Title: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (2. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: English
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (2. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

XI. KÖTET

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

II

Eötvös Károly Munkái

XI.

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

A NAGY PER,

MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



A SÖTÉTSÉG NAGYOBB LESZ.


I.

(Matej vallani kezd. – A tárkányi veszteglés. – Ismeretlen zsidó
holttestet hurczol a vizben. – Megegyeznek Herskóval a
holttestszállitásra. – A tokaji intézkedések. – Felöltöztetik
Tisza-Ladánynál a holttestet. – Matej egyéb kijelentései.)

Vizsgálóbiróék nem csalódtak egészen. A csendbiztos hatalmasnak
bizonyult. Ereje és sikere csodálatos lett. A vizsgálóbiró gonosz
bölcsessége egyelőre diadalt aratott. Matej Ignácz csakugyan vallott a
csendbiztos kezén.

Volt már vallomása, melyet junius 30-án Nyiregyházán tett. Ebben
határozottan tagadja, hogy a tetemsikkasztásról s a csonkafűzesi
holttest szállitásáról tudna valamit. Ez a vallomása mindenben összevág
a többi összes tutajos vallomásával.

Most másként beszélt.

Előadja, hogy junius 10-én délután 1 és 2 óra közt értek Kis-Tárkány és
Nagy-Tárkány közt a Tiszán ahhoz a ponthoz, a hol kikötöttek. Ez
szombatnap volt. Ott vesztegeltek a következő vasárnapon is és csakis
hétfőn reggel indultak el onnan.

Vasárnap dél tájban a tutajosok nagyobb része a sáfárral, Herskó
Dáviddal együtt bement Agárdra egyet s mást vásárolni s kissé
pálinkázni, de három-négy óra mulva mind hazatért, azonban Herskó
nélkül. Herskó néhány perczczel később egyedül jött vissza.

A tutajosok nagy része ittas volt s alkonyat felé már mind aludt a
tutajok kalibáiban. Este 8 órakor napnyugta táján csak négyen voltak már
a parti fűzesben. Ez a négy ember volt: ő, aztán Csepkanics, a
kormánybiró s két más ismeretlen tutajos, kiknek nevét s származását nem
tudja. Ezek az ő tutaján voltak eddig, Mező-Váriban fogadták fel őket,
de itt Tárkányban önként elmaradtak s igy csak Csepkanicscsal ketten
vezették a tutajt Tokajig, a hol aztán Selever Jánost fogadta fel a
sáfár harmadiknak.

Nap szállata után már Csepkanics is bevonult a kalikába s csak ő és
Herskó maradtak a parton. Ő azért, mert a legközelebbi tanyára akart
menni, hogy magának a juhászoktól turót vegyen.

Itt jut Matej Ignácz az ő vallomásában nagy fordulathoz. Igy folytatja:

Elindult a parton a juhászok felé. A mint mendegél: szemébe ötlik egy
zsidó. A zsidó felülről jön lefelé közvetlenül a viz szélén s valamit
guzsnál fogva vonszol maga után a vizben s egyenesen az ő tutajok felé
tart. Az ő tutajuk felé, a melyről a két ismeretlen tutajos szolga már
végleg eltávozott s a melynek kalibájában már Csepkanics, a kormánybiró,
éjjeli nyugalomra tért.

Utánanéz a zsidónak s látja, hogy Herskó Dávid a sáfár ott áll a parton
s várja a zsidót, a ki egyenesen feléje tart. Ő is megfordul utjában,
nem megy most már turót venni, hanem nézi a két zsidót, mit csinálnak
ezek? Valamelyest beszélnek egymással s azután Herskó átveszi az idegen
zsidótól azt a tárgyat, a mit az a guzsnál fogva maga után vonszolt.

Ime holttest volt ez a tárgy.

Odamegy a két zsidóhoz, de mire odaért volna, az idegen és ismeretlen
zsidó már visszaindult s ment a parton egyenesen fölfelé, a honnan jött.
Herskó pedig fogta a guzst s annál fogva a holttestet a tutajig huzta.

A holttesten nem volt egyéb, csak egy térdig érő ing.

Kérdi Herskó Dávidtól:

– Mit csináltak?

Herskó azt felelte:

– Nincs itt semmi nézni valód, eredj innen dolgodra.

Ő azonban kiváncsi volt s tovább is nézte a sáfárt s látta, a mint ez a
holttestet a maga tutajáról a vizben végig vonszolta s átvitte
Csepkanics tutajára s ahhoz hozzákötözte.

A mint ezt végignézte, ő is belépett a partról erre a tutajra, melyen ő
volt Csepkanics mellett a tutajos szolga s melyhez most már ismeretlen
holttest volt odakötve.

Herskó ránézett s ezt mondta:

– Hallgass, sok pénzt kapsz!

Ő nem felelt semmit, lefeküdt a kalibában Csepkanics mellé, Herskó pedig
hazament a maga tutajára.

Másnap hétfőn, junius 12-én korán indultak. Indulás előtt Herskó a maga
tutajáról áthajitott hozzá egy rögöt, egy darabka kemény földet. Ő
odanéz: ki hajigál s miért hajigál? Látja, hogy Herskó integet kezével s
éppen ő hozzá intéz szó nélkül hivó intést. Ő szintén szó nélkül átment
Herskó tutajára, hol ez hozzá igy szólt:

– Vigyázz a holttestre, én is vigyázok, hogy le ne szakadjon s a
tutajtól el ne maradjon. Ne szólj róla senkinek, sok pénzt kapsz!

Ő nem szólt senkinek.

Vencsellőnél kikötöttek. Kikötés után Herskó átment az ő tutajára s azt
kérdezte:

– Nem romlott-e meg, nem pusztult-e el a holttest?

– Nem.

A zsidó nem hitte. Odament a holttesthez s gondosan megnézte maga.

Tokajban szerdán, junius 14-én este kikötés után a tutajosok mind
bementek a városba, de ő Herskóval a többitől különválva együttmaradt.
Herskó itt adott neki 56 forintot, a mostani pénz szerint 112 koronát és
pedig négy darab öt forintos bankjegyet s 36 darab egy forintosat,
melyből 26 darab bankjegy volt, 10 darab pedig tallér.

A felső tiszai nép még ma is tallérnak nevezi a nagyobbfajta ezüst
pénzdarabot. A 18-ik században Magyarországon is divatos pénznem volt a
tallér nevü kétforintos ezüstpénz. Az ily forintot rénes forintnak is,
konvencziós forintnak is nevezték, minthogy ezüst tartalmát nemzetközi
szerződéssel állapitották meg. A magyar nép »pengő« forintnak nevezte.
Annyit ért, mint három ezüst Máriás huszas. Kelendő pénznem volt a 19-ik
század közepéig, azon túl nem. A későbbi osztrák ezüst forintnál többet
ért egyhuszad részszel, vagyis tiz fillérrel. De azért Magyarország
keleti részein a köznép mind máig a tallér szót használja.

Herskó nagy óvatosságot tartott szükségesnek. Azt mondta Matejnek:

– A pénzről ne szólj senkinek, ne is tartsd magadnál, hanem hadd itt
Tokajban valakinél, még irást se végy róla, Szegedről visszajövet
magadhoz veheted.

A szó parancsként hangzott Matej füleiben.

Ezután együtt betértek egy kis boltba, mely a Bodrog folyó közelében
volt s arra nézett. Mindenféle apróságot árulnak ott s ő is vett – a
tanu – nyomban egy pipát. Ott találtak a boltban egy zsidót s egy
asszonyt, a zsidó feleségét. Az asszony éppen terhes állapotban volt s a
boltból el is távozott csakhamar. Csak hárman maradtak ott. Ő, meg
Herskó és a zsidó boltos.

A zsidó boltos magas termetü, barna szinü, fekete szakálu, szikár s
mintegy 30–35 év körüli ember volt, ráismerne egyenesen. Herskó beszélt
vele valamit zsidóul, de ő nem értette, mit. Azután a zsidó boltos ő
hozzá fordult magyar nyelven, de a mikor észrevette, hogy ő magyarul nem
jól beszél, tót nyelven szólt hozzá:

– Ad ide nekem a pénzt, majd én megőrzöm számodra s mikor visszatérsz:
megosztozunk rajta.

E szóra ő 54 forintot átadott a boltosnak szó nélkül és csupán 2 tallért
vagyis forintot tartott meg magánál. Herskó annyit szólt közbe:

– Irás nem kell.

E szóra nyugodtan adta oda a pénzt.

Másnap csütörtökön, junius 15-én, Herskó 8 vagy 9 liter pálinkát vett
Tokajban s ezt osztogatta a tutajosoknak. Pénteken délután 2 és 3 óra
tájban Tisza-Eszláron alul kötöttek ki, de nem az eszlári oldalon, hanem
az átelleni tisza-ladányi oldalon, még pedig egy folyamhajlatnál a
fűzesek alatt s itt voltak junius 17-ikének, szombat napnak reggeléig.

A pénteki nap alkonyán Herskó sáfár egyedül maga sétálgatott a parton
mintegy két órai időn keresztül, de a tutajra nem hozott semmit.
Estefelé ő is felment Csepkanicscsal, Seleverrel s a Tokajban hozzájuk
szegődött magyar emberrel, Galsi Istvánnal a partra tüzet rakni.
Tutajukon ők nem rakhattak tüzet, mert az ő tutajuk terhelés nélkül
üresen ment s azért a szél ellen a tüzet nem vehették körül semmivel. A
széltől nem védhették meg. A mint ott voltak a parton hárman a tűz
körül, Herskó odasompolygott hozzájuk s őt ruhájánál fogva megrántotta s
intéssel a tutajra lehivta.

– Feküdjél le a kalibában s ott légy mig csak nem hivlak.

Engedelmeskedett.

Esti tiz óra tájban Herskó egy rögöt hajitott hozzá. Erre ő a kalibából
kiment, Herskó ott várta s a tutaj végére vezette s ime a holttest akkor
már a vizből kiemelve a tutajon feküdt. Más nem emelhette ki, mint
Herskó. A ki azt mondta:

– Most felöltöztetjük a holttestet, emeld föl!

Ő engedelmeskedett. Hóna alatt fogva fölemelte a tetemet.

Herskó karján egy csomó ruha volt több darabból. Ezeket egyenként huzta
föl a holttestre.

A fűzesben lassan susogott az éjjeli szellő. A tutajon levő tüzek s a
parti tüzek már hamvadoztak. A lassan hömpölygő folyamárnak nem volt
hangja. A tutajosok mélyen aludtak valamennyien, ki a kalibában, ki a
parton a fűzesben. Ők ketten zavartalanul, nyugodtan öltöztették a
halottat.

Legelőször lehuzták róla az inget s azt a vizbe lökték. Ez nem Solymosi
Eszter inge volt.

Azután ráadtak egy kurta inget s azon alul egy pendelyt. A minőt a
tiszaparti paraszt lánykák viselnek.

Felső testére felhuztak egy rongyos női kabátot, ugynevezett otthonkát
vagy benemérőt, könyökén és vállán szakadozottat.

Alsó testére szines, de szintén rongyos szoknyát adtak.

Nyakába és derekára vastag kendőt illesztettek, hátán összekötve.

Balkezének csuklójára egy kékes szinü sötét kendőt kötött a zsidó s abba
fekete festéket helyezett el, melyet előbb egy sárgás papirosba
csomagolt. A papiros olyan volt, mint a gyufatokok papirosa s a
milyenben dohányt is szoktak adni a boltosok.

Mikor mindez megvolt: akkor a zsidó a holttestet megint visszaeresztette
a vizbe s a balkéz csuklójára kötött kendőt gyengén a tutajhoz kötötte s
neki ily utasitást adott:

– Ha a holttest le talál szakadni: ne nyulj hozzá. Hadd menjen a maga
utján.

Senki se látta ezt a műveletet. Csak ők hárman tudták. A zsidó, a halott
és ő. Egyik se szólt róla senkinek. A tutajosok aludtak. Sokan közülök
részegek is voltak, mert Herskó folyton kinálgatta nekik a pálinkát.
Idegen pedig nem járt ott az éjszakában. Még nappal is ritkán jár ott
ember.

A holttestet többé ő se látta, csak a tiszadadai parton a
Csonkafűzesben, a mikor már a csősz kihuzta a partra.

Azt a zsidót, a ki a holttestet Tárkány alatt a sáfárnak átadta, nem
ismeri. Tisza-Kerecsenyben látta először. Egy kis tutajon volt, melyen
hasitványfát szállitott. Vele volt a tutajon egy orosz és egy oláh
tutajos. Ezek nevét se tudja. Az oláh tutajost velük együtt fogták el
Szolnokon s együtt kisérték Nyiregyházára.

Mi tudjuk már, hogy ez a tutajos Drimusz György volt.

Matej azonban még vallott valamit.

A tetemszállitó ismeretlen zsidót – ugymond – Jankelnek szólitotta
Herskó. Ez a zsidó középtermetünél magasabb, szikár, szőke, sőt sárgás
szakálu, hosszas arczu, hunczutkája – pajesze fülén alul ér; szemei
szürkések, orra kissé lefelé hajló, bajusza kicsiny és sárgás szinü s
lefelé lógó.

– – Ebből állott Matej Ignácz julius 5-iki vallomása, melyet Tisza-Lökön
a csendbiztos keze alatt tett éjnek-éjszakáján.

Ennek a tisza-löki csendbiztosi vallatásnak jegyzőkönyvét Bary József
vizsgálóbiró irta. Az ő kezeirása az egész.

Külön jegyzőkönyvvezető nem volt jelen, tehát nem is irta alá a
jegyzőkönyvet. Nem irta alá maga Matej Ignácz se. Igaz, hogy a
törvényszék előtt azt jelentette ki, hogy ő se irni, se olvasni nem tud.
Ezt a jegyzőkönyv záradékában meg kellett volna jegyezni és csupán már e
miatt is külön birósági tanut vagy jegyzőkönyvvezetőt kellett volna
alkalmazni. Igy szól a törvény s ezt parancsolta volna a törvényes
gyakorlat.

A vizsgálóbiró törvénynyel és törvényes gyakorlattal nem törődött.
Biztos volt abban, hogy e miatt se az ügyet ki nem veszik a kezéből, se
fegyelmi büntetésben nem részesül.

A jegyzőkönyv záradékában ott van a szokásos ákom bákom: »A jegyzőkönyv
felolvastatik s tolmács utján megmagyaráztatik.«

Ki bizonyitja ezt?

Csupán a vizsgálóbiró aláirása. – Ez se felel meg a törvénynek.

De ki volt hát a tolmács?

Matej Ignácz nem tudott magyarul, csak oroszul, a vizsgálóbiró pedig nem
tudott oroszul, csak magyarul. Kellett tehát tolmácsnak lenni köztük, de
ez a tolmács se irta alá a jegyzőkönyvet. – Ujabb törvénysértés.

E hiányt azonban ugy a hogy pótolta a vizsgálóbiró. Julius 30-án
jegyzőkönyvbe veszi, hogy minden alkalommal Karanczay József volt a
tolmács. Ez a Karanczay közönséges börtönőr volt; – tudatlan és
tanulatlan ember. Sok ravaszság lakott benne, holmi apróbb fegyelmi
kihágások is terhelték. Könnyen el lehet hinni, hogy közönséges paraszt
beszéd tolmácsolására teljesen képes volt, de azért e fajta embert
alkalmazni ily fontos ügyben tolmácsul még se felelt meg a törvénynek.

De hát elvégre is mindez csak alaki dolog. Bármily szabálytalanul,
bármily szokatlan, sőt törvénynyel ellenkező módon dolgozott is a
vizsgálóbiró: azért Matej Ignácz vallomása igaz lehetett s mindaz, a mi
a vallomásban benne van, megfelelhetett a valóságnak. A mint a királyok
és országkormányzók aláirása és hét pöcsétes levele még nem föltétlen
bizonyság arra, hogy minden igaz, a mi abban a levélben meg van irva:
ugy a legpongyolább és legkuszább vizsgálóbirói jegyzet se állja utját
annak, hogy valóságos igazság ne lehessen az, a mi abban a jegyzetben
benne van.

Matej Ignácz tovább is beszélt.

Julius 14-én Nyiregyházán ujra kihallgatták. Itt már a tisza-löki
csendbiztos komor alakja se állt rém gyanánt a háta mögött. Ujra
megerősitette tisza-löki vallomását. Sőt holmi apróbb részletekkel
megtoldotta. Elmondta ugyanis, hogy ő tutajos társainak a holttestről
semmit se szólt. Elmondta, hogy nem tudja, vajjon Herskó Dávid a guzst
levette-e a holttest jobb kezéről. Elmondta, hogy a holttest még junius
18-án, vasárnap reggel is a szál, a tutaj alatt volt, mert ő még akkor
is ott látta. Nem is ő eresztette el a hullát s nem is tudja, miként
szabadult az a szál alól.

Julius 29-én ujra kihallgatták. Ekkor kijelentette, hogy egyáltalában
nem tudta, miért kellett a holttestet szállitani.

A következő napon julius 30-án a törvényszék elé állitották a czélból,
hogy hitelesitse vallomását. Szokatlan és törvényellenes eljárást
követett ezzel a törvényszék. Se a vádlottak, se a védők nem voltak ott.
Se nem idézték, se nem értesitették őket. Maguk a védők is csak a
hirlapokból később tudták meg e törvényszéki dolgot. De bizony azért a
nagyközönségnek nem volt ez ellen semmi kifogása.

Itt Matej ismételte egész vallomását, de uj részletekkel állott elé.

Herskó Dávid nem Tokajban, hanem már Tisza-Kerecsenyben átadta neki a
bérpénzt, az 56 forintot.

Azt a tokaji kis boltos zsidót, a kinél 54 forintját letette, Vider Mór
tokaji lakosban ismeri föl.

Most már világosan emlékezik arra, hogy annak a kabátkának könyöke,
melyet a holttestre felöltöttek, foltos volt. Csodálatos
emlékezőtehetség! Éjjel volt, esti 10 óra után, a felöltöztetés ott
Eszlár alatt a tiszaladányi füzes árnyékában, a holdvilág is felhők
alatt bujkált, a ruha se az ő kezében volt, hanem Herskó kezében, ő csak
hóna alatt átfogva tartotta a holttestet és mégis tudja, hogy folt volt
a kabátka ujjának könyökén!

Herskó Dávid Tisza-Lökön alól, a dadai Csonkafűzeshez már közel mondta
neki, hogy most már elbocsáthatja a hullát, de ő ezt nem cselekedte.

A törvényszék megmutatta neki azokat a ruhadarabokat, melyeket a
csonkafűzesi halottról leszedtek. Ő ezekben határozottan felismeri azt a
ruhát, melyet a ladányi fűzesnél ő és Herskó a csempészett halottra
öltött.

Végül elébe állitották Smilovics Jankelt s ebben nyomban és tisztán
megismeri azt a zsidót, a ki Tárkány alatt Herskónak a holttestet
átadta.

Nagyon fontos és nagyon érdekes részletek ezek. S ha igazak:
nyomatékosságuk nagyságát a vérvád perében elvitatni nem lehet.

De hát igazak-e?

Matej Ignácz nagy emlékezőtehetsége még bámulatosabb volt egy év mulva.
A következő 1883-ik év julius havának 3-án és 4-én hallgattuk meg a
törvényszék nyilvános tárgyalásán. Itt ujabb finom részletekkel állott
elő.

Mikor a ladányi fűzes alatt álltak: látott estennen egy zsidó asszonyt,
a mint az ruhanemüt hozott s azt átadta Herskó Dávidnak. – Ebbe a ruhába
öltöztették a meztelen holttestet.

Megjegyezte, hogy a holttestnek erős szaga lesz. Erre Herskó betömte az
ő orrát falevéllel, hogy ne érezze a szagot, ne panaszkodjék.

A holttestet ugy kötötték guzszsal a talp alá, hogy azt látni ne
lehessen. A guzs mogyoróvesszőből s mintegy 3 láb hosszu volt.

Hogy a holttest hány éves lányé lehetett: erre nincs véleménye. Ha férfi
lett volna, akkor tudta volna magát életkora felől tájékozni.

Vider Mór tokaji zsidótól sohase kérte vissza pénzét.

Véletlenül álltak meg Tárkány alatt is, Eszlár alatt is. Amott a szél
miatt, emitt a kis Tiszába tévedés miatt. Ép ugy véletlenül álltak meg a
dadai Csonkafűzesnél is, mivelhogy a szétesett tutajt helyre kellett
állitani.

Herskót, mint az ő falujabeli lakost jól ismerte s egyszer már korábban
is tutajozott vele. Smilovics Jankelt is többször látta már.

Ezek voltak fontosabb uj nyilatkozatai. Ezek között már van néhány,
melyet nem fontolt meg előre, s melyre senki sem tanitotta be, ha ugyan
egyáltalán betanitották. Van egy-kettő olyan is, mely ha igaz: akkor a
holttest csempészése nem igaz.

De erről később beszélek.

Jól emlékszem erre az emberre. Életkora 28 év. Tartalékos katona volt
még akkor. Erőteljes alak, piros napsütötte arczczal. Egyetlen szavát se
tudtam elhinni, ha csak többi társa is ugyanazt nem mondta. De azért
bámulatba ejtett.

Gyorsan beszélt, s a legrövidebb kérdésre is sokat beszélt. Vagy
csakugyan ugy történt a holttest csempészése, a hogy elbeszélte – vagy
utóbb maga is szentül hitte, hogy ugy történt. Vagy pedig oly gyors
gondolkozásu és erőteljes képzelésü rossz lélek volt, a kinél
természetté vált a hazudozás s a ki éretlen igazságszolgáltatási
viszonyok közt kenyérkeresetként üzi a hamis tanuskodást. Magyarország
északkeleti részén vannak vidékek, hol száz meg száz keresztyén és zsidó
ember akadt egykor ily szereplésre. Gyönge birák és hitvány ügyvédek
közreműködésével lehetővé vált ez időnként.

Matej Ignácz egyenesen állt a biróság előtt, mint a hogy rendes katona
szokott. Minden kérdésre rögtön felelt, de akár a biróság, akár a vád-
és védelem képviselői intéztek hozzá kérdést: felelete közben soha se a
kérdezőre nézett s nem is a tolmácsra, hanem mereven a földre maga elé.

Vallomásáról ezer részletet közöltek a hirlapok, s megvilágitották azt
minden oldalról. A vérvádban való hit régen elgyengült már, a mikor még
a tetemsikkasztás hite élénken élt. Még ma is él az akkori nemzedék
lelkében. Lehetetlennek tartották, hogy ily különös és szövevényes
esetet paraszt észszel ki lehessen gondolni. Annyira összefüggő oly sok
részlet alig is lehet puszta képzelődés szülötte.


II.

(Herskó vallani kezd. – A vizsgálóbiró előtt semmit se tud, a
csendbiztos kezén mindent tud. – Matejjal egyezően beszél. – A
vizsgálóbiró és társai hittek-e a hullacsempészetben?)

De hát mit szóltak ehhez a zsidók? Hiszen két zsidót, Herskó Dávidot és
Smilovics Jankelt közvetlenül érintette a vallomás. Az ő cselekményükről
szólt.

Herskó Dávid első kihallgatása – mint már emlitettem – junius 29-én
Nyiregyházán történt. Ebben hiven adta elő tutajuk történetét
Bustyaházától Tisza-Dadáig és azon alul Kőtelekig. Ebben szó sincs a
holttest csempészetéről. Ugy beszél, mint a többi tutajos.

Julius 4-én őt is kikisérteti a vizsgálóbiró Tisza-Lökre, de 5-én
ötödmagával visszaviteti Nyiregyházára. Nyilván nem állott szándékában a
csendbiztos kezén hallgatni ki őt. Nem is remélhette, hogy zsidó létére
bevallja a holttest csempészetét.

Azonban Matej Ignácz vallomása változtatott a dolgon.

Ez a vallomás julius 5-ike és 6-ika közti éjszakán került jegyzőkönyvbe
s a vizsgálóbiró éjfél után 1–2 óra közt, tehát már 6-án fejezte be az
irást. Nyomban lovas futár ment még a hajnalon Nyiregyházára, hogy
Herskót hozzák ki azonnal.

Kihozták idejében még délelőtt.

E napról két vallomása került jegyzőkönyvbe. Az egyik nappal, a másik
éjjel.

Nappali vallomásában semmit se tud a holttest csempészetéről s
határozottan valótlannak jelenti ki Matej egész előadását. Kijelenti azt
is, hogy Tisza-Kerecsenyben nem álltak meg, de a mint ott tutajuk
elhaladt, látta Smilovics Jankelt, a ki épen akkor ott rakodott. Ismeri
Smilovicsot tizenöt vagy húsz év óta, mert az Vajnágra való, az pedig
Bustyaháza közelében fekszik, sőt Szeklencze, az ő lakása, sincs oda
távol s a Tiszánál gyakran találkoztak. Holttestet nem vett át senkitől,
nem kötött semmi tutajhoz, nem is öltöztetett s nem is tud róla semmit.
Matejnak se adott Tokajban 56 forintot, magának se volt egyetlen
fölösleges forintja se. Smilovicscsal szólt ugyan néhány szót, de csak
annyit kérdeztek egymástól: ki hova megy tutajával?

Ez volt a nappali vallomás. Ez már második vallomása volt Herskónak. Az
elsőt junius 29-én Nyiregyházán tette, ezt a másodikat most julius 6-án
fényes nappal a tisza-löki szolgabiróságnál.

Mind a kettőben egy nyomon beszélt. Az egész tiszai útnak s a
csonka-fűzesi holttestnek történetét ugy beszélte el, mint tutajos
társai.

Nappali vallomásának jegyzőkönyvén van azonban egy végszó, – a
vizsgálóbirók szokásos mondataiból álló. Ez a végszó arról értesiti az
olvasót, hogy Matej Ignácz szembesittetett Herskó Dáviddal s Herskó
Dávidnak szemébe mondott mindent. Mikor, hol és miként vették át a
holttestet, miként kötözték a tutaj alá, mikor és hol öltöztették fel, s
mit adott ezért Matejnek Herskó.

Matej hiven és részletesen szemébe mondott Herskónak a sáfárnak mindent.
E tény után a vizsgálóbiró örök emlékül azt jegyzi föl a papirosra, hogy
szembesités után Herskó kijelentette, hogy most már kész vallani ő is.

A hivatalos adatok s a birósági iratok szerint tehát egészen simán ment
minden. Huzódozott, kertelt, ingadozott ugyan a zsidó egyideig, de a
mint Matej szembemondásából látta, hogy a biróság ugy is tud már
mindent: hát akkor ő is magába szállt s ő is töredelmesen bevallott
mindent.

Vallomásának lényege következő:

Junius 7-én szerdán délután haladott el tutajával Tisza-Kerecseny alatt.
Smilovics Jankel ott rakodott a parton s a mint őt meglátta, odakiáltott
hozzá. Zsidó nyelven beszélt, hogy a keresztyének ne értsék.

– Herskó, elviszel-e egy holttestet jó fizetésért a tutajon?

Ő készséggel felelt:

– El! Hol a holttest s hova kell vinni?

Smilovics azt válaszolta:

– Valahol az utban majd magam adom át a holttestet s ott megmondom azt
is, hova kell vinni.

Ennyit beszéltek egymással, semmi többet. Smilovics tovább rakodott, ő
meg tovább usztatta tutaját alá felé.

Kis- és Nagy-Tárkány közt junius 9-én, pénteken este kötöttek ki. Ott
maradtak hétfőn, junius 12-én reggelig. Azért maradtak annyi ideig, mert
szombat az ő ünnepje volt, vasárnap pedig a tutajosoké. Ünnepen nem
szokás tutajozni, de különben a szél is fujt.

Vasárnap esti 9–10 óra tájban Smilovics egy kis tutajon oda jött az ő
tutaja mellé. Smilovics tutaja 3–4 darab rövidre vágott szálfából állt,
s szinte szokatlanul kicsiny tutaj volt. A holttest a kis tutaj alá volt
kötve jobb kezénél fogva egy vessző-guzszsal.

Ott Smilovics átadta neki a holttestet azzal az utasitással, hogy vigye
el Tisza Dadáig, de ott aztán ereszsze el. Hadd menjen a holttest, a
hova viszi a viz.

De azt is megmondta Smilovics, hogy a mikor majd Eszlár alatt
elhaladnak, ott egy asszony vár rá a parton. Az asszony 30–35 év körüli
barna nő lesz. Egy csomó ruhát fog majd neki átadni, melyet a holttestre
fel kell öltenie. Elmondotta részletesen azt is, melyik ruhadarabot
miként kell a tetemre felhuzni. Ad át az asszony egy szines kendőt is s
abba papirba göngyölve valami festéket. Részletes utasitást adott arra
nézve, miként kösse ezt a kendőt a holttest balkezére. Az asszonynyal
nem kell sokat értekeznie, az már meg lesz oktatva eléggé, s tudja azt,
kinek adja át a ruhákat. Mindezért kap ő jutalmul Smilovicstól 120
forintot, a mai pénz szerint 240 koronát. Át is adott nyomban 56
forintot. Átadná a többit is, de most nincs nála annyi pénz. Majd
Szolnokon kifizeti az egész összeget vagy visszajövet valahol az útban.

Smilovicsot azután az egész úton nem látta Ároktőig s a tisza-nánai
Gólya-csárdáig.

A tetemszállitás történetét ezentul szórul-szóra ugy beszéli el, mint
Matej. A tokaji pénzletételt, a ladányi kikötést, a holttest
felöltöztetését s a csonka-fűzesi megállást. Csodálatosan összevág a két
ember emlékezőtehetsége. De uj részleteket is tud Herskó.

Eszlár alatt déltájban haladtak el. Ő természetesen ügyelt a partra, a
mint utasitásában volt s csakugyan meglátta a Smilovics által leirt
alaku asszonyt, a mint a Tiszaparton álldogált s a folyamon alá s föl
tekintgetett. Kezében összekötött ruhacsomagot tartott s bele-belenézett
a vizbe. Délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul a
tisza-ladányi oldalon. Az asszony csolnakon ment oda. Ő elébe ment az
asszonynak, ki e szavakkal adta át a ruhákat:

– Itt vannak ezek a ruhák. Jankel küldötte neked arra a holttestre.

Zsidó nyelven beszélt, hogy senki más ne értse. A zsidó nyelv alatt a
galicziai zsidó kiejtésü német nyelvet kell érteni.

A ruhák fehér kendőbe voltak kötve. A fehér kendőt az asszony nem adta
át, azt elvitte vissza magával.

A további részleteket megint teljesen ugy adja elő, mint Matej. De ezen,
ha igaz a történet, nincs mit csodálkozni. Junius 12-ike s julius 6-ika
közt csak huszonöt nap telt el. A holttest szállitása rendkivüli eset.
Se Matej, se Herskó soha nem cselekedtek ilyet még életükben. S aztán a
tizennégy napi börtön magányában százszor végig gondolhatták az eset
részleteit. Tehát ha csakugyan igaz a történet, emlékezetük egyezése
természetes.

Julius 14-én, most már Nyiregyházán ujra kihallgatták Herskót. Azt
mondta: semmiből se vette észre, hogy a tutajosok valamelyike tudott
volna a dologról. Talán Csepkanics György tudhatott valamit, mert ő
mindig azon a tutajon volt, mely alatt egész héten át uszott a holttest.

Julius 29-iki nyiregyházi vallomásában szintén van érdekes részlet.
Elmondta, hogy Vider Mór tokaji szatócsot már régebben ismerte, mert
többször vásárolt be nála. Ezért tudta odavezetni Matejt a czélból, hogy
ez a nála levő pénzt annak kezébe tegye le. Vider Mórral a holttestről
semmit se közölt.

De kijelentette azt is, hogy ő maga se tudta, mire való a tetemszállitás
s miért vállalkozott arra Smilovics. Ő csak azért lett Smilovics
eszköze, mert megörült a 120 forintnak, minthogy ő szegény ember.

Julius 20-án Matejjel egyidejüleg az ő vallomását is hitelesitette a
törvényszék. A törvényszéki elnök sok kérdést intézett hozzá a holttest
csempészése tárgyában. Készséggel megfelelt, a hogy tudott, minden
kérdésre.

Általánosságban s egészben megerősitette tisza-löki éjszakai vallomását.

Matejjel egyezőleg e vallomását azzal igazitotta ki, hogy az 56 forintot
nem Tárkány alatt, hanem még Kerecsenyben átadta Matejnek s még 4
forintot igért is hozzá, hogy a 120 forint jutalomból annak is annyi
jusson, mint neki.

Az elnök azt is kérdezte tőle: miért kellett a tetemszállitás
cselekményébe idegen embert is beavatni? – Okosan felelt rá. Azért
kellett, hogy neki legyen segitsége a holttesttel való bajlódásban. És
épen Matejt kellett beavatni azért, mert ennek tutaja volt üres, e tutaj
nem volt semmivel megterhelve.

Smilovics neki se mondta meg a holttest-csempészet okát, czélját s
különös titkait. Csak annyit mondott, hogy Eszlár felé kell a tetemet
szállitani.

Az eszlári asszony, a ki a ruhákat átadta, nagyon magyaros kiejtéssel
beszélte a zsidó nyelvet. Egészen ugy, a hogy a tiszaparti magyar falvak
zsidósága beszél.

A törvényszék előtt fölmutatták neki azokat a ruhákat, melyeket a
csonka-fűzesi halottról vettek le. Fölismeri ezekben azt, a mit neki az
eszlári asszony átadott s a mibe ő a Smilovics-adta holttestet
felöltöztette.

Végül a törvényszék szembeállitotta őt Smilovicscsal s ennek szemébe is
megmondott mindent meglehetős határozottsággal.

A törvényszék ülése és tárgyalása nyilvános. Ott joga van megjelenni
minden tisztességes, felnőtt embernek. Különös joga van ott megjelenni a
vádlottnak és a védőnek. Ez a jog oly erős, hogy ha a vádlottat és a
védőt e jog gyakorlásától elzárják: akkor a törvényszék egész eljárása s
minden cselekménye semmis. Igy rendelkezik az alkotmány. Ezt igen jól
tudta a törvényszék s ennek daczára erről a hitelesitési tárgyalásról se
a vádlottakat, se a védőket nem értesitette.

Titokban végezett mindent. Maguk a védők is csak a fővárosi lapok
harsogó czikkeiből értesültek a törvényszék titkos eljárásáról. Én nem
hittem a lapoknak. Lehetetlennek tartottam az ily műveletet. Nem láttam
rá példát életemben.

De hát elvégre megtörtént. A biróság nagy elfogultságát bizonyitja ez.
De bizonyitja azt is, hogy a törvényszék se fegyelmi
felelősségrevonástól, se a közönség felriadásától nem tarthatott.

Sok ember azt hitte ez időtájban, hogy minden szabad s minden jogosult,
a mi a zsidók ellen irányul.

S a társadalmat még se lehet e miatt derüre-borura elitélni.

Ha a zsidók csakugyan idegen halottat csempésztek Solymosi Eszter
ruhájába öltözötten a biróság elé: akkor az eszlári vérvád már
felfogható alakot nyer. Eddig Sarf Móricz csendbiztosi vallomásán kivül
semmi se terhelte a vádlottakat. Ez a vallomás éretlen kölyök vallomása
volt. A holttest hiányában még arra sem volt elég komoly tanuság benne,
hogy Solymosi Eszter eltünt volna az élők sorából.

De ruhája megvan: akkor azt tőle el kellett venni. Ha élne: jelét adta
volna annak, hogy ruhájától megfosztották. Ha pedig ruhája zsidók kezébe
került, ha zsidók öltötték azt idegen holttetemre: akkor a zsidók félre
akarták vezetni a büntető biróságot. Ilyet pedig csak akkor tehetnek: ha
érzik bűnös voltukat.

S ime e rettenetes dolgot most már nem csak az orosz tutajos, hanem a
zsidó sáfár is töredelmesen beismeri. Tudja, hogy törvényt kell ezért
állania; tudja, hogy szenvednie kell e miatt, tudja, hogy hitsorsosainak
sok bánatot okoz s az üldöztetés keserü végzetét idézi föl felekezetére:
mégis bevall mindent.

S egyenesen rávall bűntársára is: Smilovics Jankelre s az eszlári
ruhaátadó asszonyra. S ezek is zsidók!

Vajjon elhitte-e a vizsgálóbiró s az a titkos tanács, mely neki
segitett, a holttest csempészetét? Elhitte-e, hogy a holttest ugy került
a dadai Csonkafűzesbe, a hogy Matej és Herskó elbeszélte?

Ez a kérdés sokszor fölmerült agyamban. Véglegesen s határozottan soha
se tudtam magam előtt e kérdést eldönteni. Most se tudom. Gyakori s
benső érintkezésben kellett volna lennem az emberekkel s őket s
gondolkozásukat csupán csak e czélból meg kellett volna gondosan
figyelnem, hogy lelkiismeretesen kimondhassam a feleletet. Vagy azt,
hogy elhitték, vagy azt, hogy maguk se hitték.

Hogy sok részlet valótlansága előttük is nyilvánvaló volt: ez nem
dönthet hiszékenységük fölött. Az elfogultság képes minden bizonyságot
legázolni. Az elfogultság erős hitet teremt s a vizsgálóbiró és a titkos
tanács hajaszáláig tele volt elfogultsággal s a hitnek ereje független
attól, hogy van-e benne, s mennyi benne az igazság?

A vizsgálóbiró nyomban elrendelte Herskó vallomása után, hogy Vider Mór
tokaji boltos zsidót fogják el s vezessék szine elé. De nyomban
elrendelte távirat utján azt is, hogy Smilovics Jankelt tartóztassák le
s rab gyanánt kisérjék Nyiregyházára.


III.

(Smilovics Jankel egyénisége. – Első vallomása. – Lassanként
elhatározza, hogy ő is vall. – Nyiregyházán bevallja a hullacsempészet
regényes történetét. – Uj adatokat hoz szinre. – A holttest különös
szaga. – Vallomása ellenkezik Matejjal és Herskóval, de Tisza-Lökön
összeegyezteti ezekkel vallomását.)

Smilovics Jankelt már másnap, julius 8-án elfogták Técsőn s julius 9-én
már Nyiregyházán a vizsgálóbiró kezén volt.

Zsidó vallásu és származásu, 43 éves, Remetén született s vajnági lakos
Máramaros vármegyében. Van felesége s egy gyereke. Vagyona nincs,
büntetve vagy vád alatt még soha nem volt. Napszámos munka után éldegél.
Tutajozni is szokott s a tutajon sáfár volt. Tudományos miveltsége
semmi, csak zsidó kézirati betükkel tud irni s olvasni is kevéssé.

Herskó alakját elfeledtem s most, mikor e sorokat irom, husz év mulva
alig emlékszem rá. Smilovics alakjára meglehetősen emlékezem. Magasabb
fajta, középtermetü, szikár, előrehajlott fejü, vörös szőrü, apró szemü
ember volt; arczának jellege nem héber, hanem sokkal inkább tatár.

A Smilovics név gyakori lehet a Volga vidékéről hozzánk költöző
észak-magyarországi zsidók közt. Smile vagy Smüle a Sámuel héber névnek
változata. Smilovics szlávos képződéssel azt jelenti, a mit a héber Ben
Sámuel, magyarul: Sámuel fia.

Érdekes lélek volt ez a Smilovics Jankel. Kis lélek, kis ész. Őt nem
gyötörték, nem kinozták Tisza-Lökön a csendbiztosi magányban és mégis
vallott, mégis sulyos terheket vállalt lelkiismeretére. Sőt volt idő, a
mikor szentül meg volt arról győződve, hogy a csonkafűzesi holttestet
csakugyan az eszlári zsidók csempészték.

Nyiregyházán julius 9-én hallgatták ki először. Ekkor részletesen
elmondta tutajútjának naplószerü történetét.

Veil Salamon szentesi fakereskedő megbizásából s annak számára
tutajozott. Május 21-én vasárnapon indult Remetéről hét tutajjal s 15
tutajossal. Váriban még húsz tutaj s 29 tutajos csatlakozott hozzá. Itt
junius 3-ig vesztegelt. Tutajainak s tutajosainak száma itt
jelentékenyen megcsökkent. Miért s miként: nem tartozik a nagy perre. A
biróság se tartotta fontosnak. Junius 5-én délután Tisza-Kerecsenybe
ért. Itt sokáig késett s innen már csak két tutajossal indult. Szirkó
Mihálylyal és Drimusz Györgygyel, a kikről már megemlékeztem. Junius
14-én Szalók alatt, 15-én Dombrád mellett, 16-án Gáva alatt esteledtek
meg s kötöttek ki s 17-én reggel 9–10 óra tájban értek Tokajba. A
következő napot itt töltötték s 16-ának reggelén 6 órakor indultak
innen. Junius 26-án hétfőn reggel értek Szolnok alá, a hol e napokban
minden tutajost elfogtak, tehát őket is. Drimusz Györgyöt el is kisérték
Herskó szeklenczei tutajosaival együtt Nyiregyházára, de őt és Szirkót
nem. Őket szabadon bocsátották.

Hogy ő bárkinek bárhol holttestet adott volna át: határozottan tagadja.

A szeklenczei tutajosok közül, kik a holttestet a Csonkafűzesnél
megtalálták, név szerint egyetlenegyet se ismer. Csak Mező-Váriban tudta
meg azt is, hogy ezek szeklenczeiek. Ott látta őket először, azután
Tisza-Kerecseny alatt, később junius 20-án Ároktőnél s végre 21-én a
tisza-nánai Gólya-csárdánál találkozott velök.

Ez volt első vallomása. Ez egészen összevág társainak Drimusznak és
Szirkónak előadásával.

Ez után hat napon át volt módja tünődni Nyiregyháza börtönében.

A börtönök azonban nemcsak tünődésre valók, hanem társalgásra is valók.
Egy oduban több rab fészkel. Elitélt rab és vizsgálati fogoly. A ki
szabadul vagy a kit máshová hurczolnak: helyébe más jön. A külső
világból jön, a hol mindent tudnak és mindenről beszélnek az emberek. S
a hol szentül meg van győződve s a napnál tisztábban látja minden ember,
hogy a zsidók álnok módon az eltünt lányka ruhájába öltöztettek idegen
holttestet s ezt a biróság kezébe csempészték. Minthogy pedig a holttest
nyaka ép volt: ezt azért cselekedték, hogy a vérvád alatt levő zsidók
megmeneküljenek.

Smilovics minden nap hallotta ezt rabtársaitól is, börtönőreitől is.

Az őrmester Kozák s a börtönőr Karanczay semmi kétséget lelkükhöz
férkőzni erre nézve nem engedtek. S nem is titkolták meggyőződésüket.
Többi társuk se titkolta. Sőt a rabok előtt s kivált a zsidók előtt
ugyancsak előhozakodtak minden terhelő jelenségről, melyek száma
napról-napra szaporodott s mind sulyosabbá vált.

Herskó töredelmes beismerése minden kétségnek véget vetett.

Smilovics tünődött. Parányi elméje elkezdte szárnyait emelgetni. Mégis
csak meg kell fontolnia: mi lenne jobb? Az-e, ha ő is vall, a hogy a
vizsgálóbiró kivánja, vagy az, ha tovább is mindent tagad?

Azt is hallotta a rabok tanácskozásai közt akárhányszor, hogy a
tetemsikkasztás bűne nem is nagy bűn. Néhány hónapi vagy talán félévi
fogság. Ha vall: el is eresztik nyomban s ha utóbb elitélik is: egy-két
hónap nem a világ. Ha pedig nem vall: ott tartják vizsgálati fogságban
az egész nyáron, őszön, télen át. Hiszen mikor kerül végső tárgyalásra
ilyen szövevényes nagy per? S aztán felesége, gyermeke miből él az
alatt, ha a kenyérkereső ott ül a börtön odujában.

Arra határozta el magát, hogy vall.

De hát mindent még se vall meg. Apró eszéhez mért volt erkölcsi érzéke
is. Ugy gondolkodott: ha az ember igazságban jár is: akkor is czélszerü
némi hazudozás. Hát akkor miért ne tenné, ha már csupán csak hazudnia
kell? Miért szoritkozzék arra, a mit tőle a vizsgálóbiró vár? Miért ne
bizonyitsa be, hogy ő vezetés nélkül a maga erejéből is elő tud koholt
részletekkel állani?

Julius 15-iki nyiregyházi vallomása már ennek a tünődésnek eredménye.

Előadja ebben, hogy Tisza-Kerecsenyben junius 5-től 14-ig ácsorgott
tutajával. Innen junius 11-én vasárnapi napon berándult Eszenybe, hol
adósa volt. Adósának neve Kesztenbaum Gimpli. Követelése 5 forint volt.
Ezt akarta behajtani. Volt azonban Szent-Mártonban is adósa, valami
Rubinstein Májer nevü zsidó. Ez ellen 6 forintnyi követelése volt. Ezt
is be akarta hajtani. Eszenyből tehát egyenesen át akart menni a
szentmártoni partra.

Át is ment.

Ott rév van a Tiszán, dereglyén kell átmenni. A mint átért s fölment a
partra: ime ott látott egy lovas szekeret, félreállitva valami cserje
mellé. A szekéren két ismeretlen zsidó ember.

Egy pillanatig nézte őket s ez alatt az egyik zsidó őt odaintette.
Menjen a kocsihoz.

Odament. A zsidó azt mondta, hogy ő eszlári lakos, szatócs, társa is
eszlári zsidó s az az ő fuvarosa. Megmondta mindkettőjük nevét, de
bizony ő már elfelejtette a neveket.

Elbeszélte az a kocsin ülő zsidó az eszlári vérvád esetét. Üldözik,
nyaggatják, tömlöczözik a zsidókat mindenfelé. Ám a budapesti zsidók
ötezer forint jutalmat adnak a szerencsés találónak, a ki az eltünt
lánykát élve vagy halva előkeriti. Ime holtteste ott fekszik az ő
kocsijukon. Vállalkozzék Smilovics arra, hogy a biróság kezébe juttatja
a holttestet. Bizonyosan hozzátette a két zsidó, hogy ha vállalkozik:
övé lesz az ötezer forint, s nekik annyit adjon, a mennyit akar.

Smilovics gondolkodott. Az ötezer forint, tizezer korona nagy pénz.
Szegény embernek nagyon jól esnék. Csakhogy erős gyanuja támadt arra
nézve, hogy ha csakugyan hatóságok, biróságok üldözik a zsidókat: azt a
nagy pénzt mégis alig adják ők oda egy rongyos zsidónak. Hanem azt igen
könnyen megteszik, hogy pénzadomány helyett vasra verik s a börtönbe
zárják. Miért merte ő az eltünt lányka holttestét megtalálni?

Első gondolata az volt, hogy ő bizony erre nem vállalkozik.

Az alatt, mig igy beszélgetnek: csak látják ám, hogy négy tutaj
ereszkedik lefelé a Tiszán szemük előtt. Smilovics mindjárt felismerte
őket. Ezek a szeklenczei tutajosok, a kiket Mező-Váriban látott. Nyomban
azt tanácsolta a két zsidónak, hogy a holttestet adják át a
szeklenczeieknek.

A két zsidó elfogadta a tanácsot.

A két ló ki volt fogva, hogy legelészszen a parti füvön. Megnézte jól a
két lovat. Egyik sárga volt, a másik fekete. A boltos nyomban meghagyta
a fuvarosnak: fogjon be. A boltos összefogdosta lovait, fölszerszámozta,
befogott s elindultak vizmentében.

Smilovics is felült a fakó szekérre a két zsidó és a holttest mellé.

Kisérték a szeklenczei tutajosokat. Ezek a vizen, ők a parton. Hol
eltüntek előlük a tutajok, a mint a part és a parti füzesek, szilvások
és nyárasok elfödték előttük a vizet, hol pedig szemük előtt uszott
lefelé minden tutaj.

Útjuk hosszu volt.

Kocsijuk a Tisza balpartján koczogott előre, hol rendes utakon, hol
dülőuton, hol csak a gyepen, haraszton.

A tisza-szent-mártoni rév nem ott van, a hol a falu legközelebb fekszik
a folyamhoz, hanem több mint egy kilométerrel följebb Szalóka irányában.
Innen a két Tárkány közt levő kikötésig vagy huszonöt kilométer a
távolság a vizen s annak partján. Vannak ugyan átló utak is, de
Smilovics ugy beszélte, hogy a parton követték a tutajokat.

A vizsgálóbiró vakon fogadta el Smilovics beszédét. Nem birálta meg
sehogyse a fakó szekér utrendjét. Ha csakugyan a folyam partján
döczögött előre a tetemszállitó szekér: akkor Zsurk, Záhony és Györöcske
falvakat kikerülniök nem lehetett.

A halott, Smilovics képzelete szerint, valami szalmaalomban feküdt a
kocsi fenekén. A halott nem volt felöltöztetve, csak valami rongyos ing
volt a testén. De le volt takarva valami pokróczfélével. Igy ment volna
vele három zsidó három falun keresztül fényes nappal.

Ezt elhinni nagyon erős dolog.

Halottat szállitani hatóság engedélye nélkül nem is szokás, nem is
szabad. Ez a zsidókat ugyan nem akadályozhatta, mert hiszen ők épen bűnt
akartak elkövetni; – a merénylők a hatósági rendszabályokat nem szokták
tisztelni.

Csakhogy a népnek az a babonás hite, hogy a mely határon idegen halottat
visznek át: azt a határt okvetlenül elveri a jég s azért a nép a
halottvivőknek utját állja s ha ezek erőszakoskodnak, őket agyon is
veri.

Jól tudta ezt mind a három zsidó s lehetetlen, hogy eszükbe ne jutott
volna, hogy őket valamelyik faluban mégis csak tetten érik. S akkor jaj
lesz árva fejüknek. Az egész országban zúg és harsog a zsidók elleni
gyülölködés. Az eszlári keresztyén szüzről mindenki tud immár. Egyéb se
kellett volna, csak az, hogy három idegen zsidó kezén találjanak
leánytetemet: halálnak halálával pusztul el az a három zsidó.

Abban se bizakodhattak, hogy az emberek figyelmét elkerülik. Tudták ők
azt jól, hogy falvakon, népes pusztákon a mezei kutyák figyelmét el nem
kerülhetik.

A kutya szaglása óriási. A dögszagot és a halott ember szagát messze
dülőföldek távolságából biztosan megérzi. S megy a szag után. S hallat
olyan különös üvöltő hangot, melyről a falusi ember mindjárt tudja, hogy
valami rendkivüli dolog történik, hogy a három zsidó szekerén valami
szokatlan állapot van.

No, de mindegy. Ezzel a vizsgálóbiró nem törődött. Smilovics beszéde a
zsidók ellen szólt, örömmel iktatta tehát a beszédet papirosra. Annál
nagyobb örömmel, minél képtelenebb volt az.

Bizonyára készakarva nem kérdezte Smilovicstól azt se, volt-e nagy szaga
a halottnak. Pedig nagy szaga volt. Hiszen Eszlár száz meg száz
kilométernyire van Tisza-Szent-Mártonhoz. Azzal a két rossz gebével a
két eszlári zsidó egy hét előtt oda nem érhetett, mert hiszen bujkálva
kellett nekik haladni, népes helyeken éjszakákon vonulni keresztül s a
tolvajutakat keresni fel mindenütt. S aztán nyári meleg napok jártak, a
holttestnek nagy feloszlásba kellett átváltozni.

A vizsgálóbiró ezzel se törődött. Csak beszéltette Smilovicsot.

A szeklenczei tutajosok naplemenetkor kötöttek ki Kis- és Nagy-Tárkány
között. S a hol kikötöttek: ott a három zsidó is megállt halottas
szekerével.

Smilovics leszállt a szekérről, odament a viz partjára s kihivta a
partra Herskót. Herskó kijött, de kihozott magával két tutajost is.
Smilovics nem tudja nevüket. A parton azután elkezdtek öten tanácskozni.
Smilovics, Herskó, az eszlári boltos zsidó s a két tutajos. Az eszlári
fuvaros zsidó, ugy látszik, nem vett részt a tanácskozásban.

De melyik volt az a két tutajos?

Az egyiknek bizonyára Matej Ignácznak kellett lenni s a másik nem
lehetett más, mint Csepkanics György. Csak ez a két ember volt az utolsó
és üres tutajon.

Csakhogy ez a beszéd sehogy se vágott össze se Herskó, se Matej, se
Csepkanics vallomásával.

Mindegy; – a vizsgálóbiró igy vette irásba.

Megállapodtak öten. Herskó vállalkozott a holttest elszállitására s
vállalkoztak a tutajosok is. Az eszlári boltos zsidó adott nekik pénzt,
de mennyit: ezt Smilovics nem tudja.

Herskó s a két tutajos vette le a szekérről a tetemet s vitte be a
tutajra.

Vallomása végén azt mondja Smilovics, hogy a tetem fel volt öltöztetve
ugy, a hogy a Csonkafűzes alatt megtalálták. Még a föstékes kendő is ott
volt balkeze csuklóján.

Biztos abban, hogy az eszlári boltos zsidót és fuvarosát fölismerné.

Ha igazat beszélt: föl is ismerhette Smilovics a két zsidót. Hiszen nagy
eset volt ez, a minőt nem ért még, egész nap együtt volt a szekéren a
két zsidóval s az eset óta még csak harminczhárom nap telt el. A
feledésre nem elég idő.

– – Ez volt Smilovics julius 15-iki vallomása Nyiregyházán.

Nem tetszett a vizsgálóbirónak a maga egészében. Nem is tetszhetett.
Hiszen sok lényeges körülményre nézve homlokegyenest ellenkezett Herskó
és Matej vallomásával. Ezek pedig mégis ketten vannak. Az ellenmondást
ki kellett egyenliteni valahogy.

Nyiregyházán nem lehetett. Ott a börtön is, a vizsgálóbiró hivatalos
helyisége is nagyon népes és zajos volt. Füle volt a falaknak is. Nem
volt más mód. Smilovicsot ki kellett vinni Tisza-Lökre. Ott van a
csendbiztos. A csendbiztosnak szépen bevall mindenki mindent. Hogy miben
állott a csendbiztosnak ez a hatalma: ezt majd később beszélem el.

Harmadnap mulva julius 18-án Smilovicsot már Tisza-Lökön találjuk. Ugy
beszél ekkor már, mint a karikacsapás. Egyenesen, a hogy csak kivánják
tőle.

Csakhogy megint sok uj dolgot hoz fel az esemény mélységeiből.

Azt mondja: junius 5-én hétfői napon érkezett Kerecsenybe. Kedden vagy
szerdán érkezett ugyanoda tutajon egy fejérmegyei ismerőse, névszerint
Fógel Amsel zsidó. Ő éppen rakodni akart, a mikor Fógel hozzáment s
elbeszélte neki a tisza-eszlári esetet, melyet ő még nem tudott apróra.
S elmondta azt is, hogy a zsidók a gyanutól menekedni akarnak s hogy
magukat tisztázhassák, egy másik idegen holttestet akarnak a Tiszán
leusztatni épp ugy felöltöztetve, a miként az eltünt lányka, Solymosi
Eszter volt. De a holttest nála van. Kérte őt, vegye át tőle a
holttestet s vigye le Eszlárig s azon alul ereszsze el.

Beszélgetés közben Smilovics természetesen tudni akarta, hogy kitől ered
a terv s honnan való a tetem. De Fógel Amsel meglehetősen zárkozott
volt. Annyit azonban mégis elárult, hogy őt mások bizták meg e
vállalattal s megbizóinak egyike Mendelovics Niszen nevü vajnági lakos
zsidó.

Igért neki Fógel e vállalatért 500 forintot, ezer koronát s nyomban át
is adott 80 forintot.

Ő nem vállalkozott erre, de azért megállapodtak abban, hogy gondoskodik
ő majd emberekről, a kik Fógel utasitása szerint leusztatják a
holttestet. Ez után Fógel előállott azzal, hogy Tisza-Szent-Mártonnál
lesz majd a holttest, ott adja át két eszlári zsidó s utasitásul adta
azt is, hogy a holttestet majd Eszlár alatt öltöztessék föl Eszter
ruhájába.

Herskó emberei, a szeklenczeiek junius 7-én haladtak el Kerecseny alatt.
Nem álltak meg. Ő rögtön felismerte Herskót, ki régi ismerőse. Csónakon
ült, utánament Herskónak, beszélt vele, megállapodtak a
tetemszállitásban, meghánytak-vetettek minden körülményt s Herskó 120
forintért vállalkozott az egészre.

Ezután ujra elbeszéli a két eszlári zsidóval Tisza-Szent-Mártonnál való
találkozását. Most már azt mondja, hogy a holttest nem volt
felöltöztetve, csak valami ing s talán valami szoknyaféle volt még
rajta, egyéb semmi. A haja hiányzott.

Az eszlári zsidók, mihelyt a holttestet átadták, nyomban kocsira ültek s
elhajtottak. Sietésük okául azt mondották, nekik mielőbb otthon kell
lenni, hogy Eszter ruhájának átadása iránt intézkedhessenek, hogy azt
Herskóék, mikor odaérnek, késedelem nélkül átvehessék. De a ruhát nem ők
fogják átadni, hanem egy közép életkoru barna zsidóasszony.

A két eszlári zsidó nevét elfelejtette, de a boltos zsidót, a mikor az
eszlári zsidókat elébe állitották, Grosz Márton eszlári lakosban, a
fuvaros zsidót pedig Klein Ignácz szintén eszlári lakosban ismeri föl.
És pedig határozottan fölismeri mind a kettőt. Ezeknek volt szekerük s a
szekér előtt egy sárga s egy fekete lovuk, Tisza-Szent-Mártonnál. S ezek
adták át a holttestet.

Ezt a vallomását fentartja Smilovics október 19-én is.


IV.

(Oly sok közremüködő után a csempészett holttest eredetét könnyü
kipuhatolni. – Még se tudják kipuhatolni. – A zsidók szentül hiszik a
hullacsempészést. – A börtön magánya. – Rózenberg. – Smilovics levelet
ir a börtönben Rózenbergnek.)

Smilovics vallomása után még szövevényesebbé, még homályosabbá vált az
eset az ellenkező látszat daczára is. A sötétség még nagyobb lett.

Közreműködő gyanánt ugyan most már sok ember lett megnevezve. Herskón, a
két tutajoson s Smilovicson kivül ott volt Fógel Amsel és Mendelovics
Niszen s ott volt Grosz Márton és Klein Ignácz. A holttestről valamennyi
tudott s nagyobb részük látta is, szállitotta is.

Most már majdnem lehetetlenség volt ki nem deriteni, hogy ki volt hát
életében a csonkafűzesi halott, ha nem Solymosi Eszter volt? Hiszen
nyomról-nyomra, emberről-emberre könnyen el lehetett jutni idáig. A
tisza-löki csendbiztos varázsló hatalma előtt csak gyerekjáték lehetett
az embereket rábirni, hogy ezt is megvallják. Hiszen már okuk se volt
erről hallgatni. Ha a többit mind szépen bevallották: bevallhatták a
holttest eredetét is. Helyzetük ezzel nem vált volna kényelmetlenebbé s
vétkességük nem nagyobbá. Sőt enyhithettek volna sorsukon. Siettethették
volna az ügy befejezését s önmaguk szabadulását.

Hát miért nem tettek vallomást? Készitsünk most az esetről, a mint e
pillanatban előttünk áll, egyszerü, világos, tiszta képet s ne törődjünk
oly aprólékos részlettel, mely a fődologhoz szükségképen nem tartozik.

Az eset egyszerü képe ez lesz:

Solymosi Eszter lányka eltünt ápril 1-én. A zsidók ellen vád kerekedik,
hogy ezek nyakát vágták, vérét vették, holttestét elsikkasztották.

Hetvenkilencz nap mulva, junius 18-án, a dadai Csonkafűzes alatt női
holttest bukkanik föl a Tiszából, mely Solymosi Eszter ruhájában van.

Nyaka nincs elvágva, vérét nem vette senki. Ha ez volt Solymosi Eszter:
akkor a zsidók ellen támasztott vád alaptalan.

A vádolt zsidók életre-halálra tagadják a vádbeli cselekmény
megtörténtét.

Biróság által fölhivott szakértő orvosok teljes határozottsággal
kimondják, hogy a csonkafűzesi holttest nem lehet Solymosi Eszteré. Mert
ez a lányka 14 éves életkoru szűz volt, a holttest pedig legalább 18
éves elvirágzott nő holtteste. Ez a nő legfeljebb tiz nap előtt
halhatott meg s teteme legfeljebb négy nap óta van a vizben.

Minthogy Solymosi Eszter ruhája volt rajta: kétségtelen, hogy titkos
kezek öltöztették föl, a kik Solymosi Eszter ruháját megszerezték s az
ismeretlen idegen nő holttestét valahonnan elsikkasztották.

Ilyet tenni se nem szokás, se nem szabad. Valami különös és fontos oka
lehetett erre annak, a ki ezt elkövette.

Ez az ok az eset különös körülményei szerint nem lehetett más, csak a
vérváddal terhelt zsidók megmentése. Csupán csak ezért csempészhették a
hatóságok szeme elé a csonkafűzesi holttestet.

Ha ez igaz: akkor a zsidók kezének bent kell lenni a vállalatban.

S valóban Matej Ignácz tanuságot tesz arról, hogy az ő tutaján s az ő
tudtával és közreműködésével csempészték a holttestet junius 11-től
18-adikáig, őt erre Herskó Dávid kérte föl, Herskó Dávid Tisza-Tárkány
alatt kapta junius 11-én a holttestet.

Herskó Dávid zsidó.

Töredelmesen beismeri, hogy Matej igazat beszél s egyenesen bevallja,
hogy neki Smilovics Jankel adta át a holttestet junius 11-én Tárkány
alatt, de már junius 7-én tudatta ezt vele Tisza-Kerecsenynél.

Smilovics Jankel is zsidó.

S némi tekergődzés után utóbb ez is nyiltan beismeri, hogy igenis ő adta
át a holttestet ugy, a mint Herskó elbeszéli, de őt erre Fógel Amsel
vette rá, a kit meg ezzel Mendelovics Niszen bizott meg. Valósággal
pedig Grosz Márton és Klein Ignácz szállitotta hitvány fakószekerén a
holttestet Tisza-Szent-Mártonba.

S Fógel, Mendelovics, Grosz és Klein: mind valamennyi zsidó. A mi
természetes. Vérvád terhelte zsidók mentségére első sorban csakugyan
zsidóknak kellett vállalkozni.

Minden összevág.

Maguk a zsidók is szentül hiszik a tetemsikkasztást és
holttest-csempészetet. A kik távol laknak az eset szinterétől: azok nem
tudják, mit gondoljanak s miként magyarázzák az eset megtörténtét. A kik
közel vannak, a kiket terhel a vérvád, azok lelke keserüséggel telik meg
s átkozzák Herskót és Smilovicsot s ezek zsidó társait, a miért ilyenre
vetemedtek.

Maga Smilovics rendithetlenül meg van győződve a holttestcsempészet
valódiságáról. Ennél különösebb és érdekesebb lelki tünetet életemben
nem láttam. Csodálni lehet s elmélkedni fölötte.

Smilovicsnak nem volt börtöntársa. Mint vizsgálati fogoly maga volt
külön oduban elzárva. Emberekkel csak akkor találkozott, ha
ételét-italát beadták vagy a többi rabbal együttesen naponkénti egy órai
sétáját végezte, vagy ha a börtönőr egyszer-másszor ajtót nyitott rá.
Beszélgetnie ilyenkor se volt szabad.

A szabad járás-keléshez szokott emberre nézve irtózatos állapot ez. A
kényszerü magányosság, ha nincs rá erkölcsi ok s ha nincs benne emberi
igazság, rettenetesen meggyötri a lelket.

De át is alakitja. Vagy megszeliditi a vad lelket, vagy dühöngésre
lázitja a szelidet. Vagy elmélkedésre birja, a melyik eddig csak
cselekedni tudott és szeretett, vagy bűnök, merényletek, kétségbeejtő
kisérletek szövésére készti a legjobb szivet is. Imák, könyek, átkok,
dühöngések, álnokságok, gyilkos tervek, léleksorvadások a kényszerü
magánosság szüleményei.

Smilovicshoz, mig teljes vallomást nem tett, éjjel-nappal bejárt a
vizsgálóbiró. Ijesztette, fenyegette, biztatta, rémitette. Különösen
azzal biztatta, hogy ha töredelmesen bevallja a holttest csempészetét:
akkor elereszti őt, hazamehet, keresheti kenyerét, istennek szabad
napjában gyönyörüségét lelheti.

Elvégre a tiszalöki csendbiztos kezén megtette vallomását. S várta ennek
fejében a szabadulást.

Matejt, Herskót, Csepkanicsot el is eresztették, de őt nem. Belökték
magános oduba s azóta a vizsgálóbiró se látogatta többé.

Volt ideje a tünődésre s ő valóban tünődött.

Ott volt a börtönben, mint tudjuk, Rózenberg Hermann eszlári lakos zsidó
is. Más oduban s rabtársakkal összezárva. Volt egyebek közt egy Oláh
Sándor nevü vizsgálati fogoly rabtársa is s volt egy másik is: Szilágyi
József nevü.

Ezt a Rózenberget is azzal vádolták, hogy bűnrészes a vérvádban. De ő
félvállról vette ezt a vádat; – szabad száju, nyilt beszédü ember volt.
Mindig azt beszélte fűnek-fának mindenütt, hogy az eltünt lányka
élve-halva előkerül mihamar, mert a zsidók azt el nem emésztették.

Efféle beszéde miatt Bary vizsgálóbiró gyanuba vette utóbb, hogy talán a
tetemsikkasztásban is bűnös.

Az efféle beszédből kifogyhatatlan volt a börtönben is. Rabtársai s a
börtönőrök a közös sétákon s egyébként is csak ilyesmit hallottak tőle.

Kinevették.

A rabok közt is volt keresztyén tábor, zsidó tábor. Köztük is folyt
tanácskozás s képződött közvélemény. A közvélemény, ha ingadozott is a
vérvád kérdésében, de sziklakemény lett a holttestcsempészet kérdésében.
Nem is lehetett másként. Hiszen két zsidó is volt köztük, a ki apróra
beismerte a csempészetet.

Rózenberg még azután is kézzel-lábbal hadonázott a holttestcsempészet
ellen. Rabok és őrök egyaránt kinevették.

– Bolond zsidó! Mit kiabálsz, mit rugódozol? Hiszen valóságos zsidó van
köztünk, a ki ezt beismeri, mert maga is segitett a csempészetben.

Ezt egyik rabtársa mondta Rózenbergnek.

Rózenberg kijelentette, hogy ezt nem hiszi. El nem hiszi még a
prófétáknak se. El nem hiszi addig, mig az a zsidó neki meg nem irja. De
ha magyarul irja, még akkor se hiszi el. Csak az esetben hiszi el, ha
zsidóul irja. Másként csalás lesz, ámitás lesz.

Sohase derült ki, hogy Rózenbergnek ez a feleselése miként jutott
Smilovics füleibe. Csak az a bizonyos, hogy odajutott. És ugy jutott
oda, hogy Smilovics szentül hitte, hogy a holttestcsempészők egyike
mindenesetre ez a Rózenberg.

Ez szeptember hó első felében történt.

Smilovics tünődött. Mit csináljon? Ő szabadulni akar. Most már bizonyos,
hogy addig nem szabadulhat, mig minden zsidó be nem vallja a
holttestcsempészetet. Hátha ő rá tudná venni Rózenberget a töredelmes
beismerésre. Ő is megszabadulna hamarosan s javára lenne ez a többi
zsidónak is, mert előbb vége lenne a nagy pörnek.

Hiszen ugy is csak kétségtelen, hogy a zsidók csempészték a holttestet.
Herskó nemcsak bevallotta, hanem neki már szemébe is mondta. S ő maga
is, akarva nem akarva apróra beismerte. Hát akkor miért makacskodik ez a
Rózenberg? Miért állja utját annyi szegény, sanyargatott zsidó
szabadulásának?

Ostoba Smilovics! Az nem jutott eszébe, hogy hátha a többi zsidó
vallomása is csak ugy készült, a miként az övé!

Kapta magát szeptember 17-én s levelet irt Rózenbergnek. Miként jutott
tollhoz, tintához, papiroshoz: isten tudja. A börtönbeli rabok elől
pénz, fegyver, irószer tökéletesen el van zárva. Neki azonban mindene
lett, mikor levelét meg akarta irni.

S megirta a levelet zsidó nyelven, a hogy Rózenberg óhajtotta. Sohase
látta Rózenberget, nem is beszélt vele, nem is hallotta kivánságát,
mégis kivánsága szerint cselekedett.

Az a zsidó nyelv romlott német nyelv volt, kéziratos zsidó betükkel
irva.

Hogy és miként fért azután Smilovics Oláh Sándor rabhoz: ez se derült
ki. Oláh Sándornak kezébe adta a levelet azzal a megbizással, hogy ez
adja át azt Rózenbergnek.

A levélben szivére beszél annak a Rózenbergnek. Ne késleltesse makacs
tagadásával az ügy befejezését. A holttest csempészete ugy is tisztába
van már hozva… Herskó és ő ugyis beismerték. Vallja be hát Rózenberg is.
Segit ezzel a zsidókon is és saját lelkiismeretét is megnyugtatja,
vétkének terheit megkönnyiti.

Oláh Sándor titkon kezébe adta a levelet s Rózenberg elolvasta azt.

Hanem bármily titokban történt is az egész dolog: bizony nyomban
megtudta ezt a börtönőrmester s a királyi ügyészség. Pedig se Smilovics,
se Rózenberg nem jelentette föl.

De az is igaz, hogy Oláh Sándor rabnak se lett e miatt semmi bántódása.

Smilovicsot természetesen nyomban vallatóra fogták. Beismerte hüségesen,
hogy ő irta a levelet s ő küldte Rózenberghez. Mert hát ő is jól tudja,
hogy a holttestet a zsidók usztatták, tehát Rózenberg is vallja be
valahára bűnös tettét.

A sajtó is gyorsan megtudta a levél történetét s megismerte szövegét is.
Rettenetes fegyver lett ez a vérvád hiveinek kezében. Lehetett is. Mert
ezt a levelet csakugyan nem a tisza-löki csendbiztos erőszakolta ki s
nem a vizsgálóbiró ügyeskedése szülte. Azt már a zsidó csakugyan lelke
bensőjéből szabadon szerkesztette.

A mint ezt Smilovics a következő esztendőben a nyilvános tárgyaláson is
őszintén bevallotta.

Smilovicsot többször kérdezte a biróság az eset felől. S kérdezte
birósági komolysággal, tisztességgel, törvényes módon. Felelhetett ugy,
a hogy akart.

Állt a csendbiztos előtt is s ránehezedhetett lelkére az erkölcsi és
testi kényszer valódi vagy képzelt sulyának ijesztő hatalma s e suly
alatt mondhatta azt, mit akart vagy a mit vallatói akartak.

Mondta is.

De a mikor Rózenberghez irta levelét: akkor nem állott semmi külső,
semmi erkölcsi kényszer alatt. Akkor csak két erő dolgozott lelkében. Az
egyik erő a börtön lakóinak már megingathatlanná erősödött ama
meggyőződése, hogy az idegen holttestet csakugyan a zsidók csempészték s
ez a meggyőződés már az ő lelkén is teljesen urrá vált. A másik erő
pedig az életnek az az ösztöne: benne vagyunk a bajban, szenvednünk
kell, a szenvedést megröviditheti az őszinteség, legyünk tehát őszinték
valamennyien s ezzel siettessük az ügy befejezését.

Okos felfogás, az élet sok igazságával teljes.

De éppen azért föltétlenül bizonyos, hogy ha Smilovics tudta volna, hogy
az idegen holttest honnan ered s kinek a holtteste: megmondta volna
egész nyiltsággal nyomban. A mikor Rózenbergnek a levelet irta: akkori
lelki állapotában megmondta volna minden esetre.

Azért nem mondta meg, mert nem tudta.

De más se tudta.

Hiába mesterkedett a vizsgálóbiró s a titkos tanács erélyes, de vak
elméje, az idegen holttest eredetének még csak sejtelméig se tudtak
eljutni. Mert felfogásuk képtelenség volt s utjuk, a melyen jártak,
hamis út. Ezen az úton elbódultak.

Pedig olyan egyszerü volt az eset.

Folyam partján jól ismert ruhában eltünt egy lányka. Hetek mulva ugyanaz
a folyam fölvet egy lánykatetemet ugyanabban a jól ismert ruhában. Sok
furfang és sok rossz indulat kell már a puszta gondolathoz is, hogy a
tetem idegené s nem az eltünt lánykáé.

Ezt a gondolatot csak az mentheti, ha utóbb napvilágra jön, hogy ki volt
hát, a mig élt, az idegen tetem?

A vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével mindenre talált feleletet,
csak erre a kérdésre nem.

Erre nem lehetett beoktatni se Matejt, se Herskót, se Smilovicsot, se a
többi zsidót és nem zsidót, mert erre maguk a vizsgálóbirák, az orvosok,
a csendbiztosok és pandurok se tudtak feleletet találni.

Ime a tetemusztatás elméletének egyik nagy hibája.

Van azonban több is. Néhányra rámutatok.


V.

(A hullacsempészet elméleti birálata. – Miért bizták tizenöt tutajosra?
– Miért volt a holttest annyi kézen? – A falevéllel bedugott orr érez-e
szagot? – Miért biztak mindent véletlenre? – Miként erősitették a
holttestet a tutajra?)

Ha a zsidók csakugyan idegen holttestet akartak a biróság elé
csempészni: miért kellett azt épen Herskóra bizni, a ki tizennégy
keresztyén tutajossal, tehát egész sereg emberrel uszott a Tiszán
lefelé? Hiszen ép ugy rábizhatták volna olyan tutajra, melyen csak két
vagy három teljesen megbizható czinkos van. Azt csak minden okos és
minden oktalan ember elgondolhatta előre, hogy tizennégy be nem avatott
tutajos közt sokkal biztosabban kipattan a titok, mint két-három
beavatott közt.

Menjünk tovább.

Mendelovics Niszen gondolta ki a tetemusztatást s bizonyára nagy pénzt
vagy nagy igéretet kapott erre valakitől. Hát miért nem cselekedte ő
maga? Hiszen ő csak olyan sáfárkodó koldus zsidó tutajos volt, mint a
többi. Miért adta volna ő a hasznot másnak? Miért bizta ő a
foganatositást Fógel Amselra? Hát ez miért bizta Smilovicsra? Hát
Smilovics miért bizta Herskóra? Hát Herskó miért bizta csupán csak
Matejre? Hiszen a tutajon ott volt Csepkanics is s épen Csepkanics volt
a kormánybiró, az idősebb, az okosabb és a figyelmesebb. Azt csak jól
tudta Herskó, hogy Csepkanics naponként többször megvizsgálja a tutajt s
lehetetlen, hogy hét egész napon át észre ne vegye a holttestet. Ha
csirkeészszel fontolta is meg a dolgát: inkább Csepkanicscsal kellett
összebeszélnie, mint Matejjel, – a józan ész azonban azt parancsolta,
hogy inkább mind a kettővel értsen egyet, mint csupán az egyikkel.

S aztán az is kétségtelen, hogy a titkot őrizniök, a holttestre
vigyázniok kellett, hogy el ne legyenek árulva s tervük dugába ne
düljön. De hát akkor miért fogadták föl Tokajban épen a tetemusztató
tutajra az idegen és ismeretlen Selever János tutajost? És miért
fogadták be ugyanarra utazó vendégnek Galsi Istvánt, a törökszentmiklósi
magyar embert, a kinek se zsidóval, se oláhval, se oroszszal, se
semmiféle tutajossal semmi összeköttetése nem volt s a kinek jó füle, jó
szeme s jó orra van s rögtön elbeszél mindent, ha valamit észre talál
venni?

Egyik oktalanság a másik után.

A folyam árja Tisza-Lök körül odaüti épen a tetemusztató tutajt a
parthoz s a tutaj két-háromfelé szétesik. Épen az esik szét, a melyhez a
holttest van erősitve. Ki kell kötniök e miatt Csonkafűzesnél, minden
tutajos odasiet segiteni s a megbomlott talpat összeróni. S a holttestet
vagy annak szagát nem veszi észre senki. Tizenöt többnyire fiatal ember
közül senki.

Képzelhető-e ez?

A vizi holttest szaga nagyon különös és nagyon erős. Ilyen szaghoz
nincsenek az emberek hozzászokva. Erősebb és különösebb szag ez, mint a
ganéjdombé vagy a kátránygyáré, vagy mint a mocsárgázé. A viz se
nyelhette el szagát. Hiszen a tetem a viz szinén uszott s időnként kis
része a viz mozgása közben felszinre került. Tehát a szagnak bóditónak
kellett lenni. Még se vette észre senki. Holott a mikor a dadai csősz
kivonszolta a partra: akkor mindenki észrevette s irtózott tőle.

Az emberek hiszékenységével egyenest játékot üz a vizsgálóbiró a
holttest szagának kérdésében.

A jegyzőkönyv papirosán azt jegyzi föl Matej vallomásaként, hogy a mikor
a tisza-ladányi oldalon öltöztették a holttestet, minhogy nagyon erős
szaga volt, Herskó falevéllel betömte Matej orrlyukjait.

Balgatag beszéd.

Mintha egy 28 éves erős katonaember, mint Matej, mással engedné az
orrlyukjait betömetni s ha már épen ezt akarja: ily kényes dolgot nem
maga végezne saját orra körül! Hiszen az orrlyukban babrálni kutya,
macska s egyéb házi állat se engedi meg.

Aztán falevéllel tömni be! Micsoda vad gondolat ez! Természetesen füzfa
vagy rekettyefa leveléről lehetne szó, mivelhogy ott más fa nincs.
Herskó pedig bizonyára nem hozott Bustyaházáról egy nyaláb
fenyőfalevelet, hogy ezzel utközben tutajosainak orrát betömködje.

Szerencsére se Matej, se a csendbiztos, se a vizsgálóbiró nem tudta,
hogy kámforos vagy karbolsav-oldatos pamut is van a világon; – különben
bizonyára ezzel tömte volna be Herskó a tutajos orrlyukjait. Jó eleve
beszerezte volna a tokaji gyógyszerésznél!

Falevéllel!

Mintha a falevél élő egészséges ember orrába gyömöszölve utját állaná a
szaglásnak! Hiszen a szag, az illat, a bűz olyan finom és oszlott anyag,
hogy annak tömöttségét a tudomány képtelen meghatározni. Olyan az, mint
az üstökös csillag farkának a teste. Akárhogy tömjék be az orr lyukjait
falevéllel: keresztül hatol az minden falevélen, mintha az utjába se
állana. Csak a megfelelő vastag érczen nem tud a tetemszag áthatolni.

Még ennél is furcsább dolgokat puhatolt ki Bary József vizsgálóbiró.

A két eszlári zsidóval Grószszal és Kleinnal Tisza-Szent-Mártonig viteti
a félig meztelen s egyébként is födetlen holttestet két rossz gebén s
hitvány fakószekéren. Tisza-Szent-Márton a Tisza folyása mentén mintegy
130 kilométer távolságnyira van Tisza-Eszlártól. Ha itt-ott átló úton
ment is a két zsidó: akkor is vagy 100 kilométernyi kocsiutat kellett
tennie. A parttól messze nem mehettek, mert hiszen tutajost kellett az
útban keresniök. Útjuk tehát igy is, ugy is több napra terjed. Már csak
azért is, mert forró juniusi időben nappal az erős rothadásban levő
födetlen holttesttel falukon, városokon, népes lakott helyeken át nem
botorkálhattak. Nappal utszéli zsidó csárdák ólaiban vagy parti füzesek
sürü ligeteiben kellett elbujniok és csak éjszakákon át merészelhettek
tovább-tovább haladni. Igy is veszélyes volt kisérletük.

El lehet ezt hinni akárminő tanunak?

Szüksége volt erre annak a két tetemszállitó zsidónak? S kikerülhetlen
szükség nélkül vállalkozik-e ilyen bolondságra akárki is, ha csak nem
eszeveszett? Sok napon át minden órában a fölfedeztetés veszélye elé
állani s ezzel a vérvádterhelte zsidókat ujabb gyanuval terhelni!

S aztán ha már a holttestet hurczolták magukkal: nem vihették volna
magukkal Solymosi Eszter ruháját is? Tárkány alatt nem lehetett volna a
tetemet ép oly könnyen felöltöztetni, mint Eszlár és Tisza-Ladány
között? Ha pedig csak itt volt kényelmes az öltöztetés: a sok napi
kóborlás mellőzésével nem lehetett volna magát a tetemet is itt adni át?

S ez még mind semmi!

Véletlenül találkozik Smilovics Fógel Amsellel, tehát véletlenül kapja
tőle a holttestcsempészetre a megbizást. Ha ő nem késik annyi ideig
Kerecsenyben: nem ér oda tutajával s nem éri őt ott a fejéregyházi Fógel
Amsel. S akkor nincs csempészet.

Véletlenül keresi föl adósait: Kesztenbaum Gimplit Kerecsenyben s
Rubinstein Májert Szent-Mártonban. Ha nem keresi föl őket, vagy néhány
órával később ér a szentmártoni partra: nem találkozik a tetemhurczoló
két zsidóval s megint nincs holttestcsempészet.

Véletlenül találkozik Herskóval is Kerecsenynél. Ő a parton áll s ez ki
se köt, hanem csak uszik tovább a tutajon. Három szóval végzik el
egymásközt az üzletet. Képzelhető ez? Hihető ez? Hogy két máramarosi
koldus zsidó ily nagy felelősséggel s esetleg nagy pénzzel, de börtönnel
is járó ügyben egy-két percz alatt három szóval végezze dolgát s kösse
meg az ügyletet? Nem ugy megy ez ott, mint a tőzsdén szokás. Ez az
osztály százszor értekezik egy kis ügyben is, mig meg tud állapodni. S
ha már megállapodott: még akkor is visszatér rá tizszer. Természete ez s
ősi szokása. S ha véletlenül nem áll a parton az alatt az öt-hat percz
alatt, mig Herskó a vizen elvonul: nincs holttestcsempészet akkor se.

De még ennél is czifrább az az ostobaság, melylyel a holttest
eleresztését kigondolták.

Matej egyenesen és határozottan azt állitja, hogy ha tutajukat a meder
oldalához nem üti a folyam árja: akkor meg se állanak Csonkafűzesnél,
hanem mennek tovább s viszik a tetemet magukkal. Akkor nincs »dadai
holttest«. És azt is határozottan állitja, hogy ha szél és áradat nem
fenyegeti őket: akkor nem állnak meg Tisza-Ladánynál s nem találja ott
őket a tisza-eszlári zsidó asszony Solymosi Eszter ruháival.

Tehát ez mind véletlen!

A képtelenségek sorozatának még itt sincs vége.

Smilovics határozottan azt vallja a vizsgálóbiró előtt, hogy ő azt
nyerte és Herskónak ő is azt adta utasitásul, hogy a holttestet
Tisza-Lökön alul eresszék szabadon s bizzák sorsára. Vigye a viz, a hova
akarja. Ez a vallomás teljesen összevág Matej és Herskó beszédével.

Ha ez igaz volna: akkor teljesen oktalan és értelmetlen az egész
holttestcsempészeti furfang.

Hiszen mi lehetett ennek czélja?

Az, hogy a holttest a viz szinén maradjon, továbbá, hogy azt kellő
helyen és időben észrevegyék s végre, hogy a nyiregyházi biróság szeme
elé csempésztessék. Csak igy lehetett elérni, hogy ép nyaku áltetem
szerepeljen Solymosi Eszter holtteste gyanánt.

Ámde, ha a holttestet a vizen szabadjára hagyják s azt majd Titelnél
veszik észre a Tiszában vagy a Vaskapu-zuhatagoknál a Dunában vagy
Várnánál a Fekete-tengeren: akkor hiábavaló az egész mesterkedés. Senki
se gondolhat arra, hogy ez az eltünt eszlári lányka álteteme s hogy ezt
valahonnan valamikor a zsidók a biróság félrevezetése végett
csempészték. S ily hiábavaló és nevetséges dolgokra miként
vállalkozhattak volna a zsidók, miért költötték volna a pénzt s miért
koczkáztatták volna bőrüket és szabadságukat?

A napfény se világosabb ennél.

Pedig a képtelenség még tovább is tart.

Az enyészetben levő holttest nem mindig uszik a viz felszinén s időnkint
nem is sokáig. Ha megtelik rothadási gázzal s ha valami idegen suly vagy
akadály a viz fenekén nem tartja: akkor felszinre jön. De mihelyt itt a
gáz belőle valami természetes módon, a test nyilásain át kiszabadul,
azonnal visszaereszkedik a mélybe. S ha megint megtelt elegendő rothadó
léggel: csak akkor bukkanhat fel ismét.

Már most, ha Tisza-Lökön alul szabadjára eresztik a tetemet: ki állhat
arról jót, hogy az rögtön el nem merül s az emberek szemei elől örökre
el nem tünik? Ki állhat arról jót, hogy ha felbukkan is: ez nappal
történik s emberek szeme láttára s nem éjszaka s nem lakatlan és kietlen
folyamrészeken, a hol ember észre nem veheti?

A vizsgálóbirónak, a titkos tanácsosnak, a csendbiztosnak s a
panduroknak parányi bölcsesége nem terjedt odáig, hogy mindezt
elgondolja s a holttestcsempészet tervét ily oktalanságokkal
haszontalanná és nevetségessé ne tegye.

Ha volt tetemsikkasztás és holttestcsempészet: ezt bizonyára eszesebb
férfiak s nagyobb pénzzel dolgozó emberek tervezték, mint a Mendelovics
Niszenek s ennek foganatositását nem bizták volna oly szedett-vedett
dibdáb alakokra, mint Amsel, Jankel, Herskó, Matej, Grósz és Klein. Nem
biztak volna mindent a véletlenre, a holttestet nem oly pőrén hurczolták
volna s nem faluztak volna vele napokon át s nem usztatták volna
Tárkánytól Csonkafűzesig hét napon és éjszakán keresztül.

Mindazt, a mit a vizsgálóbiró Matej, Herskó és Smilovics vallomásairól
jegyzőkönyvbe vett, durva paraszt észszel gondolták ki. Semmi se
bizonyitja ezt jobban, mint az a furcsa ötlet, a mire szorultságukban
fanyalodtak, a mely szerint a holttest a tutajhoz volt erősitve.

Miként szállithatták a holttestet a tutajon?

Háromféle módon.

Az egyik mód az, hogy rálökik a tutajra csak ugy pőrén, leplezetlenül, a
hogy Smilovics átadta. – Ez lehetetlen volt, hiszen minden tutajos meg
tudott volna mindent azonnal. S a holttest szaga elvitte volna a titkot
a partokra is.

A másik mód az, hogy a holttestet szekrénybe csomagolják, gondosan
elzárják s ugy viszik tova. Ez esetben is felkölti minden tutajos
figyelmét nyomban az idegen tárgy s nem nyugszik addig egy se, mig meg
nem tudja: mi van a szekrényben. S aztán a szekrénynyel együtt nem
lökhetik bele a vizbe. Azzal nem érik el a czélt. A szekrényt föl kell
nyitni, a tetemet kiemelni s ugy tenni a vizbe. De ez már szintén
feltünő munka.

A harmadik mód az, hogy a tetemet odakötik a a tutaj alá. – Ezt a módot
gondolták ki.

De mivel kötik és miként kötik?

Lánczczal, kötéllel, szijjal, terhelővel, lazsnakkal, madzaggal, sodrott
vagy sodratlan szalaggal, posztószéllel, zsinórral, vászonnal vagy
szines kelmével oda nem köthetik, mivelhogy efféle kötőeszközöket
tutajos ember használni nem szokott. Minden efféle kötelék feltünő volna
s az unalom által gyötört tutajos nem nyugodnék addig, mig ki nem
kutatná, hogy honnan került ez a szokatlan jószág, miért van az a
fenyőszálon vagy hevederfán által kötve s mi van arra a tutaj alatt
függesztve vagy erősitve? Egy óráig se mehetett volna a tutaj:
Csepkanics, Selever vagy Galsi István már észreveszi a különös állapotot
s vagy megkérdi, mi az? – vagy pedig szó nélkül addig motoz és turkál
körülötte, mig végre is fölfedezi a titkot.

Ez az élet. S az élet igen gyakran egészen más, mint a vizsgálóbirák
jegyzőkönyve vagy a szakértők véleménye, avagy a biróságok itélete.
Gyakran egyetlen hajszáltól, a ruhának egy lencsenagyságu
szennyfoltjától, valamely állat szőrének szinétől vagy egyetlen
karczolástól függ, hogy a vádlottat halálra itéljék vagy ártatlanságát
elismerjék. Mert e tünetek természeti jelenségek s a természet törvényei
szerint keletkeztek. A természet törvényei nem alkusznak. E törvényeket
száz tanu esküje se tudja megczáfolni, semmiféle szakértő se tudja
elvitatni, a legokosabb biró se tudja megsemmisiteni. Csak az lehet
igazság, a mi e törvényekkel megegyezik.

A tutajos guzst szokott kötőeszközül használni. A vizsgálóbiró,
csendbiztos és pandur esze tehát jó nyomon járt, mikor készpénzül vette
Matej és Herskó ama szavát, hogy a tetemet guzszsal kötötték a tutaj
alá.

De a guzst a tetemnek nem a nyakára, nem is a derekára, nem is a lábára
illesztették. Hanem a jobb kezének csuklójára.

Ennek is oka van. Itt már a szakértő orvosok esze is belejátszott a
dologba.

Ugy találták ugyanis és ugy is volt, hogy a holttest jobb kezén az
alkaron a könyöktől a csuklóig a lágy izomrészek hiányoztak s az alkar
csontjait a kézfej tövéhez csak az inak és az erek kapcsolták, de bőr és
izom már nem.

Ime megvan a megoldás! A jobb kéz csuklójára kötötték a guzst s hat-hét
napon át ez a guzs dörzsölte le az alkar bőrét és izomrészeit. Nosza
tehát Matej és Herskó: annál inkább ragaszkodjatok a guzshoz!

Azt azonban elfeledték a tudós pandurok és szakértők kigondolni: milyen
hosszu volt a guzs.

Többféle nyers vesszőből szokás a guzst csavarni. Mindenféle fa nem
alkalmas rá. A vékony guzst rendesen mogyorófavesszőből csavarják. A
tutajosok mogyorófaguzst használnak. Határozott nyilatkozatuk szerint a
tetemet is mogyorófaguzszsal kötötték a tutaj egyik fenyőszálához. A
guzs, mint teljes biztossággal megmondták, három láb hosszu volt. Tehát
90–100 centiméternyi.

No most folyamodjunk a természet törvényéhez s annak mértékével mérjük
meg: igaz-e Matej és Herskó beszéde s igy történt-e a dolog?

A guzsból két hurkot kellett csinálni. Az egyik hurok a holttetem
kézcsuklójára, a másik hurok a fenyőszálra kellett. S mindegyik hurok
bogához legalább 40 czentiméter hosszu guzs kellett, hogy a hajlitásnál
se a guzs el ne törjön, se annak boga könnyen ki ne oldódzzék. A két
hurok tehát összesen 80 czentiméter. Nagyon finom guzsnak kellett lenni,
hogy ennyiből is kikerüljön.

Már most számitsunk tovább.

Husz czentiméter átmérőjünél vékonyabb fenyőszálakból nem csinálnak
talpat. A melyik ennél vékonyabb a vastag végén, az már csak
födélfaszámba jön. Ámde a hurok karikájának ilyen vastag fenyőszálnál is
legalább 65 czentiméter hosszunak kellett lenni. S ha most a két hurok
közti függő részre is 15–10 czentiméter hosszuságot veszünk: ime kijön,
hogy az a guzs nem három, hanem legalább öt láb hosszuságu volt, ha
egyáltalán guzs volt.

Herskó tévedhetett a hosszuság megitélésében, mert ő zsidó és sáfár s
guzst csavarni és kötözni nem szokott, de Matej nem tévedhetett. Ő meg
tudja itélni a guzsról, hogy az derekáig ér-e, vagy feje tetejéig. A
három láb hosszu derekáig ér, az öt láb hosszu a feje tetejéig.

Ime tehát volt azoknak a panduroknak és szakértőknek lángeszük
kigondolni a dolgot, de az a lángész csak csonka-béna volt. A természet
egész törvényén végig gondolni nem tudott. Se pandur, se Matej, se
szakértő soha meg nem kisértette igy kötni holttestet fenyőszálhoz, hát
csak ugy félvállról gondolomra sütötték ki a guzs három lábnyi
hosszuságát. Azt hitték, a bolondnak a fapénz is elég, a közönségnek igy
is jó lesz. Nem is gondoltak arra, hogy munkájukat majd a vádlottak
védői észszel, gonddal, figyelemmel meg fogják birálni.

– Ezzel bevégzem a sötétség fejezetét.

A holttestcsempészetről szóló birálatom csak elméleti természetü. Csak
azt akartam ezzel bebizonyitani, hogy ez a csempészet ugy, a miként
annak részeit és egészét a vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével
megalkotta, tele van oktalanságokkal.

Birálatom daczára a csempészet megtörténhetett. Abból, hogy valamit
oktalanul csináltak, még nem következik, hogy azt meg nem csinálták. Az
orvosszakértők véleménye alapján más megoldás nem lehet, csak egyedül a
holttestcsempészet. S valóban Matej, Herskó és Smilovics vallomása
igazolja a szakértőket s megdöbbentő valószinüségre emeli az áltetem
csempészetének komoly gyanuját. Az igazság uj elemét kell napfényre
hozni, hogy bekövetkezzék a világosság.



A VÉDELEM.


I.

(Miért kell a védő? – A bűnös ember szenvedése. – Heumann Ignácz ügyvéd.
– Egyénisége. – Az ügyvéd és a közvélemény. – A fiskális, az advokátusz,
a prokátor, a mezei ügyvéd. – Heumann erélye csökken. – Felesége.)

Vádlottnak védő kell.

A vádlott a törvény üldözöttje. A törvény vak és süket, se lát, se hall.
De gondolkozni és érezni se tud. Ha tudna, akkor se volna szabad
gondolkoznia és éreznie. A gondolkozó és érző törvény alkuba
bocsátkoznék s ha azt cselekedné: megszünnék törvény lenni. A törvény
csak embert, számot és mértéket, csak szavakat és fogalmakat ismer. Az
egyént, az esetek természetét, a lelkek háboruit nem ismeri. Ott minden
bűntett annyiféle, a hányféle az ember, a ki azt elkövette. De a törvény
minden bűntettet csak egyféle alakban ismer. Mégis azt akarja, hogy a
büntetés megfeleljen a bűnnek.

A törvényt emberek kezelik és alkalmazzák. Ezek az emberek a birák.
Tanult és gyakorlott elmék, köztisztelet környezi őket, hitvány
jutalomért nagy munkát kell végezniök s hatalom van a kezükben. Akkora
hatalom, a mekkorának egyes ember ellenállni nem tud. Tehát félnek is
tőlük. Sok ember boldogsága, vagyona, joga, önérzete, élete s életöröme
függ naponkint a biró hatalmától.

Miért kell a védő?

Hiszen a bűnöst meg kell büntetni. Ha józan eszü: akkor is; – ha beteg
elméjü: akkor is. Az embernek és a társadalomnak kincsét meg kell
védelmezni, azokat martalékul a bűnösöknek nem lehet átengedni. A
bűnösöket ártalmatlanná kell tenni még akkor is, ha őrültek. Hogy az
ártalmatlanná tétel mily módon történjék, az már nagyon is mellékes
kérdés. A büntető hatalom gyakorlása nem egyéb, mint a társadalom
önvédelmi jogának gyakorlása. Ez a jog szent és mindenek fölött való.
Ezzel szemben a halálos büntetés kérdése csak a henye elmék játszi
mozgalma.

A védő lassitja, gyakran neheziti a büntető eljárást. Néha meg is
hiusitja. Néha kiragadja a bűnöst a büntető hatalom kezéből. Mire való
hát? Hiszen a bűnösnek bünhődni kell.

A mult századokban nem volt védő. A vádlottak rendszeres védelméről nem
gondoskodott se az állam, se a társadalom. Védje magát a vádlott, a hogy
tudja. Ez volt az emberek felfogása. S volt igazság ebben a felfogásban
is. Magyarországon a rendszeres védelem alig százötven esztendős; – a
szabad, független és okszerü védelem nem sokkal idősebb ötven
esztendősnél. Még ma is élnek emberek, a kiknek ifju vagy gyermekkorában
a legsulyosabb büntetéssel járó hütlenségi vádak ellen a védelem nem
volt szabad és független. Az állam megengedte a látszatért, de béklyót
tett kezére-lábára, lakatot szájára, tilalmat irására.

Más művelt országban se volt sokkal biztosabb a védelem joga.

A védelem nagy jogi intézményét lassankint mégis felállitották a művelt
nemzetek.

Több okuk volt erre.

Az egyik az, hogy gyakran tévedtek a birák. Gyakran itéltek el ártatlan
embereket. A birák erkölcsi felelősségét czélszerü volt megosztani a
védelemmel.

A másik ok az volt, s ez valóban sulyos ok volt, hogy köztapasztalás
szerint a vádló tiszteket, a közvádlókat, a nyomozó rendőrséget, a
vizsgálóbirákat, a birósági szakértőket s gyakran még az itélőbirákat is
boszuérzet, szenvedély, elfogultság, önző gondolat vezérli s azért a
törvény alkalmazásánál feledik az igaz mértéket. Kellett tehát a védelem
ellenőrző szerepe, hogy egy bűnre se jusson nagyobb büntetés, egy bűnöst
se sujtson ádázabb itélet, mint a mekkorát a törvény megenged s az
igazság megkövetel.

S volt másik ok is. A szeretet. Az érző szivek könyje. A könyörület és
részvét istenhez méltó indulata.

Vannak sötét és gonosz lelkek, a kik mindig sötétek és mindig gonoszak.
Vannak a bűnösök között is, de vannak azok között is, a kik elég ügyesek
és szerencsések a büntető törvény kezét egész életen át kikerülni. Az
ilyenek iránt alig tudnék könyörületet érezni.

De kevés az a gonosz lélek, a ki mindig gonosz lélek.

A legtöbb bűncselekmény nem a lélek természetéből folyik s nem az egész
ember s nem az egész élet cselekménye. A legtöbb bűncselekményt rövid
idő érleli vagy pillanat szüli s alkalom, fellobbanó szenvedély vagy
véletlenségek kedvezése segiti elő.

Már most a bűnös ott nyomorog a törvény kezében. Becsületének örök
elvesztése, önérzetének örök bénitása fenyegeti. Fenyegeti az, hogy meg
kell válnia családjától, vagyonától, az élet minden örömétől s talán az
élettől is.

Mondhatatlan kín gyötri összeroskadt lelkét.

Keserü megbánás érzete nyomakodik agyára és szivére. Hiszen nem volt ő
azelőtt rossz ember s jó ember tudna lenni ezentúl is. S ime el kell
vesztenie mindent örökre.

Voltak szerettei. Szülő, testvér, hitves, gyermek, jó barát. A kiket
sirat s a kik siratják. A kiknek támasza és kenyéradója volt s a kik
most éheznek. Többé nem segithet rajtuk. Vannak a kik átkozzák s a
kiknek többé be nem bizonyithatja, hogy ő nem oly rossz ember, a
milyennek kikiáltják.

Ott ül a börtönben, talán elvetemült alakok közt.

Fekvőhelye keskeny és hideg. Levegője büzhödt. Étele-itala hitvány. Jó
szót nem hall senkitől.

Őre taszigálja, őrmestere ugy beszél vele, mint a kutyával. A rendőr
nyaggatja, a vizsgálóbiró faggatja, az itélőbiró gunyolja, paczkáz vele,
védelmét meg nem hallgatja, szivébe nem lát, bele nézni nem is akar. Ha
fölnyitja száját: durva szóval hallgatásra intik.

Jól van. Ez a bűnös ember sorsa. Ám a megbánás megtisztitotta már
megtévedt lelkét s meg is tudna nyugodni a büntetésben. Hiszen kell
vezeklenie. De égen-földön nincs senkije, a ki vele emberségesen
szólana, jószivü pillantást vetne rá s vigasztaló hangot intézne hozzá.

Minő gyötrelem ez!

Hamlet királyfi tünődik. A nagy britt költő mérhetlen lángelméje
tolmácsolja tünődését. S a mikor az emberi lét legnagyobb szenvedései
fölött tünődik, eszébe jut: miként bánnak a szegény, bajos emberrel a
birák, hivatalnokok, hajduk, börtönőrök. Ime: ez is a legnagyobb
szenvedések közé tartozik. Vajjon a halál megszabadit-e ezektől? Vajjon
a másvilágon megszabadulunk-e a hatalom ellenséges végrehajtóitól?
Vajjon nem paczkáznak-e velünk ott is? Nem ütnek, dobnak, rugnak,
taszigálnak-e ott is, mint a rongyot, az útban álló göröngyöt, a
szélfujta szemetet?

A mesebeli királyfi s a nagy britt költő nem ismerhette a védői
intézményt.

A védő szeretettel járul a bűnöshöz. Kikérdezi, meghallgatja türelemmel,
inti, oktatja, vigasztalja. Óvja a kétségbeeséstől, felismeri mentségeit
s kikeres mindent, a mi enyhithet sorsán s nyugalomra birja az összetört
lelket.

A mi az orvos a kínlódó betegnek, a mi a gyóntató atya a haldoklónak: az
a védő a bűnösnek, a kit a vád sulyos terhe nyom s a kit a védőn kívül
mindenki elhagyott immár.

Ha a végső itéletet kimondták: azután már lassankint elmulik a bűnös
kínzó lelki gyötrődése. Tudja sorsát, ismeri végzetét s számot vet vele.
De a végső itéletileg szüksége van a vigasztalásra.

A védőnek van tudása is, kötelességérzete is, van bátorsága is.
Szembeszáll a közvádlóval, kárvallottak boszuérzetével, a törvényszék
tévedéseivel, a szakértők furfangosságával s a birák elfogultságával.
Föltárja a mentséget, ha van s föl az enyhitő körülményeket, ha
fenforognak. S az elitélt végighallgatja, megnyugszik a biráskodásban,
meghajlik az itélet igazsága előtt. Mert hiszen nem volt elhagyatva,
neki is volt szószólója.

Kellett a védő azoknak is, a kiket a vérvád terhe üldözött. Sokan voltak
már. A holttestcsempészet gyanuja nagyon megszaporitotta számukat.

Szegény ember volt mind.

Ők maguk nem is gondoltak arra, hogy mindegyik külön-külön valljon
ügyvédet, vagy más irástudó embert védőjének. Önkényt pedig nem igen
akadt volna védő. A gyülölködésre fölzaklatott közvélemény veszélyes
rohama fenyegetett mindenkit, a ki a zsidókat védelmezni merte. Egész
vidékenként alig akadt néhány bátor és eszes férfiu, aki arra intse a
zajongókat, hogy várják be legalább az ügy nyilvános tárgyalását s az
első biróság itéletét.

A mostani nyugodtabb korban alig lehet a tömeg akkori gondolkozását
elképzelni.

A nyiregyházi törvényszék területén, éppen a biróság székhelyén Heumann
Ignácz volt a legderekabb és legtekintélyesebb ügyvédek egyike.
Származása s vallása szerint zsidó. Nős, családos ember. Jeles jogász.
Ugy emlékszem, a bécsi jogi egyetemen végezte tanulmányait. Ez az
egyetem az alaki, a történelmi s a megszabott anyagi jog mezején jeles
tanerőkkel rendelkezett ezelőtt negyven évvel. De a gyakorlati jogélet
mezején kezdeményező buvárkodásra nem igen biztatta az ifjuságot. A
tudomány nagy birodalmában szerte megállapitott elveket és tételeket s
azok történeti kifejlődését nagy sikerrel adta elő, de arra kevéssé
buzditotta hallgatóit, hogy az egyéni jogesetek keletkezését, fejlődését
s elágazásait különös gonddal figyeljék s a jogtudomány tételeit a
figyelés alapján önmaguk is önállóan törekedjenek megszerkeszteni. A
fűnek-fának ismerete akkor teljes és igazi, ha a füvet és fát
csirázásától kezdve szemléljük különös figyelemmel. És nagyon szép és
nagyon gyümölcsöző buvárkodás az, ha a jogot az esetek csiráiból már
tanulmányozhatjuk, a mint azok a társadalom talajából, az emberek
szenvedélyeiből s érdekeiből kisarjadzanak.

Nemcsak jogtudóssá kell nevelni az ifjuságot, hanem gyakorlati jogászszá
is.

Heumann Ignácz eléggé gyakorlati jogász volt, a jogi viszályok afféle
eseteiben, a minők a vidéken elő szoktak fordulni. Az ő vidékén
nincsenek nagy gyárak, sok milliós vállalatok, nemzetközi forgalmi
bankok, tengeri szállitások, világhirü könnyelmü szépségek, milliós
játékbarlangok. Óriási vagyoni értékek összeütközése, mérhetlen hiuságok
élet-halálharcza, nagy alakok szereplése, nagy szenvedélyek tombolása
ott ismeretlen. Ott csak adóssági perek, apró kereskedelmi villongások,
szabályos örökségi viszályok, mezei bűnesetek, kisméretü csalások,
fellobbanó indulatszülte gyilkosságok merülnek föl. A szövetkezett
tömegek szenvedélye se érlelődött még meg. Csupán kis emberek és egyes
emberek érdekeinek, jogainak, szenvedélyeinek s hiuságainak zürzavaros
csatározásaiból áll az a jogi élet, mely az ügyvéd közbenjárását eltüri
vagy megkivánja.

Ebben a legjelesebb vidéki ügyvédek egyike volt ő.

A törvényszék elnökével bizalmas viszonyban, a birákkal szemközt a
kölcsönös becsülés állapotában, a vármegye előkelő uraival s nemeseivel
meglehetősen barátságban. Családos ember, volt már gyermeke. Volt
szerény vagyona is. Adóssága nem volt. Az ügyvédségtől eltérő mindennemü
vállalkozást szigoruan s következetesen elutasitott magától. Egészen
természetes, hogy az eszlári vádlottak első sorban rágondoltak s
rábizták ügyük védelmét.

A nagy perhez nem volt eléggé kifejlődve elméje s ehhez nem volt elég a
közönséges jogtudomány s a mindennapi, bármily jeles ügyvédi ügyesség.
Az egyéneknek s a társadalomnak annyi oldalról való ismerete, annyi
orvosi és mérnöki tudás, a kis emberek életmódjának oly mély
megfigyelése kellett a nagy perhez, minőre az ügyvédek nem szoktak
készen állani se Magyarországban, se más országban.

De erélye, tiszta és nemes gondolkozása s nagy kötelességérzete megvolt.

S megvolt művelt és nemes gondolkozása nejében is.

A mily erős volt az izgatás a zsidók ellen, a mily szilaj volt a
gyülölet az eszlári vádlottak ellen: oly gyorsan és erősen fejlődött ki
a gyülölség Heumann ellen is.

Ügyvéd volt és zsidó s védelmezni merte azokat, a kiket tenger árjaként
boritott el a közgyülölet.

A ügyvédet talán sehol se szereti a tömeg s az ügyvédi foglalkozást
talán sehol se becsülik eléggé. Ugy vannak vele, mint a gyógyszertárral.
A kinek nincs szüksége rá, elkerüli. A kinek szüksége van rá: az is fél
tőle némileg. Kényszeritő szükség nélkül senki se keresi fel s a kik
fölkeresik: rendszerint azok is azt hiszik, hogy többe kerül, mint a
mennyit ér. Minden művelt társadalomnak ezer ötlete, példabeszéde, élcze
és adomája van az ügyvédek ellen. A nép képzelete ugy bánik az
ügyvéddel, mint a mostohával vagy mint az anyóssal.

Sok ügyvéd megérdemli, az ügyvédség nem érdemli meg ezt a sorsot. De ez
a sors kikerülhetetlen, kivált ott, a hol sok az ügyvéd. Az ügyvédi
pálya a tudománynak, a kormányzatnak s a magasabb műveltségnek pályája.
De az ügyvéd sohase alkot, mint a tudós, a művész, a feltaláló, a
törvényhozó s a kormányzó. Az ügyvéd mindig csak tataroz, javit,
helyreigazit, egyenget, kiegyenlit s a szakadásokat, töréseket,
viszályokat, villongásokat törekszik rendbehozni. Ha sikerült: abban a
felek főleg a maguk érdemeit s a biróság érdemeit látják. Ha nem
sikerül: a kudarczért és veszteségért a felek is, a biróságok is főleg
az ügyvédet okolják. Végül mindig dijazni kell az ügyvédi munkát s
rendesen a munka befejeztével. A munka értékét, ha már az be van végezve
s a multra tartozik, alig tudják az emberek eléggé megbecsülni. A
sikertelen munkát dijazni éppen nehéz. S az emberek itélő-tehetsége jól
meg tudja mérni, mi hasznot látott az ügyvéd munkájából, de azt már
kevésbbé tudja megmérni, hogy az ügyvéd munkája minő bajt, minő
zavarokat s mekkora kárt háritott el. Az ügyvédi munka feladata s
természete pedig inkább az, hogy a feleket bajtól óvja, semmint, hogy
azoknak hasznot hajtson. Sok ügyvéd közt sok a gyönge, sőt a hitvány is.
De a kormányzók közt, az uralkodók közt s a hatalmasok közt aránylag
sokkal több a hitvány. Csakhogy nekik erejük van a felelősséget másra
háritani, az ügyvédeknek pedig erre nincs erejük. S az ügyvédek tulnyomó
része vagyontalan. Vagyonos ember kevés van közöttük. S ez a körülmény
nagy ok arra nézve, hogy az ügyvédi intézmény sokkal kisebb becsülésben
részesül, mint a papi, vagy katonai intézmény. Papnak, katonának
becsülést biztosit az erős szervezet s az abban rejlő hatalom és
összetartás. Ez hiányzik az ügyvédnél.

S a munka dijazásának kérdése a közvélekedésben még mindig nem tiszta
eléggé. Európában legalább még mindig vannak nagy társadalmi rétegek,
melyek a rég mult századok felfogásától menekülni nem tudnak. A nagy
urak tisztességét hajdan épen nem csorbitotta, ha rablásból uraskodtak,
de végkép megölte volna, ha bérért végeznek mindennapi munkát. Bérért
dolgozni csak szolgának és inségesnek való állapot.

Ebből a felfogásból még ma is sok lappang az emberek elméjében.

Az ügyvédi állás magas míveltséget követel. Magasabbat és szélesebbet,
mint a papi, katonai, uralkodói, vagy született törvényhozói állás. Hogy
a papot, katonát, uralkodót, kormányzót, bankárt, főrendü törvényhozót
minden munkájáért, sőt még henyéléseért is busásan fizetik: ezt mindenki
okosnak és természetesnek találja. A társadalom, a tudomány, az irodalom
s a hivalkodó tömeg annyi okot talál rá, hogy szinte elszédül bele a
gondolkodó agy. Ám sokkal több ok van arra, hogy az ügyvéd, orvos,
tanitó, köztisztviselő munkáját még jobban fizessék. A tudomány tanitja
is ezt, de a tömeg a tanitásra nem sokat ad. Orvos, tanitó,
köztisztviselő fizetésének kérdése hidegen hagyja, az ügyvédi dijazás
pedig gunyra serkenti a tömeget.

Az elmék efféle működésének okát bizonyára meg lehet találni.

A mai ügyvédség egészen más Magyarországban, mint a régi volt.

A régi ügyvéd hatalmas volt, nagy tekintélylyel, biztositott vagyoni
jóléttel s nagy hatáskörrel.

Volt ügyvédje az államnak és kincstárnak. Volt minden püspökségnek és
uradalomnak. Volt a vármegyének, a királyi városnak s minden
törvényhatóságnak. Ezek rendesen kinevezett, vagy megválasztott s
állandó évi fizetéssel ellátott ügyvédek voltak s rendesen egész
életükre szólt az ügyvédi megbizás. Ezeket fiskálisoknak nevezték,
minthogy a fiskust, magyarul: a kincstárt képviselték. Voltak királyi,
érseki, püspöki, káptalani, apátsági, uradalmi, vármegyei és városi
fiskálisok. Az utóbbiakat magisztratuális fiskálisnak nevezték.
Tekintélyük nagy volt, mert nagy hatóságokat képviseltek. Hajdan az
uradalmak is közhatóságok voltak, minthogy birósági, közigazgatási
hatalmat gyakoroltak. Fiskális nélkül a hatalmat gyakorolniok nem
lehetett. A vármegyéknek több fiskálisuk volt. Az egyik jogi tanácsadó
volt a közigazgatásban s védte a jobbágyot urasága ellen. A másik az
árvákra ügyelt. A harmadik és negyedik közvádló volt a büntető ügyekben
vagy a vádlottak közvédője. A vármegyék régi felfogása ép ugy
köztisztviselők által gondoskodott a vádlottak védelméről, mint a hogy
gondoskodott a vádemelésről. A védelemért a vádlottnak nem kellett
fizetni. A vármegye rendes tiszti fizetéssel látta el a védőt.
Magyarország egyik legnagyobb államférfia, Deák Ferencz, fiatal korában
Zalavármegye tiszti fiskálisa volt s a vádlottak védelmével
foglalkozott.

Ritkább esetekben, különösen ha vagyonos volt a vádlott, ennek külön
védője is volt. Állithatta védelmére maga a vádlott. Az ilyen védőnek a
neve volt advocatus. Ma az ügyvédet latinosan advokátusznak nevezik
általában.

A prókátor név megint más. Ez a latin procuratorból származik. A
magánjogban s különösen a birtokjogban a középkori adományi rendszer
állott fenn Magyarországban a mult század közepéig. A birtokjog peres
kérdései óriási kérdések voltak. Tizenöt-husz év előtt egy-egy pert
elintézni nem lehetett. Nagyon sok per ötven, hatvan, száz évig
eltartott. Az ily perek viteléhez különös jogtudás volt szükséges. Erre
a fiskálisok nem igen voltak képesek. Öt elsőfoku birósága volt az
országnak e perekre. Egy királyi tábla s négy kerületi tábla. E táblák
székhelyén laktak a nagy birtokjog ügyvédei. Ez ügyvédeket nevezték
prókurátoroknak. A közéletben tabuláris prókátoroknak.

Ma prókátor név alatt mindenféle ügyvédet értenek. Némileg gúnyos
értelemben használják ezt a szót.

Olyan ügyvéd, a ki se fiskális, se advokátusz, se prókátor nem lehetett,
kevés volt Magyarországban 1840 előtt. Számuk alig rughatott kétszázra.
A közönség csirkeprókátornak vagy mezei prókátornak nevezte őket.
Kámpesztrisz prókurátor: ez volt latinos nevük.

Ma az ügyvédek legnagyobb része egyénileg ilyen független, önálló s nem
kizárólag egyetlen megbizóhoz kötött állásban van. Az ügyvédi iroda
teljesen egyéni magánvállalat s nem tiszti és hatósági foglalkozás. De a
jogrendszer is megváltozott vagy hatvan év óta. A hajdan mezei ügyvédnek
nevezett mivelt osztály ma legalább háromezer ügyvédből áll. Ide nem
értve a megyei, városi, vállalati, takarékpénztári és bankügyvédeket.

De a mily arányban növekedett az ügyvédek száma, oly arányban csökkent
az ügyvédek tekintélye. Az élet harcza tolongásra kényszerité a
sokaságot. A tolongás összeütközésekkel, surlódásokkal jár. A surlódás
legelőször a tekintély zománczát koptatja le.

Heumann tekintélye rohamosan hanyatlott, mihelyt a vérvádlottak védelmét
elfogadta. Először az izgatók kezdték tépdesni jó hirnevét, azután a
tömeg s lassanként barátai is. Egyszer csak jelszóvá vált, hogy az, a ki
a zsidók védelmére kel, még gonoszabb, még utálatosabb, mint maguk a
vádlottak. Heumannt és családjának tagjait sértő szavakkal úton-útfélen
bántalmazták. Utóbb éjszakánként ajtaját, kapuját, ablakjait döngették.
Testének, sőt életének biztonságát is fenyegették.

A sajtó szitotta a tüzet. Az ügyvédi testületek hallgattak. A nemzet
vezetői, az országos ügyek élén álló férfiak nem merték szavukat
fölemelni. Azt hitték: elvesztik a népszerüséget. Egy-két magas egyházi
férfiu nyilatkozott jó szivvel, kenetes szavakban, de csak
általánosságban a vérvád és a zsidók üldözése ellen. Nem volt semmi
sikere. A kormányzó-férfiak nagy része maga is hitte a vérvádat. De akár
hitte, akár nem, mindenki megállapodott abban, hogy az ügynek szabad
folyást kell engedni s a biróság dolgába beleavatkozni nem szabad.

Ki az a biróság?

E kérdésre nem ügyeltek. Eszükbe se jutott meggondolni, hogy egy
növendék aljegyző mint vizsgálóbiró, egy kurta észjárásu alügyész,
egy-két nyers erkölcsü csendbiztos s egy-két tanulatlan, tapasztalatlan
orvos nem képviselheti egészen, méltán a nagy, művelt nemzet biróságát.

Heumannban elég férfiasság, elég elszántság volt. De utóbb erélye
csökkenni kezdett. Sikert nem mutathatott föl. S oktalan szigorusággal
zárkóztak el előle mindenütt. Az akkori büntető eljárás szerint a
vádlottakkal nem érintkezhetett. De a tanukkal legalább a törvények
szerint beszélhetett volna. Igazán csak egy tanu volt – a gyerek Sarf
Móricz. A védőnek csak tudnia kellett volna, hogy ez a tanu épelméjü-e
vagy háborodott? Szabadon és önkényt beszél-e, vagy meg van riasztva? S
a mit vall: honnan meriti ahhoz tudását? Csakugyan látta-e, hallotta-e a
mit beszél, vagy képzelődés is vezeti vagy rábeszélés is irányozza?

De ez a tanu fogva volt. Hét zár alatt állott. Hozzá még csak nem is
közelithetett.

Lassankint belátta, hogy védői kötelességét önérzetes férfiu módjára nem
teljesitheti. Reáomlik a közgyülölet minden átka, ügyvédi munkáit se
végezheti. De lassankint meg is vonják tőle a bizalmat. S ha nincs
munka: kenyér se lesz. Rá és családjára vigasztalan, sötét jövő borul.
Szegénység és nyomor.

Közölte feleségével mindezt. De azt is, hogy a védelemről le akar
mondani. Le kell mondania.

Az asszony gyakran erősebb, mint a férfi. A nagy sziv, ha asszony
keblében dobog, nem fél, nem számit, nem bölcselkedik. Azt felelte
férjének:

– Nem mondasz le! Ha életünkkel játszunk is, te a szegény vádlottakat, a
kik benned biznak, el nem hagyhatod. Ki védje hitünk sorsosait, ha mink
is megfutamodunk? Ne félj a szegénységtől. Együtt koldulunk, egymást el
nem hagyjuk.

A férfi omló részei rég összevegyültek már a föld porával. Az asszony
most is él. Nem emlékszem, hogy tizenkilencz év óta találkoztam volna
vele. E néhány sor örökitse meg nevét.

Heumann megmaradt mindvégig a védelemnél. Ez a szóváltás feleségével
junius tizedike körül történt. Azonnal felutazott Budapestre, az ország
fővárosába, hogy a zsidóság illetékes férfiainál jelentést tegyen arról,
minő végzetes arányokban s minő fenyegetőleg fejlődik a nagy per előre
napról-napra. Pedig akkor még a csonkafűzesi tetem nem bukkant föl a
Tisza hullámaiból.


II.

(A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér:
vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a
védői tisztet?)

Egy kis központi irodájuk volt Budapesten a magyar zsidóknak 1871 óta.

A magyar zsidóknak nincs központi hatóságuk, nincs országos szervezetük.
Minden hitközség önálló hitközség, egyiknek a másikhoz semmi köze, egyik
rabbi akkora, mint a másik, egyik hitközségi elnök és előljáróság olyan,
mint a másik. A zsidók versengő, vitatkozó, a külső kényszert egyáltalán
nem türő természete meg nem engedi, hogy ők egyetemesen kötelező állami
egyházalkotmány alá hajtsák fejüket.

Általánosan érdeklő ügyeik azonban mégis vannak. Ezelőtt harminczhárom
évvel országos alkotmányozó gyülésre seregeltek össze, hogy maguknak
egységes szervezetet alkossanak. Viszály lett a tanácskozás vége. Addig
csak volt közöttük valami egység. De azóta neológ, orthodox és statusquo
községekre váltak szét. A szétválás nagyon sok vagyonmegosztási és
egyházi adózási kérdést vetett föl. E kérdéseket önmaguk el nem
intézhették s az elintézést a kormányra kellett bizniok. Ezekhez egyéb
kérdések is járultak. Ám a kormány messze van s jártasság kell ott az
ügyek sürgetéséhez. Minden községnek minden ügyet más-más emberre bizni
nehéz és költséges. Czélszerünek látszott a kormány székhelyén valami
központi ügynökségfélét állitani fel, a minő volt hajdan a nemesség
számára a magyar kanczellária székhelyén az ugynevezett udvari agentura.

Igy alakult Budapesten egy kis szervezet, melyet Központi Irodának
neveznek. Elnöke kezdettől fogva egyszerü, derék magyar zsidó: Schweiger
Márton; titkára pedig egy jeles ügyvéd, Simon József jogtudor. Az én
tudásom szerint ebből áll az egész Központi Iroda. Nem hatóság ez. Külön
törvény se fennállását, se szervezetét nem biztositja. Csak azok
dolgában jár el, a kik hozzá fordulnak. Hatásköre az egyes megbizáson
túl nem terjed. S hatásköre általában csak abból áll, hogy egyes
esetekben értesitést s néha kérdésre véleményt ad a kormánynak.

Később az orthodox zsidó községek számára is szerveztek ily természetü
központi irodát.

Nyájas olvasóm, talán csodálkozik azon: miért emlitem föl e dolgokat,
holott ezek a nagy perre nem tartoznak.

A nagy perre nem tartoznak, de történetével mégis összefüggenek némileg.

A nagy per idején ugyanis a sajtó széltében-hosszában hiresztelte, hogy
Magyarország zsidóinak van egy titkos hatóságuk, melynek Kagal a neve.
Rejtélyes testület ez, titkon dolgozó, erős esküvés által megkötött
férfiakból álló. Mérhetlen pénz fölött rendelkeznek. Védi a zsidókat
mindenütt, mindenben és mindenki ellen. Van befolyása császárokra,
királyokra, kormányzókra, törvényhozókra s kiváltképen a sajtóra is. Ez
veszi kezébe majd a vérvádlottak ügyét is. Ez irányozza majd az
ügyvédeket, ez ejti meg a biróságokat s ez dolgozik azon, hogy a zsidók
számára meghóditsa a világot.

Izgalmas időben a legképtelenebb hireket hiszi a tömeg leginkább. A
kagal szó azóta vidám jelzővé vált, akkor ezren meg ezren esküdtek rá.

Heumann egyebek közt a Központi Iroda titkárját Simon Józsefet
értesitette az eszlári ügy részleteiről, azonban természetes és
általános emberi érdeklődésből igen kényes dolog volt akkor akár a
Központi Irodának, akár a budapesti zsidóknak ez ügyben közvetlenül
beavatkozni.

Miről van szó?

Megvédelmezni az eszlári vádlott zsidókat.

Ámde évenként és vidékenként száz meg száz a zsidó vádlott az egész
országban, mert hiszen a törvény ellen a zsidó is csak ugy vét, mint a
keresztyén.

A többi zsidó vádlott dolgába nem avatkozik se a Központi Iroda, se a
budapesti zsidóság. Védje magát mindenki ugy, a hogy tudja. S bánjék el
a biróság mindenkivel, a hogy érdemli. Ez a helyes felfogás A keresztyén
vádlottakat se védelmezi semmiféle titkos vagy nyilvános központi
ügynökség, ne védje hát a zsidókat se.

S ha mégis védelmezné az eszlári zsidókat? Ha a budapesti zsidóság mégis
beavatkoznék a nagy perbe? Mit jelentene ez?

Azt jelentené, hogy a zsidóság, az egész zsidóság érzi a vád terhét. Azt
jelentené, hogy a szűzvér-szerzés bűne nem egyes emberek, nem az eszlári
zsidók egyéni bűne, hanem minden zsidó bűne. Azt jelentené, hogy a
zsidóságban még mindig dolgozik valami rejtélyes irtóztató vakhit, mely
vérontásra serkent s melyet a mivelt keresztyén társadalom el nem
türhet.

A végső pontban azt jelentené: ki kell irtani a zsidókat.

Mulhatatlanul ide vezetne a zsidógyülölők eszejárása.

De másik oldala is van a dolognak.

Eddig a zsidóság magukra hagyta az eszláriakat s ime az izgatás mégis az
egész zsidóság ellen folyik. Sőt az egyetemes zsidóság ellen irányzott
izgatás hozta egy csomó véletlenség segélyével felszinre az eszlári
vérvádat is. Ha bűnösök a vádlottak, ám akaszszák fel őket. De ha
ártatlanok: ne hagyják őket elveszni. Segiteni kell őket, hogy
ártatlanságuk kiderüljön. A zsidógyülölők kezéből legalább kiesik egy
mérgezett fegyver. Olyan fegyver, melyet a tömeg legkönnyebben
forgathat.

Lassanként ez a nézet szövődött meg a fővárosi zsidóság vezető
férfiainak elméjében. De Heumann Budapestre jöttekor, junius közepén,
még nem.

Azonban junius 16-án fölkeresett engem Simon József ügyvéd, a Központi
Iroda titkára s arra kért, utazzam el Nyiregyházára, keressem föl Sarf
Móricz gyereket s vizsgáljam meg, vajjon mi nyomatéka lehet az ő
vallomásának? Mekkora az értelmisége? Szabadon nyilatkozik-e, vagy
lelkére valami külső, idegen hatás nyomakodik?

Az ügy igazán érdekelt engem is, mint minden művelt és értelmes embert a
kerek földön. Készséggel vállalkoztam erre. Ügyvédi megbizást nem
fogadtam el, erről talán ekkor még szó sem volt köztünk. Semmiféle külön
meghatalmazást se fogadtam el. Nem is lett volna: kitől. Mint olyan
ember, a ki észlelni szeret, mentem Nyiregyházára a különös jelenséget
megfigyelni.

Előbb felkerestem Kozma Sándort, az ország királyi főügyészét. Bizalmas
benső barátom volt. Közöltem vele, mit akarok. Kértem: figyelmeztesse a
nyiregyházi királyi ügyészséget, hogy járjon kezemre s ne akadályozzon
abban, hogy a gyereket megtekinthessem.

A királyi főügyész hajlandó volt erre. Sőt örült azon, ha én is
körülnézek Nyiregyházán s észleléseimet én is közlöm vele. Azért küldte
le helyettesét Székely Ferencz főügyészt is. Az én megfigyelésemre sokat
adott. Tizenegy év előtt 1871-ben én is királyi ügyész voltam, vagy
nyolcz hónapon át, vele mint akkori főnökömmel néhány komoly
igazságszolgáltatási kérdésben bő értekezésem volt. Nagyrabecsülte apró
irodalmi műveimet is. Még biztatott is, hogy csak siessek a tanut, Sarf
Móriczot megismerni.

Junius 18-án utaztam Nyiregyházára. Véletlenül épen azon a napon, a
melynek délutánján a tutajosok a csonkafűzesi holttestet meglátták.
Erről azonban a nyiregyházi birói köröknek még e napon sejtelmük se
volt.

Másnap reggel fölkerestem Székely Ferencz királyi főügyészt s közöltem
vele óhajtásomat. Sarf Móriczot akarom látni s vele akarok beszélni.
Kissé aggodalmaskodott, mintha őt is meglepte volna már az idegen szemek
odapillantása elleni féltékenység. Azonban még se vonakodott. Csak arra
kért, hogy az ő társaságában keressem föl a gyereket és hogy az ügyről
se ne kérdezzek tőle, se ne mondjak neki semmit. És arra kért, hogy
siessünk. Egy holttestről érkezett a reggeli órákban jelentés, neki
annak megszemlélésére Tisza-Dadára kell utazni.

E holttestnek akkor semmi jelentőséget sem tulajdonitottunk.

Tiz óra tájban mentünk a fogházba. Ez a fogház egy régi, avult
földszintes épület volt, ma nincs meg, diszes fölház emelkedik helyén.
Feltünt már akkor nyomban, hogy a börtönőrmestert előre értesitették
arról, hogy »idegen« tesz látogatást, tegye meg tehát a kellő
intézkedéseket.

Nem is álmodtam arról, minő gyanu kisért mindenkit, a ki a titkos tanács
tagjaival nem állott bizalmas lábon.

Egyenesen az őrmester szobájába mentünk a helyettes királyi
főügyészszel. Ott volt a tanu. Maga az őrmester volt vele a szobában s
még egy börtönőr.

Ott állott hát a fiu előttem. Az igénytelen zsidó gyerek, ócska, fakó
ruhájában, melyet még hazulról hozott. Sárgásszőke piros arcza, nem épen
rövidre nyirt haja, komolyan és félénken néző szemei, ideges tipegése s
idegesen mozgó kézujjai. Arcza elég értelmes. Nemcsak a hülyeségnek, de
még a lassu, vontatott észjárásnak sincs az arczon semmi nyoma.
Megczirogattam haját s megtapogattam koponyáját. Nincs-e koponya
alakulásában valami rendetlenség? Nem találtam semmit.

Külsőleg tehát egészséges agyu. Annak a vélekedésnek, hogy talán hülye a
gyerek, külsőleg semmi nyoma. Hogy látásai, káprázatai, képzelgései
volnának: ezt a föltevést se támogatja arczának egészséges szine.

Ime a tanu, a ki rettenetes titkokat tud s azokról már vallomást is
tett. A kinek szavain nyugszik az irtóztató vád, melynek sulya alatt egy
világtörténelmi hitfelekezet vonaglik. A kinek beszédére már oly sok
ember elvesztette szabadságát s még édes apja is ott szenved a börtön
odujában.

Beszélnem kellett volna vele. Szóra kellett volna birnom. S mi másról
beszéljek, mint az ügyről s annak körülményeiről? Miből itélhetném meg
inkább gondolkozása helyességét?

Ám erről, éppen csak erről nem lehetett beszélni. Megigértem a
főügyésznek.

Hány éves? Hány testvérje van? Jól alszik-e? Van-e étvágya? Mit tanult
eddig? Kik a pajtásai otthon? Kikkel és miként szokott játszani? Mivel
tölti idejét a fogságban? Imádkozik-e? Kit óhajtana látni? Mi szeretne
lenni az életben? Tud-e már jól irni, olvasni, számot vetni? Kit szeret
legjobban? Kiket ismer rokonai közül? Volt-e már Tiszán túl? Látott-e
már várost? Fél-e a bikától vagy a szomszédok kutyáitól?

Csak efféle dologról lehetett vele társalognom. Mindjárt az első szónál
kezdtem.

– Hány éves vagy fiam?

A fiu hallgatott. Csak nézett rám mereven.

– No beszélj hát! Hány éves vagy?

A fiu aggodalmas arczczal nézett Kozákra, a nagyfejü és hatalmas termetü
őrmesterre. Egész nézésében az a félő kérdés rejlett: vajjon szabad-e
neki ezt az idegen, ismeretlen ur kérdésére megmondani.

A királyi főügyész nyájas, biztató hangon szólt hozzá.

– Ne féljen Móricz, feleljen bátran!

E szóra az őrmester is intett fejével, mintha beleegyezett volna abba,
hogy a fiu feleljen kérdésemre.

Felelt is. Megmondta életkorát.

Ez nekem untig elég volt. Megköszöntem a főügyész szivességét,
üdvözöltem a fiut és az őrmestert s indultam kifelé.

Nyomban megmondtam a főügyésznek, hogy nem vagyok kiváncsi tovább a
fiura.

Hiszen nem tanu ez, hanem bálvány. Kifaragva, megidomitva, kiföstve s
odaállitva a világ elé. De ugy, hogy senki közelébe ne juthasson, senki
meg ne tapinthassa, gondosan meg ne szemlélhesse, meg ne vizsgálhassa.
Nem a maga valóságát mutatja ez, hanem azok művészetét, a kik
kifaragták, megidomitották, kiföstötték s bálványnak odaállitották.

Nem is romlott lélek ez, mint akkor a zsidók általában hitték. Hanem
agyongyötört lélek. A ki meg van riasztva, a kit örökös félelem alatt
tartanak s a kinek lelke tele aggodalommal és reszketéssel. A kinek
közelében senki sincs azok közül, a kik eddig szerették s a kiket eddig
ő szeretett. Hanem körülötte vannak a csendbiztosok, pandurok,
börtönőrök, rabok és faggató urak. Nem futkározhat többé a tiszaparti
sima gyöpön a szabad verőfényben; e helyett ott kell vesztegelnie a
sötét falak között a börtön hideg téglapadozatán. Enni, innivalója van
ugyan, de kegyetlen ijesztéssel el van attól tiltva, hogy egyetlen szót
is másként ejtsen, mint a hogy börtönőrei szemöldöke megengedi.

Hiszen nekem még azt se merte megmondani saját jószántából, hogy hány
esztendős.

Nem is tanakodtam aztán senkivel tovább. Hazajöttem a fővárosba s
elmondtam véleményemet a tanuról Kozma Sándornak és a ki erre megkért,
Simon József ügyvédnek is.

Két Sarf Móriczczal van dolgunk ebben a nagy perben.

Az egyik a megfélemlitett tanu, a ki mindig retteg, csupán felsőbb
engedélyre szól és csupán annyit mond, a mennyire engedelmet kap. Ez a
tanu egyszerü alak s nem is nagyon érdekes.

A másik a kikészitett tanu, a hetyke alak, a zsidógyülölő zsidó fiu, a
teljesen átidomitott lélek. Ezzel találkozunk az ügy nyilvános
tárgyalásán. Ez már a legérdekesebb alakok közé tartozik, a kiket csak
valaha az irodalom és az élet és a történet felszinre hozott. E munkának
aligha az nem lesz legszebb fejezete, a hol ezt a tanut fogjuk apróra
megismerni.

Hazajöttömkor nem volt sok időnk Sarf Móricz fölött tünődni és
tanakodni. A csonkafűzesi tetemhez csodálatos vélemények kapcsolódtak.
Fölmerült a holttestcsempészet vádja. A vizsgálóbiróság emberei nem
tartottak titkot. A sajtó tárogatóin minden nap ott harsogott az
álhalott csempészetének s a tetemsikkasztásnak ezer részlete. S mind
olyan részlet, a mely csak terhelte a zsidókat. S most már lassankint
azok is hittek a vérvád alaposságában, a kik eddig azt képtelenségnek
tartották. Hiszen ha ártatlanok lettek volna a zsidók: Solymosi Eszter
ruhájában nem csempésztek volna idegen holttetemet. S akkor nem is
került volna kezükbe az eltünt lányka ruházata. A nagy közönség
fölzaklatott indulata s lázongó képzelete vád alá helyezte már az egész
zsidóságot.

Az ország előkelő zsidói csakhamar arra a meggyőződésre jutottak most
már, hogy a dolgok folyását összetett kezekkel tovább nem nézhetik. A
budapesti kiválóbb férfiakhoz százanként jöttek vidékről, sőt külföldről
is az izenetek és levelek, hogy valamit tenni kell, mert a zsidóság
helyzete, kivált egyes vidékeken, napról-napra kinosabbá és
türhetetlenebbé válik.

Egyebet nem lehetett okosan tenni, mint védelemről gondoskodni. Minden
erélye és lelkes buzgalma daczára is maga Heumann Ignácz annyi vádlott
védelmét sikeresen nem végezhette.

Junius utolsó napjainak egyikén eljött hozzám a Központi Iroda titkárja,
Simon József ügyvéd s fölkért arra, vállaljam el a vádlott zsidók
védelmét s engedjem meg, hogy erre nézve a vádlottak nekem
meghatalmazást adjanak.

Nem kérdeztem tőle, ma sem tudom, kinek megbizásából intézte hozzám e
kérést. Az ügy fontossága mellett eszembe se jutott ez iránt érdeklődni.
Ügyvéd voltam, alakilag tehát elvállalhattam a védő feladatát. Csak azt
a kérdést kellett megfontolnom: vajjon egyéniségem s közéleti állásom
alkalmas-e arra, hogy a szerencsétlen vádlottak jogait a birósági
eljárás terén eléggé megóvhassam?

E pontnál nyájas olvasóim türelmével, magamról és családomról s magyar
közéleti állásomról néhány részletet el kell mondanom. S beszélnem kell
védőtársaimról is, kiket segitségül magam mellé vettem. E társaim voltak
kezdetben Horánszky Nándor és Funták Sándor. Később az ügy nyilvános
tárgyalásán még másik két társam is volt: Friedmann Bernát és Székely
Miksa. Később róluk is bőven emlékezem.

Első pillanatra ugy látszik: a védő egyénisége nem tartozik a per
történetéhez. Az ügy benső igazságaihoz semmi esetre. De én ugy hiszem,
mindenki meg fog győződni arról, hogy a per története nem volna teljes,
ha belőle a védők egyéniségének ismerete hiányoznék.

Hogy az illetékes férfiak miért fordultak hozzám s én miért vettem magam
mellé segitségül Horánszky Nándort és Funták Sándort: ez jól meggondolt
dolog volt s egyáltalán nem véletlen.


III.

(Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam és
szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom.)

A zsidógyülölet szitói ugy vélekedtek s azt hirdették, hogy én is zsidó
családból származom. A németországi sajtóban el volt terjedve, hogy
öregapám neve Goldschmied volt, a ki a nagy Napoleon elleni háborukban a
bécsi udvar számára hadsereg-élelmezési szállitással foglalkozott s
ezért kapott volna a keresztyénségre áttérése után uj nevet és magyar
nemességet.

Egészen helyes dolog lett volna, ha igy lett volna is. De ez a hirlelés
alaptalan.

Családom ősi magyar keresztyén család. Nemesi előneve: Ráczkevi.
Ráczkeve Pestvármegyében fekszik, a Duna egyik nagy szigetén, a
Csepelszigeten, melyet akkor, a mikor a magyarok ezer év előtt mai
államterületüket elfoglalták, az államalapitó első vezérfejedelem Árpád
vett birtokába. Családom egyik ága több száz éven át itt lakott, a Duna
keleti ágának partján, a XVII-ik század végéig.

A családi hagyomány egyik nagy ősének Eötvös Jánost tartja, a kiről a
hazai történetirás emlékezik. Ez Ráczkevéről Budára költözött a XIV-ik
század végén. Buda akkor királyi székvárosa volt Magyarországnak, magyar
és német lakossággal. A német polgárság volt összetartóbb, vagyonosabb
és hatalmasabb. Ennek kebeléből szokták választani a város biráját, a ki
akkor első tisztviselője volt a székvárosnak. Eötvös János azonban
annyira megnyerte a polgárság s kivált a magyarok bizalmát, hogy
1408-ban őt választották meg birónak. A mennyire az iratok és
hagyományok visszavezetnek a multba, ő lett volna az ország
székvárosának első magyar birája.

A német polgárság azonban ezt nem türte el. A magyar faj akkor nem
szeretett várakban, erőditett városokban lakni. Budán is kisebbségben
volt. A német polgárság a régi szokás, a régi szabadalom megszegésének
tekintette az uj választást s faji uralmának veszélyét látta abban, ha
elnézi, hogy magyar legyen az első tisztviselő. Összeesküdött hát Eötvös
János ellen, házát megrohanta, magát agyonütötte s holttestét a Dunába
bedobta. Ez beiktatása után harmadnapra történt. A magyarság nem tudta a
véres merényletet meggátolni, de városbirájának holttestét mégis
megmentette s azt nagy gyászszal eltemette.

De nem maradt meg a puszta gyásznál. Elpanaszolta nagy sérelmét nyomban
a szomszédos falvak nemességének s ez boszura gerjedve fegyvert
ragadott, a városba betört, a német polgárságot megrohanta, házait
fölégette s ezer meg ezer embert lemészárolt. A ki menekülhetett: az a
királyi udvarba menekült. A királyi palota akkor is azon a helyen volt
körülbelül, a hol most. Zsigmond király éppen itthon volt s királyi
seregével alig tudott a vérontásnak véget vetni. Nagy tárgyalás
következett az eset után. Buda városa uj szabadalmat kapott, melyben a
magyarság tisztviselői joga biztositást nyert. Ennek mintájára készült
utóbb a többi királyi város szabadalma is. Eötvös János halála tehát
nagy közmiveltségi és nemzeti elhatározásra szolgált alkalmul.

A család sorsa azután századokon át az volt, a mi a legjobb hazafiaké s
a legnemesebb magyar fajé.

Mióta a magyar nemzet Habsburgot választott királylyá, azóta e nemzetnek
folyton véres harczokat kellett vivnia a török ellen is, a német ellen
is. A török országát akarta elvenni, a német pedig alkotmányát,
függetlenségét s lelkiismereti szabadságát. De még nyelvét s nemzeti
jellemét is.

A tiszta magyarság a hitujitásnak mindjárt kezdetén a protestáns s főleg
a Kálvin-féle nézetnek hódolt meg egész lelkével. Magyarsága,
függetlenségi érzete összeolvadt hitével. A habsburgi politika egyaránt
irtotta a hitujitást, a magyarságot s a szabadság intézményeit. De a
jólétet és a vagyonosságot is. Egyetlen népfaja sincs Európának, mely
hitének szabadságáért, fajának föntartásáért, függetlenségeért s
alkotmányos jogaiért annyit harczolt s annyit vérezett volna, mint a
magyar.

Az Eötvös-család ott volt minden harczban a törökök ellen is, a
Habsburgok ellen is.

I. Lipót király alatt hóhér-tábornokának, Caraffának üldözései elől
Eötvös János 1680 körül a hajduk közé menekült a tiszai alföldre s
Hajdu-Böszörményben ütött tanyát. A családnak az az ága, melyből én
származom, ekkor vesztette el gömör- és beregmegyei jószágait. Csak ugy
tarthatta volna meg, ha a római katholikus vallásra tér át. Inkább
vagyonát vesztette el, mintsem hitét hagyja el.

Az elszegényedett család fiai a papi és tanári pályára siettek. A
menekülő Eötvös János fia, szintén János, már nagy-kőrösi pap volt s
ennek mind a két fia szintén.

István fiát Duna-Szent-Györgyre Tolnavármegyébe választották meg
lelkésznek. Ez már itt szép vagyonra tett szert. Sok gyereke közül egyik
volt Ferencz, az én öregapám, a ki a mult század elejétől kezdve már
mostani birtokunkba, a veszprémmegyei Mező-Szent-Györgyre lépett be
házasság és öröklés utján. E birtokot részint leányági, részint fiági
öröklés utján 1595 óta birjuk szakadatlanul.

Apám Eötvös Lajos volt. Voltak apró birtokai több vármegyében.
Gazdálkodó kis nemes volt; – a mult század negyvenes éveinek nagy
alkotmányi küzdelmeiben Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék gyülésein
mindig résztvett. Az 1848-iki függetlenségi harczban észrevehető
tevékenységet fejtett ki az osztrák sereg ellen s érdemes munkát végzett
a haza védelmében.

Testvéreim közül Lajos öcsém nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal
tudományos irói pályára készült. Irodalomtörténeti buvárlatai s apróbb
irodalmi művei korán feltüntek. Fiatal korában halt meg 1872-ben.

Én korán megszereztem az ügyvédi oklevelet. 1865-ben és 1866-ban, kevés
ideig a magyar kálvinisták pápai jogakadémiáján a bölcsészeti tanszéket
foglaltam el. A következő évben Veszprém vármegye tiszti ügyésznek
választott. Az 1871-ik év végén a veszprémi királyi törvényszék mellé
közvádló királyi ügyésznek neveztek ki. De 1872-ben a veszprémi
választókerület már országgyülési képviselővé választott. Az
országgyülésen a többséghez, az akkor ugynevezett Deák-párthoz
csatlakoztam.

E párt vezére az agguló Deák Ferencz volt, a kinél tisztább elmét s
nemesebb egyéniséget a világ egyetlen nemzetének története se ismer. Ez
különös figyelmére és barátságára méltatott s azért pártja főlapjának
politikai vezetője s vezérczikkirója lettem 1873-tól kezdve három éven
át.

A következő országgyülésre nem vállaltam megbizást. A többséggel nem
rokonszenveztem, a kisebbséggel sok lényeges kérdésben nem értettem
egyet. Birtokomra mentem gazdálkodni. Az 1876-ik év elején Széll Kálmán
pénzügyminiszter meghivására a pénzügyminiszteriumban foglaltam állást,
de az Ausztriával való gazdasági kiegyezés ez év ápril havában oly
irányt vett, melylyel nem tudtam kibékülni s azért állásomról lemondtam
s vármegyém májusi közgyülésén már a kormány ellen erélyes ellenzéki
föllépést sürgettem.

Az országgyülési közjogi ellenzéknek, a magyar függetlenségi pártnak
akkori törekvéseivel nézetem teljesen összevágott. 1876-ban és 1877-ben
birtokomon gazdálkodtam s vármegyémben az ellenzéket vezettem. Családi
körülmények arra inditottak, hogy az 1877-ik év végén Budapestre, az
ország fővárosába jőjjek lakni. Irodalmi működés nem jutott eszembe.
Hogy foglalkozás nélkül ne legyek, gyakorló ügyvéd lettem s irodát
nyitottam. Igy és akkor lettem ügyvéd. Az élet delén álló, már nem
fiatal ember erejével kezdtem ezt a pályát. Nem e pályára készülve,
természetesen az e pályához a fővárosban szükséges sok ügyesség nagy
része bennem egészen hiányzott.

Az 1878-ban megnyiló ujabb országgyülésre megint képviselőjévé
választott a veszprémi kerület. Ekkor már Deák Ferencz nem élt. Az
ország ügyei oly irányba fordultak, hogy én a parlamenti ellenzék
erősitését s az országos függetlenségi párt emelését tartottam
szükségesnek. E párthoz csatlakoztam.

Jeles férfiak álltak akkor e pártnak élén. Oly férfiak, a kik
résztvettek a harmincz év előtt lezajlott nagy függetlenségi harczban s
fiatal koruk eszményeiért még mindig nagy szenvedélylyel tudtak
lelkesülni. A kik, ha bágyadni találtak volna, lelkük mindig ujra
felüdült az átélt nagy harczok dicső és gyászos emlékein. A kik a nagy
korszak elvei fölött nem alkudoztak s a nemzeti végczél felé vezető úton
apró napi sikerekért meg nem engedték volna maguknak se a kitérést, se a
henye ácsorgást. Akkor még élt a nemzet egykori vezére, az ország
választott kormányzó fejedelme, Kossuth Lajos. A szabad Itália adott a
nagy bujdosónak menedéket, de bármily messze volt is országa határaitól:
voltak igaz hivei a függetlenségi párton, kik időnként fölkeresték, nem
azért, hogy nevével hivalkodjanak, hanem azért, hogy maguk számára az ő
gondolkozásáról és szenvedélyeiről mértéket vegyenek.

E pártnak parlamenti működésében, vidéki gyülésein és sajtóbeli
munkálkodásában nagy részt vettem. Talán nagyobbat, mint egyenkint
bármelyik tagja. Szónoklataim tetszést arattak, irásaimat szivesen
olvasták az emberek. A közönség lassanként – okkal vagy ok nélkül – a
párt egyik vezéremberének kezdett tekinteni. Sokan hitték azt, hogy a
párt erősségéhez én is jeles adaggal járultam. Sok jóindulat
nyilatkozott e felfogásban. De valami igazság is lehetett benne, mert
bár a tömeg szenvedélyeinek soha nem hizelegtem, az 1881-iki
választásnál több mint husz kerület hivott meg képviselőjelöltjének s
két nagy és nemes kerület meg is választott. Nagy-Kőrös városa s a
duna-vecsei kerület.

Nagy harcz kerekedett gondolkozásomban s érzéseimben, mikor a vádlottak
védelmére felhivtak. Mit csináljak? Vállalkozzam-e a védelemre, vagy
átengedjem azt másnak?

A kérdés nem volt könnyü.

A munkabér, az ügyvédi tiszteletdij mértéke nem jöhetett számitásba. Nem
is jött. A nagyközönség felfogása s korunk gondolkozása nagyon fontosnak
tartja az anyagi érdeket. Az embereknek s még az országos közférfiaknak
elhatározásában s cselekvésében is, ha mikor azt szemléli, arra gondol
első sorban: mi haszna van az illetőnek az elhatározásból és
cselekvésből? A tömeg hite szerint a zsidóság kezében van sok ország
területén a világ pénze. S a ki oly helyzetben, a minőt a nagy per
teremtett, megvédi a zsidóságot, az bizonyára százezres, vagy talán
milliós munkabérhez is könnyen juthat. Ilyen a közvélekedés, kivált
izgatott időkben.

A nagy per ügyvédi dijairól egykor nyilatkoztam már az országgyülés
képviselőházában. Fontos okok birtak rá. E munka folyamán teljes
részletességgel közlöm e dijak történetét. Ez is egy vonás lesz korunk
jellemében. Egyelőre itt csak azt jegyzem meg, hogy a mikor a védelem
átvétele fölött tárgyaltam: egyetlen szó se esett a munka dijazásáról
senkivel.

Más aggodalmak bántottak.

Nem ismertem az ügyet. A hirlapok közléseit én is figyelemmel kisértem,
az izgató hirlapok harsogó zaja ott zúgott az én fülemben is. Annyi
tisztán állott előttem, hogy a nyilvánosságra jutott részletek nem
igazak s a megtörtént esetnek e részletekből lassanként megalakuló képe
hamis. Hamis azért, mert keresztyén szüz vérének egyházi vagy vallásos
indokból eredő kiontása lehetetlen. Ámde kettős feladat állhatott
előttem. Az egyik az, hogy a vizsgálat terhelő adatainak hamisságát
kideritsem. Ezt lehetőnek tartottam. Rendes körülmények közt mindennapos
bűnperben közönséges védőügyvéd részéről ez is elegendő munka.

De az én közéleti állásomnak, önbecsülésemnek s kötelességérzetemnek ez
meg nem felelt. Nekem a másik nagy és nehéz feladatra kellett
vállalkoznom. Arra, hogy kideritsem azt, a mi valósággal történt. Miként
tünt el az eszlári lányka s minő elfogultsággal, könnyelmüséggel, sőt
vétkes indulattal dolgozott a vizsgálat, hogy a lányka eltünéséből a
vérvádat alkothassa meg? Csupán odáig juttatni a nagy pert, hogy a
zsidók ellen nincs bebizonyitva a vérvád, nekem nem lehetett elég. A
gyanu csupán ily eredmény után fennmaradt volna a zsidóság ellen. Nekem
be kellett bizonyitanom, hogy mindaz, a mivel a zsidókat terhelik, az
első szótól az utolsóig valótlan; – minden terhelő adat koholt; – minden
terhelő tanu és jelenség hamis s a vádlottak csak a biróság végzetes
tévedésének és csodálatos elfogultságának áldozatai.

Lehetséges-e ez?

A biróságnál nem remélhettem komoly segitséget. Hiszen éppen a biróság
elfogultsága ellen kellett volna a segitség. Másutt kellett azt keresni.

A kormány férfiainál se találhattam pártolást. Az igazságügyminiszter
maga is hitt a vérvádban. Ez Pauler Tivadar volt, jogtudor, jeles tudós,
a budapesti egyetemen a büntetőjog tanára s tudományos iró. De
gyakorlati jogász sohase volt s elméje, gondolkozása csak tanszékileg
volt erősen kifejlődve. A jog nemcsak tudomány, hanem élet is. Ő a jogot
csak mint tudományt ismerte; – arról mint gyakorlati életről alig volt
fogalma. S még ha lett volna is: akkor se avatkozott volna bele az
ügybe. S nemcsak azért nem, mert maga is hitt a vérvádban s a nagy per
vádlottainak bűnösségében, hanem sokkal inkább azért nem, mert tökéletes
gonddal és figyelemmel tartotta tiszteletben a maga hatáskörét is, a
biróságét is. Az ügy a biróság kezében van. Abból azt kivenni, vagy
annak vezetésébe belekapkodni, lehetetlennek vélte.

A kormány elnöke Tisza Kálmán volt. Több mind hét év óta állt már az
ország kormányzatának élén, hatalmas pártja volt a parlamentben s azon
kivül is, – birt a korona bizalmával teljes mértékben, a közfelfogás
szerint mindenható volt. Ám a hatalom megszerzésében s megtartásában
ügyes és gyakorlati gondolkozásu férfiu volt. Erre nézve a legsikeresebb
eszközöket mindig megragadta s azok felhasználásáról semmiféle nagy
eszméért, semmiféle eszményi czélért le nem mondott. Oly erős, sőt
erőszakos volt a zsidók elleni felekezetes izgatás, oly egyetemesen
népszerü a vizsgálat iránya és működése, hogy ez irányt megváltoztatni,
e működést megzavarni a teljes népszerütlenség állapotába juttatta volna
a kormányzatot. Gyakorlati államférfi erre alig vállalkozhatott. Tisza
Kálmán semmi esetre se vállalkozott volna.

A népszerüség, ha zajos és egyetemes, alkotmányos államban csodálatos
hatalom. A ki azzal viadalra száll, a ki annak ellentáll, a ki annak
haragját és fölgerjedését vakmerően maga ellen zuditja: annak a
kormányzás és törvényhozás teréről vissza kell vonulni. Lehet tudós,
lehet iró, lehet bölcselő, érdemei nagyok lehetnek nemzete iránt s
dicsősége sok nemzedékre kiterjedő, de gyakorlati kormányzó s
tekintélyes törvényhozó alig lehet. Nagyon kevés kivételt ismer a
nemzetek története ezen a mezőn.

A sajtó nem lehetett szövetségesem. Ő tüzelt legjobban.

A pártok még kevésbbé. Az ellenzéki pártok meg nem engedték volna, hogy
a vizsgálatba, mig megkezdett irányában halad, bárki beavatkozzék. De
meg nem engedte volna a kormánytámogató többség se. Még akkor se engedte
volna meg, ha erre a királyi trónról jön az intés. Pedig erre se
lehetett számitani. A királyi udvar se szereti a zsidókat. Akkor éppen
nem szerette. Mint a közeli s távoli vihar: ugy zugott a zsidók elleni
gyülölködés akkor Oroszországban, Romániában, Ausztriában s egész
Németországban. S zugott Magyarországban is. S a királyi udvarok, ha
káruk nincs belőle, mindig szeretik a népszerüséget s mindig szivesen
hajolnak meg előtte.

Volt néhány barátom az országos közélet férfiai közt. Kerkapoly Károly,
az ország egykori pénzügyminisztere; Bittó István egykori miniszterelnök
s Szilágyi Dezső, ellenzéki vezérférfiu, később igazságügyminiszter s a
parlament elnöke. Tekintélyes és kiváló férfiak, nagy és kölcsönös
bizalom állott fenn közöttünk egykoron. Mindegyikkel volt alkalmam
eszmét cserélni e kérdésben. Mindegyik látta és érezte tisztán, hogy a
felekezeti gyülölködésnek az országos ügyek kezelésében szerepet engedni
czélszerütlen s esetleg káros és veszélyes is lehet, de azért mindegyik
ugy látta, hogy ez idő szerint hálátlan és sikertelen, sőt koczkázatos
dolog lenne a nyilt és erélyes felszólalás. Mindegyiknek az volt a
nézete: meg kell várni a nagy per végét, a vizsgálatba pedig beavatkozni
nem tanácsos. Óvtak és intettek ettől engem is.

Valahogy kiszivárgott a hire, hogy engem a védelem vezetésére
felszólitottak. Akkor a főváros negyedik kerületében, a belvárosban
laktam a Ferenczrendü szerzetesek palotájában. Ott volt ügyvédi irodám
is.

Junius 25-én éjjeli 11 órakor fölkeresett két képviselőtársam. Az egyik
függetlenségi párti, a másik kormánypárti volt. Utóbbi akkor nagy
személyes ellenfele, vagy – helyesebben mondva – haragosa a kabinet
elnökének. Hallották, hogy engem fölkértek a védelemre s most egyenesen
azért jöttek ily szokatlan órában hozzám, hogy a védelem elvállalásáról
lebeszéljenek. Figyelmembe ajánlották, hogy huszonnégy óra alatt egy
harmadik képviselőtársamtól, a függetlenségi párt egyik vezérférfiától
is érkezik hozzám erre nézve bizalmas levél – Erdélyből.

A levél másnap csakugyan megjött s fontosságánál fogva kivételesen
megőriztem. A levél s a két képviselő együtt a helyzet következő képét
tárta fel előttem:

Az Ausztriával való szövetséget lazitani kell, holott Tisza Kálmán
kormányzata azt mind szorosabbra füzi s ezzel Magyarország erőit
bénitja. Tisza Kálmán megbuktatásával tehát nagy nemzeti czélt érünk el.
Ám Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti legyezgetésével s
mind mondani szokás, a korrupczióval tartja fenn uralmát, a korrupczió
szálai pedig a zsidóság kezében vannak. A zsidóság ellen most elemi
erővel dühöngő gyülöltséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak
felhasználni. A jelszó: »Le a korrupczióval, le a zsidósággal, le Tisza
uralmával«. Ma ezt megérti mindenki s egyetlen hatalmas föllépéssel
győzhetünk. A parlamentben csaknem készen áll erre az egységes ellenzék.
Ha én belemegyek: belemegy a függetlenségi párt 80 taggal, a mérsékelt
ellenzék 20 taggal s a kormánypártnak 33 tagja nyomban csatlakozik. S
engem tesznek meg az igy alakult párt vezérévé. Rám nagy és fényes jövő
vár s az országra kétségtelen haszon.

Nagyon meglepett, de nyomban nagyon el is kedvetlenitett ez a felfogás s
ez a javaslat.

A függetlenségi pártnak neve volt »1848-as és függetlenségi párt«.

1848-ban két nagy dolgot végezett Magyarország. Az egyik az volt, hogy
eltörölte a középkori hűbériség még fennálló intézményeit s
megalapitotta a törvény előtti egyenlőséget s az egyházak és felekezetek
egyenjoguságát. S ime most az alakuló uj párt 34 év mulva a zsidó
felekezetet a jogtalanság állapotába akarná visszaszoritani!

Ez beszennyezése lenne az 1848-iki lobogónak s meghamisitása a
függetlenségi pártnak. Szomoru visszaesés régi betegségbe.

A másik nagy dolog, a melyet 1848-ban végeztünk: a nagy függetlenségi
harcz, hogy szabadok legyünk Ausztriától és a Habsburgoktól.

Azt az eszmét s azt a nemzeti szenvedélyt, mely a függetlenségi
háboruban nyert alakot, képviselte a függetlenségi párt. És képviselte a
nemzeti érdekek korlátai közt a szabadelvü haladás irányát.

De ha most már e párt a felekezeti izgatás talajára lép át, azon
szervezkedik s szervezetébe egyéb pártelemek szövetségét is befogadja:
nyomban elveszti történelmi erősségeit, szakit a nagy multnak dicső
hagyományaival, nemzeti jellege elhomályosul s a helyett, hogy
történelmi párt maradna, a napi és időszaki eszmeáramlatok fuvataga
által engedi magát elborittatni s e fuvatag ereje és iránya szerint fog
ingadozni.

Jól emlékszem szavaimra, a melyekkel képviselőtársaim javaslatát
elutasitottam magamtól.

– Hiszitek-e azt, hogy a nemzet ez idő szerint képes nagy függetlenségi
harczra s egyuttal kész is arra?

– Nem hisszük.

– Én se hiszem. A felekezeti gyülölség utálatos eszköz politikai czélok
elérésére, de ha függetlenségünk kivivására alkalmas volna: magam is
gondolkozóba esném, ne használjam-e föl? Azonban nem alkalmas. Ha e
gyülölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s
ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből s a bujtogatók
kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át. Vajjon
tetszenék-e néktek, ha egy szép napon Tisza Kálmán azt a jelentést tenné
a parlamentben, hogy tegnap az egyesült függetlenségi és nemzeti párt
népgyülést tartott Pozsonyban vagy Miskolczon, gyülés után a tömeg a
zsidók boltjait és raktárait kezdte fosztogatni, kénytelen voltam tehát
katonasággal állitani helyre a rendet? Én ilyen jövendő előkészitésére
nem vállalkozom. E helyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás
elé egész mellel s küzdjük le azt egész elszántsággal.

A függetlenségi párt elnöke Mocsáry Lajos volt. Nemes gondolkozás, erős
hazafiság, arany jellem. Bizalmas barátság kötött hozzá. Másnap közöltem
vele az éjszakai tárgyalást s egyuttal kijelentettem, hogy veszélyesnek
és kalandosnak tartom az uj pártalakitási tervet s e terv csak arra
indit, hogy habozásom szünjék meg s a védelmi megbizatást fogadjam el.

Erős magyar gondolkozása daczára Mocsáry Lajos se örült e
kijelentésemnek. Ugy látta, egy időre megbénitja politikai működésemet
ez a vállalat s ez nem lesz hasznára a függetlenségi pártnak.

Nemes tanácskozás fejlődött ki köztünk. Élénken emlékszem egyes
részleteire.

Megjegyeztem, hogy törvényes jogomban áll ugyan a hozzám intézett kérést
megtagadni, de annak megtagadásában mégis nagy erkölcsi gyöngeség
rejlenék. Az orvos se tagadhatja meg a halálos beteg orvoslását s az
ügyvéd se a szerencsétlenek védelmét. Kétszáz év előtt a mi
egyházainkat, a magyar protestánsokat is gyilkos erélylyel üldözte a
felekezeti dühöngés ürügye alatt a habsburgi erőszak, rokonainkat hóhér
kezébe, egyházaink lelki tanitóit gályarabságba hurczolták: vajjon a
közélet szereplő férfia megengedhette volna-e magának akkor, hogy az
üldözöttek keserü jajgatása elől füleit bezárja s a védelem enyhitő
segitségét megtagadja? Bűnösek-e vagy ártatlanok az eszlári zsidók: nem
tudom. De most már nem is csupán az a kérdés, mert hiszen a felizgatott
tömeg indulata odáig fokozódott, a hol már az egész zsidó felekezetet
fenyegeti, de fenyegeti egyuttal társadalmunk nyugalmát is.

Mocsáry Lajos csak ugy látta és érezte ezt, mint én. Nem is nagyon
törekedett lebeszélni aztán, de hű barátként óvatosságra intett. Sok
baja lehet – ugymond – a párt néhány tagjával, mivelhogy ellenem a párt
kebelében is elkezdenek majd izgatni, a melyet neki mint elnöknek kell
majd meggátolni.

Értesitettem Simon Józsefet, hogy a védői megbizást, ha törvényes
alakban a vádlottaktól jön, elfogadom. De van hozzá föltételem is.

Kifejtettem előtte, hogy a vállalatban az ügyvédi munka lesz a legkisebb
és a legkönnyebb. Nem a közvádlóval s nem a birák elfogultságával kell
nekem a nagy harczot megvivnom.

Hanem a felizgatott közvéleménynyel, a gyülölködés ellenséges
indulatával, az ezernyi rágalommal és gyanusitással. Egy nagy
bajvivásnak lesz majd tanuja az ország, a melyben az egyik fél én
leszek, a másik fél a tömegek szenvedélyei. A jó és nemes lelkek majd
részvéttel, talán rokonszenvvel is nézik harczomat, de segitségemre meg
nem mozdulnak. Várják ezt majd a koronától, a parlamenttől, a nemzet
nagyjaitól, hogy bölcseségük szavát s tekintélyük sulyát ők emeljék fel
a felekezeti izgatás ellen. Ők pedig sok mindenféle komoly vagy nem elég
komoly okból hallgatni fognak. Hallgatni fognak mind a nemzet
kormányzói, az egyházak fejedelmei, a pártok vezérei, az ország főbirái
s a mérhetlen uradalmak birtokosai. Hirneves tudósok, költők, tanárok
nem emelik föl szavukat. Mind, valamennyien csak a bajvivás végét
várják.

De nem hallgatnak s nem várakoznak majd a közélet ama kis és nagy
emberei s a napi sajtónak ama számitó férfiai, kik a nép szenvedelmét a
maguk részére gyümölcsöztetni óhajtják is, képesek is. Minő könnyü és
élvezetes dolog lesz ezek előtt a védőt a gyülölet áradatával
elboritani. Az igazság egykor győzni fog ugyan, de addig még sok idő
telik el. S az az idő nem az enyém lesz, hanem az izgatóké.

Igen jól láttam előre mindent.

Minden jelentékeny férfiuval együtt egy időben születik meg annak egy
csomó ellensége. S együtt nő fel vele s el nem hagyja őt soha. Én is
valaki voltam már az országos és irodalmi közéletben, körülöttem is
hemzsegtek már a nyilt vagy titkos ellenségek: minő élvezet lesz ezeknek
a közgyülölködés egy részét ellenem irányozni.

De hát mindez egy percznyi aggodalmat se okozott nekem. A küzdő pálya
nem rózsás pihenő s tudtam, hogy a küzdelem elé kell menni.

Végre is az igazságot győzelemre vinni, a felekezeti gyülölködést
megszüntetni s a tömegeket lecsillapitani: ez volt a czél. S szentül meg
voltam győződve, hogy alkalmas férfiak, kitünő védőtársak segitségével
ezt biztosabban elérem, mintha magánosan maradok. Védőtársakat kerestem.


IV.

(Horánszky Nándor. – Funták Sándor. – Egyéniségük. – Az ügyvédi dij
kérdése. – A kit a közvélemény üldöz.)

Én a védelemben pártállásomnál fogva a közönség vélekedésében a
függetlenségi pártot képviseltem. Társaimat ugy akartam megválasztani,
hogy a nagy bajvivásban a parlament minden pártja képviselve legyen.
Tehát a mérsékelt ellenzék, a közép-párt is és a szabadelvü kormánypárt
is.

A mérsékelt ellenzéknek kiváló tagjai voltak. Főrendüek, nagy uradalmak
urai, főpapok, volt miniszterek s előkelő képviselők, kik azóta lettek
miniszterek és államtitkárok. Egyik vezére gróf Apponyi Albert volt,
kire diszes jövő várt s egyik kiváló tagja Horánszky Nándor volt,
tanulmányai s életmódja szerint gyakorló ügyvéd.

E pártból ő rá esett választásom.

Ős, nemes család sarjadéka volt. Ősei Magyarország északi részén voltak
honosak s jelentős birtokosok. Szepes- és Sáros-vármegyékben már a XVI.
század elejétől kezdve előkelő megyei tisztviselők s országgyülési
követek is kerültek ki a családból. Házasság utján az ország legjelesebb
felvidéki családaival volt rokonságban.

Ő Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében Szolnokon volt gyakorló ügyvéd. Jó
gyakorlati ügyvéd hirében állt, jeles elme volt s nagy tekintélyre tett
szert a vármegyében. Kedélyes egyéniség, megnyerő modor, jó pajtás:
nagyon megkedvelte közönsége s 1872-ben a szolnoki kerület a parlament
tagjává, képviselővé megválasztotta.

Először a balközépnek nevezett közjogi ellenzéken foglalt helyet Tisza
Kálmán vezérlete alatt. 1875-ben, a mikor a nagy pártok összeolvadtak,
kormánypárti lett s Tisza kormányának hive. E párton sem maradhatott
sokáig. 1876-ban a kormánypárt kettészakadt s jelentékeny része
független szabadelvü párt neve alatt az ellenzékre ment át. Ezzel
tartott Horánszky is.

Ez az ellenzék több néven és többféle átalakuláson ment át, végre
nemzeti párt név alatt szervezkedett s Horánszky Nándort választotta
elnökévé. E minőségben is naponként nőtt tekintélye a parlamentben.
Fényes szónokká nem vált, de pénzügyi s közgazdasági tartalmu beszédeit
mindig nagy figyelemmel hallgatták. Közben Budapestre költözött, a
fővárosnak állandó lakosa lett s ügyvédi irodát nyitott. Szerény
vagyonra is szert tett.

Pártja 1899-ben megszünt, egyesült a szabadelvü kormánypárttal.
Tekintélye az uj viszonyok közt fokozatosan emelkedett s az uj kormány
elnökének, Széll Kálmánnak legbizalmasabb tanácsadója lett. Végül az
1902-ik év tavaszán elfogadta a kereskedelmi miniszteri tárczát. De
néhány hét mulva sulyos betegség kioltotta életét.

Egy párton sohasem voltam vele, de mig a nagy egyházpolitikai küzdelmek
őt az ellentáborba nem hajszolták, gyakorta érintkeztünk, sok kérdésben
bizalmas eszmecserébe bocsátkoztunk s különösen a nagy per idején erős
rokonszenv is fejlődött ki köztünk.

Fölkerestem személyesen s megkértem, legyen védőtársam. Vállaljon a
védelemben akkora munkát, a mekkorát akar s bizza rám a többit.

Eléje terjesztettem aggodalmaimat. Eléje a küzdelem előrelátható
természetét és méreteit s mindazt, a mit a jövendőből láttam. Nyiltan
megmondtam neki, hogy nem annyira ügyvédre és jogászra, mint sokkal
inkább hű, nemes, igaz bajtársra van szükségem.

Vállalkozott készséggel.

Közölte-e barátaival Horánszky, hogy én őt a védő tisztségének
elvállalására felhivtam s tanakodott-e e fölött pártjával: nem tudom.
Valószinünek tartom.

Másik társamul, mint emlitém, Funták Sándort szemeltem ki.

Ő korosabb férfiu volt, mint én, s régi fővárosi ügyvéd. Jó neve volt s
egy hires bűnpörben feladatának, mint védő, jelesen megfelelt.

Szerbiának a mult század elejétől kezdve két fejedelmi családja volt,
mely örök viaskodásban állott egymással. A Karagyorgyevics családot
letaszitotta a fejedelmi székről az Obrenovics-család. 1868-ban
Obrenovics Mihály volt a fejedelem, felesége magyar grófnő. A száműzött,
de a trónról soha le nem mondott Karagyorgyevicsék magyar nagybirtokosok
voltak. Mihály fejedelmet 1868-ban a Belgrád mellett fekvő Topcsider
nevü kertben fényes nappal orvul meggyilkolták. A gyilkosok meglakoltak
a véres büntettért. De a szerbiai vizsgálat azt deritette ki, hogy az
egyik Karagyorgyevics herczeg volt a felbujtó. A herczeg Magyarországon
tartózkodott. A magyar állam őt nem adta ki, hanem maga állitotta
büntető törvényszék elé. A herczeg védője Funták Sándor volt.

Funtákot később az ország legnagyobb ügyvédi kamarája, a budapesti
kamara, elnökévé választotta. Azután parlamenti képviselővé lett s a
kormánypártnak volt tagja. A nagy per idején nem volt már képviselő,
politikai befolyása alig volt, de megvolt jó neve s rokonszenves
egyénisége.

Fölkerestem, közöltem vele tervemet, szivesen vállalkozott társamul.

Mindjárt érintette azonban az ügyvédi tiszteletdij kérdését. Közöltem
vele nézetemet, de egyuttal gyöngéden tudattam vele, hogy nézetemet nem
akarom ráerőszakolni, de mégis Horánszkyval együttesen kell e fölött
tanácskoznunk.

Értekezletre hivtam őket magamhoz.

Funták nézete az volt, hogy dijkötvényt kell szereznünk s abban a
munkabért, az ügyvédi tiszteletdijat megfelelő összegben meg kell
állapitani. Nagy koczkázat elé megyünk. Ő ugyan nem kételkedik abban,
hogy költségünket és fáradságunkat megtéritik, de ha a veszély elmulik,
az emberek gyakran szükkeblüek s a végzett munka igazi becsét akkor már
nem igen látják meg.

A szerep a nagyközönség felizgatott indulata miatt gyülöletes. Mig a
nagy per tart, addig egyéb ügyvédi munkát alig végezhetünk. Pedig
eltarthat egész éven át s tovább is. Ha bevégződik, a keresztyének nem
hozzák hozzánk azontul az ügyvédi megbizásokat, a miért érzületük
ellenére a zsidókat megvédelmeztük. De a zsidók se hozzák, mert
gyakorlati gondolkozásu emberek s belátják, hogy a mi kezünkben ezentul
sokkal nehezebben megy ügyük sikerre, mert a biróság tagjai közt is
sokan vannak, kiknek gondolkozásában a felekezeti gyülölség
többé-kevésbbé meggyökeredzett s a miatt boszusak ránk.

Igy indokolta nézetét.

Horánszky felfogása teljesen megegyezett az enyémmel.

Az ügy szerintünk nem közönséges ügyvédi feladat s ilyennek az ügyvédi
tiszteletdij kérdésében se tekinthetjük. Sulyos politikai okok szólnak a
mellett, hogy a védelemre vállalkozzunk, ha tehát egyéni helyzetünk a
vállalkozást megengedi: tisztünket még akkor is teljesitenünk kell, ha a
nagy per egészen igénybeveszi is időnket és munkánkat s ha mindent saját
költségünkön kell is végeznünk. Tehetjük azt, hogy a védői tisztet nem
fogadjuk el: erre is lehet elég okunk. De hogy elfogadjuk-e vagy se: e
kérdésnél a tiszteletdijra gondolni se szabad.

Horánszky szavaihoz én hozzátettem, hogy nekem különben se szokásom
ügyvédi dijkötvényt elfogadni. Ha irodám vezetői néha megállapodtak is
előre valami dijban: ezt ellenemre s tudtomon kivül tehették, de
bizonyos, hogy életemben sohasem érvényesitettem semmiféle dijkötvényt
vagy előzetes megállapodást. Hiszen az ügyvéd nagy esetekben sohase
tudja előre, mennyi és mily természetü munka vár rá. A vérvád nagy
perében erről sejtelmünk se lehet, tehát a dijkötvénynek tárgyát se
ismerjük. Olyan dijat pedig, melyet megfelelő munkával meg nem
érdemeltünk, ugy sem fogadhatnánk el senkitől semmi czimen.

Funták is nemes gondolkozásu férfiu volt, de másként fogta föl a
világot. De azért nem erőltette a kérdést, sőt kedélyesen kinevetett
gondolkozásunkért, a mikor pedig abban utóbb ő is megnyugodott. Azonban
e szavakkal végezte vitáját:

– A világ mégis rajtunk köszörüli nyelvét, a mig élünk. S ha valamikor
nyakunkban koldustarisznyával bolyonganánk az emberek között, még akkor
is ujjal mutatnának ránk: ime az álnokok, megfizették őket a zsidók; ime
koldustarisznyát akasztanak nyakukba, pedig egy milliójuk van a
tarisznyában!

Soha többé a dijazás kérdése köztünk föl nem merült s megbizóinkkal
szemben se volt róla szó soha.

Nem hivalkodás vezeti tollamat, a mikor ezeket közlöm. A kornak s az
embereknek jelleméhez tartozik ez is s kötelesség hű képet rajzolni
mindenről.

Egyébiránt szerény, de tisztes dijazásban mégis volt részünk. A munka
végére tartozik erről beszámolnom.

A fogságban levő vádlottak családját Heumann Ignácz értesitette, hogy
hajlandók vagyunk védelmükre vállalkozni, ha ők erre fölkérnek s
megbiznak bennünket s ekként törvényes alakot nyer tisztünk.

A vizsgálóbiró julius 1-én hallgatta meg a vádlottakat s jegyzőkönyveket
vett föl nyilatkozatukról. Engem Sarf József a zsidó templomszolga
bizott meg és felesége Müller Léni s végül Bukszbaum Ábrahám, a
galicziai metsző.

Horánszky Nándort hat eszlári lakos vádlott bizta meg, ugymint: Junger
Adolf, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Taub Emánuel és
Rózenberg Hermann.

Funták Sándort két pályázó metsző bizta meg: Svarcz Salamon és Braun
Leopold.

Igy értesitett bennünket a vizsgálóbiró.

Egyelőre nem volt semmi tennivalónk. Julius közepén együtt elmentünk
Nyiregyházára s Heumann védőtársunknál s a törvényszék elnökénél
jelentkeztünk. Most már nem emlékszem biztosan, hogy védetteinket
személyesen láthattuk-e, vagy csak a vizsgálóbiró utján levélben
értesitettük őket.

Az ország zsidó lakosaira megnyugtató hatása lett a hirnek, hogy a
védelemre vállalkoztunk. De az izgató hirlapok annál jobban tüzelték
ellenünk a gyülölködő tömegeket. Egyetlen lépést se volt még alkalmunk
tenni a vizsgálat érdekében és már többféle cselekményünket
szellőztették ama hirlapok hamisan s gyülöletes irányzattal. Kénytelenek
voltunk nap-nap után nyilatkozni a sajtóban. Csak rontottuk vele
látszólag a helyzetet. Utóbb nem törődtünk a támadásokkal. Az se ért
semmit.

Politikai párttá még nem alakult a felekezeti izgatók tábora, de már
hatalmas társadalmi rétegek képződtek, melyek a zsidók elleni gyülölet
szitásában politikai czélt tüztek maguk elé. E czélra hasznosnak, sőt
szükségesnek látták, hogy azokat, a kiket a vérvád terhel, minden áron
bűnösnek mondja ki a biróság. Bennünk e czélra jutás akadályait látták s
azért ellenünk nyomban heves támadásokat intéztek.

Ha a mai társadalom üldözőbe vesz valakit, ha a vád önmagában is komoly
és gyülöletes, s ha az üldözés indulataiban vallásos elfogultság is
szerepel, mely képes magával ragadni a tömegeket s végül, ha politikai
czélt is kapcsolnak az üldözés sikeréhez: akkor csaknem lehetetlen az
üldözöttnek menekülése. Rosszabb a helyzete, mint az elmult századokban,
a mikor még nem volt sajtó, nem volt táviró, nem voltak társadalmi
betegségekből keletkező pártok s nem voltak többségen alapuló kormányok.
Az egyes embernek, a fejedelemnek, a birónak, a kormányzónak zsarnoksága
nem oly hatalmas és veszélyes, mint a többségnek vagy éppen a tömegnek
zsarnoksága. Az egyes ember érezni, gondolkodni s alkudni tud, de a
fölizgatott tömeg nem tud. S nem is akar. Ő csak sikert, kielégitést
akar s a kit üldözőbe vesz: azt minden áron el akarja tiporni.

A védők nem áltatták magukat azzal, hogy munkájuk könnyü lesz és hálás.
A vád részleteit nem ismerve még, a végső győzelem teljességében se
bizhattak egyelőre. Csak fenséges hivatásuk tudata s a férfias
kötelességérzet volt meg bennük. Ez volt erősségük.

S ez elég volt egyelőre.

Friedmann Bernát és Székely Miksa védőtársaim csak egy év mulva léptek a
védelem küzdő terére. Valódi szerepük a nyilvános tárgyalásnál kezdődik.
Ott fogok róluk megemlékezni.



TÜNETEK. KALANDOK. TÉVEDÉSEK.


I.

(Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és Klein
alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete ló. –
Lichtmann az ügyes.)

Apróságokból áll ez a fejezet. El is maradhatnának, ha a nagy per hű
képét nem akarnám egészben az olvasó elé állitani. Az igazság kérdését
náluk nélkül is tisztába lehet hozni. De szint és zománczot, fényt és
árnyékot nyujtanak a kornak s a szereplőknek alakjához. A tudósnak, a
jogásznak, a birónak nincs rájuk szüksége. Az iró azonban nem mellőzheti
őket, mint az épitő s az iparos nem mellőzheti műve diszitményeit.

Smilovics azt mondta: két eszlári zsidó szállitotta rongyos fakó
szekéren a holttestet Tisza-Szentmárton és Tárkány körül. Rá is mutatott
a két eszlári zsidóra. Az egyik volt Grósz Márton, a másik volt Klein
Ignácz.

A vizsgálóbirónak kötelessége volt e két zsidót vallatóra fogni.

Grósz Márton tisza-eszlár-ujfalusi lakos, mezei gazda, de csak néhány
holdnyi haszonbéres szántóföldön, 45 éves, nős, hat gyermeke van, kissé
házsártos természetü, de előélete büntetlen. Összes vagyona némi
ingóságból áll. Butor, ágybeli, ruhanemü, gazdasági szerek összes
értékét négyszáz koronára becsüli a községi előljáróság.

Smilovics egyenesen szemébe mondta, hogy ő volt az egyik zsidó, a ki a
csempészett holttetemet átadta.

Miért tette ezt Smilovics?

Ez a kérdés különösen érdekes, noha nem tudok rá tökéletesen megfelelni.

Az egész holttest-csempészetből természetesen egyetlen szó sem igaz.
Maga Smilovics és minden társa csakhamar visszavonta minden vallomását s
külső körülményekkel is igazolta, hogy egész vallomása puszta koholmány
volt. Erre azonban később terjeszkedem ki.

De bizonyos, hogy volt idő, a mikor Smilovics is, Herskó is bámulatos
részletességgel beszéltek a holtestcsempészetről. S bizonyos, hogy akkor
meg kellett jelölniök két eszlári zsidót, olyat, mint a ki a tetemet
szállitotta.

De hát miért éppen Grószt és Kleint jelölték meg? Hiszen volt Eszláron
harmincz-negyven zsidó. Ők nem ismertek közülök egyet se. Épp oly
könnyen és véletlenül jelölhettek volna meg más két zsidót is.

Grószra és Kleinra bizonyára neheztelt valaki a titkos tanács tagjai
közül, a kik a vizsgálóbiró füleit tele suttogták. S ez a valaki éppen
csak ezt a két zsidót akarta kissé sarkantyuja alá venni, kissé
megtoporzékoltatni.

S ebben a nagy per sorsára némi szerencse volt, a mint ez utóbb majd
kiviláglik.

Junius 11-én vasárnap vették át a holttestet a tutajosok Herskó és
Smilovics szerint. Grósz és Klein adta át a holttestet Tárkánynál, tehát
Grósznak és Kleinnak junius 11-én Tárkánynál kellett lenni. Minthogy
pedig rossz kocsival, rossz lovakkal s rossz utakon jártak s Tárkány
Tisza-Eszlártól bármely úton is 50–60, sőt több kilométer távolságra van
s a rothadó holttesttel nappal, szabadon nem is lehetett népes helyeken
észrevétlen járni: ennélfogva Grósz és Klein már junius 9-én se lehetett
Tisza-Eszláron s előbb, mint 12-én este, haza nem érhetett. A két
embernek tehát legalább négy napon át junius 9-től 12-ig hazulról távol
kellett lenni.

Ez könnyüvé tette Grósz és Klein védekezését. Csak az otthonlétet
kellett nekik bebizonyitaniok. Az alibit, miként a jogászok mondják.

Csakhogy szegény embernek, kis embernek, falusi jelentéktelen embernek
gyakran igen nehéz, gyakran lehetetlen bebizonyitani, hogy
hetek-hónapok, évek előtt melyik napon hol volt, mit csinált, kikkel
érintkezett.

Hivatalbeli ember, gyári munkás, heti béres, vasutas, tengeri hajós,
irka-firkával foglalkozó könnyebben bizonyithat. Mikor és hol járt,
mikor és minő munkát végzett s miféle bért kapott: van nyoma a
papiroson.

De a szegény falusi embernek sehol semmi nyoma. Az ő emlékezete csak
nagy dologhoz tud kapcsolódni. Tűzveszély, árviz, jégesés, születés,
halál, nagy ünnep, betegség, ökre, lova, malacza hullása, szüret,
disznótor s egyéb efféle egy időre, néha egész életére leszegezi
emlékezetét, de egyéb nem. A minden nap megujuló gondok hihetetlen
gyorsasággal törlik el az elmult napok apró eseményeinek képét.

Grósz Mártonnak különös szerencséje volt.

Sógorának, Szüszmannak junius 3-án halt meg egy kis gyermeke s ezt
4-ikén temették el. Grósz Márton az általános szokás ellenére nem
vehetett részt a temetés körüli teendőkben, mert 3-án megbetegedett s
4-én ágynak esett.

Arra már minden épelméjü, felnőtt ember emlékezik, hogy néhány hét előtt
hány napig volt fekvő-beteg. Junius 4-ike vasárnap volt. Elmondta Grósz,
hogy szombatig, 10 éig ágyban feküdt, de ekkor mint vallásos ember,
okvetlenül templomba akart menni. Fölkelt tehát s nagy gyöngesége s
felesége intései daczára is elindult az isten házába. Hanem bizony nem
volt ereje odajutni, megint csak le kellett feküdnie.

Hivatkozott tanuként feleségére, hivatkozott a 72 éves öreg Groszbereg
Illésnére, a kik apróra bebizonyitották az e napokon át tartó
betegségét. Hivatkozott a 18 éves Gyulay Zsuzsánna s a 16 éves Nagy
Borcsa hajadonokra, kik szomszédjainál, Einhorn Józsefnél és Májernál
voltak szolgálatban, a kik napokra ugyan biztosan nem emlékezve, azt
mégis igazolták, hogy a nyár elején több napon át beteg volt.

Elmondta Grósz, hogy junius 13-án, kedden ujra megkisértette a
fölkelést. Valami ügye-baja miatt be akart menni Ó-Faluba a
községházához. De ereje elhagyta utközben. Csak Pap József törvénybiró
malmáig tudott menni. Szerencséjére szemközt jött egy kocsin Szilvássy
Jánosné birtokos urnő, ment volna ki a szőlőjébe s útja az Ujfalun
vezetett át. Ez meglátta az erőtlen, vánszorgó embert, fölvette
kocsijára s elvitte haza. Az urnővel együtt volt kocsiján cselédje,
Hatalovszky Mária is. Mind az urnő, mind cselédje eskü alatt igazolták
az esetet.

Ez se volt elég.

Éppen e betegsége alatt kiment hozzá a nyiregyházi törvényszék
végrehajtója, hogy valami adósság miatt lovát, szekerét, ágybelijét
elharácsolja. A végrehajtóval együtt volt valami irnok, aztán a kisbiró
s egy szakértő becsüs. Valamennyi ágyban fekvő betegnek találta Grósz
Mártont. Akadt egy tanu, özvegy Pásztor Józsefné, Csuha Mária, ki
emlékezett arra, hogy a beteg számára tőle is kértek hasfájás ellen
orvosságot.

Hát bizony volt itt alibi elég. Halál, temetés, betegség, birói
végrehajtás, elég emlékeztető biztos jelenség. De azért mind nem
használt semmit. A birói végrehajtót ki se hallgatta a vizsgálóbiró.

Hanem e helyett Grósz Mártont faggatták, nyaggatták, Tisza-Lökre
hurczolták, tyukólba zárták, csendbiztos kezére adták s utóbb is
vizsgálati fogság czimén a börtönbe zárták.

Ez julius közepén történt. Bérelt kis gazdaságában már elvégezte az
aratást s felesége kint volt a tarlón. Ha őt elzárják: mindene odavesz.
Takarodás, cséplés elmarad, hitelezőjével nem végezhet, bérbeadója
elveszi lovát, kocsiját, felesége és hat gyereke mehet koldulni.

Panasza nem segitett rajta.

Pedig bizonyos volt, hogy 10-én és 11-én Tisza-Szentmártonban nem
szállithatott holttestet s 12-én azt Smilovicsnak és Herskónak át nem
adhatta.

Hát Klein Ignácz, a czimbora, miként tudta magát védelmezni?

Ezzel ugyan csuffá lett a vizsgálóbiró minden furfangja és bölcsesége.

Ez 31 éves katonaviselt ember volt. Még a honvédség kötelékébe tartozott
s nem ijedt meg hamarosan a maga árnyékától. Smilovics ugyan neki is
szemébe mondta, hogy ő adta át a holttestet Tisza-Tárkánynál, de azt a
feleletet, a mit erre Kleintől nyert, nem kedves emlékei közt őrzi meg.
Ha a vizsgálóbiró, a csendbiztos s Karanczai fogházőr meg nem gátolják:
kegyetlenül összemarczangolta volna a vörös szakállu Smilovicsot a
szembesitésnél.

Klein szegény ember volt. Összes vagyona nem ért száz koronát. Volt egy
kétkerekü hitvány talyigája s egy görhes lova. Ezen járt ki kora
reggeltől késő estig a Tisza-Eszlár körüli tanyákra. Szalagot, bábut,
gyerekjátékot, szatyingot, filléres gyürüket, csillogó semmiségeket
árult s ha ötven-hatvan fillért megkeresett naponként: azt már
szerencsének tarthatta. Maga, lova csak úton-útfélen élt ingyen
adományból, útszéli zöldségből. Estére kelve hazament hűségesen nejéhez.
Néha az éjfél, néha a hajnal vetette haza. Vevőközönsége is csak szegény
tanyai cselédségből állott.

Csufneve volt: a lótoló. A rossz, kavicstalan dülőutakon sok kátyu, sok
mély homok imitt-amott. Görhes, vén lova meg-megunta a talyigát s akkor
megállt a kátyuban vagy a homokban és se jó, se rossz szóra meg nem
mozdult a világért sem. Mit tett ilyenkor a szegény zsidó? Leszállt a
talyigáról, vállát nekifesszitette a lova farának s elkezdte lovát
tolni, taszigálni előre.

Nem kellett több. Valaki meglátta s elhirdette a faluban. Nyomban
elnevezték lótolónak. A magyar mezei ember vezeti, szidja, üti lovát, ha
nem mozdul, arra is rávetemedik, hogy a kocsit tolja, de arra már nem,
hogy a lovát tolja.

Nos hát a lótolóra akarták rábizonyitani, hogy ő szállitotta a
holttestet.

Ám a holttestet négykerekü fakó szekérrel s két lóval hurczolták
Smilovicsék szerint. De a szegény kis lótoló zsidónak csak kétkerekü
talyigája s egyetlen görhes lova volt. Hogy lett hát két kerékből négy s
az egy lóból kettő? Valaki bizonyára kocsit, lovat adott neki a
vállalathoz.

De ki lehetett az?

Klein Ignácz, a lótoló, azt állitotta, hogy ő egész napokon és éjjeleken
át az egész nyáron soha se volt távol. Hivatkozott feleségére, a
szomszédokra s a vele egy házban lakókra. Tegyenek tanuságot mellette.

Feleségére nem adtak semmit. Felesége is volt, zsidó is volt,
tanuságának nem volt nyomatéka.

Szomszédjai voltak: Csuha Ferenczné, született Mocsár Mária, azután
Kovács Józsefné, született Farkas Zsófia, Cseres Andrásné, született
Bodnár Mária és Nagy István. Szegény emberek, szegény asszonyok, Kleinék
jó ismerősei, naponként átjártak egymáshoz csevegni s egyet-mást
kölcsönkérni.

Mindezek semmit sem tudtak arról, hogy a lótoló egy vagy két egész napon
s éjszakákon távol lett volna a háztól.

Csuha Ferencz azonban mégis tudott valamit. Ez is szegény zsöllér ember
volt, mint Klein és pedig házatlan zsöllér. 1882-ik évi ápril 24-én.
Szent György napkor ugyanabban a házban fogadott bérelt lakást, a
melyben Kleinék laktak. Lakásuk egy pitvarra nyilt, egymás mellett volt,
Csuha mindent tudhatott.

Azt mondta: a lótoló az egész nyáron át csak három izben volt távol s
mindig két napon s két éjszakán át. Egy izben, bizonyosan tudja, hogy
Nyiregyházán járt, de hogy két izben hol járt, nem tudja. A napokat se
tudja. De azt tudja, hogy lovával együtt volt távol s hogy egy izben
Grószberg szekerét kérte el, egy izben pedig a Matyi, dohányos ember
szekerét kérte kölcsön.

A Matyi dohányost könnyü volt kipuhatolni. Ez Antal Mátyás nevü szegény
ember volt. Ez igenis bevallotta, hogy tőle egy napon elkérte kocsiját a
lótoló, reggel elutazott vele, de másnap reggel visszajött.

Ezzel hát nem boldogult a vizsgálat. A tárkányi holttestszállitáshoz
három-négy nap és éjjel volt szükséges. Ezt az utat Matyi szekerén
megtenni nem lehetett.

Grószberg szekerével se mentek semmire. Ebből éppen nem sült ki semmi.

Mindegy. A bölcs vizsgálóbirónak ez nem okozott fejtörést. Négykerekü
kocsit akárkitől kaphatott a két zsidó, habár ki nem lehet puhatolni is,
hogy kitől. Csak azt a kérdést kell tisztába hozni, hogy honnan és kitől
került a két ló?

Itt akadt meg már kegyetlenül a vizsgálóbiró.

Julius 15-én különös gonddal kérdezte ki Smilovicsot, milyen szinü volt
Tisza-Szent-Mártonnál a holttestszállitó zsidók lova? Smilovics
határozottan azt mondta, hogy az egyik sárga volt, a másik fekete. Meg
kellett hát keresni ezt a két lovat.

A lótoló zsidó lova sötét pej volt. A magyar embernek százféle szava van
a lószinek jelzésére. Fekete, fehér, szürke, deres, vasderes, barna,
fakó, sárga, aranyszőrü, tarka, aranyalmás, téli szennyes, hóka, kesej,
egérszinü, daruszőrü, vörös és pej s még néhány: mind a ló szőrének
szinét jelzi. De a pej is sokféle. Világos pej, sötét pej, sárga és
piros pej. A sötét pejt gyakran fekete pejnek is nevezik. Ebben némi
ellenmondás látszik, mert hiszen a fekete: fekete, a pej pedig vöröses
szint jelent. Miként vág ez össze? Mégis összevág. Hiszen a lónak
annyiféle szine van, mint a madárnak, vagy a pillangónak. Csakhogy a
lószinek közt sok az összeomló és szétfolyó szin s a magyar parasztnak
mindegyikre van jelző szava.

A lótoló zsidó görhes sötét pejszinü lovát bizvást el lehetett a
Smilovics-látta fekete lónak fogadni. Csak a sárga lovat kellett most
már fölfedezni.

Nosza vizsgálóbirák, királyi alügyészek, csendbiztosok, pandurok,
fogházi őrök, eszlári öreg birák és kisbirák s mindenféle önkénytes
vérvádlók: keressetek valami hitvány sárga lovat. A melyik illő legyen a
fakó szekérhez, kenderhámhoz és a lótoló görhes lovához. Keressetek
minden áron s előteremtsétek a föld fenekéről is. Mert máskülönben
csuffá lesz az igazság s a bekötött szemü istennő, Justitia, görcsöket
kap és sivalkodni talál.

Kerestek sárga lovat.

Volt Tisza-Eszláron egy vagyonos zsidó bérlő, valami Lichtmann Jakab
nevü. Uradalmi birtokot bérelt s Ó-Faluban lakott egy tiszaparti magas
dombon épült urasági kastélyban. Élete delén levő 42 éves, családos
ember volt s eszlári fogalmak szerint elég vagyonos. Vagyonát mintegy
25–30 ezer koronára becsülte a községi előljáróság, de ő maga is.

Erre gondoltak első izben. Nagy gazdasága van, tehát lehet neki sárga
lova is. S aztán ehhez a mindenféle vérvádhoz, tetemsikkasztáshoz,
álhalott csempészethez elvégre is pénz kellett. A többi zsidó szegény
volt, miképen a templom egere. Neki kellett pénzének lenni. De ha neki
nem lett volna is, a nagy világ nagy zsidói bizonyára nála helyezték el,
mint vagyonos embernél, a szükséges összegeket. A titkos tanács minden
áron szerette volna őt a vizsgálatba bele vonni. Az alkalom most itt
volt. Adjon számot Lichtmann a sárga lóról.

Jól ismertem husz év előtt e férfit. Él-e még: nem tudom. Azóta nem
láttam. Még meg kell róla emlékeznem e mű folyamán később is.

Érdekes alak volt. Félig tanult, félig paraszt falusi zsidó uracska.
Ruházkodása, minden szava, minden mozdulata kissé félszeg. Mindenből tud
valamit, mindenhez hozzászól s ha engedik: mindig beszél. Maga is,
felesége is jó lelkü, mosolygó arczu, vendégszerető, kissé rátarti s
komolykodó. De a komolyság nem egészen jól áll neki. A zsidók szeretik
maguk közt az ilyen embert, csakhogy tudálékosnak nevezik a maguk
nyelvén.

Én nagyon megkedveltem. Ő ugyan tuljárt a titkos tanács és a
vizsgálóbiró eszén. Sok derüs órát szerzett a jó embereknek és sok
boszuságot a vérvádaskodóknak.

Ő mindjárt a vizsgálat kezdetén látta, hogy akármi történt az eltünt
lánykával: a zsidókat életre-halálra fogják üldözni s a melyik eszlári
zsidó a vizsgálóbiró körmei közé kerül, az el van temetve egyelőre s a
varju se károg utána jó ideig.

Figyelő elméjével hamar észrevette, hogy minden zsidóhoz ez az első
kérdés: ez és ez napon hol jártál, ez és ez órában mit csináltál, kik a
tanuid, mivel bizonyitod állitásodat? Vagyis az alibi.

Alibi?

Nem volt jogász, nem értette a latin nyelvet, de nyomban utánajárt: mi
az az alibi?

Megtudta.

Nosza késedelem nélkül beszerzett magának egy jegyzőkönyvet s abba
beleirta nagy gondossággal minden napját, minden óráját, kivel, mikor és
miről beszélt, hol járt, merre utazott; Tokajban, Nyiregyházán,
Debreczenben, Miskolczon mit csinált, kikkel érintkezett, hova szállt,
hol ebédelt, hol hált, ki volt a kocsisa, társasága; mit és hol
vásárolt, mikor mennyi pénzt kapott és fizetett. Fölirt mindent
kétségbeejtő pontossággal és részletességgel. A minden oroszok czárjáról
nem vezetnek olyan pontos naplót, a minőt önmagáról és háza népéről ő
vezetett. Nagy Napoleonról tizezer könyvet irtak már, de élete folyása
még se oly bizonyos, mint erről a válságos esztendőről Lichtmann Jakabé,
a tisza-eszlári egyszerü bérlőé.

A hatás nem maradt el s ez a hatás megsemmisitette a vizsgálóbiró, a
titkos tanács és csendbiztosok minden furfangját.

Őt is elzaklatták Smilovicscsal, Herskóval, Grószszal és Kleinnal együtt
Tisza-Lökre a szolgabiróhoz és a csendbiztoshoz. Őt is megkisértették
faggatni éjjel-nappal két napon át. De mind nem ért az semmit.

Nem is jegyzőkönyvéből, hanem csupán emlékezetéből megfelelt ő mindenre.
A jegyzőkönyv eléghet, elveszhet, azt ellophatják, elkobozhatják, de
neki az se árthat. Megtanulta könyv nélkül. Nincs az a naptár a világon,
a melyik pontosabban tudná a napokat, neveket és ünnepeket, nap keltét
és nyugtát, vásárokat, a hold járását, mint a hogy ő tudta a maga
dolgát. Utóbb is ugy elriasztotta magától a vizsgálóbirót s annak minden
kijáró-bejáróját, hogy csakhamar békességben hagyták. Imádkoztak is,
hogy közel se legyen hozzájuk.

A sárga ló dolgába s a tetemszállitás költségeibe sehogy se tudták
belekeverni.

De hát hol is az a sárga ló?

Rettentő munkát forditott a vizsgálóbiró erre a kérdésre.

Utóbb is kisütötte, hogy a lótoló zsidó, mikor a Matyi dohányos szekerét
kölcsönkérte, a maga lova mellé kölcsönkérte Braun Ábrahám lovát is s
igy meglett a két ló. A vizsgálóbiró nagy bölcsen az eszlári
községházánál befogatta Matyi dohányos szekerébe a két lovat, felültette
az első ülésbe jobbról Klein Ignáczot, balról Grósz Mártont s igy a
fogatot bemutatta Smilovicsnak.

– Ez volt-e az a szekér Smilovics?

Smilovics immál-ámmal felelt. Bánja is ő: ez volt-e, nem ez volt-e.

A vizsgálóbiró mesterkedésének nevetni való lett az eredménye.

Mert hát Braun Ábrahám lova nem sárga volt, hanem szintén sötét pej. Az
egyik sárga, másik fekete ló helyett tehát két egyszinü fekete ló volt a
kocsi előtt.

Ez hát nem lehetett a tárkányi tetemszállitó fogat.

Azután Matyi dohányos kegyetlen biztonsággal állitotta, hogy másnap
hajnalban már visszakapta kölcsönadott szekerét, tehát az
Tisza-Tárkányból ennyi idő alatt meg nem fordulhatott, de még odáig se
érhetett volna el azzal a két rossz gebével.

S a furfangos lótoló zsidó más meglepetésekkel is tudott szolgálni.

Először is bebizonyitotta, hogy ő balkézre kocsis, nem jobb kézre. Tehát
az éppen lehetetlen, hogy az ülésben ő ült volna jobb felől s Grósz ült
volna balfelől. A vizsgálóbiró az ő nyers tapasztalatlanságával gorombán
akarta elütni ezt a kicsi dolgot. De az eszlári előljárók lóval bánó
gazdaemberek s kinevették a vizsgálóbirót. Igazat adtak a zsidónak. A
hogy a balkéz, balláb sohase lehet jobbkéz, jobbláb: épp ugy nem lehet
az, hogy a balkézre hajtó, ha ketten vannak az ülésben, a jobb oldalon
üljön. Megbolondulna különben az ostor is, a gyeplő is, a ló is.

A legmulatságosabb mégis az volt, hogy a lótoló bebizonyitotta, hogy ő
nem egy halott lányt, hanem három eleven zsidó asszonyt vitt akkor
fuvarba, ugymint: Veiszsteinnét, Jungernét és Sarfnénak az édes anyját.
Hivatkozott Gerjákné és Nagy Istvánné keresztyén asszonyokra, a kik
látták, a mikor a három asszonynyal elindult Nyiregyházára és
hivatkozott az éjjeli őrökre, a kik látták, mikor hajnalban velük
hazaérkezett.

Smilovicsot hát hiába tanitották be Grósz és Klein ellen. Olyan tisztára
hozták ezek a maguk dolgát, mint a napfény.

De hát mai napság, a mikor husz esztendő telt el az eset óta,
mindenkiben önkéntelenül az a kérdés támad: vajjon miért kellett a
vizsgálatnak a kétkerekü és négykerekü szekér s a sárga és fekete ló
kérdésével annyit bajlódni, mielőtt tisztába hozta volna, hogy Grósz és
Klein hol vette a holttestet?

Hiszen az első kérdés, a főkérdés, sőt az egyetlen kérdés végre is abból
áll, hogy ha az a két zsidó csakugyan holttestet szállitott, hol vette
azt? Honnan keritette? Mikor, miként, ki által szerezte?

Faluhelyen holttestet észrevétlenül szerezni majdnem lehetetlen. Holmi
szegény embernek éppen lehetetlen. Nagy városokban gazdag emberek nagy
pénzzel s különös ügyességgel és szerencsével nagy ritkán talán
szerezhetnek. Kórházakból, tantermekből, halottnéző helyekről,
temetőbeli halottasházakból talán szerezhetnek. Nagy koczkázattal s az
illető őrök és kezelő személyek megvesztegetésével. Képzelődő
regényirók, régi idők mesemondói beszélnek efféle esetekről. De hogy
tiszaparti magyar faluban két koldus zsidó észrevétlenül jusson
holttesthez: nagy dolog ez még futó ötletnek is.

Izgatott időkben gyanakvó lelkek nyavalyás képzelődése szörnyü
képtelenségeket tud elgondolni. A titkos tanács sugalmazására akkor
egész részletességgel tudtak beszélni arról, hogy a lembergi valamelyik
kórházból miként sikkasztották el egy borotvált-testü zsidó asszony
tetemét; miként szállitották Máramaros-Szigetre; miként gondoskodtak
arról Fógel Amsel és Mendelovics Niszen; hogy kerülhetett az
Tisza-Eszlárra Grósz és Klein kezébe; miként utazgattak ezek a tetemmel
napokon s éjszakákon át a Tisza partján; miként vártak véletlenül jövő
tutajosokra: Smilovicsra és Herskóra, s miként adták ezek a tetemet át
Csepkanicsnak és Matejnek, a két orosz tutajosnak. Oly ostoba, oly
esztelen, oly durva meseszövet! Mintha két-károm teljesen megbizható
eszes ember ezt a tetemszállitást nem százszor jobban és biztosabban
végre tudta volna hajtani, mint husz-harmincz ismeretlen koldus zsidó és
megbizhatlan tutajos! Mintha bármi elképzelhető ok lehetett volna arra,
hogy a holttestet először leszállitsák Máramaros-Szigetről
Tisza-Eszlárra, onnan meztelenen fakó szekéren ujra fölszállitsák
Tisza-Szent-Mártonba, hogy onnan megint leszállitsák Tisza-Dadáig. S
aztán ebben a hetekre terjedő egész bolond utazgatásban a millió szemü
társadalom sehol se vegyen észre semmit s a vizsgálóbiró mégis
kipuhatoljon mindent, de ő se Nyiregyházán törvényes kihallgatások
rendén, hanem Tisza-Lökön a csendbiztossal és a panduroknak
segitségével.

Ez az egész felfogás és eljárás szomoru világot vet a vizsgálóbirónak s
titkos tanácsosainak nemcsak elmebeli állapotára, de erkölcsi
felfogására is.

A száz meg száz ivnyi vizsgálati irathalmazban egy betü se fordul elő
arra nézve, hogy Grósz és Klein miként juthattak a holttesthez. Minden
irás csak arra tör, hogy a holttestet ők szállitották. Pedig hát addig
csakugyan nem szállithatták, mig valahogy hozzá nem jutottak.

Egyébiránt nem terhelte őket semmi. Különös szerencsével háritottak el
magukról minden gyanut. Semmiféle házkutatás se deritett ki semmit.
Ilyen nagy dolgot jelentékeny haszon nélkül nem végez senki. A két zsidó
minden pénze alig volt több néhány fillérnél. De azért elzárták őket
szigoruan.

S a mit Grósz előre megmondott: szórul szóra bekövetkezett. Koldussá
lett mind a két család. Grósz felesége hat kis gyermekével együtt falusi
kéregetésből tengette életét mindaddig, mig csak férje ki nem szabadult.

– Térjünk azonban egyéb furcsaságra.


II.

(Tóth Borcsa testét, mikor aludt, megméri két zsidó. – A vizsgálóbiró
napokig vizsgálja az esetet. – Kisül, hogy az egész dolgot ugy álmodta
Tóth Borcsa.)

Junius végén s junius elején a tisza-dadai holttest felbukkanása után
sajátságos hir kezdett szállingózni Eszláron. A hir azt mondta, hogy a
zsidók éjjel egy keresztyén leány holttestét, mig ez aludt, megmérték.
Az eszlári öreg biró valahogy tudtára adta ezt a vizsgálóbirónak.

A vizsgálóbiró nagy dolgot látott ebben.

Igaz, hogy a test hosszát megmérni sem nem fájdalmas, se nem veszélyes,
se nem tilalmas. A katona ujonczokét mindig megmérik. Most már a rabokét
is megmérik. Gyerekek, lányok gyakran mérkőznek egymással. Játékból is,
pajzánkodásból, kiváncsiságból is: melyik magasabb a kettő közül?

Nincs benne semmi.

Igaz. De itt keresztyén lány testét zsidók mérték meg és éjjel mérték
meg és beleegyezése nélkül mérték meg, mert akkor cselekedték vele,
mikor a legédesebb álmát aludta.

Különös! Mit akartak a zsidók? Ok nélkül ezt nem cselekedték. Ki kell
puhatolni gondosan az eset körülményeit. Ki tudja, mi sül ki a dologból?

Vizsgálóbiró, alügyész, a vizsgálat egész készsége nekidől a dolognak, a
király nevében megindul a gépezet, az állam erői egy pontra irányozvák;
készülnek az idézések, kihallgatások, végére mehetetlen jegyzőkönyvek.
Mivelhogy megmérték egy leánynak a teste hosszát. Igaz, hogy a hajaszála
se görbült meg bele. Sőt nem is tudta, mert a legjobb alvásban volt, a
mig mérték és még csak kis ujjal se nyultak hozzá. De ez mindegy. A
zsidók fondorkodása ez a mérés, a titkot föl kell deriteni. Az is igaz,
hogy harmincz-negyven ember szenved a börtönben. És a vizsgálat napokig
eltarthat s az alatt az a sok ember ok nélkül szenved. Azok ügyét
elővenni mégis fontosabb dolog lenne. Lélekre és igazságra is kellene
adni valamit.

Mindegy, a leánymérés dolga a legelső.

A leány neve Tóth Borcsa, 16 éves, református vallásu, eszlári
származásu, szolgáló lány.

Van Tisza-Eszlár-Ófaluban egy zsidó kiskocsmáros, a neve Römer Jakab,
ennél szolgál.

A leány korán kel, tehát korán is fekszik. A mint vacsoráját megeszi s
elmosogat: nyomban lefekszik s a mint fejét lehajtja, tüstént elalszik s
alszik mélyen, mint a kősó. Ágya a pitvarban van nyáron át kemény
nyoszolyán. Az utczáról is látni, lehet, kivált holdvilágos éjjelen.

Az eset junius 23-án történt éjszaka. Ő aludt nyugodtan. Odalopódzkodott
ágyához gazdája, Römer Jakab s egy másik zsidó, Klein Ignácz nevü,
elővettek egy hüvelykmérő szalagot s a mint ott kinyujtózva feküdt:
megmérték a feje tetejétől a talpáig. Ő ugyan nem tudja, nem látta, mert
aludt, hanem Szalkai Eszter ismerőse jól látta, ez beszélte neki is.
Mióta a tiszadadai holttest előkerült: azóta különben is fél a
zsidóktól. Az eset után nem is mert otthon hálni, hanem átment
Szakolczai Zsófiékhoz. Ott hált. Nem tudja, hogy vele mit akartak a
zsidók. Sok zsidó jár gazdájához éjszakánkint s ott a maguk nyelvén
tanácskoznak, de ő nem érti beszédüket. Elbeszélte az esetet Oláh
Zsuzsinak is, sőt azt is elbeszélte, hogy a zsidók böléndeklevelet
gyüjtenek. Azt se tudja: mirevaló.

A mit a képzelgő és álmodozó gyereklányka nem tudott: tudnia kell azt a
vizsgálóbirónak. Az a mérés sulyos terveket árul el.

Junius 23-án ugyanis a szakértő orvosok észleléséből bizonyossá lett,
hogy a dadai holttest nem Solymosi Eszter holtteste. A zsidók
fondorkodása s áltetemszállitása tehát nem sikerült. Uj kisérletet kell
tenni. Uj holttestet kell orozni s a Tiszába bocsátani. Azért mérték meg
Tóth Borcsa testét, vajjon ő alkalmas lenne-e? Az eltünt lányka ruhája
testére illenék-e? A böléndeklevél is alkalmas arra, hogy annak főzete
kioltsa az életet.

Ime a zsidóüldöző hirlapok meséje. Ezért fontos a mérés. Ezért kell azt
gondosan megvizsgálni.

A vizsgálóbiró nyomoz mindent s megidéz és kihallgat mindenkit. Römer
Jakab és Klein Ignácz semmit sem tudnak az egészről. Eszük ágában sem
volt a Borcsa testét méregetni. Szalkai Eszter is kijelenti, hogy ő
bizony nem látta a mérést, csak azt látta hogy a két zsidó ott áll s ott
beszélget a Borcsa fekvőhelye közelében. Szakolczai Zsófi is kijelenti,
hogy ő hozzájuk ugyan el nem járt hálni a Borcsa.

Utoljára is az sült ki, hogy a Borcsa lány csak ugy álmodta az egészet.

S a mig a vizsgálóbiró bölcsesége mind a két szemére vakon a Borcsa
lánynak bolondos gyermekálmai után hiába futkosott, addig a vizsgálat a
főuton csakugyan nem mozdulhatott előre s a tömérdek elzárt szegény
ember hiába esenkedett igazságért.

A világ néha csakugyan bolond!


III.

(Orvok éjjel sirt bontanak. – A dombrádi elveszett lány. – Rosenberg
Herman Eszterkutató buzgalma. – Hosszu fogsága.)

Keresték azonban az eltünt lánykát zsidók és keresztyének egyaránt.
Keresték égen, földön s föld alatt s a Tisza árjaiban is. Keresték
utálatos vakmerőséggel is.

A csonka-fűzesi holttest hivatalos és nem hivatalos vizsgálói csakhamar
világgá kürtölték, hogy a tetem nem az eltünt lánykáé, hogy az egy
idegen ismeretlen zsidónő teteme s hogy azt a biróság félrevezetésére a
furfangos zsidók csempészték a Tiszába.

De honnan csempészték?

A hol eltünt lányról, vérvádról, ismeretlen holtakról, Tisza-hozta
tetemről, messze földről jött orosz tutajosokról van szó: ott a köznép
képzeletének minden hurja erősen feszül s ábrándok, sejtelmek, álmok és
látások gyötrik a lelkeket.

A holttestet bizonyára nem messze földről hozták. Ez volt az emberek
első gondolata. A titkos tanács Herskó és Smilovics meséit az első
napokban még ki nem tudta gondolni. Sokkal természetesebbnek gondolták,
hogy a holttestet közelből szerezték valahonnan.

De hát honnan szerezhették volna, ha nem a zsidó temetőből? A zsidó
asszonyt csak zsidó temetőben lehet találni.

A junius 24-ike és 25-ike közti éjszaka csöndes, méla éjszaka volt
Tisza-Eszláron. A hold kevéssé világitott, de az ég csillagos volt.
Nagyvárosi ember vaksötétségnek tarthatta volna az éjszaka homályát, de
a mezei ember szeme élesebb, jobban megszokta a sötétséget, jobban lát
éjjel a szabadban.

A zsidó temetőt ezen az éjszakán megbolygatták. Rideg lelkü vakmerő
emberek felbontottak egy sirt. A legujabb sirt bontották föl. Szentül
hitték, hogy onnan került Csonka-Fűzes alatt a Tiszába a női tetem.

A temetőt faluhelyen éjszakánként senki se őrzi. Halottaikat nem féltik
az emberek. Mélyen vannak a föld alatt, nehéz volna az orvoknak
odajutni. S miért is jutnának oda? A halottnak nincsen ára. A halottat
nem lehet használni semmire. S aztán a halotton a felbomlás törvényei
uralkodnak. Az enyészet dolgozik a sirnak mélyén. S az enyészet alakja a
bomló holttesten rideg, kietlen, visszariasztó, irtózat keltő. A sirnak
dohától, a koporsónak férgeitől mindenki fél. Miért őriznék hát
éjszakánként a temetőt? Őrzi azt a vallásos érzés is, az érző lelkek
andalgó kegyelete is. Szegény halott, hadd pihenjen. Örök nyugodalmát
hadd ne bántsa senki. Üdvösségkereső lelke hadd szálljon békén az
örökkévaló biróság itélőszéke elé.

Igy érez a nép s ezért nem is bántja a halottakat.

Csakhogy a felekezeti gyülölség se a holtat, se az elevent nem kiméli.

De azért hiába turta föl a sirnak gödrét. Nem találta üresnek. Szüszmann
Jakabnak junius 3-án halt meg Samu nevü négy éves fiacskája, a kit 4-én
temettek el abba a sirba. Ott találták durva szövetbe burkolt porladó
tetemét. Fölvették, megnézték s aztán arczczal a föld felé forditva, a
gödör fenekére visszafektették. Immel-ámmal néhány maroknyi porondot
szórtak föléje. Ugy találták meg reggel a felbontott sirt.

Bizony ez utálatos cselekedet volt. És bűnös is. A törvény szigoruan
bünteti azt, a ki a sirokat háborgatja. A vizsgálóbiró bizonyára
gyorsan, ügyesen s erélyesen fogta a dolgot s nyomban kipuhatolta s a
törvény elé állitotta a tetteseket.

Dehogy állitotta. Eszébe se jutott a vizsgálat. Nem is szánhatott időt
hozzá. A Borcsa lány kusza álmait kellett neki megfejteni. Ugy kivánván
a jogrend, köznyugalom és az igazság.

* * *

Egy-két nap mulva Dombrádon tünt el egy serdülő lányka. Vajda József
dombrádi lakosnak Mária nevü lánya veszett el. Tizenhárom éves és három
hónapos életkoru, középmagasságu, zömök termetü s korához képest jól
fejlett lány volt. A szolgabiró, mikor erről értesiti a vizsgálóbirót,
leirja az eltünt lányka ruháját is. A körülmények szerint teljesen
valószinü, hogy a lányka a Tiszába ugrott. Vajjon nem ez-e a
csonkafűzesi holttest?

Bizony nem.

A vizsgálóbiró feje már ekkor a Herskó–Smilovics-féle mesékkel volt tele
s azért nem is ügyelt e kérdés földeritésére. Jól cselekedte. Ez a
lányka más ruhában tünt el, mint Solymosi Eszter. A csonkafűzesi
holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. S aztán a dombrádi lányka
holtteste sehogy se lehetett oly előre fejlődött feloszlásban, mint a
csonkafűzesi holttest.

* * *

Kegyetlenül megjárta az eltünt lányka keresésével Rózenberg Herman.

Eszlári zsidó, Ó-Faluban lakik, 38 éves, szatócs, feleséges, gyerekes
ember, a végzetes zsidó husvét napján a pályázó metszőket jólelküen meg
is vendégelte, nála szolgált Solymosi Zsófia, az eltünt lányka
testvérje.

Ő a világért se hitte, hogy Eszter elveszett, meghalt volna. Egyetlen
eszlári zsidó se hitte azt. Valamennyi bizton reménylette, hogy a lányka
egyszer csak előkerül s erőben, egészségben hazatér. Volt ugyanis némi
gyanujuk, hogy a lánykát az eszlári urak valamelyike tüntette el, hogy a
zsidókat kelepczébe hajtsa, de hát arra számitottak, hogy ez nem egyéb,
mint kegyetlen és ostoba tréfa, melynek igy vagy amugy csakhamar vége
szakad.

A ki zsidó: az is csak olyan képzelődő, mint a ki nem zsidó. Az ő
agyafurt elméje is csak ugy keresi a titok nyitját, mint bárki másé.

Lichtmann Jakab junius 10-ike körül valami levelet kapott valahonnan,
hogy Zemplén vármegye felső részén Sztropkó vidékén Mergiskán nevü
faluban a papnál van egy szolgáló, egészen magyar lány, hasonlit
Solymosi Eszterhez. Az egész vidék lakossága tót vagy orosz. A köznép
ott nem beszél magyarul, miként kerülhet tehát oda magyar lány? Nagy
dolog ez. Meg kell azt a lányt vizsgálni.

Rózenberg ismerte Esztert, mert ennek nénje, Zsófi, nála volt szolgáló.
A két testvért tehát többször látta. Lichtmann mindjárt felszólitotta
Rózenberget, menjen Mergiskánba.

Ment. Tokajban az ottani zsidóktól kapott utiköltséget s elindult a
hosszu útra. Bodrog-Keresztur, Homonna és Sztropkó felé ment, odaért
Mergiskánba, megnézte a lányt; látta, hogy az nem Solymosi Eszter s
nyomban visszafordult. Varannón, Őrmezőn s Tokajon át jött haza.

Ugy látszik, Lichtmann Jakabtól ő is megtanulta már az alibi
megjegyzésének fontosságát. El tudta utját s napjait beszélni
részletesen.

Mind nem segitett ő rajta.

A mint hazajött, eljárt neki a szája a keresztyének előtt is. Elmondta,
hogy a zsidók ártatlanok, keresztyén szüz vérét nem ontják, az Isten meg
is segiti őket, az eltünt lányka előbb vagy utóbb élve vagy halva
előkerül.

Igaz: valami nagy bűnt ebben a beszédben fölfedezni nem lehet.

Azonban a vizsgálóbiró három tanura is akadt Rózenberg ellen. Hegedüs
József, Kovács János és Varga Zsuzsánna volt a három tanu. Ezek
vallomása szerint ő azt mondta volna, hogy az eltünt lányka élve vagy
halva három nap alatt okvetlenül előkerül.

S ime előkerült.

Ő ezt Mergiskánból hazajövet után junius 16-án beszélte s ime junius
18-án a csonka-fűzesi holttest Eszter ruhájában felbukkant.

A dolog teljesen világos.

Ő járt messze földre Eszter után. Ő mondta meg előre: mikor jön elő az
eleven, vagy a holt lányka. Elő is jött a mondott időben. Tehát szent,
hogy az áltetem szerzésében, a holttest csempészésében bűnös.

Rögtön viszgálat alá helyezték, bezárását elrendelték s a nyiregyházi
börtönbe elhurczolták.

Ott meg ujabb balsors érte. Smilovics irt és csempészett át hozzá a maga
börtönéből egy levelet, hogy miért tagad, miért hátráltatja tagadásával
az ügy befejeztét, miért nem vallja be a csonka-fűzesi álholttest
csempészését, hiszen a zsidók is bevallották már, Herskó egyenesen
megmondott mindent, Rózenberg makacssága az oka, hogy annyi zsidó oly
régóta szenved.

Nyavalyás Rózenberg! Most már igazán nem tudta, hogyan meneküljön a sok
gyanu alól. Most már maguk a zsidók is azt hiszik, hogy ő csempészte az
áltetemet. Hiába adta át a levelet a börtön-őrmesternek, hiába
jelentette fel a fogházi rend megbontása miatt Smilovicsot s
levélhordóját, hiába kapálódzott a vádak ellen: ülnie kellett egész
esztendőn át.

Pedig a napfény világosságával bizonyitotta be alibijét. Ő Herskóval,
Smilovicscsal és a tutajosokkal Szentmártonnál és Tárkánynál nem
találkozott, mert ő akkor még otthon volt Eszláron; – de Grósznak és
Kleinnak se adhatta át junius 9-én a holttestet, mert hiszen ő csak
12-én indult el Sztropkóra azért a holttestért, melyet rá akarnak
tukmálni.


IV.

(Mi a véletlen? – A tisza-löki vizi holttest. – A biró és szakértő
tévedései. – A csongrádi vizi holttest, a kinek nincs feje. – A hirlapok
kimondják: ez a Solymosi Eszter. – Egy tokaji lakosnak elszökik a
szolgálója. – Az eszlári zsidópap virágoskertje. – Az abauji zsidók
szövetsége holttestet szerezni. – A hernád-németi titok.)

A véletlen nagy ur. Ez igazán az uraknak ura. És csodálatos lángelme,
melynek titkaiba a korlátolt emberi elmének előre betekinteni nem lehet.
Gazdagabb, tevékenyebb, találékonyabb, mint a tudósok, költők, művészek
lángelméje, a mely pedig besugározza a világot, az elmult ezredek
homályát s még a messze jövendőt is.

A természet törvényei millió irányban működnek szakadatlanul s
milliószor találkoznak, ütköznek össze s vágják keresztül egymást minden
szempillantás alatt. S a szakadatlan működés s a milliónyi találkozás és
ütközés a tünetek megszámlálhatlan raját állitja elénk. A tünetek kis
részét előre is sejtjük, legnagyobb részét nem is sejtjük, föl se
ismerjük, meg se figyeljük. Ezek a véletlenek.

Az emberi lélek kicsinysége, könnyelmüsége, tudatlansága, hivalkodása s
rossz ösztöne is a természeti törvények összeütközésének egyik tünete.
Ha már most a silány lélek hatalomhoz jut, ha neki uralkodni,
kormányozni, itélni kell, ha az emberek lelkébe s a tünetek titkaiba
kell benéznie, hogy az igazságot megkeresse s annak győzelmét
biztositsa: mit csinál, mire jut, minő sikert mutat?

Nevetséges és szomoru, mert buta és erőszakos minden dolga. Annál
nevetségesebb és szomorubb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység
nyilvánul működésében. S ha az esetlegek csodálatos találkozásaira, ha
nem mindennapi tünetekre, ha a nagy véletlenekre bukkan: akkor éppen
megszünik tájékozottságának minden biztossága. Csak elfogultsága, vagy
ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében
támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek
rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiu kormányzók s
elfogult birák kezén ilyenkor sorvadoz a jóllét s vérzik el az igazság.

Talán sohase volt erre kiválóbb példa, mint a nagy per. S ezért érdekes
ennek többé vagy kevésbbé minden részlete. S azért kell fölemlitenem a
tisza-löki holttest történetét is.

Április 28-ikán, a mikor még az eszlári zsidók ellen meg se indult a
vérvád vizsgálata, egy női hulla bukkant föl a tisza-löki parton a
Tiszában s éppen ugy a parthoz ütődött s éppen ugy állott meg ott, mint
a hogy a tutajosok a csonkafűzesi holttestről beszélik.

Kimegy a helyszinére a szolgabiró, ifjabb Zoltán István s kiviszi
magával Kiss Jenő orvostudort s járási orvost, mint hivatalos szakértőt.
Ugyanazt, a ki a csonkafűzesi holttestet is vizsgálta.

A szakértő jól megnézi a holttestet. Bőre elszinesedett, arcza duzzadt,
bőre fölülete foszladozó, haja egészen hiányzik, miként a csonkafűzesi
holttestnél is hiányzott.

Előszámlálja ruháját is.

Kékszinü cselédvászon ruhája van. Ujjasán lapos, kerek csontgombok.
Nyakán fekete apró gránátgyöngyfűzér. Jobbkeze névtelen ujján
sárgagyürü. Lábán fehér harisnya s rongyos czipő.

Életkora: körülbelül 15 év.

A vizben körülbelül három hét óta lehetett.

Igy mondja a szakértő. Ugyanaz, a ki a csonkafűzesi holttestnek is
szakértője.

Érdekes dolgok sülnek ki ebből. Nyájas olvasóim nagy része nem is
sejtheti előre.

Egy hónap mulva, május 30-án már folyik a vérvád. Az eszlári zsidók már
ott gunnyasztanak a börtön fenekén. Bary vizsgálóbiró e napra tüzi ki a
holttest kiásását s ujra való megvizsgálását. Kirendeli szakértőkül Kiss
Jenő s dr. Horváth László orvosokat, a kik a csonkafűzesi holttestnél is
szakértők lettek és Csurgay H. József orvostudort, vidékbeli községi
orvost.

A vérvád indokából történik a kiásás és uj vizsgálat, tehát a
bebörtönzött zsidók bőrére folyik az eljárás. Ezek védője, Heumann
Ignácz folyamodik, hogy ő is jelen lehessen a szemlénél s hogy a
törvényszék orvosa, Flegman Miksa orvostudor is idéztessék oda.

Elutasitják kereken. Igaz, hogy a törvények szerint föltétlen joga van
hozzá. De az mindegy. Zsidók a vádlottak, tehát a vizsgálóbiró szerint
az ő hivatalos eljárásába zsidó ügyvéd és orvos, habár a törvényszék
tekintélyes orvosa is, bele ne tekinthessen. Ha nem tetszik neki az
elutasitás, adjon be panaszt a felsőbb birósághoz, de ő nyomban
teljesiti a kiásást és birói szemlét.

Igy is lett. Mire a vádlottak a budapesti királyi tábla, mint
főtörvényszék utján jogukhoz jutottak volna, akkorra az ujra kiásott,
földarabolt s megint eltemetett holttest régen enyészetnek indul s talán
ujra föl is támad.

Megtartják hát a birói szemlét.

Először is tisztába kell hozni, vajjon a sirt és a benne fekvő tetemet
ápril 28-ika óta nem háboritották-e meg? Három kifogástalan tanu akad.
Czitrom Ábrahám, Weiszhauz Sámuel és Fógel Izrael tisza-löki lakosok
eskü alatt bizonyitják, hogy a sir és a tetem érintetlen.

Azután az eltünt lányka rokonai és jó ismerősei megszemlélik a tetemet:
vajjon nem Solymosi Eszter-e? Az anya Solymosi Jánosné, továbbá Eszter
nénje Zsófia, azután Solymosi Gáborné, Gyányi Gábor és felesége
határozottan kijelentik, hogy a holttetem nem Eszteré. Más a növése,
termete, foga, ruházata.

Igazuk van.

Végül föl kell ismerni a halottat. Vajjon ki volt hát, a mig élt?

Kihallgatják Braun Sámuelné tokaji lakost. Az ő lánya veszett el, a 18
éves Braun Amália. Azután kihallgatják Braun Jozefát, az ő testvéröcscse
volt az eltünt Amália s kihallgatják férjét is, Jatzinger József
szobafestőt, az eltünt lányka sógorát.

Mind a három tökéletesen fölismeri az eltünt Braun Amáliát. Ruhája
különösen bizonyos. Egy kelméből való édes anyjáéval. Kérik is maguknak
a gránátgyöngyöt és a sárgagyürüt.

A lányka eltünése igy történt: a lányka anyjával lakott Tokajban, január
5-én vagy 6-án a Tisza jegére ment valamiért, a jég leszakadt alatta, a
jég alá merült s a viz elsodorta; – ápril 28-án, tehát 112 nap mulva a
viz Tisza-Löknél kivetette s a parthoz sodorta.

Ezzel bevégezték a vizsgálatot. Helyesen, alaposan, igazságosan.

S most lehető röviden hasonlitsuk össze a két eljárást. A csonkafűzesit
s a tiszalökit.

Mind a kettőnél ugyanaz volt a vizsgálóbiró: Bary József, és a vezető
szakértő orvos: Kiss Jenő.

A tisza löki holttestet nem fosztották meg ruházatától s nem lökték
meztelenen az emberek elé, mert hiszen meztelenen nem lehetett volna
fölismerni. – Ellenben a csonkafűzesi holttestről lehuztak minden ruhát
s meztelen mutatták meg a tanuknak, hogy valamikép föl ne ismerhessék.

A tisza-löki holttestnek is, a csonkafűzesinek is teljesen hiányzott
minden haja. A rothadás folytán elhullott, kimállott, letöredezett. A
tisza löki holttestnél nem mondták, hogy a fej le van borotválva s hogy
ez a nő zsidó volt. Ellenben a csonkafűzesi holttestről kimondták, hogy
a fej le van borotválva, tehát az a nő zsidó volt. Pedig erről meg az a
bizonyos, hogy nem zsidó nő volt.

Ilyenek gyakran a szakértők s az elfogult tanulatlan birák.

Kiss Jenő orvostudor azt a véleményt adta a tiszalöki tetemről, hogy
körülbelül három hétig volt a vizben. Pedig bizonyos, hogy 112 napig,
tehát 16 hétig volt a vizben. Hát mit ér akkor a csonkafűzesi tetemről
kinyilvánitott véleménye, mely szerint az csak három-négy napig volt a
vizben?

S azután ugyanez a szakértő 15 éves életkorunak mondta a tisza-löki
halottat, holott erről teljesen bizonyos volt, hogy elmult már 18 éves.
S viszont a csonkafűzesi halottat legalább 18–20 évesnek jelentette ki,
holott erről bebizonyosodott, hogy csak 14 éves!

A nyilvános tárgyaláson kérdést intéztem Kiss Jenő orvostudorhoz, hogy
ha a tisza-löki holttestnél ily nyilvánvaló tévedésekbe eshetett, vajjon
nem lehetséges-e, hogy a csonkafűzesi holttestnél is tévedhetett?

– Az nem lehetséges!

Ez volt felelete.

Pedig a négy szakértő közt, a ki Csonkafűzesben szemlélte a holttetemet,
ő volt a legtanultabb és legtapasztaltabb.

* * *

A csongrádi fejetlen holttest is emlitésre méltó.

November 6-án Csongrádnál a Tisza árjaiból női holttest bukkant föl. A
Tisza hozta mindenféle tutajos és zsidó segitsége nélkül. Hozta pedig
Eszlár felől; – onnan folyik a Tisza Csongrád felé. Feje nincs a
holttestnek. Azt levágták. A nőnék tehát vérét vették.

Ime az eltünt lányka: Solymosi Eszter!

Semmi kétség. Hiszen Sarf Józsefnek három vagy négy esztendős fiacskája,
a kis Samu azt beszélte a vizsgálóbiró előtt is, mások előtt is, hogy a
metszők levágták Eszter fejét. Ime az öntudatlan kis gyerek mégis
igazságot beszélt.

A vizsgálati iratok még ekkor is hét závárral voltak előlem elzárva.
Tartalmukat, titkaikat még ekkor se ismertem. De az ügy részleteiből
mégis sokat tudtam s annak képe, a mi valósággal történt, lelkemben már
meg volt rajzolva. Az igazságnak arcza, habár itt-ott homályos
vonalakban, ott állott akkor már szemeim előtt. Csak még nem tudtam
volna eléggé bebizonyitani a világ előtt. A törvény időhöz,
alakiságokhoz köti a védő munkáját. S az időhatárok és az alakiságok
eddig még nem engedték meg, hogy tudásommal s véleményemmel nyiltan
föllépjek.

De habár az igazságnak még homályos volt is arcza: azt tökéletes
tisztasággal láttam, hogy a vizsgálóbirónak minden munkája s munkájának
minden jelentős része elfogultság, tévedés, erőszak s tökéletes
hamisság. Jóhiszemüleg végezhette ő minden munkáját, de azért munkájának
összes eredménye csodálatos hamissággá alakult át. Mert minden gondolata
alaptalan, minden lépése téves s minden eszköze helytelen volt. Abban
pedig kételkedni nem lehet, hogy oly nehéz és szövevényes ügyben, a minő
a tiszaeszlári vérvád, téves gondolatokkal s helytelen eszközökkel vak
utakon az igazsághoz el nem juthatni.

Tudomásom forrásai ezek voltak:

A törvényszék elnökével, Egressi Nagy László királyi alügyészszel, Bary
vizsgálóbiróval s Trájtler Soma orvostudorral, ki a csonkafűzesi
holttestet vizsgálta, alkalmam volt néhányszor hosszabb-rövidebb ideig
társalogni. Titkolódzásuk szokatlan és feltünő volt. Csodálatosan féltek
attól, hogy az ügy valamely részletébe idő előtt bele találok
pillantani. Még azt se közölték velem egészen, hogy melyik vádlott
micsoda váddal van terhelve. Megjegyzéseik pedig, melyeket birálatom
elháritására odavetőleg tettek, éppen gyerekesek voltak.

Meggyőződtem, hogy felfogásuk alaposságát, igazságuk biztosságát féltik
tőlem. Magam is voltam tisztviselő, közvádló; magam is végeztem
itélőbirói és vizsgálóbirói dolgokat. A hivatalos titok megőrzésének
fontosságát magam is gyakorlatból ismertem. De egészen más: megőrizni a
hivatalos titkot s egészen más: félni attól, hogy idegen szem bele talál
tekinteni a birói eljárásba.

A csonkafűzesi holttest fölött tartott birói szemléről s orvosszakértői
vizsgálatról szóló iratok már birtokomban voltak.

Zurányi Kálmán tanuval akkor már beszéltem. Ő már akkor engem
fölkeresett s előadásából a holttest sok nagy titkát megismertem.

Ezek voltak tudásom főforrásai.

Tudásomból, véleményemből nem csináltam titkot. Nagy előterjesztésemen,
melynek alapján az uj vizsgálatot el kellett rendelni, már egy hónap óta
dolgoztam s ez már akkor készen is volt és sajtó alatt volt. Az
igazságügyek miniszterével, Pauler Tivadarral igen heves szóváltásba
kellett keverednem, a miért türi azt a törvénytelen állapotot, hogy egy
kezdő, tapasztalatlan aljegyző, mint Bary, minden ellenőrzés nélkül
végezhessen ily nagyfontosságu birói munkát s hogy a zsidóüldöző
hirlapok minden hivatalos titokhoz nyomban eljuthatnak, a védőket és
vádlottakat pedig a törvény világos megszegésével minden joguktól
elzárják. A sajtó emberei s a parlamenti körök ösmerték azt a
kijelentésemet, hogy a vihar nem szórja ugy szét a pelyhet, mint a hogy
Bary és társai minden munkáját szét fogja szórni a nyilvánosság és a
védelem.

Ekkor bukkant föl a csongrádi fejetlen holttest.

A zsidóüldöző sajtó, mintha vezényszóra történt volna, egyszerre
felsüvitett, hogy ezt a holttestet Bary aljegyzőnek kell megvizsgálni.
Másnak kezére bizni nem szabad. Ily irányban tett lépést a nyiregyházi
törvényszék elnöke is. A fejetlen holttest Solymosi Eszter teteme. A
vérvád vizsgálatát eddig Bary végezte, tőle ezt elvenni nem lehet.

Igy érvelt a sajtó.

Ragyogóbb czikkek még soha se láttak nyomdafestéket, mint a minők akkor
megjelentek, hogy a nagyközönséget és a biróságot már előre is rábirják,
hogy a fejetlen női test az eltünt lányka, a zsidók által megölt lányka
teste.

Emberek hazudnak, vádlottak tagadnak, birák tévednek, országok
kormányzói huzzák-vonják-halasztják az igazságot. Hamis tudomány, önző
érdek, tilos szenvedély, pénznek hatalma, zsidók világszövetsége ért
egyet s dolgozik össze, hogy eltakarja a véres nyomokat s a legyilkolt
ártatlan szűznek az igazságát az örökös sötétség boritsa el. Ám a
természet a maga fenségében áll a szűznek védelmére. Az ős természet, az
ős igazság. A Tiszának csendes árja meghallotta a lánya után zokogó bús
anya hangját s tiszta hullámkarjain felmutatta a holttestet. Ide
nézzetek! E szó hangzik ki áradatának morajából. Én vagyok az ős folyam,
a természet romolhatatlan ereje. Se pénzetek, se hizelgéstek, se a
könyörgés engem meg nem tántorit, se hamis tudománytok meg nem bódit.
Itt az igazság az én karjaimban.

Ily hanggal töltötték meg a hirlapok az ország fülét; ily eszmékkel a
népnek lelkét.

Igy kellett menni a fejetlen halott vizsgálatára.

De az igazságügyminiszter maga se merte, maga se akarta többé csupán
Baryra bizni ezt a dolgot. A szegedi törvényszék területén van Csongrád,
tehát a nyiregyházi törvényszék se rendelkezhetett maga. A miniszter
november 9-én ugy intézkedett, hogy Megyery Géza, a nyiregyházi
törvényszék birája vezesse a szemlét és a vizsgálatot s Bary József ne
legyen ott egyéb, csak jegyzőkönyvvezető.

Egyébként is nagy gondosságot gyakoroltak.

Királyi ügyésznek Havass Imrét, a budapesti törvényszék közvádlóját
küldték ki. Eljárásában rideg, keményfejü, az igazság iránt erős érzékü
férfiu.

Orvosi szakértőnek Scheuthauer Gusztáv orvostudort, a budapesti egyetem
hirneves tanárát s az ország első szakemberét alkalmazták. És Aigner
Károly orvostudort, a szegedi királyi törvényszék jeles orvosát.

Tanukul is előkelő férfiakat alkalmaztak. Csemegi Antalt, a járás
főszolgabiráját, Bojnitzer Antal orvostudort, Csongrád város tiszti
főorvosát s Borsos János orvostudort, a város tiszti alorvosát. Itt hát
a csonkafűzesi szakértői és birói eljárás kusza munkájától félni nem
lehetett.

A tetem a város köztemetőjének halottas kamrájában feküdt. Koporsóba
volt helyezve.

Első dolog volt megbizonyitani: ez-e az a holttest, a melyet a Tisza
6-án este fölvetett?

Vincze Pál, Sági István és Szénási István csongrádi lakosok találták
6-án este a városon felül a fűzesben. A fűzes bokrok közt libegett,
odasodorta a folyam árja. Megismerték a testet, a rajta levő
feketekendőt s a lábain levő csizmát.

Minden más ruha hiányzott a testről. Csak egy fekete terno vállkendő
volt a mellén s tehénbőrből készült patkós csizma a lábain. A lábafején
a csizmán belül négy nyüstös házi vászonból való kapcza.

A ruha azt bizonyitja, hogy valami szegény zsöllér-, vagy
cselédlány-féle lehetett.

A feje s öt felső nyakcsigolyája hiányzik, valamint mind a két alkarja
is a könyöktől fogva. Terhes állapotban volt mintegy négy hónap óta, a
mikor meghalt. Halálának okát meghatározni nem lehet. Valószinüleg
öngyilkos volt, a Tiszába ugrott. Legalább 22 éves életkoru lehetett, de
több is. Valószinü, hogy egy év óta halott, de lehet félév óta s másfél
év óta is. Az emberi testek enyészete nem egy módon történik. A rothadás
foka szerint meghalhatott fél év előtt, de másfél év előtt is. Feje és
nyaka ugy vált el, hogy valószinüleg valamiben fennakadt s a testet tőle
a hullám sodra ugy szakasztotta el. A fejjel együtt 140 czentiméter
lehetett az egész test.

Ez a vizsgálat eredménye.

Biró, közvádló, szakértők, tanuk teljesen egyetértettek ebben.

A halott fölismerését meg se kisértették. A Tisza hozhatta azt 800
kilométer távolságból is. Hány falu, város van a folyam két partján ily
nagy messzeségben! S régóta halott már. Talán nem is volt senkije se, ki
utána sirjon, utána kérdezősködjék. Apátlan-anyátlan árva ugy elveszhet,
mint beteg madár az erdőben. Kivált, ha szegény, vagyontalan!

Hát bizony nem ő volt az eltünt szegény eszlári lányka.

A lapok süvöltése kárbaveszett!

Mesék, babonák, pajkosságok, bárgyu tervek tolultak a vizsgálóbiró elé
seregesen. A nagyközönség ösztönszerüleg sejtette, hogy Bary József s a
mögötte levő titkos tanács minden úton elindul nyomozni, csak az út
iránya a zsidók ellen mutasson. Hogy az az út megszakad, vagy
ingoványban vész el: ezzel nem törődtek. Névvel vagy névtelenül: egyik
följelentés a másikat érte.

Heyduk Ambrus tokaji lakos azt jelentette, hogy volt egy Leskó Mária
nevü szolgálója. Nem bánt vele rosszul, mégis megszökött. Bizonyára a
zsidók szöktették meg, vagy tüntették el.

Miért tették ezt a zsidók?

Ám nyomozza ki a vizsgálóbiró.

Hogy csakugyan elszökött-e a lány s ha elszökött is; mi közük ehhez a
zsidóknak: – mindez nagy kérdés. Csak az a feladat, hogy a zsidók ellen
kell forditani az esetet. Különösen a sajtóban.

Jött névtelen levél, mely teljes bizonyossággal közli, hogy Eszter
holtteste a zsidó pap kertjében két virágágy közé van eltemetve. A
feljelentő eleven elmével gondolta el, hogy a vérétől megfosztott
szűznek ott kell nyugodni a zsályák, ménták, rozmaringok, hajnalkák
tövében.

Minő sugaras kép ez a vérvád sötétségei között! Miként tudja heviteni a
hiszékeny közönség képzeletét!

Hogy azután a virágágy közt nem volt meg a holttest, de nem volt meg a
kertben a két virágágy se, sőt, hogy a zsidó papnak még kertje se volt,
mivelhogy Tisza-Eszláron még zsidó pap sem volt: ezzel már az izgató
sajtó éppen nem törődött. Ilyen bosszantó és száraz igazsággal minek
zaklatni a hivő embereket?

Jött följelentés Abaujvárról, hogy Svarcz Mózes abaujvári és Dájcs
Sámuel és Merer Sámuel zsujtai zsidók szövetkeztek arra, hogy az
áltetemet megszerezzék s a Tiszán Csonkafűzes alá leusztassák. Ezek az
usztatás idején Máramaros-Szigeten jártak, itthon pedig azt beszélték,
hogy Pozsonyban jártak. Bűnösségük nyilvánvaló.

E három zsidónak az volt a szerencséje, hogy Bary ugy belekeveredett már
Herskóba és Smilovicsba és a tutajosokba, hogy az abauji három zsidóval
éppen nem volt ideje és kedve törődni. Különben ők se kerülték volna el
a könyörtelen vizsgálatot.

Tanult emberek is tele voltak följelentő és nyomozó buzgósággal.

A tisza-eszlári katholikus papnak, Adamovich Józsefnek valami rokona
volt jegyző Hernád-Németiben. Bizonyára tőle kapott valami intést vagy
értesitést arra nézve, hogy tegyen jelentést a vizsgálóbirónál a
hernád-németi titokról. Tett is A. J. névaláirással.

Mi volt a hernád-németi titok?

Van ott egy csárda, a Garádicsos csárda. Zsidó a csárdása. Rózenberg
Jakab a neve. Van a csárdásnak egy keresztyén szolgálója, a ki azt
beszélte, hogy a falubeli metsző, két idegen zsidót rejteget az ő
hajlékában.

Ime ez a hernád-németi titok.

A vizsgálóbiró nyomban elrendelte a kegyetlen vizsgálatot »minthogy azok
a zsidók a dadai – csonkafűzesi – álhulla előállitásával gyanusithatók«.

Ez immár a vizsgálóbiró eszejárásának egyik remek részlete.

Még azt se tudja, hogy az a szolgáló beszélt-e valamit; azt se tudja,
mit beszélt: azt se tudja, igaz-e az, a mit beszélt; azt se tudja,
járt-e ott két ismeretlen zsidó, ki volt az a két zsidó s ha ott volt,
mi járatban volt ott; – azt se tudja, rejtegette-e őket a metsző az ő
hajlékában, de még azt se tudja, van-e hát hajléka is a metszőnek; –
tehát semmit se tud, de azért már tudja, hogy azt a két ismeretlen
zsidót az áltetem csempészetével lehet és kell gyanusitani.

Előre azzal a vizsgálattal!

Kihallgatnak egy csomó embert, kihallgatnak mindenkit, a kit ez ügyben
elcsiphetnek. Kihallgatják a községi jegyzőt Adamovichot, továbbá a
metszőt Fischerl Náthánt és feleségét. Kihallgatják a csárdást Rózenberg
Jakabot s feleségét a csárdásnét. Kihallgatják Székely Jánost, a ki
alighanem kisbiró vagy éjjeli őr, azután öreg Mácsi Jánost, a ki
háztulajdonos és Üveges Máriát: a szolgálót. S kihallgatnak még egy
csomó zsidót, Steinfeld Maximiliánt, Dájcs Jakabot s ki tudja még kit.

S vajjon mi sült ki a rettenetes vizsgálatból, nyomozásból,
házkutatásból, szemléből s mindenféle birói eljárásból?

Kisült, hogy a metszőnek nincs háza, bérben lakik öreg Mácsi Jánosnál,
ezzel egy udvarban és sohase rejtegetett magánál se egy zsidót, se
kettőt.

És kisült, hogy falusi koldus zsidók járnak és kéregetnek ős idők óta
ott is s hogy valamikor két koldus zsidót ott ért el az éjszaka s ott
hált mind a kettő a csárdában, mivelhogy másutt nem kaptak éjjeli
szállást, a csárda pedig arravaló.

Semmi se sült ki más.

Hogy azután egy csomó eljárási költséget kénytelen volt az állam
kifizetni, s hogy az alatt, mig az eljárás folyt, harmincz-negyven ember
kénytelen volt a börtönben ok nélkül ülni s a hernád-németi titok
földeritését várni: ez is kisült ugyan, de az már mind nem tartozik a
dologra.


V.

(A Bodrog vizének titka. – Az öngyilkos ifju vallomása. – A regény
tetszik a közönségnek. – Az egész pajkos koholmánynak bizonyul.)

Hát a pajkosság esetei!

A tömeg sohase oly dühös, sohase oly buta és sohase oly ábrándos, hogy
egyesek gúnyra, vidámságra, elbóditó ötletre, pajzán cselszövényre
képesek ne lennének. A pajkos lélek a halálban is talál derüs tüneteket
s isten szine előtt is tud visszás ötletre fakadni.

Szinte csodálom, hogy a vizsgálat intézőinek furfangja és
gyámoltalansága több pajkos beavatkozásra nem ingerelte az embereket.
Volt ugyan nem egy, de én csak egyet akarok elbeszélni.

A nyilvános tárgyaláson voltunk már, a mikor a törvényszék elnöke
előállott ez esettel.

Bodrog-Olaszi mellett folydogál a Bodrog vize, a Tisza legnagyobb
jobboldali mellékfolyója. Egyik vasárnapon, julius 1-én két falubeli kis
parasztgyerek játszadozik délelőtt a parton. A viz széle kissé mocsaras,
a térdig érő vizben ugrándoztak. Az egyiknek neve: Gyöngyösi Jancsi, ez
7 éves. A másiknak neve: Péter Miska, ez 6 éves.

Játékközben üvegpalaczkot pillantanak meg a pocsolyában. Fölveszik,
megnézik, lemossák. A palaczk erősen be van dugva parafával. A palaczk
belül üres, de egy darab papir van benne. A papiron irás látszik. A két
kis gyerek nem tud olvasni még, az üveget beviszik a Jancsi apjához,
idősb Gyöngyösi Jánoshoz.

Az öreg se tud olvasni s azért ki se veszi a dugót az üvegből. Nem is
sokat törődött vele. De másnap mégis beviszi a községi öregbiróhoz
Koleszár Ferenczhez s annak átadja. Csináljon vele, a mit akar.

Az öregbiró kinyitja az üveget, kiveszi belőle a papirost s elolvassa a
rajtalevő irást. Elálmélkodik tartalmán. Az irás az eszlári ügygyel, a
vérváddal van kapcsolatban. No ez már nagy dolog. A levelet át kell adni
a községi jegyzőnek: Balog Jánosnak. A jegyző is elolvassa s ő még
sokkal jobban tudja, hogy ez igazán nagy dolog.

A levélben szomoru történet van megirva. A levelet Löki János gépész
irta. Igy szól:

»Jun. 30. Meghasonulva a világgal s emberekkel, a kétségbeesés s az
életunalom a halál karjaiba kerget. E sorok midőn napvilágot látnak, már
halott vagyok. De mielőtt meghalnék, egy vallomást tenni kötelességemnek
tartom.«

»1882 jun. hónapban dadai tiszaparti fűzesekbe rejtettem el kedvesemet
Timár Julcsát, kit, miután hűtlen lett hozzám, a folyóba fojtottam. Az
eszlári bűntény folyamatban lévén, fölfedezték, illetve megtalálták Dada
mellett kivégzett kedvesem hulláját. Az igazság érdekében tehát bevallom
ezt s a nagy szenzácziót keltett bűntény érdekében felfedezni a valót s
adatot szolgáltatni az igazságszolgáltatásnak, töredelmes szivvel
bevallani, a jó lelkiismeret szavának engedve Isten nevének bizonyságul
hivásával kötelességemnek tartom!«

»A haldoklók nem hazudnak.«

»Löki János s. k. okl. gépész.

Ime a levél.

Megnéztem jól. A papiroson semmi különöst nem vettem észre. Az irás se
nem zsidónak, se nem kereskedőnek irása. Egészen gömbölyü betük, a
vonalak hajlásában semmi szögletesség, a vonások mindenütt egyenlő
vastagok és egyenlő szinüek. A kéz mindig egyenlően nyomja a tollat. A
ki irta: németül vagy nem szokott, vagy nem is tud irni. De mégis tanult
embernek, gyakorlott kéznek irása. Ilyen iró igen sok csak a kálvinisták
közt van. Ő köztük vannak igen sokan, a kik magasabb miveltségük daczára
se tudnak németül, irni pedig éppen nem szoktak németül. Közel van a
magyar kálvinisták sáros-pataki nagy főiskolája. Onnan kerülhetett az
üveg a Bodrog vizén Bodrog-Olasziba.

Tehát diák-csiny az egész.

Azonban az eset, a miről a levél szól, nem lehetetlen Hűtlen kedvesét
már sok szenvedélyes ifju meggyilkolta, s aztán önmagát is elemésztette.

Regényekben, hirlapok hasábjain, szinpadon, törvényszékek tárgyalásain
sok hasonló eset fordul elő. Ifjak, nők, ábrándos lelküek, dologtalan
emberek elméláznak ily esetek fölött s megőrzik azokat emlékezetükben.

Nem ujság az ily eset, tehát hisznek benne.

A bodrog-olaszi jegyző a levelet hivatalosan a nyiregyházi törvényszék
elnökéhez küldte nyomban s az elnök nyilt tárgyaláson előterjesztette.

Az én felfogásom magáról a főügyről az volt, hogy a csonkafűzesi
holttest az eltünt lánykának, Eszternek holtteste. A védelemnek az volt
a czélja, hogy ez a felfogás jusson diadalra.

Az elnök felfogása s általán az ugynevezett hivatalos felfogás az volt,
hogy a csonkafűzesi holttestet a zsidók védelmére s a vizsgálat
félrevezetése végett a tutajos zsidók csempészték.

A nagy tömeg felfogása szivesen csatlakozott az elnökéhez. A nagy
tömegnek csak az volt a forró vágya, hogy a védelem ne győzhessen.

A nagy tömeg hát szivesen fogadta a bodrog-olaszi regényt. Mit erőlködik
a védelem? Hiszen most már nyilvánvaló, hogy a csonkafűzesi holttest nem
Solymosi Eszter, hanem Timár Julcsa. Tehát a fődologban a hivatalos
felfogásnak van igaza.

Az elnök nem is akart az esettel tovább foglalkozni. Elégnek vélte annak
nyilvánosságra hozását. De én nem csatlakozhattam hozzá.

Kétségtelen volt, hogy az esetnek éle az én felfogásom ellen irányul s a
védelem ellen szinezi és fokozza a közvélekedést. Ennek be kellett
vágnom utját.

Rögtön felszólaltam s követeltem a gondos vizsgálatot. Érvelésem világos
volt és nagyon egyszerü.

Vagy az sül ki, hogy az egész eset csak koholmány és pajkos cselekvés s
ha csakugyan ez: akkor ne rontsa a védelem igazságos sikerét.

Vagy pedig az sül ki, hogy a szomoru eset valósággal megtörtént s a
csonkafűzesi halott csakugyan a szerelmese által meggyilkolt Timár
Julcsa. – Ez esetben pedig a zsidók ártatlansága nyomban napvilágra jön.
Mert hiszen akkor csakugyan nem usztattak ők a Tiszán áltetemet és
Solymosi Esztert se ők emésztették el. Hanem elemésztették azok, a kik
által Solymosi Eszter ruházata Timár Julcsa testére került.

Mert hiszen a csonkafűzesi halotton kétségtelenül Solymosi Eszter
ruházata volt. Tehát nem a zsidók, hanem csak Löki János, Timár Julcsa s
közelállóik tudhattak arról, miként szerezték meg Solymosi Eszter
ruháit.

Nagy és mivelt közönség töltötte meg a tárgyalási nagy termet. De ez
zsidóellenes indulatokkal volt tele. Előterjesztésem meglepte s
elbámulásra birta a közönség minden tagját.

– Bizony a védőnek igaza van. Vagy – vagy!

Ezt jelentették a meglepetés miatt elbámult arczok.

El kellett rendelni a vizsgálatot s abból az sült ki, hogy se Löki
János, se Timár Julcsa nem volt soha a világon. Koholmány az egész
bodrog-olaszi regény.

Csak két év előtt, a nagy per után tizennyolcz év mulva jelentkezett
nálam egy jó arczu, művelt uri ember, megmondta nevét s tudatta velem
előkelő tisztviselői állását, a melyet itt tölt be Budapesten. Kérdezte
tőlem: emlékszem-e még a bodrog-olaszi üvegre s a benne lévő irásra?

– Emlékszem.

– Most már megmondhatom, hogy az az irás az én kezem irása. Sárospataki
diákok voltunk akkor, hárman főztük ki ezt a pajkosságot.

Megmondta társainak nevét. Egyik név országosan ismertté lett azóta.


VI.

(A ki magát hitsorsosaiért feláldozza. – Az igazi hős. – Lelkének
hányódása. – Elszántsága. – A biróságnál jelentkezik. – Nem hisznek
neki. – Földönfutóvá lesz, mikor kiszabadul.)

Lássunk nagy példát. Férfias eltökéllésnek, halálos elszántságnak, hősi
elhatározásnak fenséges példáját.

Ott sorvad a börtön nyirkos téglapadozatán a vézna termetü vádlott
zsidó. A napnak tiszta sugara alig ér szemeihez; erdők, mezők illatos
levegője távol van tüdejétől; a csillagos eget sohase láthatja, a
nappali égboltot is csak naponként egy órán át. A börtönnek zárt udvarán
magas falak között, a mikor rabtársaival együtt kiparancsolják járkálni.
Fegyveres őr vigyáz rá akkor is, hogy ne beszélgessen, ne sirjon, ne
panaszkodjék, ne is ábrándozzon. Hanem kimért lépésekkel mozogjon előre
sorosan, pontosan. Ez a parancsolat, puskatussal kap intést
oldalbordájára, ha nem teljesiti a parancsolatot.

De hát ez a börtön, ne érzékenykedjünk miatta.

Igaz, hogy még nincs elitélve, még nem bűnös, hanem csak vádlott. Igaz,
hogy a vérvádra nézve ártatlannak érzi magát, azonban ezt majd a törvény
dönti el valamikor. Igazságos, komoly birák kezében lesz a törvény; – a
mit ők mondanak majd: meg kell abban nyugodnia.

Svarcz Salamon ez a vádlott, az eszlári metsző. Harmincznyolcz éves már,
feleség és négy gyermek sir utána. Miből élnek a nyomorultak?

Hitvány termet, betegesnek látszó rokkant alak. Csak bajusza és szakála
tömött és hosszu, mint az ókori zsidóké. Hálni jár bele a lélek. Csak
két apró fekete szeme van tele tűzzel-lánggal. Csak abban látszik élet.

Kegyes lélek. Vallásos áhitattal van tele. Születése, természete,
véralkata, nagy szegénysége, egyházi foglalkozása: mind kegyességre és
áhitatra birja Szent imáit reggel és este s vallásának ünnepnapjain
mindig buzgón végzi.

Nem maga van az oduban. Rablók, duhajok, gyilkosok, orvok, gyujtogatók
vannak melléje zárva váltogatva. Betyárok, istentagadók felesen. Imáiba
belekurjantanak, csuf szavakkal megzavarják, zokogását kiröhögik,
taszigálják jobbra-balra, vallásáért kigunyolják. Meg nem engedhetik,
hogy fohásza egyenesen jusson föl Izrael Istenéhez.

De hát ez a börtön. A rabnak csak nem lehet olyan jó dolga, mint a
papnak. Panaszra pedig hiába menne a porkolábhoz. Csak azt a feleletet
kapná:

– Miért imádkozik annyit. Miért zavarja örökké rabtársait?

Nem is megy panaszra. A zsidó végzethivő. Ha az ő istene ugy rendelte,
hogy zsidó legyen, üldözést és gyötrődést szenvedjen, hát abban meg kell
nyugodnia.

De meg kell-e hát?

Önnönmagára nézve nyugodt a lelke.

Ő már élt. Látta a világot. Örült az örvendezőkkel és sirt a sirókkal.
Alapitott családot, nemzett fiakat és leányokat. Izrael nevét
fentartotta. Rá most már jöhet bármi sors. Halál, vagy hosszu rabság.
Szentül hiszi, hogy ugy is halálos betegség emészti már őt; a mi a
napokból még hátra van, miért ne várhatná azt be csöndesen, az isteni
végzetben megnyugodva!

De miért szenvednek hitsorsosai? S a kitanulhatatlan végzet miért
rendelte azt, hogy éppen általa és miatta szenvedjenek? Mit vétett ő
Izrael istene ellen? Mit vétett ő hitsorsosai ellen? És mit vétett az
emberek ellen?

Lelke érzékeny, már talán meg is törött. Hangja, mikor beszél is,
hasonlatos a sirásnak hangjához. Szegény, nyomorult zsidaja; éjszakákon
át zokog. Nem maga miatt, hanem üldözött hitsorsosai miatt. Minő
áldozatot hozhatna ő, hogy megmentse őket a keserü üldözéstől.

Nehéz gondolat gomolyog elméjében. Nagy érzés, nagy eszme az ő kis
lelkében. Vajjon a sors, a melybe jutott, nem Istennek végzése-e? Ismeri
a szentirást. Jól ismeri kivált Mózesnek öt könyvét. Lelke elandalog a
szent történeteken, a nagy tanulságokon. Hiszen az Ur Ábrahámot is
megkisértette. Hogy vinné magával Morijának földére az ő egyetlenegyét,
a kit szeret, az ő Izsák fiát s áldozná azt meg égő áldozatul azon a
hegyen, melyet neki megjelölend.

Vajjon becsesebb-e ő a világnak, mint volt Izsák az ő édes apjának?
Hátha ő is megáldozná magát! Hátha ezzel megszünnék hitsorsosainak
minden veszedelme?

De miként?

Irtóztató vád terheli őket az emberek szemében. Megöltek egy gyermeket,
egy ártatlan szüzet s vérét vették szertartásbeli czélokra. Isten látja,
hogy ők ebben ártatlanok. De kivilágosodik-e az ő ártatlanságuk? E miatt
kell szenvedni a zsidóságnak. És szenved az idők végeig, ha csak
egyetlen kis homály marad is az emberek elméjében.

Pedig marad.

A vallásbeli gyülölet szenvedélye áldozatot követel s el nem csillapodik
addig, mig áldozatát meg nem kapja. Akkor majd azután elcsillapodik.

Hadd legyen ő az az áldozat!

Magára veszi a bűnt.

Kigondol valamit. Agyonütötte a lánykát s azután holttestét beledobta a
Tiszába. Bizonyára neki elhiszik. Akár találják meg a holttestet, akár
nem: el kell hinniök, mert hiszen éppen az a vád, hogy valamelyik zsidó
ölte meg a lánykát. Hát legyen ugy, hogy ő ölte meg.

Hátha él a lányka s egyszer csak üdén, erőben, egészségben hazatér? Mi
lesz akkor?

Ez a gondolat nem gyötri sokáig. Ő vele elvégzi dolgát a törvény hamar.
Őt felakasztják s porladó teteme ott pihen már a föld alatt. Kitudódik
ugyan, hogy ő a biróság előtt nem mondott igazat s hogy neki ártatlanul
kellett halált szenvednie. De azért őt nem kárhoztatják. Halálával nem
vétett senkinek, hitsorsosait pedig megmentette az üldözéstől. Inkább
akadnak majd jó lelkek, a kik a fájdalom igaz könyjét ejtik, ha
végzetére gondolnak s a kik jó szivvel áldják meg emlékezetét.

Mi lesz nejével és gyermekeivel? Miből élnek? Hova sodorja őket az élet
vihara s az emberek megvetése? Az ő neve a gyilkos neve marad. Csak ez a
név marad örökség gyanánt gyermekeire. És a nyomor. A nyomortól ugy sem
mentheti meg őket, de nevének öröklött gyalázatától megmenthetné őket. S
ime a helyett, hogy megmentené: ő maga időzi föl rájuk az ádáz jövendőt.

Lelke ugy hányódott, mint viharban a haraszt. Egyik rettenetes gondolat
a másik után. Egyik keserü érzés a másik után. Egyik fölemeli, a másik
lesujtja azt a hánykolódó lelket.

Talán beteg is már az a lélek.

Nem beteg. Csak a test erőtlen. Se a test, se a lélek nem birja el
könnyen a nagy gondolatokat, a sulyos érzéseket. Néha ájulás környékezi.
Gyakran kitörnek forró könyei. Az élettől megválni mégis nehéz.

Hiszen az élet kötelesség. Nagy, szép és fönséges kötelesség. A jó
embernek azt a kötelességet mindvégig teljesiteni kell. Mindaddig, mig
istennek intésére a természet az alól föl nem menti. Csak a halálnak van
joga e kötelesség alól föloldani. S szabad-e ezt vakmerően siettetni?

Minden érzése vonaglott. Egyik gondolat a másikat űzte, hajszolta.
Vonakodott a döntéstől. Nehéz volt az utolsó elhatározás. Ma még ne!
Majd holnap!

Julius 18-án tette meg Smilovics Tisza-Lökön a csendbiztos kezén az ő
sulyos vallomását. Julius 19-én a börtön minden lakója tudta már
Nyiregyházán, hogy mi történt.

Az történt, hogy a zsidók idegen nő tetemét usztatták le a Tiszán, ezt
felöltöztették az eltünt lányka ruhájába s odacsempészték Csonkafűzes
alatt a biróság elé. Tehát ők rejtegették Eszter ruháját; tehát ők
vették azt le a lányka testéről, tehát bizonyos immár, hogy a gyenge
szűznek ők ontották vérét!

Börtönőrök, rabok, ujak és régiek mind megtudták ezt nyomban s mind csak
ezt beszélték maguk között.

Egyik rab nem gyűlöli a másikat. Ritka köztük a házsártos, a
viszálykodó. Sőt rokonszenv, az összetartás bizonyos érzése támad
köztük. Akár bűnösök, akár ártatlanok: most egy sorsnak részesei. Ha
bűnös is: most már szenved. A szenvedés látása könyörületet ébreszt s
kioltja a gyűlölködés indulatát vagy legalább csillapitja. De a nagy
izgalomnak ez esztendejében még a rabok közt is volt zsidó-gyűlölő. Még
a rabok közt is akadt, a ki odakiáltott a vérvád üldözöttjeire:

– No kutya zsidó, most már ti is fölkerültök az akasztófára!

Csak azért is akadt, hogy ilyen szóval kedvében járjon az ádáz indulatu
börtönőrnek. Mert a börtönőrök közt is akad, a ki kedvteléssel gyötri a
rabokat. Durva lélek, a ki igy mutatja, igy bizonyitja s igy gyakorolja
az ő hatalmát.

A szegény, háborgó lelkü metsző is értesült e napon mindenről. Most se
hitte a zsidók bűnösségét. Most is szentül meg volt győződve, hogy többi
társa se bűnösebb, mint ő maga, de értelme mégis belezavarodott az ügy
rejtelmeibe. Nem lehet csodálni. Hiszen most már maguk a zsidók is
bevallják, hogy az áltetemet ők usztatták, Eszter ruháját rá ők
öltötték.

Szemei előtt most már elborult minden.

De azt ott a börtönben látta is, érezte is, hogy a zsidókra még
kegyetlenebb napok várnak, mint azok voltak, a melyeket már nagy
bánatban eltöltöttek.

Leszállt az est. Elővette esti imáját s nagy szomoru lélekkel és sürű
könyhullatással bocsátotta azt fel a magasba. Szerdai napnak estéje
volt. A mint elvégezte egyik imáját, elkezdte a másikat.

Egész éjjel nem hunyta le szemét. Hol feküdt, hol üldögélt, mereven,
rabágyának kemény deszkáján. Hajnal felé lett teljessé elhatározása.
Elszántsága megérett. Szabaduljanak hitsorsosai, ő hadd vesszen el.

Reggel azt mondta az őrlegénynek, hogy Kozák őrmesterrel óhajt beszélni.
Odavezették. Az őrmestert megkérte, kisérje őt a biróság elé, most már
vallani akar.

Az őrmester futott a királyi ügyészhez, az ügyész sietett értesiteni a
törvényszék elnökét s néhány percz mulva az elszánt szegény zsidó ott
állott a biróság termében. Az elnök, az ügyész s egyik törvényszéki biró
előtt.

Vézna termete görnyedt, keze reszket, inai roskadoznak, hangja bágyadt.
Hosszu napok, éjszakák óta küzd már a gyötrő gondolattal. De arcza
elszánt, szemeiben különös fény.

Az elnök ridegen, hivatalosan kérdi.

– Ön kihallgatásra jelentkezett, mit akar?

– Eltökéltem magam, meg akarok vallani mindent.

Az elnök intésére a hivatalszolga széket tesz melléje.

– Üljön le.

Leül s folytatja beszédét.

– Én öltem meg azt az eszlári lányt, Solymosi Esztert. Ne vádoljanak
mást senkit. Ne kínozzák a többi szegény zsidót. Én vagyok a tettes.
Csupán én vagyok a bűnös. Szálljon a törvény én reám.

Az elnök figyelmezteti: beszélje el az esetet részletesen. Több kérdést
is intézett hozzá beszédközben.

Ő nem ismerte a lányt, sohase látta azelőtt, nevét se tudta, ő nem volt
ismerős Tisza-Eszláron. Ama napon, április 1-én kis ideig ő maga állt az
imaház előtt. Arra jött a lány. Oda röhögött a zsidókra s az imaházra és
csufságos szavakkal gyalázta a zsidókat. Ő hirtelen indulatba jött,
valami volt a kezében, azzal a lánykát fejbeütötte. Nem akarta
agyoncsapni, csak megfenyiteni. A lány elesett s többé nem mozdult. Ő
nézte, tapintotta, fölemelte, a lányban nem volt élet. Meg volt halva. Ő
megijedt. Nem mert szólni senkinek. A lányka holttestét bevonszolta az
imaház kertjébe s ott gazzal, szalmával, szeméttel betakarta. Ott volt
estélig. Akkor felnyalábolta, elvitte a Tiszáig s a Tiszába beledobta.
Nem volt társa senki. Nem is látta az ő dolgát senki. Ime most itt áll:
itéljék el, kész a halálra, másokat ne bántsanak.

Fejüket rázták az urak. Egyetlen szavát se hitték el. De azért a
jegyzőkönyvbe irták a vallomást s aláiratták a bűnössel.

Jól tették, hogy nem hittek neki. Nagyon ügyetlen gyilkos volt az a
szegény zsidó. Sejtelme se volt arról, milyen az igazi gyilkosság s
miként kell annak részleteit elbeszélni. Száz kérdést intéztek hozzá a
részletekről. Honnan tudná ő a részleteket?

Hány órakor történt az eset? Honnan jött a lány s merre tartott? Mi volt
a kezében? Hát ő miféle gyilkos szerszámmal tudta ugy megütni, hogy
egyetlen ütésre szörnyet halt? Hiszen nem történik az se oly könnyen, se
oly gyorsan.

Minderre az elszánt ember nem volt készen. Nem gondolta ki apróra az
egészet. Ötölt-hatolt. Sok kérdésre éppen nem tudott felelni.

De annál állhatatosan megmaradt, hogy ő ölte meg a lánykát s ő vetette a
halottat a Tiszába.

Boldogtalan ember! Bizony nem tudtad te elérni, hogy szavaidat
elhigyjék. Nem tudtál te hitsorsosaidon segiteni. Még magadon se. Ezer
gúnyt és csufságot idéztél föl magadra. Mindenki röhögött rajtad. Ujjal
mutattak rád őreid és rabtársaid: ime a hős, az áldozat, a zsidóság
megmentője! A te kis lelked nem látta azt, hogy a mikor a zsidóüldözés
hullámai magasra hánykódnak, a mikor tombol a felekezetes szenvedély:
akkor egyetlen rongyos zsidó nem elég égőáldozatnak. Több kell oda, más
kell oda!

Addig zaklatták, addig faggatták a szegény embert, mig utóbb idő multán
kénytelen volt elismerni, hogy csak társai iránt való szánalma s vallása
és hitsorsosai iránt való mélységes szeretete birta rá a nagy
elszántságra.

Az emberi lélek belső harczainak mégis fenséges tüneménye volt e nagy
elszántság. Sikere nem volt, nem lehetett, de azért ragyogó példa marad,
emlékezésre mindenkoron méltó.

– S mi lett sorsa ennek az embernek?

Egy évig és harmadfél hónapig ott senyvedett a börtönben. A biróság
akkor ártatlannak találta s szabadságát visszaadta. Most már mehet haza.

– Haza?

Hova mehessen ő haza?

Tisza-eszlári metsző-állását el nem foglalhatta. Nyiregyházán fogadott
lakást, hogy majd ott telepszik meg s él a hogy’ tud. Egy hét mulva
elüldözték onnan.

Akkor elköltözött Kis-Várdára. Ismerősei voltak ott. Fogadott lakást s
kért telepedési engedélyt. Kérését megtagadták, tovább kellett
bujdosnia.

Elment Beregszászra. A közeli faluban, Benében, született, de kis
korától kezdve Beregszászon nevelkedett. Ott járt iskolába, ott voltak
rokonai, ott volt igazi otthona. Onnan is kiutasitották.

Fölment panaszra és segitségért az ország kormányzó elnökéhez Tisza
Kálmánhoz. Az se tudott rajta segiteni. Utóbb is az ország fővárosába
költözött. Itt legalább elfér mindenki.

Még ő is: a hős, a koldus, a földönfutó.



LEGYEN VILÁGOSSÁG!


I.

(Zurányi Kálmán tanusága. – Szakolczai Julcsa biztosan fölismeri
Solymosi Esztert. – A biróság mulasztása. – Kozma Sándor főügyész. – A
jóhiszemü tanu, mint hamis tanu. – Mit vétett a biróság a mulasztással?)

Hagyjuk el a zavarost, a kusza világot, a minduntalan ránk boruló
sötétséget, a készakarva támasztott ködöket, a butaság és fajgyülölet
szenvedélyeit, a szivtelen cselszövényeket. Keressük meg az igazságnak
ama részeit, a melyekről a vizsgálóbiró nem vett föl jegyzőkönyvet.
Keressük meg azt, a mi a vizsgálat mögött van. A mit a vizsgálat
elrejtett a helyett, hogy napvilágra hozott volna.

A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. Az a ruhája,
melyben utoljára látták őt, mint élőt.

Az egyenes úton járó józan elme e tünetre azt mondta volna: ime Solymosi
Eszter holtteste. És azt mondta volna: nyaka nincs elvágva, vére sincs
kiontva, a zsidók ártatlanok.

Mennyit kellett a vizsgálatnak vétkeznie, mig ezt az okos felfogást
eltiporhatta!

Volt egy tanu, az eltünt lánykának jó ismerőse, Szakolczai Julcsa, a ki
a fölismerési eljárásnál junius 19-én tökéletes biztossággal fölismerte
Solymosi Esztert. E tanu nyilatkozatáról Bary e szavakat iktatta
jegyzőkönyvbe:

»Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve, határozottan
állitja, hogy a hulla Solymosi Eszteré.«

Ha a vizsgálóbiró nem fiatal, tanulatlan aljegyző, hanem komoly férfi s
kiképződött birói lélek: nem marad meg ennél a néhány szónál, hanem nagy
gondosan jegyzőkönyvbe veszi: mit mondott Szakolczai Julcsa Eszternek és
a holttestnek szemeiről, fogairól és lábairól s igy a holttestet miért
mondja határozottan Solymosi Eszterének?

Hiszen ez volt a főkérdés. Lehet ezer tanu, a ki a holttestben nem
ismeri föl az eltünt lánykát, de ez mind nem ér semmit egyetlen igaz
tanuval szemben, a ki fölismeri. Tehát e tanu szavait föl kellett volna
jegyezni.

Ma, húsz év mulva és nyugodtabb időben mindenki ajkán ott lebeg a
kérdés: miért nem hozta helyre a védő a vizsgálóbiró mulasztását? Miért
nem sietett Szakolczai Julcsát magánuton megkérdezni s szavait a
törvényszéknek bejelenteni?

Mentségem teljes.

Én csak juliusban, hetek mulva kaptam a védői megbizást. És azután még
akkor se tudtam Szakolczai Julcsáról és vallomásáról semmit. Hét zár
alatt álltak az iratok. Az egész vidéken nem ismertem senkit, a kit az
ellenőrző nyomozással megbizhattam volna. Csak szeptember végén küldte
meg a biróság a fölismerési és bonczolási jegyzőkönyvet. Addig eszembe
se juthatott volna bármi irányban a nyomozás.

De azután se. Hiszen csak ugy tombolt a gyanusitás a védők ellen.
Egyelőre föltétlenül a vizsgálat embereire kellett biznunk mindent.

Azonban jött segitség.

November 3-án idegen, ismeretlen férfi jelentkezett irodámban azzal,
hogy az eszlári bűnügyben akar velem beszélni s bizalmas értesitést
nyujtani. Bejelentették s elfogadtam.

Harmincz éves, de jóval fiatalabbnak látszó férfi volt. Neve Zurányi
Kálmán, tisza-löki lakos, gyógyszeres Nyilt, tiszta, értelmes arcz,
bizalomkeltő. Rendes szokásom volt ismeretlen emberek arczát, ha dolgom
volt velük, jól megfigyelni. Ez ügyben éppen nagy óvatosságra volt
szükség. A sajtó erős támadásokat intézett ellenem csaknem naponként.
Sokan jöttek hozzám s nem mindig őszinte indulattal. Zurányi arcza,
beszéde s egész modora jó hatást gyakorolt rám.

Elmondta, hogy a csonkafűzesi holttestet jól megnézte. Junius 18-án este
is s a junius 19-iki fölismerési eljárásnál is. Hivatalos tennivalója
nem volt, nem is idézték, csak a tisza-löki uri társasággal ment oda a
birói szemlére, melynek a törvények szerint ugy is nyilvánosnak kell
lenni.

Elmondta azután, hogy a mikor Szakolczai Julcsa jól megnézte a halottat
s határozottan kimondta, hogy az Solymosi Eszter, a királyi alügyész
durván rárivallt.

– Hogy mered te azt olyan biztosan állitani?

A tanu először megrezzent a durva szóra, de azután magához tért s
daczosan feleselt.

– Hogyne merném, mikor meg kell esküdnöm s jól látom, hogy az.

– Hát tudsz-e valami különös jelet, a miről fölismered?

– Igenis tudok. A mult esztendei Szent Mihálynap táján a tehén rálépett
a jobb lábafejére és sebet ejtett rajta; – a forradás nyoma azóta mindig
nagyon meglátszott.

Az alügyész odanézett, de nem látta a forradást. Megint rárivallt a
lányra.

– Mutasd meg hát a hegedést.

Szakolczai Julcsa közelebb lépett, jól megnézte a holttest jobb
lábafejét s ujjával odamutatott egy helyre a lábfejen.

– Itt kell lenni, de nem látszik jól, mert a lábfej tele van iszappal.

A jelenlevők nagyrésze a hangos szóváltás által is vonzatva, odament.
Látni akarták a hegedés nyomait. De a holttest nem volt megmosva. Ugy
volt, a hogy a vizből s a hogy a sirgödörből kivették. A lábujjak köze s
a lábfej felső homoru része be volt vonva a Tisza finom iszapjával.

Zurányi Kálmán nem volt rest. Ott volt kéznél egy bádogkanna, megfogta,
a Tisza vizéből telemeritette, odament a halott mellé s a kannát magasra
tartva, a vizet lassan a lábfejre csurgatta. S a viz tisztára le is
mosta az iszapot.

Bátran szólt megint Szakolczai Julcsa, odamutatva a hegedésre:

– Tessék most megnézni!

Csakugyan ott volt a tehéntaposás okozta hegedés. A jobb láb
hüvelykujjának tövében barnás sárga folt s ennek megfelelő részen kisebb
mélyedés. Egész biztonsággal lehetett látni, hogy ez jó idővel azelőtt
történt erőszakos nyomás vagy ütés okozta sebnek maradványa.

A tanu-lány szavait mindenki hallotta, a sebhelyet mindenki látta.
Különösen megnézte minden orvos. Leggondosabban megnézte K. Horváth Géza
szigorló orvos s maga Zurányi Kálmán.

Döntő körülmény volt ez. Az orvosok szavára Szücs János tisza-löki
fuvaros ujra megmosta a lábfejet csutakkal s az orvosok ujra megnézték a
hegedést. S a három orvos a jól látszó sebhelyet egykori kisebb bőrseb
maradványának állapitotta meg, de egyuttal maguk között úgy egyeztek
meg, hogy az a Szakolczai Julcsa által előadott tehéntaposásnak meg nem
felelhet.

Ez volt Zurányi Kálmán közlése.

Első pillanatban hihetetlennek tartottam mindazt, a mit elmondott. Hisz
az irtózatos dolog! A szakértők véleménye csak vélemény. Okos vagy
bolond, de csupán csak vélemény. Hogy a hegedés eredetéről és
természetéről mi az ő véleményük, az az ő dolguk, az itéletmondás úgy se
rajtuk áll. De hogy ily tökéletes tanuvallomás után a tanu szavait
jegyzőkönyvbe ne vegyék s a szakértők a látleletben a nyilván fölismert
s az annyi ember által jól megnézett sebforradást föl ne emlitsék: azt
erkölcsi lehetetlenségnek tartottam. Hiszen az ilyen birói és szakértői
szemle rosszabb a gyilkosságnál, undoritóbb a méregkeverésnél. Az egész
országban zug a felekezeti szenvedély, bomlás fenyegeti a társadalom
rendjét, annyi ember sinylődik a börtön fenekén, annyi szegény család
életöröme van pusztulóban s ime egy igaz szó, egy igaz lépés jóvátehetne
mindent s elejét vehetné annyi igazságtalanságnak, annyi keserüségnek –
s azt az igaz szót ki nem ejti, azt az igaz lépést meg nem teszi senki!

Dehogy hihettem én Zurányi szavaiban.

Elővettem az orvosi látleletet. A külvizsgálati rész 15-ik pontjában
szóról-szóra ez áll:

»15. Az alvégtagok (magyarán mondva: a lábak) a hátsó részen kékes,
szederjes hullafoltokkal festvék, különben épek, régi hegeknek még
nyomai se fedezhetők fel.«

Tehát régi hegnek, régi sebforradásnak még nyoma sincs!

Mutattam ezt Zurányi Kálmánnak.

Elmondtam neki, hogy ha annyi ember látta azt a jegyet; ha olyan
tökéletes tanu, mint Szakolczai Julcsa, annak alakját és helyét előre
megmondta, azután meg is mutatta, sőt még eredetét is elbeszélte: akkor
az a vizsgálóbiró s az a négy orvos a világ minden kincseért se merte
volna azt a látleletet aláirni.

Zurányi egyszerü férfias komolysággal azt felelte, hogy a dolog ugy
igaz, a hogy ő mondotta el.

Kételkedésem meg nem szünt. Kérdeztem:

– Valaki biztatta vagy ugy küldte hozzám?

– Senki. Sőt idejövetelemről nem is tud senki. De nem tudtam megnyugodni
azokon, a melyek azóta történtek, hiszen velem együtt mindenki arról
volt akkor meggyőződve, hogy a csonkafűzesi holttest csakugyan a szegény
eltünt Solymosi Eszter holtteste.

– Hát miért nem jelentkezik kihallgatásra az igazság felderitése végett
Bary vizsgálóbiró urnál?

– Nem tehetem. Azon a vidéken nem volna maradásom. Életem se lenne
biztos.

Gondosan néztem arczát. Ez az ember vagy háborodott elméjü, vagy pedig
nemes lelkü, igaz ember.

Közlésének, ha titkon marad, nem vehettem hasznát, de ha nyilvánosan meg
nem teszi, nem is hihettem benne.

– Hát arra kész lenne-e, hogy budapesti biróság előtt eskü alatt tegyen
vallomást?

Nem nagy hajlandóságot mutatott. Aggódott jövendője miatt.
Figyelmeztettem, hogy e nélkül az ő nemes elhatározása nem sokat ér s
lelkének nyugalma különben is csak akkor lehet teljes, ha a becsületes
ember egész kötelességét teljesiti.

Beleegyezett.

Siettem Kozma Sándorhoz, a királyi főügyészhez. Közöltem vele Zurányi
Kálmán leleplezéseit. Bámult ezeken ő is, de hihetetlennek tartotta ő
is. Bizalmasan tanácskoztunk, miként lehetne Zurányit biróság által
kihallgattatni.

Nagy aggodalomban volt s oka volt rá.

Mindenki tudta, hogy az ő egyenes és tiszta lelke s az ő nemesen
gondolkodó elméje a vérvád lehetőségének még gondolatát is elutasitja
magától s hogy a zsidók üldöztetését igazságtalanságnak s a kor
szégyenének tekinti. A gyülölködő sajtó e miatt folyton támadta őt.
Borzasztó gyanúsitás kerekedett ellene. Megvesztegették a zsidók
pénzzel. Ezt suttogták az emberek a kocsmától kezdve a nemzeti kaszinóig
s a miniszteri palotákig.

Vagyona nem volt. Ősi birtokát már előbb el kellett adnia. Magas állása
miatt a fővárosban lakott s csupán hivatali fizetéséből kellett élnie.
Sok gyermeke volt: fiak és leányok. Neje már elhalt s gyermekeinek
tökéletes nevelést akart adni. Adott is, de ez nagy költséggel járt,
adósságot csinálni pedig nem akart.

Ugy élt, mint szegény kishivatalnok. Kicsiny lakás, régi egyszerü
butorok, olcsó ruházkodás, szerény étkezés. A fényüzésnek minden nemétől
szigoruan tartózkodott. Se kocsin járás, se fürdőzés, se szinház, se
vendégeskedés. Még szivarja is olcsó. Minden költségeskedő társaságot
került. Nem tellett semmire, a mi nem mulhatatlanul szükséges volt.

S meg merték gyanusitani!

Néhány barátjának szűkebb körü társaságára szoritkozott. Lelke nagy
nemzeti ábrándokkal, ifju korának nagy eszméivel s kötelességének egész
érzetével volt tele. Ugy látszott, hogy a gyanusitásokat bölcs
nyugalommal türi, de keblében nagy fájdalom háborgott. Hát már a hosszu
életén át kiképződött szilárd jellem se lehet ment a gyanusitástól?
Állása is megrendült. Kormánykörökben már nyugdijazásáról beszéltek. De
voltak keserü pillanatok, a mikor ő is arról gondolkodott, hogy
félrevonuljon, otthagyja a közéletet. Nem volt érzékenykedő. Erős férfi
volt, a közélet harczaiban száz kisérletnek ellenálló edzett lélekkel. S
mégis kicsordult könye, ha nagy ritkán baráti körben szóbajött az undok
gyanusitás.

Mindenesetre szokatlan dolog, hogy Zurányit ne a nagy per birósága,
hanem budapesti biróság hallgassa ki. Nem törvénytelen, de szokatlan. E
miatt támadt a főügyésznek aggodalma.

Végre legyőztük az aggodalmat. Az napon már nem lehetett, de november
4-én korán előterjesztést nyujtottam be hozzá s az eset rövid
megjelölésével kértem Zurányi sürgős kihallgatását.

Volt egy kitünő aljárásbiró Budapesten, most már nem is tudom, melyik
biróságnál. Neve: Gajzágó Manó. Az ő kezébe jutott az ügy s ő Zurányi
Kálmánt november 5-én kihallgatta. Zurányi hit alatt előadta mindazt, a
mit nekem elmondott. Csak két lényegtelen dolgot hagyott el. Egyik az,
hogy a királyi alügyész durván rárivallt Szakolczai Julcsára s a másik
az, hogy a kanna vizzel először ő tisztitotta le a holttest lábát.

Most már hihetővé, vagy legalább sokkal hihetőbbé vált a dolog. Hiszen
ha nem igazat beszélt volna: büntetést idéz saját fejére, a mit okos és
becsületes emberről föltenni nem lehet.

Kihallgatását nem jelentettem be se a törvényszéknek, se a
vizsgálóbiróságnak. Azt gondoltam: tegye ezt a királyi főügyészség. Ő se
jelentette be. Ugy fogta föl igen helyesen a dolgot, hogy a kihallgatási
jegyzőkönyv csak arra való, hogy annak alapján Zurányi Kálmánt a
végtárgyalásra idéztesse tanunak. Végre is az a fontos, a mit a
végtárgyaláson a nyilvánosság előtt a keresztkérdésekre fog mondani s a
mit nyilvános esküvel erősit meg.

Julius 10-én 1883-ban, a tárgyalás tizenhetedik napján került rá a sor.

Vallomása remek példa arra, miként kell a tanunak előtte lefolyt esetet
vagy felbukkanó tüneményt megfigyelni.

Őszinte tanu igen sok van, igaz tanu igen kevés. Mert nem abból áll ám
az igaztanuság, hogy a tanu az ő lelkéből s igaz meggyőződéssel adja
elő, a mit tud. Ez ugyan szükséges az igaz tanusághoz, de nem elég.

Minden tanu véleményt alkot magának arról, a mit hall, tapint s a mit
érzékeivel általában észrevesz. Kétféle véleményt alkot. Az egyik
véleményt arra nézve, hogy mit vett észre s mi lehetett az a tünet, a
mit észrevett? S a másik véleményt arra nézve, miből áll az eset, a
melynek valamelyik tünetét észrevette?

Sok tévedése lehet a tanunak arra nézve, hogy mi az, a mit észrevett.
Ajtóbecsapódásnak vagy játékröppentyü robbanásának hangját pisztolylövés
hangjának véli s úgy adja elő a biróság előtt. Tömeges verekedésnél
Péternek betörik a fejét; a seb olyan, mintha fokossal ejtették volna, a
tanu Pál kezében látott fokost s jó lélekkel azt vallja: Pál okozta a
sebet. Pedig János okozta egy nagy pinczekulcscsal, melyet azonban a
tanu nem látott. Nagy országban évenként százezer tanu esik efféle
tévedésbe.

Még végzetesebb s gyakoribb a tanu másnemü tévedése, a mikor magáról az
esetről s annak miként történt lefolyásáról alkot magának előre
véleményt.

Egy-egy baleset vagy bűnös cselekmény rendesen több részletből áll.
Valaki meghal mérgezés miatt. Önkényt vette-e be a mérget vagy orvul más
adta be neki: ez a kérdés. Mi volt a méreg? Mikor, hol és ki készitette?
Miként jutott a méreg a halott házába, kezébe vagy közelébe. Kiről mit
beszélt halála előtt a halott? Kire haragudott? Kitől félt? Ki mit
beszélt azok közül, – kik közelében voltak? Kinek volt haszna halálából?
Igazán mérgezés okozta-e a halált? Az a méreg okozta-e, a melyet a
halott közelében vagy közelállói birtokában találtak? Mily helyzetben
találták a holttestet?

Száz kérdés, húsz tanu, ezer kisebb-nagyobb tünet. A tanuk tudják már,
vagy előre véleményt alkotnak maguknak arról, hogy mi történt. S minden
tünetet, melyet észrevettek, ugy adnak elő, hogy teljesen összevágjon
azzal az esettel, a melyről szentül hiszik, hogy ugy történt, a mint ők
gondolják. Tehát nem a nyers, száraz tünetet adják elő, hanem azt szinte
öntudatlanul átalakitják úgy, hogy tanuskodásuk iránya egyetlen pontba
jőjjön össze és csupán csak azt az esetet világitsa meg, melyet ők
maguknak előre elgondoltak.

Jó lélekkel vallanak, teljes meggyőződésük szerint vallanak s mégis
hamisan vallanak. S a szakértők még gyakrabban, még súlyosabban
tévednek, mint a tanuk.

Zurányi tanuskodása csodálatraméltó.

Félig hivatalos, félig önkénytes jelenlevő volt a csonkafűzesi holttest
mellett s maga egyedül több tünetet vett észre a holttesten, mint
valamennyi szolgabiró, vizsgálóbiró, pandur, tanu, szakértő összevéve.

Gondosan megnézte a halott orrát, orrczimpáit. Az orr le volt lapulva s
elferdülve. Nem volt természetes állásában. Horváth Géza orvos
kiigazitotta, fölpeczkelte, hogy Solymosi Eszter ismerősei esetleg
jobban ráismerjenek.

Megnézte fogait. A felsők rendesen állottak, az alsók közül hat fog
kissé rendetlenül nőtt, egymásra dült.

Lehunyt szemeit figyelmesen felnyitotta s azok szivárványának szinét
tüzetesen meg akarta határozni.

Megnézte a szempillák szőreit. A felsők lemállottak, az alsókból csak
ötöt talált, a többit nem találta.

Az emlőkről határozottan látta, hogy azok teljesen fejletlenek. Semmi
domborodásuk nincs.

Gondosan méregette elméjében, mennyi idős lehetett a lányka? Lehetett 14
éves, ennek elég fejlett. De lehetett 17 éves is, csakhogy ilyen korunak
fejletlen.

Megvizsgálta a halott kezére kötött kendőben levő sárga papirost s a
kendőn levő föstékmaradványokat. Ezekből kis mennyiséget össze is
gyüjtött s hazavitt Tisza-Lökre. Másnap a királyi alügyész elkérte tőle
s azóta a fösték szőrén-szálán elveszett.

A tehéntaposás okozta sebnek forradását, mint döntő fontosságu tünetet
különös gonddal figyelte meg. Megnézte – mint mondotta – húszszor is.
Lerajzolta magának szabatosan. Nagyobb volt egy akkori ezüstforintosnál.
Kissé tojásdad alaku s a hüvelykujj tövétől a harmadik ujj tövéig nyult.
El tudta mondani szinét, széleinek s közepének minőségét.

Kulcsos kérdéseket intéztek hozzá az elnök, a védők, az egyetemi hires
tudós tanárok. A mit jól megnézett; arról megmondta: igy volt. A mit nem
nézett meg jól, arról is megmondta: erre nem tudok felelni, mert ezt nem
néztem meg jól.

Szakolczai Julcsa döntő vallomásáról épp oly tisztán tanuskodott, mint a
hogy előttem elbeszélte. Még uj jellemző részlet is jutott eszébe.

A lányra igy rivalltak rá:

– Hogy mered te Solymosi Eszternek állitani a halottat, holott azt se
tudod, hogy fiu-e vagy lány?

A halott meztelenen feküdt ott, ágyéka kis rongygyal letakarva; feje
kopasz s domboru, mellén a női emlőknek semmi nyoma. Szinte jogosan
mondhatták Szakolczai Julcsának, hogy nem tudhatja: fiu-e vagy lány a
halott.

De Szakolczai Julcsa jól megnézte a jobb lábfejét s az ott levő hegedést
s nyugodtan felelte:

– Megesküszöm az élő Istenre, hogy szegény Solymosi Eszter ez a halott!

Az elnök, a nagy közönség, a titkos tanács tagjai, a vármegyeház urai s
a csonkafűzesi szakértő orvosok csak ugy hüledeztek Zurányi Kálmán
rettentő leleplezéseire. Kirivó szakadásokat okozott ez a tanu a
vizsgálat szövevényén. S a szakadásokon át tisztán lehetett látni az
igazságot.

Az igazság pedig abból állott, hogy az eltünt lányka sértetlen ép
testtel jutott a Tiszába s az enyészet által megroncsolt teteme junius
18-án bukkant föl a folyam árjaiból. Élete utolsó napján viselt ruhája
ott volt a tetemen s élő testének különös jegyét a lábfejen megmutatta
Szakolczai Julcsa.

Mit kellett volna most tenni a vizsgálóbirónak?

Kötelessége tiszta volt. Csak birói feladatáról nem volt szabad
megfeledkeznie. Csak a józan ész ösvényéről nem volt szabad letérnie.

Első kötelessége volt Szakolczai Julcsa vallomását jegyzőkönyvben
pontosan felirni.

– Ezt elmulasztotta.

Második kötelessége volt a lábfejen talált különös jegyet alakja és
minősége szerint a birói szemlejegyzőkönyvben leirni, akármit beszélnek
egyébként az orvosi szakértők. – Ezt is elmulasztotta, sőt megengedte,
hogy az orvosok azt vegyék irásba, hogy a holttest lábán semmiféle
egykori hegedésnek semmi nyoma.

Különös kötelessége volt kikutatni, hogy mikor és mily körülmények közt
taposta meg a tehén Solymosi Eszter lábát? Eszter 1881. évi
szeptemberben és októberben Olajos Bálintnénál szolgált Szilvássyné urnő
tanyáján. Ott történt a tehéntaposás. A lányka napokon át sántitott s
lábafeje be volt kötve s árnika-gyökérrel házilag gyógyitva. Az összes
tanyabeliek tudtak az esetről. Olajos Bálintné éppen mindent tudott.
Akadt volna tiz tanu is. – Mind e dolgok kipuhatolását megfoghatatlan
módon elmulasztották.

Kötelessége lett volna a holttest keze csuklóján kendőbe kötött sárga
csomagoló papirost s a Zurányi által gyüjtött föstékmaradványokat
megőrizni s Kohlmájer boltosnak megmutatni. Kohlmájer majd megmondta
volna, hogy im e festéket e papirba takarva adta április 1-én Solymosi
Eszternek. – Mindezt a vizsgálat elmulasztotta, sőt mind a sárga
papiros, mind a festék a biróság eljárása közben kézen-közön
szőrén-szálán elveszett.

Szabad volt ezeknek elveszni?

Hiszen ezek anyagok, külső tárgyak, száz tanu vallomásánál s ezer
szakértő véleményénél fontosabb dolgok. Ezek minémüségét se eltagadni,
se elvéleményezni nem lehet.

Ott volt Csonkafűzesen junius 19-én egy eszlári gyerek, Solymosi
Eszternek jó ismerője, játszó pajtása, szegről-végről rokona is. Mikor a
tetemet mérték: a gyerek előállott a gyerekész ős igazságösztönével s
kijelentette, hogy Eszter olyan magas volt, mint ő, összemérkőztek
elégszer. Nosza nyomban megmérték a gyereket s ime oly magasnak
találták, mint a holttetemet.

A vizsgálóbiró ezt se vette jegyzőkönyvbe. Ezt is eltitkolta a
vizsgálat. Pedig a többi mellett ez is igen fontos körülmény. A
gyereknek még nevét se jegyezték föl.

A vizsgálat föl az országos szakértőig kutatgatta a sárkányvér nevü
gyánta természetét, – egész birói küldöttséggel járt az után, hogy mit
álmodott a varjulaposi csárdás szolgálója, mikor éjjel a kocsishoz
bement az istállóba, – tanuk egész seregét hallgatta ki arról, miként
álmodta meg Tóth Borcsa, hogy őt édes alvása közben megmérték a zsidók,
– az abauji Garádicsos csárda szolgálójának fecsegésére egész csapat
biró és tanu lett mozgósitva: ezek ostobaságok voltak, ezekre a
mindenható állam birói figyelmét ki kellett terjeszteni. De az egyszerü,
józan, természetes dolgok, tünetek és tárgyak megállapitását el kellett
mulasztani, nehogy az igazság nyomban kiderüljön.

Mert káprázat és rögeszme hatalma nehezedett a vizsgálóbiró és titkos
tanács lelkére. S a hatalom sulya alól nem tudtak szabadulni. És elfogta
őket a bizonykodás szenvedélye is. Vak ez a szenvedély, mert az emberi
hiuságból nő ki s azzal táplálkozik. Ha már egyszer felállitották a
vérvádat s annyi embert löktek miatta a börtönbe, hát ők most már ebből
törik-szakad nem engednek. Mit szólna a világ, ha kitudódnék, hogy ők a
vizsgálat első lépésénél már elbódultak s mint ittas ember a ködben,
azóta mindig téves uton jártak? Inkább előre, csak tovább-tovább a téves
uton!


II.

(Zurányi vallomásának igazolása. – Az orvosok is beismernek valamit. –
Súlyos mulasztásuk. – A szakértő sohase vallja be, hogy valamihez nem
ért. – Szakolczai Julcsa az itélőbiróság előtt. – A hazugság. – Olajos
Bálintné és Solymosi Gáborné igazolják a tehéntaposást. – Szücs János
paraszt, a remek tanu.)

Azonban Zurányi tanuskodása oly döntő fontosságu, hogy e tanuskodás
belső értékét minden oldalról meg kell vizsgálnunk. Lehet-e kétség e
tanuság belső igazsága fölött? Vajjon mit szól hát ehhez a többi tanu?

Erkölcsi értéke alig lehet amaz orvosok nyilatkozatának, a kik a birói
szemlén s a holttest bonczolásán közreműködtek. Ők Zurányi Kálmán
tanuságának benső valóságát el nem ismerhetik. Ha elismernék, sulyos
büntettbe, hamis tanuságba keverednének önkénytesen, mert akkor el
kellene ismerniök, hogy látleletük a döntő pontban hamis volt. De azért
nekik is joguk van e kérdésben nyilatkozni, őket is meg kellett erre
nézve kérdeznünk.

Trajtler Soma orvostudor volt a vezető orvos. Őt észrevehető
izgatottságba hozta julius 10-én Zurányi leleplezése. Bent volt a
tárgyaló teremben a közönség közt ő is s mindent hallott. Már julius 10
én sietett felszólalni s kijelenteni, hogy Szakolczai Julcsa
tanuskodását ő is hallotta, de a mikor a tetem lábait megmosták: azokon
sebforradás jelét senki se látta a világon. Ez csak ugy félvállról tett
odavető nyilatkozata volt julius 10-én, de később 13-án annyit beismert,
hogy a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen talált ugyan valami
jelet, de nem találta fontosnak és semmi esetre se tehéntaposásból
eredett hegedésnek. Ezért nem emlitette föl a látleletben.

Ily módon nyilatkozott Kiss Jenő orvostudor is.

K. Horváth László sebész és fia K. Horváth Géza szigorló orvos már
másként beszél. Az egyik öreg ember, az orvosi és sebészeti tudományokat
az 1830-as években hallgatta s azóta falun lakva az élettan és orvostan
azóta földeritett titkaiba nem igen hatolt be. – A másik fiatal ember
ugyan, 31 éves, de már rég elhagyta az egyetemet s évek óta mezei gazda.
A tudománynak csak töredékeit s műszavait ismeri.

Azonban vallomásukat nem ez teszi kétséges értéküvé. Hanem elfogultságuk
s az a rögzött ösztönük, hogy nekik semmire másra ügyelniök nem szabad,
csak arra hogy látleletüket megvédelmezzék s magukat is, társaikat is
megóvják minden kérdésben a tévedés lehetőségének látszatától is.
Jóhiszemü tanuk, de veszedelmesek. Bizonykodók. Azért, hogy nekik legyen
igazuk: feláldoznak minden igazságot.

Ők is határozottan emlékeznek Szakolczai Julcsa vallomására, de azt
állitják, hogy a mikor a tetem lábát először megmosták, látszott ugyan a
jel a lábon, de mikor másodszor is még jobban megmosták: a jel
lassanként eltünt, ugyannyira, hogy a mikor a tetemet Eszlárra bevitték
s ott kézzel, ruhával és szalmacsutakkal ujra lemosták: a jelnek szine
is, körvonalai is teljesen megsemmisültek.

S ez igaz lehet is.

Olajos Bálintnét is kihallgatták a nyilvános tárgyaláson julius 7-én.
Tele volt a vérvád hitével is, a megfélemlités nyomai is meglátszottak
minden szaván s kegyetlenül óvakodott ő is, nehogy egyetlen szava is a
vádlottak javára irányuljon: mind a mellett némi sikerrel járt az a
törekvésünk, hogy a tehéntaposás történetét előttünk felvilágositsa.

Nála szolgált Solymosi Eszter, nála taposta meg lábát a tehén.

Mikor? E kérdésre nem tudott biztosan felelni. Csak azt mondta: az eset
után még három hónapig volt nála Eszter. Az 1881. évi deczember 31-én
hagyta el nála a szolgálatot, tehát a tehéntaposás csakugyan a Szent
Mihálynap körüli időre esik. Szakolczai Julcsa jól emlékezett ez
időpontra.

A tehén Eszternek mezitelen lábára lépett. Jókora területen leszaggatta
a bőrt. Három hétig fájt a lányka sebje. Nem feküdt vele, csak bekötötte
s ugy sántikált. Orvos nem látta a tanyán, csak utilapuval s efféle házi
szerekkel gyógyitották. Genyedésbe nem ment a seb s egy hét mulva már
behegedt, de vörös és dagadt volt még ezentul két hétig s egyuttal
fájdalmas is.

Ennyit lehetett a seb természetéről Olajos Bálintné tanuskodásából
kivenni. De azt is mondta, hogy gyógyulás után a sebnek semmi látható
jele nem maradt.

Ebben nincs igaza. Nemcsak orvos tudja, hanem minden ép szemü és ép eszü
felnőtt ember tudja, hogy olyan szakitott sebnek, mely a bőrt
elroncsolja s mely 13 és fél éves tisztavérü, egészséges gyermeknél
három hétig fájdalommal jár s még behegedés után is két héten át vörös,
dagadt és érzékeny, megmarad a nyoma rendszerint hosszabb ideig, gyakran
egész életen át.

Szakolczai Julcsa jól ösmerte a hegedés alakját. Volt alkalma jól
ismerni, minthogy Olajos Bálintnénál, mint igen közeli rokonánál,
gyakorta megfordult. Olajos Bálintné ugyanis családi nevén Szakolczai
Erzsébet volt Julcsának vérbeli közel rokona. Szücs János tanu ugy adja
elő a dolgot, hogy a mikor Szakolczai Julcsát felszólitotta a
vizsgálóbiróság, hogy nézze jól meg a halottat: ez a Solymosi Eszter-e:
a tanulány odalépett a halotthoz, jól megnézte s azt mondotta:

– Ha a lábán megvan a jegy, ez a Solymosi Eszter.

Ekkor a halott lábáról az iszapot lemosták, a jegy kitünt, a lány jól
megnézte s egész határozottan azt mondta:

– Ez az!

S ezután beszélte el a jegy eredetét, történetét.

A jegyet szine és alakja szerint teljesen fölismerte tehát Szakolczai
Julcsa is, Zurányi Kálmán is, Szücs János is.

Hogy a szakértő orvosok a jegyet nem tehéntaposásból eredett sebforradás
maradványának tartották: erre alaki joguk megvolt. Csupán alaki joguk.
Hiszen, hogy valamely tünetről mi a véleményük: az az ő dolguk.
Kötelesek saját véleményüket terjeszteni a biróság elé. Hogy aztán az a
vélemény lehet helytelen, lehet tökéletesen alaptalan s ellenkezhetik a
tárgyi igazsággal: arról ők nem tehetnek. Ennek oka vagy a tudomány
hézagossága, vagy az elme-erő kicsinysége, vagy a megfigyelés
gyöngesége. Nagyon sok szakértő nagyon gyakran belesik ebbe a
szerencsétlenségbe.

De már ahhoz nem volt joguk, hogy a mikor Szakolczai Julcsa rámutatott a
különös jegyre: ennek fölemlitését s leirását elmulaszszák. Hiszen a
látlelet nem azért szükséges, hogy csak a szakértőnek lehessen
véleménye. A lelkiismeretes biró a jogviszályok legtöbb esetében ugy se
veheti figyelembe a szakértői véleményt. Csupán a véleményt nem is
szabad itéletben alapul vennie. De a látlelet adatai igen is fontosak
mindenkor.

Egyébként is csodálatos volt a csonkafűzesi holttest birói és orvosi
vizsgálata.

Ha az élő ember bőrén egykor seb volt, mely a bőr felső kérgét is, de
magát az irhabőrt is elroncsolja: a gyógyulás után annak jegye megmarad.
A jegynek alakja különbözik a szerint, a mint a roncsolást külső
metszés, szurás, lövés, vagy zúzódás okozta s némileg különbözik még a
szerint is, a mint a belülről jövő fakadás okozta. Ha a forradás nyoma a
teljes gyógyulás után is megmarad: bizony az rendszerint hosszu ideig
megmarad. Nagy Napoleon testén is találtak, mikor meghalt, egykori
sebesülésből származott hegedési jegyeket. E jegyek némelyike kisebb,
másika nagyobb volt. Találtak olyat is, a melyről soha senki nem tudott
semmit s a melynek történetét soha se tudták kipuhatolni. Az ily
hegedési jegy a holttestnek különös jele, melyről a jegy ismerői
kétségtelen biztossággal föl tudják ismerni a halottat. És csakis azok
tudják, ha a holttest nagy rothadásban van, ha sokáig állt vizben, ha
puffad s arczának minden vonása elvesztette már régi alakját és szinét
és ha meztelenen teszik oda a tanuk elé.

A tehéntaposás különös alaku hegedési jegyet hagy maga után, mert a
tehén patájának, mely a zuzódást okozta, különös alakja van. A hogy
Szakolczai Julcsa megmutatta s a hogy Zurányi Kálmán lerajzolta a
hegedési jegy alakját: már maga az alak utalt arra, hogy az csak afféle
sértésből származott, a minőt tehénpata vagy hozzá hasonló test külső
erőszakkal okozhat.

Mindezt összevéve Solymosi Eszter meztelen testének éppen e hegedési
jegy volt különös ismertető jele. A holttestet Csonkafűzesnél fölismerte
ugyan öt rokona, ugymint Lóczi János, Solymosi János, Jakab János,
Juhász József és Juhász Andrásné, de mindezek tanusága eltörpült
Szakolczai Julcsa tanusága mellett. Mert különös ismertető jelre, a minő
csak Eszter testén lehetett, egyik se tudott rámutatni, csupán csak
Szakolczai Julcsa.

Tárgyilag csak ő az igazi tanu.

Az egész vizsgálatnak az a legnagyobb bűne, hogy az ő tanuságát
részletesen meg nem örökitette. Minden további bolondság ebből
származott.

Még az is, a hogy a vizsgálóbiró a hegedési jegy megállapitásához az
orvosi szakértőket oda eresztette s nekik abban szerepet és befolyást
engedett.

Elvégre a faluhelyen minden nap előforduló és szemmel látható hegedési
jegyeket felismerni szakértőre éppen nincs szükség. A falusi sült
paraszt, az utolsó bivalyos legény is csak oly biztosan fölismeri azt,
mint a világnak legelső nagyhirü szakértői összevéve. Sőt bármily
furcsán hangzik felfogásom, az ép szemü és józan eszü nyers paraszt
tanuskodása az igazságszolgáltatás czéljaira sokkal jobb és sokkal
többet ér, mint a szakértők minden tudománya.

A szakértő okoskodik, egybevet, összehasonlit, elmélkedik, magyaráz s a
lehetőségek millió esetlege közt futkároz. S minthogy mindenről van
véleménye s megvan alaki joga, hogy véleményét kimondja: ennélfogva
akként lép föl az emberek előtt s ugy áll a felek s birák elé, mint a ki
mindentudó.

Negyven év óta vagyok innen-onnan a gyakorlati jogélet embere s
rendszerint elég gondos figyelemmel kisértem az életnek hozzám közel
mozgó tüneményeit, de még olyan szakértővel nem találkoztam, a ki a biró
s a fél előtt férfias komolysággal kijelentette volna: ez s ez ügyben
nincs véleményem, mert e s e kérdésekre tudásom nem elég.

Ilyen szakértőt én nem láttam.

A józan eszü, tanulatlan paraszt pedig odaáll a biró elé s a kérdésekre
azt mondja: ezt tudom és igy van, igy történt; – vagy azt mondja: ezt
nem tudom, nem láttam, nem hallottam. S ez az igaz tanuság. S az ily
tanu is nyomban sulyos tévedésbe eshetik, mihelyt a szakértő elmebeli
működésének mezejére tér át s véleményt kezd magának alakitani s azt
másokkal közölni akarja.

A korszerü igazságszolgáltatás szakértők nélkül el nem lehet.
Szövevényessé lett már a társadalom életének s az emberek működésének
minden része. De a jog minden komoly barátja óvakodjék attól, hogy a
szakértőknek tág szerepkört nyisson. Hogy minden jogi viszály az
igazságszolgáltatás mezején a jog és igazság uralmával nyerjen
megoldást: ahhoz csak jó biróra és becsületes ügyvédre van szükség, de
minél kevesebb szakértőre. Az egészséges birói elmét gyámság alá
helyezni nem szabad. A röst birói elmének pedig nem szabad módot
nyujtani arra, hogy az igazságszolgáltatást hanyagul rábizza a
szakértőre.

A nyilvános tárgyaláson 1883-ik évi julius 7-én Szakolczai Julcsát is
kihallgatták. Szomoruságot okozott nekem az a félénkség, az az
ingadozás, az az össze-vissza való beszéd, a melylyel a vallomás alól ki
akart bujni.

Meg volt törve igazságérzetének minden erélye és bátorsága. A titkos
tanács a községi biró Farkas Gábor segitségével kegyetlenül el tudta egy
év alatt késziteni az eszlári tanukat.

Minden fölismerési tanu azzal jött a biróság elé, hogy a csonkafűzesi
halott nem lehetett Eszter, mert Eszternek fekete-barna szeme volt, a
csonkafűzesi halottnak pedig kék szeme volt. S azután a csonkafűzesi
halottnak görvélyes forradás volt a nyakán, Eszter nyaka pedig tiszta
volt.

Mint a karikacsapás: oly egy nyomon járt a tanuk nyelve a két ok körül.

Pedig egyik se volt igaz. Az orvosi látleletet mind a kettőre nézve el
lehetett fogadni, mert maguk az orvosok s Zurányi Kálmán és Szücs János
tanuk is tökéletes határozottsággal bizonyitották, hogy a holttestnek
fekete volt a szeme, nyakán pedig semmiféle forradásnak nem volt nyoma.

Azután a tanuk közt 1882-ik évi junius 19-én és 20-án egyetlen egy se
akadt, a ki a holttest szemét kéknek látta s a nyakon levő forradást
észrevette volna. Egy év mulva pedig a nyilvános tárgyaláson valamennyi
tanu erről beszélt.

Igaz, hogy 1882 junius 19-én is akadt egy tanu, Jakab János nevü, a ki
Solymosi Eszternek tartotta a holttestet, egyebek közt azért is, mert
ennek is éppen olyan kék szeme van, mint Eszternek volt. S a mikor arra
figyelmeztették, hogy hiszen Eszternek fekete szeme volt, csak azt
felelte: éppen olyan volt, mint ennek a halottnak, ő ezt tartja kéknek.

Ez egyéni tévedés.

S ha csak egy-két eszlári tanu akadt, a ki egy évi képzelődés s
magarábirás után kék szemről s görvélyes forradásról beszél: még ezt is
elfogadtam volna képzelgésszülte tévedésnek.

De valamennyi igy beszélt. A mi azt bizonyitja, hogy a tanuk
összebeszéltek előre és pedig egybehangzó feleletre beszéltek össze.
Rátanitotta őket valaki.

Csakhogy ily kiáltó valótlanságra erkölcsi erőszak nélkül egész tömeg
embert megtanitani nem lehet. S ez az erkölcsi erőszak meglátszott
nyomaiban Szakolczai Julcsán is.

Volt egy felnőtt hajadon lány Eszláron, a kit az apja halálra keresett s
agyon akart ütni azért, mert vallomása a zsidókra kedvező is lehetett
volna. A biróságnak kellett beavatkozni s a lányt apjától megmenteni.

Szinte megérthettük, miért látszott Szakolczai Julcsán a megfélemlités
nyoma is.

Azt nyiltan bevallotta, hogy Csonkafűzesnél a tetemben fölismerte
Solymosi Esztert, de mentegetődzött e nagy vétke ellen.

Három mentséget hozott fel.

Egyik mentsége az volt, hogy a faluban is, Csonkafűzesnél is mindenki
Eszternek mondta a halottat, hát ennélfogva ő is csak annak mondta.

Másik mentsége az volt: »Buta fejjel mondtam, nem jól cselekedtem!«

A harmadik mentsége az volt, hogy félt és reszketett a holttetem
látásától, hát ijedtében csak rámondta, hogy ez a szegény Solymosi
Eszter holtteste.

Mind e mentségek üres volta nyomban kitünt.

Mert az ép lelket nyomorékké tenni nem lehet s a fiatal szivben az
igazság érzetéből mindig marad annyi, a mennyi elég arra, hogy az
emberek észrevegyék.

A lány hazudott, mikor a birósággal el akarta hitetni, hogy ő nem
emlékszik semmire. Hazudott, mikor azt mondta, hogy a Csonkafűzesben
csak buta fejjel beszélt. És hazudott, mikor azt mondta: félt a
holttetemtől. Hiszen jól hallották a tanuk, minő bátran feleselt a
királyi alügyészszel.

De a mig hazudott: nem mert a szemünk közé nézni. Szine minduntalan
változott, kezének nem találta helyét, szemei a földön tétováztak,
beszéde akadozott.

A hazugság, ha komoly ügyben nyilvánul, undoritó. A hazug ember
erőlködése ugy fel tudja háboritani az embert. A gyermek hazudozása még
fájdalmat is okoz.

De édes tünet az, mikor olyan fiatalt látunk, ki valamely külső hatalom
nyomása alatt minden áron hazudni akar, – de arra semmi áron se képes. A
ki minden szavával mozdulatával és pillantásával elárulja, hogy most
hazudik; – megmondhatná az igazságot, de nem teheti s annak legyen esze,
a ki hallgatja.

Ilyen tünet volt ott a biróság és nagy közönség előtt Szakolczai Julcsa.
A közönség zsidógyülölő volt, ez a lány a szája ize szerint beszélt, de
annak a közönségnek még se volt benne gyönyörüsége.

Nem is lehetett.

Mert a kihallgatás rendén szelid kérdéseinkre lassankint mégis teljes
határozottsággal mondta el, hogy a forradás jegyét csakugyan látta a
halott lábán, sőt kérdésünkre a saját lábán szemlélhetőleg is
megmutatta, hol volt és mekkora volt a jegy. A hüvelykujj tövétől
kezdődve terjedt a második és harmadik ujj tövéig.

Tehát éppen ugy, a mint Zurányi Kálmán lerajzolta s julius 10 én a
biróság előtt élőszóval is elmondta.

S a lány már teljes nyugodtsággal nézett szemünk közé s hangja se
tétovázott tovább, a mint e vallomásával lelkéről a sulyos terhet
ledobhatta.

Még egy tanu maradt a vérvád terjesztői közt, a ki nyilatkozott a
tehéntaposásról. Ez Solymosi Gáborné özvegy asszony volt, Eszternek
nagynénje, Solymosi Jánosnénak testvérje. Ő is látta az eleven sebet. A
lány lábának bőre volt – ő szerinte – lezuzva s a seb csunya volt.

Csunya seb alatt a köznép nem egyszerü sérülést vagy horzsolást szokott
érteni.

Nagyon érdekes és nagyon fontos Szücs János tanuskodása. Ez az a remek
tanu, a kiről már egyszer hosszasabban szólottam.

Nem véletlenül látta a halottat. Nem a kiváncsiság vezette közelébe se
junius 18-án este, se 19-én napközben. Fuvarban szállitotta oda a
hivatalos urakat, birói megbizásból kezelte, emelgette, mosta s temette
a halottat, – tehát teljesen jogos és törvényes uton jutott ahhoz az
alkalomhoz, hogy azt jól megszemlélhesse.

Gyanusitották őt is, mint mindenkit, a ki nem a vizsgálóbiró és titkos
tanács tetszése szerint beszélt. De a gyanusitás csak üres szavakból
állott s azt könnyen elháritotta magáról.

Tanuságát éles, gondos, mély megfigyelése és szabatos beszéde teszi
remekké. Az orvosi szakértőknek is óriási anyagot nyujthatott az ő
beszéde. Ha a holttest szőrén-szálán eltünt, elveszett volna: az orvosi
szakértők csupán az ő megfigyelése alapján is kitünő véleményt
alkothattak volna maguknak az eltünt leány koráról, termetéről,
nagyságáról, rothadási állapotáról s különös ismertető jeléről.

Emlékezett arra, hogy K. Horváth Géza s mind az urak maguk közt az ő
füle hallatára azt beszélték, hogy bizony nem más az a halott, mint
Solymosi Eszter.

Gondosan megnézte a halott szemeit és nyakát. A szemek feketék voltak, a
nyakon semmi forradásnak jele nem volt.

A termetet felfuvódottnak látta. Több vizi holttestet látott már
életében. Legközelebb a tokaji zsidó lánynak Tisza-Lök alatt felbukkant
holttestét is, de saját édes fiáét is, ki a Tiszába fult. Biztosan meg
tudja különböztetni, melyik a termetes, melyik a kövér, melyik a
felfuvódott test.

Gyönyörüen indokolta, hogy miért véli fiatal leány holttestének a
csonkafűzesit.

Összehasonlitotta magában a tokaji zsidó lányéval. Ez 18 éves életkoru
volt.

– Fiatalabbnak néztem, ugymond, a csonkafűzesi halottat, mint a
tisza-lökit.

Megnézte az emlőket mind a kettőnél. A tisza-löki halotté ki volt
domborodva, ki volt fejlődve; – a csonkafűzesi halotton a domborodásnak
semmi nyoma. Az emlőbimbók kicsinyek s a bimbók udvara még teljesen
hiányzik. Az udvarnak semmi látható nyoma.

Teljesen összevág e nyilatkozattal egy csomó eszlári tanúnak vallomása.
A fölött nem beszéltek a tanuk össze, hogy a csonkafűzesi halott
emlőiről mit beszéljenek. A bimbót mind kicsinynek mondta, – udvart és
domborodást egyik se látott.

Pedig a test eme részei szembetünők, a fölismerési tanuk ezeket meg
szokták nézni s nem szokták elfeledni.

De összevág e remek tanu észlelése Zurányi Kálmánéval is. Ez is egészen
»fejletlen«-nek látta az emlőket s föl se tünt neki, hogy a négy
szemlélő orvos is, a mikor irónnal jegyezte a látlelet adatait, az
emlőkről azt jegyezte föl: »fejletlenek«. De nagyon feltünt neki azután,
mikor napok mulva meglátta a hivatalos látleletet s ebben e szavakat
találta:

– Emlők elsoványodottak.

Minő óriási az élettani különbség a »fejletlen« emlő és az
»elsoványodott« emlő között! Hiszen elsoványodott emlője százesztendős
aggnőnek is lehet, a fejletlen emlő pedig csak gyereklány különös
sajátsága.

Józan eszü és éles szemü paraszt sohase eshetett volna ily durva
tévedésbe!

Bámulatos gondossággal vizsgálta meg Szücs János a holttest balkeze
csuklójára kötött kendőt s annak tartalmát is. A biróság előtt egy
kendővel szemléltetőleg mutatta meg: minő volt a kötés. A sárga papirost
is megnézte. Az elázott volt.

A fösték nem volt elázva. Jérczetojás nagyságu, még összeálló tömegben
volt. Hogy ily nagyságu és fontosságu ugynevezett »bűnjel« a
vizsgálóbiró s annyi szakértő szemeláttára elveszhetett!

Furcsa ez!

A tehéntaposás-okozta nyom se kerülhette el az ő éles szemét.

Elmondotta, hol vették az öntöző kannát. Magamnak is feltünt, miként s
honnan juthatott oly elhagyatott helyre, mint a Csonkafüzes, a birói
szemléhez az öntözőkanna. Ám Szücs János tudta, hogy talált holttesthez
mennek, azt esetleg meg kell mosni, oda tehát vizmerő-edény kell, kért
hát utközben ő dohányültetvényesektől öntözőkannát. Igaz, hogy a
szolgabirónak is eszébe jutott ez.

Többen öntözték és mosták a holttestet. Ő is, Zurányi is, különösen K.
Horváth Géza is. Mosták kézzel, rongygyal, szalmacsutakkal is.

Mikor a lábfejről letisztitották az iszapot: nyilván kitünt a
sebforradás nyoma.

Ő csak akkor vette észre s akkor nézte meg jól, mikor a lány Szakolczai
Julcsa odamutatott:

– Ez az a forradás!

A jegy nem egészen kerek volt. Kissé hosszukás. Sötétebb szinü volt ott
a bőr, mint másutt, de nem egyszinü. Az öreg lábujj felett volt a jegy.

Hosszasan néznie nem engedték az urak. A mint a lány megmutatta: őt
onnan rögtön elparancsolták az urak. Ne nézze, ne bámulja azt a
forradásos jegyet, Solymosi Eszter testének e különös jelét.

Miért cselekedték ezt az urak? Hiszen a vizsgálat érdeke, az igazság
kideritése azt követelte, hogy azt a jelet minél több tanu lássa s élő
világ biztosan tudja. Hiszen igy nyomban vége lett volna az egész vérvád
czimü hajszának.

Szücs János alkalmatlan tanunak látszott.

Más kellemetlensége is volt.

Ő öltötte le a holttestről a ruhadarabokat. Minden darabnak jól megnézte
szövését, szabását, föstéseit.

Mikor a holttest mellől elparancsolták: félreállott negyven-ötven
lépésnyi távolságra. Ott találkozott Solymosi Jánosnéval, a bánkodó
anyával. Egy kendőt lát nála, mely ugyanazon szövésü és föstésü, mint a
minőt a halotton látott. A szegény anyát figyelmezteti erre a fontos
körülményre.

Vétett ezzel?

Dehogy vétett. Egészen rendes, természetes emberi dolgot művelt. Sőt
annak is igaza volna, a ki azt mondaná, hogy tisztes kötelességet
teljesitett.

Ám a királyi alügyész meghallotta szavait. S mértéktelen düh támadt
benne. Oda ment Szücs Jánoshoz s azt mondta neki rivalgó hangon:

– Takarodjál innen vén gazember, mert felruglak!

Ez a királyi alügyész volt: Egressi Nagy László. Nem rosszlelkü ember,
hanem olyan, a minőt a magyar nyelv hóbortosnak nevez. Nyers, ötletes,
gunyolódó, hirtelen fellobbanó, a társadalmi érintkezés finomságaival
semmit nem törődve, falusi ösztönökkel teljes. A vérvád hitében lelke
fenekéig elfogult. Dühbe hozta az, hogy az a mezei paraszt mindent lát,
mindent jól megnéz, mindent tudni akar.

Szücs János elképedt erre a durva támadásra. Ő a maga együgyü, de
természetes tiszta eszével azt gondolta, hogy a hol az ember szeme és
keze dolgozik, ott legyen az esze is egészen s a mit tapasztal: azt
jegyezze meg jól az ő lelkében. Ugy hitte, igy készül az
igazságszolgáltatás.

Nem hagyott magával paczkázni. Odament kocsijához, lovaihoz s kezdte
lovait fölszerszámozni.

– Itt nem maradok az istennek se. A helyett, hogy megköszönnék a munkát,
még összeszidnak az urak.

Indulni akart hazafelé.

A panduroknak volt több eszük. Hozzámentek, megkérlelték, szép szóval
ott marasztalták. A királyi alügyész is meggondolta a dolgot s nem
bántotta tovább.

Igy maradt ott ez a nagy tanu tovább is a holttest közelében. Igy
segitett tovább a holttestet becsomagolni, s még e nap estéjén
Tisza-Eszlárra szállitani.

Most egy pillanatra vissza kell térnem K. Horváth László és K. Horváth
Géza szavaira.

Bőséges beszédükből az tünt ki, hogy a mikor a holttest lábát az
iszaptól leöblintéssel megtisztitották: a tehéntaposás jegyét ők is
látták, vagy legalább valami foltot a Szakolczai Julcsa által mutatott
helyen ők is vettek észre. De a mint azt a helyet jobban megmosták s
rongygyal is ledörzsölték: a folt elmosódott. A mikor pedig részint a
Csonkafűzesben, részint Tisza-Eszláron szalmacsutakkal is ledörzsölték:
minden nyom tökéletesen elenyészett.

Ebben igazuk lehetett.

A holttest régen a vizben volt már s a vizben való rothadásnak nagy
fokáig jutott el. A körmök már leváltak, a hajzat kimállott és részben
letöredezett, a bőrnek felső rétege, az ugynevezett felhám lefoszlott,
sok helyen az irhabőr is foszladozott. Egészen természetes tehát, hogy a
sokszoros dörzsölésre az egykori sebforradásnak legalább szine
elenyészett, sőt még több is elenyészhetett, mint a szine. A hegedés
határvonalán némi kis emelkedés is lehetett ott, a hol a roncsolt bőr az
ép bőrrel összeforrad. A szalmacsutak-dörzsölésre az annyira rothadó
testen még az a kis emelkedés is eltünhetett.

* * *

Ime megvizsgáltuk Zurányi Kálmán vallomásának belső értékét.

Hogy az eltünt lányka lábát eltünése előtt félévvel a tehén eltiporta s
a lábon három hétig gyógyuló csunya sebet ejtett: ezt bebizonyitotta
Olajos Bálintné és özvegy Solymosi Gáborné.

Hogy a seb forradásának nyoma mily alaku volt s a lábfej melyik táján
feküdt: ezt elmondta és a holttesten is, de a biróság előtt saját lábán
is megmutatta Szakolczai Julcsa.

A seb hegedésének jegyét alakra és szinre nézve határozottan látta
Szakolczai Julcsán kivül Zurányi Kálmán és Szücs János.

Mind e tanuk arra nézve, hogy a forradás nyoma látható volt-e s az a
jegy, a mit láttak, forradás maradványa volt-e: épp oly illetékes tanuk,
mint az orvosi szakértők. Jogilag is, erkölcsileg is épp oly
illetékesek. Mert ép szemük és józan eszük és megfigyelési akaratuk és
alkalmuk épp ugy meg volt, mint az orvosi szakértőknek s az egykori seb
hegedésének külső nyomait épp oly tökéletes biztossággal ismerik, mint
az orvosok bármelyike. Hiszen egész életen át százat és ezeret látnak.

Bizony megvolt a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter különös
ismertető jele. Nemcsak a ruha, nemcsak a festék, hanem a sebforradás
jegye is. A vérvád hívei nagyon szétkürtölték a világban, hogy a ruhát
ráölthették a zsidók, de már a félév előtti csunya seb hegedési jegyét a
zsidók se varázsolhatták a halottra.

De hát akkor mit beszéltek az emberek tetemusztatásról,
holttestcsempészetről, tutajosok halottszállitó rejtelmes vállalatáról?

S maguk azok a nyavalyás zsidók: Herskó és Smilovics miként vállalhatták
magukra a tetemusztatásnak s a biróság félrevezetésének undok bűneit?

E kérdésekre a tisza-löki titkok adják meg a feleletet.



A TISZA-LÖKI TITKOK.


I.

(Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak
Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György csendbiztos. – Ősei és jelleme.)

Az orvosok junius 20-án elkészitették a halott külső és belső
vizsgálatáról szóló jelentésüket és szakértői véleményüket.

E vélemény szerint a halált nem okozhatta vizbefulladás, hanem tüdővész,
tüdőlégdag, májzsugorodás és gyomorhurut s az ezek által előidézett
vérszegénység okozta.

Ha ez igaz: akkor a halott nem lehetett Solymosi Eszter. Hiszen ezt
erős, egészséges, piros arczu lánykának ismerte életében mindenki. S
ilyen egész kórházra való sulyos betegséggel nem lehetett volna testi
ereje arra, hogy szolgálatba lépjen, nehéz munkát végezzen, éjjel-nappal
talpon legyen. Olajos Bálintné és Huri Andrásné semmiképen se fogadta
volna magához szolgabér mellett szolgálónak.

Az orvosok véleménye szerint a holttest legföljebb három napig lehetett
a vizben s legföljebb tiz nap óta lehet halott.

Ez se vág össze Solymosi Eszter végzetével.

A lányka 79 nap előtt ápril 1-én tünt el. Hol volt tehát elrejtve, ha
csak tiz nap előtt halt meg? S ha tiz nap előtt halt meg és csak három
nap óta van a vizben: hol volt akkor holtteteme hét napon át?

Nehéz kérdések ezek mind.

Az orvosok véleménye szerint a csonkafűzesi holttest legalább
tizennyolcz, de valószinüleg már huszadik életévét is eltöltött egyéné.

Ha ez igaz: akkor éppen nem lehet szó Solymosi Eszterről, hisz ez csak
tizennégy éves és három hónapos fejletlen lányka volt, a mikor
elveszett, – tehát 18–20 éves nem lehetett.

Az orvosok nem mondják meg: kit gondoltak ők a csonkafűzesi halottnak.
Nem is mondhatják meg. De a törvényszék előtt elejtett szavaik elárulnak
annyit, hogy elfogultságukban ők is ugy vélekedtek, mint a vérvád hitét
terjesztő hirlapok.

Valami kórházból keritettek egy halott nőt, azt a zsidók a tutajosok
segitségével leusztatták a Csonkafűzes alá. Utközben valahol
beleöltöztették Solymosi Eszter ruhájába s ekként oda csempészték a
vizsgálóbiró szemei elé.

Ez volt a vélekedés. Ezt bebizonyitani lesz most már a vizsgálat
feladata.

Ki jött erre a gondolatra először? Ezt kipuhatolni ma már alig lehet.
Ezelőtt húsz évvel se tudtam kipuhatolni. Azok, a kik a vizsgálat körül
a főmunkát végezték: a vizsgálóbiró, a királyi alügyész, s a
törvényszéki elnök élnek még, talán ők meg is mondhatnák, de még ez se
valószinü. Ők szentül hitték a tetemusztatás és holttestcsempészet
szövevényes meséjét s náluk valószinüleg a dolgok ama képe rögzött meg
az emlékezetben, a melyett Matej, Herskó és Smilovics elbeszélése tár
szemeink elé.

Akárki gondolta ki a mesét: annak esze az orvosi szakértők véleménye
alapján természetes uton járt. Ha a holttest nem Solymosi Eszteré volt,
akkor azt valahonnan ugy kellett csempészni, mert Solymosi Eszter ruhája
másként nem kerülhetett volna az idegen testre.

Ha csempészték: ez csak a szeklenczei tutajosok tudtával és
beleegyezésével történhetett, mert hiszen az ő utolsó tutajuk mellett
bukkant föl a tetem.

Ha pedig a tutajosok közt zsidó is van: annak a zsidónak mindent kell
tudnia.

Ime ez a gondolatok egymásból fakadó természetes lánczolata.

A tutajosokat megfogták s köztük zsidót is találtak: Herskó Dávidot a
sáfárt. Ezeket kellett vallomásra birni első sorban. A vizsgálóbiró
junius 28-án, 29-én, 30-án és julius első és második napjain gondosan
kihallgatta, de a tetemusztatás és csempészet semmi nyomára nem akadt.
Oly részletesen, oly egybevágóan beszélte el a tutajút egész történetét
külön-külön mind a 15 tutajos, hogy beszédük valóságában kételkedni se
lehetett. Hogy valaki mind a tizenöt szegény, egyszerü s gyámoltalan
eszü napszámost beleavatta volna a titokba: ezt föltenni se lehetett.
Voltak köztük öregek és fiatalok, s kisebb-nagyobb eszüek, volt köztük
egy magyar ember is: Galsi István, ki Tokajtól kezdve velük volt több
napon át: teljes képtelenség, hogy egyiknek vagy másiknak beszédjéből ki
ne pattant volna valamelyes gyanus körülmény, ha ugyan tudtak valamit a
halott csempészetéről. Pénzt se találtak náluk, a házkutatás se járt
sikerrel. Sehol semmi jelenség.

A vizsgálóbiróság maga is nyomban elejtette azt a vak föltevést, hogy
minden tutajos tudott volna a dologról. El is bocsátott már julius 2-án
egy idegen és nyolcz szeklenczei tutajost és csupán hét szeklenczeit
tartott fogva.

Herskó Dávidot azért, mert ez zsidó volt és sáfár s erre irányult a
főgyanu.

Csepkanics Györgyöt, Matej Ignáczot és Selever Jánost azért, mert ezek
voltak az utolsó tutajon, a melynek közelében a holttetem felbukkant.

Szavinecz Pétert és Matej Pétert azért, mert az első és második tutajon
ezek voltak a kormánybirák.

Végre Höcska Györgyöt azért, mert ennek volt ásója. Az az ásó, melyet
Galsi Istvántól Tokajban vett meg.

Julius 3-án és 4-én a vizsgálóbiró Tisza-Dadán hallgat ki egy csomó
embert s tart ujabb nyomozást arra nézve, miként találták meg a
csonkafűzesi holttestet.

Julius 4-én elrendeli, hogy a fogva tartott tutajosokat kisérjék
Tisza-Lökre. Ott folytatja velük a kihallgatásokat a szolgabirói
hivatalnál. A pandurok ki is viszik oda valamennyit.

A vizsgálóbiró nem hallgatja ki őket. Szóba se áll velük, hanem e
helyett julius 5-én délelőtt átmegy Tisza-Eszlárra, délután pedig
végzést hoz, melyben elrendeli, hogy Matej Pétert, Szavinecz Pétert,
Höcska Györgyöt, Selever Jánost és Herskó Dávidot kisérjék vissza
Nyiregyházára. Csak Csepkanics György és Matej Ignácz maradjanak
Tisza-Lökön.

Mi ez? Talán megzavarodott volna a vizsgálóbiró elméje?

Nyiregyháza Tisza-Lökhöz messze van. Gyalogszerrel talán 4–5 órai
utazás, a hogy valaki menni tud. A pandur lóháton jár, a vizsgálati
fogoly gyalog baktat. Azok a tutajosok ártatlanok, de ha utóbb
bűnösöknek találná is őket a törvény: ma még csupán gyanu terheli őket,
semmi más. Ma még az alkotmány minden személyi jogukat biztositja az
emberekkel való szabad érintkezés kivételével. Még a gyanu se valami
sulyos bűnre vonatkozik. Nem öltek, nem raboltak, nem gyujtogattak, a
fölséget nem sértették, senkinek tudatosan kárt vagy sérelmet nem
okoztak. Miért hajtják tehát őket, mint a csürhét, hol előre, hol hátra?

Minő jogon hajszolja őket a vizsgálóbiró Tisza-Lökre?

Ki szabad őket hallgatni lakásukon vagy tartózkodási helyükön, vagy a
vizsgálóbiró hivatalos helyiségében s a törvényszék székhelyén, sőt ha
van ok rá: a bűntett szinhelyén is. Ám Tisza-Lök se nem hivatalos
helyiség, se nem székhely, se nem szinhely. A vizsgálóbirónak épen nincs
joga ahhoz, hogy a vizsgálati foglyokkal kengyelfutást vagy mulatságos
kirándulást rendezzen.

Azonban ki ütköznék meg ezen. A vizsgálati foglyok koldusok, gyámoltalan
szegény emberek, panaszukat senki se hallgatná meg, panaszkodni nem is
mernek, védőik semmit se tudnak a kengyelfutásról, nincs is talán
védőjük, rokonaik pedig messze földön, a magas Máramarosban. A varju se
károg utánuk.

De mégis jól megfontolt dolog ez a tisza-löki ide-amoda való futkározás.
Van ennek oka. Ok nélkül efféle bolondságot vizsgálóbiró nem csinál.

Ugyanis Tisza-Lökön lakik a csendbiztos. Ha a tutajosok a vizsgálóbiró
előtt semmit sem tudnak: át kell őket adni a csendbiztos kezére. Ott
majd tudnak. Sarf Móricz, a zsidó gyerek se tudott semmit, mig át nem
vitték Nagyfaluba Recsky András csendbiztos szelid hajlékába. De mihelyt
átvitték, alig töltött ott egy éjszakát, nosza tudta mindjárt, miként
vették vérét Solymosi Eszternek a metsző zsidók.

Csendbiztos és éjjeli vallatás: ez a kettő majd kideriti az igazságot.

A csendbiztos, Vay György, előkelő hatalmas nemzetség ivadéka.

Ősei Árpáddal jöttek ki Ázsiából s foglaltak földet a Duna-Tisza táján.
Ősi birtokukat Vaját Szabolcs vármegyében az első foglalással szerezték
s több, mint ezer év óta birják szakadatlanul. Mikor a honfoglaló
magyarok Európa felé jöttek, a Tanáisz-folyamon szarvas mutatta meg
nekik az átkelést. A Vay-nemzetség ősei rugtattak a szarvas után első
sorban s a gázlón ők jöttek át először. Nemesi czimerükben ezért van ott
a szarvasfej. Első keresztyén ősük 994-ben vette föl a keresztséget
Szent István királylyal együtt s birtokállásuk s nemzetségi
leszármazásuk hétszáz év óta kétségtelen okiratokkal igazolt.

Bőven ontották vérüket a nemzet minden nagy harczában. A török ellen, a
német ellen s a hitujitás nagy küzdelmei közt mindig az elsők között
voltak. Rákóczi fejedelem szabadságharcza nem egy Vaynak örökiti meg
nevét a magyar nemzet történetében. A csendbiztos is hires kurucz
hősnek, Vay Lászlónak dédősunokája.

A családnak egyik ága a 18-ik század közepén már bárói rangra emelkedett
s a bárói ág egyik sarjadéka a 19-ik század első felében grófságot
nyert. A csendbiztos ágazata megmaradt köznemesnek, de azért a vármegyék
életében épp oly tekintélyes volt, mint a főrendü ágazat. Csak az ujabb
kor gondolkozása tesz már köztük kölönbséget.

A csendbiztos már nagyon szerény vagyont örökölt s azt se tudta
gyarapitani, sőt érintetlenül megtartani se. Már apja, öregapja s
dédapja idején is sok testvér közt sokfelé háramlott az ősi vagyon, neki
is – a mint tudom – sok testvérje volt, nem is nevelték szerény
kenyérkereső foglalkozásra, valamelyes hivatalt el kellett fogadnia.
Szabolcsvármegye kis-várdai járásának lett csendbiztosa 1870-ben. 1876
óta a tisza-löki székhely csendbiztosa.

Gyöngéd és nemes felfogás uralkodott a vármegyék nemességében. Sok nagy
és jeles család ivadékát elejtette a sors; a nemesség ugy vélekedett: az
elejtettet neki föl kell karolnia. Kárhoztatták is, gunyolták is
időnként ezt a felfogást. A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell
adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a
sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és
közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden
személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már.

S igaza van. Egy szavam sincs ellene. A közélet porondján e nézet
mellett harczoltam magam is egész életen át. Még a nagy perben is
szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok
babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint,
régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli,
vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar
nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e
hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, a mi bennük szép.

S bizony szép a nemzetért élő ősi családok elszegényedett ivadékairól –
a mennyire lehet – gondoskodni.

Vay György csendbiztos a nagy perben rideg léleknek, nyers modoru
pusztai embernek mutatkozott. Nem volt alkalmam vele közelebbről
megismerkedni; – csak a nyilvános tárgyaláson folytatott beszédekből,
vádlottak és tanuk rávonatkozó kijelentéseiből alkothattam róla magamnak
véleményt. E véleményben pedig sok van, a mi rá nézve nem kedvező.

Kegyetlenkedett a foglyokkal.

A foglyokkal való durva bánásmód minden mívelt nemzetnél előfordul,
pedig szigoru törvény tiltja mindenütt. A kinzó vallatás Magyarországon
el van tiltva már 1790 óta. De nyomai itt is maradtak. A mit a
természettudósok atavizmus néven ismernek: meg van az nemcsak a
természeti, hanem az erkölcsi világban is. Évezredek szokása élettani
változást idéz elő lassanként a szervezetben s e változás a
törvényhozások külső parancsára nyomban meg nem szünik. Katonák,
csendőrök, rendőrök agya és foglalkozása különösen alkalmas arra, hogy a
nyilvánosság elől elzárt titkos vallatásnál gyakran a gyötréssel járó
faggatás utálatos szokása fölelevenedjék.

A vallás, vallomás, vallatás különös értelmü szavak a magyar nyelvben.
Minden szónak van története, – e szavaknak nagy történetük van.

Megvallani: e szó eredetileg s a nép felfogása szerint annyit jelent,
mint megbirni, elbirni, kiállani. »Megvallja-e ez a szerszám azt a
terhet?« »Megvallja-e ez az ember azt a munkát?« »Szégyent vall, kárt
vall, becsületet vall.« Igy használja e szót a nép ezer változatban.

A »vallás« eredetileg azt jelentette: hitvallás, latinul: confessio, a
hitnek minden kinzás, üldözés, erőltetés daczára is elszánt megtartása s
magára vállalása.

A bevallás már birtokjogi műszó a magyarban. Azt jelenti, a mit a latin
nyelvben: fassio. Ha valamely nemes ember kénytelen volt birtokát
eladni, a birtokot hiteles helyen a vevő részére bevallotta.

Ha a vádlott a biró előtt bűnét elismeri: azt mondják, megvallja, vagy
bevallja bűnét. Ha el nem akarja ismerni, akkor vallatóra fogják,
gyötrik, kinozzák, kényszeritik. Ez a vallatás.

A régi magyar törvényhozásban, de némely külföldiben is gyakran kétféle
vallomás állott az itélőbiró előtt. Az egyik a vallatással kierőszakolt
beismerés s a másik az a beismerés, melyet a vádlott kinzás nélkül
önkéntesen tett. Ez utóbbit benevolens fassionak vagy még rövidebben
benevolumnak nevezte a magyar törvénykezés.

Volt magyar neve is: »törödelmes vallomás.« De már ez a szó is:
törödelmes, furcsa sejtelmet támaszt bennünk a szó történetére nézve. Ma
a töredelmesség erkölcsi megbánást jelent; a dacznak megszünését, a
léleknek megtörését jelenti, de eredetileg bizonyára azt jelentette,
hogy a vádlott testben-lélekben összetörve állt a biróság elé s ugy
beszélt, a hogy a közvádló, vagy a biró akarta, mit sem törődvén már
azzal, mi történik már vele ezen túl.

Vay György csendbiztosban erős hajlam volt arra, hogy a keze közt levő
vádlottal gorombán bánjék. Sok panaszt tettek ellene e miatt. Fegyelmi
uton – számát se lehet tudni, mennyi eljárást folytattak ellene. Bűnvádi
ügye is több volt, s több izben el is itélték a biróságok. A budapesti
királyi tábla mint másodfoku biróság Rácz Imre és társai panaszára 1880.
évi november 9-én fél évi börtönre s hivatalvesztésre itélte, mely
itéletet azonban a legfelsőbb biróság lényegesen enyhitett, 100 forint
birságban s esetleg husz napi fogságban marasztalván őt. A nagy per
folyama alatt is több fegyelmi és bűnvádi följelentés volt ellene. Egyik
pandurja a nyilvános tárgyaláson egyenesen azzal vádolta, hogy a
pandurok ruhapénzét is elköltötte s a legénységnek nem adta ki. Bűnpörei
alatt Szent-Mihályon lakott s a községi előljáróság azt bizonyitotta,
hogy teljesen vagyontalan.

Erőszakos természetét jól ismerte a vizsgálóbiró s alig lehet
kételkedni, hogy éppen ez okból adta át neki vallatásra a tutajosokat.
Ebben van némi mentsége a csendbiztosnak. Valamint abban is, hogy a
társadalom izgatottsága miatt akkor sajtó, kormány, biróság és parlament
csaknem mindent elnézett, a mi a zsidók ellen történt. A ki legjobban
üldözte őket, bizonyos foku és természetü népszerüségre az tarthatott
számot.


II.

(Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. – A
reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa
szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall.)

Julius 5-én tehát – mint érintettem – minden tutajost visszavittek
Nyiregyházára, csak Csepkanicsot és Matejt hagyták Tisza-Lökön.

Csepkanicsot a vizsgálóbiró 5-én reggel átkisértette Tisza-Eszlárra.
Mutassa meg azt a helyet, a hol Eszlár és Tisza-Ladány közt junius 16-án
a tutajosok kikötöttek. Megmutatta. A vizsgálóbiró megjegyezte, hogy e
helyütt a Tisza medrét május 21-én halászokkal kikutatta s itt Solymosi
Eszter holttestét nem találta.

Ezért bizony Csepkanicsot nem kellett oda vitetni. De ez volt az ürügy a
tisza-löki kirándulásra.

Délre már Csepkanicsot megint visszakisérték Tisza-Lökre s ott Matej
Ignáczczal együtt elzárták. Az elzárás egyelőre estig tartott.

Napközben az urak jól mulattak, a vádlottakat ki nem hallgathatták. A
királyi alügyésznek ott volt a vadászkutyája is. Tisza-Löktől keletre, a
várostól csak néhány kilométernyire jó vadászterület van a Hajnalos nevü
pusztán. Odamentek ki vadászni s ott vadászgattak szürkületig.

A mi ezután történt, azt Kazimir József pandur beszéli el részletesen.

A szolgabiró gyümölcsös kertjében volt egy üvegház. Ott volt Csepkanics
és Matej elzárva. A szolgálattevő pandurok: Kazimir József és Róka
Sándor. A tolmács szerepét Karanczai József fogházőr végezte.

A vizsgálóbiróság kiadta a parancsolatot, hogy Csepkanics és Matej
vetkőzzenek le ingre-gatyára. Levetkőztek. Süveget, dolmányt, övet,
bocskort leöltöttek s mezitláb és hajadon fővel maradtak.

Először Csepkanicsot vitték vallatóra a csendbiztos elé. A
csendbiztossal együtt volt Karanczai, a ki tudott oroszul. De sokat
tudott a tetemusztatás részleteiről is.

Honnan tudta, a mit tudott?

Ez az a nagy kérdés, melyre sohasem tudtam határozott feleletet nyerni.

Ekkor még se Matej, se Herskó, se Smilovics nem beszélt erről egy szót
se. Az urak se tudtak ekkor még a tutajosoktól egyebet, csak annyit,
hogy Herskó, mikor tutajával Esseny alatt elhaladt, ott egy parton álló
zsidóval néhány szót váltott s aztán azt tudták, hogy Herskó tutajai
Tárkány alatt is, Eszlár alatt is kikötöttek. Ebből készült az a mese,
hogy a tetemusztatásra Essenynél került össze a két zsidó, továbbá, hogy
a holttestet Szent-Mártonnál s Tárkánynál kötötték a tutaj alá s végre,
hogy azt Eszlár alatt öltöztették Solymosi Eszter ruhájába.

Mindezt Karanczai jól tudta, mert a csendbiztos intésére ezekről
kérdezte a tutajosokat. De minderre Csepkanics nem tudott felelni.

– Nem tudok semmit. Nem láttam, nem hallottam semmit.

Ez volt minden felelete.

A csendbiztos parancsára le kellett feküdnie a földre. Hanyatt feküdt.
Két lábát a bokánál Kazimir pandur zsineggel összekötötte.

A tutajos el nem tudta gondolni, mit akarnak vele. Csak a csendbiztos
rettenetes haragját látta s káromló és fenyegető szavait hallotta.
Rémüldözött.

Ujra kérdezte Karanczai, de megint csak nem tudott felelni.

A csendbiztos odaszólt a pandurhoz.

– Eredj, hozz be vesszőt.

Kazimir kiment, egy reengrot szilvafáról levágott késével három vékony
ágat, letisztitotta róla a falevelet s ment a szobába.

– Vallasz-e?

A tutajos látta a három pálczát, de azért azt felelte:

– Nem tudok semmit.

A csendbiztos azt parancsolta Kazimirnak: üsse a tutajos talpát.

A pandur elkezdte ütni, csakúgy csattogott.

A talpverés keleti országokban egykor divatos volt. Magyarországon
sohase volt szokásban. Ez tisza-löki találmány volt, de éppen csak a
nagy perben alkalmazták.

Az ember talpa érzékeny, ha kiskorától kezdve lábbelit visel. A tutajos
kiskorától kezdve, nyaranta mindig mezitláb jár, talpának bőre meg is
vastagodik, meg is kérgesedik s ezért nagy fájdalmat bir el.

Két pálcza csakhamar foszlányokká töredezett. A szilvafaágban nincs nagy
szivósság.

De azért a tutajos mégis nagy fájdalmakat szenvedett. Két kezét imádkozó
helyzetbe összetette, ugy könyörgött, hogy ne bántsák.

– Ha édes anyámra tudnék valamit – ugymond – még arra is kimondanám, de
én nem tudok semmit.

Kazimir a pandur el volt fáradva. Éjjel Nyiregyházáról kisérte a
tutajosokat, délelőtt Eszláron volt, délután az urakat kellett
vadászatra kisérnie; se nem aludt, se nem evett rendesen egész éjjel és
egész nap. Bágyadt volt. A csendbiztos ugy vette észre, gyengén üti a
tutajos lábát.

Rárivallt.

– Hát csak igy tudod ütni? Nem ettél még ma?

Boszuság fogta el a pandurt is s a mekkorát csak tudott: akkorát ütött a
pálczával a tutajosnak most már nem a lábára, hanem a fejére.

A tutajos nem vallott.

Ekkor lábairól levágták a köteleket, fölemelték s az asztalhoz vezették.
A tutajos kifujta magát egy pillanatra.

A csendbiztos elővette a gyüszüt. Azt a gyüszüt, melynek sokkal durvább
alakját a kinzó vallatás századaiban hüvelykszoritónak nevezték. Két
vasszelet, melyet a kéznek hüvelyk- vagy mutatóujjára fektetnek alul és
felül s egy vascsavarral összébb-összébb szoritanak. Az ujjak végein
apróbb véredények közt az idegek sok finom szála végződik. A tapintás
érzéke az ujjak végén a legélénkebb. A körömágy is tele van ideggel. A
sértések itt igen fájdalmasak.

A gyüszü tilos szerszám. Alkalmazását keményen büntetik a biróságok. De
ezelőtt negyedszázaddal még sok csendbiztos használta titkon. Azonban
leginkább csak nagy gonosztevőknél, rablóknál, gyilkosoknál. A használás
bebizonyitása nagyon nehéz s azért az elgyötört ember hiába panaszkodik.
Használat után megkékül, megzöldül az ujj, de ez a szin gyorsan elmulik
s az izomnak ellapulása is gyorsan szünik. Pandur, rendőr, csendbiztos
pedig soha be nem vallja.

A gyüszüt a csendbiztos maga tette a tutajos ujjaira s a csavarral maga
szoritotta össze a vaslemezeket. Lassanként szoritotta. A fájdalom
lassanként kezdődött s fokozódott, később élessé, czikázóvá,
türhetetlenné lett s az ujjakról fölterjedt a karra is.

A csendbiztost dühbe hozta a tutajos ellenállása. Különben is nyers,
hirtelen haragu, fellobbanó természetü volt. Komor arczával s rekedt
hangjával s káromló szavaival riogatta a makacs embert. Sehogyse tudta
megérteni, miért nem vall ez a tutajos. Hiszen nem zsidó. A zsidók neki
se inge, se gallérja. Baja se támadhat nagy a tetemusztatás
fölfedezéséből.

Azonban hiába káromkodott, hiába kékültek meg az ujjak a szoritó vas
alatt, hiába magyarázgatott Karanczay: a tutajos nem tudott semmit.

Nem fiatal ember már a tutajos, közel volt már az ötvenedik életévéhez.
Ugy emlékezem, ennél is idősebbnek látszott. Jó magas termetü, csontos
szikár alak volt, becsületes, komoly, kissé szomorunak látszó arczczal.
Ugy látszik, hideg vérrel tudta türni a szoritó vas fájdalmait. Vagy
talán benne is feltámadt a halálos dacz. A mily elszántan törekedett a
csendbiztos a sikerre: oly elszántan őrizte ő a maga igazságát.

– Megdöglesz, kutya, a kezem alatt, ha nem beszélsz.

A tutajos csaknem nyugodtan felelt.

– Hát megdöglöm, eleget éltem, de nem hazudok.

E néhány szó nincs benne a jegyzőkönyvben. Ezt már Kazimir pandur
többünk előtt a kihallgatás befejeztével beszélte a törvényszék
lépcsőcsarnokában. Jegyzeteim közt igy találom.

– Eleget éltem!

Nagy szó ez. Az elszántságnak és a kétségbeesésnek szava. De a hős
léleknek s a nyomoruságnak szava is. Ötven éves koru egészséges ember
előtt a következő esztendőknek még nagy becsük van. Ha ugyan nem
nyomorusággal volt teljes az elmult ötven év. Nem minden élet egyenlő
értékü. De a korszerü felfogás szerint minden élet megér egy hazugságot
s nagy kinoktól menekülni még hazugság árán is érdemes. De az orosz
tutajos lelke nem korszerü, divatos kelméből volt szőve. Elnyühetetlen
végi darócz kelme volt az a lélek.

Nem hazudott.

Ez pedig nagy dolog volt. A vizsgálóbiróság esze szerint Csepkanics
vette észre először a felbukkant holttestet, a mint sodorta azt a folyam
árja. Ő látta meg lábait, ő adott róla hirt társainak, ő volt az utolsó
tutaj kormánybirája, az ő tutaja közelében történt a felbukkanás: neki
mindent kellene tudnia, ha csakugyan ugy csempészték az áltetemet.

A vizsgálóbiró szerint ugy csempészték. Csepkanicsnak tehát –
törik-szakad, tanuvá kell lenni.

Bizony nem lett ő tanuvá.

Utolsó szava nagy hatással volt a csendbiztosra is. A csavart
megtágitotta s a gyüszüt levette az ujjáról. Belátta, hogy emberére
akadt, a ki, ha agyonütik, se enged a rátukmált beszédnek. Tovább
kinozni nem akarta.

A meggyötört ujjak gyorsan kezdtek kékülni és dagadozni. A csendbiztos
azt parancsolta Kazimir pandurnak, huzogassa meg az ujjakat. A pandur
meghuzogatta.

Matej Ignáczra következett a sor. Ezt is levetkőztették, ennek is meg
kellett oldania bocskorát is.

Kazimir pandurt is megejtette a hivatali vakbuzgalom. Mikor Matejhez
ért, hogy ezt a csendbiztos elé vezesse, azt mondta neki.

– Te is megmondj ám mindent, mert különben te is ugy jársz, mint a másik
tutajos. Az már ugy is megvallott mindent.

Matej fiatal férfi volt, ekkor csak 28 éves, erős, egészséges. De az ő
lelke már más szövetből készült.

Félt, reszketett, mikor a pandur vezette a haragos nagy ur elé, a
csendbiztos elé. Kezei annyira reszkettek, hogy a pandur a törvényszék
előtt szemlélhetőleg is megmutatta, minő félelem nyomta meg e tutajos
lelkét.

Nagy aggodással kérdezte a pandurtól, hogy mit mondott Csepkanics? Miket
vallott? Ő nem hagyja magát kinozni, ő mindent megmond készséggel, de
nem tudja, mit beszéljen.

No de ott volt Karanczai. Ez már tudta, miként történt a tetemusztatás.
Matej nyomban kijelentette, hogy ő kész tanuskodni mindenre.

Kész is volt. Vallomására a jegyzőkönyvet julius 5-ről keltezi a
vizsgálóbiró. De az 6-án fejeződött be, mert éjfél után, sőt hajnali 1
óra után ért véget. E jegyzőkönyvben van az áltetem usztatásának
története először részletesen leirva.

Matejjel a csendbiztos nem is vesződött sokáig. A mikor ez készséggel
nyilvánitá a vallomására: rögtön átadta Karanczainak és a
vizsgálóbirónak.

Mikor a jegyzőkönyv elkészült, ugy hajnali két óra felé az urak
elküldték Kazimir pandurt a városba szilvapálinkáért és szarvas
süteményért. A háziur aludt egész családjával és cselédségével, a
boltból kellett az effélét beszerezni. Mire a pandur a szilvaszeszszel
visszaérkezett, már készen volt a birói végzés is, a mely szerint Herskó
Dávid tutajos sáfárt haladéktalanul ki kell kisérni a nyiregyházi
börtönből Tisza-Lökre.

Hogy e szokatlan és törvénytelen intézkedés helyett miért nem inkább
maga a vizsgálóbiróság ment Nyiregyházára, hivatali székhelyére Herskót
kihallgatni: ennek oka egyszerü. Nyiregyházán nem volt alkalmas
csendbiztos s nem volt a lakott házaktól messzefekvő szolgabirói kerti
helyiség, a hol a vádlottat feltünés nélkül lehessen nyaggatni s a hol,
ha kegyetlenül találják csiklandozni, jajgatását senki ne hallhassa.

Kazimir pandur késedelem nélkül ment Nyiregyházára szekéren. A
törvényszéki elnököt nem találta otthon, de némi késedelemmel mégis
megkapta Herskót s déli 12 órára kiért vele julius 6-án Tisza-Lökre.

Azt kapta utasitásul, hogy Herskót feltünés nélkül vigye, az emberek, a
mennyire lehet, ne láthassák.

A pandurnak különös tiszte az engedelmesség. Zárt kocsit természetesen
nem adtak neki, zsákba nem tehette a zsidót, mint a vásári malaczot s a
nyitott fakószekéren még se volt szabad senkinek se meglátni Miként
szállitotta ki tehát?

Pandurészszel kitalálta.

Lebegő ülést szerzett kocsijára, az ülés alatt van egy kis szűk hely,
valami jól termett macska meglehetős kényelemmel el is férne ott. Oda
gyömöszölte be Herskót s keményen meghagyta neki, hogy se ne mozogjon,
se ne jajgasson, se hangosan ne szuszogjon. Maga pedig puskásan,
fegyveresen felült az ülésbe.

De nem is akadt volna ember, a ki elgondolhatta, vagy csak elképzelhette
volna is, hogy a pandur alatt tutajos zsidó kuporog. Szegény Herskó,
majd megfuladt, mire Tisza-Lökre értek.

A mi ezután történt, arról Kazimir pandur már semmit sem tud. Két éjjel
már nem aludt, másfél nap óta rendesen nem evett s az éhségtől és
fáradtságtól már majdnem eldült. Adtak neki egy forintot s egy napi
szabadságot.

Bary József vizsgálóbiró, Vay György csendbiztos és Karanczai fogházőr
világért se beszélték volna el a törvényszék előtt Herskó faggatásának
történetét. Csak a vizsgálati iratok sovány adataira s Herskó szükszavu
elbeszélésére vagyunk utalva.

Két jegyzőkönyvet vett föl az napon Herskóval a vizsgálóbiró. Az egyiket
délután, a másikat este és éjjel. Az elsőben még semmit se tud Herskó, a
másodikban pedig már Matejjel megegyező módon beszéli el a
holttestcsempészetnek s az áltetem usztatásának részletes történetét.

A kétféle vallomás közt azonban történt valami. A vallatás.

Hogy a vallatás miként történt, arról Herskó több izben nyilatkozott.
Első izben a szeklenczei előljáróság előtt 1882. évi augusztus 22-én. Őt
ugyanis, valamint Matejt és Csepkanicsot augusztus elején szabadlábra
eresztették s ő is, mint társai, egyenesen hazament Szeklenczére.
Mindennapi természetes dolog, hogy ott a rokonok és ismerősök százféle
kérdést intéztek hozzá: miért tartott oly hosszu ideig a tutajos út, mi
történt velük útközben, miként bukkantak a holttestre, miért fogták el
őket, mi volt a vád ellenük, miért vállalta magára a holttest
csempészését, az áltetem usztatását, miért keverte gyanuba a zsidókat?
Herskó erre alig felelhetett mást, mint hogy gyötörték, kinozták,
kényszeritették.

Alig hiszem, hogy saját akaratából panaszt emelt volna e miatt. Szegény
ember, gyámoltalan zsidó, gyáva idegzet, agyonijesztgetett lélek: örült,
hogy túl esett a bajon s hogy végre kiszabadult a birák, pandurok,
csendbiztosok kezéből. Ha panaszt emel: ujra biróság elé kerül. Ujra
idézgetik, huzzák-vonják, Poncziustól-Pilátusig kergetik, Nyiregyházára
hajszolják s azután mi a haszna? Hogy zsidóüldöző korban rongyos tutajos
zsidó miatt birónak, pandurnak hajaszála se görbül meg s ő elégtételt
ugy se nyer: teljesen bizonyos. A mi pedig eddig történt, a mit eddig
szenvedett, azt megváltoztatni ugy sem lehet.

Sok mérsékletre, sok önuralomra, sok bölcseségre tanit a szegénység.

Azonban volt körülöttünk akkor egy zsidó fiu, Szabolcsi Miksa nevü. Ha
nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült,
meglehetős műveltségre tett szert s különösen nagy jártassága volt a
zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel s faja és hitsorsosai
iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden
fájdalmát. Szerény hirlaptudósitó volt ekkor s e foglalkozásból élt.
Később az »Egyenlőség« czimü hirlapnak lett tulajdonosa és szerkesztője.
A fiatalember és fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az
ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltünésének rejtélyét ő fogja
földeriteni s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e
törekvésében a vakmerőségig s fáradtságot nem ismert. Rajongása,
tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is
belékergette. A vérvád hivei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak
rá.

Ő augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklenczére,
fölkereste Herskót s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy
az áltetem-usztatást magára vállalta? Herskó felelete az volt, hogy őt
és társait Tisza-Lökön kinozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, mig
Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem birta, hogy a kinzás miatt
emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál.

A szeklenczei községi előljáróság előtt tették meg a följelentést. A
községi biró, egy hites előljáró s a jegyző vették föl erről augusztus
22-én a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalma nagyon általános. Előadja
a három tutajos, hogy ők Nyiregyházán igazán vallottak, de azután
Tisza-Lökön a csendbiztos veréssel ujabb s egészen más vallomásra birta
őket. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték mindhármajukat,
mig csak a csendbiztos kivánata szerint nem vallottak. Ily körülmények
közt apjukra is rávallottak volna.

A máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája ujra kihallgatta
őket szeptemberben s ekkor Herskó azt beszélte, hogy Vay György
csendbiztos őt öklével fejbevágta, azután bottal végighuzott rajta,
oldalba is döfte s másfél liter meleg vizet erőszakkal megitatott vele.
Fájdalmában és rémületében igy vallott terhelőleg önmaga s a zsidók
ellen.

Azt kérdezték tőle: miért nem mondta ezt el a nyiregyházi törvényszék
előtt, mikor tisza-löki hamis vallomását hitelesitette.

Azért nem – ugymond – mert vallomásának julius 30-án történt
hitelesitése előtt, közvetlenül Bary vizsgálóbiró magához rendelte s azt
igérte neki, hogy ha a törvényszék előtt változatlanul jóváhagyja
terhelő vallomását s a tisza-löki dolgokról nem panaszkodik, akkor
nyomban szabadlábra helyezi, ellenkező esetben pedig ottmarad az ő
kezében – ki tudja meddig. S azután a törvényszéki ülésen, hol a
hitelesités történt, jelen volt a vizsgálóbiró is s ő e miatt nem mert
szabadon nyilatkozni.

1883-ik évi julius 3-án a nyilvános tárgyaláson beszélte el harmadizben
a tisza-löki vallatás történetét.

Szaggatott előadásában az a lényeges, hogy ő Tisza-Lökön elszántan
vonakodott a holttest átvételére és usztatására vonatkozó hamis
vallomást megtenni, de fenyegették s ijesztgették folytonosan s végül
Matej Ignáczot szembeállitották vele, a ki a szemébe mondta az egész
usztatási koholmányt. Ő Matej szemébe is határozottan tagadta ezt, de
azután Matejt eltávolitották, őt pedig a csendbiztos ismételten kézzel
fejbevágta s bottal is ütötte s botja végével ismételten oldalba lökte.
Jelen volt e bántalmazásnál a vizsgálóbiró, a királyi alügyész s
Karanczai fogházőr. A harmadik oldalba döféstől az alügyész mentette
meg.

Akkor vizet itattak vele, rumos üvegből mintegy másfél liternyit. Még
erre se akart vallani. Az asztalon zsineg volt. A csendbiztos azt kezébe
vette s őt azzal rémitette, hogy megkötözik. Ő magánosan volt, védője,
tanuja, bátoritója senkise volt, a megkötözéstől nagyon félt, benne
voltak már a julius 6-ika és 7-ike közti éjszakában, egész nap nem
evett, éhes volt, el volt gyötörve, mind teste, mind lelke elvesztette
már az ellenállás képességét – elvégre magára vállalta mindazt, a mit
Matej szemébe mondott.

Hogy mit vezettek jegyzőkönyvbe az ő vallomása gyanánt: nem tudja.

Karanczai volt a tolmács. Azt beszélte magyarul, a mit akart. Ő maga
magyarul nem beszél, csak oroszul és romlott német nyelven. A
jegyzőkönyvet a vizsgálóbiró magyarul irta s azt előtte orosz nyelven
föl nem olvasták.

Valóban furcsa is az a jegyzőkönyv. Más körülmények közt fegyelmi
büntetés érte volna a miatt a vizsgálóbirót.

A királyi ügyész például nem lehetett volna jelen a vádlott
kihallgatásán. Itt jelen volt a faggatásánál, a kinzásánál s a
vallatásnál.

A vizsgálóbiró maga nem vehet föl, maga nem irhat jegyzőkönyvet, hanem a
törvény szerint jegyzőkönyvvezetőnek kell mellette e munkát végezni. Ez
a tanuja, bizonysága, de ellenőre is a vizsgálóbirónak. A vizsgálóbiró,
a mint ez mindennap előfordul, lehet elfogult, lehet szenvedélyes,
boszus, elkeseredett, feledékeny: kell mellé a tanu, a kinek jelenléte
higgadtságra s figyelemre birja észrevétlen is. S a jegyzőkönyvvezető
egyuttal tanuja és bizonysága a vádlottnak.

Bary aljegyző nem törődött a törvénynyel. A törvény alakszerüségeire nem
is gondolt az ő vérvádkereső vakbuzgalma.

A tolmács se irta alá a jegyzőkönyveket. Se Matejét, se Herskóét, s
azután teljesen tudatlan és neveletlen fogházőrt nem is szabad
tolmácsként alkalmazni. Hol van a biztositék, hogy ily ember teljes
értelmi hüséggel adja elő mindazt, a mit a szintén műveletlen s
agyonrémitett vádlott szaggatottan, töredékesen elbeszél vagy
elnyöszörög.

De hát elvégre hajnal felé készen lett Herskó vallomása. S most már az ő
személyében akadt zsidó is, ki a jegyzőkönyv szerint önként bevallotta a
tetemusztatást, a vérvádnak s a zsidók bűnösségének nagy bizonyitékát.
Sőt vallomása még ujabb két vagy esetleg több zsidót is sulyosan terhel!
Smilovics Jankelt, a tutajost és Vider Mórt, a tokaji szatócsot s
esetleg az ismeretlen eszlári zsidó asszonyt, a ki Solymosi Eszter
ruháját Tisza-Ladány alatt átadta.

A vizsgálóbiró felfogása szerint igy kellett annak lenni. Hiszen az csak
természetes, hogy a valódi tettesek mindenfelé csak a zsidók lehettek,
nem a keresztyén tutajosok.

Smilovics Jankel elfogatását s a tokaji szatócs kinyomozását el kellett
rendelni azonnal. A kinyomozás gyorsan történt. Vider Mór szatócs már
julius 7-én és Smilovics Jankel már két nap mulva, 9-én a vizsgálóbiró
hatalmában volt.

A szatócsot nem nyaggatták. Nem is hagyott magára tukmálni semmit, még
Matej szembemondása után se. Nála nem járt se Matej, se Herskó; – ő nála
se pipát nem vásárolt, se 56 forintot el nem helyezett Matej; – ő soha
se látta, hírből se ismerte egyiket se. Azért csak börtönben kellett
ülnie sok ideig. Ugy emlékszem: vézna termetü, vértelen arczú, gyönge
izomerejü fiatal zsidó ember volt. Szinte csodálkoztam, hogy a
csendbiztosék vele semmi nyaggatási kisérletet nem tettek. Szinte ugy
látszott, nem hagyta volna magát sokáig gyötörni, inkább vallott volna,
mint a karikacsapás.


III.

(Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? –
Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet
meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és
Zrinyi más, mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős.)

Smilovics Jankel egészen más egyéniség. Eredeti és különös lélek. A
ledér és önző gondolkozásnak valóságos mintaképe. Ugy vallott maga ellen
és a zsidók ellen, a hogy csak a vizsgálóbiró óhajtotta. Nem is kinozták
egy pillanatig se. Könnyelmüen keverte az ügybe Fógel Amselt és
Mendelovics Niszent, Grósz Mártont és Klein Ignáczot. Vallomását ugyan
visszavonta s a törvényszék 1883-ik évi julius 2-iki tárgyalásán a
visszavonást annyira, a mennyire indokolta is, de ha terhelő vallomását
tőle független tárgyi körülmények hamisnak nem bizonyitották volna:
egyetlen szavát se hitte volna el senki, mikor magát ártatlannak
bizonyitá. Nem hittem volna neki magam se. Gondolkozásának sivársága oly
kedvezőtlen hatással volt rám is.

De érdekes törvényszéki alak kétségtelenül.

Először, mint már emlitettem, Nyiregyházán hallgatták ki julius 9-én. Ez
a vallomás igaz. Tutajútjának minden részletét üde emlékezőtehetséggel
mondja el. Ekkor még a holttestről s annak usztatásáról nem tud semmit.

Ezután a hetedik napon, julius 15-én vesznek föl vele ujból
jegyzőkönyvet. Ebben már regényiró képességével beszéli el, miként
találkozott a tetemszállitó két eszlári zsidóval s azután Herskóval s
miként vette amazoktól s miként adta át emennek a holttestet.

Vajjon mi történt julius 9-ike és 15-ike közt? Nem kinozták. Ismételve
határozottan mondja a nyilvános tárgyaláson, hogy őt nem kinozták,
testét nem bántották, testi fájdalmat nem kellett szenvednie.

Miért vallott tehát másként? Miért nyilatkozott akként, hogy önmagát is
oly sulyosan terhelje?

Azt mondja: faggatták és fenyegették. Fenyegették azzal, hogy
beláthatatlan időkig marad a börtönben. Azután meg fölváltva
kecsegtették és biztatták. Ha vall: néhány nap mulva, egy-két hét mulva
szabadon eresztik s többé nem lesz bántódása.

Hat napon át folyt makacs lelkének puhitása. Elég-e hat nap arra, hogy a
gyötört lélek önmaga ellen s más ártatlan emberek ellen forduljon?

Attól függ, minő az a lélek az ő eredeti alkatában?

A vizsgálóbiró cselekedte ama hat napon át a szünetlen faggatás dolgát.
Azt mondja Smilovics: részint magához rendelte, részint hozzáment a
tömlöczbe a vizsgálóbiró talán ötvenszer is. Fölzaklatta nem egyszer
éjnek-éjszakáján is. Egyik szavával rémitgette, másik szavával
kecsegtette. Ezt cselekedték kétségtelenül társai is: rabok, fogházőrök.
Önkényt, szokásból, vagy kitanitva cselekedtek: mindegy. A régi
tömlöczök állandó gyakorlata ez.

Éjjeli faggatás!

Különös dolog ez. Nyiregyházán és Tisza-Lökön sokszor és sok emberrel
megtette ezt a vizsgálóbiró és a csendbiztos. A kis Sarf Móriczot is
éjjel birták rá Nagyfaluban a vallomásra. Csepkanicsot, Herskót. Matejt,
Grószt és Kleint és Fogelt is éjjel abajgatták.

Nem Bary aljegyző találta ki az éjjeli munkát. Furfangos vizsgálóbirák
már előtte is gyakran vélekedtek ugy, hogy sikeres munka, gyors és remek
vallatás biztosabb éjjel, mint nappal. Ha nagy büntettről s valódi
gonosztevőről volt szó: az emberek nem ütköznek meg az éjjeli
vallatáson. Sőt megdicsérik a vizsgálóbiró erélyét, buzgóságát,
szerencsés kezét. Derék biró. Még az éjszakát is munkában tölti. A
vádlottat senki se sajnálja. Ki szánakozik a nagy gonosztévőn?

Mindez természetes.

De hátha ártatlan ember az, a kit éjszaka faggatnak? Hátha ártatlan
ember lelkét töri meg az éjszakánkint való zaklatás?

Pedig megtöri, ha a lélek nem elég erős, vagy nem eléggé vad.

Az éjszaka alvásra való. Leszáll a nap, megszünik a világosság, ránk
borul a sötétség, eláll a zaj, csöndesség uralkodik, szemünk-fülünk nem
akad munkára s nem ad munkát az agynak. De az agy is elfáradt a napi
munkában. Sok vért kellett neki gondolattá feldolgoznia. Áhitja a
pihenést ő is és áhitja a testnek minden része. Az élethez tartozik az
alvás. Az élő világ minden alkata nyugodni akar. A növény, az állat, az
ember, az érzések, a gondolatok egyaránt. S a rabnak kétszeres szüksége
van rá. Kivált ha a rab ártatlannak érzi magát. Hiszen egész nap
szakadatlan tünődések, kinzó aggodalmak gyötrik lelkét. Mikor szabadul?
Mikor lesz megint ép a becsület, teljes a szabadság s virágzó a vagyon?
Mikor látja ismét a szeretteit? S azután a rémképek! A gyerek sir, az
asszony beteg, az agg és tehetetlen szülők éheznek és fáznak!

Bizony a rabnak éjszakán át szükséges az alvás. Mig alszik: lelke is
pihen, szenvedése is. De joga is van hozzá. Hiszen még élő ember. S
kivált ha csak vizsgálati fogoly. Még nem tiporta el a törvény. Még
szabad is lehet. S ha ártatlan: szentül hiszi, hogy szabad lesz. Nem
szabad tőle az álmot elrabolni.

Azonban rátör a vizsgálóbiró. Rátör első álmában esti tíz vagy tizenegy
órakor vagy az éjfélnek perczeiben. S ujra kezdi s minden éjjel ujra
kezdi a vallatást.

Smilovics azt mondja: ötvenszer is faggatta Bary aljegyző. Talán nincs
igaza. Ez a szám magasnak látszik. De hogy sokszor rányomakodott:
bizonyos. E miatt a koldus zsidó Volner a törvényszék előtt is előállott
e panaszszal. Utóbb a királyi alügyész Egressi Nagy László is
összeveszett e miatt a vizsgálóbiróval. A börtönök felügyelete a királyi
ügyészség dolga. Ő felelős a törvény szerint a börtönrend fentartásáért.
De Bary aljegyző ezzel nem törődött. Keresztül-kasul járt éjjel-nappal a
börtönön, rendelkezett foglyokkal és börtönőrökkel s utóbb is megbontott
minden rendet. A királyi alügyész nem türhette tovább. Viszály tört ki
köztük. A királyi alügyész hirlapokban a nyilvánosság elé hozta az
ügyet. A vége az lett, hogy az alügyészt elmozditották onnan s az ügyet
kivették a kezéből. A vizsgálóbiró maradt győzedelmes.

De legyőzte utóbb Smilovicsot is.

Smilovics mindaddig ellenállott, mig Herskót szemébe nem állitotta.
Herskó huzódozva ugyan, de szemébe mondta Smilovicsnak, hogy ő adta át a
holttestet s ő adott pénzt is annak usztatására.

Smilovicsot »vörös zsidó«-nak nevezték. Vörös volt haja, bajusza,
szakála s vörös szeplővel tele az arcza. A vörös embert némi előitélet
kiséri Magyarországon. Talán másutt is. Furfangosnak vagy fondorkodónak,
vagy rossz embernek tartják a vörös embert. A zsidóság a nagy per idején
pokolra kivánta a vörös zsidót. Véletlenül Sarf Móricz is vöröshaju volt
kissé.

De azért Smilovics mégis fékezhetetlen dühre gerjedt s mégis szemközt
köpte Herskót, mikor ez a holttestusztatás regényes meséjét szemébe
mondta.

Hanem a düh gyorsan lelohadt. Helyet engedett a ravasz megfontolásnak.
Ezután már sikeres lett a vizsgálóbiró riasztgatása és kecsegtetése.
Beszélt Smilovics, mint a gép, ha meginditják. Többet tudott ezentul,
mint Matej és Herskó összevéve.

Nyomban vitték Eszlárra és Tisza-Lökre. Megjáratták vele a két község
közötti utat sokszor. Meg kellett mutatni: ki az a két eszlári zsidó, a
kitől ő Tisza-Szentmártonnál átvette a holttestet. Ujabb és ujabb
részleteket kellett elbeszélnie. Julius 18-án már Tisza-Lökön vett fel
vele a vizsgálóbiró jegyzőkönyvet. Ebben nagy elmére mutató
találékonysággal rajzolja meg az áltetem csempészetének mesterei képét.
Ebben már Fogel Amselt és Mendelovics Niszent is belerántotta az
usztatás történetébe.

Valósággal nem is volt Smilovics ostoba ember. A vizsgálati fogság alatt
tökéletesen megtanult magyarul beszélni, a mi nem mindennapi dolog. De
elmességét a nyilvános tárgyaláson még jobban be tudta bizonyitani.

Ezután három hónapon keresztül nem zaklatták. Ő se panaszkodott, de a
vizsgálati iratok közt sincs semmi nyoma. Csak október 19-én hallgatta
ki ujra a vizsgálóbiró s ekkor is változatlanul megmaradt hamis
vallomása mellett.

Sajátságos. Ekkor már maga is szentül hitte a holttestusztatás
megtörténtét. Azt ugyan tudta, hogy a mit erről beszélt: mindaz
valótlan, de a mit erről mások beszéltek, azt hitte. E hitében irta
Rózenberg Hermanhoz szeptember 17-én azt a levelet, a melyről már
korábban megemlékeztem.

Később nagy tusakodás támadt lelkében. Százszor meg százszor kérdezte
magától: vajjon miért is kellett neki ezt a hamis vallomást tennie?

Hogy ne kinozzák?

Jól van. Ezért érdemes volt megtennie. Okos ember csak nem kinoztatja
magát, ha azt puszta beszéddel, ha mindjárt hazugsággal is elkerülheti.
Most már azonban nem kell félnie a kinzatástól. Novemberben,
deczemberben a védők is beleavatkoztak már a vizsgálat vezetésébe.
Értesült a börtönben valamikép arról, hogy én november 12-én nagy
előterjesztést nyujtottam be a törvényszékhez, a melyben a
vizsgálóbiróság eddigi téves és hibás működése kegyetlenül szét van
zilálva. Érezték valahogy az összes foglyok, hogy Bary aljegyző
korlátlan hatalmának most már vége s hogy Tisza-Lökre kirándulni, nappal
a Hajnalosi pusztán vadászgatni, éjszakánként a csendbiztos segélyével a
vádlottakat nyaggatni ezentul nem lehet. Nem kellett most már a
kinzatástól tartani.

Ámde ő nemcsak félelemből vallott hamisan. Hanem azért is és leginkább
azért, mert a vizsgálóbiró nyomatékosan megigérte neki és sokszor
megigérte, hogy mihelyt vall, nyomban szabadon bocsátja.

Hova lett hát ez az igéret?

Elmult az 1882-ik esztendő. Ő julius 7-ike óta rab. Olyan rab, mint a
többi, a ki szilárdan megmaradt az igazság mellett. Mit ér akkor a hamis
vallomás, ha az embert még szabadon se eresztik miatta?

Rosszul számitott. Rossz üzletet csinált. Ez a gondolat nem hagyta
nyugodni.

Végre megszünt lelkének tusakodása. Elhatározásra jutott. Neki jóvá kell
tennie, a mit eddig önmaga ellen vétett. Elvégre elég volt a börtönben
fél évig sinylődnie. 1883. évi január 11-én jelentkezett a királyi
ügyészségnél és kérte ujból való kihallgatását. Elrendelték. Ekkor aztán
elmondta, hogy mind julius 15-iki, mind julius 18-iki vallomása hamis.
Nyiregyházán rémitették és kecsegtették, Tisza-Lökön disznóólba zárták,
azért vallott. Egyuttal hivatkozott alkalmas tanukra, hogy ő junius
11-én át se adhatta a holttestet Tisza-Szentmártonnál és Tárkánynál s
Herskóval, Grószszal és Kleinnal akkor és ott nem is találkozhatott,
mert ő ezen az egész napon át Tisza-Kerecsenyben volt, Benczi nevü
korcsmárosnál étkezett; tudja ezt a korcsmáros felesége, fia s leánya is
s tudják Veintag Ignácz őrladányi és Vein Samu gergelyi lakosok, a
kikkel tanácskozott, tárgyalt, társalgott egész nap. Tisza-Kerecseny
pedig Tárkánytól jó 35 kilométernyire van s ő nem madár, hogy oda-vissza
röpülgessen.

Képzelhető az elámulás, mely e vallomásra meglepte a vérvádhivő és
tettes-kutató urakat. Hiszen ha Smilovics most igazán beszél: akkor
Matej és Herskó egész holttestusztatási meséje szemen szedett hazudozás.
Akkor a csonkafűzesi szakértők munkája is tévedés, tudatlanság és
ámitás. Akkor összedül az eddigi vizsgálat minden mesterkélt eredménye s
akkor Szakolczai Julcsa beszéde szentirás és szegény Solymosi Eszternek
nem ontotta vérét senki.

Akkor a vérvád ostoba babonává sülyed s a zsidók ártatlanok.

Csakhogy én előttem most már az lett fontossá a nyilvános tárgyaláson:
miféle munkát végzett Smilovics lelke, a mikor arra a leleményes és
részletes vallomásra szánta el magát, a mely most már hamisnak
bizonyult?

Mert vallomása nem pusztán betanitott vallomás volt. Nem is csupán a
hozzá intézett kérdésekből állitotta össze a koholt történetet.

Matej és Herskó igy cselekedett.

Az egész usztatási mesét a vizsgálóbiró titkos tanácsa költötte. Volt
néhány szilárd pont, a mely körül a mesét meg lehetett szőni.

A szakértő orvosok azt mondták, hogy a csonkafűzesi holttest nem
Solymosi Eszter. A ki ezt elhitte: akár bárgyu, akár okos észszel, ebből
csak azt következtethette, hogy a holttest tehát valamely idegen
nőszemélyé.

Ámde a holttesten kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Minthogy ez
a ruha önmagától a holttestre rá nem mászott: valakinek a holttestet föl
kellett öltöztetni.

De hát az a valaki hol vette a ruhát?

Bizonyosan a zsidók adták neki. Még pedig az eszlári zsidók. Hiszen a
vérvád szerint ők emésztették el Esztert, tehát a ruha csak az ő kezükbe
kerülhetett.

Most az a kérdés merült föl: honnan került az idegen nőszemély
holtteste?

Eszlárról és környékéről senki se hiányzott, tehát más vidékről kellett
azt megszerezni és odaszállitani.

Hogy ki szállitotta oda: az kétségtelen. A tutajosok szállitották oda,
mert az ő tutajuk mellett találták. Bizonyára kellett zsidónak lenni a
tutajokon, mert keresztyénre és ostoba tutajosokra ily nagy és titkos
dolgot a zsidók nem bizhattak.

Ennyiből állott a csonkafűzesi és eszlári halottszemle után a gondosan
kikoholt mese. Tovább fejleszteni a mesét egyelőre nem lehetett, mert
csak ennyire volt elegendő támaszték. Be kellett várni, hogy a tutajosok
közt lesz-e zsidó?

Lett. Köztük találták Herskó Dávidot. A mese valószinűbbé vált.

A tutajosok oroszul beszéltek, de az urak nem tudtak oroszul. Kellett
teljesen megbizható s tőlük teljesen függő ember, a ki tolmács legyen.
Ilyet találtak Karanczai József fogházőr személyében s azért ez időtől,
a tutajosok kézrekeritésétől kezdve a fogházőr mindig az urak körül
volt. Ő volt a tolmács, a tanu, a vallató és kinzó segéd, a foglyok
kisérője, időnként még a pandurok parancsnoka is. Ő vele közölték az
egész összeszőtt font mesét.

Csepkanicscsal nem boldogultak. Ez a tutajos minden gyötrésnek ellenállt
s megtörni nem tudott.

De Matej már más ember volt. Ő már akkor is megrémült, a mikor még kis
ujjal sem nyultak hozzá. Kész volt vallani mindent. Csak azt nem tudta,
mit valljon. Ámde jól tudta ezt Karanczai. Ennek kérdéseit, oktatásait,
egész elbeszélését mohón szivta magába Matej, hogy azután a tutajút
részleteivel kiegészitve, körülményesen elmondhassa a vizsgálóbiró
előtt.

A mesébe bele lehetett volna illeszteni, hogy a holttestet
Bustyaházától, vagy Máramaros Szigettől, vagy Mező-Váritól usztatták
Herskó és a tutajosok. Ám a titkos tanácsnak száz oka volt arra, hogy
ezt meg ne kisértse.

A tutajok elindulási szinhelye Bustyaháza volt. Matej csak olyan mesét
mondhatott, a mely Bustyaházánál kezdődik. Ámde itt még kicsiny a Tisza,
a tutajok összerovását csak itt kezdték, itt száz meg száz ember jár
éjjel-nappal a parton is, a vizen is. Lehetetlen elképzelni, hogy ha itt
holttestet csempésznek: valaki azt észre ne vegye. S aztán éppen nem
volt arra semmi támaszték, hogy akár Herskó, akár más, miként vitték
volna oda Máramaros-Szigetről a holttestet.

A titkos tanács fejében sokáig mozgott Máramaros-Sziget. Ez nagyobb
város, itt sok zsidó lakik, itt már gazdag zsidók is vannak, gazdag
zsidók nélkül pedig holttest szerzése és szállitása meg nem
történhetett. Ehhez pénz kellett. Szegény napszámos zsidó ilyesmire nem
is gondolhatott önmagától.

Van ennek nyoma az iratok közt.

Julius hónapban névtelen levél érkezett Máramaros-Szigetről a
nyiregyházi törvényszék elnökéhez, melyben az iró elmondja, hogy öreg
Vájzer nevü szigeti zsidónak volt egy szolgálója, a ki megbetegedett,
kórházba került s ott meg is halt. A szigeti rabbi és Káhán Kálmán
szigeti gazdag zsidó tervezte ki az áltetem csempészését. Az elhalt
szolgáló holttestét alkalmazták erre a czélra. Káhán adta a pénzt az
usztatáshoz Smilovicsnak.

Ezt a levelet az elnök átadta természetesen a vizsgálóbirónak. Csináljon
vele, a mit tud és akar.

A levél alapján való intézkedésre azonban nem került sor. Talán utóbb
azt is megértjük: miért nem.

Honnan eredt ez a levél? Ki irta ezt?

Ez a kérdés nincs földeritve. Valami könnyen nem is lehetett volna. De
nekem ez a levél sok tünődést okozott.

Megnéztem jól, a papirosnak, tintának vagy kézirásnak mását nem
találnám-e meg a nyiregyházi, tiszalöki vagy eszlári papirosok, tinták,
vagy kézirások között. Tele voltam utóbb már gyanuval magam is. A
levelet nem valami képzelődő máramaros-szigeti ember ötletének
tartottam. Ki tudná azt Máramaros Szigeten, hogy Smilovics holttestet
szállitott, holott teljesen bizonyos, hogy holttestet se ő, se más nem
szállitott.

A névtelen levél betüiben s tintájában Karanczai József fogházőr
kezeirását véltem fölismerni. Természetesen csalódhattam is. Hiszen
Karanczaitól egyéb irást, mint neve aláirását nem is láttam. Az ő
nevében csak 12 betü van, ebből is kettő nagybetü, a vezeték- és
keresztnév kezdő betüje. Tehát csak 10 betü vonásait hasonlithattam
össze, holott a magyar nyelv 28 betüvel irja szavait. Nem is szóltam
róla a biróság előtt. Nem is volt rá okom valami nagy, mert a rabbi
ellen és Káhán ellen ugy se inditották meg a vizsgálatot.

A titkos tanács Mező-Várit is kihagyta a holttestszállitás meséjéből.
Itt sokáig időztek a szeklenczei tutajosok, de itt is száz meg száz
ember zsibong éjjel-nappal a parton s a tutajokon. Ez nagy tutajrakodó
hely. Zsidó is nagy számban tanyázik itt. Ügynökök, sáfárok, tüzifa- és
épületfatulajdonosok, kocsmárosok, boltosok, pálinkamérők. Nagyon nehéz
lett volna ezek közül egy vagy két zsidót kiszemelni, a kivel Herskót a
holttest kérdésében összekapcsolhatták volna. Erre a titkos tanács nem
vállalkozott.

Valami ezután következő kikötőt kellett kiválasztani. Az volt a kérdés:
hol találkozott Herskó másik zsidóval?

A szeklenczei tutajosok vallomásából kiderült, hogy a mikor junius 7-én
Tisza-Kerecseny alatt elvonultak, a parton Smilovics Jankel állott s ez
zsidó-német nyelven néhány szót váltott Herskóval. Jó messziről történt
a szóváltás, mert Herskó a Tisza közepén vonult lefelé, Smilovics pedig
a szárazon volt.

Smilovics személyében meglett tehát az a zsidó, a ki a holttestet
átadhatta. E körülmény megint olyan támaszték volt, a mely körül a
titkos tanács Karanczai segélyével tovább szőhette, tovább fejleszthette
a tetemusztatás tündérmeséjét. Smilovics, a furfangos »vörös zsidó« is
alkalmas volt erre egy ideig.

Csakhogy Smilovics nem csak annyit mondott, a mennyit a titkos tanács
kigondolhatott, hanem annál sokkal többet. Kinek juthatott volna eszébe
például az eszenyi és tisza-szent-mártoni kirándulás Kesztenbaum
Gimplihez és Rubenstein Májerhez? Kinek lehetett volna sejtelme is Fogel
Amselről és Mendelovics Niszenről?

Igaz, hogy Smilovicsnak, ha már magára vállalta Karanczai segitségével
Herskó beszéde után a holttestet, arra is meg kellett felelnie, hol
vette hát ő azt a holttestet? Ám az eszlári sugdosások után rámutatott
Grószra és Kleinra; ime ezek hozták. De annál kevésbbé kellett neki
Fogelt és Mendelovicsot mégis berántani a hinárba.

S egyebekben is szinezte-himezte, tarkitotta a tetemusztatás meséjét.

Azért gerjesztette fel kiváncsiságomat, vajjon minő utakon járt az ő
lelke, a mikor hamis vallomását megcsinálta?

Nyilatkozatai, melyeket a julius 2-iki nyilvános tárgyaláson tett,
bevilágitanak lelke mélységébe. A törvényszéki elnök, a közvádló királyi
főügyészi helyettes, én és védőtársaim intéztünk hozzá kérdéseket.

Miért vallott hamisan?

– Kérdeztek, fenyegettek, ijesztgettek!

– Kénytelen voltam vallani, mert féltem, hogy a csendbiztos elé visznek
s megkinoznak, a mint láttam, hogy Fogelt kinozzák.

De hiszen őt nem kinozták!

– Engem nem kinoztak. Hiszen épen azért fecsegtem össze mindent, hogy ne
kinozzanak.

– Agyon hagyjam magam ütni? Édes apám husz év előtt meghalt már, de
azért arra is rámondtam volna a tetemusztatást. Mert én ugyan szegény
ember vagyok, de azért élni akarok a világon.

Annyit csak tud, hogy a törvény a kinzást, botozást, testi fenyitést
szigoruan tiltja.

– Törődnek is azzal az urak, meg a pandurok. Hát Fogelt miért kinozták?
Az én törvényem se különb, mint a Fogelé.

Miként ijedhetett meg a puszta fenyegetésre? Azután mi sulya van a
fenyegetésnek, ha kis ujjal sem nyultak hozzá?

– Éjszakánként járt be hozzám a vizsgálóbiró. Volt nálam ötvenszer is,
mindig fenyegetett. Tisza-Lökön mögöttem állt a csendbiztos és három
pandur. Ha ott nem lettek volna, én is másként beszéltem volna. Egyszer
bezártak a disznóólba. Hát ez talán jó mulatság? Azután itt ülni a
tömlöczben esztendeig. Hát ez nem kinzás? Nem fenyegetés?

Miért nem jelentkezett a törvényszéknél mindjárt s miért nem tett
panaszt? Majd segitett volna a törvényszék!

– Mit tud a buta ember? Mit tud az olyan paraszt, mint én vagyok? Nem
vagyok én tanult ember. Ha nyolcz vagy tíz iskolát végeztem volna, majd
én is másként beszéltem volna. Az oláhnak meg tudtam mondani; ezt a
szeget ide vagy amoda verd be, de egyebet mondani nem tudok. Mit
tanultam én az életben? A tutajkormányt vezetni. Ha malomnak megy neki a
tutaj, onnan azt eltaszitani. Hajszra vagy csáléra tartani. Ha nagy a
szél: kikötni s ott lefeküdni. Jól enni, inni és aludni!

Miért épen Grószra és Kleinra fogta rá a holttest szállitását?

– Valakire rá kellett fognom. Véletlen volt az egész. Ép ugy ráfoghattam
volna másik két eszlári zsidóra!

Hát Fogelt és Mendelovicsot miként keverhette bele az ügybe. Tudta, hogy
elfogják őket is. Ez lelkiismeretlenség.

– Láttam, hogy bajban vagyok. Olyan embereket választottam ki, a kikről
tudtam, hogy igazolni tudják magukat s akkor én is megszabadulok.
Mendelovics sógorom volt.

– Másért se nagyobb kár, mint értem. Szenvedjen más is, ha nekem
ártatlanul szenvednem kell.

Látta Fogelt, mikor a vizsgálóbiró szakálánál fogva huzta állát fölfelé
s azután, mikor őt kituszkolták, hallotta jajgatását. Nem esett meg a
szive?

– Mit csinálhattam? Hát engem üssenek?

Igy beszélt Smilovics.

Hiven idéztem szavait a jegyzőkönyvből. Csak a szétszórt mondatok egy
részét hoztam össze csoportonként. Igy beszélt – álmélkodásunkra!

Vajjon igaza volt-e?

Nem volt igaza.

Hazudni komoly ügyben nem szabad. Ha kinozzák, ha kerékbe törik, ha
kegyetlen halállal pusztitják el, ha börtön fenekén kell elrothadnia, ha
szép s nemes vidámságu élet vár rá s e helyett a poklok gyötrelmei
töltik meg minden nappalát s minden éjszakáját: hazudni akkor se szabad.

Ez az igazi erkölcs. Ezt tanitja a vallás. Ezt csöpögtetik szivébe
gyermekségétől kezdve. Az igaz erkölcs magasságába kell felnőni az
emberi léleknek. Ha oda nem nő fel: akkor állat marad. Ne hivatkozzék
Jézusra az, a ki megszegi a törvényt. De ne hivatkozzék Mózesre se.
Szakadjon el Istentől s minden szentjeitől. Szakadjon el még a jó
lélektől is. Mindent el kell türni és szenvedni az igazságért, mint a
hogy a hősök, a szentek, a vértanuk, a hitvallók, Izrael igaz fiai s az
elmult korszakok dicsőséges alakjai eltürtek, elszenvedtek.

Erre oktatnak a tudósok és a bölcsek, a szentirások és a fényes példák s
a művészet nagy alkotásai: költemények, festett képek és faragott kövek
és hősi dalok.

Te vörös zsidó, te Smilovics, te megszegted a törvényt s megrontottad az
igazságot. Hamis szavakat ejtettél ki szádon, nyelved álnok munkát
végezett s ártalmas meséiddel keserves bajba keverted Grószt és Kleint,
Fogelt és Mendelovicsot. S mindezt megcselekedted azért, mert féltetted
a bőrödet. Gyarló elméddel ugy okoskodtál, hogy inkább másokat
kinozzanak, semmint téged kinozzanak. Példát vehettél volna Svarcz
Salamon metsző esetéből. Te erős, egészséges férfi voltál, ez a metsző
pedig ösztövér, kiéhezett, inarogyott, erejefogyott szánalmas alak. S ez
mégis keserü elszántsággal odaállott a biró elé, mondván: én öltem meg
az eltünt lánykát, én dobtom tetemét a Tisza vizébe, engem akaszszatok
fel, fajomat és felekezetemet ne bántsátok! De te vörös szakálu
Smilovics, te jobban szeretted a te hitvány életedet s testi épséged
nyomorult kényelmét, semmint az igazságot s a magasztos önfeláldozás
hősi erényét.

És mégis van számodra mentség, noha meg se érdemled.

Bizony csak állat az ember nagyrészben s nem csupán csak istennek
szentje. Az állat pedig menekül a bajtól és fájdalomtól, a hogy’ csak
tud. Mit érne az a világnak, ha egy nyomoruságos tutajosban is halálra
kész hősi lélek laknék? Neki az evezőt kell huzni s a kormányrudat
tartani, nem pedig a thermopiléi szorost védelmezni, vagy Szigetváránál
Szolimán világverő török szultánnak utját állani. Azt az evezőt pedig
mindennap kell huzni, mert különben másnap már nincs kenyere se neki, se
éhező porontyainak. Könnyü Leonidásnak hőssé válni, a ki király volt s a
kinek országa volt. És Zrinyi Miklósnak is könnyü, a ki zászlós úr volt
s a kinek tizenhat vára és uradalma s nagy hadserege volt! Siró asszony,
éhező gyerek tőlük nem kért száraz falatot mindennap. S aztán nekik nem
is kellett Thermopilét és Szigetvárát évről-évre mindennap védelmezni.
Egy napon és egy halállal levetettek magukról minden gondot s egészen
elvégezték munkájukat, holott a nyavalyás tutajosnak kora tavasztól késő
őszig mindig huzni kell az evezőt, mert neki meg az a dolga. S a hősök
után megmaradt az ország is, a tizenhat uradalom is. De mi marad a
tutajos után? Zsiros kalap, elnyütt szürdolmány, foszladozó bocskor.
Ezek miatt nem érdemes hőssé lenni. S a hellének hős királyának s a
magyarok hős vezérének nevét ajkukra vették a történetirók és a
lantosok, elzengték s örökké zengik dicsőségöket minden nemzetnek s
minden korszaknak számára az idők végeig. De ki törődik a rongyos
tutajossal, ha még olyan nagy hős lenne is, mint amazok? Holttestét
gödörbe rugják; gödrét földdel befödik; a földet tavaszra ellepi a fű; a
füvet juh, kecske, disznó lerágja s azzal vége az életnek, a névnek és
emlékezetnek örökké.

Hőssé lenni nem szegény embernek való ipari foglalkozás.

– Mit tanultam én az életben?

Ezt a kérdést veti föl önmaga előtt vörös Smilovics. De meg is felel rá
e szavakkal:

– Jól enni, inni és aludni!

Hejh, te tutajos, – a te lelked tökéletessége még csak akkora, a mekkora
tíz ezer év előtt volt a te ősödé, a vademberé. De mégis akkora, a
mekkora majd csak néhány száz év mulva lesz unokádé, az agyon művelt és
éheztetett emberiségé. A messze multnak s a közel jövendőnek vagy te
igazi mintaembere. Önző és okos. A ki semmi mással nem törődik, csak
önmagával. Megvetésre méltó, de azért igazságát elvitatni nem lehet.
Talán jobb még, de semmi esetre se rosszabb, mint azok az urak, birák,
csendbiztosok és pandurok, a kik őt a disznóólba zárták s a kikről a
világ azt tartja, hogy ők az igazságot szolgáltatják ki.


IV.

(Mendelovics Niszen könnyü szerrel igazolja magát. – Fogel Amsel és
tanui. – Vallatása. – A tyukól. – Az egyiptomi harmadik és negyedik
csapás. – Fogel inkább meghal, semmint vallomást tegyen. – A pandur lova
előtt. – A sötét börtön.)

De mi történt hát Fogellel és Mendelovicscsal, a kiknek történetét eddig
még el nem beszéltük?

Mendelovicscsal gyorsan végezhetünk. Az ő története rövid.

Vajnági lakos, 44 éves életkoru zsidó. Van neje és négy gyermeke.
Tutajos sáfár. Eddig még nem állott törvény előtt. Erkölcsi
bizonyitványa jó.

Közvetlen tanu nem terhelte őt, még hamis tanu se. Csak Smilovics ejtett
ki száján annyit, hogy Fogel Amsel emlitette neki, hogy Mendelovics is
tudott a holttestszállitásról. Ezt julius 18-án mondta Smilovics s a
vizsgálóbiró nyomban elrendelte Mendelovics elfogatását. Másnap julius
19-ikén már elfogták és Nyiregyházára kisérték, julius 20-án pedig már
kivitték Tisza-Eszlárra s ott vallatóra fogták.

Nyugodtan s határozottan igazolta magát.

Haas nevü fakereskedő részére szállitott tutajokat.

Bustyaházáról május 19-én indult el. Tehát oly időben, a mikor még a
vérvád vizsgálatát a rendes biróság meg se inditotta, a mikor még se
zsidó, se biró nem is álmodhatott arról, hogy esetleg áltetem
csempészetére és usztatására is rákerülhet a sor. Junius 28-án ért
tutajaival Szegedre. Oda kellett az épületfa. Utközben látta Fogelt
Mező-Várban junius 5-én vagy 6-án. Fogelt különben már 7–8 éve óta
ismeri.

Házkutatás tartottak nála. Nem találtak nála semmi gyanus dolgot. De 40
forintnyi készpénzt találtak. Bary aljegyző ezt gyanusnak vélte. Ám e
pénz kérdését tisztába hozta. Haas fakereskedő könyvvezetője, Grünfeld
adott neki a tutajszállitási vállalat árában kialkudott dijként 300
forintot. Ebből 260 forintot kifizetett a tutajosoknak, 40 forint pedig
megmaradt saját dijaként.

Nem kinozták. Sokáig nem is faggatták. Minden állitása igaznak
bizonyult. A tetemsikkasztás koholói szerint se lehetett még szó
Mező-Váriban junius 5-én vagy 6-án a holttestről. Ez idő után pedig ő
nem találkozhatott se a szeklenczei tutajosokkal, a kiket Herskó
vezetett, se Smilovics tutajaival. Ezek mind később indultak s több napi
viziuttal jártak utána s őt el nem érhették, mert ő állandóan saját
tutajain tartózkodott.

Nem vált be tehát se vádlottnak, se tanunak.

Ostobaságnak bizonyult az a birói cselekmény, a mely szerint elfogták,
hurczolták, előzetes vizsgálati fogságba helyezték. Törvényesen még meg
se lehetett idézni a nyilvános tárgyalásra. Nem is idézték meg.

Fogel Amselnek más lett a sorsa.

Ez Fejéregyházán lakott Máramaros-Sziget mellett. Már idősebb ember, 50
éves, zsidó, van neje s hat gyermeke. Ez is tutajos sáfár s ez év
tavaszán Haas Miksa máramaros-szigeti fakereskedő tutajait szállitotta ő
is.

Julius 18-án, rendelték el letartóztatását, 19-én Nyiregyházára kisérték
s másnap őt is, mint Mendelovicsot Eszlárra vitték s 20-án vettek föl
vele először jegyzőkönyvet.

Elmondta, hogy május 30-án indult el tutajaival Máramaros-Szigetről s 6
kötésen 24 emberrel julius 6-án ért Szolnokra.

Junius 12-én, hétfőn érkezett Eszenybe s ott vesztegelt 23-ig. Ez idő
alatt valamelyik napon ment el Smilovics Eszeny alatt a Tiszán s ő
váltott is vele néhány szót. Határozottan visszaemlékezve, ez 18-án
vasárnapon történt. Ő parton állott, Smilovics a nagy vizen ment lefelé.
Smilovicsot tiz év óta ismeri. Odakiáltott hozzá a partról:

– Miért megy a nagy vizen?

– Kicsiny a tutajom s van elég emberem.

Ez igaz is. Meg nem terhelt tutajjal s elég emberrel az áradó nagy vizen
is biztosan lehet menni. Zátonytól, malomba vagy partba, vagy
sarkantyuba ütközéstől meg lehet a tutajt menteni.

Fogel és tanui tisztába hozták a tutajok egész utirendjét. Junius 4-től
8-ig időztek Mező-Váriban. Eszenybe érkezésük előtt 8-án, 9-én, 10-én és
11-én este Badallón, Kis-Aron és Vásáros-Naményon felül s Nagy-Lónyán
kötöttek ki s háltak meg, ugy értek 12-én Eszenybe.

Itt rakták meg a tutajaikat Bájer Herman kisvárdai fakereskedő részére.
Sümeghy Istvánnak a parton levő faraktárából 163 ölnyi tüzifát
terheltek, e miatt kellett ott annyi ideig vesztegelni.

Tanukra hivatkozott Fogel, a kikkel igazolni törekedett utazásának
napjait s naponként való hollétét.

Tanui első sorban tutajos társai voltak. Három ugynevezett oláh. Nevük:
Popovics Bazil, Horka Bazil és Hörba Bazil. Ezekkel ment egy tutajon.
Java idejebeli fiatal férfi mind a három s jóravaló embernek látszik
mind a három. Semmi gyanu se merült föl arra nézve, hogy valaki
megoktatta volna őket, hogy miként valljanak. Fogel nem tudta előre,
hogy őt miért fogják el s miért kisérik Nyiregyházára, Eszlárra,
Tisza-Lökre. A fogságból hivatkozott e tanukra, tehát ezekkel se ő, se
az ő utasitása szerint senki más előre nem beszélhetett.

E tanuk határozottan beszélnek mind első kihallgatásuk alkalmával, mind
a végtárgyalásnak junius 28-iki napján. Beszédjük összevág. Kijelentik
eskü alatt, hogy Fogel Máramaros-Szigettől kezdve lefelé mindig velük
volt. Különösen Eszenyben időzésük alatt junius 12-től 24-ig velük
töltött éjt és napot, a tutajtól sohasem távozott s ha élelemért ment a
faluba, oda is mindig másod- vagy többedmagával ment. Velük dolgozott
mindenben.

Igazolták, hogy Tisza-Kerecsenyben nem kötöttek ki, ott meg sem álltak,
hanem Vásáros-Naménytől megállapodás nélkül mentek a lónyai határig s
junius 11-én Nagy-Lónyán kötöttek ki s ugy mentek 12-én Eszeny alá.

Az eszenyi tartózkodást igazolja Bájer Herman kisvárdai kereskedő is. E
tanu a tárgyaláson nem csupán emlékezetből, hanem naplója segitségével
beszélt. Fogel Eszenyből irt neki levelet, ő 14-én ment Eszenybe s ettől
kezdve 24-ig jól tudja Fogel ottlétét. Hogy nappal mindig vele volt
Fogel, azt teljes biztossággal igazolja, mert a terhelésnél, az
ölfa-berakásnál mindig együtt volt a tutajosokkal.

Kihallgatták Csonka István eszenyi lakost, a Sümeghy-féle faraktár bátor
tekintetü kerülőjét is. Nyilt eszü kálvinista magyar paraszt. Fogelra
nem emlékezett határozottan.

– A nyáron át, ugymond, több csatában érkeztek oda zsidó sáfárok; egyik
több, másik kevesebb ideig volt ott, ő bizony nem tudja, melyik volt a
Fogel.

Igy beszéltek a többi kerülők is: Barta András, Halász Péter, Molnár
István. Semmi gondjuk a sáfárokra. Egyik sáfár olyan, mint a másik. Nem
barátkoznak ők semmiféle sáfárral.

Hol találkozhatott volna tehát Fogel Smilovicscsal?

Smilovics junius 5-től 14-ig Kerecsenynél állt tutajával. Fogel 11-én
ment el Kerecseny alatt, de nem állt meg. Itt tehát a holttest
csempészete fölött nem lehetett tárgyalni.

Fogel 12-től 24-ig Eszeny alatt állott tutajaival. Itt 14-én vagy 15-én
haladt el Smilovics az ő tutajával, de ő se kötött ki e helyütt. Az
összebeszélés tehát itt is lehetetlen volt.

Van még egy lehetőség.

Hátha a két sáfár junius 12-ikétől 14-ig éjszaka találkozott egymással?
Hátha vagy Smilovics ment át Kerecsenyből Eszenybe, vagy pedig Fogel
Eszenyből Kerecsenybe?

Csakhogy a két hely közti távolság a legrövidebb úton is 19 kilométer, s
a ki egész nap fát hord a tutajra: az ezt az utat gyalog oda-vissza 8
óránál kevesebb idő alatt meg nem teszi. Kocsija-lova nem volt egyiknek
se. A tutajosok mind azt állitották, hogy Fogel mindig velük aludt a
kalyibában. Junius közepén az éjszakai sötétség nem több hat óránál, sőt
annyi sincs. Fogel távollétét okvetlenül észrevették volna. De arra
sincs semmi jelenség, hogy Smilovics elhagyta volna Kerecsenyben
éjszakára tutaját.

Különben a titkos tanács tetemusztató meséjébe se vág bele Fogelnek és
Smilovicsnak Kerecsenynél vagy Eszenynél való találkozása. Hiszen e mese
szerint Smilovics már junius 11-én átadta Herskónak és Matej Ignácznak a
holttestet, tehát Smilovics és Fogel ugymondott összebeszélésének idejét
előbbi napokon kell keresni.

De hát mely napokon?

Smilovics junius 5-én ért Kerecsenybe, tehát neki Mező-Váriból legalább
4-én reggel el kellett indulnia. A két kikötő egymástól tiszai úton 70
kilométer. Fogel pedig 4-én ért Mező-Váriba, vagy ha ide ért volna is
például 3-án este, a tárgyalásra csak kevés idő jutott s legföljebb
éjszakai idő.

Ez ugyan nem volna akadály. Bűnös emberek éjjel is tudnak tárgyalni. S
aztán holttest fölött tárgyalni az éjszaka, a sötétség különösen
alkalmas.

Csak egy nagy akadálya van e föltevésnek. A tetemusztató mese szerint a
holttest, melyet Csonkafűzesnél találtak, legfeljebb tiz nap óta halott.
A mese szerint tehát az junius 8-ika előtt még eleven volt. No az pedig
mégis bizonyos, hogy olyan nőnek holttestéről, a ki még junius 8-án él,
már junius 3-án nem tanácskoznak azok a nyavalyás tutajosok. Ehhez már
nagy érdek, nagy számitás, csodálatos gonoszság kellene. Középkorban,
fejedelmi udvarok cselszövényeiben, regényköltők lázas álmai közt
előfordulhat ilyesvalami. Koronáért, nagy örökségért, hatalmi vagy
szerelmi őrültségből el lehet képzelni, hogy valamely élőt e vagy ama
napon el lehet és el kell tenni láb alól. De szegény napszámos munkások,
a kik életükben sohase láttak jó napot és sohase számitanak hirre,
dicsőségre, nagy vagyonra, királykisasszony kezére, országhóditásra:
ilyen bolondságra nem adják fejüket.

És azután a tetemusztató mese szerint se nem Fogelnél, se nem
Smilovicsnál volt a holttest, hanem a két eszlári zsidónál. De hát
honnan került az a két eszlári zsidó kezére? És honnan tudta volna azt
Fogel és Smilovics, hogy két földig szegény eszlári zsidó majd junius
9-én elindul Eszlárról, kopott fakó szekér a készségük, sárga és fekete
két görhes ló a vontatójuk, meztelen női holttest lesz feldobva a szekér
deszkájára s ily állapotban majd ott várják a tisza-szentmártoni parti
fűzesekben Smilovicsot, a kit sohase láttak, hogy neki átadhassák a
holttestet? Smilovics pedig ott várja Herskót, a ki bizonyos órára
Tárkány alá érkezik tutajával s itt mulhatlanul kiköt tizenötödmagával s
átveszi tovább usztatásra a halottszaggal teljes rothadó tetemet.

Hiszen teljes lehetetlenség a tutajnak utját, kikötését, mikor s honnan
indulását, mikor s hová érkezését napokkal előre biztosan meghatározni.
Egy áradás, egy keletkező szél, egy malomba ütközés, egy guzsnak
elszakadása, egy hevedernek elpattanása, egy ünnepnap, egy rendőri
közbelépés, egy tutajos lerészegedése napokra meggátolhatja a
továbbhaladást. Hát ha akár Smilovics, akár Herskó oda nem ér a kitüzött
helyre s a megszabott időre: az a két zsidó tovább kóborol vagy ott a
parti fűzesekben bizonytalanra tovább ácsorog a halottal napokon és
éjszakákon keresztül? Hiszen nem afrikai és amerikai rengeteg ott a
Tisza partja! Lakott helyek, művelés alatt álló földek s művelt
lakosságu községek azok. Nyári nap és éjszaka el nem mulhat ott a
nélkül, hogy csőszök, kerülők, mezei munkások, izenethordók, járókelők,
jószágitatók, vizértmenők, halászok, révészek tutajosok ott meg ne
fordulnának.

Éles és furfangos elmének kellett volna annak lenni, a ki a
halottcsempészetet a biróság félrevezetése végett kitalálta. Miként
lehet ilyen elméről akkora bárgyuságot föltenni, hogy a halott
csempészését végrehajtani ily módon kisértse meg?

Nyájas olvasóm bizonyára unalmasnak találja ez apróságos dolgokat. De
legyen türelemmel. Nem regényt készitek. A regényiró könnyen tulteszi
magát a gyakorlati élet apró nehézségein. A regénybeli alak könnyen
átugorhat a folyam egyik partjáról a másikra, sőt még egyik világrészből
is a másikba s kalapdobozban is szállithat holttestet, ha ugy akarja. De
az életkörülményekkel és esetlegekkel teljes s a leggondosabb tervek,
javaslatok s elméletek is dugába dülnek gyakran hajszálnyi akadékon.

A tetemusztató mese megkészült. Beránczigált önmagába egy csomó élő
embert. A ledér észszel folytatott vizsgálat valószínüvé tudta tenni a
mese kereteit, egyébbel azután nem is törődött. A zsidók elleni
gyülölködés lobogó szenvedélyei közt az emberek képzelődése megelégedett
a puszta keretek látszatával. A belső tartalmat nem vizsgálta, nem is
ismerte. Sejtelme se volt a tiszalöki éjjeli vallatásokról. Hiszen még
nekem se volt, a kinek pedig magas kötelessége volt mindent gondosan
megfigyelni. Ma is akad még ember, a ki esküszik a tetemusztatásra. A
balvélekedések mindig vetekednek a józan felfogásokkal s gyakran ők a
győzők. Ha tehát tisztán akarunk látni, meg kell vizsgálnunk a dolgok
belső valóságát.

Fogel és Smilovics még a tetemusztatási mese szerint is csak ugy
keveredhetett a dologba, ha ők már előre is értesülést nyertek
valahonnan az egész tervről. De hogy a művelet létrejöhessen, a
holttestet valakinek már korábban Eszlárra, vagy Eszlár közelébe kellett
varázsolni; másként Grósz és Klein azt nem szállithatta volna
Tisza-Szent-Márton füzeseibe. El se képzelhető, hogy más módon
történhetett volna az egész.

Csakhogy a titkos tanács furfangjának és a vizsgálat ügyeskedésének
határt szabott a lehetetlenség.

A holttest eredetét ki kell nyomozni, ha az csempészett holttest volt. A
holttestet nem ugy hordja a szél, mint a falevelet. A tisza-löki
vallatás állithatott ugyan elő tanukat és hamis beszédeket, de ezek mind
nem érnek semmit, ha a holttest eredetét földeriteni vagy legalább is
valószinűvé tenni nem lehet.

Ám a vizsgálóbiró bölcsesége ezt meg se kisérlette. Fogelt is csak
annyira akarta Tisza-Lökön rábirni, hogy fogadja el Smilovics hamis
tanuságát igaznak s vállalja magára a csempészetben való részességet.

De Fogel Amselban sziklára bukkant.

Vallatásának történetét a nyilvános tárgyaláson 1883. évi julius 5-én
beszélte el.

Egy évvel előbb, julius 20-án vitték Nyiregyházára lakásáról,
Fejéregyházáról. Csak két-három órát töltött a börtönben s vitték
nyomban Tisza-Eszlárra. Ugy mondja el, hogy egy grófnő házában zárták
el. A faluban csakugyan volt akkor egy grófi kastély. Ott hallgatták ki,
de a grófi kastély a jegyzőkönyvben nincs emlitve. Elmondta hiven
tutajozásának történetét, de határozottan tagadta a tetemusztatási
vádat.

Szemébe állitották Smilovicsot, a ki egyenesen a szemébe mondta, hogy ő
gondoskodott a holttest megkeritéséről. Ő szeme közé köpött
Smilovicsnak. Ez a megvetésnek legmagasabb jele, mely az
észak-magyarországi zsidóknak különös szokásuk. A szembeköpés egész
napkeleten el van terjedve a mohamedán vallásu fajoknál Tibetig és
Kináig. Bizonyára a zsidók is onnan hozták valahonnan Ázsiából. Haragot,
méltatlanságérzetet, botránykozást, utálatot, megvetést fejeznek ki
vele. A felindulás egyik természetes mozdulatának kell tekintenünk.
Némely állat is gyakorolja haragjában, meglepetésében vagy ijedtségében.
Ilyen a kigyó, a medve s némely macskafajta.

A szembesités nincs emlitve a jegyzőkönyvben, a mi természetes. Jelen
volt a kihallgatásnál és szembesitésnél a királyi alügyész is, a mit
tilt a törvény. De a szembesitést is tiltja a vizsgálóbirónak. Ez a
nyilvános tárgyaláson a tárgyalásvezető elnök joga és feladata.

Fogel szilárd maradt a szembesités után is. Ekkor a királyi alügyész
kiment a szobából, csak hárman maradtak bent: Fogel, a vizsgálóbiró és
Karanczai fogházőr. Ujabb faggatás minden siker nélkül. A vizsgálóbiró
dühbe jön s fékezhetlen indulatában saját kezével arczul üti Fogelt.
Fogel, bár élemedett, de eléggé magabiró ember, az ütésre se el nem
ájul, se meg nem tántorodik. A vizsgálóbiró vékony dongájunak látszó
fiatalember, keze nem sulyos.

Ezután kiviszik a grófi kertbe s Karanczaira bizzák. Ez a fogházőr a
czipővarga mesterségét tanulta. A czipővarga huzza-vonja, fesziti,
rámázza, varrja, szegezi, lyukasztja, ragasztja, nyesegeti a bőrt.
Karanczai azt hitte, hogy az emberrel is oly könnyen lehet bánni, mint a
czipellőbőrrel. Megbizói is azt hitték, hogy Karanczai elég ügyes erre.
Csak elég gonosz és furfangos volt. Faggatta, ijesztette s kecsegtette
Fogelt. Szentül el akarta vele ott a kertben hitetni, hogy legfeljebb
két-három hétig ül, ha szépen bevall mindent, a hogy’ Smilovics
cselekedte.

Fogel nem hallgatott rá.

Ujra bevitték a szobába a vizsgálóbiró elé. Ujabb sikertelen faggatás. A
vizsgálóbiró ekkor azt parancsolta, itassanak vele vizet. Karanczai
behozott két kancsó vizet. Smilovicsot ujra eléje állitották s ez ujra
szemébe mondta, hogy ő beszélt neki először a holttestről, ő igért az
usztatásért 500 forintot s ő adott előre 80 forintot. Fogel szilárdul
ellenállt e beszédnek is. Ekkor megitatták vele a vizet s kivitték a
kertbe.

Este átkisérték Tisza-Lökre.

Minden áron vallania kell, – igy gondolta a vizsgálóbiró. Ha nem vall:
megszakad a tetemusztatás fonala és egész eddigi munkája hiábavaló lesz,
mert az ál-tetem kilétéről s honnan való eredetéről semmit se fog tudni.

Tehát vallania kell, ha kinzás árán is.

Éjszakára tyukólba zárták, a mely tele volt tyukkal.

Tudni kell: mi ez! Kevés ember sejti, mit jelent tyukólban tölteni az
éjszakát!

Hogy aludni nem lehet, az még kicsiny baj. A tyukok álmodnak s álmukban
hol egyik, hol a másik hangosan beszél. A kakas éles, harsogó hangon
kiáltja ki az időt, mint a tárogató. Éjjeli tizenegy órakor először,
éjfél után egy órakor másodszor, három órakor harmadszor. Zárt helyen és
szendergő ember fülében kegyetlen hang ez.

De ez semmi.

A tiszalöki tyukól fáskamrának készült, padlása gerendákból és
léczekből. Oda felmennek a tyukok fogaslétrán s teleülik a gerendákat és
léczeket s a ki oda nem fér, az ott guggol a létra fokain. Egyetlen hely
sincs a tyukólban, a hol az álló ember feje felett tyuk ne ülne. Oda
volt két nap előtt bezárva Grósz Márton is. Ő szerinte ötven-hatvan tyuk
lehetett ott.

A tyuk ürülékének irtózatos szaga van. Még nehezebb és erősebb, mint a
holttestnek. Kivált nyár közepén, a mikor a tyuk főleg rovarral
táplálkozik. Undort, émelygést, ájulást idéz elő az a szag. Menekülni
tőle nem lehet. Lefeküdni se lehet. Elmondta azt Grósz Márton. A tyukól
padozatán halmokban hever a hetek, hónapok óta felgyülemlett guanó. A ki
arczra feküdnék rá: irtózatosat kellene szenvednie. A ki hanyatt
feküdnék rá: annak arcza, szeme, orra lenne tele az állati ürülékkel.

De a legnagyobb baj mégse ez. Hanem a mindenféle férgek. Ám legyünk
kissé természettudósok s vessünk egyetlen szempillantást a férgekre.

A tyuk kedves és hasznos állat. Esze, beszélő képessége, vidámsága,
rettenthetlen bátorsága, kicsinyeiről való gondoskodása bámulatos. Lelki
élete a legfönségesebb természeti tünemények közé tartozik. Mindig
csodálkozom, hogy nagy irói képességgel nincs még gyönyörüen megirva s
kedves olvasmányul nincs az ifjuság kezébe adva.

De a hol nem tartják tisztán éjjeli tanyáját s nem ápolják eléggé: ott
meglepi a féreg. Nemcsak a tyukot lepi meg. Még nem jutottam
halászmadárhoz s kisebb vagy nagyobb csérhez a Balatonon, a melynek
feje, nyaka, szárnya tele ne lett volna a tyuk férgeivel.

A tisztátalan tyukólat meglepik a tetvek, a balha, a csótán, az óvantag.
Egyik gonoszabb és utálatosabb, mint a másik. Tele van velük a föld, a
padló, a fal s a falnak és fának minden sarka és repedése s az embert is
csak ugy megrohanják, mint a tyukot.

Napkeleti népek jól ismerik ezt a veszedelmet. Sok ezer év előtt is
ismerték már. Mózes második könyve leirja azt a tiz csapást, melylyel az
erős boszuálló Jehova isten meglátogatta Egyiptom földjét és népét, a
miért a makacs büszke Faraó el nem engedte költözni a zsidókat a
szolgaság földéről az igéret földére. A szentirásbeli harmadik és
negyedik csapás megvan nálunk mindig a tisztátalan tyukólakban. A
földnek pora átváltozik tetvekké s ártalmas férgekkel megtelik minden.
Ház, konyha, éléstár, nyugvó ágy, főzőedény, étkező-asztal, még az
istenáldotta kenyér is. Igy mondja a szentirás.

Az óvantag, a tyukólak e rettenetes lakója, micsoda állat az!

Hugó Viktor a költészet teremtő erejével irja le »A tenger munkásai«
czimü regényében, hogy a fenevadak miként pusztitják el az emberek
életét s miként emésztik föl az eleven hust és vért. Az oroszlán, a
tigris, a farkas, a czápa, az óriáskigyó s különösen az irtózatos
százkaru, a Polypus Gyganteus. De az óvantag nem jutott eszébe. Talán
nem is ismerte.

Apró állat. Nem nagyobb egy hosszukásnak képzelt lencseszemnél. Népünk
azt hiszi, hogy öt-hat képes megölni egy anyatyukot egy éjszaka.
Tyukjaink gyakran szomoruan tántorognak az udvaron, vagy félreállnak egy
sarokba, bokor alá, árnyékba és ott gubbasztanak Nem szólnak, nem
csevegnek, nem társalognak, nem esznek, bizonyosan óvantag marta meg
őket az éjszaka.

Éjjel és sötétben jön elő a repedésből orvul, észrevétlen támad. Az
ember szagát megérzi három méter távolságból. Rögtön rárohan. Vért szí,
csipése égő, fájdalmas. A többi féreg csipése hozzá képest csak gyönge
viszketés. Szine undok, szaga utálatos, fél tőle s kerüli őt még a mezők
erős idegzetü pusztai embere is.

Efféle tyukólba, ilyen férgek közzé zárták Fogel Amselt. Itt töltötte az
éjszakát. De kitöltötte. Elszántsága meg nem csökkent.

Reggel bevitték a kertilakba a vizsgálóbiró szine elé. Ujra faggatták.

– Én igazságban vagyok, hallgassák ki huszonnégy tanumat, ne bántsanak.

Igy felelt.

A vizsgálóbiró megint arczulütötte mérgében. De azután kiment a
szobából. Hanem ottmaradt Karanczai.

Nyomban belépett egy magas, vörös ember, a csendbiztos, s komoran azt
kérdezte Fogeltől:

– Tudod-e, ki vagyok én?

– Én nem tudom, én itt idegen ember vagyok.

– Nohát én vagyok a csendbiztos s engem a törvényszék meghatalmazott,
hogy addig üsselek, mig az igazságot meg nem mondod.

Fogel igy folytatta tovább elbeszélését a törvényszék előtt:

Ő azt felelte, ha ütik is, ha agyonütik is, ő semmit se tud a
holttestről, hallgassák ki tanuit, azok igazolják másuttlétét.

A csendbiztos azt mondta:

– Nézz a szemem közé!

Ő odanézett s erre a csendbiztos háromszor felütötte az állát öklével.
Rögtön tele lett a szája vérrel.

Vizet hoztak neki, hogy száját mossa ki. Azután a csendbiztos azt
parancsolta: igyék vizet. Karanczai hozta a vizet kancsóban. A kancsó
azonban eltörött s akkor vederben hozta. Ő ivott. Ha nem ivott,
töltötték bele a vizet. Utóbb nem tudott lábán állni, elesett a földre.
Ott a vizet kihányta. Ezután ujra a csendbiztos elé állitották, ki
tovább folytatta a faggatást. De ő csak azt mondta: ő nem tud semmit.
Ekkor három vagy négy pohár keserüvizet kellett innia. A csendbiztos
nagyon haragos volt s haragjában megivott két pohárka pálinkát.

Sőt még őt is megkinálta pálinkával, de ő nem fogadta el.

Ujabb faggatás következett, de ő következetes maradt. Ő mást nem
mondhat, mint a mit eddig mondott. Ekkor kezét zsineggel hátrakötötték s
egyik halántékán Karanczai megfogta a haját s a hajánál fogva föl
akarták emelni. A hajhuzás épen a halántékon a legfájdalmasabb. De nem
tudták fölemelni, mert a haja kiszakadozott.

Ezután se vezetett sikerre a faggatás.

Ekkor azt parancsolták neki, vetkőzzék le. Le kellett vetkőznie
anyaszült meztelenre. Kivezették a szomszéd szobába. Az vastagon tele
lett hintve szalmával. Azt parancsolták: feküdjék le a szalmára.
Rémületében azt gondolhatta: megpörkölik, mint a hizott disznót. De nem
tették. Inkább rémitgetés volt az egész. A mint ott a szalmán feküdt
meztelenen, megint felszólitotta a csendbiztos, hogy valljon. Ha nem
vall, lábánál fogva fölakasztja.

Fogel már ezt is hitte kinjában és rémületében, de azért Smilovics hamis
tanuságát még se tette magáévá.

– Holttestről semmit se tudok. Hallgassák ki tanuimat.

Ezt ismételte untalan.

A csendbiztos ugy látta, Fogel el van szánva a halálra inkább, semmint a
tetemusztatás bárgyu meséjét erősitse meg. Abbanhagyta tehát a további
nyaggatást és erőltetést. A további kinzást már nem vélte czélszerünek.
S azután felelőssége is eszébe jutott némileg. Bánjék el tovább a
zsidóval a vizsgálóbiró, ha ugy akarja. Hiszen neki még csak
kihallgatnia se lett volna szabad.

Fogel felöltözött. De a csendbiztos parancsára rögtön mennie kellett
Tisza-Eszlárra a vizsgálóbiró elé. Karanczai vitte a vallatás
sikertelenségéről az izenetet.

Jellemző volt az Eszlárra vonulás módja is.

Mikor felöltözötten az udvarra kilépett Fogel, egy talyiga már készen
állott, egyes ló eléje fogva, az ülésben Karanczai és egy szolgabirói
hajdu ült s egy pandur lóháton. A parancs az volt: a ló orra előtt
kergessék Fogelt.

Mig a városból ki nem értek, rendes lépésben mentek. Azután ügetésre
fogták. Elől Fogelnek kellett futni a pandur lova előtt, a pandur után a
talyiga Karanczaival. Fogelnek valósággal futnia kellett, különben nyaka
közé és inaira huznak a karikással. Igy fenyegették s Fogel elhitte ezt.

A tisza-löki szolgabirói lakástól a tisza-eszlári községházáig épen 8
kilométernyi az út. Julius 21-én éktelen meleg volt s nagy por az egész
uton. Fogel a tyukólban egész éjjel nem aludt, egész éjjel és egész nap
nem evett, folyton faggatták és gyötörték, annyi vizet itattak vele,
hogy kinjában a földön fetrengett, s ily állapotban a pandur lova előtt
kellett futnia több mint egy földrajzi mérföldön át.

Minő durvaság ez! Minő törvénytelenség ez! Minő vakmerő bűn az
igazságszolgáltatás embereitől!

Eszláron a grófi kertben volt elzárva estélig. Éjjel Nyiregyházára
kisérték társaival. Szomoru volt ez az éjszakai út, melynek részleteit
később beszélem el.

Julius 22-én hajnalban érkeztek Nyiregyházára. Ott Fogelt egyes kicsiny
börtönoduban magánosan helyezték el. Itt volt 12 napig, augusztus 2-ig.

A faggatás itt is tartott, Smilovicsot itt is szemébe állitották. A
vizsgálóbiró csak abban erősködött, hogy fogadja el Smilovics állitását,
a mely szerint ennek Eszeny körül nyolczvan forintot adott a holttest
szállitásáért.

Nem fogadta el.

De most már ismerte a vádat s magányos odujában volt ideje és alkalma
végiggondolni tutajutján s visszaemlékezni az út minden napjára és
éjszakájára. Huszonnegyed magával tutajozott, volt hát tanuja elég, a
kikkel másuttvoltát – az alibit – igazolni tudta. Okos ötlet támadt
elméjében.

Egyik szembesitésnél azt mondta Smilovicsnak:

– Mondd meg hát, melyik napon adtam én neked 80 forintot?

S odafordult a vizsgálóbiróhoz.

– Mondja meg ezt nekem a tekintetes úr is!

Smilovics és a tekintetes ur egymásra néztek. A napot egyik se tudta. A
meséből kifelejtették. Nem jutott eszükbe eddig napot határozni s azt a
mesébe beilleszteni.

Smilovics és a tekintetes ur együtt bementek más szobába s ott hosszu
ideig tanakodtak. Azután visszajöttek és Smilovics csakugyan mondott egy
napot. Hogy azon a napon hol jártak: jól tudta Fogel s nyomban, most már
harmadszor, kérte alibi-tanuinak kihallgatását.

Hiába kérte. Utóbb is csak három tanut hallgattak ki, kikre már
hivatkoztam. Popovics, Hörka és Horba Bazilt. Ezek feleletét is csak
nagy általánosságban jegyezték föl. Mind a három igazolta Fogelt.
Valószinüleg még meggyőzőbben igazolta volna a többi husz tanu. Ezek
megkérdezéséről csak akkor lett volna joga a vizsgálóbirónak lemondani,
ha Fogelt mint ártatlant elbocsátja.

Azonban a vizsgálóbiró nem ártatlan zsidót keresett, hanem bűnös zsidót.

Dehogy bocsátotta el Fogelt. Sőt külön sötét egyes oduba zárta el
tovább, mint három hétre.

Rettentő erőszak! Csupán elitélt bűnöst lehet és szabad ekként gyötörni
s azt is csak akkor, ha a börtön rendet veszélyesen forgatja fel.
Vizsgálati foglyot soha se szabad, bármit csinál. Ha embert öl a
börtönben: akkor sem szabad. Előbb birája elé kell állitani s elitélni.

Azt hitte a vizsgálóbiró, hogy a sötét egyes odu majd megtöri a sáfárt.
Hiszen szabadsághoz szokott ember számára iszonyu gyötrés is az. Nem
látni embert, nem látni napvilágot heteken át! Csakhogy az igazságért
meg kell jegyeznem, hogy e hihetetlen eljárásban még vétkesebb volt a
királyi alügyész, ki első sorban felelős azért, a mi a börtönben
történik.

A sáfár nem tört meg, hanem a helyett megbetegedett. Sulyos és fájdalmas
betegség lepte meg az agyonkinzott s már élemedett 50 éves embert. A
törvényszéki orvos járt hozzá. Azért mégis benthagyták a sötétben három
hétig.

Utóbb, mint emlitém már, Egressi Nagy László királyi ügyész kezéből
kivették az ügyet s Havas Imre királyi ügyészre bizták. Ez a budapesti
törvényszék királyi ügyésze volt. Országszerte tudták, hogy a zsidók
iránt nagy ellenszenvet táplál s abból nem csinál titkot. Rideg és
szigoru felfogás vezette mindenben. De a mellett erős jogérzet s nagy
kötelességtudás élt benne. S alig tette be lábát Nyiregyházára s alig
ismerkedett meg ott az emberekkel és viszonyokkal: a sok erőszak és
törvénytelenség láttán lelke elborult. Rögtön erélyesen fogott a dolgok
rendezéséhez. A vizsgálóbirónak meg nem engedte a börtönökben való
szabad kalandozást. Fegyelemre szoktatta a börtönőröket. Karanczait is
rendre tanitotta s egy pillanatig se engedte meg a tisza-lökihez hasonló
nappali s éjszakai kirándulásokat. Meghallgatta a panaszokat s orvosolta
a jogtalan sérelmeket.

Fogel is jelentkezett nála panaszra. Meghallgatta őt is. Az agyongyötört
sáfár elmondta az eszlári és tiszalöki kinzásokat. Megkérdezte ezekre
nézve Karanczait is, a ki előtte őszintén bevallotta az eszlári és
tiszalöki vallatások minden részletét: – a disznóólat, a tyukólat, a
vizzel itatást, meztelenre vetkőztetést, bántalmazást s mindent.


V.

(Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. –
Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a
vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis
tanu. – Tanuságtételének részletei.)

– – A tiszalöki titokra tartozik Grósz Márton és Klein Ignácz vallatása
is. Elég részletesen adta elő a nyilt törvényszéki tárgyaláson szomoru
kalandját mind a kettő. A tárgyalás tizenharmadik napján, julius 5-én
került rájuk a sor.

Az előző 1882-ik év julius 17-én, hétfőn, a vizsgálóbiró minden felnőtt
zsidó férfit berendelt Eszláron a községházához. Ott volt akkor már
Smilovics. Az volt a feladat, hogy Smilovics megmutassa, hogy a zsidók
közt ki az a Grósz és ki az a Klein, a ki az ő hamis vallomása szerint
Tisza-Szent-Mártonban a holttestet hurczolta. A vizsgálóbiró valóságos
szinjátékot rögtönzött, hogy a felismerést biztositsa.

Ha Smilovics igazán beszél, erre semmi szükség. Hiszen akkor jól ismerte
Grószt is, Kleint is s nem kellett a felismerés végett őket vagy
harmincz zsidóval összekeverni és Smilovics elé ugy állitani. Az igazság
azonban az, hogy Grósz és Klein sohase volt Szent-Mártonban és sohase
szállitott holttestet s mind a kettő tökéletesen igazolta junius 9-től
12-ig való otthonlétét, vagyis a jogtudósok ugynevezett alibijét.

Szentül meg vagyok győződve, hogy Smilovicsra holttestszállitókként ugy
akarták Grószt és Kleint rátukmálni, hogy Smilovics még maga se vegye
észre, miként történik a dolog.

Smilovics azt mondja, egészen véletlen dolog, hogy ő épen Grószra és
Kleinra utalt. Ép ugy utalhatott volna másra is. Valakire kellett
utalnia. A kényszerités alatt s mások kinzatásának láttára saját apjára
is rávallott volna.

Grósz nem hitte, hogy véletlen az egész. Ő vakmerő nyiltsággal beszélte
el a törvényszék előtt, hogy ő rá és Kleinra Ónody Géza eszlári birtokos
és országgyülési képviselő különösen haragudott. Ónody Géza az időben
különös mozgékonyságot fejtett ki a zsidók elleni gyülölség szításában,
a vérvád vizsgálata alatt rendszerint ott volt a vizsgálóbiró
társaságában, julius 17-én is jelen volt a községházánál, mikor a
zsidókat oda csőditették, tehát ő szentül hiszi, hogy valamely módon
Ónody Géza haragja volt az az ok, a mely Smilovics figyelmét ő ellene és
Klein ellen irányitotta.

Van-e, vagy nincs igaza ebben Grósznak: nem lett kideritve. Se Ónodyt,
se a vizsgálóbirót e tárgyban nem hallgatta ki az itélőbiróság. Grósz
állitása puszta állitás maradt. Smilovics maga is, mint emlitettem,
véletlennek mondja Grósz és Klein kijelölését.

Tény azonban, hogy Grószt és Kleint külön állitották s a többi zsidóktól
elkülönitették. Smilovics bent volt a községházban s annak ablakján
nézett ki. Grósznak és Kleinnak azt parancsolták, hogy külön állva
nézzenek az ablak felé, még pedig nyitott szemmel a nyári napba
nézzenek. Mind a kettő panaszkodik, hogy ez a kényszeritett napbanézés
több perczen át kinos dolog volt. Smilovics akkor mondta, ime, ez a
Grósz s ez a Klein szállitotta fakó szekéren Tisza-Szent-Mártonhoz a
holttestet.

Este kilencz óra után nagy szélben és porban Grószt és Kleint
elhajtották Tisza-Lökre. A pandurok lova előtt kellett gyalog járniok s
éjjeli tizenegy óra tájban értek oda. Grószt a tyukólba zárták
éjszakára, Kleint a lóistállóba.

Grósz élénk szinekkel adja elő, minő kinos és utálatos állapot
ötven-hatvan tyukkal együtt férgekkel teljes tisztátlan tyukólba tölteni
az éjszakát.

Másnap kedden, julius 18-án kezdődött az igazi faggatás.

Grószt se fogházőr, se pandur, se csendbiztos nem nyaggatta. Csak a
vizsgálóbiró beszélt vele. Részint fenyegette, részint édes
kecsegtetésekkel biztatta, hogy vegye magára a holttest szállitását.
Grósz különben is makacs és indulatos természetü ember volt, haraggal és
kereken utasitott el magától minden gyanut és ráfogást. Smilovicsot
mikor ez szemébe mondta a vádat, kegyetlenül összegazemberezte. A
vizsgálóbiró nem is sokat bajlódott vele ez után. Még e napon
visszakisértette Eszlárra s ott valami sötét helyre, pinczébe vagy hova
elzáratta. Julius 19-ét és 20-át a sötét oduban kellett töltenie éjjel
nappal.

Kleinnal másként bántak. Hozzá több reményt kötöttek. Hogy tőle
kierőszakolják Smilovics hamis vallomásának megerősitését, ahhoz jobban
biztak.

A vizsgálóbiró nagyon csalódott. Klein bátor, önérzetes, okos férfiunak
bizonyult.

Az első szembesités történetét csaknem szóról-szóra igy adja elő julius
17-ről:

Grósz után rákerült a sor. A mint a községház szobájába behivták s ott a
vizsgálóbiró közölte vele Smilovics vádját, ő azt mindjárt szemtelen
hazugságnak jelentette. A vizsgálóbiró haragosan rivallt rá.

– Hát maga, jó madár, igy mer beszélni?

S parasztos módon, kemény káromlással szidta. Klein nem ijedt meg.

– Ejha, – ugymond, – még azt se hittem volna ám, hogy vizsgálóbirótól
ily szavakat lehessen hallani!

– Még azt meri mondani? Hiszen itt van a vallomás arról, mit
cselekedett. Az a vád terheli, hogy ilyen meg ilyen lóval és szekérrel
holttestet szállitott Tisza-Szent-Mártonba s ott átadta azt
Smilovicsnak.

Klein egészen jóhiszemben azt feleli:

– Méltóztassék csak annak a falunak a nevét még egyszer elmondani, hogy
el ne felejtsem. Szeretnék ráemlékezni: voltam-e valaha abban a faluban.

A vizsgálóbiró gunyolódásnak vette e szavakat.

– Mindjárt pofon vágom!

Klein odatartotta az arczát.

– Méltóztassék!

Ez már gúny volt. De ez ugy meglepte a vizsgálóbirót, hogy fenyegetését
be nem váltotta. E helyett tovább folytatta a faggatást:

– De azt elismeri, hogy ott járt Tisza-Szent-Mártonban?

– Nem én. Soha hirét se hallottam ennek a falunak.

– Majd szemébe mondja Smilovics, a kinek ott átadta a holttestet.

– Azt szeretném én már látni!

Erre Smilovicsot behivták s ez a vizsgálóbiró szavaira csakugyan szemébe
mondta Kleinnak a tetemszállitási mesét. Kleinnak feltünt, hogy
Smilovics, a mig nek szemébe beszélt, egy perczig se tudott nyugodtan
maradni a szobában, hanem izgatottan fel és alá járkált s félve
huzódozva ejtette ki száján a hamis beszédet.

– Mert ő is kénytelen sorsban volt!

Igy jellemezte Klein a szembesitési jelenetet.

Ez még Tisza-Eszláron történt.

Az éjszakát s julius 18-ának délelőttjét Tisza-Lökön a lóistállóban
töltötte. Csak délután négy órakor ment be hozzá Karanczai s vezette őt
a gyümölcsös kertben levő pandurlakásba vagy üvegházba, a hol több
vádlott társát már annyira gyötörték. Ott a vizsgálóbiró várt rá.

– Klein, én jót akarok magával, – szólt a vizsgálóbiró – miért okoz
magának bajt? Ismerje be szépen a holttest szállitását, nem lesz ebből
semmi baja. Előbb-utóbb ugyis kénytelen lesz bevallani.

– Ha kényszerit – ugymond Klein, – akkor kénytelen leszek bevallani,
mert kinozni nem engedem magam, de igazság szerint én a szállitásról
semmit sem tudok.

A vizsgálóbiró Karanczaival visszavezettette a lóistállóba s Karanczai
ráparancsolt, hogy le ne feküdjék, el ne aludjék.

Este kilencz órakor megint jött hozzá Karanczai s elvitte egy szobába,
melynek két ablaka függönynyel volt bevonva – gyertya égett az asztalon.

A szobába Vay György csendbiztos lépett be s igy szólt hozzá:

– Te vagy az a jó madár?

– Én vagyok.

– Hát elismered-e, hogy a holttestet te szállitottad?

– Nem ismerem el.

– Hát engem ismersz-e?

– Nem.

– Dehogy nem, csak nézz rám jól.

Klein némi daczczal felelt:

– Látom tetőtől-talpig, még sem ismerem.

A csendbiztos nagyot káromkodott s kardját kirántotta. Klein megijedt.

– Inkább egyszerre vegye el az életemet, semmint kinozzon. Ha
kényszerit, magamra veszem a holttest szállitását.

A csendbiztos dühbe jött. Klein állát fölütötte s parancsolta
Karanczainak, hozzon be egy kupa vizet. Közben kegyetlenül káromolta a
zsidót.

Karanczai behozta a vizet s elővett egy sörös kancsó alaku literes
poharat s Kleinnak egymásután három pohár vizet meg kellett innia.

– Beszélj zsidó!

– Semmit se tudok mondani.

Tovább töltötték beléje a vizet s e közben elkezdték előtte beszélni a
tetemszállitó mese részleteit. Valami Bezdéd nevü falut is emlitettek,
hogy ő és Grósz ezt is utba ejtették, mikor Tisza Szent-Mártonba vitték
a holttestet.

Klein fülelt a beszédre, a mennyire tudott, de közbe rosszul lett.
Tántorgott, lábain alig tudott állani, egyszer a csendbiztos arczul is
ütötte, de a mikor már el akart esni, Karanczai megfogta, egy hosszu
karos ládához vezette, s arra leültette. A csendbiztos ekkor pálinkát
adott neki s ez némileg enyhitette rosszullétét.

Azonban a mesét csak tovább folytatták. Községeket soroltak föl
egymásután, hogy Klein és Grósz hol jártak, merre jártak. Elmondták,
milyen volt a kocsi, milyenek a lovak s miféle holttest. Utóbb Klein
kinjában azt mondta:

– Tudok már mindent, el tudom mondani az egészet.

Ebben a perczben, alig ejtette ki száján a szavakat, ott termett a
vizsgálóbiró. Klein ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró ott állott az ajtó
mellett. Róka Sándor pandur, a ki az egész eseménynél jelen volt, ugy
adja elő, hogy a vizsgálóbiró az ajtón kivül hallgatódzott mintegy
félóráig. Ennyi ideig tartott ugyanis az itatás, ijesztgetés és
mesélgetés. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Klein megtanulhassa,
emlékezetébe véshesse a mese részleteit.

Kétségtelenül igy történt a többi vádlott beoktatása is. S Matejnél,
Herskónál, Smilovicsnál egyelőre sikerült is, de Csepkanicsnál,
Fogelnél, Grósznál, Kleinnál nem sikerült. Test a kinzásnak, lélek a
faggatásnak ezeknél ellent tudott állani.

Kleinnál azonban csak hajszálon mult a dolog.

Ő egy pillanatban, mint láttuk, már elhatározta, hogy a mesét magára
veszi. Akkor volt ez, a mikor a vizsgálóbiró a szobába betoppant.

De Klein, a mint őt papirosával s irótollával meglátta, megint magához
tért.

– Én istenem, – ugymond, – nagy szerencsétlenség lesz ebből, nagy bajt
szerzek magamnak. Ártatlan vagyok én, miként valljak én magamra efféle
dolgot?

Kezeit tördelte. Tusakodott lelkében. Könyörögve fordult a
vizsgálóbiróhoz.

– Tekintetes biró ur, ne kényszeritsen olyasmire, a mit én el nem
ismerhetek.

A vizsgálóbiró türelmetlen volt már. Éjjeli tizenegy óra körül járt az
idő. Rárivallt Kleinra.

– Hát te kutya zsidó, még most se akarod elismerni?

Klein félt a gyötréstől, azt hitte, tovább nyaggatják. Elhatározta, hogy
vall.

A vizsgálóbiró elővette papirosát s elkezdett irni. Följegyezte Klein
vallomását.

Klein szóról-szóra elmondta mindazt, a mi a csendbiztos és a fogházőr
mesélgetéséből a fejében maradt. Grósz neve azonban sehogy se jutott
eszébe. Csak annyi motoszkált fejében, hogy neki egy eszlári zsidóval
együtt kellett a holttestet szállitani s mikor a vizsgálóbiró azt
kérdezte, kivel kocsikázott hát együtt? – igy felelt:

– Lichtman Jakabbal.

– Kinek a lovain?

– Az ő lovain.

S folytatta tovább a mesét szakványban. Ha már benne volt, ő se akart
ostobábbnak látszani, mint a többi mesemondó. De azért mégis
össze-visszakuszálta Herskó és Smilovics egész tudományát.

Elmondta, hogy éjnek éjszakáján értek valahová a Tisza partján. Talán
ott lehetett Tisza-Szent Márton. Lichtman azt mondta: itt álljunk meg,
fogja ki a lovakat, s adjon nekik enni. Ő ezt megcselekedte. Lichtman a
sötétben elment valahová, őt pedig elnyomta az álom, lefeküdt s elaludt.
Egyszer csak érzi, hogy valaki megtaszitja a lábát. Fölébred, fölnéz,
Lichtmant látja, a ki visszajött s őt fölébresztette. Fölkelt,
fölszerszámozott, kocsijával megfordult s hazatért Tisza-Eszlárra.

A vizsgálóbiró kérdezte.

– Hát miért jártak ott?

Erről a kérdésről jutott eszébe a mesének az a része, mely a
holttetemről szól.

– Ugy éreztem, valami holttest volt a kocsiban.

A vizsgálóbiró méregbe jött. Látta, hogy a zsidó összehadar mindent,
átabotába beszél s szavaira nem lehet adni semmit. Mérgében a zsidót
mellbe lökte.

Klein a lökésre leesett ülőhelyéről s eszméletét elvesztette. Se látott,
se hallott ezentul. Két kupa viz már gyomrában volt, megzavart
gyomoridegei pillanatilag már az agyát megtámadták. Karanczai s egy
hajdu megfogta, ketten kivitték s az istállóban az alomra lökték.

A vizsgálóbiró jegyzetei nem kerültek az ügy iratai közé. Julius 18-ról
nincs jegyzőkönyv, mely Klein vallomásáról szólna.

Ez természetes.

Klein elfeledte a mesebeli Grószt s e helyett Lichtman Jakabot
szőtte-fonta beszédébe. Ámde a vizsgálóbiró ekkor már igen jól tudta,
hogy ez az a Lichtman Jakab, a ki minden napjáról s napjainak minden
órájáról jegyzőkönyvet vezet, mindenhova tanukkal jár s minden tanuját
föl is jegyzi. Lichtman tehát oly fényesen tudta igazolni alibijét, mint
a déli napfény. Akkor pedig dugába dül Herskóék és Smilovicsék minden
ostoba meséje.

De még más jelentős ok is volt.

Smilovics Klein társa gyanánt nem Lichtmanra, hanem Grószra lett
beoktatva s azért a julius 17-iki tisza-eszlári szembesitésnél Grószt és
nem Lichtmant jelölte ki tetemszállitónak. Ezt most már valahogy vissza
kellene csinálni, Smilovics fejéből Grószt ki kellene venni, s helyébe
Lichtmant rátukmálni.

Csakhogy Smilovics is eszes és ravasz ember. Hátha egykor mégis magába
tér s az egész kihallgatási cselszövényt majdan elárulja a védőnek s a
törvényszéknek? Mi lesz akkor?

Mindezt meggondolta a vizsgálóbiró s azért jónak látta a Klein
vallomásáról szóló jegyzeteket összetépni és megsemmisiteni s azokról a
vizsgálat további folyamában mélyen hallgatni. Kihallgatta ő még Kleint
julius 28-án, szeptember 2-án és 17-én is, szembesitette is
Smilovicscsal akárhányszor, de többé neki a tiszalöki vallomást elő nem
hozta. Ám azontul Klein is megmaradt szilárdul az igazság mellett s a
mesének egyetlen részletét se vállalta magára, sőt alibijét teljesen
igazolta.

A vizsgálóbiró hát kudarczot vallott tetemusztatási meséjével.

Herskóból ugyan kierőszakolta, hogy ő átvette a holttestet Smilovicstól,
s e vallomást elfogadta s magára vette Smilovics is, Matej is, de odáig
már a vizsgálóbiró nem tudott eljutni, hogy hát Smilovics hol vette,
kitől kapta a holttestet?

Fógeltól nem kapta, mert ez minden gyanu alól kitisztázta magát.
Grósztól és Kleintól se kapta, mert ezek is tökéletesen igazolták
magukat. De ha magukra vállalták volna is a tetemszállitást, még akkor
se ért volna vallomásuk semmit, ha a holttest honnan való származása ki
nem derült volna. Erre pedig a vizsgálóbiró még csak nem is gondolt.

Honnan került tehát elő a mesebeli holttest?

Égből eredt? Földből támadt? Madár hozta? Szélvész sodorta?

Mit ér a titkos tanács furfangja, a vizsgálóbiró ügyeskedése s a
csendbiztos durvasága, vallató vize, hüvelykszoritó gyüszüje s férgekkel
teljes tyukóla, de mit ér Matej, Herskó, Smilovics minden beismerése is,
ha a főkérdésre nincs felelet?

A vizsgálóbiró azonban nem törődött a főkérdéssel; tovább botorkált a
maga tévelygő utain. Föltette magában, hogy a mesét kiegésziti azzal:
miként került az eltünt lánykának, Eszternek ruhája az idegen tetemre.

Herskó ugyanis azt beszélte julius 6-iki hamis vallomásában, hogy
Smilovics már Tárkánynál junius 11-én figyelmeztette őt, hogy a mikor
majd tutajával s a holttesttel Eszlár alá ér, ott egy barna arczu
asszony vár rá, a ki 30–35 éves életkoru lehet, egy csomó ruha lesz
nála, azt majd átadja s ebbe a holttestet fel kell öltöztetni. Igy is
történt. Déltájban haladtak el Eszlár alatt a tutajok. Herskó látta a
parton azt az asszonyt, a mint a folyamon nézegetett fel és alá.
Ruhacsomag a kezében. Herskóék csak délután 2–3 óra tájban kötöttek ki
Eszláron alul, de a folyamnak nem keleti oldalán, a hogy Eszlár fekszik,
hanem nyugati oldalán, a tiszaladányi parton. Ide csolnakon ment át az
asszony. Herskó elébe ment s átvette a ruhát. Az asszony e szavakkal
adta át: »Itt vannak ezek a ruhák, Jankel küldötte neked arra a
holttestre.« Az asszony zsidó nyelven mondta e szavakat.

Igy mesélt Herskó.

Nincs határa annak a bárgyuságnak, a melylyel a titkos tanács ezt
kigondolta.

Miért és miként került volna Solymosi Eszter ruhája Máramaros vármegyébe
Jankel kezébe? Micsoda ok birhatta volna erre a zsidókat? Ha pedig mégis
Jankel kezébe került: miért nem adta volna ő át a ruhát Herskónak ott és
akkor, a hol és a mikor a holttestet átadta? Olyan buták csak nem
lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges fölfedeztetését
kétszeresen megkönnyitsék. Egyszer a holttest ide-oda hurczolásával,
azután meg a ruházat ide-oda csempészésével. S azután e fajta titkos
munkát minél kevesebb emberrel szokás végezni. Miért kellett volna a
ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó asszonyt s egy eszlári vagy
ladányi révészt vagy halászt is beavatni? Hiszen más a zsidó asszonyt a
mondott helyen a Tisza nyugati partjára át nem szállithatta fényes
nappal.

De még ez mind semmi.

Ha a zsidók emésztették el a lánykát: ennek ruhája természetesen az ő
kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át?
Tegyük fel, hogy a gyilkosság után ápril 1-én vagy 2-án mindjárt el nem
ásták vagy el nem égették. Tegyük fel, ámbár, ha a holttestet nyom
nélkül el tudták tüntetni: kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is.

Azonban május óta már folyt ellenük a vizsgálat. Hetek óta már nagy
csomó zsidó nyavalygott Nyiregyháza börtöneiben. Ha előbb nem is, már
akkor csak meg kellett semmisiteniök a ruhát, a gyilkosságnak esetleg
kétségtelen tárgyi jelenségét. A közpéldabeszéd szerint Isten gyakran
elveszi a gonosztevő eszét. Ám a mikor tizen-huszan vannak a gonosztevők
s őket nem is érik tetten, nem üzik sebten: akkor van idejük észretérni.
A vérvád babonájában nincs bent a megölt szüz ruhájának ereklyeként
őrizése. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik
eszlári zsidónál az eltünt lányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak
volna is: nincs az a hatalom, a mely amaz izgalmas korszakban a
legiszonyubb vádtól meg tudta volna őket menteni. Miért őrizgették volna
tehát a ruházat darabjait?

Ezen ugyan nem akadtak fönn azok, a kik a mesét kikoholták. Tudták, hogy
a tömegnek indulatok által elvakitott része nem lát igazán s mindent
elhisz, a mi a zsidók ellen irányul.

A vizsgálóbiró tehát annyira, a mennyire ki akarta egésziteni a mesét s
megakarta mutatni, hol rejtőzött időközben az eltünt lányka ruhája.

Az eszlári mindentudó biró Farkas Gábor készen állott a segitségre.
Irásban, hivatalosan jelentette, hogy az eltünt lányka ruháját Buchta
Szigfridné, született Nováki Amália eszlári lakos adta át Herskó
Dávidnak.

E nő bábaasszony, ágostai vallásu, 50 éves, feddhetlen előéletü. Hogy a
községi biró mi alapon gyanusitotta, hogy a ruha mikor, miként s ki
által került volna valamikor a kezébe: ezt föl nem deritették, komolyan
nem is kutatták.

Már kora és alakja se vág össze Herskó 30–35 év körüli barna
asszonyával. Szemébe is állitották Herskónak és Matejnek, de ezek csak a
fejüket csóválták, mikor meglátták. Ő maga indulatosan utasitotta el
magától ezt a vádat.

A vizsgálóbiró nem tehetett mást: zsidó asszonyt kellett keresnie a ruha
átadására.

Herskó Dávid és Csepkanics György julius 8-án a helyszinén megmutatták a
Tisza partján azt a pontot, a hol a tutajok valósággal kikötöttek. Ez a
pont a Tisza nyugati partján, a ladányi oldalán van. Ettől
három-négyszáz méternyire van egy halásznak, Viskei Andrásnak
halászgunyhója, a hol csónakja is ki szokott kötve lenni. A mese szerint
a ruhaátadó asszony a kikötött tutajok irányában csónakon ment át az
eszlári partról a ladányi oldalra s minthogy ide legközelebb Viskei
csónakja van, tehát valószinüség szerint az ő csónakján kellett
átmennie.

Herskó nem vallott Viskeire. Azt mondja, az esti szürkületben nem
láthatta jól, hogy a ruhavivő asszonynyal ki vezeti a csónakot. Viskei
András 58 éves, kis tokaji lakos egész határozottan vallja, hogy se ő,
se fia, se azon a helyen, se másutt sohase szállitott át asszonyt az
egyik partról a másikra.

Más halászt vagy révészt kellett keresni, a kinek csónakja van. Ez
Hegedüs Benjámin eszlári lakos, révész, 41 éves koru kálvinista.
Sehogyse emlékezik, hogy a szeklenczei tutajosok kikötésének napján,
junius 16-án vagy 17-ikén vitt volna át valakit a Tiszán. De arra igenis
emlékezik, hogy az utóbbi hetekben, junius és julius havában három zsidó
asszonyt több izben vitt át a ladányi oldalra. Ez a három asszony Junger
Adolfné, Veiszstein Lázárné és Fájerlicht Mártonné volt. Mind a három
eszlári.

Tisza-Ladány falu épen szemben fekszik Tisza-Eszlárral a nyugoti parton.
Egy holt Tisza partján fekszik, a mostani parttól másfél kilométernyire.
Laknak zsidók Ladányban is. A ladányi zsidók is az eszlári zsinagógát
szokták használni. Az eszláriak, különösen a zsidók gyakran át szoktak
járni a szomszéd faluba. A szomszédolás különösen zsidó szokás. Mindenki
egészen természetesnek találta, hogy Benjámin révész gazda akárhányszor
vitt át a Tiszán zsidó asszonyt.

De az a három asszony a vizsgálóbiró faggatására kereken és határozottan
elutasitott magától minden gyanusitást. Egyébként is tiszta multu mind a
három, semmi jelenség ellenük föl nem merült.

Hát hiszen ez se nagy baj. Ruhaátadó asszonynak mindenesetre kell lenni,
mert e nélkül a mese csonka maradna. A mily uton-módon Matej berántotta
Herskót, Herskó Smilovicsot, Smilovics Fógelt: azon uton-módon asszonyt
is lehet keriteni. Csak a hivatalos szertartás szinéről nem szabad
megfelejtkezni.

Julius 19-én vagy tiz asszonyt odarendel a vizsgálóbiró a községházához.
Nyolcz zsidót, egy németet s egy ágostait, – ez volt Buchtáné.
Szembeállitja velök Herskót s ezt felszólitja: válaszszon az asszonyok
közül, kire van gyanuja, ki adta át neki a ruhát?

Csodálatos szerencséje volt a vizsgálóbirónak. Van Eszláron vagy ötven
zsidó asszony; ő csak nyolczat választ ki szembesitésre s ime, már e
nyolcz közt megtalálja Herskó a magáét. Rámutatott Herskó Grószberg
Leónéra: imhol az asszony, ugy véli, ez adta át a ruhát, – bizonyosan
nem tudja, nem is mondhatja.

Az asszony 40 éves, születési neve Klein Katalin, van férje és családja,
előélete minden folt nélkül való, erkölcsi bizonyitványa jó.

De nem vallott vele szerencsét a titkos tanács.

Az asszony nyelves és bátor, mint a nőstény oroszlán. Nem ijed meg
senkitől. Ur, pandur, apátur nem kerekedik föléje. Minden keresztvizet
leszed arról, a ki szemtől-szembe ellent mer neki mondani, mikor neki
van igazsága. Kereken tagad mindent. Csuffá teszi az egész mesét. A
nyöszörgő Herskót ugy leszólja, hogy alig látszik ki a föld porából. Nem
bir vele senki.

De egy tanu mégis akadt, a ki szembe szállt vele keményen és bátran. E
tanu volt Cseres Andrásné.

Érdekes jelenség ez a tanu s még érdekesebb az a körülmény, hogy mikor
és miként lett tanu? Ha ez a tanu nincs: kevesebb alkalmam lett volna
bepillantani abba a sötétségbe, melynek leple alatt komoly kisérletek
folytak a zsidók ellen tanukat szerezni s azok elméjét kiegésziteni.

A tanu Cseres Andrásné, születési neve Bodnár Mária, tisza-löki
születésü, eszlári lakos. Vagyona nincs. Ő is, férje is napszámos
munkás. Harmincz éves életkoru, kálvinista vallásu. Különös sajátsága,
hogy a falusi zsidó nyelvet teljesen érti és jól beszéli. Ez a zsidó
nyelv nem más, a hogy már emlitettem, mint a közönséges német nyelv az
északi magyarországi zsidók különös hangoztatásával beszélve. A magyar
vidékek népe ezt a nyelvet csak zsidóktól hallja s azért csak zsidó
nyelvnek tartja. Nem is tudja, hogy az német nyelv. Ha igazi német, vagy
keresztyén beszél előtte e nyelven, arról is azt mondja: zsidóul beszél.

Cseres Andrásné megtanulta ezt a nyelvet. Valami másfél esztendeig volt
mint szegény zsöllérlány szolgálatban egy tisza-löki metsző zsidónál,
ott tanulta meg. Nagy ritkaság ez. Éles figyelő képességre mutat. Nagyon
kevés efféle példa van a magyar nép kebelében. Ez egynél többet én nem
tudok. Az eszlári nép tudott Cseres Andrásnénak e tulajdonságáról.
Bámultak is, de nevették is érte. Legények, lányok gyakran incselkedtek
vele e miatt s gyakran kérték ünnepnapok délutánján, hogy beszéljen
zsidóul. Mondja el a Miatyánkot, vagy a hiszekegyet, vagy adja elő,
hogyan beszél a zsidó asszony luddal, malaczczal, kotlós-tyukkal
zsidóul. Ha jó kedve volt, engedett a kérésnek. Nagy mulatság lett
ebből. Egyébként is tudta utánozni a falusi zsidókat. Ha ezek élénken
beszélgetnek vagy vitatkoznak egymással: nemcsak nyelvük mozog, hanem
szemük, szemöldökük, fejük, mind a két kezük, mind a két válluk, még a
derekuk is. Hol előre, hol hátra hajolnak. Azonkivül hangjuk hol száll,
hol emelkedik s hangsulyozásuk is eltér a magyar beszéd
hangsulyozásától. Kivált ha napközben vagy este imádkoznak. Nem
közönséges halk mormolás imádságuk, mint a keresztyéneknél, hanem
hasonlit az énekléshez s azonfelül használnak orrhangot és torokhangot
is, mint az arabok és héberek. A magyar paraszt füle sajátságosnak,
idegennek, feltünőnek találja ezt s mezei ember szokása szerint nevetni
tud rajta. Cseres Andrásné tökéletesen tudta utánozni a zsidókat.

1882-ik évi áprilistől kezdve tizenöt hónap telt már el, a mióta
Solymosi Eszter eltünése miatt szakadatlanul folyt a vizsgálat
Tisza-Eszláron a zsidók ellen. A vérvád babonájáról ezer alakban és
módosulásban beszéltek az emberek. Időnkint alig volt más tárgya a
közbeszédnek. De Cseres Andrásné nem keveredett különösen a társalgásba.
Nem haragudott a zsidókra. Ellenszenv se volt benne a zsidók irányában.
Ismerte is, meg is szokta őket jól, sokáig szolgált zsidóknál, jó helye
volt is náluk. De nem is tudott semmit a vérvádról. Legalább soha senki
előtt el nem árulta, hogy tud valamit.

1883-ik év junius 23-án már javában folyt a nagy per nyiregyházi
tárgyalása, a mikor éppen szombatnap reggelén előáll Cseres Andrásné,
elmegy Farkas Gábor községbiróhoz s bejelenti, hogy ő nagy dolgokat tud
s most már csak elmondja, hogy a zsidók hatalmától megmentse a
keresztyénséget. Vegyék az ő szavát fontolóra.

Nosza biró, jegyző: tollra, papirosra, irjátok csak iziben, a mit ez a
tudós menyecske komolyan beszél!

Irták.

Két nagy és fontos körülményről tett tanubizonyságot. Az egyik az:
miként, hova és mikor temették el a zsidók a megölt keresztyén szüz
holttestét.

Április 1-én történt, Eszter eltünésének napján. Férje, Cseres András,
alkonyattájban hazajött Tokajból a szőlőmunkából, megvacsoráltak,
lefeküdtek. Aludtak is már egy sort, a mikor ő nagy zugásra felébredt.
Házuk szemben van Grószberg Leóék házával. Az utcza csak öt ölnyi
széles. Kinéz az ablakon, hát Grószbergék háza előtt és udvarán nagy
csomó zsidó seregel. Jönnek-mennek az udvaron is és különösen a kertben.
Idegenek és eszláriak vegyesen.

– Hány zsidó volt ott?

– Nem egy, kettő, három; se nem tizenhárom; több volt az még
huszonháromnál is. A jó Isten számlálta meg őket.

Csaknem versben beszélt a jó asszony a törvényszék előtt.

Megütközött a zsidók e nagy gyülekezetén. Leszállt az ágyról, az ablak
alatt volt egy láda, arra térdelt s ugy nézte a zsidókat. Nem ismerte
őket. Csak Szüszman Jakabot ismerte fel. A holdvilág szépen sütött. Egy
csuf idegen zsidó is volt köztük. Borzas, szőrös, bozontos sapka a
fején, térdig harisnya a lábán, hosszu kaftán a testén, mint a papok
reverendája.

Megismerte Grószberget is, a mint tipegett, jajgatott s a kezeit
tördelte.

– Istenem, mit tettünk, mit cselekedtünk?

Odament hozzá a bozontos sapkáju idegen zsidó s a vállára veregetett.

– Ne félj semmit, nem lesz belőle semmi baj!

Grószberg akkor bement a szobába, de nyomban megint kiment a kertbe. Egy
kiáltás hangzott:

– Hozd a villát, kapát és ásót!

Ki kiáltotta ezt: nem tudja. De vitték a szerszámokat s a kertben ástak
velük. A kapa le is esett a nyeléről, mert tágan állt rajta s ott a
kertben ütötték nyelére ujból.

Valami fél óráig nézegette őket az ablakon át s odaszólt a férjének:

– Kelj fel csak, nézz körül, mit csinálnak a zsidók!

A férj azonban nem kelt fel, tovább aludt. Csak annyit mondott az
asszonynak:

– Hagyj nekem békét, én alhatnám. Ha dolgod van velük, eredj magad!

Azonban ő se ment. Megunta a látványt, visszament ágyába s aludt
nyugodtan reggelig.

Ime, ez az egyik tanuság.

Se reggel, se azután soha el nem mondta a zsidók ez éjjeli sereglését se
férjének, se másnak, se a szomszédoknak, se Grószbergéknek. Ezt maga is
beismeri, de férje, Cseres András is hüségesen bevallja a törvényszék
szine előtt.

De hát hihető ez az éjjeli jelenet?

Még a vérvád őrjöngő hirdetői se hittek el belőle egyetlen szót se.
Mulattak a menyecske eleven képzelődésén s vakmerő nyilatkozatán. De
azért a sajtó komolyan használta fel.

Valami csakugyan történt azon az éjszakán Grószbergéknél.

Emlékezünk ugyanis, hogy Solymosi Eszter eltünésének napján, este néhány
zsidó összejött a zsinagóga pitvarában valami italmérési viszálykodást
kiegyenliteni. Ott volt Grószberg is, Szüszman is.

Szüszmannak volt egy beteg gyermeke. Volt Weiszstein Lázárnak is.
Szüszman megkérte Grószberget, hogy hajnalban vigye el kocsiján kis
betegjét Nagy-Kállóba Józsa András megyei főorvoshoz, a ki nagy
tudományáról és szerencsés gyógyitásáról hires volt több vármegyében. El
is vitte. Kora hajnalban indult el vele a Weiszsteinék kis betegjével.

Ebben az ügyben tanácskozott Grószberg a másik hét zsidóval. Ezek el is
kisérték hazáig. Ezeket csakugyan láthatta Cseres Andrásné. De ásóról,
kapáról, bozontos fejü idegen zsidóról, Grószberg jajgatásáról szó se
lehetett. Mindezt a szájas menyecske tizenöt hónap mulva gondolta ki. S
bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja is segitett neki ezt
kigondolni.

S mindezt azért, hogy a vérvád annál jobban megerősödjék a szüzölő
zsidók ellen.

A másik tanuság talán még érdekesebb. Ezt igy adja elő Cseres Andrásné:

Ama pénteki napon, a mely a csonkafűzesi holttest felbukkanását
közvetlenül megelőzte, ő átment Grószbergékhez, a kik boltosok, hogy egy
darab szappant vegyen hitelben. Éppen akkor jött haza valahonnan
Grószberg Leó s azt mondta tőle pár lépésnyi távolságból feleségének:

– Eredj Jakabhoz, vedd át tőle a ruhát, vidd el a nagyfalui fűzeshez s
ott add át.

Az asszony durczásan azt felelte:

– Én nem megyek, eredj a fekete fenében te magad.

Grószberg erre odament a feleségéhez, szeliden megfogta s nyájasan igy
szólt hozzá:

– Eredj csak. Előbb menj, öltözzél fel.

Ezt azért mondta, mert az asszony egy tehénganéjba lépett s e miatt
papucsa piszkos lett. Cseres Andrásné e beszédet hallva, nem is kért
szappant, hanem a zsidó asszonynak segitett öltözni s papucsát ő
törülgette meg. Az asszony azután elment. Cseresné nem látta, hogy ruhát
vitt volna valami csomagban magával.

Egész nap nem látta Grószbergéket. Napnyugta felé megint átment hozzájuk
szappanért. Éppen akkor jött haza az asszony. Oly későn, hogy mindjárt
sábesz lett, a mi azt jelenti, hogy nemsokára feljött a csillag.

A férj azzal fogadta a feleségét:

– Hol voltál ily sokáig? Azt hittem, már a Tiszába fuladtál!

– Nem tudtam a nagyfalui fűzesnél a ruhát átadni, le kellett mennem a
löki fűzeshez.

– Megmondtad-e, hogy felöltöztessék a holttestet? És hogy miként kössék
kezére a föstékes kendőt?

– Megmondtam!

E beszélgetést hallotta Cseres Andrásné. Igy adja elő legalább.

Ez volt a vallomás tartalma.

A községbiró rögtön futott Cseres Andrásnéval a szolgabiróhoz, a ki már
jó előre értesitve, ott volt éppen Tisza-Eszláron. A szolgabiró
jegyzőkönyvet vett fel s azt gyorsfutár által beküldte Nyiregyházára az
alispánhoz, az alispán pedig még ugyane napon déltájban értesitette a
törvényszéki elnököt s áttette hozzá az iratokat.

Már junius 19-ike óta folytattuk naponként a nagy per nyilvános
tárgyalását. E napon is ülés volt reggeli nyolcz órától délutáni két
vagy három óráig.

Az elnöknek a törvények szerint az lett volna kötelessége, hogy e
közbejött esetről nyilt ülésen értesitse a törvényszéket, a
vádhatóságot, a védőket s a vádlottakat. Nem ezt tette. Hanem azt tette,
hogy nyomban felhivta Bary aljegyzőt, mint vizsgálóbirót, menjen
Tisza-Eszlárra s hallgassa ki Cseres Andrásnét. Bary aljegyző pedig
nyomban végzést hozott, elrendelte saját uri személyének Eszlárra
utazását, s erről irásban értesitette még a törvényszék nyilt ülésén a
közvádló királyi főügyészi helyettest. Hogy ez is utazzék vele, ha akar,
Eszlárra. Ha nem akar, azzal se törődik.

Ilyen gyorsaságot nem ismert eddig Európa.

Tisza-Eszlár és Nyiregyháza között se vasut, se táviró, se távbeszélő, a
távolság pedig 20–22 kilométernyi a használt utakon s Eszlárhoz
Tisza-Lök is vagy 7–8 kilométernyi út.

Cseresné jelentkezik a községi birónál reggeli 8 órakor. Elbeszélgetnek,
ha nagyon sietnek is, legalább egy óra folyásáig. Ha a szolgabirót
lóhalálában értesitik is, s az sebten Eszlárra jön is: eltelik másfél
óra. A jegyzőkönyv felvétele legalább egy órai munka s ez alatt a
jelentést is meg kell irni s levélboritékba tenni az alispánhoz.
Délelőtt tizenegyre jár az idő, mikor a lovas legény a levéllel elindul
Nyiregyházára. Odaér déli 12 órára, az alispán már bizonyosan várja. A
levelet átveszi, feltöri, elolvassa, iktatóba küldi, a törvényszéki
elnökhöz szóló átiratot megfogalmazza, leiratja s a kiadóhivatal különös
gyorsaságával elküldi. A törvényszéki elnök tárgyaláson van. Mindegy. A
küldeményt beviszik hozzá, elolvassa, elnöki iktatójába bevezetteti, s
az utasitást megfogalmazza, leiratja s aláirja a vizsgálóbiróhoz. A
vizsgálóbiró is elolvas mindent s végzést hoz, azt leiratja és egy
példányban a végzést már délután egy s két óra közt a közvádlónak kezébe
juttatja, a ki szintén a tárgyaláson van elfoglalva.

No hát ez a munka nem rendes munka. Ha császárt gyilkolnak meg, vagy ha
Szent Péter temploma gyulad ki: még akkor se fejtenek ki ekkora
gyorsaságot az aluszékony, vagy fejükvesztett hatóságok. Szentül meg
voltunk győződve, hogy az egész Cseresné-féle dolgot Farkas Gábor
községbiró jó gondosan már az előző napokban elcsinálta, s rendbehozta s
junius 23-án csak a külső alakot adták meg neki.

Az asszony nyelves, bátor és fontoskodó. Ha ő az 1882. évi április 1-e
és 2-ika közti éjszakán látta volna az összesereglett idegen zsidókat, a
hogy képzelete szerint Solymosi Eszter holttestét Grószbergék kertjében
elásták: vajjon várt volna-e ennek elmondásával 15 hónapig? El lehet-e
azt gondolni, hogy erről se férjének, se másnak, se a hatóságnak soha
egyetlen szót se mondott volna?

És azután Grószberg és felesége jól tudták, hogy Cseres Andrásné
tökéletesen érti és beszéli a falusi zsidók nyelvét. Velük rendszerint
zsidóul beszélt, ha a boltba valamiért betért, vagy mosni, kapálni náluk
napszámban volt. Vajjon elképzelhető-e, hogy előtte és jelenlétében
beszélgettek volna junius 16-án arról, hogy a zsidó asszony vigye el a
tutajosok számára Solymosi Eszter ruháját, hogy abba az idegen
holttestet felöltöztessék?

Cseres Andrásné azt beszéli a biróság előtt, hogy a nép gyakran zúgott
Tisza-Eszláron a zsidók ellen. Ez igaz lehet. De legjobban zugott 1882.
évi május és junius hónapokban. És épen akkor beszélt volna előtte a két
zsidó nyiltan a legnagyobb és legveszélyesebb titokról: Eszter
ruhájáról.

Bolondság!

Ha van hamis tanu a világon: Cseres Andrásné hamis tanu. S hamis
tanuságának tartalmát is durva parasztos furfanggal gondolták ki.

Hiszen csak parányi birói ész mellett is Grószbergék kertjét meg kellett
volna vizsgálni, vajjon hát ott porladnak-e az eltünt lányka csontjai? S
azután tovább kellett volna nyomozni, vajjon ki az a Jakab, a kinél
Eszter ruhái vannak? Ha pedig csakugyan ott voltak valamelyik Jakabnál:
hát miért nem szállithatta az a Jakab azt a ruhát Herskóhoz és Matejhoz
s miért kellett volna ebbe Grószbergéket is és Cseres Andrásnét is
beavatni?

A titkos tanács gyanut akart a tömegben a zsidók ellen támasztani s a
gyanut meggyökereztetni s terjeszteni akarta oly módon, melylyel a tömeg
agyához legkönnyebben oda lehet férkőzni. Erre szolgált a ruhaátadás
ötlete is.

Ám Herskó minden ijedtsége és gyávasága daczára se merte Grószbergnét
egyenesen és határozottan gyanusitani. Csak annyit mondott, hogy némileg
ő hasonlit ahhoz a nőhöz, a ki a ruhát a Tiszán át a ladányi partra
vitte. E rávallás semmivé tételére elég volt a különben is bátor
Grószbergnének határozott, kemény tagadása s megdöbbentő szembeállása.
Nem birt ő vele még Cseres Andrásné se.

Valami más terhelő jelenséget is kellett tehát Herskó ingadozó
nyilatkozatán Gószbergné ellen keresni. Ez a más jelenség Cseres
Andrásné tanusága lett volna, ha beválik.

Grószbergnét gondosan kikérdeztük: mi birhatta Cseres Andrásnét a
terhelő vallomásra?

Azt felelte, hogy Cseresnével mint szomszédok mindig jó viszonyban
voltak, de 1883-ban ő márcziusi csirkéket költött és nevelt, de csirkéit
Cseres Andrásné disznaja mind fölfalta. E miatt ő a községi biró előtt
megperelte, kinek szavára akként egyeztek ki, hogy Cseres Andrásné a
kárt napszámmal leszolgálja. De nem tartotta meg az egyezséget s e miatt
is viszálykodtak s később mindennapos lett köztük a viszály a miatt is,
hogy Cseresné malaczai az ő burgonyáját a földből kiturták. Igy lett
haragosa Cseresné.

S vajjon ő biró elé merte volna-e idéztetni Cseresnét merte volna-e
holmi csirke és burgonya miatt biróilag zaklatni, ha Cseresné ily
borzasztó titkokat tudott volna ő róla? Inkább tyukkal, kalácscsal,
pénzzel, jó szóval tartja éveken át, semmint okot és alkalmat adjon
Cseresnének a nagy titok elárulására.

Ez az ok a leghevesebb zsidó-gyülölőt is lefegyverezte. Az emberek
lelkiállapota is a természet törvényeinek tárgyias nyilatkozása. E
törvényeket pedig agyonfeleselni nem lehet, a mikor ilyen világosak.

Különös gondot forditottunk arra is, miként és mikor határozta el magát
Cseres Andrásné erre a vallomásra? Miként tudja érthetővé tenni
késlekedését s több mint egy éven át való hallgatását? A hamis tanu, ha
eszes, nagyon vigyáz ugyan minden szavára, de nyilvánvaló volt, hogy a
menyecske bőbeszédü, nagyon szeret fecsegni, bizton reméltük, hogy nyujt
valami felvilágositást.

Nyujtott is.

Azt mondta: folyt már néhány napon át Nyiregyházán a nagy per
tárgyalása, mikor Tisza-Eszláron az a hir terjedt el, hogy a perben a
zsidók nyernek, a keresztyének pedig vesztenek. Ez ösztönözte arra, hogy
tanuskodjék. Azt gondolta, pokolra jut különben a lelke.

Azt kérdeztem:

– Mit ért az alatt, hogy a keresztyén veszit, a zsidó pedig nyer?

Szójátékkal felelt:

– Azt értem, hogy a keresztyénség veszitette el Esztert, pedig a zsidók
vesztették el s most mégis a keresztyéneket nyomják.

– Honnan tudja, hogy a zsidók vesztették el őt?

– Csak a zsidóknak kellett elveszteni. Hallottam én ezt.

A magyar népnyelv a birói kivégzés helyét vesztőhelynek nevezi. Ez a
szó: elveszteni, – két jelentésü. Ha valakinek rossz üzletben kárba megy
a pénze, vagy valakinek meghal a felesége vagy fia, igy mondják:
elvesztette pénzét, elvesztette feleségét, elvesztette fiát. – Ez a szó
egyik jelentése. Ez értelemben mondja Cseres Andrásné, hogy a
keresztyénség elvesztette Solymosi Esztert.

De elveszteni azt is jelenti: valakit életétől szándékosan megfosztani.
Méreggel, fegyverrel, éheztetéssel, kinzással vagy egyéb tudatos
erőszakkal kioltani az életet. Elvesztés az is, a mikor birói itélet
alapján valakit akasztófán vagy nyaktilón kivégeznek. Igy értette Cseres
Andrásné, mikor azt mondta, hogy a zsidóknak kellett elveszteni Solymosi
Esztert.

Nem hittem ugyan, hogy csupán a babonás hit birta rá Cseres Andrásnét a
hamis tanuskodásra, hiszen a nyilvános tárgyalás folyamán a titkos
tanács tetemes számu hasonló tanut állitott a biróság elé, valamennyit
pedig nem vezette a babonás hit, de azért beszédéből mégis kitünt, hogy
a vérvád babonája mélyen gyökeredzik a lelkében.

A lelkekben ma is dolgozik még a babona. Nem annyira, mint a
boszorkányhivés elmult korszakában, de azért a felfogásra,
gondolkozásra, képzelődésre, sőt még a tanuskodásra is van hatása.
Kivált ha vallási vagy felekezeti indulattal tud szövetkezni.

Cseres Andrásné érzései s ösztönei közé befurakodott a vallási és
felekezeti indulat is. Bizonyitja ezt az a kijelentése, hogy őt a
tanuságtételre a zsidók győzelmétől s a keresztyének bukásától való
félelem birta. Eszes asszony volt. Könnyü szerrel rá nem tudták venni a
tanuskodásra. Ha a tanuskodás könnyen állt volna nála: nem várt volna
azzal tizennégy hónapnál tovább. Csakis azzal birták rá, hogy ő mentheti
meg a keresztyénséget.

Az ő tanuskodása egyébiránt a tisza-löki titkok közé szorosan véve nem
tartozik. Csak azért ismertettem itt, mert az ő beszéde Grószberg Leóné
tanuskodásával függ össze, – az pedig csakugyan a tisza-löki titkok
egyike, a hogy’ Grószberg Leónét a mesebeli áltetem felöltöztetésébe
belekeverték.


VI.

(A foglyok éjjeli behajtása Nyiregyházára. – Vajjon valósággal
megtörténtek-e a gyötrő, sanyargató vallatások? – Matej, Csepkanics és
Herskó panasza a kinzatások miatt. – Matej csodálatos visszaesése. –
Bünös tagadása. – Mit ér az eskü?)

Ezzel a tisza-löki titkos vallatások története véget is ért.

E vallatások kisebb-nagyobb megszakitással julius 5-étől 21-ig
tartottak. Kisebb részük Tisza-Eszláron, nagyobb részük Tisza-Lökön.

Csepkanics szilárdul ellentállt minden kinzásnak. Nem vallott. Hasonló
szilárdságot tanusitott Fógel, Grósz, Klein és Grószberg Leóné.
Grószberg Leónét különben nem is gyötörték, Tisza-Lökre se vitték.

Vallott azonban Matej, Herskó és Smilovics. Az ő vallomásuk valószinüvé
tette a holttestusztatás szövevényes meséjét. Vallomásuk részleteit
nyomban szétkürtölte a sajtó. Országszerte, világszerte mindenki elhitte
a mesét. Maguk a zsidók is hitték. Még maga Smilovics is szentül hitte
időnként, pedig ő már jól tudta, hogy a mesének az a része, mely tőle
ered, csakugyan valótlan. Szentül hitték a titkos tanács tagjai is, noha
ők is jól tudták, hogy Matej, Herskó és Smilovics vallomása minő
kinzások, gyötörtetések és megfélemlitések szüleménye.

Csepkanics, Grósz, Klein, Fógel és Grószbergné vallomásait gondosan
titokban tartották. Ezeket nem közölték a hirlapokkal. A nagyközönségnek
nem akartak módot nyujtani arra, hogy a mesét megbirálhassa s annak
valósága vagy valótlansága fölött komoly megfontolással dönthessen.

Julius 21-én este inditották utnak Tisza-Eszlárról az összes foglyokat
Nyiregyháza felé, hogy őket a börtönben elhelyezzék.

A foglyok vonulása szomoru látvány volt. A vizsgálóbiró és a királyi
alügyész nem is akarták, hogy a közönség ezt megláthassa. Elhatározták,
hogy éjjel történjék a vonulás.

Sokan voltak. Egy irnok, Karanczai és Cséplő János fogházőr, Róka Sándor
pandur ló nélkül, két pandur lóháton: ezekből állott a kiséret.
Smilovics, Herskó, Csepkanics, Fógel, Grósz, Klein: ezek voltak a
foglyok.

Nem egy módon bántak a foglyokkal. Herskó iránt elnéző volt a titkos
tanács, mert ő vallott. Smilovics Jankel különös kedvenczczé vált, mert
ő nagy ügyességgel vallott. Kapott is pálinkát, szivart, dohányt eleget.
S jó szót is, dicséretet, elismerést.

Ehhez képest rendelkezett a vizsgálóbiró és a királyi alügyész.

Szereztek egy talyigát és egy szekeret. A talyiga kétüléses, a szekér
négyüléses.

A szekérbe ült a vizsgálóbiró irnoka, a kocsis, Cséplő és Karanczai
fogházőr és Herskó. Kényelmesen mentek.

A talyigába ült Róka Sándor pandur és Smilovics Jankel. Smilovics jól
evett-ivott s az uton kedvére dohányzott. A többi fogolynak gyalog
kellett mennie a két, lovon ülő pandur előtt. E két pandur Juhász János
és Kazimir József volt.

Ámde Grósz és Klein helybeli családos ember s mindegyiknek lova,
talyigája volt. Miért kell nekik éjszaka és gyalogszerrel menniök a két
lovon ülő pandur előtt? Egyik se elitélt, egyik se rab. Mind a kettő
bizton tudja, hogy ártatlan.

Kérték, hogy engedje meg a vizsgálóbiróság, hadd töltsék nyugodtan az
éjszakát, hadd alhassák ki magukat, a tisza-löki kinzás nagyon
elgyötörte őket, az éjszaka ugyis nyugalomra való s nekik joguk van az
alváshoz.

Megtagadták.

Grósz Márton indulatos ember. A törvénysértő határozat daczra ingerli.
Most már nem kéri, hanem törvényesen joga szerint követeli, hogy mind ő,
mind Klein saját lovukon, talyigájukon mehessenek Nyiregyházára. Ő nem
bűnös, nem elitélt.

Durván utasitották el e követelését. Előre, gyalog, a ló orra előtt.

Grósz erősebb ember volt, mint a többi. Csepkanics öreg. Klein gyönge.
Fógel beteg. Mind a három kegyetlenül megnyaggatva. Napok óta nem ettek,
nem ittak, nem aludtak rendesen. Az éjszakákat disznóólban, tyukólban,
pinczében, vagy vallatás közt töltötték. Fógel állni is alig tudott
lábain.

Nyiregyházáig vagy 24 kilométer az út. Egészséges, erős embernek is
gyalogszerrel öt-hat óráig tartó nappali út. Miként végzi ezt éjjel az
az elcsigázott sereg?

Mindegy, csak előre!

Esti 9 óra után, már a teljes alkonyatban indultak. A pusztákon, a dülő
utakon át, éjfél felé értek ki a tokaj-nyiregyházi állami útra, a
varju-laposi csárda körül. Fógel saját erejével nem tudott menni. Annak
megengedték, hogy a szekér saroglyáiba kapaszkodjék kezeivel, a szekér
majd elvonszolja.

A királytelki tanyák körül meg kellett pihenni. A foglyok félórára
lefekhettek a meztelen földre a csillagos ég árnyékában.

Ámde világossal nem volt szabad Nyiregyházára bemenni. A város közönsége
meglátta volna a szánalmas csoportot. Sietni kellett, hogy hajnal előtt
ott legyenek.

– Előre!

Könnyü ez annak, a kinek van jártányi ereje. De mit csináljon a
szerencsétlen Fógel?

Grósz Márton káromkodott, mint a jégeső. Beleveszett Karanczai
fogházőrbe, a ki legjobban erőltette a kegyetlen utazást. Fógel Amsel
egy szót se szólt, csak nyögött. Nagy beteg volt. Föltápászkodni még
föltudott a parancsszóra, de menni már nem volt képes, feje lenyaklott.

– Mit csináljanak vele?

Ott nem hagyhatják. A parancs az, hogy gyalog kell neki mennie. De hát
lófarkára kössék vagy kezét a lőcshöz hurkolják?

Szerencsére van szive a pandurnak is. Róka Sándor megkönyörült a
nyomorulton. A vörös Smilovicsot lelökte maga mellől a talyigáról s
helyébe odaültette Fógelt. Igy aztán mire világosodni kezdett:
szerencsésen beértek Nyiregyházára s eljutottak a börtön fenekére.

Fógel nagy beteg lett, sokáig nyomta az ágyat.

Grósz Mártont felelősségre vonták házsártosságáért, melyet utközben
követett el. Hogy’ merészelte Karanczai fogházőrt összeszidni? Kapott
büntetésként tizennégy napi sötét odut és magánosat.

– Majd megbolondultam. Tizennégy napig se eget, se földet, se embert nem
láttam.

Igy panaszolta el sorsát 1883-ik évi julius 5-én a törvényszék nyilvános
ülésén.

*

Most már az a kérdés tolul elénk, vajjon igaz volt-e mindez? Vajjon nem
tulzás és elfogultság vezette-e a tollat, mely a tisza-löki titkok
történetét leirta?

Magyarország elvégre is mivelt ország. A magyar nemzet szabadságért és
igazságért s a haladás nagy vivmányaiért tenger vért ontott századok
óta. Népe mivelt, értelmes, szelid és munkás. Alkotmánya különösen
becses és gazdag s törvényei olyanok, mint a mivelt nagy nemzetek
törvényei. Biróságai jók, birái tanult és mivelt férfiak. Hősei, költői,
tudósai, törvény alkotói jelentőséggel birnak az emberiség egyetemes
fejlődésében.

Vajjon megtörténhettek-e a tisza-löki dolgok? Vajjon el lehet-e hinni,
hogy ott tyukólba, disznóólba s pinczébe zárták el az embereket s
vizitatással gyötörték, meztelenre vetkőztetéssel rémitgették s
hüvelykszoritó gyürüvel kinozták és vallatták a gyanuba vett tanukat és
vádlottakat? Vajjon a rég multnak sirjából föltámadhatott-e egy
pillanatra a középkor a maga sötét babonáival, erőszakos
tisztviselőivel, kinzó vallatásával és ostoba boszorkány-pöreivel?

Nincs nemzet, a mely biztos lenne arról, hogy egy szempillantásig
különös izgatottság nem vesz rajta erőt s agya a józan gondolatot s az
itélet tisztaságát rövid időre el nem veszti. A lelkeknek ma is vannak
még sötét rejtekeik. Vallási tulbuzgóság, vérvád, faji és felekezeti
gyülölet ma is lappang még ama rejtekekben. Jöhet idő, a mikor ezek
egyike, vagy másika kipattan, lángra gyul, erőre kap s muló napokig
elárasztja a társadalmat s urrá lesz az elmék és szivek fölött.

Ilyen idő volt a vérvád szaka Magyarországon. Ez ugyan semmit se ment
ki, de sokat megmagyaráz. De azért mégis meg kell vizsgálnunk, ha
röviden is, a tisza-löki titkok valóságának bizonyitékait.

Mindazok, a kik Tisza-Lökön szenvedtek, panaszukkal a törvényszék nyilt
ülésén előállottak. Herskó, Smilovics, Fógel, Klein és Grósz részletesen
elmondották a vallatás minden részletét. S panaszukat különösen Bary
József aljegyző, Egressi Nagy László királyi alügyész s főleg Vay György
csendbiztos ellen irányozták, de terhelték Karanczai József fogházőrt
is.

Bary Józsefet és Egressi Nagy Lászlót a törvényszék nyilt ülésében e
vádakra nem hallgatták ki. A védők ugyan több alkalommal jól indokolt
előterjesztést tettek kihallgatásuk iránt, de a törvényszék ezt nem
rendelte el. A vizsgálóbiró és az alügyész a panaszokról s a védők
előterjesztéseiről részint közvetlenül, részint a sajtó utján nyomban
értesültek, de azért se a törvényszék előtt, se a sajtóban a dologról
nem nyilatkoztak.

Hallgattak.

Ez a hallgatás gyanús volt. Eleve is azt a gyanút ébresztette bennünk,
hogy eljárásukat, a mikor már lehult róla a lepel, maguk se tartották
okosnak és törvényesnek. Ha nem ekként lett volna: könnyü szerrel
találnak arra módot, hogy az itélőbiróság előtt irásban vagy szóval
nyilatkozzanak.

Igaz, hogy joguk volt hallgatni.

Köztisztviselő, biró, vizsgálatvezető királyi ügyész nem köteles a
vádlottakkal és tanukkal feleselni. Nyilatkozni csak birói felhivásra
vagy csak fegyelmi hatósága előtt tartozik. A hallgatást tehát külső
okból kárhoztatni nem lehet.

De hallgatásuk mégis jellemző.

Ha a vádlottak panaszában nem lett volna igazság, ha az a panasz léha és
alaptalan mentegetődzés lett volna: a vizsgálóbiró és a királyi alügyész
a panasz alaptalanságát könnyedén be tudta volna bizonyitani. S ez ujabb
és pedig sulyos jelenség lett volna a zsidók ellen. S ama két birósági
egyén oly nagy buzgalommal törekedett kezdettől fogva a zsidókat
megterhelni s buzgalmában annyi ridegséget, s mondhatni gyülöletet is
tanusitott ellenük szakadatlan, hogy bizonyára egyik se hallgatja el,
egyik se hagyja czáfolatlanul a kinzási panasz alaptalanságát.

Hiszen előre lehetett látni, mi lesz hallgatásuk jogi következése.

Smilovics és Herskó vallomása nélkül halomra dül az egész
holttestusztatás és áltetem-csempészet. Ha pedig ez halomra dül s ha e
szerint kétségtelenné válik, hogy a csonka-fűzesi holttestet nem a
tutajosok csempészték: akkor az is nyomban kétségtelenné válik, hogy az
a holttest Solymosi Eszter holtteste; minthogy pedig nyaka nincs
elvágva, vére nincs kiontva, tehát a vérvád is menten szomoru és
utálatos koholmánynyá alakul át.

Ezt meggátolni Bary Józsefnek és Egressi Nagy Lászlónak önmaguk iránt is
erkölcsi kötelességük lett volna. Az ő vizsgálati eljárásuk fujta föl a
vérvádat. De ha Smilovics és Herskó ellenmondás nélkül bebizonyithatják,
hogy vallomásuk a tisza-löki kinzások eredménye: akkor a két férfiu
számára teljes erkölcsi mentséget találni nem lehet. Jogi és birói
mentségük csonkitatlan lehet, de erkölcsi mentségük nincs. Hihették
ugyan, hitték is a vérvádat s ez a vizsgálat törvényes alakiságaiért
menti őket, de a tisza-löki vallatásokért még ez se menti.

Mégis némák maradtak a panaszokra. Ez a némaságuk bizonyitja, hogy volt
igazság a panaszokban.

Van e panaszoknak külön történetük is, melyre már föntebb távolról
rámutattam s melyet most részletesebben kell ismertetnem.

Csepkanics Györgyöt és tutajos társait csakhamar szabadlábra helyezték s
ők hazamentek Szeklenczére. Közülök hárman nyomban fölkerekedtek,
elmentek a községi biróhoz s ott elmondták sérelmüket. Csepkanics
György, Matej Ignácz és Herskó Dávid voltak a panaszkodók.

Augusztus 22-én vett föl jegyzőkönyvet panaszukról a községi jegyző a
birónak s egy hites előljárónak jelenlétében. Elmondták szomoru
esetüket, tutaj-utjuk megszakitását, tutajuknak Szolnokon lett
föltartóztatását, valamint azt is, miként kisérték őket két hónap előtt
Nyiregyházára.

Elmondták, hogy először Nyiregyházán hallgatták ki őket s ott mind a
hárman egyezőleg az igazat vallották. Onnan pandurok kivitték őket
Tisza-Lökre s ott a csendbiztos veréssel kényszeritette ujabb s egészen
más vallomásra mindnyájukat. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig
verték őket, mig csak be nem vallották azt, a mit a csendbiztos rájuk
tukmált. A mi abból állott, hogy Smilovics Jankel azzal az utasitással
adott át nekik egy holttetemet, hogy azt bizonyos helyre, Tisza-Eszláron
alul fekvőre tutajozzák el.

Elmondták végül, hogy Matej és Herskó kijelentették, hogy ily
körülmények közt apjukra is rávallanának s valósággal meg is tették a
kényszerü vallomást. Csepkanics azonban minden kinzás daczára, megmaradt
nyiregyházi első vallomása mellett.

Ebből állott panaszuk.

A jegyzőkönyvet a községi jegyző beküldte a huszti járás
főszolgabirájához, ez meg augusztus 26-án a máramarosi-szigeti királyi
ügyészhez tette át. Ennek javaslata értelmében a máramaros-szigeti
királyi törvényszék az iratokat a nyiregyházi királyi törvényszékhez
küldötte, ki a további teendőkre nézve a mellette levő királyi ügyésztől
kért javaslatot.

Ekkor már nem Egressi Nagy László alügyész vezette itt az ügyet, hanem
az egyenes és szigoru gondolkozásu Havass Imre budapesti királyi ügyész,
ki a legszigorubb és lehető gyors vizsgálat teljesitését javasolta.

Ezután az iratok visszakerültek a máramaros-szigeti királyi
törvényszékhez, melynek vizsgálóbirája Csepkánicsot és társait
szeptember 26-án hallgatta ki. A csiga lassuságával ment tehát előre a
panaszos ügy.

Valahogy azonban mégis csak ment.

Csepkanics György ekkorra meggondolta a dolgot. Elállott panaszától.
Kijelentette, hogy ellene se Nyiregyházán, se Tisza-Lökön semmi
kényszert nem alkalmaztak s ő az első panasz jegyzőkönyvet csak a
szeklenczei biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.

Matej Ignácz változatlanul fentartotta kinzás miatti panaszát. Sőt ujabb
részleteket is beszélt el. Őt két hajdu s egy lovas pandur kisérte
Tisza-Lökre. Ott a csendbiztos először rárivallt, azután botjával fejbe
vágta s egyuttal megfenyegette, hogy szétszaggatja őt, ha úgy nem
beszél, a mint kivánják. Ezután késznek nyilatkozott úgy beszélni. Akkor
bejött a szobába a vizsgálóbiró s fölvette uj vallomásáról a
jegyzőkönyvet. E vallomását a törvényszéki hitelesitéskor azért hagyta
helyben, mert a vizsgálóbiró ott is jelen volt.

Herskó Dávid szintén fentartja a kinzás miatt panaszát. Határozottan
emlékszik, hogy öklével a csendbiztos fejbeütötte, azután botjával
végighuzott rajta s botjával oldalba is döfte, majd másfél liter meleg
vizet is itatott vele. Tanui a pandurok és fogházőrök, – más tanui
nincsenek. Orvosi látleletet sérelmeiről azért nem szerzett, mert a
fogházban nem lehetett. Mikor vallomásának törvényszéki hitelesitésére
került a sor: előzőleg a vizsgálóbiró magához hivatta s azt mondta neki,
hogy ha tisza-löki vallomását a törvényszék előtt helybenhagyja, akkor
nyomban visszaadja szabadságát. Ő ezért hagyta helyben, de azért is,
mert a hitelesitésnél jelen volt a vizsgálóbiró is.

A máramaros-szigeti fogházorvos, Szilágyi orvostudor ez alkalommal
megvizsgálta mind a három panaszost, de sértésnyomokat egyiken se
talált. Több mint két hónap után nem is találhatott.

Mindez nagyon egyszerünek látszik.

Ámde a mikor valamely ügyben nagy erők mérkőznek, a mikor szenvedély,
elfogultság, hatalom, törvény, emberek joga és igazsága százféle
bonyodalomban viaskodik egymással s egymást le akarja birni minden áron:
akkor semmi se egyszerü, akkor szövevényessé válik minden s ideig-óráig,
néha véglegesen is leplet boritanak az igazságra, habár az a lepel
gyakran képzelődésből vagy koholmányból áll is.

Ime a szeklenczei tutajosok mind a tizenöten elbeszélik Nyiregyházán a
vizsgálóbiró előtt utjuk történetét s a csonka-fűzesi holttest
felbukkanásának esetét. Egybehangzik mind a tizenötnek a vallomása. Oly
tisztán, oly természetesen, oly szokott módon folyik utjuk s találják
meg és jelentik be a hatóságnak, s temetik el a holttestet, hogy ellenük
még árnyéka se támadhat a tetemusztatási mese gyanujának. Lehetetlen,
hogy vétkes legyen köztük valaki.

Rendes időben, rendes viszonyok közt e kihallgatással az ügy be van
fejezve s a tutajosok mehetnek nyugodtan utjokra.

Ámde az idő nem rendes s a viszonyok különösek.

Csepkanicsot, Herskót, Matejt kihurczolják Tisza-Lökre s ott vallatják s
vallatás közben nyaggatják őket. Most azután mi történik?

Csepkanicsot legjobban megkinozzák, de ő megmarad első igaz vallomása
mellett. Ha Herskó és Matej is megmarad: megint egyszerü az ügy s az
erőszakos vallatás nem okoz bonyodalmat, nem árnyékozza be az igazság
tiszta képét.

Ámde Herskó és Matej lelke megrokkan, nem állja ki a bántalmak és
rémitések rohamát s e két ember elkezd mesélni Smilovicsról, idegen
holttestről, tetemusztatásról és ezekkel összefüggő érdekes és regényes
részletekről.

Jól van. Meséjük igaz lehet s vallomásuk őszinte. Ez esetben Csepkanics
a gonosz tagadó, a most is vétkes hazug ember s Herskó és Matej a
töredelmes valló.

Még mindig egyszerü a dolog még ily alakban is.

Azonban hazamennek Szeklenczére s nyomban elpanaszolják kinzatásuk
szomoru történetét. Mind a hárman egyezőleg panaszolják el, mind a
hárman a községi előljáróság s huszti főszolgabiróság elé terjesztik
panaszukat s mind a hárman kijelentik, hogy nyiregyházi első vallomásuk
tartalmazza az igazságot, tiszalöki vallomásuk pedig hamis és csupán
akaratuk ellenére erőszakolták ki tőlük.

Ime megint helyreáll az igazság egyszerü tiszta képe, s ugy látszik, nem
is borulhat el többé. A három tutajos egyezőleg beszél önmaga közt is,
de a többi tizenkét tutajossal is. Szavukban kételkedni többé alig
lehet.

Hiu reménység!

Ime Csepkanics, a szilárd és hajthatatlan lélek, a máramaros-szigeti
királyi törvényszék vizsgálóbirája előtt szeptember 26-án kijelenti,
hogy őt Tisza-Lökön semmi bántás, semmi erőszak nem érte, őt senki sem
kinozta s panaszát a szeklenczei előljáróság alaptalanul vette
jegyzőkönyvbe s a jegyzőkönyvet a biró és jegyző biztatására
olvasatlanul irta alá.

Ugyanezt jelentette ki a nagy per nyilvános tárgyalása alatt is a
törvényszék előtt 1883. évi julius 4-én és 16-án.

Mi ez? Mit jelent ez? Mi történhetett időközben ez erős idegű s egyenes
gondolkozásu férfiuval? Hiszen kétségtelen, hogy őt megkinozták, sőt
hogy éppen őt és Fógelt kinozták meg legjobban; – azt se lehet könnyedén
elhinni, hogy a szeklenczei előljáróság vele hamis jegyzőkönyvet iratott
volna alá; a tutajokra s a holttest felbukkanására vonatkozó vallomása
is utolsó szóig helyes és igaz: vajjon miért vonta hát vissza a községi
előljáróság előtt tett panaszát és vallomását?

Ne kutassuk. Talán beszélt vele valaki. Talán mint öreg, tapasztalt
ember elgondolta, hogy a kiállott szenvedés most már ugy is rajta szárad
s elégtételt közhatóság ellen földhöz ragadt szegény embernek kapni ugy
se lehet s ha panaszát fentartja, csak huzzák-vonják, idézgetik
Nyiregyházára, az utazgatásra pedig se ideje, se pénze, se kenyere, még
utóbb ő kerülhet ujabb bajba: – legjobb a tehetetlen napszámosnak türni,
hallgatni s a mit látott, érzett, szenvedett, még azt is eltagadni.

Meglehet, igy gondolkozott. Nem tudom. Sohase nyomoztam ki, miért
változtatta meg első elhatározását. Sokkal inkább ki kellett volna
nyomoznom azt az okot, a mely Matej Ignáczot birta uj elhatározásra.

Ez a Matej ugyanis nagy meglepetésben részesitette a világot.

Ő nyiregyházi vallomásában a tutajosok utjáról s a holttest
felbukkanásáról a tiszta igazságot beszélte el éppen ugy, mint mind a
tizennégy társa. A tetemusztatási mesét csak Tisza-Lökön fogadta el,
Karanczai és a csendbiztos szavai után és pedig akkor, a mikor
Csepkanics gyötörtetését tapasztalta.

Ám mind a szeklenczei, mind a máramaros-szigeti kihallgatása alkalmával
bátran, részletesen s nyugodtan adta elő, miként bántották s rémitették
Tisza-Lökön s ezért tisza-löki vallomásában nincs is igazság. Csak az az
igaz, a mit Nyiregyházán vallott, társaival egyezőleg.

Ezt az ismételten megerősitett vallomását vártuk tőle a nagy pör
nyilvános tárgyalásán is, hol 1883 julius 3-án, 4-én és 16-án került rá
a sor.

De éppen ellenkezőleg vallott.

Kijelentette, hogy őt Tisza-Lökön se nem bántotta, se nem ijesztgette,
se nem biztatta, se ki nem tanitotta senki, hanem önként és jó
szántából, legjobb tudása és lelkiismerete szerint vallott.

Kijelentette s mindenkinek szemébe is mondta, hogy Smilovics Tárkánynál
holttestet adott át, azt ő és Herskó a tutaj alá kötötték, Ladánynál
Solymosi Eszter ruhájába felöltöztették, Csonka-Fűzesig igy szállitották
s ott tudatosan és czélzatosan eleresztették.

Kijelentette, hogy nyiregyházi első vallomása valótlan s hogy tutajos
társainak nincs igazuk, csupán ő beszéli az igazságot.

Végül kijelentette s mindenkinek szemébe mondotta, hogy ő se Szeklenczén
a községi előljáróság előtt, se Máramaros-Szigeten a királyi törvényszék
vizsgálóbirója előtt soha egyetlen szóval se mondta, hogy őt Tisza-Lökön
bántották s hogy tisza-löki vallomását erőszakkal és ijesztgetéssel
vették ki belőle pandur, börtönőr, csendbiztos és vizsgálóbiró.

Elbámultunk ez emberen. Hiszen ez vagy vakmerő, vagy hülye. Vagy talán
mind a kettő együttesen. Minden esetre rosszlelkű és hamis tanu.

Otthonában nem ismertük. Lelkének redőibe bele nem nézhettünk. A
törvényszék nyilt ülésén kivül nem beszéltem vele. Nem is akartam vele
beszélni. Hogy ki és mi birhatta ily vallomásra, el nem tudtam gondolni.

Közönséges orosz paraszt és napszámos létére elég eszes embernek
látszott. Csak két dolog tünt fel előttem. Ha beszélt, sohase a
kérdezőre vagy a törvényszéki elnökre nézett, hanem mindig maga elé a
földre. A másik, a mi feltünt nála, az, hogy mindig ötven-hatvan szóval
mondta el, a mit öt-hat szóval is elmondhatott volna. Mind a két tünet a
hazug és fecsegő embert jellemzi.

Két dolog eleve is tisztán állott előttünk.

Az egyik az, hogy feltétlenül bizonyos volt, hogy nyiregyházi vallomása
homlokegyenest ellenkezik tiszalöki vallomásával és hogy mig a
tisza-lökivel magánosan áll s abban semmi körülmény s egyetlen tanu se
támogatja, addig nyiregyházi vallomását tőle függetlenül mind a
tizennégy tutajostársa megerősiti. Ha tehát őt Tisza-Lökön nem
bántották: akkor a kettő közül egyik vallomása feltétlenül hamis.

A másik dolog, a mit tisztán láttunk, az, hogy ő mind Szeklenczén, mind
Máramaros-Szigeten önkéntesen és saját elhatározásából tett panaszt s
beszélte el a tisza-löki erőszakolást s hogy se egyik, se másik helyütt
hamis jegyzőkönyvet vele fel nem vettek.

E két körülmény fontosságát teljesen látta és érezte az itélőbiróság is
s azért Matej tetemusztató meséjére nem is adott semmit. De a vérvád
koholói s a zsidógyülölet szítói másként vélekedtek, hirlapi
tárogatóikon más dalt fujtak. Ők azt hirdették, hogy Matejnak az a
vallomása igaz, melyben a tetemusztatást beszéli el.

Fel kellett tehát deritenünk: minő körülmények között s miként tette meg
szeklenczei és máramarosszigeti vallomását. A vérvádkoholók kezében
fegyvert nem hagyhattunk.

Matej szeklenczei vallomásáról Mónics Feodor községi jegyző s Kerner
Máté segédjegyző készitették a jegyzőkönyvet. Jelen volt a
kihallgatásnál Kopánszky György községi biró s Mónics Ferencz hites
előljáró. Kifogástalan emberek mind. A nagy per tárgyalására beidéztük
őket s 1883. évi julius 16-án nyilatkoztak a törvényszék előtt eskü
alatt.

Érdekes részleteket tudtak Matejről.

Mind a négyen egyenlő módon adták elő, hogy Matej, Herskó és Csepkanics
önként és készséggel irták alá a jegyzőkönyvet s hogy ennek tartalmát
mind a jegyző, mind a hites előljáró előbb gondosan megmagyarázta nekik.
Pedig valami nagy magyarázatra nem is volt szükség, minthogy a magyar
nyelvet mindegyik értette annyira, hogy a jegyzőkönyv tartalmát tisztán
felfogja.

A faluban már előbb elterjedt a hir arról, hogy a tutajosok utjának
miként lett vége s Matejt, Herskót és Csepkanicsot miként kinozták
Tisza-Lökön. A hir terjesztésében Matej volt a legserényebb. Ő beszélt a
dolgokról legtöbbet. S ő külön is felkereste mind a birót, mind az
előljárót s nagy részletességgel beszélte el ismételten fogságának s
tisza-löki vallatásának történetét.

Mikor a panaszukat a községi előljáróságnál augusztus 22-én irásba
foglaltatták, ott is Matej volt a szóvivő, ott is ő adta elő bőven a
kinzás részleteit s nyomatékosan jelentette ki ő is, hogy első vallomása
igaz, melyet Nyiregyházán tett, ellenben tisza-löki vallomása, melyben a
tetemusztatásról beszél, minden szavában valótlan és hamis s ezt ugy
erőszakolták ki tőle pandurok és csendbiztosok.

Hozzájárult ehhez s megerősitette e vallomást Csepkanics is, a ki
különben is keveset beszélt.

A kinzást nem is tagadhatta volna Csepkanics, hiszen ő szenvedett
legtöbbet, sulyosan meg is betegedett bele s még otthon is, még akkor is
beteg volt, a mikor a községi előljáróságnál társaival együtt panaszt
tett. Alig tudott beszélni és járni, a kihallgatás alatt is a lóczán
feküdt, a mig pedig a jegyzőkönyvet irták, a pitvarban a földön feküdt.
Állni, ülni nehezére esett.

Mindezt tagadja Matej, – hiába mondta szemébe a biró, jegyző,
segédjegyző és hites előljáró. Hiába mutatták neki aláirását is. Kereken
tagadott mindent.

Tovább kellett tehát mennünk s meg kellett tudnunk, miként tette
máramaros-szigeti vallomását.

Veréczy Gyula volt a törvényszék vizsgálóbirája s ő vette föl a
jegyzőkönyvet. Az ő eljárásának tisztaságában semmi okunk se volt
kételkedni. Kifogástalan biró volt. Matej ő előtte is teljes
határozottsággal adta elő tisza-löki vallatásának történetét. A
jegyzőkönyvet Matej készséggel irta alá. Az ügy alakilag is, tartalmilag
is tiszta volt.

Azonban a vizsgálóbirót valami különös ösztön vezette s a jegyzőkönyv
aláirásához odahivott két törvényszéki jegyzőt is. Erre nem volt
szükség. A törvény ezt nem parancsolja, de ő megtette. Mintha csak előre
tudta volna, hogy Matej például egykor el fog tagadni mindent.

A két odahivott törvényszéki jegyző Mihályi Gábor és Szaplonczay József
volt, a vármegye előkelő családjainak tekintélyes sarjadékai s a biróság
jeles tagjai. Őket is megkérdeztük a nagy per nyilvános tárgyalásán
julius 16-án.

Hogy Matej miként adta elő a vizsgálóbiró előtt a tisza-löki kinzás és
vallatás esetét, azt nem tudták. Ők csak a jegyzőkönyv aláirásánál
voltak jelen. De mielőtt Matej aláirta volna a jegyzőkönyvet, előtte a
vizsgálóbiró felolvasta s szóról-szóra megmagyarázta. Ezt bizonyitotta a
jegyzőkönyv birósági záradéka s ezenkivül a két jellemes előkelő férfiu.

Matej ezekkel szemtől-szemben is eltagadott mindent s valótlannak
jelentette ki az általa aláirt jegyzőkönyv tartalmát. De tagadásának
okát adni nem tudta, sőt meg se kisértette.

Ezzel azután végleg tisztába jöttünk az ő tanuskodásának érdekével.

Hogy Csepkanicscsal, Herskóval és Smilovicscsal s ezeken kivül még
tizenhárom tutajos társával ellentétbe keveredett, még ez se oly sulyos
dolog, mint az, hogy mind a négy szeklenczei előljárót s mind a három
máramaros-szigeti királyi birót hamis jegyzőkönyvkészitéssel
gyanusitotta a törvényszék előtt. Ha a tisza-löki titkos eljárás már
maga is el nem rontaná tetemusztató meséjének hihetőségét, ha minden
illetékes tanuval szemben nem egyedül állana is e meséhez való
ragaszkodásában, még akkor se vehette volna figyelembe őt semmiféle
biróság, mert kétségtelenül bebizonyult, hogy lényeges dolgokban
tudatosan és vakmerően nyilt valótlanságokat eskü alatt állitott.

Az eskü több ezer éves jogi és társadalmi szokás, sőt valóságos
intézmény. Beszél róla már a szentirás is. A hamis eskü a népek
őskorában is gyakori volt már. Jézus is jól tudta ezt, s azért
tanitásaiban erősen birálta az eskü intézményét. Vannak keresztyén
felekezetek, melyek az esküt megtagadják. Nemcsak a zsidók és
keresztyének ismerték az esküt, hanem az Ázsia belsejében kóborló pogány
népek is. Attila hunjai, Baján avarjai s Árpád magyarjai egyaránt
használták az esküt, noha se zsidók, se keresztyének, se mohamedánok nem
voltak. Az eskü – ugy látszik – eredetileg önelátkozás volt az esetre,
ha az esküvő nem igazat mond, vagy igéretét, fogadását, kötését meg nem
tartja. A keresztyén miveltség az önelátkozás gondolatain szeliditett
valamit s az esküvő csupán isten beavatkozását kérte ki maga ellen az
esetre, ha hamisságba keverednék. A középkor a házassági, papi, közjogi
és perjogi intézmények közé sorozta s a legtöbb mivelt állam mindmáig
fentartotta az esküt.

Mit ér az eskü?

Becsületes, művelt lelkü és eszes embernek nincs rá szüksége. Eskü
nélkül annyit ér szava és elhatározása, mint eskü alatt.

Vallásos embernél, ha azonkivül eszes és becsületes is, sokat ér ott, a
hol még mindig perjogi intézmény. A vallásos ember lelkén a vallás
hatalmának egész erejével uralkodik. Nem vét ellene tudatosan és
készakarva soha.

Amaz osztályok, melyek szakadatlan jólétben vagy szüntelen való
nyomorban élnek, nem sokat törődnek az esküvel. Csak annyit adnak rá,
mint a vallás külsőségeire. A dúslakodóknak nem árt, a nyomorgónak nem
használ. Ugy vannak vele, mint a vad népek apróbb bálványaikkal.

Magyarország észak-keleti vidékén, épen Máramaros vármegyében is százan
meg százan vannak a nyomorgó és furfangos szegények közt, a kik az
esküre, mint perjogi intézményre se adnak semmit, a kik kenyérkeresetet
látnak a tanuskodásban, s a kiket csekély dijért mindenre meg lehet
kapni tanunak. Keresztyének és zsidók felesen. Lelkiismeretlen üzérkedők
s könnyelmü ügyvédek rendszeresen felhasználják őket pöreikben.

Hogy Matej ezek közül való volt-e, nem tudom. Hogy őt valaki megfizette
volna hamis tanuskodásáért, ezt nem tudom, de nem is hiszem. Első hamis
tanuságát a tisza löki kényszerités idézte elő. Ettől ugyan önkényt
elállott, sőt a kinzás miatt ismételve panaszt is tett, de a
végtárgyaláson ehhez ismét visszatért s megmaradt mellette konokul.

Vajjon miért?

Ok nélkül senki sem csinál hamis tanuságot. Nyilvánvaló okot nem
találtam. A tanukkal a védelem szándékosan nem akart közvetlenül
érintkezni. Nekem s védőtársaimnak jogunk lett volna ehhez, sőt sok
esetben kötelességünkben is állott volna, de fontosabbnak tartottuk a
tartózkodást, hogy a gyanusitásra semmiféle ürügy ne támadhasson.
Matejnál épen ki kellett volna nyomoznunk, mi birta őt a hamis
vallomásra. De ha akartuk volna, se férhettünk hozzá. Mikor s miként
jött Nyiregyházára a nyilvános tárgyalásra: nem tudtuk. Nyiregyházán a
görög katholikus paplakon nyert elhelyezést és ellátást s ott volt
éjjel-nappal, csupán a törvényszéki ülésen láthattuk. Ez a nagy
elzárkózás támasztotta bennem azt a gyanut, hogy bizonyára a titkos
tanács valamelyik tagja vagy ügynöke birta arra, hogy annyiszor
megtagadott tisza-löki valótlan vallomására ismét visszatérjen. Egyéni
jelleméhez, a mennyire megismerhettük, hozzáfért ez a gyanu. A
szeklenczei előljáróság egyik tagja ugy jellemezte, hogy büntetve ugyan
még nem volt, de a falubeliek silány embernek ismerik. Mikor mint
ujoncznak a katonasághoz be kellett vonulnia, annyira félt, hogy négy
pandurnak kellett őt bekisérni. Igaz, hogy Tisza-Lökön is inkább
ijesztés, mint kinzás folytán adta fejét a holttestusztató mesére.


VII.

(A vádlottak gyakran védik magukat tagadással. – Gyakran panaszkodnak,
hogy kinozták őket. – Van-e joguk a tagadáshoz? – Meddig terjed
önvédelmi joguk? – Karanczai fogházőr, Róka és Kazimir pandurok eskü
alatt bizonyitják a tisza-löki sanyargatások valóságát. – Vay György
csendbiztos tagadja. – A bizonyságok mérlege.)

Mindent átgondolva azonban se Csepkanics, se Matej vallomását arra
nézve, hogy Tisza-Lökön embertelen erőszakosságokat követtek el a tanuk
és vádlottak ellen, készségtelen bizonyságnak tekinteni nem lehet.
Csepkanics elhallgatta, Matej eltagadta.

Herskó, Fógel, Grósz, Klein és Smilovics részletesen elpanaszolták a
törvényszék előtt tisza-löki kinzatásukat. Sőt Vay György csendbiztosnak
egyenesen szemébe is mondták.

Vay Györgyöt mint tanut s nem mint vádlottat hallgatta ki a törvényszék
1883. évi julius 18-án. Egyenesen a kinzás miatt támasztott panaszokra
hallgatta ki.

Határozottan eltagadott mindent. Öt vádlott egymásután teljes
nyiltsággal s nyugodt bátorsággal mondta el vele szemben a tisza-löki
erőszakoskodások történetét, de ő mind az ötnek szemébe mondta, hogy
valótlant állit.

Vajjon kinek higyjünk?

Mind az öt zsidó vádlott volt, vádolva a tetemusztatás elkövetésével.
Birónak és közönségnek szokott felfogása, hogy a vádlott azért
panaszkodik, hogy a saját bőrét mentse, panaszát tehát már ennélfogva is
gyanuval kell fogadni.

A ki az igazság birói kimérésének titkait ismeri, az jól tudja, hogy a
vádlottak túlnyomó nagy része a rendőri és a vizsgálóbirói kihallgatás
alkalmával több-kevesebb vonakodás után szépen beismeri s elbeszéli azt
a bűnös cselekményt, melyet elkövetett. De azért azok közül, a kik igy
beismerték tettüket, a nyilvános tárgyaláson igen sokan visszavonják
vallomásukat s megkisérlik konok tagadással a védekezést.

Gyakori tünet ez, s okát is ismeri minden beavatott ember.

Az első kihallgatástól a nyilvános tárgyalásig s az itéletig hosszabb
idő szokott eltelni. Ime a nagy perben is több mint egész esztendő telt
el, pedig erre az egész mivelt világ szeme nézett. Ez idő alatt a
vádlott sokat tünődik, sok emberrel beszél, sok tanácsot hall. Ha le van
tartóztatva: fogolytársaival; – ha szabadon van: mindenkivel tanácskozik
s rend szerint védőügyvédével is eszmét cserél.

Ha még oly bűnbánó is a vádlott, időközben eszébe jut, vagy juttatják,
hogy a büntetéstől jó lenne megmenekedni. Védje tehát magát, a hogy
tudja. Védje magát még akkor is, ha a rendőr vagy a vizsgálóbiró előtt
beismerte is bűnös tettét. Az itélő biró más, mint amazok, az itélő biró
előtt mulhatatlanul védekezzék.

Az önvédelem legelső, legtermészetesebb s legegyszerübb művelete a
tagadás.

– Nem vagyok bűnös. Tagadom a vád alaposságát. Valótlant mondanak, a kik
ellenem vallanak.

Ime az önvédelem tiszta alakja. És igen régi alakja. Talán egyidős a
legősibb emberi intézményekkel. Gúny is, de valóság is az a jelszó,
melyet már a hajdankor is ismert: »si fecisti, nega«, magyarul: »tagadd
el, ha elkövetted«.

Van-e ehhez joga a bűnös embernek?

A középkor ugy gondolkodott: nincs joga. Ez a gondolkozás csaknem ma is
fennáll. A vármegyék felfogása szerint a büntetés megszabásánál a
bűnbánó beismerést enyhitő körülménynek, a konok tagadást sulyositó
körülménynek tekintették. A konok tagadót legalább tizedrészben
sulyosabban, a bűnbánó beismerőt ugyanannyival enyhébben büntették.
Valósággal ma is igy van a gyakorlatban. E szerint a tagadás a magasabb
erkölcsi felfogás szerint nem volna jogosult s voltaképen igaza volna a
középkornak.

Bölcsek, jogászok és lélekbuvárok komoly vitájára méltó ez a kérdés.

Végre is a bűntett nagyságához s a bűnösség fokához kell szabni a
büntetés mértékét. A bűntett nagyságát meghatározni nem könnyü dolog. A
törvényekben meg van határozva, de sok ezer év tapasztalása s komoly
bölcselkedése, de a biróságok ezernyi tévedése is kellett ahhoz, hogy a
meghatározásban a korszakok műveltségének megfelelő igazságot meg
lehessen közeliteni. Ama körülmények, melyekből a bűntett nagyságát meg
lehet határozni, köztudatban élnek. Mekkora kárt okozott a cselekmény?
Mennyi fájdalomnak tette ki áldozatát a gonosztévő? Mekkora
felháborodást idézett elő az emberek nemes érzésében a bűntett? Minő
számitás, vagy kegyetlen indulat vezérelte a tettest? Mekkora
aránytalanság volt a támadó és védekező erő között?

Van még több is.

De bizonyos az, hogy a mikor a bűnös cselekmény tünete tiszta és
kétségtelen s a mikor minden tünet a vádlottnak személyéhez kapcsolódik
s a vádlott mégis mindent konokul tagad: akkor gúnynak vagy oktalan
dacznak látszik a konok tagadás s felháboritja az emberek nemes érzését
s akkor szinte kimaradhatatlan a sulyosabb itélet. Valamint akkor is, ha
a konok tagadás ellentéte áll elő: a bűnös tettel való vakmerő
dicsekvés.

Ez a kérdés egyik oldala.

De a másik oldala is ép oly jogosult.

A mi felfogásunk szerint erkölcsileg senki se köteles önként rohanni a
büntetésbe. Az önvédelem föltétlenül jogosult még az állam s annak
biróságai ellen is, mert hiszen ezek is tévedhetnek. Minden bűnösnek meg
kell tehát engedni, hogy a vád készséges beismerése elől elzárkózzék s
legalább önmaga ne nyujtson segitséget a terhelő körülmények
földeritésére. A tagadásnak jogosultsága ezen alapszik.

Nem a törvények mondják ki, hanem a mindennapi élet gyakorlata
szentesiti, hogy a vádlottnak jogában áll a tagadás. Ámde, ha ő a
vizsgálat folyamán már beismerte a bűnös cselekményt s a nyilvános
tárgyaláson mégis határozottan tagad: az itélő birónak az a természetes
és közvetlen kérdése:

– Ha most tagadod: miért ismerted be a vizsgálóbiró előtt? Ha pedig ott
beismerted, miért tagadod most?

A vádlott felel s akár őszintén, akár hamisan azt mondja, hogy azért
ismerte be, mert erőltették, sanyargatták, kinozták.

S bizony gyakran megtörtént a multban az erőltetés és sanyargatás, tehát
gyakran igaza volt a vádlottnak. De az is gyakran megtörtént, hogy erre
a kifogásra csak a rosszindulatu fogolytársak vagy az időközi tanácsadók
oktatták ki a vádlottat, a ki tehát ily esetben, hogy a tagadás jogával
élhessen, alaptalanul vádolta a rendőrséget, a vizsgálóbirót s általában
a nyomozó hatóságokat.

Herskó és Smilovics és Matej a vizsgálat folyamán beismerték a
tetemszállitást. Ha most a nyilvános tárgyaláson minden állitásukat
visszavonták, beismerésüket hamisnak jelentették ki, a vádbeli tényeket
mereven tagadták s ellenmondásukat csupán a tisza-löki kinzással
igazolták: bizony gondosan meg kellett vizsgálnunk, vajjon csakugyan
megtörtént-e tehát a tisza-löki kinzás? S vizsgálatunkra annyival
nagyobb volt a szükség, mert hiszen Matej a nyilvános tárgyaláson is
erősen ragaszkodott a holttest-csempészés meséjének minden részletéhez.

De Vay György csendbiztos merev tagadása se menekülhetett a komoly és
benső kétségektől. Hiszen, ha beismeri a kinzásokat: elveszti állását és
kenyerét, büntető pörbe keveredik, hasonló természetü pörei most is
folynak, a sulyos büntetést ki nem kerülheti. Életkérdés volt rá nézve a
kinzások határozott tagadása.

Azonban a vádlott tutajosok jóhiszemüségén nem volt szabad hagynunk
semmi árnyékot. S nagy felelősséggel járó szerepünkkel össze nem fért,
hogy a kinzások sulyos vétsége iránt elnézők legyünk. Mindent meg
kellett kisértenünk, hogy a teljes igazság kiderüljön. Mindenkit ki
kellett hallgatni, a ki a kinzásoknak látója, hallója, tudója volt.

A vizsgálóbirót s a királyi alügyészt nem tudtuk a nyilvános tárgyalásra
beidéztetni.

Ott volt még azonban Karanczai József fogházőr s Róka Sándor és Kazimir
József pandur. Ezeknek mindent kellett tudniok s különösen Karanczainak.
Volt okunk hinni, hogy Karanczai mindent hiven elbeszél.

Ez a fogházőr eredetileg czipővarga volt Nyiregyházán. Mikor már a
vizsgálat a vérvád miatt javában folyt, 1882. évi julius 1-én nyerte el
a fogházőri állást. Hitvány fizetéssel járt ez állás, de azért jobban
tetszett neki, mint a kézművesség.

A vizsgálóbiró őt tolmácsként használta. A vizsgálat minden titkába be
volt avatva julius elseje óta. Nem volt jó természetü, lelkiismeretes
ember. A nagy bizalom, melylyel a vizsgálóbiró és királyi alügyész
elhalmozta, csakhamar megzavarta fejét. Hatalmaskodó, gőgös és pökhendi
lett társai fölött is. Nem volt kellő figyelemmel még a szigoru Havass
Imre királyi ügyész iránt sem. Engedetlenkedett, ivott, kocsmázott,
társait bántalmazta s e kihágásai miatt fegyelmileg ismételve
megbüntették. Egyszer négy napi, másszor tizennégy napi elzárásra
itélték.

Mikor Hreskó és társai Szeklenczén és Máramaros-Szigeten a tisza-löki
kinzások miatt panaszt emeltek: Havass királyi ügyész jegyzőkönyvileg
kihallgatta őt. Hüségesen elbeszélt mindent, a mi Tisza-Lökön és
Eszláron történt. A tutajosok kinzását, a levetkőztetést, a
hüvelykszoritást, a vizitatást, a veréseket, a tyuk- és disznóólat, az
éjszakai hajszát, mindent pontosan földeritett. Semmi tulzás nem volt
szavaiban. A vizsgálóbirót, a királyi alügyészt és a csendbiztost nem
akarta különösen terhelni, de az igazság rovására nem is mentegette
őket.

Önként vallott. Senki és semmiben nem kényszeritette. A mit Havass Imre
királyi ügyész előtt vallott: ugyanazt megvallotta közvetlen főnöke
Korény fogházfelügyelő előtt is. Sőt később önként elbeszélte Soós
Kálmán királyi ügyész előtt is.

S a mit igy önként és ismételve elbeszélt, mindaz teljesen összevágott
nemcsak az öt meggyötört vádlottnak, hanem Róka és Kazimir panduroknak
vallomásával is. Holott Karanczai közt s a vádlottak és a pandurok közt
semmi összebeszélés nem történt.

Karanczai vallomása tehát éppen ez oknál fogva föltétlenül bizonyitja a
kinzások megtörtént voltát.

Ez a fogházőr egyébiránt 1883. évi február 28-án elvesztette állomását.
Elment dőzsölni, makacsul elmaradt a szolgálatból s azért fegyelmileg
rövid uton elkergették. A nyilvános tárgyalás elején már nem volt
közszolgálatban.

Mindezek után bizonyosnak tartottuk, hogy ő a tisza-löki titokról a
nyilvános tárgyaláson lerántja a leplet.

Megcsalódtunk.

A nyilvános tárgyalás előtt néhány héttel valami állást kapott a
vasutnál. Jobbat, kényelmesebbet, mint a fogházőrség. Valakinek nagyon
szivén feküdt, hogy érdemetlenül nyerjen olyan állást, melyhez semmit
nem értett. Hiszen se mint czipővarga, se mint fogházőr a vasuti
szolgálatot meg nem tanulhatta. Mégis biztos kenyérhez jutott.

Sokat beszéltek nekem erről s előre figyelmeztettek, hogy minden eddigi
vallomását visszavonja; ez lesz a vasuti állás ára.

A nyilvános tárgyaláson vissza is vont mindent s határozottan tagadta,
hogy Tisza-Lökön csak egy hangos szót intéztek volna is a vádlottakhoz.
Hiába vallott szemébe Fógel és minden társa, hiába a két pandur is,
tagadott mindent. De hogy Havass királyi ügyész előtt hivatalosan s Soós
királyi ügyész s Korény fogházfelügyelő előtt saját készségéből miért
vallotta be a kinzásokat s vallomásának minden részlete miként vághat
össze az öt vádlott és a két pandur előadásával, holott ezekkel össze
nem beszélt: ezekre nézve semmi komoly indokot föl nem hozott.

Nem is vette komolyan törvényszéki vallomását senki. Nyilvánvaló volt,
hogy a vakmerő tagadásra azért birták, hogy a vizsgálóbirót s a
csendbiztost meg lehessen védelmezni.

A két pandur, a ki szemtanu s részben közreműködő volt a kinzásoknál,
őszintén elmondott mindent.

Róka Sándor pandur különösen Klein Ignácz gyötörtetését tudja
közvetlenül, valamint a foglyoknak Nyiregyházára éjjel történt
hajszolását. Ott volt Fógel vallatásánál is, de a szobán kivül; ennek
részleteit leginkább Karanczai közléseiből ismeri.

Kazimir József pandur különösen Csepkanics György vallatását észlelte
közvetlenül. Megdöbbentők azok a részletek, melyeket e tutajos
meggyötörtetéséről elmondott a törvényszék előtt.

Mind a két pandur nyiltan és határozottan beszélt s Vay György
csendbiztos szemébe is bátran elmondott mindent. A csendbiztos tagadott
s a pandurok vallomását akként magyarázta, hogy ezek neki ellenségei,
minthogy ő kergette el őket a szolgálatból.

Ime ezek a körülmények, melyekből megitélhető, vajjon Tisza-Lökön
gyakoroltak-e kényszeritést, erőszakot, megfélemlitést a tutajosok
ellen?

Állitsuk csak össze a törvényszéki nyilvános tárgyalás jogi eredményeit.

Minden tutajos, minden tanu és vádlott Nyiregyházán gondos elkülönités
daczára összhangzó módon beszéli el a tutajútnak s a csonkafűzesi
holttest felbukkanásának és eltemetésének történetét. Egyik se tud
semmit idegen holttestről, tetemszállitásról s a halottnak ladányi
öltöztetéséről. S e vallomás mellett Csepkanics, Fógel, Grósz és Klein a
Tisza-Lökre való kihurczoltatás s az ottani vallatás daczára is
megmarad.

Ám Nyiregyházán törvényes módon történt a kihallgatás.

Tisza-Lökön Matej, Herskó és Smilovics tengernyi regényes részlettel
mesélik el a holttestcsempészet történetét. Ha e történet igaz volna s
ha ezt önként akarták volna elbeszélni: ezt megtehették volna
Nyiregyházán is. Ha tehát ott meg nem tették, ellenben Tisza-Lökön
megtették: valamely nagy oknak kellett közbejönni, a melynél fogva
magukat erre elhatározták.

Ez a nagy ok a megfélemlités és erőszakos vallatás volt.

Maga a történet puszta koholmány.

Bizonyitja ezt az, hogy az idegen holttest eredetéről senki sem tudott
semmit. Ezt se a titkos tanács puszta képzelődésből ki nem találhatta,
se Karanczai a tutajozók szájába nem adhatta. Ezt a vizsgálóbiró nem is
merte, nem is akarta egyenesen nyomozni. Erre jó oka volt. Hiszen Matej,
Herskó és Smilovics, ha már minden egyebet bevallott, azt is csak
bevallotta volna, honnan került elő az idegen holttest? Ámde akkor
nyomban kitünt volna, hogy az idegen holttest nem volt sehol, nem került
sehonnan s igy usztatásának története koholmány.

Kitünik ez másként is.

Matej és Herskó azt mondták: Ime, itt s ekkor adta át a holttestet
Smilovics. Smilovics pedig azt mondta: Ime, itt s ekkor kaptam a
holttestet Grósztól és Kleintól. Ez a tiszalöki vallomás.

Ám Grósz és Klein nyomban bebizonyitották, hogy ők a Smilovics által
megjelölt helyen és időben nem lehettek, mert ők akkor Tisza-Eszláron s
nem Tisza-Szent-Mártonban voltak, tehát Smilovicscsal ott és akkor nem
találkozhattak.

De Smilovics is, mikor hamis vallomását 1883. évi januárban visszavonta,
nyomban bebizonyitotta, hogy ő a mondott napon Tisza-Szent-Mártonban nem
lehetett, mert ő akkor onnan távol eső helyen tutaját terhelte, tehát
neki Grósz és Klein ott és akkor holttestet át nem adhatott.

Ime a tiszta eredmény.

Az pedig megint feltétlenül bizonyos, hogy a zsidók nagy ok nélkül
puszta koholmányt magukra nem vallottak, súlyos bűnt magukra és a
zsidókra nem vállaltak s a vérvádat meg nem erősitették.

De mi lehetett ama nagy ok, mely erre birta őket?

Más nem, mint az erőszak, a kinzás, a megfélemlités.

S valósággal ezt adja okul mindenki, a kit csak Tisza-Lökön
kihallgattak.

Csepkanics György és Fógel Amsel sulyosan megbetegedtek a Tisza-Lökre
való kihurczoltatás után. Javakorabeli egészséges ember ok nélkül
rögtönösen fájdalmas betegségbe nem esik. A vizsgálat e betegségnél se
tud más okot felhozni, csak a tisza-löki gyötörtetést.

Csepkanics és Matej visszavonták a kinzásról szóló vallomásukat. De
egyik se tudta indokolni, miért vonták vissza. Matej ugyan
megkisértette, de nyers, vakmerő és világos hazudozást bizonyitottak rá
a szeklenczei előljárók s a máramaros-szigeti törvényszéki birák.

Bary József a jegyző és Egressi Nagy László királyi alügyész szó nélkül,
minden megjegyzés nélkül türték el az erőszakos vallatás vádjait. Vajjon
miért nem nyilatkoztak? Miként lehet hallgatásukat megérteni, ha
Tisza-Lökön csakugyan törvényes módon folyt a kihallgatás? Hiszen a
vizsgálat tisztasága érdekében is kötelességük lett volna fölszólalni.

Vay György csendbiztos tagadja a kinzást és erőszakot. Ám az ő
egyénisége s közszolgálati multja meg nem engedi, hogy tagadását
komolyan lehessen venni. Hiszen már máskor is volt ellene hasonló
panasz, máskor is elitélték erőszakos vallatások miatt s éppen most is
folyt ellene bűnpör azért, mert a vádlottakat durván bántalmazta. S ha
tehát máskor is gyakran igy cselekedett: most is megtehette.

S hogy megtette: ezt bátran és részletesen szemébe mondta Herskó,
Smilovics, Fógel, Grósz és Klein.

Ledér felfogással azt mondhatnák: ezek zsidók, mentették bőrüket, azért
vallottak igy.

Ám ott a két pandur s a fogházőr, – ezek se nem zsidók, se nem vádlottak
s im ezek is nyiltan elmondják a tisza-löki erőszakosságok történetét.
Sőt a két pandur bátran szemébe mondja a csendbiztosnak is.

S mindezen túl még nagy bizonyság van arra, hogy az utálatos
erőszakosság kétségtelenül megtörtént. A legsulyosabb bizonyság, melyet
erőtlenné tenni vagy meggyöngiteni se lehet. Az a kétségtelen tény ez,
hogy a tanukat és vádlottakat kihurczolták Tisza-Lökre s éjszakai
vallatásra átengedték a csendbiztosnak.

Ez nyilt törvénytelenség. Ellenkezik a világos törvénynyel, a vádlottak
alkotmányos jogával, de a tisztességgel is.

Jól tudta ezt a vizsgálóbiró is, a királyi alügyész is. S bizonyos, hogy
a biróság e két tagja különös ok nélkül efféle vakmerőségre nem szánja
el magát. Hogy ők nappal a hajnalosi pusztán vadászgassanak, éjjel pedig
a szolgabiró kerti lakában a csendbiztos keze alatt a vádlottak sirása
és jajgatása töltse be a levegőt erre különös oknak kellett lenni.

Volt is.

A biróság e két tagja arra törekedett, hogy valaki a tutajosok vagy
zsidók közül minden áron vállalja el a holttestusztatást.

Minden áron!

A hogy van zsidó tanu, habár éretlen gyerek is, a ki látta, miként
vágták el az eltünt lányka nyakát: ugy legyen zsidó tanu, vagy
akármilyen tanu, a ki látta a tetemusztatást.

Igy lesz kerek alakja a vérvád meséjének.



TARTALOMJEGYZÉK.

MÁSODIK KÖTET.

A sötétség nagyobb lesz.

I. Matej vallani kezd. – A tárkányi veszteglés. – Ismeretlen zsidó
holttestet hurczol a vizben. – Megegyeznek Herskóval a
holttestszállitásra. – A tokaji intézkedések. – Felöltöztetik
Tisza-Ladánynál a holttestet. – Matej egyéb kijelentései. 1

II. Herskó vallani kezd. – A vizsgálóbiró előtt semmit se tud, a
csendbiztos kezén mindent tud. – Matejjel egyezően beszél. – A
vizsgálóbiró és társai hittek-e a hullacsempészetben? 15

III. Smilovics Jankel egyénisége. – Első vallomása. – Lassanként
elhatározza, hogy ő is vall. – Nyiregyházán bevallja a hullacsempészet
regényes történetét. – Uj adatokat hoz szinre. – A holttest különös
szaga. – Vallomása ellenkezik Matejjel és Herskóval, de Tisza-Lökön
összeegyezteti ezekkel vallomását. 24

IV. Oly sok közreműködő után a csempészett holttest eredetét könnyü
kipuhatolni. – Még se tudják kipuhatolni. – A zsidók szentül hiszik a
hullacsempészést. – A börtön magánya. – Rózenberg. – Smilovics levelet
ir a börtönben Rózenbergnek. 36

V. A hullacsempészet elméleti birálata. – Miért bizták tizenöt
tutajosra? – Miért volt a holttest annyi kézen? – A falevéllel bedugott
orr érez-e szagot? – Miért biztak mindent véletlenre? – Miként
erősitették a holttestet a tutajra? 45

A védelem.

I. Miért kell a védő? – A bűnös ember szenvedése. – Heumann Ignácz
ügyvéd. – Egyénisége. – Az ügyvéd és a közvélemény. – A fiskális, az
advokátusz, a prokátor, a mezei ügyvéd. Heumann erélye csökken. –
Felesége. 58

II. A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér:
vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a
védői tisztet? 73

III. Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam
és szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom. 84

IV. Horánszky Nándor. – Funták Sándor. – Egyéniségük. – Az ügyvédi dij
kérdése. – A kit a közvélemény üldöz. 101

Tünetek. Kalandok. Tévedések.

I. Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és
Klein alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete
ló. – Lichtmann az ügyes. 110

II. Tóth Borcsa testét, mikor aludt, megméri két zsidó. – A vizsgálóbiró
napokig vizsgálja az esetet. – Kisül, hogy az egész dolgot ugy álmodta
Tóth Borcsa. 126

III. Orvok éjjel sirt bontanak. – A dombrádi elveszett lány. – Rózenberg
Herman Eszterkutató buzgalma. – Hosszu fogsága. 129

IV. Mi a véletlen? – A tisza-löki vizi holttest. – A biró és szakértő
tévedései. – A csongrádi vizi holttest, a kinek nincs feje. – A hirlapok
kimondják: ez a Solymosi Eszter. – Egy tokaji lakosnak elszökik a
szolgálója. – Az eszlári zsidópap virágoskertje. – Az abauji zsidók
szövetsége holttestet szerezni. – A hernád-németi titok. 135

V. A Bodrog vizének titka. – Az öngyilkos ifju vallomása. – A regény
tetszik a közönségnek. – Az egész pajkos koholmánynak bizonyul. 150

VI. A ki magát hitsorsosaiért feláldozza. – Az igazi hős. – Lelkének
hányódása. – Elszántsága. – A biróságnál jelentkezik. – Nem hisznek
neki. – Földönfutóvá lesz, mikor kiszabadul. 156

Legyen világosság!

I. Zurányi Kálmán tanusága. – Szakolczai Julcsa biztosan fölismeri
Solymosi Esztert. – A biróság mulasztása. – Kozma Sándor főügyész. – A
jóhiszemü tanu, mint hamis tanu. – Mit vétett a biróság a mulasztással?
166

II. Zurányi vallomásának igazolása. – Az orvosok is beismernek valamit.
– Sulyos mulasztásuk. – A szakértő sohase vallja be, hogy valamihez nem
ért. – Szakolczai Julcsa az itélőbiróság előtt. – A hazugság. – Olajos
Bálintné és Solymosi Gáborné igazolják a tehéntaposást. – Szücs János
paraszt, a remek tanu. 182

A tisza-löki titkok.

I. Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak
Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György, csendbiztos. – Ősei és jelleme.
201

II. Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. –
A reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa
szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall. 211

III. Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? –
Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet
meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és
Zrinyi más mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős. 227

IV. Mendelovics Niszen könnyü szerrel igazolja magát. – Fogel Amsel és
tanui. – Vallatása. – A tyukól. – Az egyiptomi harmadik és negyedik
csapás. – Fogel inkább meghal, semmint vallomást tegyen. – A pandur lova
előtt. – A sötét börtön. 245

V. Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. –
Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a
vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis
tanu. – Tanuságtételének részletei. 266

VI. A foglyok éjjeli behajtása Nyiregyházára. – Vajjon valósággal
megtörténtek-e a gyötrő, sanyargató vallatások? – Matej, Csepkanics és
Herskó panasza a kinzatások miatt. – Matej csodálatos visszaesése. –
Bűnös tagadása. – Mit ér az eskü? 295

VII. A vádlottak gyakran védik magukat tagadással. – Gyakran
panaszkodnak, hogy kinozták őket. – Van-e joguk a tagadáshoz? – Meddig
terjed önvédelmi joguk? – Karanczai fogházőr, Róka és Kazimir pandurok
eskü alatt bizonyitják a tisza-löki sanyargatások valóságát. – Vay
György csendbiztos tagadja. – A bizonyságok mérlege. 317


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34 |O nem vállalkozott |Ő nem vállalkozott

34 |O rögtön |Ő rögtön

51 |itt síncs |itt sincs

55 |igy törént-e |igy történt-e

116 |sohe se |soha se

218 |ezt a csenbiztos |ezt a csendbiztos

241 |beszéltem velna |beszéltem volna

270 |nyugodtan maradn, |nyugodtan maradni

281 |snmmi jelenség |semmi jelenség

286 |Grósz bergéknél |Grószbergéknél

288 |kogy nemsokára |hogy nemsokára

321 |oktatták bi |oktatták ki]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.