Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: A' bölcseség vigasztalásai
Author: Boethius, Anicius Manlius Torquatus Severinus
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A' bölcseség vigasztalásai" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



A’ BÖLCSESÉG

VIGASZTALÁSAI,

ANICIUS MANLIUS TORQUATUS SEVERINUS

BOETHIUS

UTÁN

MAGYARÚL.

HORVÁTH DÁNIEL

_Zirczi áldozó Pap, Herczegfalvi Lelkész, és a’ Jenai Tud. Társaságok
tagja által._

SZÉKES-FEJÉRVÁROTT, SZÁMMER PÁL’ BETÜIVEL 1838.

Inprimis hominis est propria veri inquisitio, atque investigatio. Itaque
cum sumus necessariis negotiis, curisque vacui, tum avemus aliquid
videre, audire, addiscere, cognitionemque rerum aut occultarum, aut
admirabilium ad beate vivendum necessarium ducimus. Ex guo intelligitur,
quod verum, simplex, sincerumque sit, id esse naturae hominis
aptissimum.

_Cicero._

FENSÉGES

ISTVÁN

CSÁSZÁRI KIRÁLYI ÖRÖKÖS HERCZEG’, AUSTRIAI FŐ HERCZEG’,

ÉS

SCHAUMBURGI FEJEDELMI HERCZEGNEK, AZ ARANY GYAPJAS REND VITÉZÉNEK,

AZ 58. SZÁMÚ GYALOG EZRED

TULAJDONOSÁNAK ÉS EZREDESÉNEK,

Ő MAGASSÁGÁNAK,

A’ SZELÉD TUDOMÁNYOK

SZÍVES KEDVELŐJÉNEK

_legmélységesebb tisztelettel_.



Fenséges Császári Királyi örökös  Fő Herczeg!

Életem alacsony köréből, mellynek nagy részét Császári Királyi Fenséged
dicső édes Atyja magas érdemeinek buzgó tiszteletére a’ legszentebb
érzelemtől elragadtatva töltöm el, bátorkodom hódoló alázatosság, és hív
bizodalommal Császári Királyi Fenséged magas pártfogásáért esedezni; ’s
bár mélyen érzem, melly gyenge legyek illy nagynemű érdemek
magasztalására, ’s tudom milly kevés szüksége vagyon illyen kitűnő
fénynek a’ dicséretre; de még is méltóztassék Cs. Kir. Fenséged
kegyelmesen megengedni, hogy két, már ifjú korában olly fényesen sugárzó
érdemét tisztelve említhessem; mert miként mellőzhetném el hallgatással,
hogy, miként a’ nap már keletén tenyészetre ébreszti a’ szunnyadó
természet elemeit; olly jótékonyan kezd Cs. Kir. Fenséged is már élte
hajnalában a’ tudományokra hatni: Kinek homlokán mély belátás, arczán
báj és méltóság, virágzó ajakán áldást harmatozó nyájas erő vetélkedve
ömledeznek.

Mi más gerjedelem lehete az, melly Cs. Kir. Fenségedet a’ Magyar tudós
Társaság nagy gyülésébe vezérlé, mint a’ tudományok azon szeretete,
mellyet mi, még élte zsengéjében látván, tőle a’ legszebb jövendőt
várjuk, mit a’ számos közönség, ’s a’ magyar tudós világ a’ szív’
mélyéből szakadó Éljennel méltányla, ’s örök édes emlékezetben ápol.

Ha a’ harczmezején csattogó fegyverek és életveszély között küzdő bajnok
homlokát diadalmi babér ékesíti; mit érdemel az, ki a’ pusztitó elemek
dúlásaitól nem remegve, hervadhatatlan felebaráti szeretetből,
embertársai aránti szánakodásból, kész vala megvíni a’ háborgó
természettel? Nincs koszorú elegendő jutalmul, illyen tündöklő érdemnek,
melly az emberiség javára saját drága életét veszélyeztetni kész.

Ezt tevé pedig Cs. Kir. Fenséged, a’ Fővárasainkat végpusztulással
fenyegető vésznapokon, midőn szánakozó szivvel, férjfias elszánással,
Fenséges Nádor Atyja áldásával felfegyverkezve, ezer veszély között mint
Israël mentője jelent meg, a’ majdnem haldokló számos szerencsétlen nép’
könnyeit törűlve, ’s csakugyan számos elnyomorúlt családot védangyalként
ápolva mente meg inségtől és végveszéltől.!

Ha Cs. Kir. Fenséged már léte bimbójában illyen tettekkel örvendezteté
a’ Nemzetet, mit várhat, mit reménylhet ez, ha élete’ magas virága
kifejlik, ’s igy a’ Haza és emberiség javára folyvást csüggedetlen
buzgósággal törekszik?

Midőn kis munkámat Cs. Kir. Fenséged dicső Nevének, ’s még dicsőbb
érdemeinek mély alázatossággal áldozom; forró imádsággal fordulok az
egek Urához, hogy Cs. Kir. Fenségedet, mint hatalmas Császárok, és
tántoríthatatlan buzgóságú Apostoli Királyok magas ivadékát a’ Nemzet
javára, ’s a’ Magyar Anyaszentegyház örömére a’ legtelesebb egészségben,
és fényes dicsőségben éltesse ’s virágoztassa.

Fenséges Cs. Kir. Fő Herczegségednek.

_Herczegfalván Martius végén_ 1838.

legkisebb szolgája ’s káplánja Horváth Dániel.



Elő-Szó.

Ámbár A. M. T. S. Boethiusnak minden munkái a’ Tudósok egyező itélete
szerint bölcsek, nyomósak, és igen hasznosak; még is azok közt a’
Bölcseség vigasztalásáról szerzett irata a’ többit jóval felül haladja.
Ez az oka, hogy e’ jelen munka, mint mulatságom leg böcsösebb tárgya,
édes honi nyelvünkön megjelent.

A’ latin nyomatok közt az 1735-dik évi N. Szombathi Egyetem kiadását, a’
mennyire tehetségem, a’ dolgok méltóságos tárgya, a’ magyar nyelv’
tulajdona, és a’ versek ritka szerkezése engedé, kivántam pontosan
követni.

Mi a’ munka külső voltát illeti: a’ szabad, és kötött beszédek egymást
váltogatják; a’ kötetlen, a’ Bölcseség és Boethius közti nyájas
szóváltásból alakult rövid kérdések, és feleletekből szövetett, hogy a’
tárgy méltóságához, a’ gyarló ember akadályozott elméje könyen
eljuthasson.

A’ versek különbféle alakokban Pindarus, és Horatius lelkével zengenek,
mint valóságos billegei a’ fellengző elmének, és csalhatlan jelei az
elméken túl repkedő fenséges lénynek.

A’ magyar nyelveni előadásokban nem szabtam magamat a’ szigorú nyugoti
nyelvek szabályaihoz; hanem a’ szabad nemzet ékes keleti nyelvével úgy
éltem, mint születésemtől fogva tanúltam, Rajnis, és Révaitól hallottam:
bár azok is nem csalhatlan renddel, hanem józan véleményökkel
kinálgatták a’ piros magyar ajkat; de tudjuk azt is, hogy az Ország több
részeiben különböző kifejezésekkel élnek honosink, még is értelmesen!

A’ mostani nyelvészek elveitől sem írtózom annyira, hogy kárhoztatnám,
sőt T. T. Lovász Imre alapos nézeteit becsülvén, mit jónak, és helyesnek
véltem, felvettem, ’s be soroztam, útálván az erőszakos kiejtéseket,
homályt okozó kurtításokat, mellyek a’ magyar nyelvet nem csak sántára,
és bénnára változtatják, de gyakran érthetetlenné teszik; meg emlékeztem
koszorús Virág bölcs intéséről is: mit a’ Poëtai munkák előszózatában a’
magyar nyelvről ád:

– – – – – – – Nincs-e Azoktul Sok korcs benne, kik Attyainak mondatni
szeretnek?

Tudom jól, és érzem sokhelyi tekély hiányát; de engedelem, mert ez is
csak egy korlátozott ember lelki tehetségének műve, melly sok
javításokat, ki igazításokat, és aesthetikai csinosításokat szenvedhet
még; a’ mit méltán várhatni Tudósainktól a’ haszontalan, és néha epés
Kritikai rostálgatások helyett, egy új ’s javított kiadásban.

Addig is vegye dicső Magyar hazám ezen törekedésem ártatlan kis
áldozatját olly részvétellel, a’ minő buzgósággal oltárára ajánlotta:

_a’ Fordító_.

An. Manl. Torqu. Sever. Boethius.



Boethius élete.

Anicius Manlius Torquatus Severinus Boethius született Romában
legrégibb, és nemesb Torquatok nemzetéből 453-ik évben K. u. Fényes
eredetét tündöklő ragyogással nemesíté, bölcseséggel, és erényeivel
meghaladván jelenkorát. Szármozék ő azon üdőben, midőn a’ korcsosság a’
durvasággal párosodván, mind a’ vallást, mind a’ tudományt a’ szabad
mesterségekkel együtt vad dühével ostromolná. Ezeknek Boethius ellent
állván, mint egy Istentől ihletett, leve azoknak védője, mentője, és
terjesztője.

Gyermek kort túl élve Athénába útazott, hol 18 évet töltvén, vissza tére
tudományokkal teles. Csak hamar Görög, és Romai szónoksága magyarázván
Nicomachus, Euclides, és Aristoteles munkáit, hálára birá utódit, örökös
becsben maradván a’ tudós világ előtt fényes érdeme. Midőn Porfirius
jövendöléseit fejtegetné, tetszett Roma Főnökeinek illy nagy lelket a’
köztársaság kormányával megbízni, és azért mint fiatalt még több diszes
hivatalok szerencsés viselete után, köz egyezéssel a’ világon uralkodó
váras Polgármesterévé nevezik 487-ben.

Ezen fényes polczán méltóságának 512-ik évben harmadszor lévén, úgy
vezette a’ köztársaságot, hogy egyedül csak annak boldogságát látszatnék
szívén hordozni, ’s egyszersmind tulajdon elméje csinosbításában is úgy
szorgoskodott, mintha más tárgy őt nem is érdeklené; mert több
megbecsülhetetlen munkáival szaporitá a’ tudós világ kincstárát, mint
elméjének, ’s tudományinak legnemesb rajával. Változhatlan állandósága
olly legyőzetlen volt, hogy a’ gonoszok czinkossága által, már-már
romokra hanyatló hazáját ön vállaival támogatná.

Theodoricus Királyt kormányzói tulajdonokkal kiképzé úgy, hogy már mint
elkorcsosodott embert, az ő lelkével jobbra illesztené. Vagyonai a’
szükölködők tárháza levének; a’ midőn örvendett a’ szegények sorsát
esmérni, és bő kézzel azt ápolni. Nem hanyatlott ő az igazság
tiszteletében; mert állhatatos maradt a’ fenyegetés idején, mint a’
hizelgő kegyelmek igéretén; mellyekre gyakran a’ gyémánt szivek is
meglágyulnak, és az ártatlan lelket megvesztegetvén, az igazság útjától
eltérítik.

Triguillát, Conigastust, és Cyprianust mint Udvari Méltóságokat a’ Romai
Nemességből veszedelmes törekedések miatt kizárá.

A’ birodalmat fonnyasztó éhség üdején, adót zsarolni nem engede. Az
elnyomatott Paulinus, és Albinus legnemesebb Tanácsbeliek ártatlanságát
a’ gonoszok ellen védé, és megerősíté. Ezek, és illy nyilván tekélyes
erény példáji, valamint minden nemes lelkü szivében szeretettel
tiszteletet gerjesztettek; úgy az epés szivek irígységből gyászos
veszedelmet indítottak ellene.

Elkészültnek kelle lenni Istentől az érdemmel teles erénynek, hogy
méltán lehessen egek látványa. Minekutánna ritka szerencsével látná két
fiát Polgármesteri czimzettel diszleni; rögtön Boethius fejére egy
zivatar torlik, egyedül vérével szünhető. Triguilla gonosz czimbora
társaival, igaztalan vádokkal, és az ő neve alatt irt zendítő irásokkal
Aniciust megtámodá; Basilius egy hitszegő, csélcsap, Gaudentius, és
Opilio halandók szemete, kiket ember útált förtelmes tetteikért,
Boethius ellen bizonkodtak, midőn ő tőle minden mentség üdeje
megtagadtatnék, ’s vele a’ bölcseség, vallás, tudomány, és erkölcs
számüzettek.

Arany világa napnak, sötét fellegekkel bevonatik, hogy azokat szét
vervén ragyogóbb fénnyel tündököljék. A’ Papiai börtönből 524-ik évben
nyujtá világ szeme elébe 5 könyveit a’ „bölcseség vigasztalásai“ név
alatt; melly műve minden agyarkodó fogait megtöré ugyan, ámbár ez által
a’ gonoszok fulánkja még inkább ingereltetnék. Meghivaték társaságba a’
ravaszság, és vétkek egész csordája útálatos szándékkal, melly az
ártatlannak bizonyos halál vala. Csak ugyan folyvásti gonoszsággal a’
halálos büntetésre reá birák Theodoricus Királyt a’ vért szomjazók,
mellyet a’ Papiai Kormányzó végbe vitt. Ezt hallván Boethius nem változa
arczban, nem kedvében, bátorítva áll élte feddhetlen tisztaságán,
nyilvánítva férfiú vitézségét, mellyen a’ düh, és igaztalanság erejeket
foganatlan vesztegették. Siet hát a’ halál csapása alá nagyobb gyorsal,
mint mások a’ válogatott gyönyörre. Áll vérpadon a’ rettentlen bajnok,
kit a’ legmostohább sors üldöz; nem tud hanyatlani, nem remegni a’
büszke erkölcs, melly mennél több nyomorral küszködik, annál erősbben
alapul; romjain, mellyeket hazugság, irigység, és ravaszság okoztanak,
a’ dicsőség polczára botlás nélkül felhat, és annál magasbbra emelkedik,
mennél mélyebbre sülyedni véletik. Tántoríthatlan állva tehát a’ Hóhér
pallosa által, mellyet az álnokság fent élre, az igazság, és szentség
hitét megsemmisítni, jobb életre költözött 23-ik Oct. 524 évben, éltének
71-kén. Vele a’ szentséges tudomány, és erkölcs éke meg-gyilkolva, melly
a’ tekéletes férfiúban tündöklött. Ezen halál nemével illett t. i. egy
nagy férfiúnak a’ halhatatlanság legfőbb polczára jutni.

Elhunyt tehát a’ nagy ember, kinek sem mássa a’ jámborságban, sem párja
a’ bölcseségben nem találtatott; kétessé hagyván utódinak, ha ő
tartoznék-e többel a’ bölcseségnek, és erkölcsnek, a’vagy ezek ő neki.
Dicső hamvai Papiában nyugosznak, ezen czímzet alatt:

  Moeoniae, et Latiae linguae clarissimus, et qui
      Consul eram, hic perii, missus in exilium.
  Et quia mors rapuit, probitas me vexit in auras,
      Et nunc fama viget maxima, vivet opus.

Nem sokára több gyászos csapás érte a’ régi Latiumot, mert ezen század
múlta előtt megszünt a’ tiszta Római nyelv szűz lenni, korcsositák azt
Gothus, és több berohanó népek ajkai. Megszünt a’ legfényesebb
Polgármesteri hivatal is vele, ezer veszély térivé változván Roma
hajdankori gyöngyvirág kertje.

Boethius életét többen irták, kik közül elég legyen említeni ezeket:
Julius Martin. Rota – Vossius – Gervaise Histoire de Boece Senateur
Romain avec l’ analise de tous des ouvrages etc. Paris 1715.

A’ Tudósok mindenkor nagy tisztelettel szóltak, és itéltek Boethiusról:
igy p. o. Scaliger in hypercritico: ingenium, eruditio, ars, sapientia
facile provocat omnes authores, sive illi Graeci sint, sive Latini. Quae
tamen libuit ludere in Poësi, plane sunt divina, nihil illis cultius,
nihil gravius, neque densitas sententiarum venerem, neque acumen
abstulit ardorem, ut recte censeas, paucos ci posse comparari.

Joan. Lau. Mosheim Helmstadii 1755. p. 245. Boethius vir illustris,
Philosophus, orator, poëta, Theologus, nulli suorum temporum elegantia,
et subtilitate ingenii secundus.

Fent említett munkáin kivül nevezetes még a’ „Hetekről“ szóló könyve,
mellyet virágzó éltében ira János Romai Diaconusnak Aquinas Tamás
bizonysága szerént, és igy kezdi: Postulas a me, ut ex hebdomadibus
nostris ejus quaestionis obscuritatem etc. Ezen irat egy példánya bőr
hártyán Párisban Colbert könyvtárát ékesíti, melly 1400 évben
másoltatott le. Mély tudományát bizonyítja még a’ „Sz. Háromságról“ az
akkori tévelygők ellen irt könyve is: Investigatam diutissime
quaestionem, quantum nostrae mentis igniculum illustrare lux divina
dignata est, formatam rationibus, litterisque mandatam offerendam vobis,
communicandamque curavi, tam vestri cupidus, quam nostri studiosus
inventi etc. Ajánlván M. Symachus ipának. Ezen három munkáját
Boethiusnak legnagyobb örömmel fejtegette Aquinási Sz. Tamás, mellyek
munkái közt diszlenek, ámbár a’ bölcseség vigasztalásáról máskép
vélekedik Laurentius Pignonus ellen Echardt Jakab, és azért a’ Velenczei
1747-ki kiadásban helyet nem nyerhete, az említett fejtegetések között.



I. Könyv Tartalma.

Az I-ső Könyv feloszlik egy panaszló alagyás vezér szó, hat czikki
folyó, és ugyan annyi kötett beszédre. Ezekben festi Boethius keserves
állapotját, panaszkodván a’ sors mostohaságáról, melly őt előbbi
legboldogabb állapotjáról a’ leg-gyászosabb’ szerencsétlenségbe
burkolta; t. i. ő háromszori Fő Polgármesteri méltósága utánn, mint egy
gonosztévő, Haza áruló, és Felség sértő a’ Papiai börtönbe záratott. De
a’ bölcseség vigasztalja, megmutatván, hogy az ártatlan lélek, még a’
legszükebb börtönben is szabad, és vig kedvü; mivel semmi gonosz tett
emlékezete őt nem mardossa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  Verseket éneklék, de virágzó ifju koromban,
      Most gyászos vénkor jajra fakasztja dalom.
  A’ muzsák ügyemet látván, verselni idéznek,
      Mert igazán keserük könnyeim, és panaszim.
  Nem tíltá ezeket sorsomtól félelem innen,
      Hogy társként engem most ne kövessenek ők.
  Ifjantan tisztelt, ’s boldog hajdankori voltom
      Most egyedűl enyhít gyászos ügyemben, elég!
  Véletlen meg jött a’ rosszal terhes öregség,
      Bár korom engedné élni világom odább.
  Vénkor előtt őszültek meg szép fürtei főmnek,
      Vesztve erőt, testem lankada, bőre szakad.
  Boldog az, a’ kit sárga halál kara sirba nem ejtett,
      A’ még ő fiatal, vagy ha kivánja, jelen.
  Ah melly dugva süket füle, ’s fordult messze kegyetlen,
      Hogy könnyes szememet tiltja bezárni kaján!
  Még Fortuna nekem hízelgett csalfa javakkal,
      Akkor majd felleg lepte vidám fejemet:
  Most elfordítá ravasz arczát ködbe vonúltan,
      Bús éltem fonalát nyújtja tovább gonoszul.
  Ah! de barátim mért hirleltetek annyira engem?
      A’ ki ledült, annak nem vala állta erős.


I. §.

A’ bölcseség egy méltóságos asszony képében meg jelenvén, szerencsés
gyógyszereket igér az ő tárából Boethiusnak.

Midőn ezeket magamban csendel fontolgatnám, és siralmas panaszaimat
irásaimmal is jelenteném: ime fejem felett egy igen tiszteletes
tekéntetü asszony, emberi tehetséget felülható szikrázó szemekkel,
eleven szinü, és kaczér nélkül vidám, ámbár élemedett annyira, hogy
éltünknél érettebbnek vélnéd, kétes állapotu; mert majd a’ közönséges
emberi mértékhez szabta magát, majd ismét fejével eget felérni
látszaték, ki midőn fejét emelné, azt egekbe meríté, és igy hijányítá
emberek ügyességét. Ruházatja leg véknyabb fonálból jeles szövet, és
bonthatlan anyag készületű, a’ mint utóbb értém tulajdon keze műve;
ennek szinét mint hajdankori füst lepte képeket, homály borítá. – Ugyan
ennek alsó karimájába egy Π, a’ legfelsőbe pedig egy Θ olvasható betűk
szövettek; és igy a’ két betü közt szinte lépcsők látszottak jelelve,
mellyeken az alsóról a’ főbbre vala felmenet. Ezen ruházat némelly
erőszakos kezektől megszaggattatott, ’s a’ dadarabkákat, ki mint szerét
teheté, elragadák; jobb keze könyveket, bal pedig királyi pálczát tarta.

Ezen tisztes asszony látván mellettem a’ költészi szüzeket, és
nyoszolámnál könnyeimre szavakat vezérleni, egy keveset indulva, haragot
lángoló szemekkel, mondá: ki engedé ezen szinészi leányokat a’ beteghez
járulni? kik az ő fájdalmit nem hogy szerekkel enyhítnék, sőt inkább
édes méreggel táplálják. Ezek azok, kik a’ gyümölcstelen hajlandóság
töviseivel az okosság bő terméseit elfojtják, és az emberi elmét
betegséghez szoktatván, nem gyógyítják. Ha tudatlant valakit édesgetett
volna el hizelgéstek tőlem, a’ mi közönséges, nem annyira fájlalnám;
mert akkor szándékunk nem sértetnék; de tudnotok kell ezen férfiút
Pláto, és Zeno bölcsek lelkivel nevelve. (1. 2.)

Távozzatok tehát Szirenek, végső veszélig kedvesek, ’s hagyjátok el őt,
az én tudományommal meggyógyítandót. Ezen szavakra a’ szép kar
elnémultan földre szegzé szemeit, megvallva pirulással szemérmét,
szomorún kilépett.

Én, szemeim könnytől homályosítva, meg-nem esmérhetém minő asszonyság
lehet ez, illy hatalmas parancsal: bámulva szemeim földre függesztvén,
mi tévő leszen, csendel várám.

Akkor ő közeledve ágyam szélén leült, tekéntvén gyászos arczomat földre
lecsökkent bús fejemmel, ezen versekkel panaszlá elmém zavartát:

  Héj bús elme! csak úgy száll feneketlen
  Mély örvénybe, ha ön veszti világát:
  Mén ő kénytelen a’ külső sötétre.
  Jaj! valahányszor ötet kényteti bús vágy,
  Mérhetlen szaporák gondjai akkor.
  Itt hajdan szabadon, kék egek alján,
  Szokva az égbeli szép kellemü körhöz,
  Látta piros sugarit fényleni napnak,
  Szemlélvén holdat, ’s társait éjkor,
  És még mint gyakor ők öszve jövelnek,
  Váltó körben, utóbb elkanyarulnak:
  Mind ezeket gondal számra jegyezte.
  Sőt még titkos okát durva szeleknek
  Is tudván, mint morg tengeri hullám. (3.)
  Melly lény az, melly forgatja világunk?
  Vagy fényes nap mért áldozik esti-
  Nagy tengerbe? ha szebb hajnali kelte.
  Melly lény mérséklé gyöngy tavasz ékét,
  Hogy szép rózsa virág kerteket himzen?
  Vagy ki adá, hogy majd függjenek ősszel
  Jobb évben szőlő fürtei, lombján?
  Hát ezeket szokván vizsga szemekkel
  Nézni, külömb okait fejteni kész volt.
  Most hever ő, ’s bádgyatt lelke világa!
  Sőt még terhes láncz nyomja nyakát is,
  Meg görbed testtel, fonnyad az arcza,
  Néz ő búsan alá, sirva keservén.


II. §.

A’ szerző, fájdalmiban könnyez, a’ bölcseség, szemeiről a’ homályt
fejti.

De inkább gyógyszerekről, mint sem panaszokról legyen szó, ’s reám
tekéntvén imígy kérdeze: te vagy-e, ki a’ mi tejünkel neveltetett,
eledelünkel tápláltatott, és férfi erőre jutott? mi pedig olly
fegyverekkel erősítettünk, mellyeket, ha előbb elnem hajítasz,
legyőztelen erővel védenének. Esmérsz-e engem, szemérem, vagy álmélkodás
némít? kivánnám szemérem, de látom hogy fásulás feszít. Most látván hogy
én nem csak hallgató, de szótalan néma volnék, gyenge kezével mellemet
éríntvén, mondá: Semmi veszély, álom kórság, melly közönséges
megjátszott elmék betegsége, bádgyasztja! Ő egy kevéssé feledékeny,
könnyen emlékezni fog, hogy minket elébb esmért: meg is történik, ha egy
kevéssé szemeiről a’ halandók hiúságos hártyáját letörültük: ezeket
mondva vizenyős szemeimet ránczba szedett gyenge ruhájával letörlé:

  Már ekkor szét vervén éjjeli barna sötétet,
      Kék szemeimnek fénye meg érkezett,
  Mint mikor a’ Caurus szele hömpölg, ’s födte egünket, (4.)
      ’S langy záporral réteket öntözi.
  Búj rejtélbe napunk, nincs fénye az égi seregnek,
      Földünket beborítja homály köde.
  Hát ezeket mikor éjszaki szél nyilt Thracia ormán (5.)
      Reppent, szét veri, és napot ugy derít,
  Már rögtön kivilágít ’s csillog kelleme; akkor;
      Szépségére szemed majd bámuland.


III. §.

A’ gonosz emberek incselkedései ellen az igaz bölcseség várába kell
rejtezni.

Igy szomor ködeim szélesztve szivám a’ léget, és elmémet Orvosnémra,
arczát tekéntvén, függesztém, ’s látom tulajdon dajkámat, kinek házában
növendékségemtől fogva társalkodtam, a’ Bölcseséget. – Oh minden erkölcs
mesternéje! mért szállottál a’ mennyei lakból, hozzám jövén? talán hogy
te is velem hamis vádolásokkal vétkesnek állítassál? ő pedig: oh
növendékem elhagynálak, és terhedet, mellyet az én nevem irigyei ellen
viselsz, közösen felne osztanám? tudod-e hogy nem szabad a’ bölcseségnek
nem késérni az ő ártatlan vándorát? talán gyalázásomtól félnék, és
valami új történettől rettegnék? talán most véled először fenyegettetni
a’ bölcseséget az erkölcstelenségtől? Nemde jól tudod a’ régieknél is
Pláto kora előtt, hogy nagy harczal küzdöttünk a’ tudatlanság
vakmerőségével; annak éltében tanítója Socrates igaztalan halállal
mellettem érdemlett győzödelmet, és midőn utánna örökségét az
Epicureusok népe a’ Stoicusokkal, és mások, kiki a’ maga részét
igyekeznék ragadni, engemet ellenek felszólalót, és gátolót a’
ragadomány részére vonván, ruhámat, mellyet ön kezeimmel szövék, és rész
darabait elkapván, azt vélték, hogy egészen magamat is nekik engedve
távoznának, a’ kiken midőn néhány darabjai ruhámnak láttatnának, az én
társaimnak vélné az oktalanság, a’ pór népből hibáival elcsábított.

Ha sem Anaxagoras elüzetését (6.) sem Socrates méreg általi halálát (7.)
vagy Zeno kinzásit sem hallottad, mivel ó koriak: de még is Caniusok,
Senecák, és Soranusok esetét, mivel sem régiek, sem hiretlenek,
hallhattad (8-9-10.) kiket semmi más nem vitt a’ veszedelemre, hanem
hogy a’ mi szokásunk, és erkölcsünk szerént élvén, a’ gonoszok
törekedései ellen tűzni látszottak. Igy tehát nincs semmi, mit bámulj,
ha ezen életben körülvett vihartól hányatunk, az lévén fő czélunk, hogy
a’ legrosszabb embereknek ne tessünk, ámbár ezek serege számos, de még
is megvetendő, mivel semmi vezértől sem kormányoztatik, hanem tévedéstől
vakmerőn, és gyakor bódultan ragadtatik; ha bár néha ellenünk tábort
szerezve erősebben nyom is: a’ mi vezérünk seregit a’ várba húzza, mig
ők a’ hitvány ringy rongy ragadománnyal foglalatoskodnak; midőn ők a’
silányságot ragadják, mi bátran nevetjük, bástyákkal védve, a’ dühödő
csoportot, hova, a’ garázdálkodó bolondságnak vágyódni sem szabad:

  Mind az, csendes üdőket élhet, a’ ki
  Sorsát lába alá vezette, ’s annak
  Jobb, és bal feleit tekénti bátor.
  Győzhetlen szive nem szokott dobogni,
  Őtet sem dühe tengeren viharnak,
  Sem zúgván szelek, ömle hab veszélynek,
  Sem dűlt orma Vezuvnak, a’ midőn szét
  Foly, mindent megemésztve, lángol üszke,
  A’vagy néha magas tetőkre omló
  Villám gyors nyila, meg-nem indít épen.
  Hát bámulni mered te gyáva lélek,
  Népeknél ki kegyetlen? ő nem árthat!
  Mulandót ne remélj, se félni nem kell:
  Mert igy fegyvere, ’s düh-haragja megszünt.
  Máskép van ki kiván; vagy a’ ki a’ mit
  Birt, fél válni halál előtt javától.
  Pánczélját eleresztve félre tér, és
  Búsan húzza bilincsit ő fogolként.


IV. §.

Serkenti a’ bölcseség, hogy a’ beteg nyilvánítsa lelki sebeit, helyt
adván a’ gyógyszereknek.

Érzed-e ezeket? behatnak-e lelkedbe, vagy épen semmit sem értesz, mit
sirsz? mit hullatod a’ könnyet? Ne titkold, mond ki! ha gyógy kezet
vársz, szükség hogy sebeidet fedezzd fel! Akkor bátor lélekkel mondám:
szükség-e még figyelmeztetni, a’ midőn bőven ki tetszik rajtam az esetek
dühödő zordonsága! nem indít-e meg helyhezetem tekéntete? ez-e a’
könyvtár, mellyben, az én házamban lévén, ön magadnak lakhelyet
választál? a’ mellyben velem nyugodtan az Isteni, és emberi dolgok
tudományiról beszéltél? illy ruházattal, illy arczal valék, midőn veled
a’ természet titkait vizsgálnám? Midőn nekem a’ csillagok útait sugárral
leirád? szokásaimat, és egész életemet a’ mennyei rend példájára
ékesítenéd! ez-e a’ jutalom, mellyet neked engedelmeskedvén nyerhettem?
Nemde, te ajánlottad Pláto szava által ezen érzelmet: =akkor boldogok a’
köztársaságok, ha azokat bölcseség kedvelöji kormányozzák, vagy azok
körmányzóji bölcseséget tanúltanak.= Te azon Férfiú ajkáról a’
bölcseséget szükségesnek jelentetted a’ köztársaság kormánya
elfogadására, és pedig mint egy fő okot; ne hogy az erkölcstelen, és
gonosz Polgárokra maradván a’ Váras kormánya, végromlást a’ jámboroknak,
és veszedelmet okozzanak. Ezen érzelmet követve, mellyet tőled tanúltam
a’ titkos társaságban a’ közjavak igazgatására alkalmazni óhajtám. Te,
és a’ bölcseséget beléd lehelő Isten bizonyságim, hogy engem semmi más
a’ köz javakon túl nem érdeklett, a’ méltóság elfogadására! innét a’
gonoszokkal terhes, sőt kérlelhetlen viszonyok, és az igazat védő
lelkiesméreti szabadság megvetvén hatalmasbbakat, folyvásti gyűlölség.

Hányszor állottam szemközt Conigastussal gyávák kirablását gátoló?
hányszor taszítám vissza Triguillát a’ Királyi ház Elnökét, a’ kezdett,
vagy folytatott sérelemtől, (11.) hányszor védém a’ nyomorultakat, kiket
a’ durvák zsugorisága számtalan rágalommal büntetlenül nyugtalanított,
tekéntetem veszedelmével! soha sem vont el az igazról senki
törvénytelenségre. Tartománybéliek javait mind titkos ragadással, mind
pedig nyilvános adóval zsaroltatni ugy, mint a’ szenvedők, fájlalám!
midőn a’ sanyargató éhség üdején terhes, sőtt kimondhatlan vásár
parancsoltatnék, melly által Campánia Tartománya szükségképp pusztulást
szenvedni látszaték a’ Tanácsházi Fő Tiszttel a’ közjóért vetekedni
kezdettem, még pedig a’ Király jelenében; és hogy a’ vásárlást
megszüntetné, kivívtam. Paulinus volt Polgármestert, kinek kincseit az
Udvari Tisztek reménnyel, és kevélységgel majd elnyelték, az ő ragadozó
kezekből kimentettem. Ugyan Albinus Polgármestert hamis vádlásra hozott
büntetésből, vádoló Cyprianus haragját megtörvén, kiszabadítám!

Elég nagy viszálkodást ingerlettem-e magam ellen? de ha ezeknél nem is,
leg alább a’ többieknél bátrabb lehettem, és hogy lehessek, az Udvari
Tisztektől semmit sem vártam. Kiknek vádolására ijedtem meg? a’ többi
közt Basilius, a’ ki Udvari méltóságától megfosztatván idegen pénzre
szorúlva vádol! Opiliót, és Gaudentiust törvénytelenségéért, és több
ravaszságáért a’ királyi itélet száműzni parancsolá, mellynek
engedetlenek lévén, magokat a’ Templomok szent védelmével biztosítván,
a’ mit a’ Király megtudva, nyilván hirdeti, hogy ha kitüzött nap utánn
Ravennát elnem hagynák, homlok billeggel üzetnének ki. Mit várhatni illy
szigorúságtól? midőn azon napon, ugyan azoktól vádoltatásunk
elfogadtatik?!

Mi ez, hát ez-e fáradozásunk érdeme? vagy azon vádlókat mentheti-e az
előbb reájok mondott kárhoztatás? hát nem pirul el a’ szerencse, midőn
a’ vádlott ártatlansága, sőtt a’ vádlók silánysága őt megpiríthatta!
talán kivánod tudni fontosságát minő vétekről vádoltatunk? Azt mondják,
hogy a’ Tanácsot akartuk megmenteni a’ veszedelemtől. A’ szerit kivánod?
a’ vádlót, ne hogy bizonyságokat szerezzen a’ Király elleni vétekről,
mellyekkel a’ tanács méltóságát mocskítaná, gátolni iparkodtam! mit
vélsz oh mesterném? vétkünket tagadjuk, nehogy értem pirulj? sőtt inkább
akartam, és soha akarni nem szünök.

Megvalljam? ha bár jó a’ szándék, de a’ tehetség gátoltatik, mert nem
lehet nem kivánni azon Rend boldogságát! az ugyan ellenemi végzetével,
hogy ez tilos lenne, elhatározá. De nem mindenkor változtathatja szerek
érdekét a’ magának hizelgő vigyáztalanság; sőt Socratessel azt vélem,
hogy nem vagyok kénytelen az igazat titkolni, és a’ hazugsághoz állani;
mindazonáltal hogy legyen ez, leg bölcsebb itéletedre bizom, és hogy
ezen történet igaza a’ jövendőtől is tudassék, szóval is, irással is
hirdetem. Mert szükségtelen mondani: hogy hamis irást koholtak, melly
által kárhoztatnak, hogy Roma szabadságát kivívni akartam, melly irás
nyilvános hamissága kitetszett volna; ha nekünk a’ vádoló bévallásával,
melly minden dologban leg nagyobb fontossággal bir, élni lehetne. Mert
lehet-e más szabadságot reményleni? bár lehetne akár minőt bizonnyal
Canius szavaival feleltem volna, ki midőn Caius Császár, Germanicusnak
Fia szemire lobbantá, hogy az ellene koholt zendülést tudná; azt felelé:
ha én tudtam, Te nem tudtad volna: a’ melly dolog csak ugyan nem annyira
tompítja érzékeimet, hogy panaszkodnám a’ gonoszok által vétket koholni
az erkölcs ellen; hanem a’ mit reméllettek, hogy véghez vihették, nagyon
csudálom; mert alább valót akarni, talán a’ mi hiányságunk volt; tehetni
pedig az ártatlanság ellen, a’ miket egy gonosz elkövethet, az Isten
előtt egy szörnyeteghez hasonló. Azért talán nem sérelmesen egy valaki
társaidból kérdi? =ha van Isten, mért vannak rosszak, ha nincs mért
vannak jók?= de szabad volt a’ gonosz embereknek, a’ kik a’ jók, sőt még
az egész tanács vérét kérték, és még minket is, midőn a’ jámborokat, és
Tanácsot mentenők, elveszettnek akarni. De valjon megnyerhették-e azt az
Atyáktól? Nem kétlem emlékezel, mert Te igazgatál szóban, és
cselekedetben, jelenlévén; emlékezel mondám midőn Verónában köz
pusztulást a’ telhetetlen vágyó Király a’ Felség sértő vétekről
vádoltatott Albinus tettit az egész Tanácsnak tulajdonítá; én az egész
Tanács ártatlanságát magam veszedelmével védtem. Tudod hogy ezek igazak,
és hogy soha semmi ön érdemmel nem dicsekedtem! fogy t. i. =a’ lelki
esméret becse annyiszor, a’ hányszor magát valaki dicsérvén hir bért
elveszen.= De látod minő eset követte a’ mi ártatlanságunkat, ime a’
valódi erkölcs jutalmáért reánk kent bűn súlját viseljük! volt-e valaha
olly nyilvános vétség megvallása, mellynek olly szigorún egyező biráji
lennének, hogy némellyeket az elméi gyarlóság, vagy állapoti minéműség,
melly minden halandónál kétes meg nem lágyitott volna? mert ha a’ Sz.
Házakat fel gyújtani, a’ Papokat gonoszul meggyilkolni, és minden jóknak
halált szerzeni mondatnánk, még is jelenemben, magam vallása, és tanú
bizonyi utánn büntetett volna a’ Törvény! Most pedig ötvenezer lépésnyi
távolságban védtlen buzgó hajlandóságomért a’ Tanácshoz, számüzve
halálra kárhoztatom. Oh hasonlókat illy vétekről nem lehet megitélni,
melly véteknek méltóságát a’ bűnösök is, kik engem vádlottak szemlélték,
és hogy látván valami gonosz tett által homályosítanák, hazugsággal
mondák az én lelkiesméretemet hivatal óhajtásából Szentség töréssel
fertőztetve. És Te bölcseség, ön magad minden mulandó szerek vágyát a’
mi lelkünk székibül irtottad ki, és a’ te szemeid előtt semmi
Szentségtörésnek nem volt helye; a’ mi füleinket azon Sz. hanggal, és
gondolattal intetted, mit Pythagoras mondott: =Kövessd az Istent.= (12.)
Nem is illett volna a’ leghitványabb lelkek erejében bizni annak, kit Te
ezen méltóságra emeltél, hogy az Istenhez hasonlítottál. Ezen felül
védelmeznek engem minden illy vétek gyanújától az ártatlanság lakja,
barátim társasága, és Symachus Ipam, a’ ki valamint Te szent, úgy ő is
tisztelendő.

De óh illetlenség! azok téged illy nagy bűnben részesnek vélnek, és
ugyan azért a’ gonosz tettben gonoszaknak látszatunk, hogy a’ te
tudományidat tanúltam, és erkölcseid tulajdonaim lettek. Igy nem elég,
hogy tisztességed nekem nem használt, ha csak az én botlásomért még te
is nem rágalmaztatol. Nyomorúságunkat pedig még az is tetézi; hogy mások
véleménye, nem a’ dolgok érdemét, hanem az esetek kimenetit tekintvén,
úgy itél, a’ mint valakit a’ sors ajánl; innét van, hogy a’ =jó vélemény
leg elöször hagyja el a’ szerencsétleneket.= Minők a’ nép hirei, melly
zűrzavar érzeményei, resteljük említeni. Csak egyet mondok: leg nehezebb
a’ mostoha sors terhe, mert a’ melly vétek a’ Szegényre hárítatik, ’s
érte szenved, megérdemeltnek mondják. Én ugyan javaimból kipusztúlt,
hivataltól megfosztatott, jó hírben fertőztetett, jó tettért büntetést
szenvedek! Mintha látnám a’ gonoszság vétkes műhelyén örömmel, és
vigalommal tapsolni, a’ legromlottabbakat új vádok ravaszságával
közeledni, a’ jókat rettegni, és a’ mi siralmas állapotunk félelmitől
leverve lenni: ellenben minden gonoszt új merényre, büntetlenség
végbevitelire pedig jutalom által ébresztetni. Az ártatlanok pedig nem
csak bátorságtól, hanem még védelemtől is megfosztvák; azért méltán
felkiálthatjuk:

  O csillagos ég alakítója,
  A’ ki örök thronon nyugszol! Te
  Sebesen forgattad vihar által
  A’ felleget, és rended az égen
  Szent; hogy kivilágítva mutassa
  Hold szarvait, állva rakonnal most
  Szemközt ragyogón, ’s rejtse apródat,
  Majd bádgyadt sugarát szarvainak
  Naphoz közelébb jutva veszejtse.
  Távozva napunk, éjszaki leple
  A’ barna sötétnek, beborítja
  Az egész földet, el is tünik aztán
  A’ hajnali csillag, nap eredtén.
  Fák levelét perkelte telünkor,
  Napnak utát rövidebbre Te szabtad;
  Ha közelget hősége nyarunknak,
  Már akkor jól késleted estit.
  Mérsékel Te hatalmad üdőt, mert
  Hogy mit lerovott, ’s Bóra le perkelt,
  Erdő zöldeljen ki tavaszkor,
  Szórt magvakat ősszel telekekbe
  Érlelteti hősége nyarunknak.
  Szent hajdani törvény kötelez még
  Mindent, bizonyos rend is öröklik;
  Mert mindeneket czélra vezettél.
  Korlátlan hej emberi tettet,
  Hagyván, nem akarsz rendre szorítni!
  Fortuna miért változik annyit?
  Ő csalfa marad, büntelen izgat
  Ártatlant. =Bün érdeme kínzás!=
  A’ gonoszok de magasra felültek,
  ’S kény kedvek után nyomnak alábbra
  Szent főket egészen; kegyelem nincs!
  Titkolja magát sűrü homályban
  A’ fényes erény, ’s szenvedi jámbor
  Más büne súlyát.
  Használ nékik az eskü szegés, és
  Még álság, rút, csalfa hazugság.
  Hát élni midőn vacskos erővel
  Lehetett, számtalan ember ijedtén
  Vigak, ha Királyok le igázvák!
  Oh már nyomorúlt földre tekínts le
  Szerzője frigyeknek, Te nagy Isten!
  Munkád része, szegény emberek, itt
  Sors habjaitul verve hanyatlunk!
  Ragadó hullámt szünni parancsold,
  ’S mint bölcsen eget Te igazgatsz, ugy
  Föld népeit is csendre vezessed!


V. §.

A’ bölcseség hallván a’ legigazabb panaszait betegének, azt gyengébb
szerek elfogadására készíti.

Ezeket midőn szünteleni fájdalommal énekelém, a’ bölcseség csendes
tekíntettel; meg nem illetődvén panaszimon, igy szólott: Midőn téged
szomorúan és könyezve látlak, azonnal nyomorúlt, és számüzöttnek
esmérlek. Melly távóli volna száműzetésed nem tudnám, ha szavaidból nem
érteném. Te ugyan távol hazádtól nem űzettél, hanem tévelegsz, vagy ha
véled üzetésed, Te, őn magadat elüzted, mert veled azt senki sem teheti.
Ha emlékezel melly Hazábul eredtél, valóban nem úgy mint hajdan
Athenabéliek sokaságtól kormányoztattak, mert =egy a’ Király egy az Úr,=
a’ ki számos Polgárokban, nem azok elüzetésében örvend: a’ kinek fékivel
tartatni, és törvényinek engedelmeskedni legnagyobb szabadság! Talán nem
is tudod azon legrégibb törvényét, melly által parancsoltatik, hogy
annak nincs joga számüzetni, a’ ki abban magának lakást alapít? mert a’
ki annak árkain, és bástyáin belől van, nincs félelem, hogy legyen
érdeme számüzetni, de mindenki, a’ ki benn lakni nem akar, egyszersmind
megszűn érdemelni. Azért engem nem ezen hely, hanem ön szived indít: Nem
tekéntem én könyvtárod, csontal, és tükrökkel ékesített falaidat, úgy
mint a’ te elmédet; mellyben hajdan én nem könyveket, hanem a’ mi könyv
becsét emeli, azok fogalmait helyhezém. Te ugyan a’ közjó eránt tett
érdemeidet igazán, de a’ műveltek sokaságához képest keveset mondál. A’
szemedre hányt tárgyak igaz, vagy hazug voltáról mindenektől esmérteket
említél. Vádolóid vétkeiről, ravaszságairól jól gondolád röviden
emlékezni, hogy azokat inkább bővebben a’ visga község nyelve hirdesse.
Hatalmasan pirongattad az igaztalan tanács tettit, a’ mi
gyaláztatásunkat fájlaltad, siratván sértegetésit becsületünknek, végső
fájdalmad felhevült a’ sors ellen, és panaszlád igaztalan mértékkel az
érdemeket jutalmaztatni. Legutólszor keserves verseiddel kérted, hogy
valamint az Eget, úgy a’ Földet is már valahára béke kormányozná. De
mivel téged igen sok érzelmi vihar faggat, és még sokfelé igáz a’
fájdalom, harag, bú, valamint most vagy, úgy te hatalmasbb gyógyszereket
elnem fogadhatsz; azért gyengébben bánunk veled, hogy azok, mellyek a’
zavarok béfolyásával keményre dagadtak, szeléd fogással puhulván a’
gyógy szerek ereit hasznosan elfogadhassák.

  A’ nap fénye mikor heves
  Ráknak futja jelét, ’s halad:
  Hát akkor magot a’ ki vet
  Szántó földibe hasztalan;
  Annak megcsalatik csüre:
  Makk lészen kenyered szegény!
  Ősszel fák ha pirulnak, úgy
  Akkor már ibolát ki lelt?
  Vagy télben, mikor éjszaki
  Sarktul a’ szelek intenek?
  Nem kell zöld venyegén, nyarunk
  Nyiltán, vágyni gyümölcsre, ha
  Szőllőt szedni kivánsz? tehát
  Késő őszre tudod, hagyá
  Bacchus munka jutalmait.
  Istenség jelelé üdő
  Folytát, mindenek ő szavát
  Hallgatják, nem is engedi
  Sem változni, zavarni sem
  Rendét. Hirtelen a’ ki csak
  Eltért, ’s hagyta utát vakon,
  Boldog nem leszen, elveszett!


VI. §.

Az emberi természetből, és mindeneket bizonyos igazgató Isteni
Gondviselés meg gondolásából készíteték a’ beteg hathatósabb gyógyszer
elfogadására.

Megengeded-e kevés kérdésekkel elméd mivoltát érinteni, és tudakozni,
hogy melly módon gyógyítassál, értenem? Te akaratod szerént, felelék,
kérdezhetsz. Akkor ő mondá: Gondolod-e hogy ezen világ véletlen, és vak
esetek által intéztetik? A’vagy elmei kormányt lenni nem hiszesz? Sőt
inkább, mondám, nem gondolhatom, hogy véletlen esetek által olly
bizonyosan kormányoztassanak; hanem inkább munkáiban a’ teremtő Istent
tudom jelen lenni, ne is legyen olly nap, melly engem ezen érzemény
igazságától elvonna; úgy vagyon, mondá ő: mert imént énekeléd, és csak
az Isteni Gondviselésből kizárt embereket sirattad, mert a’ többiek,
hogy okkal kormányoztatnak, meg sem indultál.

Héj pedig felettébb csudálom, hogy ezen nagy hasznos érzelmekkel
betegedhetel, bizonnyára magasbban kell keresnünk okát, mert valami mást
vélek hijányzani: monddmeg nekem híven, hogy mivel Isten kormányozza a’
világot, ha látod-e azokat is, a’ melly kormányok által igazgatja? én
mondám; oh Asszonyom kérdésed fontosságát sem értem, nem hogy felelni
tudnék. Ime engem semmi sem csalt meg, mert nyilvános, hogy szabad, és
nyílt uton tértek be lelkedbe a’ zavarodás betegségei, monddsza,
emlékezel-e a’ szerek czéljáról? hová igyekezik a’ természet szándéka?
hallám; de a’ bú felettébb tompítja emlékezetemet. Tudod-e ezek
eredetit? igen, mondám: az Istentől. Már hogy lehet az, a’ szerek
eredetit esmérni, és kimenetit nem tudni? hanem ezek a’ zavart elmék
szokási, azon hatósággal, hogy az embert helyéből ugyan kimozdítják; de
egészen ki nem irthatják. Arra is kérlek felelj, ha emlékezel-e, hogy
ember vagy? hogyne emlékezném. ’S mi légyen az ember, megfejtheted-e?
azt kérded ha vallyon tudom-e magamat okos állatnak lenni, és
halandónak? igen, sőt meg is vallom. Akkor ő: még másnak nem esméred-e
magadat? épen nem. Már értem betegséged más, és legnagyobb okát: Te mi
légy elfelejtetted, és azért telljesen mind a’ betegség okát, mind az
egészség helyre állítás módját feltaláltam, mert feledékenységedtől
zavartatol, és fájlalod száműzetésed, és javaid elkobozását; nem tudván
a’ dolgok ki menetit, a’ gonosz embereket, és ravaszokat gazdagoknak, és
szerencséseknek véled. Minő kormány által igazgattassék a’ világ,
elfelejtetted; az esetek változásit minden igazgató nélkül hiszed
történni. Nagy ok ez, nem csak betegségedre, sőt veszedelmedre is; azért
az egészség szerzőnek hála, hogy téged egészen a’ természet elnem
hagyott; legnagyobb örömünkre van remény egészségedhez, midőn hiszed a’
világot nem véletlen esetek által kormányoztatni, hanem inkább az Isteni
októl függni; azért semmit ne rettegj, mert ezen kisded szikrából neked
éltető meleg világlik. Mivel pedig erősb szerek használatára még nincs
itt az üdő, még tudva van az is, hogy az elmék természete az,
valahányszor elhagyják az igazat, hamis véleményt követnek, a’ mellyből
ered a’ zavarok sötétsége, melly az igaz látását meghomályosítja; ezt
gyenge szerekkel képesen fogom széleszteni, hogy elűzvén az érzelmek
sötétségét, az igaz világ fényét megesmérhessed!

  Barna homályban
  Csillagi égnek
  Rejtve, nem adnak
  Semmi világot.
  Tengeren Auster
  Hogyha zavarja
  Habjait annak,
  Tüköre hajdan
  Tiszta napunkhoz
  Volta hasonló,
  Majd zavarékra
  Oszlik el önkényt,
  Látni sem enged.
  Völgyre lefolyva
  A’ magas érből,
  Kis patak akkor
  Ellene álló
  Szikla keményét
  Mossa, kivájván.
  Már ha kivánsz te
  Tiszta világgal
  Látni valódit,
  És igaz útnak
  Járni csapásán?
  Hát ne vigadj már,
  Meg se ijedjél,
  Bú se emésszen,
  Csalfa reménnyel:
  Kedv szomor annál
  Lánczra le kötve
  Kit gyötör illyes!


Jegyzések.

Nem véltem feleslegesnek vagy éppen szükségtelennek, némelly ritkábban
előforduló nevek, és dolgok néminemü rövid leirását minden könyv
sarkához ragasztani a’ végből leginkább, hogy a’ tanuló ifjúság ne
kénytelenétessék más könyvekből keresni, mit könnyen itt neki mondhatni,
de az elmei feledékenység is új ingerre talál, midőn némellyek tudását
elvesztvén, kevés szavak után vissza nyeri, a’ közönségeseket, és
mindennapiakat ki hagyván. – A’ hivatkozásokat sem fogja valaki
kárhoztatni, annál inkább, mivel a’ mellett, hogy mulatva
figyelmeztetnek, tanítanak is.

1) Elea város neve alsó Olasz Országban, hol Zeno született, és
tanított, azért Tanítványi Eleai bölcseknek neveztetnek.

2) Academia Athene mellett Görög Országban árnyékos hely, itt tanított
Plato, általában e’ helytől Tanítványi Academicusoknak neveztetnek.

3) Pontus, magyarúl Fekete tengernek mondatik, mivel majd szüntelen
sötét homály, és köd borítja.

4) Corus vagy Caurus éjszak nyugoti szél, leginkább dühösködik Julius
derekán, ezt bizonyítja Ptolomeus csillagász is.

5) Boreas Treicius: azt vélték a’ régiek, hogy Thraciai, most Bálkáni
legmagasbb hegyei közül ha szabadulhat igen viharkodik.

6) Anaxagoras nevezetes bölcs volt a’ természet visgálásában.

7) Socrates Athenai bölcs, kit Cicero felettébb magasztal.

8) Soranus Barcas Néro Császár idejében al-Polgármester (Proconsul) igen
tiszteltetett Ephesusban az ő jó tetteiért, és szelédségéért. Hogy Néro
megölette kedves barátját Rubellius Plautust, Soranus a’ népet Néro
ellen felzendíti, befogatik, és börtönbe sanyartatik, de érette
megmutatván ártatlanságát, leánya esedezett, Juvenalis, és Tacitus
bizonyítják.

9) Canius nevezetes Romai költész.

10) Seneca Néro Császár nevelője, és Mestere, a’ kit még tanácsában
követe, egy erkölcsös Fejedelem volt, de utóbb megvetvén intéseit a’
fajtalan életiben megöleté Testvérjét, Tanítóját, és édes Anyját több
Tanácsbéliekkel együtt; a’ várast fel gyújtatván örömmel nézte a’ lángok
dühét ezt énekelvén:

  Haec facies Trojae dum caperetur erat.

11)

  Mindig árt az irígy, de ha mérgét szinli kegyesség
  – – Fussd, mert kész íjját szívedbe röpinti azomban.

12) Pithagorás egy jeles bölcs volt Görög Országban Számosz Szigetén.



II. Könyv Tartalma.

Elbeszéli szerzőnk, miképpen a’ sors állhatatlan: a’ ki ma boldog,
mindennel bővelkedik; holnap ismét szerencsétlen nyomorúlt, és
szükölködő lehet. A’ mit ma sors ád, holnap elveszi, mivel a’ világon
minden változékony, úgy a’ sors is; egyedül a’ lelki javak mentvék a’
sors csapásitól. A’ lelki boldogságnak ártalmára vannak minden
hivatalok, kincsek ’s t. mellyek inkább nyugtalanítják az embert, hogy
sem boldogítnák. Végre a’ sors mostohasága még hasznos is az embereknek;
mert az igazi barátokat kimutatja, kik veszélyekben is hivek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


I. §.

Az állhatatlan szerencse természetéből kiviláglik a’ szerek silánysága,
mellyeket kedvelteinek nagy rettegésre enged, ne hogy vissza kérje
nagyobb bánatukra azoknak kik tőle nyerték.

Minekutánna egy keveset elcsendesedett, figyelmemet tisztes hallgatással
használván imigy kezde szólani: Ha betegséged állapotát tekéletesen
megesmértem, akkor az elöbbi szerencse érzelme, és vágya fonnyaszt; az
csak előbbi lelki állapotodat, mint magadnak képzeled változtatva, rontá
meg: értem itt a’ sok’ szinü csuda bárson köntösöket, és még a’ többféle
fényeket, mellyekkel, a’ kiket csalni akar, nyájas barátságot gyakorol,
hogy szenvedhetlen fájdalommal szégyenítse, reménytelenül elhagyva:
mellynek ha természetire, erkölcseire, és érdemeire emlékezel; látni
fogod, hogy benne gyönyörüséget nem birtál, sem vesztettél. Úgy vélem
fáradság nélkül könnyü reá emlékeztetni, holott még akkor is férfiúi
szavakkal szoktad megtámadni a’ szerencsét, midőn ő hizelgő jelent, és
titkaimból vett okokkal el is üzted: mivel pedig minden rögtöni változás
valami kedv zavartával történik: úgy lett, hogy Te is egy kevéssé
csöndességed elvesztetted; de üdeje már, hogy végy magadhoz kóstolva
ollyas mit, gyöngét, és kellemest, melly beléd folyván helyt készítsen
erősbb szereknek.

Ide hát édes szónoki kellem, melly csak akkor jár igaz úton, ha
intézetünket követi, és avval házi hangászunk, majd gyengébb majd erősbb
hangon énekel. Oh ember! mi az a’ mi búba, és gyászba ejtett, talán
valami újat, és szokatlant láttál? Ha a’ szerencsét véled változni
arántad, hibázol, ennek szokásai szüntelen, és természeti: sőt szorosan
megtartá állandóságát változékonyságában is: illyen volt midőn
hizelgett, és csalogató hamis boldogsággal megjátszott; látod a’ vak
isten kétes ábrázatát, midőn mások előtt elfedi arczát, reád mosolygott,
ha tetszik, élj szokásaival, és ne panaszkodjál. Ha retteged
hűtelenségét, vessd meg, és távoztassd veszedelmesb álnokságát; ime
valamint most oka nagy szomorúságodnak, úgy kellett volna lenni
csendességednek is, mert elhagyott téged, és hogy elnem hagyna senkit,
lehet-e valaki megnyugodt?

Vagy talán a’ kellemi boldogságot félted, és kedves a’ jeleni szerencse,
melly bizonytalan, és elmenete búval emlékeztet: ha kényszerént nem
lehet vissza tartani, ő futva bajt okoz, futása pedig nem más, mint
leendő veszedelmek előjele! Azt sem lehet tökéletesen látni, mi szemünk
előtt van; a’ dolgok kimenetit okosság itéli: ugyan azon változás sem az
ijesztő eset fenyétését, sem hizelgését kedvelni, nem ajánlja, végre
tehát nyugodt lélekkel szükséges szenvedni mind azt, mi az esetek térén
történik, ha egyszer igáját elváloltad. Ha akarsz annak maradásra, vagy
menetre törvényt szabni, kit uralkodónak önkényt választál, bizonnyára
hűtelen vagy, és nyugtalanság keserítheti sorsodat, mellyet nem
másíthatsz. Ha szeleknek ereszted vitorládat, nem a’hova akarsz, hanem
merre a’ szél vezet, mész. Ha földmives magot vetnél, a’ bő, és sovány
éveket fontolgatnád; szerencse kormányára biztad magadat, engedni kell
asszonyod szokásinak; Te pedig a’ forgó kerék gyors mozgásit akarod fenn
tartani balgatag ember! minden, mi egyszerü, az nem sors.

  Midőn ez összve vissza forgat a’ kénye
  Szerint kevélyen, ’s elragad hatalmával (1.)
  Mindent: imádott nagy királyokat gázol,
  Arczát vidámítja megalázottnak, ’s csalja.
  Nem hallgat ő bús jajra, könnyet ő nem szán,
  Zokogást okozva a’ ravasz nevet kénnyel:
  Igy játszik ő, ’s mutatja nagy tehetségét,
  Fitogtat ollykor még csudákat, és örvend,
  Ha perczben üldözhet, le ver, ’s magasztalhat!


II. §.

Valamint a’ szerek, ugy a’ szerencse természete is állhatatlan.

A’ szerencse szavaival akarok veled beszélni, Te pedig vigyázz! Ember!
ugyan mit panaszkodol mint veszedelmesről minden nap ellenem? Minő
hűségtelenséget követtem el, a’vagy minő jószágodat raboltam? bátran
minden Bíró előtt vádolj jószágod, és méltóságod elkobzásáról, és ha
valamelly ember tulajdona nálunk találtatnék, a’ mit kérsz önkényt
vissza engedem.

Midőn anyád méhéből kivezetett a’ természet, mezítelent, és szükölködőt
vettelek által (2.) tulajdon javaimmal táplálván, mért vagy most
tűrhetlen? hajlandó keggyel neveltelek, minden tulajdonimmal bőséggel,
és fénnyel felruháztalak: most tetszik nekem ezeket vissza vonni, legyen
elég, hogy eddig más javaival éltél. Nincs okod panaszra, mintha magadét
vesztetted volna, miért fohászkodol, holott semmi erőszakot nem tettem
rajtad? a’ javak, méltóságok, ’s több illyesek, tulajdonaim! az asszonyt
megesmérik szolgálói, velem jönnek, velem el is távoznak. Bátran mondom,
ha tulajdonaid voltak, mellyeket hogy elvesztettél panaszlod, bizonnyára
el nem vesztek volna. Vagy talán én egyedül tiltatom magam
tulajdonaitól? ha szabadon tünteti az ég fényes napjait, és ugyan azokat
sötét éjjelekkel váltja? ha az év földszinét majd virággal, majd pedig
gyümölcsel ékesíti, majd ismét hóval, és jéggel fedi, ha a’ tenger majd
fényes tükrivel hizelghet, majd pedig zivatarral, és morgó hullámival
ijeszthet, minket a’ telhetlen emberek vágya kötözhet-e szokásunk ellen
való állandóságba? természetünk folyvást játékot űzni, a’ kereket forgó
körben mozgatjuk, és a’ legalsót legfelsőbbre, és a’ legfelsőt
legalábbra változni örvendünk. Tessék felmenni, de úgy, ha enyelgésünk
kivánja, leszállni ne véld igazságtalanságnak. Vagy talán szokásaimat
nem tudod? nem tudod, hogy Croesus Lydusok Királya, ki előbb rettegtette
Cyrust, csak hamar szánakozásra méltó, tüzre kázhoztatva magas keggyel
mentetett? Nem tudod, hogy Pál szívből siránkozott elfogott Perseus
Király nyomoruságán? (3.) Mit könnyez a’ szomorjáték lármája mást, mint
szerencse által Országok boldogsága fordultát? Nem de, tanúltad, hogy
Jupiter Temploma küszöbén két hordó feküdt, eggyik a’ rosszak, másik a’
jók számára? hátha többet vettél a’ javakból, hátha nem távoztam tőled
egészen? hátha ezen változásom valódi okod jobbakat remélni, csak ne
csüggedj lélekben, és közös Országban helyhezve, tulajdon javaiddal élni
ne ohajtozzál.

  A’ hány por szemeket szél zavar, és fövényt
          A’ kék pontusi partra,
  ’S még hány csillagi fönt fénylenek éjtszaka,
          Ködtől tiszta egünkön:
  Olly sok kincset adott, vissza se húzza azt
          A’ sors tőled erővel.
  Nem szűnt még is azért emberi nemzetek
          Vágyós könnye panasztul!
  Ámbár Isten ugyan hallja fohászodat,
          S’ bőven nyújtja aranyját;
  Méltat tiszteletes szép hivatalra is,
          Már mind semmibe vetted!
  Sőt elnyelve vagyont, mint ragadó barom
          Többet vágyva kivánsz még!
  Hol lelsz már zabolát, mellyen az indulat
          Hasznos rendre terüljön
  Akkor, hogyha javak sok ajánlati
          Mellett, szomja növekszik
  Gazdagnak? Soha dús nem lehet, a ki fél,
          Hívén, hogy nyomorult ő.


III. §.

A’ sors minden ajándékot bizonytalan időre nyújt, mert másképp nem volna
szerencse tulajdona.

Ha a’ sors ezen szavakkal szólna hozzád, mit sem felelhetnél; de ha
vannak okaid a’ sorsot vádolni, monddsza, van idő szólani. Mire én e’kép
felelék: Ezek ugyan ékesek, Szónoki, és hangászi mézzel elegyítve, de
csak mig hangzanak addig gyönyörködtetnek. A’ nyomorultak fájdalmai
tartósabbak; mert szünvén ezen édes szavak, a’ belső szomor terhesül.
Igaz úgymond ő: mert ezek nem betegség gyógyszerei, mivel a’ tartós
fájdalom másokat kiván, azért mellyek belseidbe hassanak, jó üdején
alkalmazom, mindazonáltal nyomorúltnak ne véld magadat; vagy talán
boldogságodnak voltát, és mennyiségét elfelejtetted? ha azt elhallgatom
is, hogy szüléidtől megfosztatván, méltóságos Férfiak gondjai
ápolgattak, és a’ Várasi Főnökök rokonságába avattak, mi legdrágább
atyafiság neme, mert előbb kedveltettél, mint rokon lettél. Ki ne
hirdetett volna leg boldogabbnak olly méltóságos Ipával, szemérmetes
asszonnyal, és Férfi gyermekek nemzésivel? Elhallgatom (mert illendő a’
közönségeseket mellőzni) hogy a’ melly méltóság véneknek megtagadtatott,
téged mint fiatalt boldogságod halmozására ékesített, és ha a’ mulandó
szerek gyümölcsei valami boldogságot okoznak, lehet-e az, hogy legtöbb
nyomorúság terhei is elhomályosíthatnák azon fény emlékezetit, midőn két
fiadat Polgármesteri kocsikon házadtól pompásan vonatni láttad. (4.)
Ugyan azokkal Te fejedelmi széken ülve, a’ dicső Királyt hirdetvén,
elméd, és ékes szólásod magasztalását nyerted; midőn a’ színkörben két
Polgármester közt a’ körül álló nép tömeg várakozását győzedelmi
adakozással kielégítetted. Szóltál, vélem, a’ sorsnak midőn hozzád
simult, és Téged, mint drága kincsét ápolgatott, azon ajándékot nyerted
tőle, mellyet másnak nem kölcsönözött: akarsz-e tehát vele számot vetni?
most először teként reád írigy szemmel! ha számát, módját az örömeknek,
és nyomorúságoknak tekénted, még akkor sem tagadhatod boldogságodat; ha
szerencsétlennek azért véled magadat, hogy azok, mellyek örvendeztettek,
elmúltanak; nincs okod magadat boldogtalannak vélni, mivel szinte ezen
keserítők is elmúlnak. (5.) Vagy talán ezen élet színtérére, csak
hirtelen, ’s mint idegen léptél? a’vagy mulandókban állhatatosságot
vélsz, midőn magát az embert is egy repke óra megöli? Mert ámbár kétes
az esetek bizonnya, még is az élet végső napja állandó az esetekben,
tehát mit vélsz, te halva fogod-e elhagyni, vagy ő futva téged?

  Hogyha a’ nap hajnal után piroslik
          Terjesztvén sugarit vigan
  Akkor a’ szép Csillagok arcza eltünt,
          Mert naplángjai elfödik.
  A’ midőn kertben kikelet melegje
          Érlel, rózsa virág pirul.
  Fújjon Auster durva szelekkel, akkor (6.)
          Elhull éke virágnak is.
  Tükre tengernek ha világít ollykor,
          A Nyugván habjai síkjain,
  Majd megint bőszült Aquilo zavarja,
          ’S nől hulláma halomra is.
  Ritka, tartós képe világnak itten,
          Mert lám változik annyiszor!
  Most te bízzál sors adományiban, de
          Higyj még repke vagyonnak is!
  Tudjuk azt, hogy rég örökös parancs az:
          Szünjék lenni mi volt, ’s mulik!


IV. §.

A’ bölcseség vigasztalja a’ beteget, hogy lelki javai megvannak, mellyek
egyedül szerezhetnek valóságos boldogságot.

Ezekre én felelém: igazat mondál minden erkölcs dajkája, nem is
kédkedhetem boldogságom leg gyorsabb folyásáról, mit meggondolván
leginkább epeszt. Mert minden balesetben az legszerencsétlenebb, ki
boldog volt: de te, úgy mond ő; hogy a’ hamis itélet büntetésit
szenveded, azt külső javaknak nem tulajdoníthatod; ha véletlen szerencse
neve gyötör, melly sok, és nagy javakkal bővelkedjél, velem számláld
meg.

Mert ha azt birod, mi minden boldogságnál nagyobb, az Isten séretlenül
és hijány nélkül megtartotta: lehet-e így jobbakat birván, a’
szerencsétlenségről panaszkodni? ime fris egészségben van Simachus Ipad
(7.) a’ halandók drága éke, kit életed bérével sem restelnél megváltani;
az egész ember bölcseség, és erény tulajdonival bátor, egyedül csak
sérelmeidet siratja. Él feleséged okosság tisztességével, és szemérem
becsivel tündöklő; szóval hogy minden szép tulajdonait röviden
elmondjam, Atyjához hasonló, él mondám, és útálva életét, csak érted él:
hogy távol léte boldogságidat csonkítja, elhiszem; mert óhajtva téged
könnyekkel, ’s fájdalmakkal hervad. Szóljak-e Fiaidról? kiknek elméji,
gyermek korban is apósi, és atyja szerínt kitűntek. Mivel pedig legfőbb
gondja embereknek az élet fentartása; oh úgy bizonnyára, ha javaidat
esméred, boldog vagy; midőn azt birod, nem tagadhatván senki, mi az
életnél kedvesebb; azért törüld le könyeidet: még mindeneket nem gyülöl
a’ szerencse, téged sem fenyeget nagy zivatar, mert állandón fentart
horgonyod, melly sem a’ jeleni vigasztalást, sem a’ jövendő üdő reményit
távozni nem engedi, és tartsanak is kivánom, azok által, bár mint
legyenek dolgaid, menekedhetünk.

Mennyit vesztettem becsületemből, ime látod! És ő: azok megszerzésin is
törekedtünk, ha nem tünődöl sorsodon. De nem türhetem gyönyöreidet,
boldogságodról olly keservesen, és szorongatva panaszkodván, mintha
boldogságod csorbulna. Ki lehet olly nyugodtan boldog, hogy állapotjának
csak valamelly részivel is ne küzködjék? =Bajos szer a’ mulandó javak
minémüsége, melly soha tekéletesen nem jelen, vagy ha jött állandón nem
maradt.=

Ennek bő a’ jövedelme, de pirul rokon vérért: azt nemesség teszi
jelessé, de szűk vagyonai miatt, inkább akarna lappangani: ez bővelkedő,
de nőtelen sorsát kesergi: az boldog házas ugyan, de magtalan lévén más
örökségét szaporítja. Más ismét nem örvend szapora gyermekeiben, hanem
fiai, és leányai vétkeit búsan siratja. Azért valóban senki sem elégszik
meg sorsa voltával, mindenikben meg van, hogy vagy tapasztalatlan bátor,
vagy tapasztalva félénk. Tovább légy legboldogabb, minden szer
legkényesebb érzést okoz, és ha csak mindenek kivánságod szerént nem
teljesednek, minden bal esetben tűrhetlen, legkissebbtől is földre
veretel; ime illy kicsin az, mi legboldogabbat is a’ sors által
megszomorít.

Hányat vélsz lenni? kik gondolnák hogy egekhez közelítnek, ha bár melly
csekély részecskét is nyernének szerencséidből. Ezen hely is mellyet
számüzésnek nevezsz benn létezők hazája; úgy van: nincs semmi rosz, ha
csak nem gondoltatik. Ellenben azoknál minden sors boldog, kik nyugodt
lélekkel szenvedik. Ki az a’ boldog, ki a’ türhetetlenségnek kezét
nyújtva, állapotát nem kivánja változni? Oh melly sok keserűséggel van
elegyítve a’ mulandó boldogság édessége! melly ha bár a’ vele élőknek
kedves is, még is, ha nem akará is, vissza nem tartható, távozik;
nyilvános tehát, melly nyomorúlt a’ halandók boldogsága, melly
jámboroknál sem állandó, rettegőknél sem gyönyörködtető; miért
kivánjátok tehát külről oh halandók, a’ belső boldogságot!? bizonyosan
tévedés zavar benneteket, vagy tudatlanság! a’ sarkalatos boldogságot
rövideden megmutatom.

Náladnál van-e drágább kincsed? azt feleled semmi. Ha tehát ön
hatalmadban leszesz, azt fogod birni, mit sem magad elveszteni nem
akarsz, sem a’ szerencse el nem ragadhat. Hogy pedig megesmérjed a’
boldogság állhatatlanságát ezen változó szerekben, figyelmezz. Ha
boldogság a’ legfőbb java az okos természetnek, az semmi módon el nem
raboltatik; nyilványos tehát, hogy a’ boldogság elvitelire semmikép sem
juthat a’ szerencse változékonysága. Már most a’ kit hordoz mulandó
boldogság, vagy tudja, vagy nem, hogy változékony; ha nem tudja, minő
boldogsága lehet tudatlanság vakságában? ha tudja, szükséges félnie, el
ne veszejtse azt, miről nem kételkedik hogy veszendő; azért a’ folyvásti
félelem hogy tehet boldoggá?

De talán ha elveszti, megveti? úgy is csekély jóság az, mellynek az
ember egyszerüen tűri veszteségét; mivel pedig te vagy az; a’ ki több
okokkal felvilágítva hiszed, hogy az ember lelke halhatatlan, és midőn
nyilvános az is, hogy a’ test repke boldogsága is megszünik halállal,
nem kétkedhetni, boldogság nem lévén, hogy az egész emberi nemzet halál
által a’ legnagyobb nyomorúságba dűl; tudjuk pedig azt is, hogy sokan a’
boldogság gyümölcsit nem csak halál hanem fájdalmak, és kinzások által
is keresték, hogy legyen a’ jelen élet boldogító, ha nyomorult
elvégzőket, boldoggá nem tehet?

  Tartós lakot kivánsz te?
      Hát épits, de vigyázva,
  Ne hogy zavarva Eurus
      Mindent, dúlva le döntse,
  Se tenger öble mosván,
      Hullám néki hogy ártson.
  Azért se hegy tetőre,
      A’vagy ritka homokra.
  Azt romboló szelek majd
      Dúlják tellyes erővel,
  Ez enged, és le omlik
      Házad szerte romokra.
  Kerüld veszélyes ügyét
      Kényelmes szinü háznak.
  Alatt bizonnyal inkább
      Kősziklára rakassad.
  Sodorja vízbe bár nagy
      Szél házak düledékét:
  Te bátor elnyugodtan
      Állhatsz, védve hegyektűl.
  Derült üdőket élni
      Fogsz, cselt vetve viharnak.


V. §.

A’ gazdagság, és egyébb szerencse javai inkább gátolják az igazi
boldogságot, mint sem előmozdítanák.

Minekutánna már okaim enyhítő szereit bevetted, egy kevessé erősbbekkel
kell élned. Lássad, bár ha szerencse ajándéki nem volnának mulandók, és
szempillantatiak; mi van bennök, hogy valaha kivánhassad, vagy látván
nem utálnád? a’ kincs, reád, vagy annak természetire nézve, az arany
ékessége, vagy annak halmozott bősége kellemetes? sőt ez ha kiosztatik
jobban fénylik, mint halomra gyűjtve; mivel a’ zsugoriság gyülöltté, az
adakozás pedig híressé teszi az embert. Hogyha senkinél nem maradhat,
melly másoknak adatik, akkor drága a’ pénz, ’s midőn másnak adva,
adakozás által meg szűnt tulajdon lenni, és ha minden nemzetből egyre
halmozzák, a’ többi szükölködő leszen. Egy kiáltás mindenek füleit
meghatja, kincseitek pedig csak részletesen mehetnek többekhez, ’s ez
történve, sokat szegényít, kiket elhágy. Oh szűk és fogyatkozó kincs!
mellyet egészen birni soknak nem lehet, és mindenekhez mások
szűkölködése nélkül sem mehet. Vagy talán a’ kövek fénye kecsegteti
szemedet? de ezekben ha valami fény vagyon, az a’ kövek, nem emberek
becse; azért az ezeken bámuló embereket csudálni lehet, mert lelketlen,
és tagokkal szükölködő lényeket, az okos, és lelkes ember valódi szépnek
nem is mondhat; mellyek ámbár a’ Teremtő munkái, különzésökben valami
csekély szépségök vagyon, de még is méltóságtok alatt lévén helyezve,
bámulástokat semmikép sem érdemlik meg.

Talán a’ mezők szépsége gyönyörködtet? méltán, mert szép része a’
legszebb művnek; igy némellykor a’ csendes tenger tükrén örvendünk, igy
csudáljuk az eget, napot, holdat, és csillagokat. Mellyik a’ tied
közülök, csak egynek is mersz-e dicsekedni fényével? tavaszi virágokkal
különöztetel? vagy talán már nyári gyümölcsöt is szaporitottál? Miért
ragadtatol hiú örömöktől? miért öleled más javait tulajdonod gyanánt?
soha sem leszen szerencse által tiéd, mellyet a’ szerek természete tőled
el idegenített.

A’ földi gyümölcs ugyan kétség kivül állatok eledele, ha te mi
természetnek elég, szükséget akarsz kielégítni, nincs okod kivánni
szerencse bőségét: =kevéssel és apróságokkal megelégszik a’ természet;=
mellynek kielégítését ha akarod felesleggel sürgetni, vagy kellemetlen
lesz, mit bele töltesz, vagy ártalmas. De talán szépnek véled czifra
köntösökkel fényleni? ha kellemes a’ reá tekéntés, vagy az anyag
természetét, vagy a’ műves elmésségét csudálhatom; a’vagy talán a’
szolgák hosszú sora tesz boldoggá? kik ha erkölcstelenek, házak ártalmas
terhei, ’s a’ házi Úr veszedelmei: ha pedig szelidek, és jámborok;
lehet-e mások jóságát kincseidhez számítani? igy mind ezekből kitetszik
világosan, hogy mellyeket magadénak számítasz, egy sem tulajdonod,
mellyekben mivel szépség nincs, elvesztve fájlalni, vagy megtartva
örvendeni nem lehet. Ha természettől szépek, mi közöd hozzá, mert külön
válva javaidtól is tetszetősek: nem azért drágák mivel kincseidet
szaporítják, hanem mivel drágáknak látszattak, azért szerzetted kincseid
közé. A’ szerencse után mit vágyódol illy nagy indulattal, talán pótolni
akarod a’ szükséget bőséggel? ez éppen ellenkezőt szül, mert a’ kincs
fentartására sok eszköz szükséges: de az is igaz marad, hogy =a’ ki
sokkal bir, igen sokban szükölködik;= ellenben pedig legkevesebben az,
ki bőségét szüksége szerint kevés kivánással mérséklé. Veletek született
tulajdon javaitok nincsenek, hogy a’ külső és távol lévő javakban
magatokét keressétek; úgy elfordult a’ szerek állapotja, hogy az Isteni
okos állat nem ragyoghat, ha csak lelketlen javakkal nem bir! Más
állatok magokéval megelégesznek, és ti az Istenhez hasonló lelkek, leg
alább való szerektől a’ jeles természet ékeit kapkodjátok! vagy talán
nem értitek, melly nagy méltatlanság legyen a’ Teremtő előtt! Ő az
emberi nemzetet a’ földiekből ki emelte, és ti méltóságtokat legalább
valók alá teszitek: mert ha kinek kinek minden java nálánál, ki azt
birja, drágább leszen, mivel a’ csekély szereket magatok javainak
vélitek, azoknak magatokat alávetni bizonnyára illetlen.

Az emberi természet állapotja az, hogy külszerek közt annyira emelkedik
fel, a’ mennyire magát esméri: ha pedig megszűnt magát esmérni, barmokig
le aláztatik. Mert a’ többi állatok természete az, hogy ön magokat ne
esmérjék, embernek pedig magát nem esmérni, egy vétkes hijány.

Melly közönséges pedig ezen tévedés nálatok, kik más ékeivel diszleni
vágytok! de ez nem lehet; mert ha valamelly jószág kiállítva fénylik,
csak a’ mi kitétetett, dicsértetik, és mit föd a’ drága jószág, maga
rútságában marad. Én ugyan tagadom, hogy az jó, mi a’ tulajdonosnak
ártalmas. Talán hazudok? éppen nem, valóban a’ kincs, birtokosának
gyakorta ártott, mivel mindenki, bár legrosszabb, annál inkább másé után
vágyó, mivel mindenki arany, és drága kövek birtokosát véli
legméltóságosabbnak. Te pedig, ki most rettegve csákánytól, és kardoktól
félsz, ha ez élet utján üresen járnál, nem félnél a’ rablóktól. Oh
fényes kincs, halandók boldogsága! mellyet ha elnyertél, bátor lenni
megszűntél.

  Boldog vala múltkor előttünk (8.)
  Táplálva mi földi gyümölcsel,
  Nem rontá fénye világnak.
  Száraz makk volt vacsorája
  Későn már, este szokáskint,
  Esméretlen vala bornak
  Édes mézzel keverékje.
  Nem festett selymeket akkor
  Még Tyria mérge pirosra.
  Zöld pázsit volt nyoszolája,
  Italát hörpölte folyambul,
  Árnyékkal kedveze erdő;
  Nem utaz még tengeri gályán
  Kalmár, sok drága szerekkel,
  Idegen parton hogy eladná.
  Még vízen tábori talpak
  Sem uszának; utálva gyülölség
  Vérrel nem festi az acczélt;
  Ha dühösség forrna szivekben
  De azért bús fegyvere nem volt,
  Látván: nincs haszna sebeknek,
  Megutált vért ontani nincs ok!
  Bár mái üdőnk gyarapodnék
  A’ régi erényben ezentúl!
  De emésztőbb Aethna tüzénél
  A’ vágyás pénzt szaporítni.
  Bányát ki nyitotta fel első,
  Melly ékes aranyt föde mélyen?
  Ki bukott tengerbe le gyöngyért
  Hogy drága veszélyet okozna?


VI. §.

A’ tisztségek, és méltóságok sem boldogítnak valóban.

Mit szóljak a’ méltóságokról; és hatalmakról, mellyeket ti, a’ valódi
méltóságot, és hatalmat nem esmérvén, egekig magasztaltok? Ezeket ha
elnyeri ki leg rosszabb; Aethna lobogó lángja nem képes olly nagy tüzet,
sem özön víz, olly nagy pusztitást okozni! bizonnyára tudom, emlékezel,
hogy a’ polgári birodalmat, melly a’ szabadság kezdete vala,
Polgármesterek kevélysége miatt a’ hajdaniak ohajták eltörleni, kik
szinte előbb ugyan kevélységért várasukból száműzték a’ Királyokat. De
ollykor jámborok is tiszteltetnek meg hivatallal, mi nagyon ritka; az
eggyütt élőknek, mi tetszik más jámborságnál bennök? úgy van, hogy =nem
az erkölcs hivataltól, hanem hivatal az erkölcstöl nyeri méltóságát.=
Földi lelkek! mi a’ ti kivánatos hatalmatok? nemde keresitek kinek
parancsolhassatok! ha látnál az egerek közt eggyet, többi felett magának
hatalmat, és jogot tulajdonítani, nem fakadnál-e nevetésre? pedig ha a’
testet tekénted, embernél gyávabbat nem találsz, kit egy kis egér
harapása a’ szemérmes helyeken meg is öl! =Hogy gyakorolhat máson valaki
uraságot, ha csak nem testén, vagy mi annál is alább való, értem a’
szerencsét? mit sem parancsolhatsz a’ szabad lelkeknek!= Talán az ön
magával eggyező lelket erős okkal kimozdíthatod csendes állapotjából?
Midőn egy szabad embert valaki zsarnok kinokra vezetne, hogy ellene
szövetett öszesküvés társait ki vallaná, ez nyelvét elharapván, a’
zsarnok elejébe veti; igy a’ kinokat, mellyeket egy Tyrannus fájdalom
anyagának vélt, a’ bölcs ember erkölcsé változtatá.

Mit tehet valaki más emberen, mit ön maga mástól nem szenvedhet?
hallottuk, hogy Buziris vendégeit megölte. (9.) Hercules, vendégitől ő
is meg gyilkoltatott. Regulus a’ Poenusi csata foglait bilincsbe
verette, és majd hamar ő is bilincset viselt kezein. (10.) Hát véled-e
hatalomnak, azt nem tehetni, hogy mit ő másokon elkövethet, ugyan azt,
más ő rajta elne kövesse? és még ha hivatalokban természetes, és
tulajdoni jóság volna; gonoszok kezére soha sem bizatnának; mert
ellenkezők nem eggyezhetők: sőt még a’ természet is gátolja az
ellenfelek eggyesítését. Igy midőn kétség nincs, hogy sok gonosz ember
visel hivatalt, az is kitetszik, hogy azok természetesen nem javak,
mellyek leg gonoszabbaktól is viseltetnek, és valóban igy itélhetni a’
szerencse minden ajándékiról; mellyeket leg erkölcstelenebbek is bőven
nyernek. Ezekről azt is akarom még tudatni, hogy senki sem kételkedhetik
arról, hogy erős, kit erősnek tapasztalsz, gyors, kiben gyorsaság van.
A’ hang tudománya hangászokat, orvosság orvosokat, szónokság szónokokat
készít; mert minden szer természete azt miveli, mi tulajdona: azért
ellenfelek szüleményei nem egyesülhetnek, hanem egymást elmellőzik. És
igy a’ javak ki nem elégítik a’ telhetlen fösvénységet, sem hatalom ön
magával nem birhat annál, kit vétkes hajlandóság oldhatlan lánczal
bilincsel. Gonoszokra ruházott hivatal, nem csak nem teszi őket
érdemesekké; sőt nyilván mutatja, és vádolja érdemtelenségeket. Miért
történik ez? Örvendetek t. i. szerek más voltát hamis nevezetekkel
jelelni, mellyek könnyen a’ szerek valóságos foganatjából
hazudtoltatnak: azért se javak javaknak, sem hatalom hatalomnak, sem
pedig méltóság méltóságnak igazán nem neveztethetik. Végre az egész
szerencséről lehet következtetni; mivel világos, hogy benne semmi
kivánatos, sem eredeti jóság nincsen, mivel nem kapcsolódik mindenkor a’
jámborokhoz, sem jókká nem teszi kikhez jut.

  Láttuk a’ romlást okozó vad ármányt,
  A’ ki fel perkelte Romát, ’s megölte
  Atyjait, testvére is áldozatja
  Lőn: gözölgött marka szülői vértől!
  Vakmerő! hogy meghidegült tagát is
  Drága Anyjának nem ijedne nézni,
  Sőt biró mondá: halavány ki szép volt!
  Még is e’ pálczája igazgat ottan
  Népeket, hol fénye napunknak eltűnt
  Ott is a’hol megpirosulva fel jön.
  Úr azoknál is, kiket a’ hideg kinz,
  A’hol égnek rögtön aszalva szárít
  Napja; és fonnyaszt szele Afrikának.
  Jobbra őt fordítani fő hatalma
  Képes éppen nem vala: szörnyeteg volt
  A’ Nero! jaj mostoha sors, hatalmat
  Mért adál illynek? ki veszélyt, ’s halált hoz? (11.)


VII. §.

A’ dücs, és hírnév, boldoggá nem teheti a’ halhatatlan lelket.

Mellyekre én mondám: tudod oh Asszonyom, hogy rajtam leg kevesebbet
uralkodik a’ mulandó szerek vágya, csak alkalmat kivántam a’ dolgok
viseletére, ne hogy az erkölcs enyészszék. És ő: ugy de az egy, hogy
természettől jeles elméket, habár nem is egész erkölcsi tökéllel magához
édesgethet a’ dücsőség vágya, és a’ köz társaságban szerzett
legbecsesebb érdemek is, bár csekélyek legyenek, igy vizsgáld: az egész
föld köre, mint csillagászi tanulmányodból tudod, az égi térhez csak egy
pont, az az: ha az égi gömb nagyságával egybe hasonlítatik, semmi tére
sem látszik lenni.

Hogy a’ világ ezen kis tartományának csak egy negyed része, mellyben élő
állatok laknak, Ptolomeusból tanúltad. Hátha ezen negyed részből
elméddel kivonod, mit tengerek, ’s mócsárok fednek, bár melly nagy
legyen e’ tartomány, de csak igen szűk tér marad emberi laknak: már most
ezen kis pontba, és szembe zárva hírterjesztésről, és név magasztalásról
gondolkodtok! de minő terjedése, és nagysága lehet a’ dücsnek, illy
keskeny, és szűk határok közé szorítva? Még az is, hogy illy csekély
helyen nyelvel, szokással, erkölcsel, ’s egész élettel külömböző nép
lakik, mellyekhez részínt nyelv külömbsége, részint utak
alkalmatlansága, ’s közösülés szokatlansága miatt nem csak egyes ember
hire, de még várasok neve sem juthat el: utóljára M. T. Cicero, mint ő
egy helyen fel jegyzé, még Caucasus bérczeit sem haladta meg a’ Romai
birodalom hire, melly már akkor koros volt, ’s tőle a’ Parthusok és
körül lévők rettegtek. (12.) Látod tehát melly csekély azon dücsőség,
mellyet szaporítni, és terjeszteni törekedel. Talán lehet az, hogy hová
Roma hire nem juthatott, egyes ember neve ott hireszteltetik? Mit? nem
különböznek-e nemzetek szokásai ’s intézetei egymástól, hogy a’ mi
egynél dicséretes, másnál büntetésre érdemes? azért van, hogy kit a’ hir
gyönyörködtet, más népeknél esméretlen marad! Elégedjék meg tehát
mindenki hirével ön Hazájában, és szoruljon egy nemzet határába jeles
nevének halhatatlansága.

De még a’ feledékenység hányat törül ki irók szükibül, azok közül is,
kik nevezetes, és jeles férfiak valának az ő korokban? ámbár mit használ
az irás, mellyet szerzőivel eggyütt hosszú és sötét homály födöz? Ti
pedig látszatok halhatatlanságot terjeszteni, midőn jövendőbeli hirről
szorgoskodtok. Ha tekénted az örökség végtelen hosszúságát, mit
örvendezhetsz neved fenn maradásán? egy szempillanat percze, ha tiz ezer
évhez hasonlítatik, mert mind a’ két üdő határozott, ámbár legkisebb, de
még is van arány köztük, ’s épen ezen év szám, és sor, bár melly
sokféle, még is a’ végtelen örökséghez nem hasonlítható. Úgy de
határozottaknak egymáshoz valami, de határozatlannak határozotthoz
semmihasonlatossága nincsen. Ha bár akár melly hosszú üdői hir is,
végtelen örök üdőhöz méretik, nem csak kicsiny, de semmi lészen. Ti
pedig jól cselekedni nem tudtok, ha csak nép hiú szellemére ’s hasztalan
hirére! elhagyván lelkiesméret, és erkölcs becsét, =mások mondájától
kértek jutalmat!= Vedd példáúl illy kevély hiúságban: egy valaki, milly
udvariasan csufolódott: Mert midőn megtámodna egy embert rágalommal, a’
ki nem valódi erkölcs hasznáért, hanem kevélység dücsére, méltatlan
magára ruházná a’ bölcs nevezetet, hozzá adván, hogy majd tudni fogja,
valjon ő bölcs-e? ha a’ neki okozott méltatlanságot csendes békével
szenvedné; békével türte ugyan azt elején, utóbb rágalmat hallván, mint
egy boszonkodva mondá: Tudod-e már hogy én bölcs vagyok? akkor ő: igen
velősen értem, ha hallgatnál! Mi szükség tehát hogy a’ jeles férfiak
(mert csak ezekről szólhatunk) dücsőséget keresnek: mit használ mondám,
ha a’ hir test holta után fenn marad? mert ha, mit okosságunk hinni
tilt, egészen enyésznek az emberek, nincs dücsőség; midőn az, a’ kié
volna a’ dücsőség, már épen nem létez; ha pedig kinek jó lelkiesmérete,
és földi börtöntől megválva szabadon az égbe mén, nemde minden földi
foglalatosságot útál: mert ki egekben gyönyörködik, örvend, hogy a’
földiektől megszabadúlt!

  Akárki azt kivánja egyre, hogy hire,
          És nagy neve örökös legyen;
  Tekéntse a’ világ igen terjedt körit,
          És a’ parányi föld tekét.
  Ezen kicsiny kört nem lehet betölteni
          Hirrel; pirulhatsz hát híreden!
  O hasztalan kivánsz kevélykedni te gögös,
          Mert itt mulandó minden, ’s árny!
  Bár messze néphez eljutott hir nyelvöket
          Fárasztja, ’s szájrul szájra száll:
  Bár melly jelességgel valaki, ’s czimmel ki tűnt,
          Szét veri magas dücsit halál!
  Alacsony fejét úgy mint nagyét borítja gyász,
          A’ sors vegyít nagyot, ’s kicsinyt.
  Ki tudja hol hevernek a’ hív Fabrici
          Csontjai, ’s te Cató hamvaid? (13.)
  Kevés betűk jelentik a’ nevöket, az is
          Silány, üres, haszontalan!
  De bár ha dücs nevöket ki tudtuk is, van-e
          Ki esmeri személyöket? azok
  Hamvak! Nyugosztok hát örökre idegenek,
          Még hiretek is csekély ’s muló!
  Hát véltek élni századokat hirrel, de csak
          A’ hiú név egyszer szünik,
  Akkor, midőn ragadja végső nap esete:
          Meghaltok igy örökre már! (14.)


VIII. §.

Az állhatlan szerencse hasznos, mivel tőlünk elválasztja színlett
barátinkat.

Ne véljed azt, hogy én kérlelhetlen hadat viselek a’ szerencsével, mivel
vannak érdemei, midőn csalván embereket, ön magát nyilatkoztatja, ’s
levonván arczáról fátyolát, szokásait megvallja. Talán még most sem
érted beszédemet? csudát kivánok mondani, ’s véleményem alig tudom
kijelenteni. Valóban úgy gondolom, hogy a’ sors hasznosabb, ellenkezvén
emberekkel, mint kedveskedvén.

Mert kedveskedvén boldogság szine alatt nyájassággal hazudik; ellenkezve
pedig igazat mond, mutatván állhatlanságát: hizelgve csal, ellenkezve
tanít, ugy elmét hazug javak szinével bilincsel, igy mulandó
szerencsétől fel oldoz. Azért tehát kedveskedve lássad őt, mint szelest,
repkét, mulandót, ön magát nem esmérőt; ellenkezve pedig józant, készet,
és viszonyokkal lett okosat. Utoljára boldogítva igaz javaktól
hizelgéssel húz el: ellenkezve többnyire az igazi javakhoz horoggal húz.
Talán csekélységnek véled, hogy hív barátid érzetét a’ kemény, és
rettentő sors felfödözte? lám ez tünteti barátid igaz, és csalfa
arczait, távozván magáéval, tieidet meghagyá; mennyiért vásároltad volna
meg boldognak vélvén magadat előbbi üdőben? szűnjél tehát vesztett
javaidat keseregni, mert mi leg drágább kincs, jó barátidat feltaláltad!

  Minden szüntelen a’ világ
  Széles nagy köriben forog,
  ’S híven változik. A’ szerek
  Ámbár ellenek, ők frigyet
  Még is tartanak. A’ nap is
  Keltén rózsa sugárt lövel
  Hozzánk; éjjeli csillagok
  Közt hogy fényljen utánna hold.
  Mindig váltva napot követ,
  Éj! Hogy tengeri nagy habok
  Parton túl ne rohanjanak,
  ’S kártékony dagadással a’
  Föld térit ki ne öntse ár.
  E’ rendet füzi öszve, a’
  Földön, tengeren, égben is
  Kormányzó szeretet heve!
  Szűnjék tartani rendet ez:
  Egymást czélra mi rendelé,
  Majd az, háborog, és zajong
  A’ melly szerte világot ők
  Most szép rendre vezettek, azt
  Már kész rontani mindenik.
  E’ szent béke frigyes határ
  Népeknél, egyed őrködik.
  E’ fűz tiszta személyeket
  Áldott házas örömre is.
  E’ hív biztosa emberek
  Minden társasi éltinek.
  =Boldog lelkek azok, kiket=
  =Hív, ’s forró szeretet tüze,=
  =Melly kormányoz eget, hevít!=


Jegyzések.

1) Euripus hires tengeri örvény Görög Ország, és Negropont közt, hol sok
hajók szerencsétlenűl elsülledtek.

2) Születéstől fogva az egész ember betegség, midőn neveltetik,
haszontalan, más segedelmiért könyörgő; fölnőlt, gonosz, és esztelen,
oktatásra szorul, emberkorban vakmerő, fonnyadó vén korban nyomorult,
sajnálkozásra méltó; hogy munkáit, mint a’ földet, a’ józan észt
követve, kinem müvelte. Illyen szármozott ő Anyja méhéből.
_Hyppocrates_.

3) Perseus utólsó királya volt Macedoniának, kit Paulus Aemilius Romai
Vezér legyőzött, elfogott, és Romába vitetett.

4) Patritius, és Hippatius Polgármesterek Boëthiusnak fiai.

5) Megzavarják az embert nem a’ szerek, hanem azokról való vélekedések.
_Epictet_.

6) Auster nagyon egészségtelen délszaki szél.

7) Quint. Memmius Symachus K. Sz. u. 522. Polgármester volt Romában, Ipa
Boëthiusnak, jeles építő mester, kit jó üdeig kedvelt Theodoricus Kir.
utóbb gyanúságba esett, mintha új Roma Császárával a’ Gothusok
kiüzetéséről tanácskoznék, börtönbe záratván meggyilkoltatott; de midőn
kitűnt ártatlansága, annyira furdalá lelkiesméretit Theodoricusnak, hogy
kevés napok után lebetegednék és meghalna; emlékezzünk egy bölcs
mondására:

  Ritkán szokta gyanú az erős ’s nagy lelket epesztni,
      Ez csak félénkség gyáva leánya lehet.

8) Ugy látszik hogy ezek utánzások: Felix nimium prior aetas, quae
vindice nullo. etc.

  Quis fuit horrendos primus qui protulit enses?
      Aurea prima sata est aetas etc.

9) Busiris Aegyptusi Király, midőn nagy szárazság fonnyasztaná országát,
Trasios tanácsára az elfogott idegeneket évenként áldozá essőért az
Isteneknek.

10) Regulus Marcus Attilius jeles Romai vezér Carthago ellen, Romának
380-ik évében hadakozott, azt legyőzte, öt ezeret elfogott, és 18
Elefántot.

Utóbb Xantippus segétvén a’ Carthágobelieket, Roma táborát megveré
harmincz ezer eleste után 15 ezeret elfogott, közte Regulust is.
Békesség kieszközlése végett Romába küldetett azon feltétellel, hogy
vissza jöjjön, a’ mit hiven telesített; de midőn a’ béke meg nem
köttetnék, ő egy hordóba zárva, melly szegekkel úgy vala körül verve,
hogy a’ hegyök belől volna, addig hányatott, forgattatott, mig meg nem
holt.

11) Néro Romai Császár, kinek valamint uralkodása szörnyeteg volt, úgy
halála is.

12) Parthus: ezen nemzetről igen szépen versel Ovidius: Valamint bőven,
úgy bölcsen is értekezett Horváth István a’ Parthusokról.

13) Cato néven három nevezetes embert olvasunk, az egyik Porcia
nemzetségből Romai Főnök volt, szigorú bölcs, és okos munkásságú. A’
másik fő Vezér volt Uticában, ki ön magát meg ölte, ne hogy Caesar
hatalmába essék. _Livius_. A’ harmadik Cato Valerius nyelvész.

14)

  Miramur periisse homines: monumenta fatiscunt
  Mors etiam saxis, nominibusque venit.

_Ausonius_.



III. Könyv Tartalma.

A’ bölcseség ébreszti bádgyadt elméjét a’ betegnek, megesmértetvén vele
a’ hamis, és valódi boldogságot, mellyet sem a’ fényes hivatalokban, sem
kincsekben, sem a’ testi gyönyörökben fel nem lelhetni: mivel a’ valódi
és igaz boldogság egy minden javak tekéletes birása. A’ gazdagság
szüntelen hijányzik, a’ fösvénység szükölködik, a’ fényes hivatal pedig
erkölcs nélkül útálatos, és ki azt birja, vég nélkül kínlódik. Az igaz
nemesség csak lelki lehet, melly az Istentől ered: az emberi, mivel nem
igaz itéletből származik, nem tartós. A’ gyönyör aggasztó, a’ földi
javak ezer bajjal vegyesek, és fogyatkozóvá teszik az embert; mert az
igazi teles jó, csak egy, és egyszerű; könyörg ebbe vezettetni a’
szerző, mert csak e’ maga boldogíthat; ezután kell tehát egyedül
vágyódnunk; mivel e’ kormányoz mindent, és csak az a’ boldogtalan, ki
ettől távozik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


I. §.

A’ bölcseség erősebb gyógy szerekkel orvosolja betegét.

Már elvégzé énekét, midőn még figyelmezvén álmélkodva, az édes énekről
gondolkodtam; azért csak hamar mondám: oh bágyadt lelkek vigasztalója,
ki engem nyomos szavai, ’s örvendetes énekivel éleszt annyira: hogy már
ezután a’ sors csapásait kiállani magamat nem vélhetem képtelennek;
azért a’ szereket, mellyeket előbb éleseknek mondál; nem csak nem
rettegem, sőt még hallani kivánván, felettébb óhajtom is. Akkor ő:
érzém, midőn szavaimat csendes figyelemmel felfogád, és elméd tulajdonát
vártam, vagy mi igazabb magam elkészétém. Ollyak t. i. mellyek hátra
vannak, hogy megkóstolva csipősek, de bevéve édesednek; mivel pedig
hallani vágysz, melly gerjedelemmel buzognál, ha megesmérnéd, és tudnád
hová szándékunk vezetni? hová, kérdém? valódi szerencsére, mellyről
lelked álmodozik, hanem elfoglalva szemed képektől, azt nem láthatja.
Akkor én: kérlek cselekedd meg, és mellyik legyen az igazi boldogság,
mutassd meg minden késedelem nélkül. Örömmel cselekszem kedvedért,
felelé; hanem a’ melly okot jobban esméred, azt előbb szóval kijelelni,
és tudatni iparkodom, hogy átlátván midőn ellenfélre veted szemedet, az
igaz boldogság példáját megesmérhessed.

      A’ ki haszonra akar magokat a’
  Földibe vetni, előre ki kapál
  Tüske bokort, csalitot ’s gazokat is;
  Hogy gabonája betöltse csüreit.
  Sokkal előbb ki izel szamata még
  Méznek is, a’ keserü epe után.
  Szebb igazán de az égi seregek
  Fénye is, a’ viharok szünetekor:
  Éjjeli gyász lepel is ha eloszolt,
  A’ deli nap melegen ki derüle.
  Birva azért javakat, te is előbb
  Hogyha le rázod igád nehezeit,
  Látni fogod, mi igaz; mi nem igaz!


II. §.

Természet szerént kiki boldog akar lenni: de minthogy a’ boldogság
minden javak vegyéből való tekéletes állapot; nem lehet azt, sem
gazdagságban, sem méltóságban, sem pedig gyönyörben helyheztetni.

Ekkor leszegvén egy kevéssé szemeit, és mintegy fejedelmi székre
ültetvén elméjét, így kezdett szólani: a’ halandók minden gondja,
mellyet sokféle eszmélkedés munkája fáraszt, külön úton jár ugyan, de
még is egy valódi boldogság czéljára törekszik elérni: az, pedig olly
igazi jó, mellyet elnyervén, mit sem kivánhatsz tovább; az a’ boldogság,
minden javak java, és minden javakat magában foglaló; mellyen túl, ha
más jó volna, leg főbb jó nem lehetne; mivel volna még külről mit
kivánni. Ki tetszik tehát, hogy az igazi boldogság minden javakból öszve
szerkezett tekéletes állapot. Ezen boldogsághoz a’ halandók sokféle
ösvényen iparkodnak eljutni; mert a’ javak vágya, az emberek elméjébe
természettől van bé öntve; de csalfa tévedés vezeti őket hiúkra.
Némellyek a’ legfőbb jót kincsekben helyezik, hogy semmivel se
szükölködjenek: mások ismét legfőbb jónak itélik, ha méltóságos
hivatalokat nyervén, Polgártársaik által tiszteltetnek: vannak, kik a’
leg főbb jót legnagyobb hatalomban vélik, mert ezek vagy uralkodni
akarnak, vagy uralkodókkal társalkodni. Némellyek előtt jelesebb, ha
háború, vagy béke által dücsőséges nevet szereznek. Legtöbben az igazi
javak gyümölcsét pedig az örömtől, és vigalomtól számítják, és ezek
magokat legboldogabbaknak vélik, ha gyönyörben uszhatnak.

De vannak ollyak is, kik ezek okát, és czélját egymásba helyezik; kik t.
i. kincset hatalomért, és gyönyörért, ismét, kik hatalmat, vagy név
jelességet pénz okáért kivánnak. Ezek tehát, és hasonlók körül forog az
emberi cselekvény, és vágyás szándéka: valamint nemesség, nép tetszése,
’s pártfogása, mellyek látszatnak ugyan valamelly fényességet szerzeni:
házas társ, és gyermekek, öröm végett ohajtatnak, barátság, melly
legszentebb neme a’ boldogságnak, nem sorstól, hanem erkölcstől
származik, a’ többit vagy hatalom, vagy gyönyör vágyból keresik: pedig
bizonyos, hogy a’ testi javak, a’ felsőbbekhez tartoznak, mert erő, és
magasság, egészséget jelentenek; szépség, és gyorsaság nevezetességet,
egészség ismét gyönyört, mellyekkel öszvesen csak egy boldogság
kivántatik. Ime mindenek felett mit ki ohajt, legfőbb jónak itéli: de a’
leg főbb jót boldogságnak határoztuk lenni, azért legboldogabb állapot
az, mellyet kiki leg inkább óhajt. Már most szemed előtt van az emberi
boldogság külseje, becs, kincs, hatalom, dücsőség, és a’ gyönyörök:
melly boldogságokat egyenként tekéntvén Epicurus magának a’ gyönyört
választotta legfőbb jónak, mert az több vigalmat látszatik szerezni a’
szívnek.

De szólok az emberek ügyekezetéről, kiknek elméje ha bár homályos
emlékezetü, de még is a’ legfőbb jót keresi, ámbár mint egy
megrészegültnek a’ ház utja, hová törekszik, előtte esméretlen: talán
tévedni látszatnak azok, kik törekesznek semmivel sem szűkölködni, pedig
nem más tekélíti a’ boldogságot, mint minden javak bőséges állapotja,
melly senkire sem szorulván, ön magának elegendő. Talán botlanak azok,
kik a’ legfőbb jót tiszteletre méltónak vélik? éppen nem! mert nem
silány és megvetendő az, a’ mit minden igyekszik megnyerni. Talán a’
hatalmat nem számíthatni javak közé? tehát mit? vagy talán erőtlen
gyávának kell itélnünk azt, mi minden szereknél jelesebb? vagy a’
jelességet semmibe kell venni? de elkülönzeni sem lehet, ha csak, mi
legmagasabb, ugyan az nem legkitünőbb, ’s egyszersmind leg jelesebb is;
mert hogy nem szorongató, és bús a’ boldogság, ’s nincs fájdalmak, és
terhek alá vetve, mi szükség mondani? Mivel leg csekélyebb szerekben is,
azt kivánja ember birni, minek élvelése örvendeztet: ezen okból óhajt
kincset, méltóságot, országot, dücsőséget, és gyönyört, mivel hiszi,
hogy ezen javakkal elégséget, tiszteletet, hatalmat, hirt, és vigalmat
nyerhet: jó tehát az, mit az emberek olly különbféle gondal kivánnak,
miben olly nagy, ’s kitetsző a’ természet ereje, hogy ámbár sokféle, ’s
ellenkező az érzelem; még is a’ javak czéljában meg egyez.

      Mennyire változtatja szerek mi
  Voltát a’ természeti hatalom?
  Melly törvénye parancsol egésznek,
  Öszve csatolván oldhatlanul azt
  Eggyenként? tetszik okos dallal
  Énekleni, lantom hangra eredj!
  Ámbár Poenus oroszlányit arany
  Lánczok terhelik, és kézbül adott
  Eledel táplálja, de féljék még
  Haragos mesterök ostorját is,
  Szokva veréshez; még is vértől
  Gőzölgvén agyarok, már vissza jön
  Vad természetük, emlékezvén
  Ordítnak sorsokon, és az igát
  El rázván, mesteröket szabják
  Vérengző szájakkal először.
      Erdőben csevegő szép madarat
  Leptél, ’s ha te zárod börtönbe,
  ’S táplálja vigalmas gondod is azt,
  Édes itallal néki hízelgvén,
  Mint szokta növendék kora játszva?
  Ha megint szűk lakjában szállva
  Erdők zöldelő lombjait ő
  Látja, azonnal utálja az étket,
  Erdőbe szomor, csak az erdőbe vágy,
  Édes hangja csak erdőre nyöszörg.
      Izmos erővel néha le hajtott
  Fa derék sarja, le görbült földig,
  Ezt kezed eleresztvén, égbe emelt
  Fővel már igyenes, bár görbe volt.
      Tengerbe szok áldozni az estkori
  Nap, titkos uton fordulva megint
  Vissza kereng ő szokva kelethez.
  Itt minden régi menetre siet,
  Mindenek örvendnek haza térten.
  Nem leszen ő rendjök egész, ha csak a’
  Véghez nem kapcsolnak kezdetet,
  Ha csak allandón nem forganak ők.


III. §.

A’ természet kevéssel, a’ fösvénység semmivel sem elégszik.

Oh! ti földnek állati ámbár gyenge eszmével, de még is tulajdon
elveitekről álmodoztok, és a’ valódi boldogság czélját, nem ugyan éles,
de még is valami csekély gondal látjátok, és titeket természetes
ügyekezet oda vezetvén, majd ismét sok féle tévedés el is térít. Lássad
csak, ha azokkal, mikkel az emberek boldogságot nyerni reménylnek,
elérhetni-e a’ meghatározott czélra; mert ha pénz, tisztelet, ’s több
e’féle olly valamit hoznak, hogy semmi javak sem hijányzanak, akkor
megvalljuk, hogy ezek nyertivel szerencsések. Ha pedig azt sem eszközlik
a’ mit igérnek; ’s több javakkal szükölködnek, világosan kitetszik
bennök az álboldogság.

Először tőled kérdem, ki előbb kincsekkel bővelkedtél: soha sem zavarta
meg kedvedet valami sérelem azon bőséges javak birtokában? akkor
felelém: sőt nem emlékezhetem, mikor lett volna annyi szabadsága
lelkemnek, hogy valami nem szorongatná! Ugy-e mivel vagy távol volt, mit
nem akartál távol lenni; vagy jelen volt, mit jelen nem akartál? Ugy van
mondám: annak tehát jelen, ennek távol létét kivántad, meg vallom,
felelém: Ő pedig: szükölködik-e mindenki azzal, mit kiván? igen; ki
pedig valamivel szükölködik, az ön magának nem elegendő! éppen nem,
szólék. Igy tehát magad ezen elégtelenséget javaid bőségében is
szenvedted! igen is. Tehát a’ javak nem tehettek semmivel hijányzóvá és
megelégedetté, ámbár ezt látszottak igérni. De azt is tekéntetre kell
méltatni, hogy a’ pénz természettől semmivel sem bir, hogy azoktól,
kiknek tulajdona, elne lehessen rabolni.

Igaz, megvallom, ’s mért ne vallanád, midőn minden nap egy erősebb bár
akaratod ellen is azt elragadhatja? Honnét vannak a’ minden napi, ’s
közönséges panaszok, hanem ha hogy erőszakkal, ravaszsággal, az ellopott
pénzek a’ rablóktól vissza vetetnek? ugy van mondám. Szükséges tehát a’
pénz oltalmára külső védelem. Ezt ki tagadhatja? Úgy, de nem
szűkölködnék, ha nem volna pénze, mellyet elveszthet? Nem kétkedhetni.
Ellenkezőképp van tehát a’ dolog, mert a’ birtokost azon javak, mellyek
elégségesnek látszattak, éppen mások oltalmára szorulva elégtelenné
tették.

Mi módon kell tehát elűzni a’ szükséget a’ gazdagságtól? talán a’
gazdagok nem éhezhetnek, nem szomjazhatnak, a’vagy a’ téli hideget nem
érezhetik gazdagok tagjai? vagy azt feleled, hogy azoknak van
tehetségök, éhséget szüntetni, szomjat, hideget elüzhetni? lehet ugyan
a’ szükséget javakkal vigasztalni, de nem egészen megszüntetni; mert ha
a’ szükség mindenkor valamit óhajt, és kiván, telik ugyan javakkal, de
még is marad hijány: Elhallgatom azt, hogy a’ természet legkevesebbel
is, a’ fösvénység pedig semmivel sem elégszik; azért ha javak, kincs,
gazdagság, hatalom, szükségtől senkit sem menthetnek, sőt azt mindenik
magáévá teszi, mért hiszed, hogy elégséget tehetnek?

  Ha bár aranyja sok légyen zsugorinak, és
      Gazdagsága megint ujra halomra gyülend,
  Klárisok igaz gyöngyel ki tüntessék nyakát, (1.)
      Bő ugarin szántson száz ökör, ’s annyi eke;
  Még is kinozza gond, epeszti őt keserv,
      Kincsei holta után vissza maradnak azért.


IV. §.

Gonosz emberek vétkei megbecstelenítik a’ méltóságot, a’ jó erkölcs
méltóság nélkül is tündöklik.

Talán hivatalok becsületessé, ’s méltóságossá tehetik azt, a’ ki
elnyerte? Vagyon-e a’ tanácsnak olly ereje, hogy hivatalt viselő keblibe
erkölcsöt öntvén a’ gonoszságot ki irtsa? sőt a’ vétket hivatalok nem
szokták fedezni, hanem nyilvánítni. Sokszor boszonkodunk azért: hogy
legméltatlanabbak nyerik azokat. Catullus is Noniust ámbár itélő kocsin
ülne, golyvásnak csufolá: ime láthatod, hogy a’ fényes hivatal, mennyi
gyalázatot szül a’ rosszaknak: ellenben azok rosszasága, kevesebbet
tünik ki, a’ kik semmi hivatalt sem viselnek.

Te olly sok veszedelmek fenyegetése mellett sem egyezhettél meg abban,
hogy hivatalt viselni becsület volna Decoratussal, kiben egy fondorlót,
és még vádolót is sajditottál. A’ hivatalért nem is itélhetjük
tiszteletre méltónak azokat, kiket hivatalra méltatlannak itélünk.

De ha valakit látnál bölcseséggel ékesitve, mondhatnád-e, hogy
tiszteletre, vagy bölcseségre méltatlan? távól legyen; mert tulajdon
méltósága van az erénynek, mellyel azonnal ékesíti azt, kinek társa
lett: mivel pedig a’ közönséges hivatal ezt nem teheti: világos, hogy a’
méltóságnak nincs tulajdon szépsége: mellyben azt is főképp kell
tekinteni, hogy annál alább való, mennél többtől megvettetik valaki,
mivel pedig becsülendővé nem teheti azt a’ méltóság, kinek többektől
való megvetését nyilatkoztatta; inkább gonoszabbá teszi azt, de nem
büntetlen, mert viszonnyal fizet, a’ nyert hivatalt megfertőztetvén.

Hogy pedig azon tisztelet árnyékos hivatalokkal elnem nyerhető; igy
vedd: ha valaki többszöri Polgári Elnöksége után durva nemzetekhez
jutna, tisztelnék-e őt hivataláért a’ vad nemzetek? lám, pedig, ha a’
hivatalnak természetes ajándéka volna a’ méltóság, már elnem mulatná
akár hol is megszerezni a’ tiszteltetést: valamint a’ tűz egész világon
tűz, és melegítni nem szünik. De mivel a’ hivatalnak nem tulajdon ereje
nyújtja a’ tiszteletet; hanem az emberek csalfa véleménye, azért: ha
azokhoz eljut, kik méltóságnak nem esmérik, rögtön el tünik. A’
méltóságos hivatal, még azon népeknél sem örökös, kiknél támadt: igy a’
főtisztartóság hajdan nagy hatalom volt, most pedig hiú név, és a’
tanácsi számadás nagy terhe, ha valaki ez előtt a’ nép eleségét intézte,
nagyon tiszteltetett: most leg utolsó hivatal. Valamint előbb mondók,
hogy nincs semmi tulajdon éke a’ méltóságnak; úgy vélemény után majd
fénylik, majd homályosodik. Ha tehát méltóságossá senkit sem tehetnek a’
hivatalok, sőt gonoszak kezében becstelenek, üdő változásával fényleni
meg szünnek, ha nemzetek becse által silányak, nincs szépségök, hogy
kivántassanak; nem hogy másokat felül haladnának.

  Ámbár Tirusi drága öltözetje
          Sárga arany, ’s ragyogó kövekkel
  Tündöklik, de utálva mindenektül
          Volt Nero, mint buja, gyilkos, ármány:
  Osztott tiszteletes tanácsban ollykor
          Népei Atyjainak ha tisztet;
  Még is vallod-e most te boldognak
          Őket azért, mit utálva nyertek?


V. §.

A’ hatalom kegyetlenek kezében faggató tünődést, és kínzó fúllánkot
éreztet.

Tehetnek-e valakit országok birtoka, és Királyok társasága hatalmassá?
Igen, ha azok boldogsága soha meg nem szünik; de a’ hajdankor tele
példával, a’ jelenkor is, hogy a’ királyok boldogsága veszedelemre
változott. Oh derék hatalom! melly ön fenntartására sem elegendő. Ha
tehát Országok birtoka boldogságot szerez, nemde ha ennek valamelly
része hijányos, akkor azt szükíti, és nyomort okoz? de ámbár messze
terjednek a’ birodalmak, még is van több nemzet király nélkül. A’ melly
részről meg szünik boldoggá tenni, ugyan azon, következik a’
tehetlenség, melly nyomorultá teszi, ’s ezen tekéntetben a’ Királyok nem
egészen boldogok.

Ön sorsa veszedelmét tapasztalván a’ kegyetlen Néro, az Ország
zendülését, feje felett függő kard ijesztésével gúnyolta. Minő hatalom
ez, ha a’ mardosó gondot el nem űzheti, a’ rettegés fullánkját el nem
mellőzheti? akarnának ők bátran élni, de nem lehet: még is dicsekednek
hatalmukkal! Vagy talán hatalmasnak véled, kit látsz akarni azt, a’ mit
nem tehet; ki azoktól inkább fél, kiket ijeszt, kit szüntelen őrök
késérnek? minő hatalom az, melly szolgák kezében van? mit szóljak a’
Királyok udvarnokiról, midőn országok illy gyávákkal telvék, kiket
királyi hatalom épsége, és hanyatlása egyaránt lesújt? Néro, tanítóját,
és barátját készteti a’ halál neme választására.

Az udvari méltóságok közt sokáig tündöklő hatalmas Papinianust katonai
fegyver alá vetette Antoninus. Pedig mind a’ kettő szándékozott
lemondani hatalmáról. Seneca még kincseit is át adá Nérónak, hogy
csendes magányba vonulhatna, de midőn a’ hanyatlókat teher húzná, egyik
sem tehette a’ mit akart. Minő hatalom ez, mellytől tulajdonosai
rettegnek, mellyet ha kivánsz, nem vagy bátor, ’s midőn le akarod tenni
nem kerülheted? Talán védnek barátid, kiket nem erkölcs, hanem sors
szerzett? ime kit szerencse tett barátoddá, azt a’ szerencsétlenség
ellenséggé változtatta! Mi lehet olly veszedelmes dög mirigy, mint
meghitt társból lett ellenség?

  Ha hatalmas lenni ohajtasz
  Hát győzd le szokásaidat, még
  Feslett bujaság se rutítson,
  Mert járma alá leszoríthat.
  Bár India messze vidéke
  Főt hajtva remegjen előtted,
  Szolgáljon az éjszaki Ország: (2.)
  De ki gondjait üzni magátul
  Nem birja, ’s panaszkodik, álom
  Annak birodalma, hatalma!


VI. §.

A’ köz dücs itéletből nem ered, nem is tartós: a’ bölcs ön javait, nem
köz hírből, hanem erkölcsei esméretiből számítja.

A’ dücs gyakran melly hamis, melly csuf! azért Sophocles kiáltása nem
lehet vétkes: =oh dücs, oh dücs sok ezer gonosz ember életét tetted
nevezetessé!= (3.) sokan nyertek nagy nevet, a’ nép hiú véleményéből,
minél lehet-e útálatosabbat gondolni? mert a’ kik érdemetlenül
hirdettetnek, szükség, hogy tulajdon dicséretükben megpiruljanak; ha
érdem után jött a’ dicséret, mit nyert vele a’ bölcs, ki javát nem a’
nép hirére, hanem tulajdon ön tudására fontolgatja? ha olly módon nevet
hiresztelni kellem; következik, hogy azt nem terjeszteni utálat. De mint
elébb mondám, több nemzet van, mellyhez egy férfiú neve elnem juthat,
hogy a’ kit dicséretesnek itélsz, más részén a’ földnek, nevezetessége
nincsen. A’ pór nép dicséretét pedig említeni sem vélem méltónak; mivel
itéletből sem származik, állandósága sem tartós. Már most ki nem látja,
melly üres, melly csekély a’ nemes neve? melly ha nevezetességre szorul,
másé! ugy látszik, hogy a’ nemesség, egy az Atyák érdemeiből származott
dücsőség: ha hirdetés szül nevezetességet, csak azok nevezetesek, kik
hirdettetnek: azért nem fogsz fényleni érdemed nélkül, mert más fénye
jelessé nem tehet; ha nemességben valami jóság van, egyedűl azt vélem,
hogy a’ nemesek kötelessége őseik erényeit követni. (4.)

  Földi javak neme mind egy köz
          Forrásbul veszi létét,
  Mindenek Atyja tsak egy lehetett,
          Mindent ő maga rendel.
  Ő ada napnak arany fényt, de
          Holdnak is ő ada szarvat,
  Csillagit égre raká bölcsen,
          Embert földre teremté;
  A’ magas égbeli lelket is ő
          Keggyel zárta tagunkba.
  Embereket mind öszve tehát
          Nemzé drága nemes mag!
  Hát mit hirdeted őseidet?
          Ha tekintsz arra, hogy Isten
  Volt, ki teremtett mindeneket?
          El nem fajz soha senki
  Hogyha csak önkényt vétkezvén
          Maga nem távozik attul!


VII. §.

A’ gyönyör vágya faggató gonddal, elégsége pedig keserü bánattal teles:
azért ha boldoggá tehetne, még a’ barmok is boldogulnának.

Mit szóljak a’ testi gyönyörökről, mellyek vágyása szorongatással,
elégsége pedig megbánással teles? Ezek gonosz gyümölcse, a’ türhetlen
testi fájdalom, mellynek szenvedése, nem tudom minő vigalmat okozhatna.
Hogy minden gyönyör kimenete szomorú, azt kiki ha emlékezni akar
bujaságáról, bőven tudja! Ezek ha boldoggá teszik az embert, nem
tagadhatni, hogy akkor a’ barmok is boldogok; mert minden indulatuk siet
a’ test kivánati telesítésére. Leg tisztességesebb volna ugyan a’
házassági, ’s gyermek nemzési öröm: de nincs felesleg, nem tudom kitől,
igen természetesen mondva: hogy némellyek kinzó gyermeket szülnek;
mellynek állapotja gyakorta szorgos, és talán soha inkább nem
tapasztaltad, mint most, midőn fiaidért szorongattatol. Euripides jeles
mondását igen jónak találom, ki boldogoknak mondá a’ szerencsétlen
magtalanokat.

  Gyönyör! a’ tulajdonod rosz:
  Veled a’ ki él, epeszted:
  Követed te a’ kegyetlen
  Bogarat, ha mézet ád ő,
  Elirámlik; a’ fulánkja
  Tüzi, marja sziv vigalmát.


VIII. §.

A’ mulandó javak sok rosszal vegyesek, és azért nem annyi boldogságot,
mint veszedelmet okoznak.

Nincs tehát semmi kétség, hogy a’ boldogság útai tévedések; nem is
képesek oda az embert, hová igérték vezetni. Röviden el is mondom, melly
sok roszba legyenek bonyolódva: iparkodtál pénzt gyűjteni?
tulajdonosától elragadtad, akarsz fényleni hivatallal? a’ ki adja annak
könyörögsz, és ki Elöljáró kivánsz lenni tisztelettel; megalázó
kéréseddel hitványodol: hatalmat ohajtasz? alattvalóid leselkedése ’s
veszedelme alatt nyögsz; dücsőséget kérsz? sok kellemetlenséggel
küszködve bátorságod megszünik: búja élet tetszik? de ki nem útálná, nem
kivánná lerázni a’ legalább való, ’s gyarló test szolgálatját?

Mit szóljak azokról, kik a’ test javait még többre becsülik? ah melly
csekély és sikos azok birtoka! talán test nagyságával az Elefántot,
erővel a’ bikát, vagy gyorsasággal a’ tigrist meghaladod? nézz az ég
térére, erősségire, gyorsaságára, és szünjél már egyszer silányságot
csudálni: sőt még az ég sem csudálatos ezekért, hanem az okért, melly
kormányozza: a’vagy tetszik arczolat szépsége? melly gyors, rögtöni, ’s
tavaszi virágnál változóbb! ha mint Aristoteles mondja: az emberek Hiúzi
szemmel látnának, és szemük világa minden tárgyon áthatna; nemde
betekéntvén a’ szív, és vesék rejtekibe Alcibiades külső szépsége
megútáltatnék? (5.) Azért ha szépnek látszatol, azt nem természeted,
hanem a’ reád nézők szemei gyengesége okozza. Becsüljétek most a’ test
javait, de tudjátok azt is, hogy a’ mit csudáltok, azt harmadnapi hideg
láz szét oszlatja. Mind ezekből következik, hogy ezek sem az igért javat
meg nem adják, sem együvé nem tekéletesek, sem boldoggá nem tehetnek.

  Ah, hogy téved az a’ megnyomorult szegény
      Lény, melly tudatlan, és hanyag!
  Hát zöld fán ki keres sárga aranyt, vagy a’
      Szőllő bogyó közt fény követ?
  Horgát senki magas hegyre ne rejtse, hogy
      Diszeljen asztalán hala.
  Kecskét fogni kivánsz? akkor ugyan ne menj
      Tenger fenék kő bérczire.
  Sőt a’ tenger alatt is gyakor esmerik
      Víz födte völgy, ’s tér széles-e?
  Milly vízben terem a’ drága fejér csiga
      Gyöngy, ’s még vörös bársony színű?
  Hát még gyenge halat, ’s kényre csigákat is
      Hol, ’s merre kelljen szednie?
  Azt, hogy hol legyen el rejtve az isteni
      Jóság, nem is látják, vakok!
  A’ jó, melly haladott csillagos ég során,
      Földhöz ragadva vágyaik!
  Most hát átkozom én őket: azért legyen
      Rangjok, ’s javok kinzó szerök:
  És a’ csalfa javak terhe alatt hamar
      Lássák az igazi jót, ’s valót!


IX. §.

A’ jó melly az embert boldoggá teszi, csak egy, ’s egyszerű lehet.

Elég legyen eddig, hogy megmutattam a’ tündér szerencse külsejét,
mellyet, ha világosan értesz, következik, hogy az igaz boldogságot is
megmutassam: én pedig mondám: sem a’ javak elégségre, sem országok
hatalomra, sem hivatalok tiszteletre, sem a’ dücs jelességre, sem pedig
a’ bujaság örömre nem vezetnek. Talán az okait is könnyen fel találtad?
mintha keskeny hasadékon látnám, de tőled akarom értelmesen hallani:
nyilvános; a’ mi egyszerű, és oszolhatlan természetü, azt az emberi
tévedés elválasztja; és az igaztól, tekéltől, az igaztalan ’s
tekéletlenre vezeti. Talán azt véled, hogy semminek sincs hijával a’
szükölködő hatalom? éppen nem, mondám: jól van, mert ha van mi, hogy
valamelly dologban gyengébb erejű legyen, abban bizonyosan más védelmére
szorul. Igen, úgy van: Tehát az elégség, és hatalom ugyan azon egy
természetü: úgy látszik, már most mit itélsz ezen dologról? kell-e
utálni, vagy tisztelni? itt nem is kétkedhetni. Adjuk most a’
tiszteletet az elégség és hatalomhoz, hogy ezen háromból egy legyen;
adjuk öszve, ha igazat akarunk vallani. Mit? mondá: hát azt véled hogy
homályos, és nemtelen lehet, vagy közhirrel legnevezetesebb? Lássad:
megeggyeztünk abban, hogy leghatalmasb az volna, ki máséra nem szorul,
és a’ legnagyobb tiszteletre méltó is a’ miben egyeztünk, ha
szükölködik-e jelességgel? a’ mit egyik sem szerezhet; igy tehát
annyiból is már mindenik megvetendő. Nem tagadhatom, hogy a’
leghatalmasabb legnevezetesebb is; következik tehát, hogy a’ hatalom, és
elégségnek külömbség nélküli társa a’ nevezetesség.

Igen mondám: a’ ki máséra nem szorul, ön erejével mindent tehet; a’ mi
nevezetes és tiszteletes, nemde az legörvendetesebb is? de azt képzelni
sem tudom, honnét lephetné meg őt valami szomor: azért ha az
említetteket birja valaki, az bizonnyal örömmel is teles; de az is
bizonyos általa, hogy ámbár elégség, hatalom, jelesség, tisztelet, öröm,
külön nevek; még sem külön állatozások. Igaz, felelém. Azt tehát, a’ mi
egy, és természettől egyszerü, csak a’ megromlott ember oszlatja, és
midőn a’ részetlen tárgy részét kivánja megnyerni, sem darabját melly
nincs, sem magát, a’ mit nem is kivánt, meg nem nyerheti.

Mi módon lehet ez? Ő pedig felelé: A’ ki kincset kiván szükség
elüzésére, a’ hatalommal mit sem gondol, homályba inkább silány ohajt
létezni, sőt még több természetes örömöt is meg tagad magától, csak hogy
bészerzett pénzét elne költse; és illy módon, a’ mije van nem is elég
neki, ’s mivel a’ tehetőség elhagyá, a’ baj kinozza, az alávalóság le
nyomja, és a’ homály elborítja.

A’ ki hatalomra vágy, javakat pazéról, megveti a’ gyönyört, a’
tiszteletet pedig dücscsel, hatalom nélkül nem is becsüli; de ez is
mennyire szükölködik lássuk: történik néha, hogy a’ szükségesekben
megszorúl, és szorongattatik, midőn ezt el nem űzheti, a’ melly hatalmat
kivánt, megszünt lenni. Igy kell okoskodni a’ tiszteletről, dücsről,
gyönyörről: mert mindegyik ezek közül ugyan az a’ mi a’ többi, akar ki
ezekből eggyet a’ többi nélkül kiván, a’ mit ohajt, azt sem nyerheti
meg.

Hogy lehetnek ezek? ha valaki öszvesen kivánja megnyerni, az a’ legfőbb
boldogságot kivánja, de ezekben fel nem leli, mivel a’ mit igérnek sem
adhatják.

Igaz mondám: ezekben tehát mellyek látszatnak boldogságot szerzeni, az
igazi boldogságot nem kereshetni. Igaz, és igazabbat mondani sem lehet,
előtted tehát a’ hazug szerencse rajza, és annak okai; tekínts most az
elme elleni nézetire, rögtön a’ mint igértük, látni fogod az igaz
boldogságot. A’ vak is látja ezeket felelém; Te pedig elébb mutatád,
midőn a’ hamis okokat eloszlatni iparkodtál; mert ha nem csalódom, az az
igazi, és tekéletes boldogság, melly elégségessé, hatalmassá,
tisztelendővé, jelessé és viggá teszen, és hogy Te tudjad, tőlem meg
esmérve, ’s felfogva, hogy ezek közül bár mellyik, mert együvek, bár mit
tegyenek valóban, azt tekéletes boldogságnak esmérem kétkedés nélkül. E’
véleménnyel szerencsés vagy oh Növendékem! ha még azt hozzá adnád: mit?
hiszed-e hogy ezen mulandó, és változó szerek közt illyes valami
boldogságot szerezhetsz? éppen nem. És azt te, hogy semmi több ne
kivántassék megmutattad: mert ezek vagy csak színlett, vagy tekéletlen
javakat látszatnak adni, igazi, és tekéletes javakat pedig nem adhatnak.
Meg egyezem. Mivel tehát megesmérted, mellyik az igaz, és hazug
boldogság, csak a’ van hátra, hogy megesmérhessed, honnét nyerhetni az
igaz boldogságot. Azt ugyan mondám már régen, és nagyon várom. De mivel
úgymond a’ mint Platónak tetszik a’ Timeusban minden legkisebb allapot,
és dolgokban az Isteni segédséget kell kérni, mit vélsz cselekedni? hogy
azon legfőbb jónak lakját és székit feltalálhassuk? A’ mindenek Atyját
kell meg kérni, a’ mit mulasztva, semmit illendően nem kezdhetni. Igazán
szóltál mondá: ’s egyszer’smind igy kezde énekelni:

  Isteni nagy felség, bölcs kormányzója világnak
  Ég, és földi teremtő! a’ ki parancsira folynak
  Már az öröktüli hosszu üdők, mozgatva erőddel
  Allandón; a’ kit nem hajt alakítni anyagból.
  Külső ok: hanem ő maga helyzete, és java legföbb,
  Jónak, irígységtől ment lévén, mint Te magasról
  Hoztál példát, úgy Te magad leg szebb, ki világot
  Szépséggel bírván, mi tulajdon diszre teremted.
  Most Te egészet részre parancsolsz folyni tekéllel
  Foglalván elemet számokra: hogy a’ hideg és tűz
  Férjenek öszve, kemény híggal, hogy tiszta világa
  El ne röpüljön lángnak, sem terhek le ne nyomják
  A’ földet. Te csatoltál testtel lelkeket öszve
  Hogy hármos természete már két részre felosztott
  Test tagait mozdítván meg gördítse azonnal:
  Igy mikor a’ körben járkál, meg futja az égnek
  Sok szeletit, ’s még minden Urához is eljut az észszel.
  Kissebb életeket hason okból bölcs Te teremtesz,
  A’ gyöngét, ’s izmost elegyítvén fel rakod égre,
  ’S földbe is ültetsz. Hát ezeket törvényed erője
  Keggyel késérvén, hozzád ők vissza kerülnek.
  Adjad Atyám elmémnek fenső székhez elérni,
  Adjad forrását meglátni javaknak ezentul;
  Fényre találva eszünkel Téged látni világunk.
  Oszlassad szemeink ködeit, ’s terhünket is enyhítsd,
  Ön fényeddel csillogj mert te vagy éke napunknak,
  Csende, nyugalma Te vagy jóknak, vég czélja szivünknek,
  Kezdet, társi vezér, ’s még utja, határa Te, Egy vagy!


X. §.

Igazi boldogsága az embernek csak az Isten lehet, mint leg egyszerübb
jóság.

Mivel láttad a’ tekéles, és tekéletlen javak képit, most azt kell
megfejtenünk, miben létezzen a’ boldogság tekéle? de hogy az előttünk
fenn forgó dolog igazsága mellett, az esméret álképe megne csaljon,
először az a’ kérdés: ha valljon létez-e ollyas valami jó a’ szerek
természetiben, minőt állítottál? Sőt tagadhatatlan, hogy nem csak lehet,
de vagyon is egy forrása minden javaknak, mert minden nemben valami
hijányosság vagyon, de ugyan abban szükséges, hogy valami tekéles is
legyen; mert a’ tekélet elvéve, a’ tekéletlen honnét lett légyen, meg
gondolni sem lehet. A’ szerek természete nem részekből, és
teletlenekből, hanem egészből, telesből vette eredetét, ’s ezen végső
feloszlik sovány állapotokra. Azért mit előbb mondánk, hogy a’ mulandó
javakban van valami tekéletlen boldogság; nem lehet kétkedni, hogy
tekéles, és igazi boldogság is legyen. Igazán következtetted: hol legyen
pedig az, igy vizsgáld: hogy az Isten mindenek fejedelme, Jó: azt
mutatja a’ közönséges emberi elme fogalma, mert az Istennél nem lehet
jobbat gondolni; az okosság is mutatja, hogy a’ tekéles jó, csak egyedül
az Istenben vagyon: és ha nem illyen, akkor mindenek fejedelme nem is
lehet; mert létezne nálánál valami jelesebb, mi tekéles jóval birna,
előbbi, és régiebb volna; mert minden a’ mi tekéles, előbbi a’
csonkánál: azért ne hogy felette hosszas legyen okoskodásunk, meg kell
vallani, hogy a’ legfőbb jó Isten, leg telesebb a’ tekéles jóval. De a’
tekéles jót igazi boldogságnak vallottuk; azért az Isten maga az igazi,
’s leg főbb boldogság. Meg engedem, mert nem lehet ellene mondani, hanem
vedd észre, melly szentül, és sértetlenül javallod azt, hogy tekéles
jóval telesnek mondottam lenni az Istent! hogyhogy? Ne merészeld a’
minden lények Atyját azon leg főbb jót, mellyel telesnek mutattuk, hogy
külről vette légyen, vagy mint birtokos Istent, a’ birt boldogságtól
külön állatozásnak (substantia) gondolni: mert ha azt véled, hogy külről
vette, jelesebb a’ ki adta, annál, kinek adatott, holott mi azt valljuk
legméltóbban, hogy minden lények felett leg telesebb. Ha természettől
minden javak benne vannak, de különi okkal, mivel a’ lények
fejedelmiről, az Istenről van a’ szó, költészszen a’ ki tud módot, hogy
ki kapcsolta ezen különöket öszve! Utoljára az, a’ mi mindentől különöz,
a’ nem az, a’ mitől érteték különzeni: azért a’ mi a’ legfőbb jótól
tulajdon természetivel különz, az nem legfőbb jó a’ mit vétek az
Istenről gondolni, kinél nincs felségesebb: mert semmi szer
természetesen az ő alkotójánál jobb nem létezhet; azért a’ mi mindenek
eleme, az ön állatozásában legfőbb jó. Igazán, felelém; de lehet a’
legfőbb jó boldogság? Igen; következés képpen az Istent boldogságnak
kell vallani: az előbbeni feltételek ellen sem támadhatok, és azokból
ezt méltán következtetni átlátom. Arra is vigyázz, hogy ezekből lehet-e
következtetni, hogy két legfőbb javak egymástól valóban különzők nem
lehetnek? Mert a’ mellyek külöhöznek, eggyik nem az, a’ mi a’ másik,
azért eggyik sem lehet tekéles, mivel eggyik a’ másiknak hijányossága;
most, a’ mi nem tekéles, sőt hijányos, az nem legfőbb jó: azért a’
mellyek legfőbb javak, semmi kép sem különözhetnek. De mind a’
boldogságot, mind az Istent legfőbb jónak láttuk, azért éppen
elmondhatjuk, hogy a’ legfőbb boldogság az, a’ mi a’ legfőbb Istenség.
Én azt feleltem: hogy a’ mondottnál igazabbat, sem okoskodással
erősbbet, Istenhez illendőbbet következtetni sem lehet.

Ezekre ő: valamint a’ mérnökök a’ feltett tárgy kivilágosítására némelly
következtetést szoktak húzni; úgy én is mint egy reá adást nyujtok
neked; mert valamint a’ boldogság nyertivel az emberek boldogok lesznek,
a’ mi világos: úgy meg igazulást nyerve igazak, bölcseséget, bölcsek,
szinte istenességet nyerve, hogy Istenekké lesznek világos. Minden
boldog tehát, Isten, természettel ugyan egy az Isten, részvétellel pedig
minden ellen mondás nélkül igen sok lehet. E’ valóban igen szép, mondám,
és drágalátos, akár pótolék, akár reáadásnak nevezzd.

De annál szebb nincs, a’ mit az ész e’hez csatolni javasol: mi az
kérdém? midőn a’ boldogság sokat foglal magában, vallyon ezek mind
öszve, mint egy részekből csatolnak-e össze egy testet; vagy vah-e
valami ollyas, mi a’ boldogság állatozását betöltse, és a’ többi mind
ezekhez tartozzék? Igen szeretném ha ugyan azon szerek által nekem
nyilvánítnád.

Nemde, szóla: a’ boldogságot jónak véljük? igen, pedig legfőbb jónak,
add hozzá azt bátran mindenikhez, mert ugyan elégség, hatalom,
tisztelet, jelesség, és gyönyör legfőbb boldogságnak itéltetik. Mit,
tehát ezek mint javak, hatalom, és a’ többiek, mint részei a’
boldogságnak és azokat a’ jó telességéhez mint a’ ki egészítetthez kell
számolni? Értem, szólék, a’ mit kérdesz, de kivánom tudni, mit akarsz
kifejezni. Ezen szer elkülönözését halljad:

Ha ezek mind a’ boldogság részei volnának magok közt egymástól
különzenének, mert ez a’ részek tulajdonsága, hogy egy egész test külön
részekből alakuljon. De azt megmutattam, hogy ezek mind öszve egyet
tesznek, azért nem is tagai a’ testnek, különben az következhetnék, hogy
egy tagból volna szerkezve a’ boldogság, a’ mi lehetetlen; az ugyan
kétséget nem szenved, hanem mi még hátra van, azt várom. Hogy a’ többi
mind a’ javakhoz tartozzék világos: miért kivántatik az elégség? azért,
mivel jó; a’ hatalom, mivel az is jónak hitetik, igy lehet a’
tiszteletről, jelességről, és örömről itélni. Minden vágyásnak tehát fő
oka a’ jóság; mert a’ mi sem valóban, sem hasonlatosságban jót nem
foglal magában, semmikép sem lehet kivánni: ellenben azok, mellyek
természettől nem jók, hanem mivel jóságot színlenek, kivántatnak mint
valódi javak. Igy van, hogy a’ vágynak fő tárgya természetesen, és
egyedül a’ jóság. Az okot, mellyért valamit kivánunk, leg inkább
látszatunk ohajtani, úgy ha valaki egészség okáért akar lovagolni, nem
annyira a’ lovaglási mozgást, mint magát az egészséget ohajtja. Midőn
tehát mindeneket a’ javak voltáért kivánunk, nem azokat, hanem egyedül
a’ jót óhajtjuk. Most már abban egyeztünk, hogy mindenek, a’ mellyekért
megkivántatnak, az a’ boldogság, azért így is egyedül a’ boldogság
ohajtatik, a’ mellyből igen kitetszik, hogy a’ jónak, és boldogságnak
ugyan azon egy az állatozása.

Mit sem látok, a’ miben ellenkezzem. De az Istent, és a’ valódi
boldogságot ugyan egynek mutattuk. Igen. Bizvást tehát lehet
következtetni, hogy az Isten is azon jóban, és nem máshol állatozhat.

      Foglok! jertek az én hazámba bátran,
  Mert ti terhes igán csalárd kivánság
  Által földre ragadva nyögtök itten.
  Ott leszen nektek nyugodalmatok majd,
  Az rév part, viharokkal a’ nem üldöz,
  Ott talál ember menedéket ingyen.
  Tájokint aranyos fövényt nem ád az, (8.)
  Sem sugárzó Hermusi part az, avagy
  Indus nagy vize, melly közel határoz (9.)
  Hő világhoz, ’s dus köve zöld ’s fejérek
  Csiklándozva szemet meg is vakitván
  Majd azok, szép lelkeket a’ sötétre
  Zárák. A’ mi csak itt szivet vidámít
  És fel ébreszt, mélye hegyeknek óvja.
  A’ fény, melly eget is betölte, ’s éltet,
  Nem hozott még lelki veszélt reánk: mert
  Ezt a’ drága világot a’ ki látja,
  Annak a’ nap fénye homály, ’s sötét köd!


XI. §.

Minden javakkal teles, és egy legyen a’ boldogság, mellyet kivánunk.

Meg egyezem veled, mert mindenek erős okkal vannak biztosítva, akkor ő:
mennyire becsülended, ha magát a’ jót, mi legyen, meg esmérted?
véghetlenek, mivel az Istent is, ki jó, meg esmérendem.

Ezeket pedig: felelé; legigazabb okkal meg mutatom, ha azok állanak,
mellyekről szólottunk. Igazak felelém: nemde megmutattuk, hogy azok,
mellyek többektől ohajtatnak, még azért nem igazi tekéletes javak; mivel
egymástól különzenek, egyik a’ másikkal szükölködik, teles és tekélyes
javat nem is hozhatnak! Akkor, csak akkor igazi javak, ha egy
természetünek, és foganatunak tapasztaltatnak, hogy a’ melly elégség,
ugyan az, legyen hatalom is, tisztelet, jelesség, és öröm is: ha csak
nem ugyan azon egyek, akkor nincs bennök semmi kivánatos.
Bébizonyítványok ugyan, és nem is lehet kétkedni, a’ mellyek különöznek
egymástól, éppen nem javak, midőn pedig eggyé lesznek, javakká válnak;
nemde ezek hogy javak legyenek, eggyé válás által történik. Igen, úgy
látszik. De mind az a’ mi jó, a’ jóban való részesülés által jónak
hiszed-e vagy nem? igen is. Szükség tehát azt is meg engedned, hogy
ugyan azon egy, jó is: mert ugyan azon egy az állatozása azoknak, a’
mellyeknek természetesen nem különöz fogalmuk. Nem tagadhatom, szólék.
Érted-e hát azt, hogy minden a’ mi van, addig állatoz, és van, még egy;
és elvész, eloszlik, mihelyest megszünik eggy lenni? hogy lehet ez? igy,
felelt: valamint az állatokban, midőn eggyé lesznek, és együtt marad a’
test a’ lélekkel, az állatnak mondatik; midőn pedig ezen egység
mindegyik elválásával megoszlik, elvész, akkor már nem állat. A’ test,
midőn a’ tagok kapcsolatában egy marad, emberi képet mutat; de ha
felosztatnak és elválasztatnak a’ részek, a’ testi egységet eloszlatták,
’s meg szünt lenni a’ mi volt. Hasonmód szerént tekéntvén a’ többieket,
kétség kivül kiviláglik, hogy mindegyik addig áll fenn, mig egy létez,
és egy létezni megszűnvén, elvész. Elmélkedvén mind ezekről, nekem sem
látszik másképp; van-e tehát, a’ mi természetesen megmaradt,
kiváncsiságát elhagyván, veszni siessen, és rothadást kivánjon? ha az
állatokra figyelmezek, mellyeknek akarni, és nem akarni természetek,
vagyon; semmit sem találok, a’ miért senkitől sem kísztetve az élet
szádékáról lemondva, önkényt a’ vészre siessenek? minden állat
munkálódik az élet fenn tartására, a’ halált pedig, és veszedelmet
kerüli.

De mit véljek füvekről, fákról, és lelketlen lényekről, éppen nem tudom?
nincs mit kétkedjél; ha a’ füveket, és fákat tekénted, mellyek alkalmas
helyeken nőlnek, ’s mennyire természetek engedi hamar el nem száradnak,
nem is vesznek el: mert némellyek a’ téren, mások hegyekben erednek,
némellyeket meg terem a’ mocsár, mások ismét a’ kősziklákhoz
ragaszkodnak, némellyek a’ kövér földben, mások a’ sovány homokban
tenyésznek, és más helyre általültetve elhervadnak, és kiszárodnak:
mindeniknek megadja a’ természet a’ mi szükséges, és hogy elne vesszenek
munkálódik: mit szóljak arról, hogy mindegyik, mintha szájjal a’ földbe
mártva szíja a’ gyökerek által a’ táplálmányt, és beleken, és héjakon az
erőt terjeszti: Mit, a’ mit leg gyöngébb és lágyabb a’ velőjökről, melly
a’ leg belső részben elrejtetik, kül pedig fai keménységgel fedeztetik,
’s leg szélső a’ héj, az üdő mostohaságai ellen, rosszat szenvedő véd.
Már most melly nagy a’ természet serénysége, hogy mindenek magvak
sokasitásával szaporítatnak, mellyek nem csak üdőkként megmaradnak,
hanem mint egy örökülve maradnak, mintha eszközök volnának, ki nem
tudja? azok is mellyek lelketlenek, tulajdonikat hason módon
megkivánjak, miért viszi a’ lángot könyüség felfelé, a’ földeket nyomja
a’ teher lefelé, ha tulajdon helyeik és mozgásaik nincsenek? továbbá a’
mi mindennel meg egyez, az mindegyiket meg is őrzi, a’ mi ellenséges
megrontja. Azok pedig mellyek kemények, u. m. a’ kövek, részei erősen
összve ragaszkodnak, és ne hogy oszoltassanak, ellent állnak. A’ higak,
mint a’ lép, és víz könnyen engednek oszoltatni, de ismét az elválás
után rögtön öszve folynak, csak a’ tűz nem szenved részeltetést.

Mi most nem a’ meg esmérő lélek akarati mozgalmiról, hanem természetes
szándékáról szólunk: valamint van, a’ bévett eledelt gondolkozás nélkül
megemésztjük, és az alvásközt lehegvén nem tudjuk: mert az állatoknál is
a’ létezés szeretete nem lélek akaratjából, hanem a’ természet elveiből
jön. Gyakran a’ halált, az okok kényszerítéséből, mit a’ természet
retteg, az akarat elfogadja; ellenben azt, a’ mivel a’ halandóság szere
tartós lesz, nemzeni, mit a’ természet szüntelen ohajt, gyakran az
akarat gátol, annyira tehát ez az ön szeretet, nem az állati
mozgalomtól, hanem a’ természeti indulattól ered. Adott a’ gondviselés
teremtett szereinek létező okot, és legnagyobbat, hogy meddig lehet,
addig természetesen vágyjanak létezni; azért semmi sincs, hogy
kétkedjél, mind azokat, mellyek vannak, természetesen vágyni
állhatatosan létezni, és a’ veszedelmet kerülni. Megvallom mondám, hogy
kétség kivül azt látom igazán, a’ mit eddig bizonytalanúl láttam. A’ mi
pedig állatozni, és létezni kiván, az egy akar lenni; mert ezt
megsemmisétvén létezni nem marad semmi. Igaz, mindenek tehát egységet
kivánnak. Meg eggyezek veled.

De azt mutattuk, hogy ugyan azon egy az, a’ mi jó is, mindenek tehát jót
kivánnak, a’ mit úgy magyarázhatsz, hogy az az igazi jó, a’ mit mindenik
óhajt.

Igazabbat gondolni sem lehet; mert vagy mindenek a’ semmihez tartoznak,
egy fővel szükölködnek, és vezér nélkül folynak; vagy ha mi van, a’
mihez mindenek sietnek, a’ lesz mindenek felett leg főbb jó.

Oh növendékem! felettébb örvendek, mivel telesen felfogtad az igazságot,
és ebben világos előtted, a’ mit előbb mondottál nem látni. Mit? mi
volna a’ mindenek czélja? mert ez a’ mi mindenektől kivántatik valóban;
mit mivel jónak hiszünk, szükséges, hogy valamennyi szerek czélját jónak
is valljuk.

  Akár ki okos ésszel vadász igazságot,
  Még nem is akar tévedni igazi ösvényrül
  Nézzen tulajdon belseibe komolysággal,
  Zabolátlan indulatja is szelédüljön,
  Hogy lássa lelke azt, de már világossan,
  A’ mit soká keresett haszontalan külrül,
  Kincsei között ő birta rejtve régenten;
  A’ mit tudatlanság homálya eltitkolt
  Sokáig, azt majd látni fogja napfényként.
  Az ész világát nem vakítja még testnek
  Terhes nehézsége, ha felejt is ő néha:
  De magva benne van javaknak, és szunnyad,
  Mellyet tanulmány lenge mozgatással fel
  Ébreszt. Igazságot felelsz, ha kérdeznek?
  Mert él szivedben magva a’ valóságnak!
  Pláto szavának, (mert igaz) ha mi hittünk,
  Mindenki emlékezik, előbb tanultakra.


XII. §.

A’ leg főbb jó Isten, legjobban kormányozza a’ világot.

Akkor én: Plato szavának igen hiszek, mert már ezekre másodszor
emlékeztetsz; először hogy emlékezetemet testi fájdalomtól, és innét bú
terhivel nyomatva elvesztettem. Mire ő: ha a’ felebbieket megesmérve
tekénted, arra hamar fogsz emlékezni, a’ mit régen nem tudni vallottál.
Mi az? minő kormánnyal igazgattatik a’ világ? emlékezem, mondám, hogy
tudatlanságomat megvallottam, de a’ mit szólasz, ámbár értem, még is
tőled bővebben kivánom hallani. Előbb mondád: nem kétkedel hogy ezen
világot az Isten igazgatja: most sem kétkedem, felelém, de soha sem is
fogok, okaim lévén, mellyeket röviden elmondok. Ez a’ világ olly
sokfélékből soha öszve nem állott volna egyformába, ha csak egy nem
volna, a’ ki ezen sokfélét öszve szerkezné; de az öszve kapcsoltakat is
az ő sokféle, egymás köztt ellenkező természetük eloszlatta, és
szélesztette volna, ha csak egy nem volna, a’ ki mit öszve füzött, nem
tartaná együvé; de nem is menne olly igaz, ’s bizonyos renden, sem olly
rendelt mozgalmakkal, helyen, üdőn, térben, foganattal, és minémüséggel
terjedve, ha csak egy nem volna, a’ ki ezen változásokat,
különbféleségeket, ő állandó lévén, nem izgatná! Ez akar mi legyen bár,
a’ ki által minden alkotvány fennáll, és mozgatik, szokásban lévő névvel
=Istennek= nevezem.

Akkor ő: midőn ezeket igy esméred, kevés munkával megmutatom, hogy a’
boldogságban részes lehess, és honnodat is megláthassad, de a’
mellyekről szólottunk, folytassuk. Nemde a’ boldogságban az elégséget
számláltuk, az Istent pedig magát boldogságnak vallottuk? Igen: és a’
világ kormányában semmi külső segedelemre nem szorúl; mert ha
szükölködik, akkor nem teles elégség ő. Az ugyan úgy van szükségképp. Ön
maga által kormányoz tehát mindent. Nem tagadhatni. De az Isten, hogy
maga a’ jóság, megmutattuk; emlékezem: tehát a’ jóság által igazgat
mindeneket, mivel ön maga által igazgat mindent, a’ kit jónak
vallottunk, és mint egy kormány-szeg, és igazgató melly által a’ világ
gépelye állandón, és romolhatlan fenn tartatik. Igen meg egyezem, és
hogy ezt fogod szólani, ámbár csekély gyanúval, de még is sejdítém.
Elhiszem, és a’ mint vélekedem, már ébrednek szemeid az igazság
látására, de a’ mit szólani fogok, azok sem homályosak.

Mit? midőn az Isten mindeneket a’ jóság kormányával méltán hitetik
igazgatni, és azok mind, a’ mint tanítottam a’ jóságra természetesen
sietnek, nem lehet kétkedni, hogy akaratjokkal kormányoztatnak, és
magokat az igazgató kényére illendően mérsékelvén, az igazgatóhoz
önkényt fordulnak. Úgy van, mert másképp boldog kormány nem is lehet;
mert az engedetlenség lenne a’ nyakasság boldogsága, azért nincs semmi
a’ világon, a’ mi természetét megtartván, az Isten ellen szemközt tüzni
igyekeznék! ha iparkodik is bevégezhet-e valaha akar mit az ellen, ki a’
boldogság birtokában leghatalmasabb? éppen nem tehet semmit. Tehát a’ fő
jónak ellene semmisem akarhat. Nem vélném. Hát a’ fő jó az, a’ melly
hatalommal igazgat, és kellemmel rendelget. Melly szókra én: óh! de
felette gyönyörködtet, nem annyira az okok egésze, mint szavaid édes
kelleme, hogy már egyszer valahára a’ nagyot lármázó bolondság
megszégyenüljön.

Tanultad a’ történetekből, miként ingerelték az Eget hajdani Óriások, és
őket a’ kegyes hatalom érdemük szerént megszégyenítette. Ha akarod
állítsuk szemközt az okokat, talán ezen öszve ütközésből valamelly szép
igazság szikrája támad: legyen a’ te szándékod. Hogy az Isten mindenek
felett hatalmas, senki sem kételkedik, a’ kinek okos elméje van. A’ ki
leghatalmasabb, az előtt semmi sem lehetetlen. Tehet-e hát rosszat az
Isten? éppen nem. Most tehát a’ rossz semmi, midőn nem teheti azt, a’ ki
előtt semmi sincs, a’ mit nem tehet. Talán meg játszol-e engem, okokkal
szülvén egy kitalálhatlan zürzavart, a’ honnét ki térve bé menj, majd
ismét bé menve ki térj? Talán valamelly csudás egységet pödörsz az
Istenségnek körében? ime, előbb a’ boldogságról kezdve, azt mondád leg
főbb jónak, mi a’ leg főbb Istenben létez, és ön magát az Istent leg
főbb jónak lenni, és teles ’boldogságnak tanítottad, a’ miből azt hozád
ki, hogy senki sem boldog, ha csak egyszersmind nem Isten is.

Ismét a’ jóság külsejét az Isten, és boldogság állatozásának, és ugyan
őt egyedül azon jónak lenni mondád, melly a’ természet minden szereitül
kerestetik, az Istent is javak kormányával a’ mindenséget igazgatni
mutattad, az akaratokat mind engedelmeskedni, és bennök semmi rossz
természetét nem létezni; Ugyan ezeket nem külről vett, hanem egyik a’
másikból folyva, közönséges okokkal bebizonyítottad. Akkor ő: éppen nem
játszom, és mindenek felett a’ legnagyobb munkát. Isten ajándékából,
mellyért régen könyörögtünk be végeztük: mert az az Isteni állatozás
formája, hogy se külre ne folyjon, se pedig valamit külről el ne
fogadjon, hanem a’ mint Parmenides mondá (10.) =Valamint egyaránt
halmozza az abroncsot külröl, úgy öblözi tekervényét belröl.= Hogy ha
nem külről kért okokkal, hanem a’ szerekben találkozókkal, mellyekről
szólottunk, igazgattatunk; nincs mit csudálnod, midőn Pláto énekiből
tanúltad, hogy a’ dolgokkal, mellyekről szólunk, a’ szavak is legyenek
rokonok.

      Boldog vagy te, ha nézheted
  Tündöklő javak éreit,
  Boldog vagy ha le oldhatod
  Földnek lánczait, és szabad!
  Nőjét hajdani Orpheus
  Vesztvén, egyre siránkozott,
  Bús hangjával az éneke
  Erdőt futni, folyó vizet
  Kénytet csendre megállani.
  Már most öszve barátkozék
  Nő szarvassal az ordacs is,
  Bátorrá ijedő nyula
  Lévén, gyors agarat be vár;
  Mert hogy lángola belseje
  Mit dallal szerelemre birt
  Híven kért, de haszontalan
  Esdeklése: le győzni nem
  Birák Isteneket szomor
  Szívbűl kelve panasszai.
  Hát most szálla pokolra is,
  ’S ott késér szava hangjain
  Nyájas lantja keserveket,
  Mint énekleni ő tanúlt
  Anyjátul, dala kellemes.
  A’ kit gyászola hasztalan,
  A’ kit hív szeretett, sirat,
  Fájlol, könnyeze. A’ pokol
  Rút mélysége is indula,
  Hogy szép dallaival könyörg
  Esdeklése bocsánatot:
  Bámul Cerberus énekin,
  Hogy lant húrjai pengenek.
  Még a’ bünbe merülteket
  Kínzó rút sereg Asszony is
  Már könyezve zokogva sir.
  Nem szédíti te Ixion
  Széllel bús fejedet kerék,
  Szomját megveti Tantalus
  Ambár torkig ihatna ő,
  A’ tellyes bögye Sasnak is
  Már nem szíja veséd Tyti!
  Ekkor hát könyörülve szólt
  Árnyékok fejedelme; hogy
  Győzött! hölgyit azért vigye,
  Adjuk vissza dalért, de a’
  Fel-tét, szent legyen, és erős:
  Még hagynád pokol ajtait,
  Nem fogsz Nődre tekénteni.
  Törvényt a’ szerelemnek adsz?
  Törvény a’ szeretet maga!
  Hajnalkor ki szemelte a’
  Szép társát deli Orpheus,
  Egy volt látni, megölni azt,

      Ez csak kis mese értetek,
  A’ kik vágytok az égbeli
  Szent Istenhez elérni; mert
  Tudjátok hogy az, a’ kinek
  Föld tetszik, soha égbeli
  Az már nem lehet; a’ miket
  Szerzett, veszteni fogja mind!


Jegyzések.

1) _Bacca maris rubri._ A’ vörös tengerben sok piros, kék, és tej
fejérségű Klaris találtatik. Vörös tenger nevezete a’ fenekin találtató
vörös fövénytől eredett. Lehet itt igaz gyöngyöt is érteni, melly fényes
fejér szinű gömb, mennél nagyobb, annál drágább; tengeri csigákban, egy,
két, sőt több szemenként is lelhetni egy csiga házban: ezek nem csak a’
Görögöknél, és Rómaiaknál, hanem a’ földön majd nem minden Nemzetnél,
mint ritka ékességek becsültettek már az ősz hajdan korban.

2) Thule. Islandia, Eisland, vagy is jeges ország éjszak Europában.
Plinius bizonysága szerént addig hajóztak a’ Phoeniciabéliek, és
Romaiak.

3) Sophocles Görög költész, Versei igen kellemesek, 120 szomorú szin
darabja volt, mellyekből egynehány még hozzánk is eljutott; 88 éves
korában nyerte a’ 24-ik koszorút, és örömében megholt.

4) Nem vélem azokat nemeseknek, a’ kik nevezetes Atyák véréből erednek,
hanem a’ kik minden szereknél többre becsülik a’ tisztességet az
erkölcsel.

_Theocritus_.

Nem az én dücsőségem az, hanem az Eleimé. Ha vannak én bennem némelly
erkölcsi ékességek, azokban dicsekedem: nem pedig mellyeket az oktalan
hiúság piperéz magára az Ősök sirjából.

_Alfons_.

5) Alkibiades, igen különös szépségü, és kellemű Fejedelem volt
Athénában, a’ mint bizonyítja Corn. Nepos.

6) Itt azon életek által nem mást értett, mint fát, füvet, és a’ többi
elemeket Empedocles tanitása szerént, ki a’ természetről három könyvet
irt versekben, és még néhány darabjai meg vagynak. E’ volt első, ki az
ember lelkét nem a’ fejben, vagy szívben, hanem a’ vérben, melly az
egész testet megfutja, rejtezni tanítá. Hogy az Aethna özön tűznek
eredetit meg nem foghatá, a’ lángok közé ugrott. Horatius bizonysága
szerént:

  – – – – – – Deus immortalis haberi
  Dum studet Empedocles ardentem frigidus Aethnam
  Insiluit. – – – – – – – – – –

7) Tagus, Tajó, folyó Spanyol Országban, melly Portugallián keresztül
Lysabonnál a’ nyugoti tengerbe ömlik. Folytában sok helyen bővelkedik
arany porral, mint a’ szőke Duna Aranyosnál, nemes Szapnál, és több
helyeken.

8) Hermus szinte folyó kis Ásiában.

9) Indus nagy folyó keleti Ásiában, ettől neveztetik ama’ roppant
birodalom Indiának, és meg különzés végett ez, _keleti_, az Amerikai
pedig _nyugoti_ India névvel bélyegeztetik.

10) Parmenidesek ketten valának, eggyik 96-ik Olympia szakaszban élt
mint jeles bölcs Eleaban: ez, vallá, hogy minden rendszeresen történik
a’ világban, a’ mit ő gondviselésnek nevez; munkáját versekbe foglalva
olvasni lehet még némelly töredékekben.

_Henr. Stephan. Poes. Philos._

11) Tenara, Laconia hegye, most Capo Matapán, ott egy barlang van,
mellyet pokol ajtajának mond Plinius.

12) Ixion Thessalia királya pokolban egy kerékre kötve, mardosó
kigyókkal körülvéve szél által perdült, a’ kiről éneklé Claudianus:

  Volvitur Ixion, et se sequiturque, fugitque,

Bővebben olvashatni Rajnis Georgicon.

13) Tantalus Phrygia királya, sértő és rágalmazó nyelviért pokolban
szomjal, és éhséggel bünhődött. Ovidius.

14) Tytius, Földnek fia, kinek veséjét szüntelen vájták a’ Sasok.
Virgil.

15) Euridice Orpheus felesége, ki hogy pokolban fogva lőn, Orpheus
keserveivel az erdőket, vizeket, utóbb a’ Pokol Főnökeit Plutót és
Proserpinát szánakozásra birván, vissza nyerte feleségét; de azon
feltétellel, hogy vissza ne nézne Feleségére, ki őtet nyomba követte,
ezt meg szegvén, az asszony örökre elveszett. Ezen szomorú esetet igy
éneklé Virg:

  Vissza felé indúlt már Orpheus, a’ bal esettől
  Nem tartván: a’ háta megött ballagva követte
  Euridice, a’ mint Proserpina néki meg hagyta;
  A’ mikor a’ szerelem nagy csorbát ejte eszében,
  Mellyért sok nyavalát kellett szenvednie, ambár
  Vétke bocsánandó, ha bocsánat volna pokolban.
  A’ föld színéhez közelébb járulva megállott,
  ’S oh jaj! lelkéből hebehurgya szerelme kivetvén
  Félelmes gondját, követő társára tekéntett!
  Ott ugyan a’ kegyetlen Pluto törvényei ellen
  Vétvén, elveszti a’ fáradozásinak hasznát:
  És hármas ropogás hallék az Averni tavakból;
  Euridice pedig, baj! mi dolog veszt engemet? ugymond
  ’S tégedet Orpheusom! ki dühösködik annyira rajtunk?
  Im ismét a’ holtaknak seregébe idéznek
  Engemet.

16) Orpheus nevezetes Thraciai bölcs jeles hangász, Apollo, és Calliope
fia, Euridice férje.



IV. Könyv Tartalma.

Ambár mig élünk gyakran a’ leg gonoszabbak boldogulnak, és a’ teles
erényüek nyomorognak; még is azok szerencsétlenek valóban, ezek pedig
boldogok: mert a’ jóság ön maga jutalom, a’ gonoszság pedig büntetés.
Minden sors jó, mivel az Isteni gondviselés mindeneket kormányozván,
semmi sors sem lehet rosz; mert az vagy gyakorol a’ jóban, vagy javít,
vagy pediglen büntet. –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


I. §.

Ha Isten kormányozza a’ világot, hogy nyöghet a’ jámbor, és boldogulhat
a’ gonosz? mivel gyakor az erkölcs jutalom, és a’ vétek büntetés
nélküli.

Midön a’ bölcseség ezeket méltóságos arczal, és komoly tekéntettel,
gyengéden, és kellemesen is énekelte; akkor én belső szomort nem
felejtve, szólni való szándékát félbe szakasztám: Oh igaz világ hajnala!
mellyet eddig szólottál, mind istenesi szemlélésiddel, mind pedig nyomos
okaiddal kitetszenek, és azokat ámbár sérelmi fájdalomból elfelejtém; de
még is az előtt tudtam, miket mondottál! És éppen az a’ legnagyobbik oka
búslakodásomnak, hogy midőn létez a’ szerek jó igazgatója, hogy lehetnek
még is rosszak, és azok büntetlenek? E’ maga egyedül melly csudára
méltó, valóban elmélkedhetel is, de e’hez még más nagyobb is tartozik;
mert parancsolván uralkodik a’ rosszaság; az erkölcs pedig nem csak
jutalommal szükölködik; hanem még gonoszok lábaival is tiporva a’ vétek
helyett kinokat szenved; és hogy ezek a’ mindeneket túdó, tehető, és
csak a’ jót akaró Isten Országában történnek, senki elegendően nem
csudálhatja, és nem panaszolhatja!

Akkor ő: lehetne végtelen álmélkodni, és minden szörnyetegeknél
rettentőbb volna, ha mint te véled, illy nagy házi Úrnak leg rendesebb
házában hitvány édenyek becsültetnének, a’ drágák pedig útáltatnának: de
nem úgy van a’ dolog; mert ha azok, mellyeket előbb bevégeztünk,
tagadhatatlan igazak; kinek országáról szólunk, annak alkotójától
megtanulod, hogy a’ jók mindenkor hatalmasok, a’ gonoszok pedig gyávák,
és útálatosak: és hogy a’ bün soha büntetés, az erkölcs soha jutalom
nélkül nem létez, a’ jámborokat szerencse, a’ gonoszokat pedig
veszedelem késéri, és több e’félék: mellyek szüntetvén panaszidat, téged
tartós állhatatosságban megerősítnek.

Mivel pedig az igaz boldogság külseit már előbb tőlem tanultad,
állomását esmérted, elhagyván mind, mellyek feleslegesek, csak az utat,
melly hazádba fog vezetni, mutatom: szerzek szárnyokat is elmédnek,
mellyek által magasra emelkedhetel, hogy a’ zavart elűzve egészségesen
vezérségem alatt az én utamon, és eszközömön honnodba eljuthass.

  Vannak igen szép szárnyaim én nekem,
      Mellyek magasra felmenők:
  Hát ezeket gyors elme ha felveszi;
      Utálta földet nem teként.
  Mérhetlen lég nagy körin ált szökik;
      Haladva felhőket, hamar
  Túl mén gyors mozgással az aetheri
      Tűznek hevítő lángjain.
  Még csak az égen fénylő csillagok
      Lakjához el nem jut, napot
  Érvén, egyre saturnus után tovább
      Még társain is, ő túl röpül.
  Vagy még a’hol csillagos ég terül,
      Be járja körjöket, ’s megyen.
  Most ezeken fellül leng, és siet
      Hogy a’ világ sarkán legyen
  Fellebb: gyors levegőn pedig állva, már
      Láthassa a’ szép fény özönt.
  Itt kormányoz az Úr fejedelmeket,
      Itt a’ világ sorsát vezeti
  Állandón, ’s gyors mozdulatot maga
      A’ fényes Úr arányza neki.
  Majd téged ha az út ide bévezet,
      Mellyet feledve rég nyomozol,
  Azt fogod egyre kiáltani: ez hazám,
      Én itt eredtem, itt maradok!
  Hogyha pedig tetszik letekénteni
      Az elhagyott bús földre; hát
  Látni fogod, kiket a’ nép itt ural,
      S’ retteg; hogy azok is vándorok!


II. §.

A’ jót elnyerve a’ jámborok mindég hatalmasak, ellenben a’ gonoszok
tehetetlenek.

Akkor én: oh kedvesem! valamint nagyokat igérsz, úgy nem kételkedem,
hogy megteheted, csak a’ mire ébresztesz, ne késlekedjél. Először tehát
lássad mondá: hogy a’ jámborok szüntelen hatalmasak, a’ gonoszok pedig
erőtlenek, mert itt eggyik a’ másikból kiviláglik, mivel a’ jó, és rossz
ellenkezők; ha a’ jó hatalmas, akkor a’ rossz gyávasága kitünik, ha
pedig a’ rosz gyarlósága ki tünt, a’ jóság ereje nyilvános. De hogy
érzeményünknek bővebb hitele legyen, mind a’ két utat meg kell járni, és
valamint ezt, úgy a’ másik részt is bebizonyítani.

Kettő szűkséges, hogy minden emberi cselekedet végbe vitessék, úgy mint
akarat, és hatalom, a’ mellyekből ha eggyik hijányzik, nincs mit
fejtegetni. Meg szűnvén az akarat, nem is kezd senki a’hoz, a’ mit nem
akar, ha pedig nincs hatalma, az akarat haszontalan. Igy történik,
hogyha látsz valakit akarni megnyerni azt, a’ mit meg nem nyer soha, az,
hogy szükölködik meg nyerni való tehetőséggel, nem lehet kétkedni. Ez
világos, felelém, nem is lehet tagadni. A’ kit pedig láttál bevégezni a’
mit akart, kétkedhetel-e tehetőségéről? a’ mit tehát kiki tehet, abban
hatalmasnak, a’ mit nem tehet erőtlennek kell itélni. Megvallom.
Emlékezel-e, hogy előbb felhordott okokból kitetszett az, hogy minden
ügyekezete az emberi akaratnak, melly különféle gondoktól hányatik, a’
boldogságra siet? Igen is emlékezem. Emlékezel-e hogy a’ boldogság maga
a’ jóság, és valamint a’ boldogságot, kivánják egyszersmind a’ jóságot
is? hogy ne emlékezném mondám; mert az szüntelen elmémben vagyon. Tehát
a’ jó és rossz emberek együvé elválaszthatlan okkal igyekeznek eljutni
a’ jóhoz? Igen is. De az is bizonyos, hogy a’ jó elnyertével
megjavulnak? bizonyos: elérik tehát a’ jók a’ mi után vágynak? Ugy
látszik. A’ gonoszok pedig ha elnyernék a’ jót, mellyet kivánnak,
rosszak nem lehetnének? Ugy van: midőn tehát mind ketten jót kivánnak,
de csak jámborok nyerik, és a’ rosszak nem: nincs kétség, hogy a’ jók
hatalmasak, a’ rosszak pedig erőtlenek, és gyávák. A’ ki itt kétkedik,
az a’ szerek természetét, és az okok következéseit sem képes megesmérni.

Ismét mondá: ha ketten lesznek, kiknek természet szerént egy föltett
szándékjok van, az eggyik természetes hivatalból azt tegye, és
bevégezze: a’ másik pedig nem telesétheti más módon, mint a’ természet
kivánja, ne telesítse ugyan, hanem utánozza a’ telesítőt, mellyiket
mondandod hatalmasnak? ámbár gyanítom, szólék, mit akarsz; még is
bővebben akarom hallani. Talán nem tagadod, hogy a’ járás, mozgás, az
emberekben természetes? korántsem. A’ járásra természetes kötelességök
van a’ lábaknak; ezt sem tagadom; ha tehát valaki lábakkal birván
járhat, egy másiknak ezen természetes lábhatósága nincsen, és kezeivel
ügyekezvén, járni akarjon, ezek közt mellyiket véled tehetősebbnek?
folytassd tovább a’ többit: kétség kivül erősb az, ki természet szerént
birja magát, annál, a’ ki nem birhatja. De a’ leg főbb jót, melly a’
gonoszok, és jámborok előtt áll, a’ jámborok természetes erkölcsi
akaratból kivánják, a’ gonoszok pedig, különféle vágyból, melly nem
természetes kötelesség, iparkodnak elnyerni. Vagy te másképp véled? épen
nem; mert a’ következmény világos. Ezek engedtéből nyilvános, hogy a’
jámborok hatalmasak, a’ gonoszok erőtlenek, és gyávák. Igazán fejted
mondá: és az, a’ mint az Orvosok, reménylik, jele a’ felébredt
természetnek, de mivel téged a’ felébredt érzelemre igen késznek látlak,
több okokat hordok elő. Lássad mennyire tünik ki a’ megromlott emberek
erőtlensége, a’ kik oda sem érhetnek, a’ hova őket a’ temészetes szándék
nem csak vezeti, sőt kényteti. Hát ha ezen nagy, és legyőzetlen
természetes segédtől elhagyatnak?

Szemléld csak, mennyire foglai gonosz emberek a’ tehetetlenségnek: mert
nem silány és tréfa ajándékot kérnek, mellyet nem csak el nem érhetnek,
és meg nem nyerhetnek; hanem még a’ szerek mindenséginél, és tetejénél
elcsökkennek: sőt még ott sem foganatos a’ szegények munkája, hogy éjjel
nappal dolgoznak, a’ midőn a’ jámborok ereje jeleskedik, és kitünik;
valamint azt, a’ ki lábán járván azon helyig eljutna, mellyen túl járni
nem lehet, a’ járásban leghatalmasbbnak vallod; úgy azt, a’ ki a’
kivánatoknak még a’ végit is, mellyen túl nincs mit vágyni, elérte;
legtehetősbnek kell esmérned: a’ mellyből kitetszik, hogy a’ gonoszok
minden erőből kimúltak; mert elhagyván az erkölcsöt, miért ragaszkodnak
a’ vétekhez, talán a’ javakról való tudatlanságból? de mi lehet
erőtlenebb a’ tudatlanság vakságánál? vagy esmérik a’ következendőket?
esmérik, de a’ gonosz kivánság őket vissza taszította, mert a’
mértékletlenség azokat gyarlókká teszi, a’ kik vétek ellen nem állnak;
vagy tudva, ’s kész akartva a’ jót elhagyják, és a’ vétekre kanyarúlnak?
úgy illy móddal nem csak meg szünnek hatalmasok lenni; de még létezni
is; mert kik a’ mindenek közönséges czéljától el távoznak, hasonlóképen
létezni meg szünnek. Az talán csudálatosnak látszik, hogy a’ gonoszokat,
kik többen vannak, nem létezni mondjuk, de úgy van a’ dolog: mert a’ kik
gonoszok, hogy rosszak, nem tagadom; de hogy azok igazán, és kivétel
nélkül rosszak, azt tagadom: valamint a’ holt testet holt embernek
mondod, egyszerüen pedig embernek nevezni nem lehet; úgy a’ gonoszokat
rosszaknak ugyan mondhatom, de egészen nem vallhatom: ollyas minek van
léte, a’ mi rendét fen tartja, és őrzi természetét; a’ mi pedig azt
elhagyja, a’ természetiben való lételtől is távozik.

De tehetnek mondod a’ rosszak is, én sem tagadom, de ezen tehetségük nem
az erőtől, hanem a’ gyáva erőtlenségtől ered, tehetnek rosszat, mellyet
nem tehetnének, hogy ha a’ javak tehetőségében maradtak volna, a’ melly
tehetőség nyiltan kimutatja, hogy mit sem tehetnek: mert valamint előbb
értettük, hogy a’ rossz semmi, midőn csak rosszat tehetnek a’ gonoszok,
mit sem tehetnek. Világos. És minő ereje legyen a’ hatalomnak,
megmutattuk, hogy semmit egyebet a’ jónál nem tehet. Ugy vagyon mondám:
de rosszat nem tehet? nem. Van tehát valaki, a’ ki az embereket véli
mindent tehetni? ha csak valaki nem bolond: senki. De az emberek
tehetnek rosszat? Vajha nem tehetnének! Midőn tehát a’ leg főbb jóval
birók tehetnek mindeneket, ellenben nem tehetnek a’ rosszal birók:
nyilvános, hogy a’ kik rosszat tehetnek, kevesebbé hatalmasok.

Már meg mutattuk, hogy minden hatalmat a’ kivánandók közé kell
számítani, és minden kivánandók, a’ javakhoz mint egy a’ természet
tekélyéhez tartoznak; de a’ rosz tehetőség a’ javakhoz nem tartozik,
azért kivánni sem kell, pedig minden tehetőség kivánatos: kitetszik
tehát, hogy a’ rossz tehetőség nem is hatalom. Mind ezekből világos,
hogy a’ jámborok tehetősége hatalom, a’ rosszaké pedig kétség kivül
erőtlenség! Csak ugyan igaz Pláto bölcs mondása: =Egyedül a’ bölcsek
tehetik a’ mit ohajtanak, a’ gonoszok pedig gyakorolhatják a’ mi
tetszik, de a’ mit ohajtanak nem telesíthetik.= Mivelnek mindeneket,
midőn azok által, mikben gyönyörködnek, azt a’ javat, mellyet ohajtanak,
megnyerni vélik, de meg nem nyerhetik, mivel gonoszság a’ boldogsághoz
nem férhet.

  A’ Királyokat ha látod
      Fényes székre fel ülni.
  Szép vörös bársony ruhában;
      Gyászos fegyverek őrzik!
  Haragos arczal ők fenyétnek,
      De dühöng a’ szivök egyre.
  Vondle a’ hiú kevélység
      Tisztelt köntösit; akkor
  Látni majd fogod, miként ők
      Magok őn rabjai lettek.
  Egy felöl faggatja őket
      Bujaság mérge erősen,
  Más felöl kinozza habzó
      Harag, és gyötri hatalma,
  Bú epeszti majd fogolkényt
      A’vagy csalfa reménység!
  Hát midőn látod, hogy egy főt
      Kinzanak ösztöni holtig,
  ’S nem teheti, mit ő kiván; úgy,
      Szolgál terhes uraknak!


III. §.

A’ jámborok az ő jóságokban jutalmaztatnak, a’ gonoszok ellenben az ő
rosszaságok által büntetődnek.

Látod-e hogy sárban tanyáznak a’ vétkek, és ragyogó fénnyel tündökölnek
az erények? a’ miből ki tetszik, hogy soha meg nem szünik a’ jámborok
jutalma, sem a’ gonoszok büntetése. A’ dolgok, mellyek műveltetnek,
azért műveltetnek, a’ mi a’ jutalmok p. o. kik a’ pályán futnak, azért
futnak mivel előttök hever az érdem díja, t. i. a’ koszorú. De
boldogságnak azt neveztük, a’ miért mindeneket cselekszünk; tehát az
emberi cselekedetnek maga a’ jó az ő közönséges feltett jutalma; már
pedig a’ jóságot a’ jámboroktól el nem lehet választani; mert azt
jámbornak nem lehet nevezni, a’ ki jósággal szükölködik; azért a’ jámbor
életet szüntelen jutalom követi; dühösködjenek bár akár mint a’
gonoszok, a’ bölcs koszorúja nem hervad, el nem húll; mert a’ jámbor
lelkek tulajdon ékit idegen gonoszság le nem szakítja. Ha külről
nyerttel vigadna, elvethetné más is, de az is, a’ ki adá. Midőn pedig a’
tulajdon jámborság adja, akkor fog szükölködni érdem jutalommal, midőn
meg szünt jámbor lenni.

Végre mivel minden jutalom azért kivántatik, mert jónak hisszük, ki
itélheti javak birtokosát jutalommal szükölködni? de minő jutalommal?
mindenek közt leg szebb, ’s leg nagyobbal: emlékezzél csak azon
jegyzésről, mellyet mint főbbet elődbe adtam, és így okoskodjál: Midőn
a’ jó maga a’ boldogság, a’ jámborok azonnal, mivel jók, egyszersmind
boldogok is; de a’ kik boldogok, Isteneknek kell lenniek. A’ jámborok
jutalma az, a’ mit semmi nap el nem koptat, ’s el nem törülhet, senki
hatalma nem fogyaszthat, semmi gonoszság nem homályosíthat, hogy Istenek
lehessenek. A’ mellyek igy lévén, a’ bölcs nem kétkedhetik a’ gonoszok
elválhatlan büntetésiről: mert hogy a’ jó és rossz, büntetés és jutalom,
ellenkezők, és tekéntettel különöznek, a’ mellyeket a’ jó jutalmára
látunk történni; ugyan a’ rosszak részéről ellenkező történjék,
szükséges.

Valamint tehát a’ jámboroknak jámborság jutalmuk; úgy a’ gonoszoknak
gonoszság büntető kínzásuk. Már most a’ ki büntetéssel kinoztatik, hogy
gonoszul kinzatik, nem kétkedhetel. Ha ők tulajdon sorsukat akarják
vizsgálni, vélhetik-e magokat kinzatlanoknak lenni, a’ kiket minden
gonoszok leg nagyobb rosszal nem csak gyötörnek, de fölöttébb, és
egészen kinoznak? lássad most a’ jók ellenző részén a’ gonoszakat minő
büntetés követi, minden a’ mi lesz, egynek kell lenni, és hogy az a’
jóság maga, már előbb tanultad, mellyből következik: hogy mind az, a’ mi
van, jó is: ezen móddal minden a’ mi a’ jótul távozik, meg szünik
létezni; a’ mi által az történik, hogy a’ gonoszok meg szünnek lenni a’
mik voltak: hogy emberek voltak, az emberi test külseje mutatja, azért
rosszá lévén, az emberi természetet is elvesztették. Mivel pedig az
embert, az emberségen felül csak a’ jámborság emelheti, szükséges, hogy
a’ kiket az emberség állapotjáról levetett a’ gonoszság, azokat az ember
érdemiről is letaszítsa: igy következik, hogy a’ kiket látsz
gonoszsággal elváltozva, embernek nem vélheted: fösvénységtől buzog az
idegen javak erőszakos elrablója? hasonló a’ farkashoz: vad és nyugtalan
nyelvét perlekedéssel gyakorolja? kutyához hasonlítsd: leselkedő titkos
ravaszsággal örvend? rókákkal mérkőzik: haragból mértékletlen ordít?
oroszlány természetét viseli; rettegő, félénk, a’ mitől nem kellene
ijedni? szarvasokhoz hasonló: mint kába és tunya lankad? szamár módra
él; könnyelmű ’s állhatatlanúl gondjait változtatja? nem különöz a’
madaraktól: ocsmány, és tisztátlan bujaságba merült? a’ mocskos disznó
gyönyörei fogla. Úgy van, ki a’ jámborságot elhagyva meg szünik ember
lenni, midőn az Istenes állapotra ált nem mehet, barommá változik.

  Hős vezér mene tengeri (1.)
  Talpakon, vele harczosi:
  Szél repíti szigetre, hol
  Nap leánya uralkodott,
  Szép ugyan, de ravasz szívü.
  Circe, új jövevényeit
  Megcsalá poharával úgy,
  Hogyha vándor ivott, hamar
  Sok felé, füvek által ő
  Változott; lőn ez erdei,
  Az pedig Lybiának, a’
  Harsogó fene állata. (2.)
  E’ megint ihok ellene,
  Mert ha sirni akar, süvölt.
  Indiának az ott, vada
  Jár szeléden az udvaron.

      Bár, ha Mercurius baját
  Látta, ’s meg könyörült szive,
  Hős Vezér csetin, ’s mirigy
  Által ölte veszély okát:
  Már előre legényei
  Átkozott italát ivák;
  ’S falnak a’ kenyerök helyett
  Makkot, emse gyanánt, kiki
  Csak röfög, rekedett szava,
  Teste változa, ’s mindene.
  Lelke egy maga él, de csak
  Korcsban, azt nyögi, szenvedi.
  Ó csekély hatalom! ha a’
  Testet öszve csúfitod is
  A’ sok étel itallal, ám
  Lelkinek baja nem lehet;
  Benn az élet erő szesze
  Rejtve, azt födi védelem.

      Már ha indulatán szived
  Győzni nem tanul, akkor a’
  Mérge annak erősbb, de kül
  Testnek ártani nem fog az,
  Sérti, ’s marja, de lelkedet:


IV. §.

Mivel a’ gonoszok akarva tehetnek rosszat, nyomorultak, és ez az ő
büntetésök.

Ezek után én azt felelém: megvallom igazán, hogy ámbár az emberi test
külseit viselik a’ gonoszok, még is barmokká változnak a’ lelki
minémüség szerént. De a’ kiknek iszonyú, és gonosz elméjek a’ jámborok
veszedelmire dühösködik, azt akarnám hogy ne tehetnék. Nem is szabad,
mondá: a’ mit annak helyén megfogok mutatni: ha ugyan azt is, a’ mivel
szabadoknak láttatnak elvonjuk tőlük, nagy részén enyhül a’ gonosz
emberek büntetése.

És lám a’ mi talán némellyek előtt hihetlen, boldogtalanabbak a’
gonoszok természet szerént, ha kivánságukat telesíthetik, mintha nem
telesíthetnék; mert ha nyomorúság gonoszat kivánni, tehetni
nyomorúságosabb, mi nélkül a’ szegény akarat tehetsége lankadna.
Minekutánna kinek kinek meg van a’ gyengesége, hármas bajjal ingattatnak
azok, kiket látsz gonoszat akarni, tehetni, és végbe vinni.

Meg engedem ugyan, de inkább kivánnám, hogy mentül előbb ezen
szerencsétlenségtől meg menekedjenek: menekednek előbb, hogy sem te
talán akarnád, vagy ők véljék magokat meg mentve; nincs is semmi az
emberi élet szűk határi köztt olly késő, a’ mit a’ halhatatlan léleknek
soká kellene várni, a’ kinek nagy reménye, és magas tetteknek gépelye
rögtöni, és reménytelen véggel gyakran elromlik; a’ mi a’ gonoszok
hasznára van, mert ha a’ gonoszság nyomorultá teszi őket, bizonyosan
nyomorultabb a’ ki tovább gonosz; azokat pedig valóban leg
szerencsétlenebbnek itélném, ha az ő rosszaságokat leg alább az utolsó
halál be nem végezné: mert ha igazat mondottunk a’ rosszaság
szerencsétlenségéről, végtelen a’ nyomorúság, melly örökös.

Ezekre én azt felelém: csuda ugyan, és nehéz megengedni, de az
előbbiekhez hogy igen illendő, megesmérem. Jól véled mondá, de a’ ki a’
következtetést vonakodva fogadja, illendő, hogy meg mutassa, ha mi hamis
mondatott, vagy, hogy a’ következtetés nem foly az előbb mondottakból:
mert helyben hagyván az előzményeket, nincs is semmi oka helytelennek
vélni a’ következtetést. A’ mit most mondandok nem kevésbé csudálatos;
de a’ felvett okokból származik. Mi légyen, azt kérdém: boldogabbak,
mondá, a’ gonoszok kinokat szenvedve, mintha őket az igazság semmi
büntetéssel sem fenyítené; nem igyekszem én most arra emlékeztetni
mindenek elméjét, hogy a’ rosszaság meg javúl büntetés által, és kiki a’
kinzás ijesztése által igaz utra térítetik, a’ többinek pedig példáúl
szolgál, hogy a’ büntetést kerüljék; hanem más módon azokat
boldogtalanabbaknak lenni, ha büntetlenek, ámbár semmi tekéntet sincs a’
jobbulásra, vagy a’ példa adásra. Lehet-e más mód ezenkivül? ő felele:
nemde meg eggyeztünk, hogy a’ jók szerencsések, a’ gonoszok nyomorultak?
ugy van mondám: ha tehát valaki nyomorúsága, valamelly jó által enyhül,
nemde boldogabb annál, kinek minden vigasztalás nélkül nyomorúlt a’
sorsa? úgy látszik. Hátha ugyan azon nyomorúlt, ki minden jóval
szükölködik, még azon felül hogy nyomorúlt, más kinnal is sanyartatik,
nemde szerencsétlenebb annál, kinek nyomorúsága valami jóval enyhül?
Miért nem? mondám: Van tehát a’ gonoszoknak enyhülésök, midőn bünhödnek
a’ jó által, t. i. a’ büntetés által, melly az igazság rendén jó: ugyan
azokat, midőn kinzástól mentvék, valami más rossz követi, a’
büntetlenség, mellyet az igaztalanság érdemihez rosznak vallhatsz: nem
tagadhatom.

Sokkal tehát szerencsétlenebbek a’ gonoszok, igaztalan büntetlenséggel
jutalmazva, mint igaz bosszúállással büntetve: hogy a’ gonoszok
büntetése igazság, és büntetlensége igaztalanság, nyilvános. Ki
tagadhatja ezt? de azt sem tagadhatja senki, hogy a’ jó az, a’ mi
igazságos, ellenben pedig az rossz, a’ mi igaztalanság. Akkor én
felelém: ezek ugyan a’ felebbiekből következnek, de kérlek téged, nem
fognak-e a’ lelkek a’ test halála után büntettetni? sőt nagy
büntetéssel, mert azt vélem, hogy némellyek a’ büntetés keserüségével,
mások ismét a’ tisztulás kegyelmével fognak gyakoroltatni, de ezekről
most nincs szándékom szólani.

Eddig azt tettük, hogy a’ melly rosszak hatalma néked legméltatlanabbnak
látszott, most semminek esmérjed, és a’ kikről panaszolkodál, hogy
büntetlenek, lássad a’ gonoszságokat soha sem maradni kinzás nélkül; a’
szabadságot, mellyet ohajtál hamar végződni, nem tanúltad hosszúnak
lenni, és szerencsétlenebb lenne ha tartósabb, legszerencsétlenebb
pedig, ha örökös leendene. Ezek után nyomorúltabbak a’ gonoszok
igaztalan büntetlenségben maradva, mint igaz bosszúállással büntetve.
Ezen érzeményből önkényt foly, hogy akkor keményebb kinzással
faggattatnak, ha büntetlenül maradnak.

Ezekre azt jegyzém meg: hogy ha a’ te okaidat tekéntem, semmit igazabbat
nem mondhatni, de ha az emberek itéletére térek, ki az a’ ki ezeket nem
csak ne higyje, hanem hallani sem akarná? Ugy van, szóla: nem akarják
setétséghez szokott szemeiket, által tetsző fényes igazság világára
emelni; hasonlók a’ madarakhoz, mellyek szemeit az éj világosítja, nap
pedig homályosítja: mert midőn nem a’ szerek rendit, hanem tulajdon
hajlandóságaikat tekíntik, vagy a’ szabadságot, vagy pedig a’ gonoszság
büntetlenségét vélik szerencsének.

Már most lássad mit végzett az örök igazság. Ha jókhoz szoktatod
elmédet, nincs szükség jutalmazó biróra, te ön magadat a’ legjelesebbek
közé emelted; ha a’ gonoszokhoz tértél, külről ne keress bosszúállót, te
ön magadat a’ legalább valók közé alacsonyítottad, mintha váltva az
útálatos földet, és ragyogó eget tekéntvén mindenek külről megszűnve,
egy tekéntettel majd ganéj, majd csillagok közt látszatol lenni: de
ezeket a’ köznép nem tekénti! Mit itélsz? azokhoz álljunk-e, kiket a’
barmokhoz hasonlóknak esmértünk? Hát ha valaki elvesztvén szeme világát,
elfeledné, hogy valaha látott, ’s azt vélné, hogy az emberi tekélhez ő
benne semmi sem kivántatik, vallyon ezt látván vaknak itélhetjük-e? mert
abban sem egyeznek meg, mi szinte erős okokon állapik, hogy
szerencsétlenebbek azok, kik sérelmet okoznak, mint kik azt szenvedik.
Igen akarnám hallani az okokat is, mondám. Erre ő: Tagadhatod-e, hogy
minden gonosz méltó a’ kinzásra? nem. Pedig a’ gonoszok sokfélekép
szerencsétlenek, a’ kik tehát büntetésre érdemesek, hiszed-e azokat
nyomorultaknak? illendő, mondám. Hát ha biró volnál, kit itélnél
büntetésre? azt-e ki a’ sérelmet okozta, vagy a’ ki szenvedte? nincs
kétség benne, hogy a’ ki szenvedte, annak tennék eleget a’ cselekvő
kínzásával. Tehát előtted nyomorultabb a’ sérelmező, mint a’ szenvedő?
Igen, következik. Ezen tehát, és más erős talpon alapult okokból
kitetszik, hogy a’ rosszaság tulajdon természete által nyomorultakká
teszi a’ sérelmezőket inkább, mint a’ szenvedőket. De most máskép
tesznek az Ügyészek, kik azokért, a’ kik valami keserves sérelmet
szenvednek, a’ bírák könyörületességét akarják ébreszteni, holott azokon
kellene szánakozni, kik azt szerzették, kiket nem a’ haragos
bosszúállók; hanem inkább a’ sajnálkozó, és könyörülő vádlók által
szükséges volt az itéletre vezettetni, valamint a’ betegeket az
orvoshoz, hogy a’ bűn nyavalája kinzással kiüzettessék, melly tettel a’
védelmezők buzgósága, vagy egészen meghűlne, vagy ha az embereknek
használni kiván, vádoló szokássá válnék. Magok a’ gonoszok is, ha egy
kis résen az erkölcsöt magára hagyva, és a’ vétkek fertelmességét,
büntetések szenvedésével megtisztítatni láthatnák, a’ jámborság vissza
nyerhetésével ezeket kinzásnak sem mondanák, sőt a’ védők közben járását
megútálván, magokat egészen a’ vádolók, és bíráknak át adnák, igy
történik, hogy a’ bölcsekben semmi gyülölség nincs, nem is maradhat;
mert a’ jámborokat csak legbolondabb gyülölheti; a’ gonoszokat pedig
nincs ok gyülölni, mivel valamint a’ test nyavalája, ugy a’ gonoszság is
mint egy betegsége a’ léleknek. Ha testi betegeket méltatlanság
gyűlölni, hanem sajnálkozni kell rajtok, annál inkább nem kell üldözni,
hanem könyörülni kell azokon, a’ kiknek esze minden bágyadtságnál
erősebb gonoszságtól nyugtalanítatik.

  Mit használ zavarodni indulattal,
      És sürgetni halált ön maga karjaival!
  Mert rögtön közelít, ’s jelen van önkényt,
      Ő nem szokta magát tartani vissza soha.
  Héj! most a’ kiket a’ kigyó, tigrissel,
      S’ medve, oroszlán mar, társra fenik vasokat!
  Mert már nem csak erény, de a’ szokás is
      Titeket elkülönöz, ’s tábori zajra idéz,
  ’S egymásnak nyilakat szivekbe vertek?
      Ez nem igaz, sem elég ok, vadon ontani vért.
  Már kölcsönt ha akarsz ma vissza adni?
      Jámborokat kedvelj, és könyörülj gonoszon.


V. §.

Mért engedi az Isteni gondviselés a’ jámborokat nyomorogni, a’
gonoszokat pedig boldogulni?

Itt látom már most minő szerencse, vagy nyomorúság legyen a’ jámborok,
és gonoszok érdemében alapitva, de ugyan ebben a’ község szerencséjében,
érzek egy kevés jót is, rosszat is; mert senki a’ bölcsek közül
számüzött, szükölködő, és meg gyalázott nem akar inkább lenni, mint
javakkal birtokos, becsülettel tisztelendő, hatalommal erős, és a’ maga
városában maradva virágzó, azért jelesebben, biztosabban is viseltetik
a’ bölcseség hivatala; mert a’ boldogság az igazgatókkal kapcsolatba
lévő népekre illy formán által foly, mivel a’ börtön, bilincs, és a’
többi kinzási büntetések, csak a’ veszedelmes polgárokat érdeklik, és
azok számára rendeltettek. Mért használtatnak tehát megfordítva, hogy a’
gonoszság érdemei a’ jámborokat terhelik, a’ jámborság jutalmát pedig a’
gonoszok ragadják? Nagyon csudálom ezt, ’s ezen zűrzavar okát tőled
kivánom bővebben hallani: mert nem álmélkodnám annyira, ha elhinném,
hogy történet szerént való esetekből támadna; most pedig bámulásomat az
Igazgató Isten szaporítja, midőn gyakor a’ jóknak vigalmat, a’
rosszaknak pedig szomort, ellenben ismét a’ jámboroknak terheset, a’
gonoszoknak pedig örvendetest enged; ha csak az ok kinem tetszik, mi ez,
hanem hogy véletlen eset? nem is csuda, felelé, ha ki rend okát nem
tudván, valami zűrzavart állít, de te ambár ezen nagy rendelkezés okait
nem tudod, még is mivel jó igazgató kormányozza a’ világot, igazán és
rendszeresen történni mindeneket ne kételkedjél.

  A’ ki éjszaknak csillagit akkor
      Nem tudja, fenső sarkra ha értek,
  Tünni, ’s mért késik lusta Bootes (3.)
      Tengerbe fényét mártani estkor,
  Hogy korán ismég lángja sugárzon:
      Rendit csudálni fogja az égnek.
  Hát ha még eltünt a’ szine holdnak
      Töltin, setét föld közbe szorultán
  ’S elfödött tündér csillagok ezre
      Majd villog akkor, rögtöni tűzzel:
  Rémülést gerjeszt köz hiba benne,
      ’S bágyaszt unalmas: monda: sok ajkot.
  Senki sem gondolt Core szeleddel,
      Hullámot a’ hogy partra taszítál;
  Még havak bővin sem, ha meleggel
      Forró napfénykor látta oszolni:
  Mert okát könnyű tudni ezeknek,
      Ah! ott azoknak titka ijeszt még.
  Mind azont, mellyet ritka üdő szült
      Csudálja röpkén változatos pór
  Nép. De ritkuljon sürü hibája,
      Majd nem csudál ő semmit azontúl.


VI. §.

Az Isteni gondviselés, és esetek természetét fejtvén mutatja, miként a’
jámborokkal, és gonoszokkal érdemek szerént történnek mindenek.

Ugy vagyon szólék, de midőn hivatalod a’ szerek titkos okait fejteni, és
a’ homályba borúlt okokat kivilágosítani; kérlek, hogy itt fejezd ki, és
mivel ezen csuda zavart leginkább engemet, beszéld el. Akkor ő keveset
mosolygva mondá: a’ leg nehezebb szer esméretit kérdezed, mi
kimeríthetetlen! mert ez olly anyag, hogy egy kétség oszlattal,
számtalanul mások Hydra fejeként támodnak: nem találtatik mód, ha csak
valaki leg élénkebb eszének tüzével nem zabolázza; mert ebben a’
gondviselés egyszerüségéről, a’ véletlenség rendéről, a’ rögtöni
esetekről, Isten megesméréséről, az örök végzésről, és az akarat
szabadságáról van szó: mellyek milly terhesek legyenek, magad
fontolhatod: de mivel ezeket is esmérni, gyógyszerednek egy része, ambár
keskeny határ üdőközt, még is egy keveset iparkodunk fejteni; ha téged
versek éneke gyönyörrel mulat, ezt a’ vigalmat egy kevéssé hallaszd el,
mig az öszve foglalt okokat elbeszélem: A’ mint tetszik. Most mint egy
előtől kezdve igy szólott:

Minden állat származása, és a’ változó természetek haladása, és mi csak
valamelly módon mozdul, okait, rendeit, és külsejét az Isteni elme
állhatatosságából nyeri: ez az ő egyszerűségi várában helyezve, a’
szerek folyamatjában sokféle módot alapított, mellyet midőn az Istenes
értelem tisztaságában tekéntesz, Gondviselésnek neveztetik: midőn pedig
azokat érdekli, a’ miket mozgat, és rendel, esetnek neveztetett a’
hajdaniaktól: mellyek hogy különzők, könnyen ki tetszik, ha valaki mind
a’ kettő erejét eszével figyelmezi.

Mert a’ gondviselés az az istenes ész a’ leg főbb Fejedelemben helyezve,
melly mindeneket igazgat; az eset pedig a’ mozgó szerekben helyezett
rendelés, melly által a’ gondviselés mindeneket, az ő rendjeik által
öszve kapcsol.

A’ Gondviselés mindeneket, ámbár különzők, és végtelenek, öszve foglal;
az eset pedig egyenként mozgásra osztja, mellyek helyekre, üdőkre, és
formákra osztvák. Hogy ezen üdőszaki rend fejlése, az istenes elmében
egyesítve tekéntetvén gondviselés legyen, és azon egyesítés elosztva,
üdőkre rendelve, esetnek neveztetik, bizonyos; mellyek ambár különzők,
még is egyik a’ másiktól függ. Mert a’ rendi esetek a’ gondviselés
egyszerüségétől szármoznak: valamint a’ kézmüves a’ szernek rendit
esmérvén, a’ munka foganatját mozgatja, ’s a’ mit egyszerüen, és jelenen
eszmélt, azt az üdőszaki renden vezeti; ugy az Isten a’ gondviselés
által ugyan egyszerüen, és állhatatosan a’ művelendőket rendeli, az
Esetnek pedig ez, melly igazgat, sokfélekép és üdővel szolgál. Akar
tehát szolgálván némelly istenes lelkek a’ gondviselésnek, az eset
gyakorlatit végre viszik, akar lélek, vagy egész természet, akar égi
testek mozgásával, akar angyali erénnyel, akar gonoszok szorgalmával;
akar ezek közül eggyel, akar valamennyivel az Eset sora fűzetik; de az
bizonyosan világos: hogy a’ gondviselés a’ szerek vezetésének
mozdulatlan, ’s egyszerü formája; az eset pedig azoknak, miket az
Istenes egyszerüség vezetni rendelt, folyó kapcsa, ’s üdőszaki rendje.
Innét vagyon, hogy minden, mi az esettől függ, a’ gondviselésnek is
alája vagyon vetve, sőt ettől függ maga az eset is.

Némellyek pedig a’ gondviselés hatalmában lévén, az esetek sorát
felmúlják, ezek pedig azok, mellyek az első istenességhez csatolva
állandóan határozva lévén, a’ véletlen mozdulás rendét meghaladják. Mert
valamint a’ kerekek közül, mellyek azon egy sark körül forganak, melly
legbelsőbb, az közelit a’ közép egyszerü voltához, és a’ többi külsőnek
mint egy sarka, melly körül azok forognak, a’ legkülsőbb pedig, a’ melly
nagyobb kerületben pörög, a’ mennyire távozik a’ közép pont
egyszerüségétől, annyira nagyobb helyekre terjeszkedik, a’ mi pedig a’
közép ponthoz csatolja magát, és vele társasúl, egyszerűségre
szorítatik, és igy szét folyni, és oszolni megszünt. Hason módon a’ mi
az első eszmétől távozik, nagyobb esetek csatolásába vonódik, ’s annál
mentebb és szabadabb az esettől, mennél közelebb jut a’ szerek sarkához.
Hogyha a’ fenső ész erősségihez vonul, mozgással szükölködvén, az eseti
kénytelenséget felmúlja. Valamint van tehát az értelemhez az okoskodás,
a’ hoz, mi létez, az, mi születik, az örökséghez az üdő, a’ pont
közepéhez a’ kör; úgy van az eset mozgó sora is a’ gondviselés állandó
egyszerűségéhez. Ezen sorozat mozgatja az eget, és csillagokat, az
elemeket egymásközt mérsékeli, ’s egymásutáni változattal ált alakítja:
ugyan az a’ születendőket, ’s haldoklókat, a’ hason szülemény, ’s magvak
növekedése által megújítja: ez, az emberek műveit, és sorsait az okok
oszolhatlan csatjával öszve foglalja, mellyek, mivel hogy a’ halhatlan
gondviselés eredetéből származnak, hogy ők is változatlanok legyenek
szükséges. A’ szerek, csak akkor igazgattatnak leg jobban, ha az Isteni
észben maradt egyszerüség azokat elkerülhetlen rendbe szedi: ez a’ rend
pedig a’ változó, különben is könnyen folyó szereket tulajdon
változhatlanságával zabolázza. Ebből történik, hogy ámbár tinektek, ezen
rendet épen nem érthetvén, mindenek öszve zavarva lenni látszatnak; még
is az ő jóra igazgató módja intéz mindent: mert nincs semmi, a’ mit a’
rosz okáért még a’ gonoszok is mivelnének, kiket, mint meg van mutatva,
javakat keresvén, a’ rosz tévedés elfordít, nehogy a’ rend, a’ leg főbb
jónak sarkából eredvén, az ő eredetétől valakit elcsavarítson, mellyik
lehet igaztalanabb zavar, mint az, hogy a’ jámborokkal, mind rosszak,
mind jók történjenek, a’ rosszaknak szinte mind kivánatos, mind pedig
gyülöletes sorsuk legyen? Valjon tehát az emberek azon épséggel
birnak-e, hogy a’ kiket jóknak, és gonoszoknak vélnek, ugyan ollyanoknak
kellessék lenniök, a’ millyeneknek vélettek? sőtt éppen itt ütköznek
öszve az emberek itéletei; és a’ kiket némellyek jutalomra, mások
büntetésre vélnek érdemeseknek.

De engedjük meg, hogy valaki meg tudja különböztetni a’ jókat, és
gonoszokat, láthatja-e azért a’ legbelsőbb mérsékletet; mint a’ testről
szokott mondatni, a’ lelkekben is? azért a’ csuda megmarad csuda, ha bár
valaki nem tudja is, hogy mért használ némellyeknek édes, másoknak
keserű gyógyszer, ’s mért némellyek betegsége gyönge, másoké pedig erős
orvossággal gyógyúl. De azt az orvos, a’ ki az egészség, és betegség
mérsékletit esméri, éppen nem csudálja. Lehet-e más a’ lelkek egészsége,
mint a’ jámborság, ’s betegsége mint az erkölcstelenség? mi pedig más a’
jámborok oltalmazója, és gonoszok üldözője, mint az elmék igazgatója, és
mérséklője az Isten? ki mivel a’ gondviselés magas vigyázó tornyából
látja, kinek-kinek mi szükséges, meg esméri, és a’ mi hasznos, hozzá
alkalmazza. Innét ered az Eset rendének jeles csudája: mivel a’ tudós
azt miveli, mit a’ tudatlanok csudálnak. Mert hogy valami keveset, mit
az emberi ész el birhat, az Isteni mélységről szóljak, arról, kit te
legigazabbnak, és a’ valót leginkább őrzőnek vélsz, a’ mindentúdó
gondviselésnek máskép látszik. A’ győzedelmes okok az Istennek
tetszenek, és a’ legyőzött, hogy Catonak tetszett, a’ mi barátunk
Lucanus bizonyítja. (4.) Itt tehát a’ mit reménységen kivül látsz
miveltetni, a’ szerek bizonyos rendin vagyon, a’ te véleményed pedig meg
romlott zavarék.

De legyen bár valaki olly jámbor, hogy felőle mind az Isteni, mind az
emberi itélet meg eggyezzen; ha ki erőtlen lelkü, és valami kelletlen
történik vele, talán megszűnik tisztelni az ártatlanságot, melly által
nem tarthatá fenn javait: meg enged neki a’ bölcs sáfár, a’ kit rosszá
tehetett a’ szerencsétlenség, ne talán a’ kihez nem illik, szenvedni
engedje. Vagyon egy valaki minden erkölcsel teles, szent, és az Istenhez
legközelebb is, ezt akár minő veszedelemmel is érínteni tiltja a’
gondviselés, annyira, hogy még testi betegséggel sem engedi gyötörtetni.
Mert mint egy valaki nálamnál jelesebb mondá: =a’ szent férfiúnak teste
erkölcsökböl épült.= Történik pedig gyakor, hogy a’ jámborokra bizatik
a’ dolgok igazgatása, hogy a’ bővelkedő gonoszság elfojtassék,
némellyeknek osztogat vegyesen a’ lelkek minémüségéhez, másokat gyötör,
nehogy hosszú boldogságban fajtalankodjanak; másokat ismét kemény sorsal
enged kinzatni, hogy erkölcseiket a’ béketürés gyakorlatával
megerősítsék: mások többet félnek kelletinél, mint szenvedhetnének,
mások ismét kelletinél többet megvetnek, mint sem szenvedhetnének,
ezeket ön tapasztalásukra szomorítja, búsítja. Némellyek a’ századi
tiszteletes hireket dicsőséges halál árával vásárolták, mások kinzással
kivívtalanok lévén a’ többieknek példát adtak, hogy az erkölcs
legyőzhetlen, a’ mellyek, melly igazán, melly rendesen, és ugyancsak
azok javára, a’ kikkel történni látszottak, lettek, semmi kétség sincs;
az is pedig, hogy a’ gonoszoknak most szomorító, majd örvendeztető
sorsok vagyon, ugyan ezen okokból származik.

A’ szomorítókról’ ugyan senki sem csudálkozik, mivel gonoszságukért arra
érdemesek, kiknek bűn díjai mind másokat a’ gonoszságtól elijesztenek,
mind pedig a’ kik szenvedik, általuk javulnak; az örvendetesek,
jámboroknak nagy tanulmány, hogy mit kellessék az efféle boldogságról
itélniök, melly sokszor gonoszoknak is örömest szolgál: a’ mellyben
valami rendtartást is hiszek, hogy némellyeknek, olly hanyatló a’
természete, és nyugtalan; hogy őket a’ házi szükség a’ vétkekre is
kényteti, ezek betegségét a’ gondvisélés pénz ajándékával gyógyítja. –
Ez gonoszsággal mocskolt lelkiesméretit tekéntvén, ’s magához
hasonlítván javait, talán megfélemlik, ne hogy javait, mellyekkel vigan
él, szomorúan elveszejtse: megjavítja tehát életét, és midőn félti
javait elveszteni, elhagyja gonoszságit.

Másokat érdemlett veszedelemre taszított javaik méltatlan szaporítása,
némellyeknek engedtetett hatalom másokat büntetni, hogy a’ jámborok a’
jóban, a’ gonoszok pedig a’ büntetésben gyakoroltassanak; mert valamint
a’ jámborok, és gonoszok közt nincs szövetség; ugy a’ gonoszok magok
közt sem egyezhetnek. (5.) Hogyne? midőn ők ön magokkal sem egyezhetnek,
a’ lelki esméretet kinozván vétkeik, és azt mivelik gyakran, a’ mit
tévén, nem tettnek kivánnak: miből szokszor a’ főbb gondviselés azt a’
jeles csudát következteti, hogy a’ rosszakat a’ gonoszok magok tegyék
jóvá: mert midőn némellyek érdemetleneket látszatnak szenvedni a’
legroszabbaktól, az ártalmasok gyűlölségétől hevülvén vissza térnek az
erkölcsre akkor, midőn különözni kivánnak azoktól, kiket gyülöltek. Csak
az Isteni erő maga az, minek a’ rosszak is jók, midőn azokat illendően
használván, valamelly jónak foganatját létre hozza: mert a’ rend
mindeneket egybe foglal úgy, hogy ha a’ kirendelt útról távozik is,
ugyan az, ámbár másikba, de csak megint rendbe kerüljön azért; hogy a’
gondviselés Országában semmi vakmerően ne történjék. Nehéz pedig azt meg
magyaráznom, és megfejtenem: hogyan kormányoz az Isten mindeneket, nem
is lehet az Isteni munkák gépelyét értelemmel meg fogni, vagy szóval
magyarázni: elég legyen azt tudni, hogy a’ minden természetek teremtője,
az Isten, mindeneket jóra vezetvén rendelget, és midőn azokat, miket
teremtett, siet a’ maga hasonlatosságában megtartani; minden rosszat az
ő társaságának határából a’ véletlen esetek rende által kiüz.

Ebből történik, hogy a’ melly rosszak e’ földön bőven látszatnak, ha a’
rendelkező gondviselést tekénted, sehol rosszat nem találsz. De látom
már régen, hogy te a’ kérdések fejtegetésével terheltetel, és az
okoskodás hosszúságával elfáradván, valamelly ének édességét várod;
vegyed azért ezt az italt, melly által enyhülve erősebben indulhass a’
következendőkre:

  Hogyha kivánod látni hatalmát
  Te teremtődnek, csendes eszeddel
  A’ magas, és kék égre tekints; mert
  Ott van igaz, ’s hű béke divatban:
  Ő friggyel sok csillagit őrzi,
  A’ napnak ragyogása tüzével
  Nem gátol soha holdat utában,
  Sem mindenség sarka magassán
  Tul, gyors medvét görbe futásban,
  Melly nem szok soha vízbe merülni,
  Bár a’ többit látja le bukni,
  Fénye világit tengeri síkon.
  Nem változik a’ rendje üdőnek,
  Esti setétség mert jele éjnek,
  Éjen tul hajnalra kelet jön.
  Így az =örök szeretet viszon, és hív=
  =Léte örök rendet követ:= (igy már
  Nincs égben most csillagi verseny)
  E’ mérséklé egyre hasonló
  Móddal mindenség elemit, hogy
  A’ híg szároznak helyet adjon,
  A’ hideget kapcsolta meleghez,
  Tűznek lángja magasra repülvén,
  Földnek terhe alá nehezedjék.
  Szinte ez okból langya tavasszal
  Rózsa virág is ajánlja szamatját,
  Nyár pedig érleli búza kalászát,
  Ősz is előkerül alma gyümölcsel,
  Mérsékel telet a’ meleg esső
  E’ mérsék táplál szaporítva
  Mindent, a’ mi csak él, ’s leheg itten,
  Ugyan e’ mindeneket ragad, és rejt
  Végre halállal, hogy ha születtek.
  Ő pedig, a’ ki teremté, föntebb
  Kormányozza világ szereit, mert
  Bölcs Ura, és forrása, királya,
  Szent törvénye, birája igaznak.
  Mellyeket ő mozgásra parancsolt,
  Vissza terel, tévedni sem enged.
  Mert egyenes pályát ha csak újra
  Körbe nem intézget, hamar ismét,
  Mellyeket itt most foglala rendszer,
  Válván forrástól elenyésznek.
  Mindenek a’ szeretetre ügyelnek,
  És vágynak jó czélra el érni;
  Mert nem öröklenek ők soha máskép,
  Ha viszony szeretetből nem akarnak
  Haza térni urokhoz, ki teremté!


VII. §.

Minden szerencse jó: hasznos lévén a’ jámborok jutalmára, vagy jóság
gyakorlatára; a’ gonoszoknak pedig javitására, vagy büntetésére.

Már csak ugyan láthattad mi következik ezekre. Vallyon mi? kérdem. Az,
hogy minden sors jó. Hogy történhetik ez? vigyázz, mondá, mivel minden
sors vagy vigalmas, vagy keserves; mert jutalmaz, vagy gyakorol
jámborokat, vagy pedig javít, vagy büntet gonoszokat, kitetszik, hogy
minden sors jó, a’ melly igaznak, vagy hasznosnak tudatik. Ez igen igaz
ok, és ha a gondviselést, és esetet tekéntem, mellyet előbb magyaráztál,
erős okokon alapult érzelmed. De ha tetszik, azt, a’ mint előbb szóltál,
a’ véletlenek közé számítsuk: mit? monda: mivel azt a’ köz beszéd
gyakran használja, hogy némellyek sorsa valóban rosz! akarod-e hát, hogy
egy kevéssé a’ pór nép szavaival éljünk, ne hogy látszassunk nagyon
messze távozni az emberiség szokásitól? A’ mint tetszik felelém. Nemde
jónak lenni véled a’ mi hasznos? Ugy van: a’ mi pedig gyakorol, vagy
javít, hasznos. Megvallom, mondám, tehát minden sors jó? Miért nem. De
ezek azoké, kik vagy az erkölcsben helyezvék, a’ rossz ellen hadat
viselnek, vagy a’ bűntől távozván az erkölcs útjára térnek. Nem tagadom.
Hát az örvendeteseket, mellyeket jutalomul nyernek a’ jámborok, talán a’
köznép rosznak itéli? Soha sem, sőt a’ mint van, úgy legjobbnak véli. A’
mi keserű, és méltó bűn díjjal a’ rosszakat zabolázza, talán a’ nép jó
szerencsének véli? Nem, sőtt inkább, mondám, kigondolhatóképp
legrosszabbnak.

Lássad már most, nehogy a’ nép véleményét követvén valami véletlent
következtessünk! mit? kérdém. Ezekből, mondá, mellyeket elfogadtunk,
következik, hogy azok sorsa, kik erkölcsösök, vagy annak haladásában,
vagy birtokában vannak, akár minő a’ sorsok, még is boldog: a’
gonoszságban lévőké pedig legrosszabb.

Ez igaz ugyan, mondám, ambár senki sem meri megvallani. Azért, szóla, a’
bölcs férfiú ugy ne szenvedje kelletlen valahányszor a’ szerencsével
küzd: mint nem illik a’ vitéz férfiúhoz haragudni, valahányszor meg
dördül a’ tábori zendülés. Mind a’ kettőnek anyaga maga a’ nehézség,
ennek dicsősége nevelésére, annak pedig a’ bölcseség megerősítésére.
Mert csak ebből neveztetik erőnynek, mivel tulajdon erejében nyugodván
lenem győzetik a’ szerencsétlenségtől. Ti sem kivántok gyönyörök által
szétoszlani, és bujasággal hervadni az erkölcsi haladásban; hanem minden
sorsal keményen csatáztok; ne hogy titeket vagy szomorral le győzzön,
vagy vigalommal elrontson. Hathatós erővel tartsátok meg a’ középet.
Mind az, a’ mi alatt vagyon, vagy tovább halad, megveti boldogságát, és
nincs jutalma munkájának. Kezetekben van, a’ minő sorsot akartok
magatoknak alakítani, mert minden sors, melly keserűnek látszik, vagy
gyakorol, vagy javít, vagy pedig büntet.

      Kétszer öt évig vezeté hadát már
  A’ Görög vitéz Agamemnon egykor (6.)
  Troja bástyáin ki boszúlni Ángyát.
  A’ midőn gátolva hajója széltül
  Állna: vérrel kérleli a’ Diánát,
  ’S áldozá ő hah! szomorún leányát,
  A’ nyakát metszvén Iphigeniának.
  Könnyezé búsan ha legényeit rég
  Hős Ulysses, mert azokat megette
  Mély üregben vad Polyphemus, ezt hát (7.)
  Majd Ulysses meg boszulá, kiszúrván
  Egy szemit, most ő vigad a’ boszúlton.
      Herculest is fáradozási hírlik: (8.)
  Mert legyőzvén Centaurust erővel,
  Majd oroszlányt fojt, ’s fel is ölti bőrit,
  Nyillal ő Stymphál madarit ki irtá,
  Leste bár sárkány az arany gyümölcsöt
  Kertben, ő még is ki lopá csalárdul,
  Cerberust is tartja igája lánczon.
  A’ saját délczeg paripáji által
  Vad Diomedest feletette büszkén,
  Hydra mérgét tűzbe vetette, aztán
  Megzavart Thetis fia csonka arczal (9.)
  Part közé simulva leszen folyammá.
  Föld fiát győzé Lybiaban, el hullt (10.)
  Cacus, Evander vigad a’ halálán! (11.)
  Vad kan ő által leve martalékká,
  Bajnok azt vállán lehozá halomrul,
  Mellyel aztán tarta eget, ’s be végzé
  Tetteit: most munka jutalma ég lőn.
  Rajta hát bátran magas, és erényes
  Példa ösvényére siessetek! vagy
  Mit hivalkodtok? megutálva e’ föld
  Fel visz az égbe!


Jegyzések.

1) Neritius, mellék neve Ulyssesnek, mert Neritiosba született, ez egy
tengeri sziget Itaca mellett. Erről sokat lehet gyönyörrel olvasni
Dugonics iratiban.

2) Marmaricus Leo. Marmarica tartomány más néven Lybia, Syria, és
Aegyptus közt.

3) Bootes, északi két csillag, a’ Görögök Erymanthisnak, a’ Magyarok
pedig gönczöl szekerinek nevezik, a’ Latinok, Ursa majornak. Vagyon még
kis gönczöl csillagzat is, deákul Ursa minor, görögül Κυνοσȣρα
(cynosura): ezek vezérsége alatt hajóztak a’ Görögök, és Phoeniciabéliek
a’ közép tengeren, mint Ovid éneklé:

  Esse duas Arctos, quarum Cynosura petatur
      Sidoniis, Helicen graja Carina notet.

_Fast. Lib. III._

4) Julius Caesar, és Pompeius ügye, kik egymásközt háborkodtak.

5) Ama jeles bölcs Seneca mondá hajdan: Pax bonis inter se, mali autem
et sibi, et aliis perniciosi. – A’ Jámborok békéje állandó, a’ gonoszok
pedig valamint ön magoknak, úgy másoknak is veszedelmesek.

6) Attrides, mellék neve Agamemnon Mycenai Királynak, a’ ki Tróját tíz
évig ostromlá, bosszút szomjazván Ilona ángyáért. Virgil.

7) Polyphemus, pokolbéli kovács legény, Neptunusnak fia.

8) Hercules, Jupiter, és Alcmene fia, csudálatos erejű, kiről a’
hajdankor igen sokat regéz, itt Boëthius is némellyeket említ, buzdítván
a’ nagy, és rettentő munkára:

  Nagy tett halandó ha soha nem lehet!
  Mert századoknak folyta se gátolá
      Munkája által, illyre hogy ne
      Gyujtsa, hevítse, emelje szíved.

_Jeron_.

9) Achelous Aetolia folyóvize Görög országban, Livadia tartományban:

10) Antaeus földnek fia, rettentő nagy óriás volt, kiről azt regélik a’
hajdaniak, hogy minden szemközt jövőt bajvivásra kihívott, és halálig
kinzott. A’ megtalált csontjai után Sertorius bizonysága szerént 48
könyöknyi volt magassága. Ezt Hercules többszer földre verte, de látván,
hogy mindenkor erősebb kelne fel, a’ légbe felemelvén megfojtá.

11) Cacus hegyi tolvaj, a’ ki húsz ökrét ellopá Evander nek, ezt megölte
Hercules.



V. Könyv Tartalma.

Megfejté Boëthius az esetek mivoltát, és hogy azok az Isteni
előtudással, és gondviseléssel nem ellenkeznek; tovább, hogy az isteni
gondviselés nem ütközik szembe az emberi szabad akarattal, melly
öszveköttetett az Isteni előtudással. Ezen előtudás mindent jelenkorban
lát, ámbár nálunk embereknél, mint korlátos lényeknél elmúlt, vagy
jövendő időben történik; ebből a’ fogamatból fejti meg az örökség
mivoltát is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


I. §.

Mi a’ történet? csudálatos-e az Isteni gondviselés sérelme nélkül?

Elmondá, és beszédét némely más dolgok előhozására, és fejtésére
fordítá, akkor én: helyes, és a’ Te méltóságodhoz illendő javaslás; de
mit Te régen mondottál, hogy a’ gondviselésről való kérdés több másokkal
legyen egybe füződve, azt valósággal is tapasztalom: mert azt kérdem:
tartasz-e valamit a’ történet felől, és minek tartod? akkor ő: lekötött
igéretemre sietek, úgymond: és az utat, mellyen hazádba vissza vitessél,
megnyitom. Ezek ha bár tudomásra hasznosak is; még is feltett czélunk
útjától egy kevéssé távoznak, és félő, hogy a’ tévedéstől fáradva, az
igaz úton való haladásra elégtelen ne légy. Mit se félj attól, mondám;
mert kész nyugalomra válik nékem azokat érteni, mellyekben nagyon
gyönyörködöm, ha vetekedésednek minden részeit ingatlan bebizonyítod, a’
többiről már nem lesz kétségem.

Erre ő: engedek neked ugymond, és egyszersmind imigy kezdé: ha valaki a’
vakmerő mozgalomból, és az okok semmi egybe függésitől sem okozott
történtet esetnek nevezi, én meg bizonyítom, hogy az eset éppen semmi,
’s azon kivül a’ mit a’ jenlentett dolog teszen, telességgel üres szónak
állítom. És ugyan lehet-e helye az esetnek, midőn az Isten mindeneket
rendre szorít? mert hogy semmiből semmi sem létezhet, igaz érzemény,
mellynek a’ régiek közül még senkisem mondott ellene, ámbár azok ezt nem
a’ mivelő okról, hanem az anyagról, az az: minden okok természetiről,
mint talp követ állították: de ha semmi okbúl szármoznék valami, az
semmiből eredettnek fogna láttatni; ha pedig ez lehetetlen, az sem
lehető, hogy ollyan legyen, a’ millyennek határoztuk. Micsoda? mondék,
nincs tehát semmi, a’ mit vagy esetnek, vagy szerencsétlenségnek
lehessen méltán nevezni? vagyon-e valami, ha bár a’ köz nép előtt titok
is, a’ mivel ezen nevezetek meg egyeznek? Az én Aristotelesem azt a’
természet visgálásában rövid, és közelítő okkal meghatározta. Minő
módon? szólék: Valahányszor, úgymond, valami a’ szer kedvéért
miveltetik, és talán némelly okokból, más történik, mint sem szándék
volt, Esetnek neveztetik: ugymint: ha valaki szántó földét mivelő okból
felszántaná, és elrejtett drága kincset találna: ez ugyan történet
szerént esett dolognak tartatik, de nincs semmiből; mert tulajdon okai
vagynak, mellyeknek előre nem látott, és véletlen egybe jövése szerzé az
esetet; mert ha földmives a’ földet nem szántaná, ha csak a’ pénzt azon
a’ helyen birtokosa nem rejti, ott soha fel nem találtatott volna az
arany; ezek tehát okai a’ rövid történetnek, hogy az öszve akadt, és
egybe gyűlt okokból, nem a’ szántónak szándékából eredett; mert az sem
ügyekezett a’ ki az aranyat elrejtette, az sem, ki földét szántotta,
hogy a’ kincs megtaláltassék; hanem a’ mint mondám, a’ mit amaz
elrejtett, hogy ez szántott, öszve akadt a’ rejtekkel. Könnyü tehát
meghatározni az Esetet, hogy az, egy véletlen történet öszve jött
okokból, azokban, a’ mellyekért valami miveltetik. Öszve jönni pedig, és
együvé jönni az okoknak, teszi az elkerülhetetlen rend menetele, melly
a’ gondviselés forrásiból eredvén, mindeneket az ő helyekre, és üdejekre
feloszt.

  A’ magas, és meredek kő orma Acháji hegyeknek
      Elválván, ismét szikla darabra rohan.
  Euphrates forrása közös Tigrissel, egy érből,
      Majd távoznak, ’s két részre oszol vizek is.
  Öszve ha folynak azok de megint, csak egy ágyra szorítva,
      Kettőnek viziből már leszen egy folyam ott.
  Jöjjenek öszve hajók, ’s partról viz mosta fa szálok
      Öszve zavart vizek is szüljenek évi csudát.
  Még is mind ezeket lejtője halomnak okozta,
      A’ viz rendje szerént csak lefele folyamik.
  A’ sors is bár fék, és jó rend nélküli látszik
      Lenni, de ő kiszabott pálya szerént meneget.


II. §.

Az okos állat annál szabadabb, mennél inkább ment a’ gonosz kivánság
rabságától.

Veszem észre, és a’ mint te beszéltél, én is úgy érzek. De emez
egymásból szőtt okok szere mellett, vagyon-e valami szabadsága
akaratunknak? Vagy talán az emberek lelki indulatait is, a’ véletlen
esetek láncza szorongatja? van, mondá: mivel nem is tehet semmi eszes
állat szabad akarat nélkül, mert a’ mi természet szerént eszével élhet,
annak itélhető ereje vagyon, mellyel önnön magától választást tesz, és
igy a’ kerülni, vagy kivánni valókat megesméri, a’ mit pedig kivánni
valónak itél valaki, azt ohajtja; a’ mit meg elkerülni valónak tart, azt
elmellőzi: azért a’ kik ésszel birnak, van szabadságok akarni, és nem
akarni is.

De ezen szabadságot nem mindenikben egy aránt állítom lenni: mert a’
magas, és istenes állatozásoknak mind világos itéletek, mind pedig
romolhatlan akaratjok, és foganatos hatalmok vagyon a’ kivánt dolgokhoz.
Az emberi lelkek szabadabbak ugyan akkor, ha magokat az Isteni elme
visgálásában meg őrzik, kevesebbet, ha testiekre ereszkednek, még
kevesebbet ha földi tagokhoz kötöztetnek; leg nagyobb rabságok pedig az,
ha vétkek által eszek birtokából kiesnek. Mert mihelyt a’ leg főbb
igazság világáról az alacsonyok, és sötétekre tekéntenek, legottan a’
tudatlanság felhőitől homályosodnak, veszedelmes kivánságtól
zavartatnak, mellyeket, közelítvén, elfogadtak, ’s a’ melly rabságot
szerzettek magoknak, segítik, és szinte ön szabadságoknak foglai.
Szemléli mindazonáltal ezeket az öröktől fogva mindeneket eleve látó
gondviselés tekéntete, ’s kinek kinek érdeme szerént örök rendeléssel
intéz. Mindent lát, és mindent hall.

      Édes ajakkal tiszta világát
  Napnak eléneklette Homerus;
  A’ melly még is belseit épen
  Földnek, vagy sik tengerek alját,
  Nem vala képes gyenge világgal
  Által járni, csak a’ ki teremtett
  Mindent: Mert szemlélve magasról,
  Lát nyilván, de homály köde sem föd,
  Egy perczben lát ő esze mindent,
  A’ mi leendő, múlt, ’s jelen itten.
  A’ ki, mivel mindent egyedül lát,
  Hát elmondhatod: ő az igaz nap!


III. §.

Ellenkezni látszik Isteni előtudással a’ szabad akarat.

Akkor én: ime ismét nagyobb kétséggel zavartatom. Micsoda kétséggel?
kérdé: gyanítom immár mik háborgatnak: az, mondám: igen ellenkező, ’s
lehetetlen dolognak látszik, hogy az Isten mindent eleve lásson, és még
is szabad akarat lehessen: mert ha mindeneket előre lát az Isten, és
semmi módon meg nem csalathatik, szükségkép meg kell lenni, a’ mit a’
gondviselés leendőnek előre látott, azért; ha öröktől az emberek nem
csak tetteit, hanem még tanácsait, és gyönyöreit is előre esmérte; semmi
sem lesz az akarat szabadságából; mert sem cselekedet, sem akarat nem
lehet más, hanem csak az, mellyet a’ csalhatlan Isteni gondviselés eleve
érzett: mert ha a’ szereket lehet másfelé kanyarítani, nem lesz a’
jövendő eránt bizonyos előtudás, hanem inkább bizonytalan vélemény, a’
mit Istenről hinni tilosnak vélek. De azt az okot sem fogadom el,
mellyel némellyek hiszik, hogy ezen kérdés csomóját felbonthatják: mert
mondják: nem azért történik valami, mivel a’ gondviselés eleve látta
leendőnek; hanem inkább ellenben, mivel a’ mi leendő, az, az Isteni
gondviselés előtt titok nem lehet, és illy móddal szükség ellenben
érteni, mert nem szükség meglenni azoknak, mik előláttatnak, de szükség,
hogy a’ leendők elő láttassanak.

Mint ha bizony a’ volna kérdés, hogy mellyik okozza a’ másikat, az elő
látás-e a’ leendő szükséges létét, vagy a’ szükséges lét az eleve
látást? De mi azt iparkodjunk megmutatni, hogy akar mikép legyen az okok
rende, még is szükség legyen az előtudott szerek létele, ha bár az
előtudás, a’ meg esendő szükséget ne látszassék is következtetni.

Mivel ha valaki ül, a’ vélekedésnek, melly őtet ülni gondolja, igaznak
kell lenni; de ellenben ismét, ha valakiről igaz a’ vélekedés, mivel ül,
annak bizonyára kell ülni. Mind a’ kettőben tehát van szükség, ebben az
ülni való, abban hogy igaz: de nem azért ül kiki, mivel igaz a’
vélemény, hanem inkább ez igaz, mivel előbb valakinek kellett ülni. Ugy
van, mivel az igazság oka egyrészről ered, még is mind a’ kettőben
vegyes szükség vagyon. Hasonképen kell a’ gondviselésről, és leendő
szerekről okoskodni, mert ha bár azért történnek, mivel előláttatnak,
még is az Istentől, vagy leendők láttatnak, vagy eleve láttatva leendeni
kellett, a’ mi egyedül elegendő a’ szabad akarat elfojtására.

Már most melly következtetlen azt mondani: hogy az örök előtudásnak oka
a’ szereknek üdőben való bételesedése! mit tesz itt mást, vélni, hogy az
Isten a’ jövendőket azért látja, mivel meg lesznek, mint sem gondolni,
hogy a’ mellyek történtek, az Ő legfőbb gondviselésének okai legyenek?
erre: valamint a’ mit tudok lenni, annak kell is létezni szükségképen:
úgy a’ mit jövendőben esmérek lenni, annak szükségkép meg kell lenni.
Igy történik, hogy az eleve tudott dolgok meglételét el nem lehet
kerülni. Végtére ha valaki, mit máskép, mint sem a’ dolog létez, gondol;
az nem csak nem tudomány, hanem csalárd vélemény, és az igazi
tudománytól nagyon különző.

Azért ha úgy leendő valami, hogy annak létezése nem bizonyos, és
szükséges; azt, hogy telesedjék, ki tudhatja előre? mert valamint a’
tudomány nem vegyül hamissággal; úgy a’ mi az által felfogatik, a’ mint
felfogatott, máskép nem lehet, és ez az oka, hogy hazugsággal
szükölködik a’ tudomány, és a’ mint a’ dolog van, azt úgy fogja fel. Mit
tehát? minő móddal esméri az Isten ezen bizonytalan leendőket? mert ha
elkerülhetetlenül leendőknek véli, a’ mellyeknek lehet nem történni is,
csalódik, a’ mit nem csak vélni, de szóval mondani is tilos; ha a’ mint
vannak, azokat úgy határozza leendőknek, hogy azokat lehetni, vagy meg
nem lehetni eleve esméri, minő elő tudomás ez, melly semmi bizonyost,
semmi állandót fel nem fog? különöz-e ez Tiresias azon nevetséges
jövendölésétől? „A’ mit mondandok, vagy meg lesz, vagy nem“ (4.) mivel
külömb emberi véleménynél az Isteni gondviselés, ha mint az emberek,
bizonytalanúl itél azokról, mellyek leendősége bizonytalan? Ha ő nála,
mint mindenek forrásánál semmi bizonytalan nem lehet, bizonyos azok
leendősége, mellyeket jövendőknek csalhatlanul előre tudott. Azért az
emberi tanács és cselekedet nem bir szabadsággal, mellyet az Isteni
elme, minden hamisság tévedése nélkül, eleve látva, egy esetbe foglal,
és fűz. Ha ezt elfogadjuk, világos: hogy az emberi dolgoknak nagy
hanyatlása következik! Haszontalan igértetik a’ jámboroknak jutalom, a’
gonoszoknak büntetés, mellyeket semmi szabad, és ön akaratból való lelki
indulat nem érdemlett: és az mindenek előtt legigazságtalanabbnak
látszik, a’ mi leg igazabbnak itéltetik most, büntetni a’ gonoszokat, és
jutalmazni a’ jámborokat, a’ kiket egyre, vagy másra nem a’ szabad
akarat vezet, hanem a’ leendőség bizonyossága kénytet: nem lesznek
vétkek sem erények, hanem minden érdemek egy kevert, és eloszolhatlan
zavarék, minél gonoszabbat gondolni sem lehet; midőn a’ gondviselésből
ered minden szerek rende, és az emberi tanács semmit nem tehet; az
történik, hogy a’ mi hibáinknak oka lenne a’ minden jók alkotója; és
ebből az következnék, hogy reményleni, és kérni oktalanság volna; mit
reményljen valaki, vagy miért könyörögjön, ha az ohajtottakat egy
változhatlan rend egybe csatolja? Megszünik az Isten, és emberek közt az
a’ közlekedés, hogy reméljünk vagy kérjünk: mert az igaz alázatosság
árával, az Isteni kegynek megbecsülhetlen velünk való közlését
érdemeljük, melly csak egy mód, melly által az emberek Istennel
beszélhetni értetnek, és a’hoz az elérhetlen világhoz előbb, hogy sem
valamit nyerjenek, könyörgésekkel juthatni: mellyek, ha elfogadtatik a’
jövendők szükséges léte; mit sem nyomnak: mi lészen tehát a’ mi által a’
szerek fő vezéréhez kapcsoltatunk, és ragaszkodhatunk? Azért szükséges,
hogy az emberi nemzet a’ mint előbb énekeléd, szétszakadozva eloszoljék.

  Melly viszás ok merte szereknek
  Bontani csendit, mellyik az Isten,
  A’ ki ma hábort két igazaknak
  Rendele? a’ miket érteni könnyü
  Egyenként, de vegyítve nem értjük.
  Hát igazak közt nincs-e külömbség,
  Vagy mindég jó rendre fogulnak?
  De az ész vak test terhe alatt nyög,
  ’S nem képes az elzárt szeme látni,
  (Bár ha csekély legyen) a’ szerek ízét.
  De miért lehetett annyira vágyó,
  Tudni okát igazaknak az ember?
  Tudja, hogy azt esmerve szorongat?
  Ha tudá, mért esmerni kivánja?
  Esmertlent pedig a’ ki kiván, az
  Vak! ki kiván ollyast, ha nem esmert?
  Vagy ki követheti, mit ha nem esmert?
  ’S azt hol fogja találni, találtat
  Pedig ő de miről esmeri aztán?
  Ha az Istent vizsgálja az égben,
  Lát-e egészt, és részeket is mind?
  Most hogy testi homály födi őtet,
  Nem feledé, de magát sem egészen:
  Bir az egésszel, részeivel nem!
  A’ ki tehát vágy igazat látni,
  Nem tudhat mindent, de tudatlan
  Sem marad ő épen, sem üressen;
  Mert már birja az öszves egészet,
  És vizsgálja gyakorta erősen,
  Hogy birtakhoz is adja megint az
  Elfeledett részt.


IV. §.

Az Isteni előlátás megegyez a’ szabad akarattal.

Akkor igy szólalt: régi panasz már ez az Isteni gondviselésről, mellyet
Cicero is megforgatott (5.) midőn a’ jövendölést felosztotta, és magad
is többször eszmélkedtél felőle; de még is eddig közületek egyik sem
fejtette meg elég szorgosan, és nyomósan: melly homálynak az az oka,
hogy az emberi okoskodás ereje, az Isteni előtudás egyszerüségéhez nem
férhet, mit ha valamiképen érhetne, vége lenne minden kétkedésnek. Ezt
úgy fogom nyilvánítni, és bebizonyítani, ha a’ minn előbb fenn akadtál,
előbb megfejtendem. Mert azt kérdem, mért nem elégled a’ megfejtettek
okát, a’ melly mivel az előtudást nem tartja a’ leendő szerek szükséges
okának, nem is akadálozza az előtudás akaratunk szabadságát. Talán te
más okból következteted a’ leendők szükségét, mint sem hogy a’ mik
előtudatnak, azoknak meg nem lenni, nem is lehet? Ha tehát az előesméret
semmi szükséget sem hoz a’ leendőkre, a’ mit előbb megvallottál, hogy
lehetne a’ szabad akaratból származó dolgokat egy bizonyos történetre
kénytetni? mert hogy észre vedd mi következhetik belőle: ha feltesszük,
hogy nincs előtudás, hát azok, a’ mennyire illeti, mellyek szabad
akaratból történnek, szükségből történnek-e? épen nem. Tegyük fel, hogy
történtek, de nem szükségből, azután is úgy vélem, megmarad az akarat
egész szabadsága.

De azt mondod: ámbár az előtudás nem kényteleníti meglételre a’
történendőket, de még is jele, hogy megtörténjenek.

Ezen móddal, ha az előesméret nem volna is, még is szükséges leszen a’
jövendők meglétele: mert minden jel csak azt mutatja, mi legyen, nem
cselekszi pedig, a’ mit jelent. Annak okáért meg kell mutatni, hogy
semmi sem történhetik szükségtelenül, és hogy az előesméret egy jele
legyen a’ szükséges leendőségnek, különben ha ez semmi, a’ jel sem lehet
annak jele, a’ mi semmi. Már pedig a’ bebizonyítás okok erején épült,
nem jeleken, nem is külről vett okoskodásból, hanem meg egyező, és
szükséges okokból következik.

De hogy lehet az, hogy ezek ne telesedjenek, mellyek előláttatnak?
mintha bizony mi azokat, miket az előlátás jövendőknek esmért, meg nem
történendőknek hinnők; és nem azt vélnők inkább: ámbár lesznek, de
természet szerént való szükségből nem lesznek.

Mit könnyen abból is észre vehetsz, hogy többet látunk szemeinkel, mik
történnek: Ugymint azokat, miket a’ lovak mérséklésében, és forgatásában
látszatnak cselekedni a’ kocsisok, és igy más dolgokat is. Kénytet-e még
is közülök valakit a’ szükség úgy cselekedni? Semmikép sem. Mert
hasztalan volna a’ mesterség ereje, ha minden kénytelen mozdulna. A’
mellyek tehát minden szükség nélkül leendők, nincs szükségök létezni
előbb, hogy sem lennének. Azért vannak olly leendők, mellyek létele ment
minden szükségtől. Azt vélem, hogy semmit sem mondana, ha valaki azt
mondaná, hogy a’ mellyek most történnek, előbb hogy sem történtek,
leendők nem valának. Igy tehát ezen előesméreteknek is vagyon szabad
leendőségök; mert valamint a’ jelenek tudása semmit sem okozza a’
létezést; úgy a’ jelenek, a’ jövendőket, mellyek leendők, semmiképp sem
kénytetik. Te pedig azt mondod, hogy épen erről van a’ kétség: valjon
azon dolgokat, mellyeknek nincs szükséges leendőségök, lehet-e elő
esmérni? nemde ellenkezni látszatnak, és te azt véled, hogyha
előláttatnak, szükségkép leendők; ha szükség nincs, nem is tudatnak
előre, mert a’ tudomány semmit fel nem fog az igazságon kivül? ha mi
bizonytalan leendők vannak; ’s azok mint bizonyosak előláttatnak, az a’
vélemény homálya, nem a’ tudomány igazsága; mert máskép vélni mintsem a’
szerek volta létez, a’ tudomány tökélyétől való tévedésnek hiszed. Ezen
tévedés abból ered, hogy mindenek mellyeket kiki esmért, azonok
erejéből, és természetéből véli esmérni, mellyek tudatnak; a’ mi pedig
mind ellenkezőleg van. Minden, a’ mi megesmértetik, nem tulajdon ereje
szerént, hanem az emberi tehetség szerént esmértetik.

Hogy ezen állítás példából is ki tessék: a’ test ugyan azon gömbölét,
máskép látja a’ szem, máskép érzi a’ tapéntás; a’ szem távól maradván,
egyszerre lövellett sugarak által az egészet szemléli; a’ tapéntás pedig
hozzá érvén, és fogódzván, annak mózgása alatt gömbölegét részenként
érzi. Magát az embert is máskép tekénti az érzékenység, máskép a’
képzelet, az ész máskép, az értelem is. Az érzés, anyagból létező
külsejét, a’ képzelet csak külsejét minden anyag nélkül, az ész pedig
ezeket meg haladván nemét is, melly minden részecskékben vagyon, egy
közönséges tekéntettel szemléli.

Az értelem leg magasabb szemmel néz, felül haladván a’ mindenség körét,
azon egyszerü formát a’ tiszta ész erejével tekénti: mellyben leg inkább
azt kell észre venni, hogy a’ főbb felfogó erő az alsókat magában
foglalja, az alsóbb pedig soha fel nem ér a’ felsőhöz. Tudni kell, hogy
az érzékenység test nélkül semmit sem ér, minden nemeket a’ képzelet sem
néz, sem az ész az egyszerü formát meg nem foghatja; hanem az értelem
ezek felett helyhezve, letekéntvén felfogja a’ formát, mellyek abban
léteznek, öszvesen látja, de olly móddal, mint magát a’ formát, melly a’
többiek előtt esméretlen volt; mert mind az ész egészét, mind a’
képzelet formáját, mind pedig az érezhető anyagot esméri; sem észt, sem
képzeletet, sem pedig érzékenységet nem használva: hanem csak egy elmei
pillanattal valóságosan, hogy úgy szóljak, mindeneket lát; az ész is,
midőn valami közönségest néz, sem képzelettel, sem érzékenységgel nem
él, és a’ képzelhetőket, és érezhetőket felfogja, mivel ez az, mi
felfogása mindenségét igy határozza; =két lábú okos állat az ember,=
melly ámbár egy közönséges esméret, még is, hogy egy képzelhető, és
érezhető dolog, senki sem kételkedik, mert az, nem képzelettel, vagy
érzéssel, hanem eszes felfogással tekénti. A’ képzelet is, ámbár a’
látás érzéséből, és képek alakításából vevé eredetét, még is az érzés
hijányával is az érezhetőket szemléli, nem érezhető, hanem képzelhető
okoskodással itélvén. Látod-e már most, hogy minden ember az esméretben
inkább ön tehetségével él, mint a’ meg esmértek erejével? Nem is
igaztalanul, mert ha minden =itélet az itélö müve;= szükséges, hogy kiki
ön munkáját ne máséból, hanem ön hatalmából végezze.

  Már hajdan kora szült ugyan
  Félszeg bölcseket, a’ kik az
  Érzést, ’s képeket a’ küli
  Testnek részeirül hiszik
  Szép elmében eredni, és
  Mint’ a’ régkor irászai
  Szokták nagy levelekre, ha
  Tiszták, és recze nélkülik
  A’ csínos betüt írni. De
  Hát már hogyha az elme csak
  Nyugszik, mit sem erölködik,
  És csak szenvedi, mint hanyag
  A’ testnek jelit, és csekély,
  A’ kül tárgyi haszontalan
  Képét tünteti mint tükör;
  Honnét lett ez az esmeret
  Elmében? mikor ez szemel
  Mindent, eggyeseket mi lát?
  Esmert dolgokat is feloszt?
  Felfog, részre oszoltat is?
  Változtatja utát, midőn
  Ő eszmélkedik a’ magas
  Okrul, ’s mélyre ereszkedik,
  Majd ismét ha magába száll
  Megczáfolja igaz, hamist?
  Hej sokkal müvelőbb ok ez,
  Nőlt még többre hatalma is
  Annál, melly az anyag szerént
  Önkényt szenvedi bélyegit.
  Még is léteze már előbb
  Testben lelki hatalmat is
  Ébresztő teli szenvedély:
  Mert csak bántsa világ szemit,
  Vagy halljon füle hangzatot;
  Már serkentve vidul esze,
  Benn melly képeket ő bira,
  Most indítja menetre, sőt
  Még kül méri jelekhez is.
  Aztán rejteki képeit
  A’ külsőkbe vegyíti mind.


V. §.

Az érzékenység észnek, ész pedig az Istennek szolgája: a’ bizonytalan
leendők az eleve látásból értetnek.

Hogyha a’ test érzésében, ámbár illessék az érző eszközöket kül tárgyak
minéműségei, és a’ mivelő lélek erejét meg előzze testi szenvedély,
melly az ész cselekedetit magára ébreszti, és az addiglan nyugvó képeket
felindítja; ha mondom, a’ test észrevételiben a’ lélek nem jegyeztetik
meg szenvedéllyel, hanem maga erejével itéli meg, hogy a’ szenvedés a’
testhez tartozik; mennél inkább azok, mellyek minden testi illetések
alul kivetettek; nem a’ küli tárgyakat követik a’ külömbző itélet
dolgában, hanem magok ön esze munkálatit végzik: ’s e’ szerént sokféle
esméreteket nyertek a’ külön rendű állatok; mert minden érzékenység
esméret nélkül, a’ mozdulatlan állatoknak jutott egyedül, minémüek a’
tengeri csigák, ’s mind azok, mellyek kősziklákhoz ragaszkodva
tengődnek. A’ képzelet pedig mozgó barmoknak, mellyekben még valami
kivánó, és távoztató indulat látszik lenni. =Az ész csupán az emberi
nemzeté egyedül; valamint maga az értelem az Istené,= mellyből az jön
ki, hogy az esméret legfőbb való a’ többi közt, melly nem csak a’ maga,
de még a’ más esméretek alá vetett tárgyakat is tulajdon természete
szerént megesméri.

Mit? ha tehát az okoskodásnak az érzékenység, és képzelet ellent áll,
azt mondjuk-e, hogy semmi az a’ mindenség, mellyet az ész látni vél?
mert a’ mit érezhetni, képzelhetni, az mindenség nem lehet; vagy tehát
az ész itélete igaz, és semmi érezhető nincs, vagy mivel esméri, hogy
több szerek vagynak az érzések és képzeletek alá vetve, hiú lesz az ész
felfogása, melly az érezhetőt, és különös egyest, mint közönségest
tekínti. Ha pedig ezekre az ész ellen szólal; hogy ő ön magát, és még a’
mi érezhető, és képzelhető a’ közönséges tekéntetben látja, azok pedig,
t. i. az érzés, és képzelet a’ közönséges esméretre nem vágyhatnak, mert
azok esmérete a’ testi képeket meg nem haladhatja, a’ szerek
természetéről pedig az erősebb, és tekélyesebb itéletnek kell hinni az
e’féle pörben: tehát mi, kik mind okoskodó, mind képzelő, és érző erővel
birunk, nemde az okoskodás ügyét, inkább igazlanók? Hasonló e’hez az
emberi ész dolga, midőn azt, hogyha csak az Isteni értelem a’ leendőket
úgy nem esméri meg mint ő, nem is látja.

Mert te igy beszélsz: ha a’ szereknek bizonyos, és szükséges leendősége
nincsen; azok, hogy bizonyosan leendők, előtudni nem lehet. Ezen
szereknek tehát nincs elő tudhatása, mellyet ha ezek eránt is tartunk
lenni, semmi sem leszen, a’ mi szükségből nem ered. Ha tehát a’ mint az
észben részeltetünk, ugy birhatnánk az Isteni elme itéletével is,
valamint a’ képzelet, és érzésről itéltünk, hogy az észnek engedjen az
érzés, és képzelet, úgy az ész felül is leg igazabban állítanók, hogy
magát vesse alá az Isteni elmének. Ha csak lehet, ezen fő értelem
polczára emelkedjünk; mert ott látja meg az ész, a’ mit magában nem
láthat; az az hogy mi módon látja bizonyosnak, és elvégzetnek, még
azokat is az előlátás, mellyeknek nem bizonyos leendőségök, és hogy ez,
nem vélemény, hanem a’ fő tudomány határ nélkül való egyszerüsége.

  Héj be csudálatos a’ test külseje itt az állatoknak!
  Némelly messze kinyúlt testel mert csúszva, mászva indul,
  És szakadatlan nyomdoka porba le nyomva látszik a’ föld
  Színén: Más ékes tollával az égre, ’s földre röpkény
  Hig levegőt veri, ’s kedve szerént a’ merre tetszik uszkál,
  Más ismég ön kedve után oda léptet a’hol örvend:
  Vagy zöld mezőket, vagy is erdei sűrüket be járkál.
  Ámbár mind ezeket ha külömbzeni látjuk ön alakkal
  Még is földre lehajlott fővel erőtlenek magokban;
  Ember az egy maga, a’ ki fejét hordozza fenn magasban,
  És igyenes testel könnyű alapúl, lenéz, ’s utálja
  A’ földet. Ha te birsz ésszel, maga föld az, a’ mi int, hogy
  Arczal eget ha szemelsz, szivedet le ne kössd agyaghoz, és hogy
  Még szép lelkedet is felemelni siess ezennel égbe.
  Elméd lábad alatt ne legyen, ne gyalázza már Urát test!


VI. §.

Az Isteni előlátás mindeneket jelenkorban szemlél; a’ dolgok meglételét
pedig mi sem kényteleníti.

Mivel tehát a’ mint előbb mutattam, hogy minden a’ mi tudatik, nem maga,
hanem annak természetétől, a’ ki elméjében foglalja, esmértetik meg,
tekíntsük most a’ mennyire lehet, minő állapotja legyen az Isteni
állatozásnak, hogy megesmérhessük azt is, minő tudománya legyen. Minden
okos ésszel biró itélete az, hogy az Isten öröktől fogva létez,
vizsgáljuk meg tehát, mi az örök üdő? mert az fogja nyilvánítani az
Isteni természetes tudományt.

Az örök üdő egy végnélküli élet egész és tekéletes birása: a’ mi
világosbban ki tetszik egybe hasonlítva a’ mulandókkal. Minden a’ mi
üdőben él, az a’ múlttól jelen üdőben a’ jövendőre megy által; nincs is
semmi az üdőben, a’ mi egész élete térét egyszerre bírhatná: mivel a’
holnapot nem érte meg, a’ telnapot[1] pedig már elvesztette, a’ mai
napon is csak annyit élhet, mennyi egy repke percz. A’ mi tehát az idő
mértékéhez szabatott, ámbár az, mint a’ világról vélekedett Aristoteles,
sem kezdődött valaha, sem végződik, és élete az üdő mérhetlenségéig
terjed, még sem ollyan, hogy örökkön valónak méltán hitessék; mert az
egész élet bár mérhetlen legyen is, de egész térét nem foglalhatja
egybe, a’ jővendőt is, mellyet el nem ért, nem birja, a’ multból pedig
kiesett. A’ tehát, ki egész telességgel felfogja, és birja a’ végtelen
életet, kinek a’ jövendő jelen van, kitől az elmúlt nem, távozott, az,
az örökkön valóság: kinek tulajdona, hogy valamint ön magánál jelen, úgy
a’ futó üdő végtelensége is előtte jelen legyen. Azért hibás azok
véleménye, kik Platót hallván azt hiszik, hogy ezen világnak sem kezdete
üdőben nem volt, sem pedig fogyatkozása nem lészen, és igy a’ teremtett
világot, az alkotóval egykorunak vélik. Más az, hogy Plato szerént
végtelen életben van a’ világ, más az is, hogy a’ végtelen élet egy
jelenvaló fogás legyen, a’ mi egyedül csak az Isteni elme tulajdona. Nem
is kell vélni, hogy az Isten a’ teremtett szereknél régiebb az üdő
mennyiségével; hanem egyszerü természeti tulajdonival. Mert ezen
mozdulatlan élet jelen állapotját az üdőbeli szereknek végnélküli
mozgása másolja, ’s midőn az kiképezni, és felérni nem tudja; megszünik
mozdulatlan a’ mozdulatlanságból, és az egyszerüség jelenében elfogy a’
jövendőség, és múlt mennyiségére; mivel pedig az egész élet telességét
nem birhatja, ugyan azon okból, hogy mivel semmi módon nem szünik lenni,
a’ mit telesíteni, és kiképezni nem tud, vetélkedni látszik, megkötvén
magát ezen csekély, és repke percz jelenéhez: melly, mivel az örök
jelennek valamelly képét viseli, akar minek jusson, azt cselekszi, hogy
látszassék létezni. Állandó pedig nem maradhatván, a’ végtelen üdő
útjába tért, mellyből történt, hogy menve folytatná életét, mellynek
teles voltát maradva fel nem foghatná, annak okáért ha a’ szereknek
illendő neveket akarunk adni, Platót követvén, az Istent örökkön
valónak, a’ világot pedig végtelennek nevezzük.

Mivel tehát minden itélet az ő természete szerént, mellyek alatta
vannak, azokat fogja fel; az Istennek pedig mindég örökös, és jelenes
állapotja, az ő tudománya is felmúlván minden üdő forgását, az ő
egyszerü jelenében marad, és a’ múlt, és jövendő szerek végtelen térét
egybe foglalván, úgy szemlél mindeneket az ő egyszerü esméretében,
mintha most miveltetnének. Azért, ha az előtudást, mellyel mindeneket
előesmért, fontolgatod, nem vélheted mint jövendőnek előtudását, hanem
igazabban, tudását a’ meg nem szünő jelenségnek, innét nem előlátásnak,
hanem =gondviselésnek= mondatik azért, hogy a’ legalább való szerekből
alakítottakat, mint egy a’ szerek legmagasabb csúcsáról, mind által
látja.

Hogy kivánod tehát, hogy azok szükségből legyenek, a’ miket az Isteni
szemek meglátnak, midőn még az emberek sem teszik szükségből valókká, a’
miket látnak? Mert ugyan a’ miket előtted jelen szemlélsz, a’ te látásod
kényteleníti-e szükségesen? Semmikép sem! ’s pedig az emberi
jelenvalónak, az Istenivel van valami hasonlatossága; valamint hogy az
emberek üdeigvaló jelen állapottal látnak, úgy az Isten is az örökkön
való jelenlétével! Már most ez az Isteni eleve látás, a’ szerek
természetét meg nem változtatja; hanem jelen állapotukban látja, a’
millyenek reánk nézve jövő üdőben leendők; de nem is zavarja össze a’
szerek aránti itéletét, hanem elméje egy tekéntettel esméri, mind a’
szükség, mind a’ szükségtelen leendőségeket: valamint ti, mikor
egyszer’smind látjátok járni a’ földön az embert, és a’ napot az égen,
még is választást tesztek, hogy ez szükségből, amaz pedig készakartva
történik. Igy tehát a’ mindeneket szemlélő Isteni tekéntet, nem bontja
fel a’ szerek mivoltát, melly nála jelen vagyon, de az üdő voltához csak
leendő. Ebből hozzuk ki, hogy ez nem vélekedés, hanem igazságon épült
esméret, midőn valamit megteendőnek esmér lenni, ugyan azon okról tudja,
hogy meglételre nem kénytelenítetik a’ szükségtől.

Ha azt mondod, hogy a’ mit Isten megleendőnek lát, lehetetlen hogy meg
ne legyen, a’ minek pedig lehetetlen meg nem lennie, az szükségből
leszen, és engem erre a’ szükség névre szorítasz; megvallom ugyan, hogy
ez felbonthatlan igaz dolog; de a’ mihez alig közelíthet valaki, hanem
csak az Isten vizsgálja! Azt felelem reá, hogy azon egy állapot, midőn
az Isteni esmérethez csatolod, szükséges, mikor pedig maga természete
szerént vizsgálod, szabad, és készakartva való; mert kétféle a’ szükség,
eggyik kikötés nélkül való szükség, p. o. minden ember halandó; a’ másik
kötés alatt van, p. o. ha valaki jár, annak szükséges mozgani, járni;
mert ha valaki mit tud, az máskép nincs, mint tudja. De ez a’ kikötéssel
való szükség, a’ kikötés nélkülit nem húzza magával, mert a’ szükséget
nem az ő tulajdon természete okozza, hanem a’ hozzá adatott kötés, mivel
semmi szükség sem kényteleníti a’ járásra azt, ki kész akartva jár, noha
mikor lépeget, járnia kell.

Hason módon, ha az Isteni előlátás valamit lát jelen lenni, annak
szükség lennie, bátor nem kénytelenítetik lenni: de az Isten a’ szabad
akaratból származó leendőket jelen látja lenni, ezek tehát az Isten
látásához képest szükségessé válnak az esméret, és ok kötése által;
magukban pedig vizsgálva, szabadságuk vagyon. Meg lesznek tehát kétség
kivül mindenek, a’ mellyeket az Isten elő látott lenni; de némellyek
szabad akaratból származnak, mellyek ámbár elő teremnek lételükkel, még
is tulajdon természetüket el nem hagyják; mert minekelőtte lennének, el
is maradhattak volna.

Mi külömbség van tehát benne, ha nem szükségből valók, mikor az Isteni
tudomás oka miatt csak ugyan kénytelen lesznek minden módon? az a’
külömbség t. i. mi az előbb említettem feltünő nap és járó ember közt,
melly kelet, és járás midőn lesznek, nem lenniek lehetetlen; még is
egyikének minekelőtte lenne, szükségképen kellett lennie, a’ másiknak
pedig nem. Ugy azok is mellyek az Isten előtt jelen vannak, kétség kivül
vagynak, de ez a’ szerek szükséges voltából, amaz pedig a’ mivelők
szabadságából származik.

Nem is ok nélkül mondottuk, hogyha ezek az Isteni esmérethez képest
tekéntetnek, szükségből valók; ha pedig magokban nézetnek, a’ szükség
nyügétől felszabadultak: valamint hogy minden a’ mi érzékenység alá
vettetett, ha észhez képest veszed, közönséges, ha magában, különös: de
ha, úgy mondod: az én szabadságomban áll szándékomat megváltoztatni,
meghamisítom az Isteni eleve látást, midőn a’ miket ő előlát, talán
változtatom? Azt felelem: te ugyan fel tett szándékodat megmásíthatod,
de mivel az előlátás igazsága jelenben szemléli, hogy ezt
megcselekedheted, avagy meg cselekszed-e, és merre fogod szándékodat
változtatni, az Isteni előlátást el nem kerülheted: valamint hogy reád
néző szemnek tekéntetét el nem távoztathatod, bár minő cselekedetekre
változzék szabad szándékod.

Mit felelsz? azt mondod, az én rendelésemből változik-e meg az Isteni
előlátás ugy, hogy mivel én most ezt, most amazt akarom, az is egymás
után az ő esméretét másolja? épen nem. Mert az Isteni látás minden
jövendőt meg előz, és tulajdon esmérete eleibe idéz: nem is egymás utáni
rend szerént esméri előre most ezt, most amazt; hanem minden legkisebb
változása nélkül a’ te változásidat egy tekéntettel meg előzi, és egybe
foglalja, mert mindenek felfogásának jelenlétét nem jövendők lételétől,
hanem saját egyszerü voltától vette az Isten. Mellyből az is
megfejtetik, a’ mit előbb vitattál, hogy illetlen dolog volna, ha az
Isteni tudomást a’ leendő dolgok okoznák; mert a’ tudománynak ezen,
mindent jelen lévő esmérettel egybe foglaló ereje, maga határoz meg a’
világon minden nemű állapotokat, és az utánna valóknak semmivel sem
tartozik.

Ezek igy lévén, ép, és minden sérelem nélkül marad az emberi akarat
szabadsága, nem is igaztalan törvények szabnak jutalmat, és büntetést a’
minden kénytelenségtől ment, és szabad akaratnak; fenn marad az onnan
felül néző, mindeneket előlátó Isten is, és látásának mindenkor jelen
lévő örökvalósága, a’ mi cselekedetink leendő nemüségével meg egyez, a’
jóknak jutalom, a’ gonoszoknak büntető bért rendelvén, és kiosztván. Nem
is hasztalanok az Istenben helyzett remények, és könyörgések, mellyek,
ha helyesek, foganatlanok nem lehetnek. (6.) Gyülöljétek tehát a’
vétkeket, szeressétek, és gyakoroljátok a’ jóságos cselekedeteket, igaz
és jó reménységre emeljétek, és bátorítsátok lelketeket, alázatos
imádságokat küldjetek fel a’ magasságba, mert nagy kötelességtek vagyon
(ha csak el nem akarjátok mellőzni) a’ jámbor életre, midőn a’ mindent
látó biró szeme előtt kell munkálnotok.

VÉGE.


Jegyzések.

1) _Achemenia_. Achaja sziklái Görög országban a’ tenger parton.

2) _Tigris_, _Euphrates_, nevezetes vizek kis Asiában, vagy is
Natoliában: ezek Ararat hegy tövénél egy forrásból eredvén, majd szét
folynak külön medrökben, majd ismét öszve folyván a’ Persiai öbölbe
ömlenek. A’ Tigris, nevét vette azon gyorsan futó, ’s ragadozó állattól,
mellyet Tigrisnek nevez minden nemzet; mivel ez a’ víz is sebessége
által nagyon ragadozó.

3) _Homerus_ leg régiebb, és jelesb költész 1000 évvel élt Krisztus
születése előtt, kit hét város vetélkedve tulajdoníta magának, u. m.
Argos, Athena, Chios, Colophon, Cuma, Pylos, Smyrna. Sok munkáji közül,
csak az Ilias, és Odyssea maradt fenn. Életét irták, Herodotus, és
Plutarchus. Tisztelték Plato, Aristoteles, Horatius, és Virgilius, mint
fényes lelkei a’ dücső hajdan kornak; halála előtt megvakult, és versek
éneklésével keresé kenyerét, Athena mellett nyugosznak porai.

4) _Tiresias_ Thebai jósló, kit Juno megvakított; Cicero, és Horatius
bizonyságá szerént.

5) _Marcus T. Cic_. kétfelé osztá az eleve látást: t. i. egyiket
mesterséges jövendölésnek mondá, a’ másikat pedig természet szerént
valónak. Cic. de Div.

6) Az Isteni tiszteletben azt tartsad leg főbbnek, hogy elhigyjed azok
lételét, és általuk mindeneket jól, és igazán kormányoztatni; te pedig
azért rendeltettél, hogy nekik engedelmeskedjél, mert igy őket soha sem
fogod okozni, sem vádolni, mintha elfeledtek volna.

_Epictet_.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Eltelt, rövidítve telt, telnap, tegnap helyett.]



Foglalat.

  Boethius élete.  1
  I.  Könyv tartalma.  7
  II.  Könyv tartalma.  34
  III.  Könyv tartalma.  67
  IV.  Könyv tartalma.  115
  V.  Könyv tartalma.  156



Név mutató.

  Academia 32
  Achája 159
  Achelous 155
  Achemenia 186
  Aethna 54
  Africa 112
  Agamemnon 152
  Albinus 18
  Alcibiades 112
  Alfonsus 112
  Anaxagoras 32
  Antaeus 155
  Antoninus 81
  Ararat 186
  Aristoteles 1
  Athena 25
  Attrides 154
  Ausonius 66
  Auster 65
  Bacca 111
  Basilius 18
  Bootes 154
  Boreas 32
  Busiris 66
  Cacus 155
  Caius 19
  Canius 33
  Cato 66
  Catullus 78
  Caucasus 59
  Cicero 186
  Circe 128
  Claudianus 113
  Colbert 6
  Conigastus 17
  Corus 32
  Croesus 39
  Cyprianus 18
  Cyrus 39
  Decoratus 78
  Diana 152
  Diomedes 153
  Elea 32
  Empedocles 112
  Ephesus 33
  Epictetus 65
  Epicurus 14
  Erimanthis 154
  Euclides 1
  Euphrates 186
  Euridice 113
  Euripides 85
  Euripus 65
  Eurus 48
  Evander 153
  Fabricius 61
  Gaudentius 18
  Germanicus 19
  Hercules 154
  Hermes 112
  Herodotus 186
  Hippatius 65
  Hippocrates 65
  Homerus 186
  Horatius 112
  Hydra 153
  Ilona 154
  Indus 112
  Iphigenia 153
  Islandia 111
  Isten 105
  Julius 154
  Juno 186
  Jupiter 39
  Ixion 113
  Lybia 129
  Lydia 39
  Lucanus 145
  Marmarica 154
  Mercurius 129
  Mosheim 6
  Neritius 154
  Nero 66
  Nicomachus 1
  Nonius 78
  Opilio 18
  Orpheus 114
  Papia 3
  Papinianus 81
  Parmenides 112
  Parthus 66
  Patritius 65
  Paulinus 18
  Paulus 65
  Perseus 65
  Phoenicia 55
  Plato 124
  Plutarchus 186
  Pluto 113
  Polyphemus 154
  Pompejus 154
  Pontus 32
  Porfirius 1
  Proserpina 113
  Ptolomeus 32
  Pythagoras 33
  Ravenna 18
  Regulus 66
  Roma 19
  Rubellius 33
  Saturnus 118
  Scaliger 5
  Seneca 33
  Socrates 32
  Sophocles 111
  Soranus 33
  Stymphal 153
  Symachus 65
  Tagus 112
  Tantalus 113
  Tenara 113
  Theocritus 111
  Theodoricus 65
  Thule 111
  Tigris 186
  Tytius 113
  Thracia 32
  Trasius 66
  Triguilla 17
  Troja 152
  Tiresias 165
  Tyria 53
  Ulysses 153
  Verona 20
  Vesuvius 15
  Virgilius 113
  Xantippus 55
  Zeno 10



Hibák ki igazítása.

   _Lap_. – _Sor_.
   23 – 7 fellegeket – felleget
   – – 18 útát – utát
   – – 21 mérsékle – mérsékel Te
   24 – 12 bűne – büne
   – – 22 hullamít – hullámt
   27 – 5 csűre – csüre
   39 – 22 közepén – küszöbén
   44 – 25 tulajdonaid – tulajdonait
   48 – 18 színű – szinü
   98 – 25 és éltet – ’s éltet
   99 – 4 és sőtét – ’s sötét





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "A' bölcseség vigasztalásai" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home