Title: Hangyaboly - Regény
Author: Kaffka, Margit
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Hangyaboly - Regény" ***


Google Books Library Project (https://books.google.com) and generously
made available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnq5xv



KAFFKA MARGIT

HANGYABOLY

– Regény –



KIADJA
A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE
BUDAPEST, 1917.
PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.



I.

Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi
ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak
a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A
termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, –
miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba
burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre
gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat
pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi
beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy
munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy
gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros
almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal
töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít,
mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.

A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület
homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a
zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt.
Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott
elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst
szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, –
mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az
életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma
vánszorgásban elvonulnak arra.

Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké,
hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét.
– Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a
bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni
magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba
surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel
érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és
profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják
egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső
levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy
darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet»,
amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon
valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket,
pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé
illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos,
napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták
egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni
megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat
kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok
közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a
papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró
társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a
zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban
külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal
jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte
szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos
és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük
nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is
tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális
rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik,
mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.

Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről
tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi
bunda!» – csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők
nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz
vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma
fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és
tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét.
«Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias
hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a
nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény,
mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg
az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki
ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is
megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog
büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell
hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható,
meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé
mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.

És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, –
hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön
térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó,
igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire
szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly
rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly
türelmetlen a vágy az élet után…

De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a
kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett
udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig
a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre
ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű
páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós
útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt
délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát
játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban
elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy
képezdész «kisasszonyok».

Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti
füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda
kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és
most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis
emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés
fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen,
túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell
és…

«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és
beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»

Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert
ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek,
kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és
sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt
boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, –
csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy
nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a
földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy
aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy
kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt
csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, –
és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki
nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit
művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy
ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman
látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná,
mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa
mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó
ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné
magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd,
csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni
az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?

… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé.
Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös
igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az
inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé
dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva,
Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid
szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…

«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme
Gräd’ln!»

A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan
ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében
a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan
mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka
vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás
talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben
bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig
hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a
gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja
kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a
kijárat felé megy.

«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még
halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve;
kezükben a szép gyümölcs.

Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei
beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta
el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem
tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. –
Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi
osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő
tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda
neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az
oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi
vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok,
ideadhatjátok!»

«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a
megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem,
csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen,
fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű
képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga
kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa
odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró
kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló
teremtményeire is egyképen gondja vagyon.



II.

A két felnőtt leány a fatörzsnek dőlve összenevet.

– Láttad?

– Mi leli az Öreget? Csuda történt? Megbolondult?

– Dehogy. Nézz csak az útra! Ki jön ott?

– Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot
csinál.

– Ugyan hagyd, úgy utálom már az ilyet!

Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a
másikhoz simul. Az sima arcú, telt okosszemű szőke nő asszonyos
keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.

– Na lám csak, kis feleség, – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két
esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.

– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát
van szíve, – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva
magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan
rendbehoztad a fejemet.

– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári
szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje… meg
amit Páris felől a fejecskédbe hazudozott.

– Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már
jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek
vége. A papbácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés
szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd
címére, de én nem is válaszolok. Vége.

– Mindennek vége. Lám. Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod.
A tizennyolcadik év és már multad is van – hév majdnem-csókok a lugasban
és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap,
ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé – a reverendát
palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél
Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna
össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel
kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok
a világon, – csak ép egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt
beleful minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…

– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan
okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is
tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy birod ezt az egyforma
unalmat?

– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a
megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem
itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt
vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, – maga nem mászik bele nagyon.

– Igen, de te egyszer belemásztál. Az életbe…

– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány,
házileány kivált?… Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon
tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó
volt, hecc volt; apa kollégái, meg a bátyám tiszttársai udvaroltak;
kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az
ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm; estefelé néha
kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na, – ez
egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy
vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa;
az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe
fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, – jól és olcsón.
Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk, Na,
akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak
rólunk; szegény anyu hogy sirt, mikor csak egy kis része a fülébe
került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám
nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a
szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc
volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros
rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy
szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek
óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember,
világlátott, okos – sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy
komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam, – ő meglepőnek és
érdekesnek találta az egyéniségem; – azt mondta, nem akar rosszat, nem
teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves ideálista! Igy küzködtünk,
regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele
együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független,
tanítónő, állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek
vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap
múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt
igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az
államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a
fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal,
akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen,
nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség, – az jó. Az ember nem fogadhat el
úgy pénzt valakitől, – ha szerelmes bele, akkor még kevésbbé. Egész jól
van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba
dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor,
szivem, csak ti, tizennyolcévesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest,
szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves
leveleket ír; olyas Kármán Fannija stilusban, sok-sok hasonlattal.
Nagyon mulatságos. – Igy csak ki lehet húzni még ezt az egy évet; és
hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond
figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp
vízben, ahogy egy divatos író mondja.

A karcsú barna leány felsóhajtott.

– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a
kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz Nem minden huszonkét
éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál
otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet
tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim
falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és
szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született
gyámolatlan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a
nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is
ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem
magának; szégyelt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki
alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri
gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert
végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg
ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a
nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot,
lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még
körülbelűl se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem
ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat.
Itt legalább tudom mit kell csinálni, – csengetnek, ott van az étel,
csengetnek: párbaállni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.

– És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!

– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit
mindig be kell szivni!… Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert
nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a
szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután
meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem… domnye
Zeu!

Dünnyögve, lustán beszélt: szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a
fának.

– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam – mondta a másik
csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de
semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága
gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára
egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg
lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; – és semmit nem venni túl
tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke
paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata, – az, látod egy igazi
bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik,
nem akar lilaszin-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt,
sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent
tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.

– Igen! Te is afféle vagy.

– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, – ezt
főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket
aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe,
irkalapra, Budapestre, – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit –
roppant érdekel mindez mint pszichologiai furcsaság, vagy elbűvöli a
stilusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs
szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet
kibirni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátszsza magát
mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd
meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja állomásfőnök
valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden
paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt,
bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak
úgy, heccből; volt inkviziciók hősnője, vannak itt szövetségesei és
szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy
élete nem lehetett volna, – kivéve tán, ha valami színi növendék. De így
érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón
zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint
a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a
beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni, – a szép nagy
hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek.
Találkoztak és összemesolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt
szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet
gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; – aztán lihegve
elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a
zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a
káplánon; és nem dültek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a
mécses nyugodtan tovább pislogott… Igy kell itt élni, fiam, ha nem
akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak
titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából mert
nagy Ö-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem
mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni;
mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt
sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott
név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy
okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre
beszélni óhajtván – komoly rezgésű, vagy kissé el-elfuló hangon,
rejtegetve izgatott kiváncsiságát: «De kisasszony… nézze kedves
kisaszszony!…» Zavarba jönne, te elsirnád magad, ő arcodhoz hajolna és
megfogná a kezed… na?

– Ugyan, – Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes…
olyan kis ravaszkodás!

– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem; a
férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris,
– inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu
él vele.

– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad; mindíg közös az
ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca
nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szöllőindákkal és levelekkel
körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis
Emerikának valami korrepeticiója következett ott két megbukott
polgáristával.

– Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik
egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a
patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől
a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb
diszkréten; itt idilt zavarunk!

Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barnaarcú
apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.

– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény
alján elhaladtak. – A főnökasszony úgy látszik nagyon beteg; ha majd
meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból
a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk
van. A szavazás előtt itt fognak bőjtölni egy hétig és szentséget
imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és
zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Ugy
látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most
vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?

– Jézuskám! – Mi mindent tudsz!

– Nézd, ott megy Helénke; bizton a nagynénje betegágyához hivják. Furcsa
lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz, –
Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, – ezt vártam! Neki mindenről
tudni kell… nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segitettem neki,
valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a
cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki?
Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az
ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem
szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer
koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg
a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van.
Kivált az öregek szörnyen körülveszik.

– Hogy apáca legyen? – Szegény! Ez borzasztó!

– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! – Igaz is, én
már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni.
Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi
iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na, – majd meglássuk!



III.

Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt;
setét szemű, – keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a
harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel
korukat. A hófehér vásznu, ropogós-keményre vasalt fátyol mindég
fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar
ráncosodó halántékot, – a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a
szürkülő hajat.

Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb
szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előre-szorítja a bőrt,
fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek,
– a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak
mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflekszei révén. A hátul
derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző
mozdulatát oly árulón követi, hogy a nővérek hát-megül is sorjában
felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé
a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bőredős,
fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztosságot, ökonómiát
visz a mozdulatokba, – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli
az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév
udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg,
magabizatlan, világtól-elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul
is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár «elhivatás»-ról
bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak
bús gunyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos
hüvelyekben, – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és
rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok;
szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös
viselése teremtett; és e mozdulatok jól esnek és jól állanak. Tán azért
is várják a suta kis jelöltnők, a «kandidáták» oly epedve a próbaévek
végét, hogy mosott, egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény
abbégallérjukat felcseréljék végre a «ruhá»-val és lenyirt vagy
símáranyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani, «világi» korukból még
akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhitat s a
földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid
időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál
intenzivebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős
érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, – a távolit és
túlbonyolultat, melyet alig is ösmertek, vagy melynek elkedvetlenülten
búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte
le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig
művész, ösmert templomi karmester volt és ő egy másik, ottani szerzet
apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt;
egy év mulva anyja újból férjhezment egy szép vívómesterhez, aki iránt a
kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor
határozta el, hogy zárdába lép; még pedig messze a szülővárosától,
mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak
ebben az országban. Később, mint abbégalléros jelölt sokat és forrón
imádkozott bűnbocsánatért s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét
anyja férje iránt, kit hisz alig is ösmert. Csakhamar megnyugodott, a
Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához
késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért s csakhamar teljesen
elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége,
ebben a világban érett emberré és ez kötötte le minden szálával és
sajátosságával. Első időkben, míg még tanult és vizsgákra készült, az
öreges Kunigund mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjeül;
akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt
is a növendékek előtt. Mondják, az «öreg» valaha régen egy német
uradalmi erdésznek volt a leánya s özvegy, csendes apja mellett ő
tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és
kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább
vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt
talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt
generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet
tartott a rábizottak közt, annyi szentigaz; és ezért, meg hogy
óramű-pontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a
penitenciákat és mindig szabott időben áldozott, – tisztelték és
megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek
szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk,
háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos
teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg beteg
szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagyszünidőkön,
mikor a növendékek távol otthonukban mulattak s csak néhány árva
lézengett itt, – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt és a
szokatlan csendben naponta elsirdogált magában rég elhalt apácákon,
emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kiváncsiság,
magához-szólított egy-egy kisnövendéket s kifakgatta a kis gyanutlant
otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen
beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike
volt, ki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű
lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekesznek, a
férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. «Ja-ja, so ist die Welt»,
– mondta elégedetten az értesülésekkel és útjára engedte a megrémült
kisleányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben,
tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csunyán fejéhez verte:
«Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!» Egy fokkal ilyenkor
setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten
torkába-gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább, –
hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete
zsinóron. Ilyen volt.

Ám a szép olasznő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az «öreg»
káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmesen gyöngéd
hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal és eszes nővér. Eleinte
kacérkodott is vele egy kicsit; – később, mikor egyre kevésbbé
igénytelenné, – csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a
vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb
élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s
mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstelte, csakhamar áthelyezését kérte
és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.

Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült
ide, a tartományi anyazárdába és hamarosan karriert csinált. Ő egyike
volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségeik miatt
magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak
nekik órákat és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a
törvénynek is elég tétessék. A kongregátió új, magasabb iskolákat
készült szervezni – az előbbi püspök, az országhirű egyházi kitünőség
pártolta és segítette e terveket – s Virginia valóságos oszlopa lett e
dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes
energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát
tanított a képzőben, vezette az irásbeli dolgokat, levelezett és
érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában
szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt
meg, melyet ez Isten tudja honnét tanult. «Mindent a szerzetért, – a
Házért!» ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt
az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság
jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett
pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel; – s a kerti oldalon épült új
iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánkint. Olyan volt a
természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egészen és
hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése
volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedése idején meg is írta rendjének
ez országbeli történetét; s a püspöki nyomdában látott napvilágot az
értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet: az öreg anyaházat
itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a
kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a
kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes;
– s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sohse látta; s a kis
hegyi szőllőt a határban, hova némely ősszel kimentek és szüretet
csaptak, egy kevés mustot ittak és szent, meg hazafias dalokat énekeltek
az apácák. Szivesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban,
Isten nyilt ege alatt mondhatta el napi imáit egy susogó levelű
szőllőlugas árnyékában és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel
csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi
fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol
éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nővérek néha
érintkeztek is a város katholikus hölgyeivel, a zárdában tartották a
nőegyleti gyűléseket s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek,
baráti uzsonnákra egy-egy idősebb urnőhöz. – Igen, Virginia nem talált
ebben helytelent, bármit mondjanak is; mert az, «akiben a szentséget
erőszakkal kell megőrizni…!» Erős szája bosszankodva rándult el ennél a
gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének;
nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden
ellenállóképességtől a kisértésekkel szemben. «A világiakkal való
tisztes érintkezés a felekezeti, katholikus összetartás nevelését
célozza!» – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend
alapítólevelét és multját; eredetileg istenes asszonyok menedéke épúgy
volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata épen az volt:
dolgozni, hatni, – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a
lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.

Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme és beleélte magát a
gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli
más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi
érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló-testvérek, kiknek apátnője
nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel
a kezükben mentek a városba kéregetni; – s voltak rendek, melyekbe csak
régi nemes családok leányai léphettek alapitványi helyre, vagy dús
hozománnyal s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás
huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia
szerzete valahol középen állott; a város és néha környék kisúri
osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek
a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérnemüt s pár ezer koronát, vagy
tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban
végezhették a képzőt; – de már közben és azután is dolgoztak ám
szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén és igen sok
világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és
fekvővagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben! –
gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás
titka és a jónak is eszköze a földön; – így tudta ezt az okos nő, ki
személyére örök szegénységet fogadott s alig volt egyebe a rajtavalónál,
de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta
örült a saját szervező-tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre
növekedő befolyásának. Az év kezdetén «hivatalosan» is a beteg Főasszony
titkára lett.

Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották
meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek
legtöbben közölük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az
országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta
ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy «még a kanászok is németül fognak
káromkodni» ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu
szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez,
mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök
fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály
leánykái, (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek
volt németül gagyogni és itt tanulták meg a híres «Spritzmalerei»-t. A
kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles
egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok
elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe,
melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új
sororok; minden évben felavattak egy itt-nevelt apácagenerációt, – s a
penziósok, az idők e tanui most már a balszárnyban laktak, onnét
szemlélték a dolgok folyását és imádkozva készülődtek az égi
mennyegzőre. Ezen kivül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy «jó
példával szolgáljanak» a fiataloknak és őrizzék a magukkal hozott
szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is
teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és
alázatba rejtett nehezteléssel. A főnökasszony beteg; tán nemsokára
Jézushoz megyen.

Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhuga, mondta egyszer
finoman: «Ó, a szegény kedves Virginia valóban túlnagy áldozatokat hoz
szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a
lelkiüdvéért való harcot a földön; magára véve a hiuság és világiasság
kisértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.»

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan
és «csak szeretetből» visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.



IV.

– Ach, liebe, liebe Schwester!

Kunigunda bibor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott
egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az
imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csinyenkapott kisnövendék;
csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem
állta, hogy ne mosolyogjon.

– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban, – folytatta az
öreg németül és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy mint van, kedves
nővér?

– Mindig jól urunk Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.

– Sok dolga van persze, ó tudom! Azért hanyagolja el annyira a régi
embereit, régi otthonát. – És hogy szolgál a becses egészsége, kedves
nővér?

– Köszönöm, már egészen jól, Istennek hála.

– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még!
Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép
vasárnap délután meglátogat bennünket. Idekészítettem a székét, úgy mint
régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk
itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig, – emlékszik?

– Hogyne! – mosolygott Virginia és eszébe jutottak a szidások,
zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden ép olyan itt,
mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek
meg és a fák öregebbek hét esztendővel.

– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami
furcsa, érzelgős arcfintorral.

– Fiatalság bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva
és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Igy beszélgettek. Bár egy-házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk
szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban
laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással; mert az apácák
refektóriumában kötelező volt a «szent hallgatás», míg együtt étkeztek,
a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya
volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán
vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített
nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át
volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a
templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén
reszkető kezek érintették egymást lopva, étheri könnyedséggel, ám
feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy
köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre, (e nagyon is belső és
jeltelen életre) kiható jelentősége volt. – S az ily légies
kapcsolatokról, bármily titkoltak voltak látszólag, – rendesen tudott az
egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét
messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér;
néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántul és Erdélyben, a
szép Fiume melléki gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová
nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. «Ah, én is voltam fiatal!» –
sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, «megértő» szívvel egy-egy középkorú
testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen
fejcsóválva, rosszalón emlegetik e dolgokat; bár nem kevesebb
érdeklődéssel kisérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a
kandidátnők főnöke, igyen szokta oktatni báránykáit a péntekesti
«fejmosás»-ok idején: «A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca!
Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem
ok nélkül teszi; az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn
«utcalány»-nak neveznek!» S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és
izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra
feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett a
lurdi-barlang mécse halvány világánál; – egy drága «véletlen»
találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket, – ó, buzgón
meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges
imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény, iránti vonzalom
elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból
vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…

– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán és
összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl
harmadszor az utolsó kenetet.

– Ach ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg
bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett
részt a közügyekben; végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a
Főnőkasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos
kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendőn lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy
percig.

– Ezt a kis Helént talán magához hivatta Őtisztelendősége? –
kiváncsiskodott aztán Kunigund élénkebben.

– Igen, azért küldtem fel az imént engedelmével! Hogy viseli magát?
Milyennek találja szegénykét?

– Hát afféle, – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt vagy
ül magának, – wie ein haufen Unglück!

– Szokatlan még; és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz
egyetlen rokona ő és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!

– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan
nagy városban járatni iskolába? Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután
most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

– Bocsánat, kedves nővér; ez a főtisztelendő Anya kifejezett akarata
volt.

– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg
trombita vagyok, a magamét fujom. Sok mindent nem értek én már, mert nem
is törődöm vele; de a szívem azért még tud érezni,… igenis!…

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a
lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az Öreg e
reszketeg szavait kisérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a
mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér útain. Komolyan,
okoskodva meggyőző hangon kezdte magyarázni.

– Igen, Főtisztelendő anyánk fontosnak tartja, hogy a huga csak akkor
lépjen a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly
bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell
engednünk drága társaságát.

– Igy beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigund és lábával
dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt
mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiri-csári
dolgokban?… Aki…

– Jól tudom, hogyne, – mosolygott sima udvariassággal a másik, – hogy a
szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön és a mennyek
elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy épen ezért nem vétek, sőt
jócselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni
vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz
kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki
enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap
alatt, mióta a noviciátban van.

– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan
Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott
reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna
csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik;
önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé
mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött
novicia korában és a bennlakók párosával végigmentek mellette…

– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi
alázatra nevelt! – felelt a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan
rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan
szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát; hunyászkodó,
elszelidült arccal nézett rá megint.

– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak; önök most a
«munkálkodó rend», a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita
vagyok, mind a magamét fujom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der
liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem
beszélni, beszélgetni,… igen, hisz tudja azt kedves nővér! Sokszor
ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink
szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a
szerzetünk dolgairól, a testvérekről, meg az egész bűnös világról…
Úgye?…

– És jól leszidott kedves nővér, ha egy félpercet késtem az
inspekcióról! hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia tréfába fojtva
azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert
viszonzatlan, idétlen, kómikus vonzalmakkal szemben.

– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben
töltse,… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a
folyosón vagy beszélget, látogatni megy a regráció órában… Tudtam, hogy
naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek
nálam és inkább hozzávalók. Ach!…

Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.

– Fiatalság bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy
folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk
zárdábalépése mit jelentene a mi rendünknek; azonfelül, ami a legfőbb,
hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy
ám, kedves nővér, ha csahugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi
éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz
tudjuk mi, úgy-e?

– Ach igen, igen! Mein Gott!

– És a Főtisztelendő anya fülem hallatára mondta a hugának, hogy ne
lépjen be máskép, inkább várjon vele! Ő kivánta, hogy kinn nevelődjék a
gyámjánál, hogy lássa és ösmerje a világot előbb. És ő egyezett bele,
hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék,
hitbuzgó katolika nő és elnöknője az «Egyházi ruhákról Gondoskodó»
egyesületnek; kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor
templomunkat pazarul elláttatta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes
anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonkint egyszer egy ebédre a
fiatal asszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi
volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz;
és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a
világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán!
Figyel a szavaimra kedves nővér?

– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az önök
politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét
lesütötte volt, mikor imádottja ujra nem vette észre pillantását,
melyben mindent megvallott, – várt és esdekelt. És most maga elé
meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg
kemény, férfias kezeujjai megint az olvasószemeket markolászták.

– Hisz azért jöttem ide épen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves
nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz, – a kis Heléné, ha már
arról beszélünk, egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet
számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó
volna; szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmiesetre sem volna
alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a
dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye nevelésére
tervbe vettünk. – Ért engem úgye, kedves nővér?

– Megint valami magasabb iskolát, – rosszkedvüsködött most már Kunigund
– mindig csak magasabbat akarnak! Igy is már annyi itt a nagy kamasz
lány, annyányi képezdész «kisasszony», akiket még ki se térdepeltethet
az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket,
jó hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek és alig
húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus
hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis
fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg Kreitzmaschnit ölteni és nem
volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még
gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgybizony;
pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok,
zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonhoz, mit
tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht
auf einmal!

– Régebben, – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több
gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar uri családok; most jóformán
csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek
is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint
harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának,
egészségtelennek kezdik mondani a rosszakaróink; valami helybeli zsidó
ujság megint firkált erről mult héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves
otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus
újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A
földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majd derékig
érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy
tovább is a kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy
egészségtelen.

– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat,
megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

– Azokat nem bántják; s hogy minket majd; ha eltávozunk Krisztus
irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld:
az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De
földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk és
szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva
megrövidítni?

– Gewiss nicht!

– Lám! Kötelességünk hát a betegeket kerülni s óvni a földi életet,
melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem épen.
Kegyes anyánktól jött ki. Említette a két beteg novicia-sorort s
tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a
tüdőbajt; erős szervezete volt és már túl van a huszas éveken. S az sem
kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában
két-három fiatal novic-testvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába
költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten
dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke; magam is
tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katholikus ember, és
olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segítni is
lehet és segítni is fogunk Isten segítségével. Az épület hibáit ki
fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a
bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint
az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.

– Lári-fári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kivánkozik,
csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt
nekünk régieknek kutya bajunk se, épen minap beszéltük a regrációban
Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind
lári-fári; afféle amerikai bölcseség az ilyen.

– Jó, – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást, – jó,
hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az
anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a
boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt
már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a
tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet.
Fenrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást;
nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére
eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi
kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül;
kivált a polgári iskolába, mert a kormány most megköveteli, hogy arra
való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb
képző, föképen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi,
állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem,
mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új
intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt
marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma
jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi
szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados
befolyásától, csunya modernségétől. Ért engem, úgye, kedves nővér?
Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet
ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és
kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból,
amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot; még
inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani,
kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni
akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is
ellenfelei! Abban az ujságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy
rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai
szertárak és kisérleti eszközök és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk,
nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az
édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám!
Megharagítottam valamivel? Hibáztam?

– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk, szegény,
tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi
szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror
Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít,
érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég;
az együtt töltött időkre már szégyel emlékezni; veszem én észre, azért,
hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az
együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi
tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél
nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok
világi ujságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait:
intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok,
kisérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél igy, annak
az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és
engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok.
Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen
látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha,
mikor még jobban értettük egymást. Persze, «újítások, reformok», az új
soror van ezek mögött, tudom én már, eljut a hír azért énhozzám is! Az
amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat
hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való
(mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinnjárt a tengeren túl,
(mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert
harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére;
tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja milyen kimustrált
szívet! És most itt…

– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott
a helyéről; szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte
maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén
találta. – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját
látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság
vétkébe sodortam. Én máskép gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek
egyhamar terhére! Bocsánat mégegyszer, gelobt sei Jesus Kristus!

– In Ewigkeit, – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem
várjon!… Ej! – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból
átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját
esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment
sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan
hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a
bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak,
hogy megcsókolják. Kunigunda nem kisérte tovább.

– Nézd már, te! – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né
te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?

Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a dűh és
szenvedély lángjában, valami egész valószinütlenűl setét biborban égett
és tüzelt.

– Ach so, – úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához.
– Igy bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azértse nem! Majd meglátják!
Azért sem!

Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta
összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő
nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki
hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly
siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali
pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái;
a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték
egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»… A
leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához,
szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg
vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt, –
lázongó, megcsufolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult
martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival
topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás dűh furiája: «Ihr
nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! – Was hab’ ich gesagt?
Sind sie stumm? Majd kinyítja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» – És
senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.



V.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a
lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg
Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsirfoltos
reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap
leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely
olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva
fordította az apáca felé.

– Na, még nem is tudja az ujságot, soror Virginia? Megjött a
Rumkorff-gépünk!

– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér és
barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott
nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda
hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul
kicsalogatni!

– Micsodákat?

– Olyan kunkorgósfarkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám,
olyan huncut egy masina az!

– Ne mondja!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához; ki
szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr
példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy
Röntgen-készülékre valót is; félesztendeje zsorválok érte. Na, jön?

– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a
fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

– Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a
természettudományok… Na jó, mindörökké, – hozza magával azt a Magdolnát
is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli
doktori diploma!

– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza
Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pilanatra. – Soror Magdolna
itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden
emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen
finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne valósággal csoda…

– Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom,
tudom. Hehe!

– No, megyek, most már komolyan; Dicsértessék…

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok
közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt.
Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt,
ha félig húnyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugárait; s míg
elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el:
«Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» – mert enélkül véteknek hitte
volna bőre e szelid örömét.

Jobbfelől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok
sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a
drótkerítés mellett, Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték
egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.

– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a
kert fölött e kissé rekedt hangban.

– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!

– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek
emelkedtek a magasba és keresztet irtak a halvány arcok előtt.

Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinnállt a kisfiú, hároméves
csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára
és továbbmajszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket
születése óta.

Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át.
Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem
tudta nevét), melynek tojásalakú, kemény szürke terméséből olcsó
rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor
«egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a
sarkigtárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda
tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el
az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és
elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta
ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és
ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely
közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. – Holott
Virginia eszes és tanult nővér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles,
sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez
volt a felírás: «Szent József Ápolda. – Szegénysorsú, katholikus
elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken
egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé
tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele
volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadtbőrü és olyan színű, mint a
régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a
lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis
vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Igy ült már csak naphosszat és
álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt,
vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom
kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha
már nem igen vétkezhetett a földön!

– Gelobt sei…! Hogy mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az
itató vályukat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas mumiaarc még nem
mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő
alakot. «Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett
rá és behúzottt, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó, – mosolygott.

– Nagyon jól, – felelt németül, – meglepően tiszta volt még a hangja. –
A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Ugy süt
rám a nap!…

– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki
tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Ur
e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a
felelet.)

– Ach ja! Hogyne, míg Isten megengedi!

– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az
Istent színről-szinre látni?

– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett
bólogatni. – Minek sietni, – motyogta, – minek úgy sietni? Die Ewigkeit
dauert ohne den ewig!…

Ennyi maradt meg sok ezer mise, bőjti nap és olvasómondás után; ennyi –
e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor
úgy süt még a nap.»

A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment
tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tünt fel. Innét
könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép,
modern Újépület; szellős, nyilt folyosóival, – egész derüs, világos és
komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér
tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyilt
és büntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert
nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz,… nem, mert hisz a
poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és… lám, soror Mártha,
aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat
keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy
Ház előtt. A kettős U-alakú épület tulsó udvarán «balszárnybeli»
társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán
az «Urangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia
megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a
«szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól,
bőjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük
messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a
szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már
szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje
nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy
nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Irásmunkája volt,
elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az
apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani;
az ő vacsorájukat majd csak félkilenckor tálalják… De nem megy be, most
csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni,
nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy
lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest
szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kivánságát; fontosságra
jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és
az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte
elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város
apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős,
teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva,
szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör
fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az
apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor,
egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony, –
gondolta el Virginia, – tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás
ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a
kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja
ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések!
Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra
vigyázni kell, annál inkább, – ha a kívülélőkre személyesen hatni; néha
velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda
suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich
főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a
számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy
Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiut vétek volna kétellyel
illetni gondolatban, – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is,
meghülhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán
kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes
cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység,
rosszakarat?… Az volna csakugyan? O!…

A legnyiltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos,
lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» – mondta
magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét,
testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal
biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt
borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette
arcát. A templom néma volt és üres.

Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni
vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen;
testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy
tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És
gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel
látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi
papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden
társnőjétől. – Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok
közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. – De
változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek
pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált
a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa,
józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most
már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert
a csunya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»… Ez
hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó,
mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitünő, drága
teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint
ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkosizgalmú
hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, – hisz csak
jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – «Isten, – ő
bizonnyal maga a megértés, – én csak mint valami végtelen erős és tiszta
hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és végnélkül
kitárul!» – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet
viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen
nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem húnyja le
szempilláit az ima áhitatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem
tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a
misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál
folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű
ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derüsen és
megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül
választani… De mégis, vajjon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek
tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így
gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a
többiek fölé helyezi? «Ah, – uram, ne vigy a kisértetbe; de szabadíts
meg…» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé!
Ha ő is úgy látta volna a világot, – igazi bűneivel és igazi
kisértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten
próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges
dolgok ezek csak!» – szokta Ő, Magdolna, mondani. «Céltalanul fárasztják
az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen
jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos-hangú csengettyűszó; ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a
szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösön
kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel
fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrűpillás szemhéjait;
ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek
kivételével.

«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…»
suttogta.



VI.

A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban
már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett
valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélekzetét is
visszatartva neszelt, mély csendben: amíg oda kinn: top-top, –
elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára;
mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novicia
inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A
képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.

– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban
felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a
kis szidást?

– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy
Sz’ter Kunigund mily szigorú, aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök
csak nevetnek most, igen!

Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, fojtott, prüszkölő
hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.

– No, Istenem, – folytatta Erzsi, – hisz ön megérti az ábrándos
lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és
Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros
szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó arcátlan
merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy
szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?

– Jó-jó, én, – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan
nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy
önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!

– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete
Mond!» – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische
grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl’n von da!» Hahaha!

Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindíg szomorgós
Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.

– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény», – ki tudja,
milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel
gondolnának!

– Maga sororka sohasem olvasott regényt?

– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.

– Még otthon, Pesten a szüleinél?

– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah»
volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet.
Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.

– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem most már nem
zavarja az álmát?

– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte
mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.

– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelid
Berchtolda alatt.

– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az
nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük,
akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos
trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szeliden szól: nono, lányaim!
Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?

– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak
most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca,
világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot.
Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a
vőlegénye.

– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias
szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek,
ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi
jelvényük, Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom
alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt
volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!

– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is
vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a
házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek
köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az
apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis
ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.

– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom:
a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy
valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa
a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban
is szeretem.

– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az
osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina
meg Berchtolda «reform»-jainak.

– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és
érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kisértés az
életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt
kérni»; azt már úgy megsugták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak
látszatra történt, csakhogy alkalom legyen türésre és önmegtagadásra;
mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél
hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna
fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja
kinyítni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent
ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk mennyasszonyi
köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap
múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta
tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például
egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az
élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak
a mostani novíciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror
Evelin például; a bőjt és önmegtagadás igazi szentje!

– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány
létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?

– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a
szüleim a nővéremmel szinházba mentek, én sohse akartam; kimentem a
cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke
már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi
hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a
kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.

– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» –
hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.

– «Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a
frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli
ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű
polgárista; csunyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és
térdigérő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére
szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden
mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda
maga a felügyelő, a kabinettje odanyilik.

– Drága, drága szent! – lihegte a novicia felé. A nagy leányok az ágyból
gúnyos kiváncsisággal nézték.

– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát?
Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novicia, szigort
erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.

– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni
akartam ma még!

– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a
szenvedélyeinket.

– De én nem birom! Segítsen rajtam!

A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja
reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és
odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve
eltakarta az arcát a tenyerével.

– Küzdjön! Szenvedjen!

A kisleány fuldokolva zokogott; vézna vállait rázta az izgalom.

– Nem birok. Kell hogy lássam néha! – nyögte.

A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor,
melyet térdenállva megimád.

– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten; nekünk is az a dolgunk!

S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint
egy sötét kigyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait
törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondúl, élesen és édesen
szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a
copfját.

– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga
kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a
nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is
eszibejut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy
okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már
innen), volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy
kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg
szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem
hagy vele mától fogva, – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. –
Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak írkált
levelet haza Debrecenbe, képzeljétek, Ördög Palinak hivják az úrfit, hát
Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett
«örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára
az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne
ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!)
Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai
tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély,
akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába,
míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert
még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint
írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és
titoktartó; a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga;
tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják
férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még
vele. Szervusz. –

– Ezt ugyan ráncbaszedted! – kacagott még mindig Marika; most végre
elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. –
Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát
raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni
fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben
az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két
stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy
fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot
fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart
lenni az elnök.

A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymásmellett volt az ágyuk; a
szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy
bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. –
«Töffler a neve, ugy e, – Albert, – és németet tanít az itteni
gimnáziumban. De a katholikusban, ugy e? – Persze Holzeréknál
ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?»

– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!

– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugy-e megérzi az
ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz
Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kivánja határozottan?
Nem is úgy nézel ki. Vajjon mit szólna ő hozzá?

– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen
egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein
Ideal.

Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bujt és
átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte
előadását az életről és a szerelemről.

Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.



VII.

A kertre könyöklő új épület nyitott folyosóján állt Virginia
Magdolnával; fekete kendőikbe burkolózva támaszkodtak neki a faragott
fakorlátnak és kinéztek a már őszies ködös reggelbe, a dérlepett
virágágyakra és a zuzmarás fákra.

– Nem értesz egyet velem? – kérdezte a barna olasz nő és sűrű szemöldöke
összerándult. Halkan beszélt, mintegy élvezve a tegeződés titkos
intimitását. Odabenn a már fűtött tantermekben órák folytak; a leendő
néptanítónőket oktatták módszertanra meg rajzra és fizikára.

– Egyetértek, hogyne! – felelt a másik és feléfordult. Nagy, fehér,
tiszta fogai kivillantak egy finom és üde mosolynál; volt valami nagyon
friss és kedves, valami igen nyugodt, jóságos és előkelő igazán – ebben
az inkább csunya és nem is fiatal emberarcban. Aki nagyon értelmesen és
sokáig figyelte, rá kellett jönnie, hogy miért: e vonások kifejezéséből
szinte teljesen elköltözött, letisztult volt minden nemi jelleg; s vele
minden keresettség, móka és manér. Ritkán lehetett látni egyszerűbb
ökonomikusabb és világosabb arcjátékot; biztosabb és jólesőbb
mozdulatokat. Különös békesség és tisztaság áradt arra, aki látta
Magdolna nővért vagy beszélt vele. A házban mindenki érezte ezt a
sajátos hatást, ha nem is tudta megmagyarázni; és annál inkább, minél
kevésbbé használta ki ő maga a tisztelet hatalmát, mely körülvette. Ugy
látszott, nem is tud felőle; vagy tán szelíden, okosan megérti és elnézi
társnőitől, kikkel egyforma ruhában járt és egyasztalnál evett, noha
elkülönítette őt sok-sok minden: származás, nevelés, élet és mult.

– Egyetértek teljesen, – ismételte tünődve. – Csak nem tudom olyan
fontosnak látni mindezeket.

– Hisz itt élsz köztünk, Magdolna! – folytatta élénken a másik. A mi
rendünk (és tudom, hogy tiszta hajlamból választottad) munkálkodó rend;
mi küzdve és dolgozva építjük üdvünket és a másokét; nem élünk passiv
áhítatnak, mert emberi, gyarló lelkünk nem bírná a tiszta malasztot,
noha Mária volt az és nem Mártha, aki «a jobb részt választotta». Mi itt
csak Márthák vagyunk.

– Igen munkálkodjunk! De oly sokat jelent az, hogy milyen körülmények
közt, milyen vezetés alatt és a többi?… Az időnk mindenhogy letelik…

– Nem szabad így beszélned! Nem gondolsz rá, hogy ez talán valami
kivülről… messziről idehozott fáradtság és közöny és akkor… nem szabad,
nem! Sohasem mondtad el a körülményeket… közelebbről,… amik miatt közénk
jöttél; mindegy is az, Isten kiválasztja övéit, mint a Jordánnál a
tizenkettőt: «Hagyd csónakodat és jer, kövess!» Ha kell, ostorral és
erőszakkal, amivel tudja, azzal vonja magához a lelket. S ha te erre
lettél kiválasztva…

– Félek, hogy igazad van, kedves. Tán valóban nem jöttem elég ép, elég
készséges lélekkel… Ti mindnyájan fiatalon, minden érték birtokában…

– Ne mond, ne folytasd! Mindenkinél külömb vagy itt, legkedvesebb Isten
és emberek előtt, – vágott bele Virginia olyan hévvel, hogy belepirult.
– És milyen tudást hoztál készen ide, mennyi ékesszólást, ösmeretet és
minden képességet; nélküled szinte lehetetlen volna magasabb képesítésű
iskolákra gondolni. És mennyit dolgozol! Büszkeségünk vagy és igazán…

Nonono! – csendesítette mosolyogva a társa. Végtelenül kedves, finom
árnyalatú beszédhangja volt és annyi humort, szeretetet és lebilincselő,
vidám nyájasságot tudott kifejezni vele, hogy a másik megakadt a lelkes
fellengésben. – Lásd, folytatta komolyan, már belátom, hogy neked van
igazad. Jobban, több alázattal kell elvegyülni az embernek kis
ügyes-bajos dolgokba; ez élet apró munkáiba és érdeklődéseibe; különben
valami furcsa és erkölcstelen páthosz veszélye fenyegeti. Egy nagy és
egész életre szóló belátás, vagy megismerés, vagy undor, vagy elhivatás…
ahogy már nevezni akarod… legyen; ez nagy és élethosszig-való dolog; de
csakugyan nem szabad eluralkodni engedni a csendes hétköznapjainkon. Nem
szabad, igazad van, ennek a jegyében és ennek a közönyével
kelni-feküdni, ebédelni és imádkozni. – Szóval: majd ossz ki nekem is
munkát; akarod, hogy írjam a fiókházakba küldendő leveleket?

– Ó, nem erről van szó! Annyi órát tanítasz úgyis; nem, ezeket elvégzem
Berchtoldával. Csak…

– Nos?

– Csak légy velünk mindenben; akard velünk együtt, amit a szerzet javára
és emelésére lám te is jónak látsz. Ne ellenkezz, ha ebben a szellemben
teszünk valamit vagy kivánunk tőled valamit; olyat, aminek a betöltésére
te vagy a legalkalmasabb.

– Már hogy ellenkezném! – felelte Magdolna gyanutlan egyszerűséggel;
mosolygott és megfogta barátnője kezét. Virginia szólni akart még
valamit, de elnémult, megakadt ettől a szokatlan, bizalmas érintéstől.
Arcát elöntötte a pír, tekintete zavart lett, oly különös ködü; kezét a
sötét kendőn, – s egész alakját mozdulatlanul tartotta; mint egy
boldogító szertartás alatt egy szentség iránti tiszteletből. – Magdolna
arca elkomolyodott és visszavonta kezét.

– Hanem siessünk órára! – mondta elfordulva. – Már egynegyed is elmult.
Mond, nem hültél össze itt a hidegben?

– Szóval – kezdte Virginia menetközben gyorsan, lázasan, nem is figyelve
a kérdésre, – úgye mindenbe vakon beleegyezel, amit felőled határozunk.

Ideges szája valami ravaszkodó kis mosolyba rángatódzott.

– Hát hogyne, kedves. Túlkönnyű feladatot adsz.

– Isten legyen szándékainkkal!

– Ámen, – de egy könyvet a tanári szobában hagytam; Ehrenfeld-kodex, egy
akadémiai kiadvány; ej, de hát ne fuss helyettem! Nem, megszégyenítesz;…
ezt nem volt szabad, Virginia!

A másik lihegve még a sietéstől, megint azzal a ravaszkásan gyöngéd
mosollyal nyújtotta felé a vaskos kötetet. Aztán elváltak, órára mentek.

Mikor a negyedévesek tanterme előtt elsiettek, Pável Marika odabenn
oldalba lökte Szidit, a szomszédját.

– Nézd csak, ezek már megint együtt cicáznak ahelyett, hogy tanítani
mennének! Láttad, hogy szaladt az imént Virginia, mint egy «szökellő
őzike?»

– Hja, most nagy heccbe’ van a lelkem!

– Mifélébe?

– Hát nem tudod? Würdigét akar csinálni az ideáljából.

– Ne mond te! No de ilyet!

– Csacsi, te nem is hallottad? Az egész zárda tudja már.

Csakugyan sokan tudtak már róla, de az érdekelt nem volt ezek közt.

Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy
megtudja miről van szó. Ez a három összedugott fő magáravonta a
hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat
közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott,
füttyös mozdulatára csücsörödtek önkénytelen. Marika elrántotta szép kis
száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal, (hol tanulta vajon?)
és félrenézett; ő most valamiért «haragban volt» a szép tisztelendővel.
Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből
hátradölt a padban s álmatagul, hanyagul és hosszan állta, – visszaadta
a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a
szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva állával a
kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza alulról
fölhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha
szórakozottan elbámulna valamin a hátamögötti padban; s mihelyt
megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent és előrekapta fejét,
sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb szinésznő. Végre, mikor
Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya
vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhúnyt csecsemők
túlvilági sorsáról; Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza,
belebonyolítsa, megakassza, – és végre is sikerült ez neki. Jószerencse,
hogy csengettek hamarosan. Észrevette-é Marika a játékot?…

Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidóleány lépett
hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan
kezébecsusztatott valamit. Levél volt, nagy fehérborítékú, aprós, kemény
vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele –
(hókusz-pókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle
fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapirja közé. Elolvasni csak
éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére
könyökölve, az olajmécses világánál.

«Izgulsz?» – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy német órája
előtt. Marika ölében tenyérnyi pléhtükörrel bodrozta a haját, aztán egy
üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra
kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc
mulva láthatták az ablakon keresztül, hogy a német tanár előtt áll a
folyosón és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője
szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve
mosolyog.

– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem
készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta ezt a
nyavalyás Klopstock-életrajzot…

– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyűködik egy nagyképű,
stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?

– De ni, nézzétek csak, hogy elpirult most Kapossy!

A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból,
hogy kiláthasson rájuk; karcsú két keze keresztbetéve lelógott az
öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte
rájuk. «És szóbaáll vele, – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat, –
kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltünősködés az egész? Hogy
rángatja magát, hogy grimászol, akár egy parasztleány! Most már nem elég
neki a puffancs Fóthja?» – «Látod, kis fáta! Látod, feleség!» – mosolyog
Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbekötött fizika, holott
német óra következik. Kapossy odakinn most összefogja térdetáján a
reverendát, talárszerűn, mint a szentek a képeken; és jobbról engedi
maga mellett Marikát. Igy, együtt lépnek be az osztályba. – És Kornél
lesüti gyönyörű szemét és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és
közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy
is minden, minden; csak álmodhasson tovább zavartalanul. Erzsi Marikát
figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott;
figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése
jelentőségteljes és ünnepi mindvégig. – Erzsi később egyszer kisérletet
tesz, nem bonthatná-é meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék
bekötő-papirját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög,
nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy
fehér levélborítékon, – aprós kemény vonású betűket. Abban a percben
hívták fel segíteni, alig hogy kivághatta magát; szerencse, hogy oly jó
német.

«Ma hímnemű délelőtt van!» – mondta Marika, mert mindenáron frivol
akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhitatból, – nagyokat
rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a
«természettudományi szertár»-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert
ilyenkor három férfitanárral szívhat három egymásutáni órán át egy
levegőt.

Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig
elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik
apácával, akinek ép üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak
fizikaóra előtt; tudták, hogy «papa» nem csinál nagy dolgot ilyenekből.
«A csend, – szokta mondani – nem minden esetben erkölcsösebb a
zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben
követtetnek el – a lopás például; viszont ama szent zsinaton, mely önök
halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes
bizonyságot tett, – e fontos eszmecsere alatt aligha lehetett illedelmes
csend. No ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó azt
senkisem vonta kétségbe!» Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos
szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró sötétszürke szemei kedves,
mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet
arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör
megkissebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával, – egy édes,
kopasz kerubinfejet lát nagyszélű, zsíros tótkalapban; – ehhez a
mocskos, ételfoltos reverenda, – az elmaradhatatlan vastag szivar; így
jött be most is a papruhás Diogén, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment
végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak
emberi testrészekről, miniatür gépek, lombikok, burák, sok üvegcső.
Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez és
lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A «drukk» néma izgalma
feszült meg az osztályon, (ó drága, felejthetetlen játéka a veszélynek!)
– hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán
kinnfelejtett Fül tekervényei közé szorult és nem szabadulhatott a
«labyrinth»-ből. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a
notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novicia-apácák
visszafojtották lélekzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban
kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér
nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna;
végre felkacagott és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély
sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül
és Szelényi papa sem kiván túl sok természettudományt egy
fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de
elég tisztességesen. «Lám-lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával
viseltetik kegyed a hajcsövesség törvényei iránt!» – dicsérte meg
gonoszkodva; már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből.
«Vesékbe lát!» – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a
Fül-et feldiszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta
volna, plajbászt szúrtak mögé és egy tolltörlő pamacsból ronda
szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban
nem mulatott a csínyen.

Ó, mennyi minden is történik egy hosszú délelőtt!

A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú
arccal, háttal egy folyosó-korlátnak dőlve arcába sziszegte: gratulálok!
«Viszont!» – felelte Erzsi és nevetett, de aztán szegény Kornélra
gondolt dühbe jött. «Megállj, te hiu béka!» – gondolta. Mindketten
tudták, miről van szó; bár senki sem említette Tóth vagy Kapossy nevét.

… Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem
lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat,
gipszornamenseket, rózsát és palmettát, lothost meg tulipánt meg Juno
bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér
összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon és dobol kékesfehér
ujjaival. «Még egy hangos szó és én távozom innét kisasszonyok!» – szól
végre nyújtott félhangon a betegek finnyás türelmetlenségével és
hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar
megszűnik a zaj; a tanuló novicia-nővérek hátrafordulva az első padokból
csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.

Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott
a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az
odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül; lélektelen,
fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély,
sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy
lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles
áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és fej karaktere,
melyeket a fehér fejdísz eltakar. Teljesebbé teszik-é e képét a
senyvedten parázsló, szélsőséges szenvedélynek, mely magát emészti és
táplálja és fásult, közönyös minden egyéb iránt…?

A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassankint megindul a halk,
óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész
történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.

«Igaz no! De ne mond senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött,
fejletlen csunya leány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok
kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich
nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is
nagymamája és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek és a
szüleik elhaltak meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás
miatt. Az a mosóné mesélte nekem, no; már öreg asszony és ott mosott
akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek,
tán hat meg nyolc évesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a
nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fás-szinben és olyan nagy
csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték
őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert
egyszer véletlenül rájött, saját szemével, azt mondja, – hogy a kislány
nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy
értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert
annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel
azt mondja. Persze… ki tudja, mit kotyog egy ilyen pályinkás vénasszony,
nem is lehet igaz; de nehogy elmond valakinek, hogy én mondtam!…»

– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, Sziveskedjenek
kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – Szól rájuk a pódiumról a
rajztanítónő fásult, ellenséges hangján. – Oly idegen tőlük, oly
mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak
az ő elgyötrött idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már,
mert nem bírja tovább…

A terem másik szögletében is beszélgetnek, – értelmes suttogással fordul
egymásnak két nagy leány; azoknak mégis átall szólni; elfordítja arcát
kelletlenül. A nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott és Gross Helén a
Főaszony huga. Ővele, hogy épen eltöltse itt az időt, valami
nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz «kötelező tárgy»-a lévén
annak, mindig lejött a negyedévesek erre az órájára.

– És mond, kis német, – hányszor beszéltetek egymással; már úgy –
kiadósabban?

– Mindössze, – ó mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem
számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa és megzavart; pedig akkor
kezdett ép érdekes lenni, Töffler azt mondta, hogy a hűség az német
erény.

– Biztos, hogy szerelmi hűséget értett?

– Nem tudom. Ó olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra
értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt
neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt
hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no ne haragudj!

– És azóta nem voltatok négyszemközt?

– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét
tájban bejöttem. Ő is elkisért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy
csinálta, hogy kicsit előrementünk és akkor ő, Töffler tanár úr egész
csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: mármost megint
bemegy ebbe a nagy, csunya házba és milyen sokára látom megint! És akkor
én azt kérdeztem: hát nem mindegy az önnek tanár úr?

– No lám, a kis német tudja azért, mit kell mondani! No és?

– Ó Istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így:
«Lássa kis Helén…» és megakadt kicsit és Holzer tanár, a barátnőm férje
épen előreszólt és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek,
tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról és közben a
zárdakapuhoz értünk. «Úgye, jó barátok leszünk ezután is?» – ezt
mondhatta még súgva az elválásnál és szokatlan erősen szorította meg a
kezem.

– Na, hát mit akarsz még?

– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? Mondhatott volna mást is;
nicht war? Vagy ép azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan
jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal leányt. Ő még mindig szereti
azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg
katonatisztekkel mulatni és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer
hazugságon kapta, mikor már majdnem nyiltan a vőlegénye volt; Holzerné
beszélte. Pedig Ő szerette, ó Istenem a legkülömbek mindig méltatlanra
pazarolják érzelmeiket. Ach, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha
apáca maradok; er ist nur mein Ideal.

– Szeretnék egyszer tíz szót beszélni avval a derék szásszal!

– O, um Gottes Willen!

… Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe s papirszeletet
adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra
sápadt; ernyedt kezéből kihullt a cédula.

– Helénke, – szólt elfulladva, – menj! Menj rögtön kedves!

És mikor az eltávozott, felállt, – mély, karikás szemeivel mereven
nézett el az osztály fölött.

– Imádkozzunk, halottunk van! – mondta fulladt hangon és térdre borult;
a rendi olvasójelvény szemjei csörrenve estek vele a padlóra.



VIII.

Egy napon át úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész
hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri
lámpák reszketeg fényébe; bőjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz
levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság
egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva,
egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló;
tompa, sötét; morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte
kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség
gondolata: «Adj Uram örök nyugodalmat…» A kisebb növendékek néha
kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag
szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé
ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror karjaiba kapta és
fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot
semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt
Szentasszony netalán utolsó; félig öntudatlan pillanataiban, a szent
ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben
még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes
vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek
hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori
életét, imáit és bőjtjeit, – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló
Örök Életben és Igazságban;… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz
esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és
fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében,… még akkor is a választott
Boldogak közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, – hisz
minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódának
hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró
száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó;
hitnek mágikus ereje…!

Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján
szüneteltek volt, – a Ház népe mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli
csengettyűszóra; hatra elkészült ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig
elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a
reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor
makkávé-reggeli silenciummal, – természetesen asztali imákkal és a
Szegény Lelkekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a
tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti
iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol
férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is; – s
ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események,
pletykák, a szinház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett
asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban,
vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali
imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafűzérből
karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva,
lelkiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre.
Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a
templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is
hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban
imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami
térdeplőn… Igy folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha
időnkint cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alatt vagy
a keskeny növendék-ágyakban; – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony
egyszerű szobája üresen állt és az Ur e kis nyájának nem volt
pásztornője, – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani
megyés püspök, e rettentőn kövér, hüllő-szemű öreg úr, ki beszentelte
volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos
háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.

A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt
viseltek a rendes öltözet fölött.

És folyt minden a maga rendes útján.

Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a nővendékeket nem vitték
le a szép, nagy kertjükbe most már; Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s
a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is
mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden
hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről
s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk
és fiatal kacagásaik neszével a háló-folyosón; esti silencium órájában
is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük,
Berchtolda ellene volt a szemlesütésnek s más, szokott apácás
külsőségnek, és szándékkal dícsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú
szíveket.) És Evelina, az «önmegtagadás szentje» tovább bőjtölt a
szabott időn kívül is és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét
s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és
nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítnia a polgári
iskolában. A «Porta» melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott,
mint eddig, három-négy éves kis «gavalléraival», ölébe vette, szép
kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos,
falusias magyar beszédével csatorált velük vídáman, anyukásan. Gregoriát
most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján
Fénrichhel, az «intéző» káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban
gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és
unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni és a
betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód
járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé
elkülönülten, – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; –
szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századok
históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcseség; de
ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár
kedvelte és elösmerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is épúgy
ült, mint azelőtt az «Ápolda» egy kis szobájában, (mert a tornácra már
ritkán sütött a nap;) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével
«igen»-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt.
Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyakgatta
Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy épúgy fogta össze
talárszerűn reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat
szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und
Drang-hoz és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth
káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu
Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve,
ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika mindennap hideg vasba
bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték
fáradhatatlanul…

És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi
történések; nem azok; melyekben változás, előre-mozgás lendülete van.
Melyek azok tehát?

Igen, aki nagyon figyelt, (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző
szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és
Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt s mennyi
közös, fontos, «hivatalos» elintézendőjük akad mindíg egymással; hogy
mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan
Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány
magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, az «intéző» pap
szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most
még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt s a regráció-órát
legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténkint, mikor rendesen
velük van Evelina, a szent svábleány is és átüzennek gyakran a piros
Kunigundért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen lehetne némi
megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére,
bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan
kétfelől, mondván: «Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál
bennem, te szegény gyermek!» – És észrevenni legvégül; hogy két bennlakó
növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak
egymáshoz; s hogy az utóbbi esténkint a hálóban gyakran és fennhangon
szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel külömb és okosabb,
mint például az a Fóth, aki épen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál
nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott
pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi
rendesen halk és nevetős: «Nono ne mond»-okat és: «Te igazán?»-okat
szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg
cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál
kitépett irkalapokra valamit…

Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem
idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú
öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent, – tehát látott
mindent, ami a házban és a szívekben, – e kis világban történt. Igaz,
hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel épen találkozott.

«Ahá, – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, úgy-e, a magasabb
tudományoknak? «Für solche Affinen!» – hisz mond is valamit! Ő ugyebár
azt tartja mostanában, amit a régi, bölcs latinok: öregeké a szó a
tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt
sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha «a mennyei gondviselés
akaratával nem ellenkezik» – természetesen. De azt már bizonyosan igen
szeretné tudni, vajjon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak
politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen
kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga
egészsége javulgat-é? Elmegy-é Sweizba e nyáron? Én tudom, mitől függ
az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sohse láttam nőt,
ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a
talentumok közös családi eredetre vallanak!

– A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb
évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de
nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő;
(ezért hívom én csak Böskének, máskép bölcs Diánának) – mert nem, nem
önökre céloztam, Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy
magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen
sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no,
hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a
házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes
fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na,
meglássuk, eljátszodjuk-e a «Segélykérő Nők»-et? Hehe!»…

Igy élcelt, csipkelődzött ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás
arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján;
mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg
pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az
apácák iskolája adott neki; Nem voltak barátai sem a városban, sem a
püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem
járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a
«Természettudományi Szertár» volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd
évődések: társas élete.

Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és
pártfogolták, – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a
bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt, – csúnya és közönséges kis
pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kis
hivatalnok árvája, – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a
kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ösmerte
a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és megtudta ítélni a
kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és
a kicsit tudákos, csúnya és erényes leányka «hivatást érzett», hogy
zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judiciuma
révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a
fiókházban együtt volt Virginiával s ennek ajánlására tette a boldogult
Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett;
noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a «penziós» évét. – A kis
bajor leánnyal is szokása szerint nyiltan, anyásan és nyájasan beszélt.

– Hány éves is vagy te leánykám?

– Húsz multam, tisztelendő nővér.

– Hm, húsz éves korodig a világban éltél. És még mindíg itt állsz
bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformát.
Voltak-é kérőid?

– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem
akarta, mert…

– Nos?

– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem;
megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!

– Nono fiacskám! Igy ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet
Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt eszedben?

– Nem, – akkor még nem!

– Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy bevallhatod, mint
édesanyádnak, akit nem ösmertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok
és érzések uralkodnak; én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik
szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj;
szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?

– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.

– Úgy! – No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit «földi
boldogság»-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz kis
lányom?

A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett;
elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: «Nein, nein! Er ist nur
mein Ideal!»

– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?

Helénke lejebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy
tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal
életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes,
érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal
volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut,
Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a
gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét
kifejezni és szívére ölelgette a fogadószobában, – elsúgott,
elcsicsergett néhány «külső» ujságot hirtelen. «Tudod, valami műkedvelő
szinház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony; és felkérték
Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani,
mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet
adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és
te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!»… Ennyit
mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem
engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most
soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit «nur
mein Ideal»-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a
gyönge szál közöttük, – meleg, értő pillantások, rövid kézszorítások, –
elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni, ó, – ennyire
ösmerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt
mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi
leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal, – könnyekben fürdetve
esténkint a párnát, – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy
már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta
összetörött!…

– Ha így van kicsikém, – simított végig a jó Berchtolda e barna
fejecskén, – de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem
érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan
igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos
dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a
falak közt!

Bólintott, kicsit fontoskodva, – büszkén, hogy világi dolgokban is
megértő és tájékozott tud lenni; és csókra nyújtotta a kezét. És a kis
Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki «jól meg kell
gondolni» valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának,
regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább
bizony, mint mikor egy más nővér; az öreg Leona vette elő és elmondotta;
hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főasszonyt, ki tudtára adta
most már határozott kívánságát, hogy unokahuga kövesse nyomdokait és
szeretett rendjébe lépjen…

– «Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror
Berchtolda, – (aggodalmaskodott Virginia néha) – hogy a kis Helénben mi
is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, mily könnyen vádolhatnak meg majd
ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak és… ej no, hisz ön
tudja, mikép gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend
javát, amiben mi keressük! (Fordítson Isten mindent legjobbra az ő
végtelen bölcsesége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják, – ez a
hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat és olyan pótlékokat nyújtana,
melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. «Minek jobb
rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerő. – ha
készpénzzel segítni és húzni lehet és maradhat minden a régiben?» Én
nyiltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegesekké válnának
a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi
hivatás számítna, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és
jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…»

– Igenis, mi tudjuk kedves nővér; és ezek a «mi» sokkal többen vagyunk,
mint gondoltuk. – bólintott Berchtolda, mint aki mindent egygyel jobban
tud. – Ahogy a fiókházi főnöknők leveleiből, a sorok megől, a
hangúlatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész
világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is, –
a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni,
mint némelyek gondolják.

– Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér; mert ez azt jelentené, hogy a
Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem,
hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz
tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton Isten
óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel
viseltetnek irántunk és mindig egymásközt vannak.

– Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli
a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.

– Úgy van kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség!
– felelt Virginia önámító buzgósággal és elköszönt: – megnyugtatva a
kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.

… A karácsonyi napok is eljöttek s a gyász idején egyhangubban folytak a
rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb
növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg
Kornélia álmodozott a szünidőben is, (noha Kornélt szívesen meghívta a
falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a
fru-fruját, – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy
útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra.) A
Silvester-esti «bál» is elmaradt ezidén. Más években úgy szokott lenni,
hogy növendékek, jelőltnők és novicok, sőt néhány fogadalmos soror is –
összegyülnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme,
aztán egy növendék zongorához ül és elkezdik a táncot. A párok négyeshez
előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el
vannak igérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra
ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniok illik azután paposan,
módoson és kelletlen arccal lépegetni pár percig; míg a «gavallér»
lányok lázas-pirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a «rendező»
harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért
itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szivvel
írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos
Emerikával.

Jókedvüen, agyon-etetve, csipkésújjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz
nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor
megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja
és milyen szép habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van; és szőke
haja mily dús, hullámos-fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.

«Igen, – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét,
mielőtt az öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gunyát, – tudod,
mindjárt első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat
csináltasson, (Szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt
szegény), mert ünnep-harmadján leutazott, ahogy megigérte, – leszökött
nagy ügygyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága,
megható, volt, Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a
másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony; mélyen kivágott, de egy
plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is
hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba és megmutatom. –
volt otthon egy tiszti estély Silvesterkor, (a bátyám persze főrendező,)
– és oda ő is eljött: – «kerületünk – országgyűlési képviselője, ki
jelenleg városunkban időzik» – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül,
persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is
az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkisért a vonaton;
első osztályú kupéban…

«Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige
ruha-rongyosban! Ném akarjam látni én!»

Az öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az ujonjötteket, hogy
minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen,
«réndetlen» hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.

Január közepe táján mégis fölvehette egyszer a szőke Király Erzsi
gyönyörű feketebársony ruháját; persze, a fehér selyem-plasztronnal,
melyet «szolidabb alkalmakra» csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta,
hogy a képezdésznők «Szent Teresia önképzőkör»-e tartsa meg ez idén is
évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön
intézmény, – «kulturintézmény» (így mondta) – s a zárda gyásza nem
érinti oly közvetlenül.

A leányok osztályonkint özönlötték el a nagy énekterem padjait. A
bejárók tarka, olcsón «fess» ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan
egyéni ötletekkel símultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos
modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók
csoportokban suttogtak és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a
még tanuló ifjú novicia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak
a zongora körül. Itt, nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stilus
uralkodott köztük, – csak «maguk közt», a noviciátban mertek
pajkoskodni. Végre csend lett és mindenki felállt; egy csoportban vonult
be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos
szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha
és bünös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth
tisztelendő szép nyegle arcával, kanászos mosolyával; s Szelényi, hasán
pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tünődni látszott
az alig elhangzott «Szózat» utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett
hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A
tanárnőapácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria
a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.

A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát,
szép mű volt, tartalmas gondolatokkal; húsz estén dolgozott rajta
leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta
legalább féloldalt. – «Az ember megindul a rögös pályán, – olvasta
ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra
emlékeztetett, – az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az
éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai
perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső
megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok
mosolyganak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő
szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő
pálma virul. Ámde a cél még messze van s a magasságok levegője ködös és
hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával
ragadja lelkét; nem látja a nyiló virágokat, nem érzi a napfény perzselő
lehelletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad,
lélekzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát…»

És így tovább – «tovább… tovább!» – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a
modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki
matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs symbolum «az ember» rájött
végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben
összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem
érte el, mert «az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való
megnyugvásban keresendő».

Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal
helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a «dolgozatbiráló» egy
kisütött hajú, kebles bejáró leányka pipes, piros bluzban.

«Szerény birálatom szerint – olvasta hadarva egy gyürött papirlapról – a
felolvasott dolgozat kitűnő stilről tanuskodik. Igen gazdag diszitő
jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár
én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam és nagyon megindító
az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz
érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a
«verejték» szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami
mással helyettesíteni, a jóízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja
egy helyen, hogy «a magasságok levegője ködös és hideg», – ámde az
előbbi hasonlatban pálmáról beszél; holott tudjuk, hogy ez délszaki
növény és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is
mindennap tapasztalhatjuk, (Indokolatlan derültség!) Különben ily hosszú
dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy
harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre
kiható küzdelmei előtt fog állani».

«A birálata egészben véve igen helyes, kisasszony, – bólintott
rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék
kérdezni; ön kifogásolta a «verejték» szót. Mondja meg, például ön mit
alkalmaz e helyett? – Nos?

A pirosbluzos kis «prepa» fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett
maga elé, mint aki a leckében megakad és sugásra vár. «Izzadság»…
«Kigőzölgés»… kelt szárnyra halkan az ijedt csöndű teremben, de egyiket
se merte utánamondani. «Hát jól van, – fejezte be végre az osztályfőnök
fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas synonimát,
– most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut,
kisasszony és akkor megmondja nekünk is.

A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon
ugyancsak csóválta a fejét, – ő ugyanis költő hirében állt; a most zengő
négyszólamú karének szövegét is, a «Fel, viadal…» kezdetűt ő szerezte. –
Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen
malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán
széles vállai mögé; mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta a
nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.

Most következett a Király Erzsi száma: «Szondy két apródja.» A pompás
bársony ruhában, magasnyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús,
hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt,
erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is
kissé, – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előre
nyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.

Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt,
legszebbjét minden élő magyar versnek; – annyira tetszett neki már akkor
is, hogy sohsem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni és igazában
csak azért «ugrott be» most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer
legalább szerepelni minden negyedévesnek és a dolgozat-iráshoz lusta is
volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai
stilust vizenyős jelzőivel és «arányos befejezéseivel». De még inkább
azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a «ruhá»-t és megmutatni
a társnőinek, mert már szörnyű kiváncsiak voltak rá. Hát csakugyan
gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűn és megindultan
beszélte végig a nagy morálkölteményt; zengő, kissé nyújtott
recitativókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A biráló aztán
ki is jelentette, hogy «ily hosszú költemény betanulása dicsérendő
szorgalomra vall» és hogy «kár azonban, hogy a költeményt inkább csak
elmondta, mint szavalta» és hogy «helyenkint kissé énekelt». – Soror
Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző
mosolyban. «Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses!» –
szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé és értelmes
szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.

Aztán jött még sok szavalat, birálat, solo és karének. Mindenki nagyon
éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a
folyosón Erzsit.

– Kérem csak egy percre kisasszony! – szólította félre közfeltünést
keltve. – Először is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen
szép… szép beszédhangja van. A szavalásába ugyan én is több erőt,
hatást, lendületet kivánnék; de a hangja nagyon alkalmas; én ki tudnám
fejleszteni az ön előadó tehetségét.

– Igazán, tanár úr? mulatott a leány kissé világos gunnyal, de a káplán
nem vette észre.

– A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az efféléhez, szakmámba
vág. – Úgy, hogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is
mondom. Nézze kérem, pár hét mulva itt megnyilik a mi legényegyleti
katholikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt
leszünk, papok és katholikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi
ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy
ezt önnek kell elszavalnia; alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek;
csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.

– Ó, de hisz az alig lehetséges, tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék
ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.

– Ez nem akadály, édesanyám szivesen gardirozná, s haza is kisérné a
vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz
éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk és – én úgysem lakom
anyámnál.

– Ó, nem ez aggaszt! – vágott szavába a leány és elnevette magát. – De a
kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni.

– Jaj azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne
kitalálni. – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonkép kedveli az ilyesmit,
«elveivel egyezik», mi? «A katholikus felekezeti érzület fejlesztése»,
mi? És a tanítónő-képzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha
tényleg minden a Magdolna gusztussa szerint történik is. De annak sem
lesz kifogása, bízza csak rám!

– Ha el tudja intézni, tanár úr, – én nagyon szivesen!

És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárúrazta a káplánt, kinek
sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.

Így történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fujt, prüszkölt és
csatorált, – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát,
melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt és így
kezdődött:

  Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral.
  És sajkád győz a hullámok felett.
  Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek,
  Kisüt a nap sötét felhők megett.

Ha zöld sziget viránya intve hina, – és így tovább, és így tovább… A
negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kiváncsiskodtak.

– Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült
Erzsivel; de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert
az Öreg körülsétálva az asztalokat, épen mögötte ment el csörögve a nagy
olvasóval.

– Ott lesznek az összes tanárok – tünődött Kornélia fölvetve nagy, sötét
szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük és nem úgy fognak
beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel.
Vajjon hogy beszélnek? Elmondasz úgye mindent?

– Hát hisz ki is vénült már az iskolásságból egy némelyik…! –
rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjávál összeharagudott, Erzsihez
is sokszor volt barátságtalan, – Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta
és inkább Sziduékkal meg harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a
szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján, – tán
a zárt levegőtől vagy a sok kelt-tésztától. Soror Kunigund régen nem
nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis
kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a
konyhanővérektől. Az egész kettes háló leste, kurálta napokon át a
pattanást és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis mulóban volt.

«Erzsikém, nézd, csak egyet akarok kérni tőled, – bujt hozzá Kornélia,
mikor minden elcsöndesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész,
láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugorni és el tudja
hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány és
őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes
törődni és én nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő
mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletreméltó; és talán valami
nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán
csak felebaráti szeretetből…

– No, ki vele már; hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy
tizenkétéves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.

– Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt…

– Uramisten, hát sirsz? Ugyan ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit
tegyek, mond? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán,
(csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) – vagy kezeírását? Egy szem
mogyorót a giardinettből, amit szájához emelt és kiejtett?

– Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! –
Fölkelt, visszaszaladt az ágyába és még soká fenn sirdogált, –
kínozta-gyűrte gyönyörű szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét,
melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, – hozzáférhető,
jellegtelen és közönséges csinosság.

Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a
hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse
magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahuzódott elképzelt
balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.

Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen
öltözni Erzsinek, de az öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és
visszakergette a nappaliba. «Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! – Ha tíz
minutá nem leszi kész, so gehst du nirgends! – Unverschemtheit!»

Szerencse volt, hogy a haját már előbb szépen megcsinálta egy félreeső
helyen, parányi zsebtükörrel. – A bejáró földijével hozatott egy
tenyérnyi puderpapirost a drogériából, – s mikor már bennült a kocsiban
gardedamja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül hamar az
orrán a pattanás még piros helyét; – aztán egy óvatlan pillanatban gyors
mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront és zsebre
gyűrte. Nem túl mély, szívalakú kivágás maradt utána és Erzsi most már
nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve és örült a
teljes, ékes, nyiló fiatalságának.

– Jó volna, – gondolta el lelkiösmeretesen, ha Ő-m ott volna és látna ma
este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta
vers ne volna olyan hosszú! «Ha zöld sziget viránya intve hina, borus
szemmel ne nézd a zátonyát!» – Pfuj! «A zöld sziget-nél el kell
mosolyodni, kisasszony; szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon; –
utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól
áll magának, no!» – biztatta volt a költő a «próbák» alatt.



X.

Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt
puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelől
összehordott, sokféle székek soraiban fehérruhás, kinyalt leányzók és
bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithű
«katholikus legények» és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnázisták
igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos
kedvét a pódiumon, szép komolyan állt és elzengte végig, (már Isten
neki!) – mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költő kivánta:
«Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!»

  «… De van delejtűnk: biztató reményünk
  És kalauzunk: az erős akarat!»

fejezte be, (mert hisz mindennek vége szakad egyszer,) – és nagyon
örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth
káplánt kivéve, senki sem vette volna észre és nem fájlalta volna.

Aztán következett egy Haydn vonósnégyes (ó!) hetedosztályu tanulók adták
elő a hegedütanárjukkal; – «a legkényesebb műízlést is kielégíthette
volna», írta másnap a püspöki nyomda ujságja. Majd a helyi szintársulat
divája monológot szavalt «Az Izé»-ről; kis dublé-arany keresztet
akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon és a szöveg pikáns
helyeit Fóth tisztelendő, mint az új kaszinó titkára bekarikázta neki
nagy elővigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott,
egy kis leány Pósát szavalt, (ez igazán kedves volt; nyolcesztendős kis
primadonna-majom) – s egy nagyorrú sovány hölgy rezedaszín ruhában
cimbalmon népdalokat adott elő. Ily viszontagságok és megpróbáltatások
vezettek a vacsorázó asztal boldog révéhez.

Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétől, kegyes rokonszenvébe
fogadta Erzsit és a sok bemutatkozás és gratuláció után: – maga meg a
káplán-poéta közé ültette; ő ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.

«Szereti a halat, kisasszony?» – fakgatta nemsokára a balszomszéd, míg a
«tanári» tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. – «A
szálkát nem szereti benne, úgye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül;
és itt csak a bájos fiatal leányok kivételek».

– A halak közt tetszik érteni, tanár úr?

– Hova gondol, maga hamisnyelvű! A rózsák közt; – de persze, csak úgy,
ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta!»

– És jószagú! – unatkozott Erzsi és arcához emelte a csokrát. – De
hiszen a tanár úr ösmeri ezt a fajta rózsát; kertésze neki, – a leányok
lelkének. Nem?

– A «hit és erkölcstan» tanára vagyok a képzőben, ezt gondolja? Ó, azért
nem könnyű feladat ám, ismerni a lánylelkeket!

– Egy költőnek?

– Á, az semmi kérem… és, és attól csak nehezebb, mert a költészet
illuziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros, homloka mögött
rejtőzik…

– Az lerontja?

– Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak – összezavarja. Hisz mindent
megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem,
micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!

– Először is én nem is vagyok olyan túlságosan «fiatal» leány, huszonkét
éves multam, tehát ki vagyok vénülve a szeszélyekből. Másodszor –
beszéljünk általánosságban és a példákat ne vegyük a jelenlévőkről! –
(húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégis csak eltökélt
szándékai voltak vele). – Van elég közös lismerősünk, a társnőim, velük
jobban is lehet bizonyítani az ilyen «tételeket» mert azok csakugyan
mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart
köztünk a tanár úr szeszélyesnek?

– Ó, a példákért nem kell messzire menni, – huzódozott a fiatal pap
gyanakodva. – Nagyon sok vétkes önfejüség van ám ezekben a
teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság.
Például az önök osztályában…

– A kis Pável Mari, úgye? – rukkolt elő Erzsi merészen. – Tudom, hogy a
nővérek őt tartják különösen dacos, önfejű, vad természetnek,
szenvedélyesnek, hiúnak könnyelműnek (pedig kiskorától ők nevelték) és
ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa,
tanár úr, itt is téved a pszihikai pedagógia. Ez a kis lány anya nélkül
nőtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord magános helyen él,
egy csunya kis állomáson, – nem ösmert se testvért, se rokont, egyenesen
idehozták az apácákhoz.

– Ahá! Ilyesmit lássa, gondoltam! – kapott bele a férfi. (Minden
gyanuját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem ez nem sejt hát
mégsem az ő kis bizalmaskodásairól Marikával.) – Hogy őszinte legyek,
mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlődését nem
vezették a helyes irányban. Nem egyénien, úgye, – nem vették figyelembe
az ő különös, egészen sajátszerű vonásait.

– Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a
gyerek; csak most már valami nagy lelkiszeméremből nem mutatja,
mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem őt, nagyon
érdekes egyéniség!

– Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert
én szeretek komolyon és egyénileg foglalkozni a rámbízott növendékek
lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába?

«Ó, ó, te kis csacsi!» – mondta magában Erzsi és majd-majdnem ki is
szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az
már harmadszor ivott az erős hegyaljaiból és a hangja eszerint lett mind
melegebb, meghatottan rezgőbb, nedves csengésű. Azt is észrevette Erzsi,
hogy mióta e «komoly» és érzelmes csacsiságokat adogatja be neki; már
sokkal kevesebbszer bámul bele az ő ruhája szívalakú kivágásába. «A
férfiak mégis csak jófiúk, – gondolta el – még a legkamaszabbikban is
több tisztesség, hit és jóhiszeműség van, mint egy kékruhás,
tizenhétéves zárdanövendékben!» – Kocintott és ivott ő is egy kortyot.

Igen, – folytatta aztán meggyőződéssel – a mi Marikánknak komoly,
szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége; szeretetteljes bánásmódra!
Attól fölengedne az ő fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag
tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.

– Úgye? Oly ártatlan, gyermeteg?

– És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a
titoktartását. Végtelenül diszkrét természet és soha el nem mesél
olyasmit, ami valamilyen okból – érezhetően – kissé kényes! Lányok közt,
– kivált egy zárdában fontos az ilyesmi.

– Már hogyne, – hogyne! Sőt minden jóltévő pedagógiai befolyásnak is ez
az előfeltétele. Kocint velem, kisasszony? Valóban, köszönöm ezeket a
hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag
felhasználjam. Mert a ped-pedag…

Az asztalfőn pisszegtek és a pincérek abbahagyták a tányérváltást,
tósztok következtek, ah, – beszédek, rekedtes és szakgatott kiáltozások:
«egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe
fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk.»
– Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörül. «Forró
köszönet, igazi mívelődés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos
érzület, nemes hevület», – újra kocintás, harsanó «éljen», – és nyomban
meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.

Erzsi megfigyelte a szomszédját, – komolyan, meghatott és elmélyedő
arccal nézett maga elé; a kezdődő, korai mámorosság állapotában.
Túlgyorsan poharazta volt a szokatlan erejű bort. «Na, ennek most már
ölég is lesz! – gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett
fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú
nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy
ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez ő
otthon, a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás
előkelőség külső, kenetes máza alatt többnyire egy-egy kisiparosi otthon
szerény és vaskos allürjei mutatkoztak. «Semmi, – gondolta – annál
heccesebb!» És engedelmet kért ő is Fóth nénitől, hogy átülhessen a
fiatal Holzernéhez; ma este ösmerkedett meg vele is.

Ez a csinos, brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és
egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nőtlen világi tanárral
ültek egy csoportban. Erzsinek feltünően örült, eleinte egészen le is
foglalta magának. A tészta után már ott tartottak; ahová a leány mielőbb
el akart jutni: közös barátnőjük, a Gross Helénke ügyénél.

– Már tudod drága, én igen jó katholikus vagyok, mint a legtöbb, aki
nagy korában lesz azzá, (pláne szerelemből; az uramért, az állására
nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívből) – és az
apácaság is tetszik nekem, – ha Józsimat nem ösmertem volna meg, hát
direkt a természetemhez pásszolna; a boldogult Főasszony meg valósággal
ideálom volt bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó…
Hanem tudod, ahogy ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az
igazán nincs kedvemre, az csunya! Már beszéltük Józsimmal is.
Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forsziroznák
annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis
hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve,
semmi hivatása, – ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erőltetni?
Valósággal bűn, azt mondja Józsim is; és a Főasszony is megmondta
Helénnek: «Csak akkor, ha őszintén hivatást érzel, gyermekem!» Na,
teljen csak le a gyászidő, – mert most még beszélni se engednek a
kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény nénije a halálos ágyán is
kért, (hogy egyszer meglátogattam) – csak legyünk jók az ő kis hugához!

– Mond, nem gondolod-e te azt, – sietett Erzsi a lényegre térni – hogy a
mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi
hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?

– Ó, annyira erőltetnék? Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem
sokszor és őszintén. Elvégre, már húszéves nagylány és eddig a világban
élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól elbolondítani!

– Nem mindig csak öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis
német lánynak sétálni megy az esze.

– Mit beszélsz? Mire célzol, – csak nincs valakije? Férfi, fiatalember?
Utóbbi időben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben
bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földről hozott volna
valakit a szivében?

– Nem feltétlenül bizonyos éppenséggel!

– Ne tréfálj! Hát itt, mióta itt van? Valami paptanárjába zavarodott
bele odabenn?

– Feltétlenül bizonyos, hogy éppenséggel nem!

– Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk
havonkint egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy
derék jóravaló komoly fiút, akiből ép a minap sikerült nagy
diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént… ej, nekem, azt meg muszáj
tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályha-nő nem járt
máshová – és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a
derék, komoly házasulandót és még – az uramat.

– No, és az uradba egyáltalában nem lett szerelmes, erre akár esküt
tehetek!

– Áh, – akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap
megmondhatod neki, drága, nehogy bőgéssel rontsa azt a szép, barna
szemét; bár a leányok szeretnek sirdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy,
azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbizható, mint
valamennyi szász, – egészen rendes a multja is, ösmerem, a Józsim
legjobb barátja. Csak nagyon kell, hogy szeresse az, akit elvesz, mert
kicsit féltékeny természetű és nagyon szigorú szerelmi-, meg
tisztesség-dolgokban, évekkel ezelőtt ezért ment szét egy pártija. Most
lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitünő párti
ám! És ami a legszebb az egészben, ezt Töffler nem is tudja még, nem is
sejti.

– Hát add tudtára hamarosan. Miért ne, – tudod, az ilyesmi sohsem «gátló
akadály» a házasságban.

– De nem ám! Bár ez a fiú afféle túlbecsületes. De azt hiszem, most már
rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a
dolgot, – a jó mederbe, tudod, – ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De
erre itt vagyok én – no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen
lelkesedem! Úgye csinoska is az a leány a nagy meleg, aranyosbarna
szemével; persze a bőre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit
pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha
sejtené Töfflerke, miről beszéltünk!

– Hát itt van? Melyik az, ugyan mutasd!

– Az ott srégen szembe az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik.
Jó fej, úgye?

Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szőkeszakállas,
fiatal férfiarcot, okos kék szemét és csinos, piros száját. «Mint egy
Marlitt regényhős!» – gondolta sok jóindulattal.

Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a
közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba huzódott. «Mondd
csak, – kérdezte később Holzernét – ösmered te Kapossyt, a mi
neveléstan-tanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy
kicsit!»

– Ahá! Érdekes, sötétarcú pap, mi? felelt nevetve az asszonyka; és a
dessertnél nyilt egyszerüséggel odakérette valami ürügyön.

A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált
mikor a fiatal asszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe.
Nem igen tudta mit kérdjen és mit mondjon; ez a nyugodt, okos leány
kifogástalan, felnőttes modorával és rejtett, csufondáros fölényével
mindig zavarta egy kicsit, – legszivesebben udvariasan negligálta az
osztályban is. Most szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje
zsinórjával.

– Kézimunka? – kérdezte.

– Igen, afféle tót hímzés; a mi vidékünkön csinálják.

Megrázta egy kicsit, – oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma
széthullt az asztalon.

– Egész kis csendélet! – mormogta Kapossy az ő aszkétás fanyar
mosolyával. – Mennyi sok minden! Tű, varró selyem, noteszkönyv,
plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?

– Á,… azt ne, az tilos! – kiáltott a leány s utána kapott olyan gyerekes
rémülettel, mintha nem is egy «kivénült» huszonkétéves nő, hanem kis
polgáristalány volna.

– Micsoda? Nem szabad? Nekem, a tanárjának?

Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét szomorú
szeme csufondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva,
erősen leszorította az abroszhoz a gyűrött kis cédulát. Ő nem ivott
sokat a vacsoránál, de valamit mégis.

– Nem, azt nem szabad, nem lehet! – folytatta Erzsi panaszosan és
kérlelve. – Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem szépen, tanár
úr!

– És ha nem adom! – mondta most keményebben és dacos szeme fellobbant. –
Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. – Végre is jogom
van mint tanárjának… Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán…
valami rámvonatkozó?

– Ó, nem – azaz hogy… Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a
papirt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószinüleg és nem
én irtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy
társnőmet, nem csinálhatok másnak bajt – végre itt nemcsak tréfáról van
szó, egyszerű kiváncsiságról. Ön mint tanár akarja és ép azért nem
lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen
akármi kellemetlenség.

– Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van
ilyesmi csakugyan? – Hát jó, egyelőre próbáljuk diplomáciai úton. Ha
megigérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy…
mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklődésből, hanem mint ember,
csak ártatlan kiváncsiságból fogom elolvasni. Akkor –

– Jaj, Istenem! Az a legfőbb, most bevallom, hogy én nem is tudom
tulajdonkép, mi van ráírva. Az osztályban, az órán – hisz tudja tanár úr
– szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak –
unatkoznak. Ezt Pável Marika küldte ma Szidóniának és én tréfából,
rosszalkodásból elfogtam, – aztán nálam felejtődött.

– Úgy, – mondta a tanár és a Marika nevénél mintha kissé átpirult volna.
– Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem
ösmeri. Tehát ünnepélyesen megigérem, hogy mint magánember fogom otthon
elolvasni, – mint gyakorlati pszihológus, jó? És hogy ennek semmi
hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve kisasszony?

Már zsebébe is gyűrte a kékkockás számtanirka lapot; furcsa, kicsit
ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert
és aggodalmas; pedig csak fáradt volt kicsit és már teljesen készen,
tehát nagyon únta magát itt. «Hát mulatni épen nem mulattam; de ez jobb
is így; – gondolta drága becsületességgel, – hiszen én már nem vagyok
szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak és sok pocsék,
ízléstelen ruhát láttam.»

Ő tudniillik nagyon is jól tudta mi van azon a buta cédulán. Ez volt:
«Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy
szoáréra és annyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene
bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny
volnék ugyan, – hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom
vele és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; ő a
legszebb férfi és a természetünk egészen összeillő. Ezzel a mafla
Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan únom.
Majd, fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a
megértőt, a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt; hagyom ennek a
mulya Popescunak, ép neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál
(mind-a-vizig szárazon!) és bőgjön titokban, ép neki való; egy olyan
hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni és nem mer az
ideáljára még jól ránézni se! Választ kérek, szerbusz.» Ez volt rajta.
Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó szinésznő; hogy ily könnyen
fog sikerülni itt egy vacsora alatt «szárazba tenni az egész világot».

Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett, – a papok nem ihattak éjfélen
túl a másnapi mise miatt. – Másnap még a reggeli órákban bement a
zárdába; ezzel elhárította a Kunigund-vihar fő mérgét. Utközben mégis
elszaladt a város főpostájára feladni néhány levelet; volt közte a
sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ily cimű is:
Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak. Debrecen.

A garderobba, míg átöltözött, Gizu szaladt be hozzá.

– Jaj, te, – lihegett, – nagy ujságok vannak ám azóta, tegnap óta.
Először is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba és
ma már fel is vette a jelölt-gallért; persze agyonbőgte magát ezen
közben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap február
huszadikán lejárt a gyászidő a Würdigéért és Emerikát, a drágicát ma már
fekete kötő nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitűzte az új
Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig
készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek
és mind ideszállnak… Jaj, futok, már ordít az öreg!»

«Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!» – ismételgette
Erzsi, míg újra magáraszedte a kék, intézeti gunyát.



XI.

– Mit búsulsz kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is
leszedték a gyászlobogót! Idelátni!

– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy
szakadjon a fejökre az a kalastrom!

Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa-vendéglő egyik belső
szobájában. Rövidzekét, lovagló nadrágot és bőrkamásnit viseltek;
egyformán barna, szürkülő és rövidre nyirt hajuk, napégette szikár,
csontos arcuk volt, konta kis bajússzal; tömpe, keményujjú kezük, melyet
gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd
vármegyéből, az itteni, híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és
alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral,
bankóval és cigánnyal; igazit, – fehér személy nélkül, konok-kettesben,
magyarán. Most két óra tájt éjfélután eltikkadtan hullt ki a brácsás
kezéből a vonó; – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a
cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba
a savanyú, hideg, szódavizes lét és pörköltet zabáltak; így most csend
volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték és trágyaszag,
hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos
kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük
és a rendesnél is póribb, kocsisosabb volt minden ritkás szavuk,
ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb,
majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és
ékesebb parasztok voltak csak ezek a «nagysá’s urak.»

– Mit ugatod itt messzirül szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk
baja, hadd el! – kacagott az első ujra és vállára csapta tenyerét a
hangos káromkodónak.

– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. –
Mér zárják be hát akkor magokat a nyavajások? Mér nem jönnek ide mind,
ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat!
Azt a…

Megint káromkodott; csunyát, durvát, trágárat. A cigányok a tulsó
asztalnál röhögve füleltek rá.

– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én kiér’ ungorkodol te most,
hogy eszedbejutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta,
megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt…
nanana; csak hagyjuk pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni; egy kis ital
elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana,
ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az iment? Mán péig hiába, az ott
van most is hé, százlépésre tülled aluszik most vagy az olvasót mondja,
– idelátszik, ládd-i a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy
Adéla jaz neve; arrul hijja majd a Krisztus lakodalomba. Mer’ a mán csak
a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci
miatt. Mer’ azt magáhovalónak ítilte; – hász’ eszes ember is vót,
literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg «trágyabirónak»
csufolt Sára, amiér’ lóval bajmolsz meg hogy kibuktál a szógabiróságbul.
Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor
mégeccer, hogy «no, hátha most?» – mikor Békássy cserbehagyta egy
ellenzéki mandátumér’, a bolond, – de bizon akkor se tudtad elnyerni;
még truccbul is inkább a Jézus kellett neki.

Részeg volt, durva, gonosz, kiméletlen és buta. A másik felhorkant.
Nekibolondult, még csunyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az
ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.

– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!

– Hova a fenébe mennél, te?

– Hová? Hát odaátal a klastromba, háromszázötven szüzek közzé! Oda, ahun
Komoróczy Sárát megtanálom! Maj’ máskép beszél most véllem, ha meglát!

– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a
disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüve! Jobb helyre!

– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának
idejin; de még azt se hidd, hogy egész-őtözetbe! Hanem… Úgy én,
gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb!
Fogadol velem? Na úgyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz
pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára
térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?

– Engem? Deisz’ azt ne mongya senki! Na megájj, az apádat… Hát most
mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem csak úgy beszagolni ám, vagy
bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj is odabe egy kicsit,
hogy lássanak is; nem gilt másképen. Ki lesz a tanu? Én is menjek?

– Te maradj csak itt, mer’ hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a primás,
kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig, – megnézem,
mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha
úgy be tudok menni a kapun és öt percig benn leszek, enyim a százpengő.
Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé’k szót nem fogad, beütöm a pofáját!

– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! –
kötölőzködött a másik.

– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem?
Hónap különben az idevaló ujságba is megolvashatod, hogy «mi történt az
éjjel». Jól van így? No gyerünk-gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami
fiákker, a’ jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákkert. Úgy csak
nem mehetek végig az utcán még éceaka se, szeles márciusi idő van.

Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és
durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz
forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtussa
most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.

* * *

… A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé
húzódva; a három cigánylegény lélekzetfojtva kuncogott benne. Setét
utazóbundás alak húzta meg a «porta» csengőjét. Oldalt lapulva, némán
várt egy ideig.

– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.

– Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.

A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi
rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán;
fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától,
virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek
sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek;
ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint
egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a
kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban
rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt és kivülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és
undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a
portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az
eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És
egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá
meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára
tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a
mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva
hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak
rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig
hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját
bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló,
gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva
hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt
egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó
«fogadalmas» nénék lakóhelye.

A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket
tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek
kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen
meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is
elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és
kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az
Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott
lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa
nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély
köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt
átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa
felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be
épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és
neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre
szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett
ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra.
Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha
Komoróczy Sára.

«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok –
idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel
feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé
– így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök
velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan
van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»

Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett
tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a
zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is.
Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint
a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos
és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a
rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk,
lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült
szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő
csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak
hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt,
nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket
számlálgatta.

«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal –
most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy
ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik
udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s
a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg
tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát
ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő,
kötelekkel, hamar!…»

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a
kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél
tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott
keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt.
Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy
árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a
falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a
vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten.
Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul
megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se
hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek
robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz
másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi
– ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően,
testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy
bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét
csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A
vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, –
ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is
szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen
tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta
már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött
tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt
már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most
utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az
esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé;
valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi»
folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha
az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a
hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is,
ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az
öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a
fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra,
összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek.
«Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott
minduntalan.

Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az
első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak
növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt
akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten
vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és
papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva
tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos
«szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király
Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj
csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón?
Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert
sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.

– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel!
Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve.
Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt,
nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még
nem tudja senki.

– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!

Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.

Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt,
csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és
ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki,
drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.

– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe!
Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele;
hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán
mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a
bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth
néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval
nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni!
Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés,
hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?

– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!

– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a
négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban
álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.

– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is
gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog
vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem
egészen.

– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz,
ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy
légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél
előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű
gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen,
minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!

– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem
akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most
is?

– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most
már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.

– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.

– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő
oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok.
Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném
megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!

– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom
legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet
szegény anyám.

– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!

– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az
ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle;
aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni
kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén
megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy
pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi
történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és
rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap
mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az
járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos
beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik,
szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi
kedvéért.



XII.

«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s
«szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor
is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső
ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta
volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott
az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül
kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak,
eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan
irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a
meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek
látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a
városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki
biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel
elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy
drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel,
rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek
följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a
részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén
tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.)
És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem
siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az
ember?

Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az
éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a
nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és
vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi
szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva Simonea, az egykori
noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes,
fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki
Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú
Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és
ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez
nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem
Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a
gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit
végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!

«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea –
azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk
betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt
lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert
ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz
belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből?
Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a
céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen
ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros
tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő,
magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag
ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik
velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én
kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem
erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet
érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál
fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt
és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel,
szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani
hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök
szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily
irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror
Leona testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban
szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes
szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a
kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső
léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú
példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá
egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem
lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is
élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben
Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a
választottak, mondja a Szentírás.»

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad
magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az
öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen
ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai
érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» –
integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és
oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája,
gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem
oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen
skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy
ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne,
hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli
kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért
alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos
Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól;
úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek
néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a
növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni
barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a
bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; zúgás-búgás ellen – e
csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes
silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne
maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak
az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia
felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.)
Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös
rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott
beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond
fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek
leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! –
ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett
elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései.
Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes
fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» –
«Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé
izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk
kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» –
mondta akkor Virginia egész halkan.

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket.
Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket
a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund
földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is
trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak
tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban
s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót
váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan
próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen
vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a
hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden
kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még
nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az
egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az
utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra
szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása
messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például
egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a
kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a
prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép
nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra.
«Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a
kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket
itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó
mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként
is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak,
vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a
kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez
adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga
barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti
korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét
tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről
értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni
husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is;
néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná
csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig
elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell
engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől
soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a
tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy
felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még
gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és
boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független
leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen
magam felelős a tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy
ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független
és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy
abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak
kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép
nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje
el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól
csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem
érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen
komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért
sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen,
mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!»
Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi
az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten
vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég
világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol
a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna,
hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?)
otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy
csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a
megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én
nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még
mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy
a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»

Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt
volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és
megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó
árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika
mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt
az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a
szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be
aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és
legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a
világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király
Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap
így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat
kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves,
Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ,
bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután
fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni
egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint
a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi
figyelte és mosolygott.



XIII.

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül;
megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót.
Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen,
csúnyánmagyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy
volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső
léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»

Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát fekete,
durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok
voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a
tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és
beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik
vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény
árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés
óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón
végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el
(noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak,
kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés.
A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat
dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival
szemben.

A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az,
amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat
rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy
hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda
nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről
került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és
felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.

– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!

– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek
kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli
szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!

– Igen, de – de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!

– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!

– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a
vendégszobánkban… azok nem apácák.

– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!

– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!

– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet!
Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!

– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a
szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és
számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.

– Ó! Ez lehetséges?

– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy
értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a
cserét. Én a függöny mögött alvást tetettem; igen, ezek galiciai vasúti
munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a
batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.

– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy
házasfelek?

A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.

– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor
Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós
mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is
rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.

– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért
nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.

– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is
szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyeltem magam!

– Felelj most őszintén, – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a
személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?

– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.

– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett
volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!…
Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő,
igen, eltitkolni ezt a csunyaságot! Hadd fussanak a csalók; bizzuk a
büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?

– Igenis.

– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért,
de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se,
senkinek!

És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét
választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.

A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte
meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már
közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első
ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón, vagy a konyhán, ahová a
reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk
és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák
közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, fakgatózott, szörnyűködött
és tóditott valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók,
apácák, mint paptanárok.

– Nem, – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a
nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja.
– Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának
ezentul már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kisérteni,
mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a
próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában.
Nincs igazam, Gregoria kollégácska?

Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és
okos megbocsátás rezgett csufondáros hangjában mindig; noha őmaga
feddhetetlen volt.

– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi, – szaladt és lihegett Pável Marika, aki
mostanában megint kedves és baráti volt «annyányi» társnője iránt. – Te,
valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel,
úgye, hogy ki volt írva az ujságban a minap az a fogadási hecc és
mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis
pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóujságnak, te majd
fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni;
sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Úgye, nagyszerű?

– Nem, fiam! – mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét.
– Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna
belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt; nagy
inkvizició, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem
kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek!
Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.

– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!…
Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.

– Azt nem fogom tenni; – bolond! – felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva
és tovább ment.

A «Független Ujság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a
következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját
stílusát, szép «diszítőjelzőit» – amiket Sziduval komponáltak össze
éjszaka a háló ablakpárkányán; – az ujsághír rövidebb volt, de azért
épen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsona-traccsain és az
apácák bosszus elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz
csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt
pár napig, hogy még a «nagy inkvizició» vezetéséhez sem volt meg a
szokott energiája. – Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést
sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a
házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő
országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok mulva történendő
választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált
fehérfüggönyös «kabinett»-eket.

Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy;
a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája
után az Ujépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhözvágta a
szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdiván felé hurcolta, míg
óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán
fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az
atyuskája, – míg az orvos megérkezett. – «Rögtön el, el innét! – mondta
az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is
akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastagfalú,
apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás?
Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság, – siettették
már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá
egy-pár esztendeig!» – A derék öreg és «hű katholikus» zárdaorvos most
igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak»
– a «némber-köztársaságnak», melynek titkos szerződései vannak az öreg
Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így
nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a
vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája, hisz ez a ház egy fertőzeti
telep, egy nagy bakteriumtenyészet»… és így tovább. Oda se hederített,
bár mondták neki, – hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták
hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, – görcsösen, mindenáron; – és
rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha
nem járhatott le dolga után a földszintre, – végig a Portaszoba melletti
iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.

– Jőjjön, kérem főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az
irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jőjjön csak,
tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma
szerda; vasárnap a választás. Irásban kérni kell a méltóságos püspök
urat, nevezze ki megbizottját; – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az
urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror
Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; – ő az egyedüli,
kinek ilyen képesítése van. – Itt volna aztán még egy hivatalos írás,
nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A
mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra
a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorusításába
beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a
kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az
Urban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, – hogy ő még nem
bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak
gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) – hogy neki kötelessége
óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek
a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom,
protestáns ember!) – szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt
kiván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német
közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi – jogkőre még mindig kiterjed a mi
Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a
szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap
mulva elválik. Csak ez az undorító koldulási-história ne jött volna
most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a
sötét-szándékú ujsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a
nyomorúlt bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a
csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek
kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna
diszkréten… No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az
Ujépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem
időszerű; – adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Úgye, a mi
szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy igérte? – De… mi
baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!

– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a
pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.

És zokogva borult két karjával az íróasztalra.

– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta
Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült
ajkai idegesen rándultak félre. – Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad
rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú
volt.

A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén
szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó
fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak
közt kivált ezzel is «hangulatot csináljon.» Igen, a szerzet (nem az
egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely
berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és
higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz,
állandó és megbizható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a
kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több
belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor
viszonyaihoz, – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak
egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen
megdrágult szűzviasz helyett. – S ha már a villanyvilágításról szólunk,
hát igen-bizony a multkori, éjszakai csunya támadáskor is mennyivel
gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában
mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes
folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és
szobrok alján, – egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel
lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az
adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább
helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között…» És sokan
halgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.

Ám akkor egy este, – (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) – a
kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a
regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott,
levélféle papirdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt
sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt
vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi
javait; az – ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját
viselik. A csalók, – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a
noviciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!

– Mi történt már megint? – vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.

– Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a
két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a
cinkosaik, azoknak szól. – Egy szapuló-lány kosarába csempészték a
nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy
volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy
látszik. Itt van, csak olvassa!

Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol
Simonea már jelet csinált a körmével.

«Csak sohse busulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A
koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem
kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága
anyus, hogy te sohasem birtál volna bennünket taníttatni, – még csak
ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk
mindenért csak téged gyikolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne;
nem, mi azt nem birtuk tovább nézni! Igy ez egész ügyesen ki van
fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha, –
semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év mulva, (mert ha
mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint noviciákat)
– akkor ill a berek, nádak erek, – még az nap kinn leszünk nálad; a te
két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket,
mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert
gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a
szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd
kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se
lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi
dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón
szerető leányotok: Emma és Piroska.»

– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek épen erényei útján!
– sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet
volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes
lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derüsszemű, nyilt és okos két
teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte
áhítatra nézve.

… «Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek –
mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki
az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit.
– Tulajdonkép szeretnék már egy jó szigorú, vezetést, egy erős és kemény
kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak szólíthassalak!»

– Már hogy… engemet?… Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát
ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a
teremtés; nem is volna képes.

– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire
kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek,
amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem
fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No,
kire szavazzak hát?

– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan és azzal a
különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvösbájú és
minden izében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem
tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy
eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött –
viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább
megközelíteni, – vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy,
emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem
bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, bőjt, penitencia gyötrelmei
és a kisértéseken kivívott nehéz diadalok árán, – hanem egyszerűen,
magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak
nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn «az élet
viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte,
kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. – Vagy mert
tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes
gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn
őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria
hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott
volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás
terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró
érdeklődését, mely viszent nem is vétek; – sőt egyensúlyozója minden
egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az
ő Magdolnája, az ő földi szentje; – halkan tisztán és külön; az apró
csatákról és huza-vonákról körülötte még csak tudomást sem véve
jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.

«Elvégre nem is a személy fontos, úgye? – folytatta a másik
elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. – Csakhogy
legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük
az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és – olcsón megőrzi a
belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és
aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem
bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső
szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és
merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi
külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda
kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.

– Ó, – hát te is azt véled talán, – nyitott nagy szemeket Virginia, –
amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes
szigorával képzelhető. Hogy mi – ujabbak, – magunk «nyitottunk kaput a
külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» –

– Nem, – oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves?
Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne
haragudj!) tán most tünődöm el először. Csak épen az jutott eszembe,
hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk;
külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és – elvesszük tőle az
engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.

– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie
kell! Csak nagy általánosságban… (erőlködött Virginia egyrenagyobb
csüggedéssel).

– Rendelkezni, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi,
többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső
apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk
és mennyit dolgozzunk; – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső
rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. – Ej, – különben miről is
beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek,
mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok,
hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél
könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.

És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásigszeretett
és csodált barátnőjét.



XIV.

Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített
templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után
lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn
és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották
ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany
edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik
előtt, – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó
Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya
titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer,
tán az idők végezetéig, – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg
újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; – és nemföldi
szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és
tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár végnélkül osztódva, mégis mind
osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mythikus nagy
Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat, – lassan,
óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét;
akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, –
mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal
emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még
egyszer térdreborultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték
mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…» Végre
megindultak; – összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan
lépkedve a kockaköveken; – elhalványult arcukon szent megindulással;
olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami
megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a
helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, –
hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, – a legszorosabb
és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és
mindenek urával, – az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven;
tegezve, kicsinyítő-szóval hivnak, – ki érttük, érttük, érttük, ontotta
ki drága vérét, a kereszten…

És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló
elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült
is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek
életét mennyeivé tette már e földön; – a szándéknak legalább nem volt
szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és
mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhitatot; – hogy
legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…

Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt,
idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt
sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a
titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és
kabinettekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön
egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak
növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött noviciák. A bennlakókra
a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan
új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.

Félegykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban
imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most
egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, –
az eredmény megint ugyanaz. Semmi!

Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára; –
a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között.
Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. – Ez
hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! –
Igen, de a legutolsó hetek csunya zürzavarai közepett szétkallódtak a
vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga
fejével gondolkozott és tanácsolt. – Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» –
mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán
Fénrich jelentette ki, hogy mivel absolut többség nincs, tehát a Megyés
Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két
nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és
Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új
tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada
azzá tenni kiván. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most
bérmáló-körúton jár s csak egy hét mulva jön székhelyére vissza,
egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem
utazhatnak addig vissza.

Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó,
körültük tolongó novicia-seregnek nem tudtak örvendetes ujságot mondani;
csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. – A feldiszített,
ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a
hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát
azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte
némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a
legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé
volt; Virginia szive ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett…
Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak
végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony
dobogón, mint valami szinpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna
arca sötét volt, hangja szokatlanul szigoru.

– Mond, miért… miért tetted ezt velem?

– Magdolna! – Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell!
Senkit sem látok nálad külömbnek, magasabban állónak; senkit még most
sem, igen, – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.

– Méltóbb? – És… alkalmasabb, Virginia nővér?

– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam,
hogy ennyire… ennyire ellenedre van!

– Nem ösmertél tehát? De hogy szerethettél akkor?

– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas
szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; – az
Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, – tán
bűnösen szerettelek, itéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te
tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak
miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad
tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, – csak teáltalad
és teértted tud nekem valami igazán fájni, még… még a bűneim is, – ó,
Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is
lehetséges ennél jobban szeretni!

– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!

– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kinlódom és egyre hatalmasabb
ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt… itt a zárdában
divatozni szokott,… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az
egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem,
Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, – Magdolna, Magdolnám, – ó, tedd a
homlokomra a kezed egy pillanatig!…

– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szígorú, ébresztő hangon
és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt
megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy
másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?

– Mit?… Jobb volna rögtön meghalnom.

Dult arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, –
szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és
vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy –
visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett;
ajka oly száraz volt, hogy alig birta a szavakat kiejteni… És ahogy így
megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, – Magdolna arca
megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott
hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé-nyújtotta nyugodt, biztos
szorítású kezét.

– Virginia testvér, nyugodj meg hát, – jer! – szólt ösmerős szives
csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a
nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében
voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves; – folytatta és már mosolygott is,
– te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a
közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megitéllek… vagy
nem értelek meg,… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy
pillanatra megitéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és
más mult, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van,
hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt
cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, – a
vezetés terhét viselni itt! No igen jó, – hát ma még nem, csakugyan, –
de később, ha idősebb leszel, úgye? És ez… ez a másik… idegességed velem
szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol
rend és törvény, – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, –
Virginia, – és minden jogosult és igaz és nagy lehet, ami emberi és
őszinte! Igy, olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e
föld rendje és törvénye, hogy sohse értsük meg egymást teljesen, mi
emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre, úgy-e, hogy aztán helyesen
szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok
erről.

Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak
fokonkint szűnt ideges remegése, – lassan bátorodva emelte feljebb
tekintetét. – Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú,
esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor
elváltak végre, – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A
negyedik B polgári-osztály terme… az egyik apácának örökre emlékezetes
hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete;
legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt
fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, – már
tudott és értett sokmindent, – amitől eddig félt vagy amin ujjongott;
amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt
is, hogy a saját, «nagy» érzését semmi joga nem volt másnak tartani
lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint
az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb
is talán, (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), épúgy nem valami
törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt
magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető
hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz
az emberi végzet sodorta hibába, melyért olyan szigorúan itélte volt meg
gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így
szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel, – az egész,
nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment
a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a
gyülölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy
kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és
jogosult ösztön, melyet Isten maga ösmert el a paradicsomban még, midőn
a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a
szerzetesek, Isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész
életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még
magasabb tökélyre jussanak, – hogy megtartván a parancsokat, magukra
vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most,
hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák
törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggését; emberi szervek
szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és
tiszta szavakkal mind-ennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett
élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is,
embernek is külömb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt és lazán
egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel
nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesőn, sokáig imádkozott.

A megyés püspök tehát csak egy hét mulva volt visszatérendő; és addig ez
a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongni
tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás,
házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják
vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir
unausstehliche réndetlenség!» – ahogy Kunigund krákogta napestig
futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok
voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak
hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? – Aztán meg
fehérnemüvel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik
vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» noviciák
gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a
Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt;
levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.



XV.

És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy
alkonyati órán, – amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt,
amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross
Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja
volt; azé a nagyon csunya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes
ellátásban. Kalapot, keztyüt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát
is, – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az
Ujépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és
hurcolta végig a Főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi
öregektől. Egy «kammerli»-ban belebujtatta a kis apácajelöltet és a
kerek abbégallért gondosan begyürte az idegen kabátka alá; a
hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy
lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy
külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó
járókelői közt; – s a legalkalmasabb percben; mikor a kapu ép nyitva
volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, – megszorította a Helén karját
jó erősen és fülébe súgta «Most!»… Csak egy pillantást vethetett utána;
látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos
terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,… utcalárma,
friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfömje, szabad és
boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, – aztán bezárult a Porta és a
folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengetyűszóig. Erzsi
lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte
boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából,
hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette
a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! –
Hisz ha kimehetett volna az Ujépületből, egyenesen a Marhakapun át,…
mikor a többi bejárók elmentek; – csakhogy Helénkét már rég nem engedték
lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A
háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val;
Uristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány
apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt!
Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem
sikerülhetett volna… «Gelobt sei Jesus Christus!»… ah, az öreg Simonea
volt, – és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit
mászkál erre?… Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna
hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az
Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló
kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, – add csak!
Mintha innét jönnék be!» – «Hol jártál?» – «Psszt!»… És nyugodtan, a
legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el
az Öreg asztala előtt; az épen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon
valami «réndetlen»-ségért.

Csak egy óra mulva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő,
kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et?
Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg ép
jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész
rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb
keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd
megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt
arccal, valami papirféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is
megdöbbent; és szintebarátságos egyerértéssel segített aztán
szörnyüködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor
indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, – mi közülünk, innét senki! De
minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy
réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak
hirem-tudtom nélkül a házban össze-vissza; én nem olyan rendet tartok!»
És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a
bennlakóknak is a teljes ujságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal
novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint, – (ahogy Erzsi már
előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép,
tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este «hálás híve: Gross
Helén» aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már
nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban
eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katholika
Holzernénál fog lakni (gyámatyja előre-kikért engedelmével) – pár hétig,
Töffler Albert gimnaziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért,
hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szivesek és
jók voltak hozzá, – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és
esetleges szemrehányásokat, – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen
hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből és azon tünődött, vajon
átöltözött-e mindjárt Holzerné valami bluzába az a kis ügyetlen? Csak
nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?

Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi
oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkviziciók
útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi
pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. – Ám a vallatást,
kutatást sem csinálták most olyan ambicióval és ügyesen, mint máskor
kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes
intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez
üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt,
mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és
eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai épígy voltak a
maguk részéről, – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált
érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kigyót melengettek
keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek
már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, – végre
együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamenyien a «kis
raffinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, – a «romlott és kacér
nagyvárosi lányt», akivel – no ugyan-bizony jól is jár majd a férje!
Kivált a fiatalok heveskedtek igy: «Nem is lesz abból jó sohse, csak
afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd
meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» – Igy vélte a kis
Geralda és elmondogatta esténkint a bennlakóknak is a kettes hálóban a
Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta;
egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon
sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a
szégyen, tán sírba-vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az
óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan:
«Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; – azt hiszi,
nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»… És csak lassan, csak
néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, – hogy hát hiszen a szent
házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a
paradicsomban.

Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen,
innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az
anyaházbeliek, – öregek és középkoruak, e két ellentétes párt, – összébb
került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát
mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő
bázisát, – a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem
építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat!
De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a
közvetlen szükségeket fedezni hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább,
mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes»
intézményekre! – Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől,
ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még
kevésbbé tették szóvá így, nevénnevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy
kivánság lett urrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy
csak hamarosan, – már akárhogy, – de vége legyen ennek a rettenetes
állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa
békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem
szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, –
mondogatták már sokan és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk?
Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk, – hanem hogy
engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E
siralomvölgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a
halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor
emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló;
nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle!» – Igen, ilyen beszédek
és vélekedések kezdtek nagyon is lábrakapni a túlzsúfolt nagy Ház összes
szárnyaiban és termeiben; kivéve épen a bennlakó-növendékek nappaliját.
Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és
örülve-örülték a kis Helén, a «boldog menyasszony» felől érkező hireket,
– melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez
naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a
Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás, – hogy legyenek,
ó legyenek ők is valaha ép ilyen tökéletesen boldogak!

«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» – mormogta aznap Kunigund s káröröm,
méreg, ellágyulás, írigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában,
ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az
enyhén borús, tavaszí égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy:
«Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» – de a nagylányok feje
összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú
jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak
mögött!

A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) –
este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) –
meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas
volt a vendég, – mosolygó, szives, előzékeny az, aki fogadta; már napok
óta a folyosón is messziről, szives alázattal köszöntek egymásnak. Az
ember megérzi az ilyet a másikon, – rendesen kölcsönösek ezek a nagy
megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.

– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte – mert Virginia oly csüggedt –
vagy tünődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint
tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó
szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, bőjt az orvossága, ahogy szent
Vincénk mondta! szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény
zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitünő szerzetnek az ügyeiről.
Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert
okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közösakarattal megint jóra e
fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.

– Ó, magamnak sincs egyéb kivánságom! – felelt a noviciát főnöknője; –
csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az
úrnak legszerényebb szolgálója, e türhetetlen állapotok ellen. Higyje
meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…

– A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy
életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi
szüzeit és különös gondja van rájuk. Bizni kell! – Ma tehát nálam volt
Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel
megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi
tisztségre és kötelmekre épen egyéniségénél és lelkialkatánál fogva nem
érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt
tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem
erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű
tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. – Mennyire
szükség lesz rá még ezentúl, – mikor az önök által tervezett magasabb
tanítónőképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv
régebbi ellenzői beláttuk ennek mulhatatlan szükségét.

Berchtolda csak némán bólintott.

– Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, – bár megint
valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka
volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő
túlzott lelkifinomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy
ittléte zavarná a másiknak párthiveit. Ó, – ez a pártoskodás, ez valóban
nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz
még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott
a mi nagy dunántuli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új
tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna
helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?

Berchtolda bólintott megint.

– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért
szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltünő, úttörők sorában?
Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van,
Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is,
csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk,
ha így majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, úgye, – anyánkká
lesz, – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de
testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és
áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál
is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül.
– A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk
most, úgye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, – a külső
gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné
mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd
lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt, – bizvást
remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett beteg-üdülőt illeti; erre nézve
nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan
nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos
és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is, – ő is
helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, a világiakétól lehetőleg távol
megszerezhetnénk.

– Ah, kedves nővér, – sóhajtott Berchtolda, – mennyi sok bajt el lehetne
kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!

– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, – de a hibákat belátni és
javulni sohse késő! Igen, mi – lássa – már öregek vagyunk, munkában
megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona
nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még
gyengéd ifjuságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy
az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú,
(végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat
évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett
jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar,
idegön frajjok!» – morogtak utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi
parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak.
– Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk
testvérnénje) az a szent, drága lélek: – Ő volt talán húsz éves
mindössze, – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag
mészárosmester egyedüli leánygyermekei, – elhagytak családot és jómódot,
mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a
legtöbbje már fenn, a mennyei örök vigságban! – Kedves nővér Berchtolda,
ezt úgye meg kell bocsátaniok nekünk, – nekünk érzékeny öregeknek, hogy
utolsó Főasszonyunkul őt kivánjuk, – az elsőnek hugát, ki velünk együtt
úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak!… Az önök
háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és
annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már
csak apró érzékenységeink vannak, – érzelgősségek, kegyelet, emlékek;
ezeket hagyják csak meg nekünk!…

A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte
megindultsága könnyüit.

– Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról;
bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit
említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. – De nem,
körülbelül készen is volnék,… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves
nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki
anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony,
háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető
gondjai alá, a noviciátba lépni, – mint amennyi azelőtt volt az új
jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett;
bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a
fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel
együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent
érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell
vizsgálni szigorúan nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek
közöttük, mint a multkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői,
kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az
ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája
megkönnyítésére, – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes
mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.

– Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk
parancsainak! – felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette
utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és
komor szentet elfogadta ellenőrének. – Mindegy volt már ez is; legalább
most úgy gondolta.

Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az
eredménye, hogy új, egyenkinti szavazásra nem is került sor többé. A
püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely
az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér főasszonnyá
nevezését.

S a vendégsororok is hazautazhattak végre.



XVI.

Május, – boldog hó, – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet,
bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok
hava; Mária hava és a kinyilott virágoké; Mária hava, a dicsőséges,
örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, – boldogságos szűz
Mária!

A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt,
édes Asszonyé, – murilloi derüben áll felhők és rózsák között;
angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves
rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. –
A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a
telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kigyó
fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt,
sinylő és titkos, téli érzéseken is… O, drága, értett mistérium; ó
átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjuság!

Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni
órákon, – tömjénfüstben és virágillatban, – hallani a szószékről újra
meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk
zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te
Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó,
elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…»

Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték,
szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi
ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha,
kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett
kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu
világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott,
csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép,
fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg
szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe.
Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi
karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette a kalapját és
tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, – jó
szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» – kiabált az Öreg az
első pároknál.

– Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! – szállt és lihegett
a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» –
üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonához
való kenyereskosárt.

Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú
mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak,
visszahúzza a szive ide mégis!» – mondogatták néha azok a sororok, kik
különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég
boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme – úgye?» – És
Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei…!»
Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.

Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul
megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón
csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» – kérdezte komolyan az apáca. – «Jaj,
nagyon, – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a
jegyesemet; ó, ő olyan jó katholikus! Ó kedves, drága jó nővér…!» És
síró meghatottsággal hajolt ujra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal
borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok
érted, gyermek! A Boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó
volt, olyan bölcs!» – «Ó, kedves nővér, – engedje meg nekem, – ó, de
vajjon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést,
nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is,
palástot, karingeket, – ó, oly boldog lennék!» – «Majd megpróbálok
közbenjárni, gyermekem!» – felelt Virginia és egy kegyes, kenetes,
már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra
gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy
vagyonos és jó katholikus világi nőt. – Ő megint politizált, számított
és szervezett; csak úgy mint eddig; – tudott volna-é egyebet tenni,
másforma lenni? Már ilyen volt a természete!

A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a
nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent
Evelina buzgón adja már a jópéldát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek
és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és
főrendező és cerimoniamester és minden, – akárcsak a boldogult mellett
volt. – Ó, lényegében nem is változott ám semmi, – vagy csak nagyon
kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit
elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos
folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, – és
nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján
– és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk,
rákényszerítnénk, – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami
csüggesztő, – de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás.
Igy van ez kinn az «igazi» világban is, – hát még itt, ahol méginkább:
mindegy! Ahol abban élnek, – ahová azért jöttek – hogy: mindegy. A
számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak
sebesen; – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog,
amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell
emlékezni szóval: – «most és halálunk óráján».

Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem
foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli
dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad
levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok
újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany
napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon
fontos – «igazi életgondjaik» – az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a
képesítő, – mely majd «egész életükre» kihat.

A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb
osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a
«drukk» édes, kissé mimelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy,
világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi
papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a
vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha
valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú noviciák bő köntösük alatt; vagy a
bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az
«írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudomány-ág egész rendszere
és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkópikus betűkkel és
«dióhéjban».

A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és
készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet
nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles útakon, a
drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az
egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy
gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; –
de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a
jövő, az Élet, – és innen oly szépnek látszott.

Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája
s a megifjúlt nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, – az
orgonák nyurga gallyai, – a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga,
melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélekzettel, sejtő tavaszi
sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, –
hintálló szelek, pelyhek, álmok, felhők, – ez örök májusi oltárok; –
ifjúság…

És minden és mindig és «megint előlről»…

A bennlakók-kertje drótsövényén túl a gyenge káposzta-palánták közt ott
sétált Szelényi papa; és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu
meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig
nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán
rákezdi, belekap valahol, – míndegy, hisz úgy sem azon múlik:

– Nem «igazság»-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság,
– az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott
isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kiváncsi, úgy ám, – új és
termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel
legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az
a valami, hogy «sejt» kis lányok, – az talán nem is létezik
«valóságban», csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe hát miért is
létezne, – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer
felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog
mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk
megmagyarázni. Ugy ám; és ha már nem lesz így, akkor a «sejt» penzióba
megy; megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben, – miért is mondtam
ezt Gizella kisasszony? Na, – sohse törje a fejét; mindegy hehe! Lám a
föld és hold és az egész naprendszer minden jelenségét meg lehet ám
magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, –
csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig
könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a nap van a
közepibe, – hát a nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra
Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a
pigmenttartalom, akkorára, – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a
szomorú emlékű fényelmélet, az étheri rezgésekkel, melyből legutolsó
ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók
kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat, – «je-ele-ensé-égeket», mi? –
amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó
«rezgési-theóriá»-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig és
olcsó világító-szerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány
ilyen impertinens kis luk, – akkor jön egy merész fickó és beveri az
öklivel: pász! Nincs többé étheri rezgés! Lesz másik «szentigazság», egy
új; – vagy (nagyon lehet) visszagyön a régi jó együgyüség arról, hogy az
édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidális
matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos
sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?

Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak, – mert fiatalok voltak. De amíg a
«papa» mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött és ő kinyitotta a
nagy zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se
vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak hogy már apró,
sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva mosolyogva és
mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül és ráfüggesztették
szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított
nagyon rájuk), – de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás
szavain örült; – és szégyelték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi
lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a
természettudományi előadásról.

A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben a frissen
gyomlált paradicsomok közt feltünt a Popescu Kornél nyulánk szép
lyányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett és mindegyikük
valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos,
vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről, vagy
egyéb «miheztartásról»? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly
komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg
soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni
valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!

Király Erzsi most lennről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva;
nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött; hirtelen
surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy
magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide; hogy emez épen egy
társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni, –
járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel,
elszikkadt ajkaival, – mert Grünberger nagyon jó tanuló. – Most azonban
vendége is volt; eljött hozzá együttkészülni az Erzsi földije, az a hű
postillon d’amour, – ki néha finom kugler-cukrokat szokott kapni
Budapestről, – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.

– Jöjjön, Erzsike! Van! – Már három napja őrzöm a Módszertanomban.

– Köszönöm, drága! Csusztassa csak be ide az Ásványtanomba: Nincs ugyan
veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! – Hát hogy, mint
vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? – Borzasztó; mint
a malmok, – magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál
vagyunk és a másikban a spectral-analizisig – Mit gondolnak ki lesz
jeles-rendű? Elsősorban persze maga, Fánnika!

– Persze. Majd én! Egy zsidó lány! – szabadkozott az, elpirulva az
örömtől.

– Ó, ne gondolja, – azért az apácák nem olyanok! Ép azért meg fogják
adni magának, hogy kimutassák, milyen igazságosak a másvallásuakkal is.
No, fogadjunk!

– Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! – Kiáltott Fánni s szinte reszketett
az izgalomtól.

– Mibe? Tíz certli csokoládéba! Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész
táblát. Gilt? Gilt! – Csak drága, annak a varrónőismerősének szóljon,
kedves, – mert tudja, drága, a Tedeum után muszáj nekem rögtön az a ruha
s az utiköpeny is. Nagyon sürgős, aranyom!

– Ejha! Hova utazik olyan messzire?

– Fel Pestre!

– Ó, – egész Pestre? Hát mit fog ott csinálni?

– Semmit. Csak úgy megnézem magamnak egy kicsit Pestet!

– Ne mondja? De jó magának! – mondta a két kis magolónő csaknem
egyszerre; és hirtelen, – ámulva irigykedve és gyanakodva összenéztek,
elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon; az orgona fürtje már
lilult és egy-egy síma, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |s klket |s kiket

6 |úgy csurcgna |úgy csurogna

42 |«Na lám!« |«Na lám!»

62 |földi boldogság»-nak |«földi boldogság»-nak

65 |elmaradt czidén |elmaradt ezidén

77 |pohar razta |poharazta

77 |most mán |most már

77 |utá- már |után már

118 |inenn-onnan összekerütlt |innen-onnan összekerült

120 |egyéniségénel és lelkialkatánál |egyéniségénél és lelkialkatánál]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Hangyaboly - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.