Title: Elbukottak
Author: Szomory, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Elbukottak" ***

SZOMORY DEZSŐ

ELBUKOTTAK

BUDAPEST, 1892

*

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

ANDRÁSSY-ÚT 10



TARTALOM

  Nyomoruság  5
  Vihar  183
  Mese a három kisasszonyról  193
  Pusztulás  204
  Luczifer asszonyság  253
  Az utolsó percz  300



NYOMORUSÁG.


I.

A mikor abból a terézvárosi közvetitő-intézetből, a melyben markos
cselédleányokat, dagadó emlőjű dajkákat és svájczi bonne-okat árulnak,
felkerült a Lipótvárosba, a mikor csak egy kilincsnyomás választotta el
a szalon parquette-jétől, – visszahőkölt, a nélkül, hogy akarta volna,
egészen öntudatlanul. Néhány forintjából keservesen lefizette a
közvetitési díjat, négy hónapon keresztül gubbasztott bágyadt, szomorú
nézéssel a közvetitő-intézet farácsos irodájában, perkail-szoknyájú,
faczér cselédleányok között, kik originális prózájukban sok minden
érdekeset beszéltek el a volt nagyságáról, a kisasszonyról, meg az
ifiurról. Esengte azt a perczet, melyben az intézettulajdonos
jóakaratából szerény nevelőnői álláshoz fog jutni és gyűlölte azt a
terézvárosi fészket, a hová a kenyér taszitotta be. Néha-néha még kora
délután meghuzódott a Roth Fanny asszonynál bérelt hónapos szobában s
azután napokig nem nézett a közvetitő-intézet felé. Rothnénak tartozott
a szoba bérével, hát ez tuszkolta, – ki az utczára.

– El fog rothadni, ha itthon ül mindig!

Vette a kalapját, a rongyos napernyőjét és ment a közvetitő-intézetbe.
Itt Roth ur ugy fogadta, a mint Rothné búcsuztatta:

– Ha az utczákon fog szaladgálni az egész nap, soha se lesz állása!

Ez az »utcza« fájt neki. Fölemelte a fejét és naiv büszkeséggel szólott:

– Kérem, én nem szaladgálok az utczákon!

Azután leült oda a cselédlányok közé és várt, várt nyugodtan. Czittler
Magdolnának hivták és ama fiatal női alakok közzé tartozott, kik
örökösen fekete ruhában járnak, bár nem gyászolnak senkit, legfölebb azt
az életet, mely szebb is lehetett volna, vagy azokat az igéreteket,
melyeket elfeledtek beváltani nekik. Elnyűtt, fekete drapp ruhát hordott
folyton, zilált tollu, likacsos szalmakalapja, de még a szakadt keztyűje
is fekete volt. Ő maga pedig: sovány, húsz éves leány. Kékek voltak a
szemei, de a pillái gyulladásos-pirosak. Csak pazarul gazdag szőke haja
vala szép. Ráütött az anyjára, annak is csak a bőre volt fehérebb, – az
apját nem ismerte. Az anyja meghalt, hát kereste az apját, mert szerette
az életet és nem akart éhen halni. Azt mondták neki, hogy a katonaságnál
kell kutatnia utána. Persze ez nehéz dolog, a mikor olyan sokan vannak a
hadseregben. Nem tudta megtalálni. Hát rimánkodott a szülővárosának
szépen és okosan. Elküldték tanulni valamely zárdába s a mikor
visszakerült onnan, adtak neki néhány forintot s menesztették a
fővárosba – nevelőnői állást keresni. Ugy tudták odahaza, hogy nem baj,
ha »mást« talál is. De ő nem talált. Már csontos testalkatánál fogva sem
volt ehhez a »más«-hoz tehetsége. Hát kereste, a miről azt mondják, hogy
a legnehezebb találni: a tisztességes kenyeret. S mig törte magát utána,
mig reménykedett a közvetitő-irodában, módja volt a mesékben is. Egy
sötétszemű, kávészinbőrű cselédleány, a volt nagyságos urról, meg a
nevelő kisasszonyról regélt. Hogy a nagyságos ur meg a német gouvernante
összeszálltak, mint párzás idejekor a galambok, hogy a nagysága
szétdúlta a fészküket, hogy az egész ház, az egész utcza beszélt róluk s
hogy végre a nevelő-kisasszony a szerelmes-nyoszolya után a kórház
matraczára került. És a miket ezekből a történetekből hallott, azt látta
is egyuttal otthon, Rothnénál. A hány czéda leánya van a fővárosnak,
mintha mind oda került volna az asszonysághoz. Három is feküdt egy
szobában, jajgatva és nyöszörögve egész nappal, egész éjjel szakadatlan.
A bűn felett való jeremiád tisztán behallatszott a szobájába, majd pedig
bekerült hozzá egészen, hogy Rothné egy újonnan érkezett leányt már nem
tudott hová helyezni. Nagy volt a klientelája, a lakása pedig szűk, szűk
főleg a bűnnek. Ápolták Magdolna is, Rothné is. Aztán Magdolna nem birta
ki tovább. Kapkodott a menekvés után. S a mikor a megváltást jelentő
állás végre előtte volt, mégis csak habozva állott ott annak a
lipótvárosi lakosztálynak a fénymázos szárny-ajtajánál. Nem tudta, hogy
miért áll meg, de valamilyen hideg, idegen érzés járta át az agyvelejét
és a habozásra késztette. A várakozás néhány percze alatt annyi sok
minden járta keresztül-kasul az eszét, hogy mintegy elkábulva,
támolyogni látszott, mint a részeg.

Az intézetbeli kisérője, egy kopott ruháju, fakó arczú fiatal ember,
durván odaszólott neki:

– Hát mit ácsorog?

Nem hallott és nem látott semmit. Köd volt előtte, mögötte, köd, mely a
láthatlan szinével festett mindent, a melybe beletünt, beleveszett
mindaz, a mi környezte, csupán ő, a húszéves sovány leány maradva meg,
elevenen, tisztán, csupán magát érezve létezőnek. A mult szüziségével
állott semmitmondó küszöbe előtt a jövőnek, félve és aggódva, a miért
ugy érezte, hogy gyönge. És csak gyöngének érezte magát továbbra is, mig
okos akart lenni, ugy tudva, hogy ezeken a fényesre kefélt parquetteken,
melyektől már csak egy vékony ajtó választja el, nagyon könnyen el lehet
csúszni, meg lehet botlani, főleg, ha az embernek olyan rossz, szakadt
czipője van, mint neki. És ebbe a tudásába belopóztak, beleüvöltöttek
azok a jóakaró szavak, melyeket a gazdasszonya mondott búcsuzáskor:

– Isten vele, de aztán találja meg az utat ide hozzám, ha valami baja
esik!

És abban a mindent eltakaró ködben csak egyre járták az eszét a
képtelennél képtelenebb gondolatok, melyeket az a szőnyeges küszöb, az a
fénymázos elegáns ajtó inspirált az örökösen szegényeshez szokott leány
fejében. Már elzüllöttnek és elpusztultnak érezte magát, olyannak, mint
a kin nem lehet segiteni többé, a miért ez idegen küszöb elé került.

Valósággal összerezzent, a mikor ebből az álomszerű tétovázásból,
kisérője durván felébresztette, megrázva a lány gyönge karját. Magdolna
nézte, kimeredt szemmel ezt a szürke arczú embert s ugy rémlett előtte,
mintha íme ez volna az első, a ki a szennybe akarja taszitani. De a
következő perczben már elmúlt, elmosódott mindaz, a mi még a mult
perczben létezve, egész bensőjét átaljárta. Halvány pir festette be az
arczát, mig zsebkendőjével megtörülte a szemeit, a homlokát és
mosolygott a saját félénkségén.

És minden ereje a lelkének teljességgel visszatért már akkor, a mikor
Ságiné elé került. A lakosztály fénye és elegancziája immár nem
kápráztatta, de jól esett szemének. És bensőjében kéjesen nyugtatta meg
az örvendezés, hogy ime vége van annak a nyomornak, mely a Terézváros
piszkos kövezetéhez kötötte, hogy meghalt, semmivé lett előtte a
terézvárosi leány-vásár és a terézvárosi anya-kórház.

A közvetitő-intézet inasa dicsérte a leányt:

– Nagyon becsületes leány, nagyságos asszonyom!

Nagyságos asszonynak nevezték Ságinét, pedig csak gabonakereskedőnek
volt a felesége. De gazdagok voltak s igy nagyságosak. És a kövér,
megdagadt keblű asszony, fürkésző szemmel seperte végig azt az előtte
álló sovány leányt, keresve rajta valami kifogásolni valót. Az ő mély,
férfias hangján kérdezte:

– Kit gyászol ön kisasszony?

Magdolna végig nézett magán s azt mondta:

– Senkit.

– Hát akkor miért jár egészen feketébe?

Nem tudott mit felelni, pedig a kisérő ugyancsak tuszkolta a
válaszadásra. Hát Magdolna válaszolt, megmondva az igazat:

– Mert más ruhám nincsen.

A kisérőnek nem tetszett a válasz. Haragosan sugta oda a leánynak:

– Milyen buta maga. Miért nem mondta, hogy meghalt az édesanyja!


II.

Két kis gyermeket, egy feketehajú leánykát és szőke fiu testvérkéjét
őrizte az egész nap és vitte sétálni a Józseftér orgonabokrai alá.
Szaladgáltak, játszottak a kavicsos porondon, boldogan és gondtalanul.
Magdolna ott ült a sötétzöld padon, koronként belepillantva abba a régi
ujságdarabba, melyet otthon talált a konyhában és elhozott magával.
Vasárnap aztán, egy egész ujságot vett magának és valóságos mámorban
olvasta azokat a rendőri hireket, melyek örök chablonnal beszéltek
egy-egy tolvajlásról vagy egy rossz cselédleányról, a ki valamelyik
kapualjba kitette a gyerekét, hogy viseljen rá gondot az, a kinek több
köze van hozzá, mint a tulajdon édesanyjának. A szemei kimeredtek a
kicsiny hir néhány sora felett, az arcza tüzelt, mintha a szeretője
csókolta volna lázzal, szenvedélyesen. Egész lélekkel mélyedt bele az
ujságba és gyűlölte azt az előtte teljesen ismeretlen cselédleányt és
szánta azt a kis majomarczú fattyút, a kinek már bűne volt az is, hogy
megszületett. Napsugaras tavasz fakasztott új rügyet a sétatér száraz
faágain és ez a meleg, bimbót termő levegő megnyugtatta az ő bolondos
sajnálkozását azzal a kidobott csecsemővel szemben. Az ölébe esett az
ujságpapir, a mikor beszélt önmagához, naiv lélekkel megvigasztalódva,
egészen tudatlanul:

– Legalább nem fog megfagyni a szegényke!

Azután olvasott tovább és művelte magát az ujságból. Elegáns fiatal
emberek, nagyobbára belvárosi kereskedősegédek siettek végig a
sétatéren, selyem vagy vászon mustra-csomaggal a hónuk alatt. Egyikük
sem háborgatta, de sőt meg sem nézte a még mindig fekete ruhájú és rossz
czipőjű sovány leányt, a ki csontos testalkatával, kék szemeivel olyan
igénytelen és semmitmondó volt ott azon a zöld fapadon, mint egy oda
dobott búzavirágszál. Még fehér arczát is homályositó árnyékba vonta
ereszes szalmakalapja, a mint lehajtott fejjel belemélyedt az ujságba. A
kis gyerekek szerették, oda csoportosultak köréje. Hát beszélt velök
szeliden és okosan, mintha a kisdedeket szerető Jézus felesége lett
volna. Egy tömzsi, szürkeszemű nevelőnő, a kinek kis tanitványai együtt
forgolódtak a Magdolna csemetéivel, néha-néha oda ült a sovány leány
mellé és azután beszélgettek sok mindenről, a tavaszi időről, a
városligetben töltött vasárnapról és a nagyságos asszony új
selyemruhájáról.

Egyszer Anna, – igy hivták a szürkeszemű nevelőnőt – bizalmasan fordult
oda Magdolnához:

– Van önnek barátja, kisasszony?

Magdolna mosolygott és azt mondta, hogy nincs. Összehúzta szempilláit a
másik és gúnnyal kérdezte, mint a ki tudja már a választ is:

– De fivére csak van?

– Nincs; egészen árva vagyok.

Egyszerűen hazugságnak vette és bosszankodott. De azért folytatta
tovább, jóakaró szóval:

– Ha nincs, akkor szerezni kell.

Magdolna rámeresztette a szemeit. Tele voltak azok csodálkozással:

– Szerezni?

Gyorsan, majdnem hadarva válaszolt a másik:

– Igen, szerezni fivért, a kit szeretünk és a ki minket is szeret.
Fivért, a ki csak akkor fivér, ha nem vagyunk egyedül vele, különben
pedig barát, vagy…

Fanyarul vágott bele a szavába:

– Vagy szerető?

És Anna kisasszony mosolygott, miközben jól esett, hogy nem neki kellett
kimondania ezt e szót: »szerető«. Azután hozzá gondolta: tulajdonképen
nincsen abban semmi rossz. Az ember azért él, hogy szeressen és
szerettessék.

Hát az a sovány, mellbetegnek látszó leány, ott ült szótlanul és mereven
a zöld fapadon, a másik, a bizonyára okosabb mellett. Eszébe jutott az
édes anyja, az az elefántcsontszinbőrű asszony, a kiről azt mondták,
hogy rossz, mert szeretője volt. És ime hirtelen, megszakadt a
gondolatfolyása és vitte másra az eszét. Nem annak az asszonynak a
rosszaságán füződtek tovább a gondolatai, hanem csak maga az asszony
járt a fejében, minden ismeretlen erényével együtt és minden ismert bűne
nélkül. Végtelen vágya volt az édes anyja után, látni szerette volna,
látni az egész alakját tetőtől talpig és meghalt volna a következő
perczben, ha az azt megelőzőben megcsókolhatja a kezét. Egészen
elmámorosodva, azt hitte, hogy minden pillanatban előtte fog teremni,
fehér halotti ruhában ott a József-sétatér makadamján és nézni fogja ő
is azokat a homokbuczkákat épitő gyerekeket. Ebből a mámorból azután
magához téritette az Anna beszéde, a ki már a meséje felén tartott:

– Itt ismerkedtünk meg a sétatéren. Ferencznek hivják a keresztnevén és
egyik belvárosi divatboltban van alkalmazva. Nem szép ember, azt nem
mondhatnám, de nagyon jó. Szeret, én is szeretem és már őszszel elvesz
feleségül.

Azután beszélt a jövőről, egészen kipirosodva:

– Tudja, szerényen kell majd élnünk. Ő megmarad a boltban, én meg varrni
fogok. Már láttam is egy kedves kis lakást a Terézvárosban. Kicsiny, de
el fogunk férni ott ketten, sőt akkor is, ha többen leszünk… a mikor
majd az én fiacskámat fogom ide vezethetni a sétatérre!

Csakhogy nem tapsolt az örömében. Szép és egyszerű vala a beszéde, hát
tetszett Magdolnának. Már azért is, a miért újnak találta, egészen
újnak. Egynéhány perczre irigykedett is. De azután jól esett neki, azt
tanulva, hogy szegény leány nem kerül föltétlenül Rothnéhoz még azért, a
miért szeretője van. Tisztára szűrt mindent a fejében és odajutott, hogy
ime neki nincsen ilyen szerencséje. De azért nem tette fel magában, hogy
a jövőben keresni, hajhászni fogja ezt a szerencsét. Csak azon
tépelődött, mi lesz vele a jövőben messze, messze, ha majd megöregszik,
ha majd nem lehet aféle szárazdajka többé. És azon tépelődött, mig azt a
fekete leánykát és azt a szőke fiut vezetve, hazafelé tartott.

És tépelődött folyton-folyvást. Estélyre készültek Ságiék. Hát a mig
elaltatta a gyermekeket és a mig segitett a cselédeknek, folyton azon a
jövendőn járt az esze, melyet szomorúnak, reménytelennek látott. A késő
estére hajló idő nem űzte el a gondolatait, de sőt inspirálta a folyosó
sötétsége, a mikor kiment vizért a vezetékhez. Egy csomó kép torlódott a
szemei elé, őrületes gyorsasággal, minduntalan megújulva, mint a
kaleidoszkop tánczoló alakjai. Belegyengült a képei nézésébe és mintegy
fáradtan dőlt neki a folyosó vasrácsának. Mi lesz vele? El fog
pusztulni, meg fogja ölni a jövendő nyomorusága. Mert csak nyomort
várhatott attól a jövendőtől, mely másnak örömet, fényt, gazdagságot
jelentett. Egy pillanatra megvillant agyában: a rossz. Igen, czéda lesz,
a ki eladja magát, a testét, máról holnapra, aztán kezdi előlről.
Fiatalság, szenvedély, valósággal tőke, főleg ha leányé, ha kamatoztatni
tudja szabadon, a nélkül, hogy valakinek beleszólása lehetne. Hát ez a
szabadság, ez az önmaga felett való föltétlen rendelkezés, még
keserűséget is termettek neki. Fájt, hogy árva, hogy nem tartozik ő
senkihez és nem tartozik ő hozzá senki. Bitangul van a világban, ez a
mentsége, ha czéda lesz. Nem, azért sem fog éhezni, hanem eszik majd
osztrigát és iszik hozzá champagneit. Aztán majd ád csókot, ölelést,
meleget, forrót, ád vért az ő véréből, húst az ő húsából, csak ép ugy,
mint a mészáros a birkáéból, pénzért szivesen. Húst? És eszébe jutott
önmaga. Ugy látta magát a sötétben, akár nagy tükörbe nézne. Ott volt a
szemei előtt nagy szőke fejével, csontos kebelével, sovány lábaival.
Valamely ismeretlen erő vitte a karját a melléhez, a lábaihoz és
fogdosta, tapogatta magát, mintha kúszó bogarat keresne aggódva a
ruháján.

A szakácsné kikiáltott az ajtóból:

– Ugyan hol marad olyan soká?

És a sovány leány sietett be a konyhába. Gyönge karjai alig birták a
nagy vizes dézsát, de hát viz kell a főzéshez. És főztek ott a
konyhában, főztek valóságos lelkesedéssel. Hangot adott minden köcsög,
minden lábas a nagy takaréktüzhelyen, muzsika volt a konyhában.
Meztelen, zsíros karral dolgozott a szakácsné, zsírfényű volt még az
arcza is. Egy fiatal kukta segitett neki, sőt Magdolnát is maga mellé
fogta. Egyszerűen csak Magdának nevezte és hol kaczagott, hol
bosszankodott az ügyetlensége miatt. Aztán maga Ságiné is kijött a
konyhába. De a nagy meleget nem birta soká. Azt mondta, hogy megy
öltözködni és hivta Magdolnát magával. A selyemmel kárpitozott szalonban
és a melléktermekben ki voltak gyujtva a kristályüveges luszterek és
fényes, ezüstszinű világosság ömlött végig az egész lakosztályon.
Bársony és selyem székek várták az embereket.

És az emberek jöttek. A nádor-utczai ház elé egymásután robogtak a
fogatok. Nagyon sokan voltak, a kik a saját kocsijukon, még többen a kik
fiakkeren érkeztek. A ház tágas kapuja előtt, bámuló közönség verődött
össze. A szomszédházak cselédleányai többnyire, a kik áldották a
gazdáikat, hogy korán lefeküdtek, mi által mód nyilott gyönyörködniök
ebben az érdekes látványosságban. Még a pásztoróra után áhitozó
szeretőiket is magukkal hozták és karikára nyilt szemmel bámulták az
estélyre érkező hölgyek elegáns ruháit. Egy-egy szép asszony, vagy
leány, meztelen karjával és mellével, vagy még gyakrabban a saját
magánál többet érő gyémánt és gyöngy ékszerével, az összesugdosásra
birta ezeket a jámbor cselédleányokat, a mint a fény és gazdagság
láttára, ámuló lélekkel egy-egy kritikai megjegyzést tettek. Voltak
olyanok is közöttük, a kik az inasoknak leborotvált elegencziája fölött
voltak elragadtatva és bámészkodtak, a mikor azok a még haladó kocsi
bakjáról leugorva, kézben tartott kalappal segitették ki urnőjüket a
kocsiból és kisérték fel az emeletre. Még a fiakkerek bakján is volt
libériás inas és még a fiakkerekben is jöttek selyemruhás asszonyok és
frakkos férfiak.

Azután esti kilencz óra körül már nem jött senki többé. A nádor-utczai
ház első emelete, kivilágitott ablakaival lemeredt a mindinkább
csendesülő utczára. Nagyon sokan voltak az esteli hazatérők közül, a kik
felnéztek azokra a fényes ablakfüggönyökre, melyekre egész tisztán
rajzolódott le egy-egy teát hordó inas vagy a nagy szalonon végig lejtő
frakkos ur alakja. Az ugynevezett előkelő világból nagyon sokan voltak
odafenn. Ságiné, fényes selyem ruhában, erősen berizsporozott mellel és
karokkal csinálta a honneur-öket. Mindenkihez volt egy-egy kedves,
lekötelező mondása, tele hizelgéssel és hiján az őszinteségnek. Majd
meghúzódott a cousinejával – egy fiatal, macskaszemű asszonynyal –
valamelyik oldalzugban s kritikai szemmel nézte onnan a saját szalonja
társaságát. Ugy rémlett, mintha csak azért hitta volna meg a vendégeit,
hogy mulathasson rajtuk. De a mint ez a kövér asszony kritizált, ép úgy
törtek pálczát fölötte is. Az asszonyok izléstelennek tartották az ő
mélyen kivágott ruháját, melynek derékja alól, mintha ki akarták volna
pattanni vészesen dudorodó emlői.

– Ha még a bőre volna szép fehér! jegyezték még sokan az asszonyok
közül.

Mások meg azt mondták, hogy fiatal leányokat lehetetlen elhozni ebbe a
szalonba, mert Ságiné ugy öltözködik, mint egy szinésznő. Azután
valóságos kórusban kaczagtak rajta, kigúnyolva a háziasszonyt, a ki az
estélyére hivta meg őket és nagy költségbe verte magát miattuk. Több
frivol-ajkú asszony látni szerette volna Ságinét az ágyban, a férje
mellett. Azt mondták, hogy monstruózusnak kell lennie és hogy bizonyára
nagyon erősen izzad. Egyben pedig sajnálkozva nézték a férjet, azt a
sötétszemű gabonakereskedőt, a ki az egyik mellékterem küszöbén, élénk
gesztusokkal beszélt az új vámtarifáról, az ő képviselő rokonával. A
leányoknak tetszett Sági ur, azt mondták róla, hogy karcsú, hogy érdekes
feje van és a feleségét csak a pénze miatt vette el. Még hozzátették,
hogy művelt ember s igen jó nevelésben részesült.

Lenn már egészen csendes volt az utcza. Csak néha-néha hallatszott
néhány hazatérő tisztnek hangos beszéde és kardcsörtetése. A fiakkeresek
beleültek a kocsijukba s ott aludtak, mig a magánfogatok államférfiui
külsejű kocsisai nem merték ezt megcselekedni. Hát megmaradtak a bakon s
ott szunyókáltak, mig a lovaik vihánczolva, hangos nyikorgással harapták
ezüstös zabláikat. Itt lenn csendes éjjel volt már, mig ott fenn még
lármás nappal. Egyes csoportok képződtek a szalonban, szép, kivánatos
csoportok. A már félig leégett gyertyákat újakkal váltották fel és a
mindinkább fényesedő világosság sárgás reflexet vetett a fiatal nők
meztelen, opálszinű keblére és karjaira. Az elegáns ruhák szinei
kaczéran váltak ki egymásból, a hajba és a kebelbe tűzött virágok illata
beleszállt a levegőbe, mig a meztelen szépség mintegy versenyt
hivalkodott egymással. Egészen élénken látni lehetett, melyik aszszony,
melyik leány ér testben többet a másiknál. A virágok illatával valóságos
hússzag terjedt szerteszét, melyet mintha a fényes vállak, a pihegésben
kidagadó emlők terjesztettek volna. Hát ezeket a födetlen bájakat
kölcsönösen megbámulták még magok a nők is, és a ki közülök szépségben,
testben legyőzött vala, az ékszereiben adta meg a győzelmet magának.
Szótlan, de annál elkeseredettebb harcz folyt a szépség-almájáért, s ugy
tetszett, mintha a testök kápráztató plasztikájával, a meztelenségök
ingerlő és óhajtott liliomszinével, mintha tüzelő arczukkal és érzéki
nézésükkel az egymás férjét akarták volna elhóditani. A saját
meztelenségök, önmagukat izgatta a legjobban, s mig érezték a levegő
lomha és meleg érintését a keblükön és a karjaikon, mig kivánatos
mivoltuk a szemökbe kaczagott a szalon nagy tükreiből, feltámadt bennük
az érzékiség, melyet a saját testök inspirált. Tűzcsóva szemük nézésébe
beleolvadt minden érzése, minden vágya a testöknek, s ha tépték volna a
ruhát magukról, nem mondhattak volna többet, mint igy a szemeik
tekintetével. A nagy társaság hölgyei vásárt csaptak önmagukból, vásárt
olyat, a milyet kereskedők csapnak, kik bár ismerik az árúik értékét,
tudják, hogy biztosan elkél, mégis dicsérik hangos szóval, lankadatlan.
Valósággal tűzbe jött mindenik asszony, a szép is, meg a rút is
egyaránt. Ugy látszott, hogy beszédes ajkká lett a szemök, a mely
otthon, a bizalmas nagy tükör előtt, nem egyszer látta a meztelen test
minden örjitő báját. Hát most, mintha árulkodva mondana el mindent…
milyen szép ez a fej, ha kibomlik a gazdag ében haj, s mint vastag puha
selyem málik szét az ágy párnáján… milyen ez a kicsiny száj, a mikor
ajkaiban reszketve, óhajtja a csókot, a mikor sóhaj rebben végig rajta,
meleg lehelletű sóhaja az édes szerelemnek. És milyen fényes ez az arcz,
a mikor befesti az egész testet megreszkető érzés és milyen lázas
pihegésű ez a kebel, a mikor összeér szorosan azzal a másik testtel,
mely ép oly édes, mint maga az érzés, melyet okozott. És milyen
észtbontó maga az egész test, a mikor nem fedi többé selyem czafrang, a
mikor felszabadul a magányban, a mikor hajlik és fonódik éhesen mint a
kigyó.

Ezenközben a táncz megmutatta mindezt, megmutatta az asszonyt olyannak,
a milyen. Széles levelű pálma-ágak közé bujtak a czigányok. A primásuk
hajlongott jobbra-balra s ugy nézte mosolygó szemével az asszonyokat,
mintha tüzelő arczukról hegedülné le mindenik hangját a nótájának. És az
asszonyok, mintha kigyúltak volna mind, mintha égtek volna sugárzó
fényben, meleg lángban. A testök zaklató vágya odaszoritotta őket a
tánczosaikhoz, hogy összeértek a tagjaik, hogy az ajkuk forró lehelete
az egymás arczát égette. És ringtak, hajlongtak, mint a szélfujta sás,
mind közelebb simulva az idegen testhez, melynek az érzése gyönyörrel
töltötte el minden porczikájukat. Az összefonódó kezek forró szoritása
csak még vészesebben hangolta a testet s ugy tetszett, mintha a
következő perczben a tánczosaik nyakába fognának borulni, hogy
megkoldulják azt az apotheozist, mely a gyönyörök teljességéhez még
hiányzott. És a miért érezték a hiányt, a miért még nem teltek be
teljesen, hát csak tánczoltak tovább, egyik férfival a másik után,
fáradhatlan tagjaikban mintegy megvadulva. A szemök, az ajkuk, a
karjaik, a keblök és a lábaik, mintha együtt kiáltották volna, hogy az
egész test éhes, éhes húsra, meleg vérű húsra, férfihúsra. És látszott
tisztán, miként élveznek az éhségökben és miként akarnak élvezni még
többet, miként veszik ki mintegy kétségbeesett igyekezettel minden
gyönyörét a táncznak a maguk részére, az éhes testök részére.

Egy fiatal asszony – Rény Marinak hivták – ott tánczolt a szeretőjével a
szalon közepén, a nagy luszter alatt. Naiv, szemérmetes asszonykának
mondták, a ki mindig fehérben jár. Most is fehér atlaszruha volt rajta
és szűzies keblének, ívben hajló vállainak a meztelensége mintegy
egybeolvadt az öltözéke színével. Csak pipacsszinű arcza vállott ki
ebből a fehérségből. Szép volt, és a férje nézte boldog nézéssel, mint
reng a felesége a szeretője karján, lassú, majdnem óvatos keringőzéssel,
hogy az egyik test annál jobban érezhesse a másikat, és hogy annál
tovább tartson a gyönyörük. Nem tünt fel senkinek, mert mindenki csak a
saját testével törődött, csak magának áldozott vak hittel, rajongón,
mintha ennek az életnek ez volna az utolsó kéjjel teljes keringése. Csak
a csendes vérű férj bámulta a lustának tünő tánczot, kezdetben
irigykedve a felesége tánczosára, majd nyugtalankodva, a mikor látta
tisztán, a saját két szemével, miként dörzsölődnek egymáshoz a tagjaik.
De az ő buta, konzervativ világnézletéből ki volt zárva, hogy az asszony
lehet rossz is, hát tisztának és jónak látta a feleségét. Ez pedig majd
összeroskadt a gyönyörének túláradása alatt. Szerette azt a szőke fiatal
embert, a kivel künn szokott találkozni a császár-fürdőben, mig a férj
az irodában volt s dolgozott a feleségeért. És sohasem akarta annyira a
magáénak, sohasem akart annyira betelni vele, sohasem óhajtotta annyira
egészen magához ölelni, mint épen ma, a mikor látta a férjét is, meg a
szeretőjét, a mikor érezte, hogy csak az egyiket szereti, hogy csak az
egyik kell neki, a mikor bolondos szeszélyből merész akart lenni, az
egész este csak a szeretőjével tánczolva, családja, rokonai és összes
ismerőseinek a jelenlétében. Nem törődött a feltünéssel, de mintegy
provokálta azt, mig azután nem birta tovább. Ugy érezte, hogy megszakad
valami a bensejében, s minden ízében kifáradva, akár valamilyen terhes
munka után, rogyott le a szalon fülkéjének egyik karosszékébe. Lázasan
pihegő emlői ütemet vertek a tomboló muzsikával, a ruhája odatapadt volt
izzadtságtól harmatozó testéhez, a haja kiomlott, a szemeit behunyta
egészen, hogy ne lásson semmit, csak érezzen.

A szerető legyezte, a férj odahajolt hozzá:

– Akarsz inni valamit?

Hát az elalélt asszony, súlyosodó szemhéjai alól meleg pillantást vetett
a szeretőjére és azt mondta a férjének:

– Nem kell semmi.

És a mikor egyedül maradtak buta férj és hűtlen asszony, egy szavuk sem
volt egymáshoz. Az asszony ott ült még mindig lihegve, még mindig
behunyt szemmel a karosszéken, a férje belemeredt az arczába. Csak
később merte megjegyezni:

– Nagyon lassan tánczoltál aranyhalam, az fárasztott el. Az én időmben
gyorsabban keringőztek.

– A maga idejében, kis bolondom…

Ugy érezte, hogy nem mondott eleget. Hát pajkosan belemarkolt a férje
ingébe s odavonta egészen a közelébe:

– Nem keringőzhetek eszeveszettűl, a mikor – megáldottál te is, meg a jó
isten is…

Anyának hazudta magát és meglepődve nézte, mint csillan fel hirtelen a
férje két szeme. Ugy örült ennek a hirnek, mint gyermek, a mikor
játékszert igérnek neki. Már a megváltozandó üzleti czégről is beszélt,
ha fiu lesz az édes. Egyszerre csak megijedt és félt ettől a
hazugságától. De az az ösztönszerű ravaszság, a mely a szegény megbukott
asszonyoknak a nyelvmesterük, ezuttal is kisegitette.

– Még kétséges, nem vagyok még egészen bizonyos benne… nem is akartam
megmondani.

Rény József szorongatta a felesége kezét és szólt hozzá lágyan,
behizelgőn:

– No jól van… csak várjunk még… meg lesz bizonynyal. Egyébként okos
dolog volt az elővigyázat.

Hát az asszonynak tetszett ez a derék, becsületes férj, a ki hitt
tudatlanul. Még egyre nézte a felesége arczát, melyet egynéhány percz
óta szebbnek, elragadóbbnak talált és nem törődött az előtte keringőző
párokkal többé. Pedig a táncz folyt javában. Tánczolt mindenki megújult
hévvel, még a butorok is mozogni látszottak, még a nagy pálmalevelek is,
mintha hajlongtak volna.

Csak Ságiné nem tánczolt. Azt mondták róla, hogy nagyon nehéz s igy nem
akad férfi, a ki engageálja. Még a férje is más párt keresett. A
felesége cousinját, azt a macskaszemű ideges asszonyt forgatta, a ki
nagyon sok pezsgőt ivott az este és főfájásról panaszkodott. S ez a
főfájás jó ürügy volt ahoz, hogy mintegy a gyengét játszva, egész
testtel dőljön oda a tánczosához. És érezték az egymás testét mind a
ketten, mely, mint az emlék származott át multból a jelenbe. Ez a mult
fakasztott azután bizalmas és szemrehányó mosolyt az asszony szürke
szemében, pajkos tréfát a férfi ajkán. Füzi Klára odaszorult a valamikor
nagyon szeretett férfi mellé, s ugy érezte magát a karjában, mintha még
mindig a mátkája volna. Érzékeny idegei, a melyeket egy szerencsétlen
házasság és egy öngyilkos férj csak még jobban elrontottak, felidézték
lelkében az elszaladt időket, és egyszerre volt gyönyöre meg fájdalma.
Érezte a tánczosa meleg kezét a hátgerinczén és eszébe jutott az a
már-már meg nem történtnek tünő egyesülés, mely korán volt, a miért még
az esküvő előtt esett meg. S miközben rengett a férfi karján, a saját
hibájának tudta be, hogy nagyon szerelmes volt és sokkal szegényebb a
cousinejánál, a ki ime ő helyette lett ennek a szép, sötétszemű embernek
a felesége. Annyira szeretett, hogy le is tudott mondani, s a miért a
leánynak hivatása az, hogy asszony legyen, egészen csendesen feleségül
ment ahoz a legelsőhöz, a ki Sági Károly után megkérte a kezét. Gyermeke
nem született s rövid házaséletének egyetlen kimagasló pontja, férjének
a temetése volt. Ez a szegény ember az üzlettársaival és az élettel
szemben is csődbe került. Ám teljesen lerótta az adósságait.
Üzlettársait az utolsó krajczárig kielégitette s minthogy több pénze nem
maradt, az életnek fizetett a halállal. De a temetésére aztán el is
jöttek az emberek mind, egy sereg koldus jajveszékelt az elhunyt után,
Róhn, a tisztes külsejű imátmondó pap, zokogó hangjával belefult a
gyászbeszédébe és együtt hullattak könyet vele a különböző egyleti
küldöttségek, a melyek czifra zászlót hoztak magukkal és a tőzsdetanács
tagjai, kik fekete flort kötöttek a kalapjuk körül. S ez a siralom ott
táncz közben ismét felújult, bár jólesett, hogy az emléke keserűségét
tompitá a másik emlék édessége. Hát csak keringőzött tovább, mint a
többi asszony, élvezettel, kigyúlva testben és lélekben.

Azután oda rebegte a férfinak:

– Milyen rég nem tánczoltam veled!

A tánczosa erős kezével egészen a közelébe vonta az asszonyt és a mikor
csakhogy össze nem tapadt a testök egymással, ugyanoly hangon válaszolt:

– Azóta megkövéredtél, határozottan.

Nem válaszolt, csak élvezte némán a tánczosa lobbot vetett szenvedélyét
és elengedte ragadtatni magát általa. Mintha minden ugy volna, mint
régen, ittak champagneit titokban egy pohárból, kétszer-háromszor
egymásután és tánczoltak tovább, szakadatlan. Az újonnan felváltott
gyertyák gyenge, mozdulatlan lángjukkal már beleégtek a hajnali
világosságba, mely kopott szürkeséggel köszöntött be a szalonba. A
muzsika is engedett már az erejéből, a hajlott vonók szőréről leszáradt
a gyanta, nyekkentek a meglazult húrok, a mig egyre dobogott a padló. A
házbeliek nem aludhattak az éjszaka, de nem mertek panaszkodni, mert
hisz Sági Károly volt a háziur. A háziur pedig nem törődött a mindinkább
fényesedő nappal, a háznépével, de még a vendégeivel sem s nem volt
kifáradva még akkor, a mikor már szállingózni kezdtek a meghivottak, a
mikor felébredt az utcza és az utczán az élet. Néhány pohár champagnei
kikergette a gabona árfolyamát a fejéből, az asszonyok szépsége, a
keringőzés mámora elbóditotta s mig kifénylettek a szemei, mig a haja
belelógott a homlokába s mig a melléhez tapadt inge alatt lázasan vert a
szive, teljességgel lehámlott róla a gabonakereskedő és a rendetlen
öltözékében, a kicsapongó mulatozása közepette is az az elegáns világfi
lett ismét, a ki volt csak nem rég, a mikor az apja a tradiczió kedvéért
belefogta őt is az üzletébe.

Odaült a czigányok elé, mintha a primásuk lett volna. Azután odahuzta a
közelébe a kisébenfa asztalt, a melyen még legénykorában szerelmes
leveleket irt. Champagnei volt az asztalon és annyi pohár, a mennyien a
czigányok. És ivott, dalolt, kaczagott. A felesége már elment aludni,
csak néhány intimusa maradt vele a kis ébenfa asztal körül. Kontráztak a
Sági Károly dalának. Ő pedig csak énekelt bánatos hangon, mintha nem is
gabonakereskedő volna. Soha sem volt szebb, mint ez átvirrasztott
éjszaka után, ebben a perczről-perczre világosodó szalonban, a melynek
rendetlen elegancziájához nagyon jól illett az a pálmák alatt és
czigányok előtt mulató társaság. Füzi Klára odajött hozzájuk, mielőtt
ment volna haza, nyugalomra. Ő volt az utolsó az asszonyok közül. Kezet
csókoltak neki mindannyian, egyedül Sági Károly nem. Champagnei pohár
volt a jobb kezében, a bal kezével az asszony szép kacsóját szorongatta.
El sem akarta bocsájtani, ám tartogatta egyre folyvást, mig mosolygó
szemmel meredt rá a Füzi Klára arczára. Elejtette a pezsgős poharat s
mig az aranyszinü bor végig ömlött a nadrágján s végig kigyózott a
szalon parquettején, mintegy belevéste tekintetét az asszony arczába és
énekelt hozzá fájdalmasan, mintha a szive akart volna megszakadni:

– … Csak a régi szeretőmet sajnálom!

Azután ivott valamelyik czigánynak a poharából. Füzi Klára kiosont az
ajtón. Észre sem vette a távozását, a czigányok is, a társasága is csak
elszökött mellőle.

Ugy maradt ott egyedül a szalonban, kinyujtott tagokkal, a székének
támlájához szoritott fejjel. Melege volt, tüzelt az egész teste, mintha
ereit nem is vér, hanem láng járná által. Kigombolta a mellényét, az
ingét s azután mámoros agyával gondolkozni kezdett. De a legelső
gondolatát megszakitotta a második, a másodikat a harmadik, a többit
pedig elfojtotta egy érzése, mely egészen hirtelen fakadt a szivében.
Azt mondta magának, hogy ugy érez, a hogyan nem érzett még soha. A lelke
mintha ringott volna a testében, a szemei előtt a butorok mintha most
kezdenék el a tánczot, melyet a gazdáik már abbanhagytak. És ebben a
ringás-hajlongásban, mintha a Magdolna alakja imbolygott volna feléje.
Tényleg ő volt. Fekete ruhája össze vala gyűrve, a szemei pirosak
voltak, a haja kósza, a mikor a gazdája hitta magához, mintegy
félálomban, tagolva:

– Magdolna, ide… hozzám… a közelembe…

Hát a sovány leány ment. Mintha kergette volna a fényes nappal, mintha
tanácsot adott volna neki, belesugva a fülébe: »Siess, nincs sok időd,
mindjárt fel kell öltöztetni a gyermekeket.«

Ott rogyott le a férfi előtt, valóságos áhitattal, átszellemülve, mint
az a templomban szokás a megváltó előtt. Mintha az üdvösségét, mintha
illatos levegőt lélegzett volna be a lelkébe, a tüdejébe, ugy szivta
magába kidagadt ajakkal mohón és éhesen, a férfi beszédét:

– Szeretem és – szeretem!

Felébredt volt már abból a félálomból akkor, a mikor azt a sovány testet
szorongatta a karjaiban.


III.

Az egész nap és az egész héten által szelid nyugalommal és csendes
boldogsággal töltötte el az az érzése, hogy ime most már meg van mentve,
– mert megejtették. Gyulladásos szemeibe beleült az a sajátos fény, a
melylyel csak akkor birnak a fiatal leányok, ha asszonyokká lettek,
testének az egész formája is, mintha megváltozott volna. Meg van mentve,
nem fog elzülleni, nem fog elpusztulni többé, nem kerül elevenen abba a
koporsó-kocsiba, melynek a látása mindannyiszor megremegtette, az
eltolonczolást juttatva az eszébe. Belevette abba a szőke fejbe, hogy
ime ő most meg van váltva, a lelkének is, a testének is üdvösséget
hozott az a sötétszemű férfi, a ki szereti őt szerelmetes szivének
minden érzésével, a ki beszélt hozzá virágnyelven, a ki magához ölelte
lázzal, a ki csókolta szenvedélylyel – s a ki tulajdonképen csak részeg
volt. Részeg a fejében, hogy ott felejtette magát a szalonban és részeg
az egész testében, hogy azt a mellbeteg leányt kivánta meg magának. Az a
mellbeteg leány pedig visszaszállott a szerelmének kezdő gyönyöreihez,
hizlalta hazugsággal a lelkét, csalva magát, hogy ő már rég ideje
szereti a szeretőjét, szerette attól az első percztől fogva, a melyben
megpillantotta s esengte az időt, a melyben testben is átadhassa magát
neki. Pedig csak ugy volt, hogy mig a kisebb küzdelmeket ki tudta
állani, a nagy, az igazán válságos előtt mint vesztes rogyott le
erőtlenül. De még jól is esett a lelke nyomorusága. Édes volt ennek a
szegény, gyámoltalan leánynak leomlania a gazdag, a hatalmas férfi
előtt, a ki pedig csak társa vala a nyomorúságban, a miért őt akarta,
őt, a ki még a József-téren végig robogó kereskedősegédeknek sem
kellett. De hát nem lehetett másképen. Az elegáns szalon, selyem
butorával, üveges luszterével és délszaki virágaival, az illatos levegő,
de mindenekfölött az elegáns férfi az ő fekete frakkjával és arany
inggombjaival, mintha elvette volna minden erejét, mintha parancsolón
lenyügözte volna, híva és taszitva abba az örvénybe, melyben elszokott
kárhozni az ember, a melyben Magdolna azonban megüdvözölni vélt.

És csak később lett belőle az ugynevezett bűnbánó Magdolna. Tiszta lett
minden az agyában akkor, a mikor a teste a piszkot vette fel. Nappal
áhitozta az éjszakát, éjnek idején nem tudott aludni. Lerogyott a
vaságyára, nagy szőke fejét beletemette a párna redői közé és sirt,
fuldoklott. Az fájt neki legjobban, hogy semmi, semmi vissza nem
adhatja, a mit elvettek tőle, a mit ő odaadott, hogy nincs hatalom ezen
a földön, a mely az egykori szűziségbe tudná visszavarázsolni. Mardosta
a szemrehányás, a vád, hogy íme hát ezért volt minden küzdése eddig.
Azért maradt tiszta, mert nem bántotta senki, különben már régen czéda
volna; s azért őrizte meg a testét, azért nem vitte vásárra, hogy
belekerülve ebbe az elegáns lakásba, a nagyságos úrnak annál nagyobb
legyen a gyönyöre. És eszébe jutott a sejtelme, mely még csak nem régen
ott fogta el először a fénymázos ajtók előtt. Hát igaz volt. Szakadt
czipőkkel nagyon könnyen elbotlik az ember. Azután védte magát az
eszével, a lelke vádja ellen. A szegénység sötétjét felváltotta a fény
és elvette a két szeme világát. Szép, nagyszemű férfi beszélt hozzá
olyan hangon, mint a pásztorkürté. A nyomorúság meghajszolta… nem akart
kijutni az utczára, hiszen olyan kinos, olyan keserves kereset után
látni ott, főleg ha sár van, ha esik az eső. A tolonczkocsi koporsó, az
eltolonczolás útja a halálnak. Igy hát mindennek vége. És íme már a
lelke sem vádolta többé, hanem védte az is, az érzésével. A gyöngesége
csak ismét legyűrte mindazt, a mi erő volt benne eddig és felolvadt
abban az érzésben, melylyel a hatalmas férfiút szerette. Azt hitte, hogy
szerelem, pedig csak az érzékek emlékezése volt. S a mint hitte nemrég,
hogy nyomorúsága miatt föltétlenül czédává kell lennie, úgy volt
meggyőződve most, hogy e szerelem megváltást hoz neki. Hiszen őt
szeretik, és ő is szeret; hiszen az a ki szereti, gondoskodik róla majd
és meg fogja váltani az elpusztulástól.

És mig gyökeret vert ez az új tudás a lelkében és az agyában, mindjobban
kibékült magával, meghasonlása elpárolgott, visszanyerte a nyugalmát,
szelidségét, csendet érzett magában és maga körül.

Ezenközben csak vitte tovább a fekete leánykát és szőke testvérkéjét
sétálni a József-térre. Néha-néha betértek a Sági úr irodájába. A
gabonakereskedő mindenkor csak megörült ennek a társaságnak. Megcsókolta
a fekete leánykát és a szőke fiúcskát, Magdolnának adott öt forintot s
azt mondta, hogy menjen el a gyermekekkel a czukrászdába. Ime ez volt a
megváltás és Magdolna gyűjtögette a visszamaradt pénzt a kofferébe.
Elgondolta, hogy megfog gazdagodni, mig nyugalommal hallgatta azokat a
terveket, melyeket Anna, a másik nevelőnő csak még egyre szőtt, ott azon
a zöld fapadon.

Egyszer aztán nem szőtt többet, hanem szomorkodott.

– Ferencz nem szeret többé, hűtlen lett, elhagyott…

Csak később mondta meg az igazat.

– Lopott selymet a boltban és elcsukták. Az oltár elől vitték a
börtönbe, mert hisz már a jövő héten kellett volna megesküdnünk.

Hát Magdolna sajnálta és szólott hozzá szelid hangon:

– Talán épen azért tette a szegény.

Ríva fakadt a másik, hogy a józseftéri gyerekek bámész nézéssel mind
köréje csoportosultak.

– Persze, hogy azért… nem volt elég pénzünk a butorokra!

Durva zsebkendőjével pirosra dörzsölte a szemeit és szólott
rezignálódva, szomorúan:

– Hát vége ennek is. Megyek haza a falura, szegény leánynak jobb ott,
ápolom majd az édes anyámat. Képzelje, megvakult a szegény…

Elbúcsuztak. Anna ment haza a falura, Magdolna ment haza a Lipótvárosba.
Az egész úton a társnőjére gondolt, a kit még csak nemrég irigyelt. S
mig fájt a sorsa az ő érzékeny szivének, egyben jól esett, hogy íme az ő
szerelmesét sohase fogják elcsukni. Inkább ő csukat el másokat, hiszen
olyan gazdag, olyan hatalmas.

És estére várta haza ő is, Ságiné is ezt a hatalmas urat. De csak egyre
késett. Nyugtalankodott az asszony, küldött utána, kerestette, felverte
a könyvvivőt, de ez csak annyit tudott mondani, hogy Sági korán ment el
az irodából, ma is csak ép úgy, mint máskor.

Becsomagolt és sietett a gyermekeivel Bécsbe az anyjához, a mikor másnap
délfelé megtudta, hogy Füzi Klára, a cousinja, együtt tünt el az urával.


IV.

Minden idege mintegy varázsütésre eltompúlt, kiégett minden érzés a
szivéből hirtelen lánggal, a mint a selyempapir szokott és maga a sziv,
maga a lélek megszenesedett a testében. Nem volt joga ennek a viszonynak
a révén megváltásra gondolni és ime ösztönszerű önzése mégis azt mondta
neki hogy elveszitett mindent, elveszitette önmagát. Ő megszünt lenni és
ő nincs többé.

A beköszöntő új tél csak még fagyasztotta ezt a testet, a melyben
elkárhozott a lélek. Fázott, didergett, szakadt czipőibe beletolakodott
az aszfalt hóvize, a mint ment, ment sietve fel Rothnéhoz.

Kedvetlenül fogadta az asszonyság. Rossz idők jártak reá is, hogy a
rendőrség szemet vetett az üzletére. Már csak nagyon óvatosan lehetett
csinálnia és nem is csinálta, ha jól meg nem fizették.

– Az a »kis szemtelen« nem hagyja békén ugy-e? Most bajlódjam magával
is, a rimáim miatt még utóbb elzárnak.

Hát Magdolna szólott, halk hangon, könyörögve:

– Meg akarok szabadulni…

Csodálatosképen még volt annyi sziv s annyi tisztesség az asszonyságban,
hogy kerülni akarta a bűnt, ha lehetett. Négy cselédleány nyöszörgött az
ő rosszlevegőjű szobájában, az ötödik ágy pedig mintha épen Magdolnára
várt volna. Lerántotta a takarót és odaszólott a leánynak:

– Feküdjék le, megvárjuk a mig megszületik, s aztán majd csak kotródik
valahogy…

Itt már azzal a halállal is számitottak, melyet még élet sem előzött meg
és reménykedtek annak a csepp féregnek a pusztulásában, – mely pedig
meleg tejet akart meleg emlőből és fel akart nőni szépen.

– Várjuk meg a születését, – ismételte Roth asszonyság.

Fagyos kezeit oda szoritotta a szeméhez, mig válaszolt lélek nélkül,
kegyetlenül:

– Nem akarom látni…

Hát halálra itélték a »kis szemtelen«-t.

Rothné tartott a házkutatástól, a miért is a szalmazsákja alján
rejtegette a műszereit. Kihivta Magdolnát a konyhába, a hol egyedül
lehettek, bezárta az ajtókat és befüggönyözte az ablakot.

Azután odament egészen a közelébe:

– Lássuk hát a »kis szemtelen«-t!

A leány félt. Az inai megcsuklottak, mig odatámaszkodott a konyha
falához, didergett az egész testében, mintha meztelen testtel volna
kiverve a deczemberi éjszaka hidegébe. Halotthalvány volt az arcza, a
szemei tágra meredtek, mig kérdezte alig hallható hangon, mintegy
suttogva:

– Agyon akarja szúrni?…

A Rothné tűje nem érte volt még, mikor hirtelen, egy csapásra,
megváltozott. Az operáló asszonyt ellökte magától, szabadkozott
kétségbeesetten, irtózattal:

– Nem, nem engedem!

– Jól van, hanem akkor ne bolonditson, hanem feküdjék le.

Másnap azután elmult az utolsó jobbik érzése is, nem sajnálta többé a
»kis szemtelen«-t, hanem olybá vette az egész dolgot, mintha valamely
éktelen sebét szurnák fel.

Ám ez a szurás fájt, kinzott kegyetlenül.

– Megszakadok! szólott lihegve.

Rothné beszélt hozzá logikusan:

– A gyönyörét sem én élveztem, a fájdalma sem lehet az enyém.

Alig ment valamire ügyes kezével, gyors műszerével. Magdolna
összerogyott és elterült arczczal a konyha vörös kőkoczkáin. A Rothné
tűje mintha minden legkisebb porczikájába is belefúródott volna. Ugy
volt ott mintegy megmeredt testtel a konyha hideg kövén, nyögve a
fájdalmában:

– Nem birom ki… lehetetlen…

Azután, mintha meghalt volna. Ugy kellett beczipelni az ágyba.

– Meg kell várni, a mig megjön, – szólott Roth asszonyság.

És Magdolna várt. Csak néha-néha jutott az eszébe, hogy mégis csak jobb
volna megszabadúlni… fáj, nagyon fáj ugyan, de hát aztán vége legalább.
S ilyenkor kérte az asszonyságot, próbálná meg még egyszer azt a famózus
szurást, jól fogja magát viselni. De Rothné szabadkozott s ijesztette a
leányt, hogy nagyon könnyen elvérezhetik a bensejében. Ugy hát
belenyugodott már a konkrét anyaságba is, és várta a »kis szemtelen«-t.
Azok a nagy gonddal gyűjtött ötforintosok, mind az asszonyságé lettek.
Ápolta a leányt, adott neki ebédet és vacsorát, hideg lábvizet is, hogy
a »kis szemtelen« ne legyen hosszú életű ezen a földön és megvette a
számára naponta a »Hirek Kürtje« nevű újságot. A leány pedig olvasott
gonddal és értelmesen. A »Hirek Kürtje« volt a kedvencz lapja. Még oda
fenn Ságiéknál hallotta, hogy ez a legjobb újság. Szerették, mert
pikánsul irt s mert állandó rovatot tartott a sikkasztásokról, meg a
házasságtörésekről. Emberek, hogy le vannak leplezve, asszonyok, hogy
megcsalták a férjüket, rendesen ebből az ujságból tudták meg
legelsőbben. Számos családnak valóságos evangeliuma lett a »Hirek
Kürtje«, mely kaján örömet okozva olvasóinak, még a szomszédjaik
hálószobájába is bepillantást engedett. S vajjon ki ne nézne be ide
örömest, a mikor az egész entrée, csak három krajczárba kerül! Rothné is
szivesen fizette, mert maga is olvasta Magdolna után az újságot. Azután
még el is diskuráltak az olvasottak felett. Magdolna beszélt Füzi
Kláráról, a kiről azt olvasta, hogy már Amerikában van a nagyságos
úrral; Rény Mariról, a kiről azt irta a »Hirek Kürtje«, hogy váltót
hamisitott a férje nevére, mert a szeretője ügyvédi irodát akart nyitni
magának és nem volt pénze hozzá. Beszélt a Füzi Klára melancholiájáról
és a Rény Mari szépségéről. Jól ismerte mind a kettőt, hiszen nem
egyszer látta őket Ságiéknál.

És ezzel újra feltámadt az emlékezése, mely a Ságiék szalonjához
kötötte. Egyszerre volt az fájdalmas és gyűlöletes. Sirva fakadt, a
miért ott kellett lennie Rothnénál, megkövéredett testtel abban a
szobában, a melyben egykor szűzi soványságban volt. És undok volt előtte
az a lipótvárosi lakás, minden butorával, a gazdájával, a házi
asszonyával, de még a kis gyermekeivel is egyetemben. Gyűlölte a
terézvárosi közvetitőt, az inasát is, a kik nem állást keritettek neki,
hanem őt keritették. És a mikor rájött a szülés, a mikor vonaglott a
fájdalomban, nem jajveszékelt, hanem átkozódott. Ugy született meg a
gyermek, hogy átkozták az apját.

Rothné hozta a világra s kritikai szemmel nézte, vajjon diszponált-e
hosszú életre. S a nagy, több órai munka után, mintegy megkönnyebbülve
szólott maga elé:

– Kár lett volna megölni, mert nagyon szép példány…


V.

A nyomorúság ringatta a bölcsőjét, az inség mondott dajkamesét neki.
Léghuzamot csináltak a szobában, hogy kis tüdeje meggyuladjon és elégjen
a kis test. De a »kis szemtelen« valamely okos ösztönből összehuzta
magát a paplana alatt. Az anyja emlőjét dagasztotta az édes tej, úgy
fröcscsentette ki a padlóra, de a gyermekének nem adott. Ám az éhes
pondró zokogott kis lelkének minden keservével, rimánkodott olyan
szivszaggatón, hogy lehetetlen volt kiállani. Betömték hát a száját és a
gyerek szopott szakadatlan, tiz ujjával bélekapaszkodva az anyja
emlőjébe és nagy energiát fejtve ki akkor, a mikor már azt hitték, hogy
elég neki. Jóllakott egy egész napra és azután előlről kezdte a
rimánkodást. Endrére keresztelték. Nem azért adtak nevet neki, hogy azt
az életben viselhesse, hanem hogy legyen mit irni a fejfájára, ha
elköltözik.

Igy mondta Rothné, de a »kis szemtelen« máskép gondolkozott. Nem akart
meghalni semmi áron, hanem megtanult enni s akkor nem szorult az anyjára
többé. Ment biczegve a szomszédok küszöbére s ott koldulta össze az
élelmét. Szép, koromsötét hajú gyerek volt, kért okosan, két nagy fekete
szemének a nézésével s adtak neki jó szivből egy kis darab húst, kifőtt
répát s burgonyát. Valósággal abból a raçe-ból való volt, melyik az
életre született. Már-már az anyja is kezdte szeretni. Felkapta az
ölébe, forgatta jobbra-balra és megakadt a szeme azon a vérfolton, a
mely ott vereslett a gyermeke nyakszirtjén.

Hát szólott irtózattal, mindinkább belehevülve:

– Nézze asszonyság, – ez a szúrás!

Rothné odajött, feltette a szemüvegét, hogy jobban lásson. Hát látta
tisztán a tűje helyét. Igen, érte a gyermeket jó, kritikus helyen, de
csak a végével. S bár látta s tudta, hogy igaza van a leánynak, mégis
csak hazudott neki, még meg is illetődve a butaságán:

– Ugyan, hogy beszélhet ilyen bolondokat… egyszerűen anyajegy, semmi
más!

Az anyajegy pedig megmaradt, mig a gyermek nőtt szemlátomást. Elhagyták
Rothnét s mentek saját fészket keresni. Az anya a gyermekével, a gyermek
az anyjával. Magdolna talált egy kis szobát s konyhát, ott messze fenn a
király-utczában, már a fasorhoz közel. Azt mondta, hogy varrni fog s
Rothné volt az első kliense. Oda adta a rimáinak összes szakadt
fehérneműjét és ruháit, hadd javitsa ki s legyen miből megélnie, mig új
munkát kap. Mégis csak jó asszony volt Rothné. Magdolnát is, a kis
Endrét is megcsókolta távozáskor. És a »kis szemtelen« ment azzal az
együgyű czammogással, a mely a kis gyerekek sajátja, ment boldogan
mosolyogva ki abból a ronda házból, a honnan el akarták küldeni a
sötétbe, a föld alá, mikor pedig olyan világos, olyan napfényes itt a
földön.

És éltek csendben, háboritlanul ott künn a király-utczában. Szerette
Magdolnát mindenki a házban, csak a házmester nem, mert ez azt hitte,
hogy az új bérlőné hoz majd »vendégeket« magához és lesz kapupénz bőven.
De a miért csalódott, szidta Magdolnát, a mig a szomszédok azt mondták
róla, hogy nagyon tisztességes. Ott ült naphosszat földszintes
szobájának az ablakában és varrt szorgalommal, szakadatlan. Visszanyerte
már teljességgel a testének is, meg a lelkének is a nyugalmát, boldog
volt, hogy a botlását meg tudta bocsájtani magának, hogy azt most a
gyermekével szemben jóváteheti. Sápadt arczának a vonásai
megszelidültek, két gyulladásos szeme is megtisztult, fiatal leányénak
látszott, a ki a fitestvérkéjét beczézgeti, ápolgatja. Senki el nem
hitte volna, hogy az a fekete fiucska az ő gyermeke. Kezdett okosodni s
az anyja szerette napról-napra jobban. Elfelejtette, hogy valamikor meg
akarta ölni s nem törődött azzal a piros folttal, ott a gyermek
nyakszirtjén. Ám mindjobban meggyőződött, hogy anyajegy. A nagyszemű
gyerek pedig kezdett már érezni is s minden érzése az anyjáé lett.
Gyűlölnie, megvetnie kellett volna azt az asszonyt, a ki meg akarta
ölni, s ime a természet tudatlanságában szerette, imádta. Odament az
anyjához, letérdelt előtte, rámeresztette nagy fekete szemeit. Olyan
volt a nézésök, mint az apjáé. Rajongás és szenvedély bámult ki belőlük
csupa fényben, csupa sugárban. Nagy érdekes gyermekfejét beletemette az
anyja ölébe és odaadással, csupa szivből ismételgette:

– Szeretlek, nagyon szeretlek.

Még a hangja is olyan volt, mint a Ságié. Hát boldog volt az asszony.
Hallgatta a gyermeke hangját, mely édes volt neki, nézte a fejét, a mely
az ölében nyugodott. Nézte egyre, mig könny nem jött a szemébe, mig bele
nem szúrt abba hirtelen, annak a vérfoltnak a pirossága a nyakon. Csak
egy átfutó pillanatra villant meg az agyában: »A tű, a szúrás!« De aztán
nem gondolt erre többet, hanem csókolta azt a vérpiros foltot, szilaj
érzéssel, mintegy megvadulva, mintha le akarta volna csókolni onnan,
hogy ne legyen ott többé, ne legyen ott soha. De ez csak maradt
olyannak, mint a milyen volt. Nem fájt s a gyermek alig tudott a
létezéséről. Boldog volt, hogy szeret s boldog volt, hogy szeretik.

És mindjobban összenőttek egymással. Egyedül létök mintegy egymásra
utalta őket s hogy magukon kivül senkiök sem volt, a mindenségüket
egymásban keresték és találták fel. A gyermek odanőtt az anyjához, mint
kúszó cserje, ha valamely fatörzs mellé ültetik. Ha nem voltak az egymás
karjaiban, a lelkök érzése ölelte át egymást, s mintha egy szivből
éreztek volna, egy érzésük volt örökkön, boldogitó érzése a szeretetnek.
Leomlott körülöttük minden, homályba veszett mindaz, a mi környezte
őket, csupán ők maradva meg közös érzésük melegében, annál jobban érezve
az édes együttlétet, minél inkább nőtt a magány köröttük. A gyermek
gloriozus szeretete teljességgel visszadta az anyát önmagának, örök
némaságba hangzott el a legeslegutolsó hangja is annak a diszharmonikus
muzsikának, mely a multból zúgott a fülébe. Tisztának, de sőt fenköltnek
érezte magát, kinek semmi köze a multtal, kinek nem is volt multja,
hanem csak jelene van, a melybe együtt született a gyermekével. Ugy
tudta, hogy a gyermeke senkitől nincs, csak önmagától; úgy szülte azt,
mint szűz Mária a megváltót. És megváltónak tudta, megváltónak érezte a
gyermekét. Mert ime a saját sorsán aggódó önzése most is megváltást
keresett csak ép úgy, mint a multban. Megváltást a nyomorból, megváltást
– az ingek közül, melyeket undorral foldozgatott, tudva, hogy azok
nemcsak a nő testét érintették.

És a gyermek is, mig érezni kezdte a nélkülözést, kárpótlást talált az
édes anyja szeretetében. Mintha ez az asszony az egész lelkét oda dobta
volna elébe, mintha a testének minden melegét átvitte volna a
gyermekére. Egészen öntudatlanul kárpótolni akarta azokért a hidegben,
keserűségben töltött évekért s ha meg akarta ölni valamikor, úgy most a
saját életével akarja fentartani. Önzés volt akkor és önzés volt most
is. De mindegy, ő szerette a gyermekét, annak dolgozott, annak élt.

És a gyermek nőtt és erősbödött. A formája olyan lett, mint az anyjáé, a
szeme, a hangja, mint az apjáé. Bizonyos kifejezhetlen fény ömlötte
végig fehér arczát, gyermekes ártatlanság súgárzott ki a szeméből, annál
tisztábban, annál szebben, minél inkább támadtak benne eddig ismeretlen
vágyak és érzések. Érezte, hogy él és érezte, hogy jó, hogy édes élni. S
akart élni úgy, hogy minden vágyát elérhesse, hogy boldog legyen ő s
hogy boldog legyen mindenki ezen a nagy földön vele. Alig birta el a
lelkét a testében, olyannyira túláradt az érzésektől; alig tudta
legyűrni azt a forrongó lázat, mely az ifjuságából fakadt s a mely
megremegtette kivül is és belől; csak két nagy, tiszta nézésű szemét
tudta kimereszteni és tudott belenézni a tavaszi világosságba, a nélkül,
hogy kápráztatta volna a napsugár izzó fényessége. Szívta magába a
világot a szemei nézésével, a lelke érzésével. Jóleső hangulatok vertek
fészket a bensejében, csupa egészség, csupa öröm volt, csupa
egészségben, csupa örömben látta a világot. Nélkülözésben, nyomorban
nőtt fel s ime az mégsem létezett neki. Sokkal többet látott, sokkal
többet érzett az élet elvont örömeiből és szépségeiből, mintsem hogy a
gyermekkor nyomorúsága megmérgezhette volna a szivét. Belefutott ide a
napsugár és az egész teste érezte a melegét. Ápolta az érzéseit, erőt
adott a hangulatainak, gyujtotta a szenvedélyét s nem érezte, hogy ma
csak kifőtt burgonyát evett ebédre, nem tudta, hogy szakadt czipő van a
lábán, rongyos ruha a testén, hanem az, a kit meg akartak ölni, boldog
volt, hogy él, boldog, hogy szép az élet.

És mintegy az érzéseitől megdagadt lélekkel szaladt ki a városligetbe,
bele a szabad természet szabad tavaszába. Már útközben, a fasor
gesztenyefái alatt, kifutottak az érzései a bensejéből az ajkára és
mámoros ihletében már el-elmondogatta magának a megirandó költemény
egy-egy sorát. És kiérve, lihegve fogott hozzá az iráshoz. A papir is, a
czeruza is reszketett a kezében, mig csinált verset a tavaszról, a
madárdalról. Csendes tavaszi reggel volt s nem háborgatta senki odakünn.
Jól esett, hogy kiénekelhette magát s úgy rémlett előtte, mintha az
egész liget együtt dalolt volna vele. Hát nyugalom töltötte el, a mikor
jött vissza az édes anyjához. Nem kért ebédet, evett ha volt, különben
elég vala egy darab kenyér is. Aztán elolvasta a versét az anyjának s
Magdolna hallgatta némán, mig nézte a gyermeke fehér arczát, csodás
fényben égő szemeit. Nézte hosszan a megváltót, a ki magában hordja a
gondtalan jövő minden garancziáját s a ki inspirálta a reményét,
megszülte a gondolatát: »Ha majd nem kell varrni többé ezeket a szennyes
ingeket!« Meg fogja váltani ez a gyermek, a kit le akart mészároltatni,
meg fogja szabaditani, a kitől ő akart szabadulni. Az anyja csalhatlan
reménye fűződött a testéhez, a verseihez, mig a gyermek ment, keresve az
elismerést, a sikert. A bucsúzáskor megcsókolta s hallgatta lelkes
szavát:

– A költő, az isten!

Felsietett a »Szerzetes-tér« számos redakcziójának egyikébe. Először a
kiadóhivatalba tévedt be, hol udvariasan fogadták, mert azt hitték, hogy
előfizető. De a mikor kisült, hogy csak poéta, bosszankodtak s azután
fanyarul útbaigazitották. Kijutott a »Homeros«-épület virág-ültetvényes
udvarára s mintegy áhitatos pillantással nézett fel az első emeletre, a
honnan kaczagás hallatszott le az udvarba. Azután maga is kaczagott
egész öntudatlanul, mig nézte az udvarban végig siető nyomdászlányokat,
a kik kaczérkodtak az estilapra beérkezett szedőkkel, bámulta a kapualj
óriási papirhengereit, melyek mind a gép alá, ujságnak voltak
predesztinálva. Felfutott a lépcsőn minden félelem, minden elfogódás
nélkül a szivében. Biztató remény vezette s hajszolta naiv idealismusa a
lelkének.

A »Nagy Világ« szerkesztőségében együtt voltak a munkatársak majdnem
valamennyien. Egy rokonszenves arczú fiatal ember, a segédszerkesztő,
kalandos szabadságútjáról beszélt, a melyről most tért vissza épen.
Jókedve és jószive hallatszott ki mindenik szavából, mig hozzáfogott
újból a munkához, melyet nem csinált egy hónapon keresztül. A többiek
ott voltak az iróasztala körül, hizelegtek neki, mert hát ő volt a
hatalom, a lap igazi lelke. Csak Karvaly, a lap drámairó munkatársa nem
hizelgett. Ibsen volt az ideálja, vele tartott az igazságban, az ő
tendencziájában csinált drámát, melyet a nemzeti szinház már el is
fogadott és őszre akart játszani. Büszke és önérzetes volt, már azért
is, a miért ő helyettesitette a távollévő segédszerkesztőt. De azért
alig várta, hogy visszaérkezzen és mehessen utána ő. Fiatal menyasszonya
várta, igy hát sietni akart. De tudta leplezni a vágyát s csak annyit
mondott:

– Erősen dolgoztunk ám, a mig távol voltál. Borzasztó anyag volt s
reggeli négy óra előtt sohasem jutottam el a szerkesztőségből.

Hát a segédszerkesztő belelátott a lelkébe s megértette a szavát. Az ő
megszokott finom mosolyával, mely mindenkor gúnyt és iróniát rejtett,
jegyezte meg:

– Nekem most már nincs szükségem reád, ha akarsz, utazhatsz még délután…
Itt van a vasuti jegy!

Nagyon jól estek ezek a szavak. Vette a felöltőjét, a vasuti jegyet s
ment el a munka műhelyéből.

A segédszerkesztő egészen a folyosóig kisérte s szólott hozzá
mosolyogva:

– Mulass jól… de drámát ne irj, az istenért!

Ezenközben a szerkesztőség beteg arczú poétája, ki mellesleg a lap
riportere volt, a segédszerkesztő távollétét arra használta fel, hogy
suttyomban egy versét tette az asztalára. Ez annyit jelentett, hogy
nagyon szeretné, ha a »Nagy Világ«-ban megjelennék. A szerkesztőség
egy-két fiatalabb tagja pedig, mig a folyosón tudta a segédszerkesztőt,
a legnagyobb nyugalommal halászott a czigaretteiből. De a mikor
visszatért, mindannyian már az iróasztaluknál voltak. Csak Laub Arnold,
a lap pénzügyi rovatvezetője várakozott az első szobában, nyugodt
melankholiával, mint rendesen. És csak akkor derült fel, a mikor a
segédszerkesztő jóakarólag kérdezte:

– Irtál czikket?

– Igen, irtam a valutáról.

Élénken szólott:

– Miért a valutáról? Hiszen azt minden lap már kiaknázta. Valósággal
agyon van czikkezve.

Hát Laub Arnold odament egészen a segédszerkesztő közelébe. Aztán
gesztusokkal kisérte magát, mig szólott nyugodt ünnepélyességgel,
meggyőző hangon:

– Édes barátom, a lapok mind helytelenül fogták fel a kérdést. Most,
hogy az összes tendencziákat ismerem, beleláthattam a dolog föltétlen
lényegébe s ime a legnagyobb tárgyilagossággal kimondom véleményünket.

Ma is csak úgy tett, mint máskor, hogy a német lapokból forditotta le a
saját legfelsőbb véleményét. Tudta a segédszerkesztő, de meghagyta
boldog nagyképűségében. Nevetett, mig kérdezte gúnynyal:

– Kimondod?

Két kezét, a melyre hiú volt, a mellére nyomta s válaszolt mint egy
apostol:

– Kimondom!

S azzal ment vissza az utolsó szobába, a hol a pénzügyi rovatot
szerkesztette ő és számos német újság. Most is csend volt itt mint
rendesen, mig a többi szobákban kaczagtak és beszélgettek a munkatársak.

A segédszerkesztő megpillantotta a riporter versét az asztalán:

– Te még mindig irsz verseket Vadházi?

Kisietett s beszélt szivhez szóló hangon:

– Kérlek, add ki a versemet, hogy vasárnapra pénzem lehessen. Ki
szeretnék rándulni ebből a piszkos városból a szabadba.

Gyűlölte a fővárost és rajongott a szabad természetért, a melyet az örök
munka elsánczolt előle. Hát sajnálta a segédszerkesztő és feltette
magában, hogy kiadja a Vadházi versét. Hanem azért nem mondta meg neki,
de sőt elvette a reményét.

– A laptulajdonos dühbe jön, ha költeményt lát az újságban. Nem vers
kell, hanem hirdetés! Ez az ő véleménye.

Vadházi sietve válaszolt:

– Tulajdonosoknak nem vélemény kell, hanem – akasztófa!

Szilárdul mondta ezeket, mint biró, mikor az itéletet olvassa fel.

Mindannyian kaczagtak, csak Laub Arnold, ott benn az utolsó szobában,
maradt nyugodt és komoly most is, mint rendesen. Ő nem látott és nem
hallott semmit. Valósággal drámai hősnek rémlett, a ki tragicumot hord
magában. Az újságirók azért Ödipusnak is nevezték.

És Ödipus benn az ő csendes fészkében, a munkájában maradt elmerülve még
akkor is, a mikor az első szobában újból megélénkült az élet.

A Magdolna fia jött be s már ott állott a segédszerkesztő előtt.

És szólott bátran, hátravetett fejjel, mintegy oknélkül daczosan:

– Hoztam egy verset!

Azt hitték, hogy meg van bolondulva. Nézték merev tekintettel ezt a szép
gyermekifjút, a ki egy nagy napilap szerkesztőségébe költeménynyel mer
beállitani.

És mig nagy szemeiből a szenvedély, lelkének a túláradása ragyogott ki,
ismételte:

– Hoztam egy verset!

Vadházi mosolygott, mig a segédszerkesztő odaszólott neki:

– Ime Vadházi, egy konkurrens!

Ott állott a versével a szoba közepén, mozdulatlan, mintha maga volna
Apolló. Végre is nagy, fekete szemeivel, melyekbe már-már beleült a
harag nézése, a homlokába lógó sötét hajával, tetszett a redakczióban,
minden exotikusságával együtt.

Vadházi leültette s elébe állott:

– Hogy hivnak bánat embere?

– A nevem: Pásztor Endre.

Az egész arcza elfanyarodott, mig kérdezte félig megvetéssel, félig
sajnálkozással:

– Ön verseket ir?

Pásztor Endre felállott ismét. Valósággal tűz volt a szemében, fehér
arcza mintha tündökölt volna:

– Irtam egyet s elhoztam ide. Nem tudtam, hogy önök nem szeretik a
verseket, nem tudtam, hogy meg fognak haragudni reám, hogy ki fognak
nevetni. Azt hittem, hogy minden ember, hogy önök is ugy éreznek, mint
én érzek, hogy tetszeni fog a költeményem, mely igaz érzésemből fakadt.

Áradt a szó a lelkéből, az ajkáról, mig a többiek hallgatták néma
csodálkozással:

– Láthatják, hogy szegény vagyok a külsőmben, nagyon szegény. Én eddig
nem kerestem, nem tudtam keresni… az édes anyám varr, messze a
király-utczában s ád nékem is abból, a mit a munkájáért fizetnek neki.
De azért még sem érzünk nyomort, mert gazdagok vagyunk tulajdonképen,
miénk a kincs, a mely e földön meg nem szerezhető. Van szivünk s tudunk
érezni, tudunk érezni egyet mind a ketten. Az anyám dolgozik s én
dalolok az ő szivéről, a mely az enyém is, az ő gondolatairól, a melyek
engem is lekötve tartanak, az ő öröméről, a mely engem is
megörvendeztet, az ő bánatáról, a mely nekem is fáj. És dalolok,
egyszerűen talán, de minden hazugság nélkül. Értem, hogy önöket sem az
édes anyám, sem én nem érdeklem, értem, hogy önöknek semmi közük ahhoz,
a mit mi érzünk!

Menni akart, de marasztalták. A segédszerkesztő adott neki egy
czigarettet, Vadházi megfogta a kezét és szólott hozzá csak ép ugy, mint
a hogy Pásztor Endre beszélt az előbb:

– Sajnálom önt Pásztor Endre, a miért ön érezni tud. Magam is ép ugy
érzek, mint ön s magamat is ép ugy sajnálom, mint önt. De ez az idő, a
melyben élünk, nem a poézis ideje, ez a hely, a hol vagyunk, nem a
poézis fészke ám. A gőz és a villam győzött a költészet felett, a
telephon és a phonograph összezúzta a lantot. Az óriási épület, mely a
földet és a századot teszi, ép oly felirással bir, mint az Andrássy-út
bármelyik palotája. »Tilos a kintornázás« és a ki mégis muzsikál, az
meghal éhen, fiatal barátom! Én magam is poéta vagyok, ön hallhatta már
a nevemet, mindennap láthatja nyomtatásban. S mint poéta, mondom én
magának, bármennyire fáj is a szivemnek, hogy ma megszünt a dal,
megszünt az ének. Nyomorúsága a századunknak, hogy nem az érzés a
jelszava, hanem a számitás, Pásztor Endre! A ki érez manapság, elpusztul
kiméletlen, a ki az ütemeket méri árúk helyett, a ki verslábakkal, s nem
számokkal dolgozik, a ki a rím és nem a pénz csengését keresi, az éhen
hal menthetlenül. A dalból csak erkölcstelen primadonnák és bárgyú
tenoristák élnek manapság. Nyomorult champagnei csőcselék!

Az arcza eltorzult a szitokban s kimerülten, mintegy hörögve dőlt le a
szoba pamlagára. Az igaznak érzetében nem szólott senki, csend volt az
egész szerkesztőségben, csak az utolsó szobából hallatszott ki a Laub
Arnold tollának a perczegése, a mint lázas gyorsasággal, hogy minél
előbb szabadulhasson a redakczióból, forditotta le a saját véleményét a
német lapokból.

Pásztor Endre szomorúan és leverten nyúlt a kalapja után. A Vadházi
szavai rátapadtak a lelkére, belefuródtak az agyába és iszonyattal
töltötték el. Ime ez volt az első fájdalma ebben az életben.

Szaladt, futott el innen, a hol azt hitte, hogy meg van mételyezve a
levegő s kiérve az utczára, fellélegzett és szítta magába tele tüdővel a
város fülledt levegőjét. Meg volt győződve, hogy nincs ugy, a mint
odafenn hallotta, ám azért a kétely egy szilánkja mégis beletűzött a
hitébe.

Meg akarta győzni magát a saját beszédével. Hát beszélt magához olyan
furcsa hangon, hogy az emberek megbámulták az utczán:

– Nem igaz… nincs igy… nem igaz!

És a mikor hazajött, az anyja együtt sirt vele. Az asszony a miért ugy
érezte, hogy nem hiányzik semmi, a fiu a miért ugy érezte, hogy hiányzik
valami abból, a mi eddig meg volt egészen.


VI.

Vadházi vitte fel és protegálta be a »Hirek Kürtje« szerkesztőségébe. A
váczi-utczában volt a műhely s ott voltak mindannyian azok a
napszámosok, a kiket különben ujságiróknak neveznek. Dolgoztak buzgón,
szorgalommal, az iróasztaluk fölé hajolva, mig a gazdájuk, a lapkiadó,
zugligeti nyaralójában mulatott és számlálgatta azokat a pénzeket, a
melyeket rosszul fizetett emberei hordtak össze neki.

Fülledt, rossz szagú levegő terjedt végig a szerkesztőség szobáin. Az
udvarból csapott fel, a hol az óriási gépház egyre okádta a füstöt. De
nem érezte itt a levegőt senki, mig a láz, az izgalom nyert
souverenitást a lélek és a test felett. Pokol, testet bénitó, lelket
fásitó, agyvelőt rontó pokolja a munkának volt ez a váczi-utczai fészek,
a honnan eltünt, elveszett immár minden ideál, a hol nem maradt meg
egyéb az állati vágynál a kenyér után.

Pedig azok az emberek, a kik ide kerültek, lelkesedést, rajongást és
ambicziót hoztak magukkal. Iskolának akarták a redakcziót. Iró vágyott
lenni mindenik, journalista, iró, a ki nagy munkát teremt majd és itt
húzza meg magát, a mig megérkezik az elismerés. Mások politikai
pályájukat akarták egyengetni itt, abban reménykedve, hogy önálló,
szabad czikkeikkel, éles kritikájukkal feltünést fognak kelteni. Azonban
voltak olyanok is, a kik relácziókért epedtek, hogy szigorlataikat
protekczióval tehessék le s olyan proletárok is, kik már csak a végső
inségben lettek az ugynevezett közvélemény hirdetőivé. De azért itt, a
»Hirek Kürtje« szerkesztőségében nagyrészt mégis csak nemes vágy és
ambiczió találkozott egymással, hogy nézze az egymás vergődését, hogy
nézze az egymás pusztulását. Mint naiv kezdők dolgoztak a nagy czél
érdekében, mig azután elbuktak, a helyett, hogy az eszményt érték volna
el. S lassankint a meddő és lehetetlen küzdelemben elvesztették
önmagukat, mig kipusztult minden szép és nemes a szivükből. Benső
érzéseik közül csak az éhség maradt meg nekik, s mindent kikaczagó
nihilizmusokban csak a gyomruknak dolgoztak, a lelkök nyomorával nem
törődve végezték a munkájokat, szellem és agyvelő nélkül, géppé
aljasodva. Meghalt, elégett minden vágyuk, minden ambicziójuk, megölte
azt a pokol őrének az érdeke. Látták, miként rombol a hatalmasok
politikája, de támadni azt még sem volt szabad. Csalni kellett a népet,
hogy azok a nagy urak az ő boldogitásukra törekszenek, a mikor pedig a
hatalom örök megőrizése volt a tömjénezett czéljuk. Sujtó kritikát
gyakorolni, mely alatt összeroskadtak volna, gyujtó igaz szót kiáltani
ki az országba, mely világosságot oltott volna a nemzet vak szemébe,
megfújni a harczok kürtjét, hogy a jogának védelmére szálljon sikra a
népek összessége, lehetetlen volt, mert a kenyérbe került. Beláthatlan
puszták közepén, az árvaság süket levegőjébe belekiálthatták a
meggyőződésük szavát, de itt ugy kellett tánczolniok, a hogy a
legfelsőbb érdek verte az ütemet. Vasutakat épitett a kiadó s azért
tartotta az embereit, hogy azok a síneket rakják le neki. S csak nem
volt bolond, hogy az igazságért, a proletárjai meggyőződéseért
feláldozza a vasutját, mely ezrekkel kecsegtette. A hajózási társaság
krajczárokkal fizette barmok módjára dolgozó munkásait, a vasutak
igazgatói a szabad ég viharába csak kiverték könyörtelen álmos
kalauzaikat. Hát a hajósok nyomorogtak, a kalauzok még ezt sem tehették.
Elbódult fejjel zuhantak le e robogó vonatról és az árváik
jajveszékelése volt az egyedüli muzsikája az entreprise hatodrangú
temetésének. Nem volt szabad támadni sem a hajózási társaságot, sem a
vasutakat, nem volt szabad megkérdeni a főmogulokat, vajjon van-e szivök
s nem állatok-e? A hajózási társaság olcsón szállitotta a kiadó
gabonáját, a vasut adott évről-évre osztalékot és szabadjegyet a »Hirek
Kürtjé«-nek, ironizálva, mintha a szerkesztőségnek adná, pedig csak a
kiadónak volt haszna és öröme belőle. A »Nagy-Bank« hamis mérleget
csinált, de tilos volt leleplezni a bűnt, mert a kiadó hitele lett volna
engagálva a megtorlásban; lágyelméjű emberek a legnagyobb frivolitással
nyitották meg a német múzsa bordélyházát, de nem volt szabad keritőknek
nevezni őket, mert nem érvényesitették volna befolyásokat a kiadó
érdekei körül. A Lipótvárosban vétkes bukással került csődbe egy eddig
tekintélyesnek ismert kereskedő, belerántva a bukásba tisztességesen
dolgozó, de kisebb tekintélylyel biró társait; és ime, a vétkes bukásnál
is nagyobb vétek lett volna a becsületes kereskedelemre figyelmeztetni
az üzlet-világot, mert hisz az elbukott kereskedő, a kiadó sógora volt.
De meg kellett irni minden szemtelen részletével együtt, hogy Sági
Károly megcsalja a nejét, hogy Rény Mari váltót hamisit a férje nevére,
mert ők nem tartoztak a cliquehez, mert konkurrencziát mertek csinálni a
kiadónak a kereskedelemben, mert ők is mertek nyerészkedni, mert nekik
is vala érzékük az ezres bankjegyek színjátéka iránt. És ütni kellett a
nemzeti szinházat, nem azért, mert a szinészek játszottak rosszul, hanem
mert a kiadó kiesett a bérletből és az igazgató nem adott neki
szabadjegyet az első sorban a mágnások mellett. Ám magasztaló szót
kellett hirdetni az elkorcsosodott operáról, mert a kiadói-dinasztia egy
női tagját, minden készületlensége és minden hangnélkülisége daczára
fényes feltételekkel szerződtették. Nem volt szabad még csak meg sem
emliteni a lapban azokat az irókat, kik más ujságnak küldték a
munkáikat, de bálványozni kellett azokat, kik a könyveiket a »Hirek
Kürtje« nyomdájában csináltatták.

És ennek az ezernyi tendencziának a tömkelegében minduntalan
összetűzésbe jött az iró énje a munkájára reá parancsolt szellemmel.
Akadt olyan, a ki nem birta és inkább ment díjnoknak a vámházba, mint
maradt meg ujságirónak. A legtöbbje meg tudta fojtani a lelke érzéseit,
meg tudta nyugtatni az agyvelejét azzal, hogy elsején utalványoznak
pénzt a kiadóhivatalban és vigasztalást talált abban, hogy névtelenül ir
s csak nagyon kevesen tudják, hogy ez vagy az tőle származik. Kezdetben
talán fájt ez a vigasztalás, de később jól esett, a mikor kezdettek nem
létezni, vagy csak mint gépek léteztek. Igy hát nem szégyelték, hogy
erkölcsi értékükben elpusztultak, hogy eladták magukat havi nyolczvan,
vagy száz forintért. Ám csak dolgoztak a falatért hévvel, kitartóan,
mintha valamely fenséges eszme győzne a munkájuk nyomán. Pedig csak
kapzsi érdek volt az eszme, érdek, a mely őket hajszálról sem érintette,
érdek, a melyből a kiadó házakat épitett, a melyből hizlalta a
családját, a gyermekeit. Szabadság, a mely méltóságossá teszi az embert,
istenné ezen a földön, a gúnynak tárgya volt ennek a fészeknek a falai
közé szorult rabság közepette. Gúny volt itt minden és gúny kaczérkodott
itt az élet mindenségével. Ki volt gúnyolva a munka, a mely nemesit s a
mely itt természetellenesnek tünt fel; ki volt gúnyolva a természet, ki
volt gúnyolva az erő, a szenvedély, az emberek enerváltságában, ki volt
gúnyolva a vallás, a művészet és a poézis a munkatársak nihilismusában
és az üdvösséges, a világot megváltó szerelem olyan vendég volt itt,
mint fiatal fenkölt szűz leány, ha bordélyházba téved. Prostituálva volt
az ember, el volt adva az önálló világnézlet, el volt adva a kritika, el
volt adva a szabadság, melyről azt mondják, hogy eladhatatlan, el volt
adva a toll, mely eddig az eszmének hódolt, dicsőitette vagy megtagadta
az Istent, bitóra vitt királyokat, megmásitva a világot, bátran,
vakmerőn.

Strucztollért, hogy az a felesége és az eladó leánya kalapját díszitse,
többet költött a kiadó, mint azért a tollért, a mely ott szaladt a
papiron, a munkatársak kezében. Pedig azon a nagy madáron ismét megnő a
toll, de az ember önmagát adja el vele. Emberhús és emberlélek égett el
ebben az irtózatos pokolban, még mielőtt a végső elkárhozás elérkezett
volna. Ám a világ előtt még sem volt igy. Az emberek megvették három
krajczárért az ujságot csak ép úgy, mintha sajtot, vagy burgonyát
vásárolnának. A poklot »szerkesztőség«-nek nevezték, a pokol
közigazgatását pedig »kiadóhivatal«-nak. És az a kiadónak nevezett
modern Plutó nem azt hirdette országszerte, hogy emberhúst árul, hanem
hogy a legélénkebb, a legjobb ujság az övé. Csalóka papirt árult, sokat,
olcsón s igy az nem sejtetett semmit, pedig az emberhús ép úgy bele volt
csomagolva abba, mint akármelyik birkaszelet, ha a mészárszékben veszik.

És ennek a végtelen nyomorúságnak Pásztor Endre volt a legújabb
áldozata. Ő, a ki telve volt idealizmussal, a kinek lelkesedés volt a
lelkében, a kinek rajongás volt az organizmusa, itt csak veszithetett. S
a mig veszitett lassan-lassan, utálat és undor fogta el ennek a
gyalázatos gyárnak a még gyalázatosabb munkája iránt. Érezte a jármot a
nyakán, érezte a szolgaságot, mely felfalta a napját s az éjjelét, még a
lelkét sem kimélve meg. Szabadult volna, ha vissza nem tartja a kenyér,
ha belé nem fogódzik a nyomor, oda kötve, oda lánczolva ahhoz a másik
nyomorhoz. A kenyér és a nyomoruság protegálják egymást s megosztják az
embert maguk között.

Hát dolgozott ő is. Megkérte az édes anyját, hogy ne olvassa az ujságot
És Magdolna megigérte, de nem állotta meg egy-két napnál tovább a
kedvencz lapja nélkül. A pikáns krónikák s a sikkasztások állandó rovata
egyaránt érdekelték. Olvasta az ujságot titokban, a mikor Endre nem volt
odahaza.

Egyszer azután rajtakapta az édes anyját.

– Megigérted, hogy nem olvasod ezt a lapot!

Zavarban volt az asszony. Összegyűrte az ujságot és védte magát:

– De a mikor nagyon szeretem… különösen mióta téged is oda vettek, mióta
te is irsz!

Vád és szemrehányás volt a szavában, a mikor szólott:

– Tetszik hát neked a kínlódásom, a nyomoruságom, mely azokból a
sorokból bámul reád, a tulajdon édes anyámra?

Megijedt az asszony. Endre pedig csak folytatta, kiöntve mind azt a
keserűséget, a mely már rég ideje, hogy megtelitette a bensejét:

– Hát meg kell mondanom neked, hogy pokolba kerültem, a hol el fog égni
a lelkem, el fogok égni magam is? Hát megmondjam neked, hogy a
fegyházban nincs annyi bűn, mint a mennyi ott abban a váczi-utczai
házban a lelkemnek torlaszkodik, hogy elpusztitson, hogy piszkos kézzel
kaparitsa meg s hogy piszkos vágygyal ejtse meg az ideált, a mely még
megmaradt nekem. Hát megmondjam neked, hogy elvették a szabadságom, hogy
czédává tették a tollamat, hogy megmérgezték a testem és a lelkem
egészségét, hogy megvakitották a szememet, hogy gyilkos izgalmat
oltottak belé az idegeimbe, őrjitő lázat a fejembe. Meghajlott a
hátgerinczem, sebez és szúr, mint hegyes tű, ott egészen fenn a
nyakszirtemen. Kegyetlen szúrás, mely beleszakad a fejembe, karczolja,
lyukasztja az agyvelőm, hogy meg kell őrülnöm… meg kell bolondulnom…
énnekem…

Mind a két kezét görcsösen a szemeire szoritotta és zokogott, mintha már
önmagát temetné. Később azután ismét ott nyugodott a feje az anyja
ölében, mint régen, a mikor az első versét irta meg, a mikor boldog volt
és gondtalan, a mikor még meg volt minden és nem hiányzott semmi. És
Magdolna ismét együtt sirt a gyermekével, mig az egész testét borzongató
félés ejtette meg. A fia szavából csak a »tű, a szúrás« volt, a mit
megértett s felfogott egy röpke pillanat alatt. Valósággal rángatta a
kétségbeesés, mig irtózatot kiáltó nézéssel tapadt meg a két szeme azon
a még mindig piros vérfolton, mely most is mintha belebökött volna a
kimeredt szemgolyóiba. Lehozta volna az eget, hogy ne legyen ott az a
pir, mely mintegy a régi bűn, szégyen szinének tünt. De hogy nem
tehetett egyebet, hát ismét csak az ajkát szoritotta az egykori szúrás
megmaradt helyére s csókolta azt ismét lázzal, megvadulva, mig a Róthné
tudásával nyugtatta meg magát. Öntött írt magába azzal, hogy anyajegy és
szólott a fiához gyöngéden, szeretettel:

– Nem, nem Endrém, nem igaz… nem lesz semmi bajod. Nem mész fel oda
többé, a hol bántanak, meg fogsz maradni nálam, meg leszesz velem,
nyugalomban.

A fiu felütötte a fejét. Már fájt, hogy fájdalmat okozott annak az
áldott asszonynak, a ki őt annyira szereti és a kit ő annyira szeret.
Halovány arczán szétterpeszkedett a szenvedés, mig a szemei még mindig
könnyben úsztak. Engesztelődve kérdezte aztán:

– Ugy-e nem veszed kezedbe a gyilkosom többé?


VII.

Az elmult hét alatt nem volt fenn a szerkesztőségben. Az anyja
tartogatta odahaza, az a szerencsétlen asszony, a ki félni kezdett a
jövőtől – attól a piros vérfolttól a gyermeke nyakszirtjén. S mig
mindjobban beleélte magát az »anyajegy« gondolatába, mégis attól
tartott, hogy fel fog fakadni az a vérfolt, ha a fia folytatja a lázas
éjjeli munkát. Tudta, látta, hogy milyen, mert hisz egyszer szinházból
jövet, felment a redakczióba s megvárva Endrét, együtt ment haza vele a
király-utczába. És kinlódott annál jobban, annál égetőbben, minél inkább
félt, minél inkább érezte, mennyire szereti, mennyire imádja a fiát.

S ez nem birta ki tovább egy hétnél. A láz, az izgalom is édes és jól
esik, ha az ember már hozzászokott. S mig mindegyre nőtt a
nyugtalansága, kezdte érezni, hogy nemcsak a kenyér az, a mi ahhoz a
váczi-utczai fészekhez köti. Nem is a hivatás, mert a rabszolgaság nem
az. De mégis, valamely titkos varázs, a melynek ismeretlen,
kifejezhetlen minden rugója, kifürkészhetlen a lényege, hivta, vonzotta
ellenállhatlanul. A ki megizlelte azt a munkát, nem tud attól válni
többé, valósággal a baczillusát oltja be a testbe, leküzdhetlen vágyat
teremtve a redakczió, az éjszaka után. Ismerjük minden nyavalyáját és
nem tudunk szakadni tőle, ha már egyszer összenőttünk, tudjuk, hogy
elkárhoztat és ime mégis hajlunk utána, ha egyszer birtunk már vele.
Olyan mint az asszony, a ki nem is szép, nem is fiatal, a kiről tudjuk,
hogy veszedelmes, hogy megöl időnek előtte és mégis bolondulunk utána,
epedjük egy éjszakáját, hogy oszsza meg velünk. És Endre ment, csak ép
ugy, mint előbb. Mintha már bántotta volna, élesnek tünt volna a
szabadság levegője, a melyről leszokott, hogy nélkülözte eddig. Kereste
a börtönt, a börtöne őrét és vágyódott a rabtársai közzé. Kiveszett
belőle, elfelejtette, miként ugrott fel az iróasztala mellől dühvel s
kétségbeeséssel a munka éjjelén, védekezve a nyomorúság messzire nyuló
keze ellen, a mint érezte, hogy fosztogatja, hogy meg akarja őrleni a
lelkét. És minden ugy lett, mint volt az előbb s mindent ugy talált, a
mint elhagyta volt.

Rossz, poshadt levegőben csak most is huzták a hitvány munka szekerét a
munkatársak. És csak most is cselédek voltak, mint eddig. Kármán, a
segédszerkesztő, csak most is ott ült az első szoba üvegajtaja mellett,
ujságok és kéziratok közé temetkezve. Neki kellett végig gázolnia a
munkatársak czikkein, nagy feje bódult, mig kék czeruzája végig siklott
az irások sorai felett. S bár minden felelősség őt terhelte, még sem
volt egy rossz szava az alárendeltjei számára, ha azok baklövést
követtek el. Szivének a jósága megmaradt, csak beteggé és czinikussá
lett a hosszú évek küzdelmében. Ő adta meg a direktivákat, ő hozzá
jöttek tanácsért, ő tőle kértek kölcsön a hónap vége felé egy-két
forintot a munkatársak. Derék ember vala, a ki egészen a szivén hordta a
lap érdekeit. Szerette is a kiadó s gyakran meghitta magához ebédre a
zugligetbe.

A munkatársak is szerették és nem irigykedtek reá az ajándék-ebédje
miatt. Szerették, mert nem bántotta őket, de sőt ismerve és tudva a
nyomorukat, segitségükre volt mindig. Nem egyszer történt, hogy éjnek
idején a halomszámra érkező táviratokat ő maga irta át, vagy forditotta
le, a miért nem akarta felkelteni a szerkesztőség alvó embereit. Kicsiny
alakja odalejtett a szuszogni látszó pamlagokhoz. Nézte a társait, mint
merengtek el az élet valója után, az alvás édes álmán s nem volt ereje,
hogy megránczigálva őket, visszahozza abba a nyomorba, a melyből csak
egy-egy percz előtt szenderültek át jobb, de múló létre. S csak azokra,
a szerencsétlenek közt legszerencsétlenebbekre kiáltott, a kiket nem
fizettek havonkint, hanem díjaztak a megirott s a megjelent soraik után.
Ezekre is csak azért, hogy munkát és ezzel pénzt adjon nekik. A szegény
»sorosok« pedig, a kiknek annyit jelentett egy-egy sor, mint
örömleánynak egy-egy »vendég«, a jóleső alvás után, kiveresedett szemök
buta nézésével és nagyokat prüszkölve, fogtak hozzá az iráshoz,
kanyaritva a hosszú mondatokat, hogy annál több sor legyen. Szakasztott
ép ugy tettek a soraikkal, mint azok az utczai leányok a vendégeikkel.
Siettek végezni az egyikkel, hogy immár jöhessen a másik a nyomába. S
tehették bátran, mert hisz Kármán nem igen törült a kéziratukon. Nem
volt lelke hozzá, hogy megrabolja őket – attól a vizes zsemlyétől, mely
egy sornak az értékét tette.

És a »sorosok« az óhajtott sorok reményében örökkön ott őgyelegtek az
üvegajtós első szobában, a Kármán iróasztala körül, hogy a »nagy tettek«
pillanatában kéznél legyenek, hogy robogjanak, ha megszólal a telephon
egy istálló égését vagy egy cselédleány öngyilkosságát jelentve. S
annyira apostolai lettek a soraiknak, hogy szivesen gyujtogattak volna
maguk is, ez által irhatva a tüzről. De nem bánták volna, ha például a
hetven éves nagyanyjuk, vagy a nyolczvan éves nagyapjuk lesz
öngyilkossá, mert ez által hasábokat tölthetnek meg az »aggastyán« vagy
az »agg aszszony rémtetté«-vel, nem feledkezve meg a számos gyászoló
unokáról sem, kik a ravatalt zokogják körül s a kik közé ők is
tartoznak. A szerkesztőség tapéta-rongyos falairól, plakát-betük
drágának és pénznek hirdették az időt. De nekik nem volt drága az idő, a
melybe fiatal éveik sorvadtak bele, csak akkor vették pénznek, a mikor
meg voltak a sorok hozzá. Lesték a szerkesztőségbe betoppantak szavait,
hátha abból néhány sort lehetne keriteni.

Néha lehetett, néha nem, bár látogató volt sok mindig. Legelőször jöttek
azok a tipikus alakok, a kik éveken át járják sorra a redakcziókat,
elhibázott vagy megrabolt életüket panaszolva. Az a fekete ruhás özvegy
asszony, a kinek a férjét egy hajókötél beleverte a Dunába, odafúlt s a
biztositó társaság még mindig nem akar fizetni. Zokogott már az első
szavánál s pityergett vele a gyermeke is, az a gyászruhás, de fehér
strimpflis együgyű arczú leányka is, a kit magával hozott, hogy nagyobb
legyen a hatás. A tanitó özvegye is szakasztott olyan volt, mint a
hajómunkásé, csak soványabb valamivel. Nem leánykát, hanem sörtehajú
fiucskát hozott magával. Meglehetős nagy választéka volt a »szegény
férje árvái« közt, mert nyolczan valának ők. Görbe körmös kezével a
zsebkendőjét huzogatta, mig kesergett, hogy a férje húsz esztendei
munkája daczára, sem adnak nyugdíjat neki, az éhező özvegynek.

Az asszonyok után jöttek a leányok. Egy húsz éves, szende arczú szűz,
fekete fátyolban és viganóban, a »szerkesztő urak« igazságérzetéhez
appellált, a miért csekély örökségét, melyet árvapénznek is neveznek s a
mely egy varrógépre és néhány tűre elég lett volna, az édes szülőváros
jegyzője elsikkasztotta.

– Még utoljára rossznak kell lennem! – végezte fuldokolva és ment el.

Azután nem is tehetett egyebet. Szép fekete szeme volt, a teste is
formásra nőtt. Hát a jegyző nemcsak a pénzét sikkasztotta el, hanem a
tisztességét is.

Egy másik leány vérbe futott szemekkel jött kérni, hogy a fitestvére
öngyilkossági kisérletét ne tegyék bele az ujságba.

A sorosokat majd megütötte a guta. Hogyan, nem megirni »Egy fiatal ember
öngyilkosságá«-t, a mikor az testvérek között is kitesz ötven sort? S
felfalták volna azt a gyűlölt leányt, a mikor beszélt tovább, megkapó
részleteket mondva el, melyek által az ötven sor csak még szaporodott
volna. Az ajkukba harapva, bősz dühvel hallgatták annak a szerencsétlen
fiatal embernek a sorsát, a ki menekülni akar a kezeik közül. Pedig
milyen nagyszerű, kidomboritható tragicum! A piaristákhoz járt iskolába,
szorgalmas volt és okos, de héber. Hát megbuktatták a reverendás
tanárjai és kiüldözték a világból. Nem fog meghalni, mert a golyó
eltévesztette keserűséggel telt szivét. Megmarad az életé. Tanulni fog
tovább liberálisabb iskolában, felvilágosodtabb tanároktól, orvos lesz
belőle, minek hát elrontani az életét ama kis hir által, mely senkinek
hasznot nem okoz.

– Nem okoz? Hát a sorosok miből éljenek? – mondotta halk, de boszankodó
hangon a sorosok legkétségbeesettebbje. Kármán meghatottságában kezet
szoritott a szomorú kisasszonynyal s megigérte neki, hogy a fivére esete
nem lesz benne az ujságban. Ment, sietett el megkönnyebbűlve, – egy
másik redakczióba.

Azután jöttek azok a kétségbeesett fiuk, a kiknek az apjukat
váltóhamisitás, vagy más egyéb »kicsinység az egész« miatt – a mint ők
mondották – letartóztatták; azok a levert apák, a kiknek praktikáns
fiaik egy »könnyelmű pillanatban« – a mint ők nevezték – orpheumbeli
énekesnőkkel verték el a gazdáik pénzét, a helyett, hogy azt a postára
vitték volna. És jöttek azok a kiábrándult férjek, a kiknek a feleségeik
a házitanitóval vagy a szomszéd fűszerkereskedővel szökött meg, faképnél
hagyva a becsületes házastársat és a gyermekeket. Azt kérték
mindannyian, hogy a dolgaik ne kerüljenek bele az ujságba.

És e »titkolódzók« után, a mint őket a sorosok nevezték, jöttek a
»nyiltszivűek«.

Legelsőbben az ezermester ur, a ki először fog ma este lángokat nyelni
és késeket zabálni a vigadó nagytermében. Rögtön utána a hosszuhajú és
sápadt arczú vicze-Liszt Ferencz, a ki holnap este fogja ugyanott a
Mondschein-szonátát játszani oly szépen, s oly fenségesen, mint a szász
király előtt játszotta, a ki rendjelet is adott neki, mert nagyon
kedveli a muzsikát.

Jóakaró sorokért könyörögtek, átadva egyuttal a szabadjegyet is. A
sorosok áldották őket. Ám azzal nem törődtek, hogy hova küldik őket, a
Boscó soiréjára, avagy a virtuóz hangversenyére; mindegy volt nekik,
csak azt mérlegelték, melyikről lehet többet irni. S nem egyszer adtak
előnyt a léha bűvésznek a komoly művész felett, csak azért, mert az több
sorral kecsegtetett.

– Dicsértessenek az ezermesterek és áldottak legyenek az ő mutatványaik!
– kiáltott fel boldogan a sorosok egyike, a kinek a végzet és Kármán
jószive a Boscó ur szabadjegyét juttatta.

És csak öröm ragyogott le a szegény pénzsóvár sorosok arczáról, a mikor
jöttek sorba a többi »nyiltszivűek«. Az a zordarczú orosz, a ki
szeliditett gorillákat fog bemutatni az állatkertben s közéjük megy majd
a ketreczbe, oda, a hová tulajdonképen való. Kvarcz Mózes, a geniális
fölfedező, a ki a föld tengelyét is a saját kocsikenőcsével szeretné
bezsirozni s a ki e fajta, új »lebegő«-nek nevezett találmányát fogja
demonstrálni a kereskedelmi muzeumban. Az ambicziózus vidéki szinész, ki
ma este fog először vendégszerepelni a nemzeti szinháznak rég áhitozott
deszkáin, – a saját pénzén és a drezdai énekesnő, ki ma lép fel először
az operában, – az állam költségén.

De hiszen hát jól van ez igy, legalább azok a szegény sorosok keresnek
mellette. Repültek ki a redakczióból, mint fecskefiak a fészekből. Épp
olyan hitvány falatra mentek mint azok és épp olyan sár csinálta
fészekből keltek szárnyra, mint azok.

Hát siettek, elmulasztva a redakczió legérdekesebb vendégeit. Pós Ákos a
képviselő jött fel a szerkesztőségbe, azt a szenzácziós hirt hozva
magával, hogy elhagyta pártját, távozása által válságot idézve ott elő.
S erről a válságról már készen hozta a czikkét is magával. Támadta és
leleplezte azt a pártot, a melyhez még ma reggel tartozott volt, s a
mely a saját pénzén választatta meg.

De mivé lett ez a derék politikus, a mikor Urmánczy, a nagy festő
szerencséltette meg látogatásával a redakcziót! Csak rövid időre jött a
szülőföldjére, mely nagy vagyonához az első garasokat adta, mely
küldötte a saját pénzén ki a külföldre. Azóta ott ragadt künn, azt
mondták róla hogy nagy géniuszának szűk a mi szegény Magyarországunk,
szűk, mint a föld szellemének a lombik. Pedig igazában csak itthon
dolgozhatott volna, csak itthon találhatta volna meg elevenen, magyar
csárdáinak búsuló szegény legényeit. Külföldön emlékezetből, elmosódott
rajzok után, vagy gúnyába és szűrbe bujtatott idegen modellekről vetette
őket a vásznára. Örök világosság kápráztatott a műtermében, tele volt az
fénynyel, gazdagsággal s mégis úgy rémlett, mintha vastag sötétség,
nyomoruságnak nyomorúsága, vert volna fészket ott magának. Az édes
anyaföld egyszerű természetétől elvonta magát, a nagyvilág léha örömei
és üres külsőségei közé, művészkúfárnak adta el az ecsetét, s ime, a
szabad alkotást is a szolgaság nyügözte le. Hát Urmánczy vesztett,
hanyatlott, mind jobban-jobban, mint bukik alkonyatkor perczről-perczre
a nap, nem hagyva fényéből egy sugárka maradandót. Elpusztult, eloszlott
előtte a művészi ideál, mely után hévvel, lelkesen vágyott egykor.
Megritkultak, meggyöngültek az alkotásai s nem jöttek el már művész
társai, hogy bámulják őt munka közben, mint Da Vincit a tanitványai.
Fényes palotája a véletlen születés hőseinek nyilott meg; jöttek az
estélyeire az arisztokraták, a kik nem lehettek maecenások, mert hisz
koldusok valának mind, nem lévén egyebük a predikátumoknál. De a jó,
izletes vacsoráért, a mámoritó champagneiért, élő reklámjai lettek
Urmánczynak. A művész szerette, tömjénezte őket, a társaságukban
elbódult s hogy mindig csak a nagy uraknak vélt proletárok környezték,
kezdett elzárkózni a saját földje emberei előtt, boszankodott, hogy nem
herczegek, grófok, vagy az ördögbe marquis-k legalább. A felesége pedig,
a parvenu asszonyok élő, lázas szenvedélyével, csak mérgezte még a férje
betegségét. Nyomoruságban sinylődtek mind a ketten, szerencsétlen
kolduspár voltak, kiket itthon ebben a hazában, mely jó, mely nemes,
mely feledékeny az ő rossz fiaival szemben, – ünnepséggel fogadtak.
Hazajött öt napra, hazajött! Mire valók hát a czigányok, ha nem arra,
hogy muzsikáljanak, mire valók a szakácsok, ha nem arra, hogy
banketteket főzzenek és mire valók az irók, művészek, journalisták, ha
nem arra, hogy tósztokat mondjanak?

És hazajött, hogy bizonyitsa, mennyire vágyik az anyaföld után, pedig
nem a föld, hanem a megrendelés után vágyott. Meglátogatta a
redakcziókat, hogy megmutassa, mennyire érdeklődik a hazai sajtó iránt,
pedig nem a sajtó, hanem a reklám iránt érdeklődött. A »Hirek Kürtje«
lelkesedett legjobban a nagy honfiúért, a miért ez, a kiadó nejét egy
skizzével ajándékozta meg. Ide jött hát a legelsőbben. Körülrajongták a
munkatársak s hódolattal adtak igazat neki, a mikor azt mondta, hogy
nagyon szép idő van oda künn. Azután ment el. A szerkesztőségben tett
látogatásáról a ritka betükkel szedendő ujdonság megiródott és leadódott
a nyomdába. A mai nap igaz hőse Pós Ákos lett ismét. Jól érezte magát,
jóllakva a gondolattól, hogy pártjában válságot idézett elő. Beszélt sok
mindenről, sok érdekes részletet. Kiöntötte magát, mint tavaszkor az
Alföld folyója, elmondta mindazt, a mi eddig csiklandozta a méhét. Gaz
és dudva nem terem olyan gazdagon, mint a mily pazarul termett ajkán a
pikáns affair és a szellemes ötlet. Tudta, melyik képviselőnek van
szerelmi viszonya gömbölyű polgári asszonyokkal, majd a papokról
beszélt, annak a meggyőződésének adva kifejezést, hogy azok sohasem
vitatkoznak kultur-kérdések vagy elkeresztelési problémák felett, hanem
ha összevesznek, ugy az csak asszony miatt történik. Tudott sok minden
aprócseprő dolgot arról a boldogtalan képviselőről, ki a külföldön főbe
lőtte magát s regélt egy fiatal vagyonbukott arisztokratáról, a kinek
szó szerint idézte a beszédjét:

– Azokhoz az emberekhez forduljak, a kik azzal hizelegtek maguknak, hogy
Marossy Tódor gróf jó barátjai? Mind cserben hagytak. Mig lovagolhatták
a lovaimat, mig a kaszinóban elnyerhették a pénzemet, mig a hintómon
járhattak a lóversenyekre és a szeretőikhez, jó barátaim voltak. De
most… egyetlenegy jó barátom maradt: az a revolver, a melylyel az apám
főbe lőtte magát. Ám nem fogadom el a néma tanácsát ennek a jó
barátomnak. Az apámnak volt oka, hogy egy ólomdarabbal nehezitse meg az
agyvelejét. Milliói voltak s nem akarta, hogy a fia koldus legyen. A
vagyon fele után el ment ő is. Ime, elment a vagyonnak a másik fele is,
én pedig maradok, kitartással és nyugodtan, mint egy miniszterelnök.
Maradok, mert hisz nem hagyhatok semmit magam után, a hullám pedig az
elrepült összegnek nem növelné az értékét… Csak az fáj, hogy azzal a
pénzzel, a mely reám maradt, nem fogtam bele a munkába… egy nagy gyárba
például. De átka az arisztokratának, hogy születésénél fogva dolgoznia
nem lehet. Vagy dolgozzam ma? De hát mit? Nekem nincs szakmám én nem
értek semmihez. Tudok ügyesen forogni a szalónokban, tudok lőni czélba
golyóval, vagy Kupidó nyilával… értem a lovakat és az asszonyokat, de
ezzel vége. S ki fizet ezért?

– A mi kiadónk! jegyezte meg Pásztor Endre.

Csak most vették észre, hogy bejött a szerkesztőségbe és kaczagtak
mindannyian az ötletén. Minő képtelen lehetetlenség! A legutolsó utczai
leánya a fővárosnak előbb lesz szűzzé ismét, mint a kiadó fizet az
ilyesmiért. Ő, a ki kicsinyli az ezreseket a mig behajtja és óriási
összegnek lát egy hatost, ha azt másnak kell adnia!

Hát csak kaczagtak. Kármán azt mondta, hogy örvend, a miért Pásztor
Endre már felépült. Azt hitte, hogy beteg volt. Krampusz, a szinházi
kritikus, kisietett a szomszéd szobából. Azért jött, a miért a Pásztor
Endre hangját hallotta meg odakünn. Ám hirtelen megjelenése kínos
feltünést keltett. Mikor fejezi be a czikkét, a melyen már délutáni két
óra óta vajudik? Nem egyszer késett el a lap az ő czikkei miatt,
melyekről azt mondták, az egyptomi gúláknál keservesebben készülnek.
Pedig nem is közvetlenül a szinházi előadás után, hanem csak egy nappal
később fogott hozzá az iráshoz. Ebben is, mint sok mindenben, Laub
Arnoldhoz a »Nagy Világ« pénzügyéréhez hasonlitott. Ő is szerette előbb
ismerni az összes tendencziákat, csak azután látott a dolog lényegébe s
mondhatta ki a véleményét, a melyre különösen ő nagy súlyt fektetett.
Mióta a pápa is csalódhatik, Krampusz lett a csalhatatlan. Iczi-piczi
kis fejszéjét nagy fába vágta mindig, azt hivén, hogy sujtott, pedig
csak a fejszécskéje tünt el. Most is eltünt, a mikor gúnyosan fordult
oda Pásztor Endréhez:

– Magáról »Veszta-szűz«-ek dalolnak. Csodálkozással kérdezte:

– Én rólam?

– Magáról… Tavasz Anna… he…? Megrándult az egész testében, mintha
hirtelen láz ejtette volna meg. Mindakét kezét odaszoritotta a szeméhez,
nyilván azért, hogy abban az igy támadó sötétségben lássa a
»Veszta-szűz«-et, – az asszonyt, szépnek és dicsőnek, mint a milyennek
látta eddig. S mig Krampusz, mint kórházi szolga, lelketlenül kidobta az
asszony meztelen testét a redakczió bonczasztalára, mig a munkatársak
feszűlt érdeklődéssel hallgatták a kórház inasának a diagnózisát, mig
bámulták tágra nyitott szemmel a bujaság és a báj jeleit a tagjain, –
Pásztor Endre nem élt közöttük és nem hallott semmit ebből. A szemeire
tapadt kézzel tartogatta, marasztalta annak a kápráztatóan szép
asszonynak az alakját, mely lebegett előtte túlvilági fényben,
szentséges glóriában. S mig nézte fájón és gyönyörrel, megszünt létezni
mint anyag, a teste is lélekké vált, mely kidagadva minden
szenvedélyében, kigyúlva minden vágyában, epedő óhajtással kivánta
magának nem a nőt, hanem az istent. Túlvilági érzések tartották lekötve,
túlvilág muzsikája, szinte ismeretlen távolból jőve, zsongotta édesen
körül: nem létezett többé nyomor, nem szenvedés, túlvilági, tiszta volt
maga is, mint az érzései, nem élt és mégis létezett, meghalt és mégis
meg volt épen. Tavasz Anna, te egy, te édes egyetlen…

És állott ott csak tovább, mintegy megkövülve a gyönyörben. Nézték egy
ideig, bámulták ámuló tekintettel, a ki nem tartozott hozzájuk, a ki nem
tartozott ennek a földnek és ennek a parquette-nek a nyomorához.
Krampusz azt mondta, hogy komédiázik – hajszálra, mintha attól az
asszonytól tanulta volna. Kármán panaszkodott, hogy a sikkasztások
rovatához kellene még negyven sor, hogy kifussa a hasábot.

Az egyik soros, a kinek ma rossz napja volt, tágra nyitott szemekkel
kérdezte:

– Sikkasztó kell?

– Igen, az.

Komoly önérzettel jegyezte meg:

– Legyen nyugodt, keritek én egyet. Sikkasztó van mindig…

Azzal rohant el. Egy félóra mulva már visszatért volt. Ragyogott az
arcza, mig beszélt gyorsan, hadarva:

– Felvertem a postaigazgatót és részleteket kértem a legújabb
sikkasztásról!

– Miféle legújabb sikkasztásról?

– Arról, a melyről találomra kérdezősködtem.

Azután kifeszült az egész testében és ünnepélyesen, mint a mikor nagy
államférfiak nagy eszmét enuncziálnak, válaszolt:

– A postánál van sikkasztás, örökkön!


VIII.

Ugy volt, hogy elment a nemzeti szinházba. Vitte a redakczió
szabadjegyét, s ott ült közel a szinpadhoz. Valami drámát adtak és
Tavasz Anna játszott benne. Játszott, mintha nem is játszanék, élő,
lélegző erővel, beteges lényének szenvedélye mintha meg akarta volna
fojtani, mintha le akarta volna teperni a szinpad deszkájára, hogy ott
haljon meg a közönség előtt, ki eljött nézni és a ki sokat vágyott a
pénzeért. És ugy tetszett, hogy ő az egyedüli asszony ezen a világon, a
kinek értéke van, nincs kivüle más, nem is lesz tán soha.

Olyan volt a szeme, mint a tenger. Beláthatlan szin, feneketlen mélység.
A kidagadó szenvedély volt benne a vihar. S ez a vihar lezúdult oda a
nézőtérre s ugy rémlett, mintha valamely láthatlan fergeteg tombolna a
bámuló közönség felett. A férfiak mintegy mozdulatlan szemmel kisérték
Tavasz Annát a szinpadon, az asszonyok idegesen mozogtak a helyeiken és
félni látszottak, a mint az őserő megnyilatkozott. A gyermekek közül a
kicsinyek, a kiket csak azért hoztak el, mert nem akarták őket egyedül
hagyni otthon, sirtak, a nagyok pedig, a kiket viszont csak kérés és
könyörgés után bocsájtottak el, fiatalságuk minden lelkesedését
beletömték a szinház meleg levegőjébe. A szinpad e csodálatos asszonya
pedig csak játszott, belevetve magát az ő szilaj érzéseibe elszántan és
vakon, mint öngyilkos a folyóba. Láng támadt körülötte, széles,
félemlitő tűz, mint a milyen csak ott van künn a pusztán, a mikor éles
szélben kigyúllanak a szalmakazlak. Tűz, a melynek nincs parázsa, a mely
csak a lángjaiban él s a mely ép oly hamar hamvad el, mint a mily hamar
keletkezett. Azután csak a hamu marad meg és a kárvallottak
jajveszékelése. És itt a szinházban Tavasz Anna csak ép úgy ég el.
Ellángol a fiatalsága, elhamvad a szenvedélye, azután megmarad a hamu,
az üresség. De azért csak játszott tovább, játszott mintegy önmagának,
mintha egyedül volna egészen, mintha nem csüngene alakján százak
szemének a nézése. Pedig nézte mindenki s nézte Pásztor Endre is.

Azután megvárta az előadás után. Oda állott a szomszéd bérház kapujához,
a melyen a szinészek jönnek ki.

A szinház villanyos lámpáit kioltották, a molylepék mentek fényt keresni
máshová. Eddig is csak a szinházon kivül találták meg.

A nagy kapukat bezárták, nem járt a közelökben senki. A szomszéd bérház
körül annál élénkebb volt az élet. Most ott gyülekeztek a szinészek,
tárgyalva, hova mennek vacsorálni. Mert ők sem tudtak megélni a száraz
dicsőségből. Bámulójuk pedig akadt elég. Nagyon sokan a Pannonia-kávéház
körül lesték őket. Nagyobbára olyanok, a kik sohasem jártak a szinházba,
de azért jobban ismerték a szinészeket, mint akármelyik habitué. És
megbámulták őket a szobaleányok is, kik bolyhos kendőkkel a kezükben
eljöttek megvárni a kisasszonyaikat. Kisasszonyok, kik a
szinész-iskolába jártak, esténkint pedig mint figuránsok működtek a
szinpadon. Ötven krajczárt fizettek nekik, a miért a feszes trikóban a
tagjaikat mutogatták. Künn a való életben pedig vagy felemelték ezt az
árat, vagy engedtek belőle. Különben szánalmasan buták voltak mind, de
azért kedvesek. Különösen a szinészeknek tetszettek, a szerint, ki hogy
mutatott a trikóban. Gyakran fogdosták őket és véleményt mondtak a húsok
fajsúlya felett. A legtöbbje úgy jött ki, hogy még a festéket sem mosta
le magáról. A szinészek diskuráltak velök és ők boldogok valának. Azután
mentek egyik jobbra a másik balra. Igy volt ez a látszat kedvéért. Az
éjjelök ártatlan volt mindig, nappal azt tették, a mit akartak.

Maguk a szinészek is elváltak egymástól. Volt közöttük egy-kettő, a ki
nagyúri társasághoz tartozott, mert művész volt. Ezek lenézték a
többieket s mentek vacsorálni irók és politikusok közé, a kik viszont
őket nézték le. A legnagyobb részük azonban sietett a vas-utczába,
szerény kis korcsmába, a hol adós is maradhatott s hol egy vén drámai
hős, az ő meggyengült férfierejéről beszélt el melancholikus izű
adomákat. Néhányan a szinésznő feleségükkel mentek. Mentek haza
vacsorálni s azután lefeküdtek s aludtak, ha ugyan álmosak voltak. Az
egyedül álló szinésznők pedig, kiknek csak azért vala férjök, hogy
legyen kitől elválniok, úgy repültek ki a szinház udvarából, mint
sasfiók a fészkéből. Széles és bő művészi lebernyegük kifeszült, mintha
a szárnyuk lett volna. A szobalányaik kisérték ezeket is. Nagy nád-kosár
volt a karjaikon, telistele királynői ruhákkal és olcsó ékszerekkel,
melyekkel ma este a szinpadi lámpák fényében hóditottak. Kifáradva és
eltikkadva a játékban, örömmel haltak meg az utolsó felvonás végekor,
hogy azután kijőve az utczára, ismét feltámadjanak. Zsebkendőt
szoritottak az ajkukra a mig mentek, siettek végig a néptelen utczákon –
haza. Haza önmagukhoz, az asztalukhoz, a füstölgő tálaikhoz. Némelyik
nem szerette az egyedüllétet, nem szeretett egyedül étkezni, mint az
állat. Hát a szeretője ott várta valamelyik szomszéd utcza sarkán.
Rendesen misztikus alak volt, kinek csak az asszony tudta a nevét, a
foglalkozását. A többiek találgatták, rebesgették, de nem tudtak meg
semmi bizonyosat. Titok maradt a szerelmük, nem látta senki mig
összebújtak, mig szerették egymást édes szerelemben. Viszont a mások
szeretőit ismerte mindenki. Együtt jártak-keltek mindenfelé, az
asszonyról azt mondták, hogy érzéki, a szeretőjéről úgy szólottak:
szegény. Ám ők sok minden szépet találtak fel egymásban és nem törődve a
világgal, az emberekkel, de még önmagukkal sem, csak áldoztak a
szerelmüknek, melyről azt hitték, hogy létezik. És boldog szinésznép
voltak mindannyian, mert ott keresték a boldogságot, a hol annak igaz
forrása van: a szerelemben. Szerettek s nem volt asszony közöttük, a ki
nem lett volna, vagy nem hitte volna magáról, hogy szerelmes.
Betölthetlenül, örökös szomjúsággal szerettek, a lelkök minden érzése ez
egyetlenegybe fult bele. Igy kellett lennie ennek. A szinpad és a
művészetök csalárdsága, az őket belülről is kivülről is uralgó örök
hazugság, vágyra hangolta az igaz, a való után. Hát a mikor kijöttek a
szinház udvarából, az igaz élet makadamjára, a mikor kilépve a
kerepesi-útra, sűrű fátyolukon keresztül is az arczukba csapott a
levegő, a mikor belevesztek az esteli sétálók tömegébe, kezdték csak
igazán érezni, hogy léteznek, hogy vannak vágyaik, érzéseik. Kaczagva
jöttek ki egymásután, legelőbb a szinház naivája s utána a hősnő: Tavasz
Anna.

Ugy tetszett, mintha maga volna a legendai Margarétha. Gazdag szőke haja
kétfelé volt simitva, testben karcsú volt és magas. Ártatlan arczát
mintha pir soha be nem reszketné, gyönge melle betegesnek rémlett. Nagy
szemei megmaradtak olyanoknak, a milyenek voltak, bár a festék
guirlandja lemosódott róluk. De tenger voltak most is, tenger, mely
vészesebb a nyilt világ óczeánjánál, melynek mélysége mélyebb, örvénye
iszonyúbb, viharja pusztitóbb s hatalmasabb. A szine is kékebb volt, a
messzesége is beláthatatlanabb. Megremegett a testében, a mikor
megismerte az asszonyt s látta olyan szépnek, olyan csodálatosnak, mint
a milyennek látni akarta. Nézett révedező szemmel az eltünő alakja után,
mint a nap után a napraforgó. Eszébe se jutott, hogy ehhez az asszonyhoz
bizonyára férfi is tartozik. Boldog volt, hogy látta, látta a szemeit, a
keblét, a karjait, a selyemlágy aranyhaját. Jól esett neki, betelt vele,
elöntötte a meleg, az érzéseinek a melege. Titkot akart csinálni abból,
hogy látta s tagadja ha megkérdezik… Ment, sietett fel a redakczióba.
Keresett üres szobát magának, a hol kiönthette a lelkét. És dalolt arról
az estéről, a melyen legelőször látta meg, arról a szerelemről, mely nem
epedi a testet. Nem akart egyebet, csak látni azt az asszonyt, látni
egyre folyvást, nézni örökkön, egy árva szó, egy sóhajtás nélkül.

Hát látta Tavasz Annát, látta nap-nap után. Délelőtt bejárta a belváros
utczáit, tudta, hogy megy sétálni a napsugárban, hogy szereti a meleget,
felenged abban, mint a virág. Néha találkozott vele, néha nem. Este, a
mikor játszott, Pásztor Endre sietett a szinházba. Megvárta előadás után
s ment, ballagott utána egészen hazáig. Kereste a lépése nyomát az
aszfalton, magába akarta szivni azt a levegőt, a melyet ő szivott be s ő
lehelt ki. Sohasem gondolt arra, hogy megszólitsa, hogy beszéljen vele.
Soha eszébe nem jutott, hogy a magáévá tegye, hogy megölje őt s utána
önmagát, ha nem akarja követni szerelemben, a magány felé. Nem jutott az
eszébe, mert úgy érezte, hogy az övé. Látta maga előtt folyton, mindig
szebbnek, mindig dicsőségesebbnek. S érezte benn magában, azt hitte,
hogy oda van nőve az ő érzése a Tavasz Anna érzéséhez. Szerette a
lelkének minden érzésével, szerette magának, önzőn és titokban, még a
szerelmese nevét sem ejtve ki. Nem volt féltékeny, mert ugy tudta, hogy
senkié nem lehet, csak az övé; nem volt követelő, mert ugy tudta, hogy
nem adhat neki semmit, a mivel nem birna már. Hát nem akart semmit, csak
látni őt, csak szeretni, mindjobban, mind égetőbben.

És csak szerette, betöltött vágygyal boldogan, fiatalsága lázas hevével,
erejével. Elfelejtette a nyomort, a mely környezte, nem tudta már, hogy
hálátlan, lélekölő munkát végez, hosszú éjszakákon által. Elfelejtette,
mert úgy érezte, hogy a lelke ép, hogy nem halt meg, hogy nem pusztult
el, hanem, hogy édes érzések forrása lett. Nem érezte, hogy a fizetése
nem elég, nem érezte a nélkülözést s nem látta, hogy az anyjának még
mindig a rimák ingeit kell varrnia. A gyülölet, a megvetés s az undor, a
mely eddig környezete és munkája iránt eltöltötte, mintegy varázsütésre
kiveszett a lelkéből és csak egyetlenegy érzése volt, egyetlenegy, a
melybe beleégett mindegyik. Mintegy megüdvözült ebben a szerelemben, a
melynek méze minden keserűségét megédesitette. Nem tartozott ehhez a
világhoz, nem volt közös ezzel egyetlenegy érzése sem. A szerelme sem
olyan volt, mint a milyen itt ezen a földön szokásos. Más volt, egészen
más, mint a mily más meleg a kandalló tüze, meg a napsugáré.

És csak örömet, csak boldogságot látott a szemével, csak gyönyört érzett
a lelkével. Nem látta az élet szennyét, az emberek nyomorát fenn a
redakczióban, mig túláradt édes érzések tartották lekötve. S nem látta
beleveszni a munka éjszakájába a fiatalsága napját, nem látta azokat a
papirra vetett száraz sorokat, mig folyton előtte lebegett a Tavasz Anna
alakja, egyszerű, fenséges szépségével. Csak ment, csak ballagott utána,
akár a valóságban, akár a képzeletben. Ha nem volt maga előtt, akkor
felidézte s követte, szaladt utána. És minden czélja csak az volt, hogy
szeresse azt az asszonyt, szeresse úgy, hogy érjen el az érzése hozzá,
hogy égesse, hogy okozzon édes meleget neki. Szerelem volt a vallása,
szerelem a poézise, szerelem a levegője, szerelem minden körülötte ezen
a világon, a melyben nem érzett más csak ő, nem szeretett más, csak ő
egyedül.

És az a világ, a melyben élt s a melyhez még sem tartozott, megtudta,
hogy ez az érdekes arczú fiatal poéta szerelmes a Tavasz Anna két
szemébe, szép szőke hajába. Ám nem bántották érte, de sőt dicsérték a
verskötetét, mely együtt jelent meg a tavaszszal. »Dalok Annához« volt a
czíme és nem énekelt abban másról, csak a szerelemről. Csupa szerelem
volt ez a kötet, a mint csupa szerelem volt ő maga. A saját keserves
pénzéből fizette a nyomtatását, nem is keresett kiadót. Tudta, hogy nem
talál, azután nem is akarta eladni ezeket a szerelmes verseket. És
dicsérték a verselését, dicsérték a technikáját, a rimeit, de a
szerelmét nem értették meg. Földi asszonyt, földi érzéssel szeret az
ember s csak a szent Máriát lehet imádni. Azt mondták, hogy a szerelem
az egyesülés, a két lélek és a két test meleg átfonódása. A szerelem a
tűz, mely a csókban, az ölelésben talál az oltásra. A szerelem a
szenvedély, mely űz, mely hajszol a mi szerelmetes asszonyunk felé, hogy
birjuk őt, hogy miénk legyen az egész napon, az egész éjszakán
keresztül. A szerelem az erő, a mely összezúz minden akadályt, a mely
rabol és gyilkol egyaránt, megöli a férjet, kitaszitja a világba a
gyermekeket, szétrombolja a házi tűzhelyt, pusztit nyugalmat,
boldogságot, meg nem nyugodva addig, mig magának meg nem teremtette a
gyönyört, mig a nő meztelen testét nem az ő karjai szoritják. Hazug az a
szerelem, a melyik nem ilyen, és hazug a Pásztor Endre szerelme. Hogyan,
nem kivánni azt a másik életet, hogy közös legyen a miénkkel? Nem vágyni
a nő után, hogy együtt legyen velünk csendben, magányban, hogy átölelve
tarthassuk a karjainkban? Nem epedni testének a melege után, hogy az a
mi testünket égesse s gyujtsa ki, nem sóvárogni harmatos ajka után, hogy
az a miénkkel forrjon össze, hosszú, édes csókban örökre? Nem élni véle,
véle együtt, a mikor nélküle semmi ez a világ? És Pásztor Endre azt
mondta, hogy nem. Az ő szerelme szűzi tiszta volt, egy árva gondolat sem
piszkitotta be. Ugy érezte, hogy az az asszony az övé, a nélkül, hogy a
testét birná, hogy együtt él vele, bár egyedül van mindig, hogy az ő
drága imádott szeretője, bár soha nem is beszélt vele, hogy a
kézszoritása ott marad a tenyerében, hogy az ajka ott ragadt az ajkán,
bár soha nem is érintette, Igy élt együtt vele, abban a szerelemben, a
mely boldog, a mely üdvösséges, a mely nem bir semmivel s a melynek
mégis meg van adva minden. Együtt azzal az asszonynyal, a ki még a
létezéséről sem tudott s mégis átadta magát egészen. Ott volt folyton
körülötte, ott lebegett szűzi fenségesen a szemei előtt, ott nyugodott
édes odaadással a karjában és lélegzett vele egy levegőből s meritett
gyönyört vele egy érzésből.

Hát Pásztor Endre mindjobban égett a bensejében, mindjobban a fejében.
Valamilyen lázas mámor fészkelte magát beléje, izgalmat oltott a vérébe,
halotthalványra festette az arczát, beteges fényűvé a szemét. És élt
boldogan ebben az izgalomban, ugy hive, hogy igy fog élni örökké, a
mikor azt tartották, hogy már nem fog élni soká. S mig élt, nem látott
mást, csak az asszonyt, nem hallotta, csak az ő szavát, nem érzett mást,
csak szerelmet. Nem tudta, hogy fésületlen a haja, hogy korai ráncz vont
barázdát az arczán. Nem látta, hogy a ruhája lerongyollott a testéről,
nem érezte, hogy ma nem ebédelt, hogy kilyukadt a czipője talpa. Nem
bántotta a meleg, nem fujta az arczát a szél. Elhanyagolta a
szerkesztőséget, nem törődött az édes anyjával. Mintha nem szeretné
többé. Fenn a redakczióban kezdtek boszankodni reá, a bolond szerelme
miatt, az édes anyja sirt, a mikor a fia éjjeleken át nem jött haza,
hanem ott a kávéházban, víg, beszédes újságirók között, az egyik asztal
sarkába huzódva, csalóka álmokon merengett el s csinálta a verseket
utána. Csak a költészete volt, a mi multjából a jelenébe szövődött.

Irt szünetlenül, alkotta az új munkát, mig körülötte kaczagtak és
billiárdoztak az emberek. Éjszaka volt és a redakcziók tagjai mind ott
jöttek össze a »Tengerpart« kávéházban. El voltak fáradva s ki voltak
merülve mindannyian, a mikor bejöttek. Ám mintegy hirtelen új életre
keltek. El volt felejtve a nyomor, hogy eltünt a munkába telt éjszaka,
hogy megiródott minden frázis, minden dicséret s lehurrogás. El volt
felejtve, hogy az életök egy napja együtt mult ki ez éjszakával, el volt
felejtve mig beszélgettek, mig játszottak a zöld asztalok fölé hajolva.
De a mikor kihajnallott odakünn, a mikor a feltünő nap az alvásra küldte
őket, mindannyian csak undort éreztek és megcsömörlést. Fáztak a nyári
reggel daczára, a mely nem is regg volt nekik, hanem este. A veres nap
vala a holdjuk, az küldte haza őket, hogy feküdjenek le aludni s
meritsenek új erőt az új munkához. Hát mentek haza, átaludni a napot,
mely ugy sem az ő számukra virradt. Ők maguk is letüntek a nélkül, hogy
csillogtak volna, meghaltak a nélkül, hogy éltek volna. A névtelenség
örök homálya volt az atmosphérájok, annak is a hálátlanság az oxigénje.
Nem lehetett győzniök soha, nem számithattak elismerésre, diadalra. Hír,
dicsőség nem járt arra, a merre ők s ha mégis kijutott a részök belőle,
nem tudta senki, hogy kit illet. Mig irtak ambiczióval, senki sem
törődött velök, csak akkor estek nekik, mikor megbotlottak. A mikor
olyan édes még egyet rugni azon, a ki ugyis elbukott már!

Hátracsapott kalappal, lomhán dülöngve, mint a részeg mentek ki a
kávéházból, mintha bizony mulatozva töltötték volna az éjszakát. Mentek
mindannyian, csak Pásztor Endre maradt ott egyedül. Már ismerték a
kávéházban. Hát az ottlétével nem törődve, fogtak hozzá a hajnali
munkához, várakat épitve a székekből és seperve a padlót. Pásztor Endre
pedig csak irt, egész testében meghajolva, reszkető kézzel, mintegy
lázban. Kidülledt szemei megbámulták minden sorát, minden betüjét az
irásának. Ott tánczolt azon a Tavasz Anna alakja. Mint valamely viziót,
látta tisztán, kidomborodva, szivárványszinekben. Először követte a
papiron, azután a szemeire szoritott kézzel egészen maga elé vette, hogy
még jobban lássa, hogy még jobban bámulhassa. És mig elbódúlt fejével
hátradőlt a kávéházi nádszéken, behunyt szemei előtt kifényesedett
minden: kápráztató világosság ezüstszin mezején lebegett a Tavasz Anna
alakja, hófehér köntösén végigszaladó aranyhajjal, tágra nyitott
szemeinek kibékült nézésével, szűzi emlővel, az ölén összekulcsolt
kezeivel, üdvözitő szépen, mint a mily szép csak nő lehet. S ugy volt
ott, a fényből, a sugárból szőve, mint Jézus, a mikor a sík tengeren
jelenik meg. A túlvilágnak minden kéje, minden gyönyöre elöntötte, mig
behunyt szemmel nézte és bámulta azt a csodálatos asszonyt. Le szeretett
volna borulni előtte, hódolni akart volna néki a lelke minden érzésével,
hűen és odaadón szólani hozzá: »Szeretlek, szeretlek, te édes, te
egyetlen!« És elálmosodva és kimerülve, betegen ziháló mellel, maradt
ott azon a nádszéken, rángatódzó ajakkal rebegve egyre, szünetlen:

– Szeretlek… szeretlek…

Ott állott mellette Magdolna, az édes anyja. Ugy szaladt el a
király-utczából fekete csipkekendővel a fején. Már három éjszakán
keresztül nem volt otthon a fia s az anyai sziv, a mely kegyetlen vala
egykor, most tele volt gyöngédséggel.

Hivta haza Endrét, könyörgött neki édes szóval.

Hát mentek haza a király-utczába, egymás mellett szótlanul, mint akkor,
a mikor Rothnétól jöttek és kerestek fészket maguknak. Csak a kezök nem
volt egymásba fűzve. Már közel voltak a házukhoz, mikor fájó hangon,
mintegy szemrehányáskép szólott az asszony:

– Nem szereted már az édes anyád…

Nem válaszolt. Lehajtott fejjel ment Magdolna mellett, a szemei majd
leragadtak. Az asszony sem szólott többet. A mikor hazaértek,
meghuzódott némán az ablak mellett és hozzáfogott a varráshoz, mig a fia
elaludt.

Délfelé talpon volt újból. Napfényes volt a ház udvara, igy hát sietett
el keresni a napsugárban Tavasz Annát. Egy árva szót sem szólott
bucsúzáskor az édes anyjának, ugy tetszett mintha haragudnék.
Kisompolygott az ajtón. Magdolna kullogott utána s odadőlve az
ajtófélfához, könnyes szemmel nézett a fia után. A mikor azután kiért az
udvarból az utczára, odaszaladt a nagy kapu mögé s onnan küldte utána a
tekintetét, messze, a mig kisérhette, a mig csak el nem tünt az utcza
tömegében. Azután jött vissza és varrt tovább bágyadtan és szomorúan,
mig Endre ment, futott az ő lidércze után.

A mikor végig szaladt a hatvani-utczán, a »Várrom« kávéház ablakát
megzörgették utána. Itt ebben a kávéházban, a kopott bársony-pamlagokon
ütöttek tanyát az új irodalom fiatal apostolai. Csak Márja János volt
vén közöttük, a miért ő volt a fejedelmök, ő, a ki már előre érezte az
új irányt, mint érzi sirály a vihart. A kietlen sivár multból, harczolt
bele a még kietlenebb és sivárabb jelenbe, de fényes elméje, nagy lelke
nem szünt meg s nem tompult el a küzdelemben, melyben a dal volt minden
fegyvere neki. Igazi lyrikus volt és igazi lyrikusnak maradt meg. Csak a
teste vénült meg, ám tenger lelke nem tudott kiapadni, de hullámzott
örökkön. Senki annyira nem érzett nyomort mint ő, senkit annyira nem
mellőztek, mint őt. Milliókat áldoztak a katonákra, hogy minduntalan új
fegyverekkel, minél állatiasabb gyilkosokká neveljék őket; de engedték
éhen veszni, a ki a szeretet apostola volt, a ki dalolt az emberekhez,
hogy ne gyilkolják, hanem szeressék egymást. Hát Márja János elzárkózott
az emberek elől. Istennek vélte magát, a kihez nem jut el földi halandó.
Gőgös büszkeséggel és fenséges önérzettel taszitott el minden hivatlant
magától, csak azt a néhány embert türve meg a kávéház Olympusán. Pásztor
Endre most jött közéjük legelőször. Megdicsérték a kötetét s tudtak
buzditó szót a számára. Beszélt vele mindegyik, csak az öreg Márja
hallgatott. Az állához szoritott kézzel el látszott merengeni. És csak
akkor seperte végig durva nézéssel Pásztor Endre alakját, a mikor valaki
odaszólott a fiatal poétának:

– Vegyen új ruhát magának és vágassa le a haját!

Az öreg Márjának tetszettek ezek a szavak. Megelégedetten kelt fel s
ment el a kávéházból. Pásztor Endre sietett utána.

Mikor kiértek az utczára, megállott a fiatal ember előtt. Durván
belenézett a szemébe. Gúny és megvetés volt a nézésében. Azután szólott
olyan furcsán, olyan különösen, mint szólott egykor Vadházi a legelső
találkozáskor. Látta, hallotta tisztán, hogy az a fiatal poéta a Márja
elveit vallja a magáénak.

– Ne kontárkodj bele piszkos kézzel a mi szűzi zenénkbe. Petőfi,
Beranger és ez a nyomorult ember, a ki itt áll vénen és megtörödten
előtted, szent, mint szent a becsület, az eszmény. Mi vagyunk az isten,
mi vagyunk az örök! Pásztor Endre ne tolakodj az istenek közzé,
kirugnak, mint veszett kuvaszát a juhász.

Remegett az egész testében, mig folytatta lázzal, belemerülve, mintha
eldalolt ifjúságának minden szenvedélye, minden ereje, most támadna fel
utólszor, mielőtt végkép a vén, meggörnyedt test roncsai közzé vesznék.

– Nem mindenki született az éhenhalásra, nem lehet mindenki szegény
ember, kell, hogy gazdagok is legyenek. Különben éhen vesznének a
csordák… ma csak a birkaszivnek van értéke, nem annak, a melyből énekek
forrása csergedez. Füstre a sziveddel fiatal ember, bordélyba a
szenvedélyeddel! Légy kereskedő vagy természettudós, nevezd
fajfentartási ösztönnek az érzéseidet, nevezd bujaságnak a szerelmed!
Fajfentartási ösztön, ez az eszme, semmi más! A múzsádat is, ha nem
tudsz válni tőle, csak ugy tarthatod fenn, ha közösülsz vele. Vagy nem
birsz? Hát add el másnak, add el a háziuraknak, vagy a
polgármestereknek, irj ódákat hozzájuk, irj, bár nem érzed azt, mi
belőle folyik, irj buzgón, sokat és meg leszel fizetve. Helikon leánya
sem tartja fenn szűzen magát!

Majd hogy sirva nem fakadt a dühében.

Hát Endre odasimult a megvadult emberhez. Szörnyetegnek látta, de azért
még sem félt tőle. Belekapaszkodott a karjába mind a kezét kezével és
szorongatta, mintha kigyót fojtana. Azután feldúlt lélekkel szólott,
kétségbeesve, könyörgőn:

– Oh ne folytassa, ne öljön ön, a kit szeretek…

De azután egy csapásra megváltozott, a mikor Márja dühösen kirántotta a
karját reszkető kezeiből. Dacz és vakmerőség hangzott ki mindenik
szavából, mint zenekarból a pozaun:

– Ám folytassa, engem nem öl meg sem ön, sem senki ezen a világon.
Belekapaszkodhatik tiz körmével a lelkembe, de nem fogja kitépni, nem
fogja megmérgezni. Olyan az, mint az anyaföld, beléüthet a villám, az
isten bősz haragja, de terméketlenné még sem teszi soha. Én nem szűnök
meg, én nem szűnök meg soha és rimává nem teszem az enleányomat!

Ugy szólott, mintha égett volna az egész testében, mintha mindegyik
szavával rombolni, zúzni akart volna.

Márja meghőkölt. Mintha a gazság nézése ült volna a szemében, mintha
gyilkos mérget leheltek volna az ajkai. Néhány lépést tett előre, majd
megállott ismét és szemeinek a tekintetével mintha meg akarta volna
vakitani a társa két, káprázó fényben csillogó szemét. Ugy rémlett
előtte, hogy önmaga beszélt az előbb a fiatal ember szavaiban. Ugy
hitte, hogy megifjult, hogy most veszi fel az élet bénitó harczát a
költészetével, hogy az elbukásban is győz, mint győzött mindig, s mint
győz örökkön az erő. Mind a tiz ujját szétterpesztve, odanyomta az
ajkához, hogy meghamisitsa a hangja szinét és hogy ne tessék ki abból a
csodálkozás.

– Nem tudsz megválni a daltól, a mely a tisztaságról énekel?

– Nem!

– Ha felakasztanak érte?

– Ha odavisznek a bitó elé, ha látom azt a gerendát, a melyen kihúzzák a
testemet. Azt kérem utolsó kegyül, hogy dalolva mehessek a halálba és
még élve abban a perczben, a mely a pusztulásom előzi meg, kiáltom oda a
biráimnak: »Mint gyermek már Hellasról álmodoztam, nem közöttetek, de
ott, ott halok meg én!«

Büszkén, dagadó mellkassal, az egész testében kifeszűlve mondotta ezt,
hogy az utcza emberei komédiásnak nézték. Csak Márja nem nézte annak.
Tudta, hogy egy betűje sem hamis ennek a beszédnek, hallotta a maga
hangját belőle. Már nem leplezte az érzéseit többé, mig örömnek
csillogása vonta be mintegy zománczczal a szemét. Lecsendesült lelkének
a viharja. Ugy tudta, hogy két könnyes szemével az uj földet pillantotta
meg túl az oczeánon… Hát szólott remegve a rajongástól:

– Költő vagy, ember, halhatatlan, a ki nem félsz a haláltól! Költő, ki
el nem lankad, kinek lantján a húrok soha meg nem szakadnak. Költő, ki
dalolsz a boldogságról, bár néked nincsen kenyered, ki megbocsájtasz a
hétköznapnak, mely csak a nyomorát adta neked, megbocsájtasz az
embereknek, a kik a konczaik csontját juttatták csupán. Igen,
megbocsájtasz az életnek, mert hisz tiéd a halál. Azt mondod
bucsuzáskor: »Nyomoruságos föld, nyomoruságos világ, fölötted állok én,
– fölötted, mert meghalok. A halálomban van a halhatatlanságom!«

És a fiatal ember vállára tette mind a két kezét, mintha lovaggá akarná
avatni. És szólott hozzá diadalmas örömben:

– Jöhetsz közénk Pásztor Endre oda, a »Várrom« kávéházba!

Meg akarta jutalmazni és ime, ez volt a jutalom.


IX.

És szerelemben mult el a tavasz és szerelemben a nyár. Pásztor Endre
csak szeretett, csak rajongott most is ugy, mint eddig. Valamelyes
emésztő nyugalom fészkelte magát belé, mig teljességgel elveszett
mellőle minden keret és kiveszett belőle az anyag. Valósággal ugy
rémlett, hogy csak árnyéka egy élő embernek, árnyék, a mely nem tartozik
e földnek és e világnak a rendszerébe, mely előtt nincsen határ, melyet
nem köt és nem nyügöz le semmi, mely létezik önmagának s létezik addig,
a mig van fény és világosság. Átszellemült ebben a szerelemben, csak
ennek élt, csak ennek létezett, csak ennek a levegőjét szívta be magába.
S a mikor betelt vele teljesen, a mikor a túláradt lelke, a túlfeszült
érzései kifénylettek a szeméből és leríttak az arczáról, ugy nézett ki,
mint a ki megdicsőült, mint a kinek valamelyes titkos hatalom itt ezen
földön juttatta a megdicsőülést. Már rég ideje, hogy mindenki tudott a
szerelméről. Ismerték a szinészek, ismerte Tavasz Anna. Látták a
szinházban, a mint a halványságban is ragyogó arczczal, megfeszűlt
mellel, mintegy eszméletlen állapotban nézte az asszonyt, a kit
szeretett. Mintha a szemhéjai odatapadtak volna a homlokához, olyan
mozdulatlan, olyan mélán merev tekintete volt a szemének. Látott
mindent; egy leghalványabb sugárka annak az asszonynak a fényéből, egy
legparányibb mozdulata a játékának, nem veszett el láttatlanul előtte,
egy leghalkabb sóhajtása, egyetlenegy hangja a szavának, nem repült el
nyomtalanul a füle mellett. Olyan volt, mint egy élő kristálytükör, a
melyben Tavasz Anna megvala egészen. És látták, mint siet ki a
szinházból az előadás végén. Látták, mint áll ott, a meleg est daczára,
remegve és fázón a szomszédos bérház kapuja előtt. Mintha körülötte nem
nyüzsögne a kerepesi-út élénk élete, mintha nem járnának emberek, mintha
nem dübörgenének a lóvasuti kocsik. Mintha egyedül volna ezen a világon,
egészen egyedül, valamely napfényes kertben mint Ádám, várva Évát, az
asszonyt, a ki ép ugy van egyedül, mint ő.

Hát azok az emberek, a kik már a legelső ősükben is ki voltak zavarva az
éden platánjai közül, csak bámulták csodálkozással azt a fiatal,
holdkórosnak látszó embert. Nem szólta meg senki… a léhák kaczagtak
rajta, – a kiknek szivük volt sajnálták. Ime, ott őrlődött le előttük az
életnek csonttörő és vérthányó malmán ez a fiatal existenczia, mely
napsugárban, délszaki melegben vélt sütkérezni, voltakép pedig az
örökmagány hidege borzongatta, mely napporból vélt fényt és sugárt maga
körül, a mikor a nyomorúság vastag sötétje vonta be a ködével. A kik
ismerték a tehetségét, nemes rajongással telt szivét, fájdalmat éreztek,
látva, miként pusztúl el nap-nap után, miként fog hirtelen letűnni a
pályafutása közben. Letűnni, elbukni, minden tudásával, minden
szellemével együtt nyomtalanúl, mint a mikor kő esik belé a tenger
feneketlenségébe. Letűnni, elbukni akkor, a mikor ő azt hitte, hogy az
ideál felé tör, hogy még egy nap, vagy még egy éjszaka és ott lesz, a
hol az isteneknek fészke van. És letűnni, elbukni, a nélkül, hogy csak
egy szikráját leshette volna el annak a fénynek, a mely után epedett a
nélkül, hogy a föld jólétéből is csak egy csepp jutott volna neki, egy
csepp csupán, mikor másokra egész csöbörrel telik. És Pásztor Endre az ő
naiv tudatlanságában, a mikor a szerelem megváltotta a lelkét, azt
hitte, hogy tényleg ugy van minden, mint a hogy ő érzi azt. Azt hitte,
hogy tényleg nincs nyomor és nincs bűn a nagy ég alatt, hogy nincs
körülötte semmi korlát, semmi konvenczió, leomlott minden, mint ő omlott
le a Tavasz Anna alakja előtt. Azt hitte, nincsenek emberek, a kik
látják bolondulni, két kék szem és selyemlágy szőke haj után, a kik csak
sejtenék is a szerelmét. Azt hitte, hogy nem látja azt az asszonyt más,
csak ő, hogy senkié, csak az övé, az ő mátkája, az ő szerelmetes
szeretője. Azt hitte, hogy birja, hogy az egész napot, s az egész
éjszakát együtt tölti vele, s fényes szemének a tekintetével nézi egyre
és szünetlen. S az asszony is reá mered azzal a két nagy szemével, majd
leborul előtte és tündöklő arczát fölemelve hozzá, szűzi gyönyörűségben
mondja: »Én is oly csodálatosnak, én is oly fényes egyetlennek látlak
téged, mint te engemet és én is szeretlek és én is imádlak téged Pásztor
Endre, mint te szeretsz, mint te imádsz engemet!« Hallani vélte ezeket a
szavakat, a mint beledaloltak a fülébe, a mint mind erősebb, mind
őrületesebb forrongásba hozták az érzéseit. Valóságos forradalom volt a
lelkében, mig ugy érezte, hogy mindinkább nagyobbodik, mindinkább
tökéletesbedik ebben a szerelemben, a mikor pedig mindinkább gyengült és
csenevészszé lett. Igy követte az asszonyt, a ki látta futni maga után a
bolondját. Beszélt róla az egész szinház, csak hozzá nem beszélt senki.
Mintha megközelithetlen lett volna a lénye, mintha visszavert volna
minden szót már eleve, mielőtt az még hangot kapott volna. Nem tudott
tanács, jóakaró beszéd felvergódni mellette, bár látták pusztulni
napról-napra, látták, miként emészti valamelyes titkos betegség, melyet
ő az üdvözülésnek érzett. Ám meg akarták menteni minden áron. Az a
kopott bársonypamlag ott a »Várrom« kávéházban részvétet érzett iránta,
tudta, látta, hogy tehetség, melynek élnie kellene pusztulás helyett.
Beszélni akartak a kiadójával, gyüjteni pénzt neki, hogy mehessen enyhe,
balzsamos éghajlat alá. Sajnálták, látva miként ég s miként fog
elhamvadni nemsokára. Csak az öreg Márja János maradt könyörtelen, bár ő
látta legjobban a pusztulását. Együtt érzett vele s ugy volt, hogy az ő
lelke ég el a Pásztor Endre lelkével, az ő tradicziói, az ő
világfelfogása haldoklik az ő agoniájában. És mégis ő vette elejét
minden tervezgetésnek. Ám szólott, mintegy a vértanut dicsérve:

– Hagyjátok elégni őt, hagyjátok megdicsőülni a halálban!

Hát hagyták. Pásztor Endre csak ment egyre-egyre előre az édes
hangulatok levegőjében. Az érzései csak vezették, csalva, ámitva őt,
hogy robogjon vakon, ostobán. Hát robogott. Már nem tudott élni Tavasz
Anna nélkül és nem élt azon a napon, a melyen nem látta őt. A fény, a
világosság volt néki ez az asszony, mely egyszerű lényével bearanyozta a
napját. S valósággal falta ezt a világosságot epedő szomjas nézéssel,
hogy káprázat fogta el a szemét. Káprázat, a mely belefészkelte magát a
lelkébe, mámort adva annak, mely beleette magát a fejébe, elbóditva azt.
Immár be volt fejezve az új munka is, melyről senki nem tudott s a
melyet ott kezdett el a redakczióban, a mikor hajnalra vált az idő s a
melyet ott fejezett be a »Tengerpart« kávéházban, a mikor az anyja jött
érte, hogy vigye haza nyugalomra. Rajongó lelkesedéssel, minden hevét,
mindentudását áldozva fel irta meg azt a történetet, a melyről nem
tudta, hogy az utolsó. Elégette magát abban, elpazarolta a szivét, oda
vetve a papirra. Minden érzése, minden szenvedélye belé volt temetve
ebbe a munkába, hogy odaférjen, hogy odakúszszon Tavasz Anna mellé, hogy
megtartsa magának örökre, hogy ejtse meg a lelkét egészen.

Mert még teljesen nem volt az övé. Nem adta át magát egészen az imádott
asszony, s bár ott reszketett forró szerelmetesen a Pásztor Endre
karjában, maradt még egy utolsó gondolat, rejtélyes titok közöttük. Nem
az érzékek feltámadása volt, melyek szomjan esedeztek volna a gyönyör
után, nem is a vér pezsgése, mely össze akart volna keveredni, mely
hajszolta volna az ő testét a Tavasz Anna testéhez, a miért ha csalta
magát, ha hazugságokból táplálkozott eddig, legyen boldog végre az
igaznak széles pillanatában. Az ő szerelme megmaradt olyannak, mint a
milyen volt; nem a testet vágyta, a ki testben nem létezett, hanem
minden erejével lázasan tört a lélek után. S a lélek volt, a melyet nem
váltott még magához egészen, mely nem lehetett még föltétlen odaadással
hozzá, mert tartotta vissza az utolsó akadály. Az utolsó gondolat, a
mely miatt nem bontakozhatott ki még teljesen és egészen, az a szerelem,
mely abszolut, melyben nincs már mit kivánni, mit mondani többé s a
melyben vallássá lesz az érzés és szentté az ember. És ugy tudta, hogy a
másik lélek sajog a fájdalomban, a miért nem adhatja át magát egészen,
hogy vonaglik az utolsó akadály miatt, a mikor azt a föltétlen
megfakadást óhajtja magának. S ugy látta, hogy az utolsó gondolat
szenvedő fénynyel néz ki a Tavasz Anna szeméből, némán és mégis
sokatmondón s ugy érezte, hogy az asszony vágyódik hozzá egészen, hogy
össze akar olvadni a lelke az övével, hogy epedve remeg azért a nagy
pillanatért, a melyben senkihez nem fog tartozni többé, csak a Pásztor
Endréé lesz, örökre, elválaszthatlanul.

És az volt az utolsó gondolat, hogy nagygyá és hatalmassá kell lennie,
fenségesen dicsőségessé, mint a milyen fenségesen dicsőséges Tavasz
Anna. Az ő forró szerelme mondotta meg neki, hogy ez a megoldás, ez az
út a végső, az utolsó gyönyörhöz, a mely után már csak a halál
következik. Égett minden szenvedélye, láz bámult ki a mindinkább
homályosodó szemeiből, betegség rítt le a mindinkább sötétülő
arczbőréről, betegség hallatszott abban a szilaj dobogásban, melyben a
szive akart megszakadni. Megszakadni a kéjben, a reményben s a
győzelemben, mely kimaradhatlannak látszott, ha ugyan az a roskatag test
elbirja odáig. Mert mig égett az a lélek, mely nem emberbe volt való,
mig lobogtak az érzések, melyekre nem volt méltó földi asszony, mig
boldogságos meddőségben parázslott minden a bensejében, együtt égett ő,
az anyag is vele. Mig az arcza és a szemei a betegség fényében
tündököltek, a melegnek tetsző izgalomban, az édesnek tünő remegésben,
kigyulladt a test is, melyet organismusa nem e földre predesztinált és
együtt lángolt azokkal az érzésekkel, melyek nem e földre voltak valók.
S íme égett az egész ember, égett kivül is s belül pusztitó lánggal,
menthetetlenül. Egy élő tüzijáték volt valósággal, pompás és érdekes.
Hagyták égni, mert hisz tüzijátékot nem olt el az ember, hanem nézi
csodálkozó szemmel, bámulja a sikerét az elégésben. Ugy lett minden a
mint azt az öreg Márja akarta. Nézte csak ő is a szörnyű lángolást,
bámulta az égő embert, kit mintha ő gyujtott volna fel, gyönyörködve a
fényes tüzben, mint valamely pirotechnikus a saját tüzijátéka felett. És
együtt gyönyörködtek vele a segédei is, a kisebb tekintélyű
pirotechnikusok. Azt mondták, hogy nem hamvad el soha, nem hamu, hanem
örök parázs fog maradni utána; erősitgették, hogy nagy tehetség, a kit
ma meg nem értenek még, hogy széles, nagy sziv, a melyet megölnek az ő
hatalmas, egy egész világot felölelő érzései, hogy idealista, a ki nem
való e földre, mely nem szabad többé, melyet megvont, határozott keret
vesz körül s megrabol minden költészetétől. Ott bonczolgatták a lelkét a
»Várrom« kávéház márványasztalán egy csésze kávé mellett, valóságos
füstfelhőbe bujva, mintha ez volna az ő, e világtól s e földtől idegen,
magasabb szférájuk. Hát ebből a szférából mintegy konturjaiban tetszett
ki többé-kevésbé érdekes alakjuk, a soha sikert nem ült munkának, a
reménytelenségnek és az abban született blazirtságnak a nyomát viselve
magán.

És Pásztor Endre csak tört, tört előre. Tisztán állott előtte a czél
nagygyá lenni, mint az asszony, méltóvá ő hozzá, egyenlővé a
fenségesben. Csak igy érthetik meg egymást egészen, csak igy olvadhat
egymásba a lelkök. Nem volt kételye az iránt hogy minden ugy lesz, a
mint azt ő akarja, mig annak az egyesülésnek az elmaradhatlansága
mindjobban beteggé tette. Ime már a legteljesebb volt az égése, a mikor
beleélte magát abba a bolond gondolatba, miként dönti le ő az utolsó
akadályt, miként mondja ki az utolsó gondolatot s miként váltja meg az ő
nagyságával azt az asszonyt, a ki ma még nem boldog egészen. És ennek az
irtózatos égésnek a melege tartotta örök reszketésben, a mikor gondolt
arra a gloriozus pillanatra, a melyben ő szent lesz s a melyben nagynak
és dicsőségesnek fogja látni őt, az imádott asszony. Mintegy fuldoklott
az örömben, ugy érezve, hogy nap nap után közelebb jut a győzelemhez…
Együtt játszik Tavasz Annával abban a történetben. Ő van meg benne
tündéri szépségének teljében, kápráztató lényének minden poézisével és
azzal a csodálatos szerelemmel, a melylyel Pásztor Endrét köti magához.
S megvan benne maga a poéta is, a mint él Annával abban a szerelemben,
mely egyedül igaz, a miért élni tud az érzékek nélkül, mely egyedül
való, a miért nem ér véget soha. Tavasz Annát rajzolta olyannak, a
milyennek látta az ő szemével s tudta az ő eszével. S megirta önmagát
vele, önmagáról vette a modelt s önmagából meritett ugy, hogy
teljességgel kirabolta a lelkét. És mig őrületes lelkendezésben várta a
biztos győzelmet, a melyben ő nagygyá és hatalmassá lesz, nem tudta,
hogy erre az életre már teljességgel legyőzött. Nem tudta, hogy vesztes,
hogy elpusztult abban a beteges érzésben, a melytől a megdicsőülését
várta. Nem tudta, hogy vége van, nem tudta, hogy minden ereje feltámadt
még egyszer, hogy aztán örökre kipusztuljon belőle. Ez volt az utolsó
fellobbanás, mely egyaránt adott az ihlet és az izgalom lázából, mely
űzte, hajszolta minden rajongását az ideál, minden szenvedélyét a
költészet felé. Valósággal lerészegült a hévben, mig törte magát a
maradandó alkotás felé. Nem volt és nem létezett világ körötte, nem élt
együtt az emberekkel és ime mégis azoknak dolgozott. Őt is csak
beleragadta magába az élet, hogy fizesse meg az adót, a melylyel
tartozik neki, a miért itt mozog a földnek hátán. És ő fizetett bután,
kétszeresen. Ugy tudta s ugy érezte, hogy csak Tavasz Anna előtt vágyik
nagygyá lenni, pedig voltaképen földi hír s földi dicsőség volt, mi után
esengett, az ujjászületett akarat minden szilajságával. Életnek meddő
sikere remegtette meg, földnek hiú czélja csalogatta magához. Nem tudta,
hogy igy van s meg sem érti, ha megmondják neki. Ő csak a Tavasz Annáé,
ő csak néki dolgozik, hogy megváltsa őt s megváltsa önmagát vele.

Hát ugy volt minden, a mint azt az érzései akarták. Valósággal
életszükségletévé lett megvárni az asszonyt a szinház kapujánál, keresni
a délelőtti nap melegében s azután kisérni lépésről-lépésre. Ott volt
mindig a nyomában, kullogott utána, mint az árnyék, örömben fénylő
szemeit az asszony alakján nyugtatva meg. A kik ismerték, megszokták már
ott látni őt a Tavasz Anna nyomában. És megszokta volt maga az asszony
is. Már ismerte s tudott mindent a szerelmeséről. S a miért teljességgel
betelt a testet imádó szerelemmel, a miért már-már megunta azokat a
remegő szavakat, melyeknek az érzéki gyönyör adott hangot, határozottan
tetszett neki ez az új szerelem, mely egészen más volt, mint az, a
melyet eddig éreztek iránta. Nem bántotta a hiúságát, mert hisz áldoztak
annak mások, mert hisz tudta, hogy szép, tudta, hogy fiatal. De sőt jól
esett az a gondolat, mikép szeretik őt másképen is, mig az örökös
izgalomban élő érzékei, mintegy megnyugvást találtak a Pásztor Endre
poétikus szerelmében. Hát kérdezősködött a szerelmese felől,
megszólitott minden ujságirót, a ki az utjába akadt. Ezek beszéltek
róla, beszéltek a szerelméről, néhányan komolyan, legtöbbjük kaczagva.
Az aszszony hallgatta kiváncsian. S a miért erősitgették, mennyire
bolondul utána Pásztor Endre s a miért elmondtak minden legkisebb
részletet, butának és különösnek találva azt, az asszony, meleget érzett
a lelkében és szólott meghatottan, mig kaczagott a társasága:

– Az egyetlen, a ki igazán szeret.

És később, csak mind jobban esett látnia az ő beteges szerelmesét,
kiolvasni a szeméből mennyire szeret, mennyire rajong, mennyire boldog.
Meghatotta ez a nagy érzés, mely mintha odafurakodott volna a lelkéhez.
Megremegtette, jól esett neki – ez volt minden. Fiatal volt a testében,
de a lelke megvénült, elszikkadt annak a másik szerelemnek az örök
forróságában. S fájt neki, hogy nem tud hevülni már, hogy nincs lendület
a szivében. Már csak a test dominálta, abban volt meg mindamaz erő,
mindama fogékonyság, mely kiveszett a lelkéből. Elolvasta azokat
verseket, melyek hozzá voltak intézve, néha köny futotta el a szemét a
soraik felett, melyekből a Pásztor Endre érzésének melege mintha az
arczába csapott volna. Ő látta legjobban, mennyire pazarolja el minden
hevét az a fiatal poéta, mennyire ég el abban a meddő reménytelenségben,
a melyet üdvösséges jövőnek képzel. Ő érezte legjobban, mennyire
hiábavaló minden, mennyire nem történhetik meg semmi abból, a miért
eped, forró epedéssel Pásztor Endre. Azután mintegy titokban támadt az
érzése, mennyire nem érdemes ennek az ifjuságnak a nemes, forró
szerelmére ő, a kit egészen máskép szokás szeretni. Majd eszébe jutott,
hogy csak ő mentheti meg azt a szivet, mely el akar kárhozni. Különbnek
tartotta Pásztor Endrét, mintsem hogy ki akarta volna elégiteni,
boldoggá tenni egy órára, vagy egy éjszakára, opálszinű testének a
gyönyörével. Igy hát szólani akart hozzá nyiltan és őszintén: »Ne
szeressen engem, a ki a testemnél egyebet nem adhatok, ne pazarolja el
én reám a lelkét, a melylyel az enyém soha egybe nem olvadhat.« Ama nagy
pillanatok egyike volt ez, a melyben a nő nem hiú. De nem is volt több
egy pillanatnál. Az örök asszony hiúsága belékapaszkodott a Pásztor
Endre illuzióiba s most már mindenáron meg akarta őrizni azt magának. A
hiúság éhesebb a gyomornál, akkor is enni kér, a mikor jóllakott.

Alig hogy kijött a szinpadra, kereste, kutatta, Pásztor Endrét. A
világos szinpadról nehéz volt megtalálni az elsötétült nézőtéren. De
tudta, hol szokott ülni s megtalálta mindig. S bár messzire voltak
egymástól, nem egyszer tűzött össze a szemeik sugára. Mintha csak azért
játszott volna, mintha csak azért akart volna lenni vakitóan szép, hogy
mindjobban kápráztassa, elbóditsa azt a fiatal poétát, a ki rajongott
érte. Ám csak akkor láthatta igazán az elbódulását, a mikor az előadás
után kijött a szinházból. Már akarta, hogy ott legyen, hogy várjon
reája, s bizonyos aggódás fogta el, ha kilépve a kerepesi-útra, nem
vette észre azonnal. S már akarta, hogy jőjjön utána, elmámorosodott
lelkével, elbódult fejével. Édes muzsika volt a fülében, a mikor az
éjszakán által csendes utczán halkan kongtak utána a Pásztor Endre
lépései. Ment lassan, hogy az árnyék ott lehessen egészen a közelében,
hogy a lélegzését is hallhassa, kerülő utakat tett, hogy minél tovább
lehessen a nyomában. S a mikor végig haladva a belváros utczáin,
eljutott végre a lakásához az Erzsébet-térre, a mikor becsöngetett a
kapun, fájt neki, hogy ime, megszakad ez a kisérés, hogy ime, vége van a
lépések zenéjének. Megfordult, mielőtt belépett volna a kapun. Pásztor
Endre ott állott előtte. Olyan volt mint Jézus, szép és szenvedő. Az
asszony levette az ő nagy tollas kalapját, mert tudta, hogy szebb, úgy
hajadonfőtt, szeliden kétfelé símitott aranyszőke hajával. Nézték
egymást közösen egy röpke perczig. Azután az asszony besurrant és
Pásztor Endre mintegy fáradtan dőlt oda a zárjába esett kapuhoz.
Lecsukott szemhéjai alatt még látta az asszonyt, látta mint az előző
pillanatban, a melyben még ott állott előtte. Neki nem tűnt el a kapu
mögött, hanem még akkor is előtte látszott lenni, akkor is követte az
alakját, a mikor ment vissza a redakczióba. És már nem látott szenvedést
többé a Tavasz Anna szemeiben, hogy megfejtést nyert az utolsó gondolat,
hogy a nagy munka be lőn fejezve. Az asszony is csupa rajongás volt az
alkotás, csupa remény a győzelem iránt. Igen, még csak a győzelem van
hátra, az elmaradhatlan, biztos győzelem és akkor nagy és fenséges lesz
ő, nagy és fenséges mint Tavasz Anna.

Teljes holdvilág volt odakünn s a gazdag fényből áradt be a
szerkesztőség sápadt homályába is. Nyugalmas csend volt az utczán, mig
fenn a lázas munka mintegy lihegni látszott. Kinyitotta az egyik ablakot
s vékony deszkájú iróasztalát beletolta a fénybe, mely ott világitott az
ablak körül, valamely láthatlan villam-lámpa módjára. Azután leült, s
hozzáfogott a munkához, melynek láza még csak erősebben szította az
izgalmát. Az asztalát, az egész alakját is ezüstszínű fényesség ömlötte
körül, mig lehajtott fővel dolgozott s mig látta a fehér papirlapon
lebegni a Tavasz Anna alakját. Szép volt és dicsőséges, a mikor csupa
fényben, csupa glóriában úgy jelent meg, mint maga az isten. És sohasem
volt olyan gyönyöre a látásán, mint ma, a mikor borostyán-ágat látott a
kezében, kaczagó örömet a szemében. Érezte, mint fut végig édes érzés a
testén, mint lesz maró fájdalommá, a mint belekap a nyakszirtjébe és
beletűz az agyába. Mintha ezernyi apró tű kezdené ki a nyakát, mintha
ezernyi apró karom vájódnék bele az agy elevenjébe. Azt hitte, hogy
megszakad a fájdalmában, mig görcsfutotta kezéből kiejtette a tollat,
mig a fehér papirlapról ijedten elillant a Tavasz Anna alakja. Az
iróasztalát elrugta magától, görcsös vonaglásban terpeszkedett ki a
székén, a karjai mintegy a megdermedésben, ott reszkettek a nyakszirte
felett. Szép feje belemélyedt rángatódzó vállai közé, fénylő szemei
bárgyúan meredtek ki, az egész arcza eltorzult a hülyeségben.

Mintha minden hangja a szavának égetné a torkát, nyögte kínnal,
gyűlölettel:

– Gazemberek, hagyjátok meg az agyamat!

A munkatársak befutottak mindnyájan. A holdvilág bengáli fényéből meredt
rájok az a mindinkább eltorzult rémes arcz, a melyre iszonyat volt még
csak pillantani is. Öntözgették vizzel, szaladtak orvosért, hiába volt.
Ugy rémlett, mintha az az egész testében megdermedt volna. Csak az ajkai
reszkettek, mig ismételte tompán, szakadatlan:

– Az agyamat, gazemberek, az agyamat!


X.

Kétségbeesve szaladt haza a lakására – az anyjához. A klinika sujtó
diagnozisa kergette és hajszolta a professzor czinikus nézése. Mintha
utána tűzött volna, mintha a tekintete belekaczagta volna a fülébe:
»Elpusztulsz a legszörnyebb pusztulással, hogy selyemlágygyá,
bársonypuhává lett az agyvelőd!« Még csak az utolsó megerősités volt
hátra s csak az kellett még, hogy az anyja szankczionálja a diagnozist.
Addig nem hitte, nem akarta hinni, lehetetlennek tartotta. A tulajdon
édes anyja gyilkolta volna meg, a tulajdon édes anyja vágta volna az
agyvelejébe azt az őrjitő tűszúrást? Nem és ezerszer nem. Őrültnek
tartotta a diagnozist, őrültnek a klinika professzorát, a ki »pompás
eset«-nek nevezte a baját s ötven tanuló fiatal ember előtt vágta a
szemébe:

– Rossz asszony volt az édes anyja…

Utólért minden embert, minden kocsit az utjában. Betörte az ajtót és
lelkendező mellel, halotthalványan állott az édes anyja előtt. Minden
kétségbeesése belefészkelte magát a torkába s fuldoklani látszott, a
mikor szólott dadogva, mintegy az élő testéhez híva tetemre az édes
anyját:

– Azt mondják, hogy megőrültem, hogy te megszúrtál itt a nyakamon.

Azután, mintha egy csapásra szét akarná zúzni a fejét, ugy verte oda a
tenyerét csattogó ütéssel a homlokához:

– Azt mondják, hogy idáig ért a tűd, hogy megtépte az agyvelőm s tépi,
szakitja most egyre, mig felbomlik minden a fejemben.

És nézte bámész nézéssel az édes anyját. Látta, mint tántorog, mint esik
a falnak, mintha valamely láthatatlan óriási erő taszitaná, mintha
reszketne alatta az ő szegényes szobájuk sikálatlan padlaja. Látta, mint
dúlja láz a keblét, mint gyújtja ki irtózat a szemét. Látta, mint
vonaglik, mint akarna beszélni, védeni magát, tehetlen. Látta, mint
torzul el az arcza abban a hebegésben, mely olyan volt, mint a haldoklók
halálhörgése. Látta azt a vergődést és látta abban az anyját bűnösnek,
önmagát pedig elitéltnek. A szörnyű végnek a tudása minden vérét a
fejébe kergette. Marczangoló keserűségben, mintegy az iszony s az
irtózatból kiáltott ki:

– Igaz tehát!

Valamely benső erő mintha kergette volna az édes anyja felé, hogy
megfojtsa, hogy leteperje a földre s hogy a terdeivel verje ki a lelket
belőle. De a következő perczben már kiveszett belőle az erő, eltompult
volt, leverte a tehetetlenség. Végig vánszorgott a szobán és fáradtan
dőlt le a viaszkosvászon kanapéra. Belekapott mind a két kezével a
hajába s húzta bele a fürteit a homlokába, a szemébe. Elveszettnek tudta
magát s nem érzett egyebet fájdalomnál. Zokogásba fúlt a hangja, mig
kérdezte:

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

Nem tudott felelni. Mintegy minden ízében megmerevülve állott ott a
szoba festékmázos falánál, mintha az egész testével oda tapadt volna
örökre, elválaszthatlanul. Megüvegesedett szemei kimeredtek az
üregeikből, mint valamely olcsó szobormű szemgolyói. Felsötétült előtte
a mult, a minden áron való menekvés gondolatával, melyet örökkön lélegző
önzése inspirált. Durván belevágott az emlékezésébe a Sági Károly
ötletszerű szerelme, az a megtisztulásnak érzett bemocskolás, az a
megmenekvésnek tudott megejtés, az a megváltásnak hitt elkárhozás, mely
ott játszódott le gyalázatos módon abban a meleg szalonban, a széthányt
selyem karosszékek egyikén. És látta magát megdagadt hassal, érezte a
»kis szemtelen«-t, a mint kapálódzik benne. Ime, a szoknyájába
kapaszkodott a nyomor és huzta ki a Lipótvárosból be a Terézváros kellő
közepébe, Roth asszonysághoz, a ki okos asszony létére nagyon jól el
tudja simitani azt a daganatot, mely alatt mind ijesztőbben
fenyegetődzött az új élet. És látta magát a falhoz támasztott remegő
testtel, felhajtott szoknyával, meztelen tagokkal és látta Rothnét, az
okos asszonyt, a műszerével közeledni feléje. Mintha hallotta volna a
saját szavát, a mint kérdi irtózattal, fázva a lelkében, a testében:
»Agyon akarja szúrni?« És érezte újból azt a famózus szúrást, a mely
mintha átszármazott volna a gyermekére és ott ragadt volna a
nyakszirtjén. Tehát szúrás volt s nem anyajegy? De mégis anyajegy, igazi
anyajegy, meg lehetett belőle ismerni teljességgel az anyát. Régi,
meggyilkolt sejtelmei, ime most megelevenültek mind, utálatos, undoritó
megelevenüléssel, mint a mikor peték halmazából poloskák ezrei kelnek
életre. S ebben a gyalázatban, ebben a piszokban látta elférgesülni a
megváltást, a melynek reményével hizlalta magát az egész életén
keresztül. Megváltást remélt a gyermekétől, attól, a kit el akart
hajtani, el akart pusztitani s a ki ime elpusztult. Hát beteljesült az
óhajtása, csakhogy huszonkét esztendővel később. De mennyire változtat
az idő! Akkor, ha elbirja a fájdalmat addig, a meddig a tű belevágódik
mélyen, megtéve, mit tennie kell, elpusztul a »kis szemtelen«, a nélkül,
hogy megmoczczanna. Ma már jajveszékel, kétszeresen, mintha azért a
Rothnénál való hallgatásért is ki akarná sivitani magát. Szörnyűséges
volt hallgatnia azt a fuldokló sirást, a melynek panaszlásában mintha
benn lett volna a férfi mély hangjával, a csecsemő sipongó megcsuklása.
És csak beszélt ma, keserű hangon, a miért akkor nem tudott beszélni, a
miért csak ma képes a védelemre, a mikor ez életben már meg nem
másitható itélet mondatott ki felette. Mintha az egész testét görcs
ejtette volna meg, rángatódzott azon a viaszkosvászon pamlagon,
hullámzani látszó testtel, ide-oda vonszolva magát. Érdekes fejét vad
kétségbeesésben szorongatta a két tenyere között, mintha a kezének forró
hevével meg akarta volna menteni, meg akarta volna gyógyitani elborult,
beteg agyát. Nem nézett már az anyja felé, csak a szavait küldötte
utána.

– Mért nem akartad, hogy megszülessem?

És mintegy hirtelen bősz dühhé vált a kétségbeesése. Megértette,
felfogta, mennyire szörnyűséges a helyzete, mennyire megmásithatlan az
elkárhozása. Veszett állat veszedelmes nézése ült ki mind a két
szemében, mig belebámult abba a rengeteg perspektivába, mely zordul,
ridegen bontakozott ki előtte, sötétnél sötétebb, feketénél feketébb
szineivel S valósággal őrjöngött, mig a legteljesebb brutalitással
vágott bele a lelkébe, a fejébe menthetlen elpusztulásának,
kikerülhetlen felbomlásának szilárd tudata. Ugy rémlett, mintha ökölbe
szoritott kezével élet-halál küzdelmet venne fel láthatlan ellenével
szemben, ugy volt, mintha a fényes ész gyürkőznék a megférgesedett
agyvelővel, a józanság birkóznék az elbárgyulással. És védekezett a
hangjával is:

– Nem, nem akarok meghalni, nem akarok elpusztulni! Hiszen nem is éltem
még, hiszen még eddig nem is volt örömöm. Látom a gyermekéveim, az
ifjuságom, mintha itt volnának a szemeim előtt; gyermekévek: koldulás,
ifjukor: nyomoruság! Élni akarok, élni, nagygyá lenni, elérni czélt,
elérni eszményt. Költő vagyok, s oly sok minden van még bennem, mit el
nem mondhattam idáig. Igazságos isten, ki parancsolod, hogy léted
elhigyjék, ki kultuszt csináltál magadnak a földön, ki tömjénezteted
magad, mutasd meg hát, hogy élsz, hogy létezel! Kelljen sinlődnöm még
nagyobb nyomorban, küzdenem kínosabb hajszába még, de ne kelljen
elsötétülnie az agyamnak, a mikor a világosság után vágytam örökkön.

A sorsának frivol iróniája volt, hogy most látott józanul, most, a mikor
elborult az agyvelejében. Most szűrt tisztára mindent, most vált ki
előtte könyörtelen valójában ennek az életnek minden nyomorúsága, most,
a mikor azt mondták róla, hogy beteg az elméjében. Látta a kétségbeesett
harczot, melyet az elnyomottak viselnek a hatalmasok ellen, az éhes
küzködést a kenyér után és érezte, miként lehetetlen egy perczre, egy
pillanatra is boldoggá lenni ezen a földön, miként lehetetlen eléggé
bűnhödni azért a születésért, mely mintha a legelső és legnagyobb bűne
volna az embernek. A düh pillanatában gyűlölte és ruhába bujt állatoknak
látta az embereket, a kik közé bomló agyával és bomló testével csak
mindjobban visszaesett akkor, a mikor az életet reklamálta meg magának.
Ott látta magát is a mindenség tespedő nyomorában, czéltalan, muló
siker, gyarló érdek után hajhászva az emberek millióit, letaposva,
legyűrve a hajszában minden alkalmatlankodót, könyörtelen, lelketlenül.
És most látta csak, hogy esztelen, beteg idealizmusa, mely a munka
szennyében csak azért haldokolt, hogy annál nagyobb erővel támadjon fel
később, mily óriási tévedéssé tette az életet. Mig azzal az imádott
asszonynyal és a szerelmük édességével akarta enyhiteni a fájdalmát,
érezte, mennyire csak koldusa volt a szerelmének, koldus a szerelemben
is, mint minden egyébben az egész életén keresztül. Megdöbbent, mig új
érzései kaczagva csúfolták ki a régieket, csalásnak bélyegezve a
vallását. Csak most tudta, mennyire nem birta a szerelmesét, mennyire
nem meritett belőle gyönyört egy futó pillanatra sem, bár ugy érezte,
hogy övé az asszony, a ki pedig a szeretőihez tartozott. És csak
gyarapodott a fájdalomban, a miért ez egész életen keresztül csalta
magát, a miért fényt és glóriát vélt maga körül, a mikor abból egy
sugárkát sem lesett el, a miért átszelleműltnek hitte magát abban a
szerelemben, mely az életének nyomora volt, megdicsőültnek azzal az
asszonynyal való egyesülésben, a mikor még csak meg sem érintette soha.
És zokogott újból, a mikor mind jobban, mind igazabban érezte, hogy
elpazarolta az érzéseit, kirabolta a lelkét.

És a mikor minden megmaradt erejével rémséges végzete ellen akart
küzdeni, már a harcz elején csüggött el. Nincs hatalom ezen a földön,
mely új agyvelőt teremtsen a fejében, nincs szentelt viz, mely kimossa,
nincs karbol, mely desinficziálja. Súlyos kődarab módjára nehezedett
lelkére a tehetetlenség, kigúnyolva, kikaczagva minden fellobanását,
minden dühét. És ime a csendes megnyugvás követte a tomboló vihart. Már
resignált, mig vérbe futott szemeit s könytől nedves arczát száritgatta.
Az anyja ott feküdt előtte, simogatta a homlokát, majd csókolta a
lábait. Már nem gondolt a megváltásra, már nem törődött magával, csak a
fiát akarta volna megmenteni. S hogy más módot nem tudott, a szavaival
igyekezett megtartani magának. Remegő hangon tagadott mindent, tagadott
vadul, kétségbeesetten, meggyőzőn, mint a hogy csak a nők tudnak
tagadni. Azután minden gyöngédségét fektette bele a hangjába s szólott
szépen, meginditón:

– Képzelődés az egész, lelkem, fiam, nem lesz semmi bajod, ápollak majd,
őrködöm feletted…

Pásztor Endre belevágott a szavába. Az ő nagy, megbocsájtani tudó
lelkéből szólott:

– Ne mondd tovább – nekem végem van. Ápolsz, adsz majd enni, inni, a
mikor huszonkét esztendős csecsemővé leszek? Tanitsz majd beszélni,
irni, olvasni újra, megmosdatol és megfésűlöd szépen a hajam, ugy-e bár?
Ne beszéljünk róla, csak imádkozzunk mind a ketten, te is, én is azért,
hogy minél rövidebb ideig tartson. Ne a hosszú életemért, hanem a gyors
halálomért imádkozz, ha szeretsz. Én, teljességgel el vagyok itélve,
csak azért kell élnem még, hogy az itéletet végre lehessen hajtani
rajtam, csak azért kell életben maradnom, hogy az életet elvehessék
tőlem.

Magdolna fuldoklott és fuldoklott vele az a boldogtalan gyermek is, mig
temette magát, mig elveszettnek érzett s tudott mindent. Azután szólott
ismét, maga elé meredt szemekkel, mintegy önmagának beszélve, szomorúan,
lemondóan:

– Egy eszmém volt, szeretni, forró, örök szerelemmel, nagygyá,
fenségessé lenni abban. Most már tudom, hogy sohasem fogom elérni.
Borzasztó, kínos lemondás! Se jobbra, se balra, se vissza nincsen út
immár. Hát csak előre, egyre-egyre előre… Minden nap, minden órában egy
árnyalattal sötétebb lesz a lelkem. Mindenben, mindenben csalódtam. És
semmi keresni valóm nincs.

Visszahanyatlott s összegubbaszkodva huzódott meg az ő szegényes
pamlaguk sarkába. Ugy volt ott órákon által, nem látva az előtte térdelő
édes anyját, nem hallva összefüggéstelen beszédjét. Azután mintegy
összeszedve magát, felkelt s ment nyugalmat keresni a redakczióba az
emberei, a pajtásai közé, oda, a hol az már rég ideje elveszett.
Magdolna nem akarta elbocsájtani. Mind a tiz körmével bele
csimpaszkodott a fia kabátjába s Endre a piszkos padlón vonszolta maga
után az anyja piszkos testét. Gyönge kabátja kiszakadt s ugy tetszett e
perczben, mintha az a rongydarab, a mely a Magdolna kezében maradt,
volna minden emléke az anyának a fia után. Kibomlott, szép szőke
hajával, mely mintha gyönge testének minden erejét szivná fel magába,
hentergett a földön, mig Endre oda szólott neki, már csak a küszöbről:

– Ugy lehet, hogy mi ez életben már nem látjuk egymást többé. Még
egyszer jőjjön rám… s jöhet minden perczben. Nekem végem akkor –
meghaltam. Igy hát, isten veled!

Ime, ez volt a kiengesztelődés, a melynek vallásos ünnepiességét csak a
Magdolna keserves jajveszekelése zavarta. Hason fekve, majd a karjaira
támaszkodva, nyitott szájjal, kidagadt orrczimpákkal, irtózatos
félelemtől telt szemekkel meredt rá a fiára, a ki onnan a küszöbről
mondotta el az utolsó szavait az anyjának. És a mikor távozni látta, ugy
rémlett, mintha megőrült volna abban a sikolyban, a melyet küldött utána
bucsúzásul. Mint kikerülhetlen vész előtt a gőzmozdony füttye, kiáltott
ez a sikoltás, a rémséges véget jelentve. Pásztor Endre megállott az
ajtóban s nézte, mint zuhan vissza az a felemelkedett test a szoba
sikálatlan padlajára, kimerülten, elaléltan a fájdalomban. A keze
reszketett az ajtó kilincsén, valamely titkos ösztön taszitotta az anyja
vonagló teste felé. Sirni akart volna, de nem tudott már. Kiszáradt a
torkában, kiszáradt a lelkében. Legyűrte az ösztönét, bár minden izma,
minden porczikája ugy érezte, hogy ehez a gyilkos asszonyhoz tartozik. S
még sem akarta látni, miként hánykolódik, porosan, megszakadt ruhában,
lyukas czipőben ott a földön. Ment, sietett el. Besompolygott a
redakczióba, alig vették észre. A munkatársak mind oda künn voltak az
első szobában, néhányan a pamlagon, néhányan Kármán iróasztala körül.
Vígan, élénken folyt a kaszinózás, hogy a kiadó nem volt benn a
városban, hanem künn mulatott a családjánál a zugligetben. Pós Ákos volt
fenn a redakczióban s érdekes részleteket beszélt el egy csődbe jutott
kormánypárti képviselőről, a ki az ellenzékiekhez fordult pénzsegélyért.
Kaczagtak s azt mondották, hogy nincs pártkülönbség akkor, a mikor az
embernek pénzre van szüksége. Hát beszéltek a pénzről s mindjobban
belemelegedve valósággal dühbe jöttek. Rajongtak a pénzért mindannyian
és mégis gyűlölték, mert nem birtak vele. Halmos, a redakczió
pesszimista ujságirója, a ki azt hiresztelte magáról, hogy csak a
lustasága miatt nem lőtte főbe magát eddig, fanyar hangon vágott bele a
vitába:

– Mi értéke van a pénznek, ha az ember nem kaphatja meg érte azt, a mit
kiván?

A sorosok más véleményen voltak. A pénzről szólva, sovár kifejezésűvé
változott az arczuk. Az volt az istenük, az oltáruk, az előtt rogytak le
vallásos áhitattal, imádkozón. Az életnek is csak azért volt értéke
előttük, mert sorokat és pénzt lehetett szerezni benne. Minden czéljuk,
minden ambicziójuk csak a pénz felé tört, abban volt meg a poézisük, a
művészetük. Az öt- és tizforintosok felirása, törvényczitátuma volt a
legszebb költemény, a legerőteljesebb széppróza előttük; az öt- és
tizforintosok viznyomású képei voltak a legdrágább, legklasszikusabb
festmények, a hatosok csengése a legtündéribb zene előttük. Csak pénz,
pénz kellett nekik s az övék volt a világ.

– A föld legszebb asszonya az enyém, ha pénzem van! – kiáltott
lelkesülten az egyik soros.

A társai mosolyogtak. Ma jó napjuk volt, mert két irodafőnök, négy
pénztárnok és egy miniszteri számtiszt sikkasztott, azonkivül
meggyilkoltak egy öreg urat a kigyó-utczában, a népszinházban tűz volt,
a melyről czikkükben azt jegyezték meg, hogy majdnem végzetessé vált.
Hanem azért mégis haragudtak arra a fiatal emberre, a ki mint a
»titkolódzók« egyike, azt jött fel kérni a redakczióba, hogy a nővérének
egy huszártiszttel való szökését ne tegyék bele az ujságba. Hivatkozott
a család renomméjára, mig az egyik soros neheztelő hangon vágott közbe:

– Huszártiszt, aranyos kardbojt, csak nem árt az önök renomméjának?

Kármán, a segédszerkesztő, ezuttal is jószivű volt, mint rendesen.
Megigérte, hogy a »Hirek Kürtje« hallgatni fog az esetről.

– Pedig ez ugyancsak nem menti meg a leányt s nem sokat változtat a
dolgon – jegyezte meg szomorúságot tettetve, Pós Ákos.

A sorosok hála- és örömtelt pillantással adóztak a képviselő szavaiért.
S ez, gyönge sóhajtással hozzátette még:

– A mikor kérem, huszártisztek és papok olyan jól értik a dolgukat.

Azután a papokról beszélt ismét. Elmondta, hogy a karasztói plébános azt
a fiatal leányt, a ki gyónáskor töredelmesen bevallja a bűneit,
bűnbánósága jutalmául meghivja ebédre magához. A pesszimista ujságiró
nem állhatta meg megjegyzés nélkül:

– Ugyan nyomorúságos lehet annak a plébánosnak a főztje!

Hát Pós Ákos meglepődött:

– Nyomorúságos? Kitünőek ezek az ebédek, – s azután desszert is szokott
lenni utánok.

Kaczagtak. Halmos félrehuzta keskeny, finom ajkát:

– Desszert? Megkérgesült izzadtság és hagymaszag.

Érveltek ellene mindannyian. Pós Ákos azt mondta, hogy csak a
piros-pozsgás parasztleány ér valamit, Kármán panaszkodott, hogy
fővárosi embernek csak ezekből a beteg, utczai leányokból jut, a kik
rouée-k egytől-egyig, különben pedig olyanok, mint a köpőládák. A
pesszimista engedett, csak azt jegyezvén meg, hogy teljességgel mindegy,
akár ez, akár az, a mikor gyönyört egyikük sem nyujt.

– Hát a húsukban nincs különbség? – kérdezte mintegy lelkendezve a
szerkesztőség egyik fiatal tagja, ki egész testében remegett, a mikor a
nőkről beszéltek s a ki minden pénzét rájok költötte. Halmos csak néhány
másodpercz multán válaszolt, akkor is vontatva:

– Én csak a vendéglőben teszek különbséget hús és hús között.

A többiek meg akarták győzni, de hiába. A sorosok hallgattak; ők a
cselédleányokkal is megelégedtek. Csak az egyiknek, egy apró szemű,
alacsony fiatal embernek, ki a föld legszebb asszonyát áhitozta az
előbb, volt e téren magasabb ambicziója. Derűs fény látszott végig
ömleni kávészin arczát, kis szemei csillogtak, mig szólott, kigyúlva a
hangjában:

– Az operaház ballerinái! Nagy ég, milyen hárem!

Kinevették. Szegény fiu, milyen tévedés!

Pós Ákos kötelességének tartotta megtériteni a balgát. A Kármán
praktikus szelleme is beleszólt:

– Ki vannak azok tánczolva, el vannak nyűve mindannyian.

Ellenben a szerkesztőség egy másik munkatársa tapsolt az örömében.
Felugrott a kanapéról és vállon ütötte a ballerinákért rajongó sorost.

– Hány éves ön?

– Tegnapelőtt lettem husz esztendős.

Még nagyobb lett az öröme. Ragyogó arczczal szólott, önérzet volt
mindegyik szava:

– Ime egy élő bizonyitéka az én theoriámnak! Husz éves és szerelmes a
ballerinákba.

Azután elmondta a theoriáját, senki sem tudta, hányadszorra.

– A fiatal ember, kéthónapos korában, a nőnek csak a keble iránt érez
evidenter fogékonyságot, romlott izléssel csak a puha emlőkért rajongva.
Ez az első epocha. A második epochában blazirttá lesz a fiatal ember,
mig tizenhárom éves korával új epocha nyilik meg. Ez a legszebb és
legköltőibb minden epocha között, a miért ebben fakad a szerelem. A
tizenhárom éves fiatal ember magányban, elhagyottan áldoz a szerelemnek,
szerelmesei csupán képzeletében élnek, mig a megvalósulás boldog
jövőjéről álmodozik. A boldog jövő a negyedik epocha, a melybe
tizenhatodik évével lép a fiatal ember. Szerelme tárgyát kizárólag idős
asszonyok képezik, két hosszú esztendeig. Az ötödik epochában a
tizennyolczadik esztendőtől egészen a huszonegyedikig – ime ballerinákat
és szinésznőket imád az ember. A hatodik epochában párosul rendszerint
az ész a szerelemmel, az ember a szűzekért és a hozományért rajong,
tüzesen, szenvedélylyel. A hetedik epocha – hét, ez szerencsétlen szám –
a legszomorúbb, mert reakczionárius. Az ember csak önmaga iránt érez
szerelmet és teljességgel boldog, ha nem tud egyebet – csak járni.

Komoly filozofus módjára beszélt s nézte, kereste a hatást. De nem akadt
senki, a ki a léhaságát meggratulálta volna. Csak Halmos, örvendve, hogy
van mit kétségbevonnia, szólott, végig nyujtózkodva a pamlagon, a melyen
egyedül maradt:

– Nincs helyesen, mert az a hetedik epocha beköszönt néha ötödiknek is.

A többiek igazat adtak a pesszimistának. A theoria meg volt döntve, a
theoretikus megczáfolva. Boszankodott s védte a thezisei igazságát. De
hogy Halmos nem engedett, ő sem hagyta annyiban és irónikus mosolylyal
vágott oda neki:

– Talán nálad… meglehet…

Ezzel aztán komoly húr lett megpengetve. Halmos beszélt az ő
gyermekéveiről, az ifjuságáról. Ugy nőtt fel, mint az útszéli dudva,
árvaságban, elhagyatva. Nem látott még szépet ezen a világon s ha az
általában létezik is, ő neki nincs érzéke iránta. Előtte csak szenny,
piszok és nyomor volt és van mindig, nem ismer mást, csak fájdalmat, az
öröm, a szerencse alvás közben éri. Az érzékeiben eltompult, a lelke
sivár, neki nem volt sem első, sem hetedik epochája. Neki csak küzdelmei
voltak, abba veszett bele minden ereje, abban pusztult el a lelke.
Tanult, magolt éjszakákon által s most látja, érzi, mennyire
haszontalanul lopta az idejét. Minek tudással tömni meg azt a fejet, a
melyet ha nem is golyó, de egy tégladarab fog szétlocscsantani
előbb-utóbb. A Lipót-körúton lakott és a hosszú út mentén valóságos
lázzal épitkeztek. Ott járt mindig a gerendás emelvények és ágaskodó
épületek alatt s azt mondta, hogy valamelyik lezuhanó tégladarab a
fejéből fog épületes dolgot csinálni.

Pós Ákos fel és alá járt a teremben. Igazat adott Halmosnak annyiban, a
mennyiben azokat az örökös épitkezéseket maga is brutálisnak és
veszedelmesnek találta. Azután oda ment a segédszerkesztőhöz,
barátságosan átkarolta s belenézve az arczába, mosolyogva szólott:

– Persze nem boszankodnánk, ha a mi házunk is ott épülne.

Hozott czikket magával és jónak látta a bizalmaskodást a megjelenés
okából.

Kármán fáradtan emelte meg a vállait. Még a fülében voltak a Halmos
resignáló szavai és nagyon sokban egyetértett azokkal. Halkan sóhajtva,
mondotta:

– A mi telkünk a temetőben van. Mi nem fölfelé, hanem lefelé épitkezünk,
– nekünk elég a pincze is, csak csendes legyen.

Amaz emberek közé tartozott, a kik csak nagyon ritkán beszélnek a
halálról, de elég intelligensek gondolni arra.

Hát Pós Ákos ugy látta, hogy a czikke megjelenésének nem igen kedvez a
hangulat. El akarta ütni a memento brusque tolakodását és vidáman
jegyezte meg:

– Lárifári, sohse halunk meg! Előbb nekem miniszterré, magának
képviselővé kell lenni.

– A csontvázak parlamentjében! – vágott közbe Halmos, tompa
egykedvűséggel.

Pós mind türelmetlenebb lett.

– Van ott napdíj? – kérdezte.

Halmos elgondolkozott. Nem tudta, mit kell válaszolnia, hogy
pesszimizmusához konzekvens maradjon.

– Nincs! – felelte végre.

– És nem sztrájkolnak?

– De sztrájkolnak ám. Szörnyű sztrájk! Mi élők iszszuk meg a levét. Mig
megkapták a napdíjaikat, csak egy törvényt hozhattak, azt is az élők
felett. S az ő törvényük hazafias tendencziája az, hogy mindannyiunknak
le kell jönnünk hozzájuk, akarva, nem akarva, az ő parlamentükbe, az ő
országukba karzati közönségnek, választóknak és képviselőjelölteknek.
Mert hogy napdíjat nem kapnak, nem tanácskoznak s igy nem
változtathatják meg ezt a képtelen és kellemetlen törvényt. Pedig
megmásitanák, mert már nagyon sokan vannak, választók is, karzati
közönség is alig férnek el odalenn. És a mellett nekünk élőknek kell
folyton kibővitenünk a parlamentüket, az országukat, nem is sejtve, hogy
azt magunknak bővitjük ki.

– Milyen bizarr gondolatai vannak magának! – szólott Pós Ákos hideg
gúnynyal, azt akarva mondani, hogy bolondokat beszél.

Azután elővette a szivartárczáját s kitárva azt, ott tartogatta Halmos
előtt:

– Kérem, gyujtson egy szivarra. A füst az jót fog tenni.

Olyan kedves hangon beszélt, mint az orvos, a mikor beteg gyermekkel
véteti be az orvosságot. Rágyujtottak mindannyian; a sorosokat csak
czigarette-el kinálta meg. Odakünn verőfényes őszi délután volt, idebenn
füstfelhők terjeszkedtek mind szürkébben, mind sürűbben. A sorosok
siettek el, ki-ki a saját sorai után, Pós kivette a czikkét a zsebéből.
A sürű sorokkal teleirt foliánsokat oda tette Kármán elé.

– A munkaadókról irtam czikket. Meg kell védeni őket, azt hiszem…

Kármán lehajtotta a fejét. Kis vártatva jegyezte meg:

– Igen, meg kell védeni… a lap szempontjából.

Pós Ákos megdöbbent:

– És különben?

– És különben ép ugy kellene támadni őket mint teszik azt a többi lapok
s mint teszi különösen az »Új Magyarország«.

Arról az »Új Magyarország« czímű lapról beszélt, mely a legteljesebb
meztelenségben állitotta szembe az igazságot az igazságtalansággal s a
mely ugy rémlett, mintha egy új kornak volna előfutárja.

– Nyomorúságos a munkások helyzete! Ebekkel különben bánnak!

Megélénkültek a szemei, megdagadt a hangja, mig a megfizetett
kötelesség, a megvásárolt meggyőződés összetűzött az igazsággal, a
humanizmussal.

De a kenyér győzött csak ezúttal is és Kármán, a régi, szenvtelen
segédszerkesztő lett ismét. Az ő halk, jóleső hangján mondogatta:

– Végre is a lap szempontja a domináló, a parancsoló.

És a Pós Ákos irását az egyik szedőgyerek, a ki a kéziratokkal szaladt
szerkesztőségből nyomdába, rohanva szállitotta el. Kármán utána
kiáltott:

– Első vezérczikk, cicero ritkitva!

Pós fellélegzett. Rágyujtott a második szivarra és hallgatta mosolygó
szemmel, a mint a segédszerkesztő malicziózusan ismételgette:

– Meg kell védeni a munkadókat!

Délutáni öt óra volt s az őszi nap nem akart alkonyodni. Napfény és
kóválygó füstfelhő töltötte meg a redakczió első szobáját. Az üvegajtó
folytonosan nyitva állott s az udvarról nyomdász-leányok és szedők
jókedvű kaczagása hallatszott fel. Mulattak, szeretkeztek, ugy tetszett
ki a hangjukból, mintha az életnek még a legcsekélyebb gondját se
ismernék. Az udvar is, a redakczió is mindjobban megélénkült. Lenn a
munka kezdete előtt áldoztak a szabadságnak, a melynek még volt ingere
előttük. Fenn nem volt szabadság, a munkatársak az ízét is elfeledték
már. Még akkor sem voltak szabadok, a mikor nem kellett dolgozniok, csak
a rabszolgakötél volt hosszúra nyujtva és tágra eresztve. De azért jól
esett lenn is, fenn is a pihenés, a melybe hirtelen brutalitással vágott
bele a rotácziós masina dübörgése. Az udvar üvegfedeles gépházában
szólalt meg s ugy rémlett, mintha menydörgésszerű hangján, valóságos
majesztással hirdetné, hogy az udvarbeli nyomda, az első emeleti
szerkesztőség csak néki dolgozik, csak őt hizlalja, az emberek lenn is,
fenn is, az ő leigázott alattvalói, lánczrafűzött helotái. Pedig csak az
volt minden, hogy Husák a gépmester, megszokott délutáni próbáját
tartotta az ő vasóriásával. Egyszerű kisérletezés volt az egész, nem is
vették másnak, ámde azért az udvar is, a redakczió is csak örvendett, a
mikor végre megszünt a zaj.

Az expediczióban, a nyomdában a még mindig világos nap daczára,
kigyúltak a vastagkanóczos gázlámpák, a rövid szabadság véget ért, a
munka hivta az embereket. Az udvar kihalt, csak a hatalmas papirhengerek
maradtak ott, mig benépesült a nyomda, mig megtelt az expediczió
helyisége. A szerkesztőségben egyre folyt a kaszinózás, hogy
mindsürűbben érkeztek az emberek. Az összeverődött társaság
felvonultatta az egész világot maga előtt, beszélt ugy, a hogy irnia nem
volt szabad, kritizált oly módon, mint a hogy azt az ujságban nem
tehette.

Lutter Antal is fenn volt a redakczióban. Mindegyre marasztalták, mert
szerették mindannyian s hallgatták örömest a beszédjét. Azt mondták
róla, hogy fényes elme, hogy valóságos akadémia a feje. És Lutter
engedve a marasztalásnak, beszélt az ő éneklő hangján, szépen és
érdekesen. Ezuttal is csak az volt tézise, melyet már rég ideje vallott
a magáénak. A közvélemény prostituált. Egész Magyarország agyagból gyúrt
és hamis aranynyal aranyozott bálványoknak hódol, azt hive róluk, hogy
istenek. Szentségökben, nimbuszukban, megközelithetleneknek tartja,
balga hittel ugy véli, hogy fel kell néznie rájuk, pedig voltaképen le
kellene nyulnia, hogy megrázhassa az üstökük. Belemeredt kiterpesztett
tenyerébe, mintha ott fészkelne egész Magyarország, melyet egy
kiforgatott zseb módjára lát kivülről is, belülről is. Hátravetett
kalapja alól kidomborodott magas homloka, csend volt, mig beszélt. A
parlamenten kezdte és végezte az orpheumon. Erősitgette, hogy értéktelen
dolgot produkálnak mind a kettőben; azok, a kik különbek, a kik nagy
eszmék apostolai: nem boldogulhatnak. És az volt a véleménye, hogy ma
nem szabad külömbnek lenni. Az ember csak olyan manapság, mint az
inggallér. Mindannyinak egyenlőnek kell lennie s ha valamelyik
magasabbnak vagy szélesebbnek készült, azt kidobják könyörtelen a
tuczatból. Ime a nagyot teszik semmivé, a közönségest pedig szentté
avatják. Egy arczizma se rándult meg, a mig ismételgette:

– Szent inggallér – minő képtelenség!

A többiek mosolyogtak. Halmos a hátára feküdt a pamlagon és szótlanul
élvezte a Lutter Antal beszédjét. Csak később jegyezte meg tompa hangon:

– És ezek az inggallérok piszkosak is!

Hát Lutter rábámult a pesszimistára. Nézték egymást közösen egy jó
darabig, aztán Lutter szólott ismét, lelkesitve, biztatón:

– Ezt irja ki az ujságba! Megmosdatni azokat a piszkos inggallérokat,
vagy sutba velök, ha már megkérgesedett rajtok a szenny. De nem, az
ujságok még mindig vakitó fehérnek látják őket. Nem az a szabadsajtó, a
melyik nem kerül a czenzura alá, hanem az, a melyik senkinek sincs a
zsebében, a melyik vakmerőn és kiméletlenül kimondja az igazat!

Valóságos kéjelgéssel hallgatta a redakczió, mig felkavarodott dühe és
elkeseredettsége hangot adott a meggyőződésének. Mintegy a hajuknál
fogva ránczigálta elő az irodalom és művészet minden nagy emberét, azt
mondva róluk, hogy nem állanak sem eszmei, sem művészeti alapon, fel
vannak kapva, fel vannak fújva, mint a libamáj. Pedig csak meg kellene
nyomogatni őket egy kissé s azután, ha jajgatva is, de bizonyára
összezsugorodnak.

Pós Ákos unatkozva vágott közbe:

– Minő kegyetlenség!

Lutter már nem birt magával. A hangja megrekedt, a mig folytatta:

– Nem kegyetlenség, hanem tisztalátás. Az emberek természetrajza meg van
hamisitva, hogy egy bolhából elefántok lettek. Érthetetlen! Minő
irtózatos szembetegség jött erre a mi korunkra. Az embereknek
nagyitóüvegük van a szemüregükben, egészséges szemgolyók helyett! És
milyen gyávazság a kritikában, milyen gyámoltalanság az igazság
kimondásában! Hurray őrültségeket komponál: ez isteni muzsika; Urmánczy
franczia szegénylegényeket fest, de ő a legnagyobb magyar genre-festő,
nem törődik a magyarokkal, de a legnagyobb hazafi; Márfalvy a Gambetta
beszédjeit veszi bizományba, de azért kitünő államférfiú és szónok;
Tószy nem tud magyarul, de azért nagy magyar drámairó: olyan magyar
paraszt leány még nem létezett a föld hátán, a milyet Aranyosné
produkál, de azért ő mégis a legnagyobb magyar művésznő!

Erre már elkomolyodott Pós Ákos is és ő ép ugy hallgatott, mint a
redakczió összes emberei. Csend volt, a mikor Lutter kivágta az ő utolsó
mondatát:

– Tessék hozzányúlni ezekhez az emberekhez! Harapnak ugyan, de beletörik
a foguk!

Hát erre megszólalt a Kármán opportunizmusa:

– Nem lehet. Csak nem csinálhatunk botránykrónikát!

– Igaza van, – szólott Lutter. Azután lehajtotta a fejét és maga elé
mondogatta:

– Szomorú állapot az már, a mikor botránynyá lesz az igazság kimondása.
Ám tömjénezzenek önök továbbra is politikai pojáczáknak, a társadalom
svihákjainak, az irodalom koldusainak, a szinházak negyven krajczáros
fotográfusainak. Én nem teszem többé!

Szilárdan, lendülettel szólott, mintha maga volna az igazi Lutter. A
redakczió tagjai és vendégei meglepődtek. Aztán mintegy kórusban
kérdezték egyszerre:

– Ön kilép a »Hazánk« szerkesztősé

A Lutter Antal arcza kiderült egészen. Már ismét énekelt a hangja, a
midőn válaszolt, a mellén összefont karokkal:

– Igen, kilépek. Én nem birom ki tovább. Tanári állást keresek, ott
megmondhatom nyiltan: kedves tanitványaim, ökrök vagytok!

Az egész redakczió kaczagása kisérte, mig sietett el. Pós Ákos utána
szólott:

– Este megvárlak a Szikszaiban.

E közben csak egyre járták a látogatók. A vasutasok árvái, tanitók
özvegyei, búsúló gyermekek, levert szülők az egymás bajait panaszolták.
Egy fiatal jogász nyiltterezni óhajtott, néhány sor irást hozva a
melyben ellenfelét, a miért nem akart fegyveres elégtételt adni, »gyáva
gazembernek« nevezi. A nyilatkozatot különben két hasonfoglalkozású
társa is aláirta. Csaknem egyidejűleg a jogászszal lépett be a
szerkesztőségbe, nagy félénken egy már éltesebb bankhivatalnok. Sok
alázattal, de még több keserűséggel mesélte el, hogy a kávéházban együtt
lévén a nejével, miként inzultálta őket egy fiatal kadét. Néhány
országgyűlési képviselő azt jött kérni, hogy a beszéde teljes szövegében
jelenjék meg, néhány azt óhajtotta, hogy a nyomtatásban már megjelent
szónoklatából kimaradt fontos mondatok, a »Hirek Kürtje« legközelebbi
számában pótoltassanak. Jöttek-mentek a táviratkihordók is, néhányan
haragosan, néhányan közönynyel, a miért tudták, hogy a szerkesztőségben
nem kapnak borravalót. Vagyon menne ezekre a táviratokra, melyekben alig
van más, mint egy vidéki nagyság tósztja, természetesen szószerinti
szövegében, valamilyen falusi bank bukása, ártatlan sikkasztások,
egy-egy pusztai gyilkosság, vagy legjobb esetben valamelyik vidéki
városkának a szörnyűséges elégése. Oda zarándokoltak a Kármán asztalához
a kőnyomatos laptudósitók kihordói is, nyugodt méltósággal téve le a
gazdájuk malasztját, az irások halmaza között jó, biztos helyet keresve
annak, hogy a drága papir valahogy el ne vesszék. Néhánynak irónikus
mosoly ült a szemében, mintha azt gondolná: »milyen bolondság az egész!«
Időközönkint megszólalt a telefon is. A mentő-egyesület vagy a rendőrség
mondott el egy-egy érdekesebb esetet, a főváros gazdag bűnkrónikájából,
szövetséges lapok munkatársai interwievolták meg a társaikat, egy-egy
fontoskodó valaki, előfizetőnek adva ki magát, azt kérdezte, vajjon
igaz-e, hogy Bismarck meghalt, ideges kiváncsiságában nem tudva bevárni
a lap megjelenését. A nyiltterező jogász legazemberezett ellenfele is, a
telefonon keresztül beszélt a redakczióval, a miért üzletember létére,
egy perczre sem hagyhatja árván az árúit. Elmondta, hogy a harczias
jogász azért küldte el a segédeit hozzá, mert szegény kereskedő létére
elment a rektorhoz panaszra, a mikor a kliense nem akart fizetni.
Különben pedig családos ember, öt gyermek atyja, nem viheti könnyelműen
vásárra az életét, a mikor az nemcsak a magáé, fehérneművel kereskedett
egész életén keresztül, minden fegyver közül csupán olló volt a kezében.
Végül könyörgött, hogy szeplőtlen üzleti nevét, már az igazság érdekében
is, ne tegyék pellengérre. Hiába volt minden, a nyilttér már meg volt
fizetve, a hirdetési díj elkönyvelve.

Karvaly Imre, a »Nagy Világ« naturalista drámairója, már mint férj
látogatta meg a »Hirek Kürtje« redakczióját. Vidéki menyasszonyát
felhozta volt a fővárosba, megesküdtek s a szép fiatal asszony nem
nagyon bánta, hogy a drámájok, melynek a sikerétől oly sokat reméltek,
megbukott a nemzeti szinházban. Boldog volt dráma nélkül is a férje
mellett. Csak Karvaly keseredett el, a mikor néha-néha az eszébe jutott,
hogy nem a közönség, hanem a szinészek buktatták meg a darabját. Oda
került Halmossal szemben s mig ez, nagy lustán kezet szoritott a fiatal
drámairóval, csak még lustább hangon kérdezte:

– Boldog vagy?

Karvaly sietve válaszolt:

– Boldog. Szeretek és dolgozom.

Azután hallgattak mind a ketten. Pós Ákos a czikkének kefelevonatát
olvasta, Kármán értekezett a lap országgyülési tudósitójával, a többi
munkatársak czigaretteztek és beszélgettek.

– Irsz drámát? – kérdezte Halmos néhány másodpercz után.

Karvaly elkomorodott. Azután elfojtott dühvel válaszolt:

– Nem irok. Elég volt egyszer örömet szerezni azoknak a komédiásoknak.

Már ekkor teljességgel kitört a düh belőle, a mikor elmondta, hogy
bántak a darabjával a szinészek. Léha módra valósággal összeesküdtek,
hogy nevetségessé teszik ennek az igyekvő fiatal drámairónak a munkáját,
melyet éjszakákon keresztül, hévvel és ambiczióval irt. Rossz darabnak
tartották s kritizálni merészelték azok, a kik egy levelet nem tudnak
megirni ortografiai hiba nélkül. És csak beszélt tovább, kiméletlenül
támadva azt a rendszert s azt a szinházi klikket, mely gátat vet minden
fejlődésnek, mely elnyomja a tehetséget, mely önmagán kivül nem tűr meg
senki mást. Erősitgette, hogy hozsannával csak a külföld műveit
fogadják, csak az imponál nekik, akár jó, akár rossz. A nemzeti szinház
egyenlő a Théatre français-val, de csak a műsorában, minden más egyébben
nagyon is különbözik attól.

A hazai kezdő irók darabját el se olvassák s ha az valahogy mégis szinre
kerül, csak azért van, hogy tönkre tegyék. Majd csakhogy sirva nem
fakadt, mig ismételgette:

– Mint mindenütt, ugy itt is elernyedve az érvényesülés. Csupa
gyilkosság, csupa bűntett.

Kármán figyelmessé lett a Karvaly végső szavaira. Bűntettről lévén szó,
meg nem állotta megjegyzés nélkül:

– Milyen kár, hogy a sorosok nincsenek itt!

Karvaly visszavágott:

– Van itt más, a ki megirhatná mindezt.

Azután Halmoshoz fordult ismét, mig ugy látszott, hogy minden dühe,
minden felháborodása kialszik a lelkéből. Az egész alakja kifeszült,
fény volt a szemében, a mikor szólott mintegy rendithetlen szóval:

– Nem tarthat igy tovább és végre is el fog pusztulni, le fog tünni ez a
csillagzat.

Majd lelkesedéssel, mintegy deklamálva kiáltott, mintha egyedül volna,
négy fal között:

– A jövő… a jövő… a remény, a megváltás!

– A jövő a halál! – mondotta hangtalanul

Halmos.

Ime Pandra András, az ismert műkritikus lépett be a redakczióba. A lap
ugynevezett külmunkatársa volt s udvariasan fogadták. Csak a pesszimista
Halmos és a naturalista Karvaly nem vettek tudomást a megjelenéséről. Ez
utóbbi odaszólott a társának:

– Hallatlan, mintha csak azért kapnák fel az embereket, mert üresek.

Halmos mosolyogva válaszolt. Gúny volt mindegyik szavában:

– Persze, hogy csak azért. Könnyűek barátom…

És Pandra András véletlenül épen a »könnyűségét« védte. Az elmult
napokban tárczája jelent meg a »Hirek Kürtje« hasábjain. Egy ujonnan
felfedezett Ticzián-képről irt, sok lelkesedéssel és még több
elragadtatással, a mester egyik legkiválóbb, legtökéletesebb alkotásának
nevezve azt a czikkében. Most azután kisült, hogy ez a hirhedt
Ticzian-kép nem egyéb egy már bizonyára porladozó dilettáns mázolásánál.

Kármán nem szerette az eféle tévedéseket. Belemélyedt az előtte fekvő
irások soraiba s azt szerette volna mondani: »Pandra ur, milyen
istentelen nagy szamár ön!« De csak néma maradt, mig Halmos, kárörvendő
nézéssel jegyezte meg:

– Ismeretes dolog, hogy Ticzián sohse festett plein-airt.

Készakarva mondott bolondot, hogy boszantsa Pandrát.

És Pandra tényleg boszankodott. Ingerült hangon vágta oda Halmosnak:

– Nem is plein-air, hanem Madonna!

Jól esett ez a kép-vita a pesszimistának. Hát folytatta, nyugodtan
kimért hangon szólva, mintha rendithetlen meg volna győződve a tétele
igazságáról:

– Az mindegy, kérem.

– Mindegy? – kérdezte Pandra, majnem irtózattal. Ő, a tudatlan,
szörnyűködött el legjobban, másnak a tudatlansága felett.

És Halmos csak folytatta:

– Persze hogy mindegy, a mikor sem az egyik, sem a másik nem Ticziántól
való.

A redakcziónak, a nőkért lelkesedő munkatársa is belement a vitába.
Valósággal vibrált a hangja, a mikor kérdezte:

– Meztelen madonna legalább?

Pós Ákos gyönyörűséggel nézte a fiatal ujságirót, a ki mindjobban
extázisba látszott jönni, a miért a meztelen madonnát már-már látta maga
előtt. De aztán hirtelen lehűlt, a mikor ugyancsak Pós válaszolt a
kérdésére:

– Csendesedjék, biztosithatom, hogy nem meztelen.

– Miért nem? kérdezte a fiatal ember csalódva.

– Mert akkor már rég megvette volna valamelyik káptalan.

Karvaly kaczagott, mig a lap theoretikus munkatársa megilletődve
kiáltott fel:

– Ejnye, hogy a festett meztelenségért való rajongást kifelejtettem az
epocháimból!

Kármán megvigasztalta:

– Még lesz időd rá, a redakczió nem igen fog igénybe venni a jövőben…

A segédszerkesztőt bizta meg a kiadó, hogy a menesztés szomorú hirét
tudassa a theoretikussal. De eddig nem vitte rá a lélek és csak most
tudta kivágni, hogy a Pandra és a lap felsülése dühössé tette.

A theoretikus meghőkölt a váratlan hir hallatára. De azután mintegy
jókedvűen kérdezte:

– Elcsapnak?

Már most megindult a Kármán jó szive:

– Talán még sikerül kieszközölnöm a kiadónál…

Közbevágott a másik:

– Oh ne fáradj! Sokkal jobban van ez igy…

– Tehát menni fogsz az egyetemre?

– Azt nem. De keresek majd más redakcziót. Az »Uj Magyarország«-nál is
kell ember.

– Pedig rosszul teszed. A te helyedben már inkább letenném a
szigorlatokat!

A theoretikus elszomorodott. Oda ment egészen a segédszerkesztő közelébe
s majdnem a fülébe súgta:

– Már késő.

Kármán meglepődve kérdezte:

– Késő? Ugyan miért?

– Az apám tönkre ment. Koldus. Nem tud keresni. Igy hát nekem kell…

Ezzel aztán vége lett a beszélgetésüknek, a melyre a munkatársak és a
vendégek, kínos ügyről lévén szó, nem is figyeltek. Karvaly a »Nagy
Világ« segédszerkesztőjéről beszélt, ki az »Uj Magyarország« redaktora
lett. Azt mondta róla, hogy genie, az életnek igaz genieje, mely
vaserővel utat tudott törni magának. Egyike azon keveseknek, kik győznek
ezen a világon.

Hát Kármán lehajtotta a fejét. Egy perczig, nézett mereven az előtte
fekvő irásokra, fájdalom zokogott ki a szeméből. Ime, ismét egy karrier,
mely ott fénylik el mellette. Csak ő tesped el az örök munka nyomorában.

Pandra még egyre védte a tévedését, azt állitva, hogy ez a
dilettans-kopia valóságos mestermű, és a szakértőt is tévedésbe ejtheti.
Karvaly az ál-Ticzián dicsőitéséhez hasonló esetet beszélt el, mely
valamelyik kraszna-parti falucskában játszódott le. Volt pedig már
emberemlékezet óta egy sirdomb a falu közepén; azt mondák róla, hogy a
falu védszentje nyugszik alatta. Apraja-nagyja oda járt imádkozni.
Valaki azután éjnek idején felturta a hantot s a mikor hajnalhasadáskor
megindult az első ökrösszekér, az ökrök is, a szekeres is elbámultak,
látva a sirban a szent-lélek helyett – kutyacsontvázat.

Mig Pós kaczagott, Pandra boszusan mondotta, hogy a hasonlat nem találó.
Azután el akarta ütni az egész Ticzián-affairet és mesélt a
szobrászokról, kiknek ez időszerint nincs pénzök. Majd az Urmánczy
szalonjával hozakodott elő s az egész redakczió érdeklődve hallgatta.
Hát Pandra kereste a hatást, mig beszélt arról az előkelő szalonról,
melynek háziura és háziasszonya, bár a legegyszerűbb polgári családból
valók, mégis csak a mágnásokat látják szivesen. A szalon ajtajánál álló
bejelentő inas ábrázatja, versenyt ragyog az úrnője orczáival, ha egy
gróf vagy herczeg érkezik. Azután dicsérte az Urmánczyné szólásmódjait,
melyekkel vendégeinek adózik, s a melyekben a legfinomabb distinkcziók
jutnak kifejezésre. El is mondta őket egymásután. Ha egyszerű
polgárember lép a szalonba, legyen iró, vagy művész, csak igy fogadják:
»Jó napot uram!« Ha báró jön, már emigy szól Urmánczy asszony:
»Rendkivül örvendek, hogy eljött…!« Grófnak egy hanggal följebb dalol:
»Boldog vagyok, hogy láthatom!« A herczegnek már extázisban mondja: »El
vagyok ragadtatva, hogy látogatásával szerencséltetett meg!!«

És ismét hangos kaczagásban törtek ki mindannyian. Csak Halmos maradt
komoly, mig maga elé mondogatta:

– Milyen nyomor!

Karvaly megtoldotta:

– Milyen nyomoruság!

Kármán szellemesnek, a lap egy másik munkatársa nagyviláginak tartotta
az Urmánczy asszony distinkczióit. Pós érdeklődve kérdezte, vajjon mit
szólana ez a vendégszerető asszony, ha egyszer egy eleven király jönne a
szalonjába.

És Karvaly felelt nagy sietve a Pós Ákos kérdésére:

– Kétségtelen, azt mondaná: »Mindjárt meg fogok bolondulni… felséges
uram!« És azután még kétségtelenebb, hogy tépné a haját vad örömében.

A redakczió hahotáját a Vadházi megjelenése némitotta el. A »Nagy Világ«
poétája szomorúnak és levertnek látszott. Egészen halk hangon, mintha
teljességgel berekedt volna, hirdette:

– Márja meghalt!

És könny futotta el a szemét. A redakczió tagjai és vendégei is
megdöbbentek egy pillanatra. Csak Halmos nem jött ki a flegmájából. Az ő
lusta hangján szólott:

– Nem kell érzelegni. Manapság még a poéták is meghalnak.

Azután még jobban elterpeszkedett a bőrdiványon, behunyta a szemeit,
mintha ő is meg akart volna halni.

Vadházi valósággal gyászbeszédet tartott:

– Ime, halott a legnagyobb ember. Árván, elhagyatva, égett ki az a nagy
lélek, mely az embereknek érzett, mely az embereknek énekelt. Senki nem
volt a halálos ágyánál, csak én. És ugy költözött el, a mint csak a
legnagyobb ember válhatik meg a világtól. Azt mondta, ne hivjanak
orvost, mert nem akar küzdeni gyógyszerekkel a természet ellen, mely
barátja volt s a melynek mindig megadta magát. De szeliden arra kért,
hogy olvassak neki Petőfi és Beranger dalaiból, mikor érezte, hogy közel
van már a halála. Ugy látszott, hogy megkönnyebbül, hogy minden ereje
visszatér. Csillogás volt a szemében, fény, mint a milyennel nem birt
még haldokló ember. És abban a nagy perczben, a melylyel együtt mult ki,
minden ereje a hangjába fult. És szólott: »Költészet! te élsz örökké és
meg vagy ott is, a hová most elmegyek.« Azután meghalt, meg sem átkozva
azt az életet, mely oly rideg, oly mostoha volt neki. Kibékülve, ő
bocsájtott meg, ő, a kinek nem tudtak megbocsájtani.

Az ömlengéseire már senki sem figyelt. Hát Vadházi csak folytatta
magának:

– Mennyire fölül állott az embereknek, mennyire különb volt, mint
mindannyiok.

Azután úgy ment el a mint jött, senkit nem köszöntve De nem is törődtek
vele. A redakczió theoretikusa Laub Arnoldról beszélt, a ki nem
pénzügyér többé. Ödipusz hazament az ő kis mezővároskájába és novellákat
ir a vidéki lapoknak. Senki sem tudta, hogy tulajdonképen miért
hozakodik elő vele. De ő maga sem. Eszébe jutott, beszélt róla.

Ezenközben Krampusz akart irni a Márja János haláláról. Bevonult hát az
utolsó szobába, hol egyedül lehetett és ime megkezdődött a vergődése.
Szikkadt, terméketlen lelkéből egy árva érzés sem tudott feltörni s
minden erőlködése daczára, meg nem ellett az agyában még a leghalványabb
gondolat sem. S íme, ő irt arról az emberről, a kiben csak úgy égett az
érzés, a kiből csak úgy ömlött a fény, a gondolat, a ki tűz volt a
szivében, láng volt az agyában. Kármán aggódva nézett az órára. Már
estére hajlott az idő s mikor fog elkészülni az a gyászczikk? Bizonyos,
hogy Márja János föltámad odáig.

S mintha ez a mai nap a halálnak napja volna, jöttek sorra a gyászolók.
Egy fiatal hivatalnok, huszéves nejének az öngyilkosságát panaszolta.
Halvány fogalma sem volt, miért ölte meg magát a szeretett nő, a
barátjai mondták meg neki, hogy mást szeretett s tisztességes akart
maradni. Hát az ajtófára felakasztotta magát a nászfátyolával. Jött
kérni, hogy ne tegyék bele az ujságba. Talpig feketébe öltözött öreg
asszony fuldoklott, a mig elmondá, hogy a fia főbe lőtte magát.
Kártyaadósságai voltak, nem fizethetett s ő is tisztességes akart
maradni. Hát golyót röpített az agyába a szobája kanapéján. Könyörgött,
hogy ne vegyenek tudomást az esetről – majd eltemetik szépen, csendesen.
Egy fiatal orvosnövendék maga jött el megmondani, hogy meghalt. A
rendőrség végzetes tévedése volt, hogy letartóztatták tegnap –
valamilyen egyetemi lopás miatt. Az ujságok tele vannak az esetével. A
főkapitány ma bocsánatot kért tőle és szabad lábra helyezte, a miért a
detektivek tévedtek. Most már ki hiszi el, hogy ártatlan, hogy fatális
tévedésnek az áldozata? Ki fog vele beszélni? Elbukott, a pályájának
vége, még a szüleihez sem mer hazamenni.

Halmos meg akarta vigasztalni.

– Ne bánkódjék, manapság ugyis mindegy, akár tisztességes az ember, akár
gaz!

Erre aztán kitört a vihar, a szabad szó viharja. Gyűlölettel, átkozódva
beszélt mindenki. Ugy rémlett, hogy felszabadult az igazság, hogy
kivilágosodott minden elme s tisztán látott minden szem. És ennek a
viharnak az volt az éktelen disszonancziája, hogy a lap tendencziája,
iránya, összecsapott s ökölre kelt a munkásai kritikájával és
meggyőződésével. Vezérczikkiró tehetségtelen fabáboknak nevezte azokat
az államférfiakat, a kiknek tömjéneznie kellett az ujságban,
lángelméknek azokat, kik mint az ellentábor harczosai nem részesültek a
lap kegyében. És anathémával sujtották egyszerre a tömjénezetteket és
koszorút fontak a lehurrogottak homloka köré, undorral szóltak azokról
az eltévesztett és elkontárkodott politikai reformokról, melyeket a
lapban, mint az ország üdvét, megváltását bálványozták. Rablópolitikának
mondották azt a taktikát, mely rést keres a törvényben, mely jonglirozik
a szöveg kétértelműségével, s mely elsikkasztja a mások jogait, hogy a
maga hatalmát növeszsze általok. A gyűlölt, piszkos bálványt kirúgták
oda az első szoba padlajára és azok, a kik imádságot mondtak neki az
ujságban, most vihogva demonstrálták, hogy bűzös sárból készült, üres és
értéktelen. A szavaikkal belemarkoltak Magyarországba, melynek élete ott
zuhogott el az iróasztaluk alatt és felszinre dobta minden szenynyét,
minden salakját. Mintha nagymosás lett volna, került elő a politikai és
társadalmi élet minden szennyes fehérneműje. Azután megfujták a harczi
riadót az »Uj Magyarország« mellett, mely bátran tiporja, vágja a
fekélyeket, hogy egészség terjedjen a nyomukba. Mig oda voltak lánczolva
kopott iróasztaluk mellé, mig toll volt a kezükben, e lap nem
létezhetett előttük. Nekik is gyűlölniök kellett, hát gyűlölték mint
azok, kiket nem a tehetség, nem a tudás tett nagygyá és hatalmassá,
hanem kik boldogultak sivár lélekkel, gyűszűnyi agyvelővel, mert
összeköttetéseik valának, mert értettek az intrigához, mert alázatosak
voltak s mert czédává tették a meggyőződésök, mert a parancs vágóhidjára
mentek bután, mint a marhák, még csak nem is bőgve, de mosolyogva s mert
végre szeszélyes, szép asszonyoknak voltak a szeretőik. S úgy tudták,
hogy mindez a piszok fel fog robbanni, mert fel kell robbannia. A
változásnak, az újászületésnek nagy napja lesz ez, mint volt az, a mikor
először láttak keresztet ezen a világon. Nincs messze már, érezték a
levegőben és áhitozták mindannyian, maguk sem tudva, hogy miért.

A lap országgyülési tudósitója volt az új kornak legnagyobb apostola,
bár referádáiban a jelennek áldozott. Undorral és gyűlölettel tette,
hisz azoknak kellett tömjéneznie, a kik, mert nem származott előkelő
családból, örökös mellőzésre átkozták s kiüldözték a hivatalából. Minden
boszúja és minden keserűsége olyan helyet kerestetett vele, a melyből
üldözőit támadnia lehessen. Végig járta a szerkesztőségeket – s úgy
rémlett, hogy a legfrivolabb irónia vezeti, mert csak ott kapott állást,
a hol igaztalan zsarnokait kellett piedestálra emelnie. Végre is a
gyomra kezdett beleszólni a boszújába, hát dolgozott éveken keresztül,
agyával dicsérve, lelkével megvetve az üldözőit. Semmi nemes czélja,
semmi ambicziója nem volt többé, megadta magát a lemondásnak. De
mélységes, engesztelhetlen boszúja ott volt a szive legmélyén, csak
elfojtva, de nem megölve a kenyér által. Elbukva, koldulva, a saját
gyermekeik asztalától elkergetve akarta látni azokat az embereket, a kik
a jövője útját zárták el előle. Mint az éjszakán át haldokló beteg, a
pirkadást esengve, úgy tört elő minden szava a lelkének:

– Mikor fognak már akasztani?

És beszélt a többiek szivéből, a mikor a Nemes Ferencz korszakát
sóvárogta Ez jelenti az új, az egészséges Magyarországot, ebben lesz
máskép minden; és ez az utolsó álom, csalhatatlanabb a valóságnál.

És mig a tiszta jövőt sóvárogták, mig elmerengtek ábrándképeken, a
szennyes jelen és a nyomorúságos valóság mintha hirtelen beletépett
volna az üstökükbe. Az egyik soros lihegve tört be a redakczióba s
szólott hadarva, minduntalan belefulva a hangjába:

– Ismét rablógyilkosság a nemzeten. Megkoszorúzták a Henczi sírját!

Mintegy varázsütésre némultak el mindannyian. Zaj és izgalom fészke lett
a redakczió. Többen szaladtak az egyetem-térre, hol az ifjúság éjnek
idején fáklyák világitása mellett gyülést tart. Mások iróasztalukat
foglalták el nagy sietve. A hirt hozó soros is elszaladt. Az utczáról
zaj és zsibongás hallatszott fel a redakczióba. Száguldó lovak
patkócsattogása, kivonuló katonák rohamlépésének monaton kopogása
váltotta fel egymást.

– Éljen Magyarország! – kiáltották a tüntető csoportok.

A váczi-utczai ház udvarára kijött az egész nyomda. Több szedő futott a
katonaság után.

Azután a Pós Ákos czikke lett az első áldozat. Kármán leszólott a
metteurnek:

– Ki kell emelni a Pós czikkét! A Henczi sírjáról jön első vezérczikk.
Minden szedőjét tartsa itt az éjszakára. Mellékletet adunk!

A munkatársaknak is kiadta a direktivákat:

– Mindent röviden!

Krampusznak is odaszólott:

– Ötven sort Márjáról, nem lesz helyünk.

Tiz már készen volt az ötvenből.

Az utczán mind nőttön-nőtt a zaj, mint fergeteg a tengeren.

– Fel Budára! – orditotta a nép, a messze utczák visszhangoztak bele.

Kármán és a munkatársak a redakczió ablakaihoz futottak.

Az első szobában megszólalt a telefon. Rimánkodó csilingelésével mintha
hitta volna az embert magához.

– Nem megy ki senki? – kérdé Kármán türelmetlenül.

Hát Pásztor Endre sietett ki a telefonhoz. Mintha valamilyen ismeretlen
ösztön kergette volna. A gép kagylóit egészen a füléhez szoritotta, hogy
a nagy lárma daczára minden szót hallhasson tisztán és érthetőn.
Hirtelen odavágódott a gép szekrényéhez egy szó, egy jajkiáltás nélkül.
A rendőrség mondta volt a fülébe:

– Czittler Magdolna varrónő, esti hét órakor, lúgsavval megmérgezte
magát és meghalt. Tettének oka ismeretlen.

– Fel Budára! – dörgött az utczáról mind jobban, mind erősebben.


XI.

Nem volt lakása, hát ott aludt a redakczió utolsó szobájában, a kanapén.
Három hetes szennyes ing volt a testén, nem törődött vele. Majd adnak
neki tisztát, ha szépen beleteszik a koporsóba. Ment, járkált az
utczákon. Néha egykedvűen, néha mosolyogva. Ugy volt ilyenkor, mintha
nevetné az életet, a világot, minden örömével, minden bánatával. S
ezenközben ugy érezte, hogy valami megszakadt a lelkében. De nem akarta
érezni, s mig látta, mint él, mint lélegzik körülötte minden, áltatta
magát, hogy ő nincs, ő nem él, nem létezik. S jól esett léteznie a nem
létezésben, mert igy nem félte a halált, nem kellett zokognia egy
elpazarolt, egy már a csirájában megölt élet felett. A lemondás nem
bántja többé; át fog surranni szépen, csendesen abba a másik halálba, a
melyben ép ugy lesz minden, mint van most, csak az agyveleje lesz
teljességgel elrothadva.

Esengte az éjszakát, valósággal sóvárgott a sötétség után. Hát a mikor
vége volt a munkának, sietett be az utolsó szobába. Kioltotta a
gázlámpákat s ugy ruhástul dőlt végig a pamlagon; kis férgek estek neki,
mintha már igazán holttest volna s feküdnék lenn nyirkos sirban.
Elaludt, de felébredt csakhamar s azontúl már nem tudott aludni. Mind a
két halántékán ütemet vert a vér, mig kidagadt szemekkel belemeredt a
szoba sötétjébe. Látott mindent. Összevissza hányt székek, idegesen
lecsapott tollak, feldúlt, félig tele irt papirok az iróasztalokon –
mind a szemébe ötlenek a sötétség daczára. Olyan volt ez a darab műhely,
mint valamelyik üres akna, mely szívta magába a munkásai életét még csak
egynéhány perczczel az előbb. Ám nem látta olyannak. Megejtette a
gondolkozását, megejtette az érzéseit az éjszaka világa, a melyről azt
mondják, hogy egészen más, mint a nappalé. Elöntötte a csend, mig elhalt
mellette az utcza kései zaja, mint sirban a lehellet. Belé szeretett
volna fogódzni ebbe a nyugalomba, megvesztegetni minden tünő perczét,
hogy álljon meg örökre. De csak nem akart megállani. Hát Pásztor Endre
élt egyik éjszakáról a másikra, hasonlitgatva, melyik volt a sötétebb,
melyik csendesebb, melyik tartott tovább. Künn az első szobában, még a
késő éjjel is, élénk volt az élet. Hordták a telegrammokat, mert
valamelyik képviselő beszámolóbeszédet tartott. S a miért az egész
parlamenti időszakot a ház buffetjében töltötte, hát volt díszevés is a
tiszteletére. Persze a távirat csak későn érkezhetett. Az operaházi
kritikus a kiadó cousine-járól beszélt, a ki ma is csak ép ugy
disztonált, mint rendesen. Krampusz a nemzeti szinház szinészeit
persziflálta. Hamus a közönség felől kérdezősködött. Érdeklődött azok
iránt, a kik még érdemesnek tartják szinházba járni. Be-behallatszott
hozzá a beszédük, ám Pásztor Endre nem hallotta őket. Élt és lélegzett
abban a maga világában, nyugodtan, talán boldogan is. Mert boldog volt,
hogy régi, ismerős érzései támadnak, melyek talán el sem hagyták volt,
hanem csak elbujtak valahol a bensőjében. Ime, most itt vannak ujból.
Egy egész csomó, egy egész raj. Olyan édesen esik, a mint áthidalják azt
a szakadást a lelkében. Künn kaczagnak, még egyre hordják a
telegrammokat, mert egy másik képviselő is beszámolót tartott. Benn az
utolsó szobában csak érez Pásztor Endre. Ugy tetszik, mintha
hipnotizálná a sötétség. Misztikus muzsika van a levegőben, a pillangók
nem tudnak dalolni s mégis mintha azok dalolnának. Hát velök dalol ő is.
Eszébe jut egy-egy verssora, el-elmondogatja magának, egészen halkan,
majdnem susogva… aztán lát is, mind tisztábban, mind fényesebben… lát
tisztaságot, fényességet. És megmondja magának, hogy lát.

– Eljöttél? Milyen szép vagy, milyen gyönyörűséges!

És csak nézi, merev, teli nézéssel. Az a két szelid nézésű szem most is
rá mosolyog, szerelmetes, édes mosolygással. Aranyszőke haja még mindig
kétfelé van simitva. Tavasz Anna most is olyan, mint a legenda
Margaréthája. Csalja, hivja maga után. Menne, de ugy érzi, hogy gyönge.
Hát Tavasz Anna még jobban hivja, még jobban csalja. És a hangja most is
olyan gyöngéd, mint a fuvoláé. Kérdezi: »Nem szeretsz már?« »Szeretlek,
még mindig szeretlek!« lihegi a másik. Aztán felkél, botorkál a sötét
szobában, ugy tudja, hogy ott van ujból a Tavasz Anna léptei nyomában.
Aztán megy bátran, biztosan; ugy tudja, hogy a Tavasz Anna szemei
vezetik. Valósággal kihajnallott körülötte. Ez a fény, a dicsőség fénye,
az egyesülés glóriája. Az utolsó gondolat jutott az eszébe. Reszketés
ejtette meg, ismeretlen érzések szakitottak bele a mellébe, mig mintha
részeg volna, dőlt oda a szoba falához. Belevágódik az egyik
iróasztalba, nem érzi; feldönt egy széket, mintha nem is történt volna.
Kihallatszik a zaj az első szobába. Hát bekiált valaki:

– Ne bántsad a patkányokat!

Ezt sem hallja. Oda van támaszkodva kifeszűlt testtel a szoba falához.
Valamikor az édes anyja állt igy a vöröskoczkás konyhában. Egy perczre
talán eszébe is jut a fiának. Mert megejti az emlékezés, hogy felbomlik,
elrothad az agyveleje, mert rémképek tolakodnak a szemei elé, önmagát
mutatva, kajlán, elbárgyulva, a mint piszokban, förtelemben birkózik a
halállal, becsunyitott, bűzös halálos ágyon. De nem akar emlékezni, nem
akar látni. Hát vége szakad ennek a csunya percznek. Következik a szép.
Tavasz Anna, ott van újból. Sohasem volt szebb, soha fenségesebb, mint
most, a mikor a szerelmesét akarta vissza magának. Kápráztatott az
alakja, elbóditott a nézése. Mert a mig elmerengett a látásán, az
asszony szeme is rajta ragadt. Beszéltek hát újból a tekintetökkel.
»Szeretlek, még mindig szeretlek!« – szólott. Pásztor Endre. »Szeress,
szeress!« – lihegte már az asszony.

Elkábult a nézésén, belekábult az érzéseibe. Az utolsó gondolat újból,
az utolsó, mely után nem lészen már mit keresni. Hát csinált és
kifestett magának egy nagy sûprem-perczet… nem látta és nem tudta a
részleteit, csak a lényegét. A nagy percz, a melyben az utolsó
gondolatot kifogja fejezni az utolsó munka… Nagy lesz, mint a milyen
nagy Tavasz Anna; fényes, mint a mily fényes ő; és le fognak borulni
egymás előtt abban a nagy perczben, a melyben tökéletesen megértik
egymást. Vallássá lesz a szerelmök s szentté lesznek ők, a kik
szeretnek.

És már jó előre is szentnek tetszik, a mint ott áll mozdulatlanul a fal
mellett, mintha oda ragadt volna.

Kezd tényleg hajnalodni. Az utolsó szobában kezd szürke lenni minden. A
Pásztor Endre arcza is szürke. Künn a szerkesztőség első szobájában a
hajnali világosság beleolvad a gázlámpák fényébe. A mint a természet
világossága összeházasodik az azbeszt izzásával, valósággal
mesalliançe-nak tetszik. Olyan kifejezhetlen sötétség ül az örök műhely
kaptafáin: az iróasztalokon és a rongyos falakon, mint a mellbeteg ember
arczán. Kármán egész alakja, a mint meggörnyedve iróasztala fölé hajlik,
ugy rémlik, mint egy monstruózus púp, az alsó teste is púp, a feje is
púp. A lap vége felé járt, az éjjel alatt csendes udvarban felébredt az
élet, a munka és a nyomor, mig fenn az első emeleti szerkesztőségben
épen ellenkezőképen volt. A földszint új kezdő életére az első emeletnek
mélységes halála adott alkalmat. Itt bevégezték a lapot, ott elkezdték.
Itt ujból lealkonyodott egy nap, véget ért, ép akkor, a mikor
tulajdonképen kezdődött, a mikor a támadó nap új reményt és új életet
teremtett azoknak, a kiknek még élet az élet, a kiknek még van remény.
És ott mintha lánczokat hozott volna magával, a munka igáját, melyben
sok fiatal ember, rossz és jó leány hajtotta bele a fejét, a mikor annyi
sok fej még párnákon nyugodott. A gyűlölt munka ért véget és a gyűlölt
munka kezdődött ujból. Milyen furcsa, milyen különös fészek volt ez a
váczi-utczai ház, a »Hirek Kürtje« palotája! Ide nem hozott örömet a
nap. Kinek is hozott volna? Pedig olyan hatalmas volt, a mikor
rézvörösen szélesedett el keletnek láthatárán, kápráztatva és vakitva
azokat a szemeket, a melyek be voltak húnyva az éjszaka, égetve és
csipve azokat, melyek irások sorai felett meredeztek, az egész éjszakán
keresztül. Ugy volt, mintha itt, az örök munka felett a nap csak
önmagának tetszenék s mig künn egy egész természet áldotta a melegét,
addig itt benn a város és a munka kellő közepében mindenki csak átkozta
önmagában. A segédszerkesztő, a ki végig olvasott mindent, azt a sok
frázist, dicséretet és lehurrogást és a szerkesztőség többi tagjai, a
kik telegrammokat forditottak az éjszaka és csinálták azt a sok frázist,
dicséretet és lehurrogást, elbágyadt érzéssel, elszikkadt lélekkel,
egészen öntudatlanul gyűlölték a napot, mely nem az ő számukra jött fel,
mely nem nekik küldött napsugarat édest, meleget, s a melynek éles fénye
csak kellemetlen akadály a délelőtti alvásban. Gyűlölték, mert nem
hozott új életet, új reményt nekik, mert csak az átvirrasztott éjszakára
emlékeztette őket, melynek sötétségébe ismét belefogyott, beletünt az
ifjuság egy napja, ma is csak ép ugy, mint tegnap és tegnapelőtt, mint
rég ideje, mióta a hivatásnak nevezett kenyér a redakczió iróasztalához
vezette őket, hogy folyton csak az éjszakát lessék, hogy sárga gázfény
legyen a nap nekik, hogy testben elsinylődjenek, hogy lélekben
elpusztuljanak, hogy dolgozzanak hálátlan tollal annak az eszmének,
melynek neve: lapkiadó és annak a csőcseléknek, a melynek neve:
közönség.

S lenn a földszinten ép ugy van, talán még rosszabbul. Itt a kemény
éjjeli fekhely kínosabb a koporsónál: tör, zúz, az elevenbe hasít,
ropogtatja a csontokat. Itt nem is emberek az emberek. Alig hunyták le a
szemüket, már is zörgetik az ablakokat, ajtókat. A sok zörgetésben
betört az ablak, elhasadt az ajtó. A kiadó nem hivatott sem üvegest, sem
asztalost. Minek pénzt költeni arra, hogy ezeket az embereket, a kik
összehordják az ezreket neki, ne érje a hideg éjjeli szél? A szamarak,
csak ugy is hordják. Félig papir, félig üveg az ablak, félig fa, félig
vastag karton az ajtó. Csak azért jó, a miért a felköltés zaját
tompitja. Ám ha ezzel nincs zaj, ugy jön máshonnan. Az udvar kéményes
üvegházában elkezdett orditani a gép, a nyomó, törő, zúzó, vágó
vasóriás. A próba meg volt. Kitátotta monstruozus száját, megmutatta a
fogait, demonstrálta, hogy tud zabálni. Ide hát az embereket! Mert ez a
kolosszális masina valóságos emberevő pokolgép; korántsem éri be a
papirral, az csak a saláta neki. A fő-étele az ember. Ide hát ember,
kiről azt tartják, hogy tökéletessége vagy a teremtésnek, kinek lelked
és szived van, ki eltartasz világtalan édes anyát, sápkóros agg apát,
bohó gyerekeket, árvákat, rongyos ruhás testvéreket. És jönnek. Egy
sereg fiatal lány tódul be a géphez. Husák a gépmester már ott van és
czirógatja a megvadult alkatrészeit, hizeleg nekik olajjal, hogy még
jobban vaduljanak, hogy még jobban öljenek. A fojtó füst felrepeszti a
tüdőt, a nedves meleg lobbot teremt a torokban, az óriási zaj
keresztül-kasul járja és megférgesiti az agyvelőt, a papirsaláta-etetés
megtöri a hátgerinczet. Ám igy még jól van minden, ha ugyan az egyik
kerék nem kap el egy gyönge női kezet, vagy meg nem ránt egy szoknyát és
nem töri két darabra azt a testet, mely magán hordta azt még csak egy
perczczel azelőbb. Ugyan, hogy örülhetnének ezek a szegény párák az új
napnak, mely csak a bakó elé viszi őket és a mely ha ád is meleget,
azért adja, hogy verejték is legyen, nehéz gyöngycseppű verejték.

És erre az elhaló és kezdő munkára, mely édes testvére egymásnak,
mindinkább nagyobb fényt és világosságot vet a nap. Ime, reggel lett az
éjszaka után. Fenn az első emeleten csend. Az udvarban zajos élet. Már
nincs álom többé a szemekben, nincs lankadtság a karokban. A nagy gépház
piszkos, esőmosta ablakai mintha reszkető zörgéssel kisérnék a rotácziós
masina diszharmonikus muzsikáját, mely hol orditó, hol rikácsoló
akkordjaival zúg, zakatol, mintegy bele a végtelenbe, szűnni nem akarva,
de mindinkább gyarapodó erővel. A gépház fülledt, olajszagú levegője
megtelik ezzel a lármával s mintha együtt reszketne a gép megőrült
alkatrészeivel. Ugy tetszik, hogy későre jár már az idő, mert a
gépmester csak fokozza a gép gyorsaságát. Aztán kiragyog az arcza, a
mint teljes erővel dübörög a gépje. Mintha ennek a kékzubbonyos,
nyomdafestékes munkásnak gyönyöre volna ott, ezernyi vasdarabnak
sikítása, gépszijjak pattogása, kerekek surlódása, papir suhogása
között. Aztán a gyönyörét is fokozza, mert itt ebben a csupa zajban is
van szerelem. A feleségét nézi, boldog, mosolygó nézéssel, a mint az, az
ujságokat hajtogatja. Az asszony visszanéz; terhes a szegény, alig birja
a munkát. Hát küldi el a férje. Hadd vigye fel az első ujságot Kármán
urnak.

Ugy megy ki, hogy zajban, munkában van az egész gépház. Fiatal leányok,
fiatal emberek forgolódnak a gép körül, viszik ki az expediczióba a
lappéldányokat. S bár csak ugy szakad rájok a munka, mégis van idejök
ezeknek is a szeretkezésre. Egy-egy fiatal, olaj-szagú munkás az ülepén
fogja meg a dolgozó leányok egyikét. Kaczagnak, sikoltoznak, ám a
hangjukat széjjeltépi a nagy zaj… hát nem történt semmi, nyomják az
ujságot tovább, mert már későre jár az idő és a gépmester csak egyre
fokozta a gép gyorsaságát.

És csak nyomják egyre tovább az ujságot. Az első példány ott van már a
Kármán kezében. Zsirosak a betűi, nyomdafestékszagú lesz tőle az egész
redakczió. Hát csak nézi megelégedetten, talán boldogan is. Ismét egy
lap, ismét egy nap!

A terhes asszony visszakerült a gépházba. Dolgozik ujból, a férje
bámulja ujból. A gyermeke bizonyára sükedten fog jönni a világra. Kármán
még mindig a lapot nézi, forgatja, nyomdafestékes lesz a keze,
nyomdafestékszagú az egész redakczió. Ám mindegy. Ismét egy lap, ismét
egy nap! Aztán megakad a szeme a Pásztor Endre nevén. Díjat nyert az
akadémiában a drámájával. Szegény fiú! Örül is, meg boszankodik is.
Krampusz ugy suttyomban adta le a hirt a nyomdába… hallatlan irigység,
talán rosszakarat is… pedig egynehány sornyi életrajzot lehetett volna
irni ehez a száraz hírhez. Igy szokás ez, ha fiatal ember nyer drámát az
akadémiában. Ám most már késő… talán mindegy is. De azért csak keresi
Pásztor Endrét, meg szeretné mondani ezt az örömhirt neki. Tudja, hogy
benn szokott aludni az utolsó szobában. Megy be.

Ott állott még mindig a falhoz támaszkodva. Már nem volt szürke az
arcza, mert reggeli napfény ömlött a szobába. Kezébe adta az ujságot.
Pásztor Endre látja… íme az utolsó gondolat, a nagy percz. Kidagadt
szemei már a részleteit is látják ennek a nagy percznek, kidagadt lelke
érzi a varázsát. A dráma… Tavasz Anna játszik benne… együtt játszik
vele, a szerelmesével. Ott van a szinház fénye, az asszony fénye a
szemei előtt. Ott zajlik el a taps a füle mellett, ott szalad el a
Tavasz Anna hangja. Ezer ember kiáltja a nevét, de legszebben az asszony
mondja. És azt is mondja, hogy íme, most méltók egymáshoz. Hát
boruljanak le egymás előtt. Ám csak Pásztor Endre borul le… azaz
leroskad inkább. Valamelyik széket öleli át; mintha a Tavasz Anna testét
ölelgetné. Aztán mondja:

– Az enyém vagy!

Igen nagy gyönyöre lehet, mert eltorzul az arcza. Nagyon csúnyának
látszik a napfényben… a lap is összegyűrve csúnyán. Hát Kármán nem tudja
nézni. Szalad el orvosért. Aztán visszajön vele, de nem akarja látni
Pásztor Endrét. Megy el ismét; az udvaron egy-egy fiatal munkásleány
mosolyog feléje. Aztán kitódul a zaj az udvarra, a mint megnyilik a
gépház ajtaja. Még mindig hordják, még mindig nyomják az ujságot; talán
nagyon későre jár az idő, mert a gépmester csak egyre fokozza a gép
gyorsaságát. Hát Kármán megelégedett, talán boldog is. Kiér a kapun,
megáll az utczán. Megnézi az óráját, hát ha el lehetne menni még a
»Tengerpart«-ba. Aztán elmegy… ott lesznek még bizonyára mindannyian. És
ott is vannak. Kármán mutogatja az ujságot nekik, a melyet elhozott
magával.

– Ismét egy lap, ismét egy nap! – mondja aztán.



VIHAR.

Még az öreg Kollár fogadta fel mindkettőt: az embert is, meg a
feleségét.

Tutajos volt a Dunán s teljességgel a tradiczió embere. Az apja vezette
a vizi mohhal benőtt tutaj végébe s kezébe adta a kormánylapát rudját.

– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!

A tutajosok nyelvén volt mondva s a fiatal Kollár megértette. Hát a
kormányrudat nem birta kiütni megkérgesült markából sem a pénz, sem a
viharverte hullám. A gőzhajózási társaság csalogatta. Meg akarták ölni
ezt a hatalmas tutajost, kinek negyven usztatója reszketett a Dunán. De
csak nem ment se kormányosnak, se kapitánynak. Tudta, hogy a tutajosok
arany-korának erősen hanyatlik a napja, látta, mint éri utól pocsolyás
gerendáit az uszályhajó, hallotta, mint zakatol mellette a gőzhajtotta
kerék. De az elkerülhetlen bukás daczára sem engedett s mig lelke
mélyéből gyűlölte a gőzpára vak, buta erejét, csak azt mondta a fiának,
a mit neki az édesapja:

– Csináld becsülettel s ne add ki a kezedből!

Aztán készült az elinduláshoz.

Cserepet akart usztatni a Dunán s ehhez kellett Márton Mihály, meg a
felesége.

Szürke hajnal feküdt a homokszinű vizen, a mikor kiment a partra. Ott
állott meg a járműve szélén, bámuló arczczal a nyilt Dunának. Ringott
vele a tutaj, mint egykor gyermekkel a bölcső. Ringott, mind jobban,
mind bolondabbul, minél közelebb ért a nagy uszályhajó a tutajhoz. Már
ott haladt el a közelében. Hát a vén kormányos nézte az óriási terhét,
melynek a gyenge tutaj a negyedét sem birná el. Mélységes gyűlölsége
gátat szeretett volna vetni a nagy lapátos kerék okozta hullámoknak,
melyek lomha torlódással, de annál biztosabban közeledtek a saját
gerendái felé. Féktelen szilajsággal tánczoltatták a tutajt, ellepték
vizzel és megnedvezték a kormányos ruháját.

A vén Kollár nem birta tovább. Dühbe jött és káromkodott – magának. Hát
az ingó tutaj, hű tutaja ledobta magáról. A viz volt mindig az eleme. Az
tartotta fenn, s az volt a mi megölte. Véletlenül a tutaj alá került s a
gerendák között csakhamar piros színű lett a viz. Parti halászok egy-egy
perczre látták még a vén kormányost, a mint a holttestet felszinre verte
az ár. De kifogni már nem birták. Végkép eltünt s mintha a Duna fenekére
került volna.

Nyugodtan, minden szó, minden hang nélkül fogadta az ifju Kollár az édes
apja halála hirét. Aztán maga is ott járkált a tutaj szélén. Kereste a
helyet, a honnan a vén kormányos lefordult. Ugy volt, hogy megtalálta.
Hát durva késével, keresztet vágott bele abba a legutolsó gerendába. Ez
volt a gyászszertartás utána. A hirt mondó halász, Márton Mihály a
napszámos, a fiatal hajógazdát nézték. Még mindég ott volt a tutaja
szélén, a beláthatlan vizmezőn merengve. Fájdalom markolt bele a
lelkébe, látni akarta még egyszer az édesapját. S a miért nem akart
felszinre kerülni, hát káromkodott csak ép ugy, mint a vén kormányos.

– Részeg volt bizonyára!

A Márton Mihály felesége sirt s ez volt az egyedüli bánatos hang a
tutajon. Karcsu testével oda dőlt a kormány rudjához, durva kötényébe
rejtette az arczát. Azután ugy maradt hosszú perczeken keresztül.
Szerette az öreg Kollárt, mert az is szerette az asszonyt. Fiatal leány
korában került a tutajra s ott volt mindég, valahányszor útra készültek.
Őt fizették a legjobban. Hát jól megvolt a tutajon. Meleg nyári
északákon csupa holdfényben utaztak. Az asszony egy hajósdalt énekelt. A
vén durva Kollár megszelidült erre. Hallgatta a nótát lehajtott fejjel,
némán. Minden szó, minden hang drága volt neki, a miért a multat
beszélte, a mikor még csak tutaj volt a Dunán. Később férjhez adta a
leányt s várta az első gyermeket. A keresztapja vágyott lenni,
kormányossá akarta nevelni. De Márton Mihályné nem fogamzott. Az öreg
Kollár azt mondta, hogy rossz asszony és elkergette a hajóról. Ma aztán
visszafogadta. Hát Márton Mihályné azt mondta magának, hogy bajt hozott
a tutajra. Köny volt kreolszin arczán, fekete szemeiben, a mikor oda
fordult az új kormányoshoz:

– Ma csak nem indulunk…

Erre az volt a válasz, hogy fel kell oldani a köteleket. Az új kormányos
menekülni akart onnan, hol a régi veszett el.

* * *

A cserepes tutaj lomhán indult utnak. Kollár, puha kalapját mélyen a
szemébe huzta s megragadta a kormányrudat. Neki szeretett volna menni
minden csolnaknak, minden hajónak, mely az utjában elébe került. De
aztán a hűvös vizi levegő kijózanitotta. Uszott a tutajával szép lassan
lefelé a Dunán. Márton Mihálynak dolga sem akadt. Hát ment aludni a
tutaj sátrába, mig a felesége néhány rongyot mosott menetközben. Mikor
készen volt a mosással és a rongyok meg is száradtak már, az ifjú
kormányos oda került mellé. Hirtelen átkarolta s megcsókolta az
asszonyt. Márton Mihályné szabadkozott, de nem hítta a férjét. Hadd
aludjék szegény. Hát aludt, de nem soká. Mert szél kapott bele a sátor
vitorlavásznába. Kollár sietett a kormány rudjához; erős karja volt az
asszonynak, hát segitett neki.

– Vihar!… mondták mindketten.

Ezuttal nem volt idő a szeretkezésre. A szél mintha egy pillanat alatt
nyert volna az erőből, egyszerre óriássá nőtt. Ugy rémlett, mintha égig
nyúló porfelhőben a part felől jönne. Nyugtalan, lázas sietséggel
kapaszkodott egyik hullám a másikra, utol akarták érni egymást.
Ezenközben leszakadt az éjszaka, hangot kapott a szél s zúgott,
sipongott, sivitott rikácsolva mint egy elromlott óriási klarinét. A
tutaj forgó-mécsese kialudt s fenn is a gyászsötét égboltozaton s lenn
is a fekete viztömegen, perczről-perczre mind szélesebben terpeszkedett
a sötétség. Féktelen szilajsággal, mintha lélek bujt vón’ belé, tánczolt
a tutaj, gerendái nyekkenve torlódtak egymáshoz, a cserepek csiripeltek,
mint az éhes verebek, mig az ég s a viz és a láthatlanba borult partok
között, mintha az éjszaka megdermedt feketeségét kergette volna a szél
vihogva, kaczagón. Egy-egy éjjeli uszályos kétségbeesett füttye, élesen
kivált ennek a viharos éjszakának a lármájából s ugy tetszett, hogy
sikitó hangja meg akarja rémiteni a szelet s hullámokat. Az uszályos
pedig, az ő hunyorgató olajos lámpáival, csak ugy hajlott, mint a tutaj.
Mert valósággal farsang volt a Dunán; tánczolt a hajó, a kisérő csónak,
a tutaj, tánczoltak az emberek s muzsikált a szél, a hullámok csobogása,
a hajólámpák zizegése, a lánczok csörgése, a tutajszálfák nyekkenése, a
kormányrúd nyikorgása.

Márton Mihály a sátort őrizte, hogy el ne vigye a szél. A felesége meg a
kormányos ott állottak a kormányrudba fogódzva. A vihar végtelen
szenvedélye bennük is szenvedélyt teremtett. A kormányosnak kifeszült a
melle, mig vágyra hangolta a körülötte orditó sötétség, mig daczolva a
kapaszkodó viztömeggel tombolt benne az erő, mig az éktelen zsivaj
kergette a vérét a fejébe. Tetszett neki a vihar, kaczagni szeretett
volna, mig mellette lihegett az asszony.

– Karolj át, ha félsz!

Az emlője versenyt hullámzott a vizzel s valósággal verte a kormányos
mellét, a mint oda szorult hozzá, a mint a karjait a nyakába fűzte. Ugy
ringottak a gyönyörben az egész éjszakán keresztül. A hangjokat
széttépte a szél, az alakjukat a láthatlan szinével festette a sötétség.
Márton Mihály csak pirkadáskor látta őket. A felesége megszáradt
rongyain voltak lerogyva mindaketten. Mintha csak azért mosta volna ki
az asszony, hogy tisztán kerüljön alájok.

Hát eltorzult az arcza, mig rájok meredt, mig nagy száját kitátotta,
mintha fel akarná falni mind a kettőt. Vér szaladt a szemébe, az agyába,
ugy érezte, mintha részeg volna. És nem tudott eljutni a közelükbe.
Alatta ringott a tutaj, ugy volt, hogy elbotlik minden pillanatban. Mint
megsebzett fenevad, orditani szeretett volna, de megrekedt, a hangja
belefult a torkába. Márton Eszter és a kormányos csak aludtak tovább. Az
éjszaka viharját pihenték ki mind a ketten. Hát ugy tudta, hogy jobb is
igy… alszanak és csak aludni fognak továbbra is. Mosolygott a
kajánságtól, nagy fejének nem is volt emberi formája többé, mig
sompolygott be a tutaj sátrába. Keresett, kutatott odabenn, óvatos volt,
nehogy zajt okozzon s azok felébredjenek odakünn. A drága szerszámot
megtalálta végre. Fürész volt. Hát reszketett az örömtől, ugy tudva,
hogy vége lesz mindennek. Ilyen hajótörés nem volt még a Dunán. A szürke
vizen, a néptelen sivár partok között, a reménytelen láthatárral szemben
és a borongós ég alatt lészen meg a nagyszerű halál. Gyors, de mégis
csendes kézzel, miként fogja elnyesni a tutaj gyékényköteleit, miként
fog menni mindenik gerenda külön-külön a Dunának. És miként lészen
csodálatos a felesége meg a kormányos őrült vergődése, megvadult
birkózása az elpusztulással, miként rémesen kaczagtató, ha majd az
örvényben együtt tekergenek. Arra nem gondolt, hogy ott csak ő is együtt
lesz velök.

Hát kúszott négykézláb a középső gerenda felé. Ha ez a többitől elválik,
ugy Márton Eszter és Kollár János is elváltak. S csak azt várta még,
hogy az ár a Duna közepére vesse a tutajt. Oda értek, a honnan nincs
menekvés. Ugy hát még egyszer megbámulta a láthatárt keletről nyugatnak,
északról délnek, vajjon nem merül-e föl hajó. Csendes világ volt a
Dunán, a szürke táj is szunnyadt körülötte. A munka jól esett neki.
Fürésze alatt pattogott a gyékény, Kollár János és a szeretője csak
szuszogtak gondtalan tovább.

– Fel fogtok ébredni, ha mosakodni kell majd… – mondogatta magának.

Aztán a munka nem haladt ugy, a mint óhajtotta volna. Tompa volt a
fürész, a gyékény pedig erős. Lázas sietség kergette a karját, a mikor
látta, hogy nem ér czélt, a mikor félt, hogy felébrednek még mosakodás
előtt. A szerszáma meggörbült a kezében, lassan-lassan vesztett az
erőből. Hát kést ragadt. Előbb a kormányos – aztán az asszony. Annak a
kreolszin-arczú, fekete szemű vászoncselédnek is átmetszi a torkát. És
itt ért véget az ereje. Mert mig ott volt föléjök hajolva, mig látta a
feleségét szépen és duzzadón az egészségtől, telt vonásain az álom
fenséges nyugalmával, kinlódott mint csapdába került patkány. Az asszony
vad szépsége, buja ajka, buja teste hirtelen lefogta. Oda volt kötve a
tekintete a felesége dagadó emlőihez, a sárgás-fehér czombjához, melyről
a hajnali szél feltépte a ruhát. Hát lehajolt s megcsókolta a
meztelenségét. Vágya az ölelésre erősebb volt, mint az, a mely hajszolta
késsel a kezében a kormányos felé. Felébredt az asszony is, meg a
szeretője is. Kikötöttek lenn valahol Mohácsnál.

* * *

A mikor készen voltak a rakodással, a kormányos elküldte a munkását. Azt
mondta neki menjen be Mohácsra s hozzon bort onnan. Márton Mihály ment.
Bizony nem a bor végett menesztették. A kormányos meg a szeretője, az
ingó tutaj után szilárd talajra vágytak. Hát oda temetkeztek a parti
füzesbe. A gyönyörük közben hirtelen hárman lettek. A vén Kollár jött
közébük. Valamilyen bolond hullám, az éjszaka viharából, verte a
holttestet arra. Rémülve bámulták mind a ketten. A vén kormányos is
visszameredt rájok, kimosott szemüregével. A ruhájából, meg a
lerongyollott húsából adott egy-egy darabot a fiának is, a
munkásasszonynak is. Szerette volt mind a kettőt s mintha emlékül adta
volna. Aztán el akart menni ismét. A bolond hullám ugy jött érte, mint a
Grál-hattyúja Lohengrinért. De marasztalták, bár rosszkor jött. Hát
maradt, mig a mohácsi káplán el nem temette. Keresztül vitték a
főutczán, a lakosság örült a látványosságnak.

Aztán mentek haza a tutajosok. Negyednapra otthon voltak s mi sem
változott közöttük. Márton Mihály megmaradt férjnek, Márton Mihályné
megmaradt feleségnek, szeretőnek egyaránt. Ugy volt, mintha a kormányos
meg a munkása szép békén megosztozkodtak volna, a nélkül, hogy
megmondanák egymásnak. Csak dolgoztak tovább, usztattak a Dunán, mig
akadt mit usztatni. Egyszer aztán nem akadt többé. Rossz sor érte a
tutajosokat; mintha a gőzhajózási társaság minden fát, minden cserepet
elfalt volna előlük. Kollár János nem akart éhen halni s okosabb volt az
apjánál. Elment kormányosnak a társasághoz. A tutaj gerendáival
valamelyik budai gyár a kazánját fűtötte be. Végre is az öreg Kollár hű
tutajai maguk csinálták a gőzt, melyet gyűlölt a vizbefult gazdájok.

És a mikor nem volt többé tutaj, szerelem se volt többé. A Márton Eszter
kreolszin arcza nem tudott tüzelni s csak két nagy fekete szeme égett,
mig azt mondta a kormányosnak, hogy szereti s nem tud el lenni nélküle.
Olyan fájdalmasan csengett a hangja, mint a mikor a hajósdalt énekelte.
A fiatal Kollár nem szerette a dalt s már unta az asszonyt. Csak durva
tutajmunkás vala, néha részeg is a pálinkától. Legyűrte az asszonyt,
fojtogatta. Márton Mihály igy került közéjök. Hát mig szerelemben
találta őket, órákon elvivódott s végre is, az ő napszámos lelkével és
agyával meg tudott nyugodni. De most, vérző feleségét látva, egy
pillanatig sem habozott. Ám kést rántott és meggyilkolta a kormányost.



MESE A HÁROM KISASSZONYRÓL.

Három kisasszony ugy tett, mint a hogy gimnáziumban szoktak a tanulók, a
mikor vége van az utolsó esztendőnek. Három kisasszony ugyanis azt
mondta egymásnak, hogy tiz esztendő multán találkozni fognak.

Mert most elválnak. Bevégezték a felsőbb leányiskolát, tanultak sok
minden szépet és jót. Egészen hosszú ruhát kapnak, a mamájok megigérte,
még vizsga előtt. Nem az iskoláé, hanem a férjöké lesznek, ha ugyan azé
lesznek. Ám mindegy. Ma fiatalok, szépek, boldogak és szüzek mind a
hárman. Hát tiz esztendő mulva? Melyiknek lesz fekete bajuszos férje,
melyiknek szőke; melyiknek lesz aranyhajú babácskája, egy, kettő, három
vagy talán négy; melyiknek lesz háza a köruton, elegáns fogata, csillogó
gyémántja, selyemruhája. És melyik lesz boldog, melyik boldogtalan. És
melyik lesz a férjéhez hű asszonyság és melyiknek lesz szeretője.

Azt mondták mind a hárman:

– Milyen édes lesz férjhez menni!

Hát elváltak, hogy férjhez mehessenek.

* * *

Az egyiket már várta odahaza a parthie. Meg volt csinálva, hogy Hári
Flóra és Kúz Artur férj és feleség lesznek.

A fiatal ember szolid ember. A »Nagy Bank«-nál van alkalmazva, az
igazgató rokona. Egykettőre ő lesz a direktor, a mostani ugyis öreg már.
Aztán szép, nagy kék szemei vannak, lelkiismeretesen ápolt szőke bajusza
és fehér keze. Az alakja egyenes, mint gyertyaszálé. Művelt, olvasta
Renant és Schoppenhauert, szereti a Wágner-muzsikát és jó szive van.

A leány, jó nevelt leány. Aztán szép is; kissé ugyan bolondos
természetű, de az nem tesz semmit. Sok van benne a szenvedélyből, a
szemeiben sok a tűzből – ez minden.

Hát Hári Flóra odaállott az anyja elébe. Olyan rendithetlen volt, mint
kőszobor. Ugy is szólott, mintha kőszobor beszélne az ő kőnyelvével:

– Gyűlölöm, utálom. Nem akarok lenni a felesége!

Azt mondták, hogy bolondos és nógatták a fiatal embert, mint nógatják a
parasztcsikót, ha megijed az országút keresztfájától s nem akar menni
előre. Bátoritották; a Hári Flóra mamája, az ő tollas legyezőjével
kergette a vőlegényt a menyasszonya után.

– Csak nem fél? Nem fogja megharapni.

Máskor azt mondta neki:

– Fiatal leány, fiatal ember… ugyan, hogyne értenék meg egymást!

Hát Kúz Artur ott volt a leány körül. Beszélt neki halk hangon,
udvariasan, szakasztott ugy, mint a hogy a bankban beszélt valamelyik
fölebbvalójával.

Azt mondta a leány:

– Ki nem állhatom.

Mert volt egy másik fiatal ember. Valamelyik ügyvédnél dolgozott a
hatvani-utczában. Egy esztendeje ismerte már a leányt, ott várakozott
volt rá az iskolánál. Olyan szine vala az arczának, mint a
borostyánkőnek. Aztán mindig hanyagul volt öltözködve, a bajusza is
rendetlen, de a fogai szép fehérek. Aztán mindig a szerelemről beszélt,
azt mondta, hogy az édes és boldogságos. Ugy volt, mintha bevezetést
csinált volna magának ahhoz, a mit egy esztendő multán mondott.

Azt felelte a leány:

– Szeretem.

Hát szerették egymást testtel, lélekkel. Elbujtak valahol, nagy az
ország, nem tudták megtalálni őket. A Hári mama pénze se került meg… azt
nem is bánta, csak a leányáért esett kétségbe. Sirt az egész napon, az
egész éjszakán keresztül. Ugy száradt ki mind a két szeme, hogy nem
látott velök többet. Aztán a teste is, meg a szive is kiszáradt.

Akkor került vissza a leány, a mikor temették az édes anyját. Flóra is
rossz húsban volt. Még az első szülés viselte volt meg. Meglátszott
rajta is, a gyermekén is. Az anya mintha lesoványodott volna – az a
kölyök pedig milyen hatalmas!

Öreg asszonyok összebujtak a fejökkel. Hallotta Flóra a mint
mondogatták:

– A leánya ölte meg… az a czudar!

– Egy kereszténynyel szökött meg! – óbégatták mások.

– Vajjon hol lehet? – kérdezték a gyászfátyolos férfiak.

Ott volt köztük, nem látták. Igy szokott ez lenni mindig.

De Kúz Arturt észrevették. Egészen más volt mint régen. Nem félénk, nem
gyáva többé. Most is a szép, feketeruhás asszonyságokat nézte. Nézték őt
is, különösen a férfiak. S bár ugy volt, mintha gyász volna a szivükben,
mégis csak maradt ott hely az irigységnek is.

– Milyen cretin!

– És milyen szerencséje van!

Igen, mert már akkor a »Nagy Bank« direktora volt.

* * *

Még a feleségével is szerencséje volt. Mert, hogy az első kisasszony
elszökött mellőle, hát elvette a másodikat.

Kúz Artur is, Helm Róza is, áldották az Istent, a miért ez igy történt.
Boldogok voltak, végre akadt bennük két élő lény, a kik megértik egymást
és nem feleselnek. Mert eddig ez csak a holttestek között vala
szokásban.

Helm Róza kékszemű, szőkehajú, gyöngéd lelkű. Ugyanilyen a férje is.
Mintha egy kehelyből fakadtak volna. Csak épen abban különböztek
egymástól, hogy az egyik örökösen terhes volt, a másik meg mindig olyan,
mint a gyertyaszál. Talán azért szerették és imádták még jobban egymást.
Minél többen lettek, annál hosszabbakká váltak a Helm Róza csókjai.
Minél több angyal volt a háznál, annál inkább érezte isteniesnek magát
Kúz Artur. És valósággal Isten vala a nejének. Nem szeretett mást, csak
a férjét; még az apját, anyját sem akarta látni, pedig ezek nagyon derék
emberek valának és nem kevésbé szerették egymást, mint a fiatalok. A kis
angyalokat sem tűrte meg maga mellett, ha haza jött a férje. Egyetlenegy
ölelésen, egyetlenegy csókon kezdte s az eltartott mindaddig, mig a
férjnek csak a bankba nem kellett mennie. Valósággal felolvadt ebben a
csendes, forró szerelemben, átszellemült, olyan boldog volt, hogy rá se
mert gondolni a boldogságára. A szemei tüzeltek; de nem volt ez afféle
veszedelmes tűz, hanem barátságos, mint a milyet pásztorok raknak. Az
ajkai reszkettek; de nem volt ez afféle lázas reszketés, hanem finom és
gyöngéd, alig lehetett észrevenni. Egyszerűen csak a férje csókját
epedte. Bolondja volt a férjének, de már afféle igazi bolond, a kit a
bolondházba kellett volna becsukni, hadonázó öreg urak és
tragőda-allürös asszonyságok közzé.

Nagyon sokan ismerték és nagyon sokan mondták, hogy bolond. A mikor
végig haladt a belváros utczáin, jobbról-balról köszöntötték az
ismerősök. Vissza se köszönt, nem is látott senkit, csak mintha a férjét
látta volna beszállani egy fiakkerbe. Megdagadt hassal, csak nehezen
tudott szaladni a kocsi után, a kiáltását sem hallotta meg a kocsis.

Véletlenül találkozott az apjával.

– Nem a férjem volt?

– A férjed? Most beszéltem vele a bankban.

Ismét csak reszketett az ajka:

– Pedig mintha őt láttam volna…

Hát az öreg Helm mosolygott:

– Örökösen magad előtt látod!

A bolond asszonyság boldog volt. Imádja a férjét, mindig csak rágondol,
nem is csoda, ha megjelenik a szemei előtt, a mikor pedig a bankban van.
Aztán mégis csak belenézett mindenik fiakkerbe. Hirtelen, mintha ismét a
férjét látta volna. Egy feketehajú asszonynyal vala együtt egy kocsiban
s mintha ijedten hátrakapta volna a fejét. Ám aztán mégis csak ugy
tudta, hogy képzelődik. Most már mindenütt látni fogja a férjét; ha
rögtön felülne a vonatra s menne Bécsbe, ott is látná, menne máshova,
ott is látná, hogy egyszer rájött a bolondság. Sietett, végezte
sebbel-lobbal a bevásárlásait, hogy mielőbb otthon lehessen, a férje
addigra már várja is talán. »Mindjárt otthon leszek!« – mondogatta
egészen tudatlanul, mintha a várakozó férjnek mondaná vigasztalásképen.
»Mindjárt otthon leszek!« – és kereste az olcsó bevásárlási helyeket,
hogy még meg is takaritson, pedig amugy is nagyon gazdagok valának.
»Mindjárt otthon leszek« és egylovas kocsit akart fogadni, már alkudott
is a kocsissal, de húsz krajczárnyi differenczia miatt nem tudott
megegyezni. Végre is, szaladt haza gyalog. Az ismerősei ismét csak
köszöntötték, ám a bolond asszonyság csak most sem látta őket. A
fiakkerekbe kukkantott be, az ismerősei bámultak utána. Nézték a
rendetlen frizuráját, a kiálló hajtűjeit, a ferdén álló kalapját, a
hanyag ruháját, a sáros alsószoknyáját, a görbesarkú czipőit. Nem bánta
az asszony. Öltözék, csipke, szalag, kalap, lakkczipő, mind mellékes
volt neki, a mikor csak a férjét szerette, a mikor az volt neki a
mindenség. Az arcza is lefogyott volt, aztán olyan szine lett, mint a
piszkos tojáshéjnak; a karjai is lesoványodtak, egyedül a hasa volt
kövér.

– Ez az asszony csak a férjéből táplálkozik! – mondogatták utána az
ismerősök.

* * *

A harmadik kisasszonyt Könnyes Irmának hivták. Ő volt a legszebb és a
legokosabb. A miért mint leány, csak szegényes terno-ruhában járt és
csak vajaskenyeret evett ozsonnára, feltette magában, hogy mint asszony
elegáns selyemruhában fog járni és osztrigát fog enni.

Szegény, tandíjmentes leány létére, szegény férjet kapott, ám legalább
díjmentesen. Fiatal sem volt már a férj, talán azért kapta. A »Nagy
Bank«-nál dolgozott ő is, csak ép ugy, mint Kúz Artur: De a miért nem
vala igazgatósági rokon, csak megmaradt szép csendesen egyszerű
hivatalnoknak. Kevés fizetése volt, nem tellett volna se osztrigára, se
selyemruhára. Ám mégis meg volt mind a kettő. Azt mondta az asszony,
hogy más egyeben takaritja meg és csak csinálta zseniálitással a
háztartás mérlegét olyannak, mint a milyennek neki kellett. Meglepődött
a férj, ám nem soká törte a fejét. Csináltak ők is e fajta külömb
mérleget a bankban.

Hát rendben volt minden. Fekete haja volt az asszonynak, olyan buja,
hogy alig tudta hová fonni a fején. Az arczbőre is sötét szinű, olyan,
mintha gyönge napsugár barnitotta volna. A szemei is barnák voltak, a
nézésök is sötét, félemletes.

De azért még sem félt azoktól senki. Ellenkezőleg: keresték azokat a
szemeket, utczán, szinházban. Ámbátor nem valának gazdagok, mégis sokat
jártak a szinházba.

Hát egyszer a barnaszemű asszony ott ragadt.

A »Nagy Bank«-ban kaczagtak a vén hivatalnokon. És a vén hivatalnok
megmaradt a vénnek.

– Nagyon szép hangja van… ismételgette.

– És nagyon szép teste van!… jegyezte meg valaki.

Ám a férj nem hallotta. Ott meredt el meggörnyedve a papirjai fölött,
mig örökösen a felesége járt az eszében. Milyen asszony! Minő sikere
van, mennyire bálványozzák! És mégis megmarad a férje mellett. Most már
a mérleg is plauzibilis. Milyen nagyszerűen fizetik! Soha nem hitte
volna, hogy a népszinház olyan kitünően honorálja a művésznőit.
Elszaladt a szinházba, kezdetben minden este, később gyakran, még
későbben már nem is járt. Kezdett szégyenkezni… ugyan miért? A miért
annak a zseniális asszonynak a férje. Aztán meggyőzte magát, hogy nincs
oka a szégyenre. Különösen a mikor gratuláltak neki a bankban. Egy nap
még a direktor is gratulált. Aztán megtette első hivatalnoknak; aztán
egy ügyosztályt bizott reá; aztán kinevezte titkárnak – mindezt, a miért
olyan zseniális felesége van. Most már igazán nem volt oka a szégyenre.
Ismét el-eljárogatott a szinházba, sokan nézték, sokan kaczagtak rajta.
Mindegy volt neki, talán észre sem vette. Aztán ismét elmaradt s várta
otthon a feleségét. Néha éjfélig is várt.

– Miért jösz ily későn? – kérdezte és ásitott.

A zseniális asszony ugy felelt, hogy nem hazudott:

– A szerelmi kettőst megismételtük, soká tartott…

Néha csak reggeltájt jött haza az asszony. Ekkor sem hazudott:

– Bankett volt a tiszteletemre…

Aztán el szeretett volna maradni egészen. De a férj kellett – ugy tudták
a szinházban, az asszony is ugy tudta, hogy többet ér, ha férje van. Hát
a »Nagy Bank« direktora segitett a bajon. Azt mondta, hogy lesz férj és
még sem lesz. A vén hivatalnok ott volt előtte ujból. A »Nagy Bank«
zúgolódott és kaczagott, ámbátor ez nem sokat változtatott a vén
hivatalnok sorsán. Ment a vidéki fiók-intézethez direktornak. Ugy küldte
el Kúz Artur, hogy akár vissza se jőjjön többé. A zseniális asszony
kikisérte a vasuthoz és szólott a férjének búcsúzáskor:

– Légy okos és hű!

Hát a férj könyezett. Aztán elutazott.

* * *

A három kisasszony közül kettő gyakran találkozik a szinházban. A bolond
asszony ott van a férje mellett, a ki csak azért bérelt páholyt a
népszinházban, mert a felesége rajong az operette-ért. Tényleg rajong,
tapsol az ő sovány kezével örömben, boldogságban.

De a két kisasszony a harmadik kisasszonynyal már aligha fog találkozni.
Ám Könnyes Irma talán mégis…? Végre is nem lehetetlen, a mikor olyan
görbe vonalba viszi az embert az élet. Aztán ha ott van a művésznő, ki
tudja, nem-e vezeti oda Kúz Artur az ő bolond feleségét?



PUSZTULÁS.


I.

Négy óra volt, a mikor meghúzták a csengetyűt. Éles hangja végig
kaczagott a konzervatorium folyosóin – s úgy rémlett, hogy a következő
pillanatban meg fog változni minden. És tényleg, a vékony hang új életet
teremtett. Benn a tanteremben, hol eddig csend vala hirtelen zaj támadt.
A tanár magukra hagyta szép, fiatal tanitványnőit. S ezek, mig elhaladt
a padok mentén, mosolygó ajakkal, egy-egy kedves, hizelgő megjegyzést
küldöttek utána. Teréki Antalnak hívták s még egészen ifjú ember volt.
Tavaly végezte zenei tanulmányait s a miért nem akadt más, hát ő kapott
tanári állást a zenedében. Széles Makart-kalapot viselt s fénylő fekete
szeme volt. Egyébként pedig harminczhat, az egészségtől duzzadó
leánynyal vala órákon át egy terembe zárva. Mindannyian feslett szüzek,
tüzelő arczczal, epedő sóvárgással az ajkuk körül, szomjas mosolylyal a
szemükben. Mutogatják, hogy érettek a szerelemre, ölelésre, letörésre. S
ime mégis, négy fehérre meszelt, meztelen fal közé kell zárva lenniök.
Harminczhat test párájától majdnem fullasztó a levegő, de hát – zenét
tanulnak. A fiatal professzor magyaráz belehevűlve. Szenvedély dagad ki
mindenik szavából. És a leányok úgy tesznek, mintha hallgatnák nagy
áhitattal, érdeklődve. Pedig csak egyes mozdulatait kisérik élénk
figyelemmel, s összebúgnak, ha formás lábain megfeszül feketeszín
nadrágja.

Minek a fiatal szivnek Palestrina és a gregorianus ének elmélete? Minek
ismerniök a pauzák bölcseletét, a mikor azt a pauzát is alig tudják
bevárni, mely hajadon voltuk s a násznyoszolya közé esik? Végre is
unalmas dolog, hát nem érdekli őket. Egy hang, egy vagy van itt csak, a
melyről beszél a szemök nézése, az ajkuk forró lehellete: »Szerelmet,
szeretkezést nekünk!«

És a tanárjok nagyon is jól hallja ezt. Mind a harminczhat leány egy
pillanat alatt a karjába dőlne. Addig is, rejtett gondolataik, titkos
vágyuk bele van tömve a levegőbe. Valósággal forradalmi levegő, melyben
a fiatal tanár majd elég. Ő is csak örömmel csapná zugba a könyvet,
akasztaná szegre minden zenei elméletét s csinálna édesebb harmóniákat.
A művészetben és a szerelemben szent a szabadság. És mégsem szabad.
Bizonyos, hogy az állását elvesztené azonnal.

– Mikár Emma!

Ott ült a negyedik pad közepén. Megremegett, a mikor a nevén szólitották
s aztán sietett ki a táblához. Szűzi derekát széles öv fogta át, karcsú
testéhez oda tapadt a ruhája. És várta, nagy, okos szemeinek a nézésével
a professzora kérdését.

– Ismét Emmát hivja ki… kétségtelen, nagyon tetszik neki.

– Emma mindennap felel…

A merészebb leányok zsongtak, mint a méhek:

– A közelében akarja mindig.

S Emma beszélt zavart szóval, izgatottan. Mindennap künn volt a tábla
előtt s mégsem tudta megszokni. Teréki Antal kezébe adta a krétát.
Valósággal kéj volt az idegen kéz meleg érintése. Hát behunyta a szemét
s úgy élvezte egészen önfeledten, a két kéz találkozásának titoknak
tetsző gyönyörét. Olyan furcsa, olyan szokatlan, olyan ismeretlen édes
volt neki. Finom bőrén végig hömpölygő érzése, mintha egészen a véréig
hatolna. Megremegett s nem tudta miért. Mintha félt volna, mintha
valamilyen titkos hang belésúgta volna a fülébe buzdítva, csábítón:
»Ragadd meg azt a kezet, s ne bocsásd el soha többé!« S mintha ebbe a
pillanatba telnék az öröklét, oly soká tartott minden. Hallotta
unos-untalan s érezte, hogy meg kell tennie. Kimondhatlan vágy ragadta
meg tele erővel, szenvedélylyel. Egyszer! Egyszer! Egyszer ragadni meg a
kezét, egyszer szoritani meg szerelmetesen. És egyszer kiáltani lázban
kaczagva: »Minek tanulni! Szeressünk inkább!«

Mily féktelen zavar támadna a teremben, mikép tudna gyújtani e szó! Az
első pillanat nagyszerű csodálkozását csakhamar legyőzné a
megnyilatkozás vészes öröme. A szeretkezés hirdetése maga volna a
megváltás ennek a harminczhat leánynak. Szétrepülnének, mint a madarak.
A kinek van szeretője, hozzá menne, a kinek nincs, keresne. Kinek jutna
eszébe zenét tanulni? Ki vágyna a két test harmóniájánál különb
összhangra még?

És Emma, az ő naiv önzésében megtartotta a tanárt magának. Miként
maradna egyedül vele. Miként folyna össze a szemeik sugára, a mint
egymásra néznek hosszan, édesen. Miként közelednék mind jobban-jobban
feléje, miként vonzaná a teste szorosan magához. És miként fonódnék az a
két kar… és miként volna boldog…

Egy pillanat varázsa mindez. Sok egy pillanatnak s a szegény leány alig
birja el. Kétszer is kezéből ejti a krétát s nincs ereje, hogy utána
hajoljon.

Már mintha a professzor is félne.

– Kisasszony…

Át kell karolni a derekát, mert elesik különben. Ismeretlen erők
kergetik a fiatal embert – s a két erős karja tartja már s a két fénylő
szem nézi egyre. Hát a halovány arcz ismét piroslik, csak a lélegzése
oly aggasztó, nyugtalan a leánynak. A szűk korál-gyöngysort letépi a
nyakáról; nem elég. Fel kellene szaggatni a derékot, a fűzőt… egy
perczig habozott, s aztán hozzáfogott a kigomboláshoz.

A leányok körül állták és segitettek a tanárnak. Egy meghízott alacsony
leányka vizért szaladt a folyóra. Mire visszajött, Emma már magához
tért. Csupán a derék eleje volt kigombolva s nem látszott csak egy kis
darab, abból a hófehér vászon ingből. Szép csendesen visszament a
helyére. Teréki elkisérte s azután odahajolt a pad széléhez:

– Jobban van már? Talán ha hazamenne…

Egészen gyönge hangon szólott:

– Inkább itt maradnék…

Hát a professzor nem válaszolt. Néhány perczig szótlanul járt fel s alá
a teremben, mig a leányok súgtak, fecsegtek.

Aztán ismét Emma felé fordult.

– Vigyáznia kell magára kisasszony. Én nem hivom ki többé, ha felelni
akar, tessék jelentkezni.

Ezzel aztán el volt intézve, be volt fejezve minden. Fellélegzett, a
mikor a négy órát csengették.

A leányok kaczagtak s Mikár Emma kaczagott velök. Hosszú rajban
szaladtak le a lépcsőn.

Lenn, a konzervatorium előtt, csomó fiatal ember várakozott.

Az a kövér leányka, a ki előbb a vizet hozta, látta meg szeladonját
legelsőbben. Lelkendezett az örömtől:

– Az unokabátyám!

Pedig a szeretője volt.


II.

Egyik barátnője, a ki szomszédja volt a padban, haza kisérte.

Szeptemberben volt s Mikárné künn ült a folyósón, fehér harisnya
kötéssel a kezében. Tavaly temette a férjét. Számvevő vala a
pézügyigazgatóságnál s igy nem hagyott vagyont maga után. A szegényes
penzióból pedig nem tellett egy gyászruhánál többre. Ez az egy is
elszakadt, az asszony nem csináltatott másodikat, hát ismét szines
viganóban járt. Ámbár nagyon szerették egymást, a mikor mindaketten
fiatalok valának. Az asszony olyan volt, mint a szelep nélküli kazán.
Felrobbant s ki kellett reperálni. A templomokban is reperálnak
manapság. Hát ő is oda került. Lett becsületes asszony, a kis poronty
törvényes gyermek. Valósággal zsúfolva volt a templom. Úgy özönlöttek az
emberek, mintha ingyen-szinházba eresztették volna őket. Mikár
Ferencznek igen sok barátja volt, kik eljöttek megnézni az asszonyt;
Rausch Klárának még sokkal több barátnéja, kik eljöttek megnézni a
férjet. Csak az eskető káplán volt, ki azért jött el, hogy mindkettőt
megnézze.

És Mikárné nagyon megbecsülte magát. Mintaasszony, mintaanya volt. Még a
gyermekét is maga szoptatta. Aztán csinált puha bölcsőt a kis Emmának az
asztal közepére s el-el nézte ő is, a férje is, mint emelgeti
gyámoltalan lábait, mint kapkod a levegőben halvány kezecskéivel, mint
gőgicsél, s mint folyik a vizszin nyál gyűszűnyi ajkai körül. Erre a kis
babára költötték a legtöbb pénzt; új pólyát, új selyemszalagot, új
fejkötőt kapott. Mikár Ferencz egy öltönyben járt mind a négy évszakon
keresztül, a feleségének is csak egy ruhája volt, az is tele tejfolttal.
A gyermek ajkáról cseppent szoptatás közben. Csend volt a szobában
örökkön, csak a kis Emma gagyogása hallatszott. Ferencz szerette a
muzsikát, hát furulázott néha-néha a kis leánynak. Gyönyöre volt a
mosolygásán, mondván, hajlik a zenére s tanulni fog, ha felnő. Ilyenkor
mintha lázban égett volna.

– Ha majd Beethovent tudja játszani…!

Nem is mert gondolni erre. Úgy érezte, hogy meghal a messze jövő e
pillanatában.

Az asszony meg biztatta:

– No bolond Ferencz, minek sírsz? Játszik, majd játszik, csak légy már
békén.

S mig a férj csendesedett, a feleség kezdte el a pityergést. A szoptatás
bármennyire betöltötte, bármennyire gyönyöréül szolgált, mégis a
mindenségétől vonta meg. De hát dajkára nem akarta bizni a gyermekét s
azután már úgysem tart sokáig. De a férje? Szereti-e annyira, hogy nem
jár máshoz? Asszonyok, kik életükben valamikor gyönge lábon állottak,
nem hisznek a föltétlen hűségben. Aztán mennyi a kinálkozó alkalom! A
muzeum-köruton laktak s a hatvani-utczán ment keresztül Mikár minden
este. Ott pedig csak úgy hemzsegnek azok az erkölcstelen leányok. Ki
vannak festve szépen s egy pillanatra a leghűbb férj is elfelejtheti,
hogy odahaza felesége s gyermeke van. S egy pillanat elég a
megbotláshoz. Tudta magáról. A gyermeke az emlőjén csüggött, a mikor oda
hajolt a férjéhez, nézte az arczát, keresett a hajában. De nem akadt
gyanus nyomra.

– A nyomorultak úgy tesznek, mintha szerelemből tennék.

Nem volt féltékeny, de utálta azokat a »nővéreket«, kikkel hajdan egy
zárdában vala együtt. Igy szokott ez lenni mindég.

– El tudsz lenni hónapokon keresztül nélkülem? Ugy-e nem jársz sehová?

Aztán mosolygott, a mikor folytatta:

– Nem tart már soká. Emmácskát a jövő hónapban elszoktatom. Még
huszonkilencz nap.

Mindennap tovább vitte a számitást:

– Még huszonnyolcz nap…

– Még huszonhét nap…

– Még huszonhat nap…

Egyszer aztán vége lett s úgy éltek, mint azelőtt. Nagyon korán feküdtek
le, de azért csak későn aludtak el. Ferencz mindenkor bágyadtan ment a
hivatalába.

Az asszony egy második gyermeket akart. Nógatta a férjét, de az
könyörgött, gyöngén és fáradtan:

– Hagyj aludni, kérlek.

Égett a vágytól. Hát átkarolta a férjét, a meztelen lábait átfonta a
testén. Azután csókolta perzselő ajakkal, szünetlen. Néha használt, néha
nem. De a vége egy volt. Emmának nem lett testvére. Mikárné sirt órákon
által, a mikor hónaponként konstatálta, hogy nem fogamzott. Később, bár
nehezen, de beletörődött. Megmaradt szalmatűznek.

Emma pedig szépen felnőtt és játszott Beethovenből az apjának. Hát Mikár
urnak igaza volt. Elaludt a zongora mellett – örökre. Még azt sem
mondta, hogy tetszett neki a szonáta. Elvitte magával az elismerését. Az
özvegy meghasonlott magával. Úgy tudta, hogy a férje szívszélhűdésében
neki is van része. De később aztán minden más bűnével együtt, erről is
megfeledkezett.

Hát Emma járt a konzervatoriumba s azt mondták róla, hogy hivatása,
tehetsége van a zenére. Szorgalmas volt iskolában s otthon egyaránt.
Kezdetben a tárgy vonzotta, később a professzor. Nem érzett egyebet
annál, hogy látni szereti Terékit. Reászegezte a tekintetét s az egész
tanórán át elmerengett az alakján. Jól esett, ha hívta ki felelni.
Szaladt a táblához s boldog volt, hogy Teréki foglalkozik vele. Belső
világa, lassanként átváltozott s ismeretlen lett előtte. Érzett, vágyai
voltak, de nem tudta, mit érez, mire vágyik. S csak egyszerre lett
intenziv minden, csak egyszerre kapott nevet a már kiforrot szenvedély,
a már kifejlődött érzés. Az anyától öröklött vére minden ízében érzékivé
tette. Minden tudása, minden gondolata egyetlenegy vágyban szaladt
össze. Nem tudta türtőztetni s hiába volt minden erőlködése. Valósággal
már-már terhére kezdett lenni a tisztasága. Nem átadni, de odadobni
szerette volna magát. És egyedül csak a professzor! Azt mondják, hogy ez
szerelem. Emma is azt mondta. A társnői kaczagtak és nem hitték el. Hát
feltette magában, hogy változtatni fog a dolgon. Nem tervezett alkalmas
helyet, rendez-voust holdvilágnál. Akármikor, az utczán, vagy a
tanteremben; ha künn áll majd a táblánál, áll majd szemtől-szembe a
professzorával. S ma minden ugy lehetett volna. Ám hirtelen eltompultak
az idegei s már késő volt, mire visszanyerték rugékonyságukat. De azért
gyönyöre volt, majd olyan, mintha egyenesen Antal okozta volna. Az érzés
melege elringatta, elbóditotta s midőn magához tért, az emléke is oly
édes vala, hogy az egész testében megremegett utána. Hazaérve is
rágondolt, de már keveselte akkor. Tisztán tudta, hogy Antallal sokkal,
sokkal édesebb, talán más is. Hát még jobban szerette, még inkább
kivánta.

Mosolygott, mikor a barátnéja fontoskodó arczczal fordult oda
Mikárnéhoz:

– Emma rosszul lett az iskolában.

Mikárné letette a kötést a kezéből. Sietett a leánya elé s horgos orra
kitágult, a mikor megcsókolta.

A kis udvari szobában fel volt terítve az ötlábú kerek asztal. Fehér,
szőlőlevél nyomású teriték volt rajta, a széles nyakú kávécsészék
füstölögtek.

– Egy kis tejeskávé talán jót fog tenni?

A vendégkisasszonynak is hozott egy csésze, kávét Mikárné.

Azután leültek az asztalhoz.

Néhány perczre csend lett a szobában. A vendégkisasszony kipirosodott
arczczal, hangosan szürcsölte a kávét.

Mikárné a leányát nézte. Ismerte a maga vérét, s gyanakvó természetű
volt. Fürkésző pillantásával mintha barázdát szántott volna a gyermeke
arczán, az ajkai és szemei körül. De az ajknak epedő tisztasága a két
nagy szem szűzi fénye teljességgel megnyugtatta. Nem is törődött azzal a
néhány nyitott gombbal a derékja alján.

A lépcsőházig kisérték mindaketten a távozó kisasszonyt. A ház udvarán
hervadt a nagy kert, csak egy-egy vadgesztenyefának volt lombos még
egészen az emeletig felnyúló ága. Lenn, valamelyik cselédleány énekelt,
miközben a kutat rángatta.

– Mily szépen laktok ti itt! – szólott a barátnő.

Mikárné végig nézett a kerten. Fanyarul mondta aztán:

– Mióta valaki felakasztotta magát ebben a kertben, azóta nem szeretek
itt lakni. Ki fogunk költözködni…

Emma megborzadt, míg nevetett a másik leány. Aztán megköszönte a kávét,
megcsókolta Emmát s ment el.

Már este volt s örült az estének. Ilyenkor olyan érdekes, olyan izgató
az utcza. Minden alak, minden megjegyzés kétes. A főváros megváltozik, a
mikor meggyújták a gázlámpákat.

Mikárné és a leánya karonfogva sétáltak a folyosón. Emma dúdolt egy
dalt. Aztán bementek a szobába. A mezitlábu cselédleány felhozta a
vacsorát. Alig birta magát, mert terhes volt most is, mint örökkön. A
házban ép azért »gyermek-bál«-nak nevezték.

Mikár mama lehányta a ruháit magáról s lefeküdt. Emma oda ült az ágyra
és csókolta az édes anyja sovány mellét. Néha egészen rádőlt, behunyta a
szemeit s úgy ölelgette az öreg asszonyt, mintha a szeretője lett volna.
Majd maga is levetkőzött s dörgölte aztán az anyja kávészín karját, mert
Mikárnénak reumája volt. Jól esett ez a dörzsölés. Egészen magához vonta
a leányát s megcsókolta.

– Nem méssz többet a zenedébe leányom…

Mintha nem hallotta volna tisztán.

– Nagyon rossz ott a levegő, nagy a nyugtalanság. Neked árt az, neked
nyugalom és csend kell.

Hát Emma megdöbbent. Majd képtelennek, lehetetlennek tűnt neki, hogy nem
mehet a zenedébe többé. Valami húzta, vonzotta oda s úgy érezte, hogy
beteg lesz, meghal, ha nem mehet. Az az édes világ a négy fal között! A
leányok, a barátnők, a kaczagás és még sok minden! Könyörgött, mintha az
életéért könyörögne:

– Oh hadd menjek továbbra is.

Oda szerette volna kiáltani az anyjának s égette torkát a szó:
»Szerelmes vagyok a tanárba s nem tudok ellenni nélküle!«

De aztán csak ennyit mondott:

– Nagyon szeretem a zenét.

– Tanulsz majd itthon leányom!

– Itthon…?

– Elhivatom a zenedei tanárodat.

Hát odaszorult az anyjához egészen, mintha melléje akart volna
temetkezni. Égő fejét hűtögette az alsó párna hidegén, de az még csak
jobban égett. Nem tartotta álomnak, hogy igy történt, hogy Antallal lesz
egy szobában egyedül, hanem élődött ezen a gondolaton s kifestette azt
magának. Aztán mintha virágmézet szürcsölt volna, szívta magába hosszú,
kitartó lélegzettel a szoba levegőjét. Mintha az, Antalt ömlötte volna
körül, s az ő testének illatát rejtené magában. Alig merte kérdeni:

– Teréki Antalt?

– Őt, igen.

Kaczagott az ágyban, mintha csiklandozták volna:

– Milyen áldott vagy te, mama!


III.

Már egy hete hordta magában.

Azután megmondta a leányának.

– Megkérték a kezedet. Férjhez fogsz menni leányom.

Ez a hír jókedvre hangolta.

– Megkérték a kezemet? Hol van a vőlegényem?

Látni akarta, ez volt minden. S a mikor látta, megmaradt a réginek.
Végre is akadt egy ember, a ki elveszi feleségül. Münch Gábor volt, a
gazdag kartongyáros. Szelid, jólelkű ember, eddig sohasem szeretett
életében. A kereskedelmi akadémiát kitünően végezte s az apja üzletébe
került. Itt vigan voltak az emberek. Az öreg Münch a halála napjáig
fogékony maradt. A kartongyári leányok valósággal a háremet képezték, a
melyet megmásitott, megujitott. Volt bérmozgalom is majdnem minden
hónapban a gyárban. Mert a leányok nem elégedtek meg az öreg
kartongyáros ajándékaival, öt-hat forintos gyürűivel, hanem ezenfelül is
meg akarták fizettetni magukat. S az öreg Münch mindig engedett. Úgy
volt, mintha a javára tette volna. Az ifjabb pedig ezenközben eljárt a
lipótvárosi kaszinóba. Megtanulta a kalábriászt, de nem igen kultiválta
azóta, mióta az apja üzletét vette át. A kaszinóba sem járt többé.
Bérelt zártszéke volt az operában, oda járt. Csak keveset értett a
zenéhez, de azért megvette a zártszéket, mert kéz alatt, olcsón kapta.
Az »Angol királynő«-ben egyedül ült a vacsoránál s haragudott a
czigányokra, a miért örökösen tányéroztak. Gazdag ember hirében állott,
hát beszéltek neki búsásan kamatozó vállalatokról, ajánlottak neki
repczét, buzát spekuláczióra, a »közelgő háború«-ra hivatkozva. Nem vett
részt a vállalatokban, nem vásárolt buzát, repczét. Kezdték nem
szeretni. Azt mondták, kiállhatatlan ember, kinek minden erénye, hogy
kitünő parthie. Aztán vége se volt az ajánlgatásnak. Egy kövér,
kopaszfejű úr járt sokat a lakására. Feljőve az első emeletre, minden
lépcsőfokon megállott s izzadó homlokát törölte. Vastag aranygyűrű volt
a mutató ujján s kaczérkodott azzal.

– Münch úr, egy nagyon gazdag leány…

Münch rá se figyelt. A közvetitő beszélt tovább:

– Számitott ezresek… aztán milyen gyönyörű! Mintha csak a Pálmayt látná
az ember maga előtt.

Ezenközben jöttek a bankból. Egy fiatal hivatalnok, meg egy zsinóros
ruhájú szolga. Váltót prezentáltak s Münch kifizette terminusra.

A közvetitő némán bámulta a pénzt. Mikor aztán a zsinóros szolga és a
hivatalnok elmentek, irigy hangon jegyezte meg:

– A gyermekeimnél lássam…

És ismét elülről kezdte az ajánlgatást. Münch figyelmes lett a névre.

– Poprai Lenke? Ez a leány nem kell nekem. Rossz leány.

A kövér úr tudta jól, de nem akarta, hogy Münch is tudja.

– Lárifári… csak az anyja…

– Ez még jobb a leányánál.

Hát a közvetitő dühbe jött, a miért Poprai kisasszonyra és a
kartongyárosra már rá szerette volna húzni a nászágy selyempaplanát. Ám
nem mert káromkodni s csak boszusan jegyezte meg:

– Soha sem fog megházasodni.

De azért Poprai kisasszonyt egykönnyen még sem akarta elejteni. Meggyőző
verve-el beszélt tovább a szépségéről, családjáról, pénzéről, modoráról.
Mikor aztán látta, hogy minden erőlködése meddő marad, azon volt, hogy
pénz nélkül még se menjen el. Áttért hát az ő másik szakmájára. A
közvetitőből kereskedő lett.

– Egy nagyon fiatal, szép leány. Alig három napja van Budapesten. Magam
mentem a vasuthoz érte, most Rothnénál van. Érintetlen s tiszta, mint a
tükörüveg.

Münch kedvetlenűl szólott:

– Ma este az operába megyek.

– Mit tesz az? Felhozom s itt lesz, mire haza tetszik jönni.

– Éjfél lesz, mire hazajövök.

– Nos? Ha megtetszik, magánál tartja holnap éjjelre is. Tudom, hogy meg
lesz elégedve… mint a multkor.

– Hol van az a multkori leány?

Habozott, de aztán megmondta.

– A Rókusba került az utálatos. Nem akart Rothnénál maradni s megszökött
egy éjjel. Csatangolt az utczákon, mig valaki összeronditotta. Úgy
kellett neki.

Aztán nem beszéltek többet a régi leányról, hanem megmaradtak az új
mellett. Addig-addig argumentált, mig kapaczitálta a kartongyárost.
Ötven forintot kért a leányért, de Münch csak harminczat igért. Oda adta
mégis, sopánkodván, hogy veszit rajta.

Egy nap aztán a Münch-házban nem fogadták többé a keritőt. Münch úr
vőlegény. Szegény leányt vesz el feleségül. Meglátta az utczán és
belészeretett. Nem akarta elhinni senki. A közvetitők, élükön a kövér
úrral majd megőrültek a dühökben. Ugy érezték, hogy veszitettek, bár
tőkét egyik sem koczkáztatott.

Hát Münch feljárt Mikárékhoz. Az asszony a lépcsőházban, Emma a
zongoránál várta. Menyasszony és vőlegény üdvözölték egymást. Egyikök se
tudta, hogy tulajdonképen miért nem borulnak az egymás nyakába. Münch
leült a zongora mellé s nézte a fiatal leány fehér kezeit. Ezenközben
teritettek a vacsorához. A mezitlábú cselédleány czipőt húzott, de azért
csak megmaradt »gyermek-bál«-nak. Néha egy árva szót sem váltottak a
vacsora alatt. Mikárné nyalogatta a csirkecsontot s nézte
jobbról-balról, vajjon nem maradt-e rajta egy kis hús. Emmának tetszett
a bor színe, majd hozott gyufát Münchnek, a mikor ez szivarra akart
gyujtani. Az édes emésztéskor Mikárné a kartongyár felől kérdezősködött
és még csak édesebben emésztett, a mikor Münch elmondta, hogy a gyárat
mindjobban ki kell bővitenie.

– Miért, hogy Ferencz meg nem érte ezt a szerencsét! – ismételgette
halkan maga elé.

Egyszer aztán magára hagyta a mátkapárt. Münch odafordult a
menyasszonyához. Belenézett a szemébe s megfogta félénken a kezét. A
leány tűrte szótlanul. Hát Münchnek ez elég volt. Lett ismét a régi.

Aztán Emmán volt a sor. Oda állott a vőlegény elé:

– Münch úr, szeret ön engem?

Igaz szivből csak azt lehetett felelni:

– Szeretem.

A szép leány felütötte a fejét. Dacz fényesedett ki a szeméből,
tükrözött le sima homlokáról. Úgy látszott rajta, mintha mondani akarná
parancsoló, szilárd hangon: »Ne szeressen engem!« S miközben nem mondta
ki, érezte, mint lopja be magát a szánalom perczről-perczre jobban a
szivébe. Valósággal részvéttel volt a fiatal gyáros iránt, szánta, mint
a hogy bolondot szán az ember. Néha sirhatott volna miatta, ám arra
sohasem gondolt, hogy megkisérli majd szeretni őt. Hetek multán már nem
daczolva, parancsoló hangon, hanem szánakozva akarta mondani:

– Szegény bolondom, ne szeressen engem!

Nyomta a lelkét, hogy kimondja, de minden percz ujjá tette,
megváltoztatta. Hizelgett a hiúságának, hogy ez a gazdag ember tömjénezi
őt. Néha eszébe jutott, hogy neki is szeretnie kellene, ha leköti magát
hozzá. De ez egy percznél nem tartott tovább. Már a következő perczben
rohanó gondolatai elűzték, semmivé tették az előbbit, mig romlás volt a
lelkében, romlás kezdte dominálni a gondolkozását. Már természetesnek
találta a házasságot, mert csak nem maradhat vén leány s már
természetesnek találta azt a szerelmet is, mely a házasságon kivül áll.
Mintha férjet nem is lehetne szeretni, mintha az csak azért volna, mert
szükséges. Lesz hát férje s lesz szeretője is. Az előbbi mert szükséges,
az utóbbi mert nélkülözhetlen. A férj veti meg az ágyat és a szerető
fekszik beléje.

Néha perczeken át elnézte Münchet. A pillantásaik találkoztak ilyenkor.

– Maga azt hiszi, hogy én szeretem?

Münch mosolygott.

Emma is úgy tett.

– Maga kis bolond.

Ezzel aztán ismét rendben volt minden.

Egyszer-máskor elképzelte, miként fog játszani a férjével a szobájukban,
a puha perzsa szőnyegükön. Kergeti majd a gyárba, ha késő lesz már az
idő. Aztán elkomolyodott. Boldog akart lenni s attól félt, hogy nem lesz
az. Minden tiszta tervébe, minden tiszta gondolatába hirtelen
belejátszott az Antal alakja. Ott magaslott ki a fiatal leány jövendő
élete utján. Ő maga állitotta oda s ime most nem tudta, vajjon romlására
vagy üdvözülésére. Néha úgy érezte, hogy ha Antal nem volna, szerethetné
a vőlegényét. De csakhamar kaczagva czáfolta meg önmagát. Őrültség mást
szeretni s nem volna élet Antal nélkül.

Pompás kelengyét készitettek a számára. Münch lepte meg vele a leányt.

– Mindene meglesz, kisasszony – szólott elérzékenyülve.

Hát Emma nézte a jegyesét és mosolygott. Tetszett neki, a miért olyan
bután egyszerű volt. Néhány ing és csipkezsebkendő, ez a minden. De
aztán csak mégis örült neki.

Teréki pontosan érkezett a zeneórára. Emma egyszerűen kezet nyujtott
neki. Egyszer aztán, mintha összenőtt volna a két kéz. Mindaketten
megremegtek – és mosolyogtak utána. Emma leült a zongorához és játszott.
A professzor oda ült melléje. Hirtelen csend lett; a leány nem játszott
többé, hanem összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék, Teréki felé
fordult. Aztán nézték egymást szótlanul. Valamely láthatlan erő, mintha
lassan, lassan tolta volna előre, úgy hajlott mind közelebb a
professzorához.

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Csodálkozással nézett a leányra. Látta, mint lesz égőbb az arcza
pillanatról pillanatra, fényesebb a két szeme, látta, mint dagad ki a
keble jobban, jobban. Hát egészen öntudatlan két kezébe rejtette az
arczát s érezte, hogy boldog és nyomorult egyszerre. Emma reá meredt,
kéjelgett a fájdalmán. Aztán ismételte olyan hangon, mintha álmában
beszélne:

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Hallotta ezeket a szavakat egyre, szünetlen s nem tudta, miért ragadják
meg olyannyira. Keresett az emlékei között s megtalálta a zenedét az ő
negyedik padjával. Ott ült volt Mikár Emma s rajta maradt a tekintete
nem egyszer perczeken keresztül. Ime, most ott volt előtte egészen,
gyönyörre vágyón, részegen a szerelemtől. Ugy tetszett, mintha az egész
lénye kiáltotta volna kaczagva, biztatón: »Végy el, a tiéd vagyok!«

Minden pillanatban úgy érezte, hogy elveszi, minden pillanatban, hogy
nincs ereje hozzá. Küzködött s azt hitte, hogy leküzdött mindent, hogy
túl van a krizisen, a mikor szeliden kérte a leányt:

– Játszék tovább, kisasszony.

Izgatottan ért ki az utczára. Sietett haza, de nem tudott otthon
maradni. Bolyongott az utczákon, sorra járta a kávéházakat, éjfél lett,
mire ismét haza ért. Hát reggel eszébe jutott a tegnapi zeneóra.
Visszaérezte minden gyönyörét, minden fájdalmát. S megalázónak találta
önmagával szemben, hogy másnak a mátkája az, ki miatt kisértésbe jött.
Megejteni egy ingatag menyasszonyt s odaadni a férjének, hogy ime vegyed
másodkézből? Minden még létező vágyát egy ezerszeres »nem« kiáltotta le.
Nem megy többé Mikárékhoz. Irni fog néhány sort nekik, chablonszerűleg,
a mint szokás. Már szövegezte magában, egy nappal később meg is irta.
Azután feltépte a boritékot és elolvasta újból a levelet. Először az
irás, majd a stilus nem tetszett neki. Először nagyon hidegnek, utóbb
nagyon melegnek találta. Feltette magában, hogy elküldi mindenáron s rá
sem akart gondolni többet. De az önkényes válás gondolata minduntalan
visszatért, szépen, önmagától. Úgy tudta, hogy Emma hivja s várja
epekedve. Majd elmegy helyette a levél. Ott állott hát a levélszekrény
előtt, a hideg vas mint ha visszaverte volna. Örült, hogy még a kezében
a levél, hogy még nem késő. Majd szégyelte a habozását, de gyönge volt
legyőzni. Nekigyűrkőzött, de ő lett a legyűrött. Nem is tudta, merre
jött ki a muzeum-körútra. Megállott s nézte az utcza lármás életét.
Rithmust keresett a kocsik dübörgésében, a lóvonati csengők
csilingelésében. Délutáni öt óra volt s eszébe jutott, hogy ez időre
várja Mikár Emma. Elindult hát lefelé a körúton. Úgy volt, hogy a
Mikárék lakásához eső, utolsó levélszekrénybe fogja dobni a levelet. Még
egy végső határidőt akart adni magának. S mikor ott volt az utolsó
előtt, csalta magát, hogy van még egy a közelben. Pedig ez csak néhány
száz lépésre esett. S azt hitte, hogy az utczán van még, a mikor szaladt
fel a lépcsőkön; s azt hitte, hogy a levélszekrénybe dobja a levelet, a
mikor a kezei közt morzsolta szét. Emma várta, mert tudta, mert érezte,
hogy Teréki Antal jönni fog. És nem is lepődött meg, a mikor látta
lázban, a mikor hallotta a kérdését:

– Látni fogom, ha asszony leszek?

Azzal felelt, hogy kéjelegve magába szivta ezeket a szavakat. Aztán a
nyakába borult s miközben szenvedélylyel magához szoritotta, hogy
lélegzeni is alig birt, belesúgta a fülébe.

– A szeretőm léssz s én a tiéd.

Nagyszerűen természetesnek találták ezt mind a ketten. Igy hát nem is
gondoltak arra, hogy törvényesen eszközöljék ki a jogát ennek a jövőbe
helyezett bujálkodásnak s nem bánták, hogy a férj számlájára irják
szerelmüket a jövőben. De mind a ketten azzal a féktelen vágygyal
csüngtek egymáson, a mely ellensége a türelemnek. A megnyilatkozás nagy
perczét azonban egyikök sem akarta lerontani azzal, hogy letépi a ruhát
magáról. Megmaradtak az egymás karjában szótlanul, mint a kik igy is
megértik egymást. Tűz sugárzott ki a szemeikből, tűz öntötte el az
arczukat, mikor elmerengtek egymáson hosszan, édesen.

Olyan szépek voltak mind a ketten.


IV.

Várta, várta Antalt, de hiába. Kirántotta az ablak szárnyát, kihajolt
derékig, majd felfalta tekintetével az utczát. Minden ismerőse arra
jött, csak Antal nem. Lefutott s kiállott a kapuba, szétkergetve néhány
cselédleányt, ki a szeretőjével pásztorórát tartott. Beszaladta az
utczát, esti nyolcz órakor a vőlegénye hozta fel. Az éjszakán keresztül
is várta, hátha besompolyog valahogy.

Másnap az ebédnél alig tudta tettetni a nyugalmat, a mikor Münch urat
kérte:

– Nézzen el Terékihez. Nem tudom, miért nem jött órára…

Maga is el akart szaladni. Időközben megjött Antal. Fáradtnak és
szomorúnak látszott.

– Nagyon beteg az édesanyám. Az egész éjszakát vele virrasztottam át.

Mikor egyedül maradt Emmával, mintha hirtelen kigyulladt volna.
Megragadta a leány kezét s tartogatta az ajkánál hosszú perczeken
keresztűl.

– Csak miattad tudom elhagyni!

Olyan volt a hangja, mint a viola d’amour-é.

Hát Emma maga mellé vonta a szoba pamlagára. Egymáshoz simultak egészen,
mig gyengéden szólott a leány:

– Majd ápolom én a beteget s fel fog gyógyulni bizonynyal…

Örömmel tett mindent, hogy Antal ismét mellette volt. Mikárné és a
vőlegény el voltak ragadtatva az Emma jó szivétől. Hát sietett el.
Szegényes szobában, halványon fényezett ágy szalmazsákján, utolsó óráit
élte egy őszhajú asszony. Felnyitotta a szemeit, a mikor Emma az ágya
mellé térdelt. A duzzadó élet és a sorvadó halál megnézték egymást, s
mintha kaczérkodtak volna egymással. Mert Emma hazudott a haldokló
asszonynak:

– Az Antal menyasszonya vagyok én!

Csak a fia nevét hallotta belőle s mosolygott.

És Antal leverten kullogott be a szomszéd szobába. Köny futotta el mind
a két szemét, mig hozzáfogott újból a munkához. Az »Utolsó ének« volt a
munka. Ifjú életének minden szenvedése, minden küzdése azon a pályán, a
melyen sokat muzsikálnak s nyomorognak is egyuttal, belé volt temetve
abba. Fel kellett hát támadnia úgy, hogy legyen dicső a feltámadás.
Selyem ruhás szép asszonyok, elegáns férfiak tapsoljanak a feltámadásnak
s nyujtsanak fényes házban koszorút a poétának, ki dolgozott, mig ők
szeretkeztek.

A jövendő fényes ház csilláraiból azonban, nem volt több a szobában egy
petroleum-lámpánál. Az világitott, mig befejezte az utolsó finálét.
Iróasztala, a Beethoven-díj, ott állott az ablak előtt sárgaszinű
világosságban. Sárga volt a muzsikus arcza is, betegnek rémlett, mig
kimerűlten hátradőlt a székén s bámult ki az utczára. November elején
volt s a már-már beköszöntő tél köddel borult a városra. Mintha ennek
zajos lélegzetvételén volna betegség. Hát eszébe jutott a munkája
vezérmotivuma, az a lágy hangnemben eldanolt panaszlás az élet rideg és
kegyetlen harczának miatta. Az ősz inspirálta s az ősz lehelte belé az
erőt. Megmaradt hát az egész munkán keresztül s a mikor az emberek
lelkesedtek, a mikor törték magukat hir s dicsőség után, a mikor
elnyomták egymást, fel-felhangzott, zokogva mindenik hangjában: miért
küzdtök, a mikor úgy is el kell pusztulnotok, a mikor úgy is elpusztúl
mindaz, mit elértetek s minden mi szép s fennkölt ezen a világon. A
pusztulásért küzdtök hát?

S mig csinált filozófiát a muzsikában, érezte, hogy csak ő is a tételei
ellenére cselekszik. Minek dolgozott hát, ha el fog pusztulni mit
alkotott s maga is el fog pusztulni utána? Kitekintett az ablakon s a
mikor látta a megzsibbadást az utczán, a mikor hiába keresett embereket,
úgy volt, mintha maga a természet és maga a város is együtt játszanék az
»Utolsó ének« motivumával. De e felsőbb szentesités daczára sem tudott
megnyugodni, félt, hogy kigúnyolják majd, mig megvillant az agyában,
hogy kétségtelenül az a legigazabb filozófus, kinek a tételeit nem
ismerik.

A meghasonlásában jól esett elmerengnie a vezérkönyv nyitott lapjain.
Minden szólam, minden dal ott játszott a füle mellett, minden jelenet
kidomborodott a szemei előtt. Látta az alakjait, hallotta az éneket, a
zenekart, a fülébe sirt bele minden panaszos harmóniája. S hallgatta
néma csendben a zenét, kisérte élénk figyelemmel a munka vezérmotivumát,
a mint az végig terjed az összes hangszereken. Az utolsó finálé sikerült
legjobban, a miért a haldokláshoz talált igaz hangulatot ott abban a
másik szobában, hol az édes anyja már alig volt az életé. Hát egyre
nézte az utolsó taktusokat, melyekben mintha a maga gyászát is
eldalolná. Ott van az »Utolsó ének« elénekelve. Az utolsó, mely nem
dicséri többé a tavaszt, nem festi szivárványszínnel a szerelmet, hanem
temeti mindakettőt. Sír minden hangszer, mig a zenekar olyan lesz
lassankint, mint a tenger, ha vihar készül felette. A hömpölygő
hanghullámok egymásba folynak s ismét kiválnak egymásból. S ez a
hullámzás tart, egyre tart mindjobban, mind erősebben, mig a
perczről-perczre új erőt nyert áradat egyetlenegy akkordban verődik
össze, mint az egész oczeán, ha egyetlenegy hullámba tornyosul. De aztán
hirtelen szétmálva, lassan-lassan elcsendesedik. Az »Utolsó ének«
eltemette a világot s aztán maga is eltemetkezik.

És Antal még mindig ott görnyed a munkája felett. Panaszos zene hangzik
körülötte, sajátos zsongás támad a levegőben, a melybe egy éles sikoly
kiált be hirtelen.

Az Emma hangja.

A dolgozószobában kiégett egy petroleumlámpa, a szomszéd szobában
kiégett egy élet.

Antal a sötétben botorkál az édes anyja teteméhez.

A halálban összezsugorodott ősz fej az Emma karjában.

A szép leányt nem is látta, mig leroskadt az alacsony ágy mellé, bőgve a
fájdalmában:

– Édes anyám! Édes anyám!


V.

Úgy volt, mintha bizony lapozgatták volna a vezérkönyvet, mintha
figyelemre méltatták volna, hosszú évek éjszakáinak a munkáját odafenn
az operaházban. Mert elfogadták az előadásra. El azért, a miért
Tessandra asszony, a drámai énekesnő lançirozta. Tetszett neki Antal,
hát azt mondta, hogy az első női szerep pompás az eléneklésre.

Februárban került szinre és a nézőtér telve volt. Mintha minden fény oda
ömlött volna, olyan kápráztató volt a ház.

A karzat klasszikus publikumával nem törődött senki Azok, a kik nem
tudnak maguknak a földszint első soraiban jegyet váltani, egyszerűen nem
léteznek. Mert a külön operaházi felfogás és világnézlet csak ezuttal is
dominált. Az emberek sugdostak és látcsöveztek. A kinek nem volt
látcsöve, bérelt titokban, nehogy meglássák s azt mondják róla, nem
comme il faut. A selyemruhás szép asszonyok és a frakkos férfiak
eljöttek mind s bámulták egymást kölcsönösen. Az előkelő világ bérelt
páholya valóságos mészárszékké változott. Auzlágba volt téve a friss
hús, megmosva szépen herczegnő-vizzel. Megéhezett utána még az is, a ki
pedig már megvacsorált a szinház előtt. Az operai növendékek, nagyobbára
bozontos fejű urak és hanyagul öltözött hölgyek odafenn vacsoráltak a
páholyukban. Narancsot és piskótát ettek. Aztán nagy öröm között
fedezték fel a mamájukat a nézőtér utolsó padsorában. Egyik-másik
kisasszony a fivérét találta meg; még a vallása is más volt ennek, mint
a nővérének. De azért szerették egymást. A muzsikusok is beszállingóztak
egymás után. Azután elmerengtek a kótájukon. Otthon nem tehették, mert a
magánórák tulságosan igénybe vették az idejöket. Egy-kettő
elbeszélgetett. A ki nagy muzsikus volt, dicsérte, vagy ócsárolta az
»Utolsó ének«-et. A ki már megunta a muzsikát, az ebédjét dicsérte,
hozzátéve, hogy elrontotta a gyomrát. Aztán ők is nézték a közönséget.

A gazdag polgári osztály volt a legérdekesebb. Versengett toillette-ben
és ékszerekben az arisztokracziával. Egy, a férjétől elvált fiatal
asszony vonta magára a figyelmet. Frakkos ifjú úr ült vele együtt
valamelyik földszinti páholyban. Némelyek azt mondták, hogy gazdag,
némelyek, hogy semmije sincs s az asszony tartja ki őt. De azt látta
mindenki, hogy szerényen és udvariasan viseli magát.

Sokan Münch Gábort és a feleségét nézték. Mogyoró nagyságú boutonjai
voltak, strucz-tollal diszitett ruhát, vállig felérő fehér keztyűt
viselt.

– Koldus leány volt! – jegyezték meg többen.

De azért elragadó szépnek találták. Fénylő zománcz vonta be az arczát,
gyűrűzött szemei mintha csillogtak volna. Látszott rajta, hogy egy
fő-vágya teljesült s domborodó vonásai élénken mutatták, mennyire meg
van elégedve. Mióta Mikár Emma nevet cserélt, ma jelent meg először az
operában.

Bejött végre a karmester is. Az első sorban egy-egy habitué észrevette,
hogy a mai première alkalmából tiszta inget vett magára.

A siker nagy volt és impozáns. Vagy tizenkétszer hivták Teréki Antalt a
lámpák elé. A férfiak tapsoltak, az asszonyok gukkerezték, s azt
mondták, hogy szép és fiatal. Hatszor egyedül jelent meg, hatszor
Tessandra asszonynyal. Mindaketten égtek a mámorban, de a művésznő
jobban égett. A kuliszák mögé vonta a poétát s két nagy szeme a festék
guirland-jával, úgy égett, mint a tűzcsóva, a mikor megszoritotta a
kezét.

– Jőjjön fel hozzám az előadás után.

Lelkesen, majdnem kiáltva szólott s lehetetlen volt a meghivását
ártatlannak venni. Sokan hallották körülötte, de nem bánta. Úgy tudta
már rég ideje, hogy tehetsége kiváltságossá teszi és hogy a művészete
pátens a bujálkodásra. Az ajkába harapott, a mikor Antal mentegette
magát. Ez volt minden külső jele a fájdalmának, melyet meghiusult
reménye felett érzett. Szép volt még, de nem fiatal már. A taps búgott
utána, mint az eltünő villámfény után a mennydörgés; gyönyöre volt s még
nagyobb gyönyört akart, mig érezte, hogy hálátlan a protegé-je.

Hát lemondott. Ez volt az első eset, hogy valamelyik élő vágyát
prolongálta. Mohóságában eddig csak azzal a nappal törődött, a melyiken
érezte, hogy él.

– Pedig ma este szabad volnék…

Mosolygott – mig leleplezte magát. Szégyenkezni nem tartotta érdemesnek.
Végre is művésznői szeszély volt, hogy egy éjszakára maga mellett
akarta.

Hát Antal Münchékkel volt együtt az »Angol királynő«-ben. Vettek külön
szobát maguknak. A fiatal asszony és a poéta egymással szembe kerültek.
Münch beszélt a Wágner-stilről s dúdolta az »Utolsó ének« motivumát,
mely a fülében maradt. A másik kettő hallgatta. Sohsem voltak szebbek,
mint most, a mikor úgy tettek, mintha figyelnének, pedig voltaképen
egymással foglalkoztak. Emma szebbnek és nagyobbnak látta a mai est óta
Antalt. Szerette, rajongott érte s mégis, mintha félt volna tőle. Münch
kiment, hát egyedül maradtak. Úgy érezték, hogy semmi mondani valójuk.
Emma az asztal felett puha kezét némán odanyujtotta Antalnak. Nyugodt
volt mig tartogatta, mig nézte a bőr fehérségét, a halványkék
erecskéket. De aztán, mintha hirtelen szenvedély ejtette volna meg,
ajkai közé vette a finom kéz engedő kövérségét s kifogyhatlan
lélegzettel szívott abból, mint éhes nadály, vér után szomjazva. A
szerelmi engagement-ból, melyet még az esküvő előtt kötöttek, nem lett
semmi s csak azt engedték meg maguknak, hogy öleljék és csókolják
egymást. Ezenközben majd elégtek, de az oltásra nem volt erejök. Úgy
tudták mindaketten, hogy sokkal jobb igy, a mikor mindent adtak és még
sem adtak semmit. Kéjelegtek a praeludiumban, melyet nap-nap után
kihúztak, talán sejtve, hogy minél tovább tart, annál jobban sietteti a
katasztrófát, melynek győzelmes elmaradhatlanságát minden tagjuk, minden
porczikájuk mintha kiáltotta volna. Antal érett meg előbb s nem birta ki
tovább. Néha valósággal tusakodtak s mig Antal ellankadt, győzött az
erősebb: az asszony.

Mert ő lett az erősebb. Megváltozott, mig érezte, hogy máskép szeretett,
mint leány s máskép szeret, mint asszony. A miért a férje betöltötte az
epedését, hát nem kivánta Antalt, mint azelőtt. Néha úgy érezte, hogy
vesztett az érzéséből iránta, néha úgy, hogy csak most szereti igazán, a
mikor a szerelmébe nem szólanak bele az érzékei. Csalta a férjét s ugy
tudta, hogy nem csalja egészen. Belement a harczba s mint győztes került
ki belőle. Nem egyszer akart legyőzött lenni, feltette magában, hogy
megadja magát s mikor aztán a megadásra került a sor, minden ereje
visszatért. Megakarta őrizni szűzen ezt a szerelmet; ne legyen úgy
Antallal, mint a hogy férjével van. Az ő gyakori tusáik után a keblére
vette a kimerült fiatal ember fejét, csókolta a behunyt szemeit, a
homlokát. Az ajkát – csak ritkán csókolta meg; fájt neki, hogy szenved s
még sem tudta megváltani.

A mai est sikere elkábitotta az asszonyt, megrészegitette az
agyvelejében. A mikor látta a szinpad lámpái előtt nagynak a sikerben, a
mikor hallotta, mint zúdul a taps feléje, a mikor észrevette, mint küldi
a páholyába a tekintetét, azt mondta magának: hű feleség – bolond
aszszony. S a mikor együtt volt vele az előadás után, egyedül, egy
szobában, a mikor kaczéran koczczintott vele a champagnei pohárral s
ivott sokat, a miért mint leány csak vizet ihatott, voltak perczei,
melyekben úgy érezte, hogy soha annyira nem epedte Antalt, mint ezuttal.
Egy-egy pillanatra csiklandozta a gondolat, hogy otthon biztonságban nem
tette, s ime most tenné, a férj közvetlen közelében. Eszébe jutott, hogy
ha ép akkor jönne be… s aztán nézte loppal, vajjon nem belülről van-e az
ajtó kulcsa. Kopogna… talán fel is törné az ajtót… de a feleségét csak
az utcza járdáján találná meg, drága selyem ruhában, gyémánt
ékszereivel, kibomlott szép hajával vérben. Irtózott e gondolattól s
beléfogódzott az asztalba, mintha tartani akarná magát, ha rájön a
megőrülés. Hát Antal csak ezuttal sem talált kedvező perczet. Pedig mig
tartotta átölelve az asszonyt, kigyulladt szépségében elragadó volt, s
mintegy teremtve látszott arra, hogy a hűséget vigye kisértésbe. A
fényes ház csillogása, mintha a két szeméből tükröződött volna vissza s
besugározta volna az egész alakját. Édes meleg áradt az ajkairól, mig
szoritotta Emmát mindjobban magához, mig gyönyörrel nézte az
arczvonásait. Nyomasztóan forró volt a levegő körülöttük, s mintha
mindaketten fuldokoltak volna, oly hirtelen s apránként vettek
lélegzetet. Igy voltak együtt nem egyszer s az asszony csak most is úgy
tett, mint egyébkor. Két keze ott reszketett a férfi mellén, a mig
gyöngéden magától tolta. S a mikor elmult volt már minden veszély, a
mikor Antal elhamvadt abban a tűzben, mely még az előbb emésztette, ő
ölelte át a férfit, két tenyere közé vette a fejét s megcsókolta – az
ajakán. A mikor az anyját temette a muzsikus, nem jött köny a szemébe.
Most sírt, mint a gyermek. Hát odanyujtotta a zsebkendőjét neki s mig
Antal megtörölte a szemeit, Emma az egyik végét rejtegette annak a kis
darab battisztnak. Ott volt kivarrva szép, ékes betükkel: »Münch
Gáborné«. S mintha ez egyetlen selyemszál hirtelen életre kelne, úgy
rémlett Emma előtt, hogy tenyerében kidomborodnak a betűk s karmolják,
anyaggá válva. Valósággal fellélegzett, a mikor gyorsan, mintha lopna,
ismét elrejthette a kendőt. És csupa gyöngédség volt, a mikor szólott
aztán:

– Várjunk még Antal! Várjunk még!

Aztán bejött a férj s ezzel ismét kiderült az égbolt. Elmondta, hogy egy
csomó ismerősre akadt a vendéglő nagytermében. Mindannyian ott voltak az
opera premiére-jén s most affektálják, hogy elviselhetlen a czigányok
muzsikája. Egyikök, egy fiatal bankhivatalnok azzal dicsekedett, hogy
Antaltól tanult hegedülni. Eddig a professzora hibájának tudta be, hogy
nem tanult meg, ma meggyőződött, hogy a professzor jó muzsikus, ő pedig
szamár.

– A miről egyébképen én magam már régóta meggyőződtem! – jegyezte meg
Münch mosolyogva.

Öt pohár champagneit ivott s megengedte magának a gúnyolódást.

Aztán töltött a harmadik palaczkból.

Emma felkapta a poharát. Lángoltak a szemei, parázslott az arcza, égett
a hangjában is:

– Éljen a szerelem!

És odavágta a poharát az Antal poharához – úgy tört össze mindakettő.

– Rossz jel – szólott kaczagva.

Münch jó jelnek vette a hazamenésre. Kocsit akart hivatni, de Emma azt
mondta, hogy gyalog megy. Virradt s ébredt a város. Nyitogatták a
kávéházakat, ujságkihordónők szaladtak az utczákon. Egy csomó fiatal
ember tartott kifelé a váczi-útnak. Akasztás volt odakünn, azt mentek
nézni.


VI.

Az ő régi cselédjük: a »gyermek-bál«, lelkendezve tört be Mikárékhoz.
Majd összeroskadt a fáradtságtól, mert csak ezuttal is másodmagával
jött.

– Megfulladt az öreg ténsasszony!

Emma futott el. A jó Mikár mamát már csak kiteritve találta. Bolond
csirkecsont akadt meg a torkában. Már rég ideje ki akart költözni abból
a kertes házból. Hát most kiköltözött.

Emma megszépült a fájdalomban, a gyászruha úgy állott rajta, mint fekete
fátyol liliomon. Antal remegett a látásán. Látszott a szemeiből,
mennyire szenved, mennyire epedi az asszonyt. Aztán nem birta tovább.
Emmánál volt, s nyugodtan szólott távozáskor:

– Szeretem s nem tudom látni, hogy a másé. Maga nem szeret annyira, hogy
az enyém legyen.

Elhallgatott, mert úgy hitte, hogy Emma ellent fog mondani. De a szép
asszony néma maradt. Nézte szótlanúl a szerelmesét szemrehányó nézéssel
a szemében. S csak később szólott neheztelőn:

– Azt akarja, hogy megcsaljam a férjem egészen? Nem-e csalom eléggé, nem
igy is bűn-e, a mit cselekszem?

Hát Antal odament egészen az asszony közelébe. Megradta a kezét, vibrált
a hangja, mig beszélt:

– Hát engem nem csal, hát az nem bűn, a mit velem cselekszik? Hát nem
érzi, mennyire szeretem, hát nem látja, mennyire szenvedek…

Az asszony felütötte a fejét.

– És én, nem szenvedek-e?

Csupa szenvedély lett Antal. Átölelte az asszonyt s mintegy lázban
csókolta a homlokát, a szemeit.

– Úgy hát miért nem, szép Emma? Úgy hát miért nem váltja meg magát s
vált meg engem is vele? Mily régóta epedjük egymást s okozunk fájdalmat
egymásnak. Ha igaz, hogy szeret, úgy nem köti magát semmi e küszöbhöz,
úgy jön velem, lesz az enyém… mert nem birom elviselni a gondolatot,
hogy mással van együtt az egész napon keresztül, hogy mással tölti az
éjszakáit, hogy mást ölel s tűr meg maga mellett, hogy másnak van joga
ahhoz, a kit én szeretek. Óh győzze le azt a hazug állhatatosságot, ez a
házasság nem kötelez; egyedül csak az a frigy szent, a melyet szerelem
kötött.

Úgy érezte, hogy enged az asszony, hogy már-már leroskad a karjaiban.
Igy hát belesúgta a fülébe, lihegő vágy volt mindenik szava:

– Oh légy hát édes… légy az enyém!

S tényleg, mintha megadta volna magát. Az Antal meleg hangja muzsika
volt a fülében, hallgatta élvezve, mohón. Az arczvonásai átszellemültek
a gyönyörben, lustán behunyta a szemét s csupa gyöngédség volt, mig a
férfi keze reszketőn végig siklott a gyászruháján. Mikor aztán már
letépte a derékot róla, hogy sárgás-fehér buzaszinű válla s melle csodás
plasztikájával kidagadt, hirtelen térdre esett a férfi előtt.
Összekulcsolta a kezét, fénylő szemeit rámeresztette s könyörgött neki
izgatott, remegő hangon:

– Oh ne még… ne még!

Szelid volt kezdetben, de aztán, mintha meg akarta volna gyilkolni az
asszonyt. Neki esett vadul, mint az állat, orditva, hogy meg akar halni
a következő perczben, de előbb birnia kell a szerelmesét. Tusakodtak
kétségbeesve mind a ketten s úgy tetszett, hogy egyenlők az erőben.
Végre is Emma kivágta magát s menekült. Antal futott utána, kergetőztek
a szobában. A férfi fáradt ki előbb. Leroskadt, a kezeivel elföldte az
arczát s ugy maradt hosszú perczeken keresztül. Aztán vette a kalapját.
S beszélt, mintha búcsúznék örökre.

– Jobb lesz nekem is, magának is, ha távol leszünk egymástól.

Az asszony megrándult.

– Elhágysz? – kérdezte mintegy lehelve.

Antal érvelt tovább s azt mondta végül:

– Még ma este elutazom.

Hát Emma nézte, mereven, mozdulatlanul. Valami sajátos szárazság
fészkelte be magát a torkába, nem tudott s nem akart beszélni.

Búcsú nélkül váltak el. Antal kiosont az ajtón. Hazaérve hozzáfogott a
csomagoláshoz. Mikor a bőröndjét lezárta, már mellette volt az asszony.
Kocsin jött s útközben egyre nógatta a kocsist, mert félt, hogy Antalt
már nem fogja otthon találni. Mikor aztán látta utra készen, nem birta a
fájdalmát többé s úgy esett össze, mintha a szive hasadt volna meg.

A fiatal ember letérdelt mellé, nézte, mint lelkendezik. Meghagyta az
ájulásban, úgy tért eszméletre magától.

– Ha akarsz, utazz el… – szólott aztán.

De a szavait túlkiáltották a szemei: »Maradj! maradj!«

S mig csüngtek egymáson epekedőn – a férj az irodában volt s dolgozott
nagy szorgalmasan a feleségeért. Három héttel később kihalt s
elcsendesedett a gyár. A csőd kínos volt és szenzácziós. A bajt a
kartongyári leányok okozták. Az öreg Münch rontotta volt el őket s a
fiatal nem birt velök. Megadta a bérfölemelést s fizetett, a mig tudott.
A hitelezők várták a messiást és a kiegyezést. De az egyik csak ép úgy
késett, mint a másik. Münch szaladt pénzért. Máskor kapott volna, most
senki nem adott. Pedig meg akarta menteni a gyárat minden áron. Mert
hisz a család tradicziója volt a karton. Sorra vette a barátjait, – és a
felesége jutott eszébe. Hát kocsiba ült az asszony s maga vitte
zálogházba az ékszereit.

Münch nézte a pénzt.

– Nem elég! – szólott megtörten.

Emma sajnálta és könyezett. Szeretett volna segiteni rajta és érezte,
hogy tehetetlen.

Úgy állottak egymással szemben férj és feleség, mintha a kartongyárral
együtt az ő boldogságuk is kimulna. Beléfogództak hát mind a ketten. Az
asszony úgy tudta, hogy még nincs elveszve semmi, hogy van még remény a
szabaduláshoz. Münch hallgatta némán. Most volt fájdalma először az
életében. Megragadta, belémarkolt a lelkébe s az agyába, úgy volt, hogy
a szive szakad meg minden pillanatban. Tudta, hogy nincs kiút s mégis
hinni akart abban, tudta, hogy a felesége nem segithet rajta s mégis
mintha csak tőle jöhetne a megváltás. Odafordult hozzá, nézte az
alakját, elmerengett csodaszép arczán. Érezte, hogy szereti ezt az
asszonyt, a ki hű volt mindig és szerelmetes. Elgondolta, mennyire nem
hagyja el most sem a nyomorban, mennyire megmarad mellette csak ép úgy,
mint a mikor boutonokat mentek vásárolni valamelyik váczi-utczai
ékszerészhez. És csak fokozta a fájdalmát, hogy ezeket a boutonokat most
eladni volt kénytelen, hogy a jövőben nem lesznek ékszerei, drága selyem
ruhái. Azután elképzelte önmagát is a felesége mellett, az egykor gazdag
kartongyárost elszegényedve. S úgy tudta, hogy a nő megmaradhat szépnek,
bár nincs gyémántfüggője és selyemruhája, de a férfin lerí, ha rosszul
öltözködik. Aztán szólott ép oly hirtelen, mint a hogy a gondolat
csapott az agyába:

– Teréki adna néked…

Az asszony visszahőkölt.

– Teréki…? – kiáltotta csodálkozással.

– Igen ő.

Ez volt a válasz, mely után esengett. Egy pillanatba mult s már áldotta
a férje nyomorát. Aztán úgy tetszett maga előtt, mintha nem volna
asszony többé, mintha hirtelen kicserélték volna. Kinyílott, mint lótusz
a vizen, minden vágya, minden régi epedése, újból megnyilatkozék. Ugy
tört be az Antal lakására, mintha Mikár Emma volna ismét, a tizennyolcz
éves epedő leány, a ki ment zenét tanulni a zenedébe, s a ki ott ült a
negyedik padsorban. S úgy volt előtte, hogy eddig mi sem történt, hogy
tegnap még ő is, Antal is a zenedében voltak. A mai nap aztán szegény
leány és szegény muzsikus együvé kerültek. Nem tudták, hogy szenvedtek,
hogy gyötrelmes volt a mult nekik, mig átölelkeztek, mig azt mondták,
hogy szeretnek lángoló, igaz szerelemmel. És elfelejtették, hogy még
csak nemrég tusát vivtak, mig rajongón és mégis szeliden úgy lettek
egymásé, mint a kik egymásnak születtek.

Hát el sem akartak válni többé. Nyári nap ragyogott be a szobába, annak
a fényessége sugározta be a meztelenségöket, annak a fényességén látták
a jövendő életet. Emma felkelt s magára hányta a ruháit.

– Még egyszer, utoljára, vissza kell mennem, – szólott.

Hát Antal letérdelt előtte. Kérte, könyörgött neki, hogy ne hagyja el
többé, hogy maradjon meg vele. Mennek el együtt csendes, magános
vidékre, meghúzódnak ott a napsugárban. Emmának lesz napraforgós kertje,
pihés csibéje, kanári madara. Antal játszani fog a hegedűjén szerelmetes
dalokat a szeretője fülébe. S igy lesznek együtt örökkön, örökké. A
napraforgós kert soha el nem hervad, a hegedű soha össze nem törik. És
Emma kaczagott az örömében:

– Oh, milyen édes lesz nekünk!

De aztán csak mégis vissza akart menni. Valami húzta oda a régi
lakásába. Látni akarta még egyszer a férjét, beszélni vele úgy, a mint
eddig nem beszélhetett. A szemébe vágni daczczal, szilárdan, hogy az a
nő, a ki előtte áll, nem a felesége már. Maga küldte a vásárra, hát
elment s eladta magát s igy a férjnek hozzá nincs többé joga. Az utaik
elválnak s ebben az életben immár nem látják egymást.

És Antal adott pénzt, a mennyit kért. Emma vette mohón, a szép szines
papir reszketett a kezében. Gyönyör fénylett ki mind a két szeméből, mig
elrohant, mig látta már magát szemtől-szembe a férjével. S úgy lett
minden, a mint ő akarta. Szilaj hangon, lobogó szemekkel kiáltott:

– A kartongyár meg van mentve s meg vagy mentve te is!

Münch kapott a pénz után.

– Nem magamat akartam megmenteni… – szólott.

Az asszonyban kigyuladt a vér.

– Hát engem akartál elveszteni…?

S beléfogódzott e szavakba. Münch elállta az ajtót. Hát az asszony
remegőn meghúzódott a szoba sarkán s úgy készült a férjének, mint a
sziklafal mellől tigris, ha prédára akar lecsapni. S az asszony volt az
erősebb ezuttal is. Szakadt ruhában, kibomlott hajjal, úgy hagyta el a
férje lakását, hogy soha oda vissza nem tér többé s úgy futott fel a
szeretőjéhez, hogy attól meg nem válik már.

Egy pillanatra visszahőkölt, a mikor az ajtót zárva találta. Majd neki
esett s dörömbölt, hogy szép kezeit már vér boritotta. Az egész háznép
kijött a nagy zajra. Ezektől tudta meg, hogy Antal néhány perczczel az
előbb elutazott.

A házmesterné, mint ujságot hordta körül a házban:

– A »gyermek-bál« megbabázott!

Itt szolgált a házban, mióta az öreg Mikárné elköltözött.



LUCZIFER ASSZONYSÁG.


I.

Szép, fehérbőrű asszony létére, nagyon sokan ismerték. Szabad asszony
létére nagyon sokan reménykedtek körötte. Kálozdi Erzsébet kaczagott,
mutogatta a fehér fogait, úgy tett, mint kaczér fiatal asszonyok
tesznek. Nagy fekete szemei és hosszú szempillái voltak, hát rendkivül
epedőn és különösen tudott nézni a szemével. Valaki azt mondta, hogy az
ő két szeme elkárhoztat; Kálozdi Erzsébet azt felelte, hogy az ő két
szeme megüdvözit. Más valaki azt mondta, hogy szivtelen; Kálozdi
Erzsébet azt felelte, hogy nagyon sok jót tett a szegényekkel.

Volt egy fiatal orvosnövendék rokona, Áron Lajosnak hivták. Valahonnan a
vidékről jött fel a fővárosba, azt mondta, hogy komolyan akar tanulni. A
szerb-utczában bérelt egy kis hónapos szobát magának s vett egy
petroleum-lámpát. Már a tandíjra és könyvekre nem tellett a pénzből. Hát
Kálozdi Erzsébet adott neki és szerzett a számára bodros-fejű
bankár-gyerekeket, hogy azokat tanítsa, s vigye sétálni vasárnap az
Andrássy-útra.

És Áron Lajos úgy tett. Együtt volt a gyerekekkel az egész napon
keresztül, csak az éjszakára került haza. Meggyujtotta a
petroleum-lámpát, elővette a könyveit és tanult reggelig. Aztán ment a
klinikára, hallgatta komolyan és áhitattal a professzorait, mint
hallgatják a képviselőjüket a parasztok. Nem volt álmos az átvirrasztott
éjszaka daczára, mert hisz érdekelte a szakmája, valósággal rajongott a
holttestekért.

Az egyetemen csak annyit tudtak róla, hogy szegény fiú, és szorgalmas. A
bankárék tudták azt is, hogy a Kálozdi Erzsébet rokona. Hát érdeklődtek
iránta, s adtak neki két kiflit az uzsonna-kávéjához. Teljességgel meg
voltak elégedve vele, azt mondták róla, hogy komoly, törekvő fiatal
ember. Vasárnap meghivták ebédre is, a bankárné nógatta, hogy egyék. Azt
hitte, hogy koplal az egész héten keresztül. A bankár szivarral kinálta
meg, Áron Lajos rágyujtott, a gyermekek nézték mosolyogva:

– A tanító úr szivarozik!

Aztán mentek sétálni az Andrássy-útra. Bársonyba öltöztették a
gyermekeket s kötöttek piros kendőt a nyakukra. Áron Lajos úgy kisérte
őket. Tél idején volt, gyorsan mentek, nehogy megfázzanak. A mikor
kiértek oda, a hol már a villák kezdődnek, a gyermekek nem siettek
többé. Megszokták volt már, hogy a nevelőjük el-elmarad mögöttük. Megáll
az egyik villával szemben, s felmered az ablakára. Kálozdi Erzsébet,
mintha már várta volna a rokonát. Nagy, fehér prémes bunda volt rajta,
az arcza is hófehér volt, rendkivül gloriozusnak látszott. Áron Lajos
köszöntötte, az asszony is rámosolygott. Aztán nézték egymást egy-egy
perczig. Majd küldte a tanítványai után. Hát mentek ki a ligetbe,
bámulták, mint korcsolyáznak az emberek.

Az »Egyleti Jégpálya« volt a legközelebb; annak a sorompójánál álltak
meg legelsőbben. Nagyon sokan korcsolyáztak, több fiatal ember oly
eszeveszett hévvel szaladt a jég hátán, mintha valamilyen nemes ideált
hajszolna. Egyébként itt voltak a nagy urak és az előkelő asszonyok.
Magánfogaton és fiakkeren érkeztek, a ki gyalog jött, azt még a jégpálya
portása is lenézte. Ott állott a pályára nyiló nagy pavillon lépcsőjén,
nyitogatta a hintók ajtaját, s leste a borravalót. Akadtak csavargó
gyerekek, a kik konkurrencziát akartak csinálni neki, a mikor az egymás
után érkező fogatok, teljességgel igénybe vették gyors kezeit és
hajlongó derekát. Rájok rivallt, meg szerette volna fojtani őket
egytül-egyig. Rendőr jött közibük, hát a szegény gyerekek szétfutottak.
Azután valahol lejebb, számítgatták a garasaikat, s mentek czigarettet
venni maguknak. Mire visszatértek, már ismét egymásra torlaszkodtak a
kocsik, s ismét kereshettek néhány krajczárt. Szép asszony adott egy
hatost egyiküknek. Kálozdi Erzsébet volt, a jószivű asszonyság.

Benn a pavillonban összebúgtak, a mikor belépett. Úgy jelent meg, mint
egy mesteri szentkép madonnája, a mikor a festményről lehuzzák a leplet.
Hirtelen ott volt a bámulói előtt, szentséges szépségével, fényesen és
nagyszerűen. Mintha valamilyen láthatlan glória sugározta volna be.
Csupa fényben tünt fel, liljom-fehér arcza mintha tündökölt volna. És
enyhék és szelídek voltak a vonásai, olyanok, mint egy tudatlan
gyermekleányé. Csak a szeme volt az asszony. Hát azok, a kik
hivalkodtak, hogy értik a női szemeket, azt mondták: egy-egy pokol mind
a kettő; a kik bevallották, hogy nem értik, azt mondták, gyönyörüség
lehet föléjök hajolni.

De azért mindannyian valóságos áhitattal nézték.

– Milyen asszony! – mondották a férfiak.

– Szép asszony! – mondották az asszonyok.

Mert még ezeknek is tetszett. Egyik-másik talán még arra is gondolt,
milyen boldogság lehet ez az asszony úgy, meztelenül. Aztán kiváncsiak
voltak a szeretőjére. Mert Kálozdi Erzsébet eltemette a férjét; azt
mondták, rosszul élt vele, istennek hála, hogy csak rövid ideig tartott
ez az élet. A szép asszony levetette a gyászruhát magáról és oda
ajándékozta a szobaleányának. Aztán ismét fehérbe öltözött. Tudta, hogy
ez áll neki a legjobban. Belenézett a nagy tükörbe, látta, hogy szép,
tetszett magának. Hát csókot nyomott az ajkaira a tükör üvegén
keresztül. Nedves nyoma maradt ott az ajkának… valamelyik udvarlóját
tette boldoggá vele. Megengedte, hogy lecsókolja onnan. Aztán szólott:

– Eddig nem éltem… Most élni fogok!

Ugy volt, hogy abból az Andrássy-uti villából nagyon messzire
elhallatszott a hangja. Mert még az »Egyleti Jégpálya« pavillonjában is
meghallották.

– Élni fog… vajjon kivel korcsolyázik együtt?

És néztek utána. A pavillonban, a fütött teremben ugyis csak azért
voltak az emberek, hogy nézzenek és lássanak. Úgy tudták, hogy ez
okosabb dolog, mint futkározni a jég hátán, a hol az ember nagyon
könnyen kitörheti a lábát. Aztán ott közöttük nem is venni észre őket.
Mig onnan fennről… milyen pompás perspektiva nyilik meg! A terem nagy
üvegablaka előtt ragyog a sima, síkos jégtükör. Úgy tetszik, mintha
kopár keretével, a zuzmarás fákkal, a behavazott hattyú-bódéval és a
ringó, hajlongó embereivel, egy élő óriási auzlág volna. Egy forintot
fizettek a látásáért s úgy tudták, hogy ingyen kapták, mert
megfizethetlen. Milyen pompás, milyen nagyszerű auzlág! Ott van meg
benne az egész világ… az egész főváros korcsolyázva. Ime ott vannak a
férjek, a fiatalok és az öregek, a gazdagok és a kik a nejök pénzéből
élnek; az asszonyok, a hűek és a hűtlenek, a szabadok és a kitartottak;
a gyermekek, a törvényesek és a természetesek, a szeretők, a nyilvánosak
és a titkosak, a bevallottak és az eltagadottak. Ott vannak a szinházak
művészei és művésznői, még az opera énekesnői is. Egyikük sem fél a
meghüléstől. Avagy talán ép azért jöttek, hogy meghüljenek s ne kelljen
aztán énekelniök. Ott vannak a parthiek is, a kitünőek és a kevésbbé
előnyösek… mert ott támad a szerelem és a házasság a jégen, a hol nem
fáznak az emberek, ám hevülnek és felenged a szivök. És ott van minden
aktuális ember… még a miniszterelnök… még a hires korcsolyaművész is. A
mult héten a Balatont korcsolyázta be, ma az egyleti jégpályán
produkálja magát. A felesége is vele van, szép szőke asszony… ám úgy
látszik, nem igen szeretheti a férje, mert hagyja magára, nem bánja mint
korcsolyázik mással, idegennel. És ott vannak az arisztokraták is. Fönn
a pavillonban, lenn a pályán is úgy találták, hogy érdekesek, csak olyan
büszkék ne volnának. Ime hire jár, hogy mennek más jégpályát keresni, az
egyleti már nagyon commun nekik. Sok rajta a polgár, a tolakodó. A
gentry is így vélekedett. Addig is külön korláttal vették körül magukat.

– A korlátoltak! – jegyezte meg valaki, a ki haragudott rájok.

Ám azért mégis csak a polgárok miatt jöttek ki. Az egyik, egy szép
polgári asszony miatt. Ott korcsolyázott az ő korlátjok közelében, úgy
volt, mintha kicsalni akarta volna. Hát kicsalta, észrevette, hogy siet
feléje. Valósággal melege lett az örömében. Aztán félt. Előszörre
rendesen félnek az asszonyok, talán menekülnek is. Menekült, szökött ez
is, hát üldözte a férfi. Aztán a jégpálya valamelyik sarkában, mégis
csak válthattak egy-egy szót, mert az asszony piros arczát csak még
jobban kiverte a pír.

– Hagyjon el, nem vagyok egyedül…

– Mikor lesz egyedül?

– Soha.

– Kegyetlen, szép asszony…

Aztán ismét kergetődztek.

Fenn a pavillon nyitott erkélyén megszólalt a zene.

Egyes párok képződtek. Fiatal emberek és fiatal leányok együtt
korcsolyáztak. Hevültek mindaketten, csupa tűz volt a leány. A teremben
ismerték őket, majdnem mindannyiokat.

– Az Emmer bankár leánya.

– Mindig azzal a huszártiszttel.

– Pedig már hirbe hozta…

Láttak egy másikat is.

– Király Olga… már a harmadikkal.

– És még mindig nem akadt férje!

– Pedig milyen gazdag… ám egy kissé fonnyadt is már.

– Azt mondják, beteg leány.

– Pedig mennyire szeretne már férjhez menni!

És kerestek újakat. Fenn mondhatlan gyönyörrel néztek, lenn mondhatlan
gyönyörrel futkároztak, hajlongtak, ringtak ide-oda az asszonyok és a
férfiak. A terem is, a pálya is mind sűrűbbé vált; a néző és a
korcsolyázó társaság alig tudott kitérni egymásnak. A nézők a
szemeikkel, a korcsolyázók a lábaikkal. Apró gyermekek is emelgették
apró lábaikat. Egyik-másik el is esett, de mosolyogva kelt fel aztán.
Egy-egy nagy leány, és egy-egy szép asszony is kisiklott, de a kisérője
felfogta.

A pavillonban persze látták. Hát összebúgtak:

– Milyen ügyesen fogta meg!

– Ügyesen ám, még most is szorongatja a derekát.

Kaczagtak, a mikor ügyetlen volt a kisérő. Egy fiatal asszony és egy
fiatal ember épen ott bukott el előttük. Úgy tetszett, mintha éppen a
teremnek akartak volna örömet okozni.

– Milyen furcsán estek! – mondották a pavillonban.

Egy apró-szemű asszony, oda hajolt a mamája füléhez:

– Meg vannak ezek szokva, így esni egymás mellé…

A jégen is ily módon szóltak róluk:

– Nem egyszer estek el már hasonlóan.

Egy-egy férj most jött üzletből, irodából, egy-egy asszony elkésve
érkezett.

Hát a teremben is, a jég hátán is kommentálták az érkezésök.

– Dolgozott mostanáig – mondták a férjre.

– Tudja Isten hol járt – mondták mások.

– Bizonyára nem korcsolyázik a szeretője – mondták az asszonyra.

– Pedig a férje jó ideje várja már – mondták mások.

– Csalják egymást közösen… – mondták a férjre is meg az asszonyra is.

Az ismerősök köszöntötték s figyelmeztették egymást sok mindenre, a
miről ugy tudták, hogy ott történik a jég hátán.

Hirtelen egy operai énekesnő tünt fel. Bámulták, mert operai énekesnő
volt s mert egy báróval korcsolyázott együtt.

– Ime már nyilvánosan? – kérdezte valaki malicziával.

– A fényes szerződtetés titka… – mondotta más valaki.

Aztán nézték a miniszterelnököt és a korcsolyaművészt. A miniszterelnök
kivel beszél, a korcsolyaművész mikor fog elbukni őrült kacskaringói
közben? Aztán általános szenzáczió közepette a miniszterelnök bukott el.

Egy fiatal képviselő sóhajtott:

– Miért nem a parlament ez a jégpálya!

– Milyen rosszak maguk képviselők! – szólott egy szép asszony.

Aztán korcsolyázott tovább a rossz képviselők egyikével.

Hosszú rajban vonultak a ringó párok végig a sima jégtáblán. Csupa
mosolygó piros arcz, csupa hevülő kebel, csupa elegáns ruha. Csak a
nagyurak mulatságán aszisztáló, jegetseprő szegény emberek vannak a
rangjukhoz méltóan öltözködve. Egy-egy szép asszony, ott a pavillon
alatt, felkötteti a korcsolyáját. Sokan állnak a közelében, nézik az
apró lábait, a ruhája alól kisötétlő fekete harisnyáját. Aztán repül ki
az emberek közé… Vig zene van a téli levegőben, divatos keringő
muzsikálja be a megfagyott ligetet. Egy-egy szomszédos fáról finom hó
esik, mintha dara esnék. A behavazott bódéból kijön a partra, egészen a
pálya korlátja mellé egy-egy hattyú. Nyujtózkodik a szárnyaival, ugy
látszik, mintha unná a telet. Aztán bámulja az embereket. A szomszédos
jégpályákon is bámulnak. Az ugynevezett olcsó-közönség irigykedik, talán
szeretne ott lenni az egyleti pályán, azt mondják, hogy ott még a jég is
más. Ám eszükbe jut, hogy ezt a rosszabb jeget is meg kellett fizetniök,
hát nem bámulnak tovább, hanem korcsolyáznak ők is az ő pénzükért. A
parton nem törődnek velök. A közönség mind ott van az »Egyleti Jégpálya«
sorompójánál. Nézik, fáradhatlan, érdeklődő nézéssel a jobbra-balra,
előre-hátra, körben és egyenesen rohanó embereket és felröhögnek, ha
valamelyik elesik közülök. Később fáznak, de az érdekes látványosságot
nem szivesen hagyják ott. Hát ugy gondolják, hogy a pavillon
nagyterméből bizonyára jobban esik a nézés. Persze, hogy jobban esik,
aztán mi mindent is látni onnan.

Most is észrevettek valami kiválóan érdekeset.

– Nézd, ki fut utána? – szólott mohón az az apró-szemű asszony.

A mamája a szinházi-gukkert kapta elő.

– Ott a korlátnál ugy-e?

– Igen ott… nézd meg jól… ismered?

A mama nézett. Aztán mosolygott. Persze, hogy ismerte. Ő, a ki már
évtizedek óta »működik« a fővárosban.

– Halmi Aurél gróf… – milyen eszeveszettül rohan utána.

Ezenközben elérte az asszonyt. Ott lapult meg a korlátnál. Tűz volt a
szemében, tűz volt az arczán. Beszélni akart, de nem tudta, hogyan
kezdje, hogyan mondja. Az ajkához emelte a muffját, azon keresztül
szólott, nehogy észrevegyék:

– Hagyjon el, meglátnak…

– Egyedül lesz holnap? – kérdezte a férfi.

Dagadtak az emlői, lelkendezett, a torkába fult minden szava.

– Egyedül lesz holnap? – kérdezte még egyszer.

Hát sugta az asszony:

– Igen… igen… csak hagyjon el már…

Az egyik bankár-gyerek, kinek nagyon jó szeme volt, tapsolt az örömében:

– Az Erzsi néni!

Aztán a kis kezével mutatott reá.

A másik bankár-gyerek is megpillantotta:

– Az Erzsi néni, egy bácsival!

Áron Lajos is oda nézett. Ott volt az asszony meglapulva a korlátnál. Az
üldözője mintha gyönyörködött volna a tündöklő arczában, a ragyogó
fekete szemeiben, a pihegő emlőiben. Fenségesen szép volt most is, de
már nem madonna többé.

– Igen, az Erzsi néni! – szólott a fiatal ember.

– De egy bácsival! – erősitgette ártatlanul az egyik tanitványa.


II.

Valamelyik vasárnap a bankárék elmentek a szinházba. Elvitték a
gyerekeket is magukkal, mert hisz páholyuk volt s abban elférnek. A
bankárné ugy vélekedett, hogy Áron Lajos is elférne. Hát hivta a
szinházba.

– Azt mondják, nagyon frivol darab. Aztán a Pálmay is játszik!

De Áron Lajos nem ment. Szabadkozott, hogy szigorlatra készül s tanulni
fog odahaza.

És tanult. Ám a petróleum-lámpája serczegett, mert kialvófélben vala a
kanócza. Hát ment fényt keresni máshová.

Megállott annak az Andrássy-uti villának a kapujánál. Habozott – de
aztán megnyomta a kilincset.

A szép asszony nem várta ezuttal. Egy széles pamlag volt a szalónjában,
azon feküdt, fehér moll ruhában. Vastag fekete haját alig nehány tű
tartotta össze… leomlott a füleire, a homlokára. Füző sem volt rajta,
hát még szebb volt ugy a szabad emlőivel, a hajló derekával.

Áron Lajos megcsókolta a kezét.

– Ülj le ide elém! – mondotta az asszony.

Oda ült elébe. A szoba fényes világossága kápráztatta és kápráztatta az
asszony is.

Keresett más, homályosabb helyet magának.

– Nem jó helyen vagy most… nem látlak, árnyékban van az arczod – szólott
Erzsébet.

És a pamlagról ledobott egy vánkost.

– Ülj ide a földre! – mondta aztán.

Áron Lajos ott ült a földön, az asszony feküdt hanyatt a pamlagon.
Alacsony volt a pamlag, hát most nagyon jól látták egymást. Az asszony
lenyujtotta az ő hófehér kezét. Azt hitte, hogy Áron Lajos ráhajtja majd
a fejét. Ám nem lett ugy. A fiatal ember felállott, ugy volt, mintha a
nagy lámpa minden világossága az arczára ömlött volna. Kálozdi Erzsébet
most látta először szépnek.

– Milyen kék szemeid vannak! – szólott.

A fiatal ember szótlan maradt. Ott állott meg a pamlag szélén s nézte az
asszonyt.

Sohasem látta ilyen csodálatos szépnek. A finom moll-szövet együtt
hajlott a tagjaival, mint lepel valamilyen női-szobron. Látszottak az
emlői, a dereka, a hasa, a lábai, akár csak meztelen lett volna. Tudta
az asszony és nem bánta. De sőt, az ő nagy fekete szemeinek a komoly
nézésével egyre fürkészte a fiatal rokona arczát. Ugy tetszett, hogy
keresi a teste, a tündöklő arcza, a kivánatos tagjai hatását, az Áron
Lajos szemeiben.

– Milyen bámulatosan szép maga Erzsébet! – szólott a fiatal ember.

Az asszony mosolygott. Az ajkai is megnyiltak volt már. Nyilván a
csillogó fogait akarta mutatni.

– Hihetetlen! – mondta halkan Áron Lajos.

Hát beszélt az asszony is.

– Ugy ám: hihetetlenül szép vagyok!

Aztán sietve tette hozzá:

– És ha ott feküdnék előtted a bonczasztalon? Egy véres pont volna itt a
balemlőmön… ugy-e itt van a sziv, pontosan a bal emlő alatt?

Ott járatta a kezét a bal emlőjén. Áron Lajos már nem nézte többé. A
szemeire szoritott kézzel állott az asszony előtt. Ugy látszott, hogy
reszketnek az ajkai.

Hát folytatta az asszony. Nagyon bolond hangulata lehetett.

– Nem is tudnád, hogy odahoztak a klinikára… csak mennél a bonczterembe
mint máskor… aztán ott feküdnék a bonczasztalon előtted… a többiek
előtt… csupa fiatal ember előtt meztelenül… még nem is szégyelhetném
magamat.

Egy kis szünetet tartott. Aztán kérdezte:

– Volna szived, végigvágni a testemen…? nekem jönni késsel, mint
valamilyen hentes…

És ugy tudta Áron Lajos, hogy még igy nem beszéltek hozzá. Szorongott a
lelke, boldog, ha sirva tud fakadni. Lerogyott oda az aszszony elé. A
Kálozdi Erzsébet karja felfogta a fejét, a fehér moll-ruhába fult bele a
hangja. Nem is tudta mit beszél, csak beszélt egyre, szüntelen.

– Megőrülnék ott maga előtt… talán ráborulnék a testére… az életre
akarnám hozni vissza… talán sziven szurnám magamat a bonczkésemmel…

Aztán józanná lett. Elgondolkodott, vajjon miért is beszél ez az asszony
ilyen bolondokat? Véres pont a szive felett… vajjon kiért ez a véres
pont?

Hirtelen felállott. Ismét fényben volt az arcza, a nagy kék szemei is
csillogtak. A nyakkendője félrecsuszott vala, a szőke haja belelógott a
homlokába. A melle kidagadt, mint viharban a vitorla, a hangja is olyan
volt, mint a vihar.

– Láttam vasárnap a jégen. Ki volt az az ember?

Fölült az asszony, hirtelen csodálkozás ejtette meg. Összehuzta a
szempilláit, csak egy fekete sáv nézett ki alóluk. Összeszoritotta az
ajkait, a szép fehér fogai nem látszottak többé.

– Láttam… a gyermekek is látták!

Az asszony lihegett.

– Tévedés – szólott aztán.

Áron Lajos felütötte a fejét.

– Most látom, hogy nem az… a szeretője… minek is tagadja előttem?

Kálozdi Erzsébet felugrott. A moll-ruhája félrecsúszott, látszottak a
fekete harisnyás lábai, egészen a térdéig.

– Hogy mersz velem igy beszélni? – kérdezte.

Pír futotta be az arczát, pír verte ki a füleit. Nagy szemei mintha
veszedelmes lángban égtek volna… úgy rémlett, hogy három falut tudnának
felgyújtani a tüzökkel.

Ugy állottak szemtől-szembe, haragban az aszszony, fájdalomban a férfi.
Késő estére hajlott már az idő, nagyon csendes világ járta odakünn az
Andrássy-úton. Csend volt a szobában is, hát hallatszott az asszony és a
férfi lázas lélegzése. A lámpa fénye halványodni kezdett, finom árnyék
vonta be az arczokat.

– Rossz fiú vagy! – mondta az asszony.

Kálozdi Erzsébet szólott, az az asszony, a ki jó volt hozzá, a ki
megfizette a tandíjat érte, a ki megvásárolta a könyveit, a ki szerzett
a számára bodrosfejű bankárgyerekeket. Kálozdi Erzsébet, az az asszony,
a kinek hálával tartozik, a ki lehetővé tette, hogy a fővárosban
tanuljon, a ki lehetővé teszi, hogy hírneves orvos váljék belőle. Hát
ugy tudta, hogy rosszul cselekedett, de ugy érezte, hogy mit sem tehet
róla. Kesernyés fájdalom ette bele magát a szivébe, kesernyés és
ismeretlen, az orvosi könyvei nem szólottak erről a fájdalomról. A haját
elsímitotta a homlokáról, odament az aszszony mellé.

Kálozdi Erzsébet ott ült ismét a pamlagon. Már nem volt haragos többé, a
vonásai megenyhültek, a szemének is szelid volt a nézése.

– Bocsásson meg… talán bolond voltam. Olyan jó volt hozzám… olyan
áldott, mint az édes anyám, olyan, mintha a kis mamám lett volna.
Csodálja hát… ha szeretem?

A szép asszony ismét mosolygott.

– Megbocsát… ugy-e megbocsát? – kérdezte a fiatal ember.

Azzal felelt az asszony, hogy oda nyujtotta a kezét. Meztelen volt a
karja, mert feltürte volt az előbb a moll-ruha csipkés ujját.

Áron Lajos megszoritotta a kezét, a szemei rátapadtak a meztelen kar
havas szinére. Aztán lehajolt s mintegy rálehelte arra a finom bőrre:

– Ne beszéljen olyan furcsákat többé. Hideg az a márvány-asztal… hideg a
halál is… nagyon hideg. Magának meleg kell… az élet… az édes élet.

Kálozdi Erzsébet kirántotta a karját. A fiatal ember lehellete még égett
rajta s perzselte.

– Igen az élet… eddig nem is éltem. Élni akarok… élni, élni, mindég csak
élni!

Lelkesen szólott, a féktelen örömében megcsuklott a hangja. Vágy,
epekedés ragyogott ki a szeméből, tündöklött le az arczáról. A haja
kibomlott egészen, hát ez az élni akaró arcz, hirtelen mélysötét
keretben tünt fel. Lelkendezett, a mig ismételte:

– Igen az élet… nagyszerű élni!

Csodálkozással nézte az asszonyt. Ugy volt, hogy perczről-perczre
szebbnek, fenségesebbnek találta. A mindinkább sötétülő szobát
valósággal bevilágitotta az arcza, befénylette a szeme. Gyertyát
gyujtott az asszony. Aztán hozott bort, Liebfrauenmilch-et ittak. Az
asszony sokat és gyorsan egymásután. Néha koczintott is, néha nem. Azt
mondta mindenik pohárnál:

– Igen az élet, az édes élet… élni akarok… nagyszerű az élet!

Bolond jókedve támadt. Kaczagott, tánczolt, felkapta a pamlag párnáit s
labdázott velök, vigan, eszeveszettül. Leütött egy vázát, csörömpölve
tört össze, akkor is kaczagott.

– Élni akarok… nagyszerű az élet…

Szaladt a zongorához. Játszott valamilyen pajkos nótát. A teste együtt
hajlott a muzsikája ütemével. Aztán dalolt is – tüz volt a hangja, ugy
rémlett, mintha kigyulladt volna a szoba levegője. Melege lett, feltépte
a moll-ruha derekját. Néhány gomb messze elrepült a lázas keze alatt.
Kibukkant a csipkés battiszt inge, kicsillogott a keble fehérsége… ugy
akarta. Hirtelen elfáradt, nem játszott, nem énekelt többé. Mintha a bor
egy csapásra mind a fejébe szállt volna… hátradőlt, a haja mint vastag
bársony omlott le a szék támlájára. Az ajkai nyitva maradtak, mintha még
most is énekelne. Hát a forró dala helyett forró lehellete ömlött ki
rajta. A nagy szempillái ugy lomhán borultak rá a szemeire… madonna volt
ismét… alvó madonna.

A nagy lámpa is serczegett már. Valósággal jól esett a kis nesz, a szoba
félemletes csendjében. Áron Lajos ugy érezte, hogy fél… Valami bolond
varázs van a levegőben, és az eltikkadt aszszony alakja körül. Ez a
varázs mozgatta a nyitva maradt ajkait is… Mintha valamilyen néma éneket
dalolna. Lehajolt az ajkaihoz.

– Szeretlek… én is szeretlek… – rebegte az asszony.

A szavai beleégtek a fülébe, ugy érezte, hogy megsüketül. Hát nem tudta
hallgatni tovább… odanyomta az ajkait a meztelen melléhez. Az aszszony
mély sóhajtása kisérte a csókját. Álmodik… álmodja az édes életet, a
nagyszerű életet. Aztán nem beszélt többé, a néma ének elnémult egészen,
megmeredtek az ajkai. Olyan méltóságosan szép volt, olyan nyugodtan
fenséges, hogy nem tudott már hozzá nyulni többé. Vette a kalapját, s
ugy osont ki lábujjhegyen az ajtón.

Az utczán kiáltottak utána:

– A tanitó úr!

A jószemű bankár-gyerek volt. Épen a szinházból jöttek a papával és a
mamával. Köszöntötte őket, a bankárné rámosolygott:

– Sajnálhatja, hogy nem jött el. Nagyon frivol darab, ezer szerencse,
hogy a gyermekek nem értették.


III.

Ugy nevelték s ugy nőtt fel a vidéken, hogy nyilt, egyszerű és őszinte
emberré lett. Hát nem hajlott a komédiára, nem tudta, hogy azt a
nagyszerű éjszakát ugy csinálta Kálozdi Erzsébet, mint csinálja drámairó
az ő hatásos zárjelenetét. Igy hát a mikor eljött hozzá, és a mikor azt
mondták neki, hogy a szép asszony nincs otthon, elhitte, meg volt
győződve róla. Ment haza a szerb-utczába tanulni, mert az utolsó
szigorlatra készült.

És meg voltak szépen nélküle, ott abban az Andrássy-uti villában. Egy
gazdag és egy szegény ember egyszerre jött oda lakni. A gazdag ember a
földszintre, a szegény ember fel a torony-szobába. Bolond gondolata vala
az asszonynak, hogy a villája toronyszobáját kiadta műteremnek. Kún
Árpád vette bérbe, a festő. Dolgozott, az egész délután keresztül az
ablakára sütött a nap. Egy-kétszer felment hozzá Kálozdi Erzsébet. Ugy
volt, mintha Áron Lajos után Kún Árpádot akarta volna protegálni.
Tetszettek a festményei, talán a miért meztelen asszonyokat festett
örökkön. S a miért azt mondták Erzsébetről, hogy szivtelen, megmutatta,
hogy jó szive van. Kún Árpád nem fizette meg a műterem bérét, de meg sem
tudta volna fizetni. Az asszony még vigasztalta is:

– Dolgozzék… majd csak megjön az elismerés.

Hát Kún Árpád dolgozott, csendben, háboritlanul. Csak néha-néha
hallatszott fel hozzá a Kálozdi Erzsébet dalolása az első emeletről.
Énekelt a gazdag embernek, a ki ott lakott a földszinten. Ámbátor
külön-külön lakásuk vala, mégis csak egy szobában voltak együtt Kálozdi
Erzsébet és Halmi Aurél. Két galamb, a melyik összeszállott. Két boldog,
szerelmetes madárka.

Hát beszéltek az Erzsébetről, meg az ő albérlőjéről. Persze, hogy
furcsának találták, a miért ott lakik a földszinten. De aztán ugy volt,
mintha megértették volna. Azt mondták, közel esik a jégpályához a
Kálozdi Erzsébet villája, hát a gróf oda ment lakni. Mások kaczagtak s
erősitgették, hogy nem a hideg jéghez, hanem a forró equátorhoz esik
közel.

És ezeknek volt igazuk. Ámbátor mindegy lett volna, ha tévednek is.
Kálozdi Erzsébet azt mondta, hogy élni akar, hogy az édes életet, a
nagyszerű életet akarja.

… Behunyta a szemeit, ugy volt, mintha aludnék; Áron Lajos ott volt a
közelében, hát csalta oda magához egészen, csalta azzal, hogy ugy tett,
mintha beszélne. Ám csak akkor beszélt, a mikor a fülébe beszélhetett.
Ugy tudta, hogy ily módon őrjiteni tud a szép asszony hangja. Azt
mondta: »Szeretlek, én is szeretlek!« Ugy volt, mintha néki, és mégis
mintha másnak mondaná… aztán meg is hagyta csókolni magát a meztelen
mellén… ugy volt, mintha másnak az ajka égne ott… aztán nem beszélt
többet, elhagyta menni, hogy jőjjön a másik, az a másik a kinek mondta
voltaképen: »Szeretlek, én is szeretlek!«

És az a másik jött. Találkoztak a jégen, délelőtt mentek ki, a mikor a
pavillon termében is, a pályán is kevesen voltak az asszony ismerősei
közül. Nem akart kimenni, aztán mégis kiment; nem akart találkozni vele,
aztán mégis találkozott. Hevültek mindketten a futkározásban, égtek az
epekedésben egymás iránt. A férfi elérte az asszonyt:

– Követni fogom az egész életen keresztül. Futni fogok maga után, mint
futok most.

Sokáig nem beszélt az asszony.

– Jégszivű… kegyetlen… – hangzott utána.

Az üldözője forró lehellete megcsapta a nyakát.

– Mikor fog felengedni? – kérdezte forró sovárgással.

– Soha… – válaszolt az asszony.

Ám aztán élni akart, az édes életet, a nagyszerű életet akarta. S bár
akarta, erős akarattal, nem merte még sem. Ugy volt, hogy félt az édes
élettől, a nagyszerű élettől. Hát Halmi Aurél bátorságot oltott a
lelkébe a szavával. Azt mondta, hogy szereti, hogy megóvja a világ
előtt. Szabadok mindaketten, egymásé lesznek, nem a világé, ennek semmi
köze hozzájok. Nagy, magas ember volt és mindig komolyan beszélt. Az
asszony érezte, látta, hogy szereti. Nem volt szeszély, nem kaland – de
szerelem volt.

Hát mikor tavaszszal megtört a jég a ligetben, megtört az asszonyon is.

Összebújtak ott, abban az Andrássy-uti villában. Csak azért mentek
külön-külön lakosztályba, hogy egészen meg ne bolonduljanak egymás
mellett, és hogy teljességgel meg ne öljék egymást. A grófon kaczagtak,
a miért komolyan vette ezt a polgári asszonyt. A kártyapartnerei
haragudtak is reá, a miért nem nyerhették el a pénzét többé. Nem ment
közzéjük, még a lóversenyre sem járt. Az arisztokrata asszonyságok
gúnyolódtak, ám azért irigykedtek is Kálozdi Erzsébetre.

– Ha legalább szinésznő volna! – mondogatták némelyek az idősebbek
közül.

A fiatalok ugy tettek, mintha nem tudták volna, hova került Aurél gróf.
Ám tudták, egy-kettő talán búslakodott is utána. Mert nagy magas ember
volt és mindig komolyan beszélt.

És irigykedett az asszony társasága is. Egy gróffal és ily módon egy
gróffal! Nem is a szeretője, de a felesége… ha tényleg nem, ugy csak
rajta mult. Kálozdi Erzsébet bolond asszony, mindig azt mondta, jobb ugy
szeretni, a mikor a szerelem nem kötelesség. A szerencsétlen házas élete
tanitotta erre. Romlott asszony, nem is csoda. Tizenhat éves korában már
vitték a szinházba. Páholyban ült, már akkor is a kivágott fehér ruhákat
szerette. Aztán nézte a »Francillon«-t, meg a »Clemenceau«-t. Ime ez az
oka, ha czéda most.

Elhallatszott ez a beszéd egészen a füléhez. Nem bánta, ugy sem ment
közéjük. Áron Lajosra furcsa szemmel néztek a bankárék, különösen az
erényes bankárné-asszony, a ki azonban a frivol darabokat mégis csak
szerette. Nem protegálták többé, csak egy kiflit kapott az
uzsonna-kávéjához. Aztán azt se kapta többé. Menesztették, mert a
gyermekek iskolába fognak járni. Kálozdi Erzsébet ezt is tudta, ezt se
bánta.

Ám azért is. Nem titkolta, nem tagadta többé. Ugy van, grófnak a
szeretője, ha ugy tetszik. Aztán hivalkodott is vele. Valami
kimondhatlan ingert talált abban, hogy egy gróf szereti s hogy egy
gróffal él együtt. Ez az édes élet, ez a nagyszerű élet.

Hát csak élt. Mentek együtt a szinházba, mindenki őket nézte. Ámbátor
csak egy bankárnak vala a leánya, mégis ugy nézett ki, mintha a
haut-arisztokracziához tartoznék. Olyan szép volt, mint egy
asszony-isten. Csak addig lehetett haragudni, boszankodni, irigykedni
rá, a mig nem látták. Mikor megjelent, csak csodálni lehetett, csak
félni tőle. Aztán lassan-lassan lehámlott róla minden régi. Nem
gondolkozott ugy többé, mint a régi társasága… a formája is mintha
megváltozott volna. Karcsúbb lett, az arczán is mintha elsímult volna a
kelet vonása. Nem volt más, csak szerető, nem tett mást, csak szeretett.

És ugyanigy változott meg a szeretője is. Nem volt arisztokrata többé,
valósággal levedlett róla minden külön felfogása a kasztjának. Ő sem
vala más, csak szerető. Hát szerették egymást, gondtalanul, boldogan, s
ugy tudták mindaketten, hogy ez igy van természetesen. Már a külön lakás
sem volt meg többé. Aurél fel jött lakni az első emeletre, aztán együtt
voltak mindég. Ugy tetszett, hogy nem unják s nem fogják megunni egymást
soha; s ugy érezték, hogy összeforrott az életük, hogy egymás által
léteznek. Aurél beszélt az asszonynak szép, meleg hangon:

– Nem megyek vissza többé az egykori világomba… nem is mehetnék. Nekem
már nincs ott mit keresnem. Ide van kötve az életem hozzád… Erzsébet,
nekünk nem lehet elválnunk többé!

Aztán a két tenyere közé fogta az asszony szép fejét s megcsókolta a
homlokán:

– Nekünk már csak meghalnunk lehet…

Hát az asszony mintha megborzadt volna. Ám nyugodt lett ismét s az ő két
nagy szemének a különös nézésével merengett el a szeretője arczán. És
szólott ép ugy, mint beszélt ez az előbb:

– Én se megyek vissza többé a régi világomba… én sem mehetnék. Nekem
sincs már mit keresnem ott. Az én életem is ide van kötve hozzád… Aurél,
nekünk nem lehet elválnunk többé!

Ám nem folytatta tovább, hanem lehajtotta a fejét a férfi mellére. Hát
az a nagy ember reszketett az örömében. Kéj volt a szemében, kéj az
ajkán. Megcsókolta az asszonyt a fején, minden üdve, minden boldogsága a
csókjába fult. Ime ott volt Erzsébet a mellén, hallgatta a szivverését,
talán számitgatta is. És ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet.
Meglátta a jégpályán… megepedte… szép polgári asszony, könnyű lesz
megfogni. Megfogta, de őt is megfogták. Az arisztokratikus világ, a
melyben csak udvariasságból, avagy gentlemanlike-ből szeretnek az
emberek, nincs többé. Füst, még a szagát sem érzi ma. De nincs polgári
világ sem. Nincs világ, nincs semmi. Csak egy szép asszony van, egy
nagyon szép, fekete szemű, fekete hajú asszony. Ez van, ezt érzi, ezt
szorongatja a karjaiban. Milyen üdvösséges volt megfogni, milyen
üdvösséges megfogatni. És ismét ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az
élet. Ki hitte volna, hogy szeretni fog egy asszonyt, egy polgári
asszonyt, szeretni ugy, hogy majd nem tud élni nélküle, hogy majd meg
akar halni vele… És magához ölelte egészen. Aztán még forróbb lett a
hangja, a mikor ismételte:

– Igen, nekünk már csak meghalnunk lehet!

Hát az asszony felütötte a fejét… megborzadt volt ismét. Mert hirtelen
belevágott az agyába annak a hideg márvány-asztalnak a gondolata…
Már-már látta, mind közelednek a kifent bonczkésekkel a fiatal orvosok
feléje. Már érezte is a vágást, az elsőt, ott a bal emlőjén, ott a szive
felett, ott a véres pont körül. Nem, ez nem az édes, a nagyszerű élet,
ez a hideg halál. Azt mondta, hogy fázik és szeliden kivonta magát a
szeretője karjából. Ment a fehér prémes bundájáért, a melyben olyan
gloriozusnak látszott. Ment érte a másik szobába. Magára vette s
összegubbaszkodott a pamlaga végén, mint beteg állat a szalma-almon.
Aurél jött utána, odaült egészen mellé, egészen a közelébe. Aztán a
szemeivel keresett az asszony arczán, mintha a gondolatát keresné.

– Félek a boldogságomtól – szólott Erzsébet.

Felcsillogott a férfi két szeme.

– Félek én is… űz kerget… nem tudom hová…

Egynéhány perczig hallgattak mind a ketten. Csend volt a szobában, csend
volt az utczán. Aztán Aurél szólott ismét. Szenvedély, láz hallatszott a
hangján:

– Meghalni együtt… egy halálban… meghalni véled, szép Erzsébetem!

És ismételte, már-már könyörgés volt a hangja:

– Véled, véled, szép Erzsébetem!

Szép Erzsébet elhalványult, hirtelen hideg ejtette meg. Nem tudott mit
felelni, a férfi az ő sötét szemeivel az arczára meredt. Látszott rajta,
hogy epedi a választ, sovárogja az igent. Aztán ugy volt, mintha mohó,
éhes vágyában be sem várná azt, hanem keresné már a fegyvert.

Hát a félelem, a remegés erőt adott az asszonynak. Felugrott, az arcza
pírban égett ismét.

– Menjünk ebből a szobából… nagyon szomorú itt minden.

A mikor kiértek a másik szobába, ismét az asszony szólott:

– Menjünk a szinházba. Premièr van!


IV.

Ugy volt, mintha félt volna tőle az asszony, mintha azt akarta volna,
hogy hát haljon meg egyedül, ha már minden áron meghalni akar. Mert
mintha ő tette volna beteggé. Jöttek a szinházból, esős, hideg idő volt.
A férfi azt mondta, hogy fázik s kocsit akart fogadni. Az asszony hozzá
simult, szorongatta a karját s azt mondta, gyalog szeretne menni. Talán
azért, hogy meghüljön a szeretője, talán azért, hogy lássák őket az
emberek.

De akárhogy is volt, egy lett a vége. A férfi meghült. Hát lefektette
Kálozdi Erzsébet s ápolgatta, beadta az orvosságot neki. Szerette is
még, de már félt tőle. Talán a miért önmagát jobban szerette.

És Aurél a betegségben is megmaradt a réginek. Az asszony oda ült az
ágya szélére, a mikor elment az orvos. A férfi magához ölelte egészen.
Ugy feküdt ott ruhástul a szeretője mellett. És hallgatta a szavát:

– Meghalni véled, véled, szép Erzsébetem!

Nem akarta mutatni, hogy fél, hogy nem akar meghalni, hanem hogy az édes
életet, a nagyszerű életet akarja. Hát kaczagott:

– Előbb épülj fel – aztán majd meghalunk.

Ám nem lett ugy. Mintha nem tudott volna felépülni. Az asszony az orvost
okolta. Azt mondta, keresni kell mást, újat. Maga sem tudta miért
mondja, talán azért, hogy Aurél ragaszkodjék a régi doktorához. És
ragaszkodott hozzá, a láza nem akart megszünni, ám nőtt szakadatlan. Ugy
volt lázban örökkön, ugy jött rá beteges alvás lázban.

Az asszony nézte. Milyen bolond ember. Mintha most is, az álmában is azt
mondaná: »Erzsébet, nékünk már csak meghalnunk lehet!« Ugyan miért akar
meghalni ez a bolond ember? Meghalni, a mikor olyan gyönyörűség élni.
Aztán ő is ugy tudta, hogy furcsa, nagyon furcsa az élet. Egy beteg
ember van a szobájában, az ő szobájában, az ő tulajdon szobájában. Egy
beteg ember, a ki meg akar halni véle, a mikor ő élni akar… egy beteg
ember, a ki üldözte a jégen, a ki ide került az ő villájába, az ő
szobájába. Egészen tudatlanul azt kérdezte magától: »Ki ez a beteg
ember?« Nézte, keresett az arczában, s nem tudott válaszolni magának.
Aztán olyan különösnek talált mindent a szobában. Ugy tudta, hogy
szomoruság van itten, a szeretője halálával az ő halála is. Kiszökött a
beteg mellől. A szoba küszöbéről ránézett még egyszer, vajjon nem-e
ébredt fel. Látta, hogy alszik, s mégis ugy találta, mintha most is,
mintha örökkön mondaná: »Meghalni együtt, egy halálban… meghalni véled,
véled, szép Erzsébetem!«

Felfutott a toronyszobába. Aztán ugyanugy tett Kún Árpáddal, mint tett
volt a rokonával. Éppen csak az volt a különbség, hogy nem tegezte. Ám a
tiz ujjával benne babrált a szakállában, mert olyan lágynak találta,
mint a selyem. Hát Kún Árpád is beléje bolondult. Az ő nőies és tiszta
nézésével epedte az asszonyt, s az ő nőies finom ajkaival mondta, hogy
szeret. Erzsébet csititotta, rányomta a tenyerét azokra a nőies finom
ajkakra.

– Nem jövök fel többé, ha ilyeneket beszél!

Aztán ugy szólott hozzá, mintha néki is a kis mamája volna. Kérte szép,
okos szóval: dolgozzék, nagygyá lesz bizonynyal. A tavaszi kiállitás a
küszöbön, s a »Bachans nő« még nem kész. Hát Kún Lajos felvette az ő
bársony kabátját, s oda állott az állványa elé. Panaszkodott, hogy nem
jött el a modellje, s most csak ugy emlékezetből dolgozhatik csupán.
Aztán dolgozott, de nem birta soká. Fájdalom szélesedett ki az arczán, a
mikor oda fordult az asszonyhoz:

– Nem tudok… lehetetlen… mindig csak magát látom. Rajz, szin elmosódik a
szemem előtt… és mindig csak magát látom.

– Hát elmegyek! – szólott az asszony.

Mintha gyujtottak volna a szavai, mert a fiatal ember kigyulladt
hirtelen. Megragadta az asszony kezét, szoritotta, hogy fájt, hogy
sajgott, hiába volt a Kálozdi Erzsébet sujtó nézése. Nagyszerű harcz
vala egy csókért. Aztán győzött a festő, mig mintha az életet lehelte
volna a szép asszony ajkaira. Igy még nem csókolták meg, s Kálozdi
Erzsébet – félt tőle is. De ugy érezte, hogy ez a félése egészen más,
mint amaz.

Végre kivágta magát a szerelmese karjaiból. Aztán rámeresztette a
szemeit. Düh és gyülölség kiáltott ki azokból.

De Kún Árpád nem ijedt meg. Ugy maradt ott az asszony előtt, mint
kőszobor; rá lehet vágni doronggal, de azért csak áll bátran,
rendithetlenűl. Még gyönyörködött is a Kálozdi Erzsébet vad nézésében.
Aztán szólott:

– Hiába! együtt kell élnünk örökkön-örökké.

Merész volt, fel sem tünt az asszonynak. Ám lefegyverezte, egészen
tudatlanul találta ki azt a szót, mely varázslat volt felette.

De Erzsébet nem mutatta, hogy le van győzve a lelkében és a testében,
»Igen, együtt élni örökkön-örökké« volt az agyában, mig ment ki
szótlanul az ajtón.

Egynéhány nap mulva fenn vala ismét. Levert és szomorú volt a festő.

– A »Bachans-nő« még mindig nem kész… – szólott az asszony.

Mintegy szemrehányás volt a szavában. Kún Árpád rámeredt a festményére:

– Lehetetlen dolgoznom…

És nem akarta megmondani az okát. Ugy tetszett, mintha restelné az
asszony előtt. Hát Kálozdi Erzsébet ismét babrált a szerelmese puha
szakállában s kérdezte édes szóval:

– Miért nem tud dolgozni? Ismét én vagyok a baj?

Meleg áradt az ajkairól, mig válaszolt:

– Nem maga. Ellenkezőleg: maga adja a vágyat, maga inspirál, maga
könnyiti meg a munkám. Mert már nem a szemeim előtt, de a lelkemben van
meg.

És bár kérte az asszony, sokáig habozott, mig megmondta végre:

– Nem jön el a modellem.

Hát Kálozdi Erzsébet megértette. Ime a művésznyomor, mennyit olvasott,
mennyit hallott róla már! Tartozik a modelljének, nem tud fizetni neki,
hát nem jön el. S ezenközben megtörik a munka, az ambiczió, a remény is!

És ugy volt tényleg. A Kún Árpád modellje nem akarta ingyen mutatni a
meztelenségét.

Talán nem jutott a szép asszony eszébe, hogy pénzzel is segithetne
rajta. Mert máskép csinált. Elbujt, ám előkerült újból. A kis
toronyszoba ablakán besütött a kora tavasz napja. Hát ennek az aranyos
világosságában állott… félemletes és kápráztató volt ugy meztelenül,
üveg-szőlőfürttel a kiomlott hajában. Milyen Bachans-nő! Egy fekete
szemű, fekete hajú Bachans-nő!

Mélységes csend vala a műteremben. Ugy rémlett, mintha egyikük sem merne
beszélni. Reszketett az asszony is, Kún Árpád is.


V.

És amikor látta, amikor hallotta, hogy jobban lesz napról-napra, minden
áron új orvost akart.

A régivel összebúgott az előszobában.

– Most már fölépül rövid idő alatt? – kérdezte.

Az öreg doktor azt mondta: igen.

– Talán el sem kell jönnie többet az orvos urnak? – kérdezte ismét az
asszony.

Aztán nem várta a választ, hanem folytatta:

– Persze messze esik egy kicsit. Majd künn vagyunk a ligetben. Ápolom
magam… ha rosszabbul lesz, irni fogok.

Megegyeztek. Az orvos a beteg életéért, az asszony a beteg haláláért
kötött alkut.

Aztán ment vissza hozzá.

– Irtam a rokonomnak, Áron Lajosnak. Fiatal orvos, most végzett, minden
tudása még friss a fejében.

És irt és Áron Lajos eljött. Már rég ideje, hogy nem látták egymást. Ugy
voltak együtt, mint akkor. Ismét fehér ruhában volt az asszony, ismét a
pamlagon feküdt. Áron Lajos odaült elébe. Aztán egyikük sem tudott
beszélni. Nyugodt volt a férfi, izgatott az asszony.

– Betegem van – szólott végre.

– Tudom – válaszolt a férfi.

Aztán hallgattak újból. Olyan furcsának, olyan különösnek éreztek
körülöttük mindent. Még a levegő is, mintha más lett volna. Áron Lajos
már menni is akart. Sajnálta, hogy eljött. Hát beszélt az asszony ismét,
hogy marasztalja.

– Látni akartalak… mert ne hidd, hogy megfeledkeztem rólad… jól megy a
dolgod?

Áron Lajos mosolygott. A mosolygásában látszott, hogy megvénült az
arcza.

– Jól megy a dolgom… meghivtak orvosnak a kórházhoz. Az egyetemi
professzorom protegál. Valósággal üldöz a szerencse.

Az asszony is mosolygott.

– Éhen akarnál halni? – kérdezte és mutatta a fehér fogait.

Áron Lajos csak néhány percz mulva válaszolt. Ugy látszott, hogy
meggondolja, a mit mondani akar. Aztán szólott:

– Valamikor rajongtam a hivatásomért. Olyan fenségesnek találtam,
gyógyitani az embert… adni orvosságot a betegeknek. Ma semmi kedvem
hozzá… ma mérget adnék.

Hirtelen megrándult az asszony. Áron Lajos észrevette:

– Ugy-e iszonyú? Ám igy van… félek önmagamtól. Talán pályát
tévesztettem… ugy rémlik, mintha sírásónak kellett volna lennem.

Vad öröm támadt az asszonyban – maga sem tudta, hogy miért. Fölült a
pamlagon és szólott:

– Jőjj ide hozzám, szegény bolondom.

Habozott egy perczig, aztán ment. Lehetetlen volt ellenállania. Vakitóan
szép volt Kálozdi Erzsébet.

– Szereti azt az embert?

Nem válaszolt az asszony, ám simogatta a rokona homlokát. És a rokon
beszélt tovább:

– Miért is tagadta akkor? Minden, minden jobb lenne ma. Talán orvossá se
lettem volna. – Talán ma boldog ember volnék.

Szép kék szemeit könny futotta el.

– Mert nem vagyok boldog… boldogtalan vagyok… pedig azt hittem, máskép
lesz minden. Tanultam, virrasztottam hosszú éjszakákon által,
nélkülözve, sokszor nyomorban. Ám győzni akartam, magáért is, magamért
is. És győztem. Egyike voltam az elsőknek… ma is első lehetnék.

Már-már fuldoklott a hangja:

– Ugy akartam eljönni magához… azt hittem, hogy szeret – magam éreztem,
hogy szeretem. Beszélhettem volna bátran… egymásé lehettünk volna, – én
a férje, maga az én becsületes feleségem… Mert nem a szeretőmnek akartam
volna.

Hát az asszony ismételte halkan, sokszor:

– Becsületes feleségem…

Áron Lajos megszoritotta a kezét:

– Igen, az én becsületes feleségem… tisztességes asszony.

Kálozdi Erzsébet felütötte a fejét:

– Hát ma nem vagyok az?

Már ekkor csengett a hangja.

Áron Lajos felállott. Szilárdan szólott aztán:

– Nem!

Az asszony belekaczagott a tenyerébe. Valósággal szinpadon képzelhette
magát.

– Ám legyen… ugy is mindegy nekem, a mikor szeretek.

Aztán folytatta gyorsan, majdnem hadarva:

– Amikor együtt voltunk itt utoljára… amikor ott ültem a zongoránál…
amikor daloltam és… a mikor megcsókoltál a mellemen, miért –

Belevágott a szavába.

– Miért? Mert sokkal jobban szerettem…

– Ez nem szerelem, – szólott már nyugodtan az asszony.

De csupa szenvedély, csupa láz lett, a mikor folytatta:

– Oh, nem gondolkozik az, a ki szeret… nem vesz fontolóra semmit.
Becstelenné lesz, elbukik, rabol, gyilkol, felakasztják – ámde előbb
birta a szerelmesét. Nem szerettél… vagy ha szerettél is, úgy nem
eléggé. Miért nem tetted… ma én is boldogabb volnék!

Odabukott a pamlag végébe, megcsuklott a hangja. Mélységes fájdalom
nézett ki a szeméből, pazar fekete haja szétomlott a vállán.

Áron Lajos ott térdelt előtte. Szerelem és szenvedés vala a szivében.

– Sejtettem, hogy nem lesz boldog vele… nem is lehet. Más-más világhoz
tartoznak mindketten… és soha meg nem érthetik egymást. Miért hogy nem
lett úgy, a mint reméltem!

Az asszony sirt. Azután olyan különösen nézett az ő könnyes szemeivel.

– Most már hiába… most már késő, nekem is, neked is. Most már azt
szeretném, ha felgyógyulna mielőbb… az orvosa ügyetlen volt…

Habozott egy perczig, de aztán kimondta:

– Azért hivattalak, hogy nézd meg te, hogy gyógyitsad te…

Hát Áron Lajos felugrott. Ugy tetszett, hogy hirtelen láz ejtette meg,
hogy láz mered ki a szeméből.

Aztán kiáltott rémesen, eliszonyodva:

– Én gyógyitsam…? én, én, a maga szeretőjét…?

Az asszony lerogyott elébe és átnyalábolta a karjaival a rokona testét.
A szemeiből kiszáradt a könnye, valósággal tűz lobogott abban. Tűz lett
a hangja is:

– Hát öld meg… hát add vissza a becsületem, hát szeress, mert én is
szeretlek!

A férfi kiegyenesedett teste, mintegy ízenként remegett meg a szép
asszony karjaiban. Remegett a lelke is, érezte Kálozdi Erzsébet.

– Félemletes asszony! – szólott a férfi.

– Szerelmetes asszony! – volt a válasz.

És adott bátorságot neki.

– Ime ott van a boldogságunk előtted… egy utolsó mód… egy legutolsó. Ő
öl meg engem, ha nem te őtet. Hát öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek
akarsz, ha becsületes asszonynak akarsz.

Áron Lajos beszélt lázban:

– Igy nem lehet azzá, igy nem lehet az soha többé. És én is gyilkos
leszek…

Most már győzni akart mindenáron. Felugrott a padlóról, kinyillott a
fehér ruhája, s úgy majdnem meztelen testtel szorult oda a rokonához.
Maga lett az élő szenvedély a mig csókolta a homlokát, a szemeit, mig
játszott a nyelvével az Áron Lajos ajkai között, mig közéjök lehelte a
lehelletét. És beszélt forró hangon, susogva:

– Oh, régóta szeretlek, régóta epedek utánad. Gyöngye voltál… most ne
légy gyönge többé. Öld meg, ha szeretsz, ha a tiédnek akarsz… a tiédnek
még ma… még ez órában…

És megragadta az alkalom pillanatát. Nem csókolta többé, ám ment, s
nyitotta ki előtte a szomszéd szoba ajtaját. Ugy állott ott hajlott
fővel, mintha az ő alázatos szobaleánya volna, mig Áron Lajos áthaladt a
küszöbön. Villogó szemmel nézett utána, villogó szemmel huzódott meg az
ajtó függönye mögött. Aztán figyelt lelkendező mellel, az ajkaira
szoritott kézzel, hogy a saját nyugtalan lélegzetvételét se hallja. Hát
benn volt. Hát jól van. Az ördög adjon erőt neki. Áron Lajos látta a
szerelmese szeretőjét… Meg kellett ölnie, valóságos gyönyöre volt, a mig
tette. Nehéz sem volt, csak az orvosságból kellett beadnia többet. Hát
adott neki többet, talán a kelleténél is többet. Két nagy evőkanállal,
megölne még egy állatot is. Lázban volt a beteg, lázban jött álom a
szemére. Kisietett az orvos, behuzta maga után az ajtót. Az asszony ott
várta az ajtófánál.

– Vége? – kérdezte. És vaczogtak az ő szép fehér fogai.

Tompa hangon válaszolt:

– Vége lesz egy óra mulva… talán előbb is.

Hát vonaglott az asszony. Áron Lajos megragadta a karját.

– Menjünk innen Erzsébet… nem lehet itt maradnunk… jőjj, jőjj.

– Egy óra mulva… – nyögte az asszony.

Ez a habozás csak még fokozta az izgalmát.

– Jőjj, nem lehet itt maradnunk… iszonyú lesz a halál-tusája.

Az asszony a körmeit harapta. A férfi ismételte:

– Jőjj! iszonyú lesz hallgatni… jőjj… nekünk már nincs itt mit
keresnünk…

– Egy óráig várj.

– Nem, nem lehet… jőjj, jőjj velem Erzsébet.

Maga lett az élő, szenvedélyes türelmetlenség. Mozgott az ajka akkor is,
a mikor nem beszélt, mindjobban kimeredtek a szemei. Megrekedt a hangja,
néha egészen értelmetlen szavakat rebegett. Az asszony állott
mozdulatlanul. Mintha nem is látta volna az új szeretőjét. Fehér ruhája
be vala gombolva ismét, csak a haja volt kósza, rendetlen.

Gyönge zaj hallatszott ki a szomszéd szobából. Kálozdi Erzsébet az
ajtóhoz szoritotta a fülét.

– Jőjj! – könyörgött a férfi.

Mind nőtt a zaj. Úgy tetszett, hogy a beteg hánykolódik az ágyában.

– Jőjj! – könyörgött újból.

Mozdulatlan maradt az asszony. Hát el akarta vonni az ajtó mellől, de
nem birt vele. Mintha megmeredt volna a testében. Megragadta. Egy
pillanatra durva lett s brutális. De aztán elmult minden ereje. Befogta
a füleit, mert megkezdődött az agónia. Jajveszékelt a beteg… Kidagadt
szemmel, kidagadt orrczimpákkal hallgatta az asszony.

– Meghalok… megfulladok… – hangzott belülről.

Mind erősebb lett a hangja:

– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…

Úgy rémlett, hogy minden ereje feltámad még egyszer, mielőtt megtörne
végleg. Feltápászkodott az ágyában, le akart szállni onnan. Aztán
lezuhant a padlóra. Hát be akart törni az asszony, ám Áron Lajos
megragadta. Ismét égtek a szemei, úgy tetszett, hogy kigyuladt a hangja
is:

– Jőjj velem…! jőjj azonnal…!

Rémülettel nézett rá az asszony. Aztán kivágta magát a karjából.
Halotthalványnyá vált az arcza, sikolylyá a hangja:

– Gyilkos… félek tőled… gyilkos…

Visszahőkölt egy pillanatra. Aztán mintha megőrült volna. Eltorzult
arczczal, lázas, mohó kézzel keresett a zsebében. Egy másik pillanatba
mult s megtalálta. A drága műszer, a bonczkés, már villogott a kezében.
Hát menekült az asszony. Kergetődztek a szobában, felhányták a székeket,
a butorokat; drága vázák, Ámor-szobrocskák csörömpölve törtek össze.
Feltépte az ajtót, kinyillott a folyósóra. Futott fel az utolsó
emeletre, a toronyszobába. Áron Lajos a nyomában… az éles kés mintha
szelte volna a levegőt. Nyitva volt az ajtó, berontott; a küszöbön érte
utól az asszonyt. Ám ismét kisiklott, csak a szép kezeit futotta el a
vér. Azt hitte, hogy meg van mentve; pedig nem vala honn a festő. Miért
nem pénzzel segitett rajta, most dolgoznék bizonynyal és megmentené.
Belevágott az agyába: a vég. De nem akart meghalni. Az édes, a nagyszerű
életet akarta. Lerogyott, csupa vér volt a szép fehér ruhája. Nem látta,
bár a piros szin nem állott jól neki. Hadonászott az átmetszett
kezeivel, még a fájdalmát sem érezte, könyörgött kétségbeesetten,
magánkivül:

– Ne ölj meg… szeretlek…

Hát kaczagott a férfi. A festő vásznán akadt volt meg a szeme. Ott vala
készen a »Bachans-nő« – Kálozdi Erzsébet meztelenül. Hát letérdelt az
asszony előtt… úgy vitte a kést feléje, bonczkést az élő teste felé. Nem
lehetett menekülnie már a szavával. Talán érezte is, hogy rosszul
játszotta a játszmát. Hát menekülni akart az erejével. Nagyszerű harcz
vala köztük az életért ugyanott, hol nagyszerű harcz vala egy csókért.
Most is Kálozdi Erzsébet volt a gyöngébb. Áron Lajos rajtatérdelt
egészen, vérfoltos volt az arcza, vérfoltosak a szemhéjjai az asszony
kezétől. Ám mégis kéj ragyogott le arról a véres arczról, mélységes öröm
s gyönyörűség, a mikor végre elérte a torkát.

– Élni… élni… – orditotta az asszony.

– Meghalni! – hörögte a férfi.

Mintha még látta volna az asszonyt ott, kővé meredve a beteg-szoba
küszöbe előtt, mintha még látta volna meztelenül, mint »Bachans-nő«. És
mintha még hallotta volna az agoniát, onnan az első emeletről, fel
egészen a toronyszobáig:

– Erzsébet… hol vagy…? segits Erzsébet…



AZ UTOLSÓ PERCZ.

(NAPLÓTÖREDÉK.)

Ennek a könyvnek, melyet rajongón, nem egyszer könytől nedves szemekkel
irtam, ezek az utolsó apjai. Most jön a legutolsó, mely mintha a
legutolsó perczemet jelentené. Az egész életemet érzem vissza benne, ez
a percz, mintha az öröklétbe mulnék. Nem hiszek a véletlenben s nem
hiszem, hogy ez az örök percz még megváltozhatik. Mögöttem minden,
előttem pedig semmi. Hát ugy érzem, hogy fiatalon halok meg s ugy rémlik
előttem, mintha a búcsú-levelem irnám e sorokban. Talán búcsuznom sem
kellene, hiszen nincsen senkim a kihez tartoznék. Még magamat is
elveszitettem. Mintha megszüntem volna lenni, ki vagyok, mintha nem
volna erőm többé magam felett. Megvakultam, néha az erényt is bűnnek
látom, elvesztettem a lelkem tisztaságát, néha az akasztófa tünik szent
feszületnek előttem. Tudom, hogy sok szép, sok minden csodálatos van a
természetben, sok minden nemes ezen a világon. Van még tavasz, a mikor
napfényes az egész mindenség, van idő, a mikor a gazdagok adnak a
szegényeknek, a mikor a munka is kap babért, a mikor nemcsak a
születést, de elismerik a tehetséget is; tudom, hogy vannak még
becsületes emberek, jó leányok és tisztességes asszonyok, a kiknek
templom az ő családi fészkük s a kik nem csalják meg a férjeiket. De az
én lelkem előtt ez a nagy világ mégis csak egy nagy hipokrizis. Ilyennek
vallotta, ilyennek mutatta magát, mióta beléje kerültem. Törvénye a
rossz s ha meg is másitja ezt a törvényt, csak a formája változik, a
lényeg mindig ugyanaz marad.

Hát mig ebben az utolsó perczben az egész életemet érzem vissza, ugy
tudom, hogy gyönge voltam küzdeni. Talán mert nem is a küzdésre
neveltek. Olyan szépnek láttam mindent odahaza. Azt mondta az édes
anyám, hogy mellette fogok maradni örökkön, hogy a családom fészkét soha
el nem hagyom. Meg voltam otthon szépen, csendesen. Nem vágytam látni a
világot, nem akartam megismerkedni az emberekkel. Megnyilott a lelkem s
minden érzésemet a családom fészke kötötte le. Aztán elégett a fészek…
nem volt hol meghuzódnom. Azt mondta az édes anyám, hogy nem maradhatok
mellette már, családi fészkünk sincs többé. Keresnem kell kenyeret, neki
is, magamnak is.

Hát kerestem. Ezenközben tetszett nekem a nagyszerű küzdelem, milliók
kórusa: a jajveszékelés. Kidagadt a lelkem, a szabad levegő kigyujtott,
tudtam lelkesedni még a nyomorért is. Hordoztam lángoló fáklyát annak, a
kinek sötétség volt az agyában, s a kit a buta nép mégis a vállára
emelt. Izgatott a nagyság édessége, magam is nagygyá vágytam lenni.
Csináltam ideált magamnak, törtem felé, dolgoztam napon és éjszakán
keresztül. Kezdetben fel sem tünt, hogy évek gyilkos munkája daczára sem
tudok czélt elérni. Minden sikerem is csak balsiker volt, a legparányibb
elismerés is gúny. Hát kerestem az okot. És lassan-lassan, mig
kitisztult előttem minden, mig megtanultam distingválni, mig láttam, mi
a való s mi a hazug, melyik az igaz érzés s melyik a megfizetett, melyik
a szabad gondolkodás s melyik a kibérelt – ugy volt, hogy vissza vágytam
haza, a hol meg voltam gondtalan, szépen, csendesen.

De már nem lehetett visszamennem. Aztán le is kötött a hajsza,
lebilincselt a redakczió, a hiábavaló küzdés ingerelt és izgatott a
mindennap nyomorúsága. Már el sem tudtam lenni nélküle, már esengtem a
vihart, a csend, a nyugalom megölt volna. Akkor éreztem jól magam, a
mikor kétségbe ejtett a gondolat, miből fogok megélni holnap? Ugy volt,
hogy az örök holnap nyomoráért küzdtem s áldoztam föl minden erőm.

De a lelkem, az, a mi a létemtől nemesebb, nem tudott volt még
elpusztulni. Egy egész világ minden érzését birtam fölfogni vele, a
legkisebb öröm, a legcsekélyebb fájdalom egyaránt a legnagyobb volt
nekem.

Igy, fáradtan a küzdelemben, a nyomorban, de szűzi tisztán a lelkemben,
láttam meg egy asszonyt. Nem lehetett szépségesebb nála ezen a világon,
nem fenségesebb a földön. És mégis, valamilyen titkos érzésem a látása
első pillanatában arra tanitott, hogy a tökéletes pusztulásom ez az
asszony; azt mondta, hogy az életem legnagyobb gyönyörét és a
legőrületesebb fájdalmat egyedül csak ő fogja okozni nekem. És mindennek
daczára, vagy talán ép ezért, minden vágyammal, minden epekedésemmel
törtem magam az én csodálatos lidérczem felé. Ugy vittem el neki a
lelkemet, hogy tépje össze s ugy térdeltem le előtte, hogy gázoljon át a
testemen.

És egy egész világot alkottam magamnak belőle. Világot, melyben nincs
küzdelem, nincs nyomor, csak szerelem. Ebben a világban éltem… a másik,
mely a hajlékunk küszöbén túl kezdődött, immár nem létezett előttem. A
mikor az egyik az enyém lett, a másikat elfelejtettem.

És végtelenül jól esett, hogy felejthettem. Valósággal kéj volt gondolni
arra, hogy az életnek millió hazugsága nem hazudik nekem, hogy
remeteköntösbe bujt Don Juanok nem engem ámitanak, hogy nem engem
csalnak apáczáknak öltözött rimák. És végtelenül jól esett, hogy nem
lelek örömet abban, mi örömöm volt a multban, hogy természetellenesnek
találom a munkát, mely igába hajt, mely elpusztit időnek előtte, hogy
nem sarkal többé vágy, ambiczió, hogy nem töröm magam hír, dicsőség
után, – hanem, hogy lázas boldogságot találtam a szeretőmben, hogy
gyujtott s izgatott a szenvedélyünk fergetegje.

És ennek az örök nyárnak a melegében csak szomjuhoztam egyre jobban,
egyre égetőbben. Áldottam a napot, ha eltartott soká, imádságot mondtam
az éjszakának, ha nem akart virradni. Mert minél inkább voltam boldog,
annál inkáb akartam, hogy ez mindig igy legyen, hogy ez mindig igy
maradjon. A vég kisértett. Szorongást éreztem a lelkemben, szorongást a
fejemben. Ugy volt, hogy megcsal a saját világom, megcsal csak ép ugy,
mint mindaz a miért rajongtam s mint mindenki, a kivel az életemben
érintkezésem volt.

Azt a gyönyört, melyet igérve, elkábitott, mintha nem adta volna meg s
mégis mintha már a gyötrelmeivel szakadna reám. Csupa hév volt, csupa
szenvedély mig átölelt, mig forró hangon kérte, hogy szeressem. Már
ekkor nem szeretett. Köny ragyogott ki a szeméből, beteges lelkendezés
ejtette meg a keblét, mig könyörgött, hogy ne hagyjam el. Már ekkor ő
akart elhagyni. Kaczagott mintegy örömben, hogy milyen boldogok vagyunk.
Már akkor nem volt boldog én velem.

Mélységes fájás vert fészket bennem; ezernyi gondolat kínzott,
visszavitt a multba, belehozott a jövőbe. Eszembe jutott, hogy sirva
fogadott, a mikor egy-egy perczet késtem. Majd elcsendesedett,
mosolygott, a mikor ismét együtt voltam vele. Az egész lényünk
megnyilatkozék, nagyobbak lettünk mindaketten, csak magunkról, csak a
szerelmünkről tudva. Átkoztuk a multat, a miért nem hozott össze
bennünket s áldottuk a jelent, melyben összeforrott az érzésünk, melyben
egymásba olvadt a tekintetem az ő szemének a tekintetével. Kaczagtam,
hogy ilyenkor belesúgtam a fülébe:

– Az enyém voltál, mióta élsz, mióta élek; az enyém voltál, a mikor még
nem láttalak, a mikor még nem ismertelek.

Kaczagtam, fojtogató fájdalomból, mert ismertem azt a multat, melyben én
senkié sem voltam, s ő mindenkié. A csókot, melyet másnak adott, érezte
az én ajkam is, magamon láttam az ölelést, melylyel más szoritott
magához. És egy mindenség fájdalma hasitott bele a lelkembe, a mikor
arra a jövőre gondoltam, melyben én ismét egyedül leszek, hideg, sivár
árvaságban s a melynek szerelmi búgását más fogja hallani, melynek lázas
szenvedélyét más fogja inspirálni, más, a kivel ép az lesz, mint volt
velem, mint volt mással.

És a fájdalmamban kerestem vigaszt, megnyugvást magamnak. De a vég csak
kisértett. Egy őszi nap kora este olyan szomorú volt minden. A mi kis
szobánkban ültünk együtt a nyitott ajtó küszöbénél. Bámultam miként
alkonyodik, hallgattam, miként lesz csendes minden odakünn. Valamilyen
távoleső kápolnában harangoztak az alkonynak. Aztán mintha minden elmult
volna. Olyan jól esett zokognom ekkor.

– Szeretsz? – kérdezte az asszony.

És nem várta a válaszomat, mert látta, mert érezte, hogy szeretem. Hát
csak folytatta, egész közel hajolva hozzám, hogy meleg lehellete égette
az arczomat:

– Ha pedig majd nem szeretsz többé… akkor is szép és édes lesz minden.

Azután hallgatta a fuldoklásom s ugy volt, mintha meg akart volna
fojtani.

– Te fiatal vagy, – én nem vagyok az többé. Tavasz van a lelkemben,
pedig ugy kellene, hogy már ősz legyen. Bitorlás… sohasem lehet jogom a
panaszra. De melletted akarok lenni akkor is, ha szeretni fogsz mást,
egészen mást, mint én vagyok. Elvezetsz majd ahoz a fiatal leányhoz,
kinek napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat…
Ugy-e megengeded, hogy ott maradjak veletek? Margit lesz a neve a kis
gyermekednek s én leszek a keresztanya, ki vesz neki gyöngyöt, piczi
finom gyöngyöt, piczi finom kacsójára. Két kék, napsugaras bohó szem,
nem olyan sötét, mint az enyém.

A lelkem meg akart szakadni. Könyörögtem, hogy szűnjön meg, – de ő csak
békitett egyre tovább.

– Hát nem érted az én szerelmem? Hát nem látod, hogy nem a
fiatalságodért, de a fiatalságod daczára szerettelek.

– Szerettelek…? ugy hát már nem szeretsz?

* * *

Ugy kerültem haza, hogy talán el sem kell mennem többé. Majd elvisznek
szépen, kék drapériás kocsiban, mert hisz az ifjuságot víg színekkel
temetik. Valamilyen irtózatos betegség döntött le, ugy rémlett, hogy meg
kell őrülnöm a fájdalmában. Tekintélyes orvosok, okos emberek azt
mondták, hogy végem. Három hónap minden napján, minden éjszakáján
egyedül az édes anyám volt mellettem. Az én csodálatos szeretőmet
akartam látni még egyszer. Azt mondták, hogy látni fogom, ha majd
felgyógyulok. Hát felgyógyultam… Kerestem, de nem tudtam megtalálni.

Azután mintha el akartam volna felejteni. Egy este a redakczióban
letettem a tollat s azt mondtam, hogy megyek el messze, messze.
Kiszakadtam a külföldre s két esztendő multán ugy volt, mintha már nem
szeretném. Minden emlékem utána mintha csak az a néhány szó lett volna,
a melyet belevert a lelkembe.

… Szeretni fogsz mást, egészen mást, mint én vagyok… fiatal leány, kinek
napfényes a mosolya, kinek tiszta szemei nem láttak még rosszat… Két
kék, napsugaras, bohó szem, nem olyan sötét, mint az enyém…

Hát az a két delejes szem vezetett, vonzott, csak ép ugy, mint a régi
szempár. Kihajnallott az éjszakám, édes meleg árasztott el két szem
egének mosolygó nyári boltozata. Ismét tavasz lett a lelkemben, ugy
tetszett, hogy dalol körülöttem a levegő, feltámadt az élet, mert
szeretek, szeretek félve, aggódva, egészen máskép, mint szerettem
valaha. Nem vegyült az érzésembe egy paránya sem a fájdalomnak… a
félésem is, az aggódásom is gyönyör vala, csupa fény, csupa világosság
az új szerelem, csupa nappal, csupa napsugár!

Más világra nyilott a lelkem. Mintha egy nyáréjen változott volna meg,
mintha láthatlan erők belelopták volna mézét az igazságnak, mintha
megtanitottak volna arra a titokra, hogy csak azt lehet szeretni: a ki
először a tiéd. Borongó kétkedésem mintha elmult volna, nem fogtam többé
tollat a kezembe, hogy irjak arról a beteges szerelemről, melynek nyomát
már nem éreztem. Megszüntem volt pesszimista lenni s ugy tudtam, hogy
az, a mi elmult, meghalt örökkön örökké és csak az él, csak az lélegzik,
a mi lesz, a mi jövendőt rejt magában a jövő. Tele voltam rajongással,
vágygyal, reménynyel, irni akartam, dolgozni, teremteni nagyot,
hatalmasat, maradandót. Inspirált s erőt adott az a két kék szem, mely
egy őzike bizalmatlanságával, de azért mégis szeliden derült
tisztasággal meredt reám s nézett az én gonosz, szürke szemeimbe,
először látva rosszat, s mégis talán jót, mert hisz az én mindakét
szememben benne ült az óhaj, boldognak, végtelen boldognak látni őt.

S ismét magamra ismertem az erőben, mely a munkára késztetett, a
reményben, mely szivárványszínekkel festette a jövőm. Valamikor
muzsikusnak kellett volna lennem, de megszüntem szeretni a zenét, mert
ugy találtam, hogy abban diszharmónia is van. Azt kerestem és azt
akartam a mi csak édes, a mi csak tiszta, a mi csak mély, s ime a szűzi
tisztának hitt liliom kelyhében is láttam ronda ezerlábu pókot és a
tenger is sekély volt partjai körül. De ez a fiatal leány, mintha
kibékitette volna a lelkemet, mintha az ő két kék szemének a bohó
nézésével azt mondta volna: »Szegény bolondom, hiszen azért gyönyör
szeretni, hiszen azért boldogság a szerelem, mert nem abszolut, mint
semmi ezen a világon!« És mégis ugy tetszett, hogy csupa harmónia van a
lelkemben, csupa harmónia árad a hangszeremről, a mikor visszatérve a
zenéhez, a szerelmi dalaimat játszottam el neki. A szivemből téptem
minden egyes hangját, lobbot vetett körülöttem minden, lángra gyultam
magam is, ugy érezve, hogy csupa érzés, csupa szerelem vagyok, mint
csupa hullám a tenger. Igy zendült fel az énekem, fényes, kápráztató
tűzben, lerészegitve, elhamvasztva.

És a mikor megszünt, kimondhatlan vágyam támadt, egy másik, egy
csendesebb muzsikára. Már hallani is véltem az ünnepi orgonaszót, mig
myrthussal koszorúzott kékszemű leányt vezetek a karomon. Szűzies
elfogódással simul mellém, velem van először egyedül, nekem mondta
először, hogy szeret.

És a képzeletem csak csalt, ámitott tovább.

… Csupa napfényben lakunk a mi kis fészkünkben. Napsugár miriádja
szövődik aranyos szövéssel az ablakunk előtt és a szivünkben Édes meleg
hajtja a lelkünket egymáshoz, mig belegügyög a fülünkbe egy öreg arczú
csecsemő megelégedett gagyogása. Ott csüng kicsücsörödött ajakkal az
édes anyja emlőjén. Margitnak kereszteltük, nem én akartam, hanem a
feleségem. Talán ő tudja, hogy miért… Én reám néz, két kék szemének
mély, édes nézésével, a mint nevén nevezem a gyermekem. Szerelem kaczag
ki a szemeiből, szerelem, mely bizonyos benne, hogy nem lehet megcsalni.

Hosszú szuszogással alszik a kis Margit a feleségem ölén. Rithmust
keresünk mindaketten ebben az új családi muzsikában, a mely tele van
egészséggel. Az iróasztalom az ablak mellett, akáczos kert virul alatta.
Akáczvirág-illat a szobám és én dolgozom a feleségemért, meg a
gyermekemért. Poézis van a munkában, poézis van a fészkemben, a
feleségem és a gyermekem körül. És én csak dolgozom, háttal fordulva
feléjök. De valamely varázsos delej vonz ellenállhatlanul, az irásom
sorai között ott rajzik a feleségem alakja, elülről is, hátulról is húz,
mintha titkos áram kötné össze a lelkemet az ő lelkével. Egészen
akaratlan ejtem el a tollat, és már is belemerülök annak a két szemnek a
mosolygó tengerébe, melynek azur színjátéka, még magához delejzett
azelőbb. Azután szeliden ér össze az ő orczája az enyémmel és forralja
az ő meleg vére az enyémet. Tele van a szivünk – nem tudunk beszélni.
Csak később súgom a fülébe boldogan, sokatmondón:

– Te édes!

Behunyja a szemét és szemérmetesen hajtja le a fejét a mellemre. Egy ősz
hajszál fehérsége kandikál ki a kis fej gesztenyeszinéből, de azért még
sem támad árnyék itt körülöttem. Ez a parányi hervadás nem juttatja
eszembe a véget. A való szerelemnek nincs vége, az él, mig maga az élet
és tovább plántálódik a gyermekemben, a feleségem gyermekében. Hát látom
ezt a szerelmet, mely belefonódik a messze jövőbe, mint valamely vallási
ének, mely szent volt és szent maradt mult és jelen századoknak. Látom
az ezüstös őszbe borult fejet, látom magamat üdvözülve egy szelid öreg
asszony mellett, még élve és egy óra mulva meghalva, abban a halálban,
mely nem félemletes…

* * *

… És szeretem a régi szeretőm, jobban, mélyebben, mint valaha. Oda adnám
a lelkemet, ha láthatnám egy perczre, ha megragadhatnám a kezét. Ha
belenézhetnék éjsötét szemébe, ha hallgathatnám ismét a szavát. Ha
állhatnék vele szemtől-szembe, ha megmondhatnám neki, mennyire
szenvedtem, mennyire voltam nyomorult.

Ugy kellett történnie, hogy találkozzam vele, hogy belészeressek s ugy
kellett, hogy megcsalva, kikergessen messze, messze. Hát kiszakadtam
meleg szivvel, a szivtelenség közé. Azt hittem, hogy el fogom felejteni,
hogy gyűlölöm már, a miért megölt. Kerestem új szerelmet, új tavaszt, de
a régitől még sem tudtam megválni. Beleszülettem, hozzánőttem s
hozzáforrott az életem. Hiába volt minden küzködésem, őt szerettem, mig
mást véltem szeretni, előtte borultam le, mig másnak vallottam
szerelmet. Ugy volt s ugy van, mintha csak érte születtem volna, mintha
életemnek egyedüli hivatása csupán őt szeretni volna.

Hát szeretem, mert lehetetlen nem szeretnem; hát visszaszállok hozzá,
mert lehetetlen el lennem nélküle; hát elküldöm néki a lelkemet, mert
lehetetlen el nem küldenem. Bár látom azt a multat, a mely megrontott.
Visszaérzem a napjait, vissza minden tünő perczét, s érzem, hogy soha
sem szeretett. Érzem, hogy elégetett, hogy kirabolta a lelkemet s
magából egy parányit sem adott. Érzem, hogy azt mondta, minden nyomorult
ezen a világon, csak egyedül ő nagy és dicső. Érzem, hogy mutatta, nincs
boldogság a földön, csak az ő hajlékában. Érzem, hogy rám parancsolt,
felejtsem el az édesanyámat és ne szeressek senkit, csak őt. Ugy, ugy
lett minden, a mint ő akarta. Ebből a nagy világból nem hat más rám,
csak ő, ebből a nagy világból nem szeretek mást, csak őt és ezen a nagy
világon nem lehetek boldog máshol, csak az ő hajlékában.

Visszavágyom, minden érzésem oda húz, minden emlékem oda csal, minden
gondolatom oda vonz. Pedig mint börtönből kerültem ki onnan. A lelkem
megmételyezve, a szemem megvakitva. Már nekem nem kell többé a világ,
nem vagyok szépsége iránt fogékony, a szennyét sem rajzolom többé.
Megválok tőled élet, mert hisz halált jelent, hogy belőled mi nemesebb
nékem nem fog jutni már. Megválok tőled munka, mely a nyomorban
nehezkedtél a nyakamra s a melyért mégis lelkesedtem. Megválok tőletek
alakjaim, felséges csőcselék ti, kikbe szerelmes voltam s kiket most
visszaküldök oda az utczára, a honnan hozzám felkerültetek. S megválok
mindattól, mi hírt s dicsőséget nyujt e föld, mindattól, mit itt
keresnem lehet még, csak tőled ne kelljen megválnom életem gyilkos
lidércze, ki tőlem messze, messze földön vagy és mégis ott meritesz el
magad előtt.

Hát merülök mind jobban-jobban. Elvész köröttem minden, nincs czélom,
nincs eszményem többé. Tudom, hogy a végemet jelenti s azt mondom, hogy
nem tudok lemondani; tudom, hogy megmérgezte az életem s azt mondom,
hogy édes volt a mérge; tudom, hogy elvette a hitemet s azt mondom, hogy
boldog vagyok, a miért megrabolt; tudom, hogy széttépte a jövőm s azt
mondom, hogy gyönyöröm van, a miért tönkre tett; tudom, hogy mást
szeretett és én csak mégis szeretem. Az epedésem mélységes erejével
vissza akarok szállni hozzá, a ki messze van, lekötni hozzám, a ki
elhagyott, magamnak tartani meg szűzen, a ki megcsalt. Csak még egyszer
csapna össze a szenvedélyünk, csak még egyszer mondhatnám az enyémnek!

A tökéletes pusztulásom az, a mit a sorsomtól kérek. Nem akarok egy
cseppnyi boldogságot, egy sugárkát abból a sok fényből, egy parányit a
gazdag jólétből, melyekről azt mondják, hogy mind meg vannak ezen a
világon. Csendes fészek, hű feleség, vidám gyermekgügyögés, virágos
akáczczal beültetett udvar!

… A lepkefogó összetörve a kezemben, a pilléim mind elszálltanak. Az a
két kék szem nékem édes nem lehet s csak azért kergettem, mert ő küldött
utána. Családi tűzhelyem, meleg nyoszolyám soha sem lesz nekem s nem
szegődhetik társul mellém az álmok szelidlelkű nője. Nem is tudnék
meghuzódni akáczos udvarházban, mennék együtt a fecskével, szaladnék más
tájra a tavasz után. Gyermek-gagyogás dajkának való, szilárdan álló
iróasztal annak, a ki bankárnak született, nyugalmas csend, a kiben
megaludt a vér. Nekem a haldokláskor is zaj, zene kell, szélvészes
fergeteg még akkor is, ha gyönge naszádon bitangul ki vagyok verve a
tengerekre. Látva s érezve a szenvedélyt, vad vihar támad magamban is,
kitágul s kidagad vitorlalelkem, érzem, hogy van erőm, hogy élek, érzem,
miként nem halnék meg soha.

Hát künn vagyok a tengeren, gyönge naszádon, szélvészes fergetegben.
Köröttem hullámzik a beláthatatlan óczeán, csupa élő hullámból csinálva.
Versengenek, tolonganak egymásra, a düh tajtékja a hab, mig elnyomják
egymást könyörtelen. Hallom az éktelen zsibongást, az élő hullámok
moraját, még nem vagyok hajótörött, de minden pillanatban az lehetek. És
a tenger örök zivatarja, a hullámok önző szenvedélye bennem is
szenvedélyt teremt, nem félek s mégis leküzdhetlen vágygyal vágyódom el
e szörnyű óczeánról, a hová pedig lelkesedve jöttem. Lihegve a
küzdelemben, kidagadt szemmel nézem a messze eget, bámulom nyugatról
keletnek, északról délnek, keresve azt a részt, mely az én világom fölé
borul. Hánykodó szivem a delejtűm, az mondja meg, hogy az a felhőtlenűl
maradt kis darab azur a szeretőm fészke felett mosolyog. Oda küldöm hát
az érzésemet, a szerelmem s ugy kell, hogy onnan nap ragyogjon le neki.

– – – – – –

Ez a legutolsó lap, mely mintha a legutolsó perczemet jelentené. Az
egész életemet érzem vissza benne és ez a percz, mintha az öröklétbe
mulnék…


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

46 |semm iáron |semmi áron

84 |O, a ki |Ő, a ki

162 |bocsájtottt meg |bocsájtott meg

164 |mindem szem |minden szem

212 |hajdan negy zárdában |hajdan egy zárdában

213 |Magmaradt |Megmaradt

237 |észrevettte |észrevette

275 |Ám-átor |Ámbátor]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Elbukottak" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.