Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Mákvirágok kertje
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Mákvirágok kertje" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



Google Books Library Project (http://books.google.com) and generously made
available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/nyp.33433045376567



KRÚDY GYULA

MÁKVIRÁGOK KERTJE



Budapest Franklin Társulat
1914

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA



MÁKVIRÁGOK KERTJE.


I.  A majális.

Margitvára a Duna mentén feküdt és a Merseházyak kastélyán kívül csupán
néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, a
kik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából
aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon
szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében és a Merseházy grófok
mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe –
középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő
rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat és a kapus megfújta
a kürtöt, holott ezt nem igen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plebániáról néha eljött a pap és misét mondott a kastély
kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának
öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig
közelegne az uraság és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték
a képek aranyrámáit és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése,
a ki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a
margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram, – a kinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott, –
elmagyarázta a vendégnek a keletre és délre fekvő szobák előnyét,
hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária-Terézia lakosztályt ajánlotta
figyelmébe, a hol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a
bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszinű
arczczal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a
császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arcza
figyelte a látogatót.

A széles diófaágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszékeket
kipróbálta és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

– Igen, itt megmaradhatok, – mondta egykedvűen.

A kandallóban, a melyet egy márványból faragott szarvasvadászat
díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az
éjjeliszekrényen, a rózsaszinű gyertyák mellett még ott feküdt ama
könyvecske, a mit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, irta D.
Augustiner. A czímlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a
koszorú közepén egy meztelen telt asszonyi váll. A fejből csak a
hajfürtök, a kézen karperecz és a karkötőben kis amulett, igen apró,
alig látható M. T. betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta,
hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt e verseskönyvben.

Pengősarkantyús, pirosruhás, leventeképű huszár lépett be.

– Ez János, – mondta a várnagy.

A huszár összeütötte a sarkantyúját.

– Méltóságos úr, parancsát várom.

Milfay legyintett.

– Semmi sem kell.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból
csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással
elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek és Milfay sétálni
kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás
volt, úr volt, a míg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig
múlott el negyven esztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen
agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosz kedve sohasem.
Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan
kéz. Vagy únott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a
pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta,
mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben és magában
számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy
karosszékbe.

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az
ablakot és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon
túl a Duna búsan csillogott és a kastélyban és kastély körül olyan csend
volt, mintha mindenki meghalt volna.

Csengetett a huszárnak.

A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.

– János, vacsorázni akarok.

– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!

Kitárta az ajtót és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe
vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen
elmúlt urak kergették a rókát vagy űzték a szarvasgimet. Amott egy
fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel
állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó
nesztelenül nyilott és sárgacsizmás fiatal inasok hozták a vacsorát. A
huszár a boros edénynyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy őszfejű kulcsár bőrkötéses könyvben
nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy szivarosdobozokkal
megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt
hozott. Mind nesztelenül jöttek és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli
dsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kivánsága, a mit
látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, a mikor a szobájába tért. A míg a huszár vetkőztette,
az ágy előtt a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében
megforgatta és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

A míg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehúnyt szemmel arra
gondolt, hogy a hajtűt még a szép királyné felejtette el, tehát véle fog
álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem
lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.

*

Merseházy Miklós zseni volt.

Semmi más csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi czímet is
elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek irni a nevét, s
mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt
jelenti.

Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az
aranycsikos harisnyát félczipője felett, – holott ez már az ő
fiatalkorában sem volt divat. Á la Romantique nevü hajviselete volt és
költeményt csak azért nem irt, mert lenézte azt a munkát, a mely tollal
és papirossal dolgozik. «A szivnek és az elmének kell érezni a
költeményt, – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és
érzek?» – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.

Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul
szólott, még Párisban is. «Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem
magamnak ezt a lukszust», – ez volt a véleménye.

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. «Én
nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek», – mondta vállat
vonva.

Két vasuti állomás is volt a birtokán, de kedvencz szokása volt a
gyorsvonatot az őrháznál megállíttatni. «Megfizetem», – mondta.

A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket.

Szinházat tartott a székvárosban, de a szinésznőknek nem volt szabad
vele kaczérkodni. Egyáltalában tilos volt a kaczérkodás.

Párisban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák
hizelkedését és nem indult meg a legszebb tánczosnői pirouetten sem, ha
az neki volt szánva.

Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők
vagy polgár-kisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a
rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy
uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, a mely boltokat ő
rendeztette be különböző kalapos-kisasszonyoknak. Ellenben egy szegény
kis tanítónő, a kit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott és Merseházy
Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. «Ha tudtam volna, hogy
ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.»

Majd a czirkusz világába lépett és nagyon tisztelte azokat a nőket, a
kik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő
kedveért Kievtől Irkutzkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam
sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben
az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit,
a kik a vágtató paripa hátáról keresztül ugranak az abroncson, vagy
legalább is tiz ölnyi magasban a kötélhintán mutatkoznak. Majd
Pétervárott vítőr-párbaja volt a franczia attaséval Ros’de Nil
Excentrique tarlatán szoknyácskájáért és szerencsés megmenekülése
emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképen a Der Artist
czímű lapnál szerencsétlenül járt czirkuszi művésznők segélyezésére. És
visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszúszáru
csizmában járt és a régi Vasárnapi Ujság bekötött évfolyamait
lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt a kis parasztház tetején,
mindig elandalította és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó
paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lilaszinű partjain. Sűrű
fekete szakáll övezte napbarnított arczát, horgas orrával, tollas
fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt
karcsú frakkpan úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatal
fákon próbálgatta, a melyeket tövestől kicsavart, ha rosz éjszakája
volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona
asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát
valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma komtesz ugyanis
már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi régi házban Miklós
grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy
perczig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az
oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak himzett meglepetésszerű
tárgyakat és minden héten imádkozott érte a régi templomban.

Az öreg grófné tehát finoman stilizált franczia levélben tudakozódott
kedves unokaöcscsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben,
nem áradt-e ki a Duna és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit,
a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?

A gróf tüstént válaszolt.

A Csallóközben mocsárláz pusztít és az utakat befolyta az áradó Duna.

Nagyobb biztonság kedvéért csónakon egy távoli szigetre vitette magát, a
hol csupán egy vadászkunyhó állott és napokig vadászott vizimadarakra.
Egy tarisznya patront puskázott el, a míg haza bátorkodott.

– Miklós még nem érett ember, – mondta Pozsonyban a grófné lányának és
tovább himezték az oltárterítőket.

Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos
életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől-talpig berendezve
valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában
tartott is itt országraszóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák
főherczegek parasztlányokkal tánczoltak és vizi ünnepélyeket, a hol
angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri yachton csengve szólott
a hajós-zenekar és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem
vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent
megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott, valami különös, újszerű
dolgot kivánt maga körül látni.

Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények
unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan
eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában?

Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német ujság került a kezébe, a
hol az «egyveleg»-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar
határhoz közel elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy
Svarczenberg herczegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma
elfoglalta a részére fentartott lakosztályt, a melynek használata
azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.

Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, a mi szokása volt, ha zseniális
gondolata jelentkezett.

– Ebbe az asszony-kastélyba valóban érdemes volna bepillantani!

De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem
alkalmas a viseletre és hogy a nők voltaképen mindig és mindenütt
egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa
szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.

– Ellenben mi volna az, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be
valamelyik kastélyomat és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal? –
gondolta magában.

Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg herczegnő eszméjét utánozza,
de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakozásai alatt. Az
evezőt a vizbe eresztette és képzeletében feltűntek letört urak, grófok
és bárók, sőt a nemes herczeg Livinszky, a kik Bécsben vagy Budapesten a
fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett előkelő
vendégek névsorát és gyakran még felbontatlan az útipodgyász, midőn
névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronett, a
kivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly
pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, a kik az expresszvonat érkezése
idején a Fehérhermelin-fogadó templomszerű előcsarnokában a «Le
Figaro»-t vagy a «Jokey»-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van
ismerőse Párisban vagy Angliában, a ki az expressz-vonattal bizvást
megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenek, de csak ritkán
szerencsés a tip, a melyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz
épen azért hordják hároméves redingotjukat, mert a lovak rosszúl
futottak és a franczia kártyában a Dame mindig férfikisérettel
mutatkozott. (Herczeg Livinszky nem is jellemzi másképen helyzetét, mint
e néhány szóval: «az utolsó slágert a porosz háború alatt láttam
kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.» A
nagyurak, a kik a kártyához épen úgy értenek, mint a lóhoz,
természetesen megsajnálják a szerencsétlen herczeget, holott önök között
lesznek néhányan, a kik egy forinttal sem honorálnák Livinszky
keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, a
kik felkelés után szinte futólépésben viszik a franczia officzinájába
kifelé ütköző fehér szakállukat, ők azok, a kik az öreg virágárus-nőnek
kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelben tűzi kabátjukra a
szezon virágját, ugyancsak ők járnak a nagyoperába a felvonás-közök
kedvéért, mert a szünet alatt a szinpadnak hátat lehet fordítani és
szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, a miből
gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban.
Ugyancsak ők azok, a kik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé
húzódnak, – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó
termeit. Éjjel szórakozott arczczal pillantanak be az előkelő
mulatóhelyek muzsikás éjszakájába és többnyire jó viszonyban vannak a
Max-szal, a hirhedt garçon-nal, a ki néha-néha elárulja, hogy kik
mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, a kiknek gazdag barátok
körében nem izlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő
kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is
elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába és szivesen adnak útbaigazítást
a kezdő tánczosnőnek a góthai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk
gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és
kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük
előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán
valahol, a hol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen
billiárdoznak és az ecárté-partikat sztratégiai alapon játszák. A
szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának és irigylik Karcsit, a ki
egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, a ki ugyan vagyonát nem a
legrendesebb alapon gyűjtötte, de «hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is
élni, ha az embernek pénze van.» Ugyanebben a kis kávéházban, a hol
napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott
hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a «fészek»-nek nevezett
oldalhelyiségben néha-néha a franczia pezsgőgyárak kitünően ismert
palaczkjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a
pezsgőspalaczkra rá van ragasztva egy láthatatlan czédula: «csak
mértékletesen!», de a visszaemlékezések mégis csak megindulnak és
ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. «Izidor», a
monarchia egyik legrégibb pinczére hátrafont kézzel áll a társaság
mögött és szivesen kisegíti az urakat a visszaemlékezések alá kerülő
dátumokban, nevekben, sőt a versenylovak élettörténetében, mert harmincz
év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, a melyet Izidor úgy
ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér
szól néha Izidornak:

– Ne fecsegjen, markőr!

Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén
Olivérünkre, így szólal meg:

– Szervusz, tanár úr.

– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, a kit az «Aranygolyó»-nál
kártyatudománya miatt «tanár úr»-nak neveztek.

– Az «Aranygolyó»-ba megyek, – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn
tervével elkészült.

Szerencsés napon érkezett, – lóverseny volt délután Budapesten, az
Aranygolyó «fészkében» az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a
sportlapokat, miután a «fészekben» sport-lapon kívül egyebet nem
olvastak.

Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a
«fészekbe» belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a
kávéházból és az Aranygolyó előtt posztoló öreg Henrik hordárt a
lóversenytérre futtatja a vendégeiért, a kik körülbelül húsz esztendő
óta álmodoznak azon a hosszú téli éjszakákon, hogy miképen is történne
tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az Aranygolyóba, mint
ifjú huszárhadnagy korában és az atillájának minden zsebében vadonatúj
ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.

– Semmi eltűnés, Izidor, – mondta, mintha csak tegnap lett volna az
Aranygolyóban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.

– Kegyelmes uram, – rebegte Izidor, – hiszen egyedül unatkozni fog.

– Maga majd elmulattat, – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit
csinálnak régi barátaim? Kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És
Olivér milyen összegben játsza a piquet-játszma point-ját?

Izidor őszintén felsóhajtott.

– Elverte itt a jég a termést, exczellencziám. Esztendők óta nem
markiroztam piquet-kártyát a méltóságos tanár úr számlájára.

– Höhö, – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták
barátaim a vasárnapi Kancza-díjra?

Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta:

– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, – az
Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert, tetszik tudni, törölték
Fridolint az oaks-ból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza,
hogy a Kancza-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szemeláttára. A
felséges czár unokaöcscse erre megesketi a kis doktort a
telefonfülkében, beleesünk Mályvába…

– Ki a czár unokaöcscse?

– A Livinszky urat hivjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis
doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom
fogadást elvitte az ördög…

– Höhö, – felelt nevetve a csallóközi nábob, – mindig hires volt ez a
kávéház a balszerencséjéről. A ki az Aranygolyónál issza feketéjét, azt
három kilométernyiről megérzik a versenylovak és megtagadják az
engedelmességet.

– Dehogy is, exczellenczem, – védekezett Izidor, – csak azóta lettünk
malőrösek, mióta ez a csúf vöröshajú fűzőkészítő boltosné a
szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a
macska-szemével. A «lovászfiú» – pardon, Xypszy baronett – egyszer fehér
port akart keverni a szilvóriumába, de a kézikendőmmel kivertem kezéből.
Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös
fűzős-asszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes
szerencsétlenné tenni.

Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás
szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.

Elővette a jegyzőkönyvecskéjét és így szólott:

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az Aranygolyónak, benne az úgynevezett
«fészek»-nek a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.

Izidor homlokára nyomta tenyerét és legelsőnek természetesen kedvenczét,
a kinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat
diktálta a csallóközi főúrnak.

Aztán sorban jöttek mindenféle «Stüsszi vadász», «Kőgazdag Csincsi»,
«Szénkapitány», «Brooks» nevű urak, a mint évtizedek folyamán az
Aranygolyónál kialakult a karakterüket jellemző beczéző-nevük.

– Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy.

– Brooks akadály-jokey volt, jelenleg ez a spitz-náméja gróf Vincellides
úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit
sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház
gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára. De
legtöbbször mégis csupán a mennydörgős menykő szokott belecsapni a
telefonvezetékbe.

Merseházy eltette jegyzőkönyvét és az ámuldozó Izidor könyörgő
pillantásai ellenére felállott az asztaltól és kabátját begombolta.

– De fenség. Hat óra és tizenöt perczkor, egy másodperczczel sem később,
uraink külön villamos kocsin behajtatnak a gyepről…

Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pinczér kezébe.

– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy és
megelégedetten mosolygott bajusza alatt.

Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó asylum számára, a melyet
magában már elnevezett «alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kivánó urak
házának», mert Miklós gróf szerette a hosszú czímeket.

Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Souvereign
volt, Viktória a szigetország királynője és India császárnője jó
aranyfontja.

– Te sem jártál még a Golyóban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor
bácsi, – mondta a tallérnak és elrejtette.

*

Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen
viselkedett.

A negyven éves férfiú, a ki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a
kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét
ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.

Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeirta. Egy hétig
tartott a munka és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb
számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memoriája volt és hitelezőit szinte
hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb
tételeket.

«Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére
esküt lehet tenni», – mondta olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők
pénzüket is elfelejtették kérni.

A mint évek múltával is emlékezett egyes piquet-játszmákra, a melyeket
itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult és a zöld királyt a talonba
tette, azonképen emlékezett mindenre, a mi vele, körülötte az életben
megtörtént.

Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szószerint idézett: «én ezt
feleltem… ő azt mondta és X. vagy Y., a ki a harmadik Martell-konyakot
itta fél pohár vizben, közbeszólott…» Félelmetes volt az a biztonság, a
melylyel a múltak eseményeit kezelte. Nem egyszer szolgált jövedelmi
forrásául emlékezőtehetsége olyan emberek körül, a kik nem óhajtották,
hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.

Az élet nehéz, – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza
felejteni gyönyörű memóriáját!

Ugyancsak emlékezett minden nőre, a kivel csak egyetlen szót is váltott
az életben és körülbelől kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a
szivvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.

Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú, mint a félvilág
legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna
osztrák főherczegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte
Talleyrandot – teljesen szabadon, – a herczegnőkről és a nemes
telivérekről való hasonlatban.

– Talleyrand, – felelt Anna főherczegnő és a lorgnettjén át figyelmesen
szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.

Később, évek múlva Olivér a Grabenen vásárolgató főherczegnőt
megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a
protektora és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. «Ki
tudja?» vélekedett Olivér és karcsu, arisztokratikus alakját
megszemlélte a kirakatok tükörablakában.

Azonban Olivérünk mégis csak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte!

Ebben a világban ő szerkesztette a góthai almanachot, huszonöt év óta
ismert minden tánczosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű
kokottot, a ki Bécs vagy Budapest területén megfordult.

Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memoriája anyakönyvébe még a szülők
foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.

Ez volt a metierje.

Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és
lakásuk czímét másodpercznyi gondolkozás után megmondta. La belle Miczi,
szőke Miczi, vörös Miczi, szeplős Miczi, Fiáker Miczi, – csupán a Miczik
közül ötvenháromnak nevét irta le egymás után Margitvárott, a midőn
elmúlt életére visszagondolt.

Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Miczinél.
Olivér ismerte őket, egyik-másikat, különösen a régibb évjáratból,
szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti
viszonyt tartotta fenn.

A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat,
regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tipet a futtatásra. Olykor még
tavaszi toalettjük szinét is Olivérünkkel beszélték meg.

Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha
született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán
karonfogva vezette őket és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta
a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek,
mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket
zsarolóik ellenében.

Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein.
Szürke ruhája, vadgalamb szinű feje, a mint feltünedezett a
bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai
szinház csillaga üldögél vagyont érő báli ruhájában, a mint előadás után
a zenét hallgatja, – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott
néhány perczre két gazdag franczia tőzsér meghivását utasította vissza.
Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok tánczosnője, a ki eleven
emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten, – Olivérünknek mind
a harminczkét gyöngyfogát megmutatja és legyezője mögül halkan rákiált:

– Szervusz, Oly!

Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok czeremoniális viselkedését
tanusította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképen nevelődtek, –
míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt.

– Olivér bácsi, – mondták a teljesen kezdők, ajánljon nekem egy jó
susztert. Pénzem nincs.

Milfay nyomban átadta névjegyét és a suszterek Bécsben, Budapesten
mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt czipőt.

De Olivér szivesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi
telket akart venni Ó-Budán.

– Oh, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra
nevű asszony, a ki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű
télikertben és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.

– Még mindig mindenkié akarsz lenni és nem egygyé, a ki téged halálosan
szeret. Szép kis házunk van Mödlingben és már te sem vagy olyan fiatal
gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen tánczolni kellessen az orfeumban.
Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de
estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még
lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.

Olivér haragosan legyintett a kezével:

– Hagyjon békét a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én
úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…

Mitra könnybeborult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a
reményről, hogy egykor mégis csak övé lesz Olivér, a kit először
szeretett életében. Azok a nők, a kik nem züllenek el végleg a
mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon és bizonyos
ekzisztencziát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan
szerelmes szivű nők, a kik egyetlen férfit szeretnek halálos
elszántsággal egész életükben.

Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe és magában elgondolta, hogy
hányszor szólalhatott meg tiz nap alatt az Aranygolyó telefonja, mióta ő
Margitvárott időzik.

Körülbelől elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon
begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem
vágyódsz még társak után?

– Majd kérni foglak, gróf úr, ha megúntam a magányt, hogy kiket rendelj
Margitvárra. Egyelőre végrendeletet irtam, mióta itt vagyok, – felelt
Olivér és monokliját vigan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam
egyedül. Szinte jól esett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékon
és a többi ostobaságon.

Merseházy megcsóválta a fejét.

– Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem
neked, ha Margitváron filozófus-kandidátusok teremnek. A Diogéneszek
csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet,
okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a
szeretővel való randevuról.

– Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam,
– felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól.
A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, a
melyek mellett vonatom elhalad.

Merseházy komolyan csóválta a fejét.

– Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum czélja. Úgy látszik, valahol
elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a
borszkai savanyúvizekhez, a hol ma délután nyílik meg a fürdőszezon a
szokásos ünnepélyekkel.

A vezető eleresztette a gépet, a mely szédületes iramban hagyta el a
fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte
átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, a hol savanyúviz
fakad mindenütt, a hol az ember a botját földbe szúrja. Zöld
zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős
tölgyek alatt. A fákon nagybajuszú czinczér-bogarak mászkáltak, (Milfay
fogott is egyet és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt
az ágy alatt és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan
állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő
tulajdonosa, – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik
Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki
kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, a kik
ha megfelelő levelet tudtak irni a grófnak, akár ingyen tölthették a
nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a
zenészekre és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben
melegítették és a legutolsó tiz esztendőben mindössze három
petroleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában.

– Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát, – mondta Miklós
gróf.

Az edények között sok volt az ezüst és finom porczellán, a gróf
kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a
savanyúvizes fürdő számára és monsieur Pierpier egykor a
Montmorencyeknek főzött frank földön, a míg Montmorencyek voltak.

– Nini a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós
gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt szőke
leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a
keblén a búzavirág épen olyan szinű, mint a szeme. Fehér ruhában és
fehér czipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.

– Gróf úr, fogadja üdvözletemet, – mondta Treszka kissé tótos
akczentussal és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, a mint
a régi kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, a kik nyilvános
helyen czigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még
mindig legjobb barátnőjük a guzsaly és a fehérruhájukat maguk mossák és
vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot
olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik.

– Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf és a
csipőjére tette a kezét.

– Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrainjét,
én meg a tennisz-labdámat, hát így vagyunk… Ugyan kérem, gróf, ne legyen
olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

– Pardon: von Milfay, – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem,
ismerik egymást. Magát Treszka kisasszony mindenki ismeri a világon.
Maga egy nevezetes hölgy!

– Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka és nevetős szemével
tetőtől-talpig végigmérte von Milfayt.

Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a
bölcseségeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:

– Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban lévő zászlóaljat
lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.

– A mely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan
Treszka. – No de ne legyünk rosszak, – folytatta elkomolyodva és
tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése.
– A czigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valczeremre, a
tiszttartóval szokás szerint haragba estem és a fürdősnek pofonokat
igértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház
deszkafalán.

– Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda
ezt nem is tudta!

Treszka hamisan hunyorított.

– Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett gróf úr. Tudja, hogy én
vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok
hivatalnokkisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én
rájuk nem szólnék az erkélyről. Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt
az a sok holdvilág!

– Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay.

– Igen, sport-szempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem
szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat.
Habár én úszni is tudok.

Elbúcsúztak Treszkától és midőn tovább mentek, Miklós gróf megszólalt:

– A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is
megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére, már évek óta kéznél van
az ellenméreg.

Most özvegy láji Báji Péternével találkoztak, a ki hajdanában a legszebb
asszony volt a felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom
asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operett-szubretté és
jól szabott ruhája talán épen a legelső szabótól való. Csupán a
dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál
inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, a melynek ma is sok
rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, a hol a hires savanyúvizek
fakadnak.

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett
mosolylyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf
felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?

Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra,
de az gyorsan segítségére sietett.

– Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a
legjobb lovas a kopófalka társaságban.

Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau
gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a roulette-golyót pördíti
egy titkos játékbankban.

Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga keztyűs kezét.

– Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az
közel van ide. (Aztán a szokásos másodpercznyi szünet következett.)
Asszonyom, szebb mint valaha, pedig idestova harmincz éve a
koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.

Bájiné lesütötte a szemét:

– Ön kissé túloz, gróf, – mondta szinésznőies hangon.

Miklós gróf (a percznyi szünet után) észrevette magát és hevesen
megszólalt:

– Persze, hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a
koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a
fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?

Bájiné remegő hangon, félénken felelt:

– Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga.

– Meglesz, asszonyom, – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a
megsértett úrhölgyet kibékítette és vidor kedvvel tovább ballagott a
borszkai tölgyfák alatt.

Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval
történt találkozás és az első fordulónál már gúnyos mosolylyal tekintett
a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen
sértődött arczot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós
grófot.

– Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam!

A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett.

– Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka, – felelt, mert nem
szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.

– Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, a ki csokrot kap? –
kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.

– Természetesen, – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére
küldeni egy szekér virágot.

– Oh, az sohasem lesz, – mondá Treszka és érzékenyen lesütötte a szemét
s gyorsan tovább haladt az erdei sétaút felé, a hol mohos, szakállas
pihenő-padok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A
korhadt szivek, a melyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra
véstek, valójában már mind porrá váltak és senki sem emlékezik a
nevekre, a melyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy
J. koszorúba vésve, – talán egy napsugártekintetű Jolánt, vagy Juliskát
jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy sziv, benne
elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek ilyen
csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A
kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már
állítják az uradalmi ácsok a szokásos új, fehér padot, a melyről egy-két
hét múlva az idei szezon összes szenzáczióit leolvashatja Miklós gróf.

Egy alázatos, feketeruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik
kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, a
melyeket most szedett a réten.

– Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. –
Nyitrai úr, jőjjön közelebb.

A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett.

– Nyitrai költő, – mutatta be a gróf.

– Csak tanárjelölt, – igazított szerényen a csendes ifjú.

Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel és pártfogó kedvében
egy másodperczig elgondolkozott:

– Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt
akartam kérdezni: Miféle könyv az a kezében?

A tanárjelölt önérzetesen felelt:

– Nevelői állásom mindig volt.

Miklós gróf hevesen intett:

– Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költemény-iró
barátom?

Nyitrai úr vállat vont, arczát összeránczolta és a czigarettájából
könnyed füstfelleget fújt a gróf czipőjére.

– A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta
vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra irnak. Itt van
például egy levél a «Korunk és múltunk»-tól…

Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a pirosfedelű emlékkönyv után.

Az első lapon nefelejts-koszorúban Tolcsvai Treszka nevét pillantotta
meg. Elegáns, hegyes irással volt a név a könyvbe irva, alatta rövid,
erőteljes vonal.

– Lám a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik!

A tanárjelölt magyarázattal szolgált:

– Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már
negyedszer irok neki verset.

Valóban a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található:
«T. T. kisasszony emlékkönyvébe» czímmel, alatta: Borszkai emlény.

A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arczát és szőke haján a piros
kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a
könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.

– Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem
őrzi. Rajta! Itt a czeruza. Tessék kitölteni egy lapot, – kiáltotta
Treszka és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csinytevő gyerek.

Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az únott, hideg arczczal
szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér czipőjén kibomlott a csokor, azt
nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse.

– Mi az ördögöt irjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután
a szokásos másodpercz elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.

Milfay elfordította a fejét és angolul szólt:

– Ird azt, hogy: kisasszony, maga nagyon furcsa, – legalább lesz min
gondolkoznia.

– Helyes, – felelt Merseházy és gyorsan beirta az emlékkönyvbe a
mondatot. A nevét alákanyarította és miután a távolban újabb veszedelmek
jelentkeztek, a sokbeszédű galgóczai prépost, a ki minden alkalommal
tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái
őrnagy, a fürdőhely harminczesztendős vendége sietve közelgett
gummitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt és
elszáguldott Milfayval Borszkáról.

Az erdei úton özvegy Bájiné állott egy csomó nefelejtssel és virágot
dobott a gépkocsiba.

– A rézágyamat! – kiáltotta.

Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét:

– Ugyebár nálam nem lehet unatkozni?

– Mérhetetlenül, – felelt szárazan Milfay Olivér. – Épen itt az ideje,
hogy a czár unokaöcscse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra.
Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.

Miklós gróf megcsóválta a fejét:

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és
társain.

Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közönbös lett és
búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.

*

A lovászfiú, másnéven Xypszy baronett, három napig azzal mulattatta
magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú
automobil-sípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve,
– aztán megadta magát sorsának.

A juniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak.

Akadnak furcsa amerikai regények, a melyekben olvashatni öngyilkosok
klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók
klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog
a világon.

Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herczeg és
Xypszy baronett a művészet magaslatára emelték az unatkozást.

Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, a ki
legutoljára jobb hián a nihilista mozgalmakban résztvett és Izidort
azzal rémítgette az Aranygolyónál, hogy majd valamiféle bombát elhajít,
de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskin-ból egy
strófát, mert erre még anyja tanította, a ki az operánál tánczosnő volt,
– a czár rokona, a mint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a
kis czivilizácziót is, a mit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott
felszedni. Katonai iskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az
osztrák hadseregben, – a míg lehetett, aztán csupán annyiban művelődött,
a mennyit az Aranygolyónál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas
ujságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a
nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett
Margitvárott, Livinszky Sándor, a kinek ősei az orosz czárokkal bölényre
vadásztak Ukrainában (az őseiről se tudott többet), visszasülyedt ősi
állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában és hogy mit gondolt
magában ezalatt, – erre talán senki sem kiváncsi. Megérkezése óta még a
kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert
az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvan éves már elmúlott Livinszky
úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon
tölti. Valamikor volt egy kanárija, a melyet legjobban szeretett, de
most a kanárira sem gondolt már. Izidor majd gondoskodik róla, ha akar.
Nagy szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett és elhatározta
magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi
esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.

Xypszy baronett a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma
kisértetként bolyongott a kastélyban és gyakran megállott Milfay ajtaja
előtt:

– Olivér, játszunk tiz parti ekártét! – mondta siralmas hangon. De
csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:

– Pardon, bezique-t gondoltam, mert hisz ekártézni nem tudok.

Milfay némán intett és Xypszy tovább vándorolt a kastélyban, a
toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arcza panaszosan
tekintgetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési
tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az Aranygolyóban egy
téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már
gyakran találtak pénzt.

Még csak harminczhárom esztendős volt a baronett, de már négy év óta nem
volt szerelmes.

A képtárban sem a gyönyörű Merseházy-asszonyok képei előtt merengett,
hanem többnyire az olasz festményt nézegette, a melyen két zsoldoskatona
koczkázik a hordó tetején.

Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot és két karját
kitárta.

Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy
baronett, a ki származására nézve olasz, franczia és spanyol keverék
volt, ebéd után, a melyet Milfay társaságában költött el, mindig
megszólalt:

– Menjünk a klubba Olivér.

Milfay szótlanul bólintott és szobájába vonult.

Xypszy búsan leselkedett utána és a kulcslyuknál sokáig álldogált:
vajjon mit csinál Olivér?

Milfay leült az asztalához és irt.

Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra,
a melyeket egykor meg kell fizetni, ha pénzre tesz szert, és olyan
adósságokra, a melyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor
sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence, – Bacon lord unokája – a kivel
volt szerencsés egykor tánczolni egy előkelő kalikó-bálban a ködös
Walesben, ősi kastélyában lehúnyná szemét és valami babona folytán sok
millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.

Az árkusok megteltek és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön, ekkor
álmában Bécsben járt és valczert tánczolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű
úrral, a kinek nevét már elfelejtette.

Xypszy baronett, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem irt a
világon, mint jockeyk nevét a lóverseny-programmjára, mert a váltókra
hiába irta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement
és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos
nagynéni, a kitől a baronett mindenféle antik ékszereket remélt
örökölni. A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velenczei násfákra
és az opál gyűrűkre, a melyeknek egyike mór ötvös-munka és a
tizenharmadik századból való, a másikat Nápolyban készítette egy hires
ötvös a Medicik alatt, – a mely gyűrűk voltaképen nem voltak sehol a
világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.

Xypszy tehát nem rajongott az irásért és a «tanárt» – bár az életben
szeretett volna mindent utána csinálni, – erre a térre nem követhette.

Búsan ödöngött tovább keskeny vállaival, beteges arczával, a melyre már
évek óta ki volt irva, hogy öt forint, tiz forint vagy ötven forint van
a vagyonában. A bölcs Izidor az utcza túlsó oldaláról megállapította,
hogy a «lovászfiú» a lóversenytér hányforintos kasszájától jön, mint a
vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tiz forintra
gyanakodott, már dupla pohárba töltette a franczia konyakot és friss
tejszinnel tálaltatta a szamóczát, mire Xypszy a Golyóba beérkezett.

A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle
kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, a melylyel az
azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három
parasztgyereknek, a kiket az út porában hemperegni látott.
Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül és
miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt
forintját elvásárolta.

– Poroszkai úr, – szólította meg a várnagyot egy napon, – hogy hivják
önt?

– Poroszkai Mihály, szolgálatjára.

– Mától fogva Izidornak fogom nevezni.

– A mint parancsolja, – felelt a régi urasági ember.

Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg
várnagy vállára tette a kezét:

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor
barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot,
fogadni akarok az epsomi versenyekre.

– Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta…

Xypszy baronett elszomorodott:

– Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek
ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett
kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik
oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő szeretett, a szegény baronett
felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől
estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

*

Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf
kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az
akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira
Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli
kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a
házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig,
hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós
gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig
zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára
a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak,
mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképen
penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen
sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel
büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen
elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy
reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró
könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?

A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a
saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak
a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit
sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell
és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e
kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem
volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de
Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy
Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért?
Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői
haloványságú Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt
csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja
naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem
olvassák el a hosszú irást?

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy
volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka
kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk
időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az
őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez
módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta,
regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember.
Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik
egy krajczárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már
kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne
a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani.

Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt
volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és
kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, –
mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban,
szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy
márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő
sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut
terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen
ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész
életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak
amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a
férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta
a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint
elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós
ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül
sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz
Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók
bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt,
a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt
teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta
helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig
rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb
jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában,
a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor
megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az
aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, a míg
Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen
Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott
különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült
egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a
kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz
grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe,
mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

– Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka,
miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán
megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki
a verandáról.

– Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és
szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta
a terveket.

*

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély
felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban
csomagot czipelt.

Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a
vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky
ajtaját:

– Talpra unokaöcscs, itt van Izidor!

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a
kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.

Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az
erkélyre.

A baronett intézkedett, hogy a kaput kinyissák.

– Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.

– Minek az? – ásított a herczeg.

– Hát elsütni, Izidor tiszteletére.

Az Aranygolyó érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonó-hídon:

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni.
«Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a
sír.

Xypszy baronett csaknem megölelte az öreg pinczért.

– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?

– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek
is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga
helyett.

– Jól van, Izidor, – ásított Livinszky. – Mit hoztál?

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját
és felköszönt az erkélyre:

– Legalázatosabb szolgája tisztelt tanár úr!

Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok
bécsi czigaretta volt a csomagban.

– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda
bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az
asztalon.

– Mi ujság az Aranygolyóban? – kérdezték Izidort.

A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák
berendezését vizsgálta és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta,
meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő
képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.

– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás
férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az
Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért
ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a
kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár,
hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

Livinszky megismételte a kérdést:

– Mit csinál nemes barátom, Brooks?

Izidor vállat vont.

– Ugyan kérem, Brooks is kalabriászjátékos?

– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg
Xypszy baronett.

A keselyképű öreg férfiú őszintén megharagudott:

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A
macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj
Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot
hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig
senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a
kártyákba! Ah, tanár úr!

Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem
tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.

– Parancsol? – kérdezte.

Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes
gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan
vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték
régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi
mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai
gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.

Milfay csattantott a kártyával.

– Nos, mit játszunk?

Livinszky ásítva fordult az ablak felé.

– Én minden játékot tudok.

– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban, – olvadozott Izidor.

– És milyen alapon? – kérdezte a baronett.

– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár
unokaöcscse.

Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte,
krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint
évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött
leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a
szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő
éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza
külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.

Milfay összecsapta a kártyát.

– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…

– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a
világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman.
Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot
elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha
meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár
kártyatudományához mérten.

Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett
meggondolva nézték.

Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar
elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól.

– Megyek aludni! – mondta.

– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat
elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán
azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás
errefelé…

– Jégeső van.

– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem.
Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg
markőr.

– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne
jőjjön Mitra.

Izidor azonban konokul folytatta:

– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül
való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram:
vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta,
midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem
tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz
a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre
elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!

Olivér összevonta a homlokát.

– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?

Izidor hevesen integetett.

– Ellenkezőleg! – kiáltotta.

– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok
többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a
nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük.
Kedvemre kivánok élni.

A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát,
krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:

– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az «öregtől»?

Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronett méltányolta.

– Hogy lehet az, Izidor?

A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:

– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby,
volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő
alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy
tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… még a fiam esküvőjére
sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára,
megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg
csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem
nagyszerű ez?

Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik
álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.

Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan
hunyorított pillátlan szemével.

– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény
hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal
mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb
gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy
telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?

Xypszy legyintett:

– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen!
Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen;
ki ott a legény?

– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom.
Csak a Jockey-Club nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a
kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden
keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen
egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem
tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni!
Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes
markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi.
Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.

Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.

– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és
megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott
egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes
várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos
kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb
fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek
annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása
alatt sem adtunk el.

Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik
szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:

– Azt mondta: «Izidor, gyere ide.»

– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A
legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális
lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni,
mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison.
Megértetted?

– Hol a pénz? – kérdezte siri hangon Livinszky.

– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki
minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is
belefűzni az előadásba.

– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a
pamlagon nyujtózkodott.

– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a
markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én
leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a
zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.

Milfay únottan legyintett.

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból.
Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.

– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a
melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig
egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.

– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája
füstjébe bámulva a baronett.

– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka
savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.

– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk
már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes
szerzetesek.

– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. –
Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.

Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli
vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a
kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve.
«A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.

– Szamárság, – szólott unottan Milfay.

Langyos rózsaillattal telt meg a czigarettafüstös terem levegője.

Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy
baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.

– Intelligens nő irása! – mondta elismerőleg.

– Mindenesetre elmegyünk a majálisra, – indítványozta Izidor.

– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a
szobából.

Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:

– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum
előtt várt.

– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk,
hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem
költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.

– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol
mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.

– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a
majálisra! – kiáltotta Izidor.

Olivér haragosan bevágta az ajtót.

Másnapra azonban megenyhült haragja és így szólott társaihoz:

– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk,
lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk
«Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly
küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.

Xypszy megölelte Olivért:

– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.

Izidor büszkén állott urai háta mögött:

– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem
felelt.

*

Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb
majális a környéken.

A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a
környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a
kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.

Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán
hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes
mulatságokat megelőznek vagy követnek.

A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva
természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy
téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők
tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.

Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van
gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak
és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a
milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn
szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.

A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki
teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári
holdvilágban.

A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a
dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az
erdőn menni és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól
sikerült dalárdai mulatságnak?

A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok
történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg
tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes
meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű
lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú
czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint
valamely előkelő kaszinóban.

Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és
III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem
tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy
Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély
volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez?
– kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni.
Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító
találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:

– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti
magyarul: a virágok táncza.

A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a
borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt
jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki
az éjszaka.

Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még
sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának
vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor
behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a
külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom
tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy
nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A
környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik
mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai
margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi
Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis
csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.

A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok
roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki
majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a
fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél,
benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a
meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra,
hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító
vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb
igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a
vendégek megválogatására.

De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy
Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek
fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat
megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit
Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken,
tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a
ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik.

A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól
mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg
asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű
ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták
volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a
százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen
másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a
hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a
hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik
vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De
csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa
pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál
Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe
kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem
tudnak olvasni.

Vagy talán tudnak négyig olvasni?

Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében is. Kiismerhetetlenek,
rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik
daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba
a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás
tartást megtanulták.

Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója
mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak
tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a
hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas
aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát
rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban
elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre.
Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban
férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a
honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább
hajtatni.

Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát
Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:

– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott
tanyázna, ha sarkamra nem állok.

A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban,
pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a
vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:

– Vizbe kell dugni a fejét, hidegvizbe.

A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás
csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször
megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos
tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.

A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem
mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem
tehet róla, Késő Fáni az oka.

De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az
ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De
hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, –
mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal
tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!»

A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai
Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.

Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső
időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát
csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi
muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére
a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő,
a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.

A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van
már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott
volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az
az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott
gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva
is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi
kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és
ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának
olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös
kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A
hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A
lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre
véletlenségből rálép.

– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. –
Ha az én grófjaim betoppannának!

Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak
levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött.
Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat,
rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia
bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti
viszonyban képzelte magát.

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három
hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten
ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg
lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve,
leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez
senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!

A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a
rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán
őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben
majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő
tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág
volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.

A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott
szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat.
Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt
körülfonva.

Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér
egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután
felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.

Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a
nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük
felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.

Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony,
ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért
mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.

Egy másodperczre körülvillantotta a szemét.

Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka
előtt.

– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a
legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?

Milfay könnyed mozdulatot tett.

– Ott vannak, barátom pálczáján. Alexandrovics, gyere ide.

Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott
bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi
férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.

Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve,
biztos hangon kezelte az urakat.

– Jőjjenek, megmutatom a publikumot.

A czár unokaöcscse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:

– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette
somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre
asztalról?

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és
tovább sietett.

– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott
lovaglóvesszőjével.

(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a
herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen,
– eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)

Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy
nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen.
Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos
köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a
szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a
tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a
megjegyzése:

– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!

– Mikor kezdődik a táncz? – kérdezte Milfay.

Treszka hosszasan Olivérre nézett:

– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön tánczolni?

– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát
tánczolni.

A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran
elfordította a fejét.

Milfay közbeszólt:

– Majd egy négyest Xypszy fog tánczolni önnel.

A baronett kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.

– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan
Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal
tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva,
a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…

Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt,
mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem
titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.

– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte
Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!

És már átölelte Treszkát a felvidék egykori legszebb asszonya.

– Oh, te czudar! – mormogta félhalkan Treszka.

Az urak bemutatkoztak.

– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A
legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán
huga volt, báró úr.

Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának,
nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon
megszólalt:

– Nem, asszonyom, hugom nincs. Az csak anyám lehetett.

Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett
mindent megértett.

*

– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor
herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?

– Ki hozta kocsiján? – kérdé Milfay.

Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar,
gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is
megcsóválta akkor a fejét:

– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!

A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony,
miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője,
harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat
olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel
láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint
azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt
teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert
ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette
piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és
megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal
felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt
hirtelen a kedves Xypszyhez:

– Ha akarja, a virágok tánczát is együtt tánczolhatjuk.

– Mi az?

– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával
jelzik, ezért virágok táncza.

– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes
az itten tartózkodás.

Milfay nyomatékosan mondá:

– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A
kisleányoknak való a táncz.

A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és
gyorsan Milfaynak nyújtotta.

– Olivér, én magát kitüntetem.

Milfay meghajolt:

– Asszonyom, ha tánczolnék, csupán kegyeddel tánczolnék!

– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse.
– Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá
félhangon.

Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári
tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az
úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan
kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben
tette meg az utat Margitvárról Borszkára.

– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt
az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.

Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb óriási csokrával
és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú
sovány alakján.

– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett
Izidorhoz.

– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy
tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.

Izidor vállat vont:

– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben.
Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni,
hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani
szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.

Kricsfalvy igazolta magát:

– Mi itt tánczolni gyülekeztünk össze!

Izidor megvetőleg legyintett:

– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem
nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én
uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf
egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő.
Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és
franczia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy
jóravaló markőr?

Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen,
hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott
utána a levegőben.

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy
Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el
együtt.

A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg
és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári
várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a
háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet
hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat
apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a
pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot
csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat
elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött
a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak
asztala.

Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet
foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves
herczegnek kellett volna elfoglalni.

– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha
megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.

A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden
kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:

– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?

Milfay nevetve csóválta meg a fejét.

Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és
miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat
vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.

Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű
arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte,
hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól,
leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első
hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok,
herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg
mindenki a vármegyében.

– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten,
– azért nem érzem jól magam a parasztok között.

Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal
szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:

– Vörösborral parancsolja a pezsgőt, vagy pedig tisztán?

Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran
mondta:

– Csak úgy, a mint az urak isszák.

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél.
Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött
egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.

Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig
várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását
várta.

A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, de a szempillája sem mozdult.

– Hm, – gondolta magában Milfay.

Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár
után nyúlt.

– Köszönöm, már nem iszom, – felelt Treszka és lassan felpirult az
arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor
megtette hatását.

Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette
apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára
kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.

Izidor mozdulatlan arczczal állott az urak háta mögött.

– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart,
míg kialussza magát!


II.  Az asszonylaki amazonok.

Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több
vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember
volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette,
zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül
egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális
volt.

Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az azilumbeli urak ismét régi
foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel
emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky
kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha:
Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.

Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta,
hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók
alkalmával négyszáz esztendő előtt.

A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük.
Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy
mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje
volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…

– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát
a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia
pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még
szerencsétlenné Milfay?

Olivér vállat vont.

– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat,
leányokat?

Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, –
vigan kiáltotta:

– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért!
Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük
foglalkozni: ez az igazi élet, urak.

Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent
soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös
fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott
helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen
Xypszyhez intézte:

– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a
melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész
egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak
karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a
nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt.
Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a
melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy
erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a mely
egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a
csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok
elborítják…

– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat.
Költő vagy te, kegyelmes úr.

Miklós gróf vállat vont:

– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy
koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé
tesznek.

Xypszy baronett felsóhajtott:

– Oh, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.

Milfay nyugodtan közbeszólt:

– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is
elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a
tönkrejutásra.

– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. –
Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra
adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan
vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom nőket. Fáj a szivem
értük. De kifosztani még sem engedem magam.

Milfay bólintgatott és tréfásan mondta:

– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál
fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is
ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket
megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az
ékszereket boltjába viszik.

Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb
dolgát hallaná.

Xypszy felsóhajtott:

– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női
szivek és kegyek elnyeréséhez?

– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a
világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta
igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.

Milfay Olivér halkan nevetett:

– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.

– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az
unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította.
Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is
fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen
vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.

Milfay elhallgatott és a szivarfüstbe bámult.

– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem,
még az ajkát nem csókolta meg senki.

Milfay dudolgatott:

– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem,
szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…

– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges
esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha
itthon maradok, idővel férjhezadom.

Milfay bólongatott és kissé elszomorodva mondá:

– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal
szemben…

– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha
furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog
örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja
értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt
is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt
markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze.
Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből
valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál
az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte
a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a
hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó.
Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?

A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális
bolondságon töri fejét Miklós gróf?

– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni
magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz
van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a
kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő
úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség
nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki
nőknek és megostromolnánk a kastélyt?

– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint
nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.

Livinszky herczeg szolgálatkészen felelt:

– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, a mit akarsz.

– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel
Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom
úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az
úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre,
vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.

– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy,
hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok,
akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi
keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is
erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.

– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt közbe komoly hangon Miklós
gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú
részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom
asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai
nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért.
Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete
utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére,
a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú
kezével.

Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta
Milfayt.

– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a
legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten
ucscse, nem mossa meg a kezét.

Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára
jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli
kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.

*

A hadüzenet megtörtént.

Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet irt
Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel
hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi
megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra
száll, – seregem megáll Asszonylakán.»

Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az
üzenetvivőt.

Estére megjött Poroszkai uram a válaszszal.

– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát
küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély
kertjében.

A málna izes volt és az üzenet fellelkesítette Miklóst.

– Van felvonó-hidjuk? – kérdezte a várnagyot.

– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak.
Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az
asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de
olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember,
bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot
kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel.

– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. –
Hasznos útbaigazítással szolgálhat.

– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam
Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.

– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.

Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott
egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak
lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.

– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.

– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a
legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas
bajszát.

Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett,
de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre
olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott.
Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi
ármálisukra, mint maga a király.

– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt
székén.

– Állva nem tudok beszélni, – felelt Kertyik Pál.

– Hát üljön le, – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.

Kertyik megállott leülés közben:

– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak
Dévényben. _Mi_ nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már
csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van
elegendő.

A gróf jókedvűen nevetett:

– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kiváncsiság.

Kertyik még egyszer körüljártatta gömbölyű szemét és így kezdte:

– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs
egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi
tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben,
unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő
némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond
dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a
kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe,
letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért
valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes
uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán,
az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn,
a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál
kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban
szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát
gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában
hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb
volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor
végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…

Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.

– Boszorkányok?

– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik,
csókolják a gyerekeket, hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna
őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.

– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?

Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.

– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen
levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy
az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk
asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a
patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva.
Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük,
holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat
egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben
áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy
igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan
megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha
bérmálásra készülnének.

Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait.
Titkon kedvelte a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt
kergette.

– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a
parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.

Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.

– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még
a nagyapám se hallott ilyent.

De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is
vállalkozott az útra.

– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz
megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet,
mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.

– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér
a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan
megberetválkozott tükrében.

*

A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik
Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a
czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.

Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld
erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték
itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés
kinálkozott.

– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem
akkor jöttünk.

Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.

Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen
kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket.
A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári
napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.

Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd
leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a
kapun.

– Itt van gróf Merseházy, – mondta Kertyik.

A kulcsárné kezetcsókolt a grófnak.

– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a
rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a
gróf urat.

– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak
elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a
kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített,
mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra
csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán
lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban
mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a
hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.

– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon
csodálkozott.

Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy
márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a
mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer
látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos
kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott
látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon
pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal
díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a
harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke
hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás
modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi
hiúságok ellen.

– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?

Miklós gróf felkaczagott.

– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni,
erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?

– Kit akar megostromolni?

– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt
unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön
gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat
versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb
tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem,
házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos
dezsöné elfogyasztásához.

– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én
pedig lovagolni megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a
mulatságon.

Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehérkeztyűs kezét.

– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam
valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy
mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.

– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa
barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy
leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.

Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint
felesleges volt sokat beszélni nőkkel.

– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt
Hartleben Zsófiától.

Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az
egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az
egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér
arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából
a füstöt fújta.

A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.

– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. –
Eljövök a majálisra. Van czigány?

Merseházy jókedvűen intett.

– Hisz azért jöttünk, hogy megtánczoltassuk magát.

– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott
a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én
helyette!

A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan
ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán
Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy
Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély
negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros
szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön
megállott és köszönt.

– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és
fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból.

– Hogyne, – kiáltotta Merseházy. – A hányan vannak, mind eljöhetnek.

Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára
tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!

– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós
gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én
mulatni fogok.

– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint
most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó
delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!

Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve
futott utána.

– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette
meghivni.

– Miféle grófnét?

– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost,
– felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem
bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.

Miklós gróf bosszúsan megállott.

– Hány esztendős az a mama?

Kertyik diadalmasan kiáltotta:

– Legalább száz.

– Hát akkor maradjon otthon.

Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély
felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.

Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a
természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni
tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen
elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé
haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd
egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.

– Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat
megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték
a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis
lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom
kinálkozott.

Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy
rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós
parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak
ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.

– Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett
az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem
volt életében.

Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a
nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr
unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú
barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!

A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az
égboltozat kék szeme.

Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe,
pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr
volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint
a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy
pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.

Sípot vett elő és belefújt.

Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra,
hogy tulajdonképen mit akar.

– Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a
parancsot.

A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az
automobil ismerős tülkölése.

– Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa
melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban
merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.

Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt
lecsüggesztette a fejét.

Milfay Olivér megérintette a vállát.

– Itt vannak az amazónok! Téged keresnek mindenütt.

– Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy
meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?

– Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.

– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba
jöhettek és hagyjanak nekem békét!

Olivér vállat vont. Únottan mormogta:

– Azt hiszem, tánczolni akarnak.

Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.

– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf,
kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még
alkalmatlanságot is szereznek.

– Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet
csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a
fatuskóról.

Miklós gróf felfigyelt:

– Azt hiszed, hogy érdemes?

Milfay lefelé fordította a tenyerét.

– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a
khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik
szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük,
meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi
hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy
tiszta és érintetlen életet él.

– Ostobaság. Milyen a harisnyája?

Milfay szakértelemmel felelt:

– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi,
társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb
harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig
finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így
van.

– Beszélj, Milfay!

Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:

– Te ezt épen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?

– Az alsószoknya-teoriákat még nem hallottam.

Milfay elnevette magát.

– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy
az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a
komorna inge megvakít.

– Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és
megrázta a vállát.

– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli
tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már
meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a
Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?

Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.

– Azt hiszem, nem mindig kifogástalan, – mormogta.

– Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha
tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy
megöleljék őket!

Olivér végtelen unalommal legyintett.

– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam.
Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó
ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám
rendben van!

– Volt közöttük Treszka nevű?

– Az nem volt, – felelt Milfay és könnyedén megremegett az ajka.

A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér
ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak
láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt.
Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy
kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.

– Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszúl.

Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt
dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta.

Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a
legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos
franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán
egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf
magában igazat adjon Olivérnek.

– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a
mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem,
barátaim kitesznek magukért!

A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és
Xypszyhez fordult:

– És ki irta ezen költeményt?

A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába
kapaszkodott.

– Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt
egyáltalán minden a magáé?

Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt
és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp
valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek
felkinálni.

– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem
láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek
csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy
gyermekhez jutnak.

Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:

– Szeretném én azt a képet látni.

Míg Henriette lágyan fuvolázott:

– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson
magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.

– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem
tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.

Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta
érdeklődni:

– Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.

Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már
későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való
mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka
kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.

– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: –
De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak
ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már
rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem
veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki
Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei
mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.

– A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az
uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A
herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.

– A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben
leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki
hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a
grófnénak hajlandó mesélni…

– Honnan ismerjük mi egymást?

Milka sértődötten lépett hátra:

– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen
úrral sétálok az erdőben?

– Korántsem. Bizonyosan ismerem.

Milka felemelte a mutatóujját.

– Nos, figyeljen! Emlékszik Duczi grófra?…

Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:

– Rendben van, most már emlékszem.

– Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!

– Természetesen.

– Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.

Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.

– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami
után. Nincs rá szüksége.

– De hiszen magáról van szó Merseházy.

Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:

– Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet
bármire?

– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. –
Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban
megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe
ugrottak keztyümért.

A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert
szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek
karikában.

Milka összetette a kezét:

– Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy
gyereket, – mondta komoly áhítattal.

– Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.

– Bár lenne! – felelt Milka kómikus bánattal.

– Minek volna magának a gyerek?

Tóváry kisasszony búsan vállat vont:

– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn
húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben
járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a
trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a
czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák
főherczegasszony tartott a keresztviz alá!

Miklós jókedvűen bólintott.

– Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent
nevük van és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a
tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó
gazdasszony volt.

– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját
megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve,
olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!

A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek
munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.

– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek
magukért a szakácsai?

– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se
hibázta el a dolgát.

Milka legyintett:

– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött!
Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni
fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát
igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.

– Esküszöm.

– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a
papnéba. Én meg fityet hányok magának.

Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.

– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes
leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!

– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével
három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a
gróf arczába nézett:

– Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben
felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban
lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a
huszártrombitán!

Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette,
ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább
válaszolhatott ő is.

– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok
barátnak, nem leszek huszár.

– Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, –
hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők
elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is
hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit
elővettem, milyen szamár voltam!

– Azt hiszem, most is elővenné!

– Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak
mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói
ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem
mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet
csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi
képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára
Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!

– És Hartleben Zsófia?

– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik
a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom.
Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs,
szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg egy kalaposnő
a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.

– Ördögi, – mormogta Miklós.

– Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is
szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket,
hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik
nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.

– És Henriett?

Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe:

– Hiszterika. Ne beszéljünk erről.

Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már
mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A
mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a
nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta
azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent
kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok
rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.

Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a
dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró
olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a
várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki
hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván
következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen.
Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a
roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem
volt egészen helyénvaló.

Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott
gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a
világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának
megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a
női fegyverek elől.

Milka odasúgta a grófnak:

– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus,
később közveszélyes lesz.

Miklós nagyszerűt nevetett.

– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.

– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A
horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.

– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha
egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!

Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és
a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása
szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös
lett az arcza és a szeme könnybeborult.

Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a
butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.

– A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr.
Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait!
Lajos király részeg fővel házasodott.

– Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.

– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre,
kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett volna
kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő
a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a
szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a
nézőtéren megjelen.

Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette
a karját.

– Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem
lesz. Henriette, ne igyál!

Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan
rázta meg a fejét:

– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta
nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.

– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos
elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.

– A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ
legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a
füvön.

(Livinszky természetesen segítségére sietett.)

– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.

Miklós gróf megrázkódott:

– No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne
beszélhessenek velem.

– Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló
szemmel Milka.

– Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert
ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még
nyolczvanezer holdon én rendelkezem.

Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten
nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a
betűket tovább véssék a fa kérgébe.

Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből
mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére
hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet –
kezébe vegye.

A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és
hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete,
mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele
töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta.

– Arra, a kit az autó hoz.

A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.

– Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. –
Csaknem elrontotta a jókedvemet.

A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági
cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a
fülébe súgott.

Miklós gróf először nagyot kaczagott, aztán elkomolyodva intett
Milfaynak.

– Gyere Olivér.

– Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.

– Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!

– Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, –
pattogott Milka.

Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy
olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil
mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.

– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta
Miklós gróf.

Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték,
hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi
gyorsvonattal.

A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta
meg az arczukat.

Az automobil egy másodpercz mulva megállott a sétatér közepén.

Kiváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.

– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból
ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.

A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter.
Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és
ősz fejét kezére hajtotta.

– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy
elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a
szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.

– Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja
férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.

Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg
várnagygyal maradt.

– Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a
leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.

Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő
Treszka fejét.

– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy
szeretem, hát miért akart megszomorítani!

A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:

– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és
ott maradt az asszonyokkal?

Miklós gróf merőn a leány arczába nézett.

Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús
szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány
fejét.

Egy másodperczig visszafojtott lélegzettel állott.

Aztán mélyen felsóhajtott:

– Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott
fővel kiment a beárnyékolt szobából.

Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén
felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:

– Olivér, szereted te Treszkát?

Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.

– Azt hiszem: igen.

– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét,
aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja
a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.



HOLDAS ESTE FÜREDEN.

Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos
mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan
bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a
magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a
vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a
kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál
vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még
emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és
a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent
csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és
asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a
szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból
siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.

Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a
szépen faragott kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését
dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek
olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel
nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a
nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske
kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére
helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta
helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek,
czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és
bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és
arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt
bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és
körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár
fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes
táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva,
gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A
dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak
az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség
kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi
Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal
asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy
szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult
kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a
bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják
a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint
tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját.
«Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség
helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a
melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó
Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.

Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy
vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár
lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. A csizmahúzó is ott van
valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül
Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról
beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga.
Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen
lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg
integetnek a füredi szinház intendánsának.

E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi
selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a
szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét
gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is
van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait,
fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a
felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a
tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos
elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé
vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen
félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy
Jáczinth urat fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy
felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig
elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti
ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende
leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát
és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, –
vándorló-diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fujja a fuvolát, a
kisbőgőt egy fiatal cziszterczitapáter kezeli, a ki szinésznő miatt
ugrott ki a csuhából és az őszfejű, gyermekesen sima arczú karnagy télen
Esterházy herczegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az
isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már tánczra kelt a
vizit-szoba valamennyi dísze. Az arczképalbum a pávatollakkal és az
Alt-Wien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyűlábú
ripsz-kanapé előtt.

Jáczinth, midőn hazáig kisérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, a
hol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a szinésznő
kezét:

– Ilona, nem birom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?

A szinésznő (a kit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért,
mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és
szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat
is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:

– Majd… Egyszer… Majd…

– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek, – mondta Jáczinth kősziklát
megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…

– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon és a
paradicsommadárra gondolt, a melyről a Divatlap «egyveleg» rovatában
olvasott.

– Úrnőm, – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az
évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel, – ma éjjel utoljára
megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta-zenéje
ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld
zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében
látják hintázni tetememet. Ott, a hol legmélyebb a víz.

– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza, – felelt Ilona és a londoni
kakasviadalra gondolt, a melyet a képes ujság rajza szerint matrózok és
czilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.

Jáczinth kezet csókolt a szinésznőnek, sokáig utána nézett. Még az arany
keretes lorgnettet is elővette, de a szinésznő egyetlenegyszer sem
fordult hátra.

– Úgy látszik, meg kell halnom, – gondolta magában Jáczinth.

Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon
holnap mindenki róla beszél.

– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.

– Szerelem, – mondja valaki sóhajtva.

A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.

– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, a mint
végrendelkezését német nyelven megírta az Esterházyban bérelt
szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a
menyasszonya, a ki a bécsi Notre Dame zárdában várta, a míg érte jön. A
grófnőt Sziszinek hivták és mindig csak az istenfélelemre intette
vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek
értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona szinésznőnek hagyományozta.
Szilárd kézzel irta alá nevét az iratnak, picziny czímeres gyűrűjével
viola színű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította
hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér keztyűt húzott és nyugodt, ruganyos
léptekkel ment le az étterembe.

Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak
elmentek kártyázni. A czigányok gyorsan összeszedték a hangszereket és
mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, a hol egy kis
parasztházban Ilona bérelt szállása volt.

– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan és a barna zenészek rákezdtek a
kesergő nótára. A Füredi emlény-t játszták.

Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az
éji csöndben.

– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.

Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára, Eloldozott
egy csónakot és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold épen akkor
bukkant fel Csobáncz felett.

– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth
ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.



FARKAS-RÉT.

A farkasréti temetőben volt egy régi sír, a melyből esténkint fuvola-szó
hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára a régi sír tájékán kért
találkozót a hölgytől, a kit szive mélyéből igazán és őszintén
szeretett.

A sírban egy olyan ember lakott, a kire már a legvénebb sírásók sem
emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmult század közepe
táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, a kinek ibolyakék
szeme és csipkenapernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró
virágok voltak és a félczipő szalagocskái mindig fehér harisnyára
tapadtak. Olyan arcza volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kis
padon a sír mellett és látszólag arra figyelt, a mit a sírból
mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kis
padok és a kis padok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen
üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szivűek voltak az
emberek, a nők, és azért tudták szólásra birni a másvilágra
költözötteket.

Igazság szerint egy szinházi zenész feküdt a sírban, a szintársulat még
Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban,
esőben, viharban és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor
fehér-pap volt és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét.
A társulat Zirczen szinházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a
páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel
hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban
fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett,
a fuvolás inni kezdett és mámoros fővel bandukolt a budai
hegyoldalakban, alul bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis
pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost
ríkattak meg és a czinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba.
Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a
fuvolás részére a tavaszi szél, a mely az ispotályokat szellőzteti.

– És később az ibolyaszemű megbánta tettét és üres, unalmas vasárnap
délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten, – magyarázta Kamill az
imádott hölgynek, midőn a kis padon helyet foglaltak, hol egykor bő és
apró virágú szoknyában üldögélt egy szinésznő, a kiből tán árvalányhaj
lett azóta a budai hegyek oldalán.

– A nők nagyon szeretnek megbánni! – füzte Kamill az előadást. –
Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harmincz esztendeig gyóntatott egy
híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás.
Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.

– Húsvétkor, – felelt a hölgy, a ki olyan finom, megsárgult csipkéből
volt, a milyent apáczasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok
számára. Barna volt, mint az ópium füstje, a mint sötét gomolyagban a
menyezetre száll és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a
nyári délutáni álom.

– Húsvétkor, asszonyom, – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra
Mária-Besnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakált hordanak és a rossz
gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor
majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a
zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek
és tánczolni tanítják a fiatalembereket. A valczert madame Josephine-nél
tanultam és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn
a ház egyik tagja, bizonyos Vilma patkánymérget ivott csekélységemért.
Elmegyek újra a házakba, a hol fiatalkoromban laktam, a hová öreg és
komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és billiárdjátékos
társaságában hajnalonkint besurrantam. «Keress magadnak szeretőt a
házban, – mondta mentorom, – nincs jobb dolog a világon, mint
alkonyattal felébredni és a czipőt, ruhát finoman megtisztítva találni,
friss ing fehérlik és gyöngyvirág szaga volt a női monogrammos
zsebkendőnek. A franczia borbély a fésülés végeztével gyöngéden
megborotválja fáradt arczodat, a fürdőbe sok kölni vizet önt kedvesed,
csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini
tájékán…» Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam
kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, a ki leánykereskedelemmel
foglalkozott. Életet, bölcseséget, megnyugvást és bátorságot tanultam
tőle. Szivem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és
búskomoly kedvemet, a mely hasonlatos a nyári éjhez, a melyben messziről
zeneszó hangzik holdas viztükörén és boldogságomat abban a hitben, hogy
jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az
én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem
finomságára és szivem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott…
Az ágyam mellett ült és halovány arczomat nézte. A fülembe súgta, hogy
télen, tavaszszal, játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet
fogta és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha
ön elhagy, nemsokára, – mert hisz bizonyosan elhagy, – ismét elmegyek a
bölcseség, csendesség házaiba, a hol éppen azért van oly nyugodalom,
mert a szerelmet nem veszik komolyan.

Kamill elhallgatott és az imádott nő kezét megcsókolta.

– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, a
ki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a franczia könyv.

– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem
dala a «Földiekkel játszó égi tünemény…» volt.

– És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés.

– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő
öregségemig olyan házban lakom, a hol a nők magassarkú papucsban és
selyemingben járnak. Azaz, hogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis
falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a
Nemzetibe, ha régi és érzelmes franczia darabot játszanak. Kutyákat
tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, a melyeknek olyan
hűséges és megbizható szemük van, mint a gyermekek imádsága.

– Térjen vissza, – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és
nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam és a szivem oly
egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, a mely még nem látott embert,
mégis csak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat
boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel,
fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit és megverni
engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a
szememben.

– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért, –
felelt Kamill és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás
megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a
temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi
dalt fujt.



TEMPE-VÖLGY.

Már estefelé járt az idő, vén asszonyok nyarának alkonya borult a tájra,
a rózsaszínű és piros, sötétkék és álmodozó füstfelhőcskék a nyugati
égen egy lakodalmas selyemszoknya virágaihoz hasonlítottak. Az enyhe
dunántúli tájon, a Tempe-völgyében az erdők, mezők, halmok
koszorúalakban ölelték át a völgyet; elszenderedni látszott a völgy
mélyén futó fehér országút, a mely úgy kanyargott jobbra-balra, mint egy
kis kutya, a mely eltévesztette az útat hazafelé; a fák sötétkék
mozdulatlanságába, a levelek sűrűségébe már felköltözött az éj, mint egy
fészkére ülő nagy madár; általában olyan csend volt a tájon, mintha egy
szép, hosszú szerenád hangzott volna el valahol egy ablak alatt és most
minden az utolsó akkordokon gondolkozna, merengne: a zenészek csendben
hónuk alá eresztették hangszerüket.

A fehér országút mellett csárda állott, de az ivóban még nem gyujtották
meg a lámpást. Oldalvást egy nagy, poros utazókocsi lovai hajtották le
mélabús fejüket, a hátulsó kerékre egy alvó pillangó telepedett, és a
kocsis, hosszú fűszálat tartva fogai között, hanyattfekve nézett az
égre, a hol néha-néha felbukkant már egy kis csillagnak álomképe. A
pasasérok a csárda előtt üldögéltek egy kőasztalnál. Tejet, vajat
fogyasztottak, édes szőlő maradványa és baraczkmagvak jelentették az
elmult uzsonnát. A fiatal férfi hajadonfővel ült, hullámos barna haja
olyan figurában volt fésülve, mint a Napoleon-korabeli tisztek kis
pasztell-képein látható, a mely képeket a hadjárat alatt hűséges nők a
szivükön viseltek. Kis bajusza volt, fehér kravátlija és ibolyaszínű
kabátja. Csupán hanyagul vállravetett köpenyege jelezte, hogy a
fiatalember a spanyol Izabelláról elnevezett osztrák lovasezredben
szolgál.

A hölgy, a ki vele szemben helyet foglalt, oly finom volt, mint egy
aranymetszésű kis könyv, – benne tán a Lafontaine meséi – a mely
könyvecske a szalón malachit-asztalkáján helyet foglal és álmodozva
várja, hogy mikor veszi kezébe valaki, a ki őt megérdemli. Tehát igen
drága, idegenszerű és csipkefinomságú volt a hölgy. Ha Nápoly és Róma
között találkozunk vele a gyorskocsin, bizonyosra veszszük, hogy ő az a
dáma, a kiért Childe Harold átúszta az Arany-Szarvat. Azonban
Magyarországon vagyunk, a mult század elején, közel Várpalotához,
esteledik és a Bakony zúgása hirtelen felhangzik a környéken, mintha
ezer meg ezer öreg fa ébredne fel délutáni álmából. A hölgy
utazókalapkája mellett kékcsóka tolla volt és fátyola, a melyet most
hátravetett, zöld, mint a tenger.

– Fruzsina, szomorúnak látszol, én boldogságom, szent szerelmem! –
mondta a tiszt úr olyan halk és érzelmes hangon, a milyenben az idő tájt
az úri férfiak beszéltek.

– Csupán fáradt vagyok, – felelt mélabúsan az előkelő hölgy. – Istenem,
többé sohasem láthatom anyámat!…

A fejét kissé félrefordította a tiszt úr esengő tekintete elől, mintha
fájna neki amannak szomorú, kétségbeesett szerelme. Mintha szánná,
sajnálná… Talán csak egy szót kellene szólnia és a kocsi-tokból
előkerülne a hosszúcsövű pisztoly. A csárda mögött van alkalmas hely, a
hol a tiszt úr golyót küldhet a saját szivébe.

– Istenem, milyen jó nekünk, – mondá érzelmesen a tiszt úr. –
Elszöktünk, mint a regényhősök. Gráczban mindenki rólunk beszél, a mi
nagy, akadályt nem ismerő szerelmünkről suttognak egymásnak ismerőseink.
Clair-Fontaine, a dzsidás kapitány bajuszát harapdálja, Hertelendy talán
riadót fuvatott és a környéken minden szalmakazalba beledöfi a kardját,
hátha ott bujtunk el. Szent, szomorú nénje tán azért érdeklődik az
Orsolya-apáczáknál, hogy az első reggeli, hótiszta imát a klastrom
növendékei érettünk küldjék az Anya trónusához.

– És mi olyan országba kerültünk, a hol csak erdő van, napokig tartó
sűrű erdő és itt-ott vaddisznó-kondák makkolnak haramiák felügyelete
alatt.

– Az én hazám…

– Az ön hazája, Alexander, a mely mostantól fogva az én hazám lesz, –
felelt sóhajtva a hölgy, a ki oly finom és előkelő volt, mint váratlan
téli időben a bágyadt narancsvirág.

Felállott és néhány lépést tett a csárda előtt, a mely oly néma és
csöndes volt, mintha bujdosó szegénylegények aludnának a padláson. A
hölgynek olyan mozdulatai voltak, mint a nőneveldéből nemrégen kikerült
kisasszonyoknak. Kissé félszeg, kissé fiús. A czipője finom volt, mintha
a koronázás után a királyné lábáról került volna a lábára és keztyűjét
bizonyosan még Hadik hozta Berlinből. A két kezét fátyolába akasztotta,
a mint a messzi tájakra nézett, a hol enyhén szökdösött előre az estve
egyik halomról a másikra, fatetőről-fatetőre, mint egy fekete nyúl
bokorról-bokorra szalad. A felhők már csupa özvegyasszonyok ruháiból
valók… A Fruzsina hosszúpillájú szeme, a melyet mintha lehunyt volna, a
mint a távolba nézett, halovány, betegesen finom orra és a gyöngéd
hajlás, a mely fülétől álláig húzódott: egy olyan nőé volt, a ki egy
perczre elálmodozik, hogy szomorkodhasson. Csak száz esztendő előtt
voltak ilyen finom nők, a kik az életről sohasem tudtak meg többet, mint
a mennyit a franczia tanár megengedett. S a költők közül is csak az
előkelő származásúak kerültek kezükbe.

– Hogy zúg az erdő! – mondta Fruzsina és összeborzongott.

A szomszédban, egykori kis lugas töredezett padján, a honnan már az
asztalt is elvitték tüzelőnek, néhány percz óta egy szomorúképű
fiatalember telepedett meg, a ki észrevétlenül jött a kanyargó
országúton. Leginkább vándordiákot sejtett volna benne a szakértő
tekintet. Halovány arcza volt és nagy, epekedő szeme, mint a
szívbajosoknak. Felállott, a tiszt úrhoz lépett, vállára tette a kezét:

– Szervusz, Kákosi… Nem ismersz meg? Én vagyok Vitéz, a kit kicsaptak a
debreczeni kollégiumból.

A tiszt úr megszorította a diák kezét.

– Hol jársz erre? Mely szél hajtott idáig, messze Debreczenből?

– Házitanító vagyok. A környéken lakom. Estve sétálok, bolyongok, mert a
szivem hajt.

– Telepedj hozzám. Kocczintsunk egy pohárral, hisz oly régen láttuk
egymást.

A lecsüngő bajuszú csárdás mogorván hozta az orrosban a hegy levét.
Fruzsina néhány lépésnyire eltávolodott és nem akart tudomást venni a
jövevényről. A tiszt úr ezért zavarban volt…

– Fruzsina, kedves! – szólalt meg.

– Gyönyörűek a csillagok, – felelt a hölgy messziről.

– A csillagok, – ismételte a diák. – Egész éjszaka én is a csillagokat
nézem. Oly messzire vannak és az ember mégis bennük keresi örömét,
reményét, megvigasztalódását.

– Talán szerelmes vagy? – kérdezte a tiszt úr, megemelve az orrost.

– Igen, – felelt egyszerűen a diák. – Van egy hölgy, a ki rabul ejtett…
Azaz hogy én kerestem fogságomat. Boldog vagyok, mert szenvedek. Én
vagyok a legboldogabb ember a Dunántúl, mert reménytelenül szeretem
Lillámat. Ah, mily jó szenvedni egy hölgyért, éjjel-nappal reágondolni,
kedvéért megtanulni imádkozni, estve sírva menni az erdőn és éjjel a
holdba nézni! Kis madár pittyent a bokorban: egy majális és egy hajnal
jut az eszembe a győri szigeten és a nagy fák levelei között a sejtelmes
hajnal. A csillagok elhalaványodnak a keleti égen: sok éjszaka virradása
érkezik emlékembe, a mely éjszakákat az ő ablaka alatt töltöttem.
Zeneszót hallok, bús Lavottát, vagy franczia dalt: ismét Lilla jön elém,
a ki dudolgatva kisérte mindig a hangászok dalait, mintha minden nótát
hozzáirtak volna! Csermák már róla muzsikált, pedig nem ismerte. Az
erdőn magányban mélázva üldögélek; ismét csak az ő szomorúsága az én
szomorúságom. Istenem, nincs jobb dolog a világon, mint boldogtalanul
szerelmesnek lenni. Maga Voltaire is mondja…

Az előkelő hölgy észrevétlenül hallgatta a diák beszédét. A szemét ismét
behunyta és halkan így szólt a tiszt úrhoz:

– Látja, kedves Alexander, ezért nem vagyunk mi már többé boldogok.

A diák fölemelkedett, fövegét megemelte a dáma előtt, a tiszt úrnak
kezét nyujtotta.

– A nagy fához megyek, a hol éjjel, holdvilágnál irni szoktam
költeményeket.

Az utazóhintó ezután útrakészen előállott és az egyik sarokban
meglehetős boldogtalansággal foglalt helyet a megszöktetett úrihölgy. A
tiszt úr a kocsis mellé ült, hogy a holdat nézze.



SZERENÁD.

«Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy
nőre gondolni, – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán
nevetséges, hogy egy férfiú, a ki nappal lehetőleg emelt fővel jár az
utczán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok
hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak
alatt ácsorogni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy
tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval…
Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg,
mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy
szerelmes férfi élete!»

Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek
az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe irtam e
sorokat. Régen volt. Husz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat
tapasztaltam, a melyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok.
Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, a
melyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon
tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy
Máli nevű hölgy volt a pinczérlány és titkon francziául tanult, egy
országúti csárdában a bormérő Ferencz Józsefről beszélt, a ki fiatal
korában négylovas hintón erre utazott, és egy kis városban, a hol
bányadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utczákat és a
harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban
szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány
macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra
vetkezve és régi ujságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől
megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy
idegen koldus, a ki tán még a franczia császár seregéből maradt itt,
bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott
törpe fűzfák közül, – a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam
egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem
óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.

Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol,
mert csukott hid és szent-szobros városháza volt benne. A fogadó a
Mályvához volt czímezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek
vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan
fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta «mutatni» valakinek. Mintha egy
kis sétatéren haladtam volna át, egy buskomor kis kávéházban borzas
hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszirnő és képes ujságot
olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, a
hol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak
mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta
hangjai «Ha elmegyek édes rózsám messzire…» kezdetű dalt variálták. Lám,
erre is vannak szívek, érzemények, – tavaszi este volt és a diák tán
megbukott a vizsgán.

A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a
hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott
tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken
gondolkoznak. A padok felett álldogáló ákáczok oly soványak és
kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, a mely a végén
tüdősorvadásban mulik el. Régi kitaposott czipők és ódon szárnyaskabátok
laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat
húznak a töredezett sétapálczák, a melyek esetleg esernyőnyelek voltak
ifjukorukban.

Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam, Szegény kisvárosi
nőkre, a kik fru-frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás
férfiakra, a kik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik
hosszúra kisujjukon a fényes körmöt, – a herczegnő soha el nem jött.
Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: Kinek
mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban szinészek játszanak a
Mályvában, a czukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a
férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.

Buskomor, kenyérhaj-szagú kisvárosi élet, a hol a korzón hangosan
kaczagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes
itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.

És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú
kisvárosi promenádon üldögélek, a helyett, hogy Kassán vagy Miskolczon
volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…

A flóta, a mely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A
fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház
állott, a melynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok
voltak rajta, a melyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett
ki.

Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt estén, – tán csillagok
sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petroleumlámpácska
pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajjon nem éppen
ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak
álldogáltak, a hol bizonyára nem tesznek egyebet életük végeig az
emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában
már csak a nagymosásra gondol.

A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya
felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a
holdat énekelte meg a költő, a ki azóta delirium tremensbe elpusztult,
vagy a leánykát, a ki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonban
egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember
megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az
éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már franczia szubretteket ismertem
akkor!

A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a
dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a
bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, a ki szerencsésebb
körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen
és gunyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg
macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes
arczát, a kinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A
fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek
igérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a
kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.

Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.

Igen szegény és bánatos arczú ifjú volt, tán éppen irnok a városkában.
Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.

– Menjen haza, ne rontsa a levegőt, – mondtam igen szigorúan. –
Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért.

Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a
városkából, a hol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem
magamat.



FERENCZ JÓSKA.

A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit.
Vén leány maradt, nagy kort ért és mindig olyan előkelő volt, mint egy
udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező,
a melyet arcza felé emelt. A fején kis kalap és az arczán bánat. Korhely
unokaöcscse, bizonyos Predány Berczi – nagy verekedő és szoknyahős
egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagy
mértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.

– Tudom, – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom.

Ám azért jól esett neki, ha Berczi a hasonlatosságot minél többször
emlegeti. Áldozatokat is hozott e czélból, titkon kifizette a
czigányokat, midőn Berczi a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.

Szép, szomorú nő volt, naplót irt és olyan levélpapirosa volt, mint
senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papirost. A kezében
többnyire aranymetszésű, lilaselyembe kötött könyvecskét tartott.
Egyszer megnéztem a könyv czímét. Heine Henrik irta és Vallomások volt a
czíme. A járása messziről elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem
vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem
tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s mig nagyanyám ódon és
fenyőillatszagú szalónjában üldögélt (a hol kisfiú koromban mindig
tüdőbetegeket kerestem a görbelábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:

– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nem igen
olvashatok ujságot.

– Igen jó egészségben van, – felelt nagyanyám.

Oroszlán Margit arczán gyermekes öröm mutatkozott.

– Minden este imádkoztam érte… Ferencz Jóskáért.

Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanuja az efajta
beszélgetéseknek, midőn nagyanyámat szalónjában különböző furcsa
öregasszonyságok felkeresték és Oroszlán Margit, a mint szerét tehette,
ő felsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A mult századból
itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik
rózsaszínűre festett arcz mosolygott finom gúnynyal. Oroszlán Margit az
arcza elé emelte a fekete legyezőcskét és nem óhajtotta meglátni a
gúnyos mosolyokat.

Ah, régi hölgyek, a kik egykor udvarias franczia szavakra és a finom
meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította
és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt,
midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos
Berta néni, felejthetetlennek itélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay
felváltva mondták a szépeket. És egy kistermetű öregasszonyka Fejérváry
Gézával tánczolt egykor a redoutbálon. Szent, ábrándos, méla őszi
délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett
barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénynyel csillant meg kezén.
Nem igen volt az elmult században valamire való férfi, a kit a szalón
látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán,
állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy biczegő
igen öreg dámát a szalónba és a fehérbajszú udvarmester aggodalmasan
álldogált a szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja),
a ki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmult idők
nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel
foglalkozni. Deák Ferenczről is hallottam egyszer: «Titkon nagy kópé
volt az öreg úr!» Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások
hangzottak el a beesett ajkakról, a melyek egykor valóban üdék lehettek,
mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek
a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.

A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán
ejtette ki annak a nevét, a kinek kedvéért vén leány maradt. Hogy is
volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke
hölgyek, a Petőfi úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem
félszárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben és egy
félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.

– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghivót bocsátott
ki a rendezőség, a melynek elnöke később Magyarország első zászlósura
lett. Ah, Istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados
tölgyeken ijedten fukároztak a czinczérek, mert a lampionok csodálatosan
ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és
a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata
lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek és a
fürteimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de Moskou volt akkor
a legdivatosabb tánczdarab, – azt hiszem Glinka irta, – sokszor
játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind
kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen
játszott a zenekar, a polgári zenekar, a melyet egy felvidéki városkából
hozatott a figyelmes rendezőség. A czigány akkoriban csak férfiak duhaj
mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy
mazurt és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, a melyek ruhámon
nyilottak.

Lágyan hajnalodott a tó felett és a lampionokba új gyertyát helyezett
unokaöcsém.

A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék
szeme volt és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést
folytatott, a mire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a
végtelen valczert. A férfiak arcza elkomolyodott és a főrendező gróf D.
egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehérköpönyeges tiszt lovára
ugrott és elnyargalt.

– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség.

Unokaöcsémet, a ki boros fővel a lampionokat gyujtogatta, a ruhatárba
csalták, a hol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte
kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein, A pofaszakállas,
ünnepélyes karnagyot (a ki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen
értette) félrevonták és suttogva beszélgetett vele néhány úr a
rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, a kinek fiát a forradalom után
agyonlövésre itélte a biróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A
felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.

Nemsokára újra feltünt a fehérkabátos tiszt alakja a hajnali
világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa-boltozat alatt.
A fiatal Ferencz József magyarországi utazásában e tájra érkezett.

A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta és az almásszürkék
kényesen lépegettek, mint a népmesében.

A hintó bőrfedele le volt eresztve és a bőrpárnákon zöldtollas kalapban,
rózsaszínű arczczal, üdén, ifjan ült Ferencz Jóska. A bajusza gyöngéd és
szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombeli tónak a tükre. Ah,
gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.

A császár a kalapjához emelte fehérkeztyűs kezét.

Az urak némán meghajoltak.

Senki se mert éljenezni.

Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam
volna – és a fiatal császárnak átnyujtottam virágaimat.

Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett:

– Köszönöm, szép kisasszony.

A hangja oly lágy volt, mint egy költemény…

A nagyanyám szalónjában megszólalt a zenélőóra, egy valczert játszott és
egy kifli-alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.



VALLOMÁSOK RÉGI DOLGOKRÓL.

Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arczczal
jött haza az erdei kápolnából, a hová reggelenkint imádkozni járt. A
«tekintetes asszony» – olykor a gyermekei is így szólították, –
melankólikusabb volt, mint valaha és a nyers-selyem napernyőt, – a
milyent Londonban a férfiak viselnek, – elgondolkozva lóbálta kezében.
Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a
homloka két szeme között és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn
apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után.
Gyümölcsöt vett a kezébe, a melyet villára szúrva hámozott, sötét szeme
alig észrevehetőleg villant:

– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő…

Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor
olasz őseivel hánykódott, a ki udvaronczok vagy kitartott férfiak voltak
az Anjou-királyok idejében. És csupán zsebkendőibe himeztetett
kilenczgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi
ezüstbe a Csákyak czímere helyett a pelikános, kardos czímert vésette,
az apámét, – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál
nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva,
nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert
szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt.
Valamely ősapa létezett, a ki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem
lett… Az ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldos-vezérek bogarait!
Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, a ki azért
lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús
ebédei után, – igaz, beborozott állapotban, – néha a csizmaszárra ütött:

– Mit a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában…

Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az
egész ember, deres, mint novemberben a reggel, de a czinke az orrán soha
sem fütyülgetett.

Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már
sonka- és szalonna-fogyasztás után beletörődött a bőjtösebédbe, – a
Csákyak mind katholikusok voltak, – anyám tündöklő szép arczán a bánat,
büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából
hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét
mondott a kedvéért és a misemondóruhát régi Thurzónék himezték négyszáz
esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi
Thurzó-sírok előtt.)

Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a
lugasban tartózkodtunk ezidőtájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása
nyomán legyeket fogdostam, (papiros-dobozba), a melylyel jóllakattunk
egy zöld növényt, a mely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal
táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar szinész volt, költő és
első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az
országútról szedte fel egykoron, a mint a tiszai töltésen kutyagolt és
azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál,
a melyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor
volt, benne síp, a melylyel jelt lehetett adni a vadászkutyáknak. És a
vörösboros üvegeket zöld pecsétviaszszal, czímerrel látta el nevelőm,
mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.

A szürke selyem-ernyővel anyám a tanulóasztalra csapott:

– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni.
Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.

– Nőies felfogás, – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból.

Anyám elpirult, szája remegett és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel
nézett rám:

– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a
szomorúságtól és bánattól?

Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim.
Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei irnok volt, a ki egykor Klapka
tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy
csárda, a hol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk és hősi
tettekről beszéltünk.

– Asszonyom, – feleltem megfelelős komolysággal, – a férfi-becsület
kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.

Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nem igen
mertem reá nézni. A gyászfátyolkát megigazította az arczán. Egy
pillanatig hallgatott:

– A nevelődet majd eltolonczoltatom, – mondta nagyon csendesen. – Még ma
irok a főispánnak.

Ezután szobájába vonult anyám, délig nem igen szokott mutatkozni, mert
az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arczkifejezése.
Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.

És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, a hol nemrégen egy
fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha azóta hervadtabbak
lettek volna a bokrok és fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken
mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály
is üldögélt valahol egy faderékon és néha gombostűfej-nagyságú vércsepp
hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtek-utakat most
elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak
ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó,
hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy Sámuel deres nagy fejét, midőn
szerelmes, lángoló arczú párokat, kis varrólányokat vagy drága
kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni
láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta és az lesütötte a szemét.
Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:

– Miért nem igér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén
mogyorófa-bokortól.

Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól
sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.

Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, a mit szíve diktált
a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, a hol
toronymagasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom
egyetlen egyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű
földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.

Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a franczia borbély, már helyükön
voltak. A megyei irnok arczán még piroslott a szégyen azon bizonyos
korcsmárosné miatt, a ki kegyes volt hozzám és kegyetlen hozzá.
Szalonruhába öltözött és kis fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy,
szürke, kemény kalapja világított a homályban.

Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú perczek multak el, a tisztáson
fojtott hangon beszélgettek.

– Szé bon! – mondta végül a franczia borbély, a ki délutánonkint apámat
borotválta.

K. Nagy úr egy hosszúcsövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén
komor arczczal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.

Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a
dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A
kalapot találta a golyó.

*

Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk.
Nevelőm megállást parancsolt:

– A tekintetes asszony, – mondta a nélkül, hogy hátratekintene.

Kisirtan, haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy
senki sem látta, – az anyám sietett utánam.

– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan.

K. Nagy kivette a szájából a falevelet, a melyen fütyült.

– Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelt szertartásosan mentorom.

– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky) és a két karjával
átkarolta nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.



A CZUKRÁSZ-BOLT.

A svájczi városban, a hol a magyarok laktak, volt egy czukrászbolt,
amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, a hol divat
volt találkozni; egyébként is a «magyarok kávéházának» hivták a városka
lakói.

Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájczi
városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű háziünnepélyekre is
meghivták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor
hősök, hadfiak, szabadság-katonák voltak ők messzi Magyarországon és a
sötét szakállas, sápadt arczú Beszterczy Barna volt a magyar Tell
Vilmos. A szélesvállú Pogány Pál, a ki jelenleg azzal foglalkozik, hogy
magányában kis madarakat tanít különös füttyökre és fehér egerekből
koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette
honfitársait. Minden svájczi embernek tisztelnie kellett tehát az
egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hivták meg a
magyarokat házaikhoz.

A kis czukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka
lakói. A magyaroknak az a hirük volt, hogy a mint egymás között vannak,
nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét
gyülöletek lobbannak fel és a hangban tompa indulat remeg, a kezek
ökölbe szorulnak és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A
szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a
verekedő magyarokat, a kik valamely rejtélyes okból hirtelen
összevesztek egymás között. A svájczi városka polgárai már ismerték
azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat,
a melyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában
pedig nem egyszer lódulnak meg a bútorok helyükön és a nagyerejű Pogány
Pál, a ki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében
hordozta, vérbeborult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a
vitatkozásban érve legyen.

A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú,
elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó
magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nem egyszer elérték az
olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé
a pádimentum görbült meg, mintha cziklopszok birkóztak volna a helyen,
pedig csak egyszer tánczoltak a magyarok.

Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna
nekik az élet és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket,
szegény hazátlan bujdosónak, boldogtalan számüzöttnek nevezték
önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő
könnyekkel arczán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis
birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sinylődő
atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi
esőt, a mely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen
síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájczi városka magyarjai;
őszidőben felsóhajtottak, vajjon termett-e bor a honi hegyekben, míg
karácsonykor elborult arczczal, távolba merengő szemmel osztották meg
svájczi barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok
kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek
az ég felé, arczukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna
egymást és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, a kinek
előre köszönjenek. Igy aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek
egymásnak.

A játékasztalnál gyakran gyanusították egymást hamisjátékkal, a
fehér-egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy
kisegítés czéljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe
van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a
sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.

A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor
dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán
behúzott minden tétet, a mely manőver nem mindig sikerült csendben.

Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a
mennyezetről és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze
Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A
svájczi városkában lakott egy franczia borbély, a ki néhány tallérért
mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói
voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officzinába, titokzatos jelt
adtak, mire a franczia segédjére bizta a fodorítandó hajfürtöket és a
tanítványnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen
körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárbavesztek a
volt-ok terén és nem egyszer kénytelen volt türni, hogy megverjék saját
fegyvereivel.

Csupán egyetlen egyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában.
Midőn hirlap érkezett Magyarországból. Ilyenkor senkinek sem jutott
eszébe megjelölni a kártyákat, a koczkába sem rejtettek hirtelen ólmot
és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord
Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal
tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az ujság híreit. Ilyenkor úgy
zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.

Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés
kifejezésére berendezett arczokra. És a franczia borbély kebelbarátja,
az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, a hol nemrégen trikket
játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a
táblára.

A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, a míg végigolvasta a
hirlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál.
Később bort hozattak a padronéval és reggelig ittak, eleinte némán,
később dalolgatva, végül czivakodva, nem egyszer véresen verekedve.

Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájcziak messzire
elkerülték a magyarok kávéházát.

Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájczi magyarok között és
félszegségén nem egyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás
családjánál, a hol a ház hölgytagjait tanította Selley és Byron
verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott
eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, a ki csupa szerelmes
verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak
Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, a ki néhány év előtt
tánczolni tanította az órásnét és ezért ellátásban volt része; estére
kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás
konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat
egy seprőnyéllel kezében tanítás czéljából eltánczolja, a gazda
karosszékében szeretett üldögélni és a szemét a szőke asszonyra
meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a tánczmester
megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek
utilaput kötöttek a talpára.

Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre, – mert hisz a
kisasszonyok felnövekedtek azóta – csupán a hangját illesztgette
olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott
szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. A míg a cseresznyevirágig
nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti _my cherry blossom_-nak
nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaraczknak
merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek,
a mely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.

Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perczeket és a
kis faházikóból a kakuk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly,
kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt és
a szövetséges kantonokban messziföldön ismerték becsületes nevét.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan
férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, a mely a város
végén volt egy tiszta kis kertben.

A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Ujság érkezett
meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a
hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.

Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan
visszautasította a háromlábú fotelt, a melybe mindenáron kényszeríteni
akarta az ezredes.

– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik
már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a
multjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és
barátságunkat a bujdosó szabadságharczosoknak. Úgy-e bár, sohasem
avatkoztunk az önök dolgaiba?

– Soha, – mondotta meglepődve Pogány.

– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a
svájcziak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata
vagyok annak a vendégszeretetnek, a melyet a magyarok iránt eddig
éreztünk. Házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, a
melylyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbiztam.
Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Sziveskedjék intézkedni, hogy a
sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a
szövetségi tanácshoz fordulni.

– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.

– Visszaélés egy svájczi polgár jóhiszeműségével, – felelt az órás és
eltávozott.

Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.

A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraó-bankot adott K.
gróf, a ki az elmult napokban Párisból Svájczba emigrált. Szenvedélyes
arczok tolongtak a zöld asztal körül, a melyen halomban állottak
Napoleon aranyai.

Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett
részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nem egyszer volt diadalmas
vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak és
játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.

Az ifjú most egy félhomályos sarokba ült, háttal a játszók felé és
kezére támasztotta fejét.

Az ezredes megállott a háta mögött és azt vette észre, hogy Pásmáti egy
miniatür képecskét szorongat a kezében. Barna, apáczaképű, áhitatos
tekintetű hölgy arczképe volt a miniatürön. Szerelem, égi, földöntúli
boldog szerelem volt ez arczocskán, a melynél finomabb, gyöngédebb arcz
nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné
arczképe volt.

Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.

– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.

A Byron-fejű ifjú talpra ugrott és az ezredesre vetette magát. Vadul
ropogtak az izmok és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy
erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a
nyakáról.

A fáraó-banktól felállottak néhányan, a kik már elveszítették a
pénzüket.

– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.

A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:

– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás
között párbajozni.

– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.

A miniatür üveglapja eltörött a dulakodásban és a drága arcz
beszennyeződött. Pásmáti vérbeborult szemmel fordult az ezredes felé.

– Ezért meghalsz! – mondta és a képet a szive fölé csusztatta.

A fáraó-bank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már
csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta.
Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután
beseperte a svájczi magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják,
hogy még aznap tovább emigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel,
tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.

Pásmáti az asztalhoz lépett.

– Kiváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk
fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett
volna az egykori branyiszkói hős?

Az ezredes fásultan ült helyén.

– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.

Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre
is szert tehet.

A zsebei konganak az ürességtől és a város egyik leggazdagabb polgárának
teend szivességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.

– Tehát gyerünk, – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon
vannak.

Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik
elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két
szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.

Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá
vette és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, a mely az erdőcske
szélén huzódott.

A sors Pásmátinak kedvezett.

Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig czélzott, az ezredes nyitott
szemmel állott tíz lépésnyi távolságban.

A pisztoly csütörtököt mondott.

Az ezredes «kapásból» sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán
arczára bukott.

Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek
kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes
polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanuk azt vallották, hogy
Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.

Hirlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap mulva
az ezredes fáraó-bankot adott a kávéházban és tekintélyes összeggel
vonult vissza.



A SILBAK.

A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű
nyirségi úriember, a ki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájczi
kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer
költeményt tudott. A költők nem irhattak olyan verset, a melyet Matskási
el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag
megérkezését várta és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában –
megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megjött, hamarosan el is
fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya
Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes
versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmulott harminczhárom
esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen
Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, a hol a mocsárláz
lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy
repdesett, mint egy kis madár. A ki nem lett maláriás, az szerelmes
volt. Vénséges vén öregurak, a kik már csupán szüretig, vagy legfeljebb
az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul
forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét
sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott
magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A
félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a
pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, a kik közös kasszára
játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást,
mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált,
Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly
jelent meg az arczán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett
haza szerelmes levelet írni.

Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, – a savanyúvíz hosszú életűvé
szokta tenni az embereket – bizonyosan jóízű fejbólintással gondol
vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet,
mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó
boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések
megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt
mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat
kivágja némely ember, a melyeknek helyes értelmét nem tudja teljes
bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a
levelekre, a melyeket nagyritkán kapott. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű
férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a
ludtollat, a míg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába eczetet
kevert és a falról vette a porzót leveléhez.

Bezzeg, Füreden már az aczéltoll járta és finom levélpapiros, a melyet
Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, a ki messzi vásárokra járt.
Két kis gerle csókolódzott a papiros balsarkán és a boritékon kék
folyondárból szőtt M betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott
alulról, az Esterházyból a czigányok muzsikája, – a primás elfelejtette
a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a czimbalmos szórakozottan
ütögette a levegőt, a míg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstösképű
nagybőgös húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert
babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie s tavasztól-őszig egy
fogason felejtett ócska százgallérosnak muzsikált, – Matskási Miklós
szent szerelemmel simogatta meg a violaszinű papirost, ajkához érintette
a tollat és kezeügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a czímeresgyűrűt
megfordította ujján.

Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban
nem található fel annyi hév és érzelem, mint a mennyit egy rövidke
szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták már le éjszaka,
csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított
ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig
megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki
tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, a melyek ilyenkor támadnak a
levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős
házai feltünedeznek a völgyben és a gráczi Elefántból a fehér abrosz
piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka
Velenczében régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli
fogadóban Milanó felé és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi
fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó barna kis fejét;
hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Julia erkélye alatt és
délutáni vizit a bécsi kapuczinusok sírboltjában, a hol halott
császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási
katona-korában, az olasz csatamezőkön marsirozván, bejárta e helyeket,
húsz éves volt és anyjától kapott amulett megőrízte minden
veszedelemtől. Tehát nem irhatott másról, mint a gráczi gyorskocsiról, a
melyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algiri partok fölött
ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt
napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, a mint a felhőkre vetik fényüket…
Matskási csupán velenczei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, a
mely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran
hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő
fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes
másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, a kik sok szerelmes
levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán
vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske, vagy havasi
kürthang voltak-e életükben? Olyik asszonyság kis majom, vagy mókus volt
fiatalkorában. És hány tiszteletreméltó nagyasszonyt neveztek boczinak,
a míg megfakult az írás a szerelmes levélen!

Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta
befejezés után és gyönyörködött a kellő helyen felrakott
pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el és a
gyermekkorában öntudatlanul hallott nyirségi szelet és a benne andalgó
furulyaszót most valóban újra hallotta. A Tiszában áll a hold és szinte
lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt és deczember dörmögött, a
hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg
kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt
az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel
megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.

Aztán piros pecsétet ütött a borítékra és gondosan megczímezte. Ah, mily
finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is
lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!

Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte
el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a
zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán
elutazik Pestre és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a
dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja és
futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések
muzsikáltak a fülébe, a míg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája
a rossz szellemekkel, a melyek kártyajárását befolyásolják. A vörös
alsóval, a mely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabiró úrral, a ki
nap-nap után aludt mögötte és olyan alattomosan kezdett hortyogni,
mintha csak szimulálná az alvást: vajjon kellemetlen volna-e a
társaságnak, ha igazán elaludna, – mialatt jobblábával titokban lefelé
nyomta a balról a csizmát. És az ablak felsőszárnya nyitva volt és Bizay
úr mindig czukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a
félszemű kapitány titokban burnótot szív és váratlanul akkorát
tüszszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégis csak szétrobban ez
az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibicz, – pedig már megtiltották neki
a tubákolást a hazárd-játék mellett. A makkdisznót miért fülezi meg
állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, a mely
tönkreteszi a legjobb kártyajárást.

Majd őszre fordult az idő és Fruzsinka mindennap megfenyegette a
gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán
Olaszhonba, – a telet Párisban szeretné tölteni. Matskási Miklós
tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis
falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga, apró sirhalmokról, a
hol kis gyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét
Klagenfurt és Grácz között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr,
velenczei úrnő képe sajog a szívében és mindjárt felporozza a pisztoly
serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek,
Fruzsina elhagyja a tájat, a hol kis lába alig látható nyomokat hagyott
a homokban és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai
kendőjének csücske. Az ismerős három vadlud, a mely Badacsony felől
szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára
van az ablakon, a melybe női nevet lehet írni.

– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, a míg
meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási
arczába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára,
megsajnálta a szerelmes férfiút és gyöngéd, finom emléket akart hagyni
maga után.

– Tehát, holnap – mondta Matskási.

Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán
süvölt a lombardiai mezőkön és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli
puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyirben, kerti bort
isznak a kalács mellé.

A levelet is lepecsételte, mint a többit.

Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat,
egyiket-másikat fel is nyitotta közülök és bosszankodva csóválta a fejét
például egy juliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart
lenni.

Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába.
Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben és az Esterházy féltetője
leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón,
csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.



ESTI ÓRÁK.

Abban az időben, mikor az Esterházy volt a világ legszebb fogadója,
nemcsak Füreden, de egész Magyarországon és a csizmahúzónak, valamint a
vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton
úrnak, a feketekabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró
platán-leveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi
sörök, borok, pörköltek és czigányok szagának – különös legendája volt
Magyarországon, a melyről havas télben nők álmodtak az alföldi
uriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve
Kassán vagy Újhelyben, az elmult gyönyörű nyárról, egy éjjeli zenéről,
egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a
tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és
öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, huzatott meg az ebéd
kezdetét jelző harang a fogadó tornáczán és a hold is bizonyára a
nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.

A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon!
Adomákban, a melyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a
kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol és a
nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban,
mintha sohase látta volna ez embernyi nagyságú embert, a melyet
élettársának vállalt és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan,
szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna), vagy csöndes
falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a
szél alig hallhatólag dorombol a kémény körül és nagyanyánk letette a
regényt, a melyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a
barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire és a lánczaikról elbocsátott
ebek téli kedvvel és türelemmel nyujtózkodtak az udvaron, a kulcsárné
sombefőttel kedveskedett a vacsorához és nagyanyám a leereszkedett esti
csöndességben megint róka-ugatást hallott a nádas felől, mint tél elején
mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebóráról, a
mely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt.
A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az órán,
álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette
reggel és napközben elvitte azokra a helyekre, a hol Polkányi úrnak
megjelenni kötelessége volt: a czukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent
István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra és a füredi szívbajosok
érverését kitünően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott
Füredről, késő őszszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a
pókfonál, mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a
Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka
hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren, vagy
a tóparton és a mutatólapra, a mely égi jelekkel volt felszerelve (a
skorpió aranyból volt), reápillantott:

– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta és elhallgatva körülnézett a
platánok alatt, a melyeknek levelei őszi költemények búbánatos
hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat
és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó
partjait.

Fruzsinka messze utazott. A bécsi tánczosnő, a ki azon régi és
felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld- és hervadt-vörös színü
bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé
sohasem jön Magyarországba. A bécsi szinházban új tánczmutatványok
várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó szinpadán, talán
Bolognába is elutazik, a hol egy temető van és egy sírdomb, a melyen
egykor üldögélt. A füredi táblabirák után ismét elkövetkezik a
nagyvilág, Páris, talán London, nagy Európa, a hol a szinházakban este
felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Homburg, a hol arany peng a zöld
asztalokon és a nyerők ékszert és virágot vesznek a tánczosnő
tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak
kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, a mely
manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a
szerenádokat és éji dalokat, a melyeket boldogtalan gavallérok rendeztek
ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad,
érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen
Bécsben fog tánczolni a téli kertben. S egy napon az órára pillantva,
így szólott Polkányi bácsi az Esterházy tornáczán:

– Most ért Pestre Fruzsinka és az Aranysasban megszállott.

Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága
kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve
füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az
égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó végnélküli felhők és
dohos, régi családi lim-lommal megrakott szobák képe jelent meg a
gavallérok képzeletében, a kik nyáron és őszszel a bécsi tánczosnő
társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról,
vagy Páris esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt
a svájczi reggel a rózsaszínű havasok között, a hol az erdőkben a piros
gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér
estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló
szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető
országúton, a mely helyet a britek virágos kertjének szokás nevezni;
Barbulyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban,
lefekvéskor, vagy ábrándos délután a bécsi tánczosnő hattyúprémes
szinházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Micskei nyirségi
pajkos és egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy
vendégfogadóban, a míg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a
padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek
nyomai vannak a falon, messze alkonyodik és a nyerges ló hosszan nyerít
a csöndességben, – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején
kis utazókalapka és a német városkába utaznak, a melynek
czukrászboltjáról Turgenjev regényt írt és a regényt együtt olvasta a
tánczosnő Micskei Mihálylyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyirben, a
hová nemsokára menni kell, – hisz a nyárnak vége – csupán egy vén
szukaagár ásít a tornáczon, a hol régi ujságokkal van kibélelve a
nagyapjáról reámaradott karosszék.

Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és
csillogó őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A
platánokon már alig volt levél és a czigányok régen elszöktek a
fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak,
mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az
Esterházy-fogadó étkezőszobájában. Anton, az öreg pinczér két karján
hozta a pintes üvegeket és a poharak szótlan szemlélődésnek voltak
alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, a kik az élet tekervényes
útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöldlevelű csárdák
asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi
látnivalót nyujtottak esténként, a mennyit már el sem viselhet az ember.
Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú finom
arczocskák mutatkoztak a busongó gavallérok előtt. A poharak
összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek és az odakünn
kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek a ki innen
messzire elment.

Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest:

– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos
biztonsággal.

A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az Esterházyban.
Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat,
ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy
hátha valamely csalás, vagy előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk
sohasem nyilott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba,
s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem birják elhagyni Füredet,
a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…

Az első hó is megérkezett és a czinke pittyentett a hideg faágakon.
Polkányi bácsi összeránczolta homlokát, a mint órájára nézett.

– Ő már elfelejtett minket.

Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező
kéményekhez, a melyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos
az akáczfa füstje.



RÉGI HÁZ.

Későn, őszfelé, midőn a nagyanyámat, született Radics Máriát mind
elhagyogatták a gavallérok, a kik harminczhárom esztendeig reménykedtek,
hogy Radics Mária mégis férjhez megy valamelyikhez, Gertrud lett az úr
az udvarháznál, a hol olyan öreg cselédek voltak, mintha a Kisfaludy
regéiből maradtak volna itt, a mely regéket estenden félhangon olvasta
nagyanyám, az aranynyal és pirossal diszített könyvet többször
leeresztette kezében és a lorgnette felett elgondolkozó pillantást
vetett a nyugtalan tűzbe. A háztetőn a szél lakott és éjszaka egy vén
szilfa megérintette az ablakot. Gertrud, a mely csaknem akkora volt,
mint egy házőrző eb, lomposan, iromba bundájába burkolózva dorombolt a
nagyanyám lábánál. Olykor minden ok nélkül felszökött helyéről, átutakon
elhagyta a házat és ismeretlen helyeken csavargott egyedül, rejtélyesen.
Máskor órákhosszáig figyelte nagyanyám hozzá intézett szavait,
megbeszéléseit az elhalt gavallérokról, adókról és a ház körüli
javításokról, a melyeknek Gertrud bizonyára épp oly ellensége volt, mint
akár nagyanyám. Kőmívesek jöttek és mindenféle szemetet, port és
mész-szagot hoztak magukkal. Az asztalos gyaluforgácsa lehetetlen utakon
az elzárt fehérneműs-szekrényekbe is bebujt, míg a szobafestő halálos
elkeseredéssel fujta a maga egyhangú nótáit. Ah, ilyenkor nem volt
kellemes az élet az udvarházban. Öt év előtt jártak itt utoljára a
mesteremberek, de mindnyájan rettegéssel gondoltak vissza a korhely
Fabricskára, a ki mohos zsindelyekkel szórta tele az udvart. Gertrud
valószínüleg azt felelte nagyanyámnak, midőn arról volt szó, hogy a
szélben himbálózó zsalugátereket, maguktól felnyiló ajtókat hozzáértő
mester gondjára kellene bízni, itt van Péter, kiszolgált katona és
komornyik, a kinek olyan hosszúujjú frakkja volt a születésnapi ebédek
alatt, hogy a mezei cselédség, csősz, révész, kerülő már reggeli mise
után elhelyezkedtek a kocsiszinben, hogy Pétert majd kék frakkjában
lássák, a melynek tenyérnyi gombjain ötágú koronák voltak és dereka a
térdhez volt szabva. Szép kabát volt! Talán csak karácsonykor hordanak
olyan kabátot nagyon öreg inasok, – azóta, hogy Péter levetette az
urasági ruhát és ingujjban mutatkozott, harapófogók és kalapácsok
társaságában. Napról-napra verte az ajtókat, régi vasakat zörgetett a
padláson, a zsalugátereken olyan kopácsolást vitt véghez, mint a
forradalomban a vörös horvátok golyói, – Gertrud elégedetlensége jeléül
napokra elszökött nagyanyám lábától és Radics Mária végül egy félig
rombadőlt mezei házat jelölt ki Péternek, a hol a kalapálást,
reparaturát folytathatja. A kék kabát a nagyon hosszú ujjakkal gazdátlan
maradt.

Régi szép ház volt a nagyanyám háza, olyanforma, a milyent az ember
csöndes éjszakákon karosszékben és óbor társaságában elgondol magában.
Egy órányira volt a vasúti állomás, a hol a barnaköpönyeges, villamos
fényben sugárzó expressvonat is megállott téli alkonyatokon, a
mozdonyból gőz és tűz áramlott a ködbe s egy másodpercz mulva tovarohant
a nesztelenül gördülő, hosszú vasuti kocsi, a melynek oldalára piros
betűkkel a világ fővárosainak neve volt felírva, míg a kis birtokhoz
tartozó nádas sziget közepén pákász-kunyhó füstölgött, benne egykoron
bujdosó honvéd tanyázott, és a csendes, emberhangtalan tavacskára évekig
járt megpihenni két kócsag-madár, mint tündöklő, fehér égi álmok. Kis
patak szaladt a kert alatt olyan halkan, mint a dajkamese és rajta kis
híd folyondárral belepve, valahol egy rozoga, öreg csónak, a melyet
«Bölömbiká»-nak hívtak, az eső már lemosta a fehér betűket, máshol régi
tölgy alatt egy kis pad, a hol ifjúkorban regényt olvasni, vagy regényt
szőni lehetett. És az enyhe illatú szobák falairól régi emberek
olajfestéses arczképei nézegettek alá, a varróasztalkánál egykor karcsun
és fehéren üldögélt az égbeszállott nőtestvér, a vadásztarisznya valaha
atyád nyakába volt vetve és a könyvespolczon találhattál könyveket, a
melyekben be volt gyűrve a lap egy versnél, vagy egy regényfejezetnél, a
melyet meghalt rokonod olvasott. A kis ezüst feszületet ágyad mellett
egykor jó anyád csókolta meg esténként, mielőtt álomra hunyta volna
szemét és a Beregszászy-féle zongorában bizonyára benne maradt egy félig
eljátszott alkonyati dalnak a zengése. Bolondos, nagyfejű házőrző ebek
megható hűséggel ugrálták körül kocsidat, ha esztendő mulva
hazaérkeztél, és a kályhák oly serény szorgalommal ropogtatták az
akáczot, mintha még mindig itt tartózkodna valahol a szomszéd szobában a
felejthetetlen öreg úr, a ki élete utolsó telén mindig fázott és
mindenféle meleg bundák és kabátok kitalálásán törte a fejét, – napokig
elgondolkozva simogatta az öreg Weisz szűcsmester mustrába hozott
bárány- és vadmacskabőreit. A pirosbajuszú levélhordót dévaj
hátbaütéssel fogadta a falusi szobaleány, Treszka, a kulcsárnő,
életbevágó fontossággal kezelte kulcsait, ajka szélét figyelmesen
megtörölte fehér kötényével, míg a vacsoráról tanácskozott nagyanyámmal,
különösen abban az időben, a mikor még a gavallérok jártak a házhoz, a
felejthetetlen öreg úr barátai és mindenféle tréfákkal mulattaták a
fehérhajú dámát. Micskei a töltött káposztát szerette, Csoknyay ténsúr a
gyönge bárányt, Bombelles, a nyugalmazott katonatiszt a paprikásért
rajongott, lombardiai csatamezőkön főtt paprikásért, a távolban olykor
megvillan az esti szürkületben egy ágyú tüze, mint messzi mennydörgés… A
gavalléroknak felváltva kedvezett az étlap, bár Micskei néhanapokon
eltétette a töltött káposztát és öreg lován agarászva a tájon, megállott
a középső ablak alatt, a melynek kiugró erkélye volt, és szürke bajusza
alól, a melyen az őszi rétek köde és dere helyet foglalt, megkérdezte,
hogy megvan-e még a töltött káposztája. A vén Péter – a kalapálási
szenvedély kitörése előtt – olyan méltósággal járt-kelt a pincze
tájékán, mint egy irodafőnök. Bort huzott le. A fiatal szobalányokkal
ilyenkor nem állott szóba. S a nagyanyám – a gavallérok idejében –
néha-néha elővette a gazdasági számadásokat, okulárét tett fel,
Gertrudot csendre intette, miközben az ámbituson levett süveggel állott
a kerülő és a révész. A hangos pávát a hátulsó kertbe zavarta a sánta
udvaros, csupán a nagy óra merészelt komolyan és tekintélyesen
tiktakolni a házban. De ez abban az időben volt, mikor a gavallérok még
éltek és a nagyanyám félig tréfásan mondogatta, hogy szereti rendben
tartani a hozományát. S aztán tél lett, az első hóval csíkot hozott a
révész a befagyott morotvából, de a csíklevest már csak Micskei úr
élvezte. A gavallérok ágynak dőltek. Karácsonykor egyedül voltunk, a
hosszúujjú inaskabát még felvétetett, de a farsang már jóformán fánk
nélkül mulott el. A gavallérokat elvitte a tél a felejthetetlen öreg úr
után, a kerülőt többé nem rendelte nagyanyám a folyosóra, a
pinczekulcsokat az ágya fölé akasztotta, Treszka, a hűséges kulcsárné
azt főzethetett, a mi eszébe jutott.

Gertrud kimarta a gavallérokat a nagyanyám mellől, a vén macska egyedül
maradt az öreg asszonysággal, olasz hadjáratról, gyönge bárányról és
agarászat utáni helyes táplálkozásról többé senki sem beszélt a
bolthajtásos szobákban. A régi házban olyan csendesség lett, mint egy
bealkonyodott szívben, a melyben a hamu befedte az utolsó szerelem
tűztojását. A körmagyar csodálatos figurái, a melyeket a nagyanyám még
fehér hajjal is gracziózusan tánczolt, – ha éppen régi bálokra
terelődött a társalgás és Bombelles nyugalmazott tiszt a zongorához ült
– többé nem ingerelték a mindig finom czipőbe bujtatott kis lábat.
Csoknyay ténsúr a gazdasági reformokat már nem hangoztatta és puszta
ábránd maradt a széllel hajtott vízhuzó gép, a melyet évekig tervezett a
nagyanyám birtokára. Micskei ült legtovább a szalonban. Ha újra fiatal
volna, Párisba menne nászútra, az expresszvonat fülkéjében
havanna-szivar füstje szálldos, a szakács franczia reczept szerint főz
és Érsekujvárott muzsikálnak a vonatnak.

– Asszonyom! – mondta a szürkebajuszú gavallér és könnyedén sóhajtott,
mintha valaki első szerelméről, élete boldog napjairól, régi
szerenádról, egykori csókról, titkos kézfogásról és szentséges szép
érzelmekről beszél estefelé, mikor már minden elmulott.

A nagyanyám elmerengve csóválta meg a fejét.

– Ah, egykor magam is vágyódtam… Párisba vagy Rómába, valakivel utazni,
a kit nagyon szeretünk és éjjel kocsin menni ismeretlen városban, a hol
a fogadó a Római császárhoz van czímezve.

Micskei kinyitotta a kályhaajtót, megnézte a tüzet, mintha még mindig
élne a felejthetetlen öreg úr. És elment farkasbundájában, a melynek
olyan szaga volt, mint a télnek a pusztai csárda ivójában.

Egy délután nagyanyám elbúcsuzott Gertrudtól:

– Barátném, – mondta a vén macskának – én most ágyba fekszem, mert
nagyon fázom. Talán örökre elalszom. Vigyázz a házra és a háztájára.

Gertrud felelt valamit, tán igéretet tett. Radics Mária nyugodtan
elszenderült estvére.



TARTALOM.

  Mákvirágok kertje  3
  Holdas este Füreden  133
  Farkas-rét  143
  Tempe-völgy  153
  Szerenád  163
  Ferencz Jóska  173
  Vallomások régi dolgokról  183
  A czukrász-bolt  193
  A silbak  209
  Esti órák  221
  Régi ház  231



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24 |»Milfay |«Milfay

64 |fefelt |felelt

67 |mindenféfe |mindenféle

119 |tartett |tartott

135 |reszeiből |részeiből

146 |mielőlt |mielőtt

186 |erintkezett |érintkezett





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Mákvirágok kertje" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home