Title: Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában
Author: Rákosi, Viktor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

AMERIKÁBAN ***

Rákosi Viktor Munkái

II. kötet

GALAMBOS PÁL NAPLÓJA

JOBBADÁN AMERIKÁBAN

Rákosi Viktor Munkái

II

GALAMBOS PÁL NAPLÓJA

JOBBADÁN AMERIKÁBAN

BUDAPEST MDCCCCIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Rákosi Viktor

GALAMBOS PÁL NAPLÓJA

JOBBADÁN AMERIKÁBAN

BUDAPEST MDCCCCIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA



MONTE-CARLO.

Arra neveltek a szüleim, hogy költsek és nem arra, hogy keressek. El is
költöttem mindent, a mit rám hagytak, urasan, előkelőn. Egy reggel aztán
öreg inasom, a ki mindig ismerte vagyoni viszonyaimat, igy szólt:

– Urfi, összes pénzünk ezer forint.

– Akkor majd kölcsön veszünk.

– Hitelünk is kimerült már. Nem kapunk mi már széles e hazában egy
krajcárt sem.

– Hát mit csináljunk, Mihály gazda?

– Nekem van egy gondolatom, urfi. Váljunk el. Én megyek haza, a falumba.
Maga meg világgá bujdosik, elmegy olyan országba, a hol nem ismerik, a
hol tehát megpróbálhat dolgozni.

– Mondasz valamit öreg, utolsó barátom. Hol az az ezer forint?

– Azt nem adom oda urfi, csak mikor már felült a vonatra.

– Nem bizol bennem?

– Nem. Én itthon eladom a butorokat, a képeket, a szobrokat s abból
kifizetem a becsületbeli adósságait. Föl vannak nálam jegyezve. De az
urfi menjen el innen. Itthon már nem lehet más emberré. Nem járhat a
villamoson olyan utcákon, a melyeken eddig számozatlan fiakkeren
robogott.

– Igazad van. Olyan bölcs vagy, mint egy arab kalifa. Kinevetnének,
lenéznének, sajnálkoznának fölöttem. Utazom.

Fölmentem Bécsbe és felültem a nizzai direkt luxusvonatra. Zsebemben
ezer forinttal megérkeztem Monte-Carloba. Itt akartam uj életet kezdeni.

Valamelyik görög (vagy talán francia?) bölcs mondja, hogy a szerencsét
sohse éri utól az, a ki kergeti. Ez rajtam is beteljesedett. Egy darabig
csak tanulmányokat tenni jártam a játékbarlangba, aztán megállapitottam
a szisztémámat s játszani kezdtem.

Nagy tét állt. Ha nyerek, maradok ur, ha vesztek, megyek Amerikába
hotelszolgának.

A sors nem akarta mindjárt, hogy hotelszolga legyek. A szerencse
kacérkodott, flirtelt velem. Rám mosolygott, a hajamat simogatta, a
lábamat nyomogatta – de mikor én a biztatásra, mint afféle ügyetlen
udvarló, merészebb lettem, hátat forditott.

Egy este vagyonom lement tiz napoleonra. Visszamentem Nizzába.
Óvatosságból vettem egy revolvert belőle. Hátha később nem telik.
Megvigasztalt a tudat, hogy köztem és a hotelszolga közt ez a fegyver
áll még.

Másnap a Hôtel d’Angleterreben ebédeltem. Jól étkeztem, erős bort ittam.
Azt akartam, hogy az este Monte-Carlóban kitünő kondicióban üljek a
játékasztalhoz. Az igazi játékos testét is gondosan elkésziti az
ütközetre.

A szomszéd asztalnál egy igen csinos hölgy ült. Párisi elegáncia, de nem
a drágább fajtából, mutatkozott rajta. Inkább rossz szokásból, mint
érdeklődésből merőn néztem rá. Ő visszanézett, aztán elpirult és
lesütötte a szemét.

Ez nem normális.

Mikor fölvetette a szemét és látta, hogy még mindig rá nézek, elnevette
magát.

Teremtucscse, ez ismerős lesz.

Kiment a terraszra kávézni, utána mentem, köszöntem neki, melléje ültem
s franciául kezdettem diskurálni.

– Ugyan? – szólt ő nevetve és magyarul, – hát annyira nem ismer rám?
Mennyivel hivebb az én emlékező tehetségem? Hja, egy leány sohse felejti
el azt, a ki őt megcsókolta.

Én megcsókoltam? A dolog egyre rejtélyesebb lesz.

Végre ő őszintén kipakolt. Emlitett egy hirneves primadonnát, a kinél ő
– szobalány volt. Én pedig járatos voltam a házhoz. Egy napon
összevesztem ott egy gróffal, s tökfilkónak neveztem őt. Nem tehetek
róla. – Nem tartozom az egyletileg szervezett s a kereskedelmi
törvényszéknél bejegyzett demokraták közé, a kik minden grófot eo ipso
tökfilkónak tartanak – de ez a gróf tényleg az volt. Másnap sulyos
föltételekkel párbajt voltunk vivandók. Mikor elmentem, az előszobában a
szobacicus szenvedélyesen a nyakamba borult, megcsókolt, s a fülembe
sugta:

– Vigyázzon, a gróf kitünő lövő.

Ez az előttem ülő elegáns hölgy volt az akkori szobalány.

– Rózsi! – kiáltottam.

– Az.

– Csak nem voltál szerelmes belém?

– De igen.

S arca biborvörös lett.

– Szegény lány, és én nem is álmodtam róla. No most alkalmad van rá,
hogy kiszeress belőlem.

– Hogyhogy?

– Tönkrementem. Szegény ördög vagyok. Összes vagyonom hét arany, meg egy
revolver.

A leány elsápadt.

– Minek az?

– Olcsó expresszvonat a másvilágra. No, de légy nyugodt, ma este még
szerencsét próbálok. Hát te hogy kerültél ide?

– Emlékszik még…

Szégyenkezve közbevágtam.

– Bocsásson meg Rózsi, most veszem észre, hogy én magát egyre tegezem…
ezentul magázni foglak…

– Ahogy parancsolja, – felelt a lány kellemes mosolylyal, – tehát a kis
Lucinay vicomte, a ki attaché volt a bécsi francia nagykövetségnél,
magával vitt Párisba. Énekelni és táncolni tanittatott… aztán Amerikában
is jártam. Énekesnő lettem s szerencsét csináltam.

– Gratulálok. Ilyen a sors. Egyik föl, másik le. Játszani jött ide?

– Játszani. Tegnap is százezer frankot nyertem.

– Maga volt az? Hallottam beszélni, hogy a párisi Miracle-szinház egy
tagja rengetegül nyert…

– Hisz az én vagyok!

– Ne mondja!

Beszélgettünk még mindenféle szamárságot, aztán felültünk a vonatra és
átmentünk Monte-Carlóba. A lánynak roppant jókedve volt s egyre
villogtatta fehér fogait. Négy órakor leültünk játszani. Hétszer tettem
hét aranyat – elvesztettem. Megtapogattam a revolveremet. A helyén volt.
A szivem is.

Fütyörészve jöttem ki a teremből. Miért is busuljak? Nem itt vesztettem
el a vagyonomat; itt csak ezer forintot hagytam. Igaz, hogy ez az utolsó
mentőhorgonyom s ez is elszakadt. Gombház, ha leszakad lesz más. Pardon,
igazitsuk ki, lesz más – világ.

Lenéztem a magas terraszról a tengerre, mely fölött, mintha a nap arany
lehellete lett volna, ugy uszott a nyári levegő. Mi szép az élet, kár
hogy oly keveseknek szép! A porladó ősök, a megforditott cimer, a
családi sirbolt körül őrt álló nagy jegenyék egy pillanatra eszembe
jutottak… Ez volt a bucsu hazámtól… Aztán eszembe jutott a nizzai
morgue, a hol üveg alatt megfagyva, meztelenül ki leszek téve a kofák
kiváncsiságának és részvétének… aztán eszembe jutott a traveillani
szomoru völgy, az idegenek temetőjével… ott fogok nyugodni s mához egy
évre már a keresztfám ki fog dőlni és senki sem lesz, a ki visszadugja.

Egy kéz érintette vállamat. Rózsié volt.

– Nos uracskám, vesztettünk?

– Mindent.

– Lestem, s szaladtam maga után, hogy meg ne szökjék.

– Hát mit akar velem csinálni?

– Vigyázni, mig ujra megjön az esze.

– Bajosan jön az meg többet.

– No, majd meglássuk.

Ezzel belém kapaszkodott.

– Tudja-e, hogy megint nyertem huszezer frankot.

– Bolond szerencséd van.

– Az. Hol vacsorálunk?

– Nem vacsorálok én már fiam, nincs egy vasam se.

A lány biborvörös lett, lopva rám-rám nézett, sokáig hallgatott. Végre
megszólalt:

– Adok én magának… kölcsön… a mennyit akar… Roppant sok pénzem van.

Egyszerre összefutott a szemem előtt a világ. A park beleszaladt a
tengerbe, az ég meg leszakadt a vizbe. Vörös lett minden előttem.

– Nem, Rózsi, – feleltem halkan, – csak nem hiszed, hogy a régi jó
időkben adott borravalókat most visszakérem tőled. Isten veled.

A leány szeméből kicsordult a könny.

– Nem, nem ugy gondoltam, ne vegye sértésnek… csak a szeretet sugallta
szavaimat…

– Köszönöm Rózsi, te jó leány vagy és én nem haragszom rád…

Intettem neki s lehaladtam a lépcsőn. Lent, a ciprusfák közül még
egyszer köszöntem neki. Lassan intett egyet a zsebkendőjével s aztán a
szeméhez vitte.

… Egy ékszerkereskedőhöz mentem s odaadtam a gyürümet. Hatvan frankot
adott érte. Testvérek közt megért háromszázat. De hát elég lesz nekem a
bucsulakomára. Visszamentem Nizzába. Megsemmisitettem mindent, a mivel
kilétemet megállapithatják. Inkognito akarok meghalni. Ne tudja a halál,
hogy milyen becses zsákmányt, az utolsó Galambost viszi magával.

Vacsora után a kávéházba mentem… Német turisták pezsgőztek, kik ezer
frankot nyertek Monte-Carlóban. Lármáztak és garázdálkodtak. Az egyik
egy sörös poharat tele töltött pezsgővel és elkezdett kiabálni:

– Azt a szomoru szamarat nyakon öntöm.

És felém közeledett. Én magam elé tettem a revolvert s szólék:

– Nézze uram, én éppen főbelőni készülök magamat s azon gondolkozom,
hogy ne küldjek-e magam előtt néhány hencegő németet a másvilágra.

Halotti csönd lett. A németek fizettek és elkotródtak.

Egy magas barna ember, a ki látta a jelenetet, odaült hozzám.

– Ön meg akar halni?

– Meg.

– Ajánlok erre önnek egy jobb módot.

– Mit?

– Álljon be az idegen légióba. Ön fiatal, erős, a kalandokat biztosan
szereti. Talán uj életet kezdhet… Mindenesetre, ha elunja a dolgot,
bármely pillanatban főbe lőheti magát.

… Másnap az idegen légió katona-passzusával a zsebemben utban voltam
Marseille felé.



A LÉGIÓBAN.

Az az ur, a kinek biztatására a nizzai kávéházban beálltam a francia
idegen légióba, azt is mondta:

– A légióban ugy el van ön temetve, mint a pinty. Sohase tudja meg
senki, hogy hova lett. Olyan csöndesen elpusztul valahol Afrikában vagy
Tonkingban, hogy a kakas se kukorékol utána. Lehet azonban, hogy valami
bolond szerencséje akad, kitünteti magát, megkapja a francia
polgárjogot, s átlép a francia hadseregbe… Szép karriert csinálhat…

Ezeken a szavakon gondolkoztam, mikor a gyorsvonaton Marseille felé
robogtam.

Különös pályafutás, az bizonyos… Egy magyar ur, a ki beáll verekedni
idegen nemzethez, mint egy középkori kondottieri, a kinek egyebe sincs
jó kardjánál és bátor szivénél. Hát odahaza nem volna már számomra semmi
munka? Boldog-e a nép, gazdag-e az ország, erős és hatalmas-e a gentry,
hogy egy ősi sarja ilyen nyugodtan, mint én, beáll kalandornak azzal a
kilátással, hogy egykor valami tonkingi mocsárban felfalják a
vadállatok?

Az az egypár csöpp, a mi kuruc őseim véréből még megmaradt bennem,
sugallta ezeket a gondolatokat. S végre is beláttam, hogy ha odahaza
zsákot hordok, akkor is nemesebb munkát végzek, mint ha a francia
hadseregben tábornokságig viszem s visszafoglalom Elzasz-Lotharingiát.

Beláttam. De másokra nézve láttam be. Tegyenek ugy az utánam következő
hajótöröttek. Számomra nincs visszatérés a régi hazába.

Carpengrasseban beült hozzám egy fiatalember. Sétapálcáján és kendőbe
takargatott kis pakkon kivül semmi sem volt a kezében.

Vele beült egy jól táplált ur is, a ki rögtön elővette a _Petit
Meridional_ cimü lapot és bele mélyedt.

A fiatalember kölcsön kérte az én lapomat és beszélgetni kezdtünk.

Pár szó után bizalmas tónusba csaptunk át, mert kölcsönösen kiderült,
hogy a légióhoz megyünk.

(A _Petit Meridional_ olvasója egy percre letette lapját és figyelmesen
végignézett.)

Uj ismerősöm olasz volt s nagy bőbeszédüséggel elmondotta, hogy
könnyelmü adósságok elől menekülve szánta magát erre a kétségbeesett
lépésre.

– S ön?

– Monte-Carlo.

– Elég, ne folytassa. Van pénze?

– Van vagy hatvan frankom.

– Tehát nem kapott foglalót a légió irodájában?

– Nem, nem is kértem.

– Nekem a foglalóból van még harminc frankom. Tudja mit? Csapjuk össze s
álljunk meg Marseille előtt Rochegrandeban.

– Minek?

– Fölséges hely. Mulassunk egy napot s egy fitying nélkül vonuljunk be a
légióhoz. Aztán, ha nyakunkon lesz a vasiga, ugy sem ugrálhatunk többet.

– Nem bánom.

Ekkor a _Petit Meridional_ olvasója letette lapját s nyájasan igy szólt
hozzánk:

– Uraim, legyenek szivesek egyenesen Marseillebe menni, mert holnap
indul a transzport Afrikába.

– Mi köze magának hozzá? – kérdé Tagliano.

– Hatósági közeg vagyok, – felelt szerényen a jól táplált ur.

– Talán éppen mouchard (spicli)?

– Nem, de titkos rendőr.

– S meg van bizva, hogy minket Marseillebe szállitson?

– Körülbelül. Főképp önt, Tagliano úr, a ki már megkapta a foglalót.

– Nohát, ez szemtelenség, gentlemanekkel igy bánni. Spicli ur, ön lesz
szives kiszállni.

– Hogy érti ezt?

– Ugy, hogy takarodjék ki a kupéból, különben megfojtom.

– De hisz a vonat robog.

– Annál rosszabb önre nézve.

– Ön megőrült.

– Készüljön. Majd számolni fogok. Egy…

A detektiv nyugodtan revolvert vett elő. De mielőtt fölhuzhatta volna a
kakasát, megragadtam és kicsavartam a kezéből.

Azalatt Tagliano kinyitotta az ajtót s mielőtt megakadályozhattam volna,
egy szempillantás alatt kilóditotta rajta a boldogtalant.

Meghült bennem a vér. Tagliano utána nézett.

– A gazfickó fölugrik és fenyegetődzik. Semmi baja. Adieu!

Megtörölte a homlokát és leült. A revolvert vizsgálgatta.

– Az üzlet egy revolvert jövedelmezett tisztán. Csak azt sajnálom, hogy
elmarad a rochegrandei muri, mert a történtek után nekünk egyenesen
Marseillebe kell mennünk, hogy el ne csipjenek…

– De a marseillei pályaudvaron is elfoghatnak. Az az ember azóta
bizonyosan föllármázta már a rendőrprefektust.

– Pedig az baj… egypár esztendőt a nyakamba sóznak…

– Ez hamarább is eszébe juthatott volna.

– Minek? Mi olaszok előbb végrehajtjuk a tettet s csak azután
gondolkozunk, hogy miképp bujjunk ki a következmények alól.

– No hát gondolkozzunk.

Tagliano cigarettára gyujtott. Mig abban tartott, egy szót se szólt, de
mikor a végét kihajitotta az ablakon, fölkiáltott:

– Megvan!

Azzal egy darab papirosra a következő táviratot irta:

_Commandant de la legion étrangère_

_Marseille_ _Caserne Napoleon…_

Ma este 8-kor érkezünk. Légión esett sérelem férfias megboszulása miatt
le akarnak tartóztatni. Kérünk ellenintézkedéseket.

_Tagliano, – Galambos_ uj légionisták.

– Igy, ezt a legközelebbi állomáson föl fogjuk adni s minden rendben
lesz.

– Gondolja?

– Hogyne! Nem ösmeri a légiót. Egyenként a legelzüllöttebb alakokból
állhat, de a testületi szellem, a testületi becsületérzés roppant módon
ki van fejlődve benne. Az egyén ott semmi, a légió becsülete azonban
szent. Rendkivül összetartanak. Nem tudom, mi fog történni, de valami
történik, az bizonyos.

A vonat megállt Marseille rendező-pályaudvarán. A perronon egy
napbarnitott tengerészhadnagy stentori hangon kiáltott:

– Tagliano, Galambosz legionáriusok szálljanak le.

Sietve leugrottunk s a hadnagy előtt tisztelegve megálltunk.

– Tagliano, Galambosz, a kik táviratoztak?

– Igen, hadnagy ur.

– Kövessenek!

Egy tágas batárba ültünk, szembe a hadnagygyal.

– A rendőrség a központi pályaudvaron várja önöket, a parancsnok azért
intézkedett igy. Mit csináltak?

Tagliano gyorsan és dühösen előadta neki az ügyet.

– Okosan tette, hogy kidobta a maflát, – szólt röviden a hadnagy.

A hadnagy ideiglenesen a légióhoz volt beosztva szolgálattételre s
testtel-lélekkel hozzája szított.

A kaszárnyában az este konszignálták a legionáriusokat. Kétszáz rekruta
s egy század régi legionista várta ott az elszállitást. A kantin előtt,
az udvarban pipáltak és várták a két hőst. Köztük kellett elmennünk,
hogy a parancsnok irodájába jussunk. Nagy kiváncsisággal mustráltak s én
is érdeklődve néztem szét jövendő bajtársaim közt.

– Jó estét, fiuk! – szóltam, megemelve kalapomat.

– Jó estét, camarade, – felelt vissza tiz-husz hang.

Egy öreg katona kivette szájából pipáját, s szólt:

– Ne féljetek, gyerekek, megvédelmezünk.

– Bizunk a légióban s az ördögtől se félünk, – kiáltott vissza Tagliano.

Helyeslő mormogás zugott végig a katonákon.

A parancsnok egy legionista kapitány volt, a kit az uj transzport
átszállitásával biztak meg. Viharvert, keményképü ember: sok öldöklést
láthatott már életében. Tagliano előadta az ügyet.

– Bolond dolog, nem tudom, hogy másznak ki. No majd meglátjuk. Mi volt
ön eddig? – kérdé felém fordulva.

– Gazdag ur.

– Szép foglalkozás. S ön?

– Ügyvédjelölt, – felelt Tagliano.

– Szóval tanult emberek. Örvendek. Sandruze!

Egy káplár előlépett.

– Vezesd a két legionistát a szobájukba.

Egy kicsit megmosakodtunk, aztán lementünk a kantinba vacsorálni. Ott
már Sandruze előadta ügyünket s mindenki meleg kézszoritással fogadott.
Mondhatom, hogy sokkal több finom uri kezet fogtam meg, mint munkában
megdurvultat. Sandruze már azt is tudta, hogy itt járt a rendőrfőnök
titkára s kérdezte a parancsnoktól, hogy hova lett az a két legionista,
a kiknek este nyolckor kellett volna megérkeznie? Mire a parancsnok
ártatlan arccal azt felelte, hogy bizonyosan a városban mulatnak s csak
reggel fognak berukkolni.

Tiz óra tájban (mi még a kantinban mulattunk) sietve jött vissza a
titkár; a rendőrfő biztosan tudja, hogy a parancsnok kocsin hozatta be a
legionistákat a külső állomásról. A parancsnok nem tagadta.

– Nos, akkor adja ki.

– Előbb kihallgatom őket, mert nekem is van közöm hozzájuk.

– Jó, de reggel érte jövünk, ha kell, karhatalommal.

– Legyen szerencsém.

Ez volt a párbeszéd a parancsnok és a titkár közt. A titkár távozása
után a tengerésztiszt is sietve elhagyta a kaszárnyát. A légiót pedig
cakkumpak, a rekrutákat cókmókjukkal az udvarra kiállitották és számba
vették. Éjfélkor megjelent a hadnagy és jelentette, hogy a behajózásra
minden készen van. A kaput kitárták. Indulj!

Dob- és trombitaszó nélkül bevonultunk a kikötőbe s egy óra mulva
mindnyájan a _Baudin_ szállitóhajón voltunk. Négy órára behajóztak
tisztjeink s nyolc órakor már a fényes nagy vizeken lebegve haladtunk
Afrika felé.



A BAUDIN FEDÉLZETÉN.

A _Baudin_ szállitóhajó az idegen légió negyedik ezredének két
századával s kétszáz, a légiónak szánt rekrutával utban volt Algier
felé.

Éjjel, hirtelen történt a behajózás, a mi kedvünkért, kik a detektivet a
vonatról ledobtuk.

A nagy, elektromos lámpások fényénél láttam, hogy összes bajtársaim a
fedélzeten vannak, s nézik, mikor a külön gépek csikorogva huzzák föl a
két óriási vasmacskát. S láttam az arcokon a megkönnyebbülést, mikor a
gőzhajó kürtje tompa búgással jelentette az indulást. Ugy látszik, nem
egy embernek volt oka örülni a fölött, hogy örökre hátat fordit a vén
Európának, hol bizonyára élénk összeütközésben volt a hatóságokkal.

Még a kapitány nem nyomta meg a gépházba vezető csengetyü gombját, de
már a kormánykerék csikorgott s a hajó lassan fordult önmaga körül. E
pillanatban a vizből egy kiáltás hangzott, egy reflektort a hang felé
irányoztak s a fénysávban egy emberfej jelent meg.

– Dobjatok le egy kötelet! – kiáltott felénk.

A kapitány intésére egy mentőöv odarepült eléje, az ismeretlen
belekapaszkodott s a kötélnél fogva a matrózok fölhuzták a födélzetre.

Pár perc mulva a viztől csurgó alak ott állt a kapitány előtt, mi meg
kiváncsian körülötte csoportosultunk.

– Ki vagy? – kérdé a kapitány.

– Pietro, sziciliai matróz.

– Mit akarsz?

– Beállni az idegen légióba.

– Ez Champsaur kapitány dolga.

A mi kapitányunk előlépett a tömegből.

– Miért jösz az utolsó percben s ilyen föltünően? – kérdé Champsaur
parancsnok.

– Szöknöm kellett, mert még szerződésem köt a _Taorminá_-hoz.

– Ez nem ok arra, hogy ilyen kalandos módon toppanj ide, fiam. Te rossz
fát tettél a tüzre.

A matróz hallgatott.

– No, csak ki vele, fiam, vannak a légióban, hál’ Isten, szép számmal, a
kik apró gazságok miatt menekültek ide.

A rekruták röhögtek a kapitány tréfáján.

A sziciliai fölvetette a fejét.

– Hát bizony én, parancsnok ur – loptam.

Mintha a tömegen morgás futott volna végig.

– Mit loptál? – kérdé egyszerre rideggé lett hangon a parancsnok.

– Elloptam a kormányos aranyóráját és az ágyamba rejtettem. Éppen most
vizsgálják a legénység hálótermét s ezért jónak láttam hirtelen
elvitorlázni.

– Bitang gazember vagy, a légiónak nincs rád szüksége. Félicien! –
kiáltott a kapitány.

Egy óriás káplár lépett elő.

– Dobd vissza a sziciliait!

A káplár villámgyorsan fölnyalábolta a remegő olaszt s minden habozás
nélkül áthajitotta a korláton, a tengerbe.

A légió magához térve meglepetéséből, hurrát orditott, Champsaur
nyugodtan fölment a kapitányi hidra, a kapitány jelt adott a
gépészeknek, hátul a hatalmas csavarkerék zugva kezdte verni a tengert,
mely fehér tajtékot turt.

– Vesszetek a tengerbe! – kiáltott vissza éles hangon a sziciliai, a
mint fölbukott a viz alól.

– Köszönjük, hasonlóképp! – feleltek vissza karban a legionáriusok.

Elsiklottunk a temérdek hajó közt, elhaladtunk a világitó torony
mellett, a gépek teljes erővel kezdtek müködni, a hatalmas hajó zúgott,
rengett s a vizbe furódó orra ölmagas hullámokat vert föl.

Aludni tértünk. Mondhatom, hogy igen különös gondolatok közt hevertem
bele koporsószerü ágyamba. Eltemettem magamat. Öt évi rabságot esküdtem
Franciaországnak, melyből ha szabadulni igyekszem, büntetésem halál.
Nagyokat sóhajtottam és foroghattam, mert Tagliano, a ki a fölöttem levő
ágyban feküdt, megszólalt:

– Busul?

– Egy kicsit.

– Megbánta, hogy fölcsapott a légióba?

– Nem. Érdekel ez az idegen, nyers és vad katona-élet és kiváncsian
várom a folytatását. De néha eszembe jut, hogy bizony okosabban is
csinálhattam volna az életet. Mint ur jöhettem volna Afrikába, oroszlánt
vadászni, e helyett mint közkatona jövök ide borjut cipelni s esetleg
ismeretlen feketéket megölni ismeretlen fehérek érdekében.

– Bizony, bizony, – sóhajtott Tagliano, – oroszlán helyett borju. Nagy
esés.

– Aztán meg rosszul esik ezt az öreg, kényelmes, jól berendezett, uri
Európát elhagyni… a hol sok jó barátunk és oly sok szép, vidám barátnénk
van…

Egy szemközt fekvő norvég fiu fölemelte a fejét s beleszólt:

– Én is sajnálom a földet, a hol bölcsőm ringott és a hol édesanyámtól
járni és beszélni tanultam…

Erre már sok fej megjelent a koporsók szélén s lassankint beszélgető
társasággá lettünk. Többen pipára gyujtottak. Egyik megszólalt:

– Boldog az olyan ember, a ki még honvágyat is érez!

Különös, keserü hangon szólt. Mindenki ránézett s a norvég igy szólt:

– Ön is csak született valahol.

– Szibériában, ólombányászok által lakott faluban. Az apámat, a ki tanár
volt Moszkvában, azért küldték oda számüzetésbe, hogy elpusztuljon. Óh,
mert jaj az okos embereknek minálunk! A boldogtalan aztán nemhogy
elpusztult volna, de megházasodott… igy születtem én. Van nekem hazám?
Hazám nekem az a föld, a melyet apám mindennap megátkozott, mikor az
ólommérget fujva ki tüdejéből, a nehéz napi munkából hazaérkezett? Hazám
nekem az a föld, a melyen rabláncok csörgésén, a felügyelők
kancsukájának csattogásán kivül egyebet nem hallottam?… Aztán kegyelmet
kaptunk. A kegyelem ugy szólt, hogy örökös számüzetés, de megforditott
irányba, Európába… Igy kerültünk Párisba. A hol annyi a nyomoruság, mint
ott, nekünk már kevés hely jut. És anyám sokszor visszasirta azt a
sivár, puszta szibériai völgyet, melyben a mi disznóólszerü házunk
állott, a végében egy kis zöldséges kerttel… Mit sirassak én Európán?
Bár sohse látnám többet.

S az orosz kis fapipájából elkeseredetten fujta a füstöt. Mindnyájan
bizonyos szánalommal néztünk rá.

A norvég megszólalt:

– És nekem, érzem, mégis fájdalmat okoz, itt hagyni ezt a világrészt,
melynek pedig csak legterméketlenebb részét nevezhetem hazámnak. Mindig
előttem áll az a kis faház, a magas éjszakon, a feneketlen fjord sötét
vize mellett, hol annyiszor hallgattam, fejemet anyám ölébe hajtva, a
téli viharok üvöltését, s szikladaraboknak tengerbe zuhanását. Mintha a
viharos tenger orditó titánjait a földi titánok hajigálták volna. Szép
ország az, uraim… De el kellett jönnöm, mert kenyér nem terem benne…
Mérföldekre terjedő nagy területek lakatlanul, pusztán állnak, s még se
fér el több ember benne… Én egyszerüen pályának választottam az idegen
légiót, hogy éhen ne haljak…

Csönd lett.

– S önök? – kérdé a norvég, rám és Taglianóra nézve.

– Ur voltam, eltékozoltam a vagyonomat s éppen főbe akartam magam lőni,
mikor az idegen légió ügynöke megcsipett.

Tagliano igy szólt:

– Körülbelül ez az én történetem is.

Csönd volt egy ideig. A bajtársak visszaheveredtek ágyukba, csak az
orosz és a norvég ültek még. Az orosz körülnézett és szólt:

– Uraim, ugy látom, hajótöröttek vagyunk mi mind a négyen s hozzá elég
intelligens emberek. Vegyük ugy, hogy a légió a mi puszta szigetünk,
melyre a sors kivetett. Tudják mit? Szövetkezzünk, hogy egymás sorsán
könnyitsünk…

– Helyes! – kiáltottunk.

– Esküdjünk testvériséget, – inditványozta Tagliano, – ez igy szokás.

– Helyes.

Tagliano egy kis ezüst-feszületet vett le a nyakáról s megcsókolta.

– Talizmán. Anyámtól való.

A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két ujját s
Tagliano diktált.

– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban el nem hagyjuk. Hogy
egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty vizünket
megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk megsebesül valaki,
cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is támogatjuk, a följebbvalók
eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt védelmezzük magunkat. A ki
esküjét megszegi, hitvány becstelen ember s azt a többi köteles
elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.

Elmondtuk utána az egészet.

– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is védeni
fog.

Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást és
lefeküdtünk.

Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől megszökött
elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este egyre csufolták a
fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta, hogy megszakad a
szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni hazájától; miért szökött
meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája sem tud vele mást csinálni,
mint hogy katonának viszi, még pedig mint hallja, sokkal sulyosabb
szolgálatra.

Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a
teremből.

A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a födélzeten. Talpra
ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros szaladgálás volt.

– Mi történt? – harsogott szócsövön a kapitányi hidról.

– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona, a ki
puskával őrt állott.

A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid
kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot vizre
ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az éjszaka
sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját igazitotta s
igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:

– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem, agyonlőttem
a szerencsétlent.

– Miből gondolja?

– A lövés után nagyot kiáltott s azóta semmi hangja… ime ott van ni!

A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz
tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott
szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az
odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és sápadtan,
szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az emberekkel!

A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s aztán a
hidra kiáltott.

– C’est fini! En avant! (Vége van! Előre!)

A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni kezdtek, a
reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk hálószobánkba.
De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis kerek ablakára nézni,
mert az az impresszióm volt, hogy a véres ábrázat rám vigyorog onnan…
Szegény gyerek, neki két hazát adott a végzete. És egy harmadik hazában
keresett boldogulást… Ötven milliomod magával német, negyven milliomod
magával francia lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett
elvesznie. Mi vár én rám?



A KÁPLÁR.

A _Baudin_ a pirkadó hajnal fénye mellett lassan uszott be Algier
kikötőjébe. A város aranyos kupolái, tornyai és minaretjei csillogtak a
születő fényben. Apró házai mintegy ótalomért huzódtak a hatalmas erőd
lábához, mely uralkodott az egész város fölött. Az erődben éppen a
réveillet fujták s a friss trombitahang messzire elszállt a tiszta
levegőben.

Előbb az idegen légió két százada szállt ki, nagy pontonokon, aztán ezek
félkörbe álltak a kikötőben s minket rekrutákat vittek ki a partra. A
kör összezáródott s megindultunk az erőd felé, fegyver közé fogva. Száz
frank foglaló volt minden rekruta zsebében, azért vigyáztak olyan nagyon
rájuk. Nem egy ember volt köztük, a ki ugy gondolkozott, hogy ingyen
áthajózik Afrikába, ott kereket old s terv és ész nélkül elkalandozik a
fekete kontinensen. Micsoda keserves csalódás lett ezeknek az ostoba
képzelődéseknek a vége.

Az erőd udvarán az ezredes és pár tiszt várt ránk. Spáhik, turkók, s
afrikai vadászok lézengettek körülöttük. Fölolvasták a névsort,
konstatálták, hogy ki veszett a tengerbe, az ezredes végigjárt köztünk s
több izben mormogá: _felséges fickók_, aztán a káplárok pléhcsajkákat
osztottak ki, megmutatták, hogy hol osztják a reggelit s azzal
_abtretoltattak_. Reggelire pompás tejes kávét s egy-egy hófehér cipót
adtak, mely a mi prófuntunk mellett valóságos kalács.

Alig nyeltük le az utolsó falatot, összedoboltak bennünket. A front
előtt ujra ott állt az ezredes és Champsaur kapitány.

– Álljanak külön, a kik egy szót sem tudnak franciául.

Rövid mozgás, magyarázgatás után valami száz főből álló csapat
képződött. Ez legnagyobb részt poroszokból állott, de volt közte angol,
olasz, hollandi, spanyol, amerikai.

– Álljanak külön, a kik csak franciául tudnak.

Erre is képződött egy tekintélyes csapat. Ezek a belgák és francia
svájciak voltak.

Erik a norvég, Wladimir az orosz, Tagliano és én nem mozdultunk egymás
mellől. Velünk együtt állt ott még vagy harminc ember.

– S önök?

– Mi, parancsnok ur, ugy látszik, minden nyelvet beszélünk.

– Helyes. Bretonville hadnagy, vezesse valamennyit a magazinba s estére
olyan uniformisban legyen minden katona, mintha skatulyából huzták volna
ki. Holnap majd beosztjuk önöket a légióba.

A hadnagy sugott neki valamit.

– Igaz. Mind megkapták a foglalót?

– Én nem kaptam meg, parancsnok ur, mondám, folyton megtartva katonás
merevségemet.

– Jól van. Tizenkettő és egy közt jelentkezzék a légió első ezredének
pénztáránál. Volt ön katona?

– Igenis, parancsnok ur, huszár voltam az osztrák-magyar hadseregben.

– Mindjárt meglátszik. Elmehet.

Mikor a ruharaktár felé mentünk, egy vén legionista káplár, a ki
hallotta beszélgetésemet Champsaur kapitánynyal, csatlakozott hozzám.

– Látom, hogy ön ur volt civilkorában – szóla.

– Az voltam.

– Szeretne egy kicsit jobban öltözködni?

– Hogy az ördögbe ne!

– Akkor jöjjön velem.

Oldalt eltünt. Intettem három pajtásomnak s utána eredtünk. Hátsó kapun
mentünk be a magazinra felügyelő őrmesterhez s egy félóra mulva pompás,
testhez álló, hófehér extra-egyenruhában, tiszti cipőben voltunk, kis
kokett, fehér käppivel a fejünkön. A Lebel-fegyverhez való kis gyiklesőt
is azonnal derekunkra csatolhattuk – s perfekt legionáriusok voltunk.

– Nem akarnak a városban ebédelni? – szólt, szemével csiptetve a káplár.

– Persze, hogy akarunk.

– Nos, kérjenek engedélyt Champsaur parancsnoktól.

– Fog-e adni?

– Mondják, hogy caporal Crébillonnal mennek ki. Az én vagyok. Én elég
garancia vagyok arra, hogy nem szöknek meg.

S egy alig észrevehető mozdulattal a derekára szijjazott revolverre
tette a kezét.

Az engedélyt este hétig csakugyan megkaptuk, a foglalómat fölvettük, s
vigan indultunk kifelé.

Az erőd kapujánál egy nagy csomó zsidó tanyázott. Szép, hosszu szakállu,
bibliai alakok, olajbarna arccal, kifejező fekete szemekkel, nem az az
éjszaki szláv korcsivadék, melyet oly sokszor láttam felvidéki
birtokunkon, ragadozó madáréhoz hasonló félelmes arcával. Wladimir nem
is akarta elhinni, hogy ezek zsidók, annyira hozzászokott a hazájában
látható elromlott tipushoz.

A zsidók azért tanyáztak ott, hogy civilruháinkat és egyéb ingóságainkat
megvegyék. Tagliano vissza is futott rögtön s lehozta régi életünk
emlékeit. Ebből is bevettünk negyven frankot. Tagliano alkudott velük s
mondhatom, hogy a kereskedők a bőbeszédü olaszban mesterükre akadtak.

Gazdagnak éreztük magunkat, mikor a városba leszálltunk. Käppinket
félrevágtuk s az ifjuság bizalmával, boldogan tekintgettünk szét a
keleties utcákon.

Mindenki megnézett bennünket, de volt is mit. Wladimir és Erik két szőke
Herkules volt, azzal az álmos vagy álmodozó kék szemmel, mely Turgenyev
regényhőseinek a sajátsága. Tagliano koromfekete nápolyi volt, gondosan
ápolt Viktor Emánuel-bajusszal. Magas, sugár termetén gyönyörüen állt a
légió fehér ruhája, mely kacér ellentétül szolgált az ő feketeségéhez.
Magam sem voltam utolsó legény, felpödört bajuszommal s IV.
Henrik-szabásu, hegyesre nyirt szakálammal. Ki is jelentette Crébillon,
hogy elegánsabb legionáriusokat, van tiz éve, hogy nem látott. Büszkén
is lépdelt előttünk, mint egy kocsis, a ki nagyurakat visz a hintóján.

– Milyen dejeunert parancsolnak? – kérdé, – elég lesz fejenkint tiz
frank?

– Elég.

– Akkor gyerünk a _Hôtel Beau Rivage_-ba.

Volt már egy óra, mikor oda értünk, irtóztatóan kiéhezve. Crébillon a
tengerre néző terraszon terittetett, sátor alatt s először jégbe hütött
sört kért. Azután megrendelte a couverteket, előbb a fölszolgáló
garçonnak tiz frank borravalót igérvén. Mint a farkasok estünk neki a jó
ebédnek. A terrasz lassanként megtelt, többnyire angolokkal, egy
láthatatlan zenekar operákat kezdett játszani. Egypár üveg vörös bornak
gyorsan a nyakára hágtunk s Crébillon kipirult arccal adott a tálalásra
vonatkozólag utasitásokat a pincérnek, a miből láttuk, hogy meglehetős
szakértő.

– Mondja csak, káplár ur, mi volt ön azelőtt? – kérdé Tagliano.

Az öreg magasra emelt egy pohár bort és gusztálta. Aztán egy hajtásra
magába temette.

– Ne bolygassuk a multakat fiaim. A légiónál nincs mult, csak jövő.
Kivánom, hogy szebb jövő várjon rátok, mint a milyen én rám várt.

Dobolt az asztalon.

– Hej, sok szép, előkelő urfit vezettem én már be a légióba. S hova
lettek? Csontjaik ott fehérlenek a bacninhi őserdőkben… s még csak nem
is férfias tusában, a zászló alatt, mitrailleuse-ök siketitő kereplése s
a fekete zászlósok vad üvöltése közt szálltak a sirba… a mocsárból
kiszállt sápadt halál, a láz fojtotta meg őket… vagy a kolera söpörte
el.

Tagliano is fölhajtott egy pohár bort, csettentett a nyelvével s hetykén
szólt:

– Eh, csak egyszer hal meg az ember s ugyancsak szörnyen mindegy, akár
négylovas hintón viszik ki a nápolyi Santa Croce temetőbe, diszes papi
kisérettel és szép énekszóval, vagy ott földelik el Kelet-Ázsiában, a
kinai határ mellett… és a kapitány imádkozik fölötte, miközben a
bajtársak három sortüzzel bucsuznak el tőle…

Crébillon figyelmesen hallgatta, aztán megszólalt:

– Szépen beszélsz fiam, de miért nem vallod inkább azt, hogy csak
egyszer él az ember s igyekezzél az életedet szépen berendezni…

Tagliano sóhajtott.

– Azzal már elkéstem. Most összes filozófiám abból áll, hogy meg tudjak
békülni helyzetemmel, nyugodtan várjam a szenvedéseket s el legyek
készülve korai halálomra.

Most megszólalt az orosz:

– Légy fatalista, mint én. Én nem ismerem el a szabad akaratot. Ha nekem
van szabad akaratom, miért ne legyen a sajtkukacnak is? Miért legyen
éppen nekem és csak nekem? Azt csak az ember képzeli, hogy a teremtett
lények közt rangban külömb, mint a sajtkukac. Ezt a sajtkukac is
képzelheti magáról s épp ugy vindikálhatja magának a szabad akaratot,
mint mi. Nincs szabad akarat. Semmiféle tettünkért nem vagyunk
felelősek, mert mindent, a mit teszünk, végzetszerüleg kell tennünk,
utunk ki van szabva – mondjuk, – a csillagokban. Én tehát nyugodtan
várom a jövőt, mert nem változtathatok rajta.

– És te? – szólt a káplár, oldalba döfve Eriket, a ki elmerengett a
tengerre.

– Engem anyám megtanitott hinni és imádkozni. És én megtaláltam Istent a
tenger mélyében és az ég magasságában. Nem felejtem el örömömben,
eszembe jut bánatomban. Nyugodt vagyok, mert vigyáz rám.

… És én ott ültem és a napnak egész sugárkévékben hulló aranyától
ragyogó tengerre bámultam, mely eddigi hitvány, ostoba, sivár életemtől
elválasztott. És öröm fogott el, hogy mérhetetlen vizek tornyosulnak
közém és régi életem közé. És öröm fogott el arra a gondolatra, hogy
szenvedni… és a szenvedések által megtisztulni fogok. Hirtelen eszembe
jutott egy gyerekkori imádságom, melyet tizéves korom óta nem
imádkoztam. Elmormogtam.

– Mit csinálsz? – szólt az orosz.

– Imádkozom.

Mély csönd lett az asztal körül. Crébillon megtömte kis fapipáját és
rágyujtott. Vagy öt füstkarika után megszólalt:

– Kár fiuk, igazán kár, hogy ezeket a sok szép filozofiával és mély
vallásossággal bélelt koponyákat holmi zulukafferek fogják beverni
csatabárdjaikkal… vagy azok a gaz tonkingi piráták lándzsára tüzve
viszik valami nagyhasu mandarin elé, a ki ezért nekik egy _csin_-t fog
fizetni, a mi testvérek közt is fölér két souval… nom d’un chien… a
gazember ennyire becsüli a fehér ember fejét.

– Igaza van! – kiáltott Tagliano, – én annyit sem adnék a mandarin
fejért, _levágatlanul_. – Erre már nagy koccintás volt. Crébillon
kezdett elázni. Karomra tette a kezét.

– Nagyon szeretlek benneteket fiuk, sajnálom, hogy elhagytok, négy ilyen
kiváló fickóhoz rég nem volt szerencsém. Én sem vagyok ám valami rongy
ember, ne higyjétek. Jó családból származom. Az apám ügyvéd volt
Brüsszelben, jó nevelést kaptam…

Hallgatott egy darabig, mintha haboznék, folytassa-e?

– Ma is ur vagyok, ha közbe nem jön… az apám meghalt… az anyám
férjhezment és én a lakodalom napján, mikor a templomból visszajöttek,
agyonlőttem a gazembert, mielőtt anyámat megcsókolta volna…

Ujra elhallgatott.

– Elmenekültem… Egyenesen a légióba… Elrészegesedtem bánatomban, azért
nem vittem semmire. Négy hadjáratom van s csak káplár vagyok…
Óvakodjatok a pálinkától, demoralizál, állattá tesz… Fizessetek, menjünk
török kávét inni.



KATONAÉLET AFRIKÁBAN.

Az algieri ebéd jó ize sokáig megmaradt a számban. Hosszu ideig nem volt
szerencsém urnak való ételhez. Sőt gyakran olyat kaptunk, hogy
egyáltalán nem volt embernek való.

A kompánia pénze teljesen elfogyott s a tiz centime napi lénung állt
csak rendelkezésünkre, hogy életünket egy kissé megfüszerezhessük.
Képzelhetik, hogy micsoda füszer telik ki öt krajcárból.

A mint a pénzünk elfogyott, Crébillon kegye is elfordult tőlünk. A vén
alkoholista utolsó kedvezése az volt, hogy kivitte, hogy négyünket egy
szakaszba (escouade) tegyenek. Ezért kicsalta utolsó öt frankunkat s
aztán más zsákmány után nézett. Nem is vettem rossz néven szegénytől.

Az algieri erődben nem igen pihentünk meg. Reggel ötkor réveillet
fujtak, összeálltunk s kimentünk a városon kivül, katonai mozdulatokban
gyakorolni magunkat, előbb mindenki fölhörpentvén huszonhárom centiliter
mennyiségü feketekávéját. Félkilenckor visszatértünk és kilenc órakor
kiosztották _la soupe du matin_-t, mely áll száz gramm levesben főtt
marhahusból és egy kis főzelékből. Ezen elrágódhatik az ember tiz óráig,
akkor _retraitet_ fujnak, s délután két óráig, mig a nagy forróság tart,
nincs a katonának semmi dolga. Két órakor réveille, megyünk az iskolába,
vagy belső, kaszárnyai munkára. Ez tart félnégyig. Akkor ujra
gyakorlatra vonulunk s ott vagyunk félhatig. Hatkor kiosztják a _soupe
du soir_-t, az ebédet, a mi ugyanaz, mint reggel, kivéve, hogy kétszer
egy héten, csütörtökön és vasárnap, sült hust kapunk, burgonyával. Azt
már emlitettem, hogy minden második nap ezerötszáz gramm kenyeret
kapunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezt legjobb egy ültőhelyünkben
megenni, kölömben a legionáriusok ellopják. A koszt ugyanis nem
tulságosan bőséges s ez a sok kiéhezett európai alak sohse tud jóllakni.

Crébillontól hallottuk, hogy ez a nyári beosztás, junius elsejétől
szeptember tizenötödikéig. Télen másképp lesz.

Megjegyzendő, hogy tiz napon át, a mig Algierban voltunk, se ezredest,
se kapitányt, se főhadnagyot nem láttunk. Egy fiatal hadnagyocska járt
ki velünk, a ki szörnyen unta a mulatságot, félreült lapokat és
regényeket olvasni s minket teljesen a belga és porosz altisztek
önkényére bizott. Hogy aztán ezek gorombáskodás és taszigálódás terén
mit vittek véghez, az képzelhető. Az is igaz, hogy ritka elzüllött
bandával volt dolguk; az intelligens ember, kit a szerencsétlenség
hajtott ide, kis töredék köztük, a legnagyobb részük professzionátus
csavargó, a ki soha semmiféle mesterséget nem tanult, urat maga fölött,
gazdát egyáltalában nem ismert s életében öt percig komolyan nem
dolgozott. Vasszigor kell hozzá, ilyen embereket a katonai fegyelemhez
szoktatni. Volt is pofon, guzsbakötés, kurtavas és börtön rakásszám. De
azokkal, a kik jól öltözködve érkeztek ide, az élet hajótöröttjeivel,
nem volt semmi baj. Ezek pariroztak.

Egy reggel a hadnagy két afrikai vadásztiszttel és három
Alcazar-kávéházbeli énekesnővel jött ki a gyakorló térre. Ugy látszik,
egyenesen a kávéházból jöttek, kocsin. Részegek voltak s egész uton
énekeltek. Kint aztán elhelyezkedtek s a kocsiból mintegy páholyból
nézték a rekruták gyakorlatait, buzditó kiáltásokat intézvén hozzájuk.
Egy magas fal megrohanása és megmászása volt a föladat. Egymás hátán,
egymást fölhuzva, öt perc alatt tul voltunk rajta, aztán visszafelé
csináltuk meg ugyanezt. A hölgyek tapsoltak, ujongtak s mikor sorba
álltunk, szemlét tartottak fölöttünk. Tőlem hat embernyire egy csinos,
kis bajuszu, torreador külsejü spanyol állt. A hadnagy szeretője megállt
előtte s arcul legyintette őt batiszt zsebkendőjével, szólt:

– Te tetszel nekem, fiu.

A spanyol elnevette magát s könnyedén felelt:

– Este hétkor gyere a kaszárnyába.

– Szemtelen! – kiáltott a hölgy, a hadnagy pedig a kezében vitt
chartreuse-ös üveget ugy vágta a spanyol fejéhez, hogy a szerencsétlen
vérbe borulva dőlt ki a sorból. Két káplár fölragadta és valami kuthoz
vitte.

A légió meg sem moccant, de zugás futott végig a sorokban s a vad fiuk
tekintete összevillant. Akkor nem értettem meg ezt a tekintetet, de
megértettem a következő évben, a hoang-hoi csatában, a hol a hadnagy
_négy golyót kapott a hátába és elesett_. A legionáriusok ekkor
boszulták meg az algieri brutalitást. Az ezredorvos konstatálta a
dolgot, de a tisztek nem mertek vizsgálatot inditani. A tonkingi
őserdőkben nem lehetett a légióval sokat okoskodni.

A vadásztisztek boszusak voltak a chartreuse elpocsékolásáért s a
visszavonulást inditványozták. A káplárok hátra arcot kommandiroztak s
mi hátat forditottunk a nemes kompániának. Engem ezalatt az a szerencse
ért, hogy a bizalmas modoru hölgy hátba vágott s azt kiáltotta: _Ez a
fickó ugy tartja magát, mint egy király! Szeretnék a szeme közé nézni!_
Szerencsémre, a káplárok marsot kommandiroztak s igy megszabadultam a
kellemetlen következményektől. Azt azonban hallottam, hogy a hadnagy a
hölgyet bestiának nevezte.

Este fönt a bástyán pipáztunk és a város felséges keleti panorámáját
bámulva, tárgyaltuk az ügyet. A vén Crébillon lelkünkre kötötte, hogy
nagyon vigyázzunk magunkra a tisztekkel szemben, mert a gyarmatokon s
különösen a légióval szemben, minden meg van nekik engedve. Bármely
pillanatban agyonlőhet, nyomorékká tehet, folyton becsukhat, a
legiónárius nem mehet rapportra s nem kap igazságot. S megjegyzendő,
hogy a börtönben töltött idő nem számit, azt az öt éven fölül még utána
kell szolgálni.

És itt az öreg nagyot sóhajtott.

– Magam is igy ragadtam itt. Megszöktem, elfogtak, hat hónapi fogságot
kaptam. Ez megtörtént kétszer. Apróbb rakoncátlankodások miatt is kaptam
összesen körülbelül két évet, ez már három év. E nyolc év alatt
tökéletes vén katona lettem, mint Napoleon régi gárdistái. Gép, nem
emberi lény…

– Gép, de olaj helyett pálinkával kentek, – szólt egy vén legionárius s
a katonák röhögtek.

Crébillon különös tekintettel nézett végig rajtunk.

– Pálinka? Hagyd el Muller, nagy találmány az: az a szegény embernek, a
mi az urnak a morfium. A pálinka segitett nekem eltemetni a multat és
elviselhetővé tenni a jelent. Öreg napjaimra idekerültem az algieri
depotba, penzióba s itt kényelmesen eltöltöm hátralevő időmet. Nem
tudnának engem innen bottal se elverni.

Igy üldögéltünk a bástyán, mig csak takarodót nem fujtak. Ekkor kivertük
a pipánkat s még egy pillantást vetve a vak afrikai éjben lent égő
lámpákra s a messzeségben sziporkázó csillagokra, nyugalomra tértünk.

Tizenkettedik napon kiosztották köztünk a Lebel-puskákat. Aznap a
fegyverrel való bánásmódra tanitottak, másnap a régi legionisták
elmentek Oránba, mi megkaptuk a patrontáskát is, elül-hátul egyet s
kivonultunk rendes szolgálattételre.

Egy éjjel, két órai fárasztó őrtállás után, éppen le akartam feküdni,
mikor riadót vertek. Tiz perc alatt az udvaron állt a légió, fegyver
alatt. Az erőd nagy kapui dörögve csapódtak szét s mi, sulyba fogott
fegyverrel, futólépésben indultunk le a városba.

Mikor a hegyről lefelé kanyarodtunk, már láttuk, hogy hová megyünk. Tüz
volt az arab városrészben, a tüz világa volt a direkció.

Tiz perc alatt ott voltunk, a bámész tömeget hátra szoritottuk, aztán a
mi századunk gulába rakta a puskáit s fejszét, létrákat ragadott, hogy
majd az égő ház tetejére jutva, leverje az éghető anyagot. A városi
tüzoltóság is ott állt egy nagy fecskendővel s a kapu kinyitását várta,
hogy az udvaron az égő házhoz férjen.

Az égő ház egy dusgazdag arabsé volt, a ki három házas fiával s a saját,
mint a tüzoltók beszélték, három feleségével és nagyszámu cselédséggel
lakott a terjedelmes, összeépitett házcsoportban.

Fejszével megdöngettük a kaput, kinyilt rajta egy kis ablak s a gazda
kinézett.

– Mit akartok?

– Eloltani a tüzet.

– Eloltom én a fiaimmal és a cselédeimmel.

– Ne okoskodjál, nincs hatalmadban eloltani.

Az arab becsukta az ablakot.

– Törjétek be kaput! – kiáltott Champsaur kapitány.

A legionisták hamar egy gerendát keritettek, harmincan ragadták meg
egyszerre s a következő percben ágyulövéshez hasonló dördüléssel
zuditották neki a kapunak.

– No még egyszer! – kiáltottam le a magas falról, melyen Taglianóval
(egymást fölsegitve) lovagoltunk.

A gerendaütés másodszor dördült, a kapu recsegett. S én láttam, hogy az
öreg arabs, megfenyegetve bennünket fekete öklével, hat fátyolos
asszonyt, a kik az udvar egyik sarkában siránkoztak, beterel az égő
házzal összeépitett épületbe. Ez az asszonyokat rejti el előlünk.

A kapu a harmadik ütésre széttárult, a fecskendőt gyorsan betolták a ház
mellé s mig vagy harminc ember a szivattyu kádjába hordta a vizet,
megkezdődött az oltás. Az arabs a fiaival félre állt s olyan képet
vágott, mintha a dolog őt legkevésbbé sem érdekelné.

Mi vagy hatan parancsot kaptunk, hogy menjünk föl annak a háznak a
tetejére, hová az öreg az asszonyokat dugta, s verjük le a tetejét, mert
a tüz csak ezen az uton terjedhetett tovább.

Ezen a házon rácsos ablakok voltak. Ez lehetett az asszonyok háza, a
hárem.

Mikor a létrát a ház oldalához támasztottam, érzem, hogy egy sulyos kéz
megragad és hátraránt.

Az öreg arabs volt. Soha ily gyülölettel telt tekintetet még nem láttam,
elannyira, hogy hideg borzongás futott végig rajtam. De rögtön hallottam
Champsaur kapitány hangját.

– Őrség!

Vagy tiz ember szaladt be az utcáról, szuronyos puskával.

– Szoritsátok oda a sarokba ezt a vén gazembert a fiaival együtt és
vigyázzatok rájuk.

A négy arabs egyszerre körül volt véve s a sarokba taszigálva. A
legionisták puskatussal dolgoztak.

Mialatt ez történt, a hárem padlásán, ugy látszik, már régebben lappangó
tüz kitört s az egész tető egy pillanat alatt lángban állott.

Champsaur káromkodott mint a jégeső s a harmadik még tüzmentes ház
tetejére rendelte a legionistákat. Ekkor figyelmeztettem, hogy az éppen
most föllobbant házban hat asszony van. Már sikoltozásuk is hallatszott.
Bizonyosan a zsarátnok már kezdett közéjük hullani.

Champsaur az arabshoz lépett és a kulcsot kérte, hogy az asszonyokat
kihozhassák. Az arabs tagadólag intett.

– Ember, meg vagy őrülve? Hisz ott vesznek!

– Vesszenek ott inkább, semhogy a ti szemeitek lássák őket.

Champsaur elfordult, s dühödten üvölté:

– Fiuk, a gerendát! Törjétek be ezt az ajtót.

A háremből kétségbeesett sikoltások hangzottak. Ezuttal én is a
gerendához kaptam. Az ajtó az első ütésre beszakadt. A nyiláson füst
tódult ki, utána asszonyok rohantak ki, levegő után kapkodva. Az
arabsokhoz futottak, s a lábuk elé kuporodtak.

– Mind itt van? – kérdé tőlem Champsaur kapitány.

– Csak hatot láttam kijönni, azt hiszem, egy még bent van, mon
commandant! – feleltem.

– Menjen be érte.

Olyan száraz hangon mondta, mintha cigarettáért küldött volna valakit a
boltba. Én azonban vizbe mártott zsebkendőmet a számra kötve, kezembe
égő fáklyát kapva, habozás nélkül berohantam… A füsttel telt nagy szoba
közepén (körülötte már égtek a szőnyegek) egy csodaszép fiatal arabs nő
feküdt elájulva. Ugy képzeltem, hogy az öreg arabs kedvenc felesége.
Arca födetlen, hófehér nyakán és mellén megtépve a ruha, nyilván ő maga
szaggatta meg, mikor a rémület és füst fojtogatni kezdte. A tüz eléggé
világitott, a fáklyát tehát elhajitottam s a nőt ölembe vettem, ugy,
hogy sápadt feje jobb vállamon feküdt. Igy magamhoz szoritva (éreztem
szive dobogását), áttörtem a füstön s félig elvakulva az udvarra
érkeztem.

… Az első, mit hallottam, egy rekedt orditás volt, abból a sarokból,
hová katonáink az arabs házigazdát és fiait szoritották. Aztán az öreg
arabs egy irtóztató lökéssel széttaszitotta az őrséget s egy ugrással
előttem termett. Mielőtt elfordulhattam volna, az arabs kése megvillant,
s _markolatig merült a boldogtalan nő meztelen mellébe_. Aztán
kirántotta kését a sebből s övébe dugta. Vérsugár szökelt ki a sebből s
elboritotta a nőt, meg engem is. Arcom, szemem, szám s mellem tele volt
vérrel. Éreztem, hogy a boldogtalan kettőt rándul, hallottam, hogy
sóhajt, láttam, hogy egy pillanatra fölnyitja gyönyörü barna szemeit,
melyekből végtelen rémület tükröződött le… aztán behunyja a szemeit,
vége… A meglepetéstől, a rémülettől félig őrülten ledobtam a gyöpre s
Vladimir nyakába estem, a ki azt hitte, hogy én vagyok megsebesülve.

… És ekkor az öreg arabs letakarta a nőt fehér burnuszával, ráborult és
hangtalanul siratta. Órákig feküdt ott mozdulatlanul, nem törődve azzal,
hogy mi történik körülötte.

Csakugyan a kedvenc felesége volt.

Reggel kilenckor vonultunk vissza a kaszárnyába, az arabs még akkor is
ott feküdt a földön, az asszony ruhájába temetett arccal.



A SIVATAGBAN.

Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől
eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét; valamint
sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit egy percre
karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg, kilehelvén lelkét.

Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek az
erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek rám s
életemre törnek.

Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább gyönyörködtem
szépségében.

Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot kapott, hogy
menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai posztokra.

Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük minden
vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se volt, mégis
melegebben bucsuzott el tőlünk.

– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most kezdődik
az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka. Nem vidám dolog
ez, fiuk, higyjétek el. Mire ide a partra visszakerültök, lehet, hogy
már épp olyan elállatiasodott, megkérgesedett alakok lesztek, mint én.
Tanácsaim ezek: tartsatok össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok
csak magatoknak egy kis poziciót csinálni a tisztek és a legénység
előtt; ne bizzatok az arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak,
csakhogy aztán elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat
fölszedhessék, a mi itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik
és legfőbb tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a
bőre. A bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az
európai asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol
folynék az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.

Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este cakkumpakk,
kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé. Ott váltottunk
föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-Szefrában
állomásozott.

Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a sivatagban.
Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább, megdöbbentőbb, szomoru
látványt nyujtanának. Egyforma, szürke homokdombok, homokvölgyek
végtelen láncolata, itt-ott egy kis elárvult gizgaz. Ha egy kis szél
támad, egész homokfelhőket emel a magasba s onnan fölülről szitálja rád,
mint a finom esőt. Orrod, szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz,
prüszkölsz, de nem védheted magad ellene.

A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki a temperamentuma szerint
és sokan elkeseredve a földre vetették magukat, hogy ők tovább nem
mennek. A vezető hadnagy hidegen figyelmeztette az illetőt, hogy
tizenkét botot kap, ha nem kel talpra, a mi rendesen használt is. A ki
komolyan megbetegedett, azt öszvérre tették s két oldalról két katona
támogatta.

A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A mint
beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt hiszem,
lehettek köztük embercsontok is.

A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától délelőtt
tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt aludtunk,
aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk éjfélig, a mikor ujra
kétórai alvás következett. A forróságot rendesen elhevertük.

Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra
bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta forrásviz
miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel körülvétetni
a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön megrohanták volna. Csak
mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk, lehütőztünk, volt szabad a
forráshoz járulni s égető szomjunkat lecsillapitani. Hej, micsoda komisz
italnak tetszett e mellett az elmult napjaimban elfogyasztott pezsgő.
Hogy tért vissza tőle elzsibbadt tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv,
egész valómba a ruganyosság. Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre
inni kaptak az öszvérek s végtére mosakodásra került a sor. Miután
megebédeltünk, rágyujtottunk a jól megtömött fapipára s a gyepen hanyatt
fekve, fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.

A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt,
hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti
szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka lett s
az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag
ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint a
bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús
Volga-menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve
eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta, hogy
én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány, dologtalan
életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon mit csinálnak
most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban? Tátrafüreden? A turfon? De
elmém kerekei egyre lassabban forogtak, a tábor moraja egyre halkabban
zúgott a fülembe, még azt hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre
kiáltotta, félig lehunyt szempillám alól láttam a gulába rakott
fegyvereket, s a lobbanó tüz fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes
lethargiába estem… elaludtam…

Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson haladtunk
keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu közelében ütöttünk
tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron teljes pompájában kelt föl a
hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis látogatást teszünk norvég
testvérünknél, Nielsennél, a ki bent a romok közt őrszemnek volt
kiállitva. Különös érzések vettek rajtam erőt, a hely olyan volt, mint a
félig kiásott Pompéji. Talán Carthagónak, vagy valamelyik másik pun
városnak a romjai közt jártunk? Itt egy nagy civilizáció volt, itt
államférfiak, hadvezérek és hősök születtek és államot alkottak, mikor
még Páris helyén a Szajna lakatlan mocsarai terültek s London helyén a
rengetegben kőbaltájával medvét kergetett a vad kelta… Nielsen egy
oszlopsoros magas kapunak támaszkodva állt, lövésre tartott puskájával;
a kapu olyanforma volt, mint Septimius Severus diadalíve Rómában… A
magas, vállas norvég, szoborszerü mozdulatlanságával, a teljes
holdfényben, festői látványt nyujtott. S a mint messziről néztem,
elszorult a szivem arra a gondolatra, hogy majd egykor az őrtálló
sárgabőrü ázsiai zsoldos épp igy veti vállát a lipótvárosi bazilika
kupolaromjainak s nem sejti, hogy a lába mozdulására meginduló és
legördülő homokszemek micsoda nemzet temetőjét alkotják. Jó darabig
pipálgattunk ott az éles holdfényben s hallgattuk a sakálok rekedt
üvöltését. De a fáradtság végre győzött költői hajlamainkon s
visszamentünk a táborba.

Éjfélkor a sergent fölébresztett, engem és Wladimirt. Wladimir a
romvárosba, én meg a falu irányába mentem őrségre. A hold már
lenyugodott s oly sötét volt, hogy a sergent lámpással szedte össze a
szakaszt s lámpással vezetett bennünket az őröket fölváltani. Régi
afrikai veterán volt, több zsinór diszitette a karját. Utasitásul
különben csak annyit mondott, hogy ha valaki vagy valami a sötétben
mozog, s az első megszólitásra nem felel, habozás nélkül lőjjem le. Egy
rekrutának, a ki bővebb fölvilágositásokat kért, azt mondta, hogy fogja
be a száját, itt mindenki praxisból, a maga kárán lesz jó katona, nem
Sorbonne ez, hogy előadásokat tartsanak. Egy kicsit hallgatott, aztán
hozzátette:

– Csak azon imádkozzál, rekruta, hogy oroszlán ne kerüljön eléd…

– Oroszlán? – hebegte a fiu.

– Az. Mert az oroszlán kitünően lát a sötétben s mielőtt rálőhetnél,
megesz.

A sergent oldalba döfött, hogy ugy-e jó tréfa; de mondhatom, hogy elég
kegyetlen tréfa egy parasztfiuval szemben, a ki nem tudja, hogy Tartarin
lőtte agyon az utolsó algieri oroszlánt, az is vak volt és az
állatseregletből szabadult ki.

Egy homokdombra állitottak, arccal a falu felé s a koromfekete éjszakán
kivül semmit sem láttam. A táborból idehallatszott, a mint öszvéreink az
abrakot ropogtatták; néha hosszan nyeritett valamelyik állat; talán
elfogyott a zabja, vagy talán álmodott valami szépet, azt, hogy ló. Majd
ismét összeveszett két öszvér, rugta és harapta egymást vad nyihogással.
Azután rendesen tompa csattanás következett; valamelyik hajtsár közéjük
ütött egy deszkával; erre ismét csönd lett. A tücskök milliói ciripeltek
egy darabig, majd puskalövések dördültek; sakálokra lőttek az őrszemek;
a lövésekre rendesen kórusban a tábor körül idegtépő üvöltés
keletkezett. Mondhatom, hogy izgatottan meresztettem szememet az
alaktalan éjszakába s lövésre tartott puskám remegett. Nagy
erőfeszitésembe került, hogy ne lőjjek. Miért? Tudja Isten. Csupa
félelemből. Azt hittem, a lövéssel elriasztom az éj láthatatlan lényeit.

Egyszerre vad zaj riadt a sötétben, a falu felől. Mintha a homokon siető
léptek dobogtak volna. Igen, léptek közelednek.

– Qui vive? – kiáltám stentori hangon.

– La Françe, – felelt egy ismerős hang.

– Ki vagy? – kérdém halkabban.

– Tagliano legionárius, ne üss zajt, pajtás.

– Galambos vagyok. Az istenért, hogy hagyhattad el a tábort?

– Egy kabil gazember becsalt a faluba, hogy majd mulatunk, s az arabok
agyon akartak ütni. Adio!

Eltünt a sötétségben. A falu felől egy csapat ember égő fáklyákkal,
lármázva közeledett.

– Állj! – kiáltottam rájuk harminc lépésről.

Két arabs odajött hozzám s tört franciasággal kért, hogy keltsem föl a
parancsnokot, mert panaszuk van.

– Én nem mozdulhatok innen.

– Akkor majd fölkeltjük mi.

– A ki beljebb jön, azt lelövöm.

Az arabok hátráltak. De tiz lépésnyire tőlem tevealomból hatalmas tüzet
raktak s a körül olyan üvöltözést csaptak, hogy a hadnagynak meg kellett
hallania. Meg is hallotta, ki is jött, fegyvertelenül, de a hat főből
álló főőrség feltüzött szuronynyal mögéje sorakozott.

Közeledtére szétvált a tömeg s a tüz fényénél egy véres alakot s egy
összekötözött legényt láttam a földön heverni. Az arabok lecsillapodtak,
egyikük előlépett s francia-arabs nyelven valami vádbeszédfélét mondott,
melyből megértettem annyit, hogy egy legionárius egy hárembe akart
hatolni s mikor rajta csipték, levágott egy embert a szuronyával és
elmenekült. Követelték a hadnagytól, hogy adja ki azt a katonát.

– Vajjon maga volt-e ott az én katonám? – kérdé a hadnagy.

– Nem. Ezzel a kabil öszvérhajtsárral, a ki itt megkötözve fekszik.

– S mit akartok csinálni az én öszvérhajtsárommal?

– Megölni.

(A megkötözött kabil kínosan jajgatni kezdett.)

– S meghalt a ti emberetek?

– Nem.

– Nos, egy haldoklóért két emberélet? Ez sok. Elégedjetek meg a
kabillal.

Az arabok morogtak.

– Azzal a hitvány szudáni korcskeverékkel? – kiálták többen.

(A hajtsár szivszaggatóan jajgatott.)

– Csend! – kiáltott a hadnagy, – szuronyt szegezz!

Klipp-klapp – két mozdulattal a puskák vizszintes helyzetbe jöttek s a
szuronyok a tömeg felé fordultak.

– Kotródjatok! – kiáltott a tiszt s hátat forditott nekik.

– Parancsnok ur, parancsnok ur! – sivitott a kabil.

Ez volt utolsó szava; az arabok dühödten rávetették magukat, s jóformán
darabokra vagdalták, lábbal taposták. A legionisták a rémülettől
dermedten nézték a látványt, ujjam görcsösen kereste a ravaszt,
szerettem volna beléjük lőni.

– Egy sortüz nem ártana, mon commandant, – mormogott a káplár.

– Hová gondol? Két hét alatt ki volnék csapva a hadseregből, – felelt a
hadnagy.

És halálsápadtan visszament a táborba, hol azonnal riadót vertek.

Az arabok dühös fenyegetések közt távoztak, az őrszemeket bevonták, s a
légió menetkészen állott. A hadnagy lóra ült, meggyujtotta a fáklyákat,
kihuzta a kardját, s szólt:

– Ki volt az a legionárius, a kit ez a boldogtalan kabil a faluba vitt?

Tagliano azonnal előállt.

– Holnap guzsba kötlek a napon.

Tagliano lehajtotta a fejét.

– Megérdemlem! – felelt egyszerüen.

… Némán megindult a csapat. Én leghátul ballagtam, közvetlenül az
öszvérek előtt. Egész éjjel elfojtott zokogás kisért. A fölkoncolt kabil
apja sirdogált mögöttem, a ki szintén a hajtsárok közt szolgált…



A KIGYÓ.

Az afrikai hajnal épp olyan rövid, mint az esti szürkület. Egyszerre
csak elkezd világosodni keleten az ég alja s öt perc mulva már teljesen
nappal van.

A kabil öszvérhajtsárnak az arabok által való fölkoncolása után
virradatig egyhuzamban masiroztunk. Akkor megálltunk tizenöt percre,
ittunk egy kortyot a vizes tömlőkből s ujra meneteltünk nyolc óráig.
Akkor tábort ütöttünk.

Tagliano lehajtott fejjel, komor arccal ült köztünk, mintha nem is
hallotta volna, miről van szó. Gyöngédlelkü fiu volt s nem a várható
büntetés sujtotta le, hanem a boldogtalan kabil legény halála. Hiába
magyaráztuk neki, hogy ő nem oka semminek. A kapzsi kabil csábitotta a
kalandra egy kis borravaló reményében. Őneki eszeágában sem volt
elhagyni a tábort. Csak rázta a fejét s egy szót sem felelt beszédünkre.

Alig ittuk meg a kávét, jelentkeztünk a hadnagynál s hivatkozva Tagliano
ártatlanságára, kegyelmet kértünk neki.

A hadnagy szó nélkül végighallgatott, aztán igy felelt:

– Ez már maga inszubordináció, hogy ide mertek jönni, a büntetés
elengedését kérni. De erre nem szabok büntetést, mert még rövid ideje
katonák s azelőtt bizonyára fegyelmetlen, kóbor életet éltek Európában.
Nem adhatok kegyelmet. A légiót csak vasszigorral lehet összetartani. Ha
lazán veszem a dolgot, mind elpusztultok, mert mindig kijátszszátok a
parancsot. Aztán meg már valamennyitek előtt kijelentettem, hogy
kiköttetem Taglianót, a kabilok is hallották, nem vonhatom vissza, mert
kinevetnek. Fordulj, mars!

Kimenet hallottam, mikor parancsot adott Siraudin káplárnak arra, hogy
hajtsa végre a parancsot. Siraudin maga mellé vett négy embert,
Taglianót közrefogta s elvezette a tábortól mintegy száz lépésnyire.
Csak annyi időm volt, hogy Siraudinnek fülébe sugjam: három
legionistának egyheti pálinka-adagját megkapja, ha emberségesen bánik el
bajtársunkkal. A káplár beleegyezőleg hunyoritott.

A legionisták elfordultak, csak egy csapat kabil követte a csoportot. A
kikötés abból áll, hogy a deliquenst a derekánál fogva egy cölöphöz
kötözik, állva, aztán a ballábát fölhuzzák és a jobbkezéhez kötik.
Órákig igy állni féllábon, különösen a sivatag forró napja alatt,
iszonyu dolog. A vérkeringés is eláll az ember egyes végtagjaiban.

Nem láttuk, hogy mi történt, de azt hallottuk, hogy a kabilok iszonyu
lármát csaptak. Siraudin ugyanis ülve kötözte oda Taglianót, nem is egy
puszta cövekhez, hanem egy fához, melynek lombjai némi árnyékot is
adtak. A megölt kabil apjának izgatására, az öszvérhajtsárok ez ellen
óvást emeltek s a zajra mi is odasiettünk egypáran.

– _Balayez moi la place!_ – kiáltott ránk Siraudin. (Tisztitsátok meg a
helyet!)

Nekünk sem kellett több. Puszta kézzel szétpofoztuk a kabilokat, a kik
sebes trappban menekültek vissza állataikhoz. Tagliano kényelmesen
elhelyezkedett a fa tövében. Siraudin rám hunyoritott, mintha kérdené,
hogy meg vagyok-e elégedve, aztán a káplár a norvéget őrnek rendelte a
kikötött mellé s mindnyájan visszatértünk a táborba, hol egy egész
pléhkulacs pálinkát adtam a káplárnak.

Vagy egy óra mulva egy reconvaleszcensz spáhi káplárral, a ki velünk
tért vissza állomására, Taglianóhoz sétáltam.

Tagliano és Nielsen a norvég, kedélyesen diskuráltak, vagy harminc
lépésre tőlük ült egy kabil, a ki ütemesen előre-hátra lóbálva magát,
hangosan imádkozott.

A fölkoncolt kabil fiu apja volt.

Mig én bajtársaimmal diskuráltam, a spáhi a vén kabilt figyelte.
Egyszerre csak odajött hozzánk.

– Tudjátok-e, ki az a kabil ott? – kérdé.

– Tudjuk. Az apja annak, a ki miatt Tagliano itt ül.

– Hát azt tudjátok-e, hogy mit csinál?

– Bizonyosan imádkozik.

– Nem. Átkozódik. Rettenetes átkokat mond. Száradjon el a fa, mely
Taglianónak árnyékot nyujt, süljön meg a vére a forróságtól, gyulladjon
meg az agyveleje a naptól s mozduljanak meg a sivatag viperái, hogy az ő
egyetlen fiának gyilkosát halálra marják.

Tagliano nagyot sóhajtott.

– Igaza van. A fiát vesztette el.

– Kergesd el! – mondá Nielsen a spáhinak.

– Azt nem, hanem eléje vágok átkainak.

Ezzel a kabil felé ment, előtte letérdelt, keresztet vetett magára s
arabsul igy szólt:

– Hatalmas Isten, a kiben mi keresztények hiszünk, a kinek egyszülött
fia, a mi Jézusunk meghalt értünk a keresztfán, hogy minket büneinktől
megváltson: vedd pártfogásodba szegény szolgáidat, hogy a gonoszok átkai
elforduljanak fejünktől, amen!

A kabil dühödten fölugrott.

– Allah nagy és hatalmas és Mohamed az ő profétája, – kiáltott.

A spáhi káplár keresztet vetett magára. A kabil eltakarta arcát és
elfutott.

– Óvakodjék ettől a vén fickótól – figyelmeztetett a spáhi, – gyáva faj,
korcskeverék, de a boszu néha vakmerőségekre is képessé teszi.

Négy óra mulva Siraudin eljött a delikvensért. Hogy a hadnagyban azt a
hitet keltsük, hogy parancsa keményen végrehajtatott, Nielsen és én
összefogózkodtunk, Taglianót a kezünkre ültettük s ugy vittük vissza a
táborba. A kabilok néma csoportban, sötét tekintettel néztek bennünket.

Még nem volt itt az indulás ideje. Tagliano borjuját a feje alá tette, s
mélyen elaludt a tikkasztó forróságban. Csönd volt a táborban, a legtöbb
ember aludt, csak azok zajongtak, a kik vizért mentek a forrásra.

Mikor a vizzel visszatértünk, a kabilok éppen tüzet raktak az ebédhez.

A mi tüzünk mellett a vén kabil, ellenségünk térdelt, rakta és szitotta.
A mint megláttam, egy ugrással ott termettem. Azt hittem, meg akarja
ölni Taglianót, a ki tőle két lépésnyire mélyen aludt.

A kabil fölemelkedett és szilaj tekintettel végigmérve engem és
társaimat, lassan odébb ment.

Ha Tagliano egészséges lélekzetét nem hallottam volna, azt hittem volna,
hogy a vén gazember már végzett vele. A vizet föltettük s csakhamar
gőzölögni, majd forrni kezdett. Ekkor Tagliano megmozdult. Nagyot
nyujtózkodott, majd a hátáról a jobb oldalára fordult.

Éppen szólni akartam hozzá, mikor velőtrázó sikoltással talpra ugrott,
kezével mellét kezdte söpörni s lábával rugdalódzott.

Egy vipera gördült le róla. Feketefejü, sárgapettyes testtel, a
legmérgesebb, leggyilkosabb fajtából.

A körüle állók rémülten tágitottak, a messzebb levők odarohantak. A
kabilok is. Siraudinnek volt csak annyi lélekjelenléte, hogy puskatussal
szétzuzta a viperát.

– Itt csak egy segit, – kiáltott a vén afrikai katona, – kabilok, van-e
köztetek méregszívó?

Azonnal megértettem.

– Négy légionista egy hónapi lénungját kapja, a ki kiszivja a mérget a
sebből.

A kabilok elfordultak.

Ekkor jelent meg Wladimir. A szó szoros értelmében leteperte Taglianót,
a ki közben letépte ingét, hogy a sebet megnézze; az orosz a kis, alig
látszó szuráshoz illesztette száját s teljes erejével szivni kezdett.

Én és Nielsen szenvedő bajtársunk fejét fogtuk. Az olasznak szeméből
könnyek gördültek végig arcán. Nehezen lélekzett és szemei néha
elfordultak.

Mindez egy pillanat müve volt. A hadnagy is ott állt már a spáhi
káplárral. A spáhi megnézte a viperát és szólt:

– Itt nincs mentség. Ennek a kigyófajnak a csipése föltétlenül halálos.

És levette käppijét. A hadnagy is. Mind levették sapkájukat. Wladimir
abbahagyta a szivást, de térdelve maradt és oroszosan keresztet vetett
magára. Mi bajtársunk fejét a borjura helyeztük. Már nem látott,
beszélni sem tudott, de kezei kutatva jártak körül. A mi kezünket
kereste. Odaadtuk neki. Nem eresztette el, ugy halt meg. Szép arca
eltorzult, elkékült, ajkán sárgás hab jelent meg, kettőt rándult s a
müvészlelkü, daloskedvü olasz fiunak örökre vége volt. A legionisták
mind letérdeltek s egyikük olaszul elmondta a Miatyánkot.

E percben a vén kabil furakodott előre, ránézett a halottra s szólt:

– Hát kinek az Istene erősebb, te kutya? A mienk, vagy a tietek? Allah
meghallgatta az ő jámbor szolgájának kérését. Hahaha!

Világosság gyult a fejemben: ez a gazember csempészte Tagliano keblére a
kigyót. Torkon ragadtam és kiálték:

– Fiuk, fogjátok le, ez a gyilkos: ez hozta ide a kigyót.

Egy perc alatt keze-lába össze volt kötve. Egy darabig dühöngött,
orditott és tajtékzott, aztán hirtelen lecsillapult és mindent
bevallott.

A legionisták össze akarták apritani, de a hadnagy nem engedte. Kimondta
rá az itéletet: függeni fog. Mosakodjék meg és imádkozzék. Aztán jön a
kivégzés.

Komor nyugalom szállt a táborra. Megettük az ebédet, aztán fölszedtük a
tábort s fegyverbe álltunk egy fa körül, mely alá az elitéltet
hurcolták. Két spanyol legionárius vállalkozott az elitélt fölhuzására…
Mivel orditani kezdett, megpördültek a dobok… Én behunytam a szememet…
mikor ujra kinyitottam, a szerencsétlen ott kapálódzott két ölnyi
magasban a föld felett.

– Előre arc! Indulj! – hallatszott a parancs. S oly szivesen
forditottunk hátat mind e helynek. Csak tiz perc mulva néztem hátra. A
vörös alkonyi égre feketén, élesen rajzolódott le a magányos fán függő
kabilnak immár mozdulatlan teste…

… Szegény Taglianót a fehér lepedőbe takarva magunkkal vittük s másnap
sziklás vidéken kősirba tettük, hogy a hiénák ki ne áshassák.

Tehát egy a négy közül már elpusztult. Vajjon mikor kerül miránk a sor?



A PÁRISI FIU.

Egy tehát már elpusztult a négyes szövetségből: szegény, nótákban és
tréfákban kifogyhatatlan olasz pajtásunk. Lehorgasztott fővel, komor
csöndben haladtunk egymás mellett; én, Nielsen a norvég és Wladimir az
orosz. Éreztük, hogy Taglianóval a mi jókedvünk is meghalt s a kemény
katonaélet vigasztalanságának egész sulyával ránk szakadt.

A pusztában való masirozásunk nemsokára megszünt, mert elértük Meseriát.
Ez a hely déli Algeria egyik fensikján fekszik, a Dsebel-Antar
hegyláncolat lábánál. Az egész áll egy megerősitett kaszárnyából s egy
faluból, melynek huszonöt-huszonhat háza s kunyhója van. A faluban
arabok és négerek laknak.

Meseria közel lévén a marokkói határhoz, erős helyőrséggel volt ellátva.
Ott feküdt az idegen légiónak egy teljes zászlóalja, körülbelül hétszáz
ember, egy század szenegáli tirailleur (néger gyalogcsapat) és két
század katonafegyenc, a mit ugy hivnak: _compagnie de disciplinaires_.
Ezek a párisi hadtestből kiselejtezett javithatatlan csirkefogók, a
kiknek semmiféle börtönbüntetés nem használt s azért küldettek ide, hogy
gonoszságukat az afrikai szolgálat megtörje.

Meseriai bevonulásunk meglehetősen zajos és ünnepélyes volt, bár, – mint
hallottuk, – a Simeux kapitány lakásán elkövetett nagy és kiderittetlen
lopás még mindig izgalomban tartotta a kedélyeket. A párisiak a
kaszárnyát szépen drapirozták, a helyőrség fegyver alatt várt bennünket
s mikor a falu végén trombitáink megharsantak, a zenekar, mely
természetesen szintén a párisiakból telt ki, a _Marseillaise_-t
játszotta.

Mi helyettünk egy század Oranba volt visszatérendő. Ezt elbucsuztatni és
a mi megérkezésünk örömére másnap lakoma volt a kaszárnya
fegyvertermében. Az ilyen alkalmakra a légiónak s más ezredeknek is van
tartalékalapja. A lakoma kitünő volt: a párisiak főzték és szolgálták
föl, ők muzsikáltak is hozzá, de meghiva nem voltak. Őket párbajképtelen
regimentnek tartották.

A lakomán oly finom kotletteket ettem, a melynél finomabbat Noël és
Patard (a nagy boulevardon) vagy Durand (a Madeleine-téren) is alig
produkál. Ebéd után nagy táncmulatság következett s a nőket kékszalagos
fiatal katonák markirozták. Ebben már a párisiak is résztvettek s
hatalmas kankánjukkal közelismerést keltettek.

Befejezte az estét egy Racine-tragédiának, már nem emlékszem, hogy
melyiknek, a paródiája. Ezt is egy párisi irta, s a párisi fiuk adták
elő. Mondhatom, hogy noha magunk közt voltunk, s egy asszony se volt a
teremben, a katonák egész illedelmes, mulatságos dolgot produkáltak.
Nyoma se volt azoknak az aljas, durva, szemérmetlen vicceknek és
akcióknak, melyeket Budapesten csemege gyanánt élvez a közönség egy
rétege, – azt lehet mondani: rendőri asszisztenciával.

A darab végeztével a párisiak tombolva kiabálták:

– Guise herceg, Guise herceg!

– Ki ez a Guise herceg? – kérdém a szomszédomat.

– Ez a darab szerzőjének a csufneve.

S meg is jelent csakhamar a szinpadon egy nyeszledt párisi alak, s
käppijével kecsesen köszöngetett mindenfelé.

– Nagy tehetség, de a legnagyobb gazember az egész helyőrségben, – mondá
mellettem egy káplár.

– Micsoda, kicsoda külömben?

– Ő azt mondja, hogy Charentonban született, egy hid alatt s akkor kapta
az első fürdőt, mikor az anyja a Szajnába akarta fojtani. Nem ösmeri
_Életrajzom_ cimü versgyüjteményét?

– Nem.

– A katonák már éneklik is. A nótáját is Guise csinálja mindegyiknek.
Kár, hogy rossz vége lesz a fickónak.

– Életrajzom, életrajzom! – üvöltöttek a legények.

A párisi ujra köszönt.

– Életemnek főcélja lévén az önök nagybecsü tetszését kiérdemelni, –
kezdé fakó, szintelen hangon, – bátor leszek előadni a _Ma biographie_
cimü dalciklusomat.

– Halljuk! Csönd legyen!

– Kérek egy hegedüst a szinpadra.

A zenekarból egy hegedüs egyszerre mellette termett, s Guise herceg
vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással
elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyugyerekek vagy
árvák voltak, a kiket rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek
szivtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Például:

_Sohse mondta nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és
nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a
gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit
csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanitottak,
többé nem voltam képes a becsület utjára visszatérni. Egy lény
szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen
ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de ville) elcsipték, elszakitották
tőlem. Sohse láttam többé._

A refrén mindig ez volt:

_Óh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat,_

_Od’adnám érette szép ifjuságomat._

S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort.
Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő
honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klimát s
elpusztulnak az utcsinálás kemény munkájában, a mire itt használják
őket.

Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise
herceg előadta az egyes tisztek karikaturáját, óriási kacagások közt.
Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál,
hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a hires
Paulustól.) Hogy beszél a svájci legionárius, hogyan a lengyel. A fickó
kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel
jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a
dicsőség italát szürcsöli.

Egyszerre csak látom, hogy idegen legionárius ugrik a szinpadra, átsiet
rajta s alig észrevehetőleg odasug valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán
bekiáltja a terembe:

– Uraim, egy kicsit pihenek, addig táncoljanak!

A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik
ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé.

E pillanatban föltüzött szuronynyal egy legionista patrol lép be,
hadnagy vezetése alatt.

– Hol van Jean Bartet?

(Igy hivták a kis párisit.)

– Pihen. Mindjárt bejön.

– Mi az? Mi történt? – kiabálják össze-vissza a katonák.

Egy perc alatt hire futamodott, hogy ő volt az, a ki öt nap előtt
ellopta Simeux kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói
kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát,
futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt.

– Vegyétek körül a házat! – kiáltott a hadnagy az őrségnek.

– Fölösleges! – felelt egy hang a szinpadról.

Jean Bartet volt.

– Csipjétek el!

– Egy pillanatra, hadnagy ur! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám?

– Deportáció Numeába.

– Köszönöm. Még messzebb menjek Páristól! Soha. Megálljatok! Csak egy
pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly
sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy,
bolond Afrikában? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán?
Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler ur
keze alatt… s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull,
barátaim a szomszéd háztetőkről bucsut üvöltenek, a lányok pedig
zsebkendőt lobogtatnak… Isten veletek, fiuk… ha valaha visszatértek
Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, a ki fölemeli a
hadi budgetet… hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni,
lénungja kiegészitésére…

– Fogjátok el! – kiáltott a hadnagy.

– Késő! Adieu!

Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a következő percben
átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt.

Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság
volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb tipus, mely a párisi nép
söpredékéből valaha elém került.



AZ AIN-SZEFRAI FEHÉR ASSZONY.

Ha visszagondolok afrikai katonaéletemre, ugy tetszik, mintha az egész
egy gonosz álom lett volna.

Vad, őrületes gondolat volt beállani az idegen légióba s fölesküdni öt
esztendőre rabszolgának. Az én kényelmes, elpuhult, egyforma európai
életem után ez a bizarr, fárasztó, viharos, izgalmas katonaélet, hol már
eddig is a legrendkivülibb dolgoknak szemtanuja voltam, igazán
megviselte idegeimet.

Nevetnem kellett, mikor hajnali időben ásóval, kapával a vállamon, a
századommal kimentem a határba stratégiai utat csinálni, én, a ki otthon
önkéntes koromban rapportra jelentkeztem, mikor egy tiszt egyik
kaszárnyafogságom ideje alatt le akart küldeni a kantinba szivarért. A
rapporton leendő kardbojtom megsértése cimén bepanaszoltam a tisztet (a
kinek külömben megtagadtam a szivarhozatalt, de rendelkezésére
bocsátottam a putzmeiszteremet), a minek az lett a vége, hogy egy
hónapra ujra becsuktak.

Néha halálos unalom fogott el ebben az irgalmatlan sivatagban, napokig
nem szóltam egy szót senkihez, csak jártam-keltem, gondolat, vágy, terv
nélkül, mint egy fölhuzott óra, mely hasonlathoz szivem verése
szolgáltatta az egyhangu tik-takot.

De bár lelkem gyakran beteg volt, testileg kitünően éreztem magamat.
Egykor sápadt arcom barnapiros lett, termetem kiegyenesedett, petyhüdt
izmaim megkeményedtek s visszanyertem azt a katonás tartást,
ruganyosságot, a mozdulatok könnyüségét, kecsességét (a miben mégis
bizonyos tartózkodó, büszke feszesség is nyilvánul), mely annyira
jellemzi otthon a huszártiszteket s melyet a bécsi garnizonban igy
jeleznek: _stramm und fesch_. Hétköznap utat csináltunk vagy gyakorlatot
végeztünk, kivéve a legforróbb órákat, vasárnap pihentünk. Nem igy a
szegény párisiak. Ezek egész héten a legkomiszabb munkát végezték s
vasárnap fegyvergyakorlatokat tartottak, tehát jóformán sohse pihentek.
Mintha a hadügyminisztérium direkt azzal az utasitással küldte volna le
a szegény ördögöket, hogy: nekem élve vissza ne küldjétek őket.

A redoute-szerü kaszárnya és a falu körül az egyetlen vegetáció az
_alfa_ volt. Ez az alfa olyan kenderszerü növevény, melyből az arabok
szövetet készitenek. A mi hófehér legionárius ruháink s kincstári
ingeink is ilyen szövetből készültek. Eleinte elég durva volt, de
négy-ötszöri mosás után megpuhult és kellemesen simult a testhez.

De hagyjuk ezeket az unalmas részleteket s meséljük tovább az
eseményeket szárazon, röviden, a hogy szemünk előtt legördültek.

Egy napon Meseriába staféta érkezett Ain-Szefrából. A teveháton érkezett
katona azt jelentette, hogy Ulad Szidi seik emberei s a Beni-Lhasszen
törzs, szorosan a marokkói határ mellett, föllázadtak és Joli kapitány,
az ain-szefrai térparancsnok, a ki a legelőretoltabb s igy a
legveszedelmesebb poziciót őrzi, sürgős segitséget kér.

Arra a hirre, hogy egy kis háboru lesz, általános örömriadal támadt
Meseriában. A verekedést mindenki százszor többre becsülte a butitó
unalomnál.

A futár érkezése után egy órával már cakumpakk álltak azok a boldogok, a
kik elsősorban mérhették össze fegyverüket az arabokkal, névszerint: a
mi századunk az idegen légióból, egy szakasz párisi és a szenegáli néger
csapat.

Századunk vezetését Franger kapitány vette át, a minek mindenki örült,
mert ő olyan ember volt, a ki alatt a katonák sokat fáradtak ugyan, de
gyakran és kitünően kosztoltak s a mi fő, bort vagy pálinkát mindennap
kaptak. Ő katonái számára minden jót kicsikart az intendaturától.

A katonák különösen azon örültek, hogy most kipróbálhatják a
Lebel-puskák értékét. A szerencsétlen arabok bizonyára nem sejtették,
hogy micsoda gyilkos erő közeledik feléjük.

Mögöttünk az élelmi- és lövőszert, meg vizet szállitó öszvérek és tevék
tömegével, neki vágtunk a sivatagnak. A menetet bezárták a marhát hajtó
kabilok: a friss hust hajtották utánunk.

Nem irom le még egyszer a sivatagon való átvonulásunkat,
táborozásainkat, éjjeleinket, a mikor a sakálok százai üvöltöztek
folyton a tábor körül. Ez bizony minket alvásunkban legkevésbbé se
háborgatott. A lázadók sem háborgattak, s mi bevonultunk Ain-Szefrába a
nélkül, hogy rettentő fegyvereink hatását kipróbáltuk volna.

Ain-Szefra környéke épp oly sivár volt, mint Meseriáé, a falu is csak
két öreg zsidóból állt, a kik a helyőrség számára pálinkát mértek. De
maga a kaszárnya, vagyis a redoute, egészen más képet nyujtott. Először
is az egész egy kis oázis körül volt épitve s magas falai és vöröstetejü
őrtornya messze ellátszottak a pusztaságban. A kaszárnya udvara jóval
nagyobbra terjedt, mint az oázis, de mindenütt tele volt ültetve fával,
cserjével, az épületek és utak tiszták, mindenütt csin és rend látszott.

Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak asszonyi hatás lehet. Ugy is
volt. És a kérdéses asszony nem volt más, mint Joli kapitánynak, a
helybeli térparancsnoknak a felesége.

Mindjárt bevonulásunkkor megismerkedtünk vele.

Estefelé volt, fáradtan és porosan érkeztünk Ain-Szefra alá. Joli
kapitány kivonultatta elénk a helyőrséget (két század turko volt) s
őrült dobolással és trombitálással fogadtak.

Mi szembe sorakoztunk velük, tisztelegtünk s szintén vadul megpergettük
a dobjainkat.

– Pihenj! – volt utána mindkét félen a kommandó. Franger és Joli
leszálltak a lovaikról, s a front előtt melegen üdvözölték egymást.

Ekkor jelent meg madame Joli. És mily hatásosan jelent meg! Fogadni
mertem volna, hogy párisi szinésznő volt. (Később tudtam meg, hogy egy
provencei olajkereskedőnek a leánya.) Kis könnyü kocsin jött, melyet két
fehér öszvér vont. Mögötte arabs lovászgyerek ült feszesen, összefont
karokkal. Az asszony valami könnyü, áttetsző piros foulard-ruhát viselt,
melyen keresztül vállának és karjának fehérsége csak ugy villogott. Nagy
barna szeme és hosszu szempillája volt, félig nyitott szájából
elővillogtak a fehér fogai s álla alatt egy édes kis toka gömbölyödött.
Azt mondják önök: ejnye, be jól megnézhette… Édes Istenem, akkor már öt
hónapja nem láttam európai nőt s igy érthető, hogy Joliné megjelenése
egészen elbüvölt.

Ugyanilyen hatás alatt lehetett Franger kapitány is, mert azonnal
torkaszakadtából kommandirozott:

– Présentez les armes! (Tisztelegj!)

Mondhatom, hogy soha ily hévvel és szabatossággal nem tisztelegtem
életemben, még akkor se, mikor boldogult Edelsheim-Gyulay augusztus
18-án szemlét tartott fölöttünk a Vérmezőn.

Az asszony megállitotta öszvéreit, átadta a gyeplőt az inasnak,
hátradőlt az ülésen s remek mosolylyal szólt:

– Köszönöm, kapitány. Hogy van? Kérem mutasson be a fiuknak.

A kapitány egész rendes bemutatást csinált.

– Madame Joli… Idegen légió, második ezred, harmadik zászlóalj, első
század.

Az aszony fölemelte egy kicsit a szoknyáját, csak annyit, hogy láthattuk
pici fehér vászoncipőjét és piros selyemharisnyáját és leugrott a
kocsiról.

– Jó napot, fiuk! – kiáltott felénk.

Mi csak álltunk bámulva és feszesen, de a párisiak lefőztek. Őket,
szegényeket, be se mutatták, mégis egyszerre, mint egy sortüz, ezt
kiáltották vissza:

– Bon jour, madame!

Az asszony már egészen ott állt előttünk s tisztjeink köréje
gyülekeztek, a kit nem ismert, azt bemutatták. De az asszony a légiót
nézte. A legelső volt az óriási Nielsen (ezt otthon flügelmannak
hivják), mellette állt Wladimir, utána következtem én. Jól láttam, hogy
az asszony azonnal észrevette a bronzszinü, szőke bajuszu, nagy kékszemü
norvég óriást. Csakugyan meg is szólitotta:

– Mióta katona ön?

– Öt hónapja, madame.

– S mi volt azelőtt?

– Naplopó.

– S hol lopta a napot?

– Norvégiában.

Az asszony Wladimirra mutatott.

– Hát maga miféle náció?

– Orosz vagyok.

– Ejha, csupa jegesmedvét kaptunk volna? Mi volt azelőtt?

– Szerencsétlen ember.

– Nem rossz. S miért jött ide?

– Meghalni.

– Meghalni? Maga csacsi! – nevetett az asszony s konstatáltam, hogy
behizelgő, dallamos kacagása van.

Most következtem én.

– Hát maga kicsoda?

– Franciaország katonája.

– De azelőtt, a multban ki volt?

– Pardon, madame, a multat eltemettem. Ne bolygassuk a halottakat.

– Igaza van barátom… Tiszt urak, ma nálunk vacsorálnak… Adieu!

És ezzel ellebegett, mint egy tünemény… Mi pedig barakjainkba vonultunk…
Mondhatom, hogy egész este olyan különös szivfájásom volt. Eszembe
jutott régi vidám életem… a budapesti asszonyok édes suttogásai… az a
gyönyörü város ott a Duna partján… a Margit-szigeti majálisok…
csónakázások a hatalmas vizen… atléta-bálok… a Hangli… Ez az asszony az
egész európai civilizációt egyszerre eszembe juttatta… Én pedig itt ülök
egy kaszárnyai durva vaságyon, messze bent Afrikában, a sivatag közepén…
hallgatva névtelen kalandorok állati horkolását s holnap már tán mór
lovas hurcolja magával levágott buta fejemet, Marokkó felé, diadalmi
jelvény gyanánt… Ezt a főt, melyet hajdan annyiszor szeretettel
simogatott anyám… melyre annyi szeretetteljes barackot nyomott apám,
mikor a kitünő középiskolai bizonyitványokat hazavittem… De sok szép
reményt pocsékká tettem, én istenem…

Wladimir a bibliát olvasta, Nielsen a lámpába bámult. Kivülünk az egész
szoba aludt. Valószinüleg nagyot sóhajthattam, mert Nielsen megszólalt:

– Te se tudsz aludni, Pál?

– Nem.

– Mire gondolsz?

– A multra.

– Tehát mégis fölásod a halottakat?

– Nem, de hisz tudod, hogy a halottak maguktól is haza járnak.

– Tudom. Északi ember vagyok, hazám ködös, sötét, fanasztikus, rémekkel
és szellemekkel tele… de én nem arra gondolok. Engem a jelen
nyugtalanit.

Ránéztem.

– A fehér asszony?

– Az. Mikor rám tekintett, a hideg futott végig rajtam. Eszembe jutott a
dralleni fjord halászlegényének históriája. A tengerek fehér asszonya
ránézett, megigézte és megölte… Ez az asszony engem meg fog ölni.

Nagy teste összeesett, lehorgasztotta fejét.

– Fáradt vagy? – kérdé rövid szünet mulva.

– Nem.

– Gyere ki egy kicsit az udvarra.

Szép holdvilágos éj volt odakint. A katonák egy része még kint
pipálgatott s hallgatta az öreg turkók előadását a marokkóiak
harcmodoráról. Az oázis fái alatt, a forrás mellett csak egy ház állott,
abban lakott Joli kapitány. Világos ablakai tárva-nyitva, a tisztikar
zongora mellett énekelt és pezsgőzött.

Nielsen arra vonszolt s az ablak alatt megálltunk. Éppen az asszony ült
a zongorához. Egyszerre csönd lett s az asszony lágy, tremolázó hangon
régi provencei szerelmes dalokat énekelt. Éreztem, hogy Nielsen keze
remeg. Rekedt hangon szólt:

– Isten látja lelkemet, nem a haláltól félek. De óriásilag izgat az a
kérdés: micsoda szerepet fog ez az asszony az én életemben játszani?
Mert fog, az bizonyos. Érzem.

Az ének a nóta közepén hirtelen megszakadt. A következő percben az
asszony megjelent a kivilágitott ablak keretében.

– Ki van ott? – kiáltá felénk.

– Két legionárius, – feleltem vissza.

– A norvég is?

– Igen, – felelt Nielsen és előrelépett.

– Látja ezt a poharat a kezemben?

– Látom.

– Hopp! Kapja el! Vigyázz! Megvan?

– Meg.

– Hozzon friss vizet a forrásról.

– Megérezte, hogy nézem, – morgott a norvég és futott a vizre. Mikor
visszatért, láttam, hogy az asszony a tisztek zajos, koccintgató
csoportja felé forditja arcát, de kezét hátranyujtotta a sötétbe. És
Nielsen levette käppijét és megcsókolta a fehér kezet. Ekkor az asszony
kifelé fordult, átvette a vizet és egy hajtásra megitta.

Nielsen egy ugrással mellettem termett. Izgatottnak látszott. Karon
ragadott s kiáltá:

– Gyere, feküdjünk ki a falra. Hallgassuk a pusztai sakálok üvöltését.

Ez volt első jelenete az ain-szefrai drámának.



NIELSEN ERIK SZERELME.

A franciák a harmincas évektől kezdve sokat verekedtek Algir birtokáért
s egy csomó jónevü tábornokuk és hadvezérük az afrikai iskolából került
ki. A francia regényekben és szindarabokban már komikusan stereotippá
lett az az öreg, egyenes lelkü és jószivü tábornok, a ki a saint-cyri
katonai iskolából az első számok egyikével távozván, első babérait
Afrikában szerezte. Ma már ez nem iskola a francia tisztikarnak, mert
csak apró csetepatéik vannak az arabokkal. Most már könnyü munka a
győzelem. A Lebel-fegyver oly fölényt biztosit az európainak, mely előtt
eltörpül az arabsnak halálmegvető bátorsága. Ezt láttam abban a kis
városban, melybe Ain-Szefrába való érkezésünk után három nappal
indultunk.

Mikor elindultunk Ain-Szefrából, ezzel még nem voltam annyira tisztában
s azért egy kicsit számot vetettem magammal. Végigfutottam multamon s
belenyugodtam abba, hogy itt a marokkói határon veszszek el és otthon
sohse tudják meg, hova lettem és mely temetőben porladnak csontjaim. De
mikor hajnalban a kürtök riadója megdobogtatta szivemet s a kaszárnya
udvarán fegyvereink villogtak a kelő nap fényében: mégis az az eltökélés
támadt bennem, hogy drágán adom el az életemet. Hiuság volt ez, vagy
életösztön, ezzel nem vagyok tisztában.

Joli kapitány felesége is kijött bucsut venni tőlünk. Az ismert éjjeli
jelenet óta nem foglalkozott többet velünk. Tudta jól, vagy legalább is
kitalálta, hogy a norvég szivét megsebezte, s csupa kacérságból szinte
tüntetőleg kerülte a légió katonáit, holott, ha akarta volna, mindennap
találkozhatott volna velünk. S jól számitott a kigyó, mert e
magaviseletével elérte, hogy Nielsenben a szenvedély egyre mélyebbre
ásta magát. Megsápadt, szemei beestek s szeme fehére elsárgult. S
tekintetében csak akkor láttam ujra tüzet lobogni, mikor a harcba
rukkolás hajnalán az asszony megjelent köztünk.

Joli kapitány bolondja volt az asszonynak s mindent megengedett neki. Az
asszony élt is az engedelemmel bőven. Ugy sétált a katonák közt, mint
egy markotányosné, s hol leereszkedőleg, hol bajtársi bizalmassággal
beszélt hozzájuk.

A légió frontja előtt állt meg legelőbb.

– Isten önökkel, uraim! Sok szerencsét!

Ezalatt folyton Nielsent nézte.

– Vigyázzanak a bőrükre! Sajnálnám, ha egy is a fübe harapna.

– Engem is sajnálna? – kérdé Nielsen.

– Miért ne?

– Vissza fogok térni madame, ha ön parancsolja.

– Parancsolom! – szólt az asszony és szeme nagyot villant.

Azzal tovább ment fehér csipkés ruhájában. A colonne össze volt állitva,
s mi neki vágtunk a pusztaságnak.

– Szerelmes vagy abba az asszonyba? – kérdé Wladimir Nielsent, a mint az
előcsapatban hárman külön ballagtunk.

– Nem tudom megmondani, – felelt komoran a norvég, – őrületes,
vérforraló vágygyal gondolok rá szakadatlanul, s minden egyéb vágyat és
gondolatot kiöl belőlem.

– Kacérkodik veled, az bizonyos, de óvakodjál tőle, – mondám.

– Miért?

– Emlékszel, mit mondott az öreg káplár Algirban: ne foglalkozzunk az
itt lakó európai asszonyokkal. A klima, párosulva az unalommal,
félbolonddá teszi őket, de minket is. Vesztünkbe rohanunk.

– Hát aztán? Micsoda veszedelem várhat rám? Nyakig ülünk a komisz
életben. Mi lehet ennél rosszabb? A halál? Igy is szivesen halok meg,
bármely pillanatban, hát még ha asszony szerelme sugározza be utolsó
óráimat.

Wladimir fejét csóválta.

– Nem ugy indulsz, fiu, ez az asszony inkább gyötrelmedre szolgál, mint
örömedre.

– A gyötrelem is édes, ha ő okozza.

Erre nem szólhattunk semmit, annál kevésbbé, mert a távolból porfelleg
látszott, s nekünk az előcsapat zöméhez kellett vonulnunk _(replier)_.

Tiz arabs lovas jelent meg. A vezetőjük nyugodtan fölszólitott, hogy
vonuljunk vissza, mert különben megbánjuk.

– Vigyázz! – kiáltott hadnagyunk. – Cél! Tüz!

Egyszerre roppantak a puskák s az arabok el voltak fujva. Kilenc leesett
a lóról s csak egy menekült, nyeregben ülve, eszeveszett vágtatással.

De a kilencet hiába kerestük a földön. Az arabs ugy ül a kengyelében,
hogy ha leesik is, lábánál fogva függve marad s ha csak megsebesült,
rendesen visszamászik a lovára. De ha meghalt, hű lova igy akkor is
megmenti.

Egy arabs került csak a kezünkbe, a kinek a lova golyót kapott a
szügyébe és összeroskadt. Az arabs föltápászkodott, láttuk, hogy fehér
ruhája csupa vér, s vadul forgatva puskáját, közénk lőtt. Mellettem egy
legionárius, szelid, hallgatag, szolgálatkész fiu orra bukott, néhányat
rángatózott és meghalt.

Az arabs vad diadalorditást hallatott. Egyszerre hatan lőttünk feléje.
Elesett, végigterült a lován. Oda futottunk. Átölelve tartotta paripája
nyakát, a dühtől és a halálküzdelemtől eltorzult arcát felénk
forditotta. Nem tudtam rá nézni. Félrefordultam. Egy tompa zuhanást
hallottam magam mögött. Valaki puskatussal szétlocscsantotta a haldokló
fejét.

– Kár a lováért, – jegyezte meg a hadnagy, – fiuk, a lovakat egyáltalán
kiméljétek, mert annak az ára az ezred pénztárába megy.

– Eltemessük? – kérdé valamelyik jószivü gyerek.

– Lesz ennek elsőosztályu temetése, ne félj! – felelt az őrmester s
fölfelé mutatott.

Oda néztünk, a fejünk fölött, nem is nagyon magasan, valami tiz sas
kóválygott.

– Az igaz, – mondá egy katona, – ha már választani kell, inkább a sasok
egyenek meg, mint a férgek.

Igy csevegtünk, a mig Franger kapitány a fősereggel oda nem érkezett, s
az ügyet elő nem adtuk neki. Megnézte az elesettet, fegyvereit,
lószerszámját, nyergét a tevékre rakatta, s tovább masiroztunk.

Valami hatszázra tehető azoknak az araboknak a száma, a kik föllázadtak
a marokkói határon. Ennyi fegyverest állitottak ugyanis ellenünk sikra.
Nem akarom a hadjárat leirásával önöket untatni. Az arabok kétszer
támadtak meg, mindig éjjel. Vad vágtatással rohantak ránk, ugy
számitván, hogy egyszerüen átgázolnak a táboron, s minket betaposnak a
földbe. Nálunk azonban a tábornak csak a fele aludt. A másik fele
fegyverrel a kezében őrködött s az őrszemek első jeladó lövésére készen
állt minden oldalról; a mint az őrszemeket fölvettük, megkezdődtek a
röviden és élesen roppanó sortüzek. Vaktába lőttünk, mert alig láttunk
valamit. Igy is alig két-két arabs tudott a táborig eljutni. Jól
emlékszem rá, hogy egy éppen előttem emelkedett ki a sötétségből, csak
annyi időm volt, hogy szuronyomat a lova szügyébe döfjem. A ló azonban,
mely itt épp ugy harcol, mint a gazdája, dühösen beleharapott a
mellettem álló legionárius vállába s magával rántotta a földre. Az arabs
lebukfencezett róla, egyenesen a katonák közé, de estében is
vagdalkozott hosszu késével s a fiuk meglepetten tágitottak. Mielőtt
fölemelkedhetett volna, a hadnagy revolverrel átlőtte a koponyáját.

A két összetüzésben valami száznegyven arabs esett el, három falujokat
fölgyujtottuk s erre mind Marokkóba szöktek. A mi veszteségünk huszonkét
ember volt, közülök hatot a napszurás ölt meg, leginkább a párisiak
közül.

Mikor visszatértünk Ain-Szefrába, parádés szemlét tartottak fölöttünk.
Madame Joli ujra megjelent fehérszamaras kocsiján s a könyökére
támaszkodva, oldalt hajolva, egy szálas, tiszta fehérbe öltözködött,
érdekes, szép arcu tengerészhadnagygyal beszélgetett.

Nielsenre néztem. Majd elnyelte tekintetével az asszonyt s arca hol
elborult, hol földerült, mint a föld, mikor a nyári nap gyorsan futó
felhők közt bujkál. A derü az asszonynak, a boru a tengerésznek szólt.
(Itt megjegyzem, hogy ha a légiónál tiszthiány volt, rendesen a
tengerészettől tettek át tiszteket, mert mind a kettő gyarmati csapat,
_troupe coloniale_ s egy fővezetés, a tengerészeti minisztérium vezetése
alatt áll.)

– Karját, hadnagy ur! – szólt az asszony, s leszállva kocsijáról, felénk
közeledett.

Épp előttünk megállt.

– Ah, örömmel látom, hogy önök szerencsésen megjöttek, – mondá és
Nielsenre nézett.

A norvég egy kicsit megbiccentette a fejét.

A hadnagy nevetett.

– Bravó, asszonyom, ön, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van a
fickókkal.

(Ezt a kifejezést használta: _gaillard_.)

Nielsen öldöklő pillantást vetett rája. A hadnagy arisztokratikus
modorban beszélt, bizonyosan előkelő család fia volt.

– Istenem, miért ne? – felelt az asszony sóhajtva, – hisz unalmamban már
magam is félig katona lettem ebben a sivatagban s bajtársaknak tekintem
őket.

– Madame, ön annyira megszokta az uniformist, hogy ha véletlenül egy
elegáns civilember jönne ide, annak önre épp olyan varázsa lenne, mint
Európában az asszonyokra az egyenruhának, – szólt a hadnagy.

– Körülbelül igaza van.

– Van velem civilruha is, vigyázzon, majd kisérletet teszek.

– Óh, nem ijedek meg, – kacagott az asszony.

Én nem voltam egy cseppet se szerelmes ebbe az asszonyba, de az a sértő
modor, a hogy ott előttünk bizalmaskodtak, mig a tisztek a katonákat
egyenként inspiciálták, föllázitotta a véremet. Mintha mi nem is
férfiak, hanem káposztafejek lettünk volna. Értek valamit az
asszonyokhoz és tisztában voltam azzal, hogy ez a kapitánynétól
kiszámitott kacérság volt, a norvég kinzására. Nielsenre néztem. A fiu
halálsápadt volt, s láttam, hogy patrontáskájának fölcsapott teteje
(mert töltényvizsgálat is volt) remeg. Nagy indulat háboroghatott benne.
Ő is megszégyenitve érezte magát, hogy ott álljon, mint a cövek, mint
egy inas, s ne szólhasson bele az uraságok beszélgetésébe.

Szerencsére a hadnagy hátra-arcot kommandirozott s mi egész kéjjel hátat
forditottunk a párnak. Az asszony elkacagta magát.

– Milyen ostoba ez a Trésfeu! Most én itt bámuljam a legionisták hátát.
Hozza el a legyezőmet a kocsiból, hadnagy ur.

Nielsen félig hátrafordult.

– Imádkoztam önért, látom: használt, – mondá félhangon az asszony.

– Hiába imádkozott; a haláltól megmenekültem, de itt elkárhozom.

– Miért?

– Agyonkínoz. Nem sajnál?

– Féltékeny a hadnagyra, maga csacsi? Előkelő, finom, müvelt fiu, egy
bretagnei grófnak a fia, csak szépen kell vele bánnom… No, engesztelésül
adok egy rózsát. Csitt!

A rózsa Nielsen tölténytáskájába repült. A hadnagy visszatért. Nielsen
ujra elfordult, a rózsát megcsókolta s a bluza alá rejtette.

– Hová lett a rózsája? – kérdé a gróf.

– Ennek a legénynek adtam, – felelt az asszony s a legyezővel az én
vállamra ütött, – az apja hollandi kertész s ő maga is nagy virágbolond.

Udvariasan visszafordultam.

– Köszönöm, asszonyom, hogy virágnyelven beszélt s nem nevezett
egyszerüen bolondnak.

A hadnagy rám nézett.

– Maga, barátom, kertész létére nagyon is előkelően beszél.

– Óh, hadnagy ur, a müveltség néha előfordul ám alacsonyabb körökben is
– és megforditva. Ismertem én már olyan grófot is, a ki ugy beszélt,
mint egy – kertész.

Az asszony kacagott és tovább ment. Még csak a hadnagynak következő
megjegyzését hallottam.

– Furcsa keverék ez a légió! Az ember náluk sohse tudja, hogy
rablógyilkossal, vagy mágnással áll-e szemközt… Meg kell szoknom őket…

Tehát gróf és breton. Ennek az asszonynak különös vágya van a
normann-angol-szász keverékre. Mindegyiket magába bolonditja, a másik
segitségével. De mi lesz ennek a vége? Itt vannak a hősök: a bretagnei
gróf és a norvég katona, itt a hősnő: a provencei asszony. Kész anyag
egy Daudet-, Feuillet-regényhez, vagy egy Sardou-drámához. Csakhogy a
publikum: Wladimir és én, szorongva vártuk az előadást. S szomoruan
néztünk össze, mikor este Nielsen a hervadt rózsát abba a médaillonba
gyömöszölte, melyben édesanyja arcképét viselte a nyakába akasztva.



NIELSEN ERIK HALÁLA.

A hadjárat fáradalmai ágyba döntöttek. A kórházba kerültem, a hol jobb
kosztot és több bort kaptam. Valami rossz láz lappangott bennem s az
orvos annyi kinint nyeletett velem, hogy félig megsiketültem. De a lázt
kikergette belőlem.

Bajtársaim, a mennyiben nem patroliroztak Furn-Hassza és Meseria felé,
mindennap meglátogattak. Egy hét mulva azonban már visszamehettem a
századhoz s nagy bámulatomra látom a fiukat a kaszárnyába bevonulni a
breton tengerészhadnagy vezetése alatt. Akkor tudtam meg, hogy
Villeboist, a ki könnyü sebet kapott, szabadságolták s helyette Kerlac
grófot osztották be a századhoz.

Nielsen sötét arccal hallgatot ránk, miközben Wladimir a dolgot nekem
mesélte.

– Nem jó vége lesz a dolognak, – mondá Nielsen; – ez a breton
észrevette, hogy az asszony jó szivvel beszélget velem, s nincs az a
nap, hogy erre ne jönne, csakhogy egy kicsit diskurálhassunk. Ő maga
kérte, hogy a mi századunkhoz tegyék, csak azért, hogy a markában
tarthasson.

– Mesebeszéd.

– Agyrém.

– No, majd meglássátok.

A káplár lépett be.

– Nielsen, – szólt, – a hadnagy ur rendeletéből tudatom, hogy maga
holnap reggel hatkor szobát megy surolni Joli kapitányhoz. Megértette?

Nielsen elsápadt és dacosan vetette föl a fejét.

– Nem.

– Hogy értsem ezt?

– Ugy, hogy nem megyek szobát surolni.

A káplár szeretett bennünket s jóindulattal szólt:

– Ne okoskodjék, Nielsen. A mi parancs, az parancs, ellenszegülni nem
szabad.

– Mondja meg a hadnagynak, hogy hozassa el az inasait Bretagneból vagy a
matrózait a hajóról, mert én neki szobát surolni nem fogok.

Közbeléptem.

– Nézze, káplár ur. Elegen vannak a légióban, a kik ezt szó nélkül
megteszik, hagyjon békét Nielsennek.

A káplár vállat vont.

– Nem lehet, fiuk, a hadnagy határozottan Nielsent emlitette.

– Mondtam ugy-e, hogy hiába nem jött a századhoz, – mormogott Nielsen, –
a fogát feni rám.

Akkor hirtelen megváltozott a hangja s igy szólt:

– Jól van, káplár ur. El fogok menni.

A káplár arca kiderült.

– No lássa, hogy lehet magával okosan beszélni.

Sarkon fordult s elment.

– Mit akarsz tenni? – kérdé Wladimir.

– Elmegyek, hogy az asszonynyal beszélhessek.

– S aztán?

– Ha ő is benne van a komplottban: megölöm.

– Őrült.

– Ne beszéljetek! Itt magasabb hatalmak intézkednek.

Azzal levetette magát az ágyára s bármit szóltunk is hozzá, nem felelt.
Reggel mi kirukkoltunk, ő pedig öt másik legionáriussal ment a
kapitányékhoz.

Mondhatom, hogy ez egyike volt életem legkínosabb délelőttjeinek. Egész
délelőtt nem szóltunk egy szót egymáshoz Wladimirral.

Mintegy tizenegy órakor bevonultunk az erődbe, Nielsen az ágyán hevert
és pipált. Megálltam előtte.

– Nos, fiu, mi történt?

– Semmi.

– Suroltál szobát?

– Hogyne. Még pedig a kapitányné hálószobáját.

Leraktuk a cakkumpakkot, kipucoltunk mindent és Wladimirral a kantinba
mentünk egy kis gyomorerősitőre. Híttam Nielsent is, de azt felelte,
hogy hagyjuk őt.

– Aludni akarsz?

– Csak álmodozni.

Összenéztünk az oroszszal és szó nélkül távoztunk.

– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdém Wladimirt.

– Ugy látszik, mintha ez a fiu át volna szellemülve és egészen más
világban járna. Teljesen az asszony kezében van.

– Kár.

– Már miért volna kár? Igaza van a fiunak. Ha két hét mulva az asszony
megunja és elkergeti, akkor se volna kár. Legalább két hétig boldog volt
Erik. S ennek, mint jóbarátja, csak örülök.

– Én is örülök, csak sajnálom Eriket, mert katasztrófa lesz a dologból.

Az orosz különösen mosolygott.

– Igaz, ez a kaland sietteti az ő halálát. Sajnálom, hogy el kell
válnunk. De nem tart sokáig. Odafönt biztosan találkozunk mi is, a kik
idelent annyira szerettük egymást. Tagliano, szegény olasz pajtásunk,
már vár s meglásd, mi is rövid időközökben Erik után megyünk.

Nagyot sóhajtottam.

– Te tán sajnálod itt hagyni a földi életet?… szólt az orosz. – Látszik,
hogy fiatal vagy és keveset szenvedtél.

Éppen felelni akartam, mikor egy fiatal legionárius ült mellénk, valami
kicsapott straszburgi diák, a kit a francia időkből ott maradt
katonaszobornak megkoszoruzása miatt szakitottak le erőszakosan
Németország kebléről. Óvatosan körülnézett, aztán németül szólt hozzám:

– Nagy kópé az a maguk norvég barátja.

– Mit beszél?

– Igazat. Egy asszony van Ain-Szefrában és pedig milyen remek asszony… s
az ő szeretője.

– A kapitányné? Bolond beszéd.

– No, már kérem, ilyet ne mondjon, bajtárs. Én a saját szemeimmel láttam
mindent.

– Hol?

– A kapitányék lakásán. Én is ki voltam küldve, a lakást surolni. Hogy
csókolták egymást, az az asszony majd megfojtotta Nielsen pajtást.

Vállára tettem kezemet s a szeme közé néztem:

– Remélem, nem pletykált senkinek?

– Hova gondol?!

– S nem is fogja senkinek elbeszélni?

– Isten ments, ne tartson engem olyan hitvány fickónak… Csak maguknak
szóltam, mert tudom, hogy vérszövetségben vannak…

– Jól van, bajtárs, számithat hálánkra, sőt barátságunkra.

Kezet szoritottam vele, Wladimir is, a mi a fiut nagyon boldoggá tette,
aztán gondterhesen mentünk szobánkba…

Tehát Erik sorsa meg van pecsételve.

Három nap mulva Erik fegyverpucolás közben ellőtte a balkeze kisujjának
a hegyét, az orvos bekötözte s azt mondta, hogy otthon kisebb munkákra
lehet használni.

Az őrmester erre a kapitányné konyhájába rendelte s mi elvesztettük szem
elől. Mintha meghalt volna ránk nézve, soha föl se nézett a legénységi
szobába.

Ekkor történt, hogy élemiszer-szállitmányt eszkortáltunk Furn-Hasszánba
s az elgazeiri hegyszakadékok közt az arabok váratlanul megrohantak.
Verekedve huzódtunk visszafelé a lapos földre s ott egy tömegbe állva,
szembeszálltunk a fölkelőkkel. Csakhogy akkor már huszonkét emberünket
lepuffantották, én meg puskatussal olyan ütést kaptam a fejemre, hogy
ájulva estem össze.

Wladimir közrefogott néhány derék fickóval, öszvérre tett s igy
megmentett. Mikor magamhoz tértem, az ain-szefrai erődben, a saját
ágyamon feküdtem, bekötözött fejjel, mely ugy kongott, mint egy óriási
üres hordó.

A katonaorvos konstatálta, hogy ha három nap alatt el nem patkolok, két
hét mulva berukkolhatok a századhoz. Különben gratulált a koponyámhoz,
tudakozta, hogy miféle náció vagyok s kijelentette, hogy egy ilyen ütés
alatt bármely francia koponya pozdorjává tört volna, még az auvergneieké
is.

A mi ezután történt, arra csak ugy emlékszem, mintha seblázamban
álmodtam volna. Magam nem szerepeltem benne.

Egyedül, félig alva, hevertem a legénységi szobában. A század Joli
kapitány alatt kora reggel portyázni ment.

Nyilik az ajtó s berohan Erik. Egyenesen az őrmester ágyához ment, annak
a hatlövetü revolverét leakasztja és kifelé siet.

– Erik! – szóltam gyönge hangon.

Hirtelen visszafordult.

– Rosszul vagy, Pál? Egyszer meglátogattalak, de nem ismertél meg. Viz
kell?

Intettem, hogy igen. A nagy cserépkorsóból megitatott. Aztán odatérdelt
az ágyam fejéhez. Fülemhez hajolt és szólt:

– Ne busulj, fiu, meg fogsz gyógyulni. Az orvostól hallottam. Biztosra
veszi.

Azt hiszem, szomoruan mosolyogtam rá.

– Meg fogod látni hazádat, szülőföldedet… Isten veled, édes fiam…

– Erik, hová mégy? – kérdém gyönge hangon.

– Hosszu utra. Isten veled!

Lehajolt és megcsókolt. Éreztem, hogy két könnycsepp hull szeméből az
arcomra. A kezét igyekeztem megfogni.

– Erik, Erik! Mi bajod?

– Isten veled! – fölugrott és kifutott.

Valami ismeretlen nagy rémület rohant meg. Föl akartam ugrani az ágyból,
de erőtlenül hanyatlottam vissza. Csak azt hallottam még, hogy odakint
riadót fujnak s a szenegáli négerek vad orditás közt futnak
fegyvereikért. Aztán elájultam.

Délben rázott föl a straszburgi diák, a ki, mint maródi, a konyhába volt
beosztva.

– Mi történt, bajtárs? – ez volt az első kérdésem.

– Nem tud semmit? Szörnyü dolgok történtek!

– Mi, mi?

– Nielsen agyonlőtte madame Jolit. Az asszony kikergette a szobájából,
mint egy kutyát, s kijelentette, hogy többet látni se akarja… Erre ő
fegyverért szaladt, visszajött és lelőtte… Az udvaron kergette és
háromszor rálőtt a sikoltozó asszonyra.

– Mi lett Nielsennel?

– Mikor az asszony elesett, ráborult, sirt, haját tépte, a halottat
csókolgatta, vérét szürcsölte… mikor pedig a szenegáliak hegyibe jöttek,
fölugrott és agyonlőtte magát.

– Meghalt?

– Meg.

… Behunytam a szememet és elhatároztam, hogy mindez csak lázálom… Nem
tudom, meddig feküdtem igy… Mikor ujra kinyitottam szememet, Wladimir
ült mellettem. Megkerestem a kezét és gyöngéden megszoritottam.

– Igaz mindez? Vagy rossz álom?

– Álom. Igyál vizet és ne törődjél semmivel.

– Add ide a kezedet.

Megfogtam a kezét és oly édesen aludtam, mintha édesanyám őrködött volna
fölöttem.

Egy hét mulva egészen jól voltam, s Wladimir karján kimehettem az
udvarra. A mint a szabadban nagy lélekzetet vettem, egyszerre tisztán
emlékeztem mindenre.

– Wladimir, ketten vagyunk?

– Ketten.

– Hol van szerencsétlen barátunk?

Wladimir fölmutatott az ég kék végtelenségére.

– Ott.

– De eltemették legalább?

– A kapitány kidobatta a sivatagba. A sakálok százai marakodtak rajta
egész éjjel. Reggelre már a csontjait se találtuk meg. De én megjelöltem
a helyet, s oda járok imádkozni.

– Wladimir, vezess oda. Imádkozzunk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



EL ÁZSIÁBA!

Nielsen rémtette után türhetetlen lett a légió helyzete. Joli kapitány
vad szenvedélylyel szerette a feleségét és sötét gyülölettel nézett
minden legionistára. De különös figyelmet szentelt azoknak, a kikről a
durva ruha alatt is látszott, hogy egykor az uri osztályhoz tartoztak.
Ezeket rendelte mindig a legkomiszabb munkára. Napról-napra kivonultunk,
ásóval, kapával a kezünkben, utat csinálni, vagy az elhatalmasodott,
elburjánzott kaktuszokat irtani. S mikor fáradtan, mint a kutyák, s
éhesen hazatértünk, az udvarban sorbaállitva appelnominal-lal,
diáknyelven katalogus-olvasással szekiroztak bennünket. Éjjel pedig
rendesen riadót fujtak, s szakadó esőben masiroztattak tiz
kilométernyire és vissza, minden cél és haszon nélkül.

A légió morogni kezdett. Sötét, emberevő ábrázattal álltak a glédában s
a kapitányt egy tigris tekintetével kisérték. Ez azonban nem törődött
vele, sőt annál jobban kegyetlenkedett.

Mikor aztán a kapitány egy részeg legionistát ököllel leütött, akkor
betelt a mérték.

Egy forszirozott éjjeli menetelés alatt valaki rálőtt a kapitányra, s
kilőtte alóla a lovát. Ugy lezuhant, hogy elveszitette az eszméletét.

A légió dermedten megállt. A tisztek és altisztek azonnal előre
futottak, s részint revolverrel, részint puskával körülállták a
kapitányt, mert azt hitték, hogy ez lázadás, s a légió mindnyájukat
masszakrirozni fogja.

Egy darabig farkasszemet néztünk egymással. A hold bevilágitotta a
különös jelenetet, a zord afrikai sivatag közepén.

A kapitány magához tért, kihuzta a kardját s kilépett tisztjei köréből.

– Szakaszonként előre! Fegyvervizsgálat! – kiáltott messze csengő
hangon.

Igy akarta megtudni, hogy ki lőtt éles patronnal. A cél mindnyájunk
előtt világos volt. Egy éles hang megszólalt a zászlóalj hátsó sorában.

– Kilőni a fegyvert, de a levegőbe! Készülj!

A kézbe kapott fegyverek zöreje hallatszott.

– Kész! A levegőbe! Tűz! – kiáltott az iménti hang.

A zászlóalj sortüze dördült. Tessék most fegyvert vizsgálni. Minden
puskacső egyformát mutatott.

A kapitány toporzékolt és kivont karddal a légiónak rohant. De tisztjei
lefogták. Egy jóképü és kedvelt fiatal hadnagy vette át a vezetést s
hazavitte a zászlóaljat. Hallgatag, komor menetelés volt ez. A kapitány
és tisztjei utánunk kullogtak.

Az erődhöz közel a tisztek elsiettek mellettünk s nemsokára hallottuk,
hogy odabent megfujták a riadót.

Le akarnak bennünket fegyverezni. Wladimirre néztem.

– Mit csináljunk? – kérdém halkan.

Wladimir hátrafordult.

– Fiuk, ez élet-halál harc köztünk és a kapitány közt, – szólt
félhalkan; – adjátok ki a jelszót, hogy az udvarban négyszögbe állunk és
lassan hátrálunk a mi kaszárnyaépületünk felé. Ha aztán azt megszálltuk
és védhetjük, akkor alkudozhatunk a kapitánynyal.

A légión végigfutott a parancs.

– Csak az én kommandómra hallgassatok! – adta tovább Wladimir.

– Megértettük! – jött vissza a felelet a sorokból.

Szivdobogva haladtunk be az erőd kapuján. Ott már nagy félkörben állva
vártak ránk a fegyenc-század, a szenegáli néger tirailleurök s a spáhik
csapatja gyalog.

A négerek előtt állt a kapitány.

– Jobbra át! – vezényelt a hadnagy.

– Négyszögbe! – felelt vissza Wladimir, s a zászlóalj villámgyorsan
karréba állt.

– Vigyázz! – kiáltott ujra Wladimir, – a kaszárnyánk felé lassan
hátrálj!

A négyszög pár másodperc alatt a házhoz ért s ajtón, ablakon beugrált.
Mire a kapitány magához tért meglepetéséből, már minden be volt zárva,
az ablakok matracokkal betömve, az ajtók gerendákkal eltorlaszolva. A
Wladimirtól kiválasztott emberek a lapos háztetőre siettek, a többi lent
őrködött.

– Nyilt lázadás, – orditotta a kapitány. – Megálljatok gazemberek,
kipörzsöllek a fészketekből.

A tisztek az udvar közepén tanácskozásra gyültek össze. Jó félóra mulva
közeledett felénk a rokonszenves hadnagy.

– Hé, legionisták! Ki a vezetőtök?

– Én, Wladimir.

– Ön? Jó. A kapitány azt kivánja, hogy adják ki azt, a ki rálőtt.

– Nem lehet. Örüljön a kapitány, hogy ép bőrrel menekedett.

– Ha nem fogadnak szót, ostrommal beveszi a házat és megtizedelteti a
légiót.

– Legyen szerencsénk! – felelt Wladimir, – majd meglátjuk, ki az
erősebb. Különben valamennyiünket el nem pusztithat s hacsak egy is
életben marad a légióból, az az egy meg fogja őt ölni.

– Ez az utolsó szava?

– Ha ellenben okos lesz, eláll minden további inkviziciótól és a mai
lövést csak figyelmeztetésnek veszi, akkor mi is visszatérünk az
engedelmesség utjára.

Hangját mindenki hallotta, a ki az udvarban állt.

– Még tán bocsánatot is kérjek a légiótól? – kiáltott a kapitány. –
Hadnagy ur! Szakitsa meg az alkudozásokat. Majd az én gondom lesz,
hogyan bánjak el a lázadókkal.

A tisztek visszavonultak; az erőd falaira dupla őrszemeket helyeztek el,
az udvar és a kapu őrizetére a senegáliakat rendelték, a kik nagy
tüzeket raktak. Wladimir öt embert a háztetőn hagyott vigyázni, a többi
pedig lement a nagy kaszárnyaterembe, a helyzetről tanácskozni. A vad
fickók arcán egy kis meghökkenés mutatkozott. Tudták, hogy nagyot mertek
s ha most okosan nem viselik magukat, számukra se irgalom, se kegyelem.

Wladimir fölhágott egy ágyra s szólt:

– Bajtársak! Itt az ideje, hogy higgadtan számot vessünk magaviseletünk
következményeivel. Ha kiadjuk Fernandezt, a ki a kapitányra rálőtt,
agyonlövik, az bizonyos. Azt pedig nem engedhetjük meg, hogy ő
meghaljon, holott a kapitánynak a hajszála se görbült. Mi tehát az ő
ügyével közösséget vállalunk, vagyis a lázadás utjára lépünk. Mi vár
ránk? Vagy megostromolják a házat s akkor nagy vérontás lészen, vagy ki
akarnak éheztetni s ezt nem várjuk be. Egy golyó a szivben: sebaj,
katonahalál. De az éhségtől összeroskadni: ocsmány dolog. Ha tehát
huszonnégy óra alatt nem támadnak, akkor előkészületeket teszünk a
kitörésre. Cakkumpakk neki vágunk a sivatagnak, Tunisz felé s ott
beállunk a bey hadseregébe…

– Ha kell, beállunk töröknek! – kiáltott egy olasz.

– Jobb életünk lesz, mint ebben az istenverte sivatagban, a hol még
hozzá rugdalnak bennünket, mint a kutyát, – folytatta Wladimir.

– Ugy van, helyes! Jól beszél! – kiabálták a katonák.

A háztetőről sietve jött le egy őr s jelentette:

– Egy spáhitiszt, két legénynyel, most vágtatott el Furn-Hassza felé…

– Segitségért ment, tehát ostromolni fognak.

– Jó, csak jöjjenek!

Harci láz villant meg a szemekben. Wladimir megvárta, mig a zaj
lecsillapul, aztán folytatta:

– Első dolgunk, számba venni élelmiszereinket s beosztani. Mindenki
hordja ide az elemózsiát.

Nagy sürgés-forgás volt egy darabig s a földre teritett katonaköpenyeken
valami háromszáz prófunt halmozódott össze. A mihez száznyolcvanan
voltunk.

– Hogy állunk viz dolgában?

Szerencsére távollétünkben az otthon maradt maródiak az összes dézsákat
telehordták vizzel s igy ezzel is bőségesen el voltunk látva.

– Bajtársak, e perctől kezdve tilos a mosdás. A vizes-dézsákat is
állitsátok ide sorba… Reggel, délbe, este kap mindenki egy karaj
kenyeret és egy pohár vizet. A kiosztásra Galambos felügyel Pillerrel,
Krebákkal, Zimmermannal és Szigorinnal. Ők ügyelnek arra is, hogy
napközben a készletet senki meg ne dézsmálja… Jó lesz igy?

– Jó, jó! – kiáltottak a katonák.

Egy vén legionista a fejét csóválta.

– Én azt mondom, parancsnok, hogy vágjuk ki magunkat, mielőtt a segitség
megérkezik. Most több sánszunk van a szabadulásra.

Wladimir intett, hogy nem.

– Maradjunk csak. Azt hiszem, hogy még békésen is elintézhetjük az
ügyet, anélkül, hogy egyetlen bajtársunkat is föláldoznók…

– Bár ugy lenne, de én nem hiszem. Nekem különben teljesen mindegy, most
gebedek-e meg, vagy tiz év mulva. Csak dohányom legyen.

Ez a cinikus öreg katona egy Marnier nevü, kalózpofáju belga volt, a
legnagyobb zsivány a légióban. De nem pénzt, csak pálinkát, dohányt és
prófuntot lopott. Ezt is hirtelen abbahagyta már jó idő óta. Mivel én
sokszor adtam neki dohányt, irántam különös jóakarattal viseltetett.
Soha nem tegezett és a jelenlétemben nem káromkodott, pedig a légióban
ugyancsak divatban volt a káromkodás, a világ összes nyelvén.

Hajnalhasadtakor ketten kerültük föl Marnierrel őrnek a háztetőre. Nem
igen voltam beszédes hangulatban. Államat a puskámra támasztva, bámultam
a fölkelő napot. Egyszerre csak megszólal Marnier:

– Bajtárs, valami titkot akarok önnek elárulni.

– Beszéljen.

– Titkom az élelmezési kérdésbe vág. Tudja-e, hogy a légió házából
alagut vezet az erőd élestárába?

– Most hallom először.

– Ugy bizony. Mikor először ide kerültünk, egy távozó barátom három
pakli dohányért elárulta, hogy az alagut az ő ágya alatt kezdődik s az
éleskamra faláig ér, s ajánlotta, hogy folytassam. Meg is tettem. Be is
fejeztem.

– Mivel?

– Szuronynyal.

– Nehéz lehetett.

– Próbált embernek nem nehéz. Ceutában gályarab voltam, s onnan ily
alaguton szöktem meg. Mióta itt vagyok, hat kilóval hiztam, mert
pompásan élek… és okosan… csak annyit eszem, hogy észre ne vegyék a
hiányt. Csak az a bajom, hogy a mult héten a két szomszédom, két
akasztófára való spanyol észrevette, hogy éjjel az ágy alá bujok és
eltünök. Rám lestek és rám rontottak… Most már őket is élelmeznem kell…
Ugy látszik, a sergent-fourrier, meg a sergent-major, a kik onnan a
szakácsnak kiadnak, maguk is lopnak, mert különben a mi nyomainkat
észrevennék.

– Hát miért árulja el mindezt nekem?

– Miért? Ön ugy se osztozkodik a lopott holmin, azt tudom. Aztán meg, ha
csakugyan a kiéheztetésünkhöz fognak, akkor, ha önnek tetszik,
áthordhatjuk az egész kamarát ide.

– Helyes. Egyelőre ne szóljon senkinek. Majd, ha ugy fordul a dolog,
figyelmeztetem Wladimirt.

– Helyes. Csak azt akartam elérni. Most már egy becsületes ember is tud
a dologról, nemcsak az a két spanyol gézenguz.

Reggel, a mikor a _distributiont_ (élelemkiosztás) fujták, a legionisták
sovár szemmel nézték a konyha körül sürgő bajtársaikat, kezükben a
párolgó csajkával. Morogva rágódtak a karaj kenyeren és itták hozzá a
vizet.

– Tetszik egy kis sajt? – sugta Marnier.

– Köszönöm, nem eszem.

Éreztem, hogy a sajtevés bajtársaim cserbenhagyásával volna egyenlő. Nem
akarok különb kosztot, mint az övék.

Délfelé nagy bámulattal látjuk, hogy a kiküldött spáhik visszatérnek, s
közöttük egy staféta lovagol, öt afrikai lovas-vadász kiséretében.

Mi történt?

A staféta, egy chasseur-tiszt, a kapitány házába ment. Egy negyedóra
mulva látjuk, hogy egy fiatal hadnagyunk sietve közeledik felénk.

– Hej, legionisták, ott van Wladimir?

– Itt vagyok, hadnagy ur.

– Parancs jött a tengerészeti minisztériumtól, a légió azonnal megy
Szidi-bel-Abbeszbe, onnan Oránba és onnan Tonkinbe…

– Tonkin? Tonkinbe megyünk?… Halljátok, fiuk… Ázsiába megyünk…

Egy legionista a levegőbe dobta a sapkáját.

– Hurrá, Tonkin!

– Hurrá, hurrá! – kiáltott a sereg, mely e percben már zsufolásig
megtöltötte a háztetőt.

– Mi történt Tonkinben? – kérdém a hadnagyot.

– Lázadás… Háboruba megyünk…

– Vive la guerre! Éljen a háboru!

Mikor a zaj lecsillapult, Wladimir szólalt meg:

– De hadnagy ur, előbb talán el kellene intézni ügyünket a kapitánynyal.

– Törődik is veletek a kapitány… áthelyezték a tengerész-gyalogosokhoz,
a hol azelőtt szolgált s azonfelül a legutóbbi hadjáratért
becsületrendet kapott.

– Nem akar bosszut állni?

– Eszeágában sincs. Azt mondta, mit okoskodjék tovább veletek, ugy is
ott vesztek mind Tonkinben.

– Becsületszavára?

– Becsületszavamra. Ha legkisebb bajotok történik, én állok a lázadás
élére.

– Hurrá, éljen a hadnagy!

Igy ért véget szerencsésen a lázadás. A kapitány még az este ott hagyott
bennünket s a chasseurökkel Szidi-ben-Abbeszba utazott. Mi pedig
bucsulakomát csaptunk, dupla adag rummal… A mi azonban a két spanyolnak
nem volt elég, mert egy hordó rumot loptak az alaguton át, s azt egy
félóra alatt többedmagukkal megitták… A miből óriási verekedés lett, az
egész garnizonnak bele kellett avatkoznia. De már későn volt… a két
spanyol agyon volt verve. Azt hiszem, Marnier keze benne volt, mert a
vén közkatonában volt bizonyos zsivány becsületérzés s komisz dolognak
tartotta akkor is lopni, mikor ugy is jól ment a sorsuk.

Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről, s meginditották a vizsgálatot. Máig
sincs befejezve. Egész szolgálatom alatt ilyen ügyekben egyetlen komoly
vizsgálatot se láttam. Ki törődött ennek a nagy csürhe kalandornak az
életével?

… Tán csak nekem jutott az eszembe, mikor a két olaj-barna fiut véresen
kiteritve láttam, két granadai vagy barcellonai öregasszony, a kik mától
kezdve hiába várják haza a kedves fiukat.



TONKIN FELÉ.

Hajnalban utrakeltünk Szidi-Bel-Abbesz felé, homoksivatagon,
kaktuszokkal benőtt földeken és sziklás, kemény talaju vidékeken
keresztül. Leirtam már ezt az afrikai marsot, nem akarok ujra rátérni,
de azt mondhatom, hogy volt mit cipelnünk. Mindegyikünk hátán egy
óriási, fekete vitorlavászon-borju, tele a holmikkal, minden második
ember egy összegöngyölitett sátrat visz, a kinek nincs sátra, az viszi a
főzőkészüléket. A sátor és borju negyvenkét kiló. Ehhez jön a
Lebel-fegyver, magazinjában nyolc patronnal, négy és fél kiló, azonkivül
még kilencven töltény. Ha hozzá veszem a kétliteres kulacsot, melyet
reggel mindig megtöltöttünk vizzel (ebből főztünk levest, kávét, ittunk
és mosdottunk), hát beláthatják, hogy a szegény legionárus ugyancsak
görnyedt a hosszu mars alatt, – néha ötvenkét kilométert is tettünk egy
nap alatt.

Szidi-Bel-Abbesz egy közönséges arabs város, melynek már vasuti állomása
is van. Ha csak szabad időm volt, az állomásra mentem s bámultam a
vonatok jövését-menését. Rosszul fejeztem ki magamat. Nem bámultam,
valósággal élveztem, mert abba az édes illuzióba ringattam magamat, hogy
Európában vagyok. Különben pedig a városon kivül, rozoga barakkokban
laktunk, melyeken keresztülfujt a szél és beesett az eső. De ez még
hagyján. Karácsony felé közeledtünk s gyakran dühöngött a bóra, a mely
lehütötte a hőmérsékletet s havat hozott. A barakktábor körül kiállitott
őrök sokszor dermedten rogytak össze s a patrol hordta be őket a
helyükre.

Mondanom se kell, hogy én és Vladimir boldogok voltunk a hó láttára.
Orosz és magyar hazánk jutott eszünkbe, a csengő szánok, a vadászatok, a
korcsolyázás. S karácsony este egy kis fát gyujtottunk a barakkban, nagy
bámulatára elvadult társainknak, a kik bizonyára azt se tudták, hogy
micsoda ünnep van ma. Vladimir egy kis Szűz Máriás amulettel lepett meg,
én pedig őt egy csinos fapipával, melybe belefaragtam a nevét. Sőt
Marniernek, a vén belgának is vettünk közös erővel két pakli dohányt s
egy üveg pálinkát.

Éjfélkor pedig elmentünk a dominikánusok kis templomába misére.
Társaink, a kik nem voltak szolgálatban, az abszinttől félig ittasan
hevertek, vagy daloltak a barakkokban. Dupla porció abszint: ez
jelentette náluk az ünnepet.

A légió rakoncátlan legényei és az arab lakosság közt folytonosak voltak
a surlódások. Uj év előtt az ezredes parancsba adta, hogy elvárja, hogy
az esztendő első napján a légió tisztességesen viseli magát. Nagy oka
volt erre az ezredesnek, mert az ujévet a légió rendkivüli kihágásokra
szokta felhasználni. Ugy volt most is. Életveszélyes volt e napon
Szidi-Bel-Abbesz utcáin mutatkozni. A légió részeg katonái bajonettel
hadonászva tántorogtak ide-oda és mindenkit inzultáltak. Ebből nagy
verekedések támadtak, s estig hét arabot és két spanyolt öltek meg. Az
arabokról jegyzőkönyvet vesznek fel, s ezzel az ügy el van intézve, a
spanyolok dolgában egy kis vizsgálat is volt, de a vége mégis csak
jegyzőkönyv, melyből kiderül, hogy a szerencsétlen hispániai öngyilkos
lett, vagy szivszélütés ölte meg.

Mi ebéd után Vladimirrel kávéházba mentünk s ott sakkoztunk estig egy
müvelt arabbal, a ki Párisban a Louis le Grand-liceumot is elvégezte. A
városban is vacsoráltunk s utána egy kis puncsot eresztettünk meg. Éjfél
tájban óriási zenebona támadt. Egy csapat legionárius, abból a
kiéhezett, elzüllött fajtából, mely egy korty pálinkáért odaadja a
kenyerét, betört a vásárcsarnokba rabolni. A bent levő két arab őr
revolveréhez kapott s két legionistát halálosan, négyet könnyen
megsebesitett. Mire a katonaság megérkezett, az épek mind elillantak s
csak a haldoklók és sebesültek jajgatása hallatszott. A két arab őr a
szó szoros értelmében darabokra volt tépve, vagdalva. A nagy kravallra a
lebujokból mind oda tódultak a legionisták s a sebesültek elszállitása
alatt szitkozódva fenyegették az arabokat, hogy fölgyujtják a várost. Az
ezredes riadót fuvatott s turkókkal összeszedette és a táborba vitette
az összes legionistákat.

Hogy kik vettek részt a betörésben, sohse lehetett megtudni. A
halottakat eltemették, a sebesültek fölgyógyultak, de nem árulkodtak,
néhány jegyzőkönyvet fölvettek – s ezzel vége volt. Annyi azonban
bizonyos, hogy a rablásban Marnier, az öreg csirkefogó benne lehetett,
mert három napig olyan fenomenális borjubecsinált levest főzött nekünk,
sok karfiollal, hogy (mint az öreg magát kifejezte) még a köztársaság
elnöke is azt mondta volna: _Édes Marnier, adjon még egy tányérral_.

Az öreg ragaszkodott hozzánk, mint egy hű kutya, mert emberileg bántunk
vele s a viselt dolgait sohse bolygattuk. Az pedig sokat ér a légióban,
ha az embernek egy ilyen félelmes, mindenre elszánt, semmitől vissza nem
riadó protektora van.

A véres ujesztendőnek mégis lett egy eredménye: parancsnokságunk
megsürgette az ezrednek Tonkinbe való elszállitását. Az ellátás ez
időben roppant rossz volt. Ha egy arab kereskedőnek nem csináltam volna
francia fogalmazványokat, a mivel pár frankot kerestem, jóformán folyton
koplaltunk volna Wladimirrel. Az idő se kedvezett. Éjjel hó és fagy,
nappal folytonos eső. S a légiót rossz magaviselete miatt szigoritott
szolgálattal büntették. A szolgálat áll reggel hólapátolásból, aztán
őrtállásból. Két óra helyett három óra hosszat kellett őrtállani s félig
megdermedve kerültünk vissza az őrszobába, helyesebben őrsátorba,
melynek összes butorzata két pad, ezen kucorgunk, igyekezvén, hogy
lábunk a tócsákba ne érjen, melyekkel a föld tele van.

Ezekben a napokban tüzte fel az ezredes Joli kapitány mellére a
becsületrendet, ugyanakkor egy őrmester _médaille militaire_-t kapott. A
dolog nagy parádéval történt, a város főpiacán kirukkoltak a spáhik, a
turkók és mi. A parádét a spahik ezredese vezényelte. Befelé fordulva
négyszöget képeztünk. A négyszög egyik oldala turkókból, két oldala a
légióból, negyedik oldala spahikból állt – ezek voltak a legszebbek,
lóháton, vörös-fehér burnuszszal. A négyszög közepén legelől foglaltak
helyet Joli kapitány, mellette az őrmester, mind a ketten kivont
karddal. Mögöttük állt egy-egy tiszt a spahik, turkók és a légió
zászlajával. Ezek mögött az összes dekorált tisztek és altisztek,
szintén kivont karddal. Az ünnepeltek előtt állt a két ezredes. Az egyik
csengő hangon, francia modorban nagy beszédet vágott ki, melyben sűrűn
szerepelt a _zászló becsülete, Franciaország dicsősége, a nemzeti
hagyományok, a gall vitézség_. A beszéd után a keresztet Joli kapitány
mellére tüzte, kivont kardjával kétszer vállon ütötte, megölelte és két
orcáján megcsókolta. A zenekar a _Marseillaiset_ játszotta, mi
tisztelegtünk. Az őrmester se lovaggáütést, se csókot nem kapott, csupán
kézszoritást és _Marseillaiset_. A civil közönség levett kalappal nézte
a parádét s hallgatta utána a Carnot dicsőitésére készült _Père la
Victoire_-t, melyet akkor már Paulus világszerte hiressé tett.
Megjegyzem, hogy a zenekar se a Marseillaiset, se az utóbbit nem tudta
tisztességesen eljátszani.

A napok és hetek unalmasan teltek. Közben az orvos megvizitált és
kiválogatta azokat, a kik a tonkini szolgálatra alkalmatlanok. Érdekes
volt a légió egy tonkini zászlóaljának a visszaérkezése.
Kétszázkilencvenheten mentek el innen egy év előtt és nyolcvanhárman
tértek vissza. Összenéztünk Wladimirral, mikor egy tonkini legionista
ezt nekünk elbeszélte. Ez a biztos halál. A hazajöttek is száraz,
kiaszott, sárga alakok voltak, mint a kisértetek. A halál csiráját
hordták ők is magukban. Sokat beszéltek a kiállt veszedelmekről, a mi
csak fokozta a vágyunkat, hogy oda jussunk.

Február vége felé tavaszodni kezdett, gyönyörü lett a természet, s
délben már nagy melegek jártak. Ez időtájt kaptuk meg uj, tonkini
egyenruháinkat, mely áll egy teljes sötétkék ruhából, duplasor sárga
gombbal; sapka helyett vászonból készült, parafával bélelt angol sisakot
kaptunk. Nincs az az egyéves önkéntes, a ki október elsején jobban
feszitsen a Koronaherceg-utcán, mint a hogy mi feszitettünk végig a kis
arabs városon. Mindenki utánunk nézett, s nem egyszer hallottam az
asszonyoktól: _Szegény fiuk!_ Sok ezer délceg legényt láttak már ezek
innen elvonulni, a kik közül csak néhány szomoru rom tért vissza.

Mióta a tonkini uniformist megkaptuk, nem kellett szolgálatot tennünk,
urizálhattunk egész nap, csak éppen pénzünk nem volt hozzá.

Még a general de division látogatásán kellett átesnünk. Váratlanul jött
és éjjel allarmiroztatott bennünket, s _feldmässig ausgerüstet_ kellett
kivonulnunk. Fél egykor fujták a riadót és reggel 5 órára voltunk
készen. Akkor is hiányzott a tiszteknek és altiszteknek a fele. Furcsa
kis állapotok!

Végre március 14-ikén vasutra ültünk. Szokás szerint az egész garnizon,
csengő zenével, az állomásra, kisért, és ott elbucsúztatott. Könnyü
szivvel hagytuk ott az utálatos várost.

Oránba robogtunk. A kikötőben ott lebegett a _Bien-Hoa_ nagy hadi
szállitógőzös, mely minket Tonkinbe volt viendő. Mikor már a parton
álltunk sorban, várva a behajózást, futva jött utánunk a kaszárnyából
egy altiszt. Az inspekciós tiszt küldte, mert egy csomó legionistának
levele volt. A jószivü fiu sietett, mert tudta, hogy most már hónapokig
nem kaphatnak hirt hazulról.

Képzelhetik meglepetésemet, mikor az őrmester az én nevemet is szólitja.

Levelem volna nekem, a kinek senkije sincs a világon? Megdobbant a
szivem, éreztem, hogy a vér az arcomba fut.

Hát nem vagyok elég jól eltemetve? Ki érdeklődik irántam? Hogy tudott
kiásni?

Egy hang a sötétségből, egy árny a multból. Istenem, mi lehet ez?
Taszit-e tovább az utamon, vagy visszahí?

Átvettem. Női irás volt, Budapestről jött. Reszketett a kezemben.

– Mi az? – kérdezte Vladimir.

– Levél hazulról.

– Kitől?

– Sejtelmem sincs.

Milyen kis kapu az a levél, s a mult összes emlékei egész rajokban
tódulnak ki rajta. Éreztem, hogy gyengülök, elérzékenyülök.

Eh, torlaszoljuk el a kaput, nincs mult. Meghaltam! – mormogtam magamban
s a levelet olvasatlanul összetépve, beledobtam a kikötő piszkos vizébe.

A szennyes áradat magával ragadta – én félrefordultam.

Tiz perc mulva a hajón voltunk, a gőzkürt tompán búgott, a
_Marseillaise_ csengett, a hajó megmozdult s mi Vladimirrel, épp ugy,
mint a többiek, lobogtattuk a zsebkendőt. Kinek?… Hm… Senkinek…
Afrikának.



BU-LAM ISTEN.

Harmincnégy napig utaztunk a _Bien-Hoa_ nevezetü hajón, mig végre
megérkeztünk Szaigonba, Indo-Kinának francia kézben levő részére. Az
utazást nem részletezem. A hajó annyira tele volt, mint egy kiránduló
gőzös, mely vasárnap este Visegrádról Budapestre hazatér. A mi annyit
jelent, hogy folytonos zürzavar, taszigálódzás, rendetlenség közt éltünk
egy hónapon át. A szuezi csatornán és a Vörös-tengeren iszonyuan
szenvedtünk a hőségtől, az Indiai tengeren egy kis tajfun táncoltatott
meg bennünket, Kolombóban pedig öt legionárius a tengerbe ugrott s a
partra uszott, hová nem lehetett őket követni. Ezek voltak az utazás
főbb eseményei. De mindez minket nem érdekelt, mi a rejtélyes Ázsia felé
szegeztük vágyakozó tekintetünket, hol a legérdekesebb kalandokra
számitottunk.

Mondanom sem kell, hogy rendkivül boldogok voltunk, mikor ujra szilárd
szárazföldet éreztünk a lábunk alatt, s a hajó zsufoltságát a
tengerészeti gyalogság pompás, tágas, modern kaszárnyájával cseréltük
föl. Az udvar közepén egy nagy medence volt, tele friss vizzel, ebben
annyiszor megfürödtünk, a hányszor csak ráértünk; különben a
szennyesünket is ebben mostuk. A medence egyuttal büntetésül is
szolgált, persze nem az altisztekkel, hanem csak a magunkfajta
közlegényekkel szemben. Ha a légionisták közül valaki ugy viselte magát,
hogy a bajtársi szellemet megsértette, a többiek kilestek egy alkalmas
pillanatot s ruhástul a vizbe dobták (mint a császárság alatt a
spicliket a Szajnába); megtörtént, hogy cakkumpakk katonákat,
fegyverestől a vizbe dobtak. S a legszigorubb inkvizició se tudta a
tetteseket kideriteni; maga a szenvedő fél se mert árulkodni, mert akkor
egyszerüen – ujra beledobták. Kétszer, háromszor, mig be nem fogta a
száját.

Szaigonban április közepén már olyan meleg volt, mint nálunk juliusban.
Mi vár itt ránk majd nyáron! Előre is borsódzik a hátam. A város
különben csinos, van egy európai nivón álló állatkertje, egy
Gambetta-szobra, mely kisebb, de jobb, mint a párisi Gambetta-szobor.
Wladimirral egyszer kimentünk, megizlelni a kinai konyhát. Potom pénzért
kaptunk két tojást, szamarit (valami rizskásás hust), gombócot, mely
belül gyümölcscsel és mézzel van töltve, s ittunk rá jó sok sum-sumot,
vagyis rizspálinkát. Ez különösen Marniernek izlett s két este
holtrészegen szállitottuk haza.

Pár nap mulva ujra a _Bien-Hoára_ mentünk, mely most már ágyukkal volt
ellátva, s elindultunk Hai-Fongba, a pirátok ellen. A _Bien-Hoán_ három
napig haladtunk, akkor ágyunaszádokra tettek át s ugy mentünk a Sárga
folyamon egész Fu-Lang-Tongig. Elől ment a kommandáns hajója, orrán a
kinai révkalauzzal, a ki jobb- és balkarjának emelgetésével dirigálta a
kormányost. A vezérhajó után egy egész kis flotta uszott, tele
legionistákkal, tengerész-katonákkal és anami gyalogsággal. Ha valami
gyanus részre érkeztünk, csónakot le, s mind a két oldalra egy-egy
század anamita legény ment ki, a kik majom-ügyességgel átkutatták a
környéket, s a part mentén futva kisérték az ujra elinduló hajókat.

Egy izben szintén kiszállt, éppen a mi hajónkról, egy anamita káplár tiz
legénynyel, hogy a baloldali gyanus bokrot egy kissé megzörgesse. Ez a
káplár nagyon intelligens benszülött volt, a ki államsegélylyel az
1889-iki párisi kiállitást is meglátogatta. Alig haladtunk tovább száz
métert, látjuk, hogy a mi káplárunk embereivel megjelenik a parton, s
szörnyen integet. A hajó megállt, a csolnakot leeresztették, s a
csapatot visszahozták.

– Mi baj, káplár? – kérdé az anamiták főhadnagya, egy kolerikus
délfrancia.

– Főhadnagy ur, én nem vállalok az embereimmel szolgálatot, mig a nap le
nem nyugszik és ujra föl nem kel.

– Ugyan miért, gyermekem? – kérdé a főhadnagy.

– Mert láttam Bu-Lam istent, egy malacfejjel a szájában.

– Bu-Lam? Miféle isten az?

– Az nekem istenem, a kit imádok, a kit a malacfejjel
megbecstelenitettek; nem akarom, hogy szerencsétlenség érjen, s azért ma
nem teszek olyan dolgot, a mihez az isten segitsége szükséges.

A francia dühbe jött.

– Eh, lári-fári, neked nem Bu-Lam az istened, hanem én. Előre, mars
vissza!

Az anamiták morogtak.

– Főhadnagy ur, én nem vagyok gyáva; nézze, itt a mellemen a katonai
érem; én öt sou zsoldért szolgálok, holott odaát, a pirátoknál, minden
levágott fehér fejért tiz frankot ád a mandarin.

– Visszamégy, vagy nem?

– Nem!

– Nesze!

És a kezében lévő sétapálcával ugy vágott rajta végig, hogy arcából
kibugygyant a vér.

Az anamita káplár hátratántorodott és meghorkant benne a vad indulat.
Öklei összeszorultak. Társai elorditották magukat és nagyot
toppantottak. De különben helyben maradtak, főképp mert egy pillanat
alatt négy legionista állt előttük szegzett szuronynyal.

A káplár bő ujjasába törölte kiserkedt vérét és szólt:

– Agyonüthetsz, uram, de nem megyek.

A kolerikus francia talán közéjük rohant volna bottal, de a mi
parancsnokunk elvonszolta. Ugyanakkor hangzott a parancs:

– Légió! Második szakaszból tiz önkéntes Wladimirral kimegy!

Az első jelentkező persze én voltam. Utasitásunk az volt, hogy a folyam
partján haladjunk fölfelé s egypár járóőrt küldjünk kissé beljebb.

A csónakot a tiz legionista ugy lenyomta, hogy a viz egészen a pereméig
ért. Az orrán állt Wladimir, s figyelmesen fürkészte a hallgatag parti
őserdőt, mely felé a matrózok egyenletes evezőcsapásai vittek.

– Nom d’un chien, – káromkodott Marnier, – többet nem borotváltatom
magamat anamitával. Vad ember ez mind s gyülöli a fehéret. Egyszer
eszébe jut valami, krik, egyet vág, aztán elszalad a fejemmel a
mandarinhoz.

Schulz, egy hórihorgos porosz, az ő komikus franciaságával megszólalt:

– Nyugodt lehetsz, öreg bandita, a legostobább anamita is tudja, hogy a
te fejedért nem ád a mandarin semmit.

A katonák röhögtek.

– Csitt a glédában, – szólt rájuk Wladimir, – fogjátok be a szátokat és
nyissátok ki a szemeteket.

Pár perc mulva kézügyben a puskával, a partra ugráltunk s óvatosan
kutatgattuk az erdőt, de megmaradva a part mellett. Én Wladimirhoz
tartottam magamat. Egyszerre csak az erdőből egy hang hallatszik:

– Salut, bourgeois!

– Ki az? – kiáltott Wladimir.

– Megtaláltam az Istent, gyertek ide!

Egy kis tisztáson egy undok, valami budhista templomból ellopott ülő
bálvány volt, nagy, tátott szájában a malacfejjel. Ez téritette vissza
az anamitákat. Marnier persze azonnal a malacfejet kezdte vizsgálni,
hátha be lehetne sorozni az éléstárba. De eldobta, mert kukacok
mászkáltak már rajta. Utána meg fölrugta Bu-Lamot is.

Szélcsend volt. Egy falevél se mozdult. Csak a tisztás szélén rezgett
egy platán. Meglöktem Wladimirt, s a fára mutattam.

– Ezt ember mozgatja.

Közelebb léptünk. Abban a percben majomügyességgel egy benszülött
siklott, majdnem zuhant le a fa törzsén. Mire puskánkhoz kaptunk, már
eltünt a fák közt. Egy tucat lövés ment utána… az erdőben nagy nyüzsgés,
morgás, búgás támadt… mintha fölvert állatok vagy emberek robognának
tova. Éles vijjogás, sivitás, ágak tördelése hallatszott. Mi
önkénytelenül is vállat vetve egy csomóba álltunk a tisztás közepén.

– A folyamhoz! – kiáltott Wladimir. – Marnier, erre, vezesd őket!

S mutatta az irányt. Ő leghátul maradt, én persze vele. A tisztás szélén
egy fa mögül visszanéztem. Ötven-hatvan lépésnyire egy óriási platán
ágai szétváltak, egy pirossipkás piráta jelent meg, s célba vette
Wladimirt. De megelőztem, jó Lebel-puskám nem hagyott cserben, egy
durranás: s a rabló sziven találva, kiterjesztett karokkal bukfencezett
le hatvan láb magasságból. Aztán retiráltunk tovább.

A parton azalatt már három csolnak kötött ki, tele legionáriusokkal, a
kik értünk jöttek, ha talán bajba volnánk.

A parancsnok a hajóról kiáltott:

– Pirátok?

– Tele van velük az erdő.

– Hasra!

Lefeküdtünk a földre, a monitor orral fordult felénk, s a fejünk fölött
egypár golyót küldött Creusot remekéből a sürübe. Az ágyudörgés hatalmas
visszhangot vert föl, az erdőt még jobban megbolygatta, s most már ezer
meg ezer láthatatlan lény orditozott és menekült benne. És nekem eszembe
jutott, hogy itt száz meg száz fakunyhóban a barna anyák most reszketve
térdelnek gyermekeik mellé, s imádkoznak: _A fehér ördögöktől ments meg
uram minket_. És kihez imádkoznak? A buta Bu-Lamhoz, a kit a vén Marnier
fölrugott? De hátha ez a durva bálvány csak az ő együgyü, barbár
képzeletük, alacsony értelmük hibája, s ez ösztönszerü jelkép mögött (és
erről nekik sejtelmük sincs) az egy igaz Isten rejlik, a ki őket is
megteremtette… Akkor bizony mi csakugyan fehér ördögök vagyunk s
gazságokat követünk el velük.

Nem sok időm volt filozofálni, mert csónakba komandiroztak s
visszamentünk a hajóra. A hajó ment még vagy hat kilométert s
esteledvén, horgonyt vetettünk.

Csillagtalan, holdvilágtalan, sötét éj volt. Alaktalan homály vett körül
bennünket. Az ágyunaszádokon egymásután elpihent az élet, csak az őrök
lépéseinek kopogása hallatszott s az árbocon égett egy-egy lámpa.
Vacsora után komótosan elnyujtózkodtunk Vladimirral, mert ez éjjel nem
volt szolgálatunk, s rögtön el is aludtunk.

Arra ébredtem, hogy valaki ráz.

– Mi az?

– Keljetek föl, a légió folytatja az őrséget.

Gaudrion káplár volt.

– Hány óra?

– Négy óra éjfél után.

– Hisz négykor az anamiták veszik át.

– Épp azért folytatjuk, mert az anamiták megszöktek.

Erre már talpra ugrottunk Wladimirral.

– Mi az ördög?

– Ugy van, pajtás. Hajónk összes anamitái itt hagytak, a megütött
káplárral együtt. A koromsötétségben csöndesen leereszkedtek a vizbe s
kiusztak a partra. Az őrszemek nem vettek észre semmit.

Mit volt mit tenni, mi pihentek sorakoztunk, fegyverbe léptünk s a
födélzetre mentünk. E percben a tiszti szobák felől vadállati orditás
hallatszott.

Oda siettünk. A parancsnok tántorgott elénk, halálsápadtan, s az egyik
tiszti kabinba mutatott. Berohantam, lövésre készen tartott fegyverrel…

A puska kiesett kezemből s megdermedve álltam meg. Az ágyban, irtóztató
vértócsában, egy fejetlen holttest feküdt.

Mindent megértettem: Aristide Sylvain volt, a délfrancia főhadnagy, a ki
bottal megütötte a káplárt. Ez se fog, szegény, többet a marseillei
Cannebiêren fesziteni… A bandita, mellén a francia hadiéremmel, tenyerén
Carnot kézszoritásával, elvitte a szép barna főt a mandarinhoz.

Igy rugott vissza bennünket Bu-Lam.



KATONAÉLET AZ ERDŐBEN.

Őszintén megvallom, hogy Kináról és Tonkinről soha semmiféle tudományos
utleirást nem olvastam s csak annyit tudok róluk, a mennyit Afrikából
jövet a hajón tanultam. Itt ugyanis volt egy derék tengerésztiszt, a ki
hetenként kétszer előadást tartott az ázsiai francia gyarmatokról s
lakosaikról s minden előadását azzal végezte: _Fiaim, vizet sohse
igyatok és ne részegeskedjetek, különben az ördög elvisz benneteket._
Ezt aztán, de csakis ezt megjegyezte magának a legionista, de egyuttal
hozzátette: Hát mi a menykőt fogunk inni azokban az istenverte
országokban?

Azért emlitem csak tudatlanságomat, hogy ne vegyék rossz néven, ha
valami földrajzi, álattani vagy növénytani badarságot követek el. Afelől
nyugodtak lehetnek, hogy a mit láttam, azt hiven leirom.

Sylvainnek, a megölt dél-francia tisztnek helyét egy tengerészhadnagy
foglalta el, a kinek a megszököttek helyett egy harmincfőnyi anamita
csapatot bocsátottak a parancsa alá s mentünk tovább. A megölt Sylvaint
telekovácsoltuk nehéz vassal, lepedőbe varrtuk s tengerészmódra a viz
alá sülyesztettük. Egy sortüzzel bucsuztunk el tőle, s mikor a
bugyborékoló vizbe meresztettem tekintetemet, magam is ugy éreztem,
mintha a fejem átkozottul mozogna a törzsökén. Bár nem nagyon
ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a bolond főt valaha visszavigyem Európába,
a halálnak ez a neme mégis borzalommal töltött el.

Megérkeztünk Fu-Lang Tongba, hol száztizenöt legionista, köztük én és
Wladimir, s harminc anami lövész, a megfelelő podgyászszal a partra
szállt. A város tizenöt-husz házból s hét-nyolc templomból áll. Minket
egy ilyen pajtaszerü templomba szállásoltak, melynek eresze majdnem a
földig ér, de belül szép, faragott oszlopsorok diszitik. A templomok
körül palliszádok vonultak. Ez már katonai munka. Alig helyezkedtünk el
templomunkban s alig hagytuk el a hajót, a szakasz-szakácsok jelentik a
parancsnoknak, hogy egy falat élelmiszerünk nincs. A kapitány nyugodtan
utalt arra, hogy a garnizon tőszomszédságában egész csomó apró falu van,
szerezzünk onnan. A katonák ezt parancsnak vették és elszéledtek. Egy
óra mulva malaccal, libával, kácsával, tyukkal, nyers hussal megterhelve
tértünk vissza. Marnier még egy hordó bort is guritott maga előtt. Igy
aztán a szakácsok pompás ebédet készitettek, melyre feketekávé és rummal
kevert forralt viz következett. Megjegyzendő, hogy az emlitett falvakat
teljesen üresen találtuk, a lakosok elmenekültek előlünk.

Este korán lefeküdtünk, de már egy órakor talpon voltunk, hogy
állomásunkra, Na-Namba masirozzunk. Harmincnégy kuli hozta a
podgyászunkat, s én, Wladimir, Marnier, Schultz voltunk kirendelve, hogy
vigyázzunk a teherhordókra. Parancsunk az volt, hogy a ki jobbra vagy
balra kilép a libasorból, azt szó nélkül le kell lőni. Ezt a parancsot a
vékonydongáju, gyenge anamita legények is tudták s iszonyu ijedt
tekintetet vetettek puskáink felé.

A mint a hajnal első derengése föltetszett az égen, egy gyaloguton
nekivágtunk az őserdőnek, telepakkolt borjuval és százhatvan patronnal.
A mint a nap fölkelt, rögtön tikkasztó lett a meleg. Nagy bámulatomra a
legnagyobb gonddal ápolt földek, kukorica, ricinusz, tök, saláta,
burgonya közt vitt el utunk. Tizenkét órára egy lakóitól elhagyott
faluba értünk, hol azonnal ingre vetkőztünk, mert ruhánk facsaró viz
volt. Itt, az alacsony bambuszkunyhókban megpihentünk. A falu környéke
csupa rizsföld volt, mely, mint mindenütt, itt is folyton viz alatt áll.
Ezenfelül büzhödt mocsarak környékezik a falut. A legszomjasabb ember is
undorodva fordul el ettől a mocsárviztől, de ha akart volna se ihatott
volna belőle, mert a parancsnok fegyveres őröket állitott melléje. A
ronda vizet előbb megforraltuk s aztán teát főztünk belőle. De még igy
is émelyitő volt s bizony nem egy könnyelmü ember, a kit a szomjuság
gyötört, lopott egy csajka vizet a mocsárból.

Másnap reggelig pihenve, ujra utra keltünk, s délelőtt Na-Namba
érkeztünk, mely hosszabb időre állomáshelyünkül volt kitüzve. Na-Nam
erőd kis dombra van épitve, a domboldalon kisebb kaszárnyaépületek,
sárból és bambuszból, a csucson a _fellegvár_, mely büszke cim azt
jelenti, hogy a dombtető földdel megtöltött kosarakkal van
körülsáncolva, s a kosarak tetejéről két revolverágyu néz alá a völgybe.
Minket a domboldalon levő házikókba szállásoltak, az _első emeleten_ (a
hogy a dombcsucsot nevezték) tengerészek voltak. Bármilyen primitivnek
tetszett előttem az egész védelmi berendezés, tény, hogy a pirátok ellen
pompás oltalmat nyujt s a legváratlanabb éjjeli rohammal se tudták eddig
bevenni.

A régebben ott tanyázó s szolgálatban nem levő legionisták élénk
hurrával fogadtak bennünket és sapkájukat nehányszor a levegőbe
dobálták, mikor vidám trombitaszóval a tágas, elkeritett helyre
bevonultunk. Alig hogy fegyvereinket elhelyeztük a kijelölt házban,
kisiettünk körülnézni és ismerkedni. Akkor láttuk csak, hogy ezek a
régiek minő sárgászöld szinüek, beesett arccal, lesoványodott testtel,
meggörbedt tartással. Engem legelőször egy fiatal, tejfölös száju suhanc
szólitott meg ezzel:

– Nincs az urak közt osztrák?

– Van, kettő, – feleltem, – ön talán osztrák?

– Nem, magyar vagyok.

– Akkor honfitársak vagyunk, – mondám magyarul.

– Igazán? – kiáltott ő is magyarul, s mind a két kezét elém tartotta, –
ezt a szerencsét nem is mertem remélni. Kicsoda, ha szabad tudnom?

– Galambos Pál, Budapestről.

A fiatalember erre egy Magyarországon kitünően hangzó régi nemesi nevet
mondott. Én azonban csak Kertésznek fogom őt hivni. Bámulva néztem rá.

– Ön bámul, ugy-e? Hja uram, ön egy haszontalan, szüleinek sok bánatot
okozott boldogtalan fiut lát maga előtt, a ki önmagát az idegen légióba
számüzte, hogy kijárja a szenvedések iskoláját.

– S mióta legionista?

– Egy évig szolgáltam Afrikában és egy éve vagyok Tonkinben. Istenem, de
jól esik magyarul beszélni. Két év óta nem volt részem benne. Azért
kérdezősködtem az osztrákok után, mert velük tartjuk a kompatriótaságot.

– Hej, Pál! – kiáltott Wladimir.

– Mi az?

– Gyere csak ide.

– Jőjjön, Kertész ur, bemutatom egy kebelbarátomnak.

Wladimir is egy oroszt fedezett föl, s azzal akart megismertetni. Néhány
perc mulva a két orosz és a két magyar a kantinban ült, párolgó tea
mellett.

Wladimir barátja, Rosztov, magas termetü, nagyszakállu,
harmincöt-negyven éves férfi volt, a kinek mellét már hadiérem
diszitette s őrmesteri rangot viselt. Tőle tudtuk meg, hogy itt
körülöttünk az erdő hemzseg a fekete-zászlós banditáktól, kiknek vezérét
Dü-Namnak hivják. Dü-Nam külömben kedélyes fickó, csak minden harmadnap
szokott támadni s a közbeeső napokon fegyverszünet van, mely alatt a mi
komandánsunkkal levelet szokott váltani.

– Hogyan?

Rosztov fölvitt a dombra s észak felé mutatott.

– Nézzetek ebbe az irányba, ugy-e két dombot láttok?

– Igen.

– Nos, az innenső a postaállomás, a tulsó pedig Dü-Namnak a vára. Ha mi
Dü-Namnak izenni akarunk, vörös zászlót tüzünk a középső dombra, azt ő
meglátja, odaküld és a zászló alatt találja az üzenő levelet, melyre
hasonló módon felel.

– De ha ilyen közel van a rablóvezér vára, miért nem pörköltétek ki? –
szólt Vladimir.

Rosztov nevetett.

– Látszik, hogy regruta vagy Tonkinben. Először az a vár csak igy torony
iránt látszik közelnek. Másodszor veszett mocsarak közt van, melyekben
mind bent vesznénk. Harmadszor, ha oda tudnánk vergődni, egészen alája,
ott semmit se látnánk belőle, mert ötszörös élő bambuszsövény veszi
körül. Negyedszer, ha ezen is áthatolunk, az egész banditahadat elnyeli
a föld, mert a várból több kilométer hosszu alagut vezet ki, valahová az
erdőbe. Ötödször…

– Elég! – nevetett Wladimir, – ennyi argumentum előtt meg kell hajolnom.

– Rosztov őrmester! – hangzott lent az udvarban.

Egy káplár kereste az oroszt és jelentette neki, hogy a kapitány
hivatja. Rosztov elsietett. Ugy tiz perc mulva ujra megjelent az
udvaron, kezében vörös zászlóval.

– Postát viszek Dü-Namnak. Van kedvetek velem jönni?

– Van.

– Semmi teher, puska, husz patron, szurony.

Fegyvereinkért siettünk. Mikor ujra az udvarra léptünk, egy szakasz
legionista éppen sorakozott. A marskolon ilyen volt: elől két anami
lövész, utána Kertész, Wladimir és én, mögöttünk Rosztov, azután a
szakasz. Oldalt harminc-negyven lépésnyire anamiták biztositották az
oszlopot. A fegyverét mindenki lövésre készen tartotta. Nekem ugy
tetszett, mintha több izben árnyalakok ugrottak volna föl a magas füből
és tüntek volna el a sürüben.

Rosztov mögöttünk menve, elbeszélte, hogy miről van szó.

A kapitány az elfogott rablókat egyszerüen főbe szokta lövetni. De vette
észre, hogy ez nem hat. A fanatikusok ezt dicső, katonai halálnak
tekintik, dacosan szemébe néznek, s a halálbüntetésnek ez a neme a
benszülöttekre nézve nem szolgál elrettentő például. Elhatározta tehát,
hogy ezentul ő is nyakaztat. Ezt már a benszülöttek becstelen és rémitő
halálnak tekintik. De hogy nyakaztasson, ahhoz hóhér kell. Neki nincs,
ellenben Dü-Namnak van tiz. A levélben tehát ajánlatot tesz, hogy adjon
el neki egy hóhért, kap érte tiz aranyat.

A tiz arany egy kis tubákos pikszisbe helyezve ott is volt Rosztov
zsebében. Mondhatom, hogy nagyon kiváncsi voltam ennek a kis
kelet-ázsiai tranzakciónak a sikerére.

Egy óra alatt ott voltunk a középső dombon, a rajta álló póznára
fölkötöttük a vörös zászlót, s két kő közt kivájt üregben elhelyeztük a
pénzt és a levelet. Aztán visszavonultunk egészen az erődig. Utközben
tréfásan kifejtettem Rosztovnak, hogy Dü-Nam urat meg kéne tanitani az
optikai telegráfra, a mivel nagyon meg volna könnyitve az érintkezés. Ő
egész komolyan azt felelte rá, hogy majd megmondja a kapitánynak.

Mire visszajutottunk az erődbe, a vörös zászló már nem lengett a póznán,
jeléül annak, hogy Dü-Nam a levelet átvette.

Nem telt bele egy óra, a vörös zászló ujra megjelent a szokott helyén.
Rosztov, mi és a szakasz ujra elindultunk. A dombon egy hatalmas kinai
feküdt, kezén-lábán erősen megkötözve. Ugy látszik a maga jószántából
nem akart a szolgálatunkba állni, azért Dü-Nam jónak látta
megkötöztetni. Mellette egy kétélü, széles bárd hevert a füben.

Mi persze rögtön elmetszettük a köteleit, közrefogtuk és erődünkbe
vittük, nem feledkezvén meg a vörös zászlóról és Dü-Nam leveléről se.

Otthon a kapitány verandája elé állitottuk a néma fickót, s a kapitány,
kinai tolmácsa segitségével, azonnal kikérdezte.

– Azért kötöztek meg, mert nem akartál jönni?

– Azért uram.

– És miért nem akartál jönni? Azt hitted, bántódásod lesz itt?

– Nem itt. Ott!

És Dü-Nam erődje felé mutatott.

– Hogyan, ott?

– Tudd meg, uram, hogy Dü-Nam azt mondta: Eladtalak a francia
parancsnoknak, de ezentul ugy bánunk veled, mintha francia volnál,
vigyázz, hogy a körmeink közé ne kerülj. Erre én könyörögtem, hogy hadd
maradjak vele, de ő eltaszitott.

– Ne félj, a francia nagy és hatalmas nemzet, a mi fegyvereink olyanok,
mint az ég villámai és jaj annak, a ki hozzád mer nyulni.

– Köszönöm uram, ti vitézek és erősek vagytok; de az ő barátjuk az erdők
sürüje, az éj sötétje, a mocsár, a bozót, a hegység minden rejteke s
láthatatlanul hozzák rátok a halált. Csusznak mint a kigyó, leselkednek
mint a tigris. Vigyázzatok, vigyázzatok!

Mondhatom, borsódzott a hátam, mikor a tolmács ezeket a szavakat
leforditotta. A kapitány fölkelt.

– Munkára! Hol vannak a foglyok?

– Ma nem, – felelt a hóhér tompán.

– Miért?

– Mert ma halt meg a feleségem. Dü-Nam előttem ölette meg, hogy
könnyebben elszakadjak onnan. Még vérét se itta be a föld.

Sárga, csontos, buta arcán mintha meghatottság látszott volna. Szemei
gyorsan pislogtak.

Egyszerre fölvetette a fejét.

– Melyik az én házam?

Megmutattuk neki.

Vállára vette széles, villogó bárdját s lehajtott fejjel, szó nélkül
elballagott. A durva katonák csoportja meghatott csendben bámult utána.



A HÓHÉR ESKÜVŐJE.

A hóhér, egy izmos, hosszu kinai fickó, elfoglalta az erődben a neki
kijelölt házat, de nagyon csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy valami
rettentően komor férfiu volt, a ki mindig a bakót adta. Sőt a köznapi
életbe is azonnal beletalálta magát, a mennyiben a kommandáns háza körül
inasi teendőket végzett s egész passzióval pucolta az egyenruha gombjait
s a kapitány cipőit. Olyan volt, mint egy kuvasz. De ha a kapitány
foglyokat hallgatott ki, akkor emberevő ábrázattal ott állt mögötte,
széles, fényes pallosát nyugtatva vállán, s ha a kapitánynyal rukkoltunk
ki, akkor is fogta a bárdját s elfoglalta helyét a kapitány mögött.

Másnap mindjárt nyilt alkalma ügyességét bemutatni.

Két bandita volt az erőd börtönében, ezeket hozták elő. A két fekete
fickó egész kihivóan lépett a kapitány elé, de egyszerre megrogytak és
összetörtek, mikor házából kilépett s hivatalos helyét elfoglalta
Lan-Csu, bárdját néhányszor megsuhogtatva a levegőben.

Hanem azért nem vallottak semmit. A kapitány különösen Dü-Nam erődjének
titkait, hozzáférhető részeit kutatta, de erre vonatkozólag éppen semmit
nem tudtak mondani. Mi katonák köröskörül feszült figyelemmel követtük a
tárgyalás menetét.

A kapitány intett Lan-Csunak, ez kimért léptekkel a banditákhoz ment, a
kik ezalatt egy csomóba csavarták a copfjukat, ledobták a
felsőruhájukat, letérdeltek, előre nyujtották a nyakukat és behunyták a
szemüket.

Lan-Csu közéjük állt s onnan még egyszer a kapitányra nézett.

– Vallani fogtok? – kiáltott a kapitány.

Nem jött rá felelet.

– Allez! – szólt a kapitány.

Lan-Csu körülnézett. Végighuzta szemei előtt a bárdot, mintha élét
vizsgálná. Majd a körmével próbálta meg. Aztán egyet villant a bárd s a
jobboldali bandita feje lehullott. Nyakából két sugárban magasra szökelt
a vér. A fej előre gurult, a test azonban hanyatt vágta magát, mintha a
sujtás percében az életösztön ellenlökést adott volna. Éreztem, hogy
rosszul kezdek lenni s elfordultam. A legionisták azonban vad
gyönyörüséggel nézték, az anamiták pedig, nemcsak a tirailleurök, hanem
a falubeli asszonyok és gyerekek is, ujongtak és tapsoltak. Ez olyanféle
mulatság lehet nekik, mint az európaiaknak a térzene.

Bizonyos távolságra elvonultam a csoporttól s mikor visszanéztem,
Lan-Csu már a két vértől csepegő fejet a külső palliszádokból kiálló
karóra tüzni vitte. Azután más ruhát vett föl, pallosát gondosan
megtörülgette, megköszörülte, olajjal bekente s ment a kapitány csizmáit
fényesiteni.

Kertész mondta később, hogy mégis csak furcsa érzést kelt az emberben,
mikor a kapitány _kutyamosója_ ilyen kábitó ügyességgel ütögeti le
embertársainak a fejét. Megjegyzem még azt is, hogy a gazember
_félkézzel_ csapott!

Egy napon magas bambusznád ágyamon hevertem és néztem a legénység
majmainak birkozását (minden harmadik legionistának volt egy szelid,
ügyes majma), mikor belép Wladimir.

– Te, a hóhérunk nősül és engem kért föl tanunak. Gyere másodiknak.

Azonnal leugrottam az ágyról. Vőfély leszek egy tonkingi esküvőn! Ezt is
kevés ember mondhatja el magáról.

Kint várt ránk Lan-Csu.

– Puskát hozni! – szólt.

– Puskát, lakodalomra?

– Hadd el, – szólt Wladimir, – nem ösmerjük a helyi szokásokat.

– Aztán a kapitány tudtával történik mindez?

– Természetes. Sőt a kapitány azt rendelte, hogy teljesitsük minden
kivánságát.

Mikor a puska a vállunkon volt, Lan-Csu is vette a pallosát s együtt a
körülbelül száz lépésnyire fekvő, nyájas képü laota falu felé
irányitottuk lépteinket. A kistermetü, barátságos képü, zengzetes hangu
asszonyok és leányok édességeket, zöldlevelü teát, sum-sumot kinálgatva
hemzsegtek körülöttünk, s mi hárman valósággal Gullivereknek tüntünk
föl, a mint a liliputiak közt sétáltunk. Vajjon melyik lehet a Lan-Csu
menyasszonya? A fickó vizsga szemekkel tekintett körül s akkor jöttem
rá, nagy bámulatomra, hogy még csak most választ. Egy elragadó kis baba,
én tizenkét-tizenhárom évesnek néztem, tipegett folyton előttünk és
dallamos hangján kinált valami befőttet. Egyszerre csak Lan-Csu megfogja
és szól:

– Ez jó lesz.

A kicsike nagyot sikoltott.

– Ösmered? – kérdé Rosztov, a ki fegyvertelenül követett bennünket.

– Nem én, de tetszik nekem.

A leány halálsápadt lett és kétségbeesetten sikoltozott. Megértette,
miről van szó. Ki akarta magát tépni, de a kinai erősen fogta. A nép
tágult mellőlünk, de nagy körben körülfogott és mig az asszonyok
visitoztak, a férfiak kiabáltak.

Most kezdtem érteni, hogy miért kell a Lan-Csu lakodalmához puska?

Egyszerre csak egy öreg ember és egy fiatal ember rohantak a körbe, az
utóbbi három kis cigányporontyot öntött elénk az öléből. A helyzet
tisztázódott. Az öreg ember az apja, a fiatalember a férje, a három
poronty a gyereke volt Lan-Csu kiszemelt arájának. A kinai óriás elé
térdeltek és szivrehatóan könyörögtek neki, hogy ne vigye el tőlük a
napfényt, az üditő forrásvizet, az áldott árnyékot, egyszóval mindnyájuk
gondviselőjét, az asszonyt. Lan-Csu széles pofáján, a mint a gyerekeket
meglátta, széles vigyorgás jelent meg. A három gyerek csak fokozta
előtte az asszony becsét. Hisz igy mindjárt kész családi életet kap, nem
is kell rá várakozni; az apróság kedves csicsergése azonnal be fogja
tölteni puszta hajlékát. Aztán az ügyet a következő sorrendben intézte
el:

Először is fölrugta a laota férjet, a ki vagy három ölnyire gurult s ott
mint egy beteg pávián nyöszörögve összeesett. Majd négykézláb mászva,
félig hason csuszva a tömeg közé menekült. Most lehajolt és az apjának
két aranyat adott a lányáért (mert a férj jogát az erősebb ember
megsemmisitheti, de az apa jogát a legerősebb ember is köteles
respektálni, mert azt a vadak is tudják, hogy az apa jogát a természet
törvénye állapitja meg) s megparancsolta az öregnek, hogy a gyerekeket
vigye az erődbe, a mit az habozás nélkül meg is tett.

Ekkor körülnézett, balkarján a remegő kis asszonynyal és kiáltá:

– A pap jöjjön ide!

A már ekkor lecsillapult néptömegből egy ősz férfiu, a laoták papja
lépett ki.

– A templomba megyünk.

S nekünk is intett, hogy kövessük. Vladimir és én puskával s még egypár
kiváncsi legionárius, köztük Rosztov és Kertész fegyvertelenül, mentünk
utána.

– Meglesz az esküvő? – kérdém Kertészt.

– Nem hiszem; a kinai csak a laota nőt fogja kényszeriteni, hogy örök
hüséget fogadjon neki. Ő nem tesz fogadást idegen bálvány előtt.

A templom olyan volt, mint mindazok, melyeket eddig láttam. Kivül száraz
szalmateteje majdnem a földig ért, de belül elég tágas és magas volt.
Közepén egy undok bálvány ült, nagy üvegszemekkel, óriási nagy szájjal,
mögötte papok álltak. Ez elé az alak elé lépett az uj pár. Vladimir és
én nagy félkört irtunk le szuronyunkkal, mire az utánunk tódult néptömeg
tisztességes távolba huzódott.

A szertartás azon kezdődött, hogy a hóhér egy aranyat dobott a bálvány
szájába, mire az olyan jóizü röfögést hallatott, mint egy jóllakott
disznó. Az ezután következőkre már zavarosan emlékszem, de emlékezni
fogok, a mig csak élek… Alig kezdtek a papok valami kardalba és táncba,
egyszerre csak valami villanás cikázik végig fejünk felett, a szalmatető
égő foszlányokban kezd a fejünkre hullani és sürü füst támad.

– Felgyujtották a templomot! – kiáltott Wladimir.

– A kapuhoz! – kiáltott Kertész.

A laoták már ekkor orditva, jajgatva futottak az egyetlen kijáráshoz.

Ott megtorlódtak és egymást tiporták. Se be, se ki. Némelyek, a papok
is, mint az őrültek rohantak föl s alá, eltakarva a szemüket. Mások
előttünk fetrengve könyörögtek, hogy mentsük meg őket. Én félig
elvakulva kapkodtam levegő után.

Rosztov lélekjelenléte tért vissza leghamarább.

– Légió! Vigyázz! – üvöltött mennydörgő hangon, – ragadjátok fel a
bálványt, törjük ki vele a falat!

– Hurrá – kiáltott a legénység, s a jajgató papokat félretaszigálva, a
hét vagy nyolc legionista egy pillanat alatt lekapta trónjáról az undok
állatot.

– Légió! Erre! – mennydörgött másodszor Rosztov hangja.

A fal mellett álltunk, lihegve, félig vakon, félig megfulladva a
füsttől.

– Emeld! – orditott Rosztov, – rajta!

Irtóztató dühvel lóditottuk a falnak a bálványt. Tompa zuhanás
hallatszott.

– A fal kidőlt. El ne ereszd a bálványt! Előre, indulj!

Ledöntöttük a falat, nagy kaput ütöttünk az égő tetőn s kint voltunk a
szabadban, az Isten napfényes, szabad ege alatt. Mintha a pokolból
tértem volna vissza.

– Dobjátok el az öreget. A ki ég, hamar hemperegjen egyet a mocsárban, –
hallatszott ujra Rosztov szava.

Elhemperitettük a bálványt, melyet addig mind görcsösen szorongattunk a
kezünkben.

A mint egy jó nagy lélekzetet vettünk, sietve körülnéztük magunkat. Csak
a szakállunk, bajuszunk, ruhánk pörkölődött meg kissé, de komolyabb
bajunk nem történt.

Utánunk tört ki vad rivalgással a hóhér, fogai közt a pallossal, két
karjában az asszonynyal. Mindkettőjük könnyü ruhája lobogva égett. A
hóhér egyenesen a mocsárhoz futott, beledobta az asszonyt s utána maga
is belehempergőzött. A papok is s egy csomó laota a mi kapunkon tört ki
s mind a mocsárba futott megfürödni.

Egyszerre csak egy roppanás hallatszott s a templom összedőlt. Vagy husz
laota ott veszett a főkapunál. Segiteni senkin se lehetett, hisz az itt
elbeszélt dolog körülbelül három perc alatt folyt le.

Az egész légió, a tisztek is ott álltak már s elbeszéltük nekik az
eseményeket.

– Micsoda kaland, micsoda kaland! – mormogá Kertész.

Ránéztem. Halálsápadt volt.

– Te fiu, én is olyan vértelen vagyok, mint te? Hisz iszonyat rád nézni.

– Vigasztalódjál, pajtás, te is olyan vagy, mint a fehérre meszelt fal.

– Te, ha mi ezt egyszer a Szikszayban, vagy a Hangliban elbeszéljük,
mindenki hazug embereknek fog bennünket tartani.

Kertész szomoruan mosolygott.

– Szerencsére sohse leszünk abban a helyzetben, hogy a kalandjainkról
otthon meséljünk. Nézd ezt a csomó embert itt körülöttünk: öt nem fogja
ezek közül Európát meglátni.

E pillanatban egy rémalak jelent meg előttünk. A hóhér volt, tele
sárral, cafatokkal, égésekkel, ölében hozta az asszonyt.

– Parancsnok! Az asszony meghalt. Nekem pedig a félszemem kiégett.

A borzadály moraja futott át a tömegen. Lubin ezredorvos előlépett. A
kinai folytatta:

– Engedd meg, hogy ezt az asszonyt, a kit nagyon megszerettem, mikor a
nyakamba kapaszkodott és gyönge életének utolsó szavait fülembe lehelte,
az erdőbe vigyem és eltemessem.

– Menj! De előbb az orvos beköti sebeidet.

– Nem. Majd szedek rájuk magam gyógyitó füveket.

Azzal megfordult, s ölében az asszonynyal, fogai közt a pallosával,
elballagott az erdőbe.



A SZENT KROKODILUS.

A templomégés után életünk sokáig minden esemény nélkül folydogált. A
helyőrség nagyon elbetegesedett, s azért egy folyammenti erődbe
helyeztek át, melyet valamivel egészségesebb helynek mondottak. A
lappangó lázak azonban itt is gyötörték a legénységet s rövid idő alatt
csontvázzá soványodva, mint a kisértetek ődöngtünk ide-oda s ziháló
mellel szivtuk be a mocsarak kigőzölgését. Néha oly általános eltespedés
vett rajtunk erőt, hogy ötven lázadó elég lett volna ahhoz, hogy
ellentállás nélkül kardélre hányjon bennünket.

A rendes szolgálat az volt, hogy minden harmadnap negyven legionista a
viz mellett lement tizenhét kilométernyire, s ott megvárta a
legközelebbi katonai állomás détachementját, mely a postát, orvosságot,
élelmiszereket és parancsokat hozta. Ezen az uton voltunk mi
összeköttetésben a civilizált világgal. Ilyenkor egy csomó kulit is
vittünk magunkkal, hogy legyen, a ki az átveendő holmit vigye.

Két ilyen utamban meglehetős veszedelmeken mentem keresztül. Egy
alkalommal belebotlottunk egy vándorló kigyófajzatba, melyet a
benszülöttek _akká_-nak neveztek. Csöndesen és fáradtan masiroztunk,
mikor egyszerre csak valami különös sziszegés üti meg füleinket az erdő
mélyéből. A benszülöttek elorditják magukat: _Akka! akka!_ azzal
mindenik villámgyorsan fölmászott a legközelebbi fára. A legionisták
megálltak és habozva néztek egymásra és a hadnagyra. A benszülöttek
kétségbeesve kiabáltak és integettek, hogy mászszunk utánuk. Végre az
egyik legionista letette a puskáját s neki a legelső fának. Ez megtörte
a jeget, csakhamar a többiek is utánozták. Egymást huzva, tolva,
mindnyájan följutottunk s kiváncsian vártuk a történendőket. Egyszerre
csak az erdőből ezer meg ezer kigyó tört ki s kuszott a folyam felé. Ez
volt a veszedelem. Az akka csipése pár perc alatt öl s ezért menekültek
előlük a benszülöttek. Különös, utálatos és hátborzongató látvány volt a
tömérdek sziszegő, csuszó-mászó állat tovahullámzása. Egymás hátán
gázolva törtek a viz felé, mely elnyelte s elsodorta őket. Tiz perc
alatt vége volt a vándorlásnak, de a benszülötteket egy félóra mulva is
csak azzal lehetett lecsalni a fáról, hogy a ki nem jön le, azt
lelőjjük.

A benszülöttek ugy magyarázták a dolgot, hogy az erdő valahol tüzet
fogott s ez üzte el az akkákat. A tüztől ugy félnek, hogy a legközelebbi
vizhez menekülnek s tömegesen beleölik magukat.

A másik kalandom egy tropikus vihar volt, mely utközben szakadt ránk.
Nem irom le, hogy milyen, hisz ez már középiskolai olvasókönyvekben is
megtalálható, de az bizonyos, hogy a mérsékelt égöv legirtóztatóbb
zivatara ehhez képest csak kismiska. Ez elől is a fákra kellett
menekülnünk, mert a földön egy méter magas szennyes áradat hömpölygött
végig s ugy föláztatta a talajt, hogy utána térdig gázoltuk a sarat.
Félóra mulva azonban már ujra forrón sütött a nap s a vizes földből
gőzölgő pára valóságos köddel vett körül bennünket. Alig lehetett benne
lélekzetet venni.

Egy napon Dü-Namnak egy küldöttje érkezett az erődbe, kék zászlóval.
Náluk a kék szin jelenti azt, hogy békés szándékkal közelednek. A
küldött azt jelentette, hogy a szegumi templomból megszökött a szent
krokodilus s a ki megfogja és visszaszolgáltatja, száz arany jutalomban
részesül. A szent krokodilus abban különbözik a profán krokodilustól,
hogy tetején, a fején, hátán és farkán egy sárga vonal huzódik végig. De
az ilyen állat a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A története pedig
az, hogy valami hindu próféta ellenségei elől menekülve, egy széles
folyóhoz ért, melynek partján tömérdek krokodilus tanyázott. Két tüz
közé szorult és biztosra vette vesztét. Ekkor istenéhez fohászkodott.
Abban a percben kiemelkedik a vizből egy irtóztató nagyságu, sárgahátu
krokodilus, szétmarja társait, a kik rémülten menekülnek előle, odasimul
a próféta lábaihoz s mikor az ráült, beviszi a vizbe s átuszsza vele a
folyamot. Megmenekült. A próféta hálából parancsba adta hiveinek, hogy
ezentul minden sárgahátu krokodilust szent állat gyanánt tiszteljenek s
ne merjék megölni.

Egy ilyen nagyrabecsült állat szökött meg a szegumi templomból.

Mikor a katonák előtt kihirdették, hogy miről van szó, csak nevettek és
a vállukat vonogatták. Bizony ha ők krokodilussal találkoznak, megölik,
nem nézve, hogy sárga-e a háta vagy más. De volt ott egy Padrone nevü
olasz káplár, egykor szobafestő, a kinek a dolog szeget ütött a fejébe.
A száz arany nagyon csábitotta s iszonyuan fölcsigázta a fantáziáját.
Nem is hiába. Kitalált valamit. Először is este lement a folyamnak egy
bizonyos pontjára, hol a krokodilusok sétálni szoktak s fogott egy ilyen
pikkelyes szörnyeteget a következőkép: Száz kulit vitt magával,
mindeniknél volt három cövek és egy fejsze. Azután egy kecskegidát
huszonöt lépésre a parttól kikötött, s mind elbujtak. Alig telt bele öt
perc, egy szörnyeteg már a gida felé mászott. Mikor odaért, s eltátotta
rettentő száját: hirtelen kirohantak rejtekükből a benszülöttek, körbe
álltak s gyorsan leverték a cövekjeiket. Mire a vadállat észrevette, már
nem menekülhetett. Ekkor orrára és farkára pányvát vetettek, s nyolcvan
ember ugy kihuzta kétfelől, hogy nem mozdulhatott. Most Padrone az egész
krokodilust körülcövekelte s ugy lekötözte, mint a liliputiak Gullivert.
Meg se tudott mozdulni.

Másnap aztán különböző növényekből és földből sárga festéket készitett
és hozzálátott a krokodilus preparálásához. Valami huszszor
végigfestette a vonalat s estére már készen volt vele. A katonák mind
lementek megnézni s roppant mulattak Padrone munkáján.

– Hát a viz nem mossa le, mester? – kérdezte valaki csufondárosan.

– Bolond, olajfestékkel van az csinálva, egy év alatt ha lekopik.

Harmadnap elküldött egy kulit Szegumba, azzal az üzenettel, hogy megvan
a szent állat, jőjjenek érte.

Szegum a viz mellett fekszik, vagy két órával feljebb, mint a mi
erődünk. Négy pap jött le egy hatalmas dereglyén s egyuttal lerendeltek
kétszáz embert, hogy majd visszafelé huzza a hajót, a viz sebes sodra és
gyors folyása ellen.

A papok nem tudtak hova lenni örömükben, mikor a gyönyörü sárga állatot
meglátták. Több izben leborultak és örömkönnyeket morzsoltak szét a
szemükben.

– Ki találta meg?

Padrone előlépett.

– A föld szelleme, a vizek tündére és a levegő apja vigyázzon lépteidre,
gyermekem. Az egyik óvjon, mikor a földön jársz, a másik ügyeljen rád,
ha vizbe esel, a harmadik álljon melletted, mikor a levegőbe szállsz.

A tolmács leforditotta Padronénak a szónoklatot. Az olasz szerényen
felelt:

– Az utóbbit tartsd meg magadnak, atyám; mert én csak akkor szállhatok a
levegőben, ha felhuznak valami fára…

A legionisták röhögtek. Az olasz folytatta:

– Ellenben a száz aranyat máris szeretném látni.

– Öntsétek le a szent állatot néhány vödör vizzel, – szólt a pap, –
nagyon el van tikkadva.

Tulajdonkép meg akarta próbálni, hogy nem megy-e le a festék. Padrone
még több vizet öntetett az állatra, sőt egy rongygyal végig is
dörzsölte, mire a pap rögtön átnyujtott neki száz darab szép aranyat.

– Fiam, te nagy szolgálatot tettél a mi vallásunknak, a taolingnak. Ha a
szent állat nem kerül meg, elzüllöttünk volna. Szivesen látunk
barátaiddal ünnepélyünkön, melyen a szent állatot meg fogjuk tisztitani
a földi salaktól és ujra elhelyezzük aranyketrecébe.

Padrone bizalmatlanul pislogott.

– Ki biztosit?

– Ne félj, én a körmök szolgája és az arany ketrec őre, a ki a főpap
után következem, itt maradok addig, amig ép bőrrel vissza nem jösz.

– Ez már más. Ki jön velem fiuk, mulatni Szegumba?

A katonáknak nem nagy kedvük volt, de én és Kertész mégis jelentkeztünk.
A kapitány, értesülvén a dologról, eleresztett, de előbb a körmök
szolgáját zár alá tette. Mindegyikünk egy jó hatlövetü revolvert rejtett
a keblébe, Padrone azonkivül egy jól megtömött vászontarisznyát
akasztott a nyakába; egyikünk se tudta, hogy mi van benne.

A papok jól megkötözték pikkelyes pátrónusukat, gerendákat dugtak alája,
vagy harminc ember nekirugaszkodott s a hajóra vitte. Mi is ott
foglaltunk helyet, s a kulik vad rivalgással huzni kezdték a bárkát
fölfelé.

Valami három óráig tartott, mig Szegumba értünk. Miközben a krokodilust
partra vitték, Kertész igy szólt:

– Fiuk, én már vén tonkingi katona vagyok, s megtanultam nem bizni
ezekben a gazemberekben. Ha baj lesz, a folyam felé vonulunk vissza, s a
hajóra menekülünk. Itt vannak az evezők, a csáklyák. Nézzétek csak, egy
szál kötéllel van kikötve, azt elvágjuk a szuronynyal, egy védi a
visszavonulást a többi belöki a hajót az árba…

– Bölcsen beszélsz, fiu, – felelt Padrone, – ugy lesz, ha baj lesz.

Esteledett s fáklyafénynél egy roppant öreg ember közeledett, fehérruhás
emberektől körülvéve: a főpap. Körüljárta a krokodilt, megnézte.

– Ez kisebb, mint a szent állat. Mit szól hozzá az idegen? – és felénk
fordul.

Padrone meghajolt.

– Én azt mondom, hogy nem állitom, hogy ez az a szent állat, mely a
szegumi templomból megszökött; de hogy ez is szent állat, a vak is
látja.

A főpap figyelmesen hallgatta s helyeslőleg biccentett. Aztán parancsolt
valamit és intett. Az emberek rögtön tüzet raktak és egy vaskondért
akasztottak fölibe, melyben valami barnás lé csakhamar forrni kezdett.

Meglöktem Padronét.

– Rosszat sejtek. Azzal a levessel a maga festékét akarják kipróbálni.

– Nem félek tőle, – sugott vissza az olasz, – azt ugyan semmiféle
levessel le nem mossák.

Én azonban közöltem aggodalmamat Kertészszel, a ki erre egy önkénytelen
mozdulattal revolvere agyára tette a kezét. A hajótól, mely már egészen
sötétségben volt, mintegy harminc lépésre voltunk, egészen körülvégve
taolingokkal.

– Két ugrás, – mormogá Kertész, észrevevén szemem irányát.

Ezalatt a főpap egy fehér kendőt a füstölgő barna lébe mártott s a
krokodilhoz közeledve, a sárga hátát kezdte dörgölni. Padrone egészen
közelhajolva nézte. Egyszerre csak nyugodtan fölemelkedik, s miközben a
nép csak diadaltól sugárzó arcát látta, halkan közömbös hangon odaszólt
hozzánk:

– Vonulj lassan a hajó felé. A festék lejön.

Hanyagul ódalogtunk a part felé. E pillanatban a főpap nézte a krokodil
megdörgölt hátát, de nyilván nem látott jól, mert intett a fiataloknak,
hogy jőjjenek közel és nézzék meg. Az egész nép odafigyelt és mi
szerencsésen kivül jutottunk az emberi körön. Éppen futólépést indultunk
a part felé, mikor a papok elorditották magukat:

– Árulás, gazság, csalás! Ez nem szent krokodilus! Ez festett
krokodilus!

Óriás ugrással a hajón termettünk, csak Padrone guggolt le a sötétben,
levette a tarisznyáját és meggyujtotta. A következő percben utánunk
ugrott, a kötél már el volt vágva s egy lökéssel husz lépésre
taszitottuk a bárkát.

Vérszomju orditással rohant le a partra a tömeg. De ekkor, éppen az
orruk előtt, hatalmas robbanás hallatszott s békák, tüzkarikák,
csillagok és napok kezdtek ugrálni, forogni, szikrázni a toalingok orra
előtt. Mind rémülten hátráltak.

Padrone kacagott.

– Föláldoztam a tüzijátékot, melyet nektek julius 14-ikére készitettem,
de látjátok, hogy szükség volt rá. Még utánunk usztak és elkampóztak
volna a gazemberek. Előre, be a legsebesebb árba!

Egy óra mulva otthon voltunk, bajtársaink általános örömére.



AZ ÉGETT POFÁJÚ.

A folyammenti kis garnizon julius 14-ikének megünneplésére készült. Ezt
a francia gyarmatok legtávolabbi zugaiban is megülik, a hol csak egy
szál fehér ember van. Kezdődött a dolog azzal, hogy julius 12-ikén
napiparancsban adták ki, hogy julius 14-ikén csak a fele helyőrségnek
szabad berugni, a másik felére julius 15-én kerül a sor. A mi bölcs
intézkedés volt, tekintettel arra, hogy ellenségtől voltunk körülvéve.
(A szeszes italok élvezése különben teljesen el volt tiltva, mert a
pálinkaivás nagyon fogékonynyá teszi az embereket a helyi betegségek
iránt.) A kapitány mindjárt ki is számlálta azokat, a kik julius 14-ikén
fognak a respublika tiszteletére a sárga földdel közelebbi érintkezésbe
jutni. Julius 13-ikán este nagy kivilágitás volt, a fákat teleaggatták
kinai lampionokkal, azután lampionos menettel vonultunk a kapitány háza
elé és szerenádot adtunk. A mi hangszer volt, mind előszedtük, s pokoli
dobolást és trombitálást vittünk véghez. Végül elénekeltük a
_Marseillaise_-t. Azután a helyőrség fele megkezdte az ivást, mely
célból 25 liter kincstári abszent osztatott ki. Ezt szürcsölgették
vizzel föleresztve. De ez az éjszaka még nagyon csendes volt. Reggel
hatkor fegyverbe állt az egész helyőrség, százharmincöt legionista és
százhetven anami lövész s a kapitány szemlét tartott. Mikor a front
előtt végiglovagolt apró kis ponniján, a zászlók meghajoltak, a dobok
megperdültek, a trombiták megharsantak s mi tisztelegtünk. Nagy tömeg
benszülött lakosság állt ott és gyönyörködött bennünk. Majd
eldefiliroztunk a kapitány előtt s a hadnagyok és altisztek a
kapitányhoz mentek, hol _vin d’honneur_ volt, vagyis a köztársaság
elnökének tiszteletére egy pohár bort ittak, notandum, a betegek
borából.

A légió ezalatt szétoszlott, hogy hozzáfogjon az ünnepi ebéd
készitéséhez. Mi nyolcan voltunk egy házban, ezt hivják egy szekciónak.
Az ilyen háznak se deszkaajtaja, se üvegablaka nincs, az ablakokon és
ajtókon egyszerüen szunyogháló van, melylyel a moszkitók ellen
védekezünk. Ágyunk négy magas bambuszrudra van kifeszitve. Itt
tanyázunk, heverünk, alszunk, pipálunk, ha nincs semmi dolgunk. A
földszintet állataink foglalják el. E nevezetes julius 14-ikén
állatállományunk a következő volt: két egész pici, pár napos párducféle
állat, melyet a benszülöttek pumnak neveznek, négy kutya és egy
papagály. Ez utóbbival egy kis bajunk volt: én és Kertész erre a szóra
tanitottuk _betyár_, a két orosz erre a köszönésre _blagadarju_, a
többiek hol erre, hogy _filou_, hol erre, hogy _mörder_. A madár ugy
oldotta meg a nemzetiségi kérdést, hogy egyiket se tanulta meg. Kisded
elméje belezavarodott a különböző nyelvekbe. Most következett a szekció
éléstára: tizenegy tyuk, két kakas, öt kacsa, két liba, valamennyit
arcunk verejtékével loptuk a szomszéd falvakban. Hat tyuk, két liba és
két kacsa esett áldozatul a nemzeti ünnepen, melyen mindenki segitett
egy kicsit főzni a szakácsnak. Mondhatom, hogy Tannenberg német
bajtársunk fényes ebédet főzött s mi pompásan lakmároztunk, utána pedig
bor, pálinka mellett danolgattunk. Ebéd után az erőd udvarán volt
versenyfutás, dijbirkózás, póznamászás, majd bál. Esti szürkületkor a
garnizon kiszemelt fele holtrészeg volt, a szolgálatban levő másik fele
pedig pityókos, mert azért lopva az is iddogált egy kicsit. Én már
délután ötkor lefektettem Kertészt, Rosztovot és Wladimirt, magam pedig
kint sétáltam, sőt mikor a sötétség teljesen beállt, egy részeg legényt
fölváltottam az őrállomásán, csak ugy privát diligenciából, mert
képtelen volt a puskát tartani. Bizony ha ez éjjel a fekete-zászlósok
megrohannak, valószinüleg ellenállás nélkül másznak át
palliszád-sorainkon.

Ez ünnep után pár nappal három fegyvertelen anami ember jelentkezett az
erődben, s a kapitánynyal óhajtott beszélni. A kapitány egy félóráig
értekezett velük a verandán, s csakhamar hire terjedt az érdekes
dolognak: Luong-Tom-Hi, a fekete-zászlósok egyik leghirhedtebb vezére,
találkát kér a kapitánytól. A kapitány azt üzente neki, hogy
rendelkezésére áll, de a kelepcétől óvakodjék, mert pórul jár. Erre
Luong-Tom-Hi a következő javaslatot tette:

Egy félóra járásnyira az erőd fölött, szegezzenek egy tutajt a folyam
közepén a fenékhez. Ő a jobbpartról, a kapitány a balpartról, négy
fegyvertelen ember által hajtott csónakon a tutajra megy, s ott
megbeszélik a megbeszélendőket. Náluk se szabad fegyvernek lenni.

A kapitány elfogadta a föltételt, de a parti bokrokban hatvan legionista
hasalt, ő maga pedig egy csinos, de kitünő amerikai revolvert
csusztatott a zsebébe.

A derék vezérnek ugyanis irtóztató rossz hire volt. A franciáknak
legfélelmesebb ellenségei közé tartozott. Ő maga óriási termetü és
rettentő erejü ember volt, a ki vad kegyetlenségeket követett el, ugy a
benszülöttek, mint az európaiak közt. Közönségesen _égett pofájunak_
hivták, mert az arcát valami puskarobbanás éktelenül elcsufitotta,
feketévé és lyukacsossá tette. Ötszáz főnyi csapatjában vasfegyelmet
tartott fönn s a franciák nem egyszer érezték sulyos ökölcsapásaikat.

Mit akarhat ez az ember? A tisztek szörnyen törték a fejüket rajta, de
nem tudtak semmiben se megállapodni.

A találkozón én voltam egyike azoknak a katonáknak, a kik a csónakot a
tutajhoz hajtották. Mondanom se kell, hogy fegyvereink, ágak alá rejtve,
a csónak fenekén feküdtek.

Luong-Tom-Hi már a tutajon állt. Hosszu sárga selyemköntös omlott le
óriási testéről, fején egy tányéralaku sapka volt, mellette egy szolga
állt és napernyőt tartott föléje. Arcába néztem: a vér meghült bennem. A
pokolból előbujt ördög nem lehet rútabb. Az arca össze-vissza volt
tépve, ide-oda ráncigálva. Mintha karddal összeszabdálták volna s aztán
az orvosok rosszul varrták össze: a szája szögletét az egyik füléhez, az
orra hegyét a másik füléhez. Szinte keresni kellett, hogy hol van ezen a
pofán a szem, a száj. A kapitány maga is meghökkent, mikor közeledtünk.

– Teringettét, miféle vadállat ez? – szólt félhalkan.

A tutajon két szék volt. Mikor a kapitány föllépett, a rút vezér
udvariasan meghajtotta magát s az egyik székre mutatott. A mint a
kapitány leült, ő is azonnal helyet foglalt. A szolga odaállt és
mindkettőjük fölé tartotta a napernyőt. A tolmács meg tőlük öt lépésre
guggolt.

– Te nem bizol bennem, vezér, – szólt a kinai.

– Miért mondod ezt?

– Látom, zsebedben revolvert hoztál.

A kapitány zavarba jött, kihuzta a revolvert zsebéből és csónakunkba
dobta.

– Pedig ha nem bizol bennem, akkor hiába jöttünk össze. Mert akkor azt
se fogod elhinni, a mit mondani fogok.

– Beszélj!

– Gaz módon bánnak velem. A mandarinok megdézsmálják a pénzemet, igy
akármeddig verekszem, nem gazdagodhatom meg. Átállok hozzátok. Izenj a
kormányzónak s hozd meg a feleletét.

– Nem fogja elhinni és nem is felel rá.

– El fogja hinni, ha megirod neki, hogy hat feleségemet és tizenhét
gyermekemet biztositékul a kezetekbe adom?

– Igy már el.

– No hát, akkor ird meg. És tedd hozzá, hogy ötszázadmagammal állok be.
Olyan ötszáz legénynyel, a ki fölér tizezer fehérrel. A kiken nem fog a
betegség, mert itt születtek az ingoványban és itt nevelkedtek föl az
erdőben. A kik ösmernek minden zugot és bokrot, várat, buvóhelyet, falut
és mandarin-kéjlakot. A kik megeszik a hust és a kenyeret, de elélnek a
fagyökéren is és poshadt sarat isznak rá és nem árt meg nekik. A kiket
ti fényes nappal se láttok, de a kik titeket sötét éjjel is látnak,
mikor, mint a kigyó, előörseitek közé kúsznak és lekanyaritják a
fejüket.

– Jól van, vezér, még ma futárt küldök a kormányzóhoz; te meg add mellém
egy biztos emberedet, a kivel üzenhessek neked, ha megjött a kormányzó
felelete.

– Itt van a levelem a kormányzóhoz, ebben vannak a föltételeim. Addig
pedig béke legyen köztünk, óvjanak az ég szellemei s a földi rossz
manókat tipord össze, valahányszor lábadat lépésre emeled.

Ezzel mélyen meghajtották magukat egymás előtt s a találkozás véget ért.

Három hét mulva megtörtént az ujabb találkozás. Ezalatt a tonkini
kormányzó Párissal is értekezett táviratilag s a tengerészeti
minisztérium budgetjébe havi tizennyolcezer frankkal többet állitottak
be. Ennyit kapott Luong-Tom-Hi (de 30.000-et kért).

Negyven fegyveres kiséretében jelent meg a második találkozás után egy
héttel, hogy nejeit és gyermekeit nekünk átadja. De a galáns franciák az
asszonyokat meghagyták neki s csak a gyerekeket szállitották el
Bac-Ninhbe. A negyven ember öt nap alatt az erőd egyik sarkában remek
ötszobás házat épitett gazdájának, s mikor ez készen volt, Luong-Tom-Hi
megjelent ötszáz fegyveresével (marconább, fegyelmezettebb és jobb
katonaságot sehol a világon nem láttam) és fölesküdött a francia
zászlóra. A fegyvereseket egy nagy rakás asszony és gyerek követte s
három nap alatt az erőd mellett egy uj falu keletkezett, boltokkal,
kávéházakkal.

Uj katonáink épp annyi zsoldot kaptak, mint mi: öt napra egy frankot és
hét sout. De ellenséges földön szabad rablás volt számukra biztositva.
Hogy milyen nagy szolgálatot tettek ezek a franciáknak, majd elmondom.
Most csak vasfegyelmük jellemzésére ennyit emlitek: egy napon riadót
vertek s Luong-Tom-Hi egyik katonája ópium-részegség miatt nem jelent
meg. A kinai szörny odament a házához s a boldogtalant álmában
fejbelőtte.



A HINDU.


I.

Luong-Tom-Hi tehát, a kit népe az égett pofájunak hítt, ötszáz emberével
beállt hozzánk, havi tizennyolcezer frank fizetésért.

Szaigonból is érkezett egy század _marsouin_ (tengerész-gyalogság), egy
század zuáv, egy század légió, két darab Gatling-féle golyószóró,
megfelelő legénységgel, mindehhez hozzávéve Luong-Tom-Hi fenegyerekeit,
megpróbálhattuk a rebellisek legveszedelmesebb fészkének, Dü-Nam
erődének a bevételét.

A főparancsnokságot Brisard őrnagy foglalta el, egy régi tonkini
verekedő, a ki többször keresztül-kasul barangolta az országot, adott és
kapott sebeket, sőt már a lázt és a kigyócsipéseket is kiheverte, szóval
egészen aklimatizálódott.

Első dolga volt nagy haditanácsot hivni össze, mely elé azt a kérdést
terjesztette, hogyan lehetne Dü-Nam várát minél kevesebb veszteséggel és
minél hamarabb elfoglani. A haditanácsban résztvett Luong-Tom-Hi is, a
kinek a tolmács minden szót leforditott.

A tisztek sokat himeztek-hámoztak ide-oda, csak Luong-Tom-Hi nem szólt
egy szót se. A tanácskozás a szabadban történt, meglehetős hangos
szóval, s minden szót hallottam én is, a ki az őrnagy lakása előtt
álltam őrt.

– Te, Pál, – szólt Wladimir, a ki ott pipázgatott közel hozzám, egy
oszlopnak támaszkodva, – ez az őrnagy vagy nagy szamár, vagy nagyon okos
ember.

– Miért?

– Mit csap itt országos vásárt a haditerv megállapitásából? Hisz ezt
holnap Dü-Nam is fogja tudni.

– Tán épp’ azért teszi.

– Ez az én föltevésem második része. Ezt csak Dü-Nam számára kovácsolják
s titokban egy másikat fogunk végrehajtani, a mi nagyon meglepi majd a
pirátákat.

– Ez a valószinü.

– Nézd, égett pofáju barátunk milyen megvető arccal néz körül. Ő is
ostobának tartja a parancsnok eljárását.

A tanácskozás csakhamar véget ért. Ugy nagyjából megállapitottak egy
közönséges haditervet: a zuávok innen, a légió eminnen, a tengerészek
onnan fognak az erőd felé nyomulni. De mikor az őrnagy fölkelt, intett
az égett pofájunak, a ki a tolmácsával követte. A parancsnok szobájába
mentek, mely előtt álltam s igy a beszélgetés minden szavát hallottam.

Az őrnagy az óriás vállára tette kezét.

– Luong-Tom-Hi! Nagyon komor pofát vágtál a tanácskozás alatt.
Megmondom, hogy mért. Azt gondoltad magadban: miféle szamár ez, a ki
haditervét az egész helyőrség jelenlétében állapitja meg.

– Igazad van, parancsnok, hisz ha az uniformisod zsinórjai tudnák, még
azokat is le kellene fejteni és a tüzbe dobni.

– Helyesen beszélsz, vén jaguár, de csalódol, ha azt hiszed, hogy mi a
megállapitott haditerv szerint fogunk eljárni. Azt csak hadd fecsegjék
el az árulók, az nekünk csak használhat. Az igazi tervet most fogjuk
megállapitani, mi ketten.

Luong-Tom-Hi meglepetten kiáltott föl:

– Ember vagy a talpadon, vezér! Most értelek csak. Öröm veled dolgozni,
vén kigyó. Nos, hát nekem van már egy jó tervem.

Sokáig beszélgettek. Végre áttértek a részletekre. Luong-Tom-Hi a
zsákmánynak a felét és Dü-Nam asszonyait követelte. Az őrnagy
beleegyezett, s ennek jeléül tenyereltek egymással. Ekkor Luong-Tom-Hi
elővette revolverét s fölhuzza a sárkányát.

– Mit akarsz?

– A tolmácsot fejbelőni.

– Megbolondultál?

– Nem, mon commandant, de ő tudja a tervünket… s ha ez az ellentáborba
átszivárog, mind ott veszünk a vállalatnál.

A fiatal kinai (a ki a francia konzulátuson tanulta meg a gallok
nyelvét) ezt már az őrnagy lábai előtt fetrengve, könyörögve
tolmácsolta.

– Én bizom benne, – szólt az őrnagy.

– Rosszul teszed.

– Bizom benne, de azért vigyázok rá. Hé, legionista!

Beléptem a szobába.

– Kiáltson ide egy káplárt.

Kiléptem a tornácra s lekiáltottam az udvarra:

– Caporal Marnier!

Az öreg Marnier csakhamar a szobában termett.

– Marnier, ezt a kinait egy üres kunyhóba helyezi, egy ember
éjjel-nappal mellette lesz, töltött fegyverrel, s ha valaki a
benszülöttek közül szóba áll vele, mind a kettő agyonlövendő: a tolmács
is, meg a benszülött is.

Ezzel az intézkedéssel a rablóvezér is meg volt elégedve.


II.

Egy zivataros éjjel, mikor az orkán menydörgéssé erősülve tombolt az
őserdőben, a légiót fölkeltették. Nem riadóval, egyenkint rázták föl és
sorakoztatták az udvarban, még pedig cakkumpak. Abból is láttuk, hogy
hosszabb utra megyünk, mert minden legény két skatulya amerikai
huskonzervet kapott s még husz kulit raktak meg élelmiszerekkel.

A viharfáklyák lobogó fényénél Brisard őrnagy és az égett pofáju
ellenőrizték az elindulást. A zuávok már egy órával előbb elindultak.
Vezetőül kaptunk tiz embert Luong-Tom-Hi csapatjából. A légiót Cavalier
kapitány, Le Breton és Coulmier hadnagyok vezették.

Mikor a kiosztás, fegyver- és töltényvizsgálat megtörtént, az őrnagy
négyszöget formált, befelé forditott arccal s a közepére állva szólt:

– Bajtársak, hosszu és veszélyes utra mentek, mely nemcsak
bátorságotokat, hanem kitartástokat is kemény próbára teszi. Legyetek
méltók a légió vitézi hirnevéhez s ne feledjétek, hogy ez olyan
vállalat, melyben könnyen meg lehet szerezni az előléptetést, sőt a
keresztet is! Vigyázzatok a vezetőitekre, ha gyanusan viselik magukat,
lőjjétek le irgalom nélkül. Előre, Isten nevében! Franciaországért!

– Lám, lám, – dörmögött Rosztov, – az őserdőben még a republikánusnak is
eszébe jut az Isten.

A tisztek kezetfogtak az őrnagygyal s a csapat lassan, zajtalanul
kivonult az erődből. Oly sötét volt, hogy még az előttem ballagó katonát
se láttam. A vezetők szabdalták elől az utunkban levő ágakat, ugy hogy
mi, kik leghátul a kulik után bezártuk a menetet, már aránylag elég
kényelmesen haladtunk. Néha egy-egy kuli jajgatása akasztott meg:
mezitláb lévén, tüskébe lépett a szerencsétlen. Egy jól alkalmazott
puskadöfés azonban elfelejttette vele fájdalmát s további szolgálatra
kényszeritette.

A mint hajnalodott, egy sürü bokrosban tanyát ütöttünk s egész estig ott
maradtunk. Tüzet rakni nem volt szabad s igy csak a magunkkal hozott
hideg feketekávét élvezhettük.

A vihar egész nap változatlan erővel dühöngött. Rettentő volt az erdő
folytonos, fülsiketitő zugása. Estére azonban megenyhült s mi remek
holdvilágnál haladtunk tovább.

Hirtelen megállt a csapat. Az eleje az erdőszélen állt, egy tisztás
előtt, melyen egy mély álomba merült falu állt.

A tisztek és a vezetők tanácskoztak. Tovább vonulhattunk volna ugyan
észrevétlenül, de reggel a lakosok észreveszik nyomainkat s azonnal
jelentést tesznek Dü-Namnak, a ki ebből megtudhatja csapatmozdulatainkat
s vagy elfut, vagy idő előtt ránk csap.

A vezetők azt javasolták, hogy körül kell venni a falut és mindenkit
lemészárolni. A francia tisztek természetesen ettől visszaborzadtak.
Cavalier kapitány azt inditványozta, hogy a főbb embereket magunkkal
kell vinni, ez talán féken tartja a többit. A vezetők vállat vontak. Nem
tetszett nekik a terv, de hát mit csináljanak, mikor a fehérek olyan
nyulszivüek és ugy irtóznak a vérontástól.

A falut, lövésre tartott fegyverrel, körülfogtuk. A vezetők szintén
fölpedzették Remington-fegyverüket s kiléptek a tisztásra. Nesztelen
léptekkel futottak a legnagyobb házhoz és belökték az ajtót.

Kiabálásra, sikoltásra, sőt lövésre is el voltunk készülve, de a csönd
maradt csöndnek. Láttuk, hogy a vezetők öt-hat házba bekukkantanak,
végül megállnak, tanakodni látszanak s aztán vállravetett fegyverrel
visszatérnek a kapitányhoz.

Bizonyosan üres a falu. Lakói megszöktek.

– Mehetünk, vezér, – szólt az egyik piráta.

– Nem találtatok senkit?

– De találtunk, csakhogy halva.

– Halva?

A megdöbbenés moraja futott át a katonákon.

A piráta közömbös hangon folytatta:

– Itt jártak a Dü-Nam fojtogatói. Álmában megfojtották a falut. Ott
fekszik mind egymás mellett: férfi, asszony, gyerek. Gyerünk! Ezek nem
fognak elárulni.

Egy pillanat alatt végigfutott a hir a légión s halálos borzadálylyal
néztünk ki a holdsütötte tisztáson álló fekete kunyhókra, melyekben
eltorzult arccal annyi áldozat hever.

Sietve haladtunk, mintha menekülnénk e borzalmas helyről. Senkise szólt
egy szót se: a halál alakja suhant el mindenki előtt s megfagyasztotta
ajkán a hangot.

A két orosz keresztet vetett magára.

– Megálljatok, fiuk, – szóltam s Kertészt is odaintettem, – irtóztató
ellenség elé megyünk, lehet, hogy mind ott veszünk. Egy fogadásunkat
akarom fölujitani. Ne feledjétek el, semhogy az ellenség kezébe
kerüljünk, az utolsó patronnal egymást lőjjük agyon.

Kezet szoritottunk.

– Mi az? – kérdé Marnier, a ki a leghátulsó escouade-ot vezette.

Elmondtam neki a fogadást.

– Igazatok van, fiaim. Nekem is van egy jóbarátom, a ki az utolsó
percben nem fog cserben hagyni.

És ezzel a revolverét félig kihuzta a tokjából.

– Pompás szervisz. Hat személyre van berendezve. Előbb jön öt kutya,
aztán a hatodik, a legnagyobbik kutya, én.

Reggel ujra megállt a csapat. Száz ember letette a fegyvert, ásót, kapát
fogott s egy puszta dombot körülárkolt. Aztán hosszu cölöpöket faragtunk
s belül körülcövekeltük az árkot. Az igy keletkezett kis erőd
megszállására a mi szakaszunkat rendelték, a tapasztalt Marnier vezetése
alatt. A domb azért volt alkalmas, mert alatta egy forrás volt, oly
közel, hogy ha a kulacsunkat madzagra kötöttük, az erődből ledobva is
meg lehetett meriteni.

Estefelé Cavalier összegyüjtötte a mi szakaszunkat és igy szólt:

– Fiuk, a parancs igy szól: Nyitva tartsátok a szemeteket és a
fületeket. Ha a piráták erre akarnak menekülni, gyorstüzzel vissza kell
riasztani őket. Látjátok ott a távolban azt a magas hegycsucsot? Ha azon
éjjel lángoszlopot, nappal pedig füstöt vesztek észre, azonnal
összeszeditek magatokat, s teljes gyorsasággal a hindu Ahmed vezetése
alatt észak felé törtök. Öreg Marnier, megértetted?

– Meg, mon commandant.

– Ahmedre azonban vigyázzatok. A többiek azt mondják, hogy ravasz hindu.

– Mi még ravaszabbak leszünk, mon commandant.

– Azt beszélik róla, hogy ha nem érzi Luong-Tom-Hi jelenlétének a
sulyát, hajlandó az árulásra.

– Majd belefojtjuk ezt az árulást.

– Jól van. Hat napra élelmet és egy kulit is hagytam itt, a ki főzzön.
Salut, mes enfants!

– Bonne chance, mon commandant! – felelt a szakasz.

Egy félóra mulva távozó bajtársainkat elnyelte az őserdő és a terjedő
homály. Mi pedig ott maradtunk a rengetegben: huszonnégy európai, egy
hindu és egy kinai. Marnier azonnal rám és Kertészre bizta Ahmedet és én
tüstént a természetrajzával kezdtem foglalkozni. Elővettem az angol
tudományomat, melyet a régi jó időkben Monte-Carlóban miss Sampsontól
szereztem, fizetvén érte négy hónapra hatezer frankot, s ezzel
közeledtem Ahmedhez. Nagy örömemre ő is törte az angolt, mert a második
bengál dsidásezrednél szolgált négy évet és igy megértettük egymást.
Kijelöltem neki a fekvőhelyét köztem és Kertész közt, a kivel
megállapodtunk, hogy négyóránkint fölváltva virrasztunk, hogy a hindut
szemmel tarthassuk. Ahmed elmondta, hogy régebben, mikor ő még nem volt
francia katona, milyen gazdag fiuk szolgáltak a légióban, ő négyet
szöktetett át Indiába s ezektől ezer rupiát kapott. A mit aztán kockán s
egyéb szerencsejátékon elveszitett. Én pedig, hogy az árulásnak még csak
gondolatát is kiverjem fejéből, elmondtam neki, hogy ezen az expedición
mindnyájan meg fogunk gazdagodni. Dü-Nam erődjében mesés kincsek vannak
fölhalmozva.

Ő a fejét csóválta.

– Ne hidd, uram, hogy sikert aratunk. Mind ott fogjuk hagyni a fogunkat.
Ha a föld fölött győzünk, Dü-Nam a föld alá buvik s oda nem követhetjük.
Különben is tizezer embere van és mi egy maroknyi nép vagyunk. Sohase
látjuk mi a várát. Ránk gyujtja az erdőt, bele csal a mocsárba. Sohse
fogjátok meglátni többé hazátokat. Jó éjszakát!

Egymásra néztünk Kertészszel.

– Megborzad az ember, ha ennek a fickónak a torokhangu jóslatait hallja.
S ha meggondolom, hogy erre van bizva a vezetésünk.

Kertészre nem tett olyan rossz hatást, mert nem értette egészen jól.

– Csak feküdjél le, öreg, majd vigyázok rá.

Nem kellett sok biztatás, elnyultam a pokrócomon s fülemre huztam a
köpenyegemet. Még egy ideig hallottam, hogy a kapu előtt álló őr egy
orosz nótát fütyürész, aztán elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki megszoritja a karomat. A hold lenyugodott,
koromsötétség borult az erődre.

– Te Pali! – sugta Kertész, – a hindu megszökött.

Felültem.

– Szerencsétlen, elaludtál?

– Nem. Sőt mikor a hold lement, felültem és szememet folytonosan az ő
ágyára szegeztem. De nem láttam semmit ebben a pokoli sötétségben.
Hirtelen gyanu támadt bennem s tapogatni kezdtem. Nem volt ott.

– Semmi zörejt sem hallottál?

– Semmit.

– Hát kigyó ez az ember?

Valami tárgy repült be az erődbe s kint zuhanás hallatszott.

– Adieu, french soldiers! (Agyő francia zsoldosok!) – kiáltott kivülről
Ahmed hangja.

– Aux armes! – orditottam és fegyverrel kezemben két ugrással kint
termettem. Néhányan fáklyát gyujtottak, a többiek mellettem futottak.

– Mi az? – szólt Marnier.

– Ahmed szökik!

Az erdő szélén a sötétben megszólalt a hang:

– Sohse fogjátok többé meglátni hazátokat. Jó éjszakát!

Tizen lőttünk a hang irányába. A levelek lehulló forgataga zörgött egy
darabig, aztán minden csöndes lett. Marnier káromkodva lefutott a
dombról, s keresztülesett valamin.

– Fáklyát ide? Mi ez?

A legionista őr volt, fej nélkül.

– A fejet elvitte!

– Nem vitte el, – felelt Wladimir, s egy sápadt, véres fejet tartott a
fáklya fénye elé.

Az elszörnyedés kiáltása tört ki a keblekből… én nekem meg egy könny
gördült alá a szememből. A fej szegény Rosztov barátunké volt. Azt dobta
vissza a bandita az erődbe.



AZ EZERÉVES TEMPLOM.

Képzelhető a szakasz megdöbbenése. Az egész csapat dermedten állt s a
fáklyák vörös fényénél egymás arcán kereste a félelmet.

Elhagyott bennünket az egyetlen ember, a ki itt tájékozni tudja magát.
Elhagyott gyilkos tettel, gonosz, ellenséges szándékkal. Tán már egy fél
óra mulva cimborái, pokolbeli fenevadak fognak minden oldalról kisded
menedékhelyünkre támadni s megkezdődik az élethalálharc.

Kéz nehezedett a vállamra. Kertészé volt.

– Gyere sirt ásni.

Gépiesen, lassu léptekkel az erődbe mentünk, ásóért, kapáért, s a domb
alján, egy fa tövében gyorsan gödröt kezdtünk ásni. Valamennyien
odasiettek s puszta kézzel vagy szuronynyal segitettek. Ezalatt egy
sziciliai fiu a vastag fába szép keresztet vésett a bicskájával.
Legalább nem törik ki a vadállatok, vagy a vademberek. Tiz perc mulva
szegény jó pajtásunkat már leeresztettük a sirba és behantoltuk.

Előbb azonban levetkőztettük, fejét törzséhez illesztettük, s az egész
testet egy sátor fehér lepedőjébe göngyölgettük.

– Vigyázz! Imához! – hangzott Wladimir szava.

Mind levettük a sapkánkat és letérdeltünk. A sziciliai olaszul
elimádkozta a Miatyánkot.

– Elég! – szólt Marnier rekedt hangja az imádság után, – vissza mind az
erődbe s készüljünk a védelemre.

Odabent felelősségre vont bennünket s mi elmondtuk neki a dolgot ugy,
ahogy volt.

– Főbelövethetnélek benneteket, – mondá nyersen.

– Tessék! – feleltem, s vállat vonva ott hagytam.

– Ne bolondozz öreg! – szólt rá a káplárra Kertész, – nemsokára nagyon
meg találnád bánni, hogy két jó legionáriussal kevesebb áll melletted.

A kuli lépett Marnier elé.

– Engem elereszteni, káplár.

– Mit beszélsz?

– Elereszteni kulit. Kuli megtalálni Ahmedet, nyissz, levágni fejét.
Nincs semmi baj.

– Gazember, te is meg akarsz szökni? Csak maradj itt és főzz mindjárt
kávét.

– Ha nem menni azonnal, nem megtalálni Ahmed.

– Csitt! Rakj tüzet!

– Nem rakni tüzet. Pirátok jönni tüstént. Minket mind megölni. Kuli nem
maradni.

Marnier kihuzta revolverét. A kuli térdre esett.

– Oh káplár, nem bántani kuli. Kuli jó fiu, tüzet rakni.

És csakugyan oly buzgalommal fogott a munkához, hogy egy félóra mulva
mindnyájan egy nagy bögre forró fekete kávét kaptunk. A mi egy kis
meleget és bátorságot öntött tagjainkba.

A kaput elsáncoltuk, belül apró földhányásokat csináltunk, aztán a
szakasz fele lefeküdt aludni, a szakasz másik fele pedig fölvont
fegyverrel állt köröskörül, belül, a fal mellett a földhányásokon s
belebámult az alaktalan éjszakába. A gyáva kulit Marnier biztosság
okáért megkötöztette.

Én az őrtálló részhez tartoztam. Egész éjjel nem történt semmi. De a
csend s a vak homály idegessé tett. A szemem káprázott és a fülem zúgott
tőle. Egyszer Wladimir jött hozzám s elbeszélgettünk rettentő véget ért
pajtásunkról. Majd Kertész is oda jött, a ki jobban ismerte s tompa
suttogással, szaggatott mondatokban Rosztov halálát, vagy vigasztalan
helyzetünket tárgyaltuk. Egyikünk se tudott aludni. Marnier azonban ugy
horkolt, mintha otthon, Belgium nyájas földjén, a szülei házban aludt
volna.

Végre virradt. A mi itt annyit tesz, hogy a koromsötétből egyszerre
nappali világosság lett, a mi visszaadta lelkem nyugalmát. Éreztem a
fiatal erőt karjaimban, jó fegyvert szorongattam a kezemben, százhusz
ellenség halála rejlett a patrontáskámban, tehát önbizalmam is
visszatért. A mint fölváltottak, végigterültem fekvőhelyemen s mély
álomba merültem.

Mikor fölébredtem, már magasan járt a nap. A kuli vigan főzte az ebédet,
huslevest és rizskását száritott hallal, az őrök helyükön voltak, mint
éjjel, s a kapun csak egy kis nyilás volt, melyet egy pillanat alatt be
lehetett tömni. Marnier intett, hogy közeledjem. Egy kis haditanácsot
tartott azokkal, a kiket legjobban kedvelt.

– Fiuk, helyzetünk meglehetősen kétségbeejtő. Ha az üldözött pirátok
erre akarnak kitörni s mi közéjük puskázunk, rájok ijeszthetünk és
esetleg visszariaszthatjuk őket. De hátha Ahmed idehoz ezer olyan
embert, a kiket senki se szorongatván, nyugodtan megostromolhatnak
bennünket. Hisz azok ezt a rongyos fészket egyetlen rohammal
elfoglalhatják, s első sortüzünk halottait ide bedobhatják közénk és
maguk is utána ugorhatnak: ilyen vad támadásra vagyok én elkészülve.

– Az a kérdés, hogy gyorstüzzel hányat lőhetünk, mig ők az erdő szélétől
az erőd faláig futnak? – kérdém.

– Legalább ötöt minden ember.

– Nos, mondjuk, összesen százötvenet. És minthogy tömegbe lövünk, ez
jelent az ő részükre legalább négyszáz halottat és sebesültet. Ez
megtöri a rohamot.

Marnier komoran nézett maga elé.

– A számitásod helyes, de ez nem ér semmit. Ezeknek a gazfickóknak
százféle módjuk lehet a rohamon kivül az erőd elfoglalására.

– Miféle módjuk?

– Ha én azt tudnám, akkor előre elkészülnék a védelemmel. De ki láthat a
fekete lelkükbe?

Ratinszki, a lengyel, megszólalt:

– Én mint orosz katona résztvettem a turkománok ellen viselt
hadjáratban. Ott egyszer kipörköltek bennünket egy ilyen faerődből,
azzal, hogy valami égő szurokkoszorukat lövöldöztek ránk. A legénység
fele vagy megégett, vagy megfulladt.

– Ezt a módszert ők is ösmerik, – szólt Marnier, – ez ellen pedig nem
védhetjük magunkat. Csak már legalább a füstöt látnám azon a hegytetőn,
akkor tudom, hogy kezdődik a kombinált támadás s a pirátoknak nincs
külön idejük velünk vesződni.

Marnier mögött fölmerült a kuli sárga arca.

– Kuli nem rossz ember. Kuli ismerni vidéket, segiteni franciát. Nem
messze van egy templom. Ott jobb, mint itt, káplár. Ott nem félni
pirátától.

– Merre van?

– Itt hátra.

– Vladimir! Öt emberrel nézd meg! Óvatos légy!

Persze az ötben én is bent voltam. Fegyvert fogtunk.

– Előre, kuli, vezess!

Fölhuzott fegyverrel az erdőbe mélyedt a kis csapat.

– Régi templom, – szólt a kuli, – kuli nagyapja kis fiu volt, már akkor
régi templom volt. Ezek a nagy vastag fák kis bokrok voltak, templom már
akkor öreg templom volt. Visnu Isten ott aludni hétezerhétszázhetvenhét
esztendő előtt. Azóta szent templom.

– Van hozzá falu? – kérdém.

– Nincs.

– Hát pap?

– Kuli apjától hallotta, van egy öreg szent pap, a kinek fák adni,
madarak hozni eledelt. Kuli nem ismerni őt.

Olyan sürüségen mentünk át, hogy bajonettel kellett szétvagdalni a
bokrokat.

– Fogd nyakon a kinait, – szólt Vladimir tört németséggel, – mert
elillan.

Kraft, a porosz, Ratinszki, meg Bertolini, a sziciliai, voltak velünk.
Egyszerre csak elkezdenek veszetül topogni, káromkodni és puskatussal
szétütögetni.

– A kigyók, a férgek fészke! – kiáltott a kuli, – jaj, katona ur, segits
rajtam, nincs cipőm!

– Kapaszkodjál a hátamra!

A kuli egy perc alatt a hátamon termett s remegve átölelte a nyakamat.
Legalább nem kellett fogni s szabad lett a kezem. A mire nagy szükségem
volt, mert a következő pillanatban a legundokabb kis kigyók, férgek
milliói nyüzsögtek el lábam alatt s ugyancsak gázolnom s puskatussal
ütnöm kellett őket.

– Siess előre, mindjárt vége, – figyelmeztetett a kuli.

Leghátul voltam a nem éppen édes teherrel s bajtársaim után siettem, a
kik egészen kimelegedtek a nagy munkában. Szerencsésen áthaladtunk a
csuszómászók telepén. A kuli leszállt a hátamról, megfogta a kezemet,
megcsókolta s jól a szemem közé nézett.

– Te megmenteni kulit. Kuli jó fiu. Nem felejteni el.

E percben az erdő szélére érkeztünk s meglepetve kiáltottunk föl. Egy
alacsony domb alján találtuk magunkat, a tetőn egy szikladarabokból
durván összerótt épület állt. Barna és mohos volt. Oldalából, tetejéből
fű sarjadzott, fa nőtt ki. Szegletei, rései, lyukai tele voltak
madárfészekkel. A tisztáson egész rakás gém, daru, gólyaformáju madár
sétált. Csicsergés, csiripelés, berregés töltötte meg a levegőt. A kuli
intett és mi a dombot megkerültük. Egyszerre a kapuval álltunk szemközt,
s akkor egy szikladarabon ülve egy hófehér szakállu aggastyánt láttunk,
a ki a napon sütkérezett.

– A szent pap, – suttogott a kuli, – nem lát bennünket. Vak.

Megindultunk feléje. Egyszerre irtóztató zajjal vagy ezer madár rebbent
a levegőbe. Észrevettek. Az öreg fölkelt. (Az itt következő
beszélgetést, melyet a kuli tolmácsolt, később állitottam össze.)
Kiterjesztette karjait és rekedt torokhangon megszólalt:

– Mi bajotok kis madaraim? Mi vész közelit atyátok felé? Ellenséget
láttatok? Idegen emberek hatoltak magányunkba?

Az erdőből a madarak ijedt sikoltozása felelt.

Ekkor az aggastyán a következő szavakat kiabálta:

– Bálem, bálem, zorgodi, nálesz!

Egyuttal háromszor tapsolt. Erre valamelyik kősarokból sziszegve
hullámzott elő egy kétméteres kigyó, az agg elé járult s ott
összetekerődzött, de fejét felénk emelve, folyton sziszegett. Az öreg
lehajolt hozzá, mintha a sziszegését hallgatta volna. Mi borzadva
megálltunk. Aztán ujra fölemelkedett és szólt:

– Kik vagytok? Jó barát, vagy ellenség?

– Jó barát. Fehér katonák vagyunk és fegyvert viselünk, de nem bántunk
senkit, a ki nekünk békét hágy. Tisztelünk téged, aggastyán és
tiszteljük Visnu szent hajlékát.

– Fehér katonák, ti ölni és rabolni jöttetek ide, ti
megszentségtelenititek templomainkat és összetöritek isteneinket. Mit
kerestek itt a madarak világában, melyet ember lehelete oly ritkán
fertőztet be? Mit zavarjátok az én erdőm csendjét, életem nyugalmát? Mit
háborgattok imádságomban? Mit kényszeritetek arra, hogy imádság helyett
hozzátok intézett beszéd mocskositsa be ajkamat? Nem tudtok ti meghalni
otthon, hazátokban? Eljön értetek a halál ott is, miért jöttök eléje,
hogy hamarább belétek fojtsa rongyos életeteket? Vissza, mert rátok
eresztem a nagy kigyót, hogy belétek döfje a halált.

– Lelőjjem? – kérdé Kraft.

– Nem bántani szent embert, – rimánkodott a kuli, a kit a beszéd alatt a
hideg rázott.

Vladimir töprengve nézett rám. A templomot ki kellett kutatnunk, az
bizonyos, de irtózott a gondolattól, hogy kezet emeljen az agastyánra.

– Öreg ember, – szólt, – mi ki akarjuk kutatni a templomot, de semmihez
nem nyulunk és semmit el nem viszünk.

– A templomot? Ti, fehér férgek? – rikácsolta az öreg.

Abban a percben a kigyó magasra emelte a fejét és utálatosan sziszegett.
Kraft és Ratinszki egyszerre célba vették a fejét és lőttek. A dög feje
szétlocscsant, de teste görcsösen ugrált, vonaglott a gyepen, s valami
fekete lét fröcskölt szét, ugy, hogy mind undorodva tágitottunk.

Az aggastyán a dörrenéstől hátra tántorodott és reszketve támaszkodott a
templom falához.

– Öreg ember, – szólt Wladimir, – vonulj vissza és imádkozzál. Ne félj,
mi nem bántunk. Tisztelettel nézünk fehér szakálladra, de kigyódat
megöltük, mert gonosz állat volt. A mennydörgő halált bocsátottuk rá,
mely, tudod, ha akarjuk, utóléri a madarat is, még ha ezer lépésnyire
röpül is az ég magasságában.

– A kigyóm, a kigyóm! – siránkozott az öreg. Mintha összes energiáját
elveszitette volna. Bement a templomba, leült a szögletbe, valami
piszkos lepellel eltakarta a fejét és nem törődött semmivel. Lehet, hogy
sohse hallott puskadurranást, s az törte meg ennyire.

Mi kikutattuk a templomot. Bent egy négykaru kőbálványon kivül nem
találtunk semmit. E mögött állt a kődiván, melyen Visnu nyugodott. A
falak azonban tele voltak kinai irással és primitiv dombormüvekkel.
Tetejére, mely lapos volt, kőlépcső vezetett. Ez már valóságos vár volt,
pompásan lehetett védeni. Csak az volt a baj, hogy innen nem láttunk
arra a hegyre, honnan a jeladást vártuk. Igy Marnier azt határozta, hogy
az erődben maradunk, de ha baj lesz, a három kilométernyire levő
templomba hátrálunk. Mindjárt csináltunk is utat az erdőn át és most már
nyugodtabban vártuk a bekövetkezendő eseményeket.



ÉJJELI HARC.

Életem legválságosabb időszakához érkeztem, a mi alatt azt értem, hogy
ránk szakadt a harc, háboru és veszedelem, hogy hosszu időn keresztül ne
hagyjon el bennünket.

Ott álltunk az erődben, várva bajtársaink távoli jeladását, hogy
elinduljunk Dü-Nam erődje ellen. Ebben a várakozásban, hátunk mögött a
régi templommal, már a negyedik este szállt le ránk.

Kertész jelentette Marniernek, hogy egypár ijedt vad csörtetett
keresztül a tisztáson. Azt meg mindnyájan láttuk, hogy egy majomcsapat
menekült arra, a régi templom felé.

Marnier egypár régi tonkingi katonával összeállt, e jelenségekről
beszélgetni. De megint csak a kuli tudott okosat kisütni.

A tüz mellett kuporgott s ugy félfüllel hallgatta a tanácskozást. De,
ugy látszik, mindent hallott, mert hirtelen fölállt, mellére bökött és
szólt:

– Kuli tudni.

– No, beszélj fiu!

– Baj, nagy baj, – folytatta fejcsóválva és ijedt hangon a sápadt
legény, – ellenség jönni köröskörül, erdőben. Éjjel megtámadni posztot.

A katonák meglepetve néztek össze.

– Igaza lehet.

– Igaza is van.

– A megfigyelése egészen helyes.

Pár perc mulva az egész szakasz tudta, hogy a kuli mit mond.

– Igen, állatok futni emberek elől. Emberek közeledni hozzánk. Együtt
meghalni kulival mind.

És a szálas, szakállas, bajuszos, marcona férfiakon körüljártatta furcsa
vágásu, bamba szemeit. Most Marnier szólalt meg:

– Fiuk, ez élethalálharcot jelent. Készüljünk rá. Először is Pontarlier,
konyhafelügyelő, dupla porciót adsz ki vacsorára.

Helyeslő mormogás hallatszott a csapatban. A vén katona praktikusan
fogta föl a dolgot, tudta, hogy a jóllakott legionista ugy verekszik,
mint száz ördög.

– Azután adj ki bőven fekete kávét és rumot. Lakomát csapunk ma.

– Hátha ez lesz az utolsó vacsoránk, – szólt Kraft, a porosz Herkules,
elgondolkozva.

– A mig a vacsora készül, mindenki megnézi a fegyverét, s cakkumpakk
öltözködik. A megmaradt élelmiszereket elosztjuk és a borjuba pakkoljuk.
A kulacsokat töltsétek meg vizzel. Vacsora után a pléhedényeket is.
Szomjasak leszünk a puskaporfüsttől…

A szakasz gyorsan végrehajtotta a parancsokat. Csend volt, csak a
puskakakasok csattogtak.

Szegény Schultz, egy fiatal elszászi fiu, láztól gyötörve, az egyik
sarokban feküdt, s képtelen volt arra, hogy egy pohár vizet igyék. Mikor
észrevette az előkészületeket, siránkozó, gyönge hangon megszólalt:

– Elmegyünk, káplár ur?

– Nem, de támadást várunk.

– Káplár ur, az ég szerelmére, ha retirálnak, ne hagyjanak itt engem.

Marnier sötéten nézett rá.

– Ne félj, fiu, nem hagyunk itt.

Kraft a fülembe dörmögte:

– Jobb volna egy revolvert adni neki. Hadd lőjje főbe magát, ha szorul a
kapca.

Marnier lépett hozzánk.

– Azon gondolkozom, nem volna-e okosabb, most mindjárt a régi templomot
elfoglalni. Itt ugy se soká tarthatjuk magunkat.

Ez komoly és megfontolandó megjegyzés volt, de Pontarlier dobolni
kezdett pléhkanalával a kotláján, a mi azt jelentette, hogy kész a
vacsora. Letelepedtünk, legtöbbnyire a tűz körül, s mondhatom,
fenomenális étvágygyal ettünk. Először is jó levest, huskivonattal
erősitve. Azután juhhusos rizskását. Majd előkerültek a katonai
iszákokból különböző, tudja isten hol összelopkodott holmik: sajt,
mustár, hagyma. Mindenki kinálgatta társait. Marnier körülnézett.

– Fene nagy a testvériség most, a halál árnyékában. Máskor a szemét
kilopnátok egymásnak.

– Én csak arra vagyok kiváncsi, – szólt Kraft, a ki vacsoráját
leghamarább eltüntette, – hogyan leszünk a dohánynyal és a pálinkával?

– Azt nem kapsz, – mondám a porosz óriásnak.

– Nem bizony, – szólt Wladimir, – tudod, hogy a valódi legionista életét
és vérét föláldozza pajtásáért, de dohányát és pálinkáját soha meg nem
osztja.

– Hisz az tartja bennünk a lelket, – szólt a kis sziciliai, miközben egy
ágacskából fogpiszkálót faragott és hófehér fogai közé dugta.

– Nézzétek a palermói őrgrófot, – gunyolódott Kraft, miközben a csipős
mustárt kenyérre kente, mint a vajat, – még arra is van gondja, hogy
kipiszkált foggal masirozzon a másvilágra. Látszik, hogy előkelő
briganti-körökben nevelkedtél.

– Nem is a mecklenburgi istállókban, – vágott vissza az olasz.

– Ne bántsd, hisz tudod, hogy csaposlegény volt Potsdamban, – szólt bele
Kertész, – azzal a speciális megbizással, hogy kidobálja a
rendetlenkedőket.

Kraft megvetőleg nézett körül.

– Hisz ha alkalmasabb időben volna, megmutatnám nektek,
barázdabillegetők, hogy az egész szakasz nem tud lebirni.

– Csitt! – szólt Marnier, – majd lesz alkalmad nemsokára a pirátákon
megmutatni. Vizért menjetek. Mindjárt sötét lesz. Félszakasz teljes
készenlétben a falra! Kuli, a kávét!

A kimosott pléhedények egy perc alatt megteltek vizzel és sorba voltak
állitva, hogy az eltikkadt harcosok szomjukat olthassák. Egypár fáklyát
a földbe tüztünk, hogy adott pillanatban meggyujthassuk. A kuli szépen
körülhordta a kávét, az őrök is kaptak. Egyszerre megállt Marnier előtt:

– Káplár ur, kulinak nincs fegyver, adj neki szegénynek.

– Minek neked, fiu?

– Kuli harcolni, s ha vége, puff, fejbelőni magát, hogy piráták el ne
fogják.

– Adj neki Marnier, jó fiu az, megbizhatsz benne.

A kuli hálás mosolylyal nézett rám, átvett a káplártól egy revolvert,
megcsókolta és a keblébe rejtette. Eközben egészen sötét lett. A tűz
világa vörös fényt vetett ránk, a mint ott puskáinkat térdünk közé
fogva, hallgatagon bámultunk magunk elé s apró fapipánkat szivtuk.

– Fiuk! – szólt Marnier halkan, mintha a piráták már ott fülelnének a
fal tövében, – ne retiráljunk most a templomba?

– Ezt világossal kellett volna megtenni, öreg, – felelt Wladimir, – ezt
a poziciót meg kell tartanunk reggelig, ha már eddig bent maradtunk.
Akkor is bajos lesz retirálni, föltéve, hogy sebesültjeink lesznek.

– Hát akkor itt maradunk. Ez a parancs.

Kertész hozzám hajolt.

– Pali, ha elesem, a jobbik belső zsebemben három levél van, szüleimhez,
testvéreimhez és egy barátomhoz. Vedd magadhoz, s ha valaha kijutsz
ebből a pokolból, küldd el nekik.

Megszoritottam a kezét.

– Nyugodt lehetsz.

– Megteszed-e azt is, hogy megirod, milyen körülmények közt haltam meg?

– Megteszem.

– És neked nincs semmi kérésed?

– Nincs.

– Apád, anyád, testvéreid?

– Nincsenek.

– Barátaid?

– Nincsenek. Én már meghaltam régen. És halottnak is hisz mindenki. Az,
hogy nemsokára egy tonkingi golyó átfurja a szivemet, részemről semmi
különös intézkedést nem tesz szükségessé. Elbucsuztam az élőktől,
leszámoltam az élettel. Egykor vidáman és léhán éltem, aztán számüztem
magam a légióba s remélem, hogy itt hagyom a fogamat.

– Mind itt hagyjuk, – mormogott Kertész, – s talán évszázadok telnek el,
mig ujra fehér ember vetődik e helyre, s látva szétszórt csontjainkat,
nem is sejti, hogy ezek a civilizáció első pionirjai voltak.

Észrevettem a tüz meg-meglobbanó fényénél, hogy Wladimir hosszu, meleg
pillantást vet rám. Mi már régen elhelyeztük egymásnál a végső
akaratunkat. Én tudtam, hogy az ő belső zsebében van egy levél
édesanyjához cimezve. S ő is tudta, hogy énnekem nincs izenetem senki
számára a világon.

E pillanatban egy lövés dördült s a falnál álló Ratinski, a lengyel,
átlőtt mellel zuhant az erőd közepébe.

– Nom d’un chien! – üvöltött Marnier, – feleljetek! Fedezzétek
magatokat!

Wladimir, Kertész meg én kezet szoritottunk s egy ugrással egymás
mellett a palliszádnál termettünk. Nem kellett kommandó senkinek. Vén,
tapasztalt katonák voltunk mind. A honnan a magányos lövés fölvillant,
azonnal odalőttek öten s a fölhangzó halálorditás és átkozódás
bizonyitotta, hogy a golyók találtak.

Irtóztató lárma felelt a lövéseinkre. Köröskörül az erdő mintha
megelevenedett volna. Majd egy hatalmas kürt szava zugott végig, majd
pedig éles fütyölések hallatszottak. Egyszerre golyózápor sivitott el
fejünk fölött. Azonnal riposztiroztunk a tüzvonal irányában.

– Most lebukni a fejjel, mert ők is meglátták a tüzvonalunkat! –
rikácsolt Marnier.

Ideje volt a figyelmeztetésnek, mert egy második sortüz recsegett, mely
már sokkal alacsonyabban ment. A golyók megkoppantották a palliszádok
tetejét. A mint a földön térdelve hallgattam ezt a barátságos
kopogtatást, hátranéztem. Szegény lengyelünk már meg volt halva, Kraft
pedig a tüz mellett guggolt és parázszsal pipára gyujtott.

– Te Marnier! – szólt Wladimir. – Ebben a pokoli sötétségben el lehetünk
készülve, hogy hason idecsusznak, s két ugrással a nyakunkon teremnek.

– Ha pedig égő fáklyát tüzünk az erőd ormára, kitünő célpontul
szolgálunk nekik.

– De legalább nem lepnek meg. Csak hadd lövöldözzenek. Nem mutatjuk
magunkat. De ha rohannak, megjelenünk és lepuskázzuk őket.

– Jó, hát gyujtsd meg a fáklyákat.

Két fáklyát föltüztünk a vár fokára s meggyujtottuk. Pompásan égtek s
bevilágitották a tisztást az erdő széléig. Hatalmas üvöltés és sortüz
felelt rá az erdőből. De nem tett senkiben sem kárt. Ekkor ujra kürtszó
bugott végig az erdőn, s a következő percben olyan orditással, hogy a
szivünk megreszketett bele, száz meg száz sárga ember tört ki az erdőből
és rohant az erőd felé.

Most kezdődött a Lebel-puska szerepe.

A huszonegy legionárius köröskörül egymás mellett állott s a lehető
leggyorsabban lőtt a tömegbe. Mint mikor a jégeső veri a cserépfödelet,
ugy recsegtek a mi puskáink. Nem céloztunk, kapásra lőttünk… Sohse
felejtem el a dühtől, gyülölettől és a halálfélelemtől eltorzult arcok
tömegét, mely előttem hemzsegett, orditott, toporzékolt. Első lövésünkre
tizével buktak föl, de helyükbe ujak tódultak, veszettül forgatva széles
pallosukat. Mintha láthatatlan vezérek korbácsolták volna ki őket az
erdőből. A sapkám leesett, homlokomról folyt a verejték, torkom
kiszáradt, kezem reszketett, az ujjam vérzett a villámgyors töltéstől.
Egész tiz lépésnyire közel férkőztek hozzánk. Ekkor már az orditás,
jajgatás, vérszag, lőporfüst, puskaropogás félőrültté tett s valósággal
önkivületi állapotban öldököltem. Ilyen közelről, azt hiszem, a golyó
hat embert is átütött egyszerre. Irtózat fog el, ha rágondolok. A roham
alig tartott öt percig. Az erejét megtörtük. Egyetlen egy piráta tudott
a palliszádig jutni s ezt balvégzete éppen Kraft elé hozta. Az óriás
torkon ragadta, megfojtotta, aztán odavágta a rohanók közé. Rémült
orditással tágult onnan mindenki. A tér kiürült. Csak a halottak és
sebesültek maradtak ott. Ez utóbbiak jajgatva hempergették ide-oda
szenvedő testüket.

Mindnyájan a vizes-csajkákhoz rohantunk s nagyot ittunk. Ekkor néztünk
csak körül s konstatáltuk, hogy négy emberünk esett el a harcban. Most
is emlékszem rá: semmi különös megdöbbenést nem keltett bennem ez a
dolog, sőt bizonyos irigységgel néztem rájuk. Mily jól eshetik nekik a
halál! A csend! A pihenés!

A legtöbb legionista a fegyverét pucolta és vizsgálta, s a jóbarátok
konstatálták egymásról, hogy még életben vannak.

Mikor a kürt ujra búgott, már csak tizenheten álltunk a falra. Nem
akarom ennek a rohamnak a részleteit is leirni, de a piráták legjobb
lövészei az erdőszélről puskáztak ránk, oly eredménynyel, hogy nyolc
emberünk bukott le a sáncról. Hét meghalt rögtön.

A roham megtört és elvonult. Összenéztünk. Kilencen voltunk.

– Végünk van, – szólt komoran Marnier, a ki már egészen berekedt, – a
harmadik rohamot nem birjuk ki.

– Hátha eltávoztak? – szólt Kertész.

– Szó sincs róla.

– Itt nincs menekvés, – szólt a sziciliai, – lőjjük agyon magunkat.

A sebesült, egy touloni tengerészgyalogos, a kinek tüdeje volt átlőve,
felkönyökölt.

– Igazad van, pajtás, én jó példával járok elől. Ne legyek terhetekre.

Ezzel fölfogott egy a földön heverő revolvert és főbelőtte magát.

Emlékszem rá, hogy ez roppant megrenditett bennünket. A sziciliai
lehajolt és fölvette a revolvert.

– Gyáva fickó! – hörögte Kraft és kiütötte a kezéből, – van még remény!
Hát a templom?

– Annak a védelmére is kevesen vagyunk már.

Valaki meglökött hátulról. A kuli volt. Odahajolt hozzám és ezt sugta a
fülembe:

– Kuli szeretni franciát. Francia jó ember. Templomba van isten négy
kézzel. Ha megfogni kezét, piráta nem bántani franciát.

– Igazat beszélsz?

– Igy van. Sietni oda, csak neked mondom.

Persze azonnal közöltem társaimmal a fölfedezést. Uj remény tette
ruganyossá zsibbadt tagjainkat. Kint jajgattak a haldoklók és
sebesültek, az erdőben száz halál leselkedett, s mi szentül hittük, hogy
eljutunk az erdőig.

Az egyik fáklyát eloltottuk, a másikat ugy helyeztük el, hogy arra felé,
amerre az ut volt a régi templomhoz, teljes sötétség uralkodott. Egypár
katonasipkát a palliszádokra tettünk s a puskákat ugy támasztottuk, hogy
fönt a szuronyok hegye kilátszott. Aztán Kraft a nyakába vette a
beteget, s a kuli után, lehajolva, kiment a kapun. Utána én, aztán
Vladimir, Kertész, Bertolini, két lotharingiai és egy osztrák
legionista, végül pedig Marnier. Ott hagytuk a halál tanyáját. A puskát
mindegyikünk fölhuzva vitte.

A piráták nem őrizték az erdőszélt, nem is álmodtak arról, hogy mi
megszökjünk. Azonkivül, mint a kuli mondta, a halottakért imádkoznak.
Alig haladtunk az uton száz lépést, megszólalt a csatakürt, s rémes
orditástól visszhangzott az erdő.

– Előre, előre! Fussunk! – kiáltott Marnier.

Szaladni kezdtünk, s ruhánk csakhamar rongygyá volt tépve, mig sebzett
arcunkról csurdogált a vér. A hátunk mögött ujabb orditás, majd
puskaropogás hallatszott. Megrohanták az erődöt. Az erőd nem felel.
Behatolnak. Látják a halottakat. Ámulnak. Most Ahmed odajön, s
megmondja, hogy a többi elszökött. Orditás. Ez annyit jelent, hogy
utánuk! „Gyorsan, gyorsan!“ – kiált a kuli, ki előttünk szaladt és
hangjával izgatott bennünket. Az orditás közeledett. Nyomunkban vannak.
A hold éppen akkor kelt föl, mikor elértük a tisztást. Az öreg pap ott
ült a küszöbön.

– Atyám! – kiáltott a kuli, – az idegenek Visnu oltalmáért esedeznek!

– Siva haragja söpörjön el benneteket, átkozottak! – kiáltott az öreg és
fölegyenesedett.

Ekkor érkezett oda terhével lihegve a derék Kraft, s olyat taszitott
fejével az aggastyánon, mint egy bika. Az öreg két ölre bukott.

– Gyujtót, Marnier! – kiáltott Kraft, – hol az a bálvány?

Egy perc alatt a kilenc legionista, a beteg és a kuli ott állt az
idomtalan szörnyeteg alatt s a karját fogta. Ideje volt. A templom
nyomban rá megtelt vadul orditozó, utálatos alakokkal. Én és Marnier
folyton gyujtót gyujtogattunk, mig fáklyát nem hoztak be. Köpködtek,
fenyegettek bennünket, de egy ujjal se nyultak hozzánk. A kuli igazat
mondott.

Egyszerre csönd lett. Egy selyemruhás vezéralak jelent meg.

– Franciák, ti az istenség védelme alatt álltok. A hajatok szála se fog
meggörbülni. Én mondom, Dü-Nam vezér, és jaj annak, a ki ez ellen vét.
Takarodjatok ki!

A csőcselék egy szempillantás alatt eltisztult. Csak egypár alvezér- és
testőrforma alak maradt bent.

Vánkosokból és szőnyegekből pompás ágyakat rendeztek, teát, dohányt,
vizet adtak s azzal magunkra hagytak.

Elkábulva fogadtuk mindezt.

Azzal a gondolattal tértünk e mozgalmas nap után nyugalomra, hogy
Tonking legelső gavallérjával hozott össze a szerencsés véletlen.



A RABLÓK FOGSÁGÁBAN.

Képzelhető, hogy a véres éjjeli harc után mily remekül pihentünk, mily
jóizüen aludtunk Visnu templomában. A legionistának megvan az a jó
természete, hogy az adott pillanatot ki tudja élvezni. Őt nem háborgatja
az, hogy az imént még vértengerben gázolt és száz halállal állott
szemben; valamint nem bántja az a gondolat se, hogy tán a következő
percben megragadják és kiviszik az utra, hogy a fejét leüssék. A hogy a
multját elfeledte, ugy nem törődik a jövőjével. Most is ugy aludtunk,
mint akármelyik kültelki nyárspolgár, a ki jól végzett napi munkája után
nyugalomra tér, az ő rendes házában, az ő rendes ágyában.

Marniernak az volt a szokása, hogy éjszakánkint fölkelt, egy pipa
dohányt elszítt, s ugy aludt tovább. Ilyenkor rendesen fölrázott
valakit, hogy vele diskuráljon. A fölrázás alatt az értendő, hogy
vaktában belerugott a sötétségbe s a ki reagált rá, az volt az áldozat.
Annak kellett vele eszméket cserélni.

Ez éjjel a rugás engem ért.

– Mi az? – mordultam rá, – ugyan hagyj már aludni, vén szamár. Azt
hiszem, rászolgáltam a pihenésre.

– Te, Galambos, mit gondolsz, micsoda sorsot mértek ránk ezek a
banditák? – felelt a vén katona, cseppet se reflektálva a
gorombaságomra.

– Mi bajod, Marnier? Nem ismerek rád. Te félted az életedet és a jövő
aggaszt, te, a ki velem együtt minden poklokon ép bőrrel
keresztültörtél?

– Tudja a fene, de ha a La Roquette fogházban utolsó éjszakámat
tölteném, azzal a biztos tudattal, hogy reggel az igazgató, az ügyész,
Deibler ur és pribékjei fognak felkölteni azzal a kéréssel, hogy legyek
szives a fejemtől elbucsuzni: nyugodtabb volnék. De mi vár itt ránk?
Kínhalál vagy örökös rabság.

– Bánom is én, hagyj aludni.

– Azt hiszem, nem igen számithatunk arra, hogy Brisard őrnagy vagy
Cavalier kapitány, a kik Dü-Nam ellen az expediciót vezetik, segitséget
hozzanak nekünk…

– Hisz Dü-Nam itt van, a miből az következik, hogy a francia expediciót
is szétverte…

– Gondolod?

– Persze, csak nem hagyta ott a várat üresen…

Velőtrázó sikoltás hallatszott az egyik sarokból. Rémülten ugrottunk
talpra, s Marnier gyujtót gyujtott. Az ajtóban is megjelent egy piráta,
égő fáklyával.

A sarokban Schultz, a szegény beteg elzászi hempergett föl s alá,
elkékült arccal, tajtékzó szájjal, mintha borzasztó belső kínok
gyötörték volna.

Mellettem megszólalt a barna arcu tonkini kuli, a ki ide vezetett
bennünket:

– Meghalni, skorpió megcsipni.

A piráta egészen közel lépett a fetrengőhöz, s egyszerre hozzávágott
valamihez a fáklyával.

A skorpió volt. Csunya, utálatos, rákformáju, fekete féreg. A fáklya
tüze egyszerre megölte, s büzhödt szagot gerjesztett. Ezalatt Schultz
kínjait lecsillapitotta a halál. Hosszan kinyujtózkodott, nagyot
lélekzett s vége volt. A legionáriusok szétdult arccal néztek rá,
Bertolini volt az első, a ki magához tért:

– Fiuk, itt nem maradhatunk. Ez a förtelmes halál vár mindnyájunkra
idebent.

– Nem, – szólt kuli, – döglött skorpió szaga elriasztani többit.
Maradni.

– Fene bizik ennek a kulinak a tudományában. Gyerünk ki.

Összeszedtük a pokrócainkat, s kimentünk a templom elé. A tisztáson
táboroztak a piráták, nagy tüzek körül. Fegyvereik francia módon
(föltüzött bajonettel) gulákba voltak rakva, őreik is a tábor körül
rendesen kiállitva. Látszik, hogy francia katonai szolgálatból
megszökött anamiták tanitották be őket. Voltak lándzsás és pallosos
csapataik és voltak európailag szervezett puskás ezredeik. A tábor
közepén állt Dü-Nam sátra, előtte valami sötét rakás magaslott. Nem
tudtam tisztába jönni vele, hogy mi az?

A legionisták közt lecsillapodott az izgalom, pokrócaikba burkolózva,
csakhamar ujra elaludtak. Marnier is. Változatosság okáért most én
gyujtottam pipára, s a templom falának támaszkodva, néztem az alvó
tábort.

A templom körül őrt álló piráták közt föltünt egy szép, szálas alak,
nemcsak azért, mert folyton körülöttem ólálkodott, hanem azért is, mert
oly szabályosan, hogy katonailag mondjam, _fórsriftmészig_ járkált föl s
alá s tartotta a puskáját, mint akármelyik vörösnadrágos piou-piou az
elnöki palota előtt Párisban. Mikor megint mellettem ment el, halkan
rászóltam franciául:

– Fogadni mernék, hogy szolgáltál nálunk, barátom.

– Nem csalódol, uram, – felelt ő türhető franciasággal, – de fordulj be
ott a templom sarkán, itt nem merek veled beszélni. A tüz nagyon ide
világit.

Szót fogadtam neki. A katona csakhamar ott termett, s ott föl alá
sétálva előttem, lassu hangon beszélgettünk.

– Megszöktél?

– Meg. Sokat botoztak bennünket, keveset kaptunk enni, a zsoldot
lefogták. Miért dolgozzam ingyen? Francia rosszul bánik anamita
tirailleurökkel.

– A legionistákkal is.

– Tudom. Sok barátom legionisták közt.

– Mi az a sötét halom a vezér sátra előtt?

– Öreg pap ravatala. Megöltétek.

– Mi? Nem.

– Melle be volt zuzva. Meghalt.

Most emlékeztem rá, hogy mikor sebesen menekülve a templom elé
érkeztünk, Kraft, a ki a beteg Schultzot hozta, mint a bika, fejjel
föltaszitotta a papot, a ki elénk állt. Hát biz ettől meghalhatott.

– Most mi lesz?

– Mihelyt feljön a hold, papok kezdik imádságot; aztán, ha nap feljön,
uj imádságot kezdik ravatal körül.

– Aztán?

– Először imádkoznak, hogy bolyongó lelke ha a holdba téved, fogadják
ott szivesen istenek és szellemek… Aztán könyörögnek napnak, hogy lelke
fehér szárnyát össze ne pörzsölje, mikor harmincháromezer évig ott röpül
mellette, hogy Bráhma kebelébe jusson, a hetvenhetedik paradicsomba…

– Aztán?

– Aztán meggyujtják máglyát, pap elég.

– Szép, de mi lesz velünk?

A katona hallgatott.

– Nem értetted, jó vitéz? Nem büntetnek-e meg, mert megöltük a papot?

A katona némi habozással, vontatottan igy felelt:

– Francia, ne kutasd a jövőt. Reméld, hogy jót hoz.

Rossz sejtelem borzongott végig rajtam.

– Az Isten áldjon meg, mondj meg mindent.

– Titeket a máglyába raknak elevenen, s ott égtek el. Megmondtam,
készülj el rá.

Éreztem, hogy elsápadok. A falhoz kellett támaszkodnom, hogy el ne
essem.

– Hát a bálványisten nem védelmez meg bennünket? – hebegtem.

– A ki papot megöl, azt senki és semmi nem védelmezi. Az öreg szent pap
volt, több mint száz éves. Az istenek haragja éri azt, a ki boszut nem
áll haláláért. Lesülyed a fekete világba s mezitláb vándorol a tüskékkel
kirakott uton, sziszegő kigyók és orditó tigrisek közt… Nektek az ő
máglyáján kell elégni, vagy Dü-Nam hatalmának, szerencséjének, lelki
nyugalmának, vitézi erejének vége, s vén asszony lesz, mig el nem jön
érte a fekete arcu Sungó, a fekete világ angyala…

– Köszönöm, jó vitéz, – ezt feleltem, s bátor, büszke és katonás akartam
lenni, mikor igy szóltam, de remegő hangom rám cáfolt.

A katona tovább sétált, én pedig óvatosan fölkeltettem bajtársaimat. Pár
perc alatt megtudták a vérfagyasztó ujdonságot, s halálos rémülettel
néztünk egymás szeme közé.

– Lőjjük agyon egymást, – ez volt Kraft inditványa.

– Mivel? Nincs semmi fegyverünk.

– Rohanjuk meg az őröket, csavarjuk ki kezükből a fegyvert, pár
másodperc alatt végezünk egymással.

– Bolond, – szólt Marnier, – ha már puska van a kezünkben, gázoljunk
keresztül a pirátokon…

– Mindnyájan ott veszünk, – mormogott Martin, az osztrák.

– Hisz épp ezt akarjuk.

– Nohát, Isten veletek fiuk, tegyük meg, – szólt Kraft és vad
elszántsággal, emberevő ábrázattal talpra ugrott, – még egyszer,
utoljára életemben kiverekszem magamat.

A kis kuli vállamra ütött.

– Mi kell, fiu?

– Ne még, ne még. Még nincs vége. Kuli imádkozni szent madárért. Ha
szent madár szólni, mikor nap első sugara csókolja fatetőt, akkor isten
izeni, hogy elhalasztani paptemetés, áldozat is.

– Buta beszéd, – szólt Marnier.

De nekem valami azt sugta, hogy hallgassam meg a mi kis fonnyadt
gyerekarcu kulinkat, a ki már annyi jó tanácscsal szolgált.

– Miféle szent madár az?

– Ksámi-madár, soha nem látja senki, hajnalba énekel s boldog, a ki
hallgatja, mert isten beszél hozzá. Legionista mondta egyszer nekem
_fülemile_ nevezni, kicsike, szürke madár, de torkában gyönyörü hang…

Bertolini előlépett.

– Mit beszél ez a fickó fülemiléről?

Szembe fordultam a kulival.

– Ugy-e, fiam, azt mondod, hogy te imádkozol, hogy hajnalhasadtakor
megszólaljon a fülemile, vagyis a ksámi, mert akkor elhalasztják a pap
temetését és a mi elégetésünket?

– Azt mondani én, uram.

– Ostobaság, abban csak nem bizunk, hogy éppen napkeltekor meg fog itt a
fülemile szólalni? – szólalt meg Kraft.

– Pedig bizhatsz, vén porosz, mert tudd meg, hogy én a fülemile dalát
oly kitünően tudom utánozni, hogy szebb az eredetinél…

Ezt Bertolini mondta.

– Te, Bertolini?

– Én, fiaim, négy évig olasz bohóc voltam a Cirque d’hiverben Párisban.
Ha igaz az, a mit ez a kuli mond, mindenesetre nyerünk egy napot… Ne
féljetek, gyerekek, érzem, hogy kimászunk a csávából…

– Csodálatos egy fordulat, – mormogott Kertész.

Egészen belekábultam a dologba. A halál kegyetlen képét az élet reménye
egyszerre kiszoritotta a szivemből. Az átmenet oly gyors volt, hogy
elszédült bele a fejem.

– S ha nem válik be a fülemile? – kérdém.

Bertolini vállat vont.

– Arról már nem tehetek. Az nem az én művészetem bukását, hanem a kuli
rosszul értesültségét jelenti. Különben Párisban mindig zajos tapsot
kaptam rá.

– Akkor jön a verekedés, s meghalunk a viadalban, mint becsületes
harcosokhoz illik, – dünnyögött Kraft, s félelmetesen emelgette iszonyu
ökleit.

A beszélgetést vad üvöltés szakitotta félbe. Teljes pompájában kelt föl
a hold, s a papok megkezdték hozzá az imádkozást, artikulálatlan,
harmóniátlan, szaggatott, éles énekhangon. Az alvó tábor egy kicsit
megmozdult, fölébredt, nyujtózkodott, azután ujra mozdulatlanságba
merült.

Órákig tartott ez a vad hangzavar, mely fölzaklatta minden idegünket. A
hold megtette fölöttünk az utját, s a fák mögött ujra eltünni készült.
Bertolini lassan odább hengergette magát, s egyszerre bemászott a
templomba. Mialatt a hold távozott, a tábor ébredezett, s az emberek
térdenállva halk torokhangon kisérték a papok énekét. A zümmögés egyre
erősebb lett, végre már körülöttünk mindenki térdelt s erősebb-gyöngébb
kiáltások, mormogások, vakkantások, sikoltások, rikácsolások közt
hajtogatta a fejét, le a földig.

A hold eltünt, koromsötét lett, mire hirtelen csend állt be. Mi
szivdobogva lestük a történendőket.

Egyszerre az óriás fák tetején megjelent a hajnal pirkadása. Az egész
tábor ég felé emelt arccal várt… S ekkor az ezeréves templom tetején,
tisztán, gyönyörüen csattogni kezdett a fülemile… Mindenki előre
nyujtott fejjel figyelt, de pár másodperc mulva ezer torokból tört ki az
orditás:

– Ksámi, ksámi!

S a földre borultak.

Bertolini csattogott tovább. Oldalt néztem. Kraft, a vén betyár, a
földet rágta, hogy röhögését elfojtsa. Wladimir is észrevette, s jót
rugott rajta, mire a porosz magához tért.

– Állat, mit röhögsz, – szólt az orosz, – ezeknek a vadaknak igazuk van.
Az Isten van itt jelen. A mi hatalmas, irgalmas Istenünk, a ki megmenti
az ő szegény szolgáinak az életét…

… Öt perc mulva kaptuk az üzenetet, hogy Visnu megnyilatkozott, s
kivánságára tüzhalálunkat egy nappal elhalasztották.



A SZABADULÁS.

A ksámi-madár, Bertolini barátunk fülemileutánzó tehetsége, megmentett
bennünket egy napra.

Intettem annak a katonának, a ki az éjjel őrt állt mellettünk és
megkértem, hogy hozzanak fát, hadd rakjunk tüzet.

A tüz körül üldögélve, megbeszéltük kilátásainkat, miközben kávét
főztünk. Az bizonyosnak látszott, hogy másnap hajnalig nem kellett
félteni a bőrünket. Volt tehát elég időnk a menekülésnek valamely módját
kitalálni.

Mikor a párolgó friss kávé készen volt, a legnagyobbik csajkát
teletöltöttem, s odaintettem a kulit, a ki a tüz körül szorgoskodott.

– Fiam, – szóltam hangosan, – én és társaim már több izben a te okos és
bölcs tanácsaidnak köszönhetjük, hogy megmenekültünk a haláltól. Ezért
te most tőlem megkapod az én kávéporciómat. Isten áldjon meg!

Megöleltem és megcsókoltam s átnyujtottam neki a kávét.

– Kuli bon garçon, kuli mindig veletek lenni, hiven segiteni, ha lehet.
Köszönöm.

Megitta a jó kávét egy szuszra. Wladimir azalatt előkotort a zsebéből
egy Napoleon-aranyat és átadta neki.

Bertolini kezet szoritott vele és becsületszavára igérte, hogy mindennap
tiz cigarettát fog neki sodorni.

Kertész két darab kétszersültet nyujtott át a kulinak.

Marnier megigérte, hogy ha kiszabadulunk, jutalomra fogja előterjeszteni
a felsőbbségnek.

Még Kraft, a vén gonosztevő is megerőltette magát. Előkotort a borjuja
fenekéről egy fapipát, megtömte, átnyujtotta a kulinak, s megigérte,
hogy dohánynyal is el fogja látni…

– Két emberre valót már aligha tudsz tőlünk összelopkodni, – szólt
nevetve Bertolini, a mire a porosz olyan barackot nyomott a talián
fejebubjára, hogy annak a szeme is könnybe lábadt.

A kuli meghatottan fogadta az adományokat és sorba kezet akart csókolni
a katonáknak. Azután letérdelt előttem, balkezét a szivére tette,
jobbkezét pedig ég felé emelve esküdözött, hogy halálig hiven fog
szolgálni bennünket.

Tiz órakor értünk jött egy tiszt, hogy Dü-Nam kihallgatásra vár
bennünket a sátorában.

A sátor egy nagy francia tábori konyhasátor volt, s belül a szakácsok
telemázolták ilyen föliratokkal: _P. N._ (propriété national = nemzeti
tulajdon), _liberté, égalité, fraternité_. A sátor egyik végén állt
Dü-Nam, hosszu, egyenes kardjára támaszkodva, két oldalán egy-egy óriás,
kezében a hóhérpallossal. A sátorban köröskörül katonák álltak, kivont
karddal. Mi Dü-Nammal szembe álltunk, s egész köszönésünk egyszerü
katonai szalutálás volt. Egypáran közülünk aggódva néztek a kivont
kardos katonákra, s aztán a nyakukat tapogatták. Dü-Nam leült a
szőnyegre, s intett, hogy foglaljunk helyet. De mi már csak a puszta
földre ülhettünk. A beszélgetés tolmács utján folyt.

– Franciák, – kezdte a vezér, – sajnálom, hogy megöltétek a papot, mert
én szolgálatomba akartalak fogadni. Azt akartam, hogy francia mintára
nagy, erős hadsereget szervezzetek nekem… de a papot megöltétek, s
nektek utána kell mennetek, hogy a másvilágon hordozzátok őt a
lótuszpalankinban, mikor a szent bráhminok lelkeit megy látogatni…

– Vezér, – szólalt meg Wladimir, – mi nem öltük meg a papot. Nézd meg,
fegyver nyoma nincs testén. Golyó át nem járta, puskatus össze nem
törte, kard nem hasitotta. Meghalt, mert már öreg volt, s testét
összetörte a kor. Meghalt ijedtében, megölte a rémület.

– Melle ököllel vagy puskával volt bezuzva.

Kraft megszólalt:

– Én mentem neki a sötétben fejjel, nem láttam, hogy ott áll.

– Mindegy, megöltétek és meg kell halnotok, igy parancsolják ezt
törvényeink, melyeket a papok őriznek a smaragd-templomban. És nekem a
törvényeket végre kell hajtanom, különben kardom vasa fává változik,
férfilelkemből pedig gyáva báránylélek lesz…

Látszott rajta, hogy sajnál bennünket. Ekkor megszólaltam én:

– Jól van, vezér, ha meg kell halnunk, meghalunk, katonák vagyunk, s a
halál készen talál bennünket. De legalább lövess agyon, méltatlan
hozzád, a nagy vezérhez, hogy jó katonákat, mint mi, kínoztass.

– Itt a törvény parancsol, a papok intézkednek, én pedig nem segithetek
semmit.

– A tonkini szent inkvizició, – mormogott Kertész.

– A ksámi-madár egyszer megmentett és mi engedelmeskedtünk neki. De a
következő hajnalban látni fogja halálotokat a tüzben.

– Vezér, – szólt Kertész, – mondd meg, mi történt bajtársainkkal, a mi
vezérünkkel.

– Isten, a mi oltalmazónk elvette erejüket. Harcoltak, elfutottak,
tönkrementek. Az erdei vadaknak százötven fehér test jutott lakomául.
Váram tetejét háromszáz karóra tüzött fej ékesiti. A többi futva-fut
délfelé, nyomukban katonáim, üvöltve, mint a jaguárok.

Megdöbbenve néztünk össze.

– A halottaknak és sebesülteknek fejét vettük, a kik ép testtel kerültek
kezembe, azok fogolyként váramban őriztetnek.

Intett, emberei két nagy ládát hoztak be, s előtte kinyitották.

– Ismeritek ezt, ezt, ezt? – S ezzel egyenruhadarabokat dobált elénk.

Brisard őrnagy, Cavalier kapitány uniformisaira ismertünk. Az egyik
zsebből egy kis médaillon gurult ki. Semmi kétség, ez az őrnagy viselő
ruhája. Ösmertem jól a médaillont: egy szép szőke párisi asszony arcképe
volt benne, egy kis angyalarcu babával. Könny szökött a szemembe. A
boldogtalanok nem is sejtik, hogy az ő egyetlen mindenük megcsonkitott
holttesttel hever az őserdőben, vadállatok martalékául…

A médaillont zsebembe csusztattam. A kihallgatás véget ért, komor
csöndben, lehajtott fejjel távoztunk.

Sokáig nem tudtunk magunkhoz térni. Megint a kuli zavart ki
gondolataimból.

– Beszélni kulikkal. Dü-Nam készülni innen délre Lu-Csang ellen, hol
barátságos törzs, francia őrség van. Oda szökni éjjel.

– Szökni, de hogyan?

– Kuli nem tudni, de utat tudni. Francia kitalálni, hogyan szökni.

Bertolini jött oda hozzám, Wladimirral. Az olasz igy szólt:

– Ideje, hogy fölrázzuk magunkat a lethargiából és menekülésen
gondolkozzunk. Nevetséges, hogy ennyi európai ne tudna tuljárni ezeknek
a barmoknak az eszén.

– Van valami eszméd?

– Kezd lenni. Wladimirral már közöltem.

– Nos, halljuk.

– Folytatjuk a ksámit. Leleplezem, hogy a ksámi az én torkomban van, s
ez a csuda tán annyira imponál nekik, hogy nem mernek hozzánk nyulni.

– Kétségbeesett gondolat, de a helyzetünk is kétségbeejtő, meg kell
próbálni. De a ksámival ugy kellene őket dirigálni, hogy
összekavarodjanak, s azalatt mi fegyvert ragadva, eloldaloghassunk.

– Szóval a sötét éjjeli órákban?

– Ugy van.

– No, majd ezen még gondolkozunk. Egyelőre feltünően szimulálom az
őrültet, hadd lássa a táborban minden ember, hogy Visnu lelke készül
bennem kvártélyt foglalni. Kraft!

A porosz megmozdult.

– Mi az?

– Gyere ide, szükségem van az erődre.

Pár pillanatig heves gesztusokkal magyarázott neki valamit. Azzal az
olasz elindult a táborban, Kraft pár lépéssel hátrább követte.

Mi feszülten figyeltük.

A sziciliai ég felé meresztett szemekkel, mint egy bolond, lassan haladt
a piráták közt. Néha összecsapta a kezét és nagyot kiáltott. Ha
benszülött vagy tüz volt az utjában, azon is átgázolt. A benszülöttek
fölugráltak, s kiváncsian nézték. Aztán letérdelt, mintha imádkoznék.
Majd hanyatt feküdt és az eget nézte. Végre a tisztás szélére ért, s
hangos énekszóval háromszor körülfutotta. Akkor elkezdett őrült
sebességgel cigánykereket hányni, ugy hogy egészen forgó keréknek
látszott, aztán a templomhoz szaladt, s hátát a falnak vetve, egy óráig
mozdulatlanul állt.

Bajtársaink egy ideig nyugtalankodtak, de megmagyaráztuk neki a dolgot.
Maga Dü-Nam is érdeklődött, mire azt feleltük, hogy szegény bajtársunk
valószinüleg megőrült. Mi azalatt körülnéztünk, merre fogunk kitörni, s
honnan fogjuk a fegyvereket fölkapni. Közbe pedig a Dü-Nam által küldött
rizskásából és husból pompás ebédet csináltunk s ugyancsak jóllaktunk.
Kertészszel odamentem Bertolinihoz, szinlelt kétségbeeséssel néztem, s
odasugtam neki:

– Gyere enni, mert sok erőre van szükséged.

– Vigyetek erővel, – sugta vissza.

Fölkaptuk és a tüzünkhöz vittük.

– Tömjetek, – sugta.

Két ember lefogta, egy etette, itatta. A benszülöttek nagy csoportban
állták körül, s azért Bertolini jónak látta a szemeit forgatni és néha
keservesen énekelni.

Egyszerre csak kitépte magát az etetők karjai közül, s elkezdett a kezén
járni. A benszülöttek elbámulva tágitottak. Bertolini igy a tenyerén
végigment a táboron, Kraft utána. Egyszerre az olasz ujra talpra
helyezkedett, s egy óriási ugrással Kraft vállán termett. A porosz meg
se rendült, s összefont karokkal, némán türte, hogy az olasz az ő
válláról bámulja az eget.

Az egész tábor megrőkönyödve nézte a jelenetet. Egyszerre a Cirque
d’hiver volt olasz bohóca, mint egy darab kő, lezuhant a földre, s ott
maradt, de Kraft fölnyalábolta, mint a kis gyereket, tüzünkhöz hozta s
ledobta. Betakartuk.

Kraft mellém ült, odaintette Marniert, az összes legionistákat és a
kulit, a benszülöttek azt hihették, hogy mi betegünk fölött folytatunk
megdöbbent tanácskozást.

– A terv ez, – szólt a porosz, – a mint sötétedik, de még mielőtt a hold
feljön, ő vállamra áll, imádkozik, s ekkor egyszerre beléüt a ksámi.
Ezzel a legnagyobb tüz köré gyüjtjük a tábort. Ti azalatt a homályban
csöndesen fegyvert fogtok, s elpárologtok. Marnier, fuss a régi, földult
táborunkhoz. Mi is arra vonulunk, miközben a ksámi folyton csattog a
Bertolini torkában. Ott megvártok, s aztán együtt menekülünk, ha lehet,
ha pedig nem, együtt halunk, a ki angyala van a feketebőrü banditáinak.
Van rumja valakinek? Adjatok egy kortyot.

– Jó lesz, – szólt a kuli, – ha táborig jutni, megmenekülés, azután már
én vezetni csapatot. Most menni mesélni anamitáknak, hogy félni tőlünk.

S a kis ember eltünt a táborban, előkésziteni a hangulatot a ksámi
megérkezésére.

Az erdő már homályosodott s az éj árnyai gyorsan közeledtek. (Vagy tán a
haláléi? Ki tudná megmondani?) Bertolini ujra megkezdte müködését. Tüzes
zsarátnokot tett a foga közé, s ilyen kivilágitott szájjal, bozontos
hajjal, vad torokhangokkal elkezdte kerülni a tábort, egyre szükebb
körben. Kraft követte.

Élénk izgatottság támadt. Minden rendü és rangu katona, asszony, gyerek,
teherhordó összébb és összébb szorult, gyült a tábor közepe felé. Mi
szivdobogva lestük, s viszont jóformán észrevétlenül az erdő felé
nyomultunk. Már ott álltunk, a hol a puskáink, patrontáskáink voltak egy
halomra dobálva. Itt szünetet tartottunk. Egészen sötét volt már.
Egyszerre csak a középen lobogó vezéri tüz fényénél, a tömeg feje
fölött, tehát Kraft vállain, megjelenik Bertolini alakja s panaszosan,
nyöszörögve égfelé terjeszti karjait. Az egész tábor ott állt, háttal
felénk. E percben már minden legionistának kezében volt a puska, s
oldalán a patrontáska és szurony. A földre bukva, hason csusztunk a
homályban az erdő felé. Ekkor Bertolini éleset sikoltott, s elkezdett
fülemile módjára csattogni.

– Ksámi, ksámi! – orditott a tömeg, s leborult a földre. Mi pedig már
fölemelkedtünk az erdőben, s futni kezdtünk a két nap előtt tört uton,
elől a kulival.

Nem telt bele husz perc, ott voltunk, s nem telt bele huszonöt perc, két
alak törtetett utánunk a sürüből: Bertolini és Kraft.

– Hoztatok nekünk puskát? – zihált a porosz.

– Nesze, fogjátok, puska, patron.

– A bolondok még most is hason imádkoznak, – nevetett Bertolini.

– Előre, kuli! – szólt Marnier.

S a kis vakmerő csapat ellenkező irányban megint az erdőbe mélyedt. Nem
szólt senki egy szót se. Elől ment a kuli, hátul én, nógatni az
elmaradozókat. De nem igen kellett nógatás: az élet reménye felé
szaladtunk a koromsötét éjben, tépett ruhával és bőrrel, kezünkben
szorongatva végső menedékünket, jó puskánkat. A kuli halk ugatással adta
az irányt s mi meg félhangon ezt morogtuk: _en avant, en avant!_
Egyszerre éreztük, hogy az erdő elmarad, s valami embermagasságu
puhaságban gázolunk.

– Zohard, Zohard, – kiáltott a kuli, – francia, megmenekülni, előre
gyorsan!

Teljes erőnkből futottunk vagy tiz percig. Ekkor a kuli megállitott.

– Meggyujtani Zohard, Dü-Nam nem lehet követni minket.

Most értettük meg. A finom, selymes, száraz, papirosnál gyulékonyabb
tonkini fű zónáján, a Zohardon mentünk át. Ha ezt fölgyujtjuk, nincs az
a piráta, a ki követni tudjon, kivéve, ha szárnya van.

Gyujtóink és a szénanyalábok segitségével egyszerre tiz helyen
fölgyujtottuk. Mintha puskaporba vetettünk volna szikrát, ugy futott
végig a tüz a Zohardon. A vad legionisták egymás nyakába borultak
örömükben.

Megmenekültünk.

Az óriás porosz megfogta a kis kulit, megcsókolta, aztán szépen a
nyakába ültette, hogy ne fáradjon annyit, s szólt:

– No, most vezess tovább, polgártárs!

Marnier is vidáman kiáltott:

– Szakasz, indulj!

Ma is csudálom, hogy a Marseillaise-re rá nem gyujtottunk!



BEFEJEZÉS.

Miután a harcoknak és háboruknak, a vérnek és a szenvedésnek, a
kalandoknak és viszontagságoknak végére értem: meg kell felelnem arra a
kérdésre, melyet oly sokan és annyiszor intéztek hozzám, hogy honnan
vettem én Galambos Pál naplóját?

Sokan azzal gyanusitottak, hogy én magam vagyok ez a Galambos Pál, a mit
mint állitást visszautasitok, de mint kritikát megköszönök, mert azt
bizonyitja, hogy oly közvetetlenséggel irtam meg e romantikus
történeteket, mintha a tulajdon szemeimmel láttam volna.

Nem, kedves olvasó, Galambos Pál nem én vagyok, bár meglehetős
kalandvágyó vér csörgedez ereimben, s bár nagyon sokat utaztam müvelt
országokban, hogy a civilizációt elsajátitsam, s talán ugyanannyit
utaztam exotikus országokban, hogy a civilizációt – elfeledjem.

De Galambos Pál élő, létező alak, csak kalandjai vannak számos
legionárius élményeiből összegyurva. Régen volt, mikor én Galambossal és
bajtársaival megismerkedtem, maga a megismerkedés is egy regény, s ezt
fogom itt elbeszélni.

Egy napon, mikor még (mint mondani szokás) ifjuságom virágában voltam,
az orvosok azt vették észre, hogy ezen a virágon féreg rágódik.
Olyanforma tünetek mutatkoztak, mintha a tüdőm lett volna megtámadva.
Azt a tanácsot adták, hogy a fecskével és gólyával költözködjem el én is
egy szebb hazába, hol az örök tavasz melege meg fog gyógyitani.

Neki vágtam tehát Olaszországnak, sütkéreztem Montekarlóban és Génuában,
barangoltam Korzikában, henyéltem Nápolyban és heverésztem Sziciliában.

De mindenütt fáztam. Mintha a nap engem nem is ért volna. Mintha
fölöttem örökké egy fekete felhő tanyázott volna, mely árnyékban tart és
követi léptemet.

Vagy talán a halál árnyéka ez? Összeborzadtam erre a gondolatra, s
eszembe jutott az én hideg, havas, megdermedt, de oly kedves hazám,
melyet sohase fogok többé látni. S erre a gondolatra megutáltam Taormina
világraszóló szépségét, s kedvem jött magas szikláiról az alattam zugó
tengerbe vetni magamat.

Minthogy éppen karnevál vége volt, hushagyó keddre lementem Taorminából
Katániába, hogy egy kicsit kimulassam magamat az olasz bolondságokon.

A farsangi mulatság fényesen sikerült, nagyon is fényesen. Tudniillik az
álarcos körmenetben résztvett Sironi is, Szicilia leghirhedtebb
briganti-vezére, egész bandájával, a mit a csendőrök észrevevén, el
akarták fogni őket. A nép az ünneprontást rossz néven vette, s a
brigantiknak fogta pártját, a miből csinos kis zendülés lett. E zavargás
alatt ismerkedtem meg egy hajóskapitánynyal, a ki velem egy házba
szorult, melyből butorokat dobáltak az utcára, s revolverből lövöldöztek
le a csendőrökre. Mikor aztán egy piemonti ezredet inditottak az utca és
a ház ellen (Sziciliát csupa felső-olaszországi katonaság tartja
megszállva), akkor a kapitány megveregette a vállamat és fölszólitott,
hogy meneküljünk. A mi nagyon egyszerü volt, mert a házak tetején tiz
perc alatt a negyedik utcában voltunk, s husz perc mulva a tengerparton,
egy kávéházban üldögéltünk, abban a kellemes tudatban, hogy hála Isten,
jól kifarsangoltuk magunkat. A mi a kapitányra komolyan értendő, de én
bizony rettentő izgatott voltam, s bevallottam tengerész-barátomnak,
hogy a hetvenhetedik öregapám se látott ilyen karnevált. Különben később
magamba szálltam, s bevallottam, hogy bizony nálunk is verekedéssel
szokott az ilyen mulatság végződni, csakhogy minálunk _bucsu_-nak
hivják.

A kapitány, ugy látszik, a lövöldözés terén élénk tevékenységet fejtett
ki, mert ott a kávéházban hirtelen kijelentette, hogy ő már megrakodott,
s a _Monreale_ nevü gőzhajóján még az éjjel elindul Algériába. Menjek
vele. Elvisz ingyen.

– Nézze, ha ön beteg, csak Afrika forró homokján gyógyul meg. Önnek
meleg, sok meleg, borzasztó sok meleg kell. Itt nem találja meg, ott
igen. Két nap alatt ott leszünk. Csapjon föl!

Fölcsaptam. Egy matróz azonnal a _Monreale_-ra vitte a podgyászomat, s
három órakor éjjel bucsut vettünk Sziciliától.

Igy kerültem Algériába, hol Oránnál vetettünk horgonyt. Vesztemre jöttem
ide. A városban tifusz dühöngött. Öt nap mulva láz kezdett borzongatni.
Orvost hivattam, a ki kijelentette, hogy _fièvre typhoide_-om van, s
azonnal elrendelte, hogy a kórházba szállitsanak, még pedig a katonai
kórházba, mert másutt már nem volt hely. A teremben, a melybe kerültem,
Tonkinből most hazahozott lázbeteg legionisták feküdtek. Ha életem
hátralévő napjai (vagy mondjuk évei) alatt mindig rózsák közt,
verőfényben járok, se felejtem el ez ázsiai lázbetegek kórtermét. Valami
huszonnégy csontváz feküdt ott, vagy teljes érzéketlenségben, sárgával
befutott szemüket a plafonra szögezve, vagy kínosan hánykolódva és
nyöszörögve. Mindenféle nyelven hivták ott az Istent, szüleiket,
barátaikat, majd vad átkozódások s halk nyöszörgések következtek.

Első éjjel, mikor magam is lázban ott feküdtem köztük, ugy tetszett,
hogy valaki magyarul _vizet_ kiáltott. Fölültem s hallgatóztam. A
mellettem lévő ágyban egy egészen fiatal gyerek hempergett, ő esdekelt
vizért. Azonnal fölkeltem, de már az inspekciós káplár, mellén a tonkini
vitézségi éremmel, magas, sápadt, rendkivül szép, intelligens arcu, de
roppant lesoványodott fiatalember megelőzött, s a betegnek egy pohár
vizet adott.

Franciául szóltam hozzá:

– Ez a fiatal legionista magyar?

– Az. Valamint én is.

– Én is az vagyok, – feleltem magyarul, – kihez van szerencsém?

– Én Galambos Pál vagyok (egészen más nevet mondott, de azt nem
árulhatom el), ez a fiatalember Kertész.

– Most jöttek haza Tonkinből?

– Most. Még pedig milyen rossz állapotban. Én már valahogy utközben, a
tengeren kiláboltam, de bajtársaim odavannak. S önnek mi baja?

– A tifusz kerülget, idehoztak, mert a civil-kórházakban nincsen hely.

Galambos még egyszer megszoritotta a kezemet.

– Két év óta nem beszéltem honfitárssal, csak ha a légióban nem akadt.
Ugyan beszélgessünk egy kicsit, ha van ereje hozzá.

– Szivesen, ugy se tudok aludni.

– Ugy tetszik, mintha már száz éve elkerültem volna hazulról. Beszéljen
mindent, a mi csak eszébe jut, rám nézve lelki fölfrissülés lesz.

Az ágyam szélére ült, s mohó kiváncsisággal hallgatott. Az otthoni élet
képei oly elemi erővel rohanták meg, hogy feje lassan-lassan
lehanyatlott a mellére. Azt hiszem, könnyezett. Mialatt beszéltem, egyre
azon törtem a fejemet, hogy miféle históriát hallottam az ő nevével
kapcsolatban? Hopp, megvan!

– Tudja-e ön, hogy Z. báró meghalt?

Hirtelen fölkapta a fejét.

– Nem.

– Örökösök nélkül halt meg, s önt az összes európai lapokban kerestette.

– Igazán?

– Persze.

A fiatalember fölugrott, s nagy léptekkel kezdett föl s alá járkálni.
Végre megállt előttem.

– Tudja mit jelent ez?

– Nem.

– Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok szegény ember. Mert Z. báró ezer
holdjának én vagyok az örököse.

– Nos, remélem, hazajön?

Tompa hangon felelt:

– Még három évig kötve vagyok a légióhoz. Rab, elátkozott rab vagyok;
elkárhozott lélek vagyok. Különben sem hagyom itt szegény Kertész
pajtásomat. Rosszul van?

A fejemet simitottam.

– Tegyen a fejemre egy kis jeges borogatást.

– Szivesen. Aztán aludjék egy kicsit.

Elaludtam, s hajnalban fölébredtem. Sokkal jobban éreztem magamat. Ugy
látszik, Galambos egyre rakta rám a jeget. A mint megmozdultam, azonnal
odajött.

– Jobban van?

– Sokkal. Mintha a lázam csökkent volna. Ugyan üljön ide és mesélje el
két évi légióbeli életét.

Az éjjel végighallgattam az egészet. A Dü-Nam hatalmából való
kiszabadulás után rongyosan, éhesen, betegen érkeztek a legközelebbi
erődbe, honnan Hanoiba expediálták s három hónap mulva Algériába
inditották őket. A kis kuli a kormánytól szolgálataiért egy nagy
rizsföldet kapott, s mikor mi elindultunk haza, már meg is házasodott.

– És barátai hol vannak?

Fájdalomtól rezgő hangon felelt:

– Hanoiba már csak Marnier, Wladimir, Kertész és én érkeztünk meg. Odáig
elpusztult a kis sziciliai, a ksámi-madárral a torkában, a rettentő
Kraft, a ki a folyamba fuladt utolsó éjjel, s a többi mind-mind. A hajón
meghalt legjobb barátom, Wladimir, a ki most a Veres-tenger fenekén
nyugszik, s ugy látszik, el fogom vesziteni Kertészt is.

– Ugy vettem észre, hogy csöndesen alszik.

Galambos odalépett, s hirtelen letérdelt.

– Meghalt! – hörögte s térdre csuklott.

Fölugrottam az ágyból, Galambos mellé térdeltem, s áhitattal
elimádkoztam a szegény, sokat szenvedett magyar fiu fölött a Miatyánkot.
Galambos utánam morogta.

Egy vén káplár lépett be.

– Nos, fiam, mi baj? – kérdezte Galambost.

– Meghalt.

– Ketten maradtunk! – felelt rekedten a káplár, azzal katonásan
käppijéhez emelte jobb kezét, folytatta: – Isten veled, fiam, jó barát,
vitéz katona voltál, szerettünk mind. Adieu.

Ez a káplár Marnier volt.

– Hallod Marnier, én ebben a pokolban nem maradok többé. Mindenki
meghalt, a kit szerettem…

– Hát én? – felelt szemrehányólag az öreg.

– Te velem jösz. Tudd meg, hogy örököltem otthon, gazdag vagyok, ez az
ur, honfitársam, hozta a hirt…

– Hisz már káplár vagy, medáliás káplár, jobb dolgod van.

– Nem, nem maradok. Visszatérek régi hazámba, ott könnyebben kezdek uj
életet, mint itt, barátaim véres, lázas, fejetlen holttestei közt. A
jövő éjjel szökünk…

Most nekem is eszembe jutott valami.

– Uraim, a kikötőben, a Hôtel de France irányában van egy kis olasz
gőzös, a _Monreale_, azt hiszem, hasznukra fordithatják…

– Jó, köszönjük. Isten önnel, uram. Viszontlátásra, Budapesten.

Galambos melegen megszoritotta a kezemet. Marnier még megállt az ágyam
előtt és szólt:

– Fiatalember, adjon egy vizitkártyát, elviszem az önök konzulátusához,
hadd jelentkezzék önért, különben egy hét mulva ugy viszik önt Tonkin
felé, mint a besózott disznóhust. Itt nem értik a tréfát, s e sok
elpusztult élet helyett friss legionistákra van szükség.

Megszoritottam Marnier kezét.

– Most pedig egyelőre ajánlom, hogy holnap szimuláljon iszonyu lázat, s
orditson, mint az oroszlán. Adieu!

Meglehetős aggodalmak közt vártam a virradatot. Még a délelőtt folyamán
eljött az osztrák-magyar konzul, s megkönyörülvén fiatalságomon, a
lakására vitetett. Én azonban annyira jól éreztem magamat, hogy azonnal
a _Dunkan_ nevü angol gőzösre költözködtem, mely az este indult
Gibraltáron át Angliába. Angol területen biztosabban éreztem magamat.

Öt nap mulva olvastam a _Petit Journal_-ban a két legionista káplár
szerencsés szökését, sőt azt is, hogy Nápolyban kötöttek ki, a
_Monreale_ nevü hajón.

Rá két hónapra hazamentem, s az első, a mi a kezembe akadt, Galambos
levele volt, melyben falusi birtokára hitt.

Ott készitettem el jegyzeteimet, s azokból készült ez a napló, melyben
azonban (nem tagadom) fantáziámnak nem csekély része van.

Adieu!



JOBBADÁN MIHÁLY AMERIKÁBAN.



ELSŐ FEJEZET.  _A háziur távirata._

Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két
házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból.
Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak
tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s
éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők
föl.

Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat,
mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S
hajnalban nem minden házmester fekete.

Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi
mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában
fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.

Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban
se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi
névhez semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se
firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz
(mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.

Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és
áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás
kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a
pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon,
hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen
ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a
ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen
posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt
Jobbadán Mihály.

Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott
igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval
mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet
szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu
a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész
csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A
házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja
a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü
tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.

Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s
könyveket is szorgalmasan bujt. A könyvekben nem annyira az értelmet,
mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt
megjegyezte és használta.

Mikor alelnökké választották, gratuláltam neki, mire ő igy felelt:

– Érdem előzi a méltóságot.

– És miféle érdem? – kérdém, a ki igen jól ismertem az ő nyelvét.

– Szónoklat és intelligencia.

– És akkor miért nem tették meg mindjárt elnöknek?

– Közeli elhunyás miatt, több, mint bizonyos.

– Az elnök beteg?

– Nem mondható, de megrendült egészségnek örvend. A borivás
okszerütlenségét sinyli.

– Sokat iszik?

– Inkább gyakran, de sokat.

Egy idő óta Jobbadán a szokottnál tovább várakoztatott a kapu előtt.
Máskor se siet a nyitással, de sohse szóltam neki, mert tudom, hogy fáj
neki a kapunyitás. Az utóbbi időben azonban Jobbadán vasuti vonatnak
kezdte magát érezni s csak a harmadik csengetésre indult el. Egyszer
aztán megszólitottam:

– Jobbadán ur, nagyon sokáig várat magára. Hogy lehet olyan mélyen
aludni?

Jobbadán végignézett, s felelt:

– Alvás a tőke öröme.

– Hát maga nem alszik?

– Jelenleg keveset. Éjjel soha.

– Hát mit csinál?

– Fejtörést folytatok.

– Valami baja van?

– Nincs, de lesz.

– Váltója jár le?

– Mellékes gond. Más bántalmaz.

– Mi az?

– Mondani nem lehet. Mutatni igen. Holnap bátor leszek.

Másnap beállit hozzám, s oda ád egy táviratot.

A táviratot a háziur küldte fürdőről. Rövid, de megdöbbentő volt:

_Jobbadán! Készüljön föl az utra. Pár nap mulva indulunk Amerikába, a
chicagói kiállitás megtekintésére. Perthey._

Jobbadán feszült figyelemmel leste vonásaimat. Nem árultam el
meglepetésemet.

– Nos, hát fölkészült?

– A kezdetlegen tul vagyok.

– Mennyiben?

– Két pipám tisztázva van, tiz pakli dohány együtt. Nőm esernyőm
megvarrását végig eszközölte. Komótsipkám bojtja fölvarrva…

Itt megakadt.

– Jobbadán ur, ez nem elég, – mondám neki igen komolyan.

– Nincs tudomásom a többletről.

– Vagyis nem tudja, mi kéne még egy amerikai utra?

– Zajos helyeslés, – felelt Jobbadán, a mi annyit tett, hogy fején
találtam a szöget.

– Ösmeri Amerikát, vagyis hallott már róla valamit? – kezdém az
eximinálást.

– Nem vagyok oda járványos s ezért tulnyomó bennem a Merikára
vonatkozólag az ismeretek távolléte.

– De azt tudja, hogy az egy egészen más világrész?

– Tudom.

– Hogy roppant messze van?

– A tekintetes ur kilépésétől függ.

– Én nem léptem ki, Jobbadán ur, de vannak sokan, a kik ott jártak.

Jobbadán arca hirtelen kiderült, s bátrabban nézett a szemembe.

– Ugy van! – mondá, – Kolumbács Kristóf. Olvasmányok utján észleltem.

– Helyes, igaza van, Jobbadán ur. Ha Kolumbács históriáját tudja, azt is
tudja, hogy sokáig kell tengeren utazni, mig odaér?

– Viz nem baj. Uszás segit.

– Igaz, igaz. (Minek ijesztgessem, mikor Kolumbustól ugy megjött a
bátorsága? Ugy fogta föl Kolumbust, mintha az neki egy amerikai ismerőse
volna, a ki ott várja őt a parton.)

Elővettem a földglóbust s megmutattam neki, hogy a Liliom-utcából hogy
lehet Amerikába jutni.

– Furfangos elme munkája, – jegyzé meg Mihály gazda a glóbusra, – de a
Merika távolsága nincs messzebb három arasztnál.

– Azért megtart két-három hónapig, a mig kigyelmetek megjárják és
megnézik.

– Két-három hónap? Nagyon huzamos. Nőm bánata erős lesz.

S Jobbadán elszontyolodott. A mi már napok óta gyötörte, ismét erőt vett
rajta: valami homályos sejtelem, hogy ez az utazás sok kellemetlenséget
és veszedelmet fog rá hozni. Nőt, hunyadiakat, alelnökséget, tekintélyt,
poziciót: mindent itt kellett hagyni, s fölmászni arra az ördöngös
földgolyóbisra.

Leirtam neki, hogy mit vigyen magával s ő eltávozott. Másnap láttam,
hogy kiforditott Ferenc József-kabátban söpri az udvart. Jobbadán
ugyanis, mióta alelnök lett, sohse mutatta magát ingujjban, sőt annyira
ünnepélyes lett, hogy csak Ferenc József-kabátban lépett a nyilvánosság
elé. De most jónak látta kiforditani; spórolt vele az amerikai utra.

Ugyanaz nap beállitott hozzám Jobbadán és könyveket kért a _Merikáról_.
Ránéztem s szólék:

– Jobbadán, maga sirt. Egy könnyet látok még a bal szeme csücskében.

– Meghatottság gyümölcse.

– Meg van hatva?

– Meg. Rátabucsuzás elsejétől.

– Maga bucsuzik valakitől rátákra?

– Nőmtől.

– Miért nem az utolsó napon egyszerre?

– Nőm szivgyengesége miatt, melyet az orvosok gyógyászati bizonylattal
konstatáltak. Egyszerre nem birná ki, megrepedne a szivburok kamarája,
billentyüstől, – mint a doktor mondá. Ma törlesztettem az első
bucsurészletet.

– S a neje sirt?

– Kezdett, ekkor befejeztem a jelenetet. Könnyem azután támadt. Férfi
nem árulja el magát.

Jobbadán megrakodott a könyvekkel s eltávozott.



MÁSODIK FEJEZET.  _Bucsu a szülőföldtől._

Harmadnapra Mihály gazda visszahozta Amerikáról szóló könyveimet.

– Már mind elolvasta? – kérdém.

– Részleg mind.

– Miért nem valamennyit?

– Időhiány, előkészületek tulbősége, s uj módszer az olvasást illetőleg.

– Miféle módszer?

– Nőm kitalálmánya, éjjel vánkos alá tévén a könyveket, fejbe megy a
tartalom.

– Ej ha, ezt magam is megpróbálom.

– Ajánlandó és célarányos.

Mihály gazda, ugy látszik, nyugodtabb volt már. Érezte, hogy kezd
tisztába jönni Amerikával s azt is észrevette, hogy körülötte a
tisztelet fokozódott. A hunyadijánosok közt óriási föltünést keltett a
hir, hogy az alelnök Amerikába megy. Sokan kétkedőleg rázták a fejüket;
sokan nem rázták a fejüket, de kételkedtek, azt azonban ugy a fejrázók,
mint a fej nem rázók elhatározták, hogy az alelnököt fényesen el kell
bucsuztatni Európától.

Az elnök este kilenc órára hivta össze a rendkivüli közgyülést az _Arany
kapukulcs_-hoz cimzett külvárosi vendéglő kerti helyiségébe. Kivonult a
vak ember az asztaltársaság diszharmonikájával, mely ugy szólt, mint egy
orgona, kivéve, hogy kizárólag hamis hangokat bocsátott ki magából.
Ennek folytán a nóták oly geniálisan jöttek ki belőle, hogy a
Rákóczy-indulót a Marseillaisetől nem lehetett megkülömböztetni. Sokan
azzal gyanusitották a vak muzsikust, hogy lát s azért nem tud játszani.

Jobbadán Mihály Ferenc József-kabátja oly fényesre volt kefélve – nem,
nem is kefélve, hanem subickolva – hogy a legkényesebb asszony meg tudta
volna előtte a frizuráját csinálni. Mikor beléptünk a helyiségbe, (mert
én is meg voltam hiva), a zenekar a Hunyadi-indulót vagy az Oh du lieber
Augusztin-t játszotta; nem tudtam tisztán kivenni.

A második fogásnál felállt az elnök s a következő felköszöntőt mondá:

Uram, uram, Jobbadán Mihály alelnök uram, szállok az urhoz! (Jobbadán
fölállt, s begombolta a ferencjózsefet.) Elérkezett az óra, s nemsokára
itt lesz a perc is, melyben te elhagyod körünket és arra az utra lépsz,
melyet Kolumbus és utána Széchenyi kijelöltek a magyarnak. Sok
mindenféle ember áthajózott már a tengeren, de alelnök és házfelügyelő
még egy se, s igy jogosan várhatjuk, hogy az uj világrész örömmel tekint
személyed megérkezése elé. De tudjuk jól, hogy az utazás nagyon
veszedelmes, cápák és hajótörések leselkednek az utas életére. Te
azonban nyugodtan várhatod a cápákat és hajótöréseket, mert ha tested le
is száll a tenger mélyébe, emléked itt fönn marad a földön, még tán
valamivel följebb is, tudniillik itt, a Hunyadi János-társaság körében.
Intézkedéseinket meg fogjuk tenni, hogy ez ne maradjon puszta igéret, s
Jobbadán Mihály netáni elhalálozása esetére máris van szerencsém a
következő határozati javaslattal föllépni:

1. A Hunyadi János-asztaltársaság mély fájdalommal veszi tudomásul
szeretett alelnökének élete 45-ik évében történt korai elhunytát s
elhatározza, hogy sirjára emléket állit.

2. A temetésen testületileg részt vesz, sőt a részvételre táviratilag az
összes fővárosi asztaltársaságokat felhivja.

3. A koporsóra koszorut tesz.

Dörgő taps fogadta az elnök előterjesztését s ugy látszott, mintha azt
egyhangulag elfogadták volna. Jobbadán oda ment az elnökhöz s könnyekig
meghatva, melegen megrázta a kezét.

– Az inditvány zajos helyeslésének egyhangusága fokozza az irántami
tisztelet becsértékét, – mondá Jobbadán, a mint a meghatottságtól szóhoz
tudott jutni.

– Szót kérek! – hangzott keresztül a lármán egy éles hang.

Smirgli volt, a női- és férfi-öltöny-készítő.

– Halljuk Smirglit! – kiabáltak néhányan. Ezek az ellenzékiek voltak, a
kik a választáskor a mostani elnök ellenében Smirglire szavaztak.

Smirgli felállt és igy szólt:

– Tisztelt polgártársak! Sajnálom, hogy az elnök ur határozati
javaslatát nem helyeselhetem egész terjedelmében. Sőt egész
terjedelmében elvetem. _(Mozgás, ellentmondás.)_ Majd ki fogom
magyarázni magamat. Én Jobbadán alelnök urat tisztelem és becsülöm, s
szivesen hozzájárulok, hogy korai elhunyta esetén emléke lelkes
ovációkban részesittessék. Csak a gyászjelentés helyes kitöltésére
vonatkozólag vannak némely aggodalmaim. Honnan lesz a temetés, ha
tisztelt és szeretve becsült alelnökünket, a tengeren elhalálozván, a
vizbe vetik? Másodszor: hová állitjuk a sirkövet, holott az ő sirja a
tenger, esetleg a cápák gyomra lészen? Harmadszor: hogyan helyezzük
koporsójára a koszorut, holott koporsója se lészen neki, köztudomásu
lévén, hogy a hajókon elhunytakat zsákba varrják, mindig kivétetvén a m.
kir. propelleren Budára utazó elhunytak. Ezekre nézve kérném az elnök ur
szives fölvilágositásait. _(Általános mozgás.)_

Az elnök nem jött zavarba. Első inditványát azonnal visszavonta s
helyette a következőket terjesztette be:

1. Gyászmise a megboldogultnak lelkiüdvéért.

2. A megboldogult arcképének leleplezése és

3. A sirkő átruházása az elhunyt özvegyére.

Az ujabb inditványt élénk helyesléssel elfogadták és Smirgli is
kénytelen volt belenyugodni. Miután Jobbadán is könnyek közt
biztositotta a társaságot, hogy a tervezett gyászováció életének
legszebb napja lesz, az elnök ünnepélyesen kihirdette a határozatot.

Következett a harmadik fogás, melynek elfogyasztása közben Jobbadán
fölemelkedett, s a következő beszédet mondta:

– Tisztelt polgár- és tagtársak! Az elnök ur igen tisztelt szavainak
hizelgése sokkal jobban meghatja belsőségemet, mint a mennyire
külsőségemen látszik. Érdemeim pedzése mélyen érintette
lelkiállapotomat, a miből kifolyólag csak rövidesen terjeszkedhetem ki a
köszönetre. Nem tudom, hogy mi végezet vár reám a földgömbön, különösen
azon bizonytalan ingatagságon, melyet a tudomány apparátusa tengernek
nevez, de én nem habozom azon kijelentéssel élni, hogy bármily sors
beteljesülése várjon reám: legfőbb törekvésem azon célt irányozza, hogy
friss egészségnek örvendve térjek vissza hazámba, illetve a
Liliom-utcába. Én, uraim, elmegyek a Merikába, s itt hagyom a Hunyadi
János-asztaltársaság kebelzetét. Itt hagyom nőmet, itt hagyom a házat,
melyre felügyelek, s most örvendek, hogy gyermektelen családapa vagyok,
s nem kell leendő árváim gondoskodását eszközölni. Szives figyelmükbe
ajánlom becses emlékem fentartását, mert magtalanul hunyván el, nevem
fenmaradása özvegyem halálával bizonytalanságnak néz elébe. Köszönet és
hála rebegése az én kötelességem, melynek teljesitését ezennel
foganatositottnak tekintem. Éljen az elnök ur! Éljenek a tagtársak, s
adja Isten, hogy szerencsés visszatérésem esete minél gyorsabban, annál
biztosabban bekövetkezést szenvedjen.

Zajos tetszés fogadta az ékes beszédet s megkezdődött az ivás. Jobbadán
a háziurat várta s ezért tiz órakor haza ment. Vele én is. Utközben
megszólitottam:

– Jobbadán ur, irhatna nekünk a neve alatt amerikai leveleket.

– Hirnevem szempontjából?

– Arra is jó; de meg pénzt is adunk érte.

– A minimális kvantum tekintetéből mennyire számithatnék?

– Levelenkint tiz pengőre.

– Tekintetességed garantirozza az igéret biztosságát?

– Akár előre lefizetek ötven forintot.

– Nyugtatványilag elismerendem.

Másnap volt az elutazás. Ott voltam én is. Délután két órakor mentek a
bécsi gyorsvonaton. Félkettőkor a háziur igy szólt Jobbadánhoz:

– Jobbadán! Hozzon egy komfortáblit, indulunk.

Jobbadán fejet csóvált, s mondá:

– Gyöngéllem az erőt.

– Micsoda erőt?

– Keveslem a lószámot.

– Miféle lószámot?

– Kérem, nagyságos ur, a Merika messze van. Földgömbileg kinéztük.
Erősebb inditás kell a hosszu utra. Nem célarányos a konflis.

Ezzel elment és hozott egy fiakkert, melyre minden pakkot fölraktak.
Jobbadánné sirt.

– Férfinak nem eleme a sirás. Száraz szem dacára a sziv megszakadhat, –
mondá Jobbadán. – Isten veled, Borcsa, ha keres valaki, mondd meg, hogy
a Merikába mentem.

Ezzel megcsókolta a feleségét. Ez volt a rátabucsuzás harmadik részlete.
A háziur jött, Jobbadán felült a bakra, s még egyszer végignézett a
Liliom-utcán, a házon, a kapun és az asszonyon, szóval: mindazon
tárgyakon, melyek neki Európában legkedvesebbek voltak.



HARMADIK FEJEZET.  _Jobbadán megszólal._

Természetes, hogy Jobbadán megszólalását nagy türelmetlenséggel vártam.
Megkértem a háziurat is, hogy sürgesse belső inasnak kinevezett
házmesterét a levélirásra s Perthey ur mindent készségesen megigért.
Végre pár nap mulva kaptam egy levelet Hamburgból. Megjegyzem, hogy én
Jobbadán leveleit átdolgozva teszem közzé, a nélkül, hogy
eredetiségükből bármit is elvennék.


_Első levél._

Tekintetes tisztelt uram!

Én, tetszik tudni, az utazásnak ellenzéke nem vagyok, mert tapasztalati
civilizációnak kell az elmét megvilágitani, ha az embernek kvalifikája
nincsen. Felfogásom szerint a kvalifika hiányosságát azonban betölti a
fejtehetség, sőt erősen gyönge az elmebéli állapot, ha a kvalifikával a
fejtehetség nem kapcsolatos. Azért bizva remélhetem utazásom
eredménytelenségének szives elmaradását.

Vonatkozással a Liliom-utca 7-ik számu házra, tessék megmondani, illetve
átaladni nőmnek az izenetet, hogy az öntöző kánák használata,
udvarlocsolási esetekben, mellőztetni kéretik, mert a III-ik emeleti
vizhiányosság panaszai lesujtólag érintik a háziurat. Ha az ugynevezett
kánikula a forróság türhetetlenségét jelzi, nőm ablakvirágainak öntözése
is halasztassék az rendes őszi esőzések záporáig. Ugy van!

Az utazási részletek látásom-előtti tartózkodása ezideig csekélynek
mondható, mivelhogy uram podgyászának kivihetőségén és bevihetőségén
fáradozok. De észleletem megfigyelte azt, hogy a mint eltávoztunk
Magyarországtól, a magyar nemzet fogyni kezd és Bécsben már egészen
elfogy. Németből ennyit egy rakáson nem észlelék belföldi életemben,
legföljebb a régi józsefvárosi bucsukon. Lakhatik itt több egy
milliónál. Körülbelül.

Utazási megállásunkat hamar félbeszakitotta a továbbutazás hirtelensége.
Mikor a fölébredés erőt vett rajtam, már csehek közt voltunk. Ezek már
nem örvendeznek oly busás sokaságnak, ellenben csehül beszélnek. Fülem
ugy fogadta a cseh nyelvet, mintha hámozatlan mogyorót ropogtatnának
héjastul. Inkább ellenszenvileg, mint hasonszenvileg hat.

A Csehországban kezdett alvást már megint Németországban szakitá félbe a
fölébredés. A java német még csak itt kezdődött. Akár bajornak, akár
szásznak neveződik, csak német a szegény. Itt jutott csak eszembe, s ezt
izenetileg mondom nőm számára, hogy ha Kwiczaláné a második emeletről
ujólag leöntené a mosogató vizet, a további eljárás a kerületi
kapitányság elbánása utján foganatositandó. Mert a főkapitányi gócpontot
nem illeti meg a kihágási elbirálás.

Ötödnapra megérkeztünk oda, a honnan már csak egy hidon kellene
keresztülmenni, hogy a Merikában legyünk. De a hid nincs készen. Nem is
lesz. Mert nehezmények lehetetlenné teszik az épités eszközlését. A
tengernek nincsen feneke és az oszlopzatok elhelyezése a vizben függene.

Azt a várost, a hol most lakunk, de csupán időleg tartózkodva,
Hamburgnak mondja a háziur. Kivezetvén a tengerpartra, mely itt csak
háromszor olyan széles, mint a Duna, megnéztük a hajót, mely
elszállitásunkra várakozólag pihen a vizen. Tekintetes ur! Ezernégyszáz
dunai propeller összeépitve, mennyiségileg nem ér föl ezen egy jármű
kül- és belfoglalatával. Ha nőm a takaritási folytonosságot a
szobaurakra nézve el nem hanyagolandja, pénzbe nem szorul meg, szükséget
szenvedőleg. De finom eljárás és megbizhatóság összpontosuljon további
eljárásában, mert lakó táplálja a háziurat, szobaur a házfelügyelőt. A
rászorulás ténye kényszeritőleg hat a szegény emberre, s üzenetileg
tessen nőm munkásságát nevemben szigoritani, s a sárga nyári cipők
kisubickolását elháritani.

A nagyságos ur az első osztályu helyzetet váltotta meg magának, magam a
másodlagos utazás élveit kaptam fizetve a Merikáig. Mindjárt be is
hajóztunk, csónakázás utján. Mert a part távolsága a hajó közelségétől
csónaki közvetitést tett szükségessé.

A részemre kiutalványozott szobában osztás müveletét hajtottuk végre egy
szabómesterrel. Hajón a házfelügyelők becsülete tetemesebb, mint
Európában. Mert én az első emeleti ágyat kaptam sorsbeli gyufahuzás
utján, a szabó pedig ez uton a földszinti ágy könnyebb hozzáférhetőségét
foglalta el. Csupán az szolgált nehezményemül, hogy az ágyba fekvés
kizárólagosan lajtorja közvetitésével volt eszközölhető. Tényleg.

Továbbá, ha a levél netáni hibái, nagybecsü igazitás révén,
nyilvánossági jogot nyernének, esedezem azt igéretszerüleg jövőre is
megcselekedni.

Melylyel, postai késedelem eshetősége miatt, ezennel zárom levelemet
stb. stb.


_Második levél._

Jobbadán kihajózott a sik tengerre, lehajózott a csatornán s az angol
partokon feladta második levelét, melyből átveszem a következőket:

Csupa viz, csupa viz és közbül laknak az angliusok. A vizközi állapot
környülállásait tekintetem nem láthatja, a térbeli távolság miatt. A mi
pedig a szabólaktárs horkolását illeti, a térbeli közelség miatt
kellemetlenül érint. Bizonyára igaz, hogy a tekintély jutalma szenvedés,
mert első emeleti uri ágyamból a hajó mozgása miatt már két izben
földszintre hurcolkodtam, felmondás nélkül, éjjel, álmomban. Goromba
ébredés, de jogorvoslat kizárva, mert a hatóság az állam nyelvezetét nem
érti.

Első reggel átkeltem az elsőrendü helyzet megtekintésére, hogy a
nagyságos ur ruháinak és cipőjének kitisztitását személyesen
eszközöljem. Egy tengerész megállitott, és kérdezte, hogy mit akarok
szándékommal. Én nem mutattam be magamat személyileg, mert a
személyazonosságot ismeretlen egyénekkel szemben megválogatom, csak a
tovább haladást akartam folytatni. Ekkor ő meglökött, mire kalapom a
tengerbe esvén, készült Nagy Jánosnál Cegléden, örökre elvesztettem
fejemről a hazai ipart.

Ha a tekintetes ur a IV–X. kerületi elüljáróságnál sziveskednék
följelenteni az ügyet elbirálás céljából, nem a kalap végett, de hogy
idegenbe is erélylyel képviselve legyen az ipar joga és a magyarság
védelme. Nőm értesitését a kalapra vonatkozólag mellőzni kérem, mert a
sajnálat és 2 frt 50 kr. veszteség szivfájdalma erősen hatna rá.

Melylyel maradtam stb.



NEGYEDIK FEJEZET.  _A vihar._

Jobbadán gazda szerencsésen megérkezett Amerikába s utközben megirt
levelei közül kettőt a háziur azonnal postára tett. Ezek a következők:


_Harmadik levél._

Tisztelt Nagyságod!

Másnap a Nagyságos ur, kalaptalanságom révén ürügyet találván, egy
matrózsipka fejemrei illetékességét tette szóvá. Részemről tiltakozás
ellenesete nem foroghatott fenn, mert alárendeltségi érzetemmel párosult
a kalaphiány türhetetlensége. Beleegyezési helyeslésem után megkötötte
az alku vásárát egy cethalzsiros fekete sapkát illetőleg, mely azonban
fejbőségem térfogatát tekintve, szüknek bizonyult, azért én
szalmakalapot inditványoztam, javaslatilag, tényleg. A nagyságos ur
helyeslése találkozván a kalap árával, a kalap birtoka csakhamar
részemen volt s azonnali betáblázása a fejemre kideritette a teljes
passzolást.

Hallgatási kérelmem, multkori kalapveszteségemre nézve és nőmet
illetőleg, ilyenformán fölöslegessé vált, mivel az uj kalapért az
elégtétel a nagyságos ur erszényében rejlett, a mi nőm szivfájdalmait
elviselhetőkké teszi. Azért kérem őt kimeritő értesités által a
tájékozás medrébe terelni. Köszönöm.

A pipázásra vonatkozó hátramaradottság a hajón fenforgó idegenek közt
erősen észlelhető. Mikor tajtékpipámat, ezüstkupakkal és nemzetiszinü
bojttal, legelőször a födélzeten megtöltve és rágyujtva, pöfékelés utján
bemutattam, egy tiszt odajött és fogaim mellékéről kihuzván, nem adta
vissza. Elbámulás után határozott _miérttel_ kutatván az indokolást, a
pipa nagyságában rejlő tüzveszedelem mentségéhez folyamodtak, katlannak
állitván a tajtom nagy öblözetében sercegő hazai muskatály-dohányt.

Utalva pipázási lehetetlenségem szenvedő állapotára, kis makrapipát
nyertem válaszul, melyet azonnali próbatevéssel kezeltem. A tömés sikere
kielégitő, habár az öböl térfogata elenyésző csekély. A rágyujtás kényes
és nem kecsegtető kisérlet, mely a bajuszt elégéssel fenyegeti. Tajtom
hosszu nyeléért esedeztem, kapitányilag, de tengeren bizalmatlanság
uralkodik minden pipa iránt, mely a szemtől távol tölti napjait,
miközben a dohányégés benne folyamatban van. Még a tüzoltófőparancsnok
személye is bizalmatlansági tényező, mikor tengerenni pipázás
engedelméről van szó. Nem firtattam tovább a szabályrendelet
illetéktelen beavatkozási erőszakosságának ellenzését. Minek?

Megtöltöttem tajt-pipám kis unokagyermekét muskatálylyal és átadván
földszinti szabólaktársamnak, rágyujtási kérelemmel fordultam hozzá.
Szabólaktársam bajuszhiánya indokolja ezen saját találmányu ötletem
végrehajtásában a személyválasztást. A szabó rágyujtási három
szipákolása után a pipa azonnali visszavételét eszközöltem, s a
szipákolásnak részemrőli folytatása következett. Igy mentettem meg
bajuszom csuffátételét, az elégés kizárásával.

De az élvezet nagysága nem felelt meg ötletem sikerének. A makra,
kupakhiány és szárrövidség miatt, orromba füstölgött, s tekintetemet
marta. Köhögés bekövetkezése, könnyezés ködfátyola, s nyelvbőr hiányom
közeledése, a pipázás gyors abbahagyására birtak, földhözvágás utján, a
mi ingerültségi kirohanásra birta személyzet gorombábbjait.

– Minek neveztek? – kérdém nyugodt lélekkel a nagyságos urat.

– Marhának, – felelt ő nagysága halkitott suttogással, tekintettel
alelnöki tekintélyem érzékenységére.

– Idegen nyelv nem számit. Csakis a becikkelyezett államnyelv
becsületsértése állapithatja meg a rágalmazást.

Igy maradtam sikerrel tekintélyi magaslatomon, egyuttal rendreutasitva a
gorombasági jogtiprás gyakorló tengerészeit. Mint mindig.


_Negyedik levél._

Tekintetes ur! Kellemetlenségi érzés fogja el a lelket, mikor a leves ki
van tálalva, az asztal pedig bicceg. A férfiu öklével üt rá, hogy neje
siessen a papirossal, melynek láb alá tolása az asztal európai
egyensulyát megszilárditja. Nohát tessen nyilvánossági joggal felruházni
azon kijelentésemet, hogy tengeren az asztalnak nem egy, hanem mind a
négy lába inog egyszerre. Ez szent.

Ilyet értem én személyesen a Merikába menet. A vihar alatt. A
szárazföldi vihart ez semmiségi panaszszal illeti. Esik az eső ott is,
de földre talál és elfolyik a kanálisban, mig a Dunára nem akad. De ha
itt az eső leesik, csak vizre talál, hová folyjon szegény? Ott marad és
elkeveredik a többi vizzel, fölereszti a tengert, higabb lesz és ha
sokáig esik, másnap már nem olyan sós a tenger és meg is lehet inni,
szegzárdival.

Ágyamban a fekvés lehetetlenséggé vált, mert kidobott a szoba közepére;
a szoba közepéről a falnak való röpülés kellemetlenségét élveztem. Ha a
födélzet szabad levegőjének szivását kezdtem, az idegenek megfogtak és
betuszkoltak a nagy szálába, melyben csak ebéd idején szoktunk
megjelenést tanusitani.

Másnap megint csak fölmentem, kapitányilag intézkedést kérni, a horgony
lebocsátására, hogy a hajó fix állapota, mint mozdulatlan helyzet,
mozgásunk szabadságát visszavivja. Megint betuszkoltnak érezvén magam a
nagy terembe, mit láttam? A kormányos nevenapját ülő kivándorlók
hevertek szerteszéjjel össze, s elannyira sokat ittak, hogy mind
rosszullétnek örvendtek. Gyönge legények ezen tisztelt embertársak, mert
a hallomás értesitése szerint, nem oly sok vala az ivás mennyisége.

Magam is felhörpintésre forditottam két kupicát, de angol keserüvel…

… Ezt a nyilvánosság kizárásával, csak zárt ülésileg méltóztassék
kezelni. A két kupica illuzóriussá teheti alelnöki tekintélyemet s
majdan elnöki megválasztásom esélyeinek reményét. Ime, uram:

A két kupica angol keserütől becsiptem, a rosszullét legalacsonyabb
fokáig. A tengeri berugás szenvedéseinek első izbeni élvezése kizár
minden további pályázást ez állapotra részemről. Isten bizony.

Betegen zárva levelezésem végét, maradok stb.



ÖTÖDIK FEJEZET.  _A háziur levelei._


_A háziur első levele._

Tisztelt uram!

Ön csodálkozni fog, hogy Jobbadán helyett én irok, de neki kiránditották
a kezét csuklóban, s most jéggel borogatja. Ugyanis a födélzeten a
kivándorlók azzal mulattak, hogy egymást a kezüknél fogva huzták,
eldöntendő, hogy ki az erősebb. Én és Jobbadán néztük. Egyszerre
megszólal Jobbadán:

– Huzási erőben fölényes a magyar. A kisérlet nem fölösleges, próbatét
és dicsőség szempontjából.

– Nono, Jobbadán. Ezek erős fickók ám.

– A mi az erőt illeti, arra magam is vonatkozom. A lepipálás kizártnak
tekinthető.

Ezzel levetette a kabátját, beállt a virtuskodók közé, s a következő
percben a karja ki volt ficamodva.

Egy római szenátor nyugalmával mondá:

– A fájdalom nagysága eltörpül a levelezés lehetetlensége miatti bánat
mellett.

Ekkor megigértem neki, hogy majd irok helyette, mig a keze meg nem
gyógyul. Nagyon meg volt hatva, s igy szólt:

– Ezen jószivüségi nyilatkozat hálámat összpontositja. Erősen.

Melléje adtam egy szerecsent, a ki majd a pakkot segit neki leszedni a
hajóról. Jobbadánnak nem tetszett a dolog, a mit ki is fejezett:

– Bizalmatlansági gyanumat fokozza a szinvegyülék feketesége. A
természet suvikszát nem helyeselhetem a pofa arculatján.

– No, csak barátkozzék meg vele.

– Az államnyelv elhanyagolása miatt az érintkezés kizárólag jelekben
nyilvánulhat.

– Nem bánom én, hát mutogassanak és beszéljenek jelekkel.

– Igenis, a süketek jelzési rendszerére fogunk áttérni, a némákkal
szemben. Magyarhonban már észleltem a nyelv külső tüneteit.

Megérkezve Newyorkba, egy hétemeletes hotelbe szálltunk, melyről
Jobbadán igy szólt:

– A kapupénz nagyságának örömeit ellensulyozza lépcsőmosás fáradalma.

De mikor látta, hogy a fölhuzó gép öt másodperc alatt fölvitt,
megcsóválta a fejét és mondá:

– Házbani vicinális emeleti vasut találmányát Európa nem siet
alkalmazásba venni.

Egyuttal megkért, hogy irjak azonnal, mert a levélirást becsessé teszi a
sietség, mely az otthonvalók örömét a gyorsabb megkapás által fokozza.

Ezért siettem irni. Maradtam stb.


_A háziur második levele._

Tisztelt uram!

Van szerencsém önnek, igéretemhez képest, tudomására hozni Jobbadán
Mihály viselt dolgait, minthogy ő egyáltalán képtelen arra, hogy tollat
vegyen a kezébe.

Uram! Jobbadán Mihály megbolondult. Először a szerecsenekkel nem tudott
megbarátkozni. Tudniillik otthon, az állatkerti cirkuszban egyszer
fölfedezett egy józsefvárosi fiut, a ki feketére suvikszolva, szerecsen
inas volt. Azóta nem hisz a szerecsennek valódiságában s nem megy a
fejébe, hogy miért suvikszoltatja be magát annyi felnőtt ember, mikor a
fehér szin mégis csak kellemesebb és szebb.

– Fortélyos titok rejlését gyanitom, – mondá több izben.

– Dehogy, ezek mind született szerecsenek, – feleltem neki ilyenkor.

– Mélyebb észlelő előtt nagyságod állitása kétes értékünek tetszik,
bocsánat, – volt rá az ő felelete.

Én vállat vontam és nem törődtem vele többet. Egy napon nagy botrány
támadt hotelem kapuja előtt. Jobbadán megnyálazta az ujját s végighuzta
egy szerecsen hordár pofáján. A hordár nem nyálazta meg egyik ujját se,
de végighuzta mind az ötöt Jobbadán képén. Én a vendéglő szalonjából
rohantam ki a jelenetre. Akkorra már Jobbadánt is fogták, meg a
szerecsent is fogták.

– Mi történt, Mihály? – kérdém szigoruan.

– Bizonylat és valódiság kikutatása céljából képenni ujjhuzást
eszközöltem.

– A szerecsenen?

– Igenis; egy ujj nem sok, annyival voltam bátor.

– És ő?

– Szent István birodalmában poflevessé minősitik az ő válaszát.

Bevonszoltam a szalonba.

– Miért nyálazta meg a szerecsent, boldogtalan?

Jobbadán körülnézett és nagy óvatossággal a fülembe sugta:

– Leleplezési szándék vezérelt.

– Hogyhogy?

– Nagyságod nincs értesülve?

– Nem vagyok.

– Én teljesen tisztába jöttem a dolog mibenlétének legrejtettebb
titkaival. Szerecsenek a Merikának legrégibb lakói, azért fehérek
tisztelik őket, megbecsülvén a szegényebbeket évi fizetéssel. E célból
számos fehér besuvikszoltatja arcát, nem tudván másképpen megélni. És
jogtalan fizetést huz állampénztárból, ellenőrzési közegek hanyag
eljárása folytán.

– Kitől hallotta?

– Egy jó barátomtól. Fehérvári gyerek és pincér itt Csikágóban.

– De föltéve, hogy ez igaz, mi köze magának hozzá?

Jobbadán rám nézett, egy darabig gondolkozott, aztán igy szólt:

– E kérdés váratlanul éri tudatomat, mert nagyságodról felteszem, hogy a
csalást hivatalból üldözendőnek tartja. Vagyis mindnyájunknak
kötelessége ál-szerecsenek leleplezése által az államkincstár terhén
könnyiteni.

– Jól van, jól, de máskor mégis hagyja békén a szerecseneket. Látja,
hogy goromba fráterek.

– Igaz. Gorombaság tekintetében hazánkban csak pincelakókkal
versenyezhetnek és pedig esőzápor idején, mikor pincéket elönti a
felszakadt kanális vize. De pofleves nem tarthat vissza leleplezésemben
a további eljárás foganatositásától.

Ettől az esettől kezdve jobban vigyáztam Mihály gazdára, mint eddig, s
azt vettem észre, hogy bizonyos búskomorság kezd rajta erőt venni. Mikor
megkérdeztem, hogy mi baja, kitérőleg válaszolt. Azt hittem, a honvágy
bántja és biztattam, hogy egy hét mulva haza indulunk. Ez egy kicsit
fölviditotta, de nemsokára visszaesett régi búskomorságába.

Egyszer csak látom, hogy egy csengetyüt vesz és haza hozza magával.

Aztán hallom, hogy éjjel csenget, többször, erősen, hevesen. Hallom azt
is, hogy dörmög magában: „Mindjárt, mindjárt!“ Azzal az ajtóhoz csoszog,
a kulcsot kétszer megforditja zárában, valakit beereszt s nagyot köszön
neki:

– Jó estét kivánok, nagyságos ur!

Arra ujra bezárja az ajtót. És igy ment ez egy éjjel többször.

Eleinte át akartam futni, megtudandó, hogy miféle rejtélyes vendéget
fogad Jobbadán, de hirtelen megálltam és a fejemre ütöttem: egyszerre
megfejtettem az egész jelenetet.

Ennek az embernek nem a hazája, hanem a kapuja hiányzik!

A molnár nem tud aludni, ha a malma nem jár; Jobbadán meg nem tud
aludni, ha minden éjjel ötször-hatszor föl nem keltik, még pedig
csengetyüszóval.

Elhatároztam, hogy meglepetést szerzek neki.

Kibéreltem egy hétre egy kis faházat, a milyen Chicagóban van háromezer.
Van benne villámos világitás, vizvezeték, telefon s ha a szél
összedönti, másfélóra alatt föl lehet állitani.

Két lakás volt benne. Egyiket Jobbadánnak szántam, a másikat magam
foglaltam le. Akkor aztán összepakkoltunk, magamhoz vettem Jobbadánt s
ünnepélyesen átadtam neki a házfelügyeletet. Mihály gazda könnyekig meg
volt hatva, megnyomta az elektromos csengetyü gombját s szólt:

– A hang erőssége előmozditja a kapunyitás gyorsaságát.

Mikor bejártuk a házat, mely ugyancsak ropogott lépteink alatt,
megtapogatta a falakat s mondá:

– A minőség megfelel a mennyiségnek.

– Hogyhogy?

– Az anyag komiszságát ellensulyozza az épitmény kicsinysége. Tartóssága
iránt kételyeim vannak, de használhatósága szembetünő. Próbatét meghozza
a további tapasztalatot.

Ezzel fogott egy széket, kitette a kapu elé, ráült, pipára gyujtott és
meg volt elégedve.

A rákövetkező éjjel háromszor jöttem haza s Jobbadán őrült gyorsasággal
nyitotta ki a kaput, még otthoni hatosokat is nyomtam a markába, hogy
illuziója teljes legyen; de lelkiismerete tiltakozott ellene.

– Szolgálati viszonyom nagyságoddal szemtelenségi következtetést vonhat
maga után, rám vonatkozólag, ha a hatost elfogadom.

– Nem tudja meg senki. Különben maga itt nem tartozik házmester lenni,
csupán belső inas.

– Nagyságod helyeslését nem birálhatom felül, – szólt s eltette a
hatosokat.

Ettől kezdve nem mozdult el hazulról. Semmivel se lehetett a házból
elcsalni.

– Legalább irt haza levelet, ugy-e? – kérdém.

– Kedélyállapotom nyugalma csak ujabb keletü s csak most jutok a
fogalmazás kezdetéhez nyugodtan.

– Akkor ne is vesződjék, mert holnapután indulunk haza.

– Tehát a dolgok elvégzése rendben van?

– Mindent elvégeztem.

Tisztelt uram! Ime ez a magyarázata annak, hogy Jobbadán az utóbbi
időkben nem kereste föl önt leveleivel. Maradtam stb.


_A háziur harmadik levele._

Jobbadán Mihály egy newyorki fogadóban reggel hét órakor fölkelt, s nem
tudta, mit csináljon önmagával. Azt tudta, hogy előttevaló este
hetvenötig olvasott, mig a vonat felért arra az emeletre, melyen ő
lakott. Ez tehát legalább is olyan magasan fekszik, mint a Gellérthegy.
Az ajtón nem mert kimenni, mert attól félt, hogy nem talál vissza a
szobájába, az ablakon meg ki se mert nézni, félvén, hogy le fog
szédülni. Az ablaknál, szépen egy csomóba csavargatva, nagy tömeg
kötelet talált, mely arra szolgált, hogy tüz esetén a bentszorult utas
ott leereszkedjék. Jobbadán Mihály tehát derekára kötötte a kötelet és
kidugta a fejét az ablakon. Nagyon tetszett neki ez a találmány, s
elhatározta, hogy otthon a harmadik emeleti lakóknál a _kötél
alkalmazásának gyakorlatát meghonositja_.

Miután madártávlatból kigyönyörködte magát, bár nem látott semmit,
elhatározta, hogy fölkeresi a gazdáját, _ruhatisztitási szempontok
elintézése okából_. Az ajtó külső részén egy szög volt, erre
ráakasztotta a kalapját, hogy ujra rátaláljon a szobájára, azzal
elindult. Végigment a folyosón, s a legvégén talált egy lépcsőt, mely
_fölfelé_ vezetett. Mihály gazda már tudta, hogy fölötte nincs több
emelet, ez tehát a padlásra vezethet csupán. Visszafordult, hogy a
folyosó másik végénél keresse a _leszállás eshetőségét_. Nagy örömére
meg is találta a garádicsot, lesietett rajta, de az alatta levő, vagyis
hatodik emeleten a garádics véget ért. Jobbadán ujra végigment a
folyosón, megint nem talált sehol lépcsőt.

– A lépcsőkészitők üzeme pangásnak örvend a Merikában, – mormogá
Jobbadán, – hol járnak le s föl a Merikaiak?

Különösen hol járnak le: ez érdekelte Mihály gazdát. Egyszerre csak egy
kis ajtóból előtte terem egy szerecsen. No majd ez megmagyarázza.

– Svarc ur, – szólitá meg Jobbadán, mert tudván, hogy a szerecsen
idegen, nem szólithatta Feketének, – kérem, Svarc ur, nem tetszik tudni
a lépcsőfokok garádicsának hol- és mibenlétét?

A szerecsen vigyorgott, de nem felelt. Jobbadán tisztában volt vele,
hogy ez sem érti az állam hivatalos nyelvét.

– Barátom, én lemenetelt akarok eszközölni, – és lefelé mutatott.

A szerecsen betolta őt egy kocsiba, melynek tetején lámpás égett, ez a
helyi érdekü emeleti vasut volt. Jobbadán csak hatvanig számolt s már
lent voltak az udvarban, a miből azt következtette, hogy ez a vasut is
lejtőnek gyorsabban megy, mint hegynek.

A portástól megtudta, hogy gazdája az ötödik emeleten lakik, de nem volt
bátorsága ujra fölmenni. Leült egy székre, s megvárta odalent. A cipője
rettenetesen piszkos volt, s röstelte. Megszólitotta tehát a portást
németül. A portás összeszidta. Jobbadán ugyanis a német nyelvet otthon
kizárólag a lakókkal való gorombáskodásra szokta használni, s e nyelvből
csakis az erőteljesebb kifejezéseket tudta. A cipősuvikszolást is ugy
adta elő, hogy a portás rögtön kidobással fenyegette. Végre megértették
egymást.

– A hotelben nem tisztitanak cipőt. Ez utcai ipar nálunk. Tessék a
szerint berendezkedni.

Jobbadán tehát igy okoskodott: Ha a hotelben tisztitanak cipőt, az ajtó
elé szokás rakni, ha az utcán tisztitanak, akkor mindenesetre a kapu elé
kell rakni a cipőt. Kitalálja az ember lassanként ennek a fene a
Merikának a fortélyos furfangját, ha gondolkozik.

Ezzel Jobbadán nyugodtan lehuzta a cipőit, kitette a kapuba, s ő maga
sem messze onnan leült egy pinceablak-mélyedésbe. A hotelszemélyzet nem
törődött vele; az amerikai nem ér rá mással foglalkozni.

Egyszer csak jön egy ember, fölemeli és nézegeti Jobbadán cipőit.

– Csak fényesre atyafi! – kiáltott neki Mihály gazda, – ne sajnálja a
subickot az igénybevétel után erősen megdörzsölni.

Az idegen ember barátságosan mosolygott, s azzal eltávozott Jobbadán
cipőivel. Negyedóra mulva Mihály gazda igy szólt:

– Lelkiismeretes munka huzamossága ellen kifogás nem tehető.

Ujabb tiz perc mulva már igy szólt:

– Visszahozás késedelme aggályt keltőleg hat, átalában.

Ujabb tiz perc mulva már határozottabban nyilatkozott Mihály gazda:

– Lopási gyanum erősödni kezd belsőleg. Késedelem, idegennel szemben,
becstelenségi föltevésre jogosit.

Háromnegyed óra mulva pedig fölkelt s igy kiáltott:

– A jogtalan eltulajdonitás esete fönforogván, távozhatom. A
mezitlábasság szégyenét az ismeretlenség leszállitja.

Ezzel visszasétált a vendéglőbe, de a portásnak mégis megmondta németül,
hogy az utcai cipőtisztitás ipara fokozza az eltulajdonitás
szenvedélyét, s ő (mihelyt uj cipője lesz) kefét vesz magának, s
önhatalmulag fog eljárni cipőivel szemben.

Mire a portás ezt felelte:

– Ha uraságod még egyszer fog velem gorombáskodni, a békebiróság előtt
szerzek magamnak elégtételt. Vén krokodilus!

– Nem hazai állat, s igy a sértés nem állapitható meg biztosan, –
gondolá Jobbadán, s eltünt a vicinális vasut torkában.



HATODIK FEJEZET.  _Jobbadán Mihály megérkezése._


_Jobbadánné sir._

Magam is elutazván fürdőre, huzamos ideig mit se hallottam Jobbadán
gazdáról s már egészen meg is feledkeztem róla. Mikor hazatértem, a
legelső, a kit megpillantottam, Jobbadán Mihályné született Pandur
Veronka volt (abból az ivánfai Pandur-családból, melynek minden
férfitagja bucsui verekedésekben hunyt el hirtelen, nem tudni, miféle
betegségben). Jobbadán Mihályné fekete pápaszemet viselt és gyászruhát
varrt. Mikor engem meglátott, félretette a ruhát és elővette a
zsebkendőjét s elkezdett sirni. Sirt mindaddig a mig a zsebkendője csupa
viz nem lett. Ekkor abbahagyta s bement tiszta zsebkendőért. Azután ujra
a lakása küszöbére ült s megint sirni kezdett.

– Lassabban sirjon, asszonyság, – figyelmeztetém, – nagyon fogy a
zsebkendő.

– Te… heg… nap vo… volt mo… mosás, v… va… van e… he… elég, – zokogá.

– Különben mi baja?

– Ö… hözvegy le… leszek.

Megdöbbentem.

– Hogy érti ezt? Jobbadán meghalt?

– Nem, – felelt kevésbbé zokogva, mert ez a zsebkendő is vizes volt már.
Nem csuda, akkora könnyei voltak, mint egy tyuktojás.

– Hát mi történt vele?

– Nem tudom.

– Tehát még haza is jöhet?

– Igen ám, csakhogy akkor már készen lesz az özvegyi ruhám.

– Hát miért varrta meg?

– Az ő levele miatt.

– Irt magának levelet?

– Tessék, itt van.

Ezzel kihuzta a zsebéből Jobbadán levelét, az egyetlent, melyet hozzá
irt.


_Jobbadán balsejtelmei._

A levél még New-Yorkból kelt és igy szólt:

Tisztelt nőm!

A viszony huzama, mely husz évi boldog házaséletünk vörös fonalát
alkotta, azon veszélyben forog fenn, hogy elszakad. Utazási eljárásunk
idáig szerencsés körülmények kedvezőségével örvendeztetett meg
bennünket, de most az idő és a tenger őszi lehidegülése az óriási
cethalak kedélyállapotában olyan borzasztó változást szült, hogy a
legnagyobb hajók csak félve mennek ki a vizre, a mérges halak közé.
Csupán a gőzerő fórja biztositja csekély mértékben az utazás
szerencséjének valószinüségét. Ha ez se kedvez és a sötétség miatt a
gyorsaságot lassuságra kell átváltoztatni: akkor az elveszés
bizonyossága a végrendelet megcsinálásáig fokozódik. Mi most várjuk a
hazatérési alkalmat… de ha nem kisérné szerencse földi pályám vizi
részleteit, Isten veled, tisztelt nőm, ne feledd el, hogy én el nem
feledtelek, azért te se felejts. Vagyonhiány meggátol bővebb
végrendeleti intézkedésben, de aprósági tárgyaim szives gondozását
nagyérdemü figyelmedbe ajánlom. Ha netán jelen levelem végrendeleti
szinvonalat érintene, hatóság előtt bélyeghiány pótlását eszközöld,
sürgősen. _Hunyadi János_-asztaltársaság halálom eseténi összehivását,
rendkivüli közgyülésre, elnöki jogkör eszközli, távollétem miatt. Az
ismerősök üdvözlésével nem terhellek, visszaemlékezés folytán mindig
gyarapodván szomorusági okok. Isten veled, tisztelt nőm, a viszont nem
látásra, mert igy muszáj a sors végezete miatt.

_Mihály._

Ez bizony szomoru levél volt, de nem bizonyitott semmit Jobbadán halála
mellett. Vigasztalgattam Jobbadánnét, a mennyire tőlem telt, de ő
kijelentette, hogy ha tudta volna leánykorában, hogy ily korán
özvegységre jut – máshoz ment volna feleségül.

– Hát nem szereti Mihály gazdát?

– Nagyon szeretem, de ha meghalt.

– Nem halt meg, ha mondom.

– Tekintetes ur nem ismeri a megboldogultat. Nagyon komoly ember, s ha
valamit ir, az szentirás.

– Én csak azt mondom, hogy Mihály gazdát látni fogjuk még.

– Talán odafönt, – mondá az asszony szomoruan, s felmutatott a – második
emeletre.


_Jobbadán él._

Három nap mulva Londonból az én nevemre a következő levél érkezett
Jobbadántól:

Tekintetes mylord ur!

Talán nőmhöz intézett levelem kapcsán értesült arról, hogy tengeri
viszontagságok általi fenyegetés közt szerencsésen átestünk a tenger
sima tükrén, a nélkül, hogy betörtük volna. Megérkezvén London
országába, a nagyságos ur hirét vette, hogy a tulsó parton, azaz
Magyarországon, sőt annak fővárosában is ujólag járvány a kolera,
szükségesnek látta itt bevárni a barakkórházi kimutatások kedvezőbb
eredményét. A magam részéről kérem nőm szives beoktatását a köztisztaság
ügyében oly irányban, hogy a fővárosi tanács plakátuma a kapu alatt
kiragasztassék, még pedig jó alacsonyan, hogy a kisebb termetü lakók
szemrontás nélkül elolvashassák. További foganatbavételek egyelőre nem
szükségesek, ellenben tavaly megspórolt piros fertőző téglapor
elhintésének eszközlése sürgősen tanácsos, nehogy az egészség biztossága
fenyegettessék. Különösen Strammerné konyhaajtaja elé kérem a hintést,
mert ő panaszkodott mindig gyomorfájdalmakról. Londoni tartózkodás
tartamát háziur belátása szabályozza. Most már kecsegtet a hazajutás
reménysége, melylyel maradtam mylord urnak alázatos szolgája

_Jobbadán Mihály._

A levelet kötelességemnek tartottam azonnal megmutatni született Pandur
Veronkának, a ki pedig éppen másnapra (vasárnapra) tervezte özvegyi
ruhájának bemutatását a Rókus-templomban. Konstatáltam, hogy a jó
asszony örömében épp annyi zsebkendőt telesirt, mint bánatában, s az
özvegyi ruhát e szavakkal tette félre:

– Egy ilyen fekete ruha tiz-tizenkét évig is eláll.

Nem világositottam fel őt afelől, hogy Mihály gazda még tovább is
elállhat.


_A megérkezés._

A Hunyady Jánosok vacsorával, tombolával és világpostával összekötött
_zártkörü_ táncestélyt hirdettek, melyre a jegyeket huszonöt
krajcárjával minden borbélymühelyben és rövidárukereskedésben árulták. A
jegyekre rá volt nyomtatva, hogy _Amerikából hazatért alelnökünk
tiszteletére_, s hogy kezdete pont fél 8-kor. Pont félnyolckor _Az arany
kapukulcs_-nak nemcsak kerti, de egyéb helyiségei is annyira megteltek,
hogy a pincérek (a hölgyek folytonos sikoltásai közt) három pohár sört
is szétlocsoltak a tömegben, a mig egyet rendeltetése helyére tudtak
juttatni. S a kabátok és ingek, a fejek, kalapok és frizurák régen
nedvesek voltak már, mikor a gégék legnagyobb része még mindig száraz
volt s csikorogva bömbölte: „_Sört, sört!_“

Pont nyolc után öt perccel érkezett meg Jobbadán, karján vonszolva
tisztelt nejét, a ki olyan tubákszinü ruhát viselt, hogy a ki ránézett,
azonnal prüszkölni kezdett. Az éljenek szünni nem akartak, de végre
mégis megszüntek. Ekkor egy hang elkiáltotta magát:

– Halljuk az elnököt!

Az elnök talpig feketébe öltözködve előlépett s szóla:

Tisztelt alelnökünk, szeretve tisztelt utazó ur!

Mikor pár hónappal ezelőtt egy ismeretlen világrész felkutatására
elindultál, azt hittük, hogy többé nem lesz szerencsénk becses
visszatérésedhez. Elutazásodkor én egy inditványt terjesztettem elő,
mely netáni halálod esetén emléked megünneplését célozza. Ez
inditványban megvolt a koszoru, a sirkőfelállitás s a testületi
kivonulás. Akkor elvetették, mert halálod csakis tengeren történhetvén,
koporsódul a tenger, esetleg a cethalak gyomra volt kiszemelve. De ujra
szárazföldre érkezvén, mi sem tart immár vissza bennünket attól, hogy
emléked megörökitését meg ne próbáljuk. Ennélfogva egyelőre
inditványozom azt, hogy _Jobbadán Mihály sirjára kőemléket állitsunk_, a
többit a halál esetén összehivandó rendkivüli közgyülés fogja
megállapitani.

Dörgő helyeslés fogadta az inditványt, s Mihály gazda az elnök karjai
közé dőlt. Azután felállt egy székre s igy szólt:

Uraim és milordok! (Élénk tetszés és a meglepetés moraja. Senkise
értette a megszólitást. Jobbadán se. Jobbadánné büszkén nézett körül.) A
meghatottság sajtolása oly erősen szoritja szivemet, hogy a beszélés
nehézségét nem tudom leküzdeni. Azért röviden csak ezzel az egy szóval
felelek: _Éljen a Merika! Éljen a szárazföld!_ Határozottan…

Többet nem tudott mondani, sirt, s ezzel megkezdődött a mulatság.

Éjfél felé haza akartam menni, de Jobbadánné megszólitott:

– Ne tessék elmenni, tekintetes ur, nem tudok mit csinálni az urammal.

– Hogyhogy?

– Először életében becsipett.

– Ugyan!

– Tessék csak ránézni. Milyen vörös és hogy üti az asztalt. Szóljon neki
és vigye el; másra nem hajt.

Odaléptem Mihály gazdához:

– Jobbadán ur, az amerikai levelek irodalmi részét szeretném elintézni,
pénzügyileg.

Az öreg fölkelt és követni akart, de megtántorodott. Megkapta a karomat
és ijedt hangon suttogta:

– Tudtam, tudtam… ne hagyjon el tekintetes ur!

Kiértünk az utcára, Jobbadán rettenetesen tántorgott és sirni kezdett.

– Mi baja?

– Megkaptam, megint megkaptam…

– Mit?

– A tengeri betegséget. Sohse lesz kigyógyulás belőle, halál oka lesz,
halottkémileg.

Szerencsére hazaértünk a Liliom-utcába.

– Tudja mit, Jobbadán? Én tudom a gyógyitás módját. Ha vizen kap valaki
ilyen betegséget, szárazföldre kell mennie. Ha szárazföldön kapja, vizbe
kell mennie. Gyüjjön.

Ezzel a vizvezetéki csap alá nyomtam a fejét s öt percig ráeresztettem a
vizet. Öt perc mulva Jobbadán olyan józan volt, mint a csap, (mert
kérem, tévedés azt hinni, hogy a csap részeg, hiszen nem tartja meg
magában a bort).

– A kurát zajos helyesléssel, szerzőjét köszönettel illetem és a
lefekvést mint utókurát tekintem.

Ezzel Mihály gazda eltávozott, én meg lezártam az ő amerikai utját.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |Vére megszólalt |Végre megszólalt

63 |vékony verébhagon |vékony verébhangon

72 |volt a ezlőtt |volt azelőtt

111 |az állomásra, |az állomásra

117 |amaniták morogtak |anamiták morogtak

119 |malcfejet kezdte |malacfejet kezdte

193 |Gyerük ki |Gyerünk ki

193 |valamai sötét |valami sötét

222 |hámesterség |házmesterség]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.