Title: Leányok, asszonyok
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Leányok, asszonyok" ***

Ambrus Zoltán Munkái

x. kötet

LEÁNYOK, ASSZONYOK

Ambrus Zoltán Munkái

X.

LEÁNYOK, ASSZONYOK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán



LEÁNYOK, ASSZONYOK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST MDCCCCVIII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

LEÁNYOK, ASSZONYOK.



A GYÉMÁNTGYŰRŰ.

– Kisasszonyok – szólt a színiiskola énektanárnője – értsenek meg jól!
Önök közül valaki, bizonnyal tréfából, eldugta Vidray Kamilla
kisasszonynak a gyémántgyűrűjét. Kérem, hogy ez a valaki jelentkezzék. A
tréfa mindenesetre rossz tréfa volt, mert az ezer korona értékű
gyémántgyűrűkkel nem szokás tréfálni. De senki se fog kételkedni benne,
hogy az illető csak ijesztgetni akarta Kamilla kisasszonyt. Ezt azért
mondom, mert úgy képzelem, hogy a rossz tréfa elkövetője már megbánta a
dolgot, s most csak azért nem akar jelentkezni, mert attól tart, hogy
valami egyébbel fogják gyanúsítani. Biztosítom az illetőt, hogy nem kell
tartania semmitől; senki se fog róla rosszat gondolni. És most kérem a
gyűrűt!

Semmi felelet. Minden szem arra a tájékra nézett, a hol Kamilla ült; a
gyanú mindenekelőtt azokra irányult, a kik a meglopott szomszédságában
ültek. A gyanúsítottak előbb egymást kérdezgették a pillantásaikkal,
aztán messzebb ülő társaikra néztek, a kik a néma kérdésre szintén csak
néma kérdéssel feleltek. Kamilla volt az egyetlen, a ki nem nézett
senkire. Tekintete a hangjegyfüzetén pihent, a melyet czeruzájával
ideges gyorsasággal, de halkan koczogtatott, jeléül, hogy uralkodni akar
magán és elfojtja a haragját.

A énektanárnő megismételte a kérdését:

– Kisasszonyok, ki dugta el a gyűrűt?

Semmi felelet. Csak a szemek beszélnek; kérdezősködnek, tanakodnak,
vizsgálódnak tovább.

Az énektanárnő még egy darabig várt, aztán ujra megszólalt:

– A gyűrűt a föld nem nyelte el; itt kell lennie. Tessék megkeresni.
Meglehet, hogy azok közül, a kik a gyűrűt nézegették és kézről-kézre
adták, valaki nem adta tovább, hanem leejtette a földre, vagy a
hangjegyek közé. Akárhol találjuk meg: az esethez nem fűzünk semmiféle
következtetést. Öt percz alatt meg lehet keresni; öt perczet adok rá,
hogy megkeressék.

Mindenki felállt a helyéről, s mindenki kereste a gyűrűt, az asztalok, a
székek, az asztalon heverő holmik, a hangjegy-füzetek alatt, az
ablakpárkányokon, minden zugban, miközben néhányan hangosan tiltakoztak
az ellen, hogy az ő közelükben keressék az elveszett tárgyat. Öten-hatan
kiabáltak egyszerre:

– Én nem is láttam!

– Nekem most nem is volt a kezemben!

– Nekem még délelőtt mutatta!

– Mi délután már nem is láttuk!

Átkutattak minden elképzelhető rejteket, s Kamillát fölkeltették a
helyéről, hogy megnézzék, nem esett-e a gyűrű a széke alá. Az öt percz
eltelt és a gyűrű nem került elő.

– Nincs meg? – kérdezte a tanárnő.

Kiabáltak, hogy nem találják.

– Akkor önök között tolvaj rejtőzik!… – mondta ki a tanárnő azt a szót,
a mely már ott volt mindenkinek a gondolatában. – És én ezt a tolvajt
nem fogom elereszteni!… Kérem, maradjanak nyugodtan!… ne kiabáljanak, ne
ugráljanak fel a helyükről, ne fészkelődjenek!… Csak nyugalom!… a
tolvajt meg fogom találni! Először is mindenkit kérek, hogy ne menjen ki
a teremből, sőt ne is mozduljon a helyéről, ha nem akarja, hogy őt
tartsam a tolvajnak! Nyugalom, kisasszonyok! Ez önöknek, egyikőjüket
kivéve, épp úgy érdeke, mint az iskolának. Kérem, csak őrizzük meg a
hidegvérünket! A gyűrűhöz más nem férhetett hozzá, csak azok, a kik
ebben a teremben vannak. Itt kell lennie; tehát bizonyosan meg fogjuk
találni, csak legyünk türelemmel, és ne veszítsük el a nyugalmunkat.
Önök jól tudják, hogy a távollevő igazgatót most én helyettesítem. Jogom
van intézkedni, és ezt nem is fogom elmulasztani. Még egy perczet adok a
tolvajnak, hogy önként jelentkezhessék. Ha visszaadja a gyűrűt,
megelégszünk a bűnbánatával. Megigérhetem, Kamilla kisasszony nevében
is, hogy nem fogjuk feljelenteni… ugy-e, Kamilla? Szépen ki fog maradni
az iskolából, ennyi az egész. Ha felhasználja ezt a perczet, még ép
bőrrel szabadulhat. Ha azonban a tolvaj makacskodik, ha nem akar
bennünket megkimélni egy igen kínos kutatástól, akkor, nagyon sajnálom,
kisasszonyok, de az önök kényelmetlensége árán is elő fogom keríteni a
tolvajt.

Elővette az óráját és nézte. Egy percznyi mély csend. Egy köhej, egy
lábmozdulat nesze, egy orrfúvás – egyéb semmi. A percz eltelt; nem
jelentkezett senki.

– Ez igen kellemetlen, kisasszonyok; mert így kénytelen vagyok önöket
megmotoztatni!

Nagy zsivajgás támadt. A sok felszabadult torok, a melyre előbb egy
percznyi szünetet kényszerített az izgató kérdés, egyszerre mind működni
kezdett. A kisasszonyok hangosan és fékezetlen izgatottsággal kezdték
tárgyalni egymásközt az esetet; valamennyien egyszerre beszéltek:

– Mi az? Mit mondott?

– Megmotozni, bennünket?!…

– Hát persze!

– Ez már mégis sok!

– Mi közöm hozzá?!… A közelében se voltam!

– Motozzák meg a szomszédait! Mért motoznának meg engem?!

Csak a kis Pető maradt néma. Halotthalványra vált; de senki se ügyelt
rá.

Kamilla közelében Pozsonyi Livia, egy aranyvízzel szőkére festett, nagy,
szép leány, kiabálni kezdett:

– Helyes! Motozzanak meg bennünket! Tessék velem kezdeni! Én nem akarom,
hogy egy perczig is tolvajnak tartsanak! Hála istennek, nem szorultam
rá, hogy lopjak!

Ekközben felállt és kezdte kiforgatni a zsebeit.

– Nyugalom, kisasszonyok! Maradjon mindenki ülve!…

De már nem tarthatott fegyelmet. Mások is felugráltak, mások is kiabálni
kezdtek, és nem mindenki volt a Livia nézetén.

– Én hozzám bizony nem nyúl senki! – kiáltott fel egy parancsoló hangú,
barna, magas és erős leány, Gara Nusi, a kit azért a határozott
föllépésért, a melyet mindenkor tanúsított, társai »a nádor«-nak
neveztek el. – Kikérem magamnak, hogy engem tolvajnak tartson valaki, és
kikérem magamnak, hogy valaki hozzám közeledjék! Mi közöm nekem ahhoz,
hogy ha valaki lopott is?! Én nem loptam, és nem engedem magamat
megmotoztatni! Azt szeretném én látni, hozzám mer-e érni valaki, ha én
kijelentem, hogy ezt nem tűröm?! Előre megmondom, hogy rugni fogok!

A tanárnő felelni akart a Nádornak, de egyelőre nem juthatott szóhoz.

– Huszonegy közül huszan ártatlanok vagyunk! – hallatszott egy csengő
hang. – Azért, mert a huszonegyedik tolvaj, nem lehet húsz ártatlant
pellengérre állítani és megmotozni! Nem vagyunk cselédek!

Még mások is magukévá tették a Gara Nusi véleményét.

– Nagyszerű! – pattant fel Dobozy Hedda, az osztály legélesebb nyelve. –
Mit mutogatja a gyűrűjét?! Kérte valaki, hogy mutassa?! De nem állhatta
meg, hogy el ne dicsekedjék Polacsek úr szerelmének legujabb zálogával!
Miért nem vigyáz a gyűrűjére, a melyet olyan jól kiérdemelt?! Ki hallott
ilyet?! Ő henczeg, ő az ügyetlen, és mégis mi adjuk meg az árát az ő
mulatságának! Mi pironkodjunk azért, mert ő eladta magát! Miért nem
tolonczolnak el mindjárt bennünket, csak azért, mert véletlenül egy
szobában kellett lennünk ezzel a személylyel?!

Orosz Viki, a ki a szabadszájuságáról volt ismeretes, már alig várta,
hogy átvehesse Heddától a szót.

– Én nem bánom – hangzott fel fülsértő szopránja – ha megmotoznak is, de
azt előre kijelentem, hogy, ha nem találják meg nálam a gyűrűt, én
nyomban pofon fogom vágni Polacsek úr titkos aráját!

Az ingerültebbek körében ez a durvaság nagy hatást keltett.

– Bravo, Viki! – kiáltotta valaki, a kit Kamilla villámló tekintete,
mihelyt Orosz Vikivel végzett, azonnal fölkeresett és lesujtani
iparkodott… már a mennyire a fáradtságától telt, mert most meglehetősen
sok dolga volt ennek a villámló tekintetnek.

– Csend, kisasszonyok, csend! – igyekezett szóhoz jutni a tanárnő. –
Most én beszélek!…

Dehogy ő beszélt!

– Érdekes! – vágott közbe Peterdy Helén. – Már most nekem mindennel elő
kell pakolnom, hogy Kamilla ő nagysága beledughassa az orrát a zsebembe?
Hisz ha csak a gyűszűmet meg az erszényemet akarja látni, jól van!… hat
krajczár van benne, villamosra… de hogy a szerelmes leveleimbe is
beleüthesse az orrát, bocsánat, vagy helyesebben: bocscsánat!… de az
ellen már tiltakozom!… mert egy se Pollacsek úrtól való!…

Sokan nevettek. Helénnek olyan szerencséje volt, hogy csak meg kellett
szólalnia és már a maga részére hódította a nevetőket.

– Nem tűrjük és nem tűrjük! – kiabáltak mások.

– De, igenis, csak motozzanak meg bennünket, mert különben mindnyájunkon
örökre rajta szárad!…

Csak a kis Pető nem szólt; a kis Pető nem volt magánál.

A tanárnő, a ki ezalatt szüntelenül kopogott a czeruzájával, végre
elkaphatta a szót, s igyekezett megfelelni minden szónoknak, röviden és
hatásosan, mint egy jó miniszterelnök, a ki kiváló debatter.

– Csend, kisasszonyok, mert különben szigorú büntetést szabok az egész
osztályra! Ha Gara kisasszony nem engedi magát megmotoztatni, ezzel
nagyon egyszerüvé teszi a dolgomat, mert ő lesz az egyetlen, s így neki
kell felelnie a gyűrűért. De azt hiszem, még meggondolja ezt, s ő is alá
fogja vetni magát ennek a kellemetlen kényszerűségnek. Hollósy
Francziska kisasszonyt figyelmeztetem, hogy huszonegy közül húsznak
nagyon is érdekében áll, hogy az igazság kitudódjék. Dobozy kisasszonyt
nem kérdezte senki. Orosz kisasszony hallgasson, mert ha ő goromba, én
még gorombább tudok lenni. Peterdy kisasszonynak a szerelmes leveleire
senki se kiváncsi. Mindannyian gondolják meg, hogy, ha ellenkeznek, a
botrány csak nagyobb lesz, mert engem nem lehet megfélemlíteni. És most
hozzá látunk ahhoz, a mit nem lehet kikerülni. A kisasszonyok
jelentkezzenek sorra, egyenkint és a betürend szerint. Először Apafy
Klára, aztán Bencze Margit, és igy tovább. Az első kettőnél én magam
teljesitem a szomorú kötelességet, aztán őket fogom kérni, hogy legyenek
segitségemre…

– Engedelmet kérek – szólalt meg hideg, nyugodt, de annál élesebb hangon
Apafy Klára, egy érdekesen fehér arczú, mandulaszemű leány, a ki arról
volt nevezetes, hogy »igen fenn hordja az orrát« – engem meg lehet
motozni, de én nem motozok meg senkit, mert ezzel nem szoktam
foglalkozni.

– Egyikünk se szokott ezzel foglalkozni, kisasszony – sziszszent fel a
tanárnő, a kit ez a beretvaéles hang elevenén talált – és elég szomorú,
hogy…

– Kérem, nagysád – kiáltott fel Pozsonyi Livia, a ki piros volt a dühtől
– bízza rám a dolgot! Én megmotozok mindenkit! Mert az még sem járja,
hogy mindnyájan ilyen sokáig a szégyenpadon legyünk egy alávaló miatt!
Tessék csak rám bízni! Itt vagyok, kezdje el nagysád velem, és aztán, ha
csakugyan nem a föld nyelte el a gyűrűt, én előkerítem!

A tanárnő köszönettel fogadta Livia segítségét, s a motozás
megkezdődött. Livia kivitte az emelvényre minden holmiját, átkutattatta
a tanárnővel előbb ezeket, majd a zsebeit, aztán leült az emelvény
lépcsőjére és a nélkül, hogy felszólítást várt volna, hirtelen lehúzta a
lábáról a czipőjét meg a harisnyáját, s ekközben azt mondta:

– Tessék megnézni! Nem rejtettem ide.

– Fuj! – hangzott egy éles hang az első sorból. Az Apafy Klára hangja.

– Apafy Klára kisasszony következik – szólt a tanárnő.

Klára nyugodtan kisétált; az arcza olyan volt, mint ha a Jégkirálynőt
személyesitette volna. Nem nézett senkire; így képzelhette
Marie-Antoinette királynét, a mint a vesztőhelyre megy.

– És a holmijai? – kérdezte a tanárnő.

– A helyükön vannak; át lehet kutatni.

Livia erre is vállalkozott.

Klára nyugodtan várt, míg a tanárnő átkutatta a zsebeit, aztán
megszólalt:

– A czipőmet nem húzom le, mert ilyen nagy társaságban nem szoktam a
czipőmet levetni. De ha valaki vállalkozik rá, hogy lehúzza, semmi
ellenvetésem. Pozsonyi kisasszony talán erre is vállalkozik. Úgy
látszik, neki ebben már nagy gyakorlata van.

– Várj, te penész-arczú előkelőség! – rikoltott Livia. – Óra után
kitépek egy csomót a hajadból! Úgy se sok van; hadd legyen még kevesebb!

Apafy Klára ajka széléről megvető mosoly lebbent el. A tanárnő
csititgatni kezdte az izgult kedélyeket:

– Csend, kisasszonyok! És egy kis hidegvér!

Mire Apafy Klára visszasétált a helyére, Bencze Margit már ott volt az
emelvényen. A motozást folytatták. A kisasszonyok valamennyien
»alávetették magukat a kellemetlen kényszerűségnek«, még a Nádor is, a
ki csakugyan okosabbat gondolt. Mikor, Livia példájára, ő is
bebizonyította, hogy a gyűrűt nem rejtette el a harisnyájába, olyan
vastag lábikrákat fedezett fel a szűkebb körű nyilvánosság előtt, hogy a
hatalmas bájak láttára egy pár csitri leány nevetni kezdett.

– Csitt, kis nyavalyások! – haragudott a Nádor. – Mert még közelebbről
is megismerkedtek vele, és ezt nem fogjátok megköszönni!

Hamarjában vagy tiz pofon szétosztását igérte meg, s aztán Hollósy
Francziskának engedte át a »szégyenpad«-ot.

Livia olyan gyorsan működött, mintha egész életében mindig csak
motozással foglalkozott volna.

– Csakugyan nagy gyakorlata van! – jegyezte meg Bencze Margit, abban a
boldogító hitben, hogy ő már túl van minden megpróbáltatáson.

– Jobb fináncz volna, mint a milyen szinésznő lesz – szólt Dobozy Hedda.

Livia már se látott, se hallott. Éktelenül dühössé tette, hogy még
folyton hiába kutatnak.

– Pető Juliska kisasszony következik sorra! Hol van Pető Juliska? –
szólalt meg a tanárnő.

A kis Pető mintha álmából ébredt volna fel. Csak most tünt fel, hogy
eddig nem adott életjelt. Támolyogva ment ki; közben meg is fogózott egy
székbe.

– Juliska, mi bajod? – kérdezte valaki.

A kis Pető nem felelt. Látszott rajta, hogy nem hallotta a kérdést.
Kivitte a szegényes czókmókját, letette a tanárnő elé, kifordította, a
mi a zsebében volt, Liviának a kezébe, aztán gyorsan lehúzta a czipőjét,
a harisnyáját, a hogy a többiektől látta.

– Hé, Juliska, lyukas a harisnyád! – kiáltott fel Livia, s meglobogtatta
a levegőben a kis lábravalót.

Nem pottyant ki belőle semmi. A kis Petőnél se találták meg a gyűrűt.

Már csak kevesen voltak hátra. Nem mult el tiz percz, mindenki túl volt
az inkviziczión, és a gyűrű nem került meg.

Pedig Livia Argus-szemmel vizsgálódott; nem is fináncz-, hanem
detektiv-tehetséggel rontva rá mindenre, a mi gyanúsnak látszott. A
tanárnő is megtette a magáét.

– A tolvaj elrejtette valahol – szólt Livia. – Valamelyik fiókba,
asztalrepedésbe, vagy egy szék lába alá.

Átkutattak minden zeget-zugot. A gyűrű nem került elő.

– Nagyon sajnálom – szólt a tanárnő – hogy ez a felületesebb kutatás nem
vezetett eredményre, mert így nem kerülhetjük ki a szigorúbb motozást.
Még egyszer figyelmeztetem azt, a kit illet, hogy innen nem megyünk ki
addig, a mig a gyűrűt meg nem találjuk. Akárhová rejtette el, meg fogjuk
találni. Még egyszer felszólítom az illetőt, hogy jelentkezzék. Javára
fogjuk betudni, hogy megmentette az osztályt egy igen kinos jelenettől,
és kegyelmesebb elbánásra számithat, mint ha rá kell bizonyitanunk a
lopást.

Semmi szó.

– Akkor nem marad egyéb hátra – folytatta – mint hogy úgy motoztassam
meg önöket, a hogy a rab asszonyokat szokás.

Aztán megmagyarázta, hogyan szokás megmotozni a rab asszonyokat.

– Ejha! – süvitett a Dobozy Hedda hangja.

– Mindjárt ezen kellett volna kezdeni – mormogott Kamilla.

– Hogyan? Mit mondott? Úgy, hogy semmi se marad az emberen? –
kérdezősködött szomszédaitól Bencze Margit.

– Na, ez czifra lesz! – fázódott előre Peterdy Helén. – Akkor jó lenne
befűttetni!

A kis Pető eleinte nem értette meg, miről van szó. Mikor megértette,
forogni kezdett vele a világ.

– Juliska! Mi bajod neked? – kérdezte a Nádor, egy kissé gyanakodva.

– Nem tudom. Rosszul vagyok – felelt a kis Pető.

– Nem ártana ezen a csitrin kezdeni! – szólt a Nádor Hollósy
Francziskához. – Kezd nekem ez a gyerek nem tetszeni.

– Még jó, hogy ének-óra alatt történt ez a história – kiáltozott
ekközben Orosz Viki – a mikor a három fiú közűl egy sincs az osztályban!
Mert különben, mondhatom, csinos volna a komédia!

– Soha se tréfálkozzanak, mert én nem tréfálok – szólt a tanárnő.

És hogy megmutassa, mennyire nem tréfál, fölkelt, kinyitotta a terem
ajtaját, s lekiáltott az iskolaszolga feleségének:

– Bodóné!

Bodóné jelentkezett, hogy rendelkezésre áll.

– Hívja magával Fábiánnét is.

A két asszony beállított, és a tanárnő elmagyarázta nekik, hogy mi a
tennivalójuk.

– Nem, nem, ez mégis disznóság! – kiabált a Nádor.

– Csitt! Ezen túl kell esni! Hallgassanak! – kiáltozott a tanárnő, a kit
a »fölületes kutatás« hiábavalósága már idegessé tett.

Csakugyan kínos jelenet következett. Apafy Klára sehogy se akart
kötélnek állani. Szinte le kellett tépni róla minden egyes ruhadarabot.
Ütött, rugott, védekezett, a hogyan tudott; persze eredménytelenül.
Fábiánné lefogta a két karját, s Bodónénak végre sikerült lefosztania
róla minden cziczomát.

Mikor aztán ruha nélkül szégyenkezett a többiek előtt, kitünt, hogy
miért védekezett olyan makacsul. Az előbb oly fenhéjázó, megvetően
nyugodt előkelőség egyszerre valami kicsinységgé töpörödött össze:
vékony, sovány, jelentéktelen leánynyá.

A körülötte állók csodálkoztak; ezt nem képzelték volna.

Bodóné ekközben egy ökölcsapást kapott az orrára. Klára egy váratlanul
nagyerejü mozdulattal kiszabadította a félkarját Fábiánné markából, és
lehetetlenné akarta tenni, hogy Bodóné hozzányúlhasson. Csak nagynehezen
tudták lefülelni és teljesen mozdulatlanná tenni.

De Bodóné ki is töltötte rajta a boszúját. Mikor végzett vele, nevetve
szólt Klárához:

– Ej, lelkem, azért nem kellett volna úgy rugkapálni! Nem szólok én
erről senkinek!

Egyik-másik kisasszony, a ki megértette, hogy Bodóné mit akart mondani,
nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Klára nem felelt, hanem
sietett felöltözködni. A máskor oly liliomszínü arcz most piros volt,
mint a rózsa.

Megint Pozsonyi Livia tette lehetővé, hogy gyorsabban haladjon a munka.

– Így két hétig se készülünk el – szólt. – Kérem, nagysád, engedje meg,
hogy most én kerüljek sorra. Hadd lássák ezek a hölgyek, hogy nem hal
bele az ember!…

És nem várta meg a két asszony segítségét, hanem istennői
szemérmetlenséggel hányta le magáról a ruháit.

Egy Vénusz-szobor jelent meg a kiváncsiabbak szeme előtt. Azok, a kik
előbb suttyomban nevetgéltek, hirtelen elkomolyodtak. Mintha Isis
fátyola lebbent volna meg egy pillanatra, majdnem mindnyájan azt a
megilletődést érezték, a melyet a Szép örök formáinak látása kelt fel,
nők és férfiak lelkében egyaránt. Némelyik kisasszonynak eszébe jutott,
hogy ilyen alakok pompázhattak a görög és római ünnepeken.

– Köszönöm a szívességét, nagysád – szólt Bodóné Liviához – már készen
vagyunk.

Livia példája felbátorította a többieket. A következők már ellenkezés
nélkül adták meg magukat sorsuknak.

Mikor a Nádorra került a sor, egy páran nevetgéltek. A Nádor ismét
pofonokat igért jobbra-balra; erre mások is nevetni kezdtek. Még a
tanárnő is elmosolyodott.

Lassankint a szégyenérzetnek és a dühnek föléje kerekedett a nyugalom és
a rendes jókedv. Már beletörődtek abba, a minek végre is meg kellett
adniok magukat, s kezdték a dolgot a vígabb oldaláról fogni fel.

És mikor Peterdy Helén, a ki már egészen kedélyesen vetette alá magát a
megpróbáltatásnak, azt kérdezte Bodónétól: »Többet nem akar látni?« – az
egész osztály kaczagott.

Csak a kis Pető maradt kétségbeesett. A rosszullétét már a többiek is
észrevették, és egy páran, csoportokba verődve, kezdtek furcsa szemmel
nézni rá. Egyedül ült a székén és folyton azt nyöszörögte: »Ó, istenem!…
Ó, istenem!« Az arcza rettenetesen ijedt volt, és biborpiros, mint a
bazsarózsa; a szeme égett.

De azért egyre nézte, hogy mi történik. Ezeknek az asszonyi testeknek a
látására először összeborzongott, aztán mindjobban kipirult. Ha
férfiakat kellett volna látnia, nem lehetett volna zavartabb.

– Pető Juliska! Pető Juliska következik sorra! – szólt a tanárnő.

Fel akart kelni, de aztán visszaült a székére.

– Nem! Nem! Nagyon szégyellem magamat! – nyögte.

És csakugyan nem ment ki magától; úgy vitték ki a többiek. Azt hitték,
megvan a tolvaj.

Mikor leczibálták róla a ruhát, a Nádornak megesett rajta a szíve.

– Nézd – szólt Francziskának – hogy össze-vissza van foltozva az
ingecskéje! Azért szégyelli úgy magát!

Azután a Dobozy Hedda kiáltását hallották:

– Kis Pető! Hova lettél?! Hiszen semmi se maradt belőled!

Mindenki nevetett; olyan találó volt a mondás.

Hanem a gyűrűt most se találták meg nála.

És a gyűrű azután se került elő. Bodóné és Fábiánné, a »hóhérok«,
befejezték a munkájukat, és hiába fáradoztak.

A tanárnő nem tudta, mit gondoljon, és mit kezdjen. Ebből a zavarból
Dobozy Hedda mentette ki, a ki így kiáltott fel:

– De hát ki látta azt a gyűrűt most, délután? Talán itt se volt!

Senki se látta.

– Akkor még délelőtt lopták el – szólt Kamilla. – Annyi bizonyos, hogy
én csak itt húztam le az ujjamról. Itt veszett el; akár délelőtt, akár
délután.

– Ha nincs kizárva, hogy délelőtt lopták el – szólt a tanárnő – akkor
mást kell próbálnunk. Egy perczre be fogom zárni önöket ebbe a terembe;
addig, mig a rendőrséghez telefonálok. Sajnálom, de detektiveket kell
kérnem, a kik majd házkutatást fognak tartani az önök lakásán.
Természetesen önök addig mindnyájan itt maradnak. Vidray kisasszony haza
mehet.

Vidray kisasszony élt az alkalommal, és jól tette, mert erre már kitört
a forradalom.

– Na hát ez már még sem járja!… Hallatlan!… Meg akarnak bélyegezni
mindnyájunkat?!… Ez gyalázatosság!… Ezt a dámát ki fogom pofozni a
világból!… Bocsánat, de ezt Nagysád nem teheti, ehhez senkinek sincsen
joga!… – kiabáltak a leányok egyszerre.

De a tanárnő hajthatatlan maradt. Kiment és rázárta a leányokra az
ajtót, miután előbb, az ő védőszárnyai alatt, Kamilla is kimenekült a
darázsfészekből.

– Okosan tette, hogy elinalt – kiabált Dobozy Hedda – mert bizony isten,
őt is megmotoztuk volna, de alaposan!

Mig a tanárnő telefonált, Bodóné és Fábiánné a folyosón őrt állottak. Az
osztályból éktelen lárma és zsivajgás hallatszott ki; a két asszony
attól tartott, hogy a leányok még felgyujtják a házat.

Egy negyedóra mulva két detektiv érkezett, a kiknek a tanárnő átadta a
leányok lakásának jegyzékét.

Ez négy órakor történt; esti kilenczig tartott, mig a detektivek
elkészültek a munkájukkal.

A tanárnő ezalatt a hosszú idő alatt folyton a foglyaival maradt. Egy
perczre se akarta elveszíteni őket a szeme elől. A ki akart, sonkás
zsemlyét hozathatott magának; de senki se tehetett egy lépést se, Bodóné
és Fábiánné kisérete nélkül.

Sokáig tartott, mig a leányok Liviával, a kit Kamilla helyett meg
akartak lincselni, kedvökre kiveszekedhették magukat. De végre
lassankint sorra lecsillapultak, és mikor Livia, a békekötés örömére,
gazdag uzsonnát és sört hozatott az egész osztálynak, a kedélyek egészen
megnyugodtak.

Egy negyed tízkor megérkezett az egyik detektiv, a ki jelentette, hogy a
házkutatásnak nem volt eredménye. Sehol se találták meg a gyűrűt és
sehol se találtak semmi gyanúsat. De azért még nem veszett el minden
remény, hogy megkerül a gyűrű, mert a kisasszonyok felügyelet alatt
maradnak.

A detektiv még nem ment el, a mikor egy vadúl vágtató fiáker állott meg
a színiiskola épülete előtt. A fiákerből egy szobaleány szállott ki, a
ki levelet hozott Kamillától.

– Kamilla sietve tudatja – szólt a tanárnő – hogy a gyűrűt éppen most
találta meg otthon, az ékszerei között. Bocsánatot kér az egész
osztálytól.

– A kis kedves! – kiáltott fel Hedda.

– Fogadjunk egy hatosba – szólt Peterdy Helén – hogy ehhez a dámához nem
lesz többet szerencsénk!

– De ne is legyen! – fenyegetőzött a Nádor.

Később, mialatt csoportosan siettek hazafelé, már vígan beszélgettek az
esetről.

– Tulajdonképpen az egész igen mulatságos volt – szólt valamelyik.

– Az igaz, hogy Viki és Peterdy nagyon jókat mondtak. Na, és a két
hóhér! Higyjétek el, hogy igen mulatságosnak találták a hivatalukat! –
mondotta egy másik lány.

És sorra megbeszélték az apró részleteket.

– Láttátok, hogy nézett ki a Nádor? – kérdezte Bencze Margit.

Még most is nevettek rajta. A kis Pető is velök nevetett. Valamennyi
között ő volt a legvígabb.

– Hát azt ki hitte volna, hogy négyen is vannak közöttünk, a kik még
tapasztalatlan gyermekek?! – szólt Peterdy Helén. – És pláne, hogy a
négy közül az egyik éppen ez az éles nyelvü Hedda! No, hogy a kis Pető
az egyik, azon nem csodálkozom, azt képzeltem!… Nézzétek, még most is
hogy lángol ennek a kis szamárnak az arcza!… Te, kis buta, nem szégyen
az! Egyszer mindenki gyermek volt; mi is azok voltunk!

– Bizony isten – szólt Francziska – én már szentül meg voltam győződve
róla, hogy ez a kis buta lopta el a gyűrűt. De hát miért szepegtél úgy,
kis Pető? Csak azért?!

– Mindnyájan azt hittük – szólt Hedda. – Hisz ájuldozott, és egészben
olyan gyanúsan viselkedett, hogy nem gondolhatott egyebet az ember.
Mondhatom, te kis havasi ibolya, te örülhetsz a legjobban, hogy
megkerült a gyűrű, mert soha se mostad volna le magadról!

– Eh, csak azt szégyellte – fejtette ki a nézetét Viki – hogy toalett
dolgában nem főzheti le Liviát vagy Kamillát. Hja, barátom, ahhoz neked
még nőni kell!

A kis Pető csak dallamos kaczagással felelt. Nagyon jó kedve volt.

– Hanem a Klára, az megjárta! – folytatta Viki. – Ez se fogja többet
olyan fenn hordani az orrát!…

És nem fogytak ki a részletekből, míg sorra haza nem jutottak. A kis
Pető végre egyedül maradt. Messze lakott az iskolától; majdnem tíz óra
volt, mire haza ért.

Az apja, az öreg Petrovics, »jó estét« helyett szemrehányással fogadta:

– Szép história! – szólt. – Felkutatják miattad a házat, hogy nem
loptál-e valamit! Házkutatás nálam, a ki becsületben vénültem meg!

– A többivel is megesett, nem csak velem – felelt a kis Pető. – A többit
is megmotozták, a többinek a lakását is megvizsgálták, mert a gyűrű csak
most került meg. A mit a többi ki tudott állani, nekem is ki kell
állanom. Még az a csoda, hogy nem csak éppen engem gyanusítottak, hisz
én vagyok köztük a legszegényebb!

Az öreg Petrovics elbámult. Így még soha se szólt hozzá ez a leány.

– Milyen különös hangon beszélsz az apáddal!

– Milyen hangon beszéljek? Ideges vagyok. Ha téged megharagított ez az
eset, hidd el, hogy nekem se volt kellemes. Szegények vagyunk; nyeljük
le.

Már nem az a kis Pető beszélt, a ki engedelmesen megy az iskolába, hogy
majdan kenyeret keressen. Már szinésznő volt.

Már kiállotta a tűzkeresztséget.



JULISKÁT NEVELIK.

Livia felkiáltott a harmadik emeletre:

– Kis Pető!… Gyere le! Mutatok valamit.

Juliska visszakiáltott:

– Megyek!

Egészen önkéntelenül mondta ezt; hamarjában nem tudott nemet mondani. A
Livia szava mindig úgy hatott rá, mintha engedelmességgel tartoznék
neki. Attól a percztől fogva, hogy Livia először szólt hozzá
barátságosan, meghódolt a nagy, szőke leány felsőbbségének, mint Péntek
Robinsonnak. Nem győzte eléggé csodálni Liviának a szépségét, az
eszességét, a finom modorát. Sőt, mióta Liviát ismerte, úgy találta,
hogy az aranyvíz meg a kendőző szerek határozottan még szebbé teszik a
szép arczot… de inkább meghalt volna, mint hogy ezt valakinek megvallja.

Csak akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem volna szabad lemennie,
a mikor Livia már visszahuzódott az udvari ablakból. Igaz, hiszen az
apja megtiltotta, hogy átlépje ennek az első emeleti lakásnak a
küszöbét! És az öreg ember talán még soha se szólt rá olyan erélyesen,
mint akkor, a mikor megtudta, hogy a leánya Liviával sétált az
Andrássy-úton.

– Értsd meg, nem tűröm, hogy ezzel az urhölgygyel az iskolán kívül is
érintkezzél! Ott beszélhetsz vele, abba semmi beleszólásom; ott csak
iskolatársad… szini iskolai növendék, mint te… és semmi közünk hozzá,
hogy otthon hogyan él és miből. S ha otthon kirugja maga alól a világot:
ahhoz sincs semmi közünk. De az iskola falain kívül semmi barátság!

– Ha csatlakozik hozzám – mentegetőzött Juliska – mikor kijövünk az
iskolából, nem mondhatom neki, hogy én bizony nem megyek vele végig az
utczán!

– Nem kell megvárnod, mig csatlakozhatik. Ha elvégzed a dolgodat, siess
haza. És ha már éppen nem kerülheted ki, hogy egyszer-másszor együtt
jöjjetek haza, az még hagyján, de az iskolából kijövet ne menj vele
sétálni! Azt pedig, ha már erről van szó, előre megmondom, hogy ide ne
ereszd be!… És valahogy eszedbe ne jusson lemenni hozzá!… Mert, ha
megtudom, hogy betetted a lábadat a lakásába, akkor ne is kerülj a
szemem elé!

Juliska nem felelt. Valami effélét gondolt:

Miért, hogy az erkölcsnek gorombának kell lennie?!… Miért kell kis
helyen szorongania? miért kell rongyos ruhában járnia? miért csámcsog az
erkölcs, ha eszik?… míg a bűn külseje olyan megnyerő!… És miért féljen
az erény, ha csakugyan az, a bűnnek még a lehelletétől is?! Olyan
törékeny volna az egészsége?!… Mit árthat neki ez a Pozsonyi Livia?!…
Mikor ő »inkább meghal«, mint hogy valaha rosszat kövessen el!…

A konok kis fejben, mely nagyon is önálló gondolkozásával annyiszor
megboszantotta az öreg Petőt, még kevés világosság derengett, de a sok
homályosság és köd közepett egy erős elhatározás tündöklött: az, hogy
járjon bármilyen mocsarak közelében, mindig úgy fog élni, a hogyan
»kell«, a hogyan az anyja élt. Ő rajta ugyan nem fog semmi rossz!

Ez egyszer azonban nem vitatkozott az apjával; úgy gondolkozott, hogy
nem érdemes. Miért ellenkeznék vele? Amugy se volt szándéka lemenni
Liviához. Nem mintha valami nagyon félt volna az apjától; de nem akart
találkozni Liviának az udvarlóival. Soha se tudhatná, ki nyit rájok, és
hogy a látogató mit képzel majd róla.

És bár majdnem három hónapja mult, hogy Liviával egy házban laktak,
akármilyen engedetlen leány volt az ujabb időben, mindeddig egyetlen
egyszer sem hágta át a tilalmat. Pedig Livia sokszor hívta:

– Kis Pető, estefelé, ha ráérsz, nézz le hozzám! Ne félj, egyedül
leszek.

De mindig talált valami kifogást.

Most – maga se értette, hogy hirtelen hogyan mondhatott igent. Egy
pillanatig nem gondolkozott; csak engedett a vonzódásának. Az utóbbi
hetekben mindennap együtt mentek haza az iskolából; nagyon hozzászokott
Liviához, és a jól ismert hang hallatára egy másodperczre
megfelejtkezett a föltett szándékáról.

Egy darabig ingadozott: ne ültesse-e fel Liviát? De nevetségesnek
találta ezt a nagy félelmet, s a kiváncsiság is ingerelte. Aztán meg
attól tartott, hogy Livia megsértődik; ha nem sértődik meg, akkor azt
mondhatja, hogy barátnője nagyon is ostoba.

Afelől pedig nyugodt volt, hogy az apja nem fogja megtudni a dolgot. És
ha Livia fel találna jönni? Az még rosszabb lesz. Mert ez már könnyebben
kitudódhatik; végre is nem küldheti el Liviát, a mikor akarja… Livia
nála maradhat addig, míg az apja is hazaérkezik… míg így: lemegy és
visszajön…

– Eh, nem fog megenni!

De azért odalenn megkérdezte:

– Egyedül vagy?

– Egyedül, egyedül. Ne félj.

– Nem is vársz senkit?

– Senkit a világon. Bátran bejöhetsz.

– És ha mégis jönne valaki?

– Nem fogom beereszteni. Remélem, ez csak megnyugtat?

És mindjárt előállott vele, hogy miért hívta le.

– Egy fülbevalót akarok mutatni neked. Nézd csak! Mit szólsz hozzá?

Aztán így folytatta:

– Éppen most kaptam. Alig vártam már, hogy valakinek eldicsekedhessem
vele. Mit gondolsz, mennyibe került?

– Olyan szép, hogy legalább is száz forintba.

– Te kis buta! Ez kilenczszázhatvan forint. Nézd, itt a számla. Látod?
Ki van fizetve. Az öreg grófom nyögte ki.

– És csak ezért hivtál?

– No, ne ijedj meg úgy! Milyen piros lett egyszerre a kis szamár! Ne
félj, nem akarlak én elrontani! Ellenkezőleg. Talán éppen azért
szeretlek, mert jó kis leány vagy. Furcsának fogod találni, hogy én
ilyen nagy barátja vagyok az erénynek, és mégis úgy van. Tudom, az én
dolgom, az más. Nekem senkim a világon; a kutya se ugat utánam. Én
tehetek, a mit akarok. Nos, hát én nem akarok nyomorogni; ha már úgyis
minden mindegy. De neked él az apád, testvéreid vannak… neked jónak kell
maradnod. És az is fogsz maradni, látom a szemedből. Olyan becsületes
szemed van, mint egy okos uszkárnak. Te, próbáld fel csak ezt a
fülbevalót! Akarom látni, hogyan fest rajtad.

Juliska meghökkent erre az ajánlatra, maga se tudta miért.

– Ugyan ne légy olyan gyerek! Ha magától az öreg gróftól félnél így!… De
ez a fülbevaló csak tárgy, ártatlan tárgy! A gyémántra nem ragadhatnak
rá az öreg gróf bűnei!

Egy darabig ellenkezett, mindenféle nevetséges ürügybe kapaszkodva; de
aztán mégis csak felpróbálta.

– No nézze meg az ember – szólt Livia – hogy megváltoztatott egyszerre
ez a kis kő! Az arczod így kerekebbnek látszik… a szined is elevenebb…
tudod-e, kis Pető, hogy te egyszer nagyon szép leány leszel?!… Most még
béka vagy, de ez a két gyönyörü karbunkulus… bizony isten ragyogóbb,
mint a fülbevaló köve… nagyon szép leányt igér, ha majd egy kicsit
kigömbölyödöl. No ne pironkodjál annyit, te kis falusi ártatlanság!
Igazán nem értem, hogy ezzel a mimóza-természettel szinésznő akarsz
lenni. Mondd, hogy jutott ez eszedbe?

– Nem nekem jutott eszembe, hanem a nénémnek, mert a polgáriban szépen
szavaltam. Az igaz, hogy mind a hárman nem is lehettünk tanítónők. És mi
egyebet találhattak volna ki nekem? Beadtak a sziniiskolába; hát ott
vagyok… Milyen szép nálad minden!

Tulajdonképpen nem látott meg maga körül semmit, csak az egész
berendezés – előtte még ismeretlen – választékosságát. Először volt
ilyen tágas lakásban; először látott ilyen szép bútorokat.

De Livia mindent apróra megmutogatott neki.

A toalett-szobában Juliska elámult.

– Hát ez mi? – kérdezte egyszerre.

Livia kaczagni kezdett.

– Mosdó! Te kis csacsi! Ne bámészkodjál úgy, mintha te soha se szoktál
volna mosdani.

Aztán megmutatta neki finom fehérnemüit. Mialatt Juliska nagy
érdeklődéssel nézegette a sok drága holmit, Liviának eszébe jutott, hogy
a multkor, mikor a sziniiskolában a Vidray Kamilla gyémántgyűrűjét
keresve az egész osztályt megmotozták, a kis Pető ingecskéjén egy nagy
vászonfoltot látott. Valami megilletődés fogta el erre az emlékezésre.

– Te, kis Pető – szólt – de ne sértődjél meg!… mondd, nem fogadnád el
tőlem ajándékba ezeket az ingeket?!… ha tetszenek neked?…

Nem tudta rábírni, hogy elfogadja.

– Pedig ezekről sem ragadna rád a bűn – szólt aztán gorombán. – Ezek is
ártatlan tárgyak. A bűn bennem van, magamban.

– Bocsáss meg – dadogott Juliska – nem azért… bizony isten, nem azért…

Végre úgy egyeztek ki, hogy Juliska elfogadott tőle egy üveg illatszert.

– Ugy nézz rá – mondta Livia – hogy egy ilyen üvegnek tizenöt forint az
ára. Ne feszengj – folytatta aztán, a kis Pető egy ijedt mozdulatára –
nekem ingyen van. Én olcsóbbat használnék, ha magam venném. De ne
sajnáld azt, a kitől kapom; van annak pénze elég.

Juliska menni készült.

– Miért vagy olyan nyugtalan? – kérdezte Livia. – Ahá, attól félsz, hogy
észreveszik az eltünésedet és kitalálják, hogy nálam jártál. No eredj!

És elbocsátotta az ártatlanságot.

Juliska, mikor a rendetlen konyhán keresztül visszasurrant a harmadik
emeleti lakásba, valami olyanformát érzett, mint azok a nászutasok, a
kik Itáliából tértek vissza a sáros, hideg otthonba. Akkor este az
asztalnál a szokottnál is többet veszekedtek és csámcsogtak, s egyszerre
az öreg Petrovics-Pető, az orrát fintorgatva, igy kezdett
elégedetlenkedni:

– Micsoda rossz szag van itt?

Juliska megijedt. Eszébe jutott, hogy az illatszerből két cseppet öntött
a zsebkendőjére, s ez, úgy látszik, sok volt.

Korán feküdt le, de hajnalig nem tudott elaludni. A képek, a melyeket
egy félórán át látott, sehogy se akartak kimenni a fejéből.

És másnap, mikor megtörten ébredt fel, az a gondolata támadt, hogy: ime,
máris megrontotta a bűn.

Az illatszeres üveg égette a zsebét. (Nem merte a szekrényében hagyni;
előtte való éjjel a szekrény alá rejtette.)

Most már szabadulni akart tőle.

Egy őrizetlen pillanatban, mikor véletlenül senki se volt a konyhában,
az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy az illatszert kiöntötte a
vizvezetékbe, s az üres üveget eldugta a szemetes kosár fenekére.

S a tizenötforintos illatszer-esszenczia, amelynek egy részét
sietségében kilötyögtette a vizfogó szélére, még jó sokáig párolgott az
edényből. Hamarjában a víz se tudta lemosni, a mely pedig sok mindent
lemos.

Egy pár napig a harmadik emelet összes lakói panaszkodtak:

– Milyen rossz szag, de milyen rossz szag van itt!… Mi lehet ez?!

Juliska hallgatott.



FELSŐBB ISKOLA.

Egy délután, a mikor Juliska, a szigoru tilalom ellenére, megint
leszökött Liviához, az a szép öreg asszony nyitotta ki az ajtót, a kit
Juliska eleinte szegény rokonnak nézett.

– Itthon van Livia?

– Itthon van, de… van nála valaki.

Juliska már vissza akart rohanni, hanem ekkor Livia kidugta fejét a
nappali szobája ajtaján, s meglátván Juliskát, kisietett az előszobába.

– Te – suttogta – egy majom van nálam; azonnal elexpediálom. Eredj be
addig a Lafontné szobájába. El ne szökjél!… Egy percz alatt lerázom a
nyakamról.

Bementek a kis udvari szobába, s Juliska beszélgetésbe ereszkedett az
öreg asszonynyal, a kiről már tudta, hogy egy kicsit gazdasszony, egy
kicsit társalkodónő és leginkább talán komorna. Lafontné rajta volt,
hogy szórakoztassa úrnője vendégét, s mikor egy-egy idegen szót ejtett
ki, a melyet a vendég nem értett meg – Juliska azon tünődött, hogy:
vajjon hogyan juthatott ennyire?

Lafont-nak, az Európa-szerte hires tenoristának az özvegye, a ki valaha
régen maga is ünnepelt szinésznő volt!

A mit Juliska a világról tudott, azt javarészében a »Nefelejcs« czímű
szépirodalmi ujság négy régi kötetéből merítette. Könyv nélkül tudta
mindazt, a mi ezekben a színházról szólt, s az özönvízelőtti krónikák
tele voltak Lafont és Lafontné magasztalásával.

Érdeklődve nézte a barátságos arczot, melynek szép vonásait az idő nem
tudta a formátlanságig eltompítani, s a kedves nézésü szempárt, mely az
ősz haj alatt is fiatalos maradt.

A majom éppen másfél óráig maradt Liviánál. De a Lafontné ősrégi
színházi történetei elszórakoztatták Juliskát. Észre se vette, milyen
régen ül már a kis udvari szobában.

Ettől fogva rendes látogatója lett a társalkodónővé öregedett, hajdani
primadonnának. Később is minduntalan megtörtént, hogy Livia azzal
marasztalta: »Csak egyetlenegy perczig várj! Mindjárt megszabadulok
tőle…« – mert majdnem mindennap volt nála valami uj állat, hol egy
orángutáng, hol egy viziló. Ezek az állatok csodálatosképpen mind ki
tudták vinni, hogy Livia a kegyesen engedélyezett öt percz helyett
másfél órákat adjon nekik, de Juliska nem törődött ezzel, nem is gondolt
erre, s utóbb már csak azért szökött le Liviához, hogy a Lafontné meséit
hallgathassa.

A gyerekes gondolkozásu kis leány s az öreg asszony hamarosan
összebarátkoztak.

Egyszer, mikor már Juliska is elmondogatta, hogy miképpen élnek odafenn,
a harmadik emeleten, az öreg Pető két kis udvari szobájában, Lafontné
nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Mondja, Juliska kisasszony, hogyan van az… én nem értem… hogy maga
szinésznő akar lenni? A maga kivánsága volt, hogy beirassák a
sziniiskolába?… vagy a családja beszélte rá?

Juliska elmondta, hogy már két testvére tanítónő, azért őt valami más
pályára szánták, s minthogy a polgári iskolában csinosan szavalt, a
nénjei már akkor a színházra gondoltak. Hogy az apja is pártolta a
tervet, mert az öreg Pető nagyon lelkesedik a színházért, »az izlés
templomá«-t látja benne, és még most is minden esztendőben megnézi
legkedvesebb darabját, a »Molnár és gyermeké«-t. Hogy egyszer őt is
elvitte a karzatra (többször nem is volt színházban, mielőtt a
színiiskolába beiratták); hogy, ha nem volt éppen valami nagy kedve
ehhez a pályához, szivesen engedelmeskedett, mert valamit csak kellett
kezdenie; hogy nem ellenkezhetett volna, de nem is bánta meg, hogy
beiratkozott, mert egyszer nagyon szépet álmodott, s mikor felébredt,
eszébe jutott, hogy az a csodaszép kastély, a hol álmában virágot
szórtak eléje, tökéletesen olyan volt, mint a Nemzeti Színház, és hogy
azóta babonásan hisz a szerencséjében.

– Már pedig a szini pálya nem magának való – szólt Lafontné. – Hanem az
olyanoknak való, mint ez a Livia.

– Miért? – kérdezte Juliska.

– Mert az olyan lány, mint maga, a szini pályán csak igen-igen nehezen
viszi valamire, ha viszi… Nem igen birja meg a versenyt az olyanokkal,
mint ez a Livia. Az ilyennek meg elég egyet-kettőt mosolyognia, és azt
éri el, a mit akar.

Juliska csudálkozott rajta, hogy az beszél így, a ki maga is ünnepelt
szinésznő volt.

– Igen, ünnepelt szinésznő voltam – felelt az öreg asszony – a míg
Lafont élt. És tudja-e miért? Mert Lafont nyilt házat tartott, szórta a
pénzt, szerette a vendégeskedést, mindennap »terülj asztal!«, névnap s
lakzi volt nálunk. Aztán könnyelmü ember is volt, bőkezüen osztogatta a
kölcsönt és szivesen vállalt jótállást fűért-fáért. Azért, a míg
lekötelezhette az egész világot, kedvem szerint szerepelhettem, és
ahhoz, hogy a nagyközönség ünnepeljen valakit, nem kell egyéb, csak
sokat szerepelni. De se azelőtt, a míg Lafont el nem vett, se azután,
hogy meghalt, nem tudtam semmire se vinni. Annyira se tudtam vinni, hogy
megmaradhattam volna a színháznál addig, a mikor már legalább egy kis
nyugdijat kaphattam volna, és mert Lafont mindig elszórta azt a temérdek
pénzt, a mit keresett, lássa, öregségemre cselédsorba kerültem. És
sohase fog kiderülni, hogy jó vagy rossz szinésznő voltam-e, mert azok a
jeles költők, a kiknek összegyüjtött műveiben meg vannak örökítve a
színházi birálataik is, a Lafont idejében magasztalásokat írtak rólam,
előbb és utóbb pedig… elolvashatja! Itt is megvannak a Livia
könyvtárában. Négy évig térdig jártam a rózsában, örökös dinom-dánomban
éltem, nem hallottam egyebet, csak hizelgést. Mikor aztán Lafont, a ki
negyvenöt esztendős volt, mikor feleségül mentem hozzá, a házasságunk
ötödik évében hirtelen meghalt, visszapottyantam a semmibe.

– De hát hogyan történhetett ez? – álmélkodott Juliska.

– Csak úgy – folytatta Lafontné, a kit a visszaemlékezés nagyon is
beszédessé tett – hogy volt bennem egy kis makacsság, és ezt a
makacsságot sokan nevetségesnek találták. Nem akartam odaadni magamat
mindenkinek, a ki a szekeremet egy kicsit előre tolhatta vagy
megakaszthatta. Fellázadtam azon, a mit ezek a jó urak megköveteltek
volna tőlem. Hogyan?! Hát a művészetet nem lehetne a nélkül szolgálni,
hogy az ember egyúttal a személyét is közprédára bocsássa?! Akkor ezek a
jó urak azt mondták, hogy tehetségtelen, hideg, ostoba vagyok! De hát
ostobaság az, ha az ember nem szerelmeskedik azzal, a kit utál?!
Természetellenes az, ha az ember csak annak akarja odaadni magát, a kit
szeret? Ugy-e nem? No hát vannak, a kik sok embert tudnak szeretni,
egyszerre is, de én nem tartoztam ezek közé.

– Ó, vannak olyanok is – felelt Juliska – a kik éppen így gondolkoznak
és mégis ki tudták küzdeni a dicsőséget!

– Igen, vannak, de kérdezze csak meg tőlük, micsoda poklokat kellett
legyőzniök, a míg kiküzdték a dicsőségüket! Tudja, Juliska kisasszony,
nem akarom magamat jobbnak mutatni, mint a milyen vagyok… megvallom
magának, néha egy kis megbánást érzek. Fiatalon maradtam özvegy; még
találhattam volna olyat, a kit szeressek… az ember, ha ezt teszi, ha
amazt teszi, sok mindent megbán. De azt egy pillanatig se bántam meg,
hogy nem adtam össze magamat ezekkel a jó urakkal, a kik csak azzal a
föltétellel akarták megengedni, hogy én is boldogulhassak… csak úgy
akarták megadni nekem, a mi engem megilletett, ha úgy osztogatom
magamat, mint Lafont osztogatta a jó szivart. Cseléd vagyok – és kinek a
cselédje! – de nem cserélnék az olyanokkal, a kik azon az áron szereztek
sikereket, a melyik áron nekem kinálták a további ünnepeltetést.

– Olyan rosszak volnának az emberek? – bámészkodott Juliska.

– És maga szinésznő akar lenni!… a ki csodálkozik azon, hogy sok rossz
ember van a világon! De hisz ezt látni kell, hogy játszani is tudja! És
még meg is kell értenie minden rosszaságot! Többet mondok. Legyen
rosszabb, mint a többi ember, és akkor nem kell küzködnie a sikerért…
akkor bizonyos, hogy nem hiába álmodozik… mert a rosszaság maga már
félsiker!

– Juliska! – kiáltott ki Livia.

– Megyek! – felelt Juliska.



A NEVETŐ EMBER.

Hány bolondos nótát, románczot hallani, a mely mind arról szól, hogy:
néha a tavasz lehelletétől pezsegni kezd a lányka vére… még senkit se
szeret, de már sóvárog a szerelem után… nem tudja, hogy mi történik
vele, s egy édes, meleg májusi éjjelen nem jő szemére álom!…

Juliska nagyvárosi leány volt. Rosszul táplált, lassan fejlődő, későn
érő kis testének még semmit se mondott a tavasz. Érzékei még a
gyermekkor téli álmát aludták.

A nagyváros csenevész leányainak első ellensége nem: az érzékek, hanem:
a gondolat. A gondolat, mely néha fenségesebb, nagyobbszerü,
termékenyebb, mint az elemi erők, és néha veszedelmesebb, nagyobb
rombolásokra képes, mint bármely elemi erő.

Érzékei még aludtak.

De érzékeinek még olyan tökéletes öntudatlanságában élt, annyira nem
értette: mi történik vele, hogy mikor egy édes, meleg májusi éjjelen nem
jött szemére álom, eszébe jutottak a bolondos nóták, románczok, a sok
rosszul értett holmi, a mit hallott vagy olvasott, és azt képzelte:

– Talán a tavasz az oka, hogy nem tudok elaludni. Talán az teszi, hogy
már nagy leány leszek. Talán így kell ennek lennie.

Sóvárgott volna a szerelem után? Nem. Még csak félt a szerelemtől, mint
egy ismeretlen istenségtől. Tudott ennek az istenségnek az erejéről.
Akármilyen kevéssé ismerte a világot, látta néhányszor, ha nem is közel
a környezetében, de a szemhatárán innen, ennek a rejtelmes erőnek a
sujtó kezét. Félt a hatalmától, és meg-megborzongott arra a gondolatra,
hogy az ő sorsára is végzetes befolyása lehet az ismeretlennek, a
megérthetetlennek, a kiszámíthatatlannak. De ez az istenség neki még nem
nyilatkozott meg; neki még semmit sem árult el a titkaiból.

Az udvari szoba ablaka már kezdett világosodni. A falióra szorgalmasan
zörögte el a perczeket és zakatolta el a negyedórákat. A nénjei
boszantóan horkoltak. Máskor ez nem zavarta. De most nem tudott
elaludni. Miért? Nem értette.

Úgy tudta, az álmatlanságban szenvedők olykor azzal segítenek magukon,
hogy olyas valamire irányítják a gondolatukat, a mi egy cseppet sem
érdekli őket. Például számlálni kezdenek: egy, kettő, három… s maguk elé
sorakoztatják a számjegyeket, rendre, a míg csak el nem alusznak.
Megpróbálta, s már a nyolczszáznál tartott, mikor abbahagyta. Aztán
rajta volt, hogy semmire se gondoljon; később csak _más valamire_ akart
gondolni, akármire. De hiába. Százszor is elűzte magától a kellemetlen
képeket; de százegyedikszer is visszatértek makacsul,
elriaszthatatlanul, az utolsó két délután apró emlékei.

Hasztalanul irányozta figyelmét és emlékezését másra, minduntalan
megvillant a fejében valami, a mi ujra meg ujra a tegnapi meg a mai
esetre emlékeztette. És hiába akart gondolatában akármi egyébbel
foglalkozni, ujra meg ujra maga előtt látta a nevető ember arczát.

Vonzódást, érdeklődést érzett a nevető ember iránt? Nem. Csak gyűlöletet
érzett iránta; vagy inkább: undorodott tőle. És mégse tudott szabadulni
annak az átható tekintetnek, meg annak a gúnyos mosolynak az emlékétől.

De hát mi történt? Semmi.

Tegnap az történt, hogy szokása szerint lement Liviához, abban az
időben, a mikor Livia már nem vár senkit… igen, Livia még ma is
esküdözött, hogy ebben az időben soha senki se szokott hozzá jönni…
aztán, tulajdonképpen nem is a Livia fecsegése vonzza őt le az első
emeletre, hanem a Lafontné érdekes szinházi történetei.

Csakhogy az öreg társalkodónő véletlenül elment hazulról. És az egész
história ebből eredt. Mert Lafontné, a kinek a szeme mindent hamar
meglát, okvetetlenül jelentette volna, hogy baj van, és akkor ő még
idejekorán megszökhetik, hátul, a konyhaajtón. De a szobaleány, bizony,
nem sokat törődik azzal a kisasszonynyal, a ki le-le szokott szaladni a
harmadik emeletről. Így történt, hogy a mint javában trécseltek
Liviával, egyszerre csak rájok nyitotta az ajtót a nevető ember.

Ijedtében egyszerüen ki akart szaladni. De, a mint felugrott a helyéről,
Livia megfogta a kezét.

– Azért ne szaladj el! – szólt. – Várj legalább egy perczig. Hadd
mutatom be a grófot.

Valamit hebegett; nem tudta mit.

A gróf már akkor is nevető szemmel nézett rá, és úgy szólította meg,
mint a kit régtől fogva ismer.

– Hová szalad, aranyos?!… Ne féljen tőlem!… Nem vagyok én olyan, a ki
mindjárt meg is eszi a piros bóbitás kis leányokat!…

Efféléket mondott, szemtelen bizalmassággal, a magasról való
leereszkedésnek, a mindent megítélésnek és a rendíthetetlen biztonságnak
azon az éles, szinte a veséig ható hangján, a mely a közönséges
anyaszülötteket az egyik perczben fellázitja, a másik perczben
tisztelettel tölti el, a harmadik perczben pedig egy kissé csodálatra
készti s egy kissé vérig sérti.

Ez a hang s az a gondolat, hogy kiknek a társaságában van, minden vérét
az arczába kergette. Elvesztette a fejét, s mindenáron menekülni akart.
Körülfogták, de nem tudták volna visszatartani.

– Ne siess úgy, ne légy olyan csacsi! – marasztalta Livia.

– Szépen szót fogadni és visszaülni ide!… – szólt a gróf, folyton
vigyorogva.

Megint dadogott valamit – inkább csak lihegte – hogy már régen fel
kellett volna mennie, hogy már várják… s aztán, szemének csak egy
pillantásával köszönve, ki akart sietni.

– Hát így kell köszönnie egy kis leánynak?! – enyelgett a gróf. – Adja
ide szépen a kezét.

A kedveskedő hangban valami olyan parancsoló volt, hogy önkéntelenül
nyujtotta oda.

A gróf szinte beburkolta nagy tenyerével a rövid, kis, parasztos kezet,
hosszasan fogva tartotta, és hosszasan nézett Juliska szemébe, átható,
szúró, gúnyos tekintetével.

Mikor végre sikerült visszahúznia a kezét, mintha lidércznyomás alól
szabadult volna. De olyan zavarban volt, hogy nem tudta, mit mond, és
így köszönt:

– Alásszolgája!

– Pá, kicsike! – szólt, most már komolyan, a gróf.

Csak akkor jött meg az esze, mikor végre kijutott az ajtón. És ekkor nem
győzte szidni magát az ostobaságáért. Szinésznő akar lenni, és tessék,
úgy viselkedik, mint a »Falusi kis leány Pesten«! Miért ijedt meg és
rohant el, mint egy buta őz?! Miért nem tudott néhány pillanatig olyan
jéghideg, közönbös és előkelő lenni, mint a milyen Apafy Klára, nem
néhány pillanatig, hanem reggeltől estig?! Miért nem tudott egy perczig
várni, nyugodtan ülve maradni, s aztán, unalmat szinlelve, fáradtan,
lenéző mosolylyal elvonulni?! És, mindennek koronájául, ez az ostoba
köszönés! Cselédek köszönnek így: »Alásszolgája!« Nem, egy ügyes
szobaleány már nem köszön így. Így csak a nem úri családból való,
szegény fajzatok köszönnek, a kiknek nem adtak jó nevelést, a kiket nem
tanítottak meg rá, hogyan kell köszönni, s a kiknek már rájár a nyelve a
szertelen nagy alázatosságra. És kinek köszönt így? Egy elbizakodott
embernek, a ki szemtelen hangon beszélt vele. Egy grófnak, a ki a
szegény sziniiskolai növendékekben csak anyagot lát, mely az ő
mulattatására van hivatva. Egy gazdagnak, a ki lenézte benne a szegényt;
egy férfinak, a ki lenézte benne a leányt. Pedig hát akármilyen nagy úr
ez az úr, nincs joga hozzá, hogy az uraságát vele éreztesse, mert őt az,
hogy ez az úr férfi és gazdag ember, egy cseppet sem érdekli; neki
sohase lesz köze semmiféle gazdag úrhoz; őt nem lehet sem elbájolni, sem
megfizetni, tehát vele szemben senkise szerezhet jogot arra, hogy ezért
vagy azért lenézhesse…

És ő még okot szolgáltat rá, hogy ez a szemtelen ember mégis csak
lenézhesse, joggal nézhesse le!… Ostobának mutatkozik előtte,
ügyetlennek, félszegnek, az úri világ szokásait nem ismerő, hiányos
nevelésü kis vadócznak!

Igen, ez a szegénység átka!… Azé, hogy egy zugban kellett felnőnie, és
most, ha akarata ellenére társaságba kerül, zavarba esik, nem tud
mocczanni, nem tud mukkanni, egyik ügyetlenséget a másik után követi el,
pusztán azért, mert mindig fél, hogy ügyetlenséget követ el!

Meg az a híres erkölcs!… Az a roppant sok erkölcs, a melyet folyton
hall, s a melyet annyira a fejébe vertek, hogy elég a bűnnek a közelébe
érnie, és rémületében azonnal elveszti a fejét!

Nem ment ki a fejéből ez a szégyelnivaló jelenet, és egypár órai tünődés
után elhatározta, hogy jövőre csak azért se fogja kikerülni azt a
találkozást, a mely most annyira megriasztotta!… Helyre fogja hozni, a
mit az imént elhibázott. Meg fogja mutatni, hogy nem ostoba és nem a
szemétről szedték. Meg fogja mutatni, hogy őt senkinek sincs joga
lenézni, hogy nem engedi lenézetni magát, hogy a lenézést lenézéssel
tudja viszonozni, akármicsoda Magasváry gróf vagy Hujdebőszenbüszke
herczeg néz vele farkasszemet. Jéghideg, közönbös és előkelő lesz, mint
Apafy Klára. Vissza fogja adni a kölcsönt és le fogja mosolyogni a
grófocskát, a ki neki se inge, se gallérja. És végezetül úgy fog
köszönni neki, mint ha a szinpadon volna és álmainak a herczegnőjét
játszaná, a ki egyszer alaposan megmondja a véleményét valamelyik
szemtelennek, aztán azzal hagyja ott, hogy: »Jó napot«.

A kedvező alkalom nem váratott magára, és ma – ma ráduplázott arra, a
mit tegnap csinált.

Ma már nem mondta, hogy: »Alásszolgája!«… »jó napot«-okat rebegett. Nem
szaladt el mindjárt, beszélgetni kezdett s megpróbálta eljátszani, ha
nem is álmai herczegnőjét, legalább Apafy Klárát. De alig talált
szavakat: mit mondjon? mit mondhat? hogyan torkolhatná le?… és annyira
haragudott magamagára, olyan lázas volt a nagy vigyázattól, félelemtől
és izgalomtól, annyira kikelt magából, olyan halkan beszélt, hogy alig
lehetett hallani a szavát.

A nevető ember pedig ezalatt le nem vette róla átható, szúró, gúnyos
tekintetét… Juliskának minduntalan le kellett sütnie a szemét. Ó,
mennyire megbánta merész elhatározását! A gróf épp olyan szemtelen
hangon beszélt vele, épp úgy lekicsinyelte, lenézte, lesajnálta, épp úgy
nevette, mint tegnap! Aztán, mikor Juliska vagy tiz percznyi rosszullét
után fölkelt a székéről és jóestét mondott Liviának, a gróf már nem is
marasztalta, hanem azzal búcsúzott el tőle, hogy:

– Pá, édesem!

Milyen felsülés! Milyen megaláztatás!

De hát mit nevet rajta, de hát miért nézi le őt ez az undok ember?!…

Az álmatlan kis leány összehasonlitgatta magát barátnőjével. Eszébe
jutott az a jelenet, mikor a sziniiskolában a Kamilla gyűrűjét keresték
s az egész osztályt megmotozták; emlékezett rá, hogy mialatt Livia
dühösen dobálta le magáról a ruháit s végre olyan öltözetlenül állt a
tanárnő és társnői előtt, mint egy szobor, a teremben a csodálat halk
moraja futott végig. És milyen ápolt a személye és milyen remekül
öltözködik! Aztán Livia nagyon eszes leány… a modora olyan, mint egy
kontesznek… bezzeg ez meg tud felelni a grófnak!… ugyancsak önérzetesen
vág vissza!… elmés, ügyes, vidám, alighanem szinésznőnek is
tehetségesebb… Érezte és nem tagadhatta le maga előtt barátnője
felsőbbségét.

És a gróf korlátlan ura ennek a felsőbbséges személynek.

De hát ő… ő azért már csak lenézni, lesajnálni és kinevetni való, a
kivel mindjárt csak per »édesem« lehet beszélni?!… Végre is, neki nem
ura ez az undok ember! És ha nem is olyan szép, mint Livia, talán ő se
éppen utolsó teremtés?!

Igaz, a ruházata szegényes… de ő is csinos leány… kevés olyan szép
szemet látni, mint az övé… aztán ő se ostoba… és neki van egy olyan nem
utolsó jótulajdonsága, a melylyel Livia már nem dicsekedhetik. Végre is
Livia már csak egy elveszett teremtés; ő pedig tisztességes leány.

Olyan tisztességes leány, a kit nem lehet vállon veregetni, le
»babám«-ozni, a kinek nem szabad a szemébe nevetni!

És éppen ez az… Az az átható, szúró, csúfondáros tekintet, az a gúnyos
mosoly, a lenézés, a lekicsinylés, a lesajnálás, mind, mind, az ő –
tisztességének szólt! Livia elmondhatta a grófnak, hogy az ő, barátnője
jó kis leány, éppen nem olyan, mint ő, és a gróf lesajnálta, lenézte,
kinevette az ő nyomorult kis erényét, az ő nyomorult kis erkölcsét!

A legborzasztóbb pedig az volt, hogy magában igazat kellett adnia ennek
az undok embernek!

Az erkölcs! Az a hires erkölcs!

Ismerte az erkölcsöt, jól. Az erkölcs szuszog, verejtékezik, fut-fárad,
nyargal, izzad a kenyérért, egész nap idegeskedik, garasoskodik,
veszekszik, köhög és ujra veszekszik, aztán, mint az állat, ledül az
alomra és horkol, majd korán reggel fölkel, éppen csak az arczát meg a
kezét mossa meg és ujra elülről kezdi a tegnapit. Az erkölcs olcsó,
silány, formátlan ruhában jár; lompos a szoknyája, vagy rojtos szélü a
nadrágja. Ha férfiruhában jár, nadrágjának a térde ki van púposodva s
nyakkendőjének a kötője hátul kibúvik a kabátból, ha pedig női ruhában
jár… Eh, az erkölcs!

Mig a bűn!

Megint maga előtt látta a nevető embert, a mint nagy, hatalmas,
egészséges teste úgy nyugodott a Livia karosszékében, mintha trónusban
ülne. Eszébe jutott mozdulatainak önérzetessége, biztonsága, idegesség
nélkül való természetessége, szavának mély nyugalma, tekintetének
felsőbbsége, ruházatának finomsága, egész külsejének egészséget és
öntudatosságot sugárzó ápoltsága.

Juliska bedugta arczát a párnájába és – mérgében sirt. Szégyelte az
erkölcsét.

Juliska nem tudta, hogy az erkölcsnek semmi köze az anyagi
boldoguláshoz. Nem tudta, hogy az erkölcs neki még csak szó, melyet a
fejébe vertek, s hogy az erkölcs valójában olyan virág, mely csak
tudatosságból sarjadhat. Juliska nem tudta, hogy az erkölcs a világrend
egyik megnyilvánulása s ugyanolyan erő, mint az elemi erők.

– Azért is jó maradok! Azért is jó maradok! – sirt keserüségében.

Jó, erkölcsös, erényes marad egész életében, az okossága, a jobb
belátása ellenére, azért is! Jó marad, babonából. Jó marad, mert az
anyja is jó, erkölcsös, erényes volt, szegény!

Azért is! Minden kisértéstől meg fogják óvni: vonzódása a tisztasághoz,
és büszkesége, az ő sokszor megsebzett, titkolt, nagy büszkesége!

(Ha tudta volna, hogy az ő büszkesége még milyen gyönge vért!)

Valami neszt hallott. Az apja, a másik szobában, már fölkelt és
öltözködik.

Legelőbb mindig az öreg Pető ment el hazulról; félnyolczkor már ott
szokott lenni a hivatalában. De nemsokára a nénjei is fölkelnek, hogy
kávét adhassanak az apjuknak.

Juliska tette magát, mintha aludnék. Tudta, hogy nem fogják költögetni,
mert ma csak tiz órára kell megjelennie a sziniiskolában.

Félnyolczkor a két tanitónő is elment hazulról. Mind a kettőnek nagy
utat kellett tennie; az egyiknek Ujpesten, a másiknak Kőbányán volt az
iskolája.

– Juliska, kelj fel!

Össze volt törve, de kiugrott az ágyból, hogy magára zárhassa a lakás
ajtaját.

Már úgysem aludhatik el; nem ébredne fel idejekorán.

A takaritónő csak kilenczkor fog jelentkezni. Legalább szabadon
öltözködhetik.

Előkereste rejtekéből a drága, illatos szappant, a melyet titokban
vásárolt, és sokáig tisztálkodott, mert a kezdetleges mosdó nem
pótolhatta a fürdőszobát.

– Csak azért is jó maradok! – suttogta magában. – Csak azért is!…

Mire egészen felöltözött, kivül csöngettek. A takaritónő jött meg.



AZ ÖRDÖG MEGJELENIK.

Mikor kitudódott, hogy Juliska titokban le szokott szökni az első
emeleten lakó Liviához és hogy ott már többször elbeszélgetett egy
gróffal, a ki ennek a Liviának a pártfogója: az öreg Pető éktelen
haragra gerjedt és egész nap ordítozott. A két tanitónő alig győzte
csitítgatni.

– Beszélj vele csendesebben, kérlek! – rimánkodott az ujpesti tanítónő.
– Hiszen akkor is meghallja, hogyha nem kiabálsz!

– Azt akarod – kérdezte a másik – hogy a szomszédban is hallják, a mit
mondasz?!… Mintha nem tudnád, hogy ezeken a papirfalakon minden szó
áthallik!

De nem lehetett vele bírni és tizedszer is ujra kezdte, a mit Juliska
már könyv nélkül tudott:

– Letöröm a derekadat, letöröm, ha ez még egyszer megtörténik! Nem
megmondtam, hogy ezzel a személylyel az iskolán kivül nem szabad szóba
állanod?! Elég baj, hogy a színiiskolában megtűrik az ilyen személyeket
is, de ott nem én parancsolok; ezen már nem segíthetek. Hanem az iskola
kapuján kivül – alásszolgája! Idekinn semmi ismeretség; ha köszön
visszaköszönsz és punktum! Nem tűröm el, hogy együtt járj vele az
utczán, hogy együtt jöjjetek fel a lépcsőn és hogy a folyosóról
lekiabálj hozzá; értsd meg: nem – tű–röm – el! És tessék, a kisasszony
suttyomban minduntalan leszökik ehhez a személyhez! Grófokkal beszélget
ott, nem tudom miféle szemtelen ficsurokkal! De hát azt képzeled, hogy
én ezt el fogom nézni?! Akkor rosszul ismersz, mert én inkább kitekerem
a nyakadat, mint hogy az én beleegyezésemmel rohanj a vesztedbe! Mi
jutott eszedbe?! Hirtelen megőrültél?! Hogy ő unatkozik itthon! Hja,
barátom, a becsület unalmas! De azért az én hajlékomban, az én odumban –
ha annak tartod – nincs helye másnak, csak a becsületnek! Nem azért
nyomorogtam, kinlódtam, vesződtem, nyüglődtem, verejtékeztem egy életen
át, hogy öreg napjaimra a méltán megvetett emberek közé kerüljek! Hanem
azért nyomorogtam, mert becsületben akartam megőszülni, mert fölemelt
fővel akarok járni a világban, akármilyen szegény ember vagyok! Azt
hiszed, nekem nem lett volna módomban hozzájutni ahhoz a kényelemhez, a
mit a becstelenség ad?! De bizony módomban lett volna! Csak egy kicsit
alkudoznom kellett volna az erkölcscsel, meg a tisztességgel. Egész
vagyont lophattam volna félre magamnak; vannak, a kik lopnak és azért
nem csukják be őket. De nekem nem kellett a nem igaz úton szerzett pénz,
pedig egy nagyon szegény embernek, a ki alig hogy a betevő falatot tudja
megkeresni és a kinek nagy családja van, nem olyan könnyü rendületlennek
maradni, mikor a kisértő azt suttogja: »De hiszen ezt a pénzt kinálják!
Ezt a pénzt erőszakkal dugják be a zsebedbe! Ezzel a pénzzel senkit se
károsítasz meg! Ezért a pénzért nem kell egyebet tenni, csak azt, a mit
úgyis megtennél, mert ez hivatalbeli kötelességed!« És én mégis
becsületes maradtam, mert nyugodt lélekkel akarok meghalni, mert tudom,
hogy az életben a legfőbb jó: a tiszta öntudat, a többi mind csak
szemét! Benneteket is tisztességben, becsületben neveltelek; megtettem
értetek, a mi tőlem telt, áldozatok árán is; gondosan taníttattalak
benneteket, kinek mire volt kedve; igyekeztem beoltani a szivetekbe az
én elveimet; anyátoktól is, tőlem is, csak jó példát, csak tisztességet,
becsületet láttatok. Nos hát, cserében azért, a mit értetek tettem,
megkövetelem tőletek, hogy, legalább a míg én élek, ti is becsületesek
maradjatok! Nem azért mondottam le sok mindenféle apró kényelemről, hogy
vénségemre szégyenkeznem kelljen miattatok! Értetted?

Hogyne értette volna! El tudta volna mondani kezdettől végig, s a
végétől az elejéig, visszafelé.

Most is háromszor vagy négyszer kellett végighallgatnia ezt a litániát,
három- vagy négyféle változatban. Azért, mikor látta, hogy az apja már
eléggé kidühöngte magát s így az ő jelenléte immár nem okvetetlenül
szükséges, kimenekült a konyhába, hogy ne kelljen hallania az öreg
embert, a ki még egyre dúlt-fúlt, s előbb a másik két lányával
zsörtölődött, aztán, magára maradva is, folyton dörmögött.

A másik két lány bement a konyhán túl levő kis szobába; Juliska tovább
is a konyhában maradt. Egy zsámolyon kuczorgott, s a nagykendőjébe
burkolózva, szomoruan nézett maga elé.

Egyszerre kinyilt a konyhának a folyosóra nyiló ajtaja, s Juliska azt
hitte, hogy elájul.

A gróf állott előtte.

– De kérem!… – tört ki belőle a fölháborodás.

A nevető ember, nem törődve az ugyancsak hűvös fogadtatással, nyájasan
nyujtotta eléje nagy, kövér kezét.

– A kedves papájával szeretnék beszélni – szólt.

Juliska ijedten mutatott a nagy szoba ajtajára. A gróf mosolyogva intett
neki és bement.

Az ajtónyitogatás neszére a másik két leány is megjelent amarról. Mind a
hárman a kulcslyukhoz rohantak. Mi ez? Mit akarhat a gróf?

Elég érdekes dolgokat hallottak.

Az öreg Pető, mikor felnézett és látta, hogy ki lép be a szobájába,
rémülten ugrott fel a divánról.

Az államtitkár úr! És ő igy, papucsban!…

– Ezerszer kérek bocsánatot, méltóságos uram, hogy így talál… de hogyan
képzelhettem volna!…

Az államtitkár egy pár szóval megnyugtatta az öreg tisztviselőt és leült
az egyik karosszékbe. Pető minden áron állva akart maradni, de hosszas
kérésre végre ő is leült.

– Édes Pető úr – kezdte az államtitkár – én nem kerülgetem, a mit
mondani akarok. Egy barátnőmnél, a ki itt lakik, ebben a házban,
megismerkedtem az ön kedves leányával, Juliska kisasszonynyal…

Pető elképpedt. Hogyan?! Az a bizonyos gróf – maga az államtitkár?! Nem
valami szemtelen ficsur, hanem az ő nagyúri feljebbvalója?!

De nem volt ideje sokáig álmélkodni, mert a mit az államtitkár mindjárt
ezután mondott, az már nem csak meglepte, hanem egy kicsit meg is
riasztotta.

– … És ez a bájos leányka – folytatta a gróf – a legnagyobb mértékben
felkeltette az érdeklődésemet…

– De, méltóságos uram!… – kiáltott fel az öreg Pető, mélységesen
megzavarodva és olyan rémülettel, a minőt eddig még nem ismert.

– … Annyira fölkeltette – folytatta zavartalanul a gróf – hogy
szükségesnek tartom közölni önnel, mik a szándékaim.

– Bocsánatot kérek, méltóságos uram – pattant fel az öreg Pető – de én
tisztességes ember vagyok!… Szegény ember vagyok, de tisztességes!…
Becsületben őszültem meg, méltóságos uram!… – hebegte aztán, megrettenve
attól a gondolattól, hogy talán félreértette az államtitkárt.

– Hát azt hiszi, hogy szóba állanék önnel – felelt a gróf – ha nem
tudnám, hogy tisztességes ember?! Akkor nem törődném se önnel, se a
családjával. Maradjon csak nyugodtan, hiszen még nem tudja, hogy mit
akarok mondani. Tudom, hogy ön tisztességes ember; példás, feddhetetlen
életü, a puritánságig becsületes. És kitünő tisztviselő, maga a
szorgalom és a megbizhatóság; szóval mintaember. De ez csak egy okkal
több, hogy tovább is foglalkozzam ezzel a kérdéssel. Igy önnek is
némelyes segítségére lehetek, s ez ráfér önre, a kit a hivatal nem
jutalmazhatott meg eléggé. Most azonban nem erről van szó. Most arról
van szó, hogy az ön leánya elsőrangu tehetség, a kit halálos vétek volna
elhanyagolni. Már pedig ha ebben a harmadrendü sziniiskolában marad,
akkor, akármilyen fényes a tehetsége, ez a tehetség nem izmosodhatik,
elkallódik, elzüllik. Neki alapos képzettség, kitünő tanítómesterek
kellenek; no meg egy kis világismeret is. A szinésznő ezt, akármilyen
tiszta lény, nem nélkülözheti. Én értek ehhez, mert nagyon szeretem a
művészetet, és már sok kiváló tehetségnek könnyítettem meg az első
lépést, de hisz ez a legnehezebb… Természetesen akárhányszor rám fogták,
hogy ezt nem önzetlenül tettem. Az emberek oly silányak, hogy föl se
teszik, nem hiszik el az önzetlenséget. De ön, ha egy kissé meggondolja,
a mit mondok, nem fog engem gyanusítani. Mert hiszen, ha rejtett
gondolataim vannak, ha a szándékaim nem tiszták, akkor, ugy-e, nem
keresem fel az apát? Ha nem egyenes, nem igaz úton akarok járni, akkor a
leánynyal igyekszem találkozni s nem az apával. Vagy talán nem igaz?

– Bizonyára méltóságodnak már ez a lépése is megnyugtathatna, hogyha
kétségeim volnának, de belátom… és bocsánatot kérek, hogy az első
pillanatban…

– No lássa. Azt én megengedem, hogy sokkal helyesebb volna, ha az ilyen
fényes tehetségek gyámolítását maga az állam vállalhatná magára, a mi
különben a rosszakaratot és a gyanut szintén nem hallgattatná el. De ez
bajos. Az államnak amúgy is sok a terhe, s megvallom, hogy ha ez nem is
szerepelne, nem szivesen hárítanám az államra azt a költséget, a melynek
a szükségessége személyes meggyőződésem. Ehhez tulságosan puritán
vagyok. Azért csak arról a módról lehet szó, a melyet felajánlok. És ha
ön elfogadja a támogatásomat, biztosíthatom, hogy meg fog győződni az
önzetlenségemről és sohase jut eszébe a szándékaimat meggyanusítani.
Mindenekelőtt kijelentem, hogy egy pillanatra se fogom látni a gyermeket
olyankor, ha ön nincs jelen.

– Méltóságos uram – dadogott az öreg Pető – megőszültem, de soha
senkitől se fogadtam el egy krajczár ajándékot se.

– Önnek nincs joga lemondani arról, a mi nem önt, hanem a gyermekét
illeti meg, és különösen nincs joga megakadályozni, nem tudom minő
álszeméremből, hogy gyermekének a tehetsége kellően kifejlődhessék és
érvényesülhessen. Helyrehozhatatlan vétket követne el a gyermeke ellen.
Különben a leánya, mihelyt eléri az őt megillető sikert, legyen nyugodt,
mindent meg fog téríteni nekem.

Még sokáig beszéltek erről. Az öreg Pető azt az aggodalmát fejezte ki,
hogy rosszra fogják magyarázni ezt a támogatást… beszélni fognak róla, s
ez ártani fog úgy az ő, mint a leánya jóhirének… és ezt a méltóságos úr
maga se akarhatja.

A gróf csak azt felelte erre:

– Senki se fog tudni róla.

*

Mikor az államtitkár elment, az öreg Pető, a kit kétségei nagyon
idegessé tettek, ráförmedt a legnagyobbik lányára:

– Az államtitkár jön hozzám, és ti úgy gondoskodtok rólam, hogy a
legnagyobb rendetlenségben talál!

Az ördög a tűfokon is bebúvik. De az ördögnek a mai világban nem kell
bujkálnia. Olyan ruhát ölt magára, hogy egyszerüen kitárják előtte az
ajtót.



PROTEKCZIÓ.

Az öreg Pető reggeli hét órakor már fenn volt a minisztériumban. A
számolásait olyankor szerette elvégezni, a míg egyedül lehetett s a
többiek beszélgetése nem zavarta. Egy idő óta szinte üldözte a
szórakozottság s minduntalan belezavarodott a sok összeadásba.

Hét órakor a többiek még aludtak. A granáriumnak csúfolt nagy szobában
az öreg számtiszten kivül csak a szolga foglalatoskodott, a ki éppen
akkor készült el a sepréssel, s miután minden asztalra egy-egy skatulya
gyufát készített, tintát töltögetett a kalamárisokba.

Az öreg ember vígan látott hozzá a munkájához, s kilencz óráig, a mikor
a legkorábban kelő kolléga megérkezett, vagy kétszáz számoszloppal
végzett. Ekkor másfajta munkát vett elő, mert tudta, hogy ezután már nem
dolgozhatik békén.

A míg csak a kollégái beszélgetnek, még hagyján. Ezek közönbös dolgokról
vitatkoznak; rájok nem figyel. Bánja is ő, ki érdemli meg az
előléptetést és ki nem, kit fognak legközelebb mellőzni, és ki várhatja
joggal, hogy végre-valahára megjavítsák a fizetését?

De tíz óra tájban, mikor megérkezik az ellenőr s éppen az ő asztala
mellett kezd fecsegni azzal a léha ficsúrral, a kit annyira gyűlöl!…
Ezek már másfajta dolgokról beszélgetnek, s ő, akárhogy erőködik, nem
birja megállni, hogy oda ne figyeljen… pedig mindennap fölteszi magában,
hogy másra fog gondolni!

Az öreg Pető íróasztala éppen a kályha mellett állott. És Kajetán Incze,
az ellenőr, mielőtt rá tudta szánni magát, hogy hozzáfogjon a
munkájához, néha egy óra hosszat is ott álldogált a kályhánál, a
kezét-lábát melengetve. Ekközben, hogy az unalmát elűzze, Blitz Árpáddal
szokott beszélgetni mindenféle, nem hivatalos dologról. Ez a Blitz Árpád
vagyonos fiu s a minisztérium legfiatalabb gyakornoka volt, a kinek
most, ideiglenesen, azért kellett a számtanácsos osztályában őgyelegnie,
hogy egészében megismerhesse az ügykezelést.

Se az ellenőr, se Blitz Árpád nem sokat törődtek a mellettük körmölgető
emberrel, – legalább úgy tettek, mintha meg se látnák, – hanem azért a
beszélgetésük már előre izgatta és végül mindennap megboszantotta az
öreg Petőt. A legtöbbször annyira kiverték a sodrából, hogy nem tudott
tovább dolgozni, s míg amazok abba nem hagyták a fecsegést, csak
színlelte a munkát, összefüggés és értelem nélkül való szavakat,
mondatokat firkálva a külön e czélra szánt papirra.

Ma különösen érdekes dolgokat kellett lenyelnie.

Blitz Árpád elbeszélte az ellenőrnek, hogy micsoda kalandja volt egy
sziniiskolás kisasszonynyal. A kisasszony nem kapott tőle olyan nagy
jutalmat, a minőt várt, s azért meg akarta őt lopni. Ez a kis történet
mindenféle általánosításhoz vezette a beszélgetőket, s vagy félóráig
tartó moralizálás során az ellenőr hosszasan bizonyítgatta, hogy azok a
nők, a kik a szinipályára lépnek, nem őrizhetik meg a tisztességüket. A
mibe végül Blitz Árpád is belenyugodott.

Az öreg Pető nagyon szeretett volna rájok kiáltani. De hát mit mondjon
nekik?! Hogy igenis ezen a pályán vannak tisztességes nők is?! Hogy az ő
leánya is sziniiskolai növendék és az ő leánya tisztességes leány?! Hogy
ezt az urak is tudják, és már csak ezért is gyalázatos dolog, ha ő
előtte ilyeneket beszélnek?! Vitatkozásba elegyedjék velök – a leánya
tisztességéről?! És mi eredménye lehetne ennek a vitának? Semmi haszna,
csak az az eredménye, hogy összeveszne az ellenőrrel, a ki éppen
százféle módon töltheti ki rajta a boszuját!

Aztán a fizetés-javítás sokat tárgyalt kérdésére tértek át. Blitz Árpád
kijelentette, hogy olyan basát, mint az ő államtitkárjuk, még nem látott
a világ. A míg ezt a kedves grófot a politika ki nem buktatja a
minisztériumból: csakis olyan tisztviselő mehet előre, a kinek a
felesége vagy a leánya holmi apró szívességeket tett a gróf úrnak.
Megjósolta, hogy előléptetésben vagy fizetésjavításban legközelebb
egyes-egyedül olyanok fognak részesülni, a kiknek a folyamodását női
ajkak tolmácsolják, vagy a kik abban a szerencsés helyzetben vannak,
hogy a feleségüket vagy a leányukat már korábban bemutathatták az
államtitkár úrnak.

Vagy tíz perczig forgatta a kést a vén Pető szívében.

Az öreg számtisztnek minden erejére szüksége volt, hogy közbe ne
ordítson. De eszébe jutott, hogy: ha meg talál szólalni, csak annál
rosszabb… hogy holnap mindenki erről beszélne… hogy ha botrányt csap, ez
lehetetlenné teheti a hivatalában: hát elnyelte ezt is, és hallgatott.

Pedig szinte bizonyos, hogy legközelebb őt is részesíteni fogják egy kis
fizetés-javításban. Öt éve már, hogy semmit se kapott; régen rajta volna
a sor; s az államtitkár, a ki jóakarattal van iránta, nem fogja őt
mellőzni, mint az elődje tette, olyan igazságtalanul!

És ha megkapja azt a rég várt száz forintnyi fizetésjavítást: hát ő róla
is ilyeneket fognak mondani?!

Vajjon nem czéloztak-e éppen ő rá?! Vajjon nem tudódott-e ki, hogy az
államtitkár úr, tisztára azért, mert nagyon érdeklődik a művészetek
iránt s mert nem nézhette, hogy egy ritka, fényes tehetség elkallódjék,
a maga zsebéből fizeti azt a tanítómestert, a ki a kis Pető Juliskának
magánórákat ad?! A gróf azt igérte, hogy senki se fog erről tudni. S a
gróf egyebekben is állotta a szavát. Juliskát nem is látta azóta.
Olyankor, ha a barátnőjét meglátogatja, Juliska soha sincs lenn ennél a
barátnőnél; Juliska azóta be se tette a lábát Liviához. A grófot pedig
még az utczán se, messziről se látta. Juliska maga mondta. És Juliska
nem tud hazudni.

Persze, mégis megtudhatták a dolgot mások is, mert meglehet, hogy a
tanítómesternek, a gróf világos kikötése ellenére, eljárt a szája. Miért
is egyezett bele ebbe a támogatásba? Akármilyen nemeslelkü és önzetlen a
gróf: soha se helyes dolog az, a minek titokban kell maradnia. De hát
visszautasíthatta-e az ajánlatot? A grófot már az ő vonakodása,
aggodalma, gyanakodása is sértette; megboszanthatta-e ezt a derék,
nagylelkü embert, a ki olyan kivételes jóakaratot tanusított iránta, s
magára haragíthatta-e a feljebbvalóját, a hivatal fejét, a kitől az
előmenetele függ, s a kinek csak egy szavába kerül és örökre elvesztheti
ezt a kis hivatalt, a mely legalább a száraz kenyeret biztosítja
nekik?!…

Gondolatai egyre messzibbre kalandoztak.

Ó, miért is egyezett bele, hogy Juliska a sziniiskolába járjon!

Folyton a fülében csengtek öreg sógorasszonyának kegyetlen szavai:

– Pető, Pető, egész életedben derék ember voltál!… hogyan adhattad hát a
leányodat a sziniiskolába?!…

S ha így beszél a rokon, csoda-e, ha az idegenek még kevésbbé kimélik?!

Amazok már régóta elhallgattak, de még folyvást képtelen volt dolgozni,
olyannyira felháborította, a mit hallott.

Ki akarta verni a fejéből az egészet.

– Ezek beszélnek, ezek?! – epéskedett magában. – Jobb volna, ha a maguk
háza előtt sepernének! Ez az úr akarja megállapítani, hogy melyik nő
tisztességes és melyik nem az, a kinek a felesége ugyancsak beszéltet
magáról?!… Vajjon tudja-e ez az úr, hogy mit suttognak az ő feleségéről
nemcsak a tisztviselők, hanem már a szolgák is?! Hogy ő nagysága nem
azért vesz drága ruhát, drága kalapot és ékszereket, mintha ez mind
kifutná az ellenőri fizetésből, hanem mert ő nagysága maga szerzi meg
magának, a mire szüksége van, és pedig olyan módon, a mely se neki, se a
férjének nem válik díszére?! Ha Kajetán úr ezt nem tudja: hát
érdeklődjék egy kicsit jobban a házatája iránt!… és ha tudja, akkor ne
beszéljen tisztességről! Vagy ez a másik! Nagyszerü! Ez beszél
erkölcsről, ez, a ki csak hitványságokkal tud dicsekedni, ez, a kinek az
ingatlanai között van egy nyilvános ház is, ez, a kinek a kényelmét az
biztosítja, hogy a nyomorult teremtéseknek háromszor annyi lakásbért
kell fizetniök, mint a mennyit a tisztességes lakó fizetne?! Ez beszél
erkölcsről, ez?!…

Hanem azért mégis folyton hallotta, a mit az imént a kályha mellett
beszéltek.

Hiába olvasta el ujra meg ujra a kezében lévő iratot, nem értette… és
hiába fogott hozzá harmadszor, negyedszer, figyelmét nem tudta lekötni
az elintézni való. Tovább is színlelnie kellett a munkálkodást; nem
tudott másra gondolni, csak arra, a mi oly kegyetlenül izgatta.

És egyszerre egy rettentő kétsége támadt.

Hátha őt csak bolonddá teszik?!

Nem, az nem lehet. Juliska nem álnok. Juliska képtelen hazudni. Ha
valaha megtévedne, csak szerelemből tévedhetne meg, és még ezt is
megvallaná szegény öreg apjának!

Nem, nem, ez lehetetlen. Ha a gróf megszegné a szavát, ezt ő azonnal
megtudná Juliskától, a ki hallani se akart az önzetlen támogatásról. Eh,
ostobaság! Ha a gróf rosszban töri a fejét, a titkolózáson kezdi és nem
jelentkezik az apánál, a kit tisztességes embernek ismer!

Elűzte magától a rémképet, de nem vidámodott fel. És hasztalan tért
vissza a számoszlopokhoz, az összeadást mindig elülről kellett kezdenie.

Észre se vette, hogy már tizenkét óra. Csak akkor ocsudott fel, mikor
egy szolga állott meg az íróasztala előtt. A szolga azt jelentette, hogy
az államtitkár úr hivatja.

Azt hitte, hogy a guta üti meg. Elszédült és alig tudott a lábára
állani. Ha ez a fizetés-javítás – talán bele fog halni.

Valahogyan mégis csak letámolygott az első emeletre.

Mindjárt bebocsátották. A gróf leültette és így szólt hozzá:

– Kedves Pető úr, egy igen kellemetlen dolgot kell közölnöm önnel.
Minden jó szándékom ellenére kiszivárgott a híre annak, a mit ön is tud
s a mivel én csak jót akartam. Sajnos, az indiszkréczió keresztül húzta
a számításomat, s nekem most, a helyett, hogy a jó szándékommal javára
lehettem volna, akaratlanul is ártanom kell önnek. De ön derék ember és
meg fog engem érteni. Szóval, ne csodálkozzék rajta, ha majd hivatalosan
is megtudja, hogy ön kimaradt azok sorából, a kik előléptetésben vagy
fizetésjavításban részesültek. Ön régen megszolgált már egy kis
fizetésjavítást s most önre is rákerült volna a sor… megvallom, ön volt
az egyetlen, a kit valósággal mellőznöm kellett. És mégse járhattam el
másképpen, mert az ismert körülmények között mind a kettőnket
kompromittált volna, ha ön bárminő előnyben részesül. Rajta leszek, hogy
annak idején kártalanítsam önt, s addig is remélem, hogy méltányolni
fogja az okaimat.

Az öreg Pető boldogságában majdnem kezet csókolt a grófnak.

– Mégis jó – szólt magában, mialatt felballagott a harmadik emeletre –
ha az embernek egy kis protekcziója van! Ha nincs protekczióm, most
erkölcsi halott vagyok… míg így fölemelt fővel jelenhetek meg az emberek
között!



SZERELEM.

– Úgy veszem észre, már nagyon szeretnél kilökni.

– Látod, milyen képzelődő vagy! Tőlem maradhatsz, a meddig akarsz.

– Szépen esdekelsz, hogy maradjak!

Tibor felelet helyett nagyot nyujtózott. Az ottománján feküdt, mely
olyan széles volt, mint egy csatamező. Az asszony egy japáni ládán ült,
melyben Tibor a hangjegyeit tartotta. Mind a ketten czigarettáztak.

– Megmondjam, – kezdte ujra az asszony – miért vagy ma egészen a
durvaságig udvariatlan?!… miért szeretnél szabadulni tőlem minden
áron?!… miért vagy a szokottnál is kiméletlenebb, ennyire türelmetlen,
ennyire kocsis?!… Mert egy asszonyt vársz!

– Ez nem rossz! – nevetett Tibor. – Egy napra két fejezet szerelmi
regény!… egy elég tartalmas fejezet után mindjárt a másik!… Van
eszemben!… Nem, édesem, nem. Köszönöm a bókot, de akármilyen
tapasztalatlan vagy, annyit tudsz, hogy a mai világban ez már nem divat!
Az ilyesmit csak olvassuk: Ovidius Metamorfózisaiban vagy a
tizennyolczadik századbeli regényekben. Igen, a mikor még istenek és
félistenek jártak a földön!… vagy legalább is abbék, a kiknek nem volt
egyéb dolguk!… De ma már!… Nem, Ilike, ma már nincsenek ilyen leventék.
Ez a faj végképpen kiveszett a világból, mint az ichthyosaurus vagy a
mammuth.

Az asszony messzire fujta el maga elől a füstöt.

– Eh, – szólt aztán – egy huszonnégy éves ember kész minden
alávalóságra!…

– Ne tettesd magadat olyan naivnak! Nem a lehetőségről van szó, hanem
arról, hogy ma már a huszonnégy éves embereknek is van magukhoz való
eszük és gondozzák magukat, mert nem akarnak negyven éves korukban
rokkantak lenni. Ma a fiatalok is mind úgy gondolkoznak, mint én… és ha
egy reggel eljönnél velem a hidegvizes intézetembe, vagy egyszer, akár
szerdán, akár szombaton délután, elkisérnél Pardubitz mesterhez, a kinél
a svéd gimnasztika, a masszázs és a villamosság csodáit élvezem: ott
találnád Budapest összes Jung Siegfriedjeit, Romeóit, Leandereit és
Abailardjait!

– Szegények! Ennyire el vagytok nyűve, ilyen fiatalon?!

– Nem, ez csak profilaxis. Vagy igaz, te nem tudsz görögül!… különben én
se tudok!… Tehát: csak előrevigyázat, óvatosság. Vagy mondjuk: okos
váltógazdaság. Vagy igaz, te nem tudsz közgazdaságot!… különben én se
tudok!… Tehát: egyszer az élvezet, másszor a bölcs gondoskodás, hogy a
szervezet kiheverhesse, a mit elveszített. Szép, szép a fiatalság!… De
mit tudjuk, hogy mi rejlik bennünk?! Mit tudjuk, hogy őseink mennyit
pazaroltak el szervezetünk vagyonából?! Az ember nem bizik az öregekben
és ellenőrzi magát!

– Ha nem ismernélek, azt kellene képzelnem, hogy valami múmia beszél. De
engem nem csapsz be! A fásultat és a göthöst játszod, hogy megnyugtass
és hamarosan lerázhass a nyakadról!

– Kérlek, én egy szóval se küldelek. Te mondtad, hogy otthon várnak, nem
tudom, mikor. Ez az idő ugyan már régen elmult, de ismétlem, tőlem addig
maradhatsz, a meddig akarsz.

– És ha itt maradnék késő estig?

– Biztosítlak, hogy ezzel engem nem ejtesz zavarba. Nekem semmi dolgom.

– Mondd el őszintén, mit csinálsz estig, ha most magadra hagylak?!

– Elmondhatom, nincs semmi titkolni valóm. Először is alszom egyet. Én,
édesem, a kellemes izgalmak után, ha csak lehet, aludni szoktam. Ebben
annyira óvatos vagyok, hogy minden filharmonikus hangverseny után
azonnal lefekszem. Ha az ember rendszeresen, következetesen pihenést ad
a gerinczoszlopának, a mikor a belátás ezt megkivánja, húsz évvel tovább
marad fiatal, mint más…

– Ne folytasd ebből a tenorból, mert lelkifurdalásaim támadnak! – vágott
közbe az asszony. (Azt hitte, valami véres gúnyt mond.)

– Megint kocsisnak fogsz mondani, – felelt Tibor, változatlanul kedves
hangon – de kifúrja az oldalamat az az igazság, hogy: e felől nyugton
alhatsz! Ha te nem, akkor más. A szerelem szükség, Ilike.

– Nagy tisztesség rám nézve!

– Ugyan, kérlek, azon már túl vagyunk, hogy bolondítsuk egymást!

– Úgy látszik, már majdnem mindenen túl vagyunk!… De folytasd. Hadd
hallom, mit csinálsz egész nap. Azt hiszem, mostantól nem alszol holnap
reggelig. Ennyit csak nem kivánnak az idegeid?!

– Nem. Öt és hat óra között eljön az apám. Ha elvégzi a dolgát az
irodájában, rendesen feljön hozzám és megkérdezi, hogy nem viszem-e el
magammal vacsorálni. Ha addig itt maradsz, majd bemutatom. Ne félj tőle;
maga a diskréczió.

– Köszönöm, nem akarok betolakodni a családodba.

– Nincs igazad. Az én apám nem valami drámai apa. Igen kellemes ember.
Nagy élvezet-vadász; hihetetlenül szereti a nőket. Meglehet, ma is
többet ér, mint én. Egyetlen egy ősz hajszála sincs és a haja olyan
tömött, mint az enyém. Különben még fiatal ember Huszonhárom éves
korában házasodott meg, a mit igen jó néven veszek tőle. De még jobb
néven veszem, tőle azt, hogy sietett szép vagyont harácsolni össze. Egy
perczet se mulasztott el, a mikor pénzt szerezhetett, s míg a többi
építész tönkre ment, ő gyönyörüen megtollasodott. Így aztán lehetővé
tette, hogy nekem ne kellessen a pénzszerzéssel piszkolódnom, hanem
kedvem szerint a művészetnek élhessek. Nagyon derék ember, mondom. Még
most is nyakrafőre gyüjti a pénzt; és ez a legszebb, a mit egy apa
tehet. Még hozzá, neki magának semmi igénye. Virzsiniát szi és szódás
bort iszik; csak a nőkre költ. Azokra se sokat, mert piszkosan fösvény a
nőkkel szemben. Szóval: egy ideál! Csak egyetlen egy rossz tulajdonsága
van, de ebben aztán igazán ordináré. Elég izléstelen pályázni azokra a
hölgyekre, a kik valaha az én kedveseim voltak. És azzal gyanusítom,
hogy takarékosságból leskelődik körülöttem, a mint hogy vannak, a kik a
jó ruhákat olcsón akarják megszerezni és azért megvárják azokat az
öltözeteket, a melyekre a legelső gavallérok nem reflektálnak többé.

– Csinos legények vagytok mind a ketten!… És be akarsz mutatni ennek a
gyöngéd apának?!… Nagyon megtisztelsz!

– Kérlek, ne érts félre! Mindenekelőtt, én nem foglalkozom effélével!…
És másodszor én nem ajánlottam, hogy ismerkedjél meg vele. Csak azt
mondtam, hogy ha véletlenül még itt vagy akkor, a mikor eljön, ez ne
feszélyezzen, mert legfeljebb nem fogsz unatkozni. Őszinteségi rohamom
van, ennyi az egész. De ha kivánod, el is küldhetem az öreget. Megmondom
neki, hogy diszkrét látogatásom van és elkotródik.

– Ó, kérlek, én ne zavarjalak!… De halljuk a további őszinteséget!…
Tehát azután elméssz vacsorálni az öreg csibészszel?!…

– Nem, nem megyek el vele. Már nagyon unom az öreget. Alig várom, hogy
az anyám hazajöjjön. Elég az hozzá, egy kicsit elbeszélgetek vele, aztán
hazaexpediálom. Biztosítalak, hogy nem fog elcsábítani semmiféle
veszedelmes helyre. Mindenesetre itthon maradok, mert félhétre
iderendeltem a Verdit.

– Kit?

– A Verdit. Egy éhenkórász karmestert, a ki a dolgozótársam.

– Megint valami szamár operettet irsz?

– Nem, ezuttal egy szamár operát irok.

– És miután alkottál?

– Miután alkottam, mogosztom az éhes Verdivel a vacsorámat… ezt a házban
lévő korcsmából hozatom fel, ha mindent tudni akarsz… adok Verdinek tiz
forintot, kilököm, és féltizkor lefekszem. Ma nincs tovább, mert reggel
a hidegvizes intézetbe megyek…

Az asszony fölkelt a ládáról s egy darabig le s fel járt a szobában.

– Min gondolkozol? – kérdezte Tibor.

– Azon gondolkozom, hogy milyen másképpen beszélsz velem most, mint
azelőtt!… Hiszen tudod, mikor?!…

– Csacsi! Csak nem beszélhetek veled most is csillagokról és
rózsákról?!…

Az asszony megállott és szemébe nézett a heverő fiatal embernek.

– És miért nem?!… Most már nincsenek többé rózsák és csillagok?!

– Eh, ne nevettesd ki magadat!

– Nem tudom, mi volna ebben nevetséges?!… Én szerelemből lettem a tied.
Olyan érthetetlen, ha tovább is a szerelem szavai után áhitozom?!… Olyan
érthetetlen, ha utálom ezt a czinikus beszédet?!

– Ugyan, kérlek!… Ne kezdj egyszerre affektálni, hiszen te okos asszony
vagy!

– És az okosság kizárja a gyöngédséget?

– Az okosság kizárja azt, hogy mi még most is bolondítani akarjuk
egymást.

– Tehát az, a mit annak idején… valaha régen beszéltél… az mind hazugság
volt?

– Ha úgy akarod. Ne játszd a havasi ibolyát; ez rosszul áll neked. Te
azt nagyon jól tudod, hogy a szerelmeskedésnek megvan a maga
frazeológiája, s ez egészen más előbb, mint utóbb. Persze, hogy előbb az
ember összevissza beszél minden szamárságot. Ezek a szerelem
konvenczionális örök hazugságai. A szerelmeskedés, a kezdődő
szerelmeskedés ősi nyelve. A férfi is, a nő is egészen másra gondol…
Valójában, alattomban, lelkük mélyén igen jól tudják, hogy egészen
másról van szó… Mind a ketten csak erre a másra gondolnak, a míg egyebet
beszélnek… de mind a ketten a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak… mert
ez az elfogadott szokás, a taposott ut, az illedelmességnek századok
által szentesitett képmutatása… a szerelmeskedés ősi nyelvén szólnak,
hogy minden kétséget kizáróan, jól megértessék magukat, hogy tudtára
adják egymásnak, mennyire türelmetlenül várják azt, a miről nem
beszélnek.

– Csakhogy én, kedves barátom, én komolyan gondoltam azt, a mit
beszéltem!… Én nem gondoltam semmi másra… vagy ha egy-egy pillanatra
gondoltam rá, a mikor kényszeritettél, hogy erre is gondoljak… akkor úgy
gondolkoztam, hogy ez csak szennyes hozzátartozója annak, a mi után a
lelkem sóvárgott… És azt hittem, arról ábrándoztam, hogy te is úgy
szeretsz engem, mint a hogy én téged… Most kiderül, hogy ez nem igaz.
Kiderül, hogy belőled csak a konvenczionális, önző képmutatás szólt.
Szóval, te engem megcsaltál.

– Nem csaltalak meg, csak megcsalódtál – vitatkozott Tibor. – És erről
én nem tehetek… Az asszonyok nagy sokasága ezzel tökéletesen úgy van, a
hogy én… ez a nagy sokaság nem hibáztat engem azért… mondhatom:
egyáltalán nem szokott hibáztatni azért, hogy így járok el… mint más,
mint mindenki… Így mind a két félre nézve kellemesebb. Arról én nem
tehetek, édesem, hogy te valami extrát akartál; nem tehetek róla, hogy
te egy kissé különös teremtése vagy a jóistennek! Ha te komolyan
gondoltad azt, a mit beszéltél, ez igen szép… de bocsáss meg, akkor te
egy kissé ostoba voltál! Mert nincs semmi extra. Ha te fellengős,
képzelgő vagy, ha te ábrándokat szőttél, az a te dolgod, a te hibád és a
te bajod! Arról, hogy te megcsaltad magadat, én nem tehetek. Én csak azt
tettem, a mit más… a mit az én helyemben mindenki megtenne… Ez a férfi
és a nő örök harcza, Ilike!… Jaj annak, a ki a másik hadviselő fél
fölötte egyszerü, századok óta ismeretes furfangjának beugrik!… de ez
nem a másik hadviselő fél hibája, ez csak a saját gyámoltalanságunk!…
Nem okolhatunk érte mást, csak a természet és az egész világ
berendezkedését, vagy még inkább a tulajdon oktalanságunkat, a tulajdon
naivságunkat!…

Az asszony sokáig nem szólt. Folytatta sétáját a szobában. A másik
czigarettázott és unatkozott.

– Akármilyen naiv és együgyü vagyok, – szólalt meg végre az asszony s
egy perczre megállt az ottomán lábánál – annyit meg tudok érteni, annyit
látok, hogy meguntál és le akarsz rázni a nyakadról. Légy nyugodt,
sikerülni fog.

Tibor olyan mozdulatot tett, mely elárulta a türelmetlenségét.

– Ne ostobáskodjál! – vágott az asszony szavába. – Nincsen mért
veszekednünk. Mert fáradt vagyok és nincs kedvem udvarolni?! Eh, ne légy
olyan gyerek!… ezt meg lehet érteni. Röviden csak annyit mondok neked,
hogy nem untalak meg, hogy most is a képzelhető legkellemesebb kedvesnek
talállak!… a legideálisabb kedvesnek!… és kérlek, ne zsörtölődjél!… ne
zaklass olyan szóvitával, a melynek semmi értelme!…

– Az előbb neked volt őszinteségi rohamod, most nekem van ilyen rohamom
– folytatta az asszony. – Én meghallgattalak; hallgass meg te is.

– Kérlek.

– Én téged szerettelek. Eddig a negyedóráig szerettelek. Igazán,
alaposan; annyira, hogy komolyan vettem a szerelmeskedés összes
hazugságait. Most már nem szeretlek. Utállak.

– Jól van; holnap majd megint szeretni fogsz. Ha az ember annyira
belemászott ebbe, a hogyan mondod, az nem múlik el ilyen hamar! Holnapra
lecsillapulsz. Megjön a jókedved, megjön a negyedórád, és majd
kibékülünk. Engem a szavak nem zavarnak; a szavak elillannak s a vágy
megmarad. Ha jobbkedvü léssz, csak gyere el: én tárt karral fogadlak.

– Nem jövök el többet; most beszélünk utóljára. És azért elmondok
mindent, a mit tudtodra akarok adni.

Tibor nevetett.

– Ez végrendelet? – kérdezte.

– Nem. Csak egy utolsó őszinteség. Mindig őszinte voltam hozzád, végig
az maradok. Hogy, a mit most mondok, nem mondtam előbb, az természetes.
Magam is csak most tudtam meg.

– Ah, ah?! Mit fogok hallani?

– Semmi különöset. Csak azt akarom tudtodra adni, hogy akármennyire
szerettelek bolond fővel, ostobán, akármennyit hazudoztál össze és
akármennyire megnyerő tudsz lenni, a mikor szinészkedel: soha se lettem
volna a tied, a nélkül a képzelődés nélkül, a melyet annyira lenézel. Ha
a tied lettem, azoknak az ábrándoknak köszönheted, a melyeket kinevetsz.
Én bűnt követtem el, az igaz, s azért meg lehet érteni, ha nem igen
tudsz megkülönböztetni a többi kedvesedtől; de én csak ma tudtam meg,
hogy bűnt követtem el.

– Ugyan?

– Nagyobb bűnt követtem el, mint képzeled. A férjem…

– Figyelmeztetlek, hogy nem én említem őt először. Mindig letorkoltál,
ha olyan bátor voltam és megemlékeztem róla, hogy férjed is van. Egyszer
azt találtam kérdezni, hogy: mi a foglalkozása? és úgy emlékszem, akkor
is el akartál válni tőlem örökre. Azóta azt képzeltem, hogy nemcsak a
személye szent és sérthetetlen, hanem a neve is kimondhatatlan, mint a
Jáhvéé. Emlékeztetlek tehát, hogy nem én hoztam szóba. Vagy netalán
elhatároztad, hogy utóljára mégis csak kielégíted a kiváncsiságomat?…
hogy búcsúzóra mégis csak egészen bemutatkozol?… és megvallod, hogy mi a
foglalkozása?!…

– Mi közöd hozzá?!

– Eredeti vagy te, Ilike! Mintha szégyelnéd a foglalkozását! De, kérlek,
hivatalnoknak lenni nem szégyen! A mint láthatod: tájékozódtam másutt és
tudom, hogy igen jóravaló ember…

– Akármi, semmi közöd hozzá! Akármi… most nem erről van szó. Csak arról,
hogy a férjem imád engem. Sejtelme sincs róla, hová jutottam… és ma is
úgy szeret, mint a mikor a felesége lettem. Az, az nem beszél velem
ilyen kocsis módra, mint te!… Az, az nem töri folyton a fejét, hogy
miképen szabadulhatna meg tőlem!… Azt más fából faragták, mint téged!

Tibor szeretett volna közbeszólni. Az lebegett a száján:

– Ha olyan jeles gyerek, meg kellett volna becsülnöd. De ez egy kicsit
későn jut eszedbe, mi?

Hanem elnyelte az észrevételét.

– Csak hadd szavalja ki magát! – gondolta.

Az asszony nem is hagyta abba.

– És most olyant mondok el, – folytatta – a mi meg fog lepni… mert az
effélét még a nálam rosszabbak se mondják el soha senkinek… eléggé
szégyenkezem is, hogy ilyenekről kell beszélnem veled… de megérdemeltem,
rászolgáltam, hogy ezeket el kelljen mondanom neked… ez az én
vezeklésem…

– Roppant kiváncsivá tettél!… De hát mi az?

– Ó, nem valami afféle, a mi téged különösen érdekelne! Csak engem
érdekel, de engem aztán annál inkább.

– Rébuszokat adsz fel nekem?

– Nem… különben ne félj, nem gyötröm sokáig az idegeidet. Csak azt
akarom elmondani, hogy mi történt velem.

– A mi mással.

– Nem; azt hiszem, az én esetem nem olyan mindennapi. Hát hallgass meg
és ne szakíts félbe minduntalan. Mondom, hogy a férjem imád. Ennek az
embernek nem kell mindennap más szerető; beéri velem; neki én vagyok a
legszebb asszony a világon. Azt fogod mondani: persze, neki nem volt
dolga annyi asszonynyal, mint neked… nem látott annyi asszonyi állatot,
mint te… nincs akkora összehasonlítása… nem olyan válogatós, nem olyan
finnyás, mint te… nem olyan elkényeztetett és nem olyan műértő…
Meglehet. Sőt valószinü. De elég az hozzá: neki én vagyok a legszebb
asszony, talán: _az_ asszony!… mert meglehet, sőt majdnem bizonyos
vagyok benne, hogy nem csal meg soha… és az egészen bizonyos, hogy
változatlanul szeret… hogy imád engem.

– Ez már valami.

– Igen, ez már valami. És meg kellett volna becsülnöm a férjemet. Meg
kellett volna becsülnöm annyival inkább, mert nincs semmi mentségem. Még
az a mentségem sincs, mintha nem éreztem volna iránta elég
hajlandóságot. Nem olyan nyalka levente, mint te, nem olyan illatos, nem
él olyan finom életet… de nem öreg vagy beteg ember… nem olyan, a kinek
visszataszító hibái volnának… rendes és csinos ember, a kit
megirigyelhetnének tőlem… és mindenekfelett van egy jótulajdonsága, a mi
az én szememben sokat ér, az, hogy: igazán szeret… Ha imád, nem olyan
óvatosan imád, mint a hogy te imádod a kedveseidet… nem olyan előrelátó,
nem olyan lelkes barátja a svéd gimnasztikának, a villamozásnak és
hidegvíz-kúrának, mint te… szóval fel tudta ébreszteni a
hajlandóságomot.

– Hm!… Akkor, lelkem, te igazán menthetetlen vagy és megérdemled, ha
rossz vásárt csináltál! – gúnyolódott Tibor, a kit az utolsó szavak egy
kissé boszantottak.

– Az egyetlen mentségem az, hogy: nem tudtam eléggé szeretni. Pedig
vonzalomból, szeretetből mentem hozzá… de a képzelődésem megbabonázott.
A fejembe vettem, hogy: nem méltó hozzám. Miért? Mert nem olyan előkelő,
mint a milyen előkelőségről én álmodoztam; mert nem olyan nagy szellem,
nem művész, nem zseni, mint te; mert egyszerü és jó ember, a ki nem
csupa fellépés és csupa vakító külsőség; mert a házasélet egyformasága
és a külső világ változatossága megtévesztik a szemünket: a férjnek csak
a hibáit látjuk tisztán, a jótulajdonságait megszokjuk és észre se
vesszük, mint a levegőt… a hozzád hasonló urfiak pedig egyelőre a
szemkápráztató tulajdonságaikkal tüntetnek előttünk s egyelőre nem
emlegetik azt, hogy ők voltaképpen svédek; talán még az is, hogy annyira
imád, azt a hitet keltette bennem, hogy: igen, őt velem nagy szerencse
érte… talán még ez is megerősített abban a képzelődésemben, hogy én
tulajdonképpen királynénak születtem, hogy a férjem nem méltó hozzám s
hogy valójában csak mezalianszot kötöttem vele… Ez az őrültség már
régóta erjedt bennem. Azért, a mikor elcsavartad a fejemet, a mikor
elhitetted velem, hogy szeretsz, s hogy én is szeretlek, azt képzeltem,
hogy nem követek el bűnt, ha a tied leszek. Úgy gondolkoztam, hogy van
egy isteni törvény, mely mindenekfelett való, és ez az isteni törvény
azt követeli, hogy azé legyünk, a kit szeretünk, a ki az igazi párunk, s
a ki méltó ránk.

– Ahá! kezdem érteni.

– Nos, a mióta nem szeretlek, a mióta utállak: látom, hogy micsoda
őrültséget, milyen nagy bűnt követtem el! Most már tudom, hogy: igenis,
a férjem az, a kit térden állva kellett volna imádnom… ő lett volna az
én igazi párom… mert ő méltó arra, hogy szeressék… mert ő különb
asszonyt érdemelne, mint én… mert ő igazán szeret engem… s mert én is
változatlanul szeretem őt, ha az eszem egy perczre meghibbant is!… És
most már tudom, hogy te pedig nem érdemeltél meg engem, hogy veled csak
mezalianszot kötöttem, hogy veled csak beszennyeztem magamat!… mert
akármennyire kened-fened magad, akármennyire illatozik belőled a jólét
és a pénzen szerzett előkelőség, és akármennyire teszed magadat, mintha
valami nagy szellem volnál: lélekben ripők vagy!… mert nem szeretsz,
mert sohase szerettél, mert nem is tudsz szeretni!… mert most már én se
szeretlek, mert igazán sohase szerettelek, mert a míg őrült voltam, csak
egy ábrándot szerettem benned… mert most már látom, hogy nem vagy senki
és semmi, csak: az én nagy bűnöm, a mely testet öltött, megelevenedett…
mert most már undorodom tőled!

– Kérlek, én méltánylom ezt az erkölcsi felháborodást, ha egy kicsit
elkésett is… Csak dühöngd ki magadat!… Én ráérek, és meghallgatlak.

– Mindössze annyit akarok mondani neked búcsuzóra, hogy az életemet
adnám azért, ha meg nem történtté tudnám tenni azt, a mi megtörtént!… ha
visszavehetném tőled a csókjaimat, a mire sohase voltál méltó!… ha le
tudnám mosni magamról azt, hogy lealacsonyodtam hozzád!… ha le tudnám
mosni legalább az emlékét annak, hogy valaha láttalak!

– Látod, Ilike, éppen az a hunczfutság ebben a dologban, hogy: nem lehet
ám visszafejteni, a mit a szerelem szőtt!… Tulajdonképpen neked most
igazad van; a morálnak mindig igaza van. A férjed jó fiu; nem sokat
látott ugyan, és azt a keveset is rosszul látta, mert hallom, hogy
szemüveget visel… de végre is, a szemüvegén át, csodalényt látott
benned, nem csak egy közönséges Vénuszt, a milyen van akármennyi!… Ezt
az illuziót meg kellett volna becsülnöd. Igazad van, lelkem, sohase
morális dolog a férjet megcsalni, ha ez nem szolgáltatott rá kellő okot,
és én értem a lelkifurdalásaidat. Végre is, a férjedre nézve, bár nem
tud róla, meglehetősen nagy dolog az, a mi köztünk történt, míg rám
nézve sohase volt valami nagy dolog, mert én nem hiszek a
csodalényekben, s Vénusz, hálaistennek, annyi van a világon, hogy
egygyel több, vagy kevesebb, az már nem számít. Persze, annak idején ezt
nem mondhattam el neked, mert hiszen én nem voltam a férjednek se az
ügyvédje, se a gyámja; én akkor csak a magam érdekével törődtem, a mi
talán természetes. De most nincs okom eltitkolni, hogy egyetértek veled.
Többet mondok: én mindig a férjek pártján vagyok! És lásd, ha én
megtehetném, a mi után áhítozol, ha én visszaadhatnám neked, a mit itt
elvesztettél: akármit sugallna is az önzésem, rajtam nem mulnék! Így
azonban meg kell elégednem azzal a jóleső tudattal, hogy ha nem is
érdemelhettem ki nálad valami tartós megbecsülést: mégis csak tettem
neked egy kis szolgálatot, azt, hogy – én nyitottam ki a szemedet.
Visszavezettelek a férjedhez, a kitől sohase kellett volna elfordulnod.
Azt mondhatnám, hogy: másodszor én adtalak férjhez és jobban, mint a
pap, a ki egy kicsit rosszul esketett össze benneteket, mert nemcsak
hogy felfedeztem számodra a férjedet, hanem, a mit a pap elmulasztott,
olyan jól kioktattalak, hogy most már meg is fogsz maradni a férjed
mellett…

Az asszony mintha nem is hallgatott volna rá. Föltette a kalapját,
belebujt a kabátjába, felhúzta a keztyüjét, előkereste a napernyőjét, s
mikor elkészült, oda se nézve, a hol Tibor hever, kiment a szobából.

Mikor a kilincsre tette a kezét, Tibor utána szólt:

– Ilike, ha mást gondolsz és holnap eljössz: három és négy között itthon
találsz!



A BOSZORKÁNY.


I.

– Még ma se tudom, – beszélte Hadházy, – hogy mi okozta a balesetünket.
Azt hihetné az ember, hogy már ez is a boszorkány műve volt. Nekem úgy
rémlik, bár esküdni nem mernék rá, hogy egy pillanattal előbb Borsy
hirtelen fölegyenesedett. Úgy emlékszem: meg akartam kérdezni, mit akar,
de már nem volt rá időm; a csónak fölborult és zsupsz, mind a négyen
befordultunk a vízbe. Borsy is, a többiek is, azt állítják, hogy
káprázott a szemem. De a hányan voltunk, annyiféleképpen magyaráztuk az
esetet, és minél tovább vitatkoztunk erről, annál kevésbbé tudtuk
megállapítani, hogy tulajdonképpen minek is köszönhettük a váratlan
fürdést. Arra, hogy milyen volt a helyzet, közvetetlenül a baleset
előtt, öt percz multán mind a négyen másképpen emlékeztünk. Annyi
bizonyos, hogy valamennyien nagyon szórakozottak voltunk s talán egy
kissé mámorosak is, négyünk közül három mindenesetre.

Elég az hozzá, belepottyantunk a vízbe és egyszerre kijózanodtunk.
Szerencsénkre közel voltunk a parthoz és mind a négyen jó úszók vagyunk.
Ruhástól sem volt nehéz hamarosan szárazra vergődnünk.

A mikor kikászolódtunk a vízből, és körülnézve, meggyőződtünk róla, hogy
egyikünknek sincs baja: a másik három csúronvizes alak láttára
mindnyájan elnevettük magunkat.

– Mi volt ez? – kérdezte valamelyikünk.

– Tudja az ördög! – felelte Borsy.

Ekközben Lippay káromkodni kezdett.

– Mi bajod?

– Az a bajom, – szólt Lippay, – hogy akarva, nem akarva,
vendégszeretetet kell kérnünk ettől a boszorkánytól.

– Miféle boszorkánytól? – kérdeztem.

– Hát ennek a villának az úrnőjétől! – felelt Lippay, az orrunk előtt
lévő, kastélyszerü épületre mutatva. – Vagy látsz valahol más fedelet
is?

Nem tudtam kitalálni, miért kerestem volna más fedelet, de nem is
töprengtem ezen a kérdésen. Világos volt, hogy minél hamarább száraz
ruhát kell szereznünk, s ennek a vágyunknak a teljesedését nem
remélhettük másutt, csak abban a díszes, különben is csalogató külsejü,
uj, kétemeletes épületben, a mely mintha hívogatólag intett volna
felénk, a mikor kieviczkéltünk a szárazra. A partnak ezen a részén
jókora távolságra nincsen más épület; még csak egy viskó sem.

A nap teljes erejével melegített bennünket – balesetünk augusztus
elején, délután három óra tájban történt – de ha az emberről csurog a
víz, más, alkalmasabb helyiség hiányában a pokolba is bemenne
levetkeződni és megszáritkozni.

Különben nem is tanakodhattunk azon, hogy miért nem tetszik Lippaynak ez
a nyájas külsejü mentsvár, mert a villából meglátták a balesetünket, s
mire megkérdezhettem volna Lippayt, hogy mi kifogása van a ház úrnője
ellen, a férficselédek egész raja szaladt elibénk.

Azt hitték, hogy a mentés föladata vár rájok. Megnyugtattuk őket, hogy a
vízben nincsen kit keresniök, s erre egyikük így szólt:

– A méltóságos asszony örülni fog, hogyha szolgálatára lehetünk az
uraknak.

És természetesen Lippay volt az első, a ki belépett a boszorkány házába.

– A következetesség szép dolog, – gondoltam magamban, – de most nem
arról van szó, hogy következetesek legyünk, hanem arról, hogy száraz
ruhába bujjunk.

Egy darabig nem láttuk egymást. Mindenkit más-más szobába vezettek s
mindegyikünk körül más cseléd sürgölődött. Észre kellett vennem, hogy a
boszorkány csinos kényelemben él.

– Kinek köszönhetjük ezt a szíves vendéglátást? – kérdeztem az inastól.

Elmondta, hogy a villa úrnője: Szabolcsy Ervin huszárkapitány és
»császári, királyi kamarás« özvegye. Egyéb fölvilágosításba nem
bocsátkozott és én nem vallattam tovább.

Szabolcsy Ervin? Sohase hallottam ezt a nevet.

Előre örültem annak, hogy mind a négyen milyen mulatságos alakok leszünk
a férficselédek ruháiban, de ez a reményem nem teljesedett. Finom
fehérneműt kaptam, angol szövetből készült, még divatos formáju, nagyon
jól szabott nyári öltözetet, a mely mintha csak nekem készült volna, és
gombos-czipőt, a mely egy kicsit bő volt, de nem nagyon észrevehetően.

– Ha ezek a ruhák a boldogultról maradtak, jegyeztem meg magamban, –
akkor a boldogult még fiatalember lehetett.

De hogyan fog festeni a boldogultnak egy másik ruhája Lippayn, a ki
jóval vastagabb nálam?

Erre a gondolatra el kellett mosolyodnom.

Alig vártam, hogy a többieket láthassam. Rajtam éppen nem volt semmi
nevezetes; de Lippay és Asztalos bizonynyal furcsán fognak festeni, hisz
oly különböző alakúak vagyunk!

Nem kellett sokáig türtőztetnem a kiváncsiságomat; mire felöltöztem,
Lippay belépett a szobámba.

Az inas éppen kiment.

A hogy rápillantottam Lippayra, meglepetve láttam, hogy a mulatságból
nem lesz semmi. Mintha csak a maga ruhájában jött volna. A termetének
megfelelő széles és bő öltözetben jelent meg, formás, sötétkék zakkóban
és fehér nadrágban, tökéletesen olyan viseletben, a milyet tegnap
láttunk rajta.

Lippay szokatlanul vidám arczczal érkezett, s a mint észrevette, hogy
elcsudálkozva, szinte elhűlve nézek rá, kaczagni kezdett.

Nem, ez nem volt afféle közönséges kaczagás; vihogott, röhögött,
hahotázott, fuldoklott:

– Hihihihi! Hahahaha!

– Mit nevetsz? – kérdeztem, még inkább bámészkodva.

– Ezeket a… ezeket a ru… ruhákat nevetem!…

Alig tudta kinyögni, a nagy nevetéstől.

– De kérlek, – szóltam, – ezek a ruhák olyanok, mintha csak ránk szabták
volna!

– Hát hiszen éppen azt nevetem, te szerencsétlen!

És tovább hahotázott.

Már nagyon kiváncsivá tett ez az ember a titokzatos szavaival és
érthetetlen röhögésével.

– Hallod-e, – rivalltam rá, – ne beszélj talányokban, hanem magyarázd ki
magadat…

De nem fejezhettem be, a mit elkezdtem, s nem vájhattam ki belőle a már
jó ideje várt magyarázatot, mert egy komornyik lépett be a szobába.

– A méltóságos asszony a szalónban várja az urakat – szólt.

No ha az a derék boszorkány, a ki ilyen pompásan lát el bennünket,
várakozik ránk, akkor nem szabad késlekednünk! A leggyalázatosabb
hálátlanság volna, ha nem sietnénk a köszönetünk elrebegésével.

Megindultunk, de nem kérdezősködhettem tovább, mert a komornyik, azon a
czímen, hogy az utat mutatja, folyton körülöttünk botorkált.

Lippay szavaiból és egész viseletéből azt következtettem, hogy egy
csunya vénasszonyt fogok látni, a ki annak idején fiatalemberhez ment
férjhez. A mikor beléptünk a szalónba, leesett az állam a meglepetéstől.
Egy gyönyörü szőke asszony várt ránk, a ki nem látszott idősebbnek
huszonöt-huszonhat esztendősnél.

– Nini, Lippay! – kiáltott, a mikor megpillantotta a barátomat.

– Méltóságos asszonyom, – szólalt meg Lippay, olyan tisztelettel teli
hangon, a melyet egyre érthetetlenebb viselkedése után a legkevésbbé se
vártam, – hálálkodni jöttünk… hálálkodni méltóságodnak és a véletlennek…
mert elképzelheti, hogy áldjuk a kalandunkat… balesetnek nem nevezhetem…
hiszen e nélkül nem volnánk az ön vendégei!

– Magának úgy kellett! – felelt a szép asszony. – Rossz ember, a ki el
tud evezni az ablakom alatt és még csak föl se pillant hozzám!… De… – és
ezzel felém fordult.

– Engedje meg, hogy bemutassam Hadházy Gyurka barátomat, a kit azzal
gyanusítok, hogy szándékosan fordította fel a csónakunkat, csak hogy
bekopogtathassunk ebbe a házba és vendégszeretetért könyöröghessünk!…

Mialatt Lippay, bemutatás örve alatt, elszavalta ezt a szamárságot, meg
a többi szamárságait, mert tovább is ebben a hangnemben folytatta: a
szőke asszony rám emelte búzavirágszínü szemét, és én szinte
megrázkodtam.

Ez a tekintet… nem tudom, ismerik-e önök az ilyen tekintetet?… szóval,
én úgy érzem, hogy vannak asszonyi tekintetek, a melyek az embernek a
lelke mélyéig hatolnak. Én legalább az ilyen, szerencsére ritka
tekintetnek a hatása alatt valami megmagyarázhatatlant, valami
természetfölöttit érzek, valami igazán boszorkányos hatást. Mit mondjak?
Úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerném ezt az asszonyt… mintha
ismertem volna már akkor, a mikor még nem is éltem… mintha az, a kit
most látok először, lelkemnek leghatározatlanabb, legtitokzatosabb és
legörökletesebb vágyaiból kelt volna életre.

Ez, kérem, nem az a hihetetlen valami, a mit a francziák a szerelem
villámcsapásának neveznek. A szerelemnek ehhez nincs semmi köze,
legalább egyelőre nincs. Más, mélyebb valami annál. Nem a másik nemnek a
hatása, hanem egy másik emberé, a ki véletlenül nő.

A mióta az eszemet tudom, mindig nagy társaságban élek; az életem felét
asszonyok és leányok között töltöm. Nem vagyok könnyen lobbanó
természetü; a legszebb asszonyoknak és a legbájosabb leányoknak
feltüzelhetetlenül hideg és a lomhaságig közönbös pajtása szoktam
maradni. Az elfogódást eddig még nem ismertem; és most olyan elfogódást
éreztem, hogy alig tudtam egypár szót hebegni. Lippay kajánul somolygott
a bajusza alatt.

A boszorkány kedvesen fecsegett mindenféléről. De én nem tudtam arra
gondolni, a miről beszélt; folyton azon járt az eszem, hogy: mi ütött
hozzám? mi történik velem? Mondom, ez nem szépségének a hatása volt.
Csak hosszu, vaksi, lassu szemlélődés után állapítottam meg magamban,
hogy tulajdonképpen rendkívül szép asszony, hogy még szebb, mint a
milyennek első pillantásra láttam. Milyen csodálatos teint! Erre,
mifelénk, nem igen látni ennyire finom s ilyen rózsaszirom tisztaságu
teint-t; a mi klímánk nem kedvez az arczbőrnek. Feltűzött, dús hajának
olyan a fénye, a mely a diószínü szőkéknél a legnagyobb ritkaság.
Szájának a pirossága és a metszése azokra a dámákra emlékeztet, a kiket
a tizennyolczadik századbeli angol festők örökítettek meg s a kiknek a
tipusa mintha eltűnt volna a világból; az orra különös rajzu, azt
mondhatnám: egyéni orrocska, a mely csupa formásság; a fülének a
formájában is valami sajátságos nemesség van, a mely nekem annyival
inkább feltűnik, mert úgy találom, hogy ezer nő közül csak egynek van
szép füle; a homloka az ideális homlok, a melyről lesugárzik a race
előkelősége, a nyaka maga az egészség és aztán egész alakjának ingerlő
bája!… Erről csak annyit mondok, hogy imádom a nagy darab asszonyokat, s
hogy ez volt az egyetlen nő, a kinek az alakját tökéletesnek találtam,
bár nem ütötte meg a királynői mértéket.

– Mindez, – tünődtem, mialatt egy-egy nevetést színlelő rövid huhogással
segédkeztem az elméskedő Lippaynak, vagy egy-egy artikulálatlan hanggal
feleltem a szép özvegy kérdéseire, – mindez engem nem lelkesít. Mindezt
észreveszem, és elemezni tudom a szemem előtt lévő szépséget, mert
szakértő vagyok. Sőt elsőrangu szakértő… végre is, teringettét, ha csak
félannyit foglalkoztam volna a földművelési minisztérium ügyeivel, mint
a mennyit az asszonyi szépséggel, már régen államtitkár volnék. De engem
az asszonyi szépség nem ejt meg. De akkor hát mi az ördög az, a minek a
hatása alá kerültem? Ez a szép asszony nem gondolhat rólam egyebet, mint
hogy kuka vagy idióta vagyok. Mi történt velem?

Elhatároztam magamban, hogy vannak telepatikus, hipnotikus hatások, sőt
olyan hatások is, a melyek egy más világot éreztetnek, talán a
természetfölötti világot… és ezek a hatások megbéníthatják,
katalepsziába ejthetik az embert, a nélkül, hogy ennek a hatásnak a
legkevesebb köze volna az érzéki tetszéshez, pláne a szerelemhez.

Csak akkor kezdtem egy kicsit felocsúdni, a mikor Asztalos és Borsy is
megjelentek.

Egyik ámulatból a másikba estem. Úgy állott rajtok a kölcsönzött ruha,
mintha Párisból hozatták volna. Lippay úgy vigyorgott, hogy szerettem
volna felpofozni.

Egy darabig szinte égetett a kiváncsiság. Sokért nem adtam volna, ha
Lippayt félre csalhatom, hogy kérdőre vonjam: min mulat olyan jól? Mit
akart mondani, kétszer is? És mi a magyarázata annak, a mit én képtelen
vagyok megérteni?

De a szép asszony nemsokára mindent elfelejtetett velem. Még azt is, a
mi előbb leginkább izgatta a kiváncsiságomat.

Legelőször is, nem győztem eléggé csudálni, hogy milyen rendkívül
szívesen fogadott bennünket. Mindnyájunkkal úgy beszélgetett, mintha
valamennyien régi jóbarátjai volnánk. Kért, hogy másnap délutánig vagy
legalább aznap maradjunk az ő vendégei. Mostanában olyan ritkán lát
társaságot, hogy nagy örömet szerzünk neki, ha nála vacsorálunk. Ma már
– ilyen nagyobb útra alkalmas csónak hiányában – úgy se juthatunk el
oda, a hová indultunk; holnapra lesz csónak, ha ugyan nem akarjuk
használni a kocsiját.

Csak Lippay szabadkozott egy kis ideig. Hogy ez meg az a dolga van; csak
úgy ontotta a hazugságot. De látva, hogy a többség más kedvben van, ő se
akaratoskodott sokáig. Nem is beszéltünk többet erről; csak ott
maradtunk.

A mi engem illet, semmit se találtam a világon olyan természetesnek,
mint hogy meg ne mocczanjunk onnan, a hol ily kitünően vagyunk. A vidám
özvegy társaságában valósággal repült az idő. Megvendégelt bennünket
mindenféle jóval, a mi ehető és iható; és úgy tartotta szóval a
társaságot, mintha betegeket ápolna, mulattatna. Ismerte minden közös
ismerősünket, és mindenkiről tudott valami érdekeset, a mit mi még nem
tudtunk. Észre se vettük és már beesteledett. A szép asszony ezalatt nem
igen hagyott magunkra bennünket; velünk ivott, velünk czigarettázott,
velünk sétálgatott a parkban: ideális jó pajtás volt. Egyszer azt
gondoltam: »Soha se láttam még ilyen kedves czimborát. Milyen kár, hogy
asszony!« Másszor meg azt: »Ez aztán a pajtás! És annál kedvesebb
pajtás, mert asszony, még pedig ugyancsak szép asszony!«

Úgy emlékszem, mindössze kétszer történt meg, hogy a házigazdai
kedveskedései elszólították közülünk egypár perczre. De ilyenkor se volt
rá mód, hogy meggyóntassam Lippayt; a szobaleány és az inasok véletlenül
ott forgolódtak mellettünk.

A mikor visszajött, esküszöm: örömet éreztem, hogy ilyen hamar jött
vissza!… Sajnáltam, elveszettnek tartottam minden perczet, a mikor nem
vagyok vele.

Ez a nagy és rohamos hatás nem keltett bennem semmiféle nyugtalanságot.
Mindaz, a mit mondott, olyan helyes, olyan okos, olyan kedves volt, hogy
a lelkem örült neki s nem az a falánk bestia, a mely minden
férfiemberben benn szunnyad, vagy talán nem is szunnyad, hanem folyton
leskelődik!… Mialatt ujra meg ujra elnéztem, számtalanszor gondoltam
arra, hogy: »Milyen különös érzés ez!… És még sincsen köze, semmi köze a
szerelemhez!«

A mikor a parkban járkáltunk vele, egyszer, néhány perczre megállott. Az
alkonyodó napnak a fénye besugározta egész alakját. Borsyval
beszélgetett. Én csak néztem és így beszélgettem magamban:

– Ez a szép asszony az érzésemet igézte meg, nem az érzékeimet. Nem a
férfit hódította meg bennem, hanem az embert. Miért? Mert érzem, hogy
csupa eszesség, csupa jóság és csupa nagylelküség. Vannak lélek nélkül
való szépségek, a mint vannak virágok, a melyeknek nincs illatuk. Erről
lesugárzik a lélek, ennek minden mozdulata maga a nemesség, ebből úgy
árad szerte a kedvesség, mint a virágból az illat. Úgy érzem, mintha
lelkem legjobb részéből, az ideáljaimból kelt volna életre. Mintha, a
mióta csak megvagyok, öntudatlanul sóvárogtam volna ennek a kedves
lénynek a látása után; mintha róla álmodoztam volna, a mikor nem
értettem, hogy a lelkem mit óhajt, mit keres. Ha rápillantok, nem tudok
egyébre gondolni, mint hogy: milyen jó volna mindig vele maradni! És ha
arra gondolok, hogy holnap mégis csak el kell válnunk, érzem, hogy
ezután mindig hiányozni fog nekem valami, a miben egy szép napon olyan
nagy gyönyörűséget találtam! Ez nem szerelmi indulat; semmi köze a
szerelemhez. Ez valami más, nem kevésbbé kellemes, nem kevésbbé jóleső,
csodálatos és magasabbrendü érzés!

Még ma is hiszem, hogy van ilyen csodálatos, s talán magasabbrendü
érzés, a melynek semmi köze a szerelemhez, de hogy ez a valami más, ha
egy szép asszonynyal szemben érezzük, nagyon hajlandóvá tesz a
szerelemre, ebben most már egészen bizonyos vagyok.

Ez a szép asszony ugyanis megtanított rá, hogy a lelki tetszés
megszázszorozza az érzéki tetszést.

És hogy vele szemben az érzékek se maradjanak veszteg, akarva, nem
akarva, tett róla; tudott tenni róla; nem tudott nem tenni róla.

Egy nagy terasszon vacsoráltunk, a mely a Balatonra nézett.
Természetesen sokáig ott maradtunk; vacsora után ittunk, beszélgettünk.
Képzeljenek egy holdvilágos, csillagfényes augusztusi éjszakát;
képzeljék el ezt a szép, egy kissé szomoru tájékot, a nagy vizet, a
nyári éjszaka langyos levegőjét; és képzeljenek négy fiatalembert, a
képzelhető legjobb pajtással a világon, a ki véletlenül fiatal és nagyon
szép asszony. Mit mondjak róla? Egyszerűen elragadó volt. Kaczérkodott-e
velünk? Nem tudnám megmondani. Talán igen. De ha igen, akkor
mindnyájunkkal egyformán kaczérkodott. A legélesebb szem se vehette
észre, hogy valamelyikünket megkülönbözteti, kitünteti. És talán nem is
akart kaczérkodni velünk… egyikünkkel sem… legalább akkor még nem. De
velünk ivott és velünk nevetgélt.

És ekkor egy uj fölfedezést tettem.

Észrevettem – milyen sokáig tartott, míg sorra meg tudtam figyelni
minden csábító tulajdonságát! – észrevettem, mondom, hogy a szeme
fehérében, a szeme vágásában, a szeme formájában és a szeme mozgásában
van valami, a mi a szerelmi elragadtatásban lévő asszony szemének az
elváltozásaira emlékeztet. A mikor pedig igen jóizüen nevetett, – és
igen jóizüen tudott nevetni, néha a könnyezésig, – akkor ez a
hasonlatosság szinte meglepővé vált.

Látnivaló volt, hogy ez a két búzavirágszinü szem: maga az elevenné vált
érzékiség.

Ez a fölfedezés lángra lobbantott.

Később, az éjszaka mély csendjében – mert nagy, nagy területen az egész
természet, s minden ember aludt, csak mi voltunk hangosak – danolni
kezdett. Minket is egyre zajosabbá tett a lelkesedés. És a mint
mámorosan követeltük a folytatást, a szép asszony neki eresztette a
jókedvét. Féktelenül tudott mulatni. Micsoda temperamentum! (Mert csak
nem mondhatom »vérmérséklet«-nek?! Mérsékletről beszélni ilyen jó vérnél
fából vaskarika volna.)

És hogy nézett ránk, mialatt koczintottunk!

Úgy, hogy ettől a tekintettől el lehetett volna kárhozni. Úgy, hogy egy
egy pillanatra, mámoromban azt kellett gondolnom: igen, így kell néznie
annak, a ki halálosan szerelmes belém!… És elragadtatásomat csak az
mérsékelte, hogy mindnyájunkra így nézett.

Hajnali három óráig mulatott velünk. Ekkor elbúcsúzott tőlünk és kért
bennünket, hogy maradjunk nála holnap is, maradjunk addig, ameddig
maradhatunk. Kedvem lett volna azt felelni neki: »Én itt maradok a világ
végéig!«

Szóval, ha az a hatás, a melyet eleinte éreztem, nem volt érzéki
megilletődés, hanem valami más, úgy ez a valami más azóta már alaposan
összekeveredett egy nagyon ismeretes érzéssel, a melyről éppen nem
mondhatni, hogy semmi köze se volna a szerelemhez és semmi köze se volna
az érzéki tetszéshez.


II.

Nem tudtam volna elaludni, a míg ki nem elégítem a kiváncsiságomat.
Átmentem Lippay szobájába és megkérdeztem az atyafitól:

– Te ember, mondd, mért nevezted ezt a bűbájos teremtést röviden
boszorkánynak?

– Mert az – felelt Lippay komolyan.

– Vagy úgy?! Ezzel a szóval csak azt akartad mondani, hogy: megbabonázza
az embert?! No, hallod, ez nem volt valami elsőrangu elmésség!

– Igen, azt akartam mondani, hogy megbabonázza az embert, csakhogy ezt
nem úgy értettem, a hogy te képzeled.

– A megbabonázást komolyan gondoltad, mi? Nem csak úgy, a szónak tréfás
értelmében?

– A szónak a legkomolyabb értelmében gondoltam. Úgy értettem, hogy
elszédíti az embert és megrontja.

– Ó, ó! – hitetlenkedtem.

– De mért érdeklődől annyira? Téged talán már megbabonázott? – kérdezte
Lippay vigyorogva.

– És ha úgy volna?!

– Sebaj, czimbora! Rád nézve nem veszedelmes. Téged nem fog elszéditeni
és nem fog megrontani.

– Ugyan! És miért nem?

– Mert egyáltalán nem fog veled foglalkozni. Nem tartja érdemesnek.

– Ejnye, be lebecsülsz! Hátha ő jobban megtisztel, mint te, és olyan
legénynek néz, a kivel érdemes foglalkozni?! Aztán meg, kérlek, hátha én
magam hívom ki magam ellen ezt az alvilági hatalmat?!

– Pajtás, hagyj föl minden reménynyel! Ezzel a nővel nem fogsz
szerelmeskedni. Ez a nő frigida. Tudod mi az, hogy frigida? Hűvös vér.
Nem kell neki a szerelmes férfi. Következésképpen az udvarló se. A
frigidák egy gyönyörü példánya.

– Ez a nő?

– Igen, ez.

– No, nem látszik rajta!

– És mégis az. Akármilyen tüzes kis csikónak látszik. Mert mindez csak
komédia.

– Honnan tudod?

– Honnan tudom! Hát, azt hiszed, hogy te vagy az első, a kinek eszébe
jutott szerencsét próbálni nála?!

– Azt elhiszem, hogy nem könnyű meghódítani. De úgy látszik, eddig csupa
gyönge legény próbált nála szerencsét. Ha egy huszonöt-huszonhat
esztendős szép özvegyről…

– Mondj huszonnyolcz-harminczat.

– Azt se bánom. Tehát ha egy huszonnyolcz-harmincz éves szép özvegyről
azt mondják, hogy hűvösvérü, ez csak azt jelenti, hogy még nem talált a
mesterére.

Lippay elnevette magát.

– No, te nem leszel a mestere, biztosíthatlak! Mondom, még csak nem is
udvarolhatsz neki. Csak addig létezel az ő számára, csak addig nyájas
hozzád, csak addig élvezheted a bűbájosságát, a míg nem udvarolsz neki.
Az első szóra, a melyet már nem a jó pajtás mond, hanem az udvarló,
ajtót mutat neked is, mint a többieknek, a kik azt vették a fejükbe, a
mit te. Nem bolond, hogy eljátszsza az asszonyi jóhirnevét, vagyis
inkább azt a kellemes helyzetet, hogy a társaságban kifogástalan
hölgyként szerepelhet – semmiért. Mert érts meg végre, te szerencsétlen,
ennek a nőnek nem kell a szerelem! Ebben a nőben nincs se érzés, se
érzékiség, ebben a nőben nincs egyéb, csak számítás.

– Csupa ellentmondás, a mit beszélsz! Azt mondod, hogy még csak
udvarolni se lehet neki. De hát akkor kiket szédít el és kiket ront meg?

– Azokat, a kiket kiaknázhat. Azoknak megengedi, hogy udvaroljanak neki.

– A kiket kiaknázhat? Nem mondanád meg, hogy kiket aknázhat ki?

– Teringettét, a kiknek van valamijök! Vagy téged aknázzon ki, a kinek a
bajuszodnál nincsen egyebed?!

– Eszerint a vagyonos udvarlókra pályáznék. Már bocsáss meg, de ez nem
valószinü. Mindenekelőtt, úgy látszik nem szorult rá.

– Nem is tudod, mennyire nem szorult rá! Nézz ki az ablakon. Amerre
földet látsz, az mind az övé. De ez mind nem elég neki. Még több földet
akar, a mennyi földet el tud képzelni, azt mind akarja. Tudod-e, mi a
föld-éhség? Parasztoknál gyakran láthatod ezt a betegséget. Nos, a mi
szép boszorkányunkban nincs egyéb, csak ez az éhség. A pénz vagy
mondjuk: a föld, az egyetlen szenvedélye. Különben nem csoda,
parasztvérből való.

– Hiszi a piszi. Valaki telebeszélte a fejedet. Isten tudja, miféle
boszuálló gazember. Egy elutasított udvarló, vagy egy elcsapott ispán.
De hát arra már egy kicsit későn van, hogy ezen vitatkozzunk. Azért ne
beszéljünk tovább a szép asszonyról. Én imádnivalónak találom, te
boszorkánynak tartod, jól van. Hanem most más valamit kérdezek tőled.
Ennek a magyarázatával még adósom vagy. Mondd, mit nevettél a ruháinkon?

– Ne juttasd eszembe ezeket a ruhákat, mert ujra elfog a kaczagó görcs.

– Hát csak röhögd ki magadat és aztán beszélj.

– Kérlek, ha csak azt akarod!… Szivesen! Neked ugyan nincs rá szükséged,
hogy fölvilágosítsalak, mert ismétlem, téged nem fenyeget semmiféle
veszedelem… de nekem sincs rá okom, hogy eltitkoljam, mit találtam olyan
mulattatónak… Hát csak azt nevettem, barátom, hogy találkozott itt
számunkra mindenféle öltözet, kinek a milyen kellett! Mert a szép
asszonynak már annyi férje volt és olyan különböző termetüek!…
következésképpen annyi ruha maradt róluk és olyan sokféle fajta, hogy
válogathattunk volna, mint a jó boltban!

– Mit mondasz?

– Hát csak nem gondoltad, hogy a szép asszony férfiruha-magazint tart a
Balatonból kimászó gavallérok számára?!

– Szóval… azt akarod mondani… hogy mi most itt… mindannyian halottak…
különböző halottak ruháiban járkálunk?

– Világos!

– Hm.

Ez egy kissé lehűtött.

– Tudod – folytatta Lippay – valamelyest túloztam, a mikor azt mondtam,
hogy a szép asszonynak már annyi férje volt!… Mert eddig mindössze három
volt neki. No, de lesz még majd több is! És egyebekben nem túloztam, a
minek a bizonyságául… Mondd, álmos vagy?

– És ha három éjjel nem aludtam volna!… most már akkor se volnék álmos!

– No, ha nem vagy az, úgy maradj itt még öt perczig… és én meg foglak
győzni róla, hogy senki se beszélte tele a fejemet; nem kellett tele
beszélni… Légy nyugodt, nem akarok vitatkozni veled. Reggeli félnégykor
nincsen kedvem vitatkozni; inkább elismerem, hogy neked van igazad.
Hanem, ha akarod, elmondhatom neked ennek a hölgynek az életrajzát.
Természetesen csak a dióhéjba foglalt életrajzát, ezt is olyan röviden,
a milyen röviden csak elmondható, hajnali stílusban… És minden szinezés,
minden kommentár nélkül. Pusztán a rideg tényeket. A következtetést vond
le magad.

– Hallgatlak.

– Ez a szép asszony, barátom, – kezdte Lippay az elbeszélését, – egy
czinikus öreg orvosnak és egy fiatal parasztnőnek a leánya; notabéne,
törvényes vagy törvényesített leánya, mert az öreg orvos a fiatal
paraszt nőt, a ki előbb a gazdasszonya volt, élete utolsó éveiben a
feleségévé léptette elő. A boszorkány az apjától örökölte: az észt és a
kellemetességet, és az anyjától: az érzéketlenséget, a földéhséget és a
kitartást. (Ez nem kommentár: az alakok ismeretesek voltak.) Hanem
egyebet aztán nem is örökölt tőlük. Korán jutott árvaságra és
tizenhat-tizenhétéves korában házikisasszony volt egy úricsaládnál.
Elképzelheted, milyen szép lehetett ebben a korban; s azt is, hogy a
hozzád hasonló fiatal gavallérok, a kiknek a bajuszukon kivül nem volt
egyebük, úgy röpködtek körülötte, mint a legyek a habostorta körül. Ezek
között találkozott egypár istenkisértő, a ki feleségül is elvette volna.
Hanem a szende árvának nem kellett a szerelem és a szalmakunyhó. Fügét
mutatott a gavallérjainak, s egy öreg ügyvédhez ment feleségül, a ki
miután a jogtudományával vagy három falu lakosságát forgatta ki a
vagyonából, a legpéldátlanabb, a leglelketlenebb s a leghajmeresztőbb
uzsora segítségével, egy másik sereg paraszt bőréből gyönyörü vagyont
hasított ki magának.

Megjegyzem, egyszer s mindenkorra: a boszorkány lánykorában is, később
is, mindig olyan kifogástalanul viselkedett, hogy a női tisztességéhez
még csak a gyanusítás se férhetett hozzá. Az öreg uzsorást is megkimélte
az aggodalomtól; a Hadházy Gyurkák a közelébe se férhettek, még csak nem
is beszélhettek vele. Az öreg uzsorás különben attól fogva, hogy
megházasodott, olyan pontosan teljesítette a kötelességét, a hogy ez a
könyvekben elő van irva. Megcsinálta a végrendeletét, a melyben
természetesen a feleségét tette általános örökösévé, és sietett
meghalni, olyan feketén adván vissza lelkét az örökkévalóságnak, hogy az
Uristen maga is elcsodálkozhatott rajta. Nosza, nyomban jelentkeztek a
Hadházy Gyurkák és ugyancsak megnövekedett számban; a mély gyász idejét
se akarták megvárni, mert tudták, hogy kemény lesz a verseny. Gondold
el! Egy nagyon fiatal és nagyon szép asszony, a kiben a vén gazember nem
sok kárt tehetett, és egy vérlázító gazsággal szerzett, de ideálisan
kerek, s ideálisan gömbölyü vagyon, nem tudom hány ezer hold egy tagban!
De a szegény Hadházy Gyurkák megint csak hiába fáradoztak. A szép özvegy
hozzáférhetetlen maradt, és nemcsak a hozománya, hanem úri személye is;
a mi nagy hiba volt, mert hiszen emennek a révén amahhoz is közeledni
lehetett volna valamelyest. Példásabb özvegyet vén ember még nem hagyott
hátra, mint ez a vérszopó. Hanem a gyaszév elteltével mégis csak akadt
valaki, a kit a szép özvegy némi figyelemre méltatott. Ez a valaki egy
fiatal földbirtokos volt, harminczöt-harminczhat éves ember, szép,
egészséges legény, sőt valóságos dalia… mert én is elég jó figura
vagyok, mi? és lásd, még rajtam is lötyög a ruhája! Itt két dolgot kell
megemlíteni… nem akarom befolyásolni az ítéletedet, de ezt a két dolgot
nem fölösleges megemlíteni… Az egyik az, hogy ez a dalia a szép
asszonynak a vagyonára vetett szemet. Erre bizonyságok vannak. Legény
korában nem csinált titkot belőle, hogy szegény nőt nem vesz el
feleségül. Számító ember volt és nem restelte, hogy az; annyira nem
restelte, hogy az első menyasszonyát otthagyta a faképnél, a mikor ennek
az apja tönkrejutott. Aztán meg régóta ismerte a boszorkányt; de a
szegény árvaleányra rá se nézett és bár az öreg uzsorás életében ő volt
az egyetlen ember, a ki mindennap láthatta az érdekes párt, a szép
asszonyért se lángolt mindaddig, mig az özvegységre nem jutott, és
bizonyossággá nem lett, hogy mindent ő örökölt. A másik dolog, a mit itt
meg kell említeni, az, hogy a földbirtokos a jómódu emberek közé
tartozott; szomszédja volt a szép asszonynak: az ő kis birtoka ott
végződött, a hol a boszorkány nagy birtoka kezdődött. Hidd el, a
szakállamra, hogy nem ők szerelmesedtek egymásba, hanem a földjeik. A
kis föld szemet vetett a nagy földre és epedett a vágytól, hogy keblére
ölelhesse a nagy földet; a nagy föld szendén, pironkodva mosolygott
vissza és végül megette a kis földet. Szóval, összeházasodtak és egy
darabig gyönyörü életet éltek. Hanem egyszerre ezt az idillt megzavarta
egy harmadik alak: a kastély egy rendes látogatója, a férj legjobb
barátja, ez a Szabolcsy Ervin, a kinek a ruhája olyan jól áll rajtad. És
csodálatosképpen csak akkor, éppen akkor zavarta meg, a mikor ez a
Szabolcsy Ervin a nagynénjétől egy csinos birtokocskát örökölt. Ervin
előbb is minduntalan ott lakott a kastélyban; két-három éven át többet
időzött náluk, mint később, a válságos időben, és soha se volt semmi
baj. De mikor a huszár, a kinek előbb nem volt egyebe a kardjánál,
hozzájutott a rég várt örökséghez: a nagy földnek megtetszett hirtelen
ez a szép földecske is… Mi történt, mi nem történt e között a három
ember között, én nem tudom; csak azt tudom, hogy a jóbarátok egyszerre
csak összevesztek… annyira összevesztek, hogy párbajjal vetettek véget a
barátságuknak. A párbajban, a melyet súlyos föltételek mellett vívtak, a
huszár összekaszabolta a másikat és aztán eltünt. A szép özvegy mesés
önfeláldozással ápolta férjét, a ki fölgyógyult, de ezt a kalandot
sohase heverte ki egészen.

Attól fogva a dalia meglehetősen összeesett, s ha végül nem a sebei
ölték meg, ezek a sebek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy két vagy
három esztendő multán olyan könnyen elvihette nem tudom miféle sorvasztó
betegség. Ismét egy példás gyászév… a melynek az eltelte után Szabolcsy,
nem tudom honnan, ujra előkerült. A másik évben a szép özvegy feleségül
ment Szabolcsyhoz. De ez se örvendhetett sokáig a boldogságának; két
vagy három év multán őt is elpusztította valami betegség, ha nem
csalódom: ugyanaz a sorvasztó baj, a melyik a másikat. Ezt az életrajzot
még azzal kell kiegészítenem, hogy ezenközben pedig a szép asszony a
nyilvánosság előtt sohase adott okot még csak a legcsekélyebb
megszólásra sem.

– Remélem – szólaltam meg, a mikor Lippay elhallgatott – ezzel az
életrajzzal nem akarod azt mondani, hogy ez a fiatalasszony megmérgezte
mind a három férjét… az összes férjeit?

– Annyira nem akarom azt mondani, hogy magam se hinném el, ha valaki
effélét állítana. Én csak azt mondom, a mit a tények mondanak: hogy
elszédítette és megrontotta őket.

– És mit gondolsz, miképpen rontotta meg őket?

– Hja, ez az ő titka! A nagy felfedezők sohase mondják el, hogyan
készítik a csodaszeröket. De ha kiváncsi vagy a föltevésemre, azt
elmondhatom.

– Persze, hogy kiváncsi vagyok. A ki á-t mondott, mondjon b-t is.

– Hát én azt képzelem, barátom, hogy a boszorkánynak ez a pocsék Ámor
kölyök a czinkostársa. Mialatt az elszédített férfiak vakon rohannak a
veszedelembe, az érzéketlen Kirke így suttog magában: »Szerelem kell
nektek?! Jól van. Fulladjatok bele!«

– Eh, pajtás, a szerelembe senkise hal bele!

– Tudod, az empiria e tekintetben egy kissé hiányos. A kik a legtöbbet
beszélhetnének erről, azok alaposan hallgatnak. Elhallgattak örökre.

– Most már bolondokat beszélsz. Szervusz, jóéjszakát!

– Várj, mondok neked még valamit. Van köztünk egy, a kit féltek.

– Ugyan? És ki az?

– Borsy. Borsy meglehetősen kapzsi ember. Nem beszél róla, de alattomban
nagy parti-vadász, a ki eddig csak azért nem házasodott meg, mert a
hozomány dolgában meglehetősen nagyok az igényei. Aztán Borsynak magának
is van vagyona… mi több: Borsy földbirtokos, még pedig ezen a vidéken…
Pajtás, hogyha lefekszel, imádkozzál Borsy barátodért!

– Mondom, hogy most már nagyon bolondokat beszélsz. Megyek aludni.
Jóéjszakát, vagyis inkább: jóreggelt!

* * *

Másnap délután Asztalos, Lippay és én elbúcsuztunk a szép özvegytől.
Borsy a kastélyban maradt.

Kénytelen volt ott maradni. Meghűlt – alighanem a fürdés ártott meg neki
– orvost kellett hivatnia, s az orvos azt rendelte, hogy egy pár napig
maradjon ágyban.

Egy félesztendő multán Borsy tudatta velünk, hogy feleségül veszi a szép
özvegyet.

Már három éve, hogy együtt élnek, s nagyon boldogok. Hanem a
boldogságukra egy kis árnyékot vet az, hogy Borsy egy idő óta sokat
betegeskedik. A telet Kairóban fogják tölteni, mert attól tartanak, hogy
Borsyt valami sorvasztó baj bántja.



AZ UJ NEMZEDÉK.

Kedves Tógyer!

Elmondom az egész esetet a kellő részletességgel; mert csak így
mondhatsz alapos ítéletet. Iszonyúan kiváncsi vagyok, hogy a beható
vizsgálat után is fentartod-e azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára
viselkedtem.

Az eset mindenesetre boszantó. Annyira boszantó, hogy nem fogok
érzékenykedni, ha kijelented, hogy továbbra is tökfilkónak tartasz. De
remélem, az ügy tüzetesebb ismertetése meg fog győzni arról, hogy
elhamarkodva ítéltél. Én legalább szentül meg vagyok győződve arról,
hogy a helyemben te is éppen úgy jártál volna el, illetőleg te is úgy
jártál volna, mint én.

Hogy tökéletesen kimagyarázhassam magamat, nem elég, hogy az elején
kezdjem. A legelején kell kezdenem.

A legeleje az, hogy négy hetet a szó szoros értelmében áteveztem. A
vízen éltünk, – a mint láthattad, mert hisz akkor találkoztunk utóljára.
– Az oxfordiak és a cambridgeiek nem evezhetnek többet, mint én a mult
hónapban. Mindennap annyira kifárasztottam magamat, hogy vacsora után
már alig bírtam az álmosságommal. Emlékezhetel, hogy egypárszor köztetek
is elbóbiskoltam.

Azóta a következőket dolgoztam és csak a főbbeket említem:

A klub háziversenyén résztvettem a száz-yardos síkfutásban, az egy angol
mérföldes síkfutásban, a diszkoszdobásban és rúdugrásban; az egy angol
mérföldes síkfutásban és a diszkoszdobásban a helyezettek közé kerültem.
Utóbb résztvettem a nemzetközi viadalban is és pedig az egy angol
mérföldes síkfutásban, a melyben négy ország legjobb középtávolságu
futói találkoztak. Számítsd ki, mennyi training kellett ehhez.

Csak zárójel között jegyzem meg, hogy később szorgalmasan gyakoroltam
magamat a magasugrásban és a távolugrásban is, mert ezekben kissé
elmaradtam, továbbá a kétszázhúsz-yardos síkfutásban is, hogy el ne
veszítsem a jó kondicziómat.

Résztvettem egy gyönyörü kirándulásban, a melyet a turista-egyesület
rendezett Pilis-Csabáról Pilisre, onnan egész Pomázig; hétórai
gyaloglás. Résztvettem a czéllövő-versenyben; az eredménynyel nem
dicsekszem el, a katonafegyverhez még nem szoktam hozzá, de résztvettem
a versenyben és végre ez is valami.

Ekközben pedig fáradhatatlanúl rugtam a labdát.

Impozáns munka, mi?

Már most számítsd ki, hogy ez a munka mennyi pihenést követelne meg.
Akármilyen keveset mondasz, nem találod el, hogy milyen keveset
pihentem.

Megjegyzem, hogy mikor elfogadtam az unokabátyám meghivását, azt hittem,
hogy pihenni, henyélni megyek hozzá. De nem úgy történt. Károly önzésből
hítt meg, hogy legyen kivel vívnia. Lepaukoltatta velem az ebédjét és a
vacsoráját.

Azért, szavamra mondom, vele szemben nem éreztem volna egy mákszemnyi
lelkifurdalást se!… De igaz!… még nem vagyok készen a bevezetéssel.

Meg kell jegyeznem még azt is, hogy Károly nem érte be azzal, hogy
folyton vívnom kellett vele. Alig érkeztem meg hozzá, beköszöntött a
fogoly-szezon. Hát nem mindig elczipelt magával?! Az eset előtt való
napon is megsétáltatott. Én persze nem lőttem egyetlenegy foglyot se. A
jó czéllövő vadászaton soha sem talál.

Elég az hozzá, vadásznom kellett az éjszakai nyugvóhelyemért, és a szó
szoros értelmében ki kellett vívnom minden falatot, a mit az unokabátyám
házában megettem. Pedig, mondhatom, sokat ettem. Azonkívül az
asszonynéppel folyton tenniszezni kellett; sőt egyszer meg is
tánczoltattak. Gyanútalan vendégnek a bizalmával már nem lehet
csunyábban visszaélni.

Igaz, hogy pihenésül gyakran eltűntem kerékpározni. A kerékpározás
üdítő, de pihenésnek, remélem, meg fogod engedni, a kerékpározás se
pihenés.

Ezek után áttérek arra, hogy mit dolgoztam az eset előtt.

Reggeli hét órakor keltem föl; Károly már fenn volt és lesett, persze a
kardjaival. Adtam neki egy pár laposat, és azután bebiczikliztem a
városba, mert ez a szerencsétlen Károly nem tart sportujságot, engem
pedig majdnem megölt a kiváncsiság, hogy mi történt az egyetemi
sportegyesületben. Károlyéktól a városba erős kerékpározónak jó
másfélóra. Bemegyek a kávéházba, elolvasom a sportujságot, s azzal gyi!…
megindulok vissza. Természetesen még elég korán érkezem, hogy,
vesztemre, résztvehessek egy váratlan tenniszben. Egy pár unalmas kis
néni jött látogatóba; azokat kellett lejátszani. Szerencsére nem sokáig
rontották a levegőt; idevalósiak voltak, és még ebéd előtt
elvitorláztak. Azután jól benyakaltam, mert itt a levegőnek az a
sajátsága, hogy rémesen megnöveli az étvágyat. Ebéd után, mialatt a
többiek sziesztát tartottak, szorgalmasan gyakoroltam magamat a
magasugrásban, és még nem fejeztem be a gyakorlatot, a mikor jön a Zsena
és… De várj.

Meg kell még jegyeznem azt is, hogy a Zsena tulajdonképpen rokonom. Azaz
tulajdonképpen nem rokonom. Csak az ura rokonom, a Károly. A Károly és
én unokatestvérek vagyunk. Azaz nem vagyunk unokatestvérek, mert a dolog
úgy áll, hogy csak az én apám, meg Károlynak az anyja unokatestvérek. De
nagyon tartjuk a rokonságot; már akkor nagyon tartották, a mikor én még
meg se születtem, és én, mióta a világon vagyok, mindig úgy
gondolkoztam, hogy: bánom is én, hát rokonok vagyunk! Szóval nekem a
Zsena soha életemben nem jutott volna eszembe. Az igazat megvallva,
addig, a mig ez az eset meg nem történt, még csak meg se néztem…

Mondom, úgy három óra felé járt az idő, és éppen javában magasugráltam,
a mikor egyszerre csak előkerül a Zsena és azt mondja nekem:

– Czézár, gyere velem tandemezni!

– Nem megyek – feleltem én.

– Ez nem lovagias dolog – felelt ő. – Végre is, nem vagy már gyerek,
hogy szonika megtagadd egy hölgynek a kivánságát. Az uramnak nincs kedve
velem jönni; azt mondta: »vidd magaddal Czézárt!« És én már olyan régen
nem ültem tandemen, hogy egyszerre igen megkivántam. Mert azt csak nem
képzelhettem, hogy benned még nem fejlődött ki a lovagiasság!

Talán nem éppen ezt mondta, de ilyenformán beszélt.

– Hát jól van – feleltem – az más, akkor megyek!

Mert azt már mégse engedhettem, hogy egy hölgy kételkedjék a
lovagiasságomban, ha rokonom is.

Megindultunk. Gyönyörü idő volt; sehol egy felhőcske se látszott.

– Tudod mit? – szólt egyszerre a Zsena. – Megnézzük az oroszlánkői
várat! Én már láttam, de nem bánom. Voltál már ott? Nem? Akkor annál
inkább. Az út odáig elsőrangu, és a várból gyönyörü kilátás nyílik; el
lehet látni Stájerországba.

– Bánom is én – feleltem. – Azt hiszed, hogy én valami szörnyen
szeretném látni Stájerországot?… Akarja az ördög!

– Nem tudod, mit beszélsz – felelt ő. – Az oroszlánkői vár jó karban
fentartott középkori vár; középkori berendezés, minden restaurálva, de
tökéletesen úgy, a hogy Miczbán idejében volt, középkori ereklyék,
minden. Van ott földalatti út, egy csodálatos terassz, czinterem,
feneketlen kút, kinzókamara, földalatti börtönök, a mit csak akarsz.
Láttál már te igazi, hamisítatlan középkori várat?

– Nem láttam – feleltem – de nem is akarok látni. Nem vagyunk mar a
középkorban.

– Nem tudod, mit beszélsz – felelte ő. – Oroszlánkőn, a faluban,
mindjárt a vár alatt, van egy híres kis kocsma; már csak azért is
érdemes odamenni. Soha, se olyan kávét, se olyan rántott csirkét nem
ettél, mint a milyet ott kapni.

– Ez már beszéd! – feleltem én. – Akkor hát nézzük meg az oroszlánkői
várat!

Jól haladva, másfél óra alatt odaértünk. Megnéztük a várat, s mi több,
bementünk uzsonnálni a híres vendéglőbe. A rántott csirkére nem
terjeszkedem ki, pedig ez a rántott csirke volt az oka mindennek. Mert
mire a rántott csirke elkészült, egyszerre, váratlanul, iszonyu vihar
kerekedett. Mialatt falatozunk és egy kis szódás bort iszunk, véletlenül
kinézünk az ablakon, és egyszerre csak azt látjuk, hogy odakünn szakad
az eső, villámlik, mennydörög, a mit csak akarsz.

– Eh! – szólt a Zsena. – Megvárjuk, a mig eláll az eső.

A Zsena nem félénk természetü, a mint látni fogod.

A vendéglősné, hogy ne unatkozzunk, elibénk tett három vagy négy kötet
vendégkönyvet, a melybe a vár és a kocsma látogatói bölcs mondásokat
szoktak írni, a vár gyönyörüségéről és a kocsma jóságáról. Unalmunkban
lapozgatjuk a könyveket, és ilyeneket találunk benne:

  Behozták már a levest,
  De tésztát benne kevest.

Azután: »Jöttem, láttam, jóllaktam.« Még ilyet is: »Itt voltam; bort is
ittam; ugy-e okos vagyok?«

– Te is írhatnál bele valami okosat – szólt a Zsena.

– Ha te azt hiszed – feleltem én – hogy én csak úgy az ujjamból rázom ki
az elmésségeket, akkor te rettenetesen tévedsz. Nekem ehhez fejtörés
kell.

– Hát csak törd a fejedet – szólt ő. – Én irok bele.

Azt írta bele:

  Nagyon esik az eső,
  Makkot eszik a medve.

Írtam itt helyben, Oroszlánkőn, estefelé, csütörtökön.

Eugénia.

– Te ezt megteheted – jegyeztem meg – de én nem bujhatok Eugénia álnév
alá; s viszont egy olyan ember, a ki nemsokára a diszkoszvetés
világbajnoka lesz, nem örökítheti meg a nevét egy efféle móka alatt.

– Hát gondolkozzál – felelt ő – a mig kocsit kerítünk. Mert úgy látom,
nem várhatjuk meg, a mig eláll az eső. Lassankint beesteledik; kocsin
kell hazamennünk.

Odaszólt a vendéglősnének, hogy fogasson be egy fedeles kocsiba. A
tandemért majd érte küldünk.

Ekkor kiderült, hogy a vendéglőnek mind a négy kocsiját elvitték a vár
más látogatói, a kik egy közeli fürdőhelyről rándultak ki ide.

A vendéglősné igérte a jóakaratját, hogy majd kerestet kocsit a faluban.

De sehol se találtak. Fedeles kocsi nem sok lehetett a faluban; a kinek
talán volt, alkalmasint nem akarta az istent kísérteni.

Mert valóságos istenítélet volt odakünn. A vendéglő körül úgy csapkodott
a mennydörgős mennykő, hogy öröm volt látni.

A Zsenát, a ki, mint látni fogod, éppen nem félénk természetü, ez egy
cseppet se zavarta.

– Mit van mit tenni?! – szólt – várakozunk! Otthon nem tudják, hová
lettünk; nem küldhetnek értünk kocsit. Meg kell várnunk, a mig a
vendéglő valamelyik kocsija visszajön a fürdőből.

– Bizony, a mi kocsijaink ma már aligha jönnek vissza a fürdőből – szólt
a vendéglősné. – Legalább remélem, hogy a kocsisoknak lesz annyi eszük
és megvárják, a mig elmúlik ez az ítéletidő.

– Sebaj! – felelte a Zsena. – Egyszer majd csak eláll az eső! Én még nem
láttam olyan esőt, a melyiknek valamikor vége ne szakadt volna.

– Vacsora utánra bizonyosan eláll – mondottam én. – Mindenesetre jó
lesz, ha itt vacsorálunk, mert arra már mérget vehetünk, hogy ugyancsak
későn érkezünk haza.

– Az nem bizonyos, hogy eláll – vigasztalt bennünket a vendéglősné –
mert erre, mifelénk, ritkán van ilyen idő, de ha egyszer van, akkor
rendesen két napig el szokott tartani. Inkább úgy látszik, hogy reggelig
már nem ül el a vihar. De az semmiesetre se fog ártani, ha meg tetszik
vacsorálni.

– Helyes! Vacsoráljunk meg! – szólt a Zsena nyugodtan.

Én még akkor se gondoltam semmire.

A míg a vacsora elkészült, komoly dolgokról beszélgettünk.

– E szerint te azt reméled – kérdezte a Zsena – hogy nemsokára
világbajnoka leszel a diszkoszvetésnek?

– Nemcsak remélem, bizonyos vagyok benne – feleltem. – Mindennap
olvashatod, hogy már ma is hogyan beszélnek rólam az ujságok. Sohasem
említenek másképpen, csak így: »az ujabb diszkoszvető gárda ez a
kimagasló alakja…«

– Ezt én még sohasem olvastam – felelte ő.

– No, ha csak ilyen ujságot akarsz olvasni, ilyet mutathatok – feleltem.

És kivettem a zsebemből tizenegy darab ujságszeletet; mert mindig ki
szoktam vágni, ha a versenyjelentésekben ezt vagy azt írják rólam.

A Zsena meggyőződést szerzett magának, hogy nem beszélek csak úgy a
levegőbe, és látszott rajta, hogy egy kicsit resteli a
tájékozatlanságát.

– Már az bizonyos – felelte – hogy tizennyolczéves korában kevés
embernek volt olyan szép sportmultja, mint neked.

Ebből láttam, hogy a Zsena értelmes és kedves asszony, de ebből én még
nem sejtettem rosszat.

Hanem vacsora után már nem beszélgettünk komoly dolgokról. Jól
befalatoztunk, igen sok szódás bort megittunk; és a Zsena kinézett az
ablakon.

– Úgy esik, barátom – szólt ő – mint ha dézsából öntenék.

– Hát már most mi lesz? – kérdeztem én,

– Mi lesz? – felelt ő. – Az, hogy: várjuk a jó szerencsét! Vagy az
esőnek lesz annyi esze, hogy eláll, vagy valamelyik kocsisnak nem lesz
esze és visszajön, de valahogy majd csak megleszünk, mert sehogyan még
sohase voltunk.

– És addig mit fogunk csinálni? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy talán
valamelyik vendégkönyvet akarja.

– Addig udvarolni fogsz nekem! – felelt ő és mosolygott.

Tulajdonképpen most néztem meg először a Zsenát.

– Hallod-e – feleltem – az nem lesz valami nehéz! Mert, tudod-e, Zsena,
hogy te tulajdonképpen nagyon szép asszony vagy?!

A Zsena elnevette magát és azt felelte, hogy:

– Ne mondd! Hát tetszem neked?

– De nagyon! – feleltem én és igazat mondtam, mert csak most láttam,
hogy milyen szép szeme van, és az, hogy a sok szódás bortól egy kicsit
kipirult az arcza, rettenetesen jól állott neki.

– Akkor hát miért nem udvaroltál nekem soha? – kérdezte ő.

– Mert úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rokonok vagyunk – feleltem. –
De jobban meggondolva a dolgot, most már látom, hogy tulajdonképpen nem
vagyunk rokonok.

– No olyan közeli rokonság nincs közöttünk, hogy attól ne udvarolhatnál
nekem! – felelt ő. – De mit nézel rajtam olyan merőn? Egyszerre úgy
nézel, mint ha sohase láttál volna!

Mert csakugyan most kezdtem jobban megnézni.

– Azt nézem – feleltem neki – hogy milyen szép vastag nyakad van!

Elnevette magát, és a nevetése ugy csengett, mintha megcsiklandozták
volna.

– A nyakam tetszik neked? – kérdezte. – És eddig tart az udvarlásod?

– Dehogy! – feleltem. – Csakhogy a nyakad olyan szép, hogy az ember
szeretne beleharapni! De, légy nyugodt, szép neked mindened, a mit csak
megnéz az ember!

Felhajtotta a szódás bort, a mi a pohárban volt, és folyton nevetve, így
faggatott:

– Hát ne tartsd magadban, hanem rajta, mondd el, mi tetszik neked
rajtam?! És beszélj arról is, hogy mi nem tetszik neked a többi
asszonyban? Mit nézel meg az asszonyokon először? Milyen az a nő, a ki a
te ízlésed szerint való? Beszélj erről. Látod, ez érdekel engem.

– Tudod – feleltem – én az asszonyoknak a száját és a szemöldökét nézem
meg legelőször. És minél jobban nézlek, annál inkább látom, hogy az
olyan száj és az olyan szemöldök a legszebb, a milyen a tied. Nekem a
vékonyajku, vagy a picziszáju asszonyok nem tetszenek. Az ajak legyen
formás, húsos és piros; lássék rajta, hogy nemcsak éppen beszélni, hanem
csókolni való. Ha száj, hát legyen száj; legyen mit megcsókolni rajta…

Mintha egy kicsit megzavarodott volna, a szavamba vágott és azt
kérdezte, hogy:

– Jézusom, te fiu! Hát nekem nagy szájam van?

– Nem, hanem olyan, a milyen kell – feleltem. – És aztán a szemöldök is
ilyen legyen, a ki angyala van, ilyen sűrű, ilyen szépen rajzolt…

Az »a ki angyala van«, úgy látszik, nem tetszett neki, mert megint
közbeszólt:

– Te, egy kicsit nagyon is belejöttél!… Ha nehezen fogsz hozzá,
ugyancsak hamar neki lendülsz! Ne ilyen hevesen udvarolj; inkább szép
lassan, kitartóan. És nyugodtan, nyugodtan! A vendéglősnének nem kell
tudnia, hogy te most udvarolsz.

Ekkor már kezdtem egyet-mást gondolni, és beláttam, hogy igaza van: a
világnak nem kell tudnia, hogy mi jár a fejemben.

– Mintha bizony lehetne hosszan nézni rád, a nélkül, hogy az ember neki
lendüljön! – szóltam halkan, a fogam közül, hogy a vendéglősné ne
hallja, de úgy néztem rá, hogy ha úgy szólok, mint a hogy tekintek, ez
már bömbölés lett volna, mert szavamra mondom, a tekintetem a
mennydörgést is pótolhatta volna. – Hiszen a szemed olyan, mint két
parázs!…

Egy kicsit megakadtam, mert arra gondoltam: milyen kár, hogy nem vagyunk
kettesben, hogy a vendéglősné meg a cselédje folyton itt botorkálnak!
Borzasztóan szerettem volna megcsókolni!

Egy kicsit összehúzta a szemhéjait, úgy nézett rám. De várta, hogy
folytassam, mert így ösztönzött:

– És?… És?… (Ő is halkan szólt, alig nyitotta ki a száját.) Azt tudom,
hogy szép szemem van… ezzel nem mondasz ujságot… mást nem találsz
rajtam?… Semmi egyebet?

Kezdtem nagyon izgatott lenni.

– Attól féltem, hogy megharagszol – szóltam éppen olyan hangon, mint
előbb – de hiszen te kérdeztél, nem igaz?

– Ne félj – felelte – nem haragszom meg. Persze, hogy én kérdeztelek!
Hiszen csak arról van szó, hogy mi tetszik neked az asszonyokon, mit
nézel meg rajtuk hosszasabban? Elmondod nekem ezt, mert engem ez a tárgy
érdekel, elmondod úgy, mint a hogy egy jóbarátodnak mondanád el.

– Aztán, – folytattam suttogva, – minden nőnek meg szoktam nézni a
fülét. (Mosolygott.) Sohase tetszik nekem, csak az olyan nő, a kinek a
füle kicsi, rövid, kerekded, formás és szorosan a fejhez simuló. Ó,
milyen gyönyörü fülecskéd van! Zsena! Zsena!

– Ne suttogjál – szólt – beszélj hangosabban. Látod, már ide néznek.

A hangosabb beszéd természetesen közönbösebb hangot követelt.

– Minden tetszik nekem rajtad! Minden, de minden!…

Égő pillantásom – a mint bizonyosan észrevette, az álnok! – egy
porczikáját se kerülte ki. Semmit se hagyott figyelmen kivül, semmit!
Esküszöm neked, hogy Zsena elragadóan festett a bicziklista-ruhában; és
sokat tudtam volna beszélni erről, nagyon sokat!

De, a mit gondoltam, részben nem mertem megmondani neki, részben nem
akartam tanuk előtt beszélni erről… Valami homályos sejtelem kezdett
derengeni bennem, hogy nemsokára magunk maradunk.

– Részleteket! Részleteket! – követelte Zsena.

– Mit mondjak még egyebet, a mit meghallgatnál? Mindent elragadónak
találok rajtad: azt a bájos mozdulatot, a melylyel egyik czigarettáról a
másikra gyujtasz rá… a kezedet… ezt a szép, kövér kezet… látod, ki nem
állhatom a kis kezeket, a kis mancsokat… se a kis lábakat… ne dugd el a
lábadat… a czipődet megőrjítőnek találom… Mit mondjak még egyebet?
Tudod-e, hogy sohase láttam asszonyt, a ki olyan szépen tudná kifúni az
orrát, mint te!

Erre már elkaczagta magát. Pedig hiszed, nem hiszed, magam se értem, de
ebben a pillanatban valósággal a szerelem szólt belőlem.

– De már erre iszunk egyet – szólt a Zsena – mert ezt a bókot még sohase
hallottam!

És koczintottunk, az ő egészségére.

– Nem iszod ki? – kérdezte a Zsena, mert éppen csak hogy megkóstoltam a
bort. Kezdtem már betelni ezzel az ízetlen folyadékkal.

– A te egészségedre csak pezsgőt lehet inni – feleltem neki.

– Hja, barátom, azt itt Miczbán óta nem ittak! Ha szeretsz, azt iszod, a
mit én iszom.

És ő kiitta a borát.

– Ha megengeded – feleltem, hogy a te poharadból igyam, azt itathatsz
velem, a mit akarsz. Akármit: petróleumot, benzint, vagy a mit el tudsz
képzelni.

– Nesze, lelkem! – szólt és tele töltötte a poharát.

Természetesen egy hajtásra kiittam. Ha méreg lett volna benne, akkor is
kiittam volna. Vagy legalább akkor is úgy tettem volna, mintha kiinnám.

– És már most – kérdeztem – ezentúl nem fogsz inni ebből a pohárból?

– Dehogy nem! – felelt ő. – Ezentúl mind a ketten ebből a pohárból
iszunk.

És ivott utánam, barátom! Megint teletöltötte a poharat, és olyan nagyot
húzott belőle, hogy ettől én ittasodtam meg.

Már a legjobb hangulatban voltunk, és éppen készülődtem, hogy: no, most
mindjárt vakmerő leszek! – a mikor egyszerre csak négy ázott alak
állított be a terembe.

Tudniillik az étteremben ültünk, vagy ha úgy akarod: az ivóban, mert a
kocsma tulajdonképpen csak egy nagy szálából állott; ezen meg kellett
osztozkodnia, nappal az albumot gyarapító és anzikczot író
intelligencziának, este pedig a helybeli bortestvéreknek.

Az ázott alakok, ügyet se vetve ránk, nagy lármával helyezkedtek el, nem
messze tőlünk. Igen hangosak voltak, és látni lehetett rajtuk, hogy
nemsokára még hangosabbak lesznek.

– Hallod, ez most már nem lesz valami mulatságos! – szólt a Zsena. – Jó
lenne tőlük félrevonulni, egy másik szobába.

– Biz’ az jó lenne – feleltem én.

Ekkor ugyanis már kezdtem mindenfélét gondolni.

A Zsena magához hívta a kocsmárosnét.

– Lelkem, – mondotta neki, – most már, úgy látszik, itt kell maradnunk
reggelig. Van-e két szobája?

Kiderült, hogy csak egy vendégszobája van. Ezenkívül még csak egy szoba
van a házban; abban ő meg a családja alusznak. Néha, a mikor a
vendégszoba már el van foglalva és uj vendég érkezik, a mi alig
egyszer-kétszer esik meg egy esztendőben, úgy segítenek magukon, hogy az
uj vendégnek az ivóban vetnek ágyat. De ez most lehetetlen, mert az
ilyen időben a cselédek alusznak az ivóban.

– A cselédséget nem kell bántani! – szóltam én, mert nagyon megörültem
ennek a dolognak.

– Nevezetesen nem alhatnak mindnyájan a konyhában, – magyarázta a
kocsmárosné, – a színbe pedig beesik az eső.

– Na hát azt az egy szobát mindenesetre lefoglalom – mondotta a Zsena.

A vendéglősné tovább ment. Talán azt gondolta, hogy majd csak megleszünk
így is.

Látom, hogy a Zsena nem mozdul, hát azt kérdezem tőle:

– No, nem megyünk a vendégszobába?

– Nem addig van az, barátom – felelte a Zsena. – Előbb gondoskodnunk
kell róla, hogy: mi lesz veled az éjjel? Mert végre is nem maradhatsz
reggelig az én szobámban; remélem, ezt magad is belátod. Nem vagy se
annyira rokonom, se annyira gyerek!…

– Ó, Zsena! – szóltam, de nem mertem azt mondani, a mit gondoltam.

Hát csak annyit mondtam:

– Menjünk be a vendégszobába!… És aztán, ha majd aludni akarsz,
elküldesz. Akkor majd visszajövök ide és reggelig itt alszom egy széken.
Hidd el, én állva is tudok aludni!

A fejét csóválta.

– Arról szó se lehet – felelte. – Egyelőre várunk. Most még csak féltíz.
Tizenegyig fenn maradunk. Addig majd csak kitalálunk valamit. Még az is
meglehet, hogy haza megyünk.

– Most már semmiesetre se mehetünk haza – magyaráztam neki. – Mert ha el
is áll az eső, tandemen nem indulhatunk meg ebben a vaksötétben.

– Hátha visszajön valamelyik kocsi?

Alattomban reméltem, hogy nem lesz ilyen disznó balszerencsém, de ezt
nem árultam el neki, csak annyit mondtam:

– Ez ugyan nem valószinü, de jól van, fenmaradunk tizenegyig. Hanem
menjünk át a vendégszobába! Ha kocsi jön, ott is meghalljuk.

– Nem. Ha fenmaradunk, akkor én még iszom – felelte.

– Ott is ihatunk – mondtam én.

– Nem. Én nem alszom olyan szobában, a melyik tele van borszaggal –
mondotta ő.

– De hiszen öt perczczel ezelőtt te mondtad!…

– Jegyezd meg magadnak, hogy ha egy asszony öt perczczel ezelőtt valamit
mondott, ez csak egy okkal több, hogy öt perczczel később az
ellenkezőjét mondja.

Nem tudtam ugyan megérteni, miért beszél így, de ez még nem boszantott
volna; sokkal inkább boszantott az, hogy olyan nehezen érek czélt.

De, hiába, nem tudtam rábeszélni, hogy teljesítse az óhajtásomat.

Ez egy kicsit elkedvetlenített.

Az ázott alakok miatt most már nem udvarolhattam neki olyan hevesen,
mint előbb. De közelebb férkőztem hozzá; sőt még a kezét is
megszorongattam.

Hanem ő sokkal tartózkodóbb lett. Nem tudom, az ázott alakok miatt-e,
vagy azért, mert látta, hogy most már fölösleges engem bátorítani. Ó,
egy cseppet se kellett már engem bátorítani arra, hogy, mihelyt magunkra
maradunk, azonnal igen veszedelmessé váljak!

Olyankor, ha valami nagyon merészet mondtam neki, mindig kihozott a
sodromból. Közbevágott és erőszakolta, hogy igyunk. De ő is ivott; nem
maradhattam hátra.

És lassankint, a nélkül, hogy észrevettem volna, visszaterelte a
beszélgetést a komoly dolgokra. Kérdezősködni kezdett a versenyekről:
hányszor lettem első, mikor, és milyen szakokban. De nekem már elment a
kedvem a komoly dolgoktól.

Mondtam neki, hogy engem jobban érdekel az, a miről az előbb beszéltünk,
és nekiláttam, hogy visszazökkenjünk a kerékvágásba. De ilyenkor nem
igen engedte, hogy szóhoz jussak, és integetett, hogy az ázott alakok
mindezt meghallhatják. Ekközben úgy nézett rám, mintha azt mondta volna:
»Majd ha egyedül leszünk!«

Azután mintha a bor megoldotta volna a nyelvét. Fecsegni kezdett
mindenféléről, a mi engem a legkevésbbé se érdekelt. Tisztán emlékszem,
hogy utóljára azokról az unalmas kis nénikékről beszélt, a kikkel ebéd
előtt tenniszeztünk.

Ezek az unalmas kis nénik még távollétükben is untattak. Megjegyzem,
hogy a vihar nem hűtötte le a levegőt; iszonyu meleg volt. A terem
lassankint megtelt ételszaggal és füsttel. A fejemet nehézzé tette a sok
szódás bor. Aztán meg délelőtt is, délután is kemény munkát végeztem. És
végre, ilyenkor én már aludni szoktam.

Szóval, mialatt a Zsena pletykált és egyre pletykált, éreztem, hogy
elálmosodom.

Mit mondjak, Tógyer? Iszonyu csata dúlt bennem a szerelem és az álmosság
között! Ha nincs ez a kaland, ha előbb nem tüzel föl ez a kis
boszorkány, bizonyosan leragadt volna a szemem.

Már tizenegy is elmult. Könyörgő szemeket vetettem a Zsenára, már a
mennyire ki tudtam nyitni a szemem.

Végre ütött a megváltás órája. Az ázott alakok kezdtek nagyon kedélyesek
lenni, és a Zsena ezt nagyon kedélytelennek találta. Egyszerre csak azt
mondja nekem:

– Itt már nem maradhatunk; aztán meg ideje is, hogy aludni menjünk. Az
ügy egy kicsit czifra; de szükség törvényt bont. Hiába, nincs más
megoldás; nem kergethetlek ki az esőbe. Ott fogsz aludni a szobámban, a
kanapén. De csak egy föltétel alatt adok neked szállást. A
becsületszavadat kötöd le, hogy számíthatok a lovagiasságodra. És
becsületszavadat adod arra is, hogy akármit parancsolok, vakon fogsz
engedelmeskedni.

Természetesen vad örömmel adtam becsületszavamat. Hiszen a
becsület-kódex első paragrafusa úgy szól, hogy a becsületszó ilyen
esetekben nem kötelező; sőt ellenkezőleg.

– Meggyőződhettél róla – mondtam a Zsenának – hogy az a hölgy, a ki a
lovagiasságomra hivatkozik, nem épít homokra.

– Bízom benne, hogy jellemes férfival van dolgom – felelte a Zsena.

Ezt a dicséretet egy kicsit gyanúsnak találtam. Az asszonyok azokat a
férfiakat dicsérik a legszivesebben, a kiket kinevetnek. Csak nem akar
kijátszani?!

Elképzelheted, hogy az örvendetes fordulat fölrázott letargiámból. A mig
átmentünk a vendégszobába, éreztem, hogy vadul kalapál a szivem.

A vendéglősné is velünk jött, de nemsokára kiment. A hogy betette maga
után az ajtót, szó nélkül a nyakába borultam a Zsenának és össze-vissza
csókoltam.

Kibontakozott az ölelésemből és azt mondta:

– Hohó, barátom, hát ez a lovagiasság?!

– Bocsáss meg – feleltem – de ez nem ellenkezik a lovagiassággal. Én
őszintén megvallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, hogy meghalok
egy csókodért, és hogy ha belenézek ebbe a két parázsba, nem tudok
uralkodni magamon.

– Igen, de becsületszavadat adtad, hogy vakon fogsz engedelmeskedni, én
pedig azt parancsolom neked, hogy viselkedjél tisztességesen és mindig
legalább is három lépésnyi távolságban légy tőlem!

– Eddig még nem parancsoltál semmit, és én, a ki szeretlek, imádlak, a
ki már alig vártam…

– Most nem arról van szó – szólt közbe a Zsena. – Nekem semmi kifogásom
az ellen, hogy szerelmes légy belém, hiszen én magam is bátorítottalak,
hogy csak mondj el mindent, a mi a sziveden van. De a szerelem az más
blattra tartozik: most az éjszakáról van szó. A szerelemről beszélhetsz
holnap, a mennyit akarsz; meg foglak hallgatni, engem ez érdekel. De
erre az éjszakára felfüggesztjük az egész szerelmi ügyet; mert most
aludni akarok. Te pedig szót fogadsz, ha nem akarod, hogy kikergesselek
a pokolba, mint szószegő, lovagiatlan embert. A lovagias férfi, barátom,
nem él vissza egy nő védtelenségével; nem fizet hálátlansággal azért, ha
egy hölgy szivességet tesz neki; és nem akarja erőszakkal csikarni ki
azt, a mit kapnia kell, barátom, és nem rabolni, – a mit az igazán
lovagias férfiaknak önként adnak meg a nők, a mikor meggyőződtek róla,
hogy a lovag szerelme nem üres beszéd. Holnap, Czézár, semmi se fog
akadályozni, hogy bebizonyítsd a szerelmedet, a hogyan tudod; holnap
tehetsz, a mit akarsz, mondhatsz akármit, nem foglak elriasztani… Holnap
folytatjuk, a hol ennek a szobának a küszöbénél elhagytuk; holnap magam
is azt mondom, üsd a vasat, a mig meleg!… De most, most Treuga Dei van,
barátom. Most az én éjszakai pihenésemről van szó; most a vendégem vagy;
most teljes nyugodtságra kárhoztat a becsületszó, a melyet nekem adtál,
és nemcsak ez a becsületszó, hanem a gentlemanlikeness is, a mely éppen
úgy köt egy lovagias férfit, mint ha kötéllel volna lekötözve, úgy, hogy
mozdulni se tud. Egy lovagias férfi nem használhatja föl azt, hogy
megkönyörültek rajta, a mikor hajléktalan volt; egy lovagias férfi
megvárja azt, mig a szerelmesével áll szemben és nem egy jótékonyságot
gyakorló, szegény, védtelen asszonynyal, a ki össze van törve, s a kinek
holnap talán meg fog dobbanni a szive, de a ki ebben a perczben csak
pihenésre vágyik…

– Emberfelettit kivánsz tőlem – feleltem az álnok kaczérnak. – De ne
mondhassa senki, hogy Oláh Czézár lovagiatlanságot követett el!… Senki,
még az se, a kit emberfeletti módra szeret, a kit a legjobban szeret a
világon! Egy igéretem, egy becsületszavam van!… Megtartom hűségesen;
parancsolhatsz akármit: engedelmeskedni fogok!

Ezt csak ravaszságból mondtam, mert láttam, hogy be akar csapni. De meg
akartam nyugtatni, hogy a helyzet még kedvezőbbé váljék.

Magamban így okoskodtam:

– Most nem ellenkezem veled, mert most még kilökhetsz! Most csak gondold
azt, hogy ostoba vagyok! Most színeskedjünk egy kissé; úgy kivánja a
helyzet. De várj, csak aludjál el!… A becsületszó! Nőkkel szemben nincs
becsületszó!

– Akkor hát feküdjél le arra a kanapéra, ruhástul – szólt Zsena, a kit a
hangom megtévesztett. – És aludjál, ha tudsz!

Azzal kifelé indul.

– Hová méssz? – kérdeztem.

– Elfelejtettem megmondani a vendéglősnének – felelte – hogy reggel hat
órakor keltsenek föl bennünket, ha akkorra kitisztul az idő. Aztán egy
köpönyeget akarok kérni tőle takarónak; mert nem szeretnék megfázni. A
számlámat is ki akarom fizetni; hogy reggel azonnal indulhassunk. És,
tudod, intézkedni kell, hogy valaki már hajnalban elinduljon a kastély
felé; ne nyugtalankodjanak otthon nagyon sokáig…

– Ezt én mind elvégezhetem.

– Nem, nem; csak feküdjél le. Fogadj szót!

Tisztában vagyok vele, hogy a mikor egy asszony négy czimen is megokolja
egyetlenegy lépését, akkor ez a négy czim mind hazugság, s az igazi ok
valami más: az ötödik, a mit nem mond.

Sok mindent gondoltam… de nem gondoltam semmi rosszat.

Mikor kiment, egy darabig tanakodtam, hogy ledőljek-e?

Igy gondolkoztam:

– Bizonyosan nagyon jó hatással lesz rá, ha látja, hogy szót fogadtam.
Nem fog gyanuperrel élni; eloszlatom minden kétségét, tökéletesen
megnyugtatom, bolonddá teszem… A legokosabb lesz azt tettetni, mint ha
máris aludnám. Akkor, akkor talán… Nem, ez semmiesetre se fog ártani!

Aztán meg igen vágyódtam már rá, hogy ledőlhessek és egy kicsit
kinyujtózkodjam.

– Eh – gondoltam magamban – addig is szundikálok egy kicsit, a mig
odakünn jár! Egypár percznyi nyugalom nem sok, de az is valami! Ugy is
olyan nehéz a fejem!… a szemem is ég!… Eh, a mig bejön, addig lehunyom a
szemem!

Ledőltem a kanapéra és így beszélgettem magamban:

– Igen, azt fogom szimulálni, mintha máris aludnám!…

Elmosolyodtam.

– Várj csak, álnok kaczér, várj! Gondold azt, hogy alszom! Feküdjél le
gyanutlanul! És csak aludjál el!…

Lehunytam a szememet és a következő perczben már mélyen aludtam.

Mikor fölébredtem, ide s tova hét óra lehetett. A nap besütött az
ablakon.

A Zsena ott állott előttem; ő költött fel.

– Ébredj, hétalvó! Mindjárt indulunk!

És gonoszul mosolygott.

Azt hittem, hogy mindjárt megüt a guta!

Egy pillanatra arra gondoltam, hogy megmentem legalább a veszett
fejszének a nyelét és érdemet kovácsolok a balszerencsémből. Szinleltem,
mintha szándékosan aludtam volna el; mintha engedelmeskedtem volna,
ideálisan értelmezett lovagiasságból! Igy talán megmenthetem a jövőt… s
azonnal folytathatom, a mit elkezdtünk… ott, a hol ennek az átkozott
szobának a küszöbén elhagytuk.

De a Zsena olyan gonoszul, olyan átkozott gonoszul mosolygott, hogy nem
állhattam meg: elkáromkodtam magamat.

Mikor már fel akartunk ülni a kocsiba, azt mondom a Zsenának:

– Várj csak egy kicsit…

– Hová méssz? – kérdezte ő.

– Beleirom a nevemet a vendégkönyvbe.

Velem jött és nézte, hogy mit irok. Azt irtam a könyvbe, az ő neve alá:

Jöttem, nem láttam, aludtam!

Czézár.

– Ird oda – szólt a Zsena – azt is, hogy: »Ugy-e, szamár voltam?«

Még ingerelt, az alávaló!

És tudod-e, mivel tetézte az alávalóságát?

Azt hiszem, szentül meg vagyok győződve róla, hogy mindent elmondott a
Károlynak, mindent, szóról-szóra!

Mert azóta a Károly folyton röhög, ha engem megpillant. Annyira röhög,
hogy a mikor vívunk, a röhögéstől nem tudja védeni magát, és ha a kardok
élesek volnának, összekaszabolhatnám, pecsenyévé!

A Zsenával pedig azóta nem tudok beszélni. Ő csak mosolyog – megtudnám
ölni, megtudnám enni, agyon tudnám csókolni ezért az átkozottul gonosz
mosolygásáért!… De olyan ügyesen szökik meg előlem, mint… akkor este!

Így történt, Tógyer!

Ha ezek után is fentartod azt a súlyos vádat, hogy tökfilkó módjára
viselkedtem, csak ird meg! Biztosítlak, nem fogok érzékenykedni.

Mindig híved a legálmosabb

_Czézár_.



DALNOKVERSENY.

– Hiába csúfoltok – szólt Hadházy – és hiába mondotok kérgesszívűnek,
mert én se vagyok rosszabb lelkű, vagy érzéketlenebb, mint
akármelyikőtök! Csak nem tartozom azok közé, a kik gyönyörüséget
találnak benne, ha elérzékenyedhetnek; és nem is igen van alkalmam erre.
Meglehetősen egyedül állok a világban; tehát nem történhetik velem
semmi, a mi megrázhatna. A többé-kevésbbé idegenek baján pedig nem
szoktam töprengeni; igen, hiába nevettek, menekülök onnan, a hol bajt
sejtek. Nem mintha a más baja nem hatna rám; hanem a szenvedés látása
idegessé tesz. Hogy az uzsorást is idegessé teszi a szegény ember
könnye? Bocsánat, nálam nem ilyen az eset. Ha tudok segíteni a szegény
emberen, segítek rajta; de ha nem tudok segíteni, akkor tovább állok,
mert nem vagyok se olyan gonosz, hogy részvét czímén gyönyörködjem a
kínlódásában, se olyan ostobán lágylelkű, hogy a szenvedésében való
osztakozással meggyötörjem magamat, mikor ezzel nem használhatok, semmi
jót se szerezhetek neki. Be is tudom bizonyítani, hogy ebben a
tekintetben éppen olyan vagyok, mint ti. Még pedig úgy, ha megvallom,
hogy igenis, régen volt, a mikor utóljára éreztem olyasmit, a mi mély
meghatottságnak nevezhető… de ha elmondom nektek, hogy mi okozta ezt a
mély meghatottságot, talán ki fogtok nevetni, vagy meg sem értitek, hogy
hol is kell hát itt elérzékenyedni?!…

Lovagiasság dolga volt, hogy meghallgassuk; annyival inkább, mert már
mindnyájan ugyancsak visszaéltünk a beszédhez való jogunkkal.

Hadházy elkezdte:

A jogtudományi államvizsgálatra kellett volna készülődnöm, de a
szórakozás, mely minduntalan megtámadta akarattalanságomat, ujra, meg
ujra elvont a tanulástól. Egyszer az egyik pajtásom – nagyúri
származású, gazdag fiú, a kivel az egyetemen vastag barátságba
keveredtem – azt mondja nekem:

– Így soha se mehetünk neki a vizsgálatunknak, hanem tudod mit, gyere le
velem a pusztára! A családom a Rivierán van; csak ketten leszünk a
kastélyban, és egész nap békén tanulhatunk, te jobbra, én meg balra.

Nem kellett kétszer mondania; leutaztunk, és két nap mulva egyedül
hagyott a kastélyban. Eszébe jutott, hogy mégis csak el kell mondania
egyet-mást Piroska grófnőnek, a kibe akkor nagyon szerelmes volt; szóval
rám bizza a jogtudományt, boldoguljak vele, a hogyan tudok.

Ha azt mondom, hogy egyedül hagyott a kastélyban, ez csak olyan
pöffeszkedő szólam, a melyet már a nagyúri pajtásomtól tanultam el. Mert
nem ugyan magában a kastélyban, hanem mindjárt a szomszédban, az urasági
tisztek épületében, megtaláltam azt a kis, de jókedvű társaságot, a
melyre három napi szorgalmas tanulás után nagyon is rászomjaztam. Az
öreg kasznár szeretett tarokkozni, s minden este vendégek voltak nála, a
kik a kártyaasztal mellett néha éjfélig is elboroztak. A falu a
kastélytól csak egy puskalövésnyi távolságra van; a jegyző és a tanító
minden este beköszöntöttek. A paskievicshez szükséges negyedik pedig
mindig kéznél volt az ispán vagy az uradalmi irnok személyében. De
olykor mások is beállítottak.

Az öreg kasznár társasága ugyan jóformán csupa öreg emberből állott, –
még az uradalmi irnok is deresedő fejű ember volt, – azt se mondhatnám,
hogy soha se láttam nálok ötletesebb legényeket… nem, a társalgásuk nem
a változatosságával gyönyörködtetett… de ezek az öreg emberek tudtak
mulatni, s ezt a tulajdonságot én mindig nagyra tartottam. Aztán, ha az
ember már annyira elbódult a magánjogtól, hogy az egész világot a
magánjoghoz hasonló sivatagnak látja, akkor bizony megbecsüli még a
trappisták társaságát is.

Szóval a negyedik naptól fogva én is minden este együtt ittam velök a
vizesbort. És olyankor, ha a rendes kártyázó társaságon kívül senki sem
állított be, hosszasan eludvarolgattam az öreg kasznárnénak.

A kasznárné már jóval túljárhatott az ötvenedik esztendőn, ha ugyan még
nem érte el a hatvanadikat. De meglátszott rajta, hogy valamikor szép
asszony lehetett, s öregségében is megmaradt kellemes személynek. Mindig
jókedvű volt, résztvett a poharazásban, szerette a tréfát, s a vendégek
nem maradhattak az asztalnál olyan sokáig, hogy ki ne tartott volna a
mulatozásban.

Megtudtam, hogy valaha régen kedvelt operetténekesnő volt, és elég
hosszú időn át, mert csak akkor vált meg a színpadtól, mikor férjhezment
az öregéhez, a ki már akkor se volt mai csirke… tehát, úgy látszik,
akkor, a mikor Ida mama számára is elérkezett – már nem is annyira a
férjhezmenés, mint inkább a visszavonulás ideje. Emlékeztem a
leánynevére; gyermekkoromban sokat emlegetett név volt ez. És eszembe
jutott, hogy kis fiú koromban egyszer magam is láttam a színpadon.
Természetesen a homályos emlékeim sorában rejtőzködő Szép Heléna és az
öreg kasznárné között nem igen tudtam fölfedezni a hasonlatosságot.

Nagyon szép idők jártak, s többnyire a szabadban mulatoztunk, a park egy
kellemes helyén. És mialatt az öregek a huszonegyest kergették, órákig
el tudtam beszélgetni Ida mamával, a nélkül, hogy egy perczig is
unatkoztam volna. Hol ő mesélt a régmúlt időkről s a maga élményeiről;
hol én mesélgettem neki azokról, a kiknek a nevét ő csak az ujságból
ismerte, de a kik iránt mégis érdeklődött. Mert minden iránt érdeklődött
és mindenről tudott, a mi abban a világban történik, a melyet ő már
régen elhagyott. Úgy beszélhettem vele, mint egy fiatallal; okos és
kedves maradt, a lelke nem vénült meg.

Egy este – gyönyörű, meleg májusi este volt – sokkal tovább maradtunk
fenn, mint rendesen. Ida mamának a születésenapját ünnepeltük… hogy
melyiket, soha se derült ki… és ezt a nagy napot nem ülhettük meg
másképpen, mint hogy többet együnk, többet igyunk, és tovább üljünk a
helyünkön, mint máskor. A vendégek meg is feleltek ennek a várakozásnak,
s talán nem követek el illetlenséget, ha megvallom, hogy ennek
következtében a nagy nap tiszteletére mindnyájan becsiptünk egy kissé,
mindnyájan, még Ida mama is.

Olyan pompásan mulattunk, hogy ennek a kitünő közérzésnek végre is
hangot kellett adni. És az uradalmi irnok, úgy két óra tájban, szavakba
foglalta azt az óhajtást, a mely csak bennem nem támadt fel, s a melyet
az öregebbek csak az én fiatalságomra való tekintettel nem akartak
hangoztatni, hogy ne tünjenek fel nálam is korhelyebb öreg korhelyeknek:

– Nagysád, szépen kérem, énekelje el a _Szép Heléná_-t, csak egyszer,
egyetlen egyszer!…

Ida mama elpirult, megbotránkozott, de látszott rajta, hogy szeretné a
kívánságot teljesíteni, s csak előttem szégyenkezik. Én persze erélyesen
szekundáltam az irnoknak. Elmondtam, mennyire bántana, ha még most is
olyan idegennek tekintene, a kinek a jelenlétében semmi kedve ahhoz, a
mit a jóbarátok körében szívesen megtesz. Utóljára az öreg kasznár is
segítségünkre sietett:

– Anyókám, no, ne kéresd magad olyan sokáig, énekelj az uraknak
valamit!… Hiszen tudod, hogy mindannyian szivesen hallgatunk!

Ida mama csak ezt várta.

Mikor elkezdett énekelni, majdnem elnevettem magam. A hangja
természetesen már régen elveszítette a fényességét és a szépségét, ha
ugyan volt mit elveszítenie, de az erejét nem veszítette el. És ez a
minden szépség nélkül való, öreges, de erősnek maradt hang, mely
különben a nagy gyakorlat szerezte szabatossággal kezdte előadni a jól
ismert énekszámot, valami rendkívül furcsa és bántó ellentétet alkotott
azzal a fiatalos érzéki sóvárgással, a melynek ez a dal olyan
szívhezszóló megnyilatkozása… Minden udvariasságomra szükségem volt,
hogy az arczom el ne árulja a benyomásomat.

De mire végére ért a dalnak, – soha éneklés ilyen változást nem idézett
elő bennem, – már nem volt kedvem nevetni, mert a mit hallottam, az
lassankint megejtett. Ebből a szépség nélkül való, öreg, de erős hangból
egyre harsányabban, egyre fájdalmasabban, egyre megindítóbban, olyan
élnivágyás szólt, – olyan megremegtetően bánatos, kétségbeesett sóvárgás
valami után, a mi mindig volt és mindig lesz, de annak számára, a kinek
a szava szól, tehát még él, örökre elveszett, – a Heléna mitológiai
szemérmetlenségű olvadozását:

  Szeretünk! Élvezünk!
  Szerelem kell nekünk!

olyan mámorosan odaadó hévvel, olyan forró érzéssel, annyi lélekkel
énekelte el, hogy bennem megborzongott valami, s megilletődtem, mint az,
a ki akaratlanul valami fájdalmas titok fátyolát lebbentette fel.

Aztán… hogyan is mondjam el, mint fogott el mindjobban egy eddig
ismeretlen hangulat?!… attól tartok, hogy nem fogjátok megérteni: mit
éreztem, mit kellett éreznem… aztán a többiek, a kik még most is a régi
jó énekesnőt hallották, csodálták és élvezték benne, tovább
énekeltették… majd maguk is nótára gyujtottak, kedvük szerint. Én fázni
kezdtem… De a mikor Ida mama ujra megszólaltatta a pogány szerelmet, és
az ősz Eurydike, a kinek az arcza lángolt s a szeme tüzelt, elénekelte a
szilajul lobogó szerelem szavát:

  Én a halállal nem törődöm!…

már én is egész lélekkel hallgattam ezt a különös énekesnőt, a ki az
egész életét siratta… s a ki mintha mindnyájunk életét, az egész
mindenség életét siratta volna…

Hogy a bor dolgozott bennem? Egy kissé az is.

De várjatok, még nem vagyok a végén…

Ida mama egyre jobban belemelegedett az éneklésbe. Már nem várta a
biztatást; már azzal se törődött, hogy az öregek közben néha beszélgetni
kezdtek. Előkereste emlékezetéből hajdani műsorának legkedvesebb
énekszámait, s kéretlenül is el-elismételte Eurydike dalát:

  Én a halállal nem törődöm!…


Egyszerre egy éles füttyszó zavarta meg a konczertet.

Elmúlt három óra; a madarak fölébredtek és énekszóval köszöntötték a
reggelt.

Rám úgy hatott ez a madárfütty, mint az ujra megujuló természet, az örök
fiatalság harsány, éles szava.

Egy darabig a madarak hangversenyét hallgattuk. Ida mamát egy kissé
megzavarták a reggel hangjai, meg a derengés, majd a világosság; de már
nagyon benne voltunk a mulatságban s jól találtuk benne magunkat.

Megint csak rágyujtott egy nótára.

És egyszerre észrevettük, hogy valahol egy bolond fülemüle versenyre
kelt az énekesnővel. Míg Ida mama énekelt, a fülemüle is trillázott,
csattogott; mikor a dalnak vége volt, a fülemüle is elhallgatott.

Ida mama nem hagyta magát. Csak annál nagyobb tűzzel, csak annál
odaadóbban, csak annál áthatóbb hangon énekelt; a hangja betöltötte a
parkot.

Talán azt gondolta, hogy: hiszen most énekel utóljára!

És, higyjétek el, az élethez való ragaszkodásnak, a mindent átfogó
szerelem utolsó átérzésének, a kétségbeesetten lobogó vágyakozásnak a
hangja soha se szólt hozzám ilyen hatalommal, ilyen megrendítően, mint
ennek az öregasszonynak az ajkán. Mikor utóljára énekelte el: »Én a
halállal nem törődöm!« – nekem úgy tetszett, hogy ez az énekszó
mindnyájunk búcsúja az élettől… egy harsányan hangzó vád a természet
ellen, mely lassankint minden jót visszaszed tőlünk, mindent, mindent!…
és utolsónak az öntudatunkat hagyja meg, hogy jól átérezhessük a teljes
kifosztottságunkat, a végső megsemmisülésünket, hogy jól elsirathassuk
mindenünket, mindenünket!

Olyan mély meghatottságot éreztem, mint se azelőtt, se azóta soha.

Ekközben a fülemüle – talán elunta a mulatságot, talán megfélemlítette a
zaj – végképpen elhallgatott.

Udvariasan úgy magyaráztuk ezt, hogy a fülemüle, a gyöngébb versenyző
fél, átlátta, hogy nem bírja a versenyt, s meghódolt az énekesnőnek.



A KÖNYVTÁROSNÉ.

A Borsy németjét a legjobb akarattal se lehetett megnyerő külsejű
embernek mondani. Az óriási testét kétharmadrészben betakaró,
szalonkabát gyanánt szereplő, ormótlan lebernyeg, a melyet mintha
vasvillával löktek volna rá, s a melynek két széles szárnya járásközben
úgy lengedezett, mint két fekete zászló, már vagy tíz éve volt szégyene
a berlini szabásművészetnek. Gesztenyebarna, ápolatlan haja teljesen
elborította inggallérjának hátulsó részét és apró tincsekben lógott a
vállára. Két-három hét is elmúlt, a mig egyszer megborotválkozott, s már
másnap őszes tüskék ütköztek ki az állán. Azok közé a szakálltalanok
közé tartozott, a kik mintha csak azért borotválkoznának –
olykor-olykor, nagyritkán – hogy az álluk mindig gondozatlan legyen.

Egy kicsit resteltük a vendéglő közönsége, a fogadós és a pinczérek
előtt, hogy ez az alak egy idő óta mindennapos vendége az
asztaltársaságunknak, s valamelyikünk nem állotta meg, hogy legalább
ennyit ne mondjon Borsynak:

– Te ezt a tudóst egyenesen a _Fliegende Blätter_ből hoztad.

Borsy vállat vont.

– Ti azt nem is sejtitek – felelt – hogy ez a német milyen kitünő ember.
A gyáramnak szakbeli birálataival olyan megbecsülhetetlen szivességeket
tesz, hogy pénzben lehetetlen volna meghálálni… és csak úgy, isten
nevében, mert ez neki semmi. Aztán, valahányszor Berlinbe megyek, a mi
elég gyakran történik, még jobban lekötelez. A hová én soha be nem
juthatnék, előtte azonnal megnyílik minden ajtó, mert nem képzelitek,
hogy otthon, a kivételesen ritka szaktudásánál fogva, milyen nagy
tekintélye van. Azonkivül ilyenkor minden tőle telhetőt elkövet, hogy
szolgálatomra legyen és hogy azt a pár napot, a melyet Berlinben töltök,
minél kellemesebbé tegye. A legkevesebb, a mivel tartozom neki, az, hogy
most, a mikor először és talán utóljára van Pesten, egészen a
rendelkezésére álljak. Tudom, hogy nagyon szereti a mienkhez hasonló
társaságot, s hogy a mit köztünk hall, az neki csupa érdekesség; azért
hoztam el ide. Különben, ha terhetekre van, elcsalhatom máshová, a
nélkül, hogy ez feltünnék neki. De jobban szeretném, ha esténkint
szívesen látnátok; neki kellemesebb, nekem pedig kényelmesebb volna.

Természetesen, többé szó se volt a német ellen. Ennyit Borsy
megvárhatott tőlünk.

Egyébként a némettel hamar megbékéltünk. Nem bizonyult olyan
alkalmatlannak, mint a milyennek első megjelenésekor találtuk. Az
ebédnél sohase láttuk; egész nap a tudományos intézeteket, a múzeumokat
és a könyvtárakat bujta. Este pedig meglehetősen későn jelentkezett, a
mikor a vendéglőben már kevesen voltak. Nem igen feszélyezett bennünket;
senkinek sem alkalmatlankodott unalmasságokkal; sohase rontotta a
mulatságot, akár ott se lett volna. Látnivaló volt, hogy jó fiú, a ki
igen szeret mulatni. Egy éjjel valami korhelykedésbe keveredtünk, s a
németet valósággal boldoggá tette, hogy őt is magunkkal vittük. Ez
alkalommal kiderült, hogy határozottan mulatságos ficzkó. A
korhelytanyán ő tartotta szóval a társaságot; és nem beszélt
badarságokat.

Ettől fogva a német »be volt fogadva«. Minthogy igen sok sört ivott, de
a bortól sem idegenkedett, mindig azok közé tartozott, a kik a legtovább
maradtak az asztalnál. És minthogy az utolsó félórát rendesen a
bölcselkedésnek és a vitatkozásnak szenteltük, a német részt vett minden
vitatkozásunkban.

Egy este arról a szerencsétlen félig-ismerősről volt szó, a ki aznap
öngyilkosságot követett el, s valaki azt találta mondani, hogy ezt a
szerencsétlent egy rossz asszony tette tönkre.

Lippay ellentmondott, s magát »az áldozat«-ot hibáztatta.

– A férfi legyen igazán férfi – szólt. – Ne legyen rabszolgája az
asszonyoknak és még kevésbbé _egy_ asszonynak. A kinek az életét egy
asszony meg tudja rontani, annak úgy kell. Olyan hitvány legény volt,
hogy nem érdemelt jobb sorsot.

A német vitatkozni kezdett vele.

Kifejtette azt a nézetét, hogy minden embernek a sorsa az ifjúság
bizonyos, számokkal is kifejezhető éveiben dől el, vagy jobbra, vagy
balra, de végképpen, és határozottan egy irányban. Mindig a húsz és
huszonötödik év között, s a legtöbbször a huszonharmadik vagy a
huszonnegyedik évben. A harmincz éves ember már nem haladhat más uton,
csak azon, a melyiken huszonötödik évében haladt. Már pedig éppen
ezekben a válságos években az asszonyiság hatása nagyobb a férfira, mint
akár előbb, akár utóbb. Ezekben a válságos években minden kis
véletlennek, de különösen az asszonyi formában jelentkező véletlennek
olyan kiszámíthatatlanul nagy befolyása lehet az ember sorsára, hogy ezt
a befolyást nem igen gyöngítheti meg se az ész, se a még határozatlan
jellem, se az örökölt vagy már megszerzett akaraterő.

– Az ellenkezőt merném állítani – folytatta Lippayhoz fordulva. – Azt,
hogy ha egy értelmes és jóravaló embernek az egész életén át nem sikerül
érvényesülnie, akkor száz eset közül kilenczvenkilenczben egy asszony
rontotta meg az életét, még annak idején, a mikor a legény húsz-huszonöt
éves volt. Az én sorsomat például szintén egy asszony rontotta meg, egy
bizonyos asszony, helyrehozhatatlanul, és ezt be is tudom bizonyítani.
Ha ez az asszony nincs, vagy én véletlenül nem találkozom vele, akkor
nekem ma két gyermekem és kilencz millióm volna, vagy két millióm és
kilencz gyermekem, a mi még jobb.

Lippay rápillantva a lehetetlen szalonkabátra, elnevette magát.

– Az ilyen feltevéseket – felelt – az a természetes emberi gyöngeség
sugallja, hogy az ember a maga hibájáért másvalamit vagy másvalakit
szeret okolni. A mi pedig azt illeti, hogy mi volna? – ezt sohase lehet
tudni. A »volna« épp olyan bizonytalan, épp olyan kiszámíthatatlan, mint
a »lesz«.

De a német megmaradt hitében.

– Ha én azzal az asszonynyal nem találkozom, akkor én ma a Boettiger
Lothár barátom helyében volnék, a kinek két gyermeke és kilencz milliója
van. Mert Boettiger sohase jutott volna a mai helyzetébe, ha én önként
át nem engedem neki a nekem fentartott helyet, és ezt a helyet se ő, se
senki, se semmi el nem intrikálta volna tőlem, ha én bolondul magam nem
mondok le róla. Azt az asszonyt különben nem akarom vádolni. Az ugyan
nem tehet róla, szegény, hogy olyan alaposan megrontotta az életemet;
csak eszköze volt a véletlennek. Áldott, jó lélek; most is lelkesedem
érte, és hálásan ismerem el, hogy az életem legszebb óráit köszönhetem
neki.

Egypáran érdeklődni kezdtek.

– Sohase ismertem kedvesebb teremtést – folytatta – és ráemlékezve, nem
tudok más hibát fölfedezni benne, mint hogy egy könyvtár-igazgatónak
volt a felesége. De ez a csekélységnek látszó körülmény elég volt rá,
hogy megrontsa a jövőmet.

Ez olyanformán hangzott, mint valami burkolt »felhívás keringőre«.
Természetesen kértük, hogy beszélje el az esetet.

Nem sokáig kérette magát.

– Huszonkét éves koromban – kezdte – csinos, daliás, kellemes modorú
fiatal ember voltam, és úgy öltözködtem, mint egy herczeg. Ezt persze
most nem nézik ki belőlem, de így volt, és higyjék el, hogy nagyon
tetszettem az asszonyoknak.

Ez kissé elkapatott. Nem voltam érzelgős, nem voltak szenvedélyeim;
elkapatottságból, elbizakodottságból, józan, hideg, számító maradtam.
Persze, én is élvezetrevágyó voltam, mint minden fiatal ember, és nem is
tagadtam meg magamtól az élvezeteket; de tudtam uralkodni magamon, és
nem voltam rabja még az élvezetre vágyásomnak sem. Tisztában voltam
vele, hogy ez a vágy a természetnek legbecsesebb ajándéka, a melyet –
okosan – ki kell használnunk, és hogy ezt a kincset sem nem azért
kaptuk, hogy elprédáljuk, sem nem azért, hogy ne tudjunk vele élni.
Tisztában voltam vele, hogy a ki ezt a kincset odadobja egy ostoba
szenvedélynek, a ki ezt a kincset lerakja egy asszony lábához, éppen
olyan oktalanságot követ el, mint az a néger, a ki egy nagy darab
gyémántot talált, és tudatlanságában a gyémántot elvitte a gazdájának,
hogy annak hatalma még nagyobb, s az ő rabszolgasága még tűrhetetlenebb
legyen. Szóval nem voltam arra predesztinálva, hogy az asszonyok vagy
egy asszony rabjává legyek; és, bár ifjúkoromban igen sokat
szerelmeskedtem, elmondhatom, hogy soha se voltam rabja a szerelmi
szenvedélynek.

A nagyravágyásnak se voltam betege, de a legkomolyabb gondolatom mégis
az volt: minél előbb és minél nagyobb karriért csinálni! Okos fiú voltam
és tudtam, hogy ennek a módja nem az, hogy az ember sokat tudjon, vagy
sokat dolgozzék, hanem az, hogy: a társaságban minél kellemesebb
jelenség legyen, minél simább, kedvesebb modorral főzze le embertársait,
minél több hasznos összeköttetést szerezzen, minél ügyesebben helyezze
el a minél tapintatosabb hizelgést s a többi, de hisz ezt önök is
tudják.

Ehhez képest kitünően indultam neki az életnek, s a jövőm fényesnek
igérkezett. Bár semmit sem tanultam, remekül usztam meg a kereskedelmi
iskolát, és mert a hazulról kapott segítség elég volt rá, hogy a
gavallért játszhassam, azonnal alkalmazást találtam egy nagyobb
kereskedőháznál. Itt nem sokáig haboztam, hanem hamarosan megkisértettem
az első nagy _coup_-t. A főnököm felesége már jól túljárt a negyvenen,
de még szeretett mulatni. Udvarolni kezdtem neki; apró figyelmességeim
fölkeltették benne a hálaérzetet, és néhány hónapi kitartásomat teljes
siker koronázta. Nem volt nagyon szép asszony, de úgy gondolkoztam,
hogy: az, a ki előre akar menni, ne legyen nagyon válogatós.

Ez a vállalkozásom – a melyről különben, nem akarván elveszíteni az önök
szíves érdeklődését, meg kell jegyeznem, hogy ha nem is volt ment minden
nagyravágyó számítástól, a kicsinyes haszonleséstől egészen ment volt –
ez a vállalkozásom várakozásomon túl fényesen sikerült. Vagy
félesztendei általános megelégedés után ugyanis – mert a főnököm is meg
volt elégedve, mindenki meg volt elégedve – a főnökné egy szép nap így
szól hozzám: neki nincs kedvére, hogy én továbbra is a férje házánál
maradjak, mert ez azzal jár, hogy sok mindenféle szemet szúr a háznép
előtt, ő pedig igen ügyel a látszatra. Jobb lesz, ha csak idegen helyen,
társaságokban és titokban találkozunk, és ez annyival könnyebb, mert
kitünő helyet tud számomra. Elég az hozzá, csak egy szavába került, és
Berlin egyik legnagyobb bankházához kerültem, a melynek a tulajdonosával
valaha a legjobb barátságban lehetett. Nem lehetetlen, hogy csak azért
voltam alkalmatlan neki, a közvetetlen környezetében, mert már az utódom
is ott lappangott; de ezzel nem sokat törődtem, mert ha megbuktam:
fölfelé buktam. Azt mondhatnám: a desztillált szerencsébe buktam bele. A
bankár hamarosan megkedvelt; éppen olyan emberre volt szüksége, a milyen
én voltam, tudniillik a ki a bankházat pompásan tudta reprezentálni, s
azért az irodában rohamosan haladtam előre. S a család épp annyira
megkedvelt, mint a családfő. A bankár igen nagy házat tartott; majdnem
mindennap nagy társaság volt nála, s ennek a társaságnak én lettem a
legbeczézettebb alakja. Minthogy önök soha se fogják látni ezeket a
hölgyeket, nyugodtan elbeszélhetem, hogy a bankárnak a felesége is, a ki
még elég fiatal asszony volt, a tizenöt éves leánya is a legkomolyabban
belém szerettek. Az asszony kegye olyan feltünő volt, hogy a
társaságukba járók, a bankház alkalmazottai és a cselédek mindannyian a
kedvesének tartottak. Ez nem volt igaz; igaz lehetett volna-e, nem
tudom, mert ezt a nagy _coup_-t, a leányra való tekintettel, nem
kisértettem meg. Nem akartam ugyanis _va-banque_-ot játszani; attól
tartottam, hogy _embarras de richesse_-be kerülhetek, hogy, ha nagyon is
sok talál sikerülni, a szép mamának aggodalmai támadhatnak, s talán
éppen ezért nem kaphatom meg feleségül a kisasszonyt. Már pedig ezért a
szent czélért igen sok lemondásra voltam kész. Megmaradtam tehát a
legtökéletesebb, de kifogástalanul tartózkodó szeretetreméltóságnak, s
tőlem telhetőleg kitartóan, de óvatosan ápoltam azt a két gyöngéd
érzelmet, a melyet mindig helyes, józan és kellemes magaviseletemmel
sikerült fölébresztenem. Hogy rövidre fogjam az elbeszélni valót: kevés
idő telt bele, s én voltam a bankár legbizalmasabb embere, a bankház
egyik vezetője, és főnököm nem titkolta el előttem, hogy nekem szánta a
leányát. Előbb csak példálózott; ha a háza érdekéről volt szó,
czélozgatott rá, hogy ez az érdek az én érdekem, mert reméli, hogy
nemsokára még szorosabb kötelékek fognak hozzá fűzni. Később, mikor már
ugyancsak udvaroltam a kis lánynak, s látnivaló volt, hogy nemcsak a
kisasszony fogadja szívesen udvarlásomat, de a szép mama is pártolja
férje tervét, már egészen nyiltan beszéltünk arról az időről, a mikor a
bankár veje és czégtársa leszek. Kimondottan úgy szerepeltem, mint
vőlegény, vagy legalább is vőlegényjelölt, és az eljegyzést csak azért
nem tartottuk meg, mert ezzel meg akarták várni a kisasszony
tizenhatodik születésenapját. Boettiger minden áldott nap hangosan
irigykedett rám, hogy milyen szerencsés kópé vagyok… szóval: a kék égben
usztam, mikor megismerkedtem a könyvtárosnéval.

Hát az igaz, hogy bájos, sőt gyönyörű teremtés volt: egy harmatos villi,
a ki valahonnan a _Szentivánéji álom_ból került elő. De ha valaki akkor
azt mondja nekem, hogy e miatt a szép asszony miatt el fogom veszíteni a
menyasszonyom kezét: akkor én ezt a szép asszonyt soha se láttam volna
másodszor.

Csakhogy, mert még nem voltam huszonnégy esztendős, így okoskodtam:

Minthogy egy év, sőt másfél év is elmúlhatik addig, a míg a házasságom
megtörténhetik, világos, hogy addig még lesz egy pár kedvesem, legalább
is egy, mert kell lennie, s ha kell: mért ne legyen az első vagy az egy
ez a szép kis könyvtárosné?! Ennek annyival kevésbbé lehet akadálya,
mert hisz az egész históriát soha senki se fogja megtudni.

És a bankárék csakugyan nem is tudták meg a könyvtárosnéval való
viszonyomat. Tündérem sokkal inkább vigyázott a jóhírére, s én sokkal
ügyesebben viselkedtem, semhogy ez megtörténhetett volna. A bankárék
soha se tudták meg, hogy mi szél ütött hozzám s egyszerre mitől
kergültem meg.

Hanem… itt hibáztam el a dolgot, s ezért mondhatom, hogy ez az asszony
rontotta meg az életemet… egyre nem számitottam. Arra, hogy a
könyvtárosné azok közé a ritka asszonyok közé tartozott, a kikbe az
ember utóbb még szerelmesebb, mint előbb.

Mindaz, a mi ettőlfogva történt, észrevétlenül történt velem. Mert
hiszen ha észbe kapok, akármilyen szerelmes voltam, a számításom és az
erős akaratom minden nagyobb fájdalom nélkül ki tudott volna ragadni a
villi karjaiból.

Csakhogy, a fiatalságomnál fogva – és ez a huszonharmadik meg a
huszonnegyedik esztendő veszedelme – nem vettem észre, hogy mi történik
velem.

Először is, nem vettem észre, hogy a villi milyen sok időmet foglalja
le… hisz, kivált eleinte, olyan gyorsan mult el ez a sok, sok óra!

Nem vettem észre, hogy már a meghódítása is milyen sok időmet rabolta
el. Eleinte csak nagy társaságban, igen különböző helyeken, s csak
ritkán találkozhattunk: lesnem kellett rá. Aztán a titokzatos
légyottok!… mindig a pokol fenekén adott légyottot. Aztán, mondhatom, jó
sokáig, és ugyancsak kérette magát. S mindez sokkal jobban érdekelt,
semhogy csak egyszer is eszembe jutott volna: milyen sebesen peregnek le
a pillanatok, a perczek, az órák és napok!

Azután… azután persze még gyorsabban múlt az idő. És egyre jobban
kivántam azt, a miről azt hittem, hogy: hiszen csak egy rövid, boldog
óra!…

Később már szabad volt meglátogatnom; nem voltam kénytelen a pokol
fenekére menni utána. De nagyon kellett vigyázni.

Az ura vaksi, öreg ember volt, de a vakság nem zárja ki a
féltékenységet; sőt. A villi lassankint beletörődött, hogy a cselédei
gyanakodhatnak; azzal segített magán, hogy gyakran változtatgatta őket.
De rettenetesen ügyelt rá, hogy az ura semmit se sejtsen, s különösen,
hogy fogalma se legyen róla, milyen sokszor járok a házába. Az öreg
úrnak azt kell képzelnie, hogy minden évben egyszer, vagy kétszer megyek
el hozzájuk.

Ennek a látszatnak a megóvásához sok ügyesség kellett. Az öreg úr a
kereskedelmi könyvtár igazgatója volt; társaságba nem járt, egész nap
otthon vagy a hivatalában dolgozott, és csak olyankor mozdult ki
hazulról, ha egy kicsit sétálni ment. A kereskedelmi könyvtár
palotájában laktak, a földszinten; a könyvtár és az öreg úr hivatalos
helyisége pedig az első emeleten volt. Még hozzá az öreg úr, talán mert
a féltékenység sarkalta, egész nap csetlett-botlott; a földszintről az
emeletre, s az emeletről a földszintre. Hol otthon dolgozgatott, hol a
hivatalában, de a jövését-menését nem lehetett kiszámítani. Nagyon
kellett tehát ügyelnünk, mert ha rájön, hogy mindennapos vagyok a
házában, ez éppen elég lett volna rá, hogy véget vessen a regényünknek.
Szerencsére, a lakásnak két kijárása volt, de ez még nem óvott meg
bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük
magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más
időben történt.

Így segítettünk magunkon:

Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi
könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos
igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A
könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy
hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü
ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret.
Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment.

De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második
emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az
igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj
kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek
is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben
aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az
ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán
egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen
kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen
azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak
szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s
miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg
rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig
itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban
töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos
folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt
könyvtára.)

A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez
magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két
óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt
megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor
már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a
hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy
idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel.

Ez, mondom, még nem lett volna végzetes.

De most jön a tragédia.

A tragédiám ez volt:

Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet
vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen
észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha
olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert
nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit
olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik
iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy
kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e
pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak
azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam,
élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom
olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint
Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust.

Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe,
először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány
megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s
nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes
olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony
isten, nem siettem!

Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már
késő volt.

Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket.
Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet
is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem;
a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben
Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már
egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél
hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a
bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s
a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket.

Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a
tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes
játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit
elkéstem.

Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól.

Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony
rontotta meg?



EGY TUBARÓZSA.

A fiú huszonnégy esztendős volt; az asszony csak egy-két esztendővel
lehetett idősebb. Még nem ismerték egymást; még csak a szemök
találkozott. De a tekintetök nyiltan beszélt; ékesszólóan és
szemérmetlenül. A vendéglő nagyterme tele volt emberrel; a fiú
szomszédságában két idegen evett, az asszony pedig egy másik nővel jött,
a ki úgy ült, hogy mindent láthatott. De nem törődtek a környezetükkel.
Pillantásaik minden perczben fölkeresték egymást, és a kiszolgáló
leánynak is észre kellett vennie, hogy a hetedik számú asztal meg a
kilenczedik között igen élénk a levegőn át való sürgönyváltás. Aligha
akadt fenn rajta; ebben a teremben még Marconi születése előtt is
mindennapos dolog volt: drót nélkül telegrafálni távol eső helyekre.

Hanem ezen a két emberen meglátszott, hogy valami rendkívüli történik
velük. Ki lehetett olvasni a szemükből, hogy szokatlan várakozással
eltelve, eddig még nem tapasztalt izgatottsággal keresik egymásban a
holnaputánig könnyen megjósolható, de azon túl már titokzatos jövőt.

Reggel még mind a kettőnek üres volt az élete. Most egyszerre
megszabadúltak az unalomtól, mely eddigelé mindenhová elkisérte őket.

Reggel a fiú még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres itt, a
szajnaparti rengeteg városban. Vagy két heti csavargás után, mely csak
eleinte szórakoztatta, végre jelentkezett Juliannál, s megigérte
magának, hogy komolyan hozzá fog látni a tanuláshoz. Nem sok reménye
volt rá, hogy nagy festő lesz belőle; ahhoz, hogy elhomályosítsa Repin
hírnevét, nem talált magában elég tehetséget. De valamit el kellett
kezdenie, ha nem is érzett kedvet semmihez.

Most nem gondolt többé Julianra, s azt hitte, hogy megtalálta, a mit a
mai napig hiába keresett. Már akart valamit.

Reggel az asszony még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres a
világon. Mostanáig, egész életén át, csak unatkozott. Nem értette, mi a
czélja életének, mert mindabban, amire emlékezett, nem láthatott egyebet
reménytelenül sivár tengődésnél. A sárból kelt ki, keresztül ment minden
szennyes nyomorúságon, a vágyait soha se elégíthette ki, sorra lemondott
róluk, s örömet nem talált semmiben. Eszesnek hitte magát, de az
értelmességének nem vehette hasznát; parancsolni szeretett volna, és
bele kellett törődnie, hogy az marad, a mi volt: közönséges eszköz. Nem
luxustárgy, csak eszköz; eleven játékszere olyanoknak, a kiket gyűlölt
és megvetett. Sohase bocsátotta meg a világnak, hogy meg kellett
ismernie a nyomorúságot; a szennyért, mely hozzá tapadt, nem magát,
hanem a többieket okolta; és fellázította, hogy a bűn, melylyel másoknak
szolgálatára volt, melylyel ő, az eszköz, az őt kizsákmányoló
ellenségnek örömet okozott: neki, magának, nem szerzett örömet,
ellenkezőleg, undorral töltötte el.

Most az ismeretlen láttára, vad gyönyörűség fogta el. A hogy tekintetük
ujra meg ujra találkozott, édes borzongást érzett, mely megérttette
vele, hogy végre neki is van mit keresnie a világon.

* * *

Éjjel, fél egykor, el kellett válniok egymástól. Az asszony már
tizenkettőkor megkezdte a búcsuzást.

– Ne menj még! – kérte a fiú.

– Mennem kell – felelt az asszony. – Ha fél egykor otthon vagyok, azt
mondhatom, hogy a szinházban voltam, a barátnőmmel.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a barátod nincs itthon. Vagy nem azt
mondtad, csak rosszúl értettem?

– Igen, elutazott, s csak egy hét mulva jön meg.

– Akkor hát mindegy, mikor méssz haza.

– Nem, mert a cselédeim elárulnának.

– Féltékeny a barátod?

– Nem tudom. Azt hiszem. Minél pimaszabb egy férfi, annál féltékenyebb.

– És nem bánja, hogy ebédelni a vendéglőbe jársz?

– Csak olyankor ebédelek vendéglőben, a mikor ő nincs itthon. És mindig
a barátnőmmel. Ilyenkor néha elmegyünk szinházba is, vagy valamelyik
café concertbe; ez az egyetlen szórakozásom. Ha a barátom itthon van,
néha napokig nem mozdúlok ki hazúlról. Ó, a barátom egészen úgy tekint
engem, mint a feleségét! Talán el is vett volna, ha nem volna egy igazi
felesége is, a kitől csak félig vált el.

– Micsoda mesterséget folytat, hogy olyan sokat utazik?

– Osztályfőnök a tengerészeti minisztériumban. Valami örökösödési ügye
van, azért utazik gyakran; haza, a szülőföldjére.

– Mondd, milyen ember?

– Jó ember; nem tehet róla, hogy utálom… De te csak azért kérdezősködöl,
hogy itt felejtkezzem és…

– No, vedd le a kalapodat, maradj még egy kicsit… Kérdezni akarok
egyet-mást; hiszen még alig beszélgettünk… Hát igazán nem láttál engem
se tegnap, se tegnapelőtt?

– Most már elhiheted, hogy igazán nem láttalak előbb… ma először… május
hetedikén, ezt a napot felírom magamnak.

– Az igaz, hogy tegnap és tegnapelőtt távolabb ültem. Aztán nagyon is
tele volt a terem, de azért én jól láttalak.

– És három nap kellett hozzá, hogy meghódítsalak?!… Mert hiszen csak ma
jutott eszedbe…

– Már előbb is nagyon tetszettél, de igen, csak ma jutott eszembe, a
mikor észrevetted, hogy olyan hosszan nézlek… De ekkor már te is tudtad,
ugy-e, hogy nyomodban leszek?

– Tudtam, hogy követni fogsz. És mikor a vendéglőből kimentünk, azért
siettem annyira előre, mert féltem, hogy mindjárt megszólítasz. Pedig,
ha akkor tetted volna ezt, a mig a barátnőm velem volt, ezzel mindent
elrontottál volna.

– Gyanítottam. De már-már elveszítettem a türelmemet, mert nagyon
megsétáltattatok. És mikor láttam, hogy hol erre, hol amarra járunk, hol
előre megyünk, hol meg visszafelé, azt kezdtem hinni, hogy a
közeledésemet várjátok.

– Nagyon rosszul tetted volna, ha már akkor jelentkezel; még későbbre is
megnehezítetted volna a találkozásunkat… Éppen azért sétáltunk olyan
sokáig, hogy egyedül maradhassak. Rendesen ő szokott hazakisérni, és így
nem volt könnyű megszabadulnom tőle. Uj meg uj ürügyet kellett
kitalálnom, hogy útba ejthessük az ő lakását, és hogy ezen a czímen
hazatuszkolhassam.

– Alighanem észrevett valamit.

– Azzal nem törődöm; a fődolog az, hogy ne tudjon semmit. Különben nem
fog elárulni, de jobban szeretem, hogy nincs mit elárulnia, mert ha
sejti is, hogy később találkoztunk, ezzel még nem megy sokra.

– Olyan sokára tudtalak megszólítani, és már el akarsz menni!

– De milyen kedvesen szólítottál meg!… Sohase felejtem el, te drága!…

– Ne húzd még a keztyűdet!… Hisz olyan kevés időt töltöttünk együtt! És
ennek a felét is hogyan! Mondd, miért akartad minden áron, hogy előbb a
café-concertbe menjünk?

– Mert attól féltem, hogy nem tudom minek gondolsz. Azt akartam, hogy
mikor először megcsókolsz, már ismerj egy kevéssé.

– Tudom, hogy szép és kedves vagy, tudom, hogy Carlottának hívnak, és ez
nekem elég. Carlotta! Mért van olaszos neved? Olasz leány volnál?

– Nem tudom. De azt hiszem, hogy itt születtem; legalább, a mióta az
eszemet tudom, sohase voltam Párison kívül. A szüleimet nem ismertem;
csak azt tudom, hogy kicsi korom óta mindig Carlottának hívtak. Hát te?
Te igazán orosz vagy? Mondd, hogy hívnak?

– Jevgenij Pavlovics Anicskovnak.

– Milyen szép neved van! Hogyan kell leírni? Adj egy névjegyet; el
akarom dugni a kebelembe, ide, a szívemhez.

A névjegyen már francziásan volt írva a név: Eugène Pavlovitch
Anitchkof, Paris, 13, rue de Constantinople.

Carlotta megilletődötten betűzte ki az idegen nevet, aztán a szájához
emelte a kártyát, és megcsókolta hosszan.

– Bolond, engemet csókolj meg! Maradj még!… Maradj itt!…

– Nem, mennem kell. De reggel ujra itt leszek. Felköltelek. Akarod?

* * *

Egy hétig Carlotta igen kevés időt töltött otthon, s később is
megszökött hazulról, a mikor csak tehette. Julian mester pedig három
hónapig színét se látta Anicskovnak. Carlotta kibékült a világgal, és az
orosz is megszerette Párist. A miért megszerette, azt talán
feltalálhatta volna a szülőföldjén is, de Anicskov úgy vélte, hogy
érdemes volt Párisba jönnie.

Mind a ketten igen boldogok voltak.

Egy szerdai napon Carlotta, a ki az utóbbi időben hetenként kétszer,
szerdán és szombaton, délelőtt féltizkor szokott felsétálni a 13, rue de
Constantinople első emeletére, nem kopogtatott be Anicskovhoz. Helyette
üzenet érkezett a pneumatikus postán. Az üzenet így szólt: »Csak délután
hat felé jöhetek. Okvetetlenül várj meg. Imádlak«.

Anicskov délután nem ment el hazulról. Hat órakor Carlotta felnyitotta
az ajtót, és ebben a pillanatban Anicskov úgy érezte, hogy valami
végtelen undorodás fogja el, a nélkül, hogy tudná, mitől és miért.

Carlotta oda sietett kedveséhez, a nyakába kapaszkodott, s Anicskov
majdnem elszédült ettől az öleléstől. Azt hitte, hogy mindjárt rosszúl
lesz.

– Mi bajod?

Anicskov nem tudta megmondani.

– Nekem? Nincs nekem semmi bajom… éppen semmi.

– Nem jöhettem előbb, – mentegetőzött Carlotta, – majd elmondom, hogy
miért… De, ugy-e, nem kell igazolnom magamat?… Nem gondoltad azt, hogy
megcsallak, mi?… Könnyű neked, te rossz, te édes!… a vak is látja,
mennyire szeretlek! Pedig, az igazat megvallva, örülnék rajta, ha
féltékenynyé tudnálak tenni. Látod, én olyan féltékeny vagyok rád!… Az
istenért, mi bajod?!… Mondd hát!…

Anicskov ledőlt egy székre, és bágyadtan törölgette a homlokát, amelyen
verejték ütött ki.

– Nem tudom, – hebegte, – egyszerre rosszul lettem… éppen akkor, a mikor
bejöttél…

Carlotta ijedten futott az öltöző-asztalhoz, hogy kölnivízzel és nedves
kendővel siethessen kedvese segítségére; vagy illatszerrel, sóval, a mit
éppen talál. A min eltávolodott. Anicskov egy kicsit megkönnyebbült. De
az asszony nyomban visszafordult, a kölni vizes üveggel és egy
megáztatott törülközővel, s a hogy közelébe jött, Anicskovot megint
ájulás környékezte.

– Mi bajod? Mi bajod? Mi bajod?

Hirtelen egyet gondolt, s kinyitotta az ablakokat. Anicskov erre kezdett
magához térni. De attól az érzéstől, mely az imént elfogta, ezután se
szabadult meg, s mialatt Carlotta körülötte sürgőlődött, rájött, hogy
szédülését Carlotta okozza.

– Nem tudom… valami rettenetest érzek rajtad…

Szeme megakadt egy szál tubarózsán, mely oda volt tűzve Carlotta tavaszi
kabátjának egyik gomblyukába.

– Talán ennek a tubarózsának a rettenetes szaga kábított el…

– No nézd, és ez nekem nem jutott eszembe!… – kiáltott fel Carlotta. –
Pedig már másokat is ismertem, a kik ezt a virágot nem türhették.
Azonnal leteszem… Nem dobhatom el… Mindjárt meg fogod érteni, hogy nem
dobhatom el… Hanem a mig nálad maradok, ide teszem az ablakba, aztán
majd elviszem…

Anicskovnak a rosszulléte lassankint elmúlt, de Carlottának a közelsége
továbbra is gyötrelmeket okozott neki. Nem akarta megmondani, hogy ebben
a pillanatban mennyire szeretne szabadulni tőle, de mikor Carlotta
közelebb bujt hozzá és körülczirógatta az arczát, nem tudta megállani,
hogy az asszonyt el ne tolja magától.

– Egyszerre milyen szívtelen vagy hozzám! – panaszkodott Carlotta. –
Engem egész nap epeszt a vágy utánad… ide sietek hozzád… a kis gyermek
temetéséről…

És törülgetni kezdte a szemét.

– Mi az? Mit beszélsz?

– Hiszen el akartam mondani, hogy meghalt szegényke!… Meghalt, és ma
délután temettük el… Asnières-ben, mert ott volt dajkaságban… Ez a
tubarózsa az ő koszorujából való… el akarom tenni emlékbe… Hirtelen halt
meg, szegényke, csak egy napig volt beteg… Most már csak egy maradt!…

És csöndesen sirdogált.

– Micsoda temetésről jössz?!… És micsoda kis gyermekről beszélsz?! –
kérdezte rekedten Anicskov.

– Az én kis gyermekemről!… az én hat hónapos kis leánykámról! – felelt
Carlotta. – Egy napig volt beteg, csak egy napig!… Olyan kedves volt!…
Meghalt és ma eltemettük!

Anicskov megrázkódott. Most már értette, hogy mi baja. Az a rettenetes
valami, a mit Carlottán érzett, nem a tubarózsa illata volt, hanem az a
tömjén- és viaszgyertya-szaggal vegyes nehéz illat, a melyet a Pompes
funèbres drapériái árasztanak magukból, s a mely átjárja azok ruháját, a
kik hosszasan időznek a ravatal körűl.

Fölegyenesedett helyéről és ordítozni kezdett:

– És te hozzám jössz a kis gyermeked temetéséről?!… A kis gyermeked
meghalt, és te a temetésről eljössz én hozzám?!… eljössz ide?!… eljössz
azonnal?!… eljössz utánam?!… Fuj!

– Kihez menjek, ha nem ahhoz, a kit szeretek?!…

Anicskov az ajtóra mutatott.

– Eredj! Nem akarlak látni! Nem kellesz! Utállak! Borzadok tőled!

Carlotta azt hitte, hogy még meglágyíthatja. Megragadta az ajtót mutató
kezet és csókolgatni kezdte, aztán átölelte kedvesének derekát,
letérdelt előtte, körülkarolta a lábát, és közben így rimánkodott:

– Ne kergess el!… Meghalok érted!… Utálatos vagyok, igaz!… Üss, verj, de
aztán bocsásd meg, hogy ilyen vagyok!… Aztán könyörülj meg rajtam!… Ne
rugj ki, hadd maradjak itt!…

És mikor már azt remélte, hogy könyörgése megingatta kedvesének
elhatározását, fölkelt, s a nyakába borult, hogy elkábítsa a
lehelletével és csókjaival.

De amaz eltaszította magától.

– Eredj! Undorodom tőled!

– Ne rugj ki! Imádlak!… – nyöszörgött Carlotta.

Egy fél óráig küzködött, esdekelt és ostromolta csókjaival kedvesét;
hiába.

– Te, – kiabált Anicskov, – ha még egyszer rá tudnál venni, hogy
megöleljelek, akkor, akkor… meg tudnálak ölni! De nem, nem fogsz
rávenni!… sokkal inkább utállak!

Carlotta feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán egy pillanatig úgy tett,
mint a ki gondolkozik, hogy mire határozza el magát. És mereven nézve
maga elé, megvetéssel szólt:

– Ostoba!

Aztán levetette a kabátját, s felgombolta a blúzát. Anicskov csak nézte,
mit csinál. Azt hitte, hogy Carlotta még egyszer meg akarja mutatni a
karját és a vállait. De nem: Anicskovnak a névjegyét kereste elő a szíve
mellől. Majd összetépte a kártyát, négy, nyolcz, tizenhat felé,
összetépte olyan apró darabokra, a milyen apróra csak tudta, és ujra
felöltözött.

Rá se nézett többé Anicskovra. Az ablakhoz ment a tubarózsájáért,
visszatette a virágot a gomblyukába, föltette a kalapját, begombolta a
keztyűjét, kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót.

Anicskov is nyitva hagyta. Örült, hogy több levegő áramlik a szobába.
Lefeküdt a divánjára; olyan kimerültséget érzett, a milyet az az ember
érezhet, a ki most menekült ki valami nagy veszedelemből.



BOGÁNCSVIRÁG.


I.

Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték
nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán
költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner
Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt.

Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a
veleje ez volt:

»Kedves Sziriusz bácsi,

az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy
fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön.

Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék.

Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki
már nem fiatal, s a kinek családja van.

Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg
tőlem jóindulatát.

Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát?

Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent.

Nagyon boldoggá fogja tenni

Brunner Hildát.«

Brunner Hilda ezt tizenhat oldalon írta meg, s nem felejtette el, hogy
az aláírásához odabiggyessze a lakása czímét is: Varsó, Lengyelország.

A mogorva költő, a ki első versei alatt Sziriusznak nevezte magát, a
papirkosarába dobta ezt a hizelgő levelet, s nem felelt rá.

Olyan sokan keresték, hasonló czímen, az ismeretségét! S a Brunner Hilda
leveléből kirítt, hogy írója azoknak a veszedelmes hölgyeknek egyike, a
kiknek legkedvesebb időtöltése az irodalmi levelezés, s a kik
tanácskérés ürügye alatt csak autogrammokat gyüjtenek.

Sziriusz udvariatlansága Brunner Hildát nem sértette meg, és nem
csüggesztette el.

A nagy költő nemsokára egy második, nem kevésbbé hosszú levelet kapott,
a melynek a tartalmából csak ennyit érdemes feljegyezni:

»Rossz ember!

Még csak egy arczképet se küldött!

Ha kibékít egy pár sorral, egy pillanatig se haragszom tovább.

Az aláírását csak nem tagadja meg tőlem?

Semmi egyebet, csak az aláírását!«

Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se
küldötte el.

Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról.

Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje.

– Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy
szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem
válaszoltál.

– Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán.

Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett!

Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a
levélhordó:

»Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha
egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a
Mesterrel.

Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi
rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! –
megcsókolni azt a szép ősz hajat!

Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen:

Bogáncsvirág, helyben, poste restante.«

Ez a levél már tetszett az ősz mesternek.

– Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a
levelet a feleségének.

Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a
Tatának, és azt mondta rá:

– Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra!

– No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba
a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az
irodalomtörténet számára tartott rendben.

De nem felelt rá, poste restante.

Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág.

»Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner
Hildának? Poste restante se?!«

Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé
Bogáncsvirág.

De Brunner Hilda nem hagyta magát.

A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és
egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a
nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét.
Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen
Vadász-nak?

A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a
melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális
problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette
volna lefőzni ezt a dámát.

De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani.

Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb
levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét
lefordíthassa lengyel nyelvre.

Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén
óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi
sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek.

Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott
aláírást, s megadta az engedelmet.

Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy
nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap.
Itt megvan a mesterhez méltó fenség.

A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve
kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és
kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő
Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója.

És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet
szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember.


II.

A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át
Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül.

Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb
mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány
elszórakoztatja a Tatát.

Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy
elvezeti az öreget Steg felé.

A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba,
a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek
látszik.

– Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági
mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő
magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten!

Az arczát pirosra fujta a szél.

Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a
veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére.
Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre,
megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete
között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány
az ő igazi múzsája.

Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már
tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek
voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női
lelkek, a melyeket ő ismert?!…

És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy
ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény.

Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony
lelkében.

Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az
imádatot.

A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő
személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol.
Már egészen gyermekes volt.

S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami
másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának
él.

Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét.
Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már
Hallstattban, később mind többet.

Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a
kinyomatásra érdemesnek.

Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester
szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy
ezer darab szerelmes levelet írt hozzá.

Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak
kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt.

Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik.


III.

Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda
sietett jelentkezni.

Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi
szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a
Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket.
Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy
tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre.

A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis
csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család
büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak
gyöngeelméjü aggastyán!

De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt
vőlegényéhez:

– Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis
hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék
fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a
múzeumok fognak fizetni, majd csak felépítjük a mi kis házikónkat!

– No, és a dicsőség! – felelt a vőlegény. – Az irodalomtörténet
díszhelyet tartogat számodra, a Goethe Friderikája mellett!



CSŐD.


I.

Kedves Lidia!

Megalázkodva kereslek fel ezekkel a sorokkal.

Megvallom, magamért nem tenném soha. Akármi történnék. Soha.

De három kis gyermekem van, Lidia!

Ha látnád, milyen szépek, milyen kedvesek!

Mi közöd hozzájok, ugy-e?!

Nincs igazad. A testvéred gyermekei. Ártatlanok; nem vétettek ellened.
És az anyjok se.

Nem, én se. Azt hiheted, hogy volt idő, a mikor megtagadtalak; a mikor
nem akartalak ismerni.

Pedig csak a látszat szól ellenem. Nem tagadtalak meg; csak nem
közeledhettem hozzád, akaratom, óhajtásom, szivem ellenére. Sohase
voltam irányodban szeretet nélkül. A mikor a többiek elitéltek, én csak
sajnáltalak.

Akkor még azt hittem, hogy sajnálnivaló vagy, hogy kettőnk közűl te vagy
az, a kit sajnálni kell. Most már tudom, hogy nem te, hanem én vagyok
az!

Hogy nem kerestelek fel?… pedig volt idő, a mikor egyedül állottál?…
Hogy semmi jelét nem adtam a szeretetemnek?… még annak se, hogy élek!…
pedig rászorultál volna a testvér segítségére és vigasztalására?… Hidd
el: nem az én hibám! Olyan szivesen felkerestelek volna! De lehetetlen
volt. Nem tehettem, ő miattok. Bizony Isten, nem rajtam mult; ártatlan
vagyok benne.

Mikor mindnyájunk kétségbeesésére, hirtelen eltüntél hazulról, sokáig
azt se tudtuk meg, mi történt veled, hová lettél, élsz-e vagy
meghaltál?… ha élsz, hol rejtőzöl, s mi lett belőled? Később, mikor
mindent megtudtunk, nekünk, a két testvérednek, tisztelnünk kellett öreg
szüleink fájdalmát, felháborodását, elkeseredettségét. Ők – bánatukban,
szégyenükben – sírva, zokogva fogadkoztak, hogy nem ismernek többé, hogy
már nem vagy a leányuk, hogy nekik meghaltál. Nem ellenkezhettünk velük,
mert hisz ezzel csak növeltük volna a fájdalmukat, szaporítottuk volna
azt a sok izgalmat, a mely már amúgy is nagyon megviselte roskadozó
egészségüket. Még az is izgatta őket, ha mentegetni igyekeztünk;
gyanakodtak ránk, hogy nem maradtunk hűek – az ő gondolkozásukhoz;
féltek a teljes szellemi elhagyatottságtól, az erkölcsi magánytól.
Hallgatnunk kellett.

És még utóbb… megint nem mozdulhattam, megint nem nyujthattam a kezemet
feléd. Mikor az az ember, a kivel eltüntél hazulról, magadra hagyott,
mikor rettenetes helyzetedben a családodnál kerestél támaszt, a
családodnál, mely eltaszított magától, s a melyről még se tudtad
elhinni, hogy szégyeneddel, bűnbánásoddal és kétségbeejtő
elhagyatottságoddal szemben sem lesz irgalmas, mikor azt a könyörgő
levelet írtad anyánknak, mikor testvéreid szeme előtt még egyszer,
utóljára adtál életjelt, s mi, a testvéreid, egy pár pillanatig úgy
néztük könnyáztatta betűidet, mint a tehetetlen gyermek a vizbefúló
kezét, – akkor én már férjnél voltam. A férjem nem akart tudni rólad.
Megtiltotta, hogy írjak neked. Még azt is megtiltotta, hogy csatlakozzam
Matildhoz, a ki rajta volt, hogy kierőszakolja számodra szüleink
bocsánatát.

A férjem is úgy gondolkozott, mint az öregek. A becsület!… Ezért a
bálványért kell élni, küzdeni, nélkülözni; aztán gondoskodni kell
erőtlen, nyomorult kis utódokról, hogy később is legyenek, a kik a
bálványért élnek, küzködnek és szenvednek!

Nos, hát úgy segítettél magadon, a hogy tudtál. Keveset hallottunk
rólad, de annyit tudok, hogy nagy nyomorúságot állottál ki. Elképzelem,
micsoda életed lehetett. Sok rosszat kellett elviselned, de megismertél
egy jót is: magad kormányozhattad az életed sajkáját. Éltél. Jól,
rosszúl, inkább rosszúl, mint jól, de legalább nem tengődtél. Nem
kellett tehetetlenül nézned, hogy a sors hullámai mint dobálnak
jobbra-balra. Nem hányódtál úgy, mint az a ladik, a melyet egy dereglye
húz magával, s melynek a sorsa emehhez van kötve. Nem kellett örök
függőségre, tehetetlenségre kárhoztatva nézned a végzetedet magával
hurczoló hajó vészverődését; nem voltál örök gyermek, nem voltál egy
szánandó rabszolga rabszolgája, a magad cselédje voltál.

És minden viszontagság ellenére talpra állottál. Vagyont szereztél.
Hogyan szerezted, nem kérdezem. Akárhogyan. Így vagy amúgy; most már azt
mondom, hogy okos voltál. A magad ura lettél; és ezt nem adják ingyen.
Aztán, mikor a jókedved úgy hozta magával, férjhez mentél. Persze, neked
nem kellett hozzá menned az első kérődhöz, örvendezve, hogy szegény lány
létedre elvesz; te választhattál. Komoly, tekintélyes állású férjet
kaptál, a ki maga is vagyonos ember és szép társadalmi helyzetnek
örvend. Most már részed van mindenben: a tisztességben, a tiszteletben
is. És igazuk van az embereknek, ha tisztelnek. Neked is igazad volt.
Most már igazat adok azoknak, a kik csak a sikert, az eredményt nézik.

Én az én hűséges bálványimádásommal nem vittem ennyire. Engem mindenki
lenéz, mert mindenki fél, hogy koldulni találok tőle. Igazuk van az
embereknek. Ostoba voltam.

A férjem körorvos volt. Tudod-e, mi az, falusi doktornak lenni? A
legnagyobb szegénység minden szegénység közül. A nyomorúság, a
becsületnek és a műveltségnek minden adókötelezettségével súlyosbítva.
Nagyon könnyelmü ember volt, szegény uram. Azt hitte, örökké fog élni.
Meg mert házasodni, át merte adni a becsület és a műveltség minden
adókötelezettségét három gyermeknek. És harminczöt esztendős korában
elkészült az élettel. Egy kétszáz kötetből álló könyvtárt, mely a
reumáról szóló orvosi irodalom minden nevezetesebb munkáját magában
foglalja, vagy ötven kötetnyi kézikönyvet, egy kis házi gyógyszertárt és
egy félbenmaradt értekezést hagyott ránk.

Most itt állok a három kis gyermekemmel és egy szeplőtlen élet szép
öntudatával.

A szüleink, tudod, mind a ketten meghaltak; az apánk már öt éve, az
anyánk tavaly. Szegények, nem sokat tudtak volna segíteni rajtam, de a
mig éltek, mégis volt annyijok, hogy magukhoz vehették volna legalább az
egyik gyermekemet… Képzelheted, milyen sorban vagyok, mikor azon kell
bánkódnom, hogy magamnál kell tartanom mind a három kis gyermekemet!

Hogy Matild testvérünknek menjek a nyakára, arra nem is gondolhatok.
Tudod, mi a férje? Tanító. És öt gyermekük van.

Mit tegyek?

Eleinte arról ábrándoztam, hogy valahogyan majd csak meg fogok élni a
magam emberségéből. Nem sokra tanítottak ugyan, de a mi a
képzettségemből hiányzik, azt pótolni fogom a jóakaratommal, a munkára
való nagy készségemmel. És aztán vállaltam volna akármit.

Milyen csalódás!

Három gyermeknek adtam életet, és fogalmam se volt az életről. Hanem az
alatt a félév alatt, a mig állás, vagy legalább munka után szaladgáltam,
no, ezalatt ugyan alaposan megismertem az életet, ha csakugyan ezzel a
szóval kell kifejeznünk az emberi aljasságot.

Cselédnek is elmennék, hogy a családunkban hagyományos életfelfogás és a
magam kedve szerint élhessek, de hova tegyem a gyermekeimet?

Mikor meggyőződtem róla, hogy másnak a segítsége nélkül nem
boldogulhatok, először a püspök nagybátyánkhoz folyamodtam, a család
sokat emlegetett Vazul bácsijához. Elég közel állott volna hozzánk: ha
mostoha testvére is, de mégis csak testvére volt az anyánknak. Tudtam
ugyan, hogy nagy zsugori, de úgy gondolkoztam, hogy már a hivatalához is
hozzá tartoznék a magamhoz hasonló nyomorultak gyámolítása. Aztán,
hajdanában, valamelyes rokoni érdeklődést is tanusított irántam. Mikor
férjhez mentem, hozományul egy drága képpel ajándékozott meg. A kép
Szent Mártont ábrázolta, a ki ketté vágja palástját, s a palást egyik
felét a fázó szegénynek adja. Ez a kép, a melyért ő négyezer forintot
adott, testvérek között is megért négyszázat, de az árverésünkön csak
negyvenet kaptam érte.

Özvegységemnek a negyedik vagy ötödik hónapjában, mikor láttam, hogy az
idő múlik és még most se tudok keresethez jutni, eszembe jutott Szent
Márton és Szent Mártonról Vazul bácsi. Hosszú levelet írtam neki, a
melyben nem kértem tőle semmi határozottat, de feltártam előtte a
helyzetemet. Feleletül egy drága imakönyvvel ajándékozott meg és a
lelkemre kötötte, hogy ne csüggedjek, bízzam a magasságbeliekben, és
minél több megpróbáltatásban van részem, annál inkább örvendjek rajta,
hogy az ég méltónak talál a megpróbáltatásra. Egyébként, ha a gyermekeim
nagyobbak lesznek, el fogja helyezni őket a pártfogása alatt álló árva-
és szeretet-házakban.

Tovább is reménykedtem Szent Mártonban, de minthogy a gyermekeim nem
várhatták meg kenyér nélkül azt az időt, a mikor Vazul bácsi majd
elhelyezheti őket, egy igen nagy dologra határoztam el magamat:
fölkerestem Róza nénit.

Róza néni már meglehetősen távoli rokonunk, de egyedül álló öreg
asszony, a ki jövedelmének a tizedrészét se tudná elkölteni, ha ugyan
mindenáron el akarná költeni, a mi eszeágában sincs. Úgy gondolkoztam,
hogy Róza néni, ha segíteni akar rajtam, ezt egy cseppet se fogja
megérezni, mert hogy a jövedelméből ötven vagy ötvenegy ezer forintot
tesz félre, ez ugyan mindegy lehet neki. De Róza nénivel megjártam. Nem
tudom: sirjak-e vagy nevessek-e az esetemen?

A mint tudod, Róza néni egy szeszgyároshoz ment férjhez, a ki hogy a
hasznost összekösse a kellemessel, egy kissé uzsoráskodott is. De csak
polgári házasságot kötött vele, mert hát a házasság másképpen nem volt
lehetséges, kettőjük vallásának a különbözőségénél fogva. Nos, Róza
néni, mióta özvegyen maradt, le akarja vezekelni, nem az uzsorát, hanem
a polgári házasságot. Azért elhatározta, hogy azt a szép vagyont, a
melyet az öreg szeszgyáros vagy félszázadon át verejtékes munkássággal
és még keservesebb uzsorával harácsolt össze, az egész szép és azóta
jócskán megnövekedett vagyont, – mert más rokonság híján mindent a néni
örökölt, a ki a vagyont nemcsak hogy nem kezdte ki, hanem a jövedelem
félredugdosásával meg is kétszerezte, – tehát Róza néni elhatározta,
hogy vezeklésül ezt az egész kincset szent czélra fogja hagyni: egyházi
czélokra. Az ilyen hagyomány természetesen nem lehet elég nagy, az ilyen
vagyont nem lehet eléggé megnövelni, mert különben attól kellene
tartani, hogy a csekélyebb összeg az égieket nem fogja megengesztelni.
Szóval Róza néni egy fillért se vonhatott el a szent czéltól, s nem
segíthetett a gyermekeimen.

Utóljára családunk büszkeségénél, Ernő bárónál kopogtattam. Ernő báró
igen távoli rokonunk. Azt mondhatnám: már olyan távol van tőlünk, mint
maga a jó Isten. De azért felelt a levelemre. Gyönyörű levélpapiroson,
és olyan gyöngéden, hogy el kellett érzékenyednem. Csak az arisztokraták
képesek ilyen gyöngédségre.

Az eredmény azonban ugyanaz, a mi az uzsorás vallásos özvegyénél.

Megjegyzem, hogy nem csüggedtem, és egyre reménykedtem Szent Mártonban.

De most már Szent Mártonban se reménykedhetem többé. Vazul bácsi, a mint
bizonyosan olvastad, meghalt, miután előbb mindnyájunkat kitagadott. Azt
írta a végrendeletében, hogy semmit se hagyhat a rokonságára, mert már
életében érdemünkön felül gondoskodott rólunk.

Most már nincs más választásom, mint hozzád fordúlni.

Az egyetlen élő lényhez, a kinek kifogása lehet ellenem.

Az egyetlen élő lényhez, a ki azt képzelheti, hogy vétkes vagyok vele
szemben.

Még egyszer bizonykodom, hogy nem vétettem ellened, hogy nem tehettem
érted semmit, hogy ha meg se mozdultam a segítségedre, ez nem azért
történt, mintha megtagadtalak volna, mintha nem viseltettem volna
irányodban testvéri érzéssel, hanem csak azért, mert tehetetlen voltam…
ladik, melyet előbb az egyik, utóbb a másik dereglye vitt magával.

Hogy magamban sohase itéltelek el, hogy sohase voltam irántad rideg
szívvel, csak részvéttel és szánalommal, úgy hogy most nyugodt
lelkiismerettel kunyorálhatom a te részvétedet és szánalmadat, ezt csak
egy vallomással bizonyíthatom, a mely talán eleget fog mondani neked a
multamról és a jelenemről.

Olvastál valaha bizonyos Alvingnéról? Én tovább megyek, mint ez az
északi asszonyság. Forró könnyeket hullatok azon, hogy mind e mai napig
becsületes maradtam.

Ha nem ismersz el testvérednek, könyörülj meg a gyermekeimen!

_Márta_.


II.

Kedves Márta!

Te segítséget kérsz tőlem. Segítség helyett tanácscsal állani elő, ezt
megtehetik az egyházfejedelmek, a nagyurak és azok, a kiknek a tekintete
mindig az égen csügg, de az olyan valaki, mint én, a kinek meg kellett
kóstolnia minden szégyent és minden nyomorúságot, tanácscsal csak akkor
áll elő, ha segítséget is nyujthat.

Tehát, ha tanácscsal kezdem, ez azt jelenti, hogy egyebekben is
szolgálatodra állok.

A tanácsom pedig az, hogy ha a mai naptól fogva elfogadod az én segítő
kezemet, azért még ne függeszd fel az elveidet. Elveid fentartásával is
rá bizhatod magad a testvéredre, nem kell hozzá idomulnod.

Akármit mond Alvingné: az erény a legszebb fényűzés a világon. Persze
ezt a fényűzést nem minden szegény engedheti meg magának.

Nekem le kellett mondanom róla, pedig szebb fényűzésnek tartom, mint az
illatszeres fürdőt. De ha lemondtam róla, még ma is valami nosztalgiát
érzek utána.

Aztán az én példám ne ejtsen tévedésbe. Az anyagi boldogulás nem mindig
attól függ, hogy az erkölcs kérdésében milyen álláspontra helyezkedünk.
Az anyagi boldogulás a legtöbbször attól függ, hogy élére tudjuk-e rakni
a garast?

Én hamar átláttam, hogy élére kell rakni a garast; a férjed,
akármennyire értett a reuma gyógyításához, nem látta át. Ámbár talán nem
volt mit meggazdálkodnia szegénynek. Elég az hozzá, az anyagi boldogulás
kérdése olyas valami, a mit soha se kell összezavarni az erkölcs
kérdéseivel.

A gyermekeid nyugodtan elfogadhatják a testvéred segítségét, akárki is
ez a testvér.

Már csak azért is, mert az én vagyonomat azok az önzők hordták össze, a
kik hogy minél több örömük legyen, a családalapítás gondját nem akarták
magukra vállalni. Illő, hogy ennek a vagyonnak egy kis hasznát vegyék
azoknak a könnyelműeknek a gyermekei, a kik sok örömről mondottak le
azért, hogy családot alapíthassanak.

Szerető testvéred, a ki vár:

_Lidia_.



ELSŐ SZERELEM.

– Velem – szólt Lippay, mikor rá került a sor – sohase történt semmi
érdekes. Ezt a jó szerencsét (mert azt tartom, a legnagyobb szerencse,
ha az embernek egyátalán nincs története) talán nemcsak a gondviselésnek
köszönhetem, hanem egy kissé magamnak is. Mindig fáztam a drámai
jelenetektől meg a regényes helyzetektől, és mindig bölcsen kitértem
azok elől az alkalmak elől, a melyek a regényhez vagy a drámához
vezetnek.

De egyszer, kilencz esztendős koromban, mégis részt vettem egy drámai
jelenetben; azt mondhatnám, hogy ennek a drámai jelenetnek a
főszereplője voltam, sőt nem csupán a főszereplője, hanem egyszersmind
az intrigánsa, az előidézője.

Tulajdonképpen ekkor is inkább csak megakadályoztam a drámát vagy a
regényt. De a mit tettem, szerelemből tettem; azért, ha már rajtam a
sor, elmondom az esetet, szerelmi kaland gyanánt.

Nyolcz esztendős koromban a szüleim, a kik egy alföldi pusztán laktak,
elvittek a felvidék egy nagyobb városába, a nagyanyámhoz, és egy évig
nála hagytak, hogy német szót tanuljak.

A nagyanyám főképpen egy kis nyugdíjból éldegélt; a gyermekei is
segítették, de a mellett, a mig nagyon meg nem öregedett, kosztos
diákokat tartott. Úgy volt, hogy én is ilyen kosztos fiú leszek; de
inkább princzecske voltam, a kit gondosan elválasztottak a nagyobb
kamaszoktól. Ezek az utczára néző szobákat foglalták le; én a nagyanyám
és Berta néném szeme előtt maradtam, a ház másik traktusában, s külön
szobácskát kaptam, melynek ablakai a kertre nyiltak.

Berta néném nagyanyámnak a legöregebb leánya volt, s akkor harminczöt
éves lehetett.

Hogy azt a cselekedetemet, a melyet elbeszélek, teljesen
megmagyarázhassam, el kellene mondanom, milyen rendkívül érzékeny lélek
s a mellett milyen nagy erkölcsi szigorúság, micsoda hajthatatlan
akaraterő és milyen különös, minden regényességet meghaladó
önfeláldozási készség, mennyi jóság és a mellett mennyi lelki bátorság
lakott ebben az én öregkisasszony nagynénémben. De ha elmondanám az őt
jellemző dolgokat, nagyon sokáig tartana az elbeszélésem. Azért csak azt
említem meg, hogy Berta néném mindig kész volt harczra kelni azokért, a
kiket szeretett, de ezekkel szemben is kész volt minden küzdelemre
azért, a mit jónak és helyesnek tartott. És ehhez még csak annyit fűzök
hozzá, hogy gyermek létemre is tisztában voltam Berta néném jellemével,
és ez alkalommal is jól számítottam, a mikor ő rá számítottam.

Berta néném varrónő volt, még pedig nemcsak nagyon dolgos, hanem nagyon
ügyes varrónő. A város legszebben öltözködő hölgyei nála csináltatták a
ruháikat, s mindig el volt halmozva megrendeléssel. Bár fáradhatatlan
volt – Istenem, hányszor hallottam, hogy a varrógépe egész éjszaka
kattogott! – egyedül nem is győzte volna elvégezni a sok megrendelt
munkát, azért mindig dolgozott nála két-három kisegítő varrónő.
Azonkívül tanította is a varrást és a szabást, és nemcsak olyanoknak, a
kik a varrásból akartak megélni; abban a nagy szobában tehát, a melyet
varróműhelyül használt, mindig hat-nyolcz leány dolgozott, a kik között
voltak jómódu kisasszonyok, de persze még több »szegény, de jó házból
való« lány.

Hogy Kovács Ilona melyik osztályba tartozott, az utóbbiak vagy az
előbbiek közé-e, tanuló volt-e egyátalán, vagy a kisegítő varrónők
egyike? – nem tudom, ez akkor nem érdekelt. Elég az hozzá, azok között a
leányok között, a kik nap-nap után ott varrogattak a Berta néném
szobájában, volt egy Kovács Ilona nevü, és én szerelmes voltam ebbe a
Kovács Ilonába, olyan szerelmes, mint azóta senkibe soha.

Gyönyörű, nagy, szőke leány volt; húsz vagy huszonegy esztendős. Az
alakját bizvást mondhatnám vénuszinak, mert bár akkor a szemem e
tekintetben még nem volt gyakorlott, és még nem tudtam, hogy Junóra és
Vénuszra mikor szokás hivatkozni: azt, a mivel kapcsolatban ezeket a
mitológiai istenasszonyokat mindennap emlegetjük, már akkor is
méltányoltam. Határozottan emlékszem, hogy különösen az tetszett rajta,
a mit akkor magamban így fejeztem ki: mennyivel kövérebb a többi
leánynál! De az arczát is nagyon szépnek találtam, és azt hiszem, hogy
nem láttam rosszúl. Tejfehér bőre volt, piros szép szája, formás
orrocskája, nevető kék szeme, és tömött, sűrű, nagy haja; azóta se
láttam dúsabb szőke hajat. A tekintetére is jól emlékszem, olyan nyájas,
édes volt; és sokáig, ha szép időben az égboltra pillantottam, ennek a
derűjéről mindig Kovács Ilona jutott eszembe. A mikor nevetett, két
gödröcske támadt gömbölyded arczán; és sokat nevetett: abban a kis
társaságban, a melyet én egy kuczkóból, könyvvel az ölemben
szemlélgettem, ő volt a legvidámabb és leghangosabb leány. A hangjára is
emlékszem; az is olyan kedves volt, mint ő maga, mert kedves volt,
mindenki szerette. Mondom, szép és bájos leány volt; azóta láttam
egyszer a leánykori arczképét, s ezen az arczképen csak a divatjamult
ruha czáfolt rá régi lelkesedésemre: nem kellett szégyenkeznem az első
lángom miatt.

Az a szerelem, a melyet Kovács Ilona iránt nyolcz és kilencz esztendős
koromban éreztem, határozottan érzéki szerelem volt. De olyan heves
érzés, a milyen – csak az érzéki szerelem lehet.

Közfelfogás szerint a gyermekben az érzékek még szunnyadnak, sőt egész
gyermeknevelési rendszerünk ezen a tételen alapszik. Valószinű, hogy sok
esetben így is van, de azt már nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek
minden esetben így kellene lennie, mert akkor a kivétel nem volna több,
mint a mit szabályosnak mondanak. Sőt azt hiszem, hogy az érzékiség
ébredezése már a legzsengébb korban, úgyszólván mindjárt az élettel
megkezdődik; a természet ebben a pontban nagyon is kegyes volt az ember
iránt. De nem akarok se általánosítani, se a tudósokkal vitatkozni, csak
magamról beszélek, s meg kell vallanom, hogy a mióta az eszemet tudom…
szóval, én nem emlékszem olyan időre, a mikor az érzékiség szunnyadt
volna bennem.

Engem nem kellett felvilágosítani; hasonlóan azokhoz a mitológiai
halandókhoz, a kiket az istenek az elemek és más természeti jelenségek
formájában látogattak meg, a levegővel szívtam magamba, vagy magától a
napfénytől kaptam a felvilágosítást. Elevenebb eszű gyermekeknél,
különösen ha falun nőnek fel, gyakori ez az eset.

Tehát igenis, érzéki szerelemmel szerettem Kovács Ilonát. Szerettem
volna csókolni, ölelni; gondolhattok, kedves czimboráim, a mit akartok.
Vágyódtam arra, a miről tudtam, és vágyódtam arra is, a miről már nem
tudtam, a mit csak sejtettem, de a mi ismeretlen volt előttem. Vágyam
nem igen különbözött a felnőtt ember vágyától; a gyermek csak annyira
jelentkezett bennem, hogy szenvedélyem tétlen és néma maradt. Inkább
meghaltam volna, mint hogy eláruljam a titkomat, de szenvedélyem azért
nem volt kevésbbé heves.

Egy szobában lenni Kovács Ilonával, olyan kellemes érzést okozott nekem,
a melyet minden földi jónál jobbnak találtam.

Senki se tudta, hogy mért olvasgatok, mihelyt szabad időm van, órák
hosszat a varróműhelyben, és senki nem is gyanította, mit keresek ott,
de csöndes kis fiú voltam, a ki nem sok vizet zavart, nem törődtek
velem.

Nos, ez a Kovács Ilona, a ki olyan volt, mint az egészség tündére, s a
ki egész nap nevetgélt, csacsogott és mulattatta a többi fiatal leányt:
szerelmes volt – érzelgősen szerelmes volt – egy Gerzson nevű
fiatalemberbe.

Olyan érzelgősen szerelmes volt, hogy valahányszor kettesben maradtak
Berta nénémmel – én természetesen nem számítottam – folyton sirdogált.
Később aztán, ha másvalaki jött be a szobába, megint vidáman nevetgélt,
de mikor az egyetlen bizalmasa előtt kiönthette szive bánatát, egyszerre
könnyek árjává változott át.

Berta néném azok közé tartozott, a kiknek az egyéniségében van valami, a
mi szinte mágnesként vonja magához a bizalmasságokat. Nagyon érzékeny
lelkénél sokan ösztönszerüen keresték a megértést; szigorúságától okos
tanácsokat vártak. Ő volt a letéteményese és tökéletes biztonságot
nyujtó safe depositja a lányok összes bajainak és más idegen hölgyek
keserveinek; még a vadidegenekben is bizalmat keltett, s zárkozottnak
ismert lelkek is nála keresték, ha nem is a bajból kivezető tanácsot,
legalább a meghallgatást, a részvétet, a mi majdnem annyira jól esik,
mint az, hogy az ember hangosan szólhat a bajáról s nem kénytelen tovább
is csak fojtogatni a keserüségét.

És Berta néném szivesen fogadta ezeket a közléseket. Olyan érzékeny
szivü volt, annyira át tudta érezni a bizalmas lélek baját, hogy szinte
átvett valamit a mások szenvedéséből; azonkivül jól esett neki, ha
megfogadták a tanácsát, és a jó útra téríthetett egynéhány már-már
ingadozó lelket.

Egészen szabadon beszéltek előttem, mert azt hitték, hogy még nem értem,
mit beszélnek. Mintha egy kis macska nyujtózkodott volna a szobában, úgy
nem ügyeltek rám.

Így megtudtam, hogy Ilona halálosan szerelmes a Gerzson nevü
fiatalemberbe, de a szülei semmi szín alatt nem akarják megengedni, hogy
ehhez az emberhez menjen feleségül. Sokszor elsírta, hogy nem tudja, mit
csináljon. Nem tudna élni, ha Gerzsontól el kellene szakadnia; és
megvallotta, hogy ha másképpen nem boldogulnak, képes volna, kész volna
arra is, hogy elhagyja a szüleit, s kövesse ezt a Gerzson nevü
fiatalembert a bizonytalanságba. Minduntalan elpityeredett, s egyre azt
jósolgatta, hogy ennek nagyon, de nagyon rossz vége lesz.

Berta néném, a ki különben mindig a szerelmesek pártján volt, igyekezett
Ilonát vigasztalni. Kötelességének tartotta mindent elkövetni, hogy
lebeszélhesse az elkeseredett leányt azokról a lázadó szándékokról, a
melyeket ez előtte nem titkolt el. Fáradhatatlanul magyarázgatta neki,
hogy a nő sorsa: a türelem és a szenvedés, s ha nem győzhet türelemmel,
nem marad más választása, mint belenyugodni a szomorú sorsba – és
megmaradni a helyes uton. Nagyon sokat tudtak beszélni erről, s ha nem
is értettem mindazt, a mit mondottak, tisztában voltam a helyzettel.

Ismertem jól ezt a Gerzson nevü fiatalembert. Gerzson úrnak nem volt
szabad az Ilonáék házába járnia, s hogy mégis beszélhessen a
szerelmesével, minduntalan megleste az utczán. Nem a mi házunk közelében
tetté, mert ezt Berta néném nem tűrte volna el, de nekem, a ki folyton
az Ilona nyomában őgyelegtem, nem volt nehéz megtudnom ezeket a titkos
találkozókat. Eszük ágában se volt, hogy voltaképpen Ilona körül
kastankodom; meg se láttak. De én láttam őket, és ha nem is mutattak be
neki, látásból igen jól ismertem a Gerzson nevű urat.

Ismertem és iszonyúan gyűlöltem. Sokat adnék érte, ha ma is úgy tudnék
gyűlölni valakit, mint a hogy ezt az embert gyűlöltem, a ki nekem örökre
csak egy név meg egy figura maradt. Nem tudtam megérteni, hogy ugyan mit
lehet szeretni rajta, s szerettem volna megölni. Terveket kovácsoltam,
hogy, ha majd nagy leszek, csakugyan meg is fogom ölni, párviadalban.
Gyanítottam ugyan, hogy ehhez az öldökléshez sohase lesz elég erkölcsi
bátorságom, mert a szúnyogot is sajnáltam megölni, de az ábrándomról
sokáig nem mondtam le. Hogy addig is megboszulhassam magamat valamivel,
Gerzson urat magamban csak a Szőrös Majompofának neveztem.

Talán mulattatnálak benneteket, ha elmondanám, hogy micsoda eszméket
sugalt gyermekfejemnek akkori lelkiállapotom, de csak a cselekedetemről
akarok beszámolni.

Egy szép napon – ah, milyen szép, emlékezetesen szép nap volt ez! –
valami kevéssel a husvéti ünnepek előtt, Ilona azzal állott elő Berta
nénémnek, hogy a sok munkára való tekintettel, jó volna, ha ő éjszakára
is nálunk maradna. Már meg is mondta a szüleinek, hogy ma éjjel nem
mehet haza.

Megjegyzem, hogy az ajánlatban nem volt semmi szokatlan. Máskor is
megtörtént, kivált nagy ünnepek, s különösen karácsony előtt, a mikor a
temérdek megrendelésnek azonegy időpontra kellett elkészülnie, hogy a
kisegítő varrónők éjszakára nálunk maradtak, s éjfélig, hajnalig, vagy
néha reggelig is dolgoztak. De a többiek közül is sokan megtették ezt,
tisztára szivességből, csak hogy segítségére legyenek a jó Berta
néninek, a kit mindannyian nagyon szerettek. Ez az áldozat nem volt
valami terhes; minthogy sokan voltak, s a hányan, mind fiatalok,
rendesen valóságos mulatozás közepett, vigan és sebesen folyt a munka.

De Berta néném ez egyszer nem akarta elfogadni az ajánlatot. Feltünt-e
neki valami, gyanította-e, hogy Ilona ajánlata mögött valami meg nem
vallott gondolat rejtőzik, vagy csak szükségtelennek találta az önként
felajánlott kis áldozatot, s gyöngédségből nem akarta elfogadni? – nem
tudom. Elég az hozzá, köszönettel hallani se akart a dologról. Előbb
arra hivatkozott, hogy senkire sincsen szüksége, az áldozat fölösleges
volna, mert holnap délutánig úgyis mindennel elkészülnek. Később meg
azzal állott elő, hogy legfeljebb éjfélig volna érdemes dolgozni, semmi
értelme, hogy reggelig fenmaradjanak, éjszakára pedig nem tud ma helyet
adni Ilonának, mert azt a szobát, a hol a lányok ilyen esetekben aludni
szoktak, most családtagok foglalják el, a kik az ünnepre távolról
érkeztek, meglátogatni a nagymamát.

Ilona azt felelte, hogy mégis csak jobb lesz, ha a leginkább sürgetett
ruha, a melyikért másnap reggel ujra eljönnek, még az éjjel elkészül.
Éjfélig, vagy egy óráig elkészülhetnek vele, a mi pedig a helyet illeti,
majd a Sándorka szobájában fog aludni. Ott is van egy vendégágy;
Sándorka úgyis mindig a tábori ágyban alszik.

(Ez a Sándorka én voltam.)

Azt se tudom, hogy Berta néném miért változtatta meg az elhatározását.
Talán éppen az keltette fel a figyelmét, hogy Ilona kissé érthetetlenül
erősködik valamiért, a mi fölösleges? Talán neszét fogta valaminek s
hirtelen mást gondolt, azt, hogy: az Ilona érdekében helyesebben
cselekszik, ha nem árulja el, a mit észrevett, hanem azután őrködik?
Vagy még ekkor se gondolt semmi másra, csak egyszerüen kimélni akarta
Ilonát? Sohase tudtam meg. Berta néném később se beszélt velem erről a
históriáról, mert hiszen kis gyerek voltam. Akkor pedig, mikor már nem
voltam gyerek, akkor, szegény már nem élt.

Csak azt tudom, hogy utóbb megadta a beleegyezését, s úgy volt, hogy
Ilona éjszakára nálunk marad, és éjfél után, ha majd elkészültek a
ruhával, az én szobámban fog aludni.

Úgy rémlik, mintha Ilonának egy megjegyzése döntötte volna el a kérdést.
Mintha azt mondta volna, hogy a szülei furcsának találhatják, ha mégis
hazamegy, mikor ő még délben a kimaradását határozottan szükségesnek
mondotta. Hogy a szülei most nyugton vannak, mikor Berta nénémnél
tudják, de szeget üthet a fejökbe, hogy ő délben így, s este másképpen
beszél. De erre már nem emlékszem határozottan, ez akkor nem érdekelt.

Csak az érdekelt, csak arra gondoltam – nem tudtam egyébre gondolni –
hogy Ilona ott fog aludni az én szobámban.

És ettől a gondolattól, a gyönyörűségtől, a várakozástól, az édes
borzongástól és nem tudom mitől, egyszerüen kilelt a hideg.

Egyszerre fáztam és melegem volt; izzadtam és hideg veritéket
törülgettem a homlokomról. Nagyon furcsán viselkedhettem, de
szerencsémre, a sok dolog közepett nem vették észre.

Lázban vártam az estét, vagyis inkább az éjjelt; alig vártam, hogy
lefekhessem, mert féltem, hogy elárulom magam.

Elengedem nektek, hogy mit állottam ki, mit éreztem s mire gondoltam,
mig reszketve vártam a perczet, a mikor Ilonát éjszakai pongyolájában,
fedetlen karral láthatom!… csak a tényekhez tartom magamat.

Körülbelül éjfélig hallottam a varrógép kattogását, – dehogy tudtam
volna elaludni!… folyton hallgatóztam, – aztán hallottam, hogy
elbúcsúznak; behunytam a szememet, de csak félig, és mély alvást
tettettem.

Ilona bejött a szobába, egy darabig hallgatózott, aztán leült az
asztalhoz és levelet írt. Legalább egy óra hosszáig tartott, a mig írt,
olyan sok mondanivalója volt.

Már itt azonnal elmondom, hogy mi volt ebben a levélben. Tizenhat
oldalon kért bocsánatot Berta nénémtől azért, a mit elkövet. Gyalázatos
dolog, hogy a Berta néném tisztes házát használja fel istentelen
czéljára, de mégis reméli, hogy Berta néném jóságos szive megbocsát
neki, ismerve az ő sok szenvedését, és főképpen azért, mert hiszen nincs
más választása, mint a mit tesz. Elvégeztetett. Nem lehet másképpen. A
gyorsvonattal, a mely innen reggeli félötkor indul, el fog utazni azzal
az emberrel az ismeretlenbe. Az a kerten át lopózik be érte – szerzett
egy kulcsot a szomszédtól – s ki fogja emelni őt az ablakon; úgy megy
el, mint ha menekülne… Azért az ablaktáblákat majd jól beteszik, hogy
Sándorka meg ne fázzék. Nem lehet másképpen. Amaz a szüleihez nem jöhet
érte; nappal nem szöktetheti meg, mert már figyelik, s ő a hajnali négy
órát nem várhatja meg se az utczán, se valami szállóban; nincsen más
választása, az Isten látja a lelkét. Hát bocsássa meg Berta néném ezt a
gyalázatosságot, s a többi… mindezt igen részletesen írta meg, a
szükséges bő megokolással.

Nem tudtam elképzelni, hogy mit ír, de ez a kérdés nem is
nyugtalanított, csak nagyon türelmetlenné tett. Végre elkészült, s a
levelet ott hagyta az asztalon.

Aztán… aztán levetette a ruháit és lefeküdt, hogy addig is pihenjen
egy-két órát.

Azt hitte, hogy mélyen alszom; nem is gondolt rám.

Nos hát igen, láttam gömbölyű szép karját, fedetlen vállát és istennői
keblének halmait… láttam, és azt hittem, hogy talán nem is fogom túlélni
ezt a gyönyörűséget.

Hála Istennek, nem mondhatom, hogy a szerelmi multam üres vagy sivár
volna. Voltak kedveseim. De ilyen gyönyörűséget sohase éreztem többé.

Hogy hisz ez olyan nevetségesen kevés volt? Édes Istenem, az asztal
élvezete mindenekelőtt az étvágytól, s minden boldogság magától a
vágyódástól függ!

Ha még egyszer, csak még egyszer, ilyen vágyódásra és ilyen boldogságra
tudnék szert tenni!

Ő se sokat aludhatott; én nem aludtam egy pillanatig se.

Úgy három óra tájban, nagy meglepetésemre, felkelt és felöltözött. Aztán
leült egy székre és várt. Álmélkodva néztem félig lehunyt pilláimon át.
Egyszerre halkan kopogtak az ablakon. Odament az ablakhoz és kinyitotta.
Egy férfiarczot láttam, s megismertem Gerzson urat.

Egy pillanat alatt átértettem a helyzetet, s még abban a pillanatban
kész voltam az elhatározásommal. Cselekedtem; már a hogy gyermektől
telik.

Hogyan, a Szőrös Majompofa el akarja rabolni az én szép szerelmesemet?!
Hogy én őt sohase lássam többé?! Hogy én azt, a ki engem most ilyen
üdvözítő érzésben részesített, elveszítsem örökre?! Nem, azt nem
engedem.

És elkezdtem acsarkodni úgy, mint a kit ölnek.

– Ilona, jöjjön, siessen!… – szólt be az ablakon Gerzson úr.

De Ilona megrémült.

És a másik perczben már benn volt a szobában Berta néném, teljesen
felöltözve.

Csak a varrás tartotta fenn ebben a kései órában? Vagy már őrködött? Nem
tudom.

Olyan hamar jelent meg, hogy Gerzson úrnak nem volt ideje félrehuzódni
az ablak mellől, a mivel különben már nem sokat nyert volna.

Berta néném tehát, a hogy belépett a szobába, azonnal tisztában lehetett
mindennel.

Még csak körül se nézegetett, egyenesen hozzám jött, s mindenekelőtt
engem iparkodott megnyugtatni.

– Rosszat álmodtam! – szóltam álnokul. – Azt álmodtam, hogy rablók
törnek be hozzánk…

Ez annyira hihető volt, hogy az én viselkedésem nem is szorult további
magyarázatra.

S Berta néném nyomban a váratlan vendéghez fordult, a ki zavartan állott
az ablaknál.

Már nem emlékszem jól, hogy mit mondott neki. Csak a megszólításra
emlékszem:

– Tisztelt Gerzson úr!…

Meg arra, hogy valami ilyenformát mondott:

Neki semmi beleszólása a Gerzson úr dolgaiba, de ő itthon van, és az ő
fedele alól így nem távozik senki, a Gerzson úr kedvéért sem.

Gerzson úr makogott valamit, mentegetőzött, hivatkozott a bajaikra,
bocsánatot kért, s kijelentette, hogy visszavonul.

Annyira zavart volt, hogy megkérdezte: kimehet-e a kapun?

– Csak arra menjen vissza, a merre jött – felelt Berta néném.

Aztán, mikor Gerzson úr engedelmesen eltünt, Ilonát vette elő.

Ilona csak zokogással tudott felelni, de a levele eleget beszélt
helyette.

Majd ujra arról kezdtek beszélni, a miről már olyan sokat vitatkoztak.
Ez már engem nem érdekelt; hallottam mindezt elégszer.

S a következő perczben már az igazak álmát aludtam.

Nyomban elaludtam; nagy izgatottságomból hirtelen lecsillapulva s mélyen
megnyugodva; mint az, a kit végtelenül jóleső, kellemesen elszenderítő
érzéssel tölt el annak a tudata, hogy helyes, üdvös, jó dolgot
cselekedett.

És csakugyan cselekedetemnek messzire kiható következései lettek.

Berta néném ez egyszer nem hallgatott Ilona könyörgésére. Kötelességének
tartotta tudtára adni Ilona szüleinek, hogy mi történt, és teljesítette
a kötelességét. Ettől fogva Gerzson úr nem férhetett Ilona közelébe.
Szemmel tartották és végre végképpen elválasztották tőle.

Egy év mulva ugyanis – akkor én már nem voltam a nagyanyámnál – Ilonát
hozzá kényszerítették egy másik emberhez. Sírva ment az oltár elé,
hogyha ugyan nem erőszakkal vitték.

No és, azt kérditek, nem terheli-e a lelkiismeretemet, hogy – bár még
gyermekkoromban – egyszer mégis csak megakadályoztam egy szegény
leánynak a boldogságát?

Nem, nem terheli a lelkiismeretemet.

És pedig azért nem, mert néhány évvel ezután az esemény után Gerzson
urat nem tudom micsoda nagyon nem becsületes dolog miatt több évi
börtönre itélték. Sőt azóta már másodszor is ült.

Ilona pedig, ha sírva ment férjhez, lassacskán alaposan megbékélt az
urával. Hét gyermekük született, és ez nekem éppen elég.

Természetesen ma sem tudja, micsoda ismeretlen szerelemnek
tulajdoníthatja azt a nagy sorsfordulatot.

Pedig hát…

Ma már többszörösen nagyanya, de meglehet, ma is elpirulna, ha
véletlenül megtudná, hogy van valahol a világon egy negyven éves ember,
a kit egyszer olyan – semmi emberi szóval ki nem fejezhető –
gyönyörűségben részesített, a milyenben neki magának talán sohase volt
része.



BÜSZKESÉG.

Mialatt letámolygott a lépcsőn, mikor valahogyan kijutott az utczára és
aztán ment, ment, ment – nem volt magánál. Csak akkor tért magához,
mikor a hűvös szél át meg átjárta vékony, nyomorult ruháját és
összerázta a testét. Egyszerre meghallotta a víz locscsanását és
megpillantotta a piszkos, sárgás hullámokat. A folyó partján találta
magát.

De hiszen oly mindegy, hogy hol jár!

Hát csak ment előre tovább, akármerre.

Ujra eszmélni kezdett; hirtelen visszatért az emlékezete.

Tisztán látta maga előtt azt a rideg, fénytelen tekintetet, azt a
kegyetlen, rémesen mozdulatlan, öreg férfiarczot, mintha – mialatt a
halálitéletét hallgatta – külön-külön megnézte volna ennek a viaszszinű
arcznak mindenik redőjét. Ez az arcz akkor se lehetett volna
rettenetesebb, ha a homlokról felkunkorodó vékony, deres fürtök
egyszerre megannyi kígyóvá változnak át; az Apokalipszis rémképeiből
meredezhettek elő ilyen szörnyű arczok; így képzelhették a régiek a
Végzetet.

És mintha még most is hallotta volna a kisértetiesen mozdulatlan,
vékony, beretvaéles ajkak mögül elősuhanó, szinte suttogóan halk, s
halkságukban olyan dermesztően rémes szavakat:

– Végtelenül sajnálom, édes nagysád, de igazán lehetetlen!

Látta a kényszeredett, savanyú mosolygást, a mely sietett elbúcsúztatni
a kellemetlen látogatót… a mely őt végképpen kilökte az élnivaló emberek
közül!… A szivességnek azt az utolsó rongyát, a melyet ő az élők
világától kapott!…

Pedig olyan keveset kért tőle!

És ez volt az utolsó ember, a kitől még kérhetett valamit! A többiek, a
kikre gondolhatott, már valamennyien sorra lerázták a nyakukról. Ez volt
az utolsó, a kitől még kérhetett valamicskét, a kitől még valamit kérni
tudott!…

Hiszen, ha ki tudta volna nyitni a száját a teljes őszinteségre! Ha meg
tudta volna mondani neki:

– Hat hete, hogy éhezem… hogy éhezünk… nemcsak én, hanem az öreg
édesanyám is! Már a harmadik napja, hogy egy falatot se ettünk! Holnap
kilöknek bennünket a szobánkból és nincsen hová mennünk!

Akkor, akkor talán nem utasították volna el… ha egyebet nem, legalább
egy falat kenyeret kapott volna; az alamizsnát nem tagadták volna meg
tőle és az anyjától.

És már szorongatta a görcs a száját, hogy kizokogja ezeket a borzasztó
szavakat. Már ki akarta vallani szégyenletes titkát, már oda akarta
dobni a szemérem utolsó leplét is. Már felnyitotta száját… de a szó
elveszett remegő ajkán.

Nem birta kimondani.

Lehet, hogy így is csak egy pár napot nyerhettek volna. Még az is lehet,
hogy hiába zokogta volna el…

Ó, ha majd kitudódik a titkuk, – de ők már nyugodtan fekszenek utolsó
tiszta ruháikban, – akkor, akkor majd százan is találkoznak, a kik éppen
csak ezt várták! Hiszen ha tudták volna! És talán éppen azok fognak
sajnálkozni rajtok legjobban, a kik most a legjobban fáznak, ha őt, csak
messziről is megpillantják.

Ó, a halottnak mindig annál több a jóakarója, minél kevesebb jóakarója
volt addig, a mig élt!

De talán, ha vall – és olyan szerencsés, hogy a szavai hitelre találnak!
– nem űzik el egy kis könyöradomány nélkül. Hiszen, a mikor éppen csak a
száraz kenyérről van szó, az emberek még jók is tudnak lenni!…

Nem, nem lehetetlen, hogy ezen az áron – szemérme meggyötörtetésének,
kínszenvedésének az árán – csakugyan hozzá juthattak volna egy falat
kenyérhez. De még az is lehet, hogy hiába vetkőztette volna le a lelkét…
egészen… hogy hasztalanul alázta volna meg magát, a lehető legmélyebbre…

Mindegy. Milliók és milliók megtették volna ezt az ő helyében.

Megteszik ezt sokan, és akárhányan úgy teszik meg, hogy azután mindjárt
fölemelik a fejöket. Bátorságot ad nekik, majd, később, igazolja őket
maguk előtt az a meggyőződés, hogy minden élőlénynek joga van az
élethez.

Igaz, minden élőlénynek joga van az élethez.

És ő mégse birja megtenni, a mit milliók és milliók megtennének, a mit
talán mindenki más megtenne.

Úgy látszik, igazán nem élnivaló.

Mintha a természet is rá akart volna pirítani: egyszerre testi fájdalmat
érzett. Az összeszoruló üres gyomor a maga durvaságával figyelmeztette a
rest öntudatot, hogy ne feledkezzék meg róla. Kocsisnyelven,
ostorcsapásokkal adta a lélek tudtára, hogy ő követeli a maga jogait.

A vénleánynak eszébe jutott az a másik, – a tehetetlen öregasszony, az
édesanyja, – a ki otthon várakozik és most talán ugyanezt a testi
fájdalmat érzi. Az a másik, a ki szintén nem élnivaló. A ki őt ilyen
élhetetlennek nevelte; a ki éppen úgy érez és gondolkozik, mint ő.

Hadd várakozzék. Hadd reménykedjék még egy kis ideig. A mig reménykedik,
talán még ez a testi fájdalom se olyan marczangoló…

Úgyse sietős az, a mi ezután következik…

Hiszen ha meg tudná menteni, szegényt, ettől az undorító kíntól!…

Az anyjára gondolva, nem vádolta többé az élhetetlenségüket, hanem
elérzékenyedett a sorsukon.

Milyen keveset kívántak ők a világtól! Milyen kevésért imádkoztak hiába!

És milyen sokan élnek a világon, a kiknek fogalmuk sincs az ő
gyötrelmeikhez hasonló rémségekről! Milyen sokan élnek mindenfelé, a kik
egész életükön át ki nem mozdulnak azokból a kényelmekből, a melyekre ők
soha még csak nem is áhítoztak!… Hisz ezek mindig olyan messze voltak
tőlük, mint a legtávolabb eső világrészek!

A gazdagok világára gondolt.

Képek merültek föl előtte, valamely lázas félálom képei, s ettől a
látomástól nem tudta elvonni elfáradt, elernyedt, mind jobban lankadó
értelmét.

Már nem látta a piszkos hullámokat. Mint a Szahara csüggedt vándora, a
kit kétségbeesésében is izgatnak a jól ismert csalóka délibábok:
oázisokat, pálmaerdőket, gyönyörű szineket, ezüstből és aranyból épült
városokat látott – a melyek nem a káprázat, nem a felizgatott agyvelő
kegyetlen játékának az üres képei, a melyek megvannak a valóságban is,
de már nem az ő számára.

A fényűzést jóformán csak hírből, hallomásból, az olvasmányaiból, a
leginkább talán képes ujságoknak a gazdagság dicsőségét szolgáló,
hízelkedő rajzaiból ismerte. És most mégis a fényűzés képei jelentek meg
előtte.

Királynékat látott, a mint sétautazást tesznek a tengeren és a hajón
hajbókoló urak hódolatát fogadják. Gépkocsin száguldó, vidám, előkelő
párokat. Nagyúri szépeket, a kiknek mesés arczszínét és gyönyörtől
fáradt, álmos tekintetét halhatatlan festők örökítették meg csodálatos
vásznaikon. Tenniszező amerikai milliomos fiúkat, fehér ruháikban,
önérzetes tekintetű kisasszony-pajtásaikkal. Kis princzeket és
princzesszeket, a mint elkényeztetett, nagy kutyáikkal játszanak,
jóllakott, boldog, úri kutyáikkal. Főpapokat, érsekeket, a kiknek
nyugodt pillantásából kiolvasható a tudat, hogy jól sáfárkodtak, s a
gondjaikra bízott nyájat a felsőbb hatalom czéljainak megfelelően
vezérelték. Redfern bámulatos toalettjeit, a melyek a kiváltságos
hölgyek számára készültek, a melyeket azonban ezek kegyes engedelmével a
boltok és a képes ujságok előtt bámészkodó szegényeknek is meg szabad
csodálniok. Nagy férfiakat, a mint a rongyosok ügyeinek atyai elintézése
után nagy komolysággal lakomáznak. Hirneves szinésznőket, a kik vagyont
érő öltözetekben mókáznak az esti toalettben díszlő jómódúak előtt,
aztán a pazar világítású szinházból nem kevésbbé pazarul világított
szalonokba vonulnak, vagy haza, a minden jótól duzzadó, pöffedő polgári
kényelembe. Krikettező társaságokat; a mint nevetgélnek, mert hiszen
nincs más dolguk. Jóléttől, megelégedéstől sugárzó, egészséges, szép
arczokat: miniszterek, nagykövetek, bankárok feleségeit, leányait.
Nagyvagyonú szép mátkapárokat, bájos arákat, a kik belenevetnek a
világba, és vőlegényeket, a kik talán azért olyan öntudatosak, mert
alighanem ők teremtették a világot. Ünnepélyeket, bálokat, élőképekbe
összesereglő szépeket, asszonyokat, leányokat, a kik életnagyságú
portréikon a nyomorultaknak is megmutatják azt, a mi szépségükből
megmutatható. Világhírű énekesnőket, a kik nagyobb adót vetettek ki az
Egyesült-Államok lakóira, mint maguk az Egyesült Államok. Kelengyéket, a
melyek fenséges, de még csak ezután születendő pólyásbabák számára
készültek; mindenféle kelengyét: öreg szinésznők menyasszonyi ruháit, a
herczegkisasszonyoknak és a pénzfejedelmek leányainak összehordott
csipkéket és gyémántokat, az égiek tiszteletére készített drága
oltárterítőket. Százesztendős, gyönyörü arczképeket, szép és gazdag
úrnők hasonmásait, a kiknek az ükunokái is szép és gazdag úrnők. Daliás
tiszteket, a kik gondoskodnak róla, hogy a világon ne legyen semmi baj,
és ekközben rózsalánczra fűzik a sziveket, a sziveket!… Elragadó
hetérákat, a kik nem rejtőzködő szépségükkel és bátor elhatározásukkal
meghódították a világot, majd túlszárnyalták magukat a fellegvárakban
lakó angyalokat, és ezzel egy kis ezeregyéjszakai világot varázsoltak
maguknak. Izgatóan érdekes, bár kissé fáradt szemhéju kalandornőket,
vagy inkább bűvésznőket, a kik kiügyeskedték, hogy a félvilág mocsarából
fölfecscsenő sár semmi szennyet ne vessen uszályaik szélére, s akik
végül nábobfiút fognak maguknak férjül… nábobfiút, a kinek értelmét a
pénzkereső apa már előre elköltötte az életért való ideg- és lélekölő
küzdelemben. Tarka-barka, szines öltözetü, minden ékességgel pompázó,
virágos kertből virágos kertbe, gyönyörről gyönyörre röpködő, bájos és
tréfás alakokat, a kik csak mosolyognak és szeretnek, a kiknek a világ
egy roppant tánczterem.

És nekik éhen kell halniok!

A lefestett és kőből való szép női alakoknak képtárakat, múzeumokat,
palotákat építenek, és nekik éhen kell halniok. Hiszen ő csak egy csúnya
vén leány, s az anyja, az egy együgyü öreg asszony. Nekik tehát éhen
kell halniok.

Milyen drágaságok, mekkora vagyonok vannak a világon! Mi mindenre van
pénz! Mennyi pénz van a százezrekbe kerülő síremlékekre, mauzoleumokra,
szobrokra, képekre, gyüjteményekre, a fényűzés ezer meg ezer, előttük
nagyobbrészt ismeretlen holmijaira. De nekik – a kik csak annyiért
imádkoztak, a mennyiből tovább tengethetnék ezt a nyomorult,
nélkülözéssel és lemondással teljes életöket, nekik éhen kell halniok!

Milyen kevés kellett volna nekik, milyen kevés!…

Vannak, a kiknek mindenük megvan, a mi az életre igazán szükséges, és a
kik telhetetlenségükben mégis telekiabálják a világot a követeléseikkel.
Vannak, a kiknek minden baját csak a képzelődés okozza, a kik nem
becsülik meg azt, a miért ők hiába imádkoztak, és mégis annál többet
kívánnak, minél többet kaptak. Vannak, a kik elnyomottaknak,
kizsákmányoltaknak, kifosztottaknak mondják magukat, és a kiknek
mindenük megvan, a mire ők hiába vágyódtak: a becsületes keresetük, a
tisztes munkájuk, a kenyerük, a hajlékuk, a tűzhelyük, mindaz, a mit
nekik csak irígyelniök lehet!

Milyen gazdagok ezek a többi szegények, hozzájok, kettőjükhöz képest!

Hiszen kevesebbet már nem várhattak az élettől! Ő, ő maga milyen régen
lemondott róla, hogy igazi, egész életet élhessen! Fájt neki, hogy
megvetetten kell elfonnyadnia, hogy a sok millió asszony örömmel és
bajjal vegyes, de emberi sorsából nem vehette ki a részét, hogy a
szegénység eltiltotta attól, a mire az isteni rendelés küldte… fájt
neki, de milyen régen belenyugodott ebbe! Nem akart egyebet, csak
dolgozni hogy eltarthassa magát és az anyját. És ez a szegény öreg
asszony! A ki már nem óhajtott egyebet, csak hogy ne kelljen megérnie
azt az inséget, azt a véget, a legcsúnyább halált, s gyermeke
elpusztulásának rettenetes látványát!

Csak a száraz kenyérre vágyódtak; csak azért imádkoztak, hogy tovább
tengődhessenek.

És ezt se tudták kikönyörögni a sorstól. Még ezt se tudta elérni, minden
dolgozó készségével, lelkének minden erőfeszítésével!

De hát miért is kapaszkodtak ehhez a nyomorult élethez, ehhez a
tengődéshez, miért?!…

Miért?

Hát azért, mert akárhogyan el voltak nyomorodva, bennök is volt valami
kis élet, a mely tovább szomjazta az életet! Mert akármilyen nyomorult
volt is a sorsuk, azért mégis élt bennök valami, a mi őket is hozzáfüzte
az egész teremtéshez. Mert nap van az égen; mert este csillagok jönnek
fel; mert az ő tüdejöknek is jól esik a levegő; mert… ó, milyen szépek
ezek a virágzó almafák!…

És mégis… ha véletlenül egyedül áll a világon, milyen régen
beletemetkezett volna már ezekbe a piszkos hullámokba!…

De magára hagyhatta-e az anyját?! A szegény, tehetetlen öregasszonyt?!

Az utolsó pillanatig azt remélte, hogy mégis eltarthatja.

És képtelen rá.

Vajjon nem követett-e el mulasztást? Vajjon nem önmagát kell-e vádolnia,
ha ennyit se tudott elérni?

Bizonyára az ő élhetetlensége, az ő tehetetlensége, ha idáig jutottak.
Az ép, erős kezü, negyven éves leányé. Vannak lázadók, a kik hasonló
átkok közepett, sokkal többet kivájnak maguknak, pusztán az akaratuk
erejével. És milliók meg milliók, kevésbbé fegyverzettek, mint ő, a kik
kiküzdik mindazt, a mit, úgy látszik, csak tőle tagadott meg a sors.

De tehet-e róla, ha ennyire élhetetlen?! Ha nem tud megalkuvó lenni,
mint, ki tudja, hányan amazok közül?!…

Megtette, a mi tőle telt. Sok férfi, a ki nem is a legközönségesebb
szellemi hatáskörnek örvend, félannyit, negyedrészannyit se tanult, mint
ő, csak azért, hogy a legszerényebb helyzetben, ha nem is éppen kézi, de
mégis csak napszámos-munkával kereshesse meg a legszükségesebbet.

Megpróbálta hasznát venni minden képességének; árúba bocsátani
garasokért, a mit lelkében a legkülönbnek tartott. Írni akart. A lelke!…
a lelke nem kellett senkinek! Úgy látszik, nem volt tehetsége. Megadta
magát sorsának. Nem erőltette, hogy megbecsüljék.

Elvállalta azt a munkát, a mit éppen kapott. Igyekezett megfelelni a
kötelességének becsületesen A véletlen rossz emberekkel hozta össze.
Kitúrták ebből a szegényes keresetéből is, mert nem találták kedvesnek.

Tehet e róla, ha nem kedves, nem tehetséges és nem tud megalkudni
mindennel, akármivel?!

Azért már nem volna joga élni?! Ő volna az egyetlen, a kinek nincsen
joga élni?!

Mindenesetre valami szerencsétlen kivételnek született.

Mert most már nincs tovább. Nincs tovább, minthogy nem birta kimondani:

– Éhezünk!

De hát ez a szemérmesség, vagy talán büszkeség, nem ostobaság-e?

Azok, a kiknek joguk van élni és a kik élni akarnak, az okosak, szükség
esetén nem szégyenkeznek, hanem elvetnek maguktól minden álszemérmet.

És ő, ő nem birta kimondani ezt az egy szót, hogy:

– Éhezünk!

Úgy kell lennie, ez a szemérem, ez a büszkeség: ostobaság!

De hát ez az ostoba büszkeség nem egy nemes érzésből fakad-e?! Nem
ugyanabból a nemes érzésből fakad-e, a mely megalkotta az egész
társadalmi rendet, azt a világot, a mely most, ime, kilöki őket
magából?! Nem az erkölcsből, az igazságosságból, a társadalmi életnek a
vadállati élet fölé helyezkedéséből eredt-e?! Abból a – javunkra mindig
szivesen vállalt – hallgatag köz-szerződésnek becsületes, a rovásunkra
is következetes megtartásából, hogy az élethez való ragaszkodásunk
természeti jogán sem követelhetjük mástól azt, a mivel ez a más nem
tartozik nekünk?!… Nem követelhetjük, hogy az összesség helyett, a rabló
erőszakosságával s a véletlenül szembejövőnek támadó vadállat
oktalanságával ezt a mást vonhassuk felelősségre?!…

Ez az ostoba büszkeség nem ugyanabból az igazságérzetből származik-e, a
mely a más jogát is tiszteli, nem csupán a magunkét, s a melynek a –
többi természeti erőéhez hasonló – maradandósága ezer éveken át a javak
nagy sokaságát adta az emberiségnek, a javaknak azt a sokaságát, melynek
gyümölcseit a legmohóbban azok élvezik, a kik a gyakorlatban nem
ismernek el más jogot, csak a tulajdon jogaikat és mindenekelőtt az
élethez való jogot, ha ez véletlenül az övék?!…

Ám legyen akárhogyan. Ám legyen ez a büszkeség merő, menthetetlen
ostobaság. Nem tud másforma lenni. Ilyennek született, vagy ilyennek
nevelték.

Ostoba; nem élnivaló.

Hát Isten veled, gyönyörü világ!

Mert most már nincs más választás, mint: elmagyarázni a tehetetlen,
szegény öreg asszonynak, hogy fel kell kötniök magukat két szögre…

Csak öt percz lesz az egész. Aztán mindennek vége.

Komoly könyvek mondják, hogy az emberiség életében soha se történt
szörnyűbb dolog, mint Damiens kivégzése.

De mi volt Damiens kivégzése ehhez az öt perczhez képest?!…



VEGYES KIADÁSOK.


I.

_Bécsi Rolla – Wislotzky Antenor herczeg nagykövet úr ő
kegyelmességének_

_Aix_.

Ugyan, ugyan, ugyan!

Remélem, a gyanusítás nem komoly. Mert megharagudnám.

Különben a legjobban azt csodálom, hogy egy olyan, minden olajjal
fölkent vén emberismerő, mint maga – szeretett édes kis Malaczom! –
beugrik egy olyan vieux jeu és épp azért mindenünnen kikopott, agg
intrigánsnénak, mint a milyen ez a maga regényíró barátnője.

Hát már a rókát is be lehet csapni?… És még gerleturbékolás se kell
hozzá, csak hollókárogás?!… No lám, no lám, és én ezt nem tudám!

Figyelmeztetem, barátom, hogy ennek a nőnek a lelke is czementből,
lószőrből, kocsifestékből, papier-machéból és gummiból való, mint a
foga, a haja, a szemöldöke, a mosolygása, et toute la lyre!…

Oroszországban felismerték ennek a hölgynek a jeljemét, de ezzel nem
dicsekszik. Ámbár meglehet, hogy már el is felejtette, mert a szóban
forgó esemény még az ó-korban történt. Elég az hozzá: Oroszországban
alantas közegek udvariasan a határra szállították, s azóta semmiféle
ifjú nagyherczeg hívó szózata nem bírhatja rá, hogy visszatérjen
gyermekreményei és bánata tanyájára.

Anno egyben Poroszországban is leleplezték. (Fuj, minő látvány!) Ennek
az esetnek a részleteit nem tudom, de azt igen, hogy akkor Poroszország
még nem volt Németország.

Most szivárványszinűre festette a haját, a fogait kikeféltette, egy
bájos mosolylyal elfelejtette az egész világtörténetet, s azt hiszi,
hogy megint fiatal.

Hát tudja, ha neki ebben öröme telik, s ha – ó, istenem! – találkoznak
jó házból való, de rosszúl nevelt fiatalok, a kik a jezsuita-iskolából
jövet, elhiszik neki, hogy Marsalánál nem volt markotányosné: hát nekem
mindegy, áldásom rájok! De ön, Apám!…

Ön, a kihez képest Metternich csak egy üres fejű pozőr volt!… Ön, a ki
megjavította a Talleyrand iskoláját!…

(– Hízeleg! – gondolja az én kis Malaczom.)

Nem, nem hízelgek. Legyünk egészen őszinték: ön, a ki nagyobb briganti a
világ minden Musolinojánál!…

Tudom, hogy mit fog mondani.

Először is, hogy: ha Aix-ben Diane de Lorge kisasszonynyal szemben
elmulasztották azt a köteles elővigyázatot, a melyet Oroszország a
szükséghez képest alkalmazott: mi köze hozzá önnek? Ön nem zsandár.

Másodszor: ha Diane de Lorge nem talál elég tanítványt, – jó házból
való, jezsuita-iskolából jött, sanda nézésű ifjakat, a kiket az »Ars
amandi«-ra oktathatna – ám írjon regényeket, mit bánja Ön?… És ha
megírja emlékiratait a trójai falótól tegnapig, a melyek a
tizennyolczadik század történetének bizonyára nem egy homályát derítenék
fel, Ön a regényt soha se fogja valóságnak nézni, a mint a tehenet nem
nézi fülemilének, mi?

Tehát harmadszor: énekelhet öntől ez az elfáradt Diána akármit, ez sans
conséquence. Önt ezek a hőskori, minden csatatüzet diadalmasan kiállott
bájak nem fogják elszédíteni, kivált mikor kúrát tart. Végre is, ha az
ember nem éppen most jött a jezsuitáktól, a képzeletbeli szépségek s a
tiszteletreméltó multat jelző bájak nem gyorsítják a vérkeringést. A
mivel nem akarok rosszat mondani; ez csak természetes, nem igaz? De nem
mondok többet, mert megint azt hiszi, hogy hízelgek.

Szóval: az én imádott kutyám a történelem itélőszéke helyén s a
történelem pártatlanságával hallgatta végig a sárgára pingált agg kakadu
fecsegéseit. Nem is hitte el a szemenszedett hazugságokat, melyeket a
csalásnak és rágalmazásnak ez az arany érdemjeles veteránja a szegény
Rolláról karatyolt össze, de…

Igen, de!… És itt fekszik a mopszli eltemetve.

De: jól esik egy kicsit malicziózusnak lenni és gúnyosan mosolygó
kételkedéssel gyanusítani meg a szegény Rollát. Vagy talán azt hisszük,
hogy: hátha van némi alapja a sok szamárságnak?!

Az asszonyi hiuságom azt sugja, hogy kegyes herczegem szégyenli – tehát
letagadja – de bármilyen tréfásan, ingerkedően mondja, egy iczi-piczit
komolyan gondolja, hogy: ej, ej, hátha ez a kiérdemült Seherezáde
ezeregy hazugsága között igazat is potyogtatott el?!…

Féltékenyek vagyunk?

Ez olyan megtisztelő volna, hogy a többit, illő felháborodás után,
megbocsátanám.

No lám, no lám!

Köszönöm a jóindulatnak ezt a jelét, s intézzük el »a többit«.

Köztünk, herczegem, van egy megállapodás. Ez volapükül így hangzik:
Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent
megmondani.

Állok elébe.

Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja
magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem.

Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus
házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt,
mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha
tudná, mennyire vigyáz rám!

Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb.

Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít,
hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha
belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem
tér.

Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s
másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb
kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy
mellékszereplője vagyok.

Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt
másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel.
Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban.

Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt.

Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből
és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni,
egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít,
hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit
egyszerűen imád.

Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete
türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak
megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a
következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával
szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának
s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a
szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott
malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges.

Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal,
nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e
barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban,
igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha
pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna
bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se
szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már
bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval
Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt
kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék.

Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a
meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda
megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte
kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot
tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla
semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad
alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival.

Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis
helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az
előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is
belekeveredtem a dologba.

Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló
nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után
betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem
gondoltunk rosszra.

Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint –
mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek
olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«.

Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele
polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a
magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk
foglalkozik.

Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább
igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál
beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és
görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az
ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása
ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor!

Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak
velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni,
hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden
kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a
tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni.

Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából.
A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken
halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú
csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk
feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy
bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg,
hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét,
ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« –
szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel.

A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg
kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam
magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte
meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg
társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen
a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a
hámból. És pont.

De Magdába belebujt az ördög.

Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte
irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán
vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap
egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy
elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én
még csak nem is gyanítottam semmit.

A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte
czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében,
a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se
volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött,
attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte.

Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem,
tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért.
Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom –
helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága
gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő
megtisztelő érdeklődését.

És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent.
Utóljára is nevetnem kellett az eseten.

A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója
érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el:

Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van
szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap
körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az
istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen.
Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is
igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát.

Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást
állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden
van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte
csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van
berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!…

Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli
gondolat villan át az agyán.

Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és
tisztességes érzésből fakadt.

Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy
a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy
vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár
másról van szó.

Azt mondta magában:

– Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét
kelti. Legyünk igazságosak.

Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit
tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra,
tiszta ingre, s a többi.

– Legyünk igazságosak – ismételte.

Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette
néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást
használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a
borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt.

Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a
reverendája zsebébe.

Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár
búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér.

Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor
felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt.

Ennyi az egész; a többi szin hazugság.

  Si cette histoire ne vous amuse,
  Nous allons la, la, la recommencer…

Tréfán kivül egészen az öné

hű _Rollája_.


II.

_Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő
eminencziájának_

_Bécs_.

Nagyméltóságú Herczegérsek Úr!

Kegyes Pártfogóm!

Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a
következőket jelenthetem.

A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte
Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre
kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm
diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán
örökre elveszíté lelkének egészségét.

A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az
alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen
egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy
nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte,
hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen
valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk
során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata
kegyének köszöni.

Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a
jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb
sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt,
mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett.
Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a
kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem
tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók
állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak
kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében.

Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e
bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna,
nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal,
Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt
tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a
halálos bűnt halálos bűnnel tetézte.

Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat
érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított
ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a
boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás
eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának
öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján
pirulnia kellett.

A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni
megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa
megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a
szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a
ki őt a gyalázatba döntötte.

Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd
szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra.

Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve
s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni
gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett
rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly
szépreményű ifjút.

A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is!

Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal
el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még
bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!…

A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s
leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen,
egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az
eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt
is.

Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden
vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja
ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a
feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes
vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az
abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas
szivétől.

Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas
itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a
bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének.

A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat,
kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben
nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje?
Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden
esdje Eminencziád irgalmasságát?

Hódoló tisztelettel

Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája:

_Müller_.


III.

_Wislotzky herczeg nagykövet – Bécsi Rolla úrhölgynek_

_Karlsbad_.

Egy szót se hiszek az egészből, de nem haragszom, mert megnevettettél,
betyár!

_W_.


IV.

_Wislotzky János herczegérsek – Főtisztelendő Müller Hippolit
szemináriumi igazgató úrnak_

_Lemberg_.

Kedves Hippolit fiam!

Kérésedre megbocsátok a szerencsétlennek. A további vezeklést mérd ki
belátásod szerint, s a bűnösnek add tudtára, hogy a vezeklés után ismét
jelentkezhetik gyóntatójánál.

Josephus fiam névtelen adományképpen nyujtson át az elbukott
teremtéseket fölemelő »Magdolna« irgalmas intézet czéljaira oly
összeget, a mekkorát a fiú elsikkasztott.

Josephus ezt magánpénztáramból fizesse ki s »vegyes kiadások« czímen
könyvelje el.

_János herczegérsek_.



SZENTSÉGTÖRÉS.


I.

Asztolf úr, a mig a felesége élt, sohase igyekezett találkozni azzal a
rozsdavörös haju szép asszonynyal, a ki minden asszony közül a legjobban
hatott az érzékeire. Nem igyekezett találkozni vele, nem válaszolt a
leveleire, kerülte, bujdokolt előle. Éppen négy esztendeig élt a
feleségével, és ez alatt a négy esztendő alatt mindössze kétszer látta a
régi szeretőjét: egyszer a czirkuszban, egyszer meg, jó messziről, az
utczán.

Nem igyekezett találkozni vele özvegységének első napjaiban sem. Mikor a
fiatal asszonyt eltemették s a két kis gyermeket elvitték a rokonok,
Asztolf úr a vendéglőbe ment lakni. Látni se akarta azt a lakást, a hol
négy nyugodt, boldog esztendőt töltött; nem akart törődni semmivel, nem
gondolt senkire, nem dolgozott, csak sétált; szomorú volt.

Hanem vagy három hónappal a felesége halála után, mégis találkoznia
kellett a vöröshaju asszonynyal. Egy utczasarkon akadtak össze; szinte
egymásba botlottak.

Az asszony megszólította:

– Nem haragszom rád – szólt – csak nagyon sajnállak.

Beszélgetni kezdtek. Asztolf úr azokról a közös ismerősökről
kérdezősködött, a kiket már négy éve nem látott; de hiába tért ki minden
bizalmasság elől, az asszony csak vigasztalgatta.

Az özvegy még nem volt harmincz esztendős. Egy hónap óta gyakran
megfordult a fejében ez a kérdés: »Vajjon meddig fogok egyedül élni? Mi
lesz velem, ha hosszú ideig élek, mondjuk: ötven-hatvan esztendős
koromig?! Addig mégis csak lehetetlen lesz egyedül maradnom?!«

Ez után a váratlan találkozás után egy uj kérdés kezdett motoszkálni a
fejében:

– Vajjon nem ez e a legokosabb minden közül, a mit választhatok? Nem
helyesebb-e, mint ha le kell alacsonyodnom a megvásárolható szerelemhez?
Vagy nem helyesebb-e, mint ha megtagadom a multat, s elfelejtve a szép
emlékeimet, uj szerelemre pályázom? Hiszen ezzel semmi olyat nem követek
el, a mi eddig még nem történt meg! Így nem tagadom meg a multat, csak
visszaadom magamat annak a hétköznapiságnak, a melyet a boldogságért
elhagytam!

S kevéssel ez után a találkozás után felujult közöttük a régi viszony.


II.

– Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a
férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető
szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el,
esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s
az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy
el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár
esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán
haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt,
hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én
szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és
vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első
felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak
irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj
róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz
róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek?

– Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr.

– Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod?

– A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy,
hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla.

Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép
asszony megbékült.

Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra.

– A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan
tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az
alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű
asszony lehetett.

Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az
asszony másra terelte a szót.

De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették
el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az
eltemetett hitvesről.

És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról.

Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju:

– A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz?

– Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre
lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok
ott mindent, a hogy volt.

– Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád
nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem
láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy
beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már
nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig
boldoggá tett! Szeretlek!

– Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan.

– Ha nagyon szépen kérlek?!…

– Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani.


III.

Vagy két hétig nem találkozhattak.

Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony:

»A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál.
Együtt vacsorálhatunk.«

Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel
őket.

A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig
hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről:

– Most már haza kell mennem.

– Mi ütött hozzád?

Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha
véletlenül igaz.

Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az
asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt.

– Gyere fel hozzám – kérte.

– A szállóba?! Elment az eszed?

– Akkor hát én megyek fel hozzád.

– Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a
cselédeimnek!

Pár pillanatig hallgattak.

– Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki
hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba.

Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat
először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a
Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes
kifogásokba tudott kapaszkodni.

– A kulcs sincsen nálam.

– Hol van?

– Fenn, a szállóban.

– Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban.

És a nyomorult végül engedett.


IV.

A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a
lakóját.

Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét.

Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott.

Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen
elvesztette a fejét.

A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában
kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt
lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be.

Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót
se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit.

Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát.

– Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája!

Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet,
nem is mert volna bemenni oda.

Tovább is csak halkan beszéltek.

– Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt
hangon.

Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül.

Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe:

– Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy
szeretsz!

Asztolf úr nem felelt.

– Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted,
mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn
megcsaljuk!…

Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr
megrázkódott.

Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról.

– Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg!

– Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól!

Nem mondta meg, csak gondolta:

– És undorodom tőled is!

Leona utána ment.

– Akarom, hogy: csókolj, csókolj!…

És magához vonta és elborította a csókjaival.

Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a
szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el.

Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos
sötét szobában.

Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta
téríteni.

Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes
lakásból.


V.

Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy
mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr
nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az
éjszakán érzett először.

Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a
hányszor Leona közelébe lépett.

A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták.

Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban
mindent belepett.

Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már
elszoktak egymástól.

Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta
többé.



POÓRNÉ MULAT.

Négy vagy öt asszony, kinn a Ferenczvárosban, Poór Gábornét úgy hívja,
hogy: a császár barátnője. Szegény asszonykát maga a férje nevezte el
így. Poór ugyanis, egy keresztelőn, örömében-e vagy bánatában, egy
kicsit becsipett, s szokatlan jókedvében czélszerünek látta vendégei
mulattatására a következő kis mesével állani elő. Egy szép napon udvari
hintó állott volna meg a Poór doktor szerény házikója előtt. A hintóról
egy lakáj ugrott le, a ki Poór Gáborné után tudakozódott. Mikor
megmondták neki, hogy: igenis, itt lakik, kiszállt a hintóból maga a
császár. Bement a házba, kezet fogott Poórnéval és így szólt hozzá:

– Szép, igen szép; meg vagyok önnel elégedve, csak buzgólkodjék tovább.

Ebből a történetből, persze, egy árva szó se igaz; de az igaz, hogy Poór
Gábornénak, ámbátor még nem töltötte be a huszonötödik esztendejét,
máris hét fia van, a kik fejalkotásukról és testük térfogatáról itélve,
mindannyian jeles katonák lesznek. És az is igaz, hogy a sornak még
aligha van vége, mert Poór Gábornénak olyan mulatságos jelleme van, hogy
soha egy esztendőt se tud elmulasztani. Mikor a jó Isten jelentkezésre
szólítja föl az asszonyokat, mindig Poór Gáborné az első, a ki ezt
kiáltja:

– Jelen!

A mulatságos tulajdonságok soha sincsenek komoly következések nélkül.
Poór Gábornénál eddigelé két ilyen következés kopogtatott be.

Az egyik: a félsz. Poór Gáborné nagyon aggódik a rongyos kis
szépségéért. Néha még most is azt álmodja, hogy: leány, s mikor
fölébred, egy pár pillanatig elmélázik, maga se tudja min. Mintha tegnap
lett volna, mikor még csak franczia babákkal játszott; az, hogy most
becsületes magyar babák vannak körülötte, a kik egyebet is tudnak, nem
csak papát-mamát mondani: úgy esett meg, mint az álom… Igazán, öreg
asszony lesz nemsokára?!… S ha bizonyos benne, hogy az ura nem kapja
rajta, olykor elnézegeti magát a tükörben: – Istenem, be’ hamar kimegyek
a formámból!

Pedig a természet, mintha kedve telnék benne, igen kiméletes iránta.
Bizonyos időszakokban – az igaz, hogy ritkán, szóval, a mikor egy kicsit
össze is fűzheti magát – még az alakja is leányos. Ilyenkor egész
külseje olyan helyes, olyan üde, hogy öreg zsiványok kisasszonynak
néznék. Gömbölyü kis arcza megőrizte gyermekességét, s a tekintete
ártatlan maradt, mint ha Poórné mindannyiszor csak álmodta volna, hogy a
gólya végigrepül a Ferenczváros fölött.

Annak, hogy Poórné minden tőle telhetőt megtesz a hadsereg jövőjéért,
egy másik következése is van, a mely szinte magától értetődik. A másik
következés az, hogy Poórné, mióta férjhez ment, valóságos remeteségben
él.

Ez a remeteség nem éppen szomorú. A ferenczvárosi orvos házának egy kis
kertje is van, a melyben több ugyan a szines üveggolyó, mint a fa és
virág, de azért mégis csak kert az. Az udvar tágasabb és elég
barátságos. Galambducz van benne és galambok, majdnem annyi galamb, mint
gyerek. A galambok és a gyerekek egész nap olyan lármát csapnak, hogy
idebenn, a városban, háziúr nem tűrné meg őket. Sebaj; így legalább
közel vannak a Poór doktor klientélájához.

Azt se mondhatni, hogy ez a remeteség valami nagyon megviselné Poórnét.
Naphosszat el tud hanczurozni a gyerekeivel; a nagyobbakkal valósággal
elmulat s mindenen ő nevet a leghangosabban. Az egyik fia a multkor azt
mondta neki: – Mama, mindnyájunk közül mégis te vagy a leghunczutabb! –
S talán igaza volt; a legnagyobbik gyerek egy-két év mulva már komolyabb
lesz, mint a milyen az anyja.

De akármilyen derüs is ez az otthon, azért Poórné mégis csak
remeteségben él. Az urát egész nap nem látja. Poór reggeli hat órakor
fölhajt egy köcsög tejet s aztán sorra látogatja a betegeit; rendesen
csak két óra felé jön haza, a mikor már egy sereg ember várja. Bemegy a
szobájába s hatig-hétig rendel. Csak hét óra tájban lehet a családjáé;
néha ezután is elvágtat egy-egy súlyosabb beteghez. Sokat kell fáradnia,
lótnia-futnia, mert a pácziensei szegény emberek, s Poór nem éri be a
tisztességes megélhetéssel, vagyont akar szerezni. Arra gondol, hogy:
hátha nemcsak hét fia lesz, hanem hét leánya is?!

Poórné tehát egy életen át nem csinál egyebet, csak az urát várja. Nem
jár sehová. Sokszor nem is mehetne, a legtöbbször nem hagyhatja a
gyermekeit, és soha sincs kedve az ura nélkül kóborolni! Olyan messze
vannak a várostól! És mit is keresne ott egyedül? Már el is szokott az
emberektől s minden szórakozástól.

Poórt kellőképpen méltányolják a betegei, s ezt Poór meg is érdemli.
Egyetemi tanár ugyan soha se lesz belőle, de tud nux vomicát rendelni, s
ha valamivel nincs tisztában, másnapig lelkiismeretesen megnézi az
orvosi zsebkönyvét; a könyvben minden benne van.

Aztán meg nem utálja a szegény embert, s nem sajnálja a fáradságot,
alaposan kitapogatni a nyomoruságait. A szegény ember pedig csak ezt
akarja. És Poór, nagyjában, igen meg van elégedve sorsával. Egy kicsit
bosszantják ugyan feleségének nagyon is polgárias hajlandóságai, de
végre, ha az asszony a kulcslyuknál hallgatózik, a mikor magános hölgy
lépett a rendelőszobába, az még nem olyan nagy szerencsétlenség.
Titokban, meglehet, nem bánná, ha a feleségében volna valami az ideges
grófnők érdekes morbidezzájából. (Poórt ezelőtt Bauernek hivták; azért
irja két ó-val a nevét.) Néha talán más nő alakja is megfordul a fejében
(olyan sok szép lány szaladgál az utczán, s – teringettét – hét kis
ficzkó egy cseppet se regényes dolog!…) de nem igen ér rá a
bolondságokra, s mindenekfelett meg tudja becsülni azt, a ki folyton
csak őt várja. Úgy érzi, hogy ebben a kiváncsi, polgári asszonykában van
valami a termőföld isteni fenségéből; s mintha ehhez a hallgató lélekhez
olyas közösség fűzné, mely titokzatos, mint az atómokat összekötő, s a
nagy mindenséget egyképpen éltető erő: ölelésének a gondolatára is az a
melegség járja át, a melyet e rejtelmes kapcsolat nélkül nem adhat meg a
legszilajabb gyönyörűség sem.

Poórné is – a ki sohase gondol ilyesmire – meg volna elégedve a
sorsával, talán jobban még, mint a férje, de igen-igen szeretné, ha
volna valakije, a kivel minduntalan közölhetné apró és kicsinyes
gondolatait. De az ura, alig, hogy megmosakodott, ruhát váltott s
kilépett a rendelőszobából, alig hogy lenyelte a falatját s kihallgatta
a kisebb csemetéit, már az óráját nézi; lefekszenek, s Poórné megint
elteheti a titkait holnapra. Ezek az apró titkok lassankint meggyűlnek;
s egy-egy szomorú délután, mialatt az ura odabenn rendel, Poórné
elgondolkozik. Úgy rémlik neki, mintha tulajdonképpen valami sajnálatos
dolog történnék vele; kedve volna megsiratni, hamarjában nem tudja: kit?
talán egy holt testvérkét, talán magamagát. Messziről elhallatszik hozzá
a nagyváros zsivaja: mintha eltünnék ott valami, a mi az övé volt.
Ijedten gondol a gyorsan iramló időre, s úgy tetszik neki, hogy arra
messze, más csillagok alatt s nagyobb fényességek közepett élő emberek,
kiknek szive gyorsabban dobog, nem hiába mondják a szárnyas percznek: –
Maradj, oly szép vagy! – magukhoz is ölelnek egy-egy pillanatot.

Mindebből Poór gyanít valamit, s valahányszor eszébe jut a dolog,
elvégezi magában, hogy a legelső arravaló időben elviszi az asszonyt egy
kicsit szórakozni.

Így történik, hogy egy esztendőben kétszer-háromszor, olyankor, a mikor
ide s tova sietni kell, mert nemsokára Poórné már nem igen mozdulhat ki
a Ferenczvárosból, Poór azzal lepi meg a feleségét:

– Ma este meg foglak szöktetni.

* * *

S este Poórék megszöknek.

A gyerekeket korán lefektetik, mert a nagyobbaktól nem tudnának
szabadulni, s mikor meggyőződnek róla, hogy már mindegyik alszik, az
öreg dadának még egyszer a lelkére kötik, hogy valahogy le ne hunyja a
szemét. Aztán megállnak a sok kis rácsos ágy előtt.

A három esztendős kis ficzkó alva is szorongatja falovacskáját kövér kis
kezében. Nem merik tőle elvenni, hogy föl ne keltsék. Poórnénak
megfájdul a szive. Úgy érzi, mintha valami galád árulást készülne
elkövetni a kicsinyei ellen. Ebben a pillanatban már jobban szeretne
itthon maradni.

– Gyere!

Odakünn, a templomtornyon, félnyolczat üt az óra. Poórnak eszébe jut
valami.

– Állj meg egy kicsit, hadd nézzelek meg. Nem is kérdeztem, van-e
alkalmas ruhád.

Hogy van-e alkalmas ruhája? Poórnénak mindig van készletben egy ruhája,
a mely csak ezt a boldog alkalmat várja, s a melyet máskor többé nem
igen használhat.

– Úgy öltöztem, a hogy mondtad.

Poór tudniillik, nemrégen, azt az állítást koczkáztatta meg, hogy a
mióta a vegyes fajtájú dámák az egyszerűségben is utánozni akarják az
úrinőket: az előkelő hölgyek, a grófnők, a kik semmiképpen nem akarnak
amazokhoz hasonlítani, arról ismerhetők fel, hogy az öltözetük különös
és feltünő.

– Hm. Nagyon is úgy öltöztél.

Poórné ijedten néz az urára.

– Nem jól vagyok így? De hisz megmutattam neked ezt a ruhát!

– Igen, csakhogy akkor nem volt rajtad. És tudod, egy grófnő, a ki
fogaton jár, sok mindent fölvehet magára, a mi egy kis doktornén rosszul
áll.

Poórné elszomorodik; látszik rajta, hogy szeretne visszafordulni. Poór
végre megnyugtatja:

– No, azért megjárja.

Poórnénak majd kicsattan az arcza az izgatottságtól.

– Legalább azt fogják hinni – szól halkan – hogy a kedvesed vagyok.

Beülnek egy egylovas kocsiba.

– Emlékszel-e – áradozik Poórné – hogy tavaly… éppen ilyen tájban
lehetett… milyen jól mulattunk?!

– Ühüm.

Poór jobban emlékszik. Tavaly ilyenkor, a kirándulás vége felé, nagyon
összekülönböztek. A mint hogy minden ilyen báljuk csetepatéval szokott
végződni. Az idegen helyen nem ismernek egymásra; vigan indulnak el, s
szótlanul térnek haza.

De nem akarja elvenni a felesége kedvét s ráhagyja, hogy úgy van.

A Vígszinházba mennek. Poórnénak nagyon tetszenek a borsos franczia
darabok; a sok csintalanság pokolian vidámnak, meglepőnek s kedvesen
szörnyűnek tűnik fel előtte. Persze, ő nem látja túlságosan elevenen a
kényes jeleneteket, mint azok a botránkozók, a kiknek mindez kevésbbé
uj, mint neki. Poórné a bűnről azt képzeli, hogy ez csupa lárma,
csinnadratta, bruhaha és japáni muzsika.

Poór néha nem állja meg, hogy oda ne sugja neki:

– Ne nevess olyan hangosan! Mit gondolnak rólad?!

Szinház után vacsorálni mennek. Poór (két ó-val) nem mehet máshová, mint
a Kaszinóba.

A hogy leülnek, Poórnéból kiárad a boldogság.

– Tudod, csak azt a jelenetet nem értem, mikor a krokodilus
hozentrágerben jön be az ablakon…

Poór megrémül.

– Ugyan, kérlek, ne beszélj ilyen együgyűségeket – leczkézteti halkan –
minden szavadat meghallhatják! Ki hiszi el, hogy egy asszony nem érti
meg ezt a jelenetet? Azt képzelik, hogy erővel magadra akarod vonni a
figyelmet. Nézd, micsoda szemeket vet rád az öreg Bugyelláris báró!

Poórné elhallgat.

Poór (két ó-val) bosszúsan veszi észre, hogy a pinczérek nem forgolódnak
körülötte azzal a néma tisztelettel, amelylyel Bugyelláris báró körül;
mintha egy kicsit félvállról kezelnék őket.

És valóban, a borfiúk között, a kik a Kaszinóban ráérnek
pszihologizálni, megérkezésükkor a következő párbeszéd zajlott le:

– Hát ezek kik?

– Tudja az ördög.

– Valami orfeumi lehet.

– Akkor ismerném. Legfeljebb a Folies Zig-Zagból való.

– Az ördög tudja, hol csiphette fel.

Poór mindezt leolvassa a képükről és dühbe gurúl. Előkelő akar lenni, de
ez csak félig sikerül neki. Ekkor rájön, hogy hiába is erőködik, mert az
asszony csökönyösen hallgat.

– Miért némultál meg egyszerre? – folytatja halkan a szót. – Ha arra
kértelek, hogy ne játszd a falusi ártatlanságot, ebből nem következik
az, hogy úgy szomorkodjunk itt, mint két egyiptusi isten, a kik hatezer
év óta ülnek együtt s már ugyancsak unják egymást. Mit duzzogsz?
Harapófogóval vegyem ki belőled a szót?

Poórné nem tudja, hogyan viselkedjék. Hogy fesztelenségre tegyen szert,
megiszik két pohár bort, s azonnal becsíp.

Egy pár percz mulva olyan hangosan nevet, hogy minden szem feléje
fordul.

Poórt végképpen felingerli ez a viselkedés. Előbb csak kínosan feszeng,
de aztán kitör belőle az elkeseredés.

– Igazán, nem vihetlek emberek közé!… De hisz ez hallatlan!… Itt
mindenki azt hiszi, hogy…

Poórné egy esengő tekintettel fonja körül az urát.

– Szégyellsz?

És két nagy könnycsepp buggyan ki a szeméből.

De Poórt már elhagyja a türelem.

– Még csak az kell, hogy sírni kezdj! Itt!… Mondhatom, szépen vagyunk!…

A kocsiban már egy szót se szólnak egymáshoz. A ritka mulatság során
sikerült egymást alaposan elgyötörniök.

Mikor hazaérnek, Poórné mint egy vezeklő nyit be a kicsinyei közé. A kis
ficzkó kezében még most is ott van a falovacska. Poórné gyöngéden
össze-vissza csókolja a kövér kis kezet.

– Bocsássatok meg nekem, édes drágáim! – suttog az alvó gyermekekhez. –
Soha se hagylak el többé benneteket, soha, soha!

Poór átment a rendelőszobájába; lapozgatni akar a zsebkönyvében, mert
két betege is van, a kikkel nincs tisztában.

Mire visszatér, az egész ház alszik. Poór körülnéz, aztán meggondolja
magát; nem háborgatja őket. Visszamegy a szobájába, s egy percz mulva
nem hallik egyéb, csak az alvók lélekzetvétele.

Alighanem mind a nyolczan angyalokkal álmodnak.



SZAKÍTÁS.

A szeme nem volt közönséges; nagy, szép vágású, értelmes nézésű barna
szem volt – az ember azt mondta volna, hogy jól kinyilt szemmel nézi a
világot – és valami vöröses fény égett benne, a min szivesen
rajtafelejtkezett a szoknyavadászok nyugtalan, ugrándozáshoz szokott
tekintete. A szempillája sűrű; a szemöldöke sötétebb szinű, mint a haja;
a szája húsos, de annál felötlőbben formás. Az alakján is volt valami
nem mindennapi, valami urias, a mi sehogy se illett ahhoz a szegényes
étteremhez, a honnan éppen most költözködött ki a nem éppen válogatott
vasárnapi közönség. Rózsával telerakott, fűszinű kaczkiás kalapja szebb
estéket is láthatott, már akár az ő, akár másvalakinek a fején; a
ruházata majdnem annyi izlést mutatott, mint a mennyi szegénységet… De
mégis csak az volt a legnevezetesebb rajta, hogy nagyon, iszonyúan
náthás volt.

Ha az embernek olyan nagy bánata van, hogy folyton sírnia kell és ehhez
még iszonyúan náthás: ez csakugyan a legtöbb, a mi egy szegény nőt
vasárnap este a vendéglőben érhet.

Szerette volna a fejét a jobbkezével megtámasztani vagy meg-megsimogatni
a homlokát; szeretett volna az asztalra könyökölni, arczát a két
tenyerébe temetni, és úgy búsulni… De a náthája nem engedte. A
zsebkendőjét egy perczig se tehette el; a zsebkendőjének nagyon sok
dolga volt. Hol a szemét kellett törülgetnie, hol az orrát; a
legtöbbször mind a kettőt. Hát inkább csak az orrát törülgette és
hagyta, hogy a nagy, vastag könnycseppek végig folyjanak az arczán.

Éjfél elmult. A vasárnapi közönség nagy tömege már tovább állott, ki
haza, ki máshová; az egy-két maradi vendég is sorra elszállingózott. A
közelükben nem ült senki. A czigány a hosszúkás étterem bejáratánál
játszott, és ők ketten, messze ezektől, a legbelső sarokasztalnál
szomorkodtak. Nem ügyelt rájok senki; csak az álmosan kódorgó pinczérek
vetettek feléjök néha egy-egy lapos pillantást. A náthás nő nem törődött
velök. Nem szégyelte, hogy sír. Hiszen ezek úgy se látják többet!

Előbb még semmi bajuk se volt. Előbb még a nátha se bántotta ennyire.
Hanem a náthát semmi se bátorítja fel annyira, mint a sírás. Attól
fogva, hogy elkezdett sírni, az orra többé nem hagyott neki békét.

Előbb még ettek, ittak, nevetgéltek. De mikor a vendégek egyszerre csak
nagyon meggyérültek és a pinczérek kezdték eloltogatni a fölösleges
lámpákat, a hadnagynak eszébe jutott, hogy az idő eljár, s hogy hiába
halogatja, végre is elő kell állania a komoly mondanivalójával. Az arcza
elkomolyodott, s a náthás nő egy pillanatnyi ábrándos szótlansága után,
hirtelen kibökte, a mi a szivét nyomta, katonásan, bátran, a dolog
lényegébe vágva, már a hogyan szokta:

– Tudod-e, Anna, hogy ma utóljára vagyunk együtt?!

Anna éppen az orrát akarta kifújni, de ijedtében egy pillanatra
felfüggesztette ezt a műveletet és azt kérdezte:

– Megbolondultál?

A hadnagy hátradőlt a széke támlájára, kinyujtotta a jobblábát egész
hosszúságában, és így neki készülődve a bővebb megokolás munkájának,
benyúlt a zsebébe, elővette ezüst czigaretta-tartóját, s mialatt szép
lassan, csöndesen beszélni kezdett, egy czigarettát sodort magának.

– Megmondtam neked előre – szólt a hadnagy, minden szónak megadva a
kellő nyomatékot – a legelső napon megmondtam, hogy csak addig maradok
veled, a mig rajtam kivül nem lesz semmiféle ismeretséged.

– No és? Hát van nekem más ismeretségem is? Hol van? – álmélkodott Anna.

És körülnézett: nincs-e a teremben valaki, a kinek a jelentkezése vagy
viselete nem tetszik a hadnagynak? Nem állított-e be a vendéglőbe valami
huszártiszt?

– Ne tagadd, mert láttak – folytatta a hadnagy – háromszor is láttak,
mindig ugyanazzal.

Nem nagyon izgathatta a dolog, mert miközben ezzel előállott, lassú
tempóban forgatta az asztalon a czigarettatartót, s a szeme arrafelé
tévelygett, a merre a czigányok játszottak.

– Kivel? – szörnyűködött Anna.

– Nem tudom, hogy hívják és kicsoda-micsoda. Csak annyit tudtak mondani
róla, hogy magas, szőke ember, pofaszakálla van, szemüveget hord, és
jómódúnak látszik.

– Hazudik, a ki mondta! – tört ki a náthás nőből a felháborodás. – Ki
beszélte tele a fejedet ezzel a gyalázatossággal?!… Csak a Tóni barátod
lehetett; ez a folyton röhögő kövér mamlasz! Mert sehogyse akartam
észrevenni, hát most bosszút áll rajtam!

– Hogy kitől tudom, az nem tartozik a dologra. Nem a Tóni volt. A Tóni
nem is törődik veled.

A náthás nő gyanuperrel kezdett élni.

– És hogy jut ez most egyszerre az eszedbe?!… Az előbb még semmi bajod
se volt. Itt ülünk már másfél órája; mindenről beszélsz, csak erről nem.
És most hirtelen el akarod hitetni velem, hogy valaki taplót dugott a
füledbe. Milyen ostoba vagyok! Hiszen te csak ugratni akarsz! No lám!
Bor közben egyszerre csak feltámad benne a gyanakvás!… Aztán kitalál
valamit csak azért, hogy hátha talán elszólom magamat?!… Úgy gondolja,
én is éppen eleget ittam; a bor megoldhatja a nyelvemet!… De ha nekem
nincs mit kikottyantanom?!…

– Hát csak beszélj másról, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik. Az
asszonynép ezt már így szokta. De jusson eszedbe, mi volt az első szóm,
a mikor az este találkoztunk. Hogy még ma mondani akarok neked valamit,
majd szinház után. Igaz vagy nem igaz?

– És ezt tartogattad a begyedben?

– Ezt.

– Ártatlan pofákat vágtál, összehordtál hetet-havat, csak éppen arról
nem szóltál, hogy mivel beszélték tele a fejedet!… Eh, mondom, hogy az
egészet kitaláltad!… Azt képzeled, hogy majd kiugratsz belőlem valamit.

– Tudtam, hogy letagadod; hogy vitatkozni, veszekedni, jajveszékelni
fogsz, mihelyt kipakolok vele, mit jelentettek rólad. És nekem ez nem
volt sürgős. Nyugodtan akartam megvacsorálni; az ember békességben
marad, a meddig lehet. Előbb jön a vacsora, és csak aztán, ha már le
kell nyelni, a fekete leves. Hogy nem vágtam, nem tudom milyen pofákat?
Tudod, azért én még nem eresztem a fejemet valami nagy búnak! Ha úgy
akarod, hát legyen úgy!

Csakugyan nem látszott elkeseredettnek. A tekintetéből csak tökéletes
nyugalmat, öntudatosságot és elégedettséget lehetett kiolvasni; igaz,
hogy ez a tekintet egy idő óta állandóan kerülte a náthás nő nyugtalan
pillantását s nagy kedvteléssel pihent meg a legkevésbbé érdekes
tárgyakon. A hogy ült, a hogy beszélt és a hogy, félig lehunyt szemmel,
ide-oda nézett, az mind valami kemény elszántságra vallott.

A náthás nő csak most vette észre, hogy kedvese arczán olyan kifejezés
ül, a melyet eddig még nem ismert. És ez a fölfedezés hirtelen
megrémítette. A mit hallott – minthogy semmit se tudott a
pofaszakállasról – nem vehette eléggé komolyan; nem akart hinni a rossz
sejtelmének, nem akart elkészülni a legrosszabbra. Egy percz alatt
százféle magyarázatot képzelt el, a melyek mind azzal biztatták, hogy a
veszedelem nem olyan komoly. De erről az uj arczról, a melyet váratlanul
talált ott, a hol a jól ismert vonásokat kereste, – a melyről sehogy se
tudta elhinni, hogy csakugyan kedvesének az arcza s nem egy idegené: le
kellett olvasnia, hogy baj van.

Rémületében nem tudott okosabbat kitalálni: elkezdett esküdözni minden
szentekre, s bizonyítgatta, apró történetekkel erősítgette, mennyire
ártatlan, s mily hazugok és hitványak azok, a kikről föltehette, hogy
vádolták, vagy rossz hírbe keverték. Elsorolta, mi adhatott okot vagy
támasztékot a meggyanusitásra; mi volt a viseletében, a mit félre
lehetett magyarázni; előkaparta a gondatlanságait, mindazt, a miért
szemrehányást tehetett magának; valósággal fegyelmi vizsgálatot
rögtönzött maga ellen. Ennek a vizsgálatnak az eredménye természetesen
csak fölmentő lehetett; de egyik történet a másikat hozta magával, egyre
jobban belebonyolódott a történeteibe.

A katona egyet legyintett a kezével.

– Mit mondanál egyebet? – szólt. – Ilyenkor nincs más választás, mint a
csillagokat is letagadni az égről; azt csak nem ismerheted el, hogy
igaz!… Mindent megtenni és mindent lehazudni: ez az asszonyok fegyvere!
Hazudni, azt tudtok!

A náthás nőnek át kellett látnia, hogy hiába bizonyítgatja az
ártatlanságát akár reggelig. Meggyőzni csak azt lehet, a ki nem hisz; ez
pedig, bár az ellenkezőt mondja, ártatlanabbnak képzeli őt, mint a
milyen valójában. De hát akkor miért akarja lerázni a nyakáról?!

Hamarjában nem gondolhatott egyebet, mint hogy:

– A pofaszakállas csak ürügy; nem is létezik, csak te magad találtad ki…
Azért akarsz elhagyni, mert más nőt szeretsz!

– Buta vagy – felelt a katona. – Ha úgy volna, akkor nem ülnék itt
veled. Akkor most azzal mulatnék.

Ebben már volt némi valószínűség. A náthás nő egy pillanatig
elgondolkozott, és csak most villant fel a fejében: a legrosszabb, a mi
nem lehetetlen… Az, hogy már megunták. Hogy a katonának ebből a
szerelemből már elég volt.

Előbb elpirult, aztán nagyon elsápadt. A szive hevesen kezdett dobogni,
s megdöbbenésében elhallgatott.

– Ne keresgéld a hibát másban – folytatta a hadnagy, mintha az
elhallgatott gondolatra felelne. – És ha már így történt, hát ebbe
szépen bele kell nyugodni. Meglehet, mind a kettőnknek jobb lesz így.
Gondolj arra, hogy már úgyis szemet szúrt a dolog; egy tiszt jobban
feltűnik, mint akárhány czivil. Ha ez még sokáig tart, könnyen
elveszíthetted volna az állásodat.

Tehát igaz. Ráuntak. Semmi egyéb, csak éppen hogy ráuntak. Az, hogy már
éppen elég volt ebből a szerelemből. Az, hogy ő többé nem kell. Akárki
kell, csak éppen ő nem.

S szeméből kibugygyantak a szégyen könnyei.

Aztán ennek nyomában: az elárvult szerelemé, a haszontalan epedésé, a
féltékenységé, a tehetetlen dühé; csak úgy patakzott arczáról a sok
könny.

Ujra megeredt belőle a szó. Előbb panaszkodott, aztán könyörgött, végül
fenyegetőzött.

Most már folyvást sírva, néha zokogva beszélt folytonos orrfúvás
közepett. A pinczérgyerekek egy kicsit megbámulták, de bánta is ő azt!

A hadnagyot ekközben nagyon elfoglalta a czigarettatartója. Hol
kinyitotta, hol becsukta, hol zsebre tette, hol megint elővette az ezüst
szelenczét; néhány verset játszadozott vele, a fenyegetőzések
fejezeténél azonban végképpen eltette, nyilván gondoskodásból, hogy a
drámai jelenet szomoru fináléjául valahogy ott ne felejtse a
vendéglőben.

A derék katonát minden nyugodtsága ellenére is megzavarta egy kissé ez a
szüntelenül tartó és temérdek orrfúvással súlyosbított sírás. Azzal a
gondolattal, hogy a szertelen könnyáradat nem kerülheti el a már csak
szolgálattevő közegekből álló nyilvánosság érdeklődését, valahogy még
csak megbékélt volna, de nem győzte eléggé sajnálni ezt a szegény nőt, a
ki most ő benne egy világot veszít.

Hanem azért az elhatározása nem ingott meg.

– Ne bomolj, Anna! – vigasztalta párját. – Látod, én azt hittem, hogy a
legszebb békességben válunk el, csakúgy, mint máskor!… Mire való ez a
komédia? Okosabbat is tudok annál, mint hogy veszekedéssel töltsük ezt
az utolsó esténket. A mi hiába, az úgyis hiába; de ez nem ok arra, hogy
haraggal menjünk szét. Ma még úgy leszünk, mint azelőtt, a szép időkben;
ma még veled maradok. Aztán csókkal búcsúzunk el, mint jóbarátok. No,
törüld le az arczodat és menjünk.

– Hová? Te jobbra, én meg balra?

– Nem. Elkisérlek, mint máskor.

– Hát te azt hitted, hogy ezek után még… mikor eldobsz magadtól, mint
egy rongyot… én meg fogom csókolni azt a kezet, a melyik eltaszít?!… Egy
perczig se éljek tovább, ha engem még valaha megcsókolsz!

De a sok sírás egy kissé elérzékenyítette a hadnagyot… s az ellenkezés
is csak arra volt jó, hogy annál inkább ragaszkodjék az érzelmes
búcsúzkodáshoz, a mit szerelmi regénye szép végéül szánt. Közelebb
húzódott Annájához és suttogni kezdett a fülébe.

A czigány a »Jaj be fáj!«-t játszotta… a náthás nő szive végképpen
elolvadt, és már megbánta, hogy átokkal tiltotta el magát a
búcsúcsóktól.

Nagy viaskodás támadt a lelkében. Egyfelől a nagy megaláztatás… de aztán
eszébe jutottak »a régi szép napok« – a melyekről a hadnagy suttogott.

Mikor a czigány abbahagyta, a hadnagy hirtelen fölegyenesedett.

– No gyere! – szólt.

Felöltözködtek és kimentek a vendéglőből.

A sötét utczában – alig tettek tiz lépést – a náthás nő egy pillanatra
megállapodott.

Valami azt sugta neki, hogy így kell szólnia: »Ha elhagysz, hát áldjon
meg az Isten!…«

Csak egy pillanatig habozott, aztán szégyenletében lehorgasztotta a
fejét, és követte a tisztet, mint a kutya követi a gazdáját.



GAUTIER MARGIT HALÁLA.

Egy este, úgy nyolcz óra tájban – 1894-et írtak akkor – Rieux Gaszton
minden czél és érdek nélkül sétálgatott a Rue-Saint Lazare-on.
Bohém-korának erről a rossz szokásáról minden józansága ellenére se
tudott letenni, noha már kétszer volt miniszter, egyszer földmivelési,
tizenhét napig, s egyszer gyarmatügyi, majd egy féléven át.

Az idő szép, az út jó, a czigaretta kairói volt, s a sétálgató épp úgy
nem gondolt semmit, mint a többi, miniszterséget még nem viselt ember.

Egyszerre – közel járt a Trinitéhez – valaki, a ki egy kapu alól
vágtatott ki, belé ütközött, s olyan nyugalommal készült rajta
keresztülhatolni, mintha az ex-miniszter a két világrész legszűkebb
mellü, s legpárbajképtelenebb embere lett volna.

Gaszton, egy szempillantással megállapitván, hogy a Maczedóniát szűknek
találó úr egy fejjel kisebb nála, s az erőmérőn legalább három
kilogrammnyival kevesebbet ütne, mint egy rendes testalkotásu
ex-miniszter, nem dörmögte a markába, hogy: »Neveletlen!« – hanem készen
az nap harmadik utczai párbajára, összeszorította az öklét, hogy hasba
boxolja a férfiut. De mielőtt két különböző, de azonegy ütemű
mozdulattal szabad folyást engedett volna jobb karja és jobb lába égető
tettvágyának, ráismert a Doktorra.

Ennek a századnak a végén már csak azok az emberek szoktak kedvesek
lenni, a kik a tyúkszemünkre léptek. A Doktor maga volt a derü s
gráczia.

– Nini, Gaszton!

– Milyen szerencse, Doktor! – s rendelkezési állományba helyezte a
lábát.

– Ah, ez igazán kedves találkozás! Legalább gratulálhatok.

– Mihez?

– Teringettét, hát a tengerészeti miniszterséghez!

– E szerint ön nem olvasta az esti ujságokat.

– Hogyan? Nem vállalta volna el a tárczát?

– De még mennyire! Csakhogy már megbuktam. A kamara ma délben
leszavazott bennünket.

– Ah, ez nem volt szép, de hát mit várjunk a kamarától?!… És most… nem
jön a première-re? Azt mondják, Bartet egyik legcsillogóbb,
legkáprázatosabb haldoklását fogja bemutatni.

– Nem szeretek egy nap két komédiát látni. S délelőtt volt benne részem,
mondhatom. Anch’ io sono pittore.

– Sajnos, én nem vagyok olyan független ember, mint ön, kedves
miniszterem. (Már csak engedje meg, hogy így szólítsam. Egyikünk se
tudhatja, hogy mit hoz a holnap!) Nekünk, orvosoknak, ha divatban
akarunk maradni, épp úgy ott kell lennünk minden première-en, mint a
divatos hölgyecskéknek.

– Ó, be szomorú is az élet, Doktor!

– A politika gyorsan vénít, kedves Gaszton. Emlékszik még, mikor egy
vidám este felkiáltott: »Csak az bizonyos, hogy az élet szép, s hogy
Prudence vastag?!«

– Ó, az régen volt!

– Igaz, nem találná ki, honnan jövök. A szegény Margittól.

– Miféle Margittól?

– Gautier Margittól. Tudja-e, hogy halódik?

– Olyan rosszul van?

– Bizony, a legvégét járja. Már egy hét óta mindennap azt hiszem, hogy:
no most mindjárt meghal, még abban a perczben, a mig mellette vagyok!…
Tudja mit? Nagyon szép volna, ha felnézne hozzá. Jól esnék szegénynek,
mondhatom, mert meglehetősen el van hagyatva. De nekem sietnem kell a
première-re.

– Itt lakik ebben a házban?

– Igen, a negyedik emeleten. Addio.

– Viszontlátásra, Doktor.

Gaszton, mikor elvált a doktortól, habozott egy kissé, mint a Paul
Bourget hősei minden szivarra gyujtás előtt, de végre is elhatározta
magát, s felfáradt a negyedik emeletre.

Nanine nyitotta ki előtte az ajtót.

– Ah, Rieux ur – kiáltott fel hagyományos contralto hangján, s ismert
illedelmes bizalmasságával – hol jár ön erre, a hol a madár se jár?

– Silányul vagyunk, mi? – kérdezte Gaszton, a mult század kilenczvenes
éveinek a nyelvén.

– Bizony, rossz bőrben van – felelt Nanine, s kimeresztve a szemét,
nyelt egyet, mint Alice Lavigne.

Gaszton körülnézett az előszobában.

– A berendezéstek nem éppen herczegi.

– Ó, hagyja el, Rieux úr! Ez még mind semmi. De ha tudná! Mindennap a
végrehajtó. Az ékszerek benn a Néninél. Csehül vagyunk, mondhatom.

– Hát a gróf?

– A gróf egy vén kupecz. Százharmincz frankot küld nekihavonkint Arra se
elég, hogy Prudence jóllakjék vele.

– Mit, Prudence uzsoráskodik?

– Igen, azzal a pénzzel, a mit a Margit ajándékaiból szerzett. Utálom
ezt a kövért. Hiszen ha az ember csak a pénzre nézne!…

– Neked is tartozik?

– Úszik vagy négy hónapi bérem. No de én nem panaszlom fel neki
szegénynek.

– Hm.

Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton belenyult volna a mellényzsebébe, hogy
kivegye a megfelelő számu aranyakat, most azonban megelégedett azzal is,
hogy egy önkéntelen mozdulattal a szivéhez kapott, s azt gondolta
magában:

– Erre még ráérünk.

Azzal bement Nanine után a Margit szobájába.

Margit egy agyonpárnázott amerikai bútorkülönlegességen ült, mely szék,
ágy és kanapé volt egy darabban, s melyet »kivánatra« talán
biliárdasztalnak is lehetett használni. Azzal volt elfoglalva, hogy a
haját sütögette.

– Gaszton!… Ah, ez szép, nagyon szép! Milyen jó fiú maga!

Átkozottul meg volt változva. Ötven esztendővel ezelőtt Gaszton azt
mondta volna magában: »Szegény leány!« – most csak azt gondolta: »Facies
hippocratica…«

– Mit csinál mindig? – kérdezte egy kereskedelmi levelező csöndes
részvétével.

– Egész nap Ohnet-regényeket olvasok – felelt Margit. – Olyan szépek!… S
én úgy tudok sírni ezeken a szegény, büszke grófkisasszonyokon!

– Azért jöttem, hogy kivigyem a Bois-ba – szólt Gaszton hirtelen
elhatározással. – Betakargatom egy nagy bundába, úgy, hogy nem fázhatik
meg, odakünn kedélyesen megvacsorálunk…

– Istenem, milyen pompás volna! De visszajövet nem tudnék feljönni a
lépcsőn. Hagyjuk el, kedves barátom, ne is beszéljünk erről. Nagyon
rossz a gyomrom, nagyon rossz. De talán Aix majd helyreállít megint.
Mondjon inkább valami ujságot. Mit tud Armandról?

– Ott voltam az esküvőn. Nagy közönség, püspöknagybácsi, ott volt
Saint-Gaudens is. A menyasszony ruhája igazán remekmű…

S leírta ezt a remekművet kellő részletességgel. Aztán így végezte:

– De, tudja-e, hogy majdnem elmaradt az esküvő? A hozományban – ki hitte
volna? – szép számmal szerepeltek török papirok is, s az após ezeket
névértékben akarta átadni. A vén Duval nem engedett, az após megkötötte
magát, szóval az öregek marakodtak. Armand káromkodott, s a menyasszony
könnye úgy húllott, mint az őszi permeteg. Végre is, megriadva a
botránytól, hatvanöt százalékban kiegyeztek.

– Szegény Armand!

– Beletörődött a dologba. Azt mondja, örül, hogy végre maga is tarthat
versenyistállót. De előre megmondom, Margit, ne rakjon a lovaira, mert
gyalázatos gebék. Inkább kérjen tőle tip-eket.

– Azt hiszi, hogy meg fog látogatni?

– Hogyne! Fogadni mernék, hogy mihelyt megjön a nászútjáról, az első
dolga lesz magát felkeresni.

– Szép volna, ha megtenné, és én meg is érdemelném tőle… Kitalálhatná,
hogy végre is nagyon csinosan viseltem magam.

– Ó, már tud mindent! Duval kisasszony házassága után a vén ember
elbeszélte neki az egész históriát. S ekkor Armand rájött, milyen
ostobaság lett volna, ha az első ötleténél marad. Képzelje csak, bele
akart kötni Varville-ba. Párbajra, meg nem tudom mire gondolt, de aztán
letett róla. Most már egészen higgadtan gondolkozik a dologról. Átlátta,
hogy emigy okosabb.

– Bizonyára. De amúgy – mennyivel szebb lett volna! Istenem, be boldog
is voltam Ville d’Avray-ban!… Kérem, nyissa ki az ablakot, olyan nehezen
lélekzem!…

Kinyitotta az ablakokat, megigazította a párnát a beteg feje alatt, s
belenézett a kályhába, hogy jól ég-e a tűz? Margit egy pohár vizet kért.
Hozott neki s megkérdezte, nem vesz-e be az orvosságból?

Mialatt szótlanul sertepertélt körülötte, Margit mosolygott.

– Különös! – szólt aztán. – Mikor még egészséges voltam, sokszor
álmodtam ugyanazt a dolgot. Azt, hogy haldoklom, hogy nem tudom
fölemelni a fejem, s hogy folyton egy fekete-ruhás alak jár-kel
körülöttem, a kinek nem látom az arczát. Ilyenkor rendesen felriadtam, s
kábultságomban, ijedtségemben azt kérdezgettem magamtól: »Vajjon ki
lehet ez a fekete-ruhás alak? Vajjon _ki lesz_ ez a fekete-ruhás alak«?
Sohase képzeltem volna, hogy ön lesz az…

S elkomorodott. Gaszton megállt, s csodálkozva nézett rá.

– Milyen furcsa is ez az összevisszaság, a mit életnek neveznek –
folytatta Margit. – Odaadjuk a szivünket egynek, kettőnek,
akármennyinek, vagy gyötrődünk egyért, átengedjük a lelkünket majd ennek
a vágynak, majd amannak, szenvedünk és mulatunk, a hogy jön, s
ezenközben észre se veszünk valakit, a kinek a véletlen azt a szerepet
szánta, hogy mellettünk legyen a legnevezetesebbik órában… Mert most már
tudom, hogy meghalok.

– Ne beszéljen ilyen csacsiságokat! – szólt Gaszton. – Hová lenne a maga
babonája, ha én most szürke ruhában volnék?

Kötelességtudóan nevetett, s nagy fesztelenséget tettetve, folytatta
útját, hogy megigazítsa az egyik lámpát a tükrös asztalon.

Ez a szinészkedés hatását tévesztette. Margit mintha csak nem is
hallotta volna Gasztont.

– Hogyis gondoltam volna éppen önre?! – folytatta. – Mikor mindig úgy
láttam magam előtt, a mint jókedvüen tenorizálta:

  On dit ce qu’on veut
  On fait ce qu’on peut…

De igaza van, ne beszéljünk erről. Beszéljünk víg dolgokról. Tudja mit?
Zongorázza el nekem ezt a bolondságot:

  Dieu fit l’amour et le vin bons,
    Car il aimait la terre.
  On dit parfois que nous vivons
    D’une façon légère.
    On dit ce qu’on veut,
    On fait ce qu’on peut…

A szép napokat és Armand-t juttatja eszembe.

Gaszton vonakodott. Az az érzés fogta el, melynek hatása alatt a
halottak közelében halkan beszél az egész környezet. De csak hitvány
ürügyeket talált, s végre is engedelmeskednie kellett. A bolondság úgy
hangzott, mint az a bizonyos dermesztő bordal _Borgia Lukrécziá_ban.

Margitnak két könnycsepp folyt végig az arczán.

– Eh, minden mindegy.

És kinyujtotta vézna karját a zsebkendőért. Gaszton hozzásietett, s
közelebb akarta tolni az asztalkáját.

Margit intett, hogy nem kell.

– Nem. Nem akarom magamat látni – szólt a kézitükörre mutatva. – Csak a
zsebkendőt kérem.

– Szépen vagyunk – pörölt vele Gaszton. – Lássa, kár volt kikosaraznia;
a Bois-ban sokkal vígabban lettünk volna.

S – nem éppen szerencsés fordulattal – hozzáfogott, hogy elbeszélje neki
a Bois-ban legutóbb lezajlott apró eseményeket. Egy kicsit elrágalmazott
mindenkit; tudvalevőleg ez a legmulatságosabb dolog a világon. Margit
hátra dőlt a párnáira, s egyre ritkábban szólt közbe.

– Igaz, a szegény Nichetteről még nem is beszéltem magának. Tudja-e, mi
történt a szegény Nichette-tel? Bizony már vége a féléves boldogságnak.
A rokonszenves Gusztáv… kitalálja-e, mit csinált a rokonszenves Gusztáv?
A rokonszenves Gusztáv elsikkasztotta a kliensei pénzét, megugrott
Amerikába, s itt hagyta a várandós feleségét, egy jól fölszerelt ügyvédi
irodával, meg egy sereg kifizetetlen számlával. Ezt nevezik szerelmi
boldogságnak.

Margit mintha aludt volna. Gaszton tovább pletykázott. Egész regényeket
beszélt el a Saint-Gaudens parókájáról, meg a többi Saint-Gaudens-okról,
mert ujabb időben más Saint-Gaudens-okkal is megismerkedett.

– A Saint-Gaudens-család sokkal számosabb tagból áll, mint képzelné.
Mondhatnám, mindnyájan Saint-Gaudens-okká válunk, hacsak előbb nem
halunk meg. Istenem, olyan keserves is azt elhinni, hogy nem vagyunk
többé fiatalok… Margit, rosszul van? Margit!… Hé, Nanine!… Nanine!
Orvosért, gyorsan!…

* * *

Egy félóra multán, a mint Nanine az előszobában a felöltőjét segítette
rá, Gaszton így szólt:

– Olympe-et mindjárt értesítem, s rögtön küldöm a cselédeimet is, hogy
szolgálatodra legyenek. Nesze a kisebb költségekre. A temetkezési
vállalatnál második osztályu temetést kell rendelni. Ha Giray gróf nem
intézkednék, a számlát küldjék hozzám. A lakásom czime itt van, ezen a
névjegyen.



BÚCSÚ.

Édes szerelmem!

El kell szánnom magamat rá, hogy, először életemben, igaz és őszinte
legyek hozzád. Ez őrültség; hisz a tulajdon kezemmel fojtom meg a
szerelmünket, azt, a mi előttem a legkedvesebb és a legdrágább a
világon. Édes kedvesem! Sohase keresd a tökéletes igazságot és a
meztelen őszinteséget! A leplezetlen igazság a szerelem halála, és
halála mindannak, a miért élni érdemes.

Brabanti Elzának és a Kékszakállu herczeg naiv feleségének nem volt
igaza. Az elzárt kamarák maradjanak zárva örökkön!… De mit beszélek
neked össze-vissza?!… Te jó vagy, olyan jó, hogy sohase gondoltál
semmiféle titokra. Mindezt rémülettel, sóbálványnyá meredve olvasod.

És mégis, szét kell tépnem minden illuziódat.

Látod, ilyen nyomorúság az élet!… Az, a kit előtted Pálnak neveztem,
elvisz magával messzire, egy más világrészbe. S én önként, szabad
akaratból követem őt. Miért? Mert nincsen más választásom. Hazudtam
neked; nem gyűlölöm, nem utálom őt. Ő az én egyetlen barátom. Mert Te,
Te az üdvösségem voltál! Ha azt mondom, hogy ő az egyetlen barátom:
értsd úgy, hogy ő az én exisztencziám. Mert nélküle az utcza szemetje
vagyok, a kit Te – életem!… boldogságom!… – undorral taszítasz el
magadtól!

Az, a kit előtted Pálnak neveztem, nagyon jó hozzám. Egy kicsit szeret
is: önzésből, megszokásból és kényelem-szeretetből. Kellek neki úgy, a
hogy vagyok… Ugy-e, nem hinnéd? Tudott rólad, s mégse hagyott el emiatt!
Őt nem csaltam meg, mert csak Téged szeretlek!…

Szóval: neki mennie kell s én követem őt. Mit tehetnék egyebet? Ahhoz,
hogy megöljem magamat, gyáva vagyok. S az, a mit most teszek, nem sokkal
kevesebb az öngyilkosságnál.

El kell válnunk, drágám, örökre!

Egy pillanatig kisértésben voltam, hogy: el foglak hagyni búcsúszavak és
e nélkül a rémítő vallomás nélkül. S ha így cselekedném: nem vesztenék
el mindent. Megőriznéd emlékemet, s nekem, az utolsó órámig, megmaradna
egy boldogító érzésem: az, hogy van valaki a világon, a ki úgy gondol
rám, mint a hogy az első ember gondolt az elvesztett paradicsomra.

De nem hallgatok a kisértésre. Ha kedvesed eltünnék, egy szó, e nélkül a
borzasztó levél nélkül, azt hinnéd, hogy meghaltam. Nem én, a kit nem
ismersz, hanem az, a kit szerettél!… Megsiratnál, meggyászolnál… s hidd
el, hogy az én nyomorult hiúságomnak semmi se hizeleghetne jobban, mint
hogy ha valaki megsiratna, mint ha Te siratnál meg, a ki kedvesebb vagy
nekem mindennél a világon!

De akkor sokat, nagyon sokat szenvednél miattam, édes szerelmem!
Boldogtalanná tennélek egész életedre. Szerelmünk örök életüvé válnék –
mert kit szeretnek jobban, mint a halott szeretőt? – nem felejtenél el
soha, az enyim maradnál örökkön, de nagyon szenvednél! S én nem akarom,
hogy szenvedj; sokkal jobban szeretlek.

Így: megutálsz és elfelejtesz. Egy kicsit így is szenvedni fogsz:
megátkozod az emlékemet, és egy egész életen át szégyennel, és
gyűlölettel fogsz gondolni azokra az órákra, a melyek nekem a
boldogságot jelentették. De lassankint elfelejtesz; nem teszlek örökre
boldogtalanná…

Halld tehát.

Őt nem hívják Pálnak, s az én nevem nem Sarolta. Nem a férjem; nem
voltam asszony soha. Nem vagyok az, a kinek ismersz; meg se ismernél,
mikor aranysárgára festem a hajam.

Hogy miért csaltalak meg, a mikor először láttuk egymást, magam se tudom
tisztán. Emlékszel első találkozásunkra? Egy vasúti kocsiban ültünk, s
nagyon sok virág volt az ölemben. Összetévesztettél a virágaimmal, s
azzal a tisztelettel néztél rám, a mely sohase egy női lénynek, mindig
az egész női nemnek szól. Ez a babona, úgy látszik, a szent életü anyák
öröksége. Csak a legkülönb férfiak tudnak így nézni; azok is csak a te
korodban.

Valami láz fogott el akkor; éreztem, láttam előre az egész jövőt.
Lehetett-e erőm, hogy előre szétromboljam életem első és utolsó
regényét? Lehetett-e erőm, hogy kiábrándítsalak? Szerettelek az első
percztől fogva.

Nem is sejtetted, milyen boldogan adtam volna oda magamat már akkor
este, mikor először sétáltunk végig az elhagyott fürdőhely hársfái
között!… De nem akartam megfosztani magamat a tökéletes boldogságtól, és
téged még kevésbbé. Azért kérettem magam olyan sokáig. Egyszer azt
mondtad, hogy az ajkaim formájában van valami, a minek még nem láttad a
mását; hangtalanul is csókról beszélnek. S én sokáig nem beszéltem, csak
szerettelek.

Aztán hazudtam. Azt mondtam, hogy férjem van, a ki elhanyagol, s a kit
gyűlölök. De tehettem-e mást? Úgy tetszett, mindaz, a mi velem történik:
álom. Nem akartam felébredni, nem akartalak felébreszteni.

Megcsaltalak, de mennyi boldogságot köszönök ennek a csalásnak! Azt a
három hónapot, a melyet Róbert – Róbertnek hívják – évenkint a külföldön
szokott tölteni, kiszakítottam nyomorult életemből, s átváltoztam
olyanná, a minőnek nem születtem. Hűségessé, odaadóvá, jóvá, nem igaz? A
hogy elutazott, lemostam magamról a festéket, s hozzád siettem.
Szeretődnek, mert úgy akartad. De szolgálód lettem volna, ha
parancsolod…

S úgy rettegtem, hogy elveszítelek!… Az az ember, a ki, már a maga módja
szerint, de mégis csak szeret, s a kinek sok gyöngédségéért sok hálával
tartozom, egyszer rájött titkunkra. Annyira oda voltam a
kétségbeeséstől, hogy megszánt, s nem lökött el magától. Te is szánsz
egy kicsit, ugy-e? Egy kicsit?

Ha látnál, a mikor ezeket a sorokat írom! Megvallani neked, hogy minden,
minden hazugság volt! És mégis meg kell lennie.

Emlékszel, milyen rosszul lettem akkor este, mikor egy ujságból
megtudtad, hogy a szegény Viktor meghalt? Egy nyomorult asszonyi
teremtésről kezdtél beszélni, a kiről sokat hallottál, a Viktor nevével
kapcsolatban. S valami vad harag szólt a szavaidból; sohase láttalak
olyannak. Majdnem összeestem a halálos rémülettől; azt hittem, vadul
kalapáló szivem kikiabálja szörnyű titkomat.

Most már tudsz mindent. Minden hazugság volt, borzasztó hazugság.

Csak az nem volt hazugság, hogy szerettelek, s hogy szeretni foglak
örökkön.

És néha azt képzelem, hogy nem is csaltalak meg nagyon!… Barna hajamat
csak Te láttad olyannak, a milyen; s csak Te láttál annak, a mivé
lehettem volna, ha az emberek mind olyan jók, a minő Te vagy!

Ne átkozzál nagyon; inkább szánj egy kicsit!

Néha elfog a kétség: elküldjem-e ezt a borzasztó levelet? Oly édes volna
tudnom, hogy sajnálsz, hogy halottnak vélsz, hogy szeretettel, s a régi
melegséggel gondolsz rám! De legyőzöm az önzésemet, mert tudom, hogy ez
a gondolat fájdalmasabb volna rád nézve, mint: leszámolni a kínos
igazsággal. Nagyon szeretlek.

Emlékszel-e, mit mondtál, mikor a szegény kis bárónőt exhumálták, s
megláttad a halott fülében gyémánt fülbevalóit? Azt mondtad: »Mily
irónia!« Légy hozzám kegyesebb. S ha forró búcsúcsók helyett azzal válok
el tőled örökre, hogy: szerelmünk emlékét elviszem magammal, ne ismételd
ezeket a rideg szavakat.

Isten veled örökre! Te édes! Te drága!

_Sarolta_.



ZELMA.

– Ha amerikai párbajról van szó – szólt a doktor – akkor én elhiszek
minden butaságot. A fejemen történt.

Tizenhét éves koromban Gyalay Feri volt a legkedvesebb barátom.

Egy házban laktunk, mind a ketten a szüleinknél. Egész nap együtt
voltunk; együtt kerültük az egyetemet, együtt jártunk a vívó-iskolába,
együtt faltuk a regényeket, s együtt álmodoztunk a jövőről.

Hanem egy nap nagyon meggyűlöltük egymást.

Egy különös, fehér alak állott közénk és elidegenített bennünket
egymástól, örökre.

A házban, a hol laktunk, nagyon kedélyes élet folyt. A lakók, majdnem
mindannyian azonegy vállalat tisztviselői, sűrűn érintkeztek egymással;
s az igazgatóság nagy tanács-terme gyakran volt szinhelye mindenféle
batyu-báloknak, születés- és névnapi estéknek, meg, a jó ég tudja, még
mi czímű, vidám összejöveteleknek.

Természetesen az ilyen mulatságokra minket is berendeltek, tánczolni. Ha
kötéllel nem fogtak volna, bizony nem is igen mentünk volna el; mert nem
nagy örömünk telt ebben a mulatságban. A tánczosnőket, a kikkel együtt
nőttünk fel, úgy ismertük, mint a zsebünket; nem érdekeltek bennünket se
ők, se a papáik, mamáik.

De nem lehetett elmaradnunk. Minden ellentállásunk csak arra az egy
furfangos igyekezetre szorítkozhatott, hogy minél korábban, s minél
kevésbbé feltünően szökhettünk haza. Az éjféli vacsora után rendesen
elpárologtunk.

Hanem egy Szilveszter-este nem jutott eszünkbe, hogy szokott csinyünket
ujra elkövessük. Valami váratlan, eddig ismeretlen, megzavaró tünemény
oda bűvölt, oda lánczolt mind a kettőnket az alaposan megúnt, gyűlölt
nagy terembe.

A tánczosnők közt volt egy idegen alak, a kit még nem láttunk soha.
Megtudtuk róla, hogy a vidékről jött. A testvére meg a sógora ott laktak
a házban; azoknál volt látogatóban.

Tizenöt-tizenhat éves lehetett, mint a mi leányaink. De ez nem olyan
leány volt, mint a többiek.

Mandula-vágásu szeme volt, mint a japáni nőknek; az arcza is olyan
tejfehér, szinte élettelen. De nekünk nem ez tünt fel rajta, hanem
valami más, még különösebb, a mi akkor kimondhatatlan, hallatlan
ujságnak tetszett előttünk.

Az egész lényében volt valami lagymatagság, valami elolvadtság, a mi
nyugtalanított bennünket, mint a távoli, sejtelmes, ismeretlen tengerek;
s a járásában volt valami tulvilágiasság, valami csodálatos
nesztelenség, a mi megdobogtatta mind a kettőnk szivét.

Zelmának hívták.

A mi leányainknak ilyen nevük volt: Gizike, Mariska, Ilonka, a legjobb
esetben: Matild. A mi leányaink pirosak voltak; némelyiknek tánczközben
majd kicsattant az arcza. S aztán, a mi leányainkban nem volt meg az a
»nem tudom mi«, a mi annyira hatott ránk, s a minek akkor nem tudtuk a
nevét. Ma már tudom, minek hívják azt a »nem tudom mi«-t: morbidezzának
hívják.

Zelma nem tánczolt. Mig a nénjét ugyancsak tánczoltatták, a fehér arczu
leány a gardedámok között ült és az öreg urakkal beszélgetett.

Én ott álltam, vele szemben, a tánczterem falánál. Vagy tiz perczig
egyebet se tettem, csak őt néztem, a bámulattól kissé elborult szemmel.
Meglehetősen bamba arczot vághattam, de nem igen ügyeltek rám.

A tizenegyedik perczben tisztában voltam vele, hogy őrülten szerelmes
vagyok Zelmába, a fehér arczu leányba.

A következő pillanatban egy vakmerő lépésre szántam el magam. Odamentem
hozzá és tánczra kértem.

Zelma rám emelte mandula-vágásu szemét és hidegen, mint az orákulum,
csak annyit válaszolt:

– Köszönöm. Nem tánczolok.

Nagyon szép, zengő hangja volt. A szivem vérzett. De nem árultam el,
hogy halálosan vagyok találva; ott maradtam mellette, s igyekeztem vele
beszédet kezdeni. Nehéz kisérlet volt; minden kedveskedésemre olyan
fagyosan válaszolt, mintha csak a kötelességét akarná teljesíteni.

A hogy elkeseredésemben kissé félre fordultam, tekintetem a Feriével
találkozott.

Ő is oda jött, s ügyet se vetve rám, Zelmához fordult. Tánczra kérte.

Bosszantott ez a szemtelenség. Látta jól, hogy én kosarat kaptam, s
mégis azt hiszi, hogy ő szerencsésebb lesz?! Mi jogon? Különb ő nálam?
Úgy együtt tartottunk mindig, mint az élő és az árnyéka; csakhogy én
abban a véleményben voltam, hogy én vagyok az élő, s ő az árnyék.

Kikosarazták. Zelma neki is ugyanazon a hideg hangon felelt, mint nekem:

– Köszönöm. Nem tánczolok.

Feri követte a példámat. Megpróbálta a társalgást, de hiába. Zelmának
csak egyszótagu válaszai voltak. Némi elégtétellel állottam odább.

Hanem azért nem vettem le róla a szemem. Láttam, hogy az idősebb
gavallérokkal, például a rendezőkkel, sokkal nyájasabb, mint velünk. Az
öreg urakkal meg éppen szivesen beszélgetett. Némelyik koronkint egy-egy
mosolyt is csalt az ajakára, s ilyenkor légies arczát könnyű pirosság
sugározta be. De ez csak egy pillanatig tartott.

A vacsorázás órájában hallottam, hogy Zelma egy gazdag bútorgyáros
menyasszonya. Ez a hír egészen hidegen hagyott.

Nem voltam féltékeny se a rendezőkre, se az öreg urakra, még a
bútorgyárosra sem. De pokoli féltés tombolt bennem, a hányszor csak
Ferire gondoltam. Mert tudtam, hogy benne ugyanaz a szenvedély ég, a mi
énbennem.

Mikor észrevettem, hogy a csárdás alatt is folyvást a lány körül
forgolódik, aztán pedig meghúzódik egy sarokban, s még onnan is égő
tekinteteket vet Zelmára, odamentem hozzá, s így támadtam rá:

– Ne ténferegj mindig Zelma körül. Terhemre vagy.

Feri olyan jó fiú volt, hogy akár kenyérre lehetett volna kenni, mint a
vajat. Hanem ebben a pillanatban ugyancsak gyilkos tekintetet vetett
rám.

– Hagyj nekem békét, és eredj a dolgodra.

A fogai közül beszélt, mint a régi módi cselszövők.

– Nem megyek – szóltam – a mig szavadat nem adod, hogy nem fogsz mindig
itt lábatlankodni Zelma körül.

Úgy válaszolt, mint Sir Douglas, Sir Archibaldnak, abban az angol
regényben, a melyet utóljára olvastunk:

– Soha!

Aztán végig mért tetőtől talpig, s ott hagyott.

Akkor este nem is szóltunk többet egymáshoz.

Pedig mindig egy nap körül bolyongtunk. A mikor csak tehettük, oda
furakodtunk Zelmához, hol az egyikünk, hol a másikunk. Ez a temérdek
szeretetreméltóság és figyelem mind kárba veszett. Zelmának a modora egy
cseppet se változott meg velünk szemben. Egyszerüen nem vett észre
bennünket.

Mi ránk nézve pedig kivüle senki se létezett. Ha az öregebb gavallérok
kiütöttek bennünket a nyeregből, oda álltunk posztra a legelső ajtóhoz,
s türelmesen szórtuk Zelmára a szerelemmel teli, tüzes és gyöngéd
pillantásokat. A világért se tánczoltunk volna az ismerős lányokkal, s
viseletünk a szülői körökben kínos feltünést keltett.

Zelma nemsokára haza ment. Én is megugrottam, s tiz percz multán már az
ágyamban feküdtem. De reggelig nem tudtam elaludni.

Három év! Még csak három évi türelem! Akkorra tudós, sőt talán
akadémikus leszek, a kinek nem sok fáradságába kerül egy bútorgyárossal
megküzdeni. A többi már gyerekség. Ferit majd csak lerázom a nyakamról…

Másnap tiz órakor már talpon voltam. Úgy számítottam, hogy Zelmát
meglesem a kapuban, aztán, ha lehetséges, a kiséretébe szegődöm, ha
pedig nem lehet, legalább távolról követem, s gyönyörködöm légies
alakjában, a messzeségből.

Hanem, mire leértem, Ferit már ott találtam a kapunk előtt. Az orra
vörös volt, s úgy emelgette hol az egyik lábát, hol a másikat, mint egy
félig megfagyott madár. Könnyen kitalálhattam, hogy neki ugyanaz a
gondolata volt, a mi nekem.

Az indulat erőt vett rajtam. Elálltam az útját, s így rohantam meg:

– Megtiltom neked, hogy örökösen az utamba állj! Mit akarsz azzal a
leánynyal?

– Mi közöd hozzá? – felelt Feri. – Nem vagy Zelmának se gyámja, se
férje.

– Kettőnk közül az egyik teljesen felesleges Zelma körül – pattogtam én.
– Ha udvarolni akarsz neki, legyen bátorságod meg is verekedni érte.

– Szivesen – szólt Feri. – Csakhogy te jobban vívsz, mint én. Ha karddal
mennénk egymásnak, nagyon is egyenlőtlenek volnának a chance-aink. Így
könnyű vitézkedni. Hanem, ha olyan mélyen szereted Zelmát, mint én,
akkor egyikünk csakugyan fölösleges a világon. Ebben az esetben –
mondom, ha nem szájhős vagy, hanem szerelmes – fogadd el az én
ajánlatomat. Határozzon köztünk amerikai párbaj.

– Jó.

Egy kissé meghökkentem, de nem lehetett megretirálnom.

Fölmentünk a Feri lakására. Ferinek voltak szines golyói. Nemrégen még
játszottunk velök.

Kiválasztott közülök egy vöröset és egy fehéret. A két golyót aztán
betette a kalapjába.

– A ki a vöröset húzza, az mához egy esztendőre főbe lövi magát.

Én ismételtem a mondást, jeléül, hogy megértettem. Aztán megpecsételtük
a fogadást a becsületszavunkkal is.

Feri megrázta a két golyót a feje felett, aztán hátra dugta a kalapját a
lapoczkája alá. Én szemben állottam vele.

– Nyúlj a kalapba – szólt – s válassz magadnak a golyók közül.

Engedelmeskedtem, s a szemébe nézve, a háta mögé nyúltam, a kalapba. Ő
is hátra nyúlt, s mikor már mind a ketten a kezünkben tartottuk a
golyónkat, megkérdezte:

– Azt akarod, a melyik a kezedben van?

– Ezt akarom, a melyik a kezemben van.

– Jó.

Visszahúztuk a kezünket. A vöröset Feri húzta.

Egy kő esett le a szivemről. Nem kivántam a Feri halálát, de jobb
szerettem így.

Vígan lépegettem le a lépcsőn, Feri odafenn maradt. Egy félórai
várakozás után csakugyan megpillantottam Zelmát, a mint egy nagy
társasággal kijött a kapun. Vagy két óráig bandukoltam utánuk, tisztes
távolságban.

A szerencsések nyugalmával, föltettem magamban, hogy Ferinek visszaadom
a szavát, a mint ez jóravaló emberek között nem is lehet máskép. Még
csak az kellene, hogy kárt tegyen magában! De előbb hadd vezekeljen egy
kicsit, minek állt az utamba.

Zelma három vagy négy nap mulva elutazott. Attól fogva nem is hallottunk
róla többet.

A gondolat, hogy Zelma már nincsen velem egy fedél alatt, hogy talán
sokáig nem is láthatom meg fehér, vértelen arczát, bizonyára fájt,
rosszul esett. De a képe nem hagyott el, se a reménység, hogy egyszer
még az enyémnek mondhatom. Mandula-vágásu szemét mindig magam előtt
láttam, akár ébren voltam, akár álmodtam. És regényes neve, mint korona
lebegett nagyravágyásom álomképei felett.

Nem tagadhatom el, némi elégtétellel gondoltam rá, hogy ha Feri is így
van Zelmával, az ő gyönyörüsége legalább meg van rontva. S ez a gondolat
folyvást késleltetett, hogy oda menjek hozzá, s visszaadjam a szavát.

Hetek multak el, de én még mindig nem adtam életjelt. És itt
szégyenszemre meg kell vallanom a leggaládabb gondolatot, mely valaha
kisértetbe hozott. Ne itéljenek el érte; jobb vagyok, mint a milyennek
látszom.

Tehát megfordult a fejemben az a hitvány gondolat is, hogy egyáltalában
nem adok életjelt. Nem mintha halálát kivántam volna Ferinek; ez eszem
ágában se volt. De az a kétség ingerelt, hogy: hátha Ferinek lesz esze,
s e nélkül is életben marad?! Hátha elég gyáva arra, hogy megszeg e a
becsületszavát, s tovább fog majd élni az én feloldó szavam nélkül is?!
Milyen diadal volna ez!

Nos, beláttam, hogy ha ez a história meg is bélyegezné Ferit, nekem se
válnék dicsőségemre, de semmiképpen sem.

Aztán meg Feri aggasztott is egy kissé. Nem járt sehová, nagyon mogorva
lett, egész nap csak a könyvei között ült. Biz ez könnyen
agyonpuffanthatja magát.

Szóval, vagy hat hét multán megembereltem magamat, elmentem hozzá, kezet
nyujtottam neki, s így szóltam:

– Felejtsük el ezt az egész ostobaságot!

Feri a nyakamba borult, s megvallotta, hogy ez a néhány hét nagyon
megöregítette. Félt a haláltól, de elszánta rá magát, ha már meg kell
lennie. A tépelődés és a rémület Zelmát egészen kiverte a fejéből. Csak
úgy gondolt rá, mint egy rossz álomra…

Hanem azért a régi barátságunk sohase állott helyre; szép lassan
elszakadtunk egymástól.

Én még aztán is sokat gondoltam Zelmára. Később kevesebbet, végre
egészen elfelejtettem. Mire letettem a doktorátust, már csak homályosan
emlékeztem rá, hogy volt egyszer egy fehér arczu leány, a kit Zelmának
hívtak.

* * *

A multkor Melanienál töltöttem a Szilveszter-estét, s mint ilyenkor már
illik, kissé elméláztam. Elfogott a puncsok órájának könnyű, kellemetes
melankoliája; s a sötét szobában, melyet a japáni lámpás csak alig-alig
világított meg, elhalványodott, régi, kedves képzetek rajzottak körül.

És a mint Melanie nesztelen árnyék-mozdulataival fel s alá járt előttem
a puha szőnyegen, egyszerre egy sokszor érzett, de soha meg nem
magyarázott hasonlatosság szállt fel emlékeimnek a legmélyéről, és
suttogta el titkát megvénült, feledékeny énemnek.

– Milyen különös! – szóltam. – Mennyire hasonlít maga Zelmához!

– Micsoda Zelmához?

– Molnár Zelmához.

Melanie, a teás-kannával a kezében, megállt a szoba közepén és
visszafordult:

– Hogyan? Maga ismerte Molnár Zelmát?

– Nagyon. Párbajom is volt érte. Bár nem éppen veszedelmes párbaj.

– Lehetetlen.

De aztán keresgélt az emlékeiben és hozzá tette:

– Mégis… csakugyan… De hát hol ismerkedett meg vele? Hisz sohase járt a
mi vidékünkön?!…

– Hol? Itt Pesten. Éppen egy Szilvester-estén.

– És igaza van! Igen, igen! Egyszer csakugyan járt Pesten. Mikor a
kelengyéjét vásárolta be.

– Olyan jól ismerte, hogy ilyen apróságokat is tud róla?…

– Hogy ne! Ott laktak mellettünk a harmadik házban Persze, ma már csak
igen homályosan emlékszem rá. Egész kis lány voltam még, a mikor
meghalt.

– Olyan régen halt meg?

– Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett… Várjon csak… Egy vagy két héttel
azután, hogy a kelengyéjét hazahozta Pestről, már ki volt terítve.



LEVELEK.

Jóskának a multkor rossz napja volt.

Két órakor lejött a minisztériumból, megebédelt, s mert a sétájának
befellegzett, haza ment, hogy elolvassa Paul Bourget _Cosmopolis_-ának
első fejezetét. A harminczadik lapnál becsapta a könyvet s elvégezte
magában, hogy:

– Az öreg kezd már nagyon szamár lenni.

Fél ötkor felkerekedett s megindult Juliskához. Két héttel ezelőtt azt
mondta Juliskának:

– Holnap reconnaissance-vizitet csinálok magánál. Igen?

Azóta mindennap csinált Juliskánál egy reconnaissance-vizitet, s még
mindig adós volt neki egy reconnaissance-vizittel.

Juliska aranyos volt, mint egy középkori misekönyv Szent Portiunculája,
és ostoba, mint tízezer Krupp-ágyu. Jóska összehasonlítgatásokat csinált
önmaga, meg a mythológiai Herakles között, és kezdte önmagát is butának
találni.

Nyolczkor elpályázott, s minthogy a Gibichungok jelenete nem nagyon
csábította, arra határozta magát, hogy az operát ma este elszivarozza.
Végig ment az Andrássy-úton s a rondeaunál a nagy Bendegúzzal
találkozott. A nagy Bendegúz volt a fő-főczimborája.

Jóska azt tartotta, hogy nincsenek barátok, csak domesztikált
ellenségek. Ezek közt a domesztikált ellenségek közt, úgy találta,
Bendegúz a legtűrhetőbb és legkiállhatatlanabb, a jó vagy rossz órái
szerint.

Bendegúznak a jelen alkalommal a lehető legrosszabb órája volt. Megint
író volt a feje tetejétől a lábujja hegyéig, kérlelhetetlenül,
gyalázatosan író, író az irgalmatlanságig s a nevetségig. A kis Balambér
legujabb színdarabját ette meg, s kifogyhatatlan volt ebből a rossz
drámából.

Jóska utált minden írót a világon Shaksperetől le a kis Balambérig.
Íróság és kopott, eleve rosszul szabott ruha, Parnasszus és komikusan
szögletes mozdulatok, Tempe völgye és gyámoltalanság asszonyokkal
szemben, patagoniai naivitás és gigási szemtelenség, mely a maga
kálvinista légátus dölyfében azt arrogálja, hogy ő belát a
csipketündérek veséibe: – mindez egyet jelentett neki. Ha megbocsátott a
nagy Bendegúznak, csak azért történt, mert a nagy Bendegúz minden
negyedévben szemlét tartott az inggombjai felett, s a nagy Bendegúz ha
eszébe jutott, tudta utánozni a _Français_ gavallérszinészét, a kis Le
Bargyt.

De a nagy Bendegúz, ha megkapartad, s irodalomról beszéltél vele, éppen
olyan firkász volt, mint bármely firkász a világon. Jóska kegyelemért
könyörgött. Megpróbálta, hogy talán az égbolt lilaszín tónusairól
beszélgethet vele. De Bendegúz ma még nem tudta megemészteni a kis
Balambért.

Mit volt mit tennie?! Felhasználta az első ürügyet s megugrott tőle.
Felment a klubba; az volt a legközelebb.

A klubban nem volt senki; az egész kompánia a Bojti Vincze bankettjén
ült, a kit Jóska gyülölt. Azaz, hogy bárcsak ne lett volna ott senki a
szolgálattevő árnyékokon kívül. De ott volt az izlandi konzul, s az öreg
Tóni, a ki lovagregéket mesélt a whist-partnerjeitől megfosztott vén
táblabírónak.

Tóni ez este szerelmi történetek dolgában felülmúlta Seherezádét, az
_Ezeregy éj_ mesélő szultánáját. Úgy hazudott, mint egy inas. Jóska
elmélázott. De hát csakugyan olyan hitvány az ember, hogy mikor nincsen
többé semmije a világon, áltatni és vigasztalni tudja magát nagy gonddal
kieszelt víg históriákkal?

Egy félóra mulva nem tudta hallgatni. Még csak nevetni is útálta. És
elment haza.

A legénye nagy szemeket meresztett, mikor meglátta az urát, először
életében, este tíz órakor. Jóska meggyujtatta az összes lámpáit,
ünnepélyesen megfogadta magában, hogy erkölcsös életre tér, s aztán
elmerengett legujabb perzsa szőnyegének gyönyörű világoskék tónusain.

Hanem mi az ördögöt csináljon háromig, a mikor majd el fog tudni aludni?

Ó, volt egy dolga, melyet már vagy tíz esztendő óta halogatott. Rendbe
szedni az írásait, a levelezését. A leveleit, a melyeket eltett, s csak
úgy alkalom adtán dobált be az íróasztala alsó fiókjába. Jóska pedáns
volt, de koronkint hitelezett magának.

Bizonyára fázott egy kissé ettől a munkától. Kinyitni a hét lakattal
elzárt rejteket, a hol az eltemetett szerelmek parfumjei ujra illatossá
teszik a rég elhervadt rózsaszirmokat, s a hol egy antik gyűrű kígyója
sziszegve gúnyol néhány eltöredezett négylevelű lóherét meg egy
megalázott, szegény örökzöld ágat!… Végre is, Jóska abban a korban volt,
mikor már nem öröm: látni a Multat szép, hosszú körmenetben. És e mögött
a temérdek levél mögött megannyi árnyékot látott, a melyek majdan
várakozni fognak rá a Charon csolnakán, s mintha ezek az árnyékok azt
suttogták volna feléje hangtalan kísértet-szavukkal: »Hiába kapaszkodol
a Pillanatba, eljön a te órád is, s már rohan!…«

De hogyha őse, a nemes Don Juan Tenorió szemébe nézhetett a kőszobor
vendégnek, miért ne hallgathatná meg ő is ezeknek a leveleknek diszkrét,
alázatos panaszait?

Bele nézett a tükrébe, s onnan egy még nagyon is elfogadható arcz
mosolygott rá nyugodtan, biztatóan.

Igenis, rendbe fogja szedni a leveleit, és nem fél beléjök tekinteni.
Vajjon micsoda levél akad először a kezébe?

Benyúlt a levélhalmaz közepébe s először is egy kártyát halászott ki
onnan. A kártyán kevés volt az írás; elolvasta, a mint következik:

»De hát igazán soha se fog velünk teázni? Az uram talán meg fogja
bocsátani, hogy elfelejtkezett a kis festőről, a kit önnek ajánlott, én
nem, hogy megfelejtkezett rólunk is. Azaz még volna egy kis reménysége,
föltéve, hogy a javulást nemcsak igéri. Nézzen el hozzánk a héten,
például szombaton. Nem lesz nagyon unalmas. Csupa asszony, Bellac úr,
semmi zongora, még Rubinstein se. Várjuk.«

Lent egy ismerős név és ez az utóirat: »Szombaton mindig otthon vagyok;
a jó barátaimnak máskor is«.

– Ó, asszonyi álnokság! – mosolygott Jóska, míg a levelet olvasta. Ez a
levél csupa óvatos hazugság volt, kivéve ezt a szót, hogy: »szombaton«.
Jóska véletlenül emlékezett erre a szombatra.

Akkoriban Váczon szoktak találkozni, a nagyobb biztosság kedvéért. Jóska
ilyenkor kiment a reggeli vonattal, a szép asszony pedig félkettőkor
indult el. A _Kék orrszarvu_nál már jól ismerték őket, s Jóska
hétről-hétre nem győzött álmélkodni, hogy ez a komoly, előkelő kis
személy milyen kedves kölyök tud lenni mélységes titokban. Azon a
bizonyos szombaton azzal lepte meg, hogy megjött már a tíz órai
vonattal. »Öregem, ma együtt ebédelünk!« És a szegény orrszarvu mama nem
tudott hová lenni, hogy nagyszerü lakomát csaphasson furcsa vendégeinek.

Emlékezetes nap volt, mert apró balesetek fűszerezték a tilosnak már
megszokott örömét.

Margit majdnem kicsattant a nagy jókedvtől, mint mindig, ha a férjét
Bécsben tudta. (Derék asszony volt, de valóságos idioszinkraziával
viseltetett a törvényes úr iránt, a ki pedig nem érdemelt meg semmi
különös érzelmet.) Ebben a sátorosünnepi hangulatban az az ötlete
támadt, hogy menjenek ki a Dunához. A viz szélén, hármasával-négyesével
talpak hosszu sora állott; be lehetett kalandozni rajtuk közel a
mélyvízig. Margit úgy ugrált ezeken a talpakon, mint egy iskolás gyerek,
s kis híjja volt, hogy bele nem pottyant a folyóba. Mikor meg
visszatértek a fogadóba, a varrónőjével ütközött össze, s ettől fogva
minden ártatlan sétálóban ismerőst szimatolt. De mindez nem rontotta meg
a kedvét, s ebéd után, az öreg kocsmárosné méltó bámulatára, a
vendégkönyvet kérte, hogy beleírja ezekkel a szép szögletes
szarkalábakkal, hogy: »A szép Pécopin és becses neje, a szép Bauldour,
kereskedők Pestről.«

Bizony, ennek is lehetett már vagy nyolcz éve. Jóska mélán mosolygott
egy pillanatig, aztán elővett egy másik levelet.

Így kezdődött:

»Nagy szívességet kérek öntől, de nem fogja megtagadni, ugy-e, mikor
tudja, milyen szerencsétlen vagyok! Látogasson meg, kérem, még ma, minél
előbb, és adjon tanácsot, mit tegyek, mert azt hiszem, meg kell őrülnöm.
Unja már a siránkozásaimat? De kihez forduljak, ha nem önhöz, a ki
mindig oly tiszta, nemes, önzetlen barátsággal viseltetett irántam…«

Persze, a vöröshajú Hortenzia! Hortenzia, a kinek azon a czímen, hogy
részeges férje veri s pokollá teszi az életét, minduntalan volt egy-egy
szerencsétlensége. Ez a sok szerencsétlenség többnyire azzal végződött,
hogy kifigurázták az egész világot, s első sorban a Hortenzia hat
udvarlóját, mert Jóska csak hetedik volt rangban.

Ezt a levelet nem volt mért végigolvasni. Következett a harmadik.

»Kedves Báró!« Ki ez a Kedves Báró? Ah, a szende szőkeség, a ki olyan
házias volt minden Anna-bálon, s a ki olyan tüzesen tudott csókolni…
»Köszönöm a figyelmét, s bocsássa meg, hogy nem fogadhattam…« Hogy nem
fogadhatta!… »Remélem holnap, holnapután már annyira jobban leszek…«
Vagy úgy! Az ember azt hinné, hogy: válasz, pedig hát: felhívás
keringőre.

Elővette a negyedik levelet is, aztán az ötödiket, a hatodikat.
Egytől-egyig csupa óvatos hazugság.

– És ezek az én _szerelmes_ leveleim! – álmélkodott Jóska.

De hát abból a sok, sok szerelemből mindössze ennyi jutott el ezekbe a
jól őrzött sorokba?!… Mintha az egész két kötetre való levelezést csak
hűtelen szobalányok és kiváncsi postás kisasszonyok használatára irták
volna!

Végre, egy másféle papirlap akadt a kezébe. Csak ez állott rajta nagy,
gyerekes betükkel:

»Jó reggelt, drágám!«

Se név, se semmi egyéb. És Jóska nem ismerte meg az írást.

Aztán még egyszer ugyanaz az írás:

»Mért nem jössz?! Már egy egész órája, hogy várlak!«

Ki lehetett ez, a ki őt »már egy egész órája« várta? Mikor és hol?

Most már csak ezt az irást kereste, s olvasatlanul lökdöste félre a sok
»Kedves Barátom!«-at, meg a hideg hangú Anonymákat, vígoperai
stilusukkal. De jó darabig tartott, míg ismét ráakadt a kövér, gyerekes
betűkre.

A kövér, gyerekes betűk ez alkalommal pityeregtek:

»Bocsásd meg, hogy rád küldök. De halálra vagyok rémülve. Csak egy szót
üzenj: hogy jobban vagy-e? Hozzád akartam rohanni; azt mondták, nem
fognak beereszteni, mert testvéred, a grófné ápol. Nem juthatnék be
hozzád, olyankor, a mikor a grófné alszik? Üzenj egy szót, édes, édes
drágám! És ne haragudjál a te szegény kis majmodra.«

De kicsoda hát ez a szegény kis majom? Bizonyosan valami kis színésznő.
Különben nem volna ilyen mélységesen megilletődve a grófnő nevének
hallatára.

Jóska hátra dőlt a székén s elgondolkozott. Azt hitte, hogy, ha szabad
gyeplőre ereszti az emlékezetét, rá fog jönni, ki ez a kis majom. Nem,
semmi. Akkoriban nagy betegnek kellett volna lennie, már pedig ő soha se
volt beteg. Bizonyosan olyankor kapta ezt a levelet, mikor egyik vagy
másik karczolását hozta haza.

Boszantotta, hogy sehol semmi aláírás. Ó, asszonynépség! Lám, egy –
egyetlenegy! – találkoznék a sok között, a ki hangosabban mer szólni,
mint a többiek… és ez az egy is dominó alá búvik!

De íme, ugyanazok a betűk s most már aláírással:

»… Ó, ha te engem úgy szeretnél, mint a hogy én szeretlek téged… Van
eszedben, édes zsarnokom!… És istenem, ha egy-két év mulva ez a levél a
kezedbe kerül, nem fogod megismerni az írásomat. Szinte kedvem volna nem
írni ide a nevem; vajjon kitalálod-e akkor, hogy: kitől valók ezek a
sorok?! De nem, lemond erről az ártatlan kaczérságról is, és soha sem
akar egy pillanatra se boszantani, hanem mindig, mindig szeretni fog a
te szegény

_Ilkád_.«

Ilka? De melyik Ilka?! Jóska négy Ilka közűl választhatott, és nem tudta
kitalálni, hogy ez az Ilka melyik Ilka volt?



ASSZONYOK VALLOMÁSAI.


I.

Kedves Nellim,

untatlak a panaszaimmal, ugy-e? Annyi levelet küldök a nyakadra, hogy ez
már botrány! És milyeneket! Tele írok, tele sírok tizenhat oldalt, aztán
megint tizenhat oldalt, és egy pár nap mulva _da capo!_ A hány oldal,
annyi ismétlés; a hány szó, annyi elpityeredés. És neked mindezt el kell
olvasnod! Szeretetből, részvétből, szánalomból. Pedig lehet, sőt
bizonyos, hogy magadnak is elég bajod van. Éppen elég arra, hogy ne
legyen kedved ujra meg ujra meghallgatni az én siránkozásaimat. Azért
mégis eltűrsz, mert jó vagy. Néha egy kicsit nehéz jónak lenni, ugy-e?

Ne hidd, hogy nem szégyellem magam. Tudom, hogy ez nagy önzés, és nagy
kiméletlenség. Visszaélek a jóságoddal; unalmas, utálatos vagyok.

s mégis!

El kell mondanom valakinek: mi bánt; mindazt a mi bánt. Ennek a szüksége
erősebb az akaratomnál A panasz kikivánkozik belőlem; ellenállhatatlan
erővel kivánkozik ki belőlem. Ha nem suttoghatnám el a titoktartó
nádasnak, hogy mi gyötör folyton, ki kellene kiabálnom a világba!…

És kinek sírjam el a bajaimat, hogyha nem neked?

A férjemnek? Először is csak rossz érzést, talán fájdalmat okoznék neki.
Aztán ő úgyse segíthet az én bajomon. Mit könnyítene rajtam az, ha ő is
megismerné szenvedéseimet, s ezentúl ketten sopánkodnánk azon, a min nem
lehet változtatni?! Ő csak aludjék békén!

Hiszen feltárhatnám a lelkemet más előtt is, az igaz! Volna, a ki
megértene, s a ki – ó, ezt bizonyosan tudom! – érdemes a bizalmamra. Már
írtam neked erről a valakiről. Néha, ha némán néz rám, a két szép,
tiszta, világos, nagy szemével, és ha ilyenkor a tekintete azt mondja:
»Ó, te szegény asszony, kitalálom titkodat! Értelek és sajnállak,
önzetlenül, mélyen sajnállak«! – kisértésbe is esem, hogy megvalljam
neki, milyen szomorú vagyok mindig!… hogy legalább ennyit közöljek vele:
»Ne higyj a látszatnak! Vidámságom csak álarcz. Én is boldogtalan
vagyok, mint minden, szellem dolgában fejlődöttebb nő; mert, mint a
költő mondja, »örök hó ül minden nagy hegyen, és örök boru minden kiváló
lelken!«

Mért ne mondhatnám el neki?! Két szép szeméből látom, hogy annyi, de
annyi benne a lélek! Ó, ez meg tudna érteni engem!… és nem jutna eszébe
önző czélokra használni ki a bizalmamat, bár bizonyos, hogy nem vagyok
közönbös előtte, és meg tudja becsülni lelkem egész értékét!

Igen, elejthetném előtte, hogy, mint a szellemi tekintetben legjobban
fejlődött nők általában, én is szerencsétlen vagyok… és elbeszélhetném
neki az én sokféle bánatomat: ábrándjaim elröppenését, csalódásaimat,
lelkemnek minden nélkülözését, örök nyugtalanságomat, lelkem örökös
vágyódásait. Végre is ebben nem volna semmi rossz. Mint Ellen Key nagyon
jól mondja: tökéletesedésünk jele, és korunk egyik vívmánya, hogy
ezekről a dolgokról nők és férfiak olyan nyiltsággal cserélik ki
gondolataikat, a milyen nyiltsággal azelőtt sohase beszéltek. Bár, az
igazat megvallva, azt már nem veszem észre, hogy a teljes nyiltsággal
beszélgető nők, a kiknek a példáját nem merem utánozni, boldogabbak
volnának, mint anyáik, a kik az idegenek előtt egyben-másban olykor
titkolóztak; a nyiltan beszélgetők legfeljebb: többet szórakoznak.

De a mi igaz, az igaz, és Ellen Key bölcsen szól, ha arra tanít, hogy
bizonyos ügyeket a legteljesebb nyiltsággal kell elintézni, mert a
lényeg az, hogy: add meg a léleknek, a mi a léleké, és ha a lélek nem
kapja meg a magáét, ezen nem segít az őszinteség hiánya. Természetes
volna tehát, ha egészen őszintén szólnék ahhoz, a ki teljesen ért engem,
s mert teljesen ért, a maga erejéből, úgyszólván akaratom ellenére is:
barátom.

Mégis valami visszatart ettől. Valami homályos, zavaros érzés, mely azt
suttogja nekem hogy: ha mez nélkül mutatjuk meg lelkünket egy idegen
férfinak, ezzel majdnem többet teszünk, mint ha módot nyujtunk neki
arra, hogy megleshessen olyan szépségeket, a melyeket a bálokban sem
láthat. Szellemi tekintetben a legjobban fejlődött nők közé tartozom, de
vannak babonák, a melyeket nem tudok kiirtani magamból. Így azt
képzelem, hogy bizonyos dolgokat csak a komornának szabad tudnia, de nem
szabad tudnia még annak sem, a kit a boldogság istene két órára
társunkul rendelt. Ilyenforma babona bennem, hogy a léleknek megvan a
maga külön szemérme. Beleképzelem magamat a férfiak helyzetébe. Nos, ha
egy férj vagy egy szerető nem óhajtja, hogy a felesége vagy a kedvese
elmondja egy idegennek azokat a gondolatait, a melyeket talán neki sem
mond el: ezt én meg tudom érteni. Még azt is meg tudom érteni, ha a férj
vagy szerető az ilyen bizalmas közlést a hűtlenség egy nemének tekinti!
Már pedig én a férjemet nem akarom megcsalni, bár ő tudtán kivül szinte
kényszerít rá; nem akarom megcsalni, bár az egész világ összeesküdt
ellenem; nem csalom meg, ha az egész világ összedől is!… Ez ugyan
ostobaság, mert minden szellemileg fejlett nő tisztában van vele, hogy a
szívnek is megvannak a maga jogai; de ez nálam már babona, és én
ragaszkodom a babonámhoz, mert ha egyszer minden babona ki talál veszni
belőlem, akkor attól félek, összedől a világ!

Azt mondhatnád: de hiszen ez a fiatal ember (mert eltaláltad, ő
csakugyan fiatal) nem idegen! Szó sincs róla, ha nem a kicsinyes
konvencziók nézőpontjából tekintjük a dolgot, ha csak a lelkemre
hallgatok, azt kell mondanom: igaz, nem idegen. Érzem, hogy lelkem társa
voltaképpen ő. De kételkedések ostromolnak. Végre is azt, hogy kicsoda
lelkünknek az igazi társa, csak akkor tudjuk meg bizonyosan, ha már
átéltük a tökéletes, a felejthetetlen, az egész életre szóló
boldogságnak azt a két óráját, a melyről Ellen Key beszél. (Vagyis
inkább Rilke, mert Ellen Key csak Rilkét magyarázza. Olvastad Rilkét?
Ah, Rilke!) Az Ellen Key két órája után, vagyis a Rilke két órája után,
már tisztában lehet vele az ember, hogy az, a kit lelkünk társának
sejtettünk, lelkünknek igazi társa-e?… hogy csakugyan ő-e az a bizonyos,
a kit a gondviselés rendelt számunkra?… azaz, ne beszéljünk frázisokban,
ne mondjunk gondviselést, hanem mondjuk a nagy Természetet. Előbb ezt
sohase tudhatjuk bizonyosan. Kételkedő vagyok, – mert már csalódtam
egyszer: tudniillik a férjemben – és bizalmamat nem akarom érdemetlenre
pazarolni. Aztán még egy másik kétség is bánt. Vajjon egészen igaza
van-e Rilke nyomán Ellen Keynek, a gyermekek nagy védőjének?… Vajjon
ebben a két órában, a melyben megtaláljuk és megértjük egymást, a
kölcsönös megtalálás e nagy jelenetében csakugyan végigeljük-e az egész
életre elegendő boldogságot?… Vajjon ez a két óra, ha az emberi
fejlődésnek még oly magas fokára jutunk is el benne, összes ragyogó
emlékeivel együtt tökéletesen elég-e egy hosszú életre?… Vajjon
lelkünknek csak egy igazi társat rendelt-e a természet, vagy több
igazit?… Hisz a lélek oly sokat kibír, oly sokat el tud viselni!

Néha, nem egyszer, gondoltam már arra is, hogy panaszaimat nem ő neki,
vagy lelkem egy más igazi társának, nem egyetlen férfinak mondom el,
hanem a hogy egy szellemi tekintetben magas fejlődési fokon álló nőhöz
illik: az egész világnak. Sokszor gondoltam rá, hogy a legjobb volna egy
könyvben tárnom fel benső életem titkait, a hogyan az a norvég asszony
tette, a ki most csodálatom és irigységem tárgya. Olvastad a norvég
asszony vallomásait? Ha nem olvastad, úgy még nem olvastál semmit. Ó,
mily igaz, és mily rettenetes könyv ez! Maga az élet!

A norvég írónő elbeszéli, milyen lelki gyötrelmeket okozott neki az,
mikor keserves meglepetéssel vette észre, hogy férje a csöndes, nyugodt
házaséletet akarja élni, a melyben a szerelmes pillanatok – csak
pillanatok. Aztán leírja, micsoda átalakuláson ment keresztül; milyen
lelki fásultságot érzett, s utóbb milyen nagy lelki ürességet, mekkora
vágyódást kifelé, vágyódást _egy_ ember után, az igazi után. Kimondja
nyiltan, hímezés-hámozás és álszemérem nélkül, hogy a gyerekei se tudták
elfeledtetni vele, mily üresség tátong lelkében, a mi érthető, mert hisz
a legjobban nevelt gyermekek is maszatosak, és sokat acsarkodnak, a mi
végre is boszantó. Megmagyarázza, hogyan vágyódott, mint minden lelkileg
kiváló nő, valami hozzá méltó elfoglaltságra, s hogy bár sorra próbált
mindenféle foglalkozást, ezt az olthatatlan vágyakozását az egyesületi
dolgok, és a szegényekkel való bibelődés milyen kevéssé elégítették ki.
Megdöbbentően írja le az öregségtől való félelmét és kétségbeesését,
mikor látnia kellettt hogy minden lépése egy-egy lépés a sír felé (mer,
hiszen egyszer neki is meg kell halnia!) – egy-egy lépés a sír felé, a
nélkül, hogy becsvágya valaha kielégülést találna, a nélkül, hogy apró
örömei oltani tudnák lelkének örökös szomjuságát!… Feltárja előttünk egy
szerelmi regényének titkait is: lelki tusáit és szerencsétlenségét, mert
nem találta meg az igazit, s annál kevésbbé az igaziakat. Végre
elmondja, hogy a mikor írásaival már pénzt keres, és a finom lelkü,
művelt nők egymást vigasztaló, mulattató, kedves kis körében egyre több
dicsőséget arat, tehát a mikor már lelkileg egészen kifejlődött, és
eljutott a legnagyobb szellemi magaslatra, milyen kevéssé vigasztalja
meg az a tudat, hogy csak a munkájának, és csak az örökbecsü
eszményeknek él, milyen rosszul esik neki annak megismerése, hogy az
örökbecsü eszmények a két órai boldogság után vágyakozó ember önáltató
hazugságai, és hogy a leghosszabb munka sem ér fel a legrövidebb
csókkal. Ó, mily igaz, hogy a munka csak hitvány szurrogátum, és hogy
dolgozni szép, de a dolog még nem teszi az asszonyt jókedvüvé! Ó,
mennyire igaza van, hogy fél a magánosságtól, az öregségtől, a haláltól,
ezektől a fellázító nyomoruságoktól, a melyek helyett már igazán valami
okosabbat találhatna ki a Társadalom!

És ha meggondolom, hogy mialatt a norvég asszony ilyen gyötrelmeket
állott ki, ilyen lelki tusákat vívott, ilyen szomorú regényt, sőt
regényeket élt át: azalatt a férje folyton, mindig aludt!

Nagyszerű írónő ez, és igen szeretném a példáját követni, mert az én
panaszaim is kitennének egy kötetet, akár több kötetet is. De belőlem
hiányzik az írói tehetség: sok bennem a babona, nem mertem élni, tehát
nem jutottam el a kellő szellemi magaslatra. És még egy.

A norvég írónő azzal, hogy soha ki nem elégített tüzes vágyakozását
közzétette és megörökítette, olyan emléket állított férjének, a melyre a
derék norvég, a maga szerény névtelenségében sem lehet tulságosan
büszke. Menelaus-szal nagyon híres baleset történt, és Menelaus
bizonyosan rászolgált hírnevére. De az ő nevetségessége nem tökéletes,
mert meglakolt egy kissé. A névtelen norvég azonban meghalad mindent, a
mi e tekintetben nyilvánosságra jutott. Ez a derék ember, a ki hiába
élt, és hiába adott életet gyermekeknek, a ki hiába szaladgált e földi
téreken, a ki futott-fáradt, de azért mégis örökkön adósa maradt
feleségének a két órai boldogsággal, a ki most is csak »hozza« ezt a két
órai boldogságot és hozni fogja századokon át, az idők végtelenségéig:
ez a derék ember túltett Menelauson. Az a sokáig, és egyre tüzesebben
lobogó, mindig eloltatlan és örökkön eloltatlanul maradó vágy, melyet a
norvég asszony írói dicsőségével átadott a halhatatlanságnak, s
mindenkorra megörökített: örök vádként fog lebegni a szerény névtelen
emlékezetén, a végitélet napjáig.

Nem akarnék a férjemnek ilyenfajta hirességet szerezni. Ő nem az igazi,
ó nem!… de nem tehet róla, hogy nem az, azonkivül jó ember, jól bánik
velem, nem érdemli tőlem, hogy ennyire csúffá tegyem.

Azért nincs más választásom, mint hogy neked sírjam el panaszaimat,
ujra, meg ujra! Hallgass meg, elnéző, baráti türelemmel!

Hadd gyónjak:

Két napja, hogy visszajöttünk Mentoneból: egy rémes fölfedezéssel jöttem
vissza.

Voltál már Mentoneban? Nem, ugy-e? Te, szegény, mindig ott csücsülsz a
kis faludban.

Mondhatom, hogy ilyenkor szép ott. Sok ismerősöm van, a ki irigyelt,
hogy három hónapot tölthettem Mentoneban. És én éppen Mentoneban tudtam
meg, mennyire szerencsétlen vagyok!… szerencsétlenebb, mint sejthettem!

Egy szép, holdvilágos éjszakán, a mikor nem tudtam aludni, s ablakomból
kibámultam a tengerre: egyszerre, hirtelen, mintha valami istenség
világosította volna fel az elmémet, felvillant a fejemben az a tudat,
hogy: igenis, nem tagadhatom le, vágyódásom az után a két órai boldogság
után, a melyről Ellen Key beszél, oly olthatatlan, s oly parancsoló,
mint a névtelen norvég asszonyé. Igenis, vágyódom egy férfi után, az
igazi után, a ki, hogy norvégosan fejezzem ki az érzésemet: tartalommal
töltse be az életemet! És vágyódásom olyan hatalmas, hogy attól félek:
egyszer, a mikor nem is gyanítom, akaratom ellenére is elveszítem az
eszem, és nem fogok valami sokáig lelkitusázni, hanem hamarosan, minden
megfontolás nélkül el fogom követni azt az úgynevezett bolondságot,
melyet mások hosszabb lelkitusák után, a házasság ötödik vagy tizedik
évében, már a teljes józanság korszakában, szinjózanon követnek el.

Azt fogod mondani: a baj talán nem olyan veszedelmes; alighanem tévedek
a diagnózisban. Erről szó se lehet. Hiába mondom, hiába ismétlem
százszor: nem, nem akarom, nem fogom megcsalni a férjemet!… attól
tartok, hogy engem a további bonyodalmaktól, s talán a katasztrófától
már csak valami csoda menthet meg.

Olyan végtelen ürességet érzek a lelkemben, melyet se utazásaim apró
örömei, se a társaságos élet mindig egyforma szórakozásai nem tudnak
betölteni.

A férjem jó, nagyon jó ember. Tele van azokkal a dicső (de alapjában
véve utálatos) tulajdonságokkal, melyek a polgári életben a
köztiszteletet biztosítják, és gyöngéd férj, ó, kiállhatatlanul
gyöngéd!… Úgy viselkedik velem szemben, mintha arra pályáznék, hogy
valamiképpen hibát ne lelhessek benne; nem lehetek olyan követelő, hogy
az áldozatkészsége ki ne állja a próbát. De nincs az a gyönyörű kalap és
nincs az a ragyogó ékszer, mely pótolni tudná az igazi szerelmet.

Meglehet, csudálkozol, hogy így beszélek róla, mert tudod, hogy
szerelemből mentem hozzá. Nos, igen. Annyit beszéltek annak idején a
férfiui tökéletességeiről, – és egy fiatal leány mindent elhisz! –
annyira hatott rám magamra is a gyöngédsége és a finomsága (azok a
tulajdonságai, a melyeknek ma is meghódolok), annyira elkábított
kellemes formáival és külseje férfiasságával, hogy bele kellett
szeretnem, hiszen minden leány naiv. Igen, szerettem őt. Szerettem
jegyességünk egész ideje alatt, – sőt szerettem házasságunk után is;
szerelmem olyan bőséges volt, hogy idő kellett az elpárolgásához.

De nem titkolom el előtted, hogy kiábrándulásom már régi, nagyon régi, s
hogy az a rossz érzés, mely egyre erősödik bennem (annyira, hogy már-már
tűrhetetlenné válik), egyidős házasságunkkal. Istenem, milyen ostoba is
egy leány! Mindegyik képzelődik; én meg éppen tele voltam képzelődéssel.
Azt hittem, hogy mihelyst kijövök a templomból, egyenest a hetedik égbe
lépek be, abba, a melyről Mohamed beszél. Aztán az ember azt mondja
magában, titkon, mig valami megfagyott mosolylyal ajakán,
melankólikusan, üres tekintettel néz a világba: »Istenem, hát ez a
házasság?!« És lelkünknek a mélyén sírni szeretne valami: »Ó, mily
szomorú is az élet!«

Sokszor mondogatták előttem, még lánykoromban, tapasztaltabbak, hogy a
házassághoz hozzá kell törődni, s azért egy darabig azt hittem, hogy én
is majd csak hozzá fogok törődni. De velem éppen ellenkezőleg történt.
Én úgy találom, hogy ez az intézmény alapjában véve szerencsétlen s hogy
az úgynevezett rózsaláncz annál nehezebb, minél régebben viseljük.
Meredithnek nincs igaza, – olvastad Meredithet? – ezt az elavult
intézményt nem lehet a jövő számára uj életre galvanizálni azzal, hogy a
házasságkötést tiz évre határoljuk. Tiz évi házasság elviseléséhez már
rabszolga-türelem kell.

Megvalljam-e? Ma már ott tartok, hogy a férjem valósággal gyűlöletes
előttem, s minél gyöngédebb irántam, annál gyűlöletesebb. Gyűlölöm őt,
éppen azért, mert nincs egyéb hibája, csak az, hogy a férjem; mert nem
lehet ellene egyéb panaszom, csak az, hogy mért vett el feleségül?!
Gyűlölöm őt, mert a gyöngédsége arra szolgál neki, hogy még továbbra,
még biztosabban lekössön; mert azzal gyanusítom, hogy gyöngédsége
tudatos védekezés az én lázadó hajlandóságaim ellen. Gyűlölöm őt, mert
gyöngédségével lefegyverez, mert gyalázatos kifogástalanságával a
legcsekélyebb ürügyet se adja arra, hogy nyiltan fellázadjak ellene és
belekényszerítsem a teljes szakításba, vagy hogy egyéniségem
felszabadításával a magam tetszése szerint toroljam meg azt, hogy
tapasztalatlanságomat elkábította és a feleségévé tett. A tulajdon
lelkiismeretemet, a tulajdon tisztesség-érzetemet játszsza ki ellenem…
nem alávalóság ez?

Csak egy szerencsém van a szerencsétlenségemben: az, hogy nincs
gyermekem! Végre is így ura vagyok akaratomnak; akkor szerzem vissza
szabadságomat, a mikor akarom, vagy azt teszem, a mit jónak látok. Egy
gyermek örökre lekötne a gályához, úgy megzavarná az itéletemet arról,
hogy mihez van jogom, mihez nincs: méginkább babonássá tenne.

Mert, eltaláltad, ha nem csalom meg a férjemet, vagy legalább is szent
elhatározásom, hogy nem csalom meg mindaddig, a mig különös okot nem
szolgáltat rá: ezt nem férjem iránt való tekintetből teszem és nem is
azért, mintha azt képzelném, hogy erre nincs jogom, ó nem! Csak a
tisztesség-érzetem idegenkedik attól, a mi okvetetlenül titkolózással,
szinleléssel, s bizonyos néma hazugsággal (vagy talán sok valóságos
hazugsággal) járna, a mint hogy csak akaratomnak a gyöngesége tart
vissza attól, hogy a mig férjem semmi ürügyet nem szolgáltat rá,
visszaköveteljem egész szabadságomat. Mondom, nem vagyok elég okos:
babonás vagyok.

Ez az, a mi folyton, szünet nélkül foglalkoztat; a mi izgat, ingerel,
gyötör; a mi miatt már régóta nem tudok aludni.

Magánosságom óráiban, keserű orvosságul – megengedem, hogy ez az
orvosság egyébként se jó – Weiningert és Ellen Keyt olvasgatom. Olvastad
Weiningert? Otto Weiningert? A »Geschlecht und Charakter«-t? Hogyne
olvastad volna! Ez a szerencsétlen fiatal ember, a kit, talán mert
külseje nem gyaníttatta lelkének kincseit, rövid életében nem szerettek,
megcsaltak, kiszipolyoztak s elkínoztak a nők, halála előtt egy testes
kötetben annyi sarat szórt az egész női nemre, annyi piszkot vágott
mindnyájunk arczába, hogy könyvét minden értelmes nőnek el kell
olvasnia. Nagyszerű filozófus ez, és nekem roppant imponál, főképpen
azért, mert így még senki se bánt el velünk, a minek minden asszonyra
hatnia kell, mert hiszen gyöngék vagyunk, a kiknek az erő, a szigoruság
és a merészség még a czudarságban is imponál, a mi talán szintén
szellemi alárendeltségünknek a jele, vagy legalább is annak bizonyítéka,
hogy impresszióink, hangulataink, érzéseink könnyen megvesztegetik
sokunk itéletét.

Mikor Weiningert olvasgatom, – előadása oly meggyőző! – kétségtelen
előttem, hogy nem csak az én házasságom szerencsétlen, hanem minden
házasság az, mert a házasság gyalázatos intézmény, melyet a férfiak
rabszolgatartó önzése talált ki és a melyet a rabszolgává aljasított
asszony, a ki természettől gyönge, tehát álnok, üreslelkű, tehát érzéki,
alárendeltségre termett, tehát kicsinyesen kapzsi – szükségképpen a
hazugságok mocsarává tesz. Igen, át kell látnom, hogy ennek a fenségesen
goromba és betegesen őszinte filozófusnak igaza van: mindnyájan nagyon
rosszak vagyunk, az asszonyt rossznak, rosszul formálta a természet.

És ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Okos embernek
látnia kell a női nemmel együtt járó minden silányságot s akkor hát okos
ember hogyan vehet el valakit feleségül! Ehhez ostobaság kell vagy
gonoszság, sőt gonosz ostobaság.

Ah, mennyire imponál nekem az a fenségesen és betegesen nagyszerű
platonikus élet, melyet Weininger prédikál! Milyen más volna az egész
világ! Igaz, hogy csak kevesen örvendeznének neki, mert az emberek száma
egy kicsit megcsappanna.

Máskor pedig, ha Ellen Keyt olvasgatom, az jár a fejemben, hogy
akármennyire gyarlók vagyunk, mi nők, a házasság intézménye nem azért
rossz, mert mi rosszak vagyunk, ez még a kisebbik baj, sőt ha csakugyan
mind rosszak vagyunk, akkor a házasság ránk nézve nem is olyan rossz.
Igen, a gyermekek nagy védőjének igaza van: a természet ott hibázta el a
dolgot, hogy a nőnél a szerelem a lélekről megy át az érzékekre, vagy
akár el se jut odáig, a férfinél pedig többnyire az érzékekből indul ki
s a czélhoz, a lélekhez, talán el se jut. Micsoda szentivánéji
kergetőzést rótt ki a természet a lélekre és az érzékekre! És milyen
sűrű ködben kell megtörténnie ennek az akadályversenynyel egybekötött
kergetőzésnek! Igazán nem csoda, ha az érzékek és a lélek, melyek oly
csillagok, mik egymást kergetik, néha eltévesztik egymást, s a szegény
érzékek elfáradnak, a szegény lélek pedig elveszti az eszét!

Ilyenkor még jobban gyűlölöm a férjemet, mint máskor. Mig az én
szerelmem a lélekről sohase tudott eljutni az érzékekhez, mert útközben
elalélt, az ő szerelme elsiette a dolgot, s túlságosan hamar jutott el a
lélekhez, természetes tehát, ha sohase találkozhattunk.

Mindezt nem azért irom, mintha vigasztalást várnék tőled (az én számomra
nincs vigasztalás!), csak ki akarom beszélni magamat, mert ez egy kissé
megenyhit.

Hogyan is várhatnék vigasztalást Tőled, a ki alighanem nálam is
szerencsétlenebb vagy!

Nem vigasztaló ugyan, de az bizonyos, hogy én nem vagyok mártir, mint
te. Összes bajaim okozója én magam vagyok, mig te áldozat vagy. Önként
mentem férjhez, szabad elhatározásból, ahhoz, a kit választottam. Téged
kényszerítettek. Én legalább egy darabig szerettem a férjemet; téged
ahhoz erőltettek, a kit nem szerettél. És sok más. Az én férjem legalább
jó ember; tekintélyes, figyelmes, gyöngéd, áldozatkész. A tiedről azt
hallottam, hogy rossz ember, vagy legalább is rossz férj. Korhely,
iszik, kártyázik, még ver is. Én legalább kényelemben élek, férjem
gondoskodik mindenről, a mit csak kivánhatok; megszerez nekem minden
szellemi élvezetet, utazgatunk, társaságba, mulatságokba járunk,
szórakozom. Téged eltemettek egy kis fészekbe, a hol szerényen éltek. És
még egy. Te nagyon korán mentél férjhez, és Ellen Keynek igaza van,
nincs rosszabb, mint ha egy leány nagyon korán megy férjhez. Mert akkor
a fiatal, életrevaló embereknél oly gyakori utazási kedv s a
tapasztalatok kielégítésének vágya az asszonynál nem juthat
kielégüléshez, különösen ha a gyermek korán megérkezik. És a gyermeket
is sokkal jobban élvezi az anya, ha csak akkor születik, a mikor már nem
áldozza fel neki fiatalos örömeit, kedvteléseit.

Mondd, miért nem írsz soha magadról?

De mára befejezem a siránkozásomat. Huszonegy oldal után végre kegyelmet
kapsz, mert látogatóm érkezett.

Sokszor csókol és egy pár sort vár tőled

_Sarolta_.


II.

Kedves Saroltám,

sietve irok neked, bár maszatos kis porontyaim ugyancsak acsarkodnak, ha
egy félórára megszököm tőlük, és pedig, hogy az igazat megvalljam, azért
sietve, mert borzasztóan boszant, hogy az uramról nem tudom miféléket
pletykáltak neked.

Hogy az én uram rossz ember! A legjobb ember a világon. Hogy korhely!
Már hogy volna korhely!

Azt hazudták neked, hogy: iszik, kártyázik, még ver is.

Hogy iszik! Dehogy iszik! Azaz, hogy iszik, mert mindenki iszik, az
egyik vizet, a másik bort. De mi az, hogy valaki »iszik«? Iszik az, a ki
annyit iszik, hogy leissza magát a sárga földig, úgy hogy az asztal alá
esik, vagy tántorogva megy haza, beleköt a többi részegbe, botrányokat
csinál, és vagy az utczán aludja ki mámorát a sárban, vagy pedig úgy
kerül az ágyába, hogy lepedőben adják át a házmesternek. Na hát,
kedvesem, az én uram nem iszik. Bort iszik ugyan, nem vizet, mert sokat
jár a levegőn, de csak annyit iszik, a mennyi jól esik neki, és ha
többet iszik, mint a gyomorbajos emberek, ez csak azt jelenti, hogy
többet bir el, mint más. Szeretném én látni azt a bort, a melyik neki
megártana! Olykor, nagyritkán, elmegyünk valamelyik szomszédhoz
névnapra, keresztelőre, disznótorra, batyubálba; ilyenkor megesik, hogy
egy-egy vendég felönt a garatra, egyiknek nem forog a nyelve, a másiknak
keresztbe áll a két szeme, a harmadik tökéletesen elázik. Az én uram meg
be se csíp; nem beszédesebb, mint máskor, meg se látnád rajta, hogy
ivott, pedig többet ivott, mint az a három! Hogy néha napján eljár a
kocsmába? Édes istenem, azt csak nem kivánhatom tőle, hogy azért, mert
családja van, soha szót se váltson férfiemberrel!

És hogy kártyázik! Nem igaz, nem igaz, nem igaz! Ki kártyázik? Az, a ki
egy ültőhelyében elveszt egy vagyont; a ki elkártyázza a házbért, a
kenyérre valót; a ki éjszakáit a játékasztal mellett tölti. De az én
uram ugyan nem kártyázik. Hogy vasárnaponkint leül tarokkozni a
doktorral meg a plébánossal és elveszit vagy nyer egy pár fillért,
forintot, az remélem, nem kártyázás, hanem tréfa, időtöltés, mulatság.
Nem mondom, hébe-hóba, egy-egy nagyobb összejövetel alkalmával
megtörténik az is, hogy más játékot játszik; talán, egyszer-kétszer,
arra is volt eset, hogy nagyobb összeget veszített, mert urasan játszik,
nem gyáván, és nem azzal a kapzsisággal, mely némelyik férfit annyira
megutáltatja az emberrel. Előtted bizonyosan ezt az egy-két esetet
fujták fel elefánttá, de mondom, hogy ez ritka kivétel. Aztán egyszer
veszít, máskor nyer. Inkább nyer, mint veszít, mert tud játszani, s a ki
tud játszani, mért ne játszanék? Többet mondok: én is szeretek játszani,
pedig nagyon rosszul játszom. Persze, az baj volna, ha kettőnk közül én
volnék az, a ki kártyázik, mert a ki nem tud kártyázni, az ne
kártyázzék. De mért ne kártyáznék ő, a ki tud? Szóval ebből se igaz egy
szó se.

Az meg éppen szemenszedett hazugság, hogy ő engem ver. Ezt az alávaló
rágalmat olyan asszonyok találták ki, a kik szerelmesek az uramba, és
úgy irigyelnek engem, hogy megölnének egy kanál vizben. Szeretném tudni,
miért verne? Nem ellenkezem vele semmiben; előre tudom, hogy jobb úgy, a
hogy ő gondolja. És ha valaki nekem szemembe merné mondani, hogy ő engem
valaha megvert: bizony isten kikaparnám a szemét. Neked, a ki mintha a
testvérem volnál, mély titoktartást kérve – az anyámnak se vallottam
meg! – bizalmasan elárulom, hogy az első esztendőben, de csakis az első
esztendőben, egyszer-kétszer csakugyan megvert, persze csak úgy, a hogy
egy rossz kis gyereket vernek meg, nem annyira büntető, mint inkább
javitó szándékkal, de meg kell jegyeznem, hogy ha megvert, hát mondhatom
megérdemeltem. Olyan esztelenül nyakas, olyan nyelves, olyan
kiállhatatlan, olyan kis Xantippe voltam, s olyan pimaszul feleseltem
vele, hogy asszonyos gyöngeség lett volna, ha meg nem büntet. Lenéztem
volna magamban, meg kellett volna vetnem, ha ostoba lágyszivüségből,
holdkóros lovagiasságból, szerelmes meghunyászkodásból, vagy férfihoz
nem illő puhaságból és léha kényelemszeretetből véletlenül nem vert
volna meg. Mert akkor még egészen gyerek voltam és gyerekes, rossz
gyerek. De akkor is volt magamhoz való eszem; éreztem, hogy megérdemlem
a leczkét, és tudtam, hogy nem történt velem semmi szerencsétlenség Hogy
mennyire nem volt komoly, ha egypárszor, csak úgy tessék lássék, rám
legyintett, hogy aztán, mikor sírok, mindjárt megvígasztaljon,
bebizonyíthatom neked azzal, hogy mindannyiszor, a hányszor kikaptam,
másnap reggel én kértem bocsánatot: »Édes kis uram, máskor nem leszek
rossz!« És most hálás vagyok neki, hogy annak idején kinevelte belőlem a
kiállhatatlanságaimat. Olyan gyerek, olyan éretlen és olyan hajlítható
voltam akkor, hogy meglehet, elkényeztetett, tűrhetetlen feleség, és
minden jóra alkalmatlan, családanyának nem való, léha asszony vált volna
belőlem, ha nem azon a módon oktat a jóra, a melyik a gyerekes lények
előtt a legkönnyebben érthető, akármilyen patriarkális és falusias is ez
a módszer.

Azt is rosszul tudod, hogy én nem szerettem az uramat, és hogy
kényszeríteni kellett hozzá. Igaz, hogy eleinte nem akartam hozzá menni,
mert azt képzeltem, hogy nem szeretem. Mikor megkért, egy dologtalan
fiatal ember lábatlankodott körülöttem, – még ma se tette le a
vizsgálatát! – a ki addig forgatta a szemét, és addig zümmögte a fülembe
a szerelmes verseket, hogy gyerekfejjel összetévesztettem őt a szép
versek szerzőivel, és azt hittem, hogy érdeklődöm iránta. Azért eleinte,
mig nem ismertem meg jobban az egyiket is, a másikat is, hallani se
akartam az uramról, és ebben az időben mindenféle ostobaságot
összeabajgattam, hogy így meg úgy, sohase megyek hozzá, inkább a kútba
ugrom. Ennek persze híre kelt, de annak nem kelt híre, mert nem mondtam
el senkinek, hogy nekem már akkor is nagyon tetszett az uram egész
megjelenése és modora, magatartása. Nem is ellenkeztem olyan sokáig,
mint beszélték, mert minél többször találkoztam az urammal, annál
kevésbbé idegenkedtem tőle, de annyi igaz, hogy nem mindjárt mondtam
igent, mert szörnyen naivul gondolkoztam a házasságról s tele voltam
holdvilággal. Mit tudtam én akkor a világról?! Olyan libácska voltam,
hogy ma csak nevetni tudok akkori képzelgéseimen; hogy mi az élet, egy
afféle ostoba kislány, a milyen én voltam, nem is gyanítja.
Összebeszéltem hetet-havat, de azt se tudtam, mi fán terem: szerelem,
házasság. Kislányos sunyisággal eltitkoltam, hogy a kérőm is sokat
motoszkál a fejemben; persze, azt csak később tudtam meg, hogy
tulajdonképpen mindig őt szerettem. De mikor a szüleim a lelkemre
beszéltek, készségesen engedelmeskedtem és ha nem is valami vígan mentem
az esküvőmre, engem bizony nem kellett kényszeríteni, az már nem igaz.
És azt csak neked vallom meg, hogy meglehetősen hamar beletörődtem a
sorsomba; végre is az embernek kinyílik a szeme. Az ember lassankint
rájön, hogy az életben, ha sok benne a baj, van szép és jó is és ha az
első esztendőben sokat kellemetlenkedtem az uramnak, ez már afféle
meggyőződés nélkül való háboruság volt, hasonló a régóta duzzogó gyerek
utolsó rosszalkodásaihoz, a melyek már csak arra valók, hogy az
uzsonnázó asztalnál a méltóságérzet csorbája nélkül jelenhessék meg.
Igaz, hogy azt a változást, a mely bennem véghez ment, eltitkoltam még
az uram előtt is, de ha akkor rejtegettem az érzéseimet, most már,
kivált neked, elmondhatom, hogy akármennyit rosszalkodtam az első
esztendőben, alattomban már akkor úgy gondolkoztam, hogy az élet szebb,
mint régente képzeltem. És minél inkább mult az idő, annál szebbnek
találtam.

Mért ne mondanám el neked, hogy éppen nem vagyok olyan sajnálnivaló, a
milyennek gondoltál?! Nem beszéltem volna erről most sem, a mint nem
beszéltem eddig soha, mert… Mert eleinte szégyeltem leánykori
együgyüségemet, később pedig nem beszélhettem magamról: a te dolgod
fontosabb volt, mint az enyém. Most se találom helyénvalónak, hogy
téged, a kit nagy, komoly, szomorú, súlyos kérdések foglalkoztatnak, az
én aprócseprő ügyeimmel untassalak, de ha már kérded, mégis csak
elmondom, a mi valamennyire érdekelhet.

Tehát: nekem is vannak bajaim és néha nagyon sok bajom van, de nem
vagyok sajnálnivaló, nem vagyok szerencsétlen.

Nem élünk valami nagy kényelemben, de olyan szegénységben sem, mely az
életünket nyomoruságossá tenné. A falut, a hol meghúzódtunk, nem találom
unalmas fészeknek; megszoktam, a nagyvárosi élethez talán már nem is
tudnék hozzászokni; és nekünk is vannak apró örömeink, kedvteléseink, a
melyeket te nem ismersz. Igaz, hogy nem járunk szinházba, hangversenyre,
bálba, de ha egy esztendőben egyszer fölmegyünk Pestre és elnézünk
valamelyik szinházba: egy évig beszélünk az előadásról. És itthon is
vannak szórakozásaink. Szalón, zsúr, egyesület, finom lelkü nők egymást
vigasztaló kis köre: minderről csak a könyvekből tudok, de mi is
összejövünk, egyforma emberek, néha még tánczolunk is. Mellettünk, egy
másik szobában, a gyermekeink játszanak; ha elvétve, este is
fenmaradunk, elaltatjuk őket, s mi tovább mulatunk. Ékszert, az igaz,
utóljára a múzeumban láttam; szép toalettekre se vágyódom: olyan
ruhákban, a minőket te talán soha sem, vagy ha igen, legalább is két
esztendővel ezelőtt viseltél, én vagyok itt a legelegánsabb asszony.
Utazni! Még csak az kellene! Ha tudnád, hogy gyerekekkel utazni micsoda
szörnyü penitenczia, örökre elmenne a kedved minden kirándulástól! És ha
Ellen Key csak azért nem helyesli a korai házasságot, mert az az
asszony, a ki igen fiatalon került főkötő alá, nem utazhatja ki magát
kedvére: akkor nincs miért vádolnom magam, akkor én belenyugszom
sorsomba. Sőt, akármit mondjon Ellen Key, nekem jól esik az a remény,
hogy mire a gyermekeink felnőnek, mi még nem leszünk öreg emberek.

Azt mondhatnám: hogy boldog vagyok… ha az uram többet ülne itthon.

Természetesen, nekem is sok a bajom. Azonkivül, hogy az uram néha
magamra hagy: vesződségem van bőven. Aztán a gond s a mi a
legrettenetesebb: a gyerek-betegségek! Egy nagy szomorúságom is volt.
Csak neked mondom el; más előtt, ha rám bizonyítanák is, letagadnám,
mert szégyellem. Képzeld, véletlenül megtudtam, hogy egyszer – azóta
gyanakszom, hogy talán többször is – megcsalt az uram, igen, nem tudom
megérteni, el se akartam hinni, de megcsalt. Ne itéld meg ezt a dolgot
nagyon szigoruan: volt némi mentsége, ha ugyan egyáltalán van mentség
erre a szörnyűségre. Először is akkortájt beteges voltam, aztán hosszabb
ideig el kellett maradnia hazulról, majdnem egy hónapig!… de az eset nem
is volt nagyobb jelentőségü, mert arról a hölgyről nem érdemes beszélni,
és az uram, akkor az egyszer, kivételképpen, becsípett! Még egyebet is
mondott mentségül, a mit, azt hiszem, csak a békesség kedvéért,
jóindulatból, sajnálatból talált ki. Azért nagyon rosszul esett, hogy
ennek is meg kellett történnie; és sokáig nem tudtam megbocsátani, hogy
ilyen szégyenbe ejtett.

Ugy érzem, akkor is megbocsátottam volna, ha ez a váratlan csapás akkor
ér, a mikor még nem voltak gyermekeim. Bár most már nem tudom elképzelni
a világot a gyermekeim nélkül. Bizony, nem tudod, mit beszélsz, ha
örvendezel azon, hogy nincsenek kicsinyeid. A sok gyerek nagyon jó
társaság; nem is képzeled, hogy zenebonájukban milyen sok vígasztalást
lelhet az olyan asszony, a ki nem törekszik valami különös lelki
magaslatra.

Lehet, hogy mosolyogsz rajtam.

Nem érek rá sokat olvasni, mert kicsinyes tennivalóim meglehetősen
elfoglalnak, de valahol (a könyv czimére már nem emlékszem, a
szerzőjéről is csak annyit tudok, hogy a norvégok egyik büszkesége)
egyszer azt olvastam, hogy az asszonynak az a készsége, a melylyel
beletörődik a szenvedésbe, tulajdonképpen: masochismus. Erősen gyanítom,
hogy a jeles norvég ez alkalommal szellemi magaslatáról kissé messzire
hajította a sulykot. Én legalább semmiféle perverz gyönyörüséget nem
találok abban, ha valami rosszat kell elszenvednem; akkor se, ha az uram
méri rám ezt a megpróbáltatást. De tudom azt, hogy az ember sokat
kénytelen megbocsátani a másiknak, ha ezzel a másikkal együtt akar élni,
és tudom azt is, hogy a ki csak azért keresi a szabadságot, hogy az első
helyett egy másodikkal, tökéletesebbel álljon össze, megcsalja magát,
mert: plus ça change, plus c’est la même chose.

És nem hiszem, hogy megadásom: a született rabszolga ösztönszerü
meghunyászkodása. Nekem úgy rémlik, mintha egy kissé túloznának azok, a
kik azt mondják, hogy a fel nem lázadó asszony élete ma tisztára
rabszolga-sor. Mindenesetre kibékít a helyzetemmel, hogy közvetetlenül
mellettem, velem szövetségben, nagyrészt értem és az enyéimért, egy
másik rabszolga fut-fárad, vesződik, izzad, töri magát és verejtékezik,
egy másik rabszolga, a ki férfi s a kinek a sora átkozottul hasonló az
enyémhez.

De azzal meg éppen tisztában vagyok, – ismerem magamat s ismertem egy
kevéssé más asszonyokat is, – hogy nagy általánosságban, mi asszonyok,
nem vagyunk olyan rosszak, mint a fenségesen beteges bölcsek mondják, és
semmiesetre se vagyunk rosszabbak, mint a férfiak, a kik között szintén
temérdek betörő akad. Nem olvastam Weiningert és nem is fogom elolvasni
soha; nem vagyok kiváncsi erre a keserüszájú bölcsészre. A világnézete
nem érdekel; az ilyen világnézetnek csak egy magyarázata lehet: az, hogy
ez a bölcselő rossz kulcscsal próbálta nyitogatni a női sziv rejtekét.

Nem olvastam Ellen Keyt sem; csak sokat olvastam róla. Azt se tudom,
hajadon-e, vagy asszony, a mi különben az ő korában már mindegy.
Hajadonnak képzelem, mert egy férjes asszony nem tapasztalhat annyit,
mint egy szabad, független hajadon, s abból, a mit róla olvastam, úgy
tetszik, mintha nagyon jól ismerné az életet és az embereket.
Tájékozatlanságom megmagyarázza, hogy nem tudom, miért nevezed őt a
gyermekek nagy védőjének. Úgy látszik, csakugyan hajadon. Mert Kassai
Vidor, a kinek a filozófiája épp oly eredeti, mint a Weiningeré, egyik
nagy bölcsészeti művében, ha jól emlékszem: a »Hullámok« – ban, azt
írja, hogy a gyermekeket úgy védelmezzük meg a legsikeresebben, ha nem
adunk nekik életet.

Ezek után talán nem fogod csodálni, ha megvallom, hogy leveledet – és
vívódásaidat – nem értem egészen, tökéletesen. Hogy lehet nem szeretni
egy jó férjet, – a kibe egyszer szerelmesek voltunk! – pláne, ha az
ember nem szerelmes másvalakibe?! Mintha valamit mégis elhallgattál
volna előttem. Mintha leveledben egy kis rejtelem volna, melynek a
nyitját nem tudom megtalálni.

Hogy a házasság szerencsétlen intézmény?! Az bizonyos, hogy a házasság
sok roszszal jár, de mint a szerelemben, van benne egy kevés jó is,
hiszen a kettő, végre is, nem zárja ki egymást. Persze a tűrhető
házasságnak elengedhetetlen föltétele, hogy a két lélek és nemcsak a két
lélek… de csak így röviden nem tudom megmagyarázni, hogy mit akarok
mondani, és abba kell hagynom az írást, mert a legkisebbik gyerekem már
nagyon ránczigálja a szoknyámat.

Isten áldjon, édesem; egy pár nap mulva ujra írok.

_Nelli_.



FELVILÁGOSODÁS.

Két hölgy beszélget:

– Tiz szóval… nem, két szóval elmondom, hogy miről van szó. Elvállaltam
a _Női Munka_ szerkesztését. Ez a folyóirat nálunk egyetlen lesz a maga
nemében; és előkelő szinvonalu, mint például a _Mutterschutz_. Dolgozni
fognak belé az összes európai nevezetességek; a _Mutterschutz_ irói is
mind: Ellen Key, Lisnevszka Mária, Schirmacher Käthe doktor, Braun Lily,
Stöcker Helén doktor, Fürth Henriette, Streitberg grófné, Bleuler-Waser
Hedvig doktor, Schreiber Adél, Eckstein Emma, Simon Helén, mindenki.
Képzelheted, milyen ambiczióval csinálom az első számot; az első számban
ki akarok tenni magamért. A közlemények nagyrésze már megvan; ilyet még
nem láttak nálunk. Az első czikket maga Ellen Key írta, a mi persze már
egymagában is biztosítja, hogy rendkivül előkelő szinvonalon leszünk. Az
egyik legkedvesebb eszméjéről irattam vele; tudod, arról, a mit a
szerelem evolúcziójáról szólva fejt ki, hogy tudniillik a házasság
elavult intézménye csakis abban az esetben tartható fenn, ha a
házasfelek nem fognak együtt lakni.

– Érdekes czikk lehet.

– Érdekes és komoly, mint a halál. De ez nem minden. A második czikk
Lisnevszka Máriától való. A gyermekek felvilágosításának nagy apostola
természetesen nem írhatott másról, mint erről a már nem uj, de
elnyűhetetlen témáról… ez a téma, lelkem, tartósabb, mint a legjobb
czérnaszövet. Talán nem kell mondanom, hogy a czikk végtelenül érdekes;
őrülten fogják venni a trafikokban. Egymagában is biztosítja az első
szám sikerét. Még a harmadik czikk is külföldi nagyság munkája. Stöcker
Helén ír benne a sexuális etika reformjáról. De a negyedik czikket már
hazai nevezetesség írta. Ennek a czíme: »A szabad szerelem és a
fajnemesítés«. Aztán én írtam egy apróságot… szerény, jelentéktelen
irka-firka, de a tárgya a legfontosabb a világon: szóvá teszem, hogy
mire tanítsuk meg azokat, a kiket a nép tudós asszonyoknak nevez. Aztán
a Göndör Sándorné essay-je következik. Göndörné Ellen Key mellett tör
lándzsát, és Magyarország nevében is megköveteli, hogy a házasfelek ne
lakjanak együtt.

– Jól teszi, de mit szól ehhez Göndör Sándor?

– Örül, hogy a felesége nem az ő hátán töri el a lándzsát. Egy férj
mindig örül, ha a felesége megírja azt, a mit különben elmondana. De
várj, hadd mondom el, hogy mi lesz még az első számban. Még csak egy
szó. Göndörné könnyebbfajta elmefuttatása, hogy ne mondjam: lírai
zsörtölődése után egy súlyos tartalmu társadalom-filozófiai tanulmány
következik; Kovácsné értekezik benne arról a nagy kérdésről, hogy: mit
tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért?

– Azt hiszem, erre a nagy kérdésre Kovácsné egy igen rövid mondatban is
megfelelhetne.

– Hogy-hogy?

– Mit tegyünk a házasságon kívüli anyák gyermekeiért? Azt, a mit
elmulasztunk megtenni a tulajdon gyermekeinkért!

– Te tréfálsz!

– Hiszen te is tréfáltál!

– De a czikk nem tréfa. Egy vékányi idézet van benne Forelből, Blochból,
Havelock Ellisből, Michelsből és Kurz Izoldából. Édesem, a ki ennyit tud
idézni, az joggal büszkélkedhetik vele, ha a gyermekei mosdatlanok. És a
következő czikk még kevésbbé tréfa. Ez már egyenesen szenzáczió. Egy
nyolczgyermekes anya mondja el benne, milyen megfigyeléseket tett a
gyermekein, a mikor Lisnevszka Mária tanácsát követve, a nyolczadik baba
eljövetele alkalmával felvilágosította a többi hetet… mert a fájdalomban
igazán nincsen titkolni való.

– No, arra magam is kiváncsi vagyok, hogy mit mondtak a gyermekek?

– Képzeld, a kis leányok elhatározták, hogy: be kell szüntetni a
világot, a fiúk ellenben igen lelkesedtek, és azt mondták, hogy: »Sőt
ellenkezőleg!«

– Ilyet csakugyan nem igen hallott az ember, legalább erre, mifelénk.
Meglehet, hogy Orosz- és Lengyelországban, vagy Skandináviában már nem
szokatlan ez, mert, úgy látszik, nem lehet kitalálni olyan vad dolgot, a
mi Dániában és Svédországban érthetővé ne válnék, s Norvégiában
alighanem tótágast járnak az emberek…

– Igen, az északon támadt világosságban ez a módszer már kiállotta a
tűzpróbát.

– Igen, Észak legmagasabban lévő és leghomályosabb helyein az embereknek
valami csodálatos bagolyszemüknek kell lenniök, hogy igazságokat
fedeznek fel a homályban és a megzavarodottságban is…

– De ez még semmi.

– Már bocsáss meg…

– Úgy értem, hogy az még semmi, a mit neked most két szóval elmondottam.
A mint láthatod, mindegyik czikkem érdekes, de az első számomnak nem
Ellen Key, nem Lisnevszka, sőt nem is a nyolczgyermekes anya lesz a
főékessége, hanem valami más. A _Női Munka_ első füzetének nagy
ütőkártyája egy monstre-ankét lesz, a melyet a gyermekek
felvilágosításának elnyűhetetlen kérdéséről rendezek. Ezt a hálás témát
még nem aknázták ki eléggé; soha se lehet eléggé kiaknázni. Az én első
számomban tehát erről a kimeríthetetlen tárgyról minden nő nyilatkozni
fog, a kinek csak egy kis neve van. Úgy a hazaiak, mint a külföldiek.
Természetesen nem arról, hogy szükséges-e a felvilágosítás? – mert ez
már nem kérdés. Hanem arról, hogy a felvilágosításnak mikor és miképpen
kell megtörténnie? Neked is nyilatkoznod kell. Írj hosszan, vagy írj
röviden, a hogy kedved tartja; ha többet nem adsz, tiz sorral is beérem.

– Ne vedd rossz néven, de tiz sort se írok.

– És ugyan miért nem írnál?

– Már azért sem, mert úgy érzem, hogy ha egy nő az efféle
nézetnyilvánítással kilép a nyilvánosság elé: ilyenkor nem vigyázhat
eléggé a tollára. Ha én mindenkinek elmondom, hogy miképpen gondolkozom
a legkényesebb témákról, ezt nem tehetem a nélkül, hogy el ne áruljak
valamicskét abból is: miféle tapasztalatok vagy érzések vezettek erre a
gondolkozásra? Már pedig az ilyen közlések az én érzésem szerint nem
igen férnek össze a nőiességgel. Sok nyilatkozatot olvastam már a te
kérdésedről is; de úgy találtam, hogy majdnem valamennyi, többé vagy
kevésbbé, a nőiesség rovására történt. És én ebben a tekintetben egy
kicsit maradi vagyok. Persze, nem szólok a nagymamákról; azok már
beszélhetnek. De én még nem vagyok nagymama.

– Ej, igazán nem értelek! Micsoda özönvíz előtti prüdéria ez?! És te, a
ki egy kitünő könyvet fordítottál le a nőknek a munkához való jogáról!…
A kit a feminista törekvések egyik buzgó munkásának néztünk! De, édesem,
ezen már régen túl vagyunk! Hidd el, ha elárullak: azt fogják képzelni
rólad, hogy nem vagy eléggé művelt és nem vagy eléggé eszes!… De hát
nézd meg azokat a tizennyolcz-húsz éves leányokat, a kik Lisnevszka
Máriát hallgatják!… Vagy nézd meg azokat a külföldi jeleseket, a kik
egész életükön át nem csinálnak egyebet, csak a legkényesebb témákról
írnak vagy beszélnek, a kik úgyszólván kereskednek a legkényesebb
témákkal!

– Nem fogom a példájokat követni. Különben a nyilatkozatomnak aligha
vennéd hasznát. Mert én tudok sokkal nagyobb bajokat is, mint hogy:
elmulasztottuk felvilágosítani a gyermekeinket, és nem látom át ennek a
propagandának a sürgősségét, annál kevésbbé, mert ismerek komoly bajokat
és sürgős tennivalókat, a melyekkel soha se gondoltok!

– Hogyan? Csak nem vagy a felvilágosítás ellen?

– Nem vagyok se ellene, se mellette, mert azt hiszem, hogy ez eddig is
mindig megtörtént, Lisnevszka, mindnyájatok, tudós hozzákészülődés és a
sokat emlegetett károk nélkül, a maga helyén és idejében. Először is a
fiúk felvilágosításáról nem érdemes komolyan beszélni; az én önkéntes
fiam, legalább, bár én soha se beszéltem neki efféléről, nem várt
Lisnevszkára, és azért, hála Istennek, egészséges gyerek. A leányok is
mindig megtudták, a mire éppen szükségük volt; és talán nem azok jártak
a legrosszabbul, a kiket a legkésőbb világosítottak fel, mert ezek nem
kávéskanalankint barátkoztak meg a tudománynyal, hanem teljes, és
becsületes magyarázatot kaptak a férjüktől, úgy hogy nem epeszthette
őket a további kiváncsiság – a mit Lisnevszka Mária aligha mondhat el az
ő tanítványairól. Azt pedig ez az apostol soha se hiteti el velem, hogy
a szegény, szánandó, elveszett teremtések társadalmi bukását, vagy a
másfajta bajokat, betegségeket igen sokszor a tudatlanság okozza. Az
ilyen eset csak csodálatos ritkaság lehet; a kit efféle baj ér, rendesen
jó rég tisztában volt mindennel, de tájékozottsága, tiszta látása nem
mentette meg; milliót buktat el addig, néha a szerelem, többször a bűn,
s legtöbbször a nyomor, a mig megtalálod azt a fehér hollót, a kit a
tudatlansága veszített el.

– De azt csak elismered, hogy jobb, ha a szülő, az orvos, vagy az iskola
világosítja fel a gyermeket, mintha ismereteit cselédektől vagy romlott
gyermekektől szerzi?

– Ne bízzátok a gyerekeiteket a cselédekre, addig se, a mig felolvastok,
inkább ne olvassatok fel. Arra is ügyelhet a szülő is, az iskola is,
hogy a vásott gyerekek ne tarthassanak káros prelekcziókat a
romlatlanoknak. Egyébként, ha azt képzelitek, hogy csak a csunya
tréfákkal fűszerezett felvilágosítás keltheti fel a veszedelmes
kiváncsiságot, s a komoly, de szükségképpen tökéletlen felvilágosítás
már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást.
A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen
vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy
a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban,
hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán
és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még
nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene
gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára.

– Hiszen akkor te nem vagy feminista!

– De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni
annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a
munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a
felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer
valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit,
hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az
ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb
téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az
egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!…



RÉGI ISMERŐSÖK.

A gyorsvonat egyik elsőosztályu fülkéjében két utas foglalt helyet: egy
magánosan utazó, még egészen csinos hölgy és egy sok podgyászszal
megáldott, már kopaszodni kezdő úriember. A hölgy harmincz-harminczkét
évesnek látszott, tehát nem lehetett több harmincznyolcznál; az
öltözködése csorbátlan izlésre, és ha nem is éppen vagyonra,
mindenesetre elsőosztályu jómódra vallott. A sokpodgyászos úr ötven
esztendős lehetett; de bátran hazudhatta volna magát negyvenötnek is.
Meglátszott rajta, hogy mindig gondosan ápolta a személyét, és hogy
eléggé jól gazdálkodott az életerejével. Már aligha szokott versenyezni
a huszárhadnagyokkal, de azokon a fürdőhelyeken, a hol sokkal több az
asszony, mint a férfi, a számottevő udvarlók közé sorozták volna.

Alig hogy elhelyezkedtek, a póttartalékos gavallér nyomban
beletemetkezett először is a hölgy, aztán a hölgy minden
hozzátartozóságának részletes méltatásába. A keleten élő emberek
tökéletesen nyilt tekintetével nézelődött, de azért érdeklődése nem volt
sértően tolakodó; a szemejárásából is ki lehetett olvasni, hogy
világotjárt és élnitudó ember.

Miután szakértő pillantása gyorsan megbecsülte a hölgy holmiját,
figyelme visszatért érdeklődése főtárgyához, a holmik gazdájához, a ki
vele szemben, a fülke másik sarkában huzódott meg.

– Meleg fényü szem, szép száj – szólt magában – gyönyörü nyak és váll,
ritka jó derék, se kurta, se hosszu, általában szinte junói alak, mely
azonban nem sír a soványító kúra után, arányosan kicsiny és formás láb,
kitünő suszter, egészen az én zsánerem!

Aztán egy pár pillanatig rajta volt, hogy kövesse Ariosto tanácsát és
abból, a mit láthatott, kitalálja mindazt, a mit már nem kötöttek az
orrára.

Ennek a talány-fejtegetésnek egész tudománya van, a melynek Brantôme
mester, a hindu bölcsek, és egy kitünő arab író, az »Illatos kert«
szerzője, a legtudósabb tanárai. E kitünő vezetők nyomán a póttartalékos
gavallér elvégezte, hogy minél többet tud kitalálni, maga a találgatás
annál kevésbbé elégítheti ki.

Budapesttől Kőbányáig azt tanulmányozta, hogy a megismerkedés és a
bizalmasabb közeledés »lehetséges-e?« Kőbányától Rákosig meggyőződött
róla, hogy érdeklődése a legkevésbbé se alkalmatlan a szép asszonynak,
sőt, hogy érdeklődése pár percz óta viszonzásra talál. Rákoson túl a
beszélgetésnek már csak valami jobb ürügyét keresgélte – mert nem
kezdheti akármilyen ostobasággal, mint egy fiatalember… az öregedésnek
is megvan a maga szemérme – a mikor egyszerre csak a hölgy váratlanul
megszólalt:

– Ugyan, mondja kérem, nem Szombathy Pál urhoz van szerencsém?

A gavallér az első pillanatban elámult, aztán majd kinézte a szemét.
Szerette volna megsarkantyuzni az emlékezetét, de hiába bámészkodott
útitársára, ő, a ki olyan sokat tudott kitalálni, azt már nem találta
ki, hogy ki lehet ez a hölgy, a ki őt ismeri és nevén szólítja.

– Nem ismer meg?! – csodálkozott a hölgy. És jóizüen nevetett.

– Nagyságos asszonyom – hebegte a gavallér – az igazat megvallva… pedig
nagyságos asszonyom az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tünt fel
előttem!… de már nagyon régóta nem voltam Magyarországon… nagyságos
asszonyom akkor még nyolcz-tiz éves leányka lehetett…

– Ez persze hizelgés akar lenni – szólt a hölgy, a kit a gavallér
elképpedése láthatóan mulattatott. – Sohase erőlködjék! Ez a rossz
emlékezet egy cseppet se hizelgő rám nézve. Igaz ugyan, hogy rég nem
láttuk egymást, és azóta nagyon megváltozhattam… De érdekes, csakugyan
nem ismer meg!

Majdnem kaczagott.

A nevetés hangja végre régesrég eltemetett emlékeket bizseregtetett meg
a gavallérban.

– Ida! – kiáltott fel. Majd más formában ismételte ezt a nevet, halkabb
és gyöngédebb hangon:

– Dusika!

És mintha egy parányi megindulás is rezgett volna a szavában.

– Ilyenek maguk férfiak! – szólt a junói alaku Dusika. – Igaz, hogy
majdnem húsz év múlt el azóta!… de akkor az élete boldogságának
nevezett!… és tessék, most egy negyedóráig néz… talán órákig nézhetett
volna, s eszébe se jut, hogy valaha ismert… nem ismer meg még akkor se,
a mikor megszólítom!… Azt, a ki egy évig, nem… tizenhét hónapig a
felesége volt! Hát olyan nagyon megváltoztam?! Annyira megvénültem?!

– Jól tudja, hogy ez nem igaz. Csak más lett. Viruló szép asszony… Mig
akkor… akkor… sápadt, vézna, beteges, törékeny kis síróbaba volt… Ó,
nagyon bájos kis penészvirág volt, de csak egy kis penészvirág!… Maga
már nem emlékszik, hogy milyen volt akkor… de én emlékszem, hogy milyen
volt az a csúnya baba, a ki sohase akart tudni rólam… és a ki, miután
vagy három esztendeig hiába törtem magamat egy gyöngédebb pillantásáért,
végre is a faképnél hagyott! Emlékszik még! Másfél esztendeig nem akart
a feleségem lenni; aztán, mikor a szülei mégis csak rábeszélték, hogy a
feleségem legyen, még tizenöt hónapig imádtatta magát hiába!… pedig
eléggé dédelgettem!

– Talán éppen az volt a hiba, hogy tulságosan dédelgetett. De hagyja
ezt! Úgyis eléggé megbántam, hogy nem maradtam meg maga mellett!…

– Hogyan? Hát…

– Ó, nem is képzeli, mennyi szemrehányást tettem magamnak azért, hogy
akkor olyan ostoba voltam!…

– No lássa!

– De ne beszéljünk rólam. Beszéljünk magáról. Az én kedves jóbarátomról.
Arról az egyetlen férfiról, a ki mindig csak jó volt hozzám. Mondja, hol
járt, mit csinált azóta? Úgy eltünt akkor, mintha a föld nyelte volna
el. Hírt se hallatott magáról; azt se tudtuk, él-e még, vagy meghalt.

– Sokat törődött velem!

– Ne higyje, hogy valaha elfelejtettem a hozzám való jóságát! És
nemsokára nagyon is sokat gondoltam magára. De ne beszéljünk rólam.
Mondja el, mit csinált az alatt a roppant hosszú idő alatt? Hol élt?
Van-e családja? Vannak-e kis babái, vagy már nagyocska babái?… mert már
nagy gyermekei lehetnek.

– Nincsenek. Nem házasodtam meg másodszor.

– Kár. Nagy hiba, ha az olyan ember, mint maga, nem szaporítja el a
fajtáját. Nagyon kellenének az ilyenfajta emberek, egy kicsit
ellensúlyozni a többieket. Hát beszélje el, hová ment, a mikor egyszerre
csak eltünt? Merre járt és mivel foglalkozott azóta? Beszéljen el
mindent. Nagyon érdekel, milyen volt az életesora.

– Az én történetem nagyon rövid. Mikor maga, egy nem éppen szép napon,
megvallotta nekem, hogy sohase szeretett, hogy nem tud szeretni, hogy
csak a szülei kényszerítették hozzám, hogy mást szeretett, hogy a
szerelmese nélkül tovább nem élhet, hogy el akar tőlem válni, hogy ahhoz
akar férjhez menni, a kit szeret, hogy ez mindig el akarta venni, és
most már el is veheti, – nagyon elszégyeltem és elbusultam magamat. Nem
akartam itthon maradni, a hol minden magára és a házassági balesetemre
emlékeztetett. Éppen ezekben a szomorú napokban kaptam ajánlatot egy
külföldi czégtől; hirtelen elhatároztam magamat és kimentem Kis-Ázsiába
vasutat építeni. Ez eltartott egy pár esztendeig. A pusztaságban, a hol
dolgoztam, nem volt alkalmam pénzt költeni; mikor befejeztük a munkát,
nagyobb összegü keresmény jutott a kezembe. Ezzel a pénzzel megszállott
a vagyonszerzés láza. Meg akartam gazdagodni, és felcsaptam
kereskedőnek. Tönkre mentem és megint elülről kezdtem. Aztán da capo.
Négyszer vágódtam földhöz és négyszer keltem fel ujra; végül mégis csak
megszereztem azt a vagyont, a melyre áhítoztam. Most aztán hazajöttem
pihenni. Mindössze ennyi történt velem.

– Akkor hát gratulálhatok magamnak. Mert nekem köszönheti, ha
meggazdagodott.

– Bocsánat, magam is igyekeztem.

– De ha én akkor véletlenül úgy gondolkozom, hogy a legjobb lesz
belenyugodnom a sorsomba, hogy a nő tűrésre, megadásra, szenvedésre
született – a mi engemet illet, most már nagyon sajnálom, hogy nem így
gondolkoztam – akkor most talán volna vagy nyolcz gyermekünk, és talán
nagyon szegények volnánk.

– Vagy talán volna tizenkét gyermekünk és nem volnánk szegények. Mit
tudjuk azt, hogy mi volna?! De hát beszéljünk most már magáról. Van sok
kis babája? Már nagyocskák lehetnek.

– Nincsenek gyermekeim.

– Ugyan! És Bodor Béla úr, szerencsés vetélytársam?

– Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hol van.

– Ne mondja! Csak nem vált el attól is?

– De bizony elváltam.

– Attól, a kit szeretett? Hát ebbe a házasságába se vitt egy kis
türelmességet? Akkor már mégis csak magában volt a hiba.

– Mit akar?! Ha egy erőltetett házasság nem sikerül, az csak
tűrhetetlen; fel kell bontani és pont. De ha egy szerelmi házasság nem
sikerül, az maga a pokol. Mit mondjak magának?! Lássa, magára mindig
hálával és barátsággal gondoltam; ezt az embert pedig úgy meggyűlöltem,
mint még soha senkit. De hagyjuk ezt! Szomorú történet ez, a mely magát
csak untatná és engem még ma is idegessé tesz. Rágondolni se szeretek.

– És régi történet?

– De milyen régi! Három évig se éltünk együtt.

– Szóval, ha tovább epedek, mint a hű szerelmesek, és egy kicsit vártam
volna…

– Ne is mondja, mert ríva fakadok!

– Visszajött volna hozzám?

– Akár mezitláb, ha úgy kivánja! És meglehet, hogy most a legboldogabban
élnénk.

– Ki tudja?! Hátha mégis csak jobb így?! Higyje el nekem, hogy a volná-t
sohase lehet kiszámítani. Se előbb, se utóbb.

– Akármilyen udvariatlan, sőt szivtelen, én bizonyosan tudom, hogy nekem
jobb volna.

– Miért? Mi történt azután?

– Képzelje, harmadszor is férjhez mentem!

– Nagyszerü! Úgy látszik, ha hamar elveszíti a türelmét, a bátorságát
nem veszíti el olyan hamar, mint én. De, remélem, a harmadik férjétől
már nem vált el?

– Nem, még rosszabb az eset. Harmadszor, okulva a szerelmi regényem
tanulságain, már komoly, rendes embert kerestem; nem olyan könnyelmü
betyárt, mint Bodor, hanem olyanformát, mint maga. No, és megint
megjártam. A harmadik férjem nem volt rossz ember, de neki is jobb lett
volna, szegénynek, ha agglegény marad. Eleinte csak a dolgának élt,
később csak a betegségének. Mogorva, már nem fiatal, beteges, zsémbes
ember volt. Rajta voltam, hogy mégis megbecsüljem, mert már megtört a
sors. De istenem, olyan kevéssé voltam a felesége! No, és aztán meghalt.

– Úgy, hogy most egészen özvegy, miután előbb is özvegy volt egy kicsit.

– Nem. Ne nevessen ki: negyedszer is férjhez mentem.

– De édes Dusika, hiszen maga egy női Kékszakál!

– Mit tehetek róla, hogy igazi asszony akartam lenni, és mert becsületes
teremtés vagyok, sokáig nem akartam szakítani a hagyományos formákkal,
az erkölcs, a tisztesség, az illendőség, vagy mit mondjak, minek a
követelményeivel?! Akkor még nem tudtam, a mit azóta megtanultam, hogy a
házasság a nőt okvetetlenül áldozattá teszi, és hogy ez a formaság a
legnagyobb gazság mind a közül a sok dolog közül, a mit a férfiönzés és
a számító emberi gonoszság az asszonyok rovására valaha kitalált.

– Szent isten, csak nem vált el a negyedik férjétől is? Ámbár, minthogy
az özvegysége némi változatosságot vitt a sorsába, most már minden
nagyobb feltünés nélkül újra kezdhette az elválást.

– Bár elváltam volna tőle!

– Ez idő szerint tehát ismét férjes asszony.

– Most már igazán magam se tudom, mi vagyok. Se kint, se bent.

– A negyedik házassága is boldogtalan volt?

– Ez volt a legboldogtalanabb valamennyi közül. Talán azért, mert ebben
a házasságban, okulva a harmadik házasságom tanulságain, éppen csak a
férjet kerestem. Nem is mondhatnám, hogy a gazembernek nem voltak
szeretetreméltó tulajdonságai. De mégis ez a választásom volt a
legrosszabb. Képzelje! A gazember elharácsolta, a mit a vagyonomból,
lopva, pénzzé tehetett, aztán sikkasztott, csalt, lopott, váltót
hamisított, s egy pár nappal előbb, hogy mindez kiderült, elszökött
Amerikába.

– Dusika, bocsásson meg, de a házassági szerencsétlenségeknek ez a ritka
sorozata már nem annyira szomoru, mint inkább mulatságos.

– Hiszen láthatja, hogy most már én is nevetek rajta! De várjon csak!
Még nem vagyok szomoru történetemnek a végén, és ha érdekli a sorsom…

– Dusika, elő ne álljon egy ötödik házassággal, mert elszörnyedek!

– Nem, ez egyszer már éppen torkig voltam a házassággal. Azért, bár
jogczimem bőven lett volna hozzá, nem indítottam meg a válópert, és a
törvény előtt még ma is felesége vagyok ennek a bitangnak, a kiről azt
se tudom, hogy hol van…

– Teringettét, három férje volt, a kikről nem tudta, hogy hol vannak!…

– Csak nevessen! Higyje el, ez nem csak éppen mulatságos. Egy kicsit
bosszantó is, különösen az olyan asszonyra nézve, a ki becsületes
teremtés, és a ki még elég fiatal ahhoz, hogy…

– Igazi asszony maradjon! De hát, Dusika, akkor én éppen a legjobbkor
érkeztem haza Kis-Ázsiából! Ha maga megbánta, hogy elhagyott, ha már
régebben is visszajött volna hozzám, ha mindig barátsággal gondolt rám…
ez engem a legédesebb reménységgel tölt el… és ha csakugyan érzi, hogy
sok-sok szeretettel maradt adósom…

– Nem várta meg a végét. Ha már mindent elmondtam, el kell mondanom azt
is, hogy én most szabad házasságban élek. Egy főhadnagygyal.

– Tyű, be hamar leforrázza a reménységeimet!… De hát a szabad
házasságban, ha nem csalódom, a legnevezetesebb az, hogy még csak nem is
házasság… És ha csakugyan én vagyok az egyetlen férfi, a kit valaha
becsült, végre is… maga szabad, mint a madár!…

– A szabad házasság éppen olyan rabszolgaság, mint a másik, a régi
divatu. Az ősi formáju házasságnak minden rossz tulajdonsága megvan
benne, azzal a különbséggel, hogy egygyel több rossz tulajdonsága van,
mint amannak, mert azt az asszonyt, a ki a szokás és az előitéletek
ellenére is vállalja ezt a kötést, az emberek többé nem tisztelik… itt a
férfi még a köztiszteletet is elszedi az asszonytól. És a helyett, hogy
ezért kárpótlást igyekeznék nyujtani, ő maga az első, a ki az asszonyt
nem tiszteli többé. Mondhatom, az igazi férjeim még csak megbecsültek
valamennyire, ha másért nem, azért, mert a világ előtt a tulajdon nevük
viselőjét süvegelték bennem: mig a szabad férjem!… ez rovásomra írja azt
az áldozatot, a melyet neki hoztam… és annyival többet követel tőlem,
mert helyre kell hoznom azt is, a mit a mások erkölcsi felfogása ellen
vétek. Persze, ezt még nem tudtam akkor, a mikor a házasságnak ebben az
uj formájában a jövő zenéjét üdvözöltem; de azóta megtanultam, hogy
találjanak ki akármit, a szerelmi összeköttetésben, legyen ez akár
holtigtartó, akár hosszabb vagy rövidebb időre tervezett frigy, a nő
mindig áldozata lesz a férfinak… mindaddig, mig az egész világon az nem
lesz a szokás, hogy a férfi és a nő csak egyszer találkoznak s aztán
sohase látják többé egymást.

– Hogyan, Dusika, maga úgy akarná megjavítani a világot, hogy a szerelmi
összeköttetésnek sohase legyen másnapja? De hátha megkedvelték egymást
és örülnének az uj találkozásnak?!

– Én sehogy se akarom megjavítani a világot. A maguk dolga valami
okosabbat kitalálni. Én csak azt tudom, hogy így nincs jól. Sehogy sincs
jól.

– De lássa, Dusika, a mig senki se talál ki valami okosabbat, egy kis
rendnek, legalább egy kis nyilvántartásnak mégis csak kell lennie! Ne
felejtse el, hogy a szerelmi összeköttetésből sokszor gyermek is
származik, és a mig ebben a társadalmi rendben élünk, a mig a gyermekről
a szülőknek kell gondoskodniok, mert az állam, a társadalom nem
gondoskodik, vagy olyan kevéssé gondoskodik, hogy ez szóra se érdemes…

– Én nem mondom, hogy ne legyen semmiféle nyilvántartás, de gondoskodni
kellene arról is, hogy a nő ne legyen a férfi rabszolgája. Igazivá
kellene tenni a nő szabadságát…

– Például hogyan képzeli ezt?

– Úgy, hogy a szerelmi összeköttetés és az elválás olyan szabad legyen,
mint a költözködés. Például mindenkinek joga volna bejelentő vagy
kijelentő czédulát küldeni egy hivatalba…

– Jaj, Dusika, ahhoz éppen ezernyolczszázmillió tisztviselő kellene,
hogy ezt a temérdek bejelentő és kijelentő czédulát mind
nyilvántarthassa! Mindenki ennek a hivatalnak a tisztviselője volna, és
még így se győznék a munkát! Hanem, tudja mit? Kezdjük el a reformot, s
küldje el a kijelentő czédulát a főhadnagyának!

– Nem tehetem, mert most még szeret, már a maga módja szerint, és félek,
hogy agyonver.

– Az már baj. Erről ugyan nem tehet a társadalom, csak a főhadnagy;
azért mégis baj. Hanem lássuk csak! Ha igazán olyan kedves marad, mint a
milyen kedves az előbb volt, a mikor azt mondta, hogy… Mondja, igazán
jóérzéssel van irántam? Igazán én vagyok az egyetlen ember, a ki meg
tudta magát becsülni, és a kit az ex-férjei közül még a leginkább
szível? Igazán belátja, hogy rosszul cselekedett, a mikor semmire se
méltatta az én makacs ragaszkodásomat?

– Igazán. A legkomolyabban mondtam. Ha akarja, meg is esküszöm rá.

– Csak ne esküdjék! Egyszer már megesküdött és az nem sikerült. Mondja
csak így egyszerüen; elhiszem, mert szeretem elhinni. Akkor hát van egy
mód, hogy kárpótolja azt, a kivel szemben régente nem volt igazságos. Az
ősi mód.

– Mit akar ezzel mondani?

– A szabad házasságnak van egy jó tulajdonsága is: az, hogy, mint minden
házasságot, ezt is meg lehet törni. Ha csakugyan megbánta, hogy nem
maradt meg mellettem: szálljunk ki az első állomáson, a hol ez a vonat
megáll, és – a meddig mást nem gondol – felejtsük el azt a sok
esztendőt, a mig nem láttuk egymást. Pokolba a főhadnagygyal. Végre is
én már régebben kiérdemeltem, hogy jóságos legyen hozzám, mint ez az
ember, a ki a többieknél is kevésbbé tudja magát megbecsülni!

– A főhadnagy megérdemelné. És… és…

– Köszönöm az »és«-t…

– De nem lehet.

– Miért nem?

– Mert a főhadnagy vár a vasútnál.

– A szabad házasságnak van egy másik jótulajdonsága is. Nagy enyhítője a
hazugság.

– Agyonverne.

– Tehát másodszor sincs szerencsém. De én negyedszer se szoktam megadni
magamat a sorsnak… Mit nevet?

– Illetlen dolog, de magának megmondom. Hiszen régente elég jó
viszonyban voltunk. Hát éppen ez az… Arra gondoltam, milyen furcsa
volna, ha véletlenül engednék a maga csábítgatásának, ha véletlenül
csakugyan megszöknénk a vonatról, és az után, hogy négyszer voltam
férjnél, legelőször is magánál, sőt ötödször is… már akár számítja ezt
is, akár nem számítja… most, a mikor a negyedik asszonyi név után már
megint a leánynevemet viselem… Ej, mégse mondom!

– Milyen furcsa volna, ugy-e, ha az után, hogy négy vagy öt házassága…
már akár számítjuk az ötödiket, akár nem számítjuk… szóval, négy-öt
házassága gyermektelen maradt, a jövő esztendőben egyszerre csak egy kis
szabad fiú állítana be a világra!



A SÖTÉT UDVAR.

Az előkelő negyed közepén százesztendős, rozoga, ütött-kopott,
földszintes házikó éktelenkedik. Mintha szégyenkeznék az úri paloták és
a hatalmas bérházak között. Pedig daczol velük. Csak azért se akar
elpusztulni a közelükből. Csak azért se akar átalakulni divatos külsejü,
hatalmas, uj épületté. Megmarad a régi dísztelenségében, hogy csúffá
tegye amazokat, hogy folytonosan bosszanthassa a paloták urait.

Tulajdonosa furcsa gondolkozásu, és furcsa életet élő agglegény, a ki
már régesrég a külföldön tartózkodik, a honnan soha, látogatóba se jön
haza. Valamikor régen, senki se emlékszik már rá, micsoda csekélység
miatt, összezördült a főváros tanácsával. A viszálykodásból per lett; a
pert elvesztette. Azóta látni se akarja a szülővárosát. Csak a
pereskedést folytatja ellene. Az első pert vagy háromszor ujitotta meg,
minden elképzelhető czimen. Ha a biróság elutasította, feljebbezett; és
ez az ősrégi bonyodalmas »anya-per« még ma is folyik; szívósabb életü
minden pernél, a melyet a budapesti biróságok ismernek. Szívósabb életü
és termékenyebb is. Mert az anya-per sok kis apró pert fiadzott, a
melyek nőnek, nőnek, és szépen erősödnek. A furcsa úr ingatlanai révén,
minduntalan beleköthet régi haragosába, a magyar fővárosba, és a
kinálkozó alkalmat soha se mulasztja el. Követeléseket támaszt;
megtagadja háziúri kötelességeinek a teljesítését és bár a pörök sorsát
előre tudja, csak pörösködik tovább. Talán ez a per az egyetlen
szenvedélye.

A házait pedig semmi áron nem akarja eladni. Ha eladná az ingatlanait,
bedugulna a forrás, a mely a pörösködő szenvedélyét táplálja. De
lebontatni se akarja ezeket a viskókat, hogy palotákat vagy
bérkaszárnyákat építtetne a helyükön. Csak hadd bosszantsák a várost és
a város lakóit. Viskói a város legbelső részén alkotnak itt is, amott
is, foltot. Mindegyiknek roppant telke van; tágas udvara és messze
elhúzódó kertje. Időközben ezeknek a telkeknek az értéke a százszorosára
emelkedett annak az árnak, a melyen az ingatlanait hajdan
összevásárolta. Ha a viskókat lebontatná és bérházakat építtetne a
telkein, uj kincsesbányákat szerezne. Csak azért se.

Ezt is, azt is megpróbálták, hogyan lehetne rábirni arra, hogy
megválthassák tőle a tulajdonjogot, akármilyen árt szab. A kisajátítás
czimén egyik-másik kalyibájának a tulajdonjogából ki is forgatták. De
valamennyi alkalommal minden követ megmozgatott, hogy a kisajátítás ne
történhessék meg. És a legtöbbször ki is módolta, hogy a kisajátítás
elmaradt.

Rengeteg pénzt költött el erre a czélra. Rengeteg pénzt veszít a konok
daczával. De viskóinak nagy része ma is megőrizte régesrégi
éktelenségét, és ő csak ezt akarja.

Teheti, hogy fejedelmi árt fizet a rosszakaratu szeszélyéért. A milliói
megszámlálhatatlanok. Egypár millióval több, vagy kevesebb, a furcsa
életü külföldi úrnak mindegy. Jut is, marad is. Telkeinek az értéke
például nő magától.

És ha így nem juthat hozzá a jómóduak forintjaihoz, a szegények garasait
mégis csak megkapja. Ügyvédje a rozzant épületek apró lakásait
ágrólszakadt szegény ördögöknek adja ki, egy kevés piszkos bankóért. S a
kis piszkos bankók sietnek az apjukhoz. Kis halak, jó halak.

Az előkelő utczát beszennyező földszintes házban is csupa pária lakik.
Nyolcz lakás van benne, nem számítva a házmesterét, a ki a lakók nagy
részének bizalmas jóbarátja. Ha a szegény ember véletlenül rábukkant e
lakások valamelyikére, nem szivesen költözik ki belőle, a mig egyáltalán
meg tudja fizetni a házbért. A szobák szűkek, de a ház levegős. A tágas
udvar – milyen szerencse a gyermekeknek! A kertbe, ha az ember
jóbarátságot tart a házmesterrel, le szabad menni; és ha nem szabad: a
kert felől balzsamos szellő árad, s már ez is valami.

Aztán este, későn, a mikor a tágas udvar teljesen elsötétedik, künn ülni
a tornáczon, csupa mulatság.

Az udvarban már mély csend ül, és ebben a mély csendben olyan jól esik
elnézni a kert fáinak szemnyugtató feketeségét… és olyan szórakoztató,
erről a feketeségről jobbra, vagy balra pillantva, elnézni azokat a
fénycsikokat, a melyek a két szomszédos bérpalotából sugárzanak ki,
eltünődve azon, micsoda élete lehet azoknak, a kik itt laknak, az egyik
vagy másik palota oldalszárnyában, a kivilágított ablakok mögött, az
első, és a második emeleten, a honnan minduntalan zongoraszó és víg
lárma hallatszik?!… Milyen kár, hogy nem lehet belátni a kivilágított
ablakok mögé!

Este tiz órától tizenegyig az utazó felesége ki is élvezi ezt a csöndes
mulatságot.

Ráér. Neki nincs semmi dolga. Cselédet tart. Ő a ház legelőkelőbb
lakója.

Nagyon ráér, mert az utazó csak ritkán van otthon.

Néha egy másik asszony csatlakozik hozzá. A szedőné. Annak az ura csak
négy óra után jön haza. Ha ugyan már akkor hazajön. Mert szeret
politizálni, és sokszor megesik, hogy munka után még betér valahová az
elvtársakkal tanácskozni, néha talán poharazni is. Akárhányszor csak a
reggel veti haza.

Tiz órakor a szedőné már régen letektette az apró gyerekeit. És ha nem
tartja vissza valami házi munka, a mi már a körmére égett, vagy ha nem
tulságosan fáradt és álmos, kimegy a tornáczra és leül a szomszédasszony
mellé.

Néha éjfélig is el tudnak beszélgetni, így, kettesben…

A szedőné majdnem annyira érdekli az utazó feleségét, mint azok az
ismeretlenek, a kik a kivilágított ablakok mögött laknak. Nem győz
eleget csodálkozni rajta; nem tudja megérteni. Hiszen ha ő ilyen szép
volna!…

Az alakja ugyan olyan törékenynek látszik, mint a milyen egy sápkóros
úri kisasszonyé lehet. Nyilván a sok gyerek ártott meg neki. Aztán nem
valami nagy bőségben élhetnek a sok kicsi gyermekükkel. Minden
esztendőben gyerek!… Hallatlan! És az apró lények úgy ődöngenek
körülötte, mint a kis kacsák egy nagyobb kacsa körül. Négy gyerek egy
fiatal asszonynak, egy gyerekasszonynak, a ki csak egy-két esztendővel
van túl a húszon, a ki még maga is olyan gyerekes, hogy bátran párisi
babával játszhatnék!… elgondolni is borzasztó!

De az arcza! Az a tejfehér, minden finomságnál finomabb arczbőr, meg az
a bámulatos haj! A szépen ívelt, sűrű, koromfekete szemöldök, meg a
nagyon is piros, nagyon is formás, kissé húsos száj elárulják, hogy nem
kereszténynek született, – mert most már az, – de ilyenek lehettek a
bibliai leányok. A szeme olyan, mint a virág; mint azok a csodálatosan
kék virágok, a melyek csak a délszaki földeken teremnek, s a melyek
kékebbek, melegebben kékek, mint a mieink; olyan, mint a virág, mert a
szine a virágok szinének finomságára és lágyságára emlékeztet; annyira
puha szin, hogy a világítás szerint más és más, de ha hosszasan nézed,
úgy tünik fel előtted, hogy a másik pillanatban már nem olyan, mint az
imént, mintha belülről más-más fényt és szint kapna a lélektől, a mi
minden hő- és fénysugárzó közül a legtökéletesebb és a legbőségesebb. És
ezt az érzékien szép szemet, a melyet nemcsak a kifejezés, a mosoly, a
lélek tesz széppé, hanem szép már alkatánál fogva is, éjfeketeségü és
éjsűrűségü, hosszú szempilla árnyékolja be, szebb ernyő, mint a világ
összes csipkeernyői.

Hát nem kár, hogy ez a virág egy embernek, egy durva, kiabáló embernek
virágozzék, és hamarosan elvirágozzék a virágoknak kellő éltető talaj,
levegő és meleg hijján a nyomorúságtól?!…

* * *

– Már én ezzel az emberrel nem tudnék meglenni – szól az utazó felesége.
– Azon kezdem, hogy a szegény embernek nem volna szabad megházasodnia.
Az én uram is szegény ember, de nem munkás, hanem vállalkozó, és a
milyen igyekvő, bizonyos, hogy nemsokára vagyonos ember lesz. Ha ez nem
volna kétszer kettő, egy perczig se maradnék meg mellette. De, hogy egy
ember, a ki éppen csak a betevő falatot tudja megkeresni, a ki
világéletében mindig szegény ember lesz, még ráadásul rosszul is bánjék
a feleségével!…

– De ha mondom, hogy nem bánik velem rosszul!… – vág közbe a szedőné.

– Nekem beszélhet, lelkem! Hallok én mindent; és ha nem volna elég jó
fülem, az ura elég nagyokat kiált. Ma reggel is… vagy csak álmodtam?!…
Hét óra után jött haza, és alig hogy hazaért, már úgy bömbölt, mint egy
Behemóth. Megint megverte, mi?

– Soha se ver meg.

– Ej, a multkor maga is elismerte…

– Igen, az első esztendőben. De akkor meg is érdemeltem, mert még nagyon
ostoba voltam.

– És ma?… Mi volt ma?… Mert valami csak történt?…

A szedőné nem akart vallani.

– Az én uram jó ember – felelt. – Arról, hogy szegények vagyunk, arról
nem tehetünk.

– Az ember lehet szegény, de azért még nem kell részegeskedni. Ha az én
uram, csak egyszer is, részegen jönne haza, mindjárt itt hagynám. Pedig
úgy bánik velem, mint a hímes tojással.

– Az én uram se részegeskedik. Hogy egy-egy pohár bort megiszik?! Uram
isten, férfiember a bort megissza.

– De nem vetődik haza fényes nappal, és nem harsog, a mikor aludnia
kellene.

– Nem járhat haza este, a mikor hajnalig dolgoznia kell. Aztán a
férfiember nem lehet el minden társaság nélkül.

– Igen, össze kell bujni az elvtársakkal; nagyokat kell inni és még
nagyobbakat ordítani. Ilyenkor aztán se isten, se király, se haza, se
semmi; a római pápa se parancsol neki. De bezzeg, ha a nagyméltóságu
munkás-tanács egyszerre csak ráparancsolja a sztrájkot! Akkor a kiabáló
elvtárs mindjárt ilyen kicsi lesz, ni! A mikor reszketve gondol a
holnapra, de azért még se mer még csak megmukkanni se, mert nem
zúdíthatja magára a hatalmas elvtárs urak haragját. Akkor aztán szűköl,
és olyan csendesen beszél, hogy nem lehet megérteni, a mit mond. Ismerem
a férjeurát, lelkem. Láttam, most harmadéve, hogy milyen jámbor ember
tud lenni. De ha nincs semmi baj, és megkeresi azt az egypár garast,
bezzeg kiereszti a hangját, és ugyancsak hatalmaskodik a feleségével! A
munkásvezető urakkal tetszenék neki hatalmaskodni, ne egy gyönge
asszonynyal, a ki olyan vékonyka, hogy be lehetne fűzni a tűbe!… No,
mondja el már, mi történt ma reggel?!… Hiszen régen ismerjük már
egymást, nem vagyunk idegenek! És én még a legféltettebb titkaimat is
elmondom magának.

A szedőné emlékezett még arra az időre, a mikor olyan szűkön voltak, és
a mikor az utazó felesége apró kölcsönöket adogatott neki, de hogy ezt
ne ingyen tegye, elmondotta a bámuló szomszédasszonykának minden boldog
szerelmét, összes kedveseinek a történetét, a bölcsőtől a sírig.

Ez az emlékezés nem tette közlékenyebbé. Sehogysem akarta kielégíteni a
szomszédasszony kiváncsiságát. Látszott rajta, hogy szégyelli a dolgot.

Megint kitérően felelt:

– Bizony isten, egy ujjal se bántott.

De az utazó felesége nem hagyott neki békét. Addig faggatta, a mig végre
a szedőné kivallotta a ma reggeli dolgot.

– Lássa, most is neki volt igaza! Olyan ostobaságot követtem el, hogy
csak egy kis hijja volt, és magamra gyujthattam volna a házat. De nem
tehettem másképpen.

Az utazó felesége égett a kiváncsiságtól. (Egészen másféle történetet
várt.)

– De hát mi történt, hogyan történt?! Mondja el már!

– Hát… hiszen mondottam is a szomszédasszonynak a multkor… tegnap volt
az édesanyám halálának az évfordulója. És tudni kell, hogy minálunk a
vallás azt kivánja, hogy a halál évfordulóján világot gyujtsunk a
kedveseink emlékezetére. Az ember egy mécsest éget huszonnégy óráig; ezt
már így kivánja a vallás. De talán azt is elmondottam már, hogy a
szegény uramnak a vallás olyan, mint a bikának a vörös posztó. Nagyon jó
ember különben, de ez az egy hibája megvan. Hát nem akartam, hogy a
mikor majd haza jön, meglássa a mécsest. Azért a mikor lefeküdtem,
eldugtam a mécsest a szekrény tetejére, a szekrény párkánya mögé. Reggel
aztán hazajött az uram, nem is volt valami jó kedvében, és azt mondja,
hogy nagy égésszagot érez. Akkor ébredtem föl az álmomból, hamarjában
nem találtam ki, hogy mi az… azt hittem, hogy ő dobott el gyufát vagy
szivarvéget… és a mig tanakodunk, a mig keresgéljük, hogy mi éghet,
egyszerre csak lánggal kezd égni a szekrény párkánya. Az történt, hogy…
a szekrény párkánya, bizony már el van töredezve… és a töredezett fának
egy kiálló darabja nagyon közel talált érni a mécseshez. Előbb, a mig
aludtam, csak pörkölődött, de aztán még közelebb juthatott a lánghoz,
mert mialatt javában vitatkoztunk, hogy én nem érzek semmit, a vékony,
kiálló fadarabka tüzet fogott, és ez a tűz, a mint növekedett, végre
fölgyujtotta az egész párkányt. Bizony, szerencse, hogy ez nem akkor
történt, a mialatt aludtam, és hogy az uram mindjárt megérezte az
égésszagot. Mert különben könnyen nagy szerencsétlenség történhetett
volna. Ha például az uram ittasan került volna haza… de ebből is
láthatja, hogy az uram nem szokott inni. Persze, a mikor megtudta, hogy
az én ostobaságom okozta a bajt, egy kicsit pattogott… de egy kis
pattogás még nem a világ… és nincsen vasfazék zörgés nélkül.

Az utazó feleségét meglepte az eset.

– De hiszen, lelkem, én azt hittem, hogy maga most már – keresztény?!…
És azért nem értem, hogy…

– Igen, én most már keresztény vagyok, és meg is tartom a keresztény
vallást, már a mennyire egy asszony megtarthatja. A nagy böjtöket mind
megtartom, pedig az uram nagyon haragszik e miatt, és neki ilyenkor is
húsételt kell adnom. És nincs az a nagyünnep, hogy titokban el ne menjek
a templomba, pedig az uramtól egyszer nagyon kikaptam e miatt… elmondott
akkor vízfejünek, tyúkeszünek, mindennek, és úgy szidta a papokat, hogy
azt hallani is borzasztó volt. De hát nekem két vallást adott az isten:
az uramét meg a magamét, és azért, hogy az urammal elvállaltam az ő
vallását is, és kijelentettem magamat nálunk, azért a régi vallásomat
sem hagytam el. Megtartom én a magam vallását is: mindent, a mit a
vallás parancsol. De ne mondja meg az uramnak!… Mert még csak az
kellene, hogy ezt megtudja!… el se tudom gondolni, hogy haragjában mit
csinálna. De hát én már mégse tehetek másképpen. Nem vétek ezzel
senkinek… és az nem is lehet vétek, ha én mind a két vallásomnak eleget
teszek, mert így kétszer engedelmeskedem az istennek, nem igaz?



AZ ERŐS ASSZONY.


I.

Kedves Aranka,

szeretnék röviden felelni a kérdésedre és a kérdésedben foglalt
hallgatag szemrehányásra. Csakhogy ez nem olyan könnyű dolog. Az eset
bonyolultabb, mint képzeled. Hosszasan kell szólnom, hogy
megmagyarázhassam azt a lépést, a mely téged annyira meglepett. Nem
unod? Neked, az egyetlennek a világon, elmondhatok mindent. Mindent, a
mi a fejemben jár.

Ismered-e a Lady Hamilton élettörténetét? Aligha. Kevés asszony van, a
kit ez a példa gondolkozóba ejtett. Én könyv nélkül tudom ennek a nőnek
egész életrajzát, a mint sokan vannak, a kik könyv nélkül tudják a nagy
Napoleon kalandokban gazdag történetét.

Lady Hamilton mint peszra kezdte; aztán szobaleány lett egy fogadóban.
Elcsábították, és az aszfaltra került… azaz, hogy akkor még nem volt
aszfalt, de mindegy… Szóval, London utczáin kóborolt, és a barátságos
mosolygást szórta, a mikor többek között egy droguistával akadt össze. A
droguista lepingáltatta a szép leányt a plakátjaira, igéretül, hogy:
ilyen lesz az, a ki az ő kozmetikus szereit használja! A plakát feltünt
egy divatos festőnek; felkutatta a kép eredetijét, és Lady Hamilton, a
kit akkor még Harte Emmának hivtak, elszegődött a hires festőhöz
modellnek. A műteremben megismerkedett egy gazdag fiatalemberrel. Ez
ráköltötte az egész vagyonát, s mikor mindenből kifogyott, temérdek
adósságot csinált a szép Emma kedvéért.

Ekkor uj alak jelenik meg a szinen: a fiatalember nagybátyja, Lord
Hamilton, Anglia nápolyi követe, a ki állomáshelyéről egyenesen azért
jött Londonba, hogy rendet csináljon és öcscsét elválaszsza a sziréntől.
Csakhogy a nagykövet még jobban meghabarodik, mint a tékozló ifju; a
haladottabb kornak szép kiváltsága, hogy az őrültségben nem tart
mértéket, mert azt tartja, hogy: ha lud, hát legyen kövér! Lord Hamilton
tehát kifizeti öcscsének az adósságait; a fiatalember ennek fejében
lemond kedveséről a nagybácsi javára; a nagybácsi habozás nélkül
feleségül veszi az egykori peszrát, szobaleányt, stb… felpakolja, és
elviszi Nápolyba.

Itt már rohamosan halad előre Emma. Meghódítja egész Nápolyt, meghódítja
Mária Karolina királynét, és végül meghódítja Nelson admirálist, a
későbbi abukiri győztest és trafalgari hőst. Nelson épp olyan
akarattalan sakkfigurává válik Emmának a kezeben, mint az öreg
nagykövet, s ettől fogva Lady Hamilton olyan befolyással van a
politikára, a milyen befolyással mostanában már a királynők közül is
csak kevesen dicsekedhetnek. Ha nem ismered történelmi szereplésének a
részleteit se, s olvasni akarsz egyetmást arról, hogy milyen
diplomácziai cselszövések teltek ki tőle – ezt megtalálhatod akármelyik
jobb lexikonban.

De szereplésének ez a része már nem tartozik a dologra. »Előélet«-ének
kevésbbé ismert részleteit is csak azért írtam le ilyen hosszan, hogy
megmutassam neked: »Látod, ez az asszony nagyobb utat tett meg, mint a
nagy Napoleon!«

És mi volt a segítségére, hogy megtudta tenni ezt a nagy utat? Csak a
szépsége, meg az esze.

Előttem van az arczképe. Mása annak a képnek, a melyet Romney festett
róla, akkor, a mikor az utczáról felszedte. És előttem vannak a levelei.
Hidd el, becsületszóra, hogy nem volt szebb, és nem volt eszesebb, mint
én.

Nápolyban szépen kiművelődött, de hozzám képest mindig csupa tudatlanság
maradt. Ismerd el, hogy még nem is hallottál olyan nőről, a ki többet
tudna, mint én. Megtanultam mindent, a mit az a fiatalember tud, a ki
kitünően végzi az egyetemet. Mulatságot találtam száraz jogi
ismereteknek a megszerzésében; érdekelt és folyton foglalkoztat a
társadalomtudomány; úgy olvasom a közgazdasági könyveket, mint te a
regényeket. Mintha csak politikusnak készültem volna, a ki a
képviselőséget ambicziója kielégítésére akarja felhasználni. Mindezt
puszta unalomból. Mert valóságos remeteségben kellett felnőnöm, s mert
az eszem mindig szomjazta a komoly szellemi munkát, a folytonos
traininget. És játékból olyan műveltséget, annyi tudást szereztem, hogy
ennek szoknyában aligha találod meg a párját.

De nem csak ennyiből áll a felsőbbségem Harte Emmával szemben.

Sohase voltam se peszra, se szobalány; előkelő származásu vagyok. Nincs
»előéletem«, multam, a melyet fegyverül lehetne használni ellenem – a
mely gáncsot vethetne elém, akárhová, akármilyen magasra törekszem.
Többet mondhatok. Én vagyok a kifogástalanság. Én vagyok az ideál. Egy
tiszta leány, a ki mindent tud!

Nekem nem kell olyan nagy utat tennem, mint Harte Emmának. Miért ne
juthatnék el éppen olyan magasra, vagy még magasabbra?!

Igen – ne nézz olyan nagyot! – én a hatalomra szomjazom! A komoly
dolgokkal való folytonos játékom feltüzelte bennem – az ambicziót. Az
ambicziót, mely ott szunnyad a női lélekben is, bár bizonyos, hogy az
ambicziónak ez a legkevésbbé egészséges lakóhely… De nem voltak-e nők
minden időben, a kik akarták és el tudták érni a hatalmat?! A régi
királynők szenvedélye támadt fel bennem, azoké, a kik igazi királynők
akartak lenni, és csakugyan igazi királynők lettek!

Bámulsz? Egy huszonhárom esztendős leány, a ki nem a szerelemről, hanem
a hatalomról álmodik!

Hát én alighanem férfias lélek vagyok. A fiziológusok irataiból tudom,
hogy ez lányban, asszonyban nem éppen a legnagyobb ritkaság. A lelke
legmélyén minden ember megőriz egyetmást abból az ősállapotból, a
melyben még nem volt két különböző nem.

Bizonyos vagyok benne például, hogy a szerelemnek nem lehet akkora
hatalma rajtam, mint a legtöbb asszonyszemélyen. Hidegebb vagyok, mint
más.

Igaz, úgy is fordulhatott volna életemnek a sora, hogy az ambiczió talán
sohase támad fel bennem, és örökre beérem azzal, a mi egy közönséges
asszonynak az osztályrésze, jó vagy rossz sorsa.

Sokszor gondolok rá: milyen furcsa az élet! Ha az a Featherston nevü
ember, a ki Harte Emmát elcsábította s aztán kilökte az utczára,
véletlenül másféle alak, s magánál tartja, sőt feleségül veszi Harte
Emmát… ki tudja?!… Harte Emmából talán a legjobb feleség lett volna, a
ki harisnyát foltoz, krumplit hámoz, közben sok gyermekkel örvendezteti
meg a férjét, s nem is álmodik arról, hogy diplomácziai cselszövések és
Lady Hamilton-féle női alakok is vannak a világon!

Nekem is az utamba akadt egy ilyen Featherston. Ez ugyan engem nem
csábított el… ó, a legkevésbbé se!… De egy kis ideig mégis tőle függött
a sorsom.

Ha ez az ember véletlenül az, a kinek képzeltem, ha véletlenül csakugyan
olyan, a milyennek egy pár hónapig, vagy inkább csak egy pár perczig
hittem: akkor ez az ember, ez az egy, ez a képzeletbeli, talán fel tudta
volna kelteni bennem a szerelmet. Ha ez az ember nem több, csak éppen
igazán kedvem szerint való, és meg tud győzni arról, hogy én vagyok neki
az egész világ: akkor talán lemondtam volna az ábrándjaimról és be
tudtam volna érni a szerelemmel. »Ülj mellém a kandallóhoz; fel van
szítva melege«… és ezután már csak holtan hordoztam volna magamban a
Lady Hamiltont.

Csakhogy ez a Featherston is olyannak bizonyult, mint a többi. Mint
mindegyik férfi, a kitől egy-egy nőnek a sorsa függ, olykor egy pár
perczig.

Miképpen leplezte le magát előttem? – minthogy nem csábíthatott el, a mi
különben eszeágában se volt, tehát nem is lökhetett ki az utczára?

Csak így:

Ez a szegény ember azt hitte, hogy én éppen olyan gazdag vagyok, mint
te. Valami pokoli véletlenből nem is sejtette, hogy te meg én csak
féltestvérek vagyunk; nem tudta, hogy te az édesanyádtól örökölted a
vagyonodat, hogy én az én anyámtól nem örököltem semmit, és hogy az
apánknak sohase volt semmije. Azt képzelte, a jámbor, hogy ha a
testvérem olyan imádásraméltóan gazdag, én is csak az lehetek. Még az
eljegyzésünk után is azt képzelte.

Mikor megtudta a kegyetlen igazságot, hősiesen viselte elhamarkodott
lépésének a következéseit. Sápadtan, de hősiesen. Nem lépett vissza; ha
minden elveszett, a becsületet nem akarta elveszíteni.

Csakhogy nagyon folyt az orra vére; nem lehetett nézni, hogy mennyire
folyik az orra vére!…

C’était plus fort, que lui.

És mikor elbocsátottam, örökre, mintha lidércznyomástól szabadult volna
meg. Visszanyerte a szinét, a hangját, az életkedvét.

Hát alighanem jobb is így, mind a kettőnknek.

Mert hátha a kandalló melege se tudta volna megaszalni – néhány perczig
már halálra kárhoztatott – ábrándjaimat?!

Hátha a tűzhely mellett is kitört volna belőlem az ambiczió, és eget
kér, mialatt körülöttem a tűzhely tücske czirpel és a fazékban a leves
bugyborékol?!… Mily tragédia!

Szóval, most már szabadon élhetek a hatalomra való vágyódásomnak.

Meglehet, hogy kineveted teljes gőzzel szabadjára bocsátott
szenvedélyemet, és lehetetlennek tartod, a mire törekszem.

Megvallom, engem is gondolkodóba ejtett néha, hogy a politikai
befolyásra, a hatalomra, a koronátlan királynői szereplésre majdnem
mindig csak az Aszpáziák és a Harte Emmák tettek szert.

Sohase, vagy csak kivételképpen az erős leányok és azok az erős
asszonyok, a kik a tisztességüket, vagy mondjuk: a társadalmi
kifogástalanságuk apró előnyeit se akarták elveszíteni.

A statisztika mindenesetre azt bizonygatja, hogy a hatalomhoz vezető
úton rendesen csak azok a nők nem törnek le, a kik – a társadalmon kivül
kezdik.

Könnyebben haladnak, mert már nincs veszíteni valójuk? A veszíteni való
itt csak túlsúly, teher?

Vagy olyan eszközeik is vannak, a melyeket a magunkfajta nő nem ismer, s
éppen ezek az előttünk ismeretlen eszközök teszik lehetővé mind előbbre,
mind magasabbra haladásukat?

Meglehet. Ha sok tekintetben különb vagyok, mint Lady Hamilton – ez
talán ereje volt neki, s nekem csak akadályom.

De nem hiszem azt, hogy ha egy nő fel akar jutni a legnagyobb társadalmi
magaslatra, ehhez okvetetlenül egy nagy vargabetüt kell tennie a
társadalmon kivül.

És egyebet is mondok.

Minden áron akarom a hatalmat. Bármi áron.

Nem hiszem, hogy erre szükség lesz… akármennyire megvetem a világot,
ennél mégis különbnek tartom… de ha valaha abba a helyzetbe kerülök, a
melybe Julius Caesar, hogy: »át kell kelni a Rubiconon!« – nos hát át
fogok kelni a Rubiconon!

Erős vagyok – és mindenre elszánt.

Neked még ezt is megvallom. Láthatod, hogy el fogom érni a czélomat.

Elég az hozzá, mióta Featherston barátomon először vettem észre azt a
halálsápadtságot, a melyet más ember halálának a látása soha, csak sok
pénz kútbaesése varázsol az arczra, – azóta már csak Hamilton lord
hiányzott ahhoz a lépéshez, a mely téged annyira meglepett.

Végre megtaláltam Hamilton lordot. Egy eszményi Hamiltont, a kiben
minden megvan ahhoz, hogy ambicziómnak eszközéül szolgálhasson.
Megtaláltam a tökéletes viaszembert, a kiből gyönyörü szobrot fogok
faragni, talán nem is Hamiltont, hanem Nelsont.

Ez az oka, kedves Arankám, hogy a szép, kedves, elmés, mindenfelé
bálványozott Palikának visszaadtam a jegygyűrűjét, és kezemet – még
előtted is érthetetlen hirtelenséggel – a furcsa Ottó felé nyujtottam.

Majd meglátod, hogy ki fogom kefélni ezt a kitünő fiut!

Nem kérlek rá, hogy tépd el a levelemet. Én semmitől se félek.

Szeret húgod:

_Olga_.


II.

Kedves Arankám,

már régóta nem mulattam olyan jól, mint a mikor a leveledet elolvastam.
Hogy neveztessük ki főispánnak, és éppen a Mancsi fiadat! A kinek a
politikai multja abból áll, hogy az egyetemen sokat pofozkodott, és a
mióta bedugtuk a képviselőházba, olyan nagyokat kurjongatott, hogy már
nagyon kezdte a pártunkat feszélyezni!

Hogyan jutott eszedbe ez a barokk ötlet? Vagy neki támadt hirtelen ilyen
érthetetlen szeszélye? Mi szállotta meg? Csak nem akar dolgozni? Vagy
talán álmában egy próféta szólította, a ki fölfedte előtte, hogy ez idő
szerint ő a leghivatottabb a főispánságra? Nem beteg szegény Mancsi
fiad? Vagy talán ő teljesen ártatlan, és nem is tud a dologról, hanem
Margit leányod kivánta meg, hogy a bátyja főispán legyen? – a mit
Margittól nem is lehetne rossz néven venni, mert az érdekes állapotban a
legbolondabb kivánság is természetes? Vagy mégis a te anyai szivedet
lázította fel, hogy ez a leghaszontalanabb fiad még csak nem is
főispán?… még ennyire se tudta vinni?!…

Jól van, ki fogom őt nevezni.

Nem opportúnus dolog ugyan, hogy most, a mikor úgy is sok bajunk van,
ilyen elképpesztő kinevezésekkel bőszítsük fel a közvéleményt, de az
ötlet furcsasága engem is megejtett, és ilyen csekélységet csak nem
tagadhatok meg tőled! Sokkal inkább szeretlek, sokkal inkább
lekötelezetted vagyok… és ha csak ezt akarod!…

Aztán, megvallom neked, a hatalomnyujtotta sokféle édes érzés közt az
egyik legédesebb, legmámorítóbb érzés az, ha a cselekedeteinkben
láthatjuk, hogy bármi bolondot megengedhetünk magunknak, hogy
büntetlenül tehetünk akármit, a mi eszünkbe jut, mert így akarjuk, mert
így hozza magával a kedvünk!

Ottó azt mondja… különben az nem fontos, sőt szóra se érdemes, hogy mit
mond Ottó… igen, ez mellékes, hagyjuk el… De képzeld, Ottónak már
véleményei vannak!

Még akkor is vannak véleményei, a mikor magunkban vagyunk!

Néha elfelejtkezik mindenről, és mikor kettesben maradunk,
megjegyzéseket enged meg magának.

Mióta miniszter, komolyan azt hiszi, hogy ő valaki!

A fejébe ment, hogy nagy férfiuként ünneplik. És abból, hogy olyan
polczra jutott, a melyről legénykorában soha nem is álmodhatott, azt a
képzelődést merítette, hogy ha hatalomra jutott, ebben neki is van
valami kis része.

Szorgalmasan bemagolja és elég jól elmondja a beszédeit, a melyeket az
első sortól az utolsóig én írok meg neki; hűségesen aláírja az
intézkedéseimet; akárhol van, azt mondja és azt teszi, a mit
ráparancsolok, de minthogy sok helyütt kell megfordulnia, a hol én nem
lehetek jelen, s mindenütt csak hízelgőket talál, képzeld, minduntalan
összetéveszti magát velem!

És hozzászokva a látszathoz, a melyet persze gondosan megőrzünk, néha
annyira megfelejtkezik az igazságról, a melyet csak hárman ismerünk: te,
ő, meg én, hogy mikor semmi szineskedésnek nincs többé helye,
véleményeket koczkáztat meg előttem, olyankor is, a mikor csak az Isten
hall bennünket!

Nagyon sok bajom van vele.

Tudod, mennyi fáradságomba került, mig bele tudtam tuszkolni a
politikába. És azóta is minden energiámra szükség van, hogy pórázon
tudjam tartani, és el tudjam végeztetni vele azt, a mit a carrière
megkövetel.

Akárhányszor a legválságosabb helyzetek elől el akart szökni vadászni.
Még azóta is, a mióta már miniszter. Egy miniszter, a kiből néha kitör,
hogy ő csak aktor, a ki elmondja, a mit sugnak neki, és ilyenkor meg
akar ugrani a közpálya, meg a nagy hivatal legfontosabb kötelességei
elől! Néha tettleg kell inzultálnom, hogy engedelmességre bírjam.
Egyszer valósággal fel kellett pofoznom Bécsbe. Mikor megbuktattam a
bennünket megelőző minisztériumot, a mig a válság tartott, minden este
felpofoztam.

És, mintha nem volna elég az a bosszúság, hogy ilyen nehéz kordában
tartanom, most már uj bosszúságokat okoz!

Minél magasabbra emelkedik, s minél jobban ünneplik, annál inkább butul.
És minél inkább butul, annál inkább hatalmába ejti a nagyzás hóbortja.

Egyre gyakrabban elfogja az a képzelődés, hogy ő voltaképpen nem az
eszközöm, hanem társam a kiválóságban. Előttem még titkolni igyekszik
ezt, de néha elárulja magát, s ilyenkor nem tudom, nevessek-e vagy
bosszankodjam, a mikor látom, hogy napról-napra elbizakodottabb, s olyan
önhitt, hogy mulatnál rajta.

De én már nagyon unom.

Szerencsére meglehetősen szerelmes természetű, s így a barátnői
megmentenek attól, hogy akkor is bosszantson, mikor a sok munka után
egy-két szabad órám marad.

Szóval, Ottónak majdnem ellenvetései voltak. De lefujtam szegényt.

Mondd meg Mancsinak, hogy akármilyen botrány kerekedik ebből, azért
mégis főispán lesz.

Csókol

_Olga_.


III.

Kedves Arankám,

kérlek, sürgesd meg Mancsit, intézze el már annak a nyomorult kis
kegydíjnak a dolgát! Magam keresném fel, de egy államtitkárhoz olyan
nehéz bejutni! Még a nagynénjének is, vagy kivált a nagynénjének, mert
az ifjú barátnők persze nem kénytelenek könyörögni, hogy jegyezzék elő
őket holnapra, vagy holnaputánra!

Nagyon kellene már az a nyomorult kis kegydíj. A nyugdíjamból nem tudok
– a társadalmi helyzetemhez méltón – megélni, meg a gyermekeket is
neveltetni, és már éppen eleget élősködtem rajtad.

Hát nem borzasztó ez?! Egy pár évvel ezelőtt még mindenható miniszter
voltam… én _magam_ voltam a mindenható miniszter, a ki kormányzott,
intézkedett, parancsolt… minden hatalom az enyém volt… És a mióta
meghalt az az ember, a ki csak a szócsövem volt, azóta nem vagyok senki
és semmi… csak egy szegény özvegy, a ki kegydíjért könyörög.

Miért? Mert asszony vagyok!

Milyen igazságtalanok és milyen ostobák az emberek!

Kedvem volna kitálalni az egész világnak: »Lássátok, ilyenek vagytok!
Nagy férfit bámultatok egy olyan senkiben, a ki maga volt a
tehetségtelenség, a középszerüség, a munkátlanság, a ki csak az én
álarczom, az én szolgám, az én sakkfigurám volt, mert minden ünnepelt
cselekedetében csak az én utasításomat hajtotta végre! És rólam, a ki
sok évig kormányoztalak benneteket, a ki sokat és okosan dolgoztam
értetek, rólam tudni se akartok, mert nem akarjátok elhinni, hogy egy
asszony is képes arra, a mit ti vezetésnek neveztek, és még ha el is
hiszitek ezt, akkor se akarjátok eltűrni, hogy egy asszony épp úgy
boldogulhasson, mint a legutolsó férfi! Ilyen ostobák és gonoszok
vagytok!«

Nagyon szeretném ezt odakiáltani a világnak, és rettenetesen csábít az a
gondolat, hogy rápirítsak az emberekre a bizonyítékaimmal, a mult igazi
történetének a feltárásával. A tisztelt társadalom megérdemelné tőlem,
az asszonytól, ezt a pofont.

De nem tehetem a gyermekeim miatt.

Nem árulhatom el az apjuk jelentéktelenségét; nem foszthatom meg őket az
illuzióiktól. Csak hadd éljenek tovább is abban a hitben, hogy az apjuk
nagy ember volt. Tartozom nekik ezzel a kegyes hazugsággal.

Kérlek, emlékeztesd Mancsit, hogy volt idő, a mikor én is tettem neki
apró szivességeket. Ne sajnálja hát azt a kis fáradságot, hanem üljön a
nyakára a minisztereknek, hogy minél hamarabb hozzájuthassak jól
kiérdemelt garasaimhoz.

Csókol szerencsétlen

_Olgád_.


IV.

Kedves Arankám,

Mancsi ujra főispán akar lenni?

Jól van, ki fogom nevezni. Ha ki mertem nevezni főispánnak akkor, a
mikor olyan volt, mint a bomlott óra, miért ne nevezném ki most, a mikor
már egy kevéssé megkomolyodott?!

Államtitkár korában ő is tett nekem apró szivességeket.

Ez ugyan a mai politikai viszonyok közt szép kis botrányt fog okozni,
mert – valljuk meg egymás közt – Mancsi olyan oktalanságokat követett
el, hogy méltán politikai halottnak tekintik… De ne félj, fel fogom
támasztani!

A fiamnak ugyan ez nem fog tetszeni, de tartozik nekem annyival, hogy
ellenvetés nélkül teljesítse minden óhajtásomat.

Végre is, nem csekély fáradságomba, hanem igen-igen sok munkámba került,
mig embert és minisztert faraghattam belőle. Tudod, hogy sokáig épp úgy
fázott minden komoly dologtól, mint annak idején az apja.

És eláruljam-e neked, az egyetlennek?… Ma is én írom összes beszédeit,
és soha egy lépést se tesz az én tanácsom nélkül, vagy éppen ennek
ellenére.

Azért, bár pártunk prüszkölni fog, légy nyugodt, Marcsi főispán lesz.

Ahhoz, hogy az ember visszaéljen a hatalommal és egy kis nepotizmust
gyakoroljon, nem okvetetlenül szükséges, hogy az ember férfi legyen. Meg
tudja cselekedni ezt egy asszony is.

Ki fogom nevezni; sőt már ki is neveztem.

Csókol

_Olga_.



A NAPLÓ.


I.

Diamant kisasszony – a keresztnevét sokáig senki se tudta – kitünő
nevelést kapott, de a gyermekjátékokon kívül jóformán ez volt az
egyetlen dolog, a mit valaha kapott, mert a többi szükségest már neki
magának kellett megszereznie. Az apja ugyanis Svájcz legkeresettebb és
legtöbbet kereső ügyvédei közé tartozott, de éppen nem volt mintája a
takarékosságnak, és ha életében szépen ellátta, sőt egy kicsit el is
kényeztette sok tagból álló családját, bár megérte a hatvanötödik évét,
nem hagyott a gyermekeire egyebet, csak azokat a szellemi javakat, a
melyeket a kitünő nevelés ad. Diamant kisasszony – az ismeretlen
keresztnevü – akkor tizenhét esztendős volt. Mindenki szép, kedves
leánynak találta, és noha a boldogult Diamant úr kívüle még hét
gyermeket vallott magáénak, ha az apja véletlenül tovább él, talán
férjhez mehetett volna, mert Diamant úr nyilt házat tartott, és
befolyásos ember volt, a ki az összeköttetései révén sokat tehetett
volna a vejéért. Hanem az apák rendesen a legrosszabbkor halnak meg,
akkor, a mikor a legnagyobb szükség volna rájok, és Diamant úr ebben sem
tartozott a kivételek közé. Szerencséjére Diamant kisasszony néhány
hónappal az apja halála után kitünő sikerrel végezte el tanulmányait a
tanítónőképző-intézetben, s mindjárt hasznát vehette a tudományának. Az
anyja már nem élt; nála idősebb testvéreinek, a kik különben szintén
csak a szellemi javaikból éltek, nem akart terhére lenni, s örömmel
fogadott volna akármilyen alkalmazást. De különös szerencséje volt.

Eudoxia herczegnő, a ki éppen akkor vált el férjétől, Lothár herczegtől,
nevelőnőt keresett a kis leánya mellé. S a tanítónőképző-intézet
igazgatónője igen melegen ajánlotta Diamant kisasszonyt.

A herczegnő, mikor megpillantotta Diamant kisasszonyt, hirtelen azt
akarta mondani, hogy sajnálja, de már mást választott. Sőt talán
őszintén megvallotta volna, hogy: »Kisasszony, ön nekem tulságosan
csinos!« – de az ajánlkozó arczában és magatartásában volt valami, a mi
más elhatározásra birta.

És nem is bánta meg, hogy a házában tartotta. Diamant kisasszony kitünő
nevelőnőnek bizonyult. Maga volt a tapintat, a szolgálatkészség és a
kifogástalanság. A gyermek imádta; a mi csak azt jelenthette, hogy éppen
eleget foglalkozott vele.

Diamant kisasszony már kevésbbé volt megelégedve a herczegnővel, mint a
herczegnő ő vele, de azért megvoltak békében.

Mind a mellett nem sokáig maradhatott meg első növendéke mellett. Másfél
év multán Eudoxia herczegnő kibékült Lothár herczeggel, és visszatért
hozzá. Miért, miért nem? – Diamant kisasszonyt nem vitte magával.

Természetesen gondoskodott róla, hogy a kifogástalan és érdemes ifju
hölgy ne maradjon hely nélkül, s beajánlotta a testvéréhez, Zsófia
herczegnőhöz, a ki nem győzte magasztalni az uj nevelőnőt.

De Diamant kisasszony Zsófia herczegnőnél se maradhatott sokáig. Másfél
év múltán Zsófia herczegnő elvált az urától, férjhez ment egy nagyhírű
festőhöz, a gyermekei más gondozás alá kerültek, és Diamant kisasszony
Zsófia herczegnő meleg ajánlatára uj otthont talált egy orosz
nagyherczegnőnél.

Oroszországban is nagyon megkedvelték és Oroszországban sem volt
maradása. Mintha valami fátum a bolyongásra kárhoztatta volna, sehol se
tölthetett két egész esztendőt. Mindenütt nagyon meg voltak elégedve
vele, mindenütt megszerették, mindenütt méltatták sok kitünő
tulajdonságát, és mindenünnen távoznia kellett, olyan okokból, a melyek
nem az ő személyével függöttek össze.

Mintha valami balsorsot hurczolt volna magával. A hol ő elhelyezkedett,
pártfogóinak életviszonyaiban nemsokára valami olyan változás állott be,
a mely legelőször is őt tette fölöslegessé.

Huszonöt év alatt bejárta Európa összes udvarait. Egyik előkelőség a
másikhoz küldte, a legmelegebb ajánlatokkal. Mindenünnen nagy
sajnálkozással bocsájtották el; a gyerekek néhol meg is siratták.

Néha nem kaphatott nevelőnői állást, de elment felolvasónak vagy
társalkodónőnek is. Vállalt minden olyan munkát, a mely nem volt egészen
szolgai; de szívesen elvégezte azt is, a mi nem tartozott rá.

Minthogy mindenütt kifogástalanul töltötte be tisztét, többnyire jól
bántak vele. De tapasztalt rossz bánásmódot is. Soha se árulta el, hogy
ez fáj neki.

Ha valahol arra kérték, hogy helyettesítse a kulcsárnét, segítsen a
gazdasszonynak, vagy tegyen meg egyetmást az elfoglalt komorna vagy
szobalány helyett, nem finnyáskodott, hanem a legszívesebben
engedelmeskedett. Mindig egyforma készséggel végezte el, akármit kértek
tőle; egyforma készséggel és egyforma alázatossággal.

Ez a nagy alázatosság büszkeségből fakadt.

Büszke volt rá, hogy sorsa egyre jobban hasonlít a cselédek sorsához,
noha a készültsége, az esze, a jelleme, egész egyénisége különb sorsot
érdemelt volna; büszke volt rá, hogy panasz, zokszó nélkül, tökéletes
lemondással és megadással végzi el még a megalázó munkát is; büszke volt
minderre azért, mert hiszen csak rajta állott, hogy egészen más legyen a
sorsa, ha a jelleme nem olyan kifogástalan… hiszen ő maga akarja így,
hogy inkább elvégzi a tanultságát és egész egyéniségét megalázó munkát
is, semhogy meg kelljen alázkodnia önmaga előtt.

Büszke volt rá, hogy csak azért cseléd, mert sokkal becsületesebb,
sokkal nemesebb lelkű, mint azok az urak és úrnők, a kiket készségesen
szolgál.

Persze hogy csak rajta állott, és – nem kellene cselédsorban élnie.

Szép volt. Ha akarta volna, a maga úrnője lehetne. Volna mindene, a mi a
kényelemhez szükséges. A saját palotájában lakhatnék.

De még ahhoz is becsületes, nemes és büszke volt, hogy férjhez menjen
olyan valakihez, a kit nem szeret.

Pedig hát ő is volt egyszer fiatal. Ő is érezte valamikor a szeretet
szükségét. És sokan kívánták; olyan is, a kit, ha nem is lett volna vele
boldog, meg tudott volna becsülni. A maga úrnője lehetne, s ehhez még
nem kellett volna feláldoznia a tisztességét, csak éppen abba kellett
volna belenyugodnia, hogy a magáénak mondhassa az, a kit ő nem tud
szeretni.

De még ennyire sem tudott megalkuvó lenni.

Azok, a kiket ő szeretni tudott volna, sohase vették észre őt. Azok
pedig, a kik feleségül kérték, szívben vagy lélekben mélyen alatta
állottak. Nem nézte le őket, de nem tudta szeretni őket.

Néha elfogta a kisértés, hogy hátha feleségül menne egy ilyen jóravaló
emberhez? Hiszen az még nem becstelenség, ha valaki, a kitől a sors
megtagadta a szerelmet, beéri az otthonnal, a tűzhelylyel, a szeretet és
barátság melegével!

Ő is volt egyszer fiatal, hogyne fogta volna el ez a kisértés!

De ellenállott ennek a kisértésnek.

Inkább vén leány maradt, mint hogy megalkudjék. Pedig nem kellett volna
szerelmet hazudnia, mikor nem érzett szerelmet; csak barátsággal kellett
volna viszonoznia a másik szerelmét.

De mikor ő ezt természetellenesnek érezte!

És most cseléd.

De azért cseléd – »car tel est mon plaisir«.

Diamant kisasszony negyvenöt éves koráig a legtisztább, a legnemesebb
gondolkozásu, és a legkifogástalanabb lény volt, a ki valaha a nagyurak
világában élt.


II.

Negyvenöt éves korában egy könyv akadt a kezébe. Lapozgatni, olvasgatni
kezdte ezt a könyvet, és ez a könyv kiforgatta magából. Megváltoztatta
egész gondolkozásvilágát, összetörte régi lényét, kivetkőztette
természetéből, jelleméből, egész énjéből; más embert csinált belőle.

Pedig ez a könyv – a tulajdon naplója volt.

Eleinte csak nagyon érdekelték ezek a régi dolgok.

Mert régóta irogatta a naplóját. Attól fogva, hogy nevelőnő lett. Este
mindig sok szabad ideje volt. Nagyon szeretett ugyan olvasgatni,
tanulni, de néha ebbe is beleunt, s ilyenkor nem tudta, hogy mivel ölje
el az időt.

Unalmában leírta mindazt, a mit látott és hallott. Minden czél nélkül. A
maga mulattatására, hogy agyonüthessen egy pár órát, hogy később is
szórakozhassék azon, a mit érdemes el nem felejteni.

És mert csak magának írt, mindent a legteljesebb őszinteséggel és
nyíltsággal írt le.

Ámulva nézte most ezt a kortörténetet.

Mennyi szenny!

Micsoda alakokat szolgált! Milyen világban élt! Ebben a világban egyedül
ő maradt tisztalelkű; ő, a cseléd!

Tovább olvasta, s a rettenetes könyv lassankint megmérgezte a lelkét.

Eszébe jutott, hogy ez a könyv: a vagyon. Eszébe jutott, hogy ez a
könyv: a bosszú.

Igen, de – mily becstelenség volna ez! Elárulni, eladni azokat, a kiket
szolgált, a kiknek a kenyerét ette!

Eh, megdolgozott azért, a mit kapott! És ne árulták volna el magukat
előtte! Miért legyen ő titoktartóbb, mint azok, a kik nem szégyenkeztek
előtte! Zárták volna el jobban a titkaikat!

Igen, de az ő régi nemes gondolkozása, egész lénye!… Hát nem magáért
volt becsületes egész életében, nem a maga kedvéért, a maga örömére, nem
azért, hogy önmaga előtt ne kelljen megalázkodnia, pirulnia?!…

Eh, már másképpen kezdi látni a világot! Az a nagy nemesség csupa
oktalanság, a kizsákmányoltak, a cselédek, a rabszolgák
kutyabecsületessége! Csak a kizsákmányolók találták ki és követelik az
erkölcsöt, a nemeslelküséget, hogy rabszolgáikkal szemben egygyel több,
s ezeknek velök szemben egygyel kevesebb fegyverük legyen!

A lelkiismeretnek ez a harcza a lelkiismeret bukásával végződött.
Diamant kisasszony negyvenöt éves korában olyanná lett, mint azok, a
kiket szolgált.

Naplójának első kötetét egy kiadónak adta el, s Diamant Roxane
kisasszony könyve óriási feltünést keltett. A második kötetet már nem
kellett kiadónak eladnia; megvették mások, drágábban. A harmadik meg a
következő kötetek egyre drágábbak lettek, mint a Sibilla könyvei. Az
utolsó kötetet nem is kellett eladnia, mert ekkor már palotája volt.

És Diamant kisasszony végre férjhez mehetett ahhoz, a kit szeretett. Egy
huszonnyolcz éves tiszt vette el.

Míg fiatal, szép, kedves, tiszta lelkű és nemes gondolkozású volt, nem
kellett senkinek. De negyvennyolcz éves korában már akkora vagyona volt,
hogy restaurálhatta vele szerelmesének kissé düledező kastélyát.



A CSILLAGOK.


I.

Harmincznégy éves korában Gay-Lussac Olivér doktor már éppen eleget élt.
A szivét, a mennyire csak lehetett, a mennyire csak rajta állott,
elkoptatta; és nem győzte csodálni, hogy ez az elnyomorgatott gépezet
még most is győzi a munkát. A májának és a veséjének is alaposan
befűtött, Alkohol et Comp. segítségével. A tüdejének már csak a rongya
volt meg; még valahogy szelelt ez a kis húsczafat, de mind több
ügygyel-bajjal dolgozott, és egy-egy síp-jelzéssel koronkint tudtára
adta a gazdájának, hogy már nem sokáig fog szuszogni.

Mint egy gomb, mely egyetlen szál czérnán, mélyen megereszkedve fityeg a
kabáton, úgy fityegett Gay-Lussac Olivér doktor a mindenségen.

Gay-Lussac Olivér doktor egészen tiszta fejü ember volt. Akármilyen
unalmasnak találta, hogy, ha az ember meghal, ez bizony sokáig tart, nem
izgatta ez a kilátás, mert tudta, hogy az egész nem nagy dolog, mert
hiszen az ember nem tud róla, és hát nincsen egyéb baj, csak az, a mit
ez a gyalázatos, büdös, komisz öntudat okoz. Szeretett volna még
kétszáz, háromszáz évig élni; sajnálta, hogy nem láthatja, milyen lesz a
világ, a mikor az emberek ki fogják találni és valóra tudják váltani
azt, a mit már ma is el lehet képzelni. Szerette volna megérni a
ginekológia nagyfokú tökéletesedését; és mindenekfelett igen
bosszantotta, hogy száz meg száz év mulva millió és millió üde szép
leány lesz a világon, a kik buta kamaszokkal fognak szerelmeskedni, mig
ő alázatos csendben fog porladni a családi sírbolt mélyén, előbb (soha
meg nem hallgatott) imádságra kulcsolt kézzel, később… úgy, a hogy
lehet.

De hogy még legfeljebb három éve van hátra, és nem harmincz, mint sok
ismerősének – azzal már nem sokat törődött.

Leszámolt az élettel és leszámolását teljesen rendben találta.
Kiélvezett az életből mindent, a mi kiélvezhető; a poharát mindig
csordultig töltötte; a kényelmetlenebb megpróbáltatásoktól mindig távol
tudta tartani magát; és bizonyos megelégedést nyujtott neki annak
átlátása, hogy a mi szabadságot a természet az embernek ad, azt a
szabadságot ő – kivált a korához és az életföltételeihez képest –
ugyancsak kiaknázta.

A lelkiismerete is nyugodt volt. Úgy hitte, nem élt egészen hiába, s nem
vált szégyenére a Gay-Lussac oknak. A Gay-Lussac család kétszáz év óta
csak a tudománynak élt; fiai valamennyien a tudomány munkásai voltak; s
találkozott közöttük, a ki beírta nevét az emberiség történetébe. Ennek
a családnak, mely már hatodik izben szolgálta a tudományt, ő is méltó
fia volt. Elvégezte a dolgát tisztességesen, s talán éppen azért őrölte
le ilyen hamar az életét, mert a mértéktelen élvezetek után nem pihent
meg, mint a társai, hanem csak egy pár óráig aludt, s aztán dologhoz
látott. A mit felfedezett, a mivel a szakját előbbre vitte, talán
csekélység, de a ginekológia története meg fog emlékezni erről a
csekélységről, és már feljegyezte naplóiba a Gay-Lussac Olivér nevet.

Könnyű szivvel nézett szembe a halállal, de a hátralevő napjait nem
akarta elszalasztani. Sőt, a lehető legkellemesebben akarta eltölteni.

Egyszer – mikor már egyik helyről a másikra vándorolt, hogy kimódolja
élete lejáró váltójának félesztendős meg-meghosszabbítását – egy
faluban, mely valahol az Isten háta mögött rejtőzött, megismerkedett egy
szép kis libácskával. Ez a leányka olyan üde, formás, kedves és butácska
volt, mint egy kis őz. Mintha a megtestesült Egészség jelent volna meg
az életet imádó haldokló előtt. Nagyon megtetszett neki ez a szép lány;
a magáénak akarta.

Gay-Lussac Olivér, bár munkálkodásában a legjózanabb emberek közé
tartozott, a szabad óráiban (és titokban) azt tartotta, hogy nála
eszesebb ember soha se élt a világon, mert senki se értette át jobban a
dolgok egybefüggését – a legapróbb részletekig. Egész életében folyton
csak az asszonyokkal foglalatoskodott; ismerte a nőket jól, nemcsak mint
tudós, mint ginekológus, hanem úgy is, mint műkedvelő lélekbúvár, mint
adatgyüjtő kisérletező, mint érdeklődő folklorista, a ki a tanulás
ürügye alatt érdekességeket kutat, s a ki, mialatt bejárja a világot,
utána veti magát minden kalandnak, de ekközben, akarva, nem akarva,
tanul is.

Jean Paul azt mondta: a női sziv a spanyol házakhoz hasonlít, a
melyeknek sok az ajtajuk és kevés az ablakuk – tehát könnyebb beléjük
férkőzni, mint olvasni bennük… Gay-Lussac Olivér nevette ezt a tételt. A
női lelket nem találta rejtelmesnek. Mindig tudta, kivel van dolga.
Tudta, mit lehet, és hogy, ritkábban, igen ritkán: mit nem lehet.

Most is hamarosan tisztában volt vele, hogy ezt az édes, kis tisztes
butaságot csak úgy teheti magáévá, ha feleségül veszi. Az epikureus egy
pillanatig se habozott. Az volt az elve, hogy: »Utánam az özönvíz!«

De még így se volt könnyű beférkőznie ebbe a kis spanyol házikóba; végre
is egy kadávert kellett megkedveltetnie a megtestesült Egészséggel, egy
halottat a tiszta, szüzi ifjusággal.

Jól tudta, hogy egy Aszpázia szemében nem állhatná a versenyt azokkal a
Nimródokkal, a kik e körül a szép kis lány körül őgyelegtek, nagy
csizmáikban otrombán baktatva és koronkint durván hahotázva.

De neki csak egy édes, kis tisztes butasággal volt dolga.

Gay-Lussac Olivér doktor sokat tudott a csillagokról, és nagyon szépen
tudott beszélni róluk. Milyen csodálatos pályákat futnak meg, azért
mégis mennyire egyek velünk, és micsoda élet van a mögött a kék kárpit
mögött.

A leányka csudálkozva nézte ezt a különös embert, a ki soha se nevetett
durván, ellenben olyan szépen tudott beszélni a csillagokról; az az uj
világ, mely álmodozását mindig vonzotta, de a melyre eddig csak értetlen
bámulattal tekintett, a csillag-miriád ragyogó világa, melynek titkait
ez a varázsló fölfedte előtte, megszédítette, elkábította, eddig nem
sejtett vágyódással, érdeklődéssel és különös érzésekkel töltötte el, a
melyben benn volt minden földi szerelem, minden nosztalgia, melyet a
természet valamennyi teremtményébe beleolt, hogy ez örökre vágyódjék az
anyatermészet közelsége után, és minden sóvárgás, mely kisgyermeki
oktalansággal tárja ki két karját a roppant ismeretlen, a
megérthetetlen, a végtelenség felé, hogy elérje a két parányi kezével.

Gay-Lussac Olivér annyit tudott a csillagokról, és olyan sokáig beszélt
róluk, hogy a leányka már csak a mennyboltot látta… és egyszerre úgy
tetszett neki, hogy a mennybolthoz Gay-Lussac Olivér is hozzátartozik.

– Utánam az özönvíz! – ismételte magában Olivér, s a házasság nemsokára
megtörtént.

És itt a kárpit legördül.


II.

Gay-Lussac Olivér özvegye tizenkilencz éves korában jutott tökéletes
árvaságra, és húsz éves korában özvegységre, egy kis beteg fiuval a
karján.

Maradt egy viskója, meg egy kis konyhakertje, a melyben répát meg
salátát termelt; abból élt.

Aludt-e özvegységének első öt-hat esztendejében? – nem tudni, mert senki
se látta aludni, azt ellenben hallották a szomszédok, hogy éjszaka is a
siránkozó kis fiát hurczolgatja, és danol neki.

Mindennap százszor kellett cselédmódra szolgálnia a szigoru Természetet
és minden éjjel százszor kellett perlekednie a Halállal, hogy
visszapörölhesse tőlük a beteg kis gyermeket.

De felnevelte. Felnevelte, mert az anyai tudomány nagyon egyszerű valami
ugyan, de az anyai lélek gazdag leleményben, és sok mindent kitalál és
megérez, a mire nézve a higiéne nem szolgál tanácscsal. Felnevelte, mert
a csodadoktoroknál is jobb gyógyító a szakadatlan ápolás. Felnevelte,
mert igen nagy árt fizetett ezért: az egész fiatalságát.

Mindez nem volt elveszett fáradság: az ifjabb Gay-Lussac Olivér se vált
szégyenére a Gay-Lussac-oknak.

Harmincznégy éves korában az ifjabb Gay-Lussac Olivér az embriológia
tudományának egyik büszkesége volt, a kinek a felfedezései több
dicsőséget szereztek a Gay-Lussac névnek, mint bármelyik őse, mint akár
a nagy Gay-Lussac, az aranybetüs nevű.

Ez annál nevezetesebb eredmény volt, mert egyébként ugyancsak kimélnie
kellett a szervezetét, hogy bírhassa a munkát.

Még felnőtt korában is folyton résen kellett lennie, hogy kijátszhassa a
halált; az apai örökség átkát nem lehetett egykönnyen kihevernie.

De nem úgy élt, mint az apja; hanem úgy, a hogy az anyja óhajtotta.

Az ifjabb Gay-Lussac Olivér nem ragaszkodott az élethez annyira, mint a
másik, hasonló nevű. De nem akart fiatalon meghalni, hogy meg ne
szomorítsa az anyját. És nem akart fiatalon meghalni azért se, mert úgy
gondolta, hogy még hasznára lehet az embereknek.

Folyton figyelnie és óvnia kellett magát, hogy a munkából ne dőljön ki
idejekorán.

És minél idősebb lett, annál jobban láthatta, hogy egyre több munkára
képes, és hogy eleinte oly csekély életereje mind határozottabban
győzedelmeskedik a végzeten.

Ritkán gondolt az apjára, a ki az életet odadobta neki, vagy inkább:
csak úgy elejtette számára az életet. Nem volt büszke a szellemi
erejére; se arra, a kitől ezt a szellemi erőt örökölte.

De nem múlt nap, hogy így ne imádkozott volna:

– Te imádott nő, a ki ifjui ártatlanságodban egész szerelemben adtad át
magadat annak a szegény félhalottnak, és szeplőtlenül tiszta, forró
ölelésed erejével uj életet tudtál adni bennem a te jó szivednek, a te
jó tüdődnek, a te ép, egészséges testednek-lelkednek, te imádott nő, a
ki feláldoztad a te életedet azért, hogy én élve maradjak, légy áldott,
légy áldott!


III.

Gay-Lussac már maga is közel járt az ötven esztendőhöz, a mikor egyszer
rá akarta bírni az öregasszonyt, hogy menjenek el együtt valahová a
tengerpartra. Úgy rémlett neki, hogy az öregasszony egészsége hanyatlik,
és arra, hogy elvesztheti az anyját, most is olyan halálos remegéssel
gondolt, mint kis fiu korában.

De az öregasszony nem akart kimozdulni a viskójából, az udvaráról, a kis
konyhakert mellől, a hol még most is termelte a répát meg a salátát.

– Itt voltam boldog – szólt – itt éltem az én drága urammal, itt
neveltelek fel téged, itt akarok meghalni. Nem akarom, hogy másutt
találjon a halál.

– Már hogy beszélhetsz ilyeneket!…

Az öreg fiu nem akart letenni a tervéről. Vitatkozni kezdett,
akaratoskodni, mint kis fiu korában, mikor valami melegruha-kérdésen
különböztek össze.

– Nem, nem, – makacskodott az öregasszony – én csak itt érzem jól
magamat, másutt én beteg lennék. Látod – folytatta aztán, mikor
észrevette, hogy fia erre a gondolatra megszeppen – én azt hiszem, hogy
sehol se olyan szép, mint itt… talán a csillagok se olyan szépek másutt,
mint itt, az én udvarom fölött. És a csillagok az én jóbarátaim; a
csillagok engem sohase hagytak el!

Mert még most is gyermekesen álmodozó volt a szegény öregasszony.

– Istenem, mi bajod?… – kérdezte aztán ijedten.

Meglepetve látta, hogy az ő öreg, ötvenesztendős fiának a szeméből két
vastag könnycsepp bugygyan ki.



TARTALOMJEGYZÉK.

  A gyémántgyűrű  3
  Juliskát nevelik  20
  Felsőbb iskola  27
  A nevető ember  33
  Az ördög megjelenik  43
  Protekczió  50
  Szerelem  57
  A boszorkány  71
  Az uj nemzedék  92
  Dalnokverseny  115
  A könyvtárosné  123
  Egy tubarózsa  136
  Bogáncsvirág  146
  Csőd  153
  Első szerelem  163
  Büszkeség  177
  Vegyes kiadások  188
  Szentségtörés  201
  Poórné mulat  209
  Szakítás  218
  Gautier Margit halála  226
  Búcsú  234
  Zelma  239
  Levelek  248
  Asszonyok vallomásai  256
  Felvilágosodás  279
  Régi ismerősök  286
  A sötét udvar  298
  Az erős asszony  307
  A napló  320
  A csillagok  327


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

252 |méltó mulatára |méltó bámulatára

288 |Es jóizüen |És jóizüen

294 |csalódom. a legnevezetesebb |csalódom, a legnevezetesebb

321 |»Kisasszony ... csinos!“ |»Kisasszony ... csinos!«]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Leányok, asszonyok" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.