget,
szerinte _a nemzet erkölcsi ereje, a velő, ép, egészséges_, csak egy
kissé elernyedt.

Ez az elernyedés abban mutatkozik, hogy nem lelkesedünk _nagyon_, még a
_mélyebb közérdeklődés_ is ritka. Ki tud nagyobb lelkesedést mutatni,
mint a realista? Húsz év óta minden országos ünnep, mulatság, temetés
stb. óriási tömegeket tudott összecsődíteni nemcsak nálunk, hanem az
egész világon. Mikor tudnak az emberek a lelkesedéstől őrjöngeni, ha nem
a realis időkben? A czár párisi látogatása százszorosan felül multa még
a Kossuth Lajos temetését is. Csupa lelkesedéstől sír, nevet, kaczag,
éljenez a jó realista.

Persze most gyökeresen átalakul az idők szelleme. Az eszményiség
hajnalán sokan vannak közöttünk, a kik nem tudnak lelkesedni, tapsolni,
éljenezni, őrjöngeni; hanem az erkölcsi szempontot nézik. És az én
flótás barátom azzal áll elő, hogy a mostani választásoknál _az idealis
jelszavak közül egy sem hatott!_ Nem tudja, mi az idealis, különben nem
használná ily értelemben. Pedig a bölcsészet tanárának tudnia kellene.
Mert épen az _idealis_ jelszó rendítette meg e hazát a mostani
választások alkalmával; ezt az idealis jelszót a nemzet milliói
hangoztatták, t. i. a néppárt hívei; míg hideg maradt a _realis
jelszókra_, minők a függetlenségi, a nemzeti és szabadelvű párt
jelszavai. E pártoknak majd az idealismus napjaiban meg kell szünniök,
azért maholnap senkit sem lelkesíthetnek.

A jó tárczaíró az elernyedt magyarságra, az elszikkadt néplélekre jó
hatást vár a kiállítás _nagy idealis vonásaitól_. Igazán megdöbbentő
gyöngeség egy bölcsészettanártól! Már 1870 körül megirta Renan, hogy
korunk nagy kiállításai országos vásárok, kirakodó sokadalmak, melyekből
hiányzik minden erkölcsi, minden idealis elem. De a magyar tárczaírónak
nincs fogalma a nagy idealis vonásokról, azért ezeken az országos
vásárokon és talán Ős-Budavárában meg a kelenföldi Konstantinápolyban
találja meg őket. Nem lenne csuda, mert a realis időkben kiforgattuk a
szók értelmét, elferdítettük jelentésöket. Ezért kell tótágast állania
Alexander logikájának. Érzem, hogy udvariatlan vagyok e kitűnő
realistával szemben; de nem tudom megállani, mert tanár létére annyira
közönyös az idealis bölcsészet mesterei iránt, mint ők Plato, Leibnitz,
Hegel, Cousin, Rosmini, Gioberti és számos más. A ki csak kissé tud
velök foglalkozni, lehetetlen, hogy tisztábban ne lássa az erkölcsi
világot, mint a hogy ő és más bölcsész társai látják. Nekik a bölcsészet
alig egyéb természettudománynál.

«Nagyon emelkedtünk minden téren, mondja a tárczaíró, mégis ridegebb
kietlenebb lett életünk». Valóban mulatságos ennek a haladásnak,
emelkedésnek részletező bemutatása. Nem vagyunk nagyon önzők mint a
német és az angol, praktikusok mint az amerikai, kétségbeesett játékosok
mint az olasz, erkölcsi érzékünk sem romlott meg annyira mint osztrák
szomszédainknak! Mennyi helytelenség néhány sorban; Csak is egy jó
realista képes rájok, a ki nincs tisztában az erkölcsi fogalmakkal. Neki
önző a német és különösen az angol, a ki a realismus alatt csak úgy
szórta millióit jótékony czélokra, decentralisálta óriási birodalmát,
majd nem függetlenítette gyarmatait, vissza akarta adni Irország
önállóságát stb., most pedig a nép rajong a keresztyén örményekért,
mikor az egész világ mozdulatlanúl látszik nézni a törökök mészárlásait!
Neki csak praktikus az amerikai és nem látja, hogy napjainkban kezd
kiemelkedni a realismusból, rajong az egyetemesért, az erkölcsiért, vad
erővel tör ki náluk az antisemitismus, hatalmas az agrarismus, a
bimetallismus, vissza akarják szorítani a nők féktelen
individualismusát, erkölcsileg fölemelni a házasságot, újra
meghonosítani a családélet szentségét. Az olaszoknál csak a játékosokat
látja, de nem veszi észre nálunk az őrült játék szenvedélyt száz meg
száz fajtájával, az olaszoknál sem tünik fel neki az erkölcsi és vallási
megújhodás felé törekvés. De hogy is lehetne fogalma az affélékről,
mikor azt állítja az osztrákokról, hogy jobban megromlott az erkölcsi
érzékök mint a miénk. Hisz épen az osztrák mozgalom nem egyéb mint az
idealismus kitörése, az erkölcsi és vallási életnek jelentkezése. Nálunk
is mutatkozik ez a jelenség, csakhogy túlnyomóan a szláv és german
fajoknál, melyeket lassan követ a magyarság. Kálvinista és lutheranus
papjaink szintén észre kezdik venni a tekintélyi hit, az idealis moral
visszatértét, gr. Degenfeld József az új tiszántúli ref. főgondnok
aggódva híja fel a kálvinista papok figyelmét, inti őket, hogy legyenek
résen, nehogy a _sötét középkornak már-már veszedelmesen mozogni kezdő
irányzata_ ismét felülkerekedjék. Pedig felül fog kerekedni, győznie
kell a tekintélyi hitnek és eszményi moralnak, különben teljes bomlás
állana be az erkölcsi élet terén s öngyilkos lenne az emberiség jó
része, a másik pedig mint az őrült bolyongana a föld szinén. A
protestans egyház belső fejlődését, erkölcsi megújhodását az
államsegélytől és a szabadelvűségtől teszi függővé a jámbor főgondnok,
mintha az anyagi jólét és az individualismus (szabadelvűség) képes volna
erkölcsileg megnemesíteni, vallásos életre buzdítani az embert. De a
főgondnok lajkus fráter, nem gondolkodó, a ki egész életében az anyagi
és a realis önző politikával törődött; Alexander azonban bölcsész meg
tanár, a kinek nem szabad az országos vásárok és nemzeti bacchanaliák,
világraszóló zabálások idealis vonásairól beszélni.

Történeti tudománya is csámpás lábon állhat oly férfiúnak, a ki a
németek állítólagos brutalismusával nem tudja megegyeztetni a
Schiller-Goethe-Kant korszak _fenkölt érzésmódját_. Pedig 1790 nagyon
közel áll 1875-hez. Az egyetemes tisztelete mindenütt hanyatlott, az
individuum hatalomra jutott a családban, a községben, a franczia földön
kitört a legrémesebb forradalom, mely sárba rántotta az egyetemest és a
megtestesült érzékiséget, egy szép leányt, meg az emberi észt emelte az
istenség oltárára. Németországban rajongtak az édes, meleg, benső,
érzéki életért; Schiller, Goethe drámái csak erősen realis időkben
születhetnek épen úgy, mint Kant philosophiája. Egy _Don Carlos_, egy
_Tell Vilmos_ stb. nagyon realis drámák. Az egyetemes képviselői bennök
az individuum minden bajának okai. Alexandernek mint bölcsésznek tudnia
kellene, mi lehet az a fenkölt érzés. Igaz, hogy a nagy közönség
össze-vissza használja, az írók is sok mindenre alkalmazzák, de helyesen
csak az idealisabb érzésre, gondolkodásra használhatjuk, mikor az
egyetemesből indulunk ki. Az altruista lehet gyöngéd, kedves, irgalmas,
önzetlen, de nem fenkölt, mert jósága csak a realis idők felebaráti
szeretete. Kant erős realista irányát pedig az is mutatja, hogy
Alexander foglalkozhatik vele. Ha idealisabb bölcsész, mint a lajkusok
gondolják, annyira élvezhetlen, olvashatlan volna előtte, mint más
eszményi philosophus.

A nemzet erkölcsi erejét nem emészti nagyobb betegség, gondolja
Alexander, a velő, úgy látszik, ép, egészséges: ha meg volna támadva,
azt látni kellene. Mélyen megdöbbentő vakság! A szegény jó ember mint
jámbor realista nem lát, nem hall; nem veszi észre az erkölcsi bomlást a
családi és társadalmi életben, az érzékiség tombolását, a hazugság, az
önérdek féktelen fellépését nemcsak az egész világon, hanem nálunk is. A
ki ennyire vak, azzal igazán kár szóba állani, realis korlátoltságát
senki sem lesz képes elhárítani, az ilyennek nincs semmi érzéke az
igazság, az erkölcs és a valóban szép iránt. Összefoglalni, az erkölcsi
világ tüneményeit egységökben felfogni nem adatott neki. És most a
realismus alkonyán, az idealismus hajnalán kevés embernek betegebb a
veleje, mint az övé és hogy mennyire meg van támadva, azt minden
gondolkozónak látnia kell.

Alexander kevésnek találja a kiállítás érdekében tett reclámot. A
külföldi látogatók elmaradásának főoka azonban ellenségeink nagy
számában keresendő, mondja tovább. Az európai sajtó általában nem
barátságos hozzánk, szövetségeseink sem azok, a _Kölnische Zeitung_ a
legmagyarfalóbb lap Európában. De mint realista nem tudja okát adni,
hogy miért. Pedig nagyon egyszerű. A népek rokonszenve mindig azon
ország felé fordul, mely az uralkodó eszme élén halad. 1830-ban az egész
művelt világ rajongott Francziaországért, mert az új liberalismus ott
győzött legelőször. A mult században a franczia encyclopaedisták
mozgalma következtében szintén a francziákért rajongtak. 1789-ben
hasonlóan. Most pedig az idealismusba megyünk belé és azon országok
ébresztik fel a népek rokonszenvét, melyek elül mennek a mozgalomban. Ma
az egész világon gyűlölik a Crispieket, a Bánffyakat és más
szabadelvűeket s a népek rokonszenve a Balfourok és hasonlók felé
fordul, a kik a moral és vallás apostolai. Az egyszerű ember nem tudja
okát adni rokonszenvének vagy gyűlöletének, de érzi. A tömérdek
etetés-itatás daczára csak a népek megvetését vonta magára a magyar,
mert hazánkban a legromlottabb individualismus uralkodik, a zsebelő
szabadelvű többség vezeti az ország ügyeit és a legembertelenebb önkény
gazdálkodik a nemzet politikai jogaival. Ezért járt oly kevés idegen a
kiállításon, legfölebb a realista és zsidó hirlapírók, szabadelvű
publicisták és parlamenti tagok, korlátolt specialista tudósok és bécsi
democraták stb. fordultak meg nálunk, mondottak nagyszerű
felköszöntéseket, írtak rólunk egy-egy hálás ismertetést, de mindez nem
használ semmit az idők árja ellenében. Hiába irattunk e pár év alatt
rémséges költséggel köteteket, füzeteket és czikkeket franczia, angol,
német, olasz és talán más nyelveken is a magyar nemzet magasztalására;
hiába volt minden pazarlás: a nemzetek rokonszenve elfordult tőlünk,
pedig 1825-től 1875-ig mindenfelé rokonszenvvel tekintettek a magyarra.

A kiállítás belföldi látogatását nagyobbnak remélte Alexander. Én bizony
ennyit sem vártam. Esténkint, ha meguntam magam, kimentem a kiállításba.
Rendesen sok embert találtam ott. Igaz, hogy négy-ötöd részök izraelita
polgártársainkból került ki. Csaknem elenyészett az árja és a magyar
elem kivált a nyári hónapokban. Aránylag sok katholikus papot láttam ott
lézengeni. Arczuk is elárulta, hogy korlátolt realisták, a kik nem
örülnek paptársaik idealis lelkesedésének. Igen sokszor nők társaságában
valának.

Alexander azt hiszi, hogy az alsóbb nép és az ifjúság felhozásában
remekeltünk, de a nemzet középső rétegei cserben hagytak bennünket. Mint
jó realista a vendéglősöket, a kiállítás helyét stb. okolja. Hisz ezek
nem okok! Potom pénzen, csaknem ingyen lehetett feljönni a kiállításra,
s a városban majdnem a rendes áron szobát kapni és étkezni. Bizonyosan
többeket megzsaroltak; a hol tehették, magasabb árakat követeltek; de
mivel a közönség legnagyobb része óvatos volt, aránylag kevés visszaélés
mutatkozott.

Másutt rejlett a baj, másutt kell a látogatás csekélyebb mérvének okát
keresnünk.

A kiállításra nézve baj volt, hogy az idealismus hajnalán vagyunk. Ez az
idealismus rendesen együtt jár a szegénységgel, egyszerre jelenik meg az
agrarismus, az oeconomismussal, a földmívelők inségével vagy legalább
súlyos helyzetével. Tehát épen annak az osztálynak, melyen a nemzet
fölépül, nincs pénze. Különben is, mikor az erkölcsért, vallásért kezd
lelkesedni, az ember nem rajonghat anyagi vásárokért. Nagyon sokan
vannak a vidéken művelt, tanult emberek, a kik dicsekesznek vele, hogy
nem látták a kiállítást; magában a fővárosban is vannak, a kik alig
egyszer-kétszer pillantottak be. Már nem gyönyörködtette őket. Lelköknek
jobban esék a magány, a csend, a zárkózott családi élet, mint az a hiú
vásár, hazug lárma, érzéki tombolás, örökös fecsegés, melyekben azelőtt
annyi örömüket találták. Hisz a föld népének egy részét csaknem
erőszakkal hozták fel a szolgabírák, a jegyzők, a papok és a tanítók
főispáni parancsra. Majdnem minden kiadásukat fedezték és mégis nehéz
volt kimozdítani őket. A középiskolai tanulók kiváncsiságát könnyebb
volt felébreszteni. A nemzet középső rétege azonban nem jött el, mondja
Alexander. Bizony kevesen fordúltak meg a kiállításon, hol az az
örvendező, derült hangulat, igazi jókedv is hiányzott a látogatók
arczáról, mely a hetvenes, nyolczvanas évek kiállításait nemcsak nálunk,
hanem mindenütt jellemezte. Akkor még mindenki tudott mulatni,
örvendezni, ma már csak a realista tombol, féktelenül őrjöng, a közönség
egy része visszavonul, az engedékenyebb rész pedig csendesen,
hallgatagon nézi a mulatságot.

És mivel folyvást gyarapszik az idealismus, azért sejtem én, hogy nem
jön létre az 1900-iki párisi kiállítás, vagy ha létrejön, óriási
bukással végződik.

Csakhogy hiába beszélek és írok, mert hályog takarja a realista lelki
szemeit, nem lát és e hályogot majd csak a diadalmas idealismus fogja
eltávolítani,

Addig várnunk kell.



XLI.  TOLSTOJ LEO: AZ ÁLLAM ÉS A KERESZTYÉNSÉG.

A nagy orosz költőről akárhányszor olvasom, hogy igazán nagy idealista.
A művelt világ legkiválóbb írói és gondolkodói mindig mint nagy
ideálistáról szólanak róla. Nem is tudják máskép elképzelni e tiszta, a
felebaráti szeretettől áradazó, valóban meleg keblű férfiut mint
eszményi rajongót.

Természetes, mert nincsenek tisztában az alapfogalmakkal. Csak az
önfeláldozó és szerető szivet látják és azt hiszik, hogy ez idealismus.
Nagyon tévednek.

Önzetlenség és önfeláldozás magában még nem jelent semmit. Az embernek
rajongani, lelkesedni kell az uralkodó eszme hatása alatt, e rajongás
lehet idealis vagy realis, teljesen a kortól és szervezetünktől függ,
hogy milyen.

Az idealismus alatt rajongunk az egyetemesért, a realismus alatt az
egyedért. Itt is lehetünk önzetlenek, önfeláldozók, a realismus vértanúi
vagy hitvallói. Igaz, hogy kevesebb a számuk, de vannak, akadnak
ilyenek.

De lássuk közelebbről.

Az emberi haladás egy-egy hullámának elején egyesül a lelki világ három
eszméje: a szép, igaz és jó. E három eszme egysége egy egészet alkot,
azért bármire gondol az ember, mindig a maguk egészében fogja fel a
szellemi, erkölcsi és aestheticai élet tüneményeit. Az egészből indul
ki. Az egész szempontjából ítéli meg a dolgokat, a társadalmi
kérdéseket. Mindig az egyetemest látja maga előtt, az a delejtű, a
vezérfonal a lelki élet tengerén.

A realismus a három eszme szétválása, a lelki egység teljes felbomlása.
A lelki világ alkotó részei szétmállanak; a szép, a jó és az igaz
fogalma, nem az egyetemes, hanem az egyén szempontjából ítéltetvén meg,
elvesztik igazi értelmöket. A realista kiforgatja valódi jelentésökből.

A szép az egyed szépsége lesz, támogatója az érzékiségnek, az ember
léhaságának, csupa idegizgató és csábító formaság. Háttérbe szorulván az
erkölcsi elem: a jó és az igaz, nincs támasza, nemesítő sajátsága a
szépnek. Megbomlott idegeink mámorosan kedvelik a fenségest, a
borzasztót, az irtózatost, egy szóval minden kábítót. Azért kellenek
ilyenkor a gladiatorok, a circusok, az alpes-mászások, párbajok, életünk
gyakori koczkáztatása. A kevésbé bomlott idegűeknek elég mulattatók és
szórakoztatók az érzéki gyönyörök, izgató, ingerlő szinházi, orpheumi,
circusi és más látványok.

Mihelyt az igaz eszméje ki kezd válni az egységből, a nagy eszményi
igazságok mint Isten, vallás, erkölcs, világ, emberiség pl. halványulni
kezdenek, a realismus napjaiban pedig már a nemzet és haza fogalma is
enyészőben van. Csak az egyén szempontjából tekintvén mindent, ezek
megszünnek igazságok lenni. Az egyed biráló elméje nem találhatja
igazaknak. A közérdek és közügy a realisabb gondolkodásuak szemében
hazugsággá válik. Tömérdek visszaélést, gazságot követnek el épen a
közérdek nevében. Igen sokszor romlott zsebelők kezébe kerűl a hatalom,
a kik a közérdek czímén rabolják meg embertársaikat, mert a nagy emberi
és nemzeti igazságok megszüntek azok lenni.

A jó szintoly változáson megy keresztűl. A jó eszméje legszűkebb
értelmében magunkviselete embertársaink iránt. Az eszményiség napjaiban
az egyetemesből indulván ki, a vallás és erkölcs szabályozza
magunkviseletét. Szeretjük vallásos és erkölcsös felebarátjainkat,
gyülöljük azokat, a kik az uralkodó eszméhez kevésbbé tudnak símulni
vagyis rosszak, bűnösök. Annyira uralkodik felettünk és bennünk az
egyetemes, hogy saját gyermekét is el tudja pusztitani az atya, ha nem
engedelmeskedik. Ilyenkor szófogadóvá kell válnia az alkotó résznek, a
családban az asszonynak és gyermekeknek, az országban az alattvalóknak.
Meg kell alázkodnunk az egyetemes, a tekintély képviselője előtt, kivált
az egyházi előtt.

Mihelyt ki kezd válni a jó a három eszme egységéből, bomlani kezd az
egyetemesnek hegemoniája, föllép a haza és nemzet szempontja, míg végre
a realismus végén már csak az individuum, legfölebb a család érdeke
szabályozza magunkviseletét. Sőt talán elmondhatni, hogy a realista
családjában is önmagát szereti.

De mikép magyarázhatni meg az egyed szempontjából, hogy soha sem jobb,
irgalmasabb, lágyabb, kedvesebb az ember mint épen a realismus alatt?
Honnét ered az a mérhetlen jótékonyság, melynél csak az emberi nyomor
általánosabb. Hisz a realista önző, zsebelő, a közérdeket kizsákmányoló,
léha, elvtelen individualista?!

Könnyen érthető. Az idealismus alatt az Isten, az egyetemes képmásai
akarunk lenni, a realismus alatt mindenkit a magunk képmására akarunk
átváltoztatni. Akkor csak azt becsűljük, a ki velünk együtt a nagy
általános igazságokat vallja, a vallás és erkölcs buzgó hive; ekkor azt
becsüljük, a ki hozzánk hasonlít, a mi képmásunk, a mi édes-kedves
testvérünk, felebarátunk. És mivel az emberi szívnek okvetlenül és
szüntelen szeretnie kell: az idealismus idején csak az Istenért és az
Istenben tudja szeretni felebarátjait, míg a realismus napjaiban csak
önmagáért. Végtelenül jól esik neki, ha valami jót tehet embertársaival.
Azért ilyenkor alig van rossz ember, realis szempontból rossz ember.
Bárkihez folyamodjunk, ha van neki, juttat belőle a hozzá közelebb
állóknak, sokszor elfelejti tolakodó követelésünket, szemtelen
föllépésünket, nem kérdezi vallásunkat, erkölcsi magunkviseletét;
protegál, istápol, támogat szóval és tettel. A realista nem tudja nézni
a szenvedőket, az inséggel, nyomorral sujtottakat. Vannak közöttünk
végtelenül realis lelkek, a kik csupa szívből állanak. Ilyen nagy
realista az oroszok hirneves költője és gondolkodója: Tolstoj Leo.
Műveiben az egyetemes képviselői, a tekintély hordozói az individuum
romlásának, inségének, nyomorának szülő okai, ezek bénítják meg az egyén
boldogulásra való törekvését, ezek ássák a sánczokat, emelik a gátakat,
gördítik útjába az akadályokat. A közügy, közérdek czime alatt
kizsákmányolják az egyént, elállják a felebaráti szeretet
megnyilatkozását.

Legújabb levele, melyet dr. Schmitt Jenőhöz intézett, hirdeti, hogy az
államszolgálatban való részvétel nem fér össze a keresztyénséggel. A
katonai szolgálat sem egyezik meg vele. Helyesli Schmitt Jenő nézetét,
mely nem tartja összeegyezhetőnek az erkölcsi becsülettel állami
szolgálatokat tenni egy oly intézménynek, mely képviselője a törvényesen
szentesített emberölésnek és a törvényesen szentesített
kizsákmányolásnak. Szerinte mindenki belátja, hogy a keresztyén nem
vehet részt a gyilkosságban, hogy a gyilkosok vezére által a
szegényektől erőszakkal kizsarolt fizetést nem húzhatja. Azért csak
számtalanszor kell hangoztatni: Carthago delenda est, el kell törülni
Carthagót a föld szinéről és bizonynyal el fog esni Carthago. Végre is a
hatalom birtokosai meg fognak szünni tekintélyöket a keresztyénség
szentségével támogatni. Hisz az állam erőszak, a kereszténység pedig
szeretet és türelem: ezért az állam nem lehet keresztyén s a ki
keresztyén akar lenni, nem szolgálhatja az államot. Keresztyén állam
lehetetlen.

Tolstoj Leo doctrinája a legszélsőbb realismus tana. Az ő nézete szerint
a keresztyén vallás tiszta felebaráti szeretet, mely nem tűri a központi
hatalom erőszakos föllépését s azért az állami egység hatalma és a
keresztyénség egymást kizáró fogalmak olyanok mint a béke és háború, az
egészség és betegség, a világosság és sötétség stb.

Pedig a realismus alatt az állami központi hatalom, a kormány, is nagyon
engedékeny, igazán elnéző, decentralisáló az alkotó részek iránt. De a
mostani szélső realismus idején nem elégítheti ki Tolstojt, se más
erősen realista gondolkodásuakat. Ilyenek nem csupán az anarchisták és
socialisták, hanem a művelt társadalomban élő számos polgár is.

Az orosz költő keresztyénsége azonban nagyon realis, mely nem felel meg
az idealis napok keresztyénségének. Az ő christianismusa rokon az I. és
II. század keresztyénségével, melynek utószülött testvére a mi nazarénus
hitünk vagy több orosz felekezet, a realis idők mysticismusának socialis
tüneményei; de nem olyan, minő a III. század idealismusa alatt lőn,
mikor az eszme nyomásával nagyszerű, egységes, központi kormányzattá
alakult és kifejlődött a catholicismus idealis hierarchiája, a miről a
II. század első felében szó sem lehetett.

Most szemlátomást közeledünk az idealismushoz, erősen hajnalodik, a mi
épen nem kedvez Tolstoj realis gondolkodásának. Csakhamar észre fogja
venni, hogy sokan elfordulnak tőle. Már emlegetik, hírlelik a lapok,
hogy Sziberiába akarja deportáltatni a kormány. Sajnálnók szegényt, mert
ő is egyik vértanúja lenne a realismus önzetlen felebaráti szeretetének,
sorsosa Krisztus, a nagy vallásalapító, szenvedéseinek azzal a
különbséggel, hogy az itteni mestert az idealreál nemzeti és vallási
orthodoxiája, melyet phariseismusnak csúfolnak, feszítette a
keresztfára, míg az orosz reformatort az ébredező eszményiség
hurczoltatná a jeges hazába. Lehet, hogy e súlyos bajtól megkíméli a
jótékony halál.

Hogy át tudna változni, hogy a legszélsőbb realismusból át tudna csapni
az eszményi gondolkodásba: alig hihetem el róla, annyira határozottan és
mereven realis egyéniség. Öreg ember és a vén tölgy már nem hajlik.
Valószínű, hogy nem sokára el fog némulni s e némaság legfőbb okát nem
az orosz kormány zsarnoki fellépésében kell keresnünk, hanem az eszményi
gondolkodás győzelmében, mely megbénítja a realis embert, közönyössé
teszi azon nagy kérdések iránt, melyekért annyira lelkesedett a realis
napokban, mert a legnagyobb hatalom a szellemi világban az uralkodó
eszme. Mindnyájan öntudatlan szolgái valánk, csak fölfedezésem
ismeretével leszünk öntudatosakká; de ne higyje senki, hogy valaha más
lehessen, mint a minővé az isteni eszme alakítja. Hozzá kell símulnunk
vagy összetör bennünket.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A nyáron egy franczia röpiratban akartam magyarázni az
erkölcsi világ törvényét. Hozzá is fogtam, de csakhamar abbanhagytam,
mert bár régóta érintkezem a nagynevű bölcsészszel, még sem tudja
átérteni, hogy minden bölcsészeti, történeti stb. doctrina csak saját
korának vagy pontosabban a hullám illető szakának felel meg s az idők
árjával szüntelen módosulnia kell. Ő Guyauval és másokkal együtt
tekintélyes realista volt a nyolczvanas években, most már simul egy
kissé az idealisabb irányhoz, de még messze van a tiszta idealismustól.]

[Footnote 2: E levélhez a Hazánk 1896. ápril 7-iki száma a következő
megjegyzést fűzi:

_Bodnár_ Zsigmond egyetemi magántanár az egyetem rektorához levelet
intézett, a melyben kijelenti, hogy a millenniumi tanügyi kongresszuson
nem vesz részt. Soha komolyabb szó még nem hangzott el korunk
jellemzésére, mint az, a melylyel Bodnár e kijelentését indokolja.
Minden szava hétszeres igazság, minden sora az enyészet egy-egy
jelenetét festi s az egész levél hangos jajkiáltás, a melyet csak azért
mernek olyan keservesen kimondani, mert a nagy többség erkölcstelen
tulkiabálásaitól félnek. Bodnár Zsigmondban meg volt a bátorság a
közfigyelmet arra a lejtőre fordítani, a melyen haladva máris elérte a
világ az aljasság posványának a szélét s már-már a fertőbe való sülyedés
veszedelmével áll szemben. Nagyérdekű levelét szószerint közöljük
részint tükörül azoknak, a kiket illet, részint lelki gyönyörüségül
azoknak, a kik rokongondolkozásuknál fogva szivesen fogadják a
dekadencziának megszólalt komoly ellenfelét.]



TARTALOM.

  I.  Az idealismus kitörése 1875 körül  7
  II.  Az Árpádok  15
  III.  Erkölcsi sülyedésünk  31
  IV.  A társadalmi béke  36
  V.  Dumas  43
  VI.  A dráma törvénye  54
  VII.  A modern magyar dráma  58
  VIII.  Mi a civilisatio?  62
  IX.  A kiállítások jövője  66
  X.  „A tudomány érdekében“  72
  XI.  Hazafiság és nemzeti szellem  77
  XII.  Az ezredév  81
  XIII.  Alfréd Fouilléehez  86
  XIV.  A tudomány csődje  93
  XV.  I. Ferencz József  104
  XVI.  A democratia halála  108
  XVII.  A tanügy hanyatlása  111
  XVIII.  A tanügyi congressus  116
  XIX.  A szellemi anarchia  121
  XX.  A tanügyi congresszus határozatai  124
  XXI.  A vallás az iskolában  132
  XXII.  A leánygymnasium  135
  XXIII.  Az asszony joga  140
  XXIV.  Az asszonyi logika  143
  XXV.  „Férjed rokonait“  146
  XXVI.  Az öngyilkosság  150
  XXVII.  Rectori Magnifico  154
  XXVIII.  Jókai Mórnak  157
  XXIX.  Lueger  160
  XXX.  Simonyi magyar nyelvtana  164
  XXXI.  A papság politikai szerepe  168
  XXXII.  A szentszék rendelete  171
  XXXIII.  Az Isten  175
  XXXIV.  A kétféle ok bölcsészete  180
  XXXV.  A házasság  186
  XXXVI.  A hitves hűsége  191
  XXXVII.  Civilisatiónk veszedelme  196
  XXXVIII.  Mária Dorothea jövője  200
  XXXIX.  Az irodalom nagy tükre  203
  XL.  A realista vaksága  215
  XLI.  Tolstoj: Az állam és a keresztyénség  224


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |élvezni és gyönyöködni |élvezni és gyönyörködni

25 |tisztelet jelentkezésését |tisztelet jelentkezését

72 |kis ügyessség |kis ügyesség

114 |kereszténzség több |kereszténység több

119 |nkább triviális |inkább triviális

136 |meg vanank |meg vannak

137 |nem is hideted |nem is hiheted

138 |realisabb godolkodás |realisabb gondolkodás

144 |tekintéy iránti |tekintély iránti

148 |játétokat hozhat |játékokat hozhat

166 |Nagy tévédés |Nagy tévedés

188 |törvényes házassságról |törvényes házasságról

189 |magasztos önfeleláldozás |magasztos önfeláldozás

222 |Cssaknem elenyészett |Csaknem elenyészett

225 |életünk gyakorí |életünk gyakori

226 |testvérüuk, felebarátunk |testvérünk, felebarátunk]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az erkölcsi törvény alkalmazása" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.