Title: A trachisi nők
Author: Sophokles
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A trachisi nők" ***

SOPHOKLES

*

A TRACHISI NŐK.

FORDITOTTA

CSIKY GERGELY.

MÁSODIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1899.



SZEMÉLYEK.

  Dejanira.
  Dajka.
  Hyllos.
  Kar: trachisi nők.
  Hirmondó.
  Lichas.
  Aggastyán.
  Herakles.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



BEVEZETÉS.

Sophoklesnek ezen tragœdiája nevét a benne szereplő kartól nyerte, ámbár
ez a cselekvényre semmi befolyással sincs, s a karok szokása szerint
csupán helyeslőleg, rosszalólag, tanácsadólag, vigasztalólag és
részvevőleg kiséri a működő személyek tetteit. A tragœdia tulajdonképeni
hősnője Dejanira, Herakles szerető neje, ki midőn férje szerelmét
biztosítani óhajtja, tragikus tévedése által életét veszi el, s
kétségbeesésében utána hal.

Oeneus, pleuroni király leányát a szörnyü folyam-isten, Achelóos kivánta
nőül, s a szerencsétlen király-leány már-már áldozatul esett atyja
kényszerítésének, midőn Herakles megjelent, s heves küzdelemben
legyőzvén a folyam-istent, elnyerte Dejanira kezét. Nemsokára ezután
Trachisba kényszerülvén menekülni, utközben a mély Euenos folyón kellett
átszállniok. Az óriás termetü Herakles könnyen átkelt, de nejének rá
kellett magát biznia Nessosra, a kentaurosra, ki e folyón bérért szokta
átszállítni az utasokat. A folyó közepén Nessos illetlen módon találta
érinteni a vállán ülő Dejanirát, s ennek sikoltására Herakles tüstént
visszafordult s mérgezett nyilával halálra sebezte a vakmerő kentaurost.
A boszúvágyó szörny haldokolva azon tanácsot adta Dejanirának, hogy a
nyilsebből ömlő vért, mint hathatós balzsamot őrizze meg, mert ennek oly
ereje van, hogy általa Herakles szerelmét mindenkorra biztosíthatja. A
férje szerelmeért aggódó nő hallgatott ez ajánlatra s Nessos vérét egy
edényben magához vette. Herakles Trachisban sem maradt sokáig; új
kalandokra indult, Lydiában Omphale királynő szolgaságába került, s már
tizenöt hónapja volt távol minden hir nélkül, midőn végre aggódó hitvese
azon tudósítást veszi, hogy férje szolgaságából kiszabadulván,
Oechaliát, Eurytos király városát, haddal elpusztította, s foglyait
előre küldve, az áldozat bemutatása után maga is haza készül; de
egyszersmind megtudja azt is, hogy a fogoly nők egyike Jolé, Eurytos
leánya, kinek szerelmeért dúlta volt fel Herakles Oechaliát: és itt
kezdődik a tragædia cselekvénye, mely Trachisban a királyi palota előtti
téren történik. Jolé a darabban mint néma személy szerepel.

(Dejanira és a dajka a palotából jönnek.)

DEJANIRA.

  Az ős időkből származott e példaszó,
  Hogy ember sorsát, mig sirjába nem jutott,
  Jónak vagy rossznak nem mondhatni biztosan;
  De az enyémet, bár nem ére még halál,
  Boldogtalannak és gyötrelmesnek tudom.
  Hiszen már Pleuron[1] földén, Oeneus atyám
  Házában borzalommal tölte el a nász,
  Minőt Aetoliában még nem érze nő.
  Mert Achelóos folyam volt a vőlegény,
  Atyámtól három szín alatt kérvén kezem:
  Előbb bikának látszott, majd gyűrüzve jött,
  Mint tarka sárkány, végre emberforma lett
  Ökörfejjel; bozontos állán gazdagon
  Csorogtak a forrás vizének árjai.[2]
  Ily vőlegényhez jutva én boldogtalan,
  Inkább halál után epedtem szüntelen,
  Mintsem megoszszam a násznyoszolyát vele.
  Hosszú idő multával végre megjelent,
  Nagy örömömre, Zeus s Alkméne hős fia;[3]
  S amazzal harczra kelve győzedelmesen,
  Megmente tőle; mint történt a küzdelem,
  Nem mondom el, mert nem tudom; ki rettegés
  Nélkül végig nézhette, hadd beszélje el.
  Én félelemtől elkábulva ültem ott,
  Nehogy szépségem majdan kínommá legyen.
  A harczbiró Zeus végét jóra forditá,
  Ha mégis jó volt; mert mióta Herkules
  Választott nője lettem, folyton rettegés
  Gyötör miatta; egyik éj meghozza őt,
  A másik éj elűzi új munkák után.
  Vannak bár gyermekink, de egyszer látja csak,
  Mint a földmives távol fekvő telkeit
  Csak akkor látja, ha aratni, vetni jő.
  Ebből áll férjem élte: egyre majd haza,
  Majd meg hazulról küldi őt szolgálata,[4]
  És hogy most minden munkának végére járt,
  Félelmem most miatta még sokkal nagyobb.
  Mert a mióta megölé hős Iphitost,[5]
  Száműzetésben, idegen födél[6] alatt
  Élünk Trachisban, és nem tudja senki sem,
  Hová ment férjem; azt tudom csak, hogy nekem
  Merő gyötrelmet hagyva hátra, távozott.
  Ah! csaknem bizton sejtem, hogy baj érte őt.
  Mert nem kevés idője mult, tizen felül
  Öt holdja már, hogy hirt nem adva elmarad.
  Szörnyü baj történt; hisz midőn eltávozott,
  Ez irást hagyta hátra, melyért annyiszor
  Imádkozám, nehogy balvégzetű legyen.

DAJKA.

  Oh úrnőm Dejanira! sokszor láttalak
  Könyhullatások és kinos panasz között
  Herakles távozásaért kesergeni;
  Engedj tehát kevés szót szólnom, ha ugyan
  Rabszolgától tanácsot a szabad vehet:
  Miként van az, hogy annyi gyermeked levén,[7]
  Férjed keresni még sem küldöd egyikét,
  Hyllost kivált, a kit leginkább illet ez,
  Ha atyja boldogságát szívén viseli?
  De itt közelg im fürge lábbal ő maga,
  S ha mit mondék, helyes volt, itt az alkalom,
  Tanácsomat követve felhasználni őt.

(Hyllos fellép.)

DEJANIRA.

  Oh gyermekem, oh én fiam! Nemes szavak
  A nemtelentől is jöhetnek; im e nő,
  Rabszolga bár, szabadhoz méltóan beszélt.

HYLLOS.

  Mi volt az? Mondd anyám, ha szabad hallanom.

DEJANIRA.

  Hogy oly régóta távolban levő atyád
  Hollétét nem kutatni, szégyent hoz reád.

HYLLOS.

  Hiszen tudom, ha szóbeszédnek hihetek.

DEJANIRA.

  És mely hazában hallád lenni őt, fiam?

HYLLOS.

  Mondják, a mult év folytán hosszu ideig
  Egy lydiai asszony rabszolgája volt.

DEJANIRA.

  Ugy mindent várhatunk, ha ezt is eltüré.

HYLLOS.

  De mint hallottam, innen már kiszabadult.

DEJANIRA.

  S most hol van, élő vagy halott? Mit mond a hir?

HYLLOS.

  Euboea földén Eurytos városát[8]
  Haddal támadta meg, vagy készül ellene.

DEJANIRA.

  Tudod-e, oh fiam! hogy biztos jóslatot
  Hagyott számomra hátra ez ország felől?

HYLLOS.

  Mily jóslatot, anyám? Ezt még nem ismerem.

DEJANIRA.

  Vagy életének végét éri e helyen,
  Vagy győzve harczán, boldogságban tölti el
  Jövőre élte hátralévő napjait.
  Válságos helyzetében nem sietsz, fiam,
  Segítni őt? Holott megmentve életét,
  Mentek vagyunk, s ha elvesz, elveszünk vele.

HYLLOS.

  Igen, anyám, megyek; s ha ezt a jóslatot
  Ismertem volna, ott lennék régóta már;
  De hallva most, el nem mulasztok semmit is,
  Hogy mindenről megtudjam bizton a valót.
  Bár megszokott szerencséjét ismerve, nincs
  A félelemre s csügggedésre nagy okunk.

DEJANIRA.

  Menj hát fiam! a későn érkezőnek is
  A jó szerencse, melyet hall, hasznára van.

(A dajka a palotába, Hyllos másfelé távozik. A kar fellép.)

KAR.[9]

_Első versszak._

  Te kit a csillaghimes éji homály
  Elhunyva szül és újra ölébe temet,
  Helios, oh ragyogó nap![10]
  Kérve kérdlek, hol van Alkmene fia, mondd, hova lett,
  Oh mondd, sugárfényben lobogó tünemény!
  A tenger árján nyugszik ő, vagy a világ mely oldalán.
  Oh mondd, ki mindent látsz szemeddel.

_Első ellenversszak._

  Im érte mint árva madár epedez,
  Meg nem szünő vágygyal Dejanira, kiért
  Annyi csatára kelének!
  Nyugtató álomra ah! nem hunyja kisirt szemeit,
  A távozott férjért remeg egyre szive,
  S osztatlan ágyán gyötrelemben várja szörnyü végzetét,
  Boldogtalan sorsán kesergve.

_Második versszak._

  Mint ha a tenger özönlő
  Habjai összetolulnak,
  S éjszaki, déli vihar közt
  Tornyosul egyre az ár:
  Ugy hajtja a kadmosi törzs[11]
  Fiát nehéz harczai közt
  A viharos sors, Kreta zajos
  Tengereként.[12] De lépteit
  Isteni kéz megóvja
  Hades szomorú lakától.

_Második ellenversszak._

  Halljad azért ajakimról
  Szende szavakkal a feddést:
  El ne riaszd kebeledből
  Égi remény vigaszát.
  Bánattalan sorsot a föld
  Fiára nem küld soha sem
  Jupiter, a mindenségnek ura.
  Váltva kereng fejünk felett
  Bánat, öröm, miként az
  Ég csillaga forg körében.

_Végdal._

  Az éji csillagsereg
  Sem marad helyén örökre,
  Sem nyomor, se’ kincs; tovább
  Megy innen és amarra tér
  Felváltva bánat és kedv.
  Reményt ez adjon, oh királyi nő! neked
  Szünetlenül. Hisz’ ki látta, hogy Zeus
  Segély nélkűl hagyá övéit!

(Dejanira, ki ezalatt a háttérbe vonult, előre jő.)

DEJANIRA.

  Azért jövél, mint sejtem, mert jól ismered
  Fájdalmamat; de bár ne éreznéd soha,
  Mit szívem szenved, a mint most sem érezed.
  Saját tanyáján lakozik az ifjuság,
  Hol nem kinozza őt az isten lángheve.
  Sem zápor, sem vihar nem gyötri életét;
  Örömben, könnyü szerrel tölti napjait,
  Mig fölcseréli nő nevével a szüzét,
  S az éji gondból osztályrészét elnyeri,
  Majd férjeért aggódva, majd szülöttiért.
  Önnön sorsát szemlélve, akkor érzené,
  Melyek rám súlyosodnak, a gyötrelmeket.
  Könyhullatásra hajh! volt már elég okom.
  De olyant mondok most, minő eddig nem ért.
  Hogy végutjára kelve elhagyá lakát
  Herakles fejdelem, egy régi iratot
  Hagyott számomra itthon, s az volt irva rá,
  Mit eddig bár sok küzdelemre indula,
  Egyetlen egyszer sem mert nyilvánitani,
  Mert mindig tettre indult s nem meghalni ment.
  De most, miként ha már nem volna, megszabá,
  Mit nyerjek özvegyrészemül, s az atyai
  Birtokból mennyi illet minden gyermeket,
  Időt határozván: ha esztendőn felül
  Távol marad honunktól három hónapig,
  Úgy vagy halál lesz sorsa ez idő alatt,
  Vagy áthaladva a megirt határnapon,
  Baj nélkül tölti hátralévő életét.
  Mondá, ily véget rendelt a nagy istenek
  Határzata Herakles fáradalminak;
  Igy hirdeté ezt Dodonában egykoron
  Az ősi tölgyről két galambnak jós-szava.[13]
  S itt az idő, mely megmutatja a valót,
  Miként kell a jóslatnak teljesülnie.
  Azért oh kedvesim! gyakorta felriaszt
  Legédesb álmomból a szörnyü rettegés,
  Hogy túl kell élnem a férjek legjobbikát.

KAR.

  Légy jó reménynyel; im füzérrel homlokán,
  Örömhirt hozva, itt közelg egy férfiú.[14]

(A hirmondó fellép.)

HIRMONDÓ.

  Legelső hirnökül jövök, félelmedet
  Elűzni, Dejanira! Alkméné fia,
  Tudd meg hát, él s a győzedelmes harcz után
  Zsengéit küldi a hon istenséginek.

DEJANIRA.

  Mit mondasz, oh öreg! mi szót kell hallanom?

HIRMONDÓ.

  Hogy nemsokára hőn óhajtott férjedet
  Házadban látod győzedelmi fény között.

DEJANIRA.

  S mily idegen vagy polgár mondta ezt neked?

HIRMONDÓ.

  Lichas, a hirnök hirdeté a legelőn
  Nagy néptömegnek ezt. Alig hallám szavát,
  Hozzád siettem tüstént első hirnökül,
  Hogy dijat nyerjek tőled és kegyelmedet.

DEJANIRA.

  S miért nincs ő még itt, ha ily jó hirt hozott?

HIRMONDÓ.

  Nem oly könnyű ezt véghezvinni, asszonyom!
  Mert Meliának[15] összes népe állja őt
  Körül kérdésivel, s igy nem mehet tovább;
  Kiváncsian mindenki vágy őt hallani,
  S el nem bocsátja, mig nem hallott eleget.
  Igy kedve ellen kedvükért még ott marad,
  De nemsokára szinről szinre láthatod.

DEJANIRA.

  Oh Zeus, ki Oeta szűz virányain honolsz,[16]
  Nekünk is adsz hát valahára örömet!
  Ujongjatok, oh asszonyok! a házban úgy,
  Mint a falon kivül; mert nem remélt öröm
  Világát kelti most e hir fejem fölé.

(Dejanira a palotába megy. A hírmondó másfelé távozik.)

KAR.[17]

  Zengjen ujongva most öröm
  Danája csarnokidon
  Oh nászi lak! Vegyüljön egybe hangotok,
  Legények, zengve pártfogónkat,
  Apollót, a nyilast! De zengjen
  Pæant is, Pæant[18] dalotok, oh
  Szűzleányok! És ortygi Artemist
  Áldja az ének, a szarvasölőt is, a fáklyatüzűt,[19]
  És a nymphaserget.[20]
  Magasra szökellek, és a síp
  Dalának ellenállni nem tud a szivem.
  Immáron a borostyán,[21]
  Evoé![22] felizgat,
  Tánczra hajtva Bakchos égi mámorában.

(Dejanira kijő a palotából.)

  Ió, ió, Pæan![23]

(Lichas és kisérete fellép a fogoly nőkkel, kik közt van Jolé.)

  Ime, drága asszonyom,
  Tekintsd saját szemeddel,
  Előtted állnak immár.

DEJANIRA.

  Jól látom, kedves asszonyok; nem csalta meg
  Szemem figyelmes őrködését e menet.
  Örömmel látom oly hosszú idő után
  A hirnököt, ha ő is örömet hozott.

LICHAS.

  Jóval jövünk valóban s jó üdvözletet
  Érdemlünk, asszonyom! Ki bátran harczola,
  A férfiút jó szó jutalma illeti.

DEJANIRA.

  Mondd, kedves ember, legelőször azt, miért
  Leginkább vágyom: élve látom Herkulest?

LICHAS.

  Én bizonyára jó erőben hagytam őt,
  Életben, virulóan, kórtól mentesen.

DEJANIRA.

  Hol? Itthon-e vagy idegen földön? Beszélj!

LICHAS.

  Eubœa partján, hol oltárt emel s a föld
  Gyümölcseit Kenæos Zeusnak szenteli.[24]

DEJANIRA.

  Fogadást teljesitve, vagy jóslat szerint?

LICHAS.

  Fogadásból, hogy meghóditá fegyvere
  E nők hazáját, kikre most szemed tekint.

DEJANIRA.

  De istenért, kik hát ezek, ki lányai?
  Ha nem csal sorsuk, részvételt érdemlenek.

LICHAS.

  Megvéve Eurytost, őket szemelte ki
  Herakles önnön s istenek sajátjaul.

DEJANIRA.

  E vár előtt tölté el hát a végtelen
  Hosszú időnek számlálhatlan napjait?

LICHAS.

  Nem; Lydiában tölté a legtöbb időt,
  S mint maga mondá, nem szabadságban, hanem
  Rabszolgaként. De asszonyom, nem kell ezért
  Haragra lobbanod, mert Zeus rendelte igy.
  A barbar Omphalénak eladatva, itt
  Töltött egy teljes évet, mint mondá maga.
  De e gyalázat úgy megsebzé bensejét,
  Hogy megfogadta egyben esküt tett reá,
  Rabságra vetni nőstül, gyermekestül azt,
  Ki rá hozá e szégyenitő szenvedést.
  S nem esküdött hiában; hogy megtisztula,
  Serget toborzott és Eurytos városa
  Ellen vonult; mert a halandók közt csupán
  Csak őt okolta minden szenvedéseért;
  Kinek házát, hogy régi jó barátjaként
  Meglátogatta, sértő szókkal illeté,
  S gyakorta rossz lelküleg ingerlé szivét,
  Mondván: Herakles íja bár bizton talál,
  A nyilcsatában többet érnek fiai;
  Szemére hányta aztán, hogy nem is szabad,
  Hanem csak szolga; s végre bortól ittasan
  Kidobta házából. Haragra gyúlt ezért,
  S hogy a tirynsi[25] halmon látta Iphitost,
  A mint fürkészte eltévedt mének nyomát,
  Másutt kalandozván szemével, másfelé
  Eszével: a tornyos szirtről ledobta őt.
  E tette volt az, mely Zeust, az Olymp urát,
  Mindennek apját, felbőszíté ellene;
  S rabszolgaként eladta, mert nem tűrheté,
  Hogy csellel gyilkolá meg annyiak közül
  Ez egyet. Ám ha nyiltan áll boszút, jogos
  Győzelmét megbocsátja Zeus kétségkivül.
  A gőgös sértést istenek sem kedvelik.
  De kik gonosz nyelvökkel hetvenkedtenek,
  Hades lakóivá lettek mindannyian,
  És rabbá városuk. Kiket most látsz, e nők,
  Gyászos sorsot cserélve boldogságukért.
  Im hozzád jönnek. Férjed igy parancsolá,
  S parancsát teljesitem, én, hű embere.
  Őt is magát, mihelyt a tiszta áldozat
  Be lesz mutatva ős Zeusnak győzelmeért,
  Azonnal várhatod. Sok szép szavam között
  Ezt hallanod bizonynyal a legédesebb.

KAR.

  Öröm derül reád most, oh királyi hölgy!
  E nőket látva s hallva a hirnök szavát.

DEJANIRA.

  Miként ne örvendeznék szivem mélyiből
  Férjem szerencsés helyzetének hallatán?
  Szükségkép hozzá kell járulnom nékem is.
  De jó megfontolás rettegni kényszerit,
  Nehogy bukás is érje majd a boldogot.
  Mély szánalom fogá el szívem, kedvesim,
  Im e szegények láttán, kik hazátlanul,
  Árván bolyongnak idegen föld térein,
  S talán szabad szüléktől nyerve éltöket,
  Osztályrészük most a rabszolga sorsa lett.
  Oh bajháritó Zeus! ne lássam azt soha,
  Hogy ily keményen sujtod ivadékomat.
  S ha mégis tennéd, vajh’ ne éljek akkor én!
  E nőket látva, oly nagy félelem gyötör.

(Joléhoz.)

  Ki vagy te, oh boldogtalan ifjú leány?
  Még hajadon? Vagy anya? Nem, külsőd szerint
  Mindebben járatlan vagy, de nemes szülött.
  Lichas, kinek leánya ez az idegen?
  Ki volt az anyja? Mely atya nemzette őt?
  Beszélj! mindnyája közt legjobban szánom ezt,
  Ki egyedül látszik balsorsát érteni.

LICHAS.

  Mit tudjam én? Mit kérdesz engem? Meglehet,
  Nem a legaljasabb családból származott.

DEJANIRA.

  Királyi törzsből? Tán Eurytos magzata?

LICHAS.

  Én nem tudom; nem is kérdeztem hosszasan.

DEJANIRA.

  Nem hallád egyik útitársától nevét?

LICHAS.

  Nem ám; hallgatva végezém el dolgomat.

DEJANIRA.

  Mondd hát te, oh boldogtalan, magad; hiszen
  Balsors az is, ha nem tudjuk kilétedet.

LICHAS.

  Bizonynyal fel nem nyitja most sem ajkait,
  Mint eddig sem tevé; egyszer sem hallatá
  Szavát az úton, sem halkan, sem hangosan;
  Hanem nehéz sorsán kesergve, szüntelen
  Csak sir, szegény, mióta elpusztult honát
  Elhagyta. Bizonyára keserű e sors,
  Mely érte őt, de elnézést is érdemel.

DEJANIRA.

  Hagyjuk hát nyugton, és a mint kedvére van,
  Vonuljon palotámba; újabb bánatot
  A meglevő bajokhoz tőlem ne vegyen;
  Elég ez is már. Menjünk most mindannyian
  A ház felé, hogy te siess, hová akarsz,
  Én meg, mint illik, oda benn rendet tegyek.

(Lichas a foglyokkal a palotába megy. Dejanira utána akar menni, de a
hirmondó fellép és elállja útját.)

HIRMONDÓ.

  Maradj még itt egy pillanatra, hogy ezek
  Távollétében halld, házadba kit vezetsz,
  S megtudd, a mit kell, és mit eddig nem tudál.
  Mert mindezek felől jól értesültem én.

DEJANIRA.

  Mi ez? Mi végre állod így el útamat?

HIRMONDÓ.

  Maradj s figyelj; nem volt hiú beszéd, előbb
  Mit tőlem hallottál; hiszem, most sem lesz az.

DEJANIRA

  És vajjon vissza hivjam-e a többit is,
  Vagy csak velem s e nőkkel kivánsz szólani?

HIRMONDÓ.

  Veled s ezekkel szólok; a többit bocsásd.

DEJANIRA.

  Eltávoztak már, mondd tehát, mi szándokod?

HIRMONDÓ.

  E férfiú, ki most beszéle, semmiben
  Sem monda igazat; vagy most hamis követ,
  Vagy akkor volt hazug, midőn előbb beszélt.

DEJANIRA.

  Mit szólasz? Mondd ki tisztán véleményedet;
  Nem értek semmit abból, a mit hallatál.

HIRMONDÓ.

  Ez ember önnön ajkiról hallottam én,
  Számos tanúval, hogy csupán ez ifju lány
  Végett hóditá meg Herakles Eurytost
  S magas tornyú Oechaliát; az istenek
  Közt Eros volt csak az, ki harczra birta őt,
  S nem szolgasága Lydiában, Omphale
  Rabságában, nem Iphitos halála sem;
  S ezt elmellőzve, most ellenkezőt beszél.
  Nem birhatván Herakles arra Eurytost,
  Hogy lányát titkos nászra adja át neki,
  Hiú ürügykép fölkap egy csekély panaszt,
  S haddal rohan e lány honára, hol – miként
  Amaz mondá – Eurytos ült a trónuson;
  Megölte atyját, a királyt, és városát
  Kiirtá. S most, mint látod asszonyom, haza
  Jő, nem terv nélkül – mint a többit – küldve ezt,
  Nem is rabszolgaként; távolról se reméld;
  Hogy is lehetne igy, ha vágytól ég szive?
  Jónak tartám, királyné, mind elmondani,
  Mi a hirnök szavából tudtomul jutott;
  Sokan hallották ezt a trachisi
  Piacznak kellő közepén s rásüthetik
  Hazugságát. Ha mit mondék, nem kellemes,
  Sajnálom, ám igazság volt minden szavam.

DEJANIRA.

  Oh jaj, hová jutottam én boldogtalan?
  Mily romlást fogadék be öntudatlanul
  Tetőm alá? Oh én szegény! Nem névtelen
  Hát e leány, mint kisérője esküvék?

HIRMONDÓ.

  A mily szép szemre, születésre oly nemes;
  Mert atyja Eurytos, s hazájában neve
  Jolé volt; törzsét nem nevezte meg sehogy
  A hirnök, mert bizonynyal nem kutatta azt.

KAR.

  Pusztuljanak a gonoszok, s ha mind nem is:
  Az veszszen, ki méltatlan rosszat titkon űz.

DEJANIRA.

  Oh mit tevő legyek most, asszonyok; holott
  Egészen elkábítnak a hallott szavak?

KAR.

  Menj és kérdezd ki Lichast; kétségen kivül
  Elmond mindent, ha szigorún kivallatod.

DEJANIRA.

  Megyek tüstént; tanácsod nem volt esztelen.

HIRMONDÓ.

  Hát én maradjak, vagy más egyebet tegyek?

DEJANIRA.

  Maradj, im önszántából és nem hirnököm
  Által hivatva, itt jön ő a ház felől.

(Lichas kijő a palotából.)

LICHAS.

  Mily választ küldesz Heraklesnek, asszonyom?
  Beszélj; mint látod, induló félben vagyok.

DEJANIRA.

  Miért sietsz oly késő érkezés után,
  Holott beszélgetésünk meg sem újitám?

LICHAS.

  Ha van mit kérdened még, im jelen vagyok.

DEJANIRA.

  S igéred-e, hogy igazat fogsz mondani?

LICHAS.

  A nagy Zeus látja, azt mindenben, mit tudok.

DEJANIRA.

  Ki hát e nő, kit épen most hozál ide?

LICHAS.

  Eubœából való; ki lánya nem tudom.

HIRMONDÓ.

  Te ember, nézz reám! Tudod kivel beszélsz?

LICHAS.

  Te meg miért fordulsz e kérdéssel felém?

HIRMONDÓ.

  Felelj, ha eszeden vagy, kérdésemre csak.

LICHAS.

  Kivel beszélek: Dejanira, Oeneus
  Leánya, Herakles neje – ha csak szemem
  Nem lát rosszul – s királynőm és úrnőm nekem.

HIRMONDÓ.

  Ezt, épen ezt akartam tőled hallani.
  Urnőd tehát ő, azt mondod.

LICHAS.

  Valóban az.

HIRMONDÓ.

  Nos hát, mi büntetésre tartanád magad
  Méltónak, ha kitünnék, hogy megcsaltad őt?

LICHAS.

  Hogyan? Megcsaltam? Mily talányokban beszélsz?

HIRMONDÓ.

  Én nem; de te bizonynyal ebben sántikálsz.

LICHAS.

  Megyek; rég balgaság volt, hogy hallgattalak.

HIRMONDÓ.

  Nem addig, mig egy kis kérdésre nem felelsz.

LICHAS.

  Beszélj, mi kell hát; látom nem vagy szófukar.

HIRMONDÓ.

  A hadifoglyot, kit e házba vezetél.
  Bizonynyal ismered?

LICHAS.

  Mondám. Mért kérded ezt?

HIRMONDÓ.

  Nem mondtad e leányról, kit most nem akarsz
  Ismerni, hogy Jolé, Eurytos magzata?

LICHAS.

  Kinek mondám? Ki az, honnan jő, hol van az,
  Ki bizonyságot merne tenni ellenem?

HIRMONDÓ.

  Akárhány polgár. Trachis nyilvános terén
  Saját ajkadról hallá ézt nagy néptömeg.

LICHAS.

  Igy mondám hallomásból; ám hirt hordani
  S határozottan szólni – két külön dolog.

HIRMONDÓ.

  Miféle hirt? Nem esküvéssel állitád,
  Hogy e leányt mint Herakles nejét hozod?

LICHAS.

  Én, mint nejét hozom! Az istenekre, mondd
  Kedves királyném, kicsoda ez idegen?

HIRMONDÓ.

  Oly ember, a ki hallá tőled, hogy e lány
  Kedvéért dőlt meg a város; nem Lydia
  Okozta pusztulását, csak a szerelem.

LICHAS.

  Kergesd el ezt az embert, oh úrnőm! Hiszen
  Őrülttel nem fecseghet józan férfiú.

DEJANIRA.

  Nem, Zeusra, a ki Oeta erdős ormain
  Szór villámot – ne titkolj tőlem semmit el.
  Hisz nem hitvány asszonyhoz intézed szavad,
  Ki ne ismerné emberek természetét,
  Hogy egyben mindig nem találnak örömet.
  Mind esztelen, ki Erossal csatára száll,
  Bajvívóként kezét emelve ellene;
  Hisz istenek felett is győz, ha kedve jő;
  Győzött felettem is, miért ne másokon?
  Botorság volna kárhoztatnom férjemet
  E szenvedély miatt, mely keblét égeti,
  Vagy e leányt, ki semmit el nem követett,
  Mi szégyent hozna rá, vagy bánatot reám.
  Távol van tőlem! De hazudni ha talán
  Gazdád tanitott, nem szép dolgot tanulál;
  Ha meg te voltál tenmagadnak mestere,
  Úgy jó óhajtván lenni, rosszként állsz elő.
  Mondd hát ki hímezés nélkül az igazat,
  Szabad emberre szégyen a hazug neve.
  Ne is reméld, hogy eltitkolhass valamit;
  Mert soknak elmondád, kitől meghallhatom.
  Ha félelem tart vissza, nincs reá okod,
  Hisz a bizonytalanság jobban gyötrene.
  Mi bajt okozhat a valót meghallanom?
  Nem szeretett-e sok más nőt már Herkules?
  És egyikét sem érte tőlem bántalom,
  Sem rossz szó e miatt; bizonynyal erre sem
  Száll haragom, bármily forrón szeresse őt;
  Sőt inkább szánalommal nézek rá, hiszen
  Szépsége volt az, mely megrontá életét,
  S szülőföldét feldúlta és rabbá tevé
  Szándéka ellen. Ámde hagyjuk a maga
  Útjára ezt. De téged intelek: lehetsz
  Mindenkihez csalárd, de engem meg ne csalj.

KAR.

  Fogadd a jó szót, úgy panaszra ellene
  Nem lesz okod, s kiérdemled hálámat is.

LICHAS.

  Látom kedves királyné, nem vagy oktalan,
  És ember dolgát embermódra fontolod:
  Elmondok hát mindent, semmit sem titkolok.
  Valóban úgy van, mint ez ember állitá.
  Forró szerelmi lángra gyúladt egykoron
  E lányért Herakles, s miatta verte le
  Oechaliát, szegény hazáját, fegyvere.
  S ezt ő (mert meg kell adnom, a mi illeti)
  Nem titkolá s titkolnom nem parancsolá;
  Én voltam, oh királyné! a ki vétkezém,
  Rettegvén ily beszéddel kebled gyötreni, –
  A bűnös én valék, ha bűnnek tartod ezt.
  És most, hogy mindent, a mi történt, megtudál:
  Férjednek úgy mint tenmagadnak kedveért,
  Légy e leányhoz jó szivvel, s miként előbb
  Beszéltél róla, tartsd meg állandón szavad.
  Mert őt, ki hős karjával minden mást legyőz,
  Legyőzte e leány szerelme teljesen.

DEJANIRA.

  Ez szándokom, s a meglevő bajt nem fogom
  Sulyosbbá tenni istenek ellen való
  Haszontalan küzdéssel. Térjünk vissza most
  A házba, hogy átadjam izenetemet,
  S ajándokáért, mint illik, viszont az én
  Ajándokom; üres kézzel nem volna szép
  Távoznod, a ki nagy csapattal érkezél.

(Dejanira és Lichas a palotába mennek. A hirmondó másfelé távozik. A kar
egyedül marad.)

KAR.[26]

_Első versszak._

  Örökös diadal koszorúzza dicső Kypris fejét.[27]
  Nem hozom fel
  A nagy isteneket, se miként szedi rá Kronosfiát,
  Sem komor éjjeli Hadest,
  Sem Poseidont, földeket a ki remegtet.[28]
  Ám Dejanira kezéért
  Mi dühös viadal vala ketteje közt!
  Mi szörnyü küzdelemre keltenek
  A csatatér fövényén.

_Második versszak._

  Achelóos az egyik, alakja bikáé, szarva nagy,
  Négy a lába,
  S rohan Oenia tájairól;[29] s a ki szembe száll vele,
  Bakchosi Theba felől jő,
  Rázva kézíját, gerelyét s buzogányát:
  Zeus fia ő. Az aráért
  Vadul összerohannak a tér közepén;
  S a harcz birája Kypris egyedül,
  Nászöröm alkotója.

_Végdal._

  Felharsan az öklök és íj zaja most,
  Egyben megrecseg a bika szarva;
  Birkózva egymást
  Átölelik, dühösen összecsapódnak
  Homlokaik, nyög a két mell.
  S távol halmon ül a
  Szép, gyöngéd menyasszony,
  Várva a hőst, várva vőlegényét.
  E harcz felől anyjaként beszélek.
  Kisirt szemekkel, kesergve várt ott
  A szűz, a harczi díj,
  Elszakadva e nyomban anyja
  Mellől, árva üszőként.

(Dejanira lopva jő a palotából).

DEJANIRA.

  Mig a fogoly leányokhoz búcsúszavát
  Intézi vendégünk a házfalon belül,
  Titokban hozzátok siettem, kedvesim,
  Hogy elbeszéljem, mit készite két kezem,
  S előttetek sirassam szenvedésemet.
  Mert, úgy hiszem, nem szűzleány, de asszony az
  Kit felfogadtam, mint nagy terhet a hajós,
  Érzelmeim szégyenletes jutalmaul.
  És most egy ágyon ketten várunk ölelő
  Karokra. Igy fizet Herakles engemet,
  Ki mindig jónak és hűnek neveztem őt,
  És házát oly hosszú időn át őrizém.
  Bár nem tudok haragra gyúlni ellene,
  Ki oly gyakorta lett e kórnak rabja már;
  De mely nő volna képes, egy fedél alatt
  Lakozni ezzel, egy nászt osztva meg vele?
  Látom, miként nő ifjuságban e leány,
  És én miként fogyok; gyönyörrel néz a szem
  Nyiló virágra, hervadótól elriad.
  Félek hát, hogy Herakles név szerint uram
  Lesz bár, de férjül majd ez ifjabb birja őt.
  Hanem haragra gyúlni, mint mondám, eszes
  Nőhöz nem illik; s e bajon segiteni
  Módomban áll még. Halljátok hát, kedvesim:
  Elrejtve érczedénybe régen őrizem
  Egy ősi szörnyetegnek ős ajándokát,
  Mit ifjú lány koromban a halálra vált
  Szőrös mellű Nessos sebéből nyertem én.
  Karjával vitte át Evénos mély vizén
  Bérért az útazókat ő, sem evező,
  Sem csónak, sem vitorla nem kellett neki;
  Igy vitt át engem is, midőn atyám lakát
  Először hagytam el, mint Herakles neje;
  S hogy vállán űltem, a folyamnak közepén,
  Hozzám nyult vakmerő kezével; én nagyot
  Sikolték, s gyorsan megfordulva Zeus fia,
  Rálőtt szárnyas nyilával. Keblét érte ez,
  És átszegzé süvöltve tüdejét. A szörny
  Igy szóla haldokolva: «Halld ősz Oeneus
  Leánya, kit legvégsőnek szállitok át,
  Szolgálatomból hasznod lesz, ha szót fogadsz.
  Ha az aludt vért sebeimből felfogod,
  Hol a lernæi hydravérnek fekete
  Mérgébe mártott nyilhegy érte keblemet:[30]
  Herakles szivét azzal megbűvölheted,
  Hogy bárminő asszonyra vessen is szemet,
  Jobban mint téged ne szeresse azt soha.»
  Megemlékezve erről most, oh kedvesim!
  (Mert házamban tartám azóta zár alatt,)
  Bekentem ezt a köntöst, nem feledve el,
  Mit életében monda. Meg van téve már.
  Boszorkánysághoz bár nem értek, és nem is
  Akarnék érteni, s ki igy tesz, gyűlölöm:
  De hogy ha ily varázs által legyőzhetem
  E lányt s Herakles szivét megbűvölhetem:
  A munka kész, ha csak nem látszik vakmerő
  Dolognak ez; s ha mégis, – felhagyok vele.

KAR.

  Ha van bizalmad abban, a mit készitél,
  Nekünk nem látszik oktalannak szándokod.

DEJANIRA.

  Bizalmamat csak véleményre épitem,
  Próbára még nem tettem erejét soha.

KAR.

  De a tudásra tett kell: kisérlet hiján
  Tudásod is csak látszat lesz és nem való.

DEJANIRA.

  Megtudjuk nemsokára; ime már kijött
  A házból Lichas: útazása gyors leszen.
  Csak el ne áruljátok titkom. A homály
  Megment a szégyentől, tégy bár szégyenletest.

(Lichas kiséretével jő a palotából.)

LICHAS.

  Parancsolj Oeneus leánya mit tegyek?
  Hosszú időre nyúlt már késedelmem itt.

DEJANIRA.

  Hisz épen ebben jártam, Lichas, mig te benn
  Az idegen leányokkal beszélgetél;
  Vidd hát férjemnek, mint kezem ajándokát,
  E finoman szőtt köntöst s add nevemben át.
  De átadván, mondd, a halandók közt előbb
  Mint ő, ne öltse ezt magára senki sem;
  Ne lássa ezt előbb a nap sugára sem,
  A szent oltár, az izzó tűzhely fénye sem,
  Mig nyiltan nem mutatja benne önmagát
  Az isteneknek a nagy áldozatnapon.
  Mert felfogadtam, hogyha látom egykoron,
  Vagy hallom boldog visszatértét, szentül e
  Köntössel ékesitni s mint új áldozót
  Új öltönyben mutatni isteneknek őt.
  Bizonyságúl vidd e gyűrű pecsétjegyét,
  Könnyen megismerhetni, s ő megismeri.
  Menj hát, s elsőnek tartsd eszedben e szabályt:
  Hirnök lévén, felesleges dolgot ne tégy:
  Hogy így az ő hálája egyesülve az
  Enyémmel, egyből kétszeres kegygyé legyen.

LICHAS.

  Ha biztosan viszem Hermes szolgálatát,[31]
  Ne félj, hogy a te dolgodban tegyek hibát;
  E szekrényt, ugy a mint van, átadom neki,
  Hiven hozzácsatolva, mit mondál, szavad.

DEJANIRA.

  Most elmehetsz már; hogy mily rendben állanak
  A házi dolgok, azt eléggé jól tudod.

LICHAS.

  Tudom s elmondom, hogy minden jó rendben áll.

DEJANIRA.

  Azt is tudod, saját szemeddel látva, mily
  Jó szivvel fogadám az idegen leányt.

LICHAS.

  Hogy láttán szivemet öröm ragadta el.

DEJANIRA.

  Mi mondandód van még? Félek, nehogy előbb
  Beszélj érette égő vágyaim felől,
  Mintsem megtudnád, vágy-e értem ő viszont?

(Dejanira a palotába, Lichas kiséretével másfelé távozik.)

KAR.[32]

_Első versszak._

  Kik ott a meleg haboknál,
  Szirteken s a rév mögött,
  Fenn laktok az œtai ormon, és ti ott a
  Melia öblénél,
  Az aranyijas szűz[33] partjain,
  Hol Hellas pyli dicső
  Tanácsa egybegyűle:[34]

_Első ellenversszak._

  Felhangzik a bájdalú síp
  Hangja köztetek hamar,
  Nem harczra riasztva, nem, egybefolyva zengő
  Isteni múzsával,
  Immár hazatér zsákmányival
  Zeus és Alkméne dicső
  Szülötte, hősi diszben:

_Második versszak._

  Tova tengereken, honát
  Elhagyva bolyonga egész nagy éven át, s hirt
  Nem adva váratott magára; ám szerelmes hitvesét,
  Szegény boldogtalan szegény szivét,
  Bánat gyötörte szüntelen;
  De most bőszült Ares bevégzé
  A munka napjait.

_Második ellenversszak._

  Legyen itt, legyen itt! Előbb
  Ne lelje helyét siető hajója révben,
  Mig el nem éri városunkat; erre térve a sziget
  Felől, mely látta áldozatjait:
  Jöjjön meg onnan e napon
  A balzsam gerjesztette vágygyal,
  A szörny tanácsaként!

(Dejanira jő a palotából.)

DEJANIRA.

  Oh asszonyok! mint félek, hogy tán messze is
  Mentem mindabban, a mit épen most tevék.

KAR.

  Mi történt, Dejanira, Oeneus gyermeke?

DEJANIRA.

  Én nem tudom; de rettegek, jó szándokom
  Nehogy nagy bajt hozzon fejemre csakhamar.

KAR.

  De csak nem most küldött ajándokod miatt?

DEJANIRA.

  Azért valóban! Nem tanácslom senkinek,
  Bizonytalan dologban bizni teljesen

KAR.

  Mondd el, ha mondható, mi az, mitől remegsz?

DEJANIRA.

  Olyasmi történt, mit ha nektek, asszonyok,
  Elmondok: hallatlan csodának vélitek.
  A bodros bárány tiszta gyapja, melylyel én
  A köntösön végig keném a balzsamot,
  Eltünt, de nem más által semmisitve meg
  Ott benn, hanem önnön magát emésztve fel,
  És elenyészett a kövön. De hogy egész
  Valójában megtudd, mi történt, halld tovább.
  A mit a szörny, a kentauros mondott nekem,
  Midőn a gyilkos nyíl átszegzé oldalát,
  Szót sem feledtem abból, nem, megőrizém,
  Mint érczlap eltörölhetetlen iratát;
  Ez volt a mit rendelt, s én mindent megtevék:
  A balzsamot a nap meleg sugárítól
  S tűztől megóva tartsam jól rejtett helyen,
  Mig friss kenésre nem használom iziben.
  Így tettem. S most midőn szükségem volt reá,
  Titkon szobámba vittem és fölkentem ott
  Gyapjúval, melyet enbárányomról vevék;
  Majd összehajtva, napsugártól mentesen,
  Mint tudjátok, szekrénybe rejtém a ruhát.
  De visszatérve olyant láttam, mit a szó
  Leirni nem tud, sem felfogni ember-ész.
  A gyapjat, melylyel fölkeném a balzsamot,
  Véletlenül oly helyre dobtam, hol a nap
  Sugára fénylett. S itt a mint fölmelegült,
  Egészen eltünt, elporlott a padlaton;
  Midőn tuskót reszel a fűrész vasfoga,
  Porát oly módon láthatod szétomlani.
  Ekként hevert a földön. Ám ott, hol feküdt,
  Tajtékzó hólyagok bugyogtak fölfelé,
  Miként ha Bakchos kékes szőlőfürtinek
  Kövér nedűjét a földön szétöntözik.
  S most nem tudom, mit véljek én boldogtalan!
  Mert látom, borzasztó tettet követtem el.[35]
  Miért lett volna hozzám jó indulatú
  A haldokló szörny, ki halálát okozám?
  Oh nem! Megsemmisitni vágyva gyilkosát,
  Hizelge csak nekem; s én későn ismerem
  Meg a valót, midőn már minden hasztalan.
  Mert hogyha nem csal sejtelmem, csak én vagyok
  Az, oh boldogtalan! ki meggyilkolja őt.
  Tudom, hogy Chiron isten is sebet kapott[36]
  E nyiltól, és mihelyt érinté a vadat,
  Tüstént elhulla mind; s e nyil ütötte seb
  Fekete vére hogy ne lenne gyilkoló
  Méreg férjemre is? Ah! bizton sejtem ezt.
  De föltevém, ha ő meghalna, úgy vele
  Együtt és egy csapással én is elveszek.
  Hiszen rossz hirben élni nem tud az a nő,
  Ki nem-rossz-voltát nagyra szokta tartani.

KAR.

  Veszélyes tettnél szükséges bár félni is,
  De a reményt ne vesd el, a mig vége nincs.

DEJANIRA.

  Gonosz tetteknél nincs oly sejtelmes remény,
  Mely a kebelbe bátorságot öntene.

KAR.

  De a boszú nem sujt le arra súlyosan,
  Ki szándék nélkül vétkezett; így vagy te is.

DEJANIRA.

  Nem igy beszél, kinek a rosszból rész jutott,
  Hanem csak az, kit otthon nem bánt semmi baj.

KAR.

  Jobb lesz a többi szót elhallgatnod, ha csak
  Fiad tudtára nem kivánod adni; itt
  Van ő, ki atyja nyomdokát keresni járt.

(Hyllos fellép.)

HYLLOS.

  Anyám! bár választhatnék e három közül:
  Volnál halottként sírba téve; vagy ha élsz,
  Nevezne más anyjának: vagy jobb érzetet
  Cserélnél, mint a milyen lakja kebledet.

DEJANIRA.

  Mit tett ily gyűlöltté előtted, oh fiam?

HYLLOS.

  Tudd meg tehát, hogy férjedet, kit én magam
  Atyámnak mondék, meggyilkoltad e napon.

DEJANIRA.

  Oh jaj! mi szó hagyá el ajkadat fiam?

HYLLOS.

  Oly szó, mely tetté vált. Mi egyszer létre jött,
  Ki volna képes nem történtté tenni azt?

DEJANIRA.

  Mit mondál, oh fiam? Mily ember oktatott,
  Ily iszonyú bűnnel vádolni engemet?

HYLLOS.

  Nem idegen nyelv mondá, enmagam saját
  Szememmel láttam atyám szörnyű kínjait.

DEJANIRA.

  De hol találtad őt, hol álltál oldalán?

HYLLOS.

  Mindent elmondok hát, ha tudni akarod.
  Hogy elpusztítá Eurytos nagy városát,
  Győzelmi jellel és zsákmánynyal gazdagon,
  Kenæon tengermosta hegyfokára ért
  Eubœa földén, hol Zeusnak, ki atyja volt,
  Oltárt emelt s lombos ligettel övezé;
  Vágyó örömmel itt láttam először őt.
  A mint nagyszámú áldozatra készüle,
  Megjött hazulról Lichas, házi hirnökünk,
  Hozván ajándokod, a gyilkoló ruhát;
  Magára öltve ezt, kivánatod szerint,
  Előbb kiválasztá a préda legjavát,
  Tizenkét ökröt vágva; aztán összesen
  Minden fajú baromból százat áldozott.
  Kezdetben a szegény jó kedvvel végezé
  Imáját, örvendezve ékes köntösén;
  De hogy a gyantás ágak és az áldozat
  Tüzéből fellobbant a véres lángözön,
  Izzadtság tört ki bőrén, testéhez ragadt
  A köntös, mintha művész vonta volna fel
  Minden tagjára, s a vonagló fájdalom
  Átmetszé csontjait; majd mint a gyilkoló
  Kigyónak mérge marta megtört tagjait,
  Reá kiálta ekkor a boldogtalan
  Lichasra, a ki bűnödben nem osztozott:
  Mily álnoksággal[37] hozta hozzá e ruhát?
  Nem tudva semmit e szerencsétlen, csak azt
  Mondá: ajándokod úgy hozta, mint adád.
  Ezt hallva fájdalmában, a mint a kinos
  Vonaglás át meg áthatotta tüdejét,
  Lábcsuklójánál megragadta hirtelen
  Amazt, s a hullámverte sziklához dobá;
  Széttört agyából és keresztül fürtjein
  Vérrel vegyest ömölt ki a fehér velő,[38]
  És az egész nép szánakozva jajgatott
  Ennek halálán és amannak kínjain;
  De közelébe lépni nem mert senki sem.
  Mert majd a földön fetrengett, majd felszökött;
  Ordítva, bőgve; szirtek, Lokris[39] ormai
  Viszhangoztak reá s Eubœa hegyfoka.
  A sok vonaglás végre megtöré szegényt,
  Elbágyasztá a sok keserves jajgatás,
  Átkozva gyászos ágyadat, boldogtalan,
  Átkozva Oeneus nászát, melynek élete
  Irtózatos megrontását köszönheté:
  Felnyitva ekkor ködtől fellegzett szemét,
  A nagy tömegben észre vett engem, fiát,
  Ki ott zokogtam; rám nézett s megszólíta:
  «Oh! jer közel fiam, gyötrelmimtől ne fuss,
  Habár halálom által halnod kellene.
  Vígy innen engem el; legjobb lesz, vígy oda,
  Hol emberek közül ne lásson senki sem;
  Ha szánalommal vagy hozzám, minél előbb
  Vigy el e földről, hogy ne itt haljak meg én.»[40]
  Parancsát téve csónakot vevénk, s reá
  Helyezve, sok baj közt e földre érkezénk,
  Míg ő kínjában ordított. Megláthatod
  Tüstént, vagy élve, vagy végsőt lehelve ép’.
  Ime, anyám! ezt terveléd s tevéd atyám
  Ellen te, hogy büntessen érte boszuló
  Diké s Erinnys! Ezt kivánom, ha jogos.
  S jogos bizonynyal, mert te adtál rá jogot,
  Meggyilkolván az emberek legjobbikát,
  Kihez hasonlót nem látsz többé itt soha.

(Dejanira a palotába megy.)

KAR.

  Mért távozol hallgatva? Nem tudod, hogy a
  Vádló szemében vallomás a hallgatás?

HYLLOS.

  Hagyjátok menni. Kedvező szél hadd vigye
  Minél előbb; ne lássa többé őt szemem.
  Mit ér hiún ragyogni az anya díszes
  Nevével, hogyha nem cselekszik anyaként?
  Menjen hát örvendezve; s jusson részeül
  Oly élvezet, minőt atyámnak szerze ő! (El.)

KAR.[41]

_Első versszak._

  Látjátok, oh lányok! hogy az isteni szó
  Ős jóslata mily sietéssel
  Teljesíti, mit kimondott:
  Ha beköszönte tízen felül a második vetés,[42]
  Élete műveinek, keserű fáradalminak
  Zeus fia végit éri; és valóban
  Teljesül im a végzet.
  Mert kit a halál vett el,
  Soha se’, soha se’ gyötri azt a munka többé.

_Első ellenversszak._

  Hiszen ha álnok végzete átövezé
  Véres szövetével a szörnynek,
  S tomporához ért a méreg,
  Mit a halál szüle és gyarapított a hydratest:
  A mai napon kívül ah! hogyan érne más napot,
  Kit kebelére zárt a szörnyű sárkány?
  S a fekete fürtös szörny
  Csalfa szava, mint gyilkos
  Tövis, ereiben össze-vissza járja vérét.

_Második versszak._

  Nem igy érté ezt a szegény,
  Sem a szörnyü veszélyt, mit a csalfa tanács fedett,
  Nem sejté ő; de látta remegve
  Romba dőlni biztosan
  Házának üdvét új nászi kötés után.
  Hajh! sóhaja száll immár,
  Hajh! öntözi orczáját
  Friss harmata könnyének.
  Immár kiderült, mily veszedelmet hoza rá
  A siető végzet.

_Második ellenversszak._

  A könyek forrása kitört;
  Iszonyú nyavalyája – nagy istenek! – elfogá
  Zeus szülöttét; nem érte az ellen
  Keze soha ily keményen őt.
  Oh hadvezérlő gyászos kelevéz, miért
  Hozta e leányt győző
  Harczod a vihar szárnyán
  Oechalia ormáról?
  Kypris keze volt, mely diadalmadra segélt,
  Ő vezeté mindezt.

(A palotában jajgatás hallatszik.)

FÉLKAR.

  Eszemen vagyok-e? Való, a mit hallok?
  Mi siránkozás tölti be a palotát?
  Mit mondok?

FÉLKAR.

  Tisztán hallatszik, ámde szivet szaggatón
  A jajgatás; új baj szülője lett e ház.

(A dajka fellép.)

FÉLKAR.

  Tekintsd ez
  Agg nőt, sötéten, felhős arczczal jő felénk,
  Bizonynyal új dolog felől hoz hírt nekünk.

DAJKA.

  Ah gyermekim! mily nagy bajoknak kezdete
  Volt az ajándék, melyet Herakles kapott.

KAR.

  Mily újabb bánatot jelentesz, oh öreg?

DAJKA.

  Ah! mozdulatlan lábbal Dejanira már
  Megtette életében a végső utat.

KAR.

  De csak nem mint halott?

DAJKA.

  Mindent hallottatok.

KAR.

  Meghalt tehát szegény?

DAJKA.

  Másodszor hallhatod.

KAR.

  Szegény, oh a szegény! Tudod-e mily halála volt?

DAJKA.

  Iszonyú a csapás, mely érte.

KAR.

  Asszony! oh minő
  Csapás ölte meg?

DAJKA.

  Önnön magát sujtotta.

KAR.

  Mily őrület, mily láz veré
  Ah! keblébe a bősz csapást?
  Halálhoz új halált miként
  Adhata ő egyedül?
  Mi vezette kezét?

DAJKA.

  Keblét a gyilkoló vas érte.

KAR.

  S te láttad, szegény, e borzalmat?

DAJKA.

  Bizonynyal láttam, mert ott álltam oldalán.

KAR.

  Ki volt? Mint tevé? Szólj!

DAJKA.

  Önnön kezével hajtá végre önmagán.

KAR.

  Mi szó ez?

DAJKA.

  Valóság.

KAR.

  Ah az új, ah az új ara mily
  Iszonyú harag boszúját
  Hozá e födélre!

DAJKA.

  Valóban; ah! de mint szánnád még akkor őt,
  Ha szemtanúként láttad volna, mit mívelt.

KAR.

  És mindezt gyönge női kéz mivelheté?

DAJKA.

  Borzasztó módon. Hallgass meg és légy tanúm.
  Midőn a házba visszatért magányosan,
  És látta gyermekét, a mint ágyat vetett
  Az udvaron s aztán atyjához készüle:[43]
  Elrejtezett, hol nem láthatta semmi szem,
  S az oltár mellett összerogyva, hangosan
  Keserge árvaságán, s bármi tárgyhoz ért,
  Mit azelőtt használa, egyre zokogott.
  Majd fel s alá bolyongva a szobák során,
  Ha látta kedves házi népe egyikét,
  Rá néze és sírásban tört ki a szegény,
  Átkozva gyászos sorsát, hogy gyermektelen
  Leend ezentúl összerombolt létele.
  Hogy ez kissé lecsillapúla, hirtelen
  Herakles násztermébe látom törni őt.
  Látatlanúl árnyékba álltam, meglesém,
  Mit lesz teendő; és látom, hogy asszonyunk
  Herakles ágyát szőnyeggel teríti le.
  Megtéve ezt a munkát, gyorsan felszökött
  Az ágyra és ledőlt a nászlak közepén.
  Kitörtek aztán újra forró könyei,
  S így szóla: Oh én ágyam, oh én nászlakom!
  Isten hozzád örökre, nem fogadsz soha
  Többé szerelmes nőként falaid közé.
  Ezt mondva, lázas kézzel megragadja és
  Letépi öltönyét kebléről, hol arany
  Kapocs kötötte össze; meztelen hagyá
  Egész baloldalát s balkarját is vele.
  És én a mint erőm engedte, elfuték,
  Fiának tudtul adni anyja szándokát.
  De mig mi erre és amarra futkosánk,
  Szivén keresztül kétélű kardot döfött
  Keblébe ő; hozzája érve, így lelők.
  Ezt látva, jajgatásban tört ki a fiú.
  Most érté, hogy haragja volt e tett oka,
  Későn hallván a házi néptől, hogy a szörny
  Szavára járt el anyja akaratlanul.
  Nem szűnt meg ekkor a boldogtalan fiú
  Szemében a köny, ajkain sem a nyögés;
  Csókokkal árasztá el anyját, és szivét
  Erősen szivéhez szorítván jajgatott,
  Hogy oly hamis váddal meré illetni őt;
  S hogy kettős árvaságra jut most élete,
  Atyát, anyát egyszerre vesztve egy napon.
  Im ez történt itt. Balga hát mindaz, ki két
  Vagy tán több napra mer számolni biztosan;
  Holott a holnap addig nem tulajdona,
  Mig boldogul le nem futott a mai nap. (El.)

KAR.[44]

_Első versszak._

  Ki az, kit először sirathatok?
  Ki az, kit utoljára hagyhatok?
  Merre tekintsek én szegény?

_Első ellenversszak._

  Itt látom a házban az egyiket,
  Ott várom epedve a másikat,
  Innen is, onnan is halál.

_Második versszak._

  Bár kelne minél előbb
  E ház felől erős karú fuvallat,
  És vinne messze, messze innen engemet,
  Hogy meg ne öljön iszonyú
  Félelmem a pillanatban,
  Zeus fiát ha látom itt;
  Mert rettenetes gyötrelmeivel
  Immár közelegni hallom.
  Vért fagyaszt e látvány!

_Második ellenversszak._

  Nincs messze a fájdalom,
  Mit hirdeték kesergő csalogányként:
  Im idegen csapat közelg e hely felé.
  Mint hozza őt! Mi csendesen
  Jő, mily szomorúan erre,
  Mintha volna jó barát.[45]
  Jaj! Karjaikon van, szótalanul!
  Ah! mit hihetek? Halott-e?
  Vagy csak álmot alszik?

(Több férfi hozza Heraklest; a menetet egy aggastyán vezeti. Hyllos
szembe jő velök a palotából.)

HYLLOS.

  Oh jaj nekem, jaj!
  Te miattad atyám, oh jaj nekem!
  Mit tegyek? Mibe fogjak én? Jaj, jaj!

AGGASTYÁN.

  Csendesen, fiam, ne költsd fel
  Dühszállta atyád rettenetes kínjait:
  Mert élve pihen még. Zárd le tehát
  Ajkadat.

HYLLOS.

  Mit szólsz öreg? Él még?

AGGASTYÁN.

  Álmát el ne riaszd, mely befogta szemét,
  Ébredése gyötrelem lesz,
  Mert vele ébred
  Baja, oh fiam!

HYLLOS.

  Ah! eszemet veszi már
  A reám nehezült iszonyú sors.

HERAKLES.

  Oh Zeus!
  Mily földre juték? Kik ezek körülem?
  Hol fekszem e nem pihenő kínok
  Közepett? Oh én boldogtalan!
  Ah! újra mar a gonosz, jaj![46]

AGGASTYÁN (Hilloshoz).

  Ime ládd, mondtam, a némaság
  Tanácsosabb lett volna, míg igy
  Szempilláiról
  Elűzéd álmát.

HYLLOS.

  Oh! de ha nem bírom
  Hallgatva tekinteni kínját.

HERAKLES.

  Oh! Kenæon szirtoltára,
  Mi dicső volt rajtad áldozatom,
  S mi jutalmat adál nekem! Oh Zeus!
  Mily szörnyű gyalázatba sújtál!
  Oh vajha szemem soha ormaidat
  Ne látta volna! Nem érzeném úgy
  E kiirthatatlan gyötrelmeket.
  Hol van az orvos, hol van a varázsló,
  A ki e kínokat oltaná,
  Ha Zeus nem nyújtja segélyét?
  Mint várhatnék e csodára!
  Ah, ah!
  Hagyjatok engem aludni, nyomorultat,
  Hagyjatok engem aludni, szegényt;
  Hol érsz hozzám, hova fektetsz?
  Hisz ez öl, hisz ez öl!
  Pihenő kínom is felébredett.
  Megragadott immár, jaj! jaj! tagom égeti újra!
  Mely haza szült titeket, hálátlan hellasi népség?
  Hányszor adám éltem, boldogtalan én, e hazáért,
  Tengeren, erdőben; s most nincs itt köztetek egy sem,
  Ki a beteg kínját tűzzel, dárdával eloltsa?
  Ah, ah!
  Senki se’ vágja hát le fejem s vele
  Gyűlölt életemet? Jaj, jaj!

AGGASTYÁN.

  Oh ki e férfiunak fia vagy! nem birja erőm már
  Ezt a nehéz munkát; jer, tartsd velem őt. Szemeim tán
  Jobban felfedik a gyógyszert.

HYLLOS.

  Ime felfogom őt már;
  Oh de szerem nincsen, mely kínjait oltani tudná,
  Itt sem, a házban sem! csak Zeus adhat segedelmet.

HERAKLES.

  Oh hol vagy, hol fiam?
  Jöjj ide, jöjj ide, nyújtsd kezedet, segíts!
  Ah! ah! jaj! jaj! átok!
  Rám rohan, rám rohan újra
  Iszonyú kínom,
  A halálos, az olthatatlan kór.
  Oh Pallas, Pallas! gyötrelmeit érzem ujonnan.
  Gyermekem, oh szánj meg, vond ki szeplőtlen aczélod,
  Üsd vele torkomat át; gyógyítsd meg bősz nyavalyámat,
  Melyet anyád gyújtott; hogy látnám őt is elesni,
  Úgy a miként, a miként engem sújt! Jószivű Hades,
  Isteni Zeus-testvér,
  Küld a halált, a halált, hogy elaltassa
  Kínjaimat tüstént!

KAR.

  A borzadás fog el, ha látom, kedvesim,
  A fájdalmat, mely ily dicső hőst így gyötör.

HERAKLES.

  Oh mennyi munkát bírt már el vállam s karom,
  Veszélyes munkát, mit kimondni is nehéz!
  De annyi szenvedésre sem Zeus hitvese,
  Sem ellenséges Eurystheus nem juttatott,
  Mint Oeneus hitszegő leánya, e ruha
  Csalárd hálóját vetve rám, mit furiák
  Szőttek, hogy elveszítsék éltemet vele.
  Mert oldalomhoz nőtt s lemarta húsomat,
  Beszívódott tüdőmig és kiszárítá
  Az éltető eret; kiszopta véremet,
  Fölette, szétroncsolta testem tagjait,
  Rejtélyes lánczként fogva át oldhatlanul.
  Nem harczi dárda tette ezt, nem földszülött[47]
  Órjások serege, sem vad szörnyek ereje,
  Nem Hellas, nem barbár hazának férfia,
  Sem más hon, melyen tisztogatva áthaték;
  Nem, asszony volt az, és nem hősi férfiú,
  Ki kard nélkül meggyilkolt engem egymaga.
  Oh én fiam! légy méltó és igaz fiam,
  Ne tartsd nagyobbra nálam rossz anyád nevét.
  Ragadd ki tenkezeddel a födél alól
  Szülő anyádat s add kezembe, hadd tudom,
  Kinek fájdalma gyötri inkább lelkedet,
  Enyém-e vagy övé, ha boszúm széttöri.
  Menj, oh fiam, s merd tenni ezt; szánj engemet,
  Kit szán mindenki; mert miként ifjú leány
  Sirok kínomban; nincs ember, ki mondaná,
  Hogy sírni látott volna engem azelőtt;
  Sóhaj nélkül viseltem mindig én a bajt.
  De most asszonynyá tett a kín, boldogtalant
  Lépj közelebb atyádhoz, állj mellém fiam,
  Tekintsd saját szemeddel, mennyit szenvedek.
  Im fölemeltem tagjaimról a mezet,
  Nézzétek hát mindnyájan gyötrött testemet,
  Nézzétek, én szegény mi nyomorult vagyok.
  Jaj, jaj, gyötrelem, oh jaj!
  A kín megint éget már, újra átnyilal,
  És tomporomba hat; a gyilkos nyavalya
  Nem enged megpihenni pillanatra sem.
  Oh nagy Hades, ragadj el!
  Zeus tüze, sujts fejemre!
  Csóváld meg, oh isten, felettem, s küld le rám
  Villámodat, atyám![48] Mert újra megrohan,
  S növekvő dühvel mardos. Oh kezem, kezem,
  Oh hátam, mellem és ti kedves karjaim!
  Ti vagytok hát valóban, melyek egykoron
  Elpusztíták Nemea szörnyű honosát,
  A hozzáférhetetlen arszlánt,[49] pásztorok
  Ijesztő rémét; Lerna hydráját: a két
  Természetű vad szörnyek dúló seregét,
  A szemtelen s erőszakos kentaurokat;
  És Erymanthos vádját; meg a föld alatt
  Hades háromfejű ebét, az iszonyú
  Echidna kölykét; és a sárkányt, mely a föld
  Végső határán aranyalmát őrizett?
  Ezernyi más küzdelmet izlelék meg én,
  S kezemből nem birt senki győzedelmi jelt.
  De most minden tagom megtörve, testemet
  Szétmarczangolta láthatatlan kór keze,
  Ki a legjobb anyának viselem nevét,
  Kinek nemzője Zeus volt, a csillaglakó.
  De tudjátok meg ezt: bár semmivé levék,
  Bár lábam sem bir: így is megtorlást veszek
  Azon, ki ezt tevé. Hadd jöjjön hát elő,
  Tanulja meg s hirdesse a világ előtt,
  Hogy élve, halva a gonoszt megbüntetem.

KAR.

  Szegény Hellas! mily gyászba látom arczodat
  Borulni, ha e hősödtől megfosztanak.

HYLLOS.

  Megengedvén, hogy válaszoljak, oh atyám!
  Bajod daczára hallgass meg hát csendesen.
  Nem kérek tőled semmit, a mi jogtalan.
  Figyelj reám, s ne égjen benned úgy a düh,
  Miként a kín gyötör; mert máskép nem tudod,
  Miért vágyódol s mért boszankodol hiún.

HERAKLES.

  Mondd el hamar mondandód s hallgass; kínjaim
  Között nem értem én e szószátyárkodást.

HYLLOS.

  Anyámról óhajtok beszélni, mostani
  Sorsáról, s hogy nem vétkezett szándékosan.

HERAKLES.

  Oh te gonosz! fülemnek hallatára mersz
  Anyádról szólni, ki meggyilkolá atyád?

HYLLOS.

  Olyan történt, miről hallgatni nem szabad.

HERAKLES.

  Bizonynyal nem szabad arról, mit vétkezett.

HYLLOS.

  Nem így fogsz ám arról beszélni, mit ma tett.

HERAKLES.

  Beszélj; de őrizkedjél rossznak látszani.

HYLLOS.

  Beszélek; most ölé meg gyilkoló keze.

HERAKLES.

  Ki ölte meg? Csodát jelent baljós igéd?

HYLLOS.

  Önnön magát ölé meg, nem más kéz tevé.

HERAKLES.

  Hah! mért nem sujthatá karom le jog szerint?

HYLLOS.

  Ha mindent megtudsz, majd lecsillapul dühöd.

HERAKLES.

  Nagy szóba kezdél; szólj tehát, mint érted ezt?

HYLLOS.

  Egy szóval mondom: jót akarva vétkezett.

HERAKLES.

  Hogyan, gonosz! atyád’ megölve jót akart?

HYLLOS.

  Látván az új nászt, bűvös szerrel akará
  Szerelmedet megóvni, s ebben tévedett.

HERAKLES.

  S ki volt a nagy varázsló Trachis népe közt?

HYLLOS.

  A kentaur Nessos vette rá hajdan, hogy ily
  Varázslat által gyújtsa fel szerelmedet.

HERAKLES.

  Oh jaj nekem szegénynek, végórám ütött!
  Elvesztem, elvesztem, nincs már számomra fény!
  Jaj, jaj, most érzem teljesen balsorsomat!
  Menj, oh fiam! mert nincsen többé már atyád;
  Menj s hivd elő testvérid összes fajzatát,
  Boldogtalan Alkménét is, ki hasztalan
  Lett Zeus nejévé; hadd hallják a jóslatot
  Éltem végéről, melyet ah! jól ismerek.

HYLLOS.

  Anyád nincs már itt, más tanyára távozott,
  Tiryns a parti város lett lakó helye;
  Nehányát gyermekidnek elvivé oda
  Nevelni, és a többi Thebában lakik;
  Hanem mi, kik jelen vagyunk, atyám, ha kell
  Szolgálatodra állunk; szólj hát, mit kivánsz.

HERAKLES.

  Figyelj tehát szavamra, s mutasd meg azt,
  Hogy méltó vagy magad fiamnak mondani.
  Atyám igéje rég megjósolá nekem,
  Hogy élő lény kezéből nem jő rám halál,
  Hanem csak attól, a ki Hadest lakja már.
  És most a szörnyeteg kentaur, az isteni
  Jóslat szerint, elvette holtan éltemet.
  De mondok nektek még egy újabb jóslatot,
  Mely úgy szól, mint a régi, s egyenlő vele;
  A hegylakó vad sellek[50] szentelt erdején
  Atyám soknyelvű tölgyéről hallottam ez
  Igét, s felírtam minden szót, mit jósola:
  Hogy a jelen napokban megjő az idő,
  Mely a reám szabott súlyos munkák alól
  Felszabadít. Boldogságot reméltem én;
  Pedig mit igért nem más volt, mint a halál:
  Mert szenvedés nem éri már a holtakat.
  Tisztán beteljesülvén minden, oh fiam,
  Légy újra hű segédem abban, mit teszek,
  S ne várd, hogy zordonabb szavakkal intselek;
  Kövesd önként parancsomat, s törvényedül
  Válaszd a legszebbet: fogadd atyád szavát.

HYLLOS.

  Bár reszketés fog el szavadra, oh atyám!
  De teljesítem mindenben parancsodat.

HERAKLES.

  Nyujtsd jobbodat hát mindenek előtt nekem.

HYLLOS.

  Miért kivánsz e hittel kötni engemet?

HERAKLES.

  Nem nyújtod iziben, nem fogadod szavam?

HYLLOS.

  Im jobb kezem, nem mondok ellent semmiben.

HERAKLES.

  S most Zeus atyám fejére mondd el esküdet.

HYLLOS.

  Nem mondod azt is, eskümet mire teszem?

HERAKLES.

  Esküdjél arra, hogy parancsom megteszed.

HYLLOS.

  Im esküszöm, hatalmas Zeus legyen tanúm.

HERAKLES.

  S ha esküdet nem tartod, átkozd el magad.

HYLLOS.

  Megtartom; s ha megszegném, átkozott legyek.

HERAKLES.

  Isméred Oeta ormát, Zeusnak szent helyét?

HYLLOS.

  Ismérem, sokszor áldozék e hegytetőn.

HERAKLES.

  E csúcsra vidd fel tenkezeddel testemet,
  Kisérjenek kiválasztott barátaid;
  Halmozd máglyába mélygyökű tölgy ágait,
  Vágj hozzá vad olajfa törzséből sokat,[51]
  És a magas máglyára tedd rá testemet;
  Fogj azután égő fenyő szövétneket
  S gyújtsd meg vele. Vigyázz, ne érje semmi köny;
  Sirás, sóhajtás nélkül tedd meg, ha ugyan
  Méltó fiam vagy; mert ha nem, az alvilág
  Mélyéből is üldözni fognak átkaim.

HYLLOS.

  Oh jaj, atyám, mit mondasz? Mit bízál reám!

HERAKLES.

  A mit tenned kell. És ha nem, keress atyát
  Másutt, ne mondd többé fiamnak magadat.

HYLLOS.

  Jaj, újra jaj! Mily tettre hívsz fel, oh atyám?
  Hogy éltedet vegyem, hogy gyilkosod legyek?

HERAKLES.

  Nem arra; ám hogy meggyógyítsad kínomat,
  Hogy fájdalmimnak légy egyetlen orvosa.

HYLLOS.

  Mint gyógyítnám meg tűzhalállal testedet?

HERAKLES.

  Ha ettől borzadsz, tedd a többit legalább.

HYLLOS.

  A hegyoromra felszállítlak szivesen.

HERAKLES,

  A máglyát is felhalmozod, mint rendelém?

HYLLOS.

  Ha csak nem kell, hogy enkezemmel érjelek;
  A többit megteszem fáradhatatlanul.

HERAKLES.

  Ez is elég lesz; ám e nagy szolgálatot
  Tetézd csekélyebb szivességgel kedvemért.

HYLLOS.

  Legyen bár legnagyobb, örömmel megteszem.

HERAKLES.

  Eurytos ifjú lányát nemde ismered?

HYLLOS.

  Ha nem csal sejtelmem, Jolé felől beszélsz.

HERAKLES.

  Felőle. Ezt kötöm szivedre még, fiam:
  Ha elhunytommal híven emlékszel reám,
  S eszedbe jut az eskü, mit nekem tevél,
  Vedd nőül e leányt; fogadd atyád szavát;
  Az emberek közül ne birja senki azt,
  Rajtad kívül, ki oldalam mellett feküdt.
  Ágyát te vedd magad gondodba, oh fiam!
  Fogadj szót. Hisz’ ki nagy dologban engedél,
  Csekélységben daczolva feldúlnád kegyem.

HYLLOS.

  Oh jaj! betegre vészthozó bár a harag;
  De mint viselhető el ilyen gondolat?

HERAKLES.

  Úgy szólasz, mintha nem akarnád tenni ezt.

HYLLOS.

  Ki választhatná e leányt, ki egyedül
  Hozá anyámra a halált s reád e kórt,
  Mely most gyötör; ha csak nem szállta meg gonosz
  Szellem? Haljak meg inkább én is, oh atyám!
  Mint elvegyem legrosszabb ellenségemet.

HERAKLES.

  Ez ember, a mint látom, végső perczemet
  Sem tartja tiszteletben; ám az istenek
  Átkozzanak meg, ha nem fogadod szavam.

HYLLOS.

  Ah! látom, tüstént elfog már a szörnyű kór.

HERAKLES.

  Igen, te ébreszted föl alvó kínomat.

HYLLOS.

  Szegény fejem, mi bősz kétségek gyötrenek!

HERAKLES.

  Mért nem hallgatsz rá, a ki adta éltedet.

HYLLOS.

  Gonoszságot tanuljak tőled, oh atyám?

HERAKLES.

  Az nem gonoszság, ha szivem vigasztalod.

HYLLOS.

  Valóban ezt parancsolod tehát nekem?

HERAKLES.

  Valóban ezt. Tanúim rá az istenek.

HYLLOS.

  Úgy megteszem, nem daczolok; az istenek,
  Látják, te rendeléd így. Nem fogok soha,
  Parancsod teljesítve, rossznak látszani.

HERAKLES.

  Jól végezéd; csatold hát hozzá, oh fiam,
  A gyorsaságot, melylyel a máglyára tészsz,
  Míg új görcs nem ragad meg s újabb dühroham,
  Előre gyorsan, fogjatok fel! Életem
  Végével kínjaimtól is megpihenek.

HYLLOS.

  Nem gátol semmi, hogy parancsod megtegyük,
  Hiszen te rendeled, s te kényszerítsz atyám!

HERAKLES.

  Fel, míg a kór meg nem ragad újra,
  Fel, erős, kemény lélek! zárd le vas
  Zabolával az ajkak jajszavait,
  Ne remegjen a szív, menjen örömmel,
  Hova kényszerű végzete hajtja!

HYLLOS.

  Vigyétek el, emberek, őt, s legyetek
  Elnézéssel azért, mit tenni fogok;
  Lássátok e gyászeseményben
  Zord szigorát az isteni kéznek.
  Atyja volt, fiának nevezé:
  S hidegen szemléli e szörnyű baját.

KAR.[52]

  A jövőt nem látja senki szeme;
  A mi megtörtént: gyász mi fejünkre,
  Szégyen övére,
  De a legkínosabb mindannyia közt
  A férfiúra, ki szenved.
  Ifjú lányka ne késsél már e helyen,
  A hol annyi halált és annyi nyomort
  Láttak e kurta időn szemeid.
  És ezt mind Zeus keze tette.



Jegyzetek.

1. Oeneus Aetolia királya volt; országához tartozott Pleuron városa,
mely az Euenos folyó mellett feküdt.

2. A folyam-isteneket vagy egészen bika, vagy bikafejű ember, vagy
emberfejű bika alakjában szokták jelképezni. Sophokles ezeken kívül a
sárkány alakját adja Achelóosnak, mi a folyam kigyózó csavarodásait
jelentheti.

3. Alkmene Elektryon, mykenei király leánya volt, s Zeustól szülte
Heraklest.

4. Midőn Herakles már megszületendő volt, Zeus megesküdött, hogy a fiú,
ki e törzsből éjjel születik, egész családja fölött úr legyen. A
féltékeny Hera (Juno) tehát egy éjtszakával megkéslelteté Alkmene
szülését, s így történt, hogy Nikippe, Sthenelosnak, Alkmene
nagybátyjának neje, előbb hozta világra fiát Eurystheust, ki Zeus
esküjénél fogva egész családjának s így Heraklesnek is ura lett, s a
tizenkét nagy munkát végezteté vele.

5. Iphitost, Eurytos fiát, Herakles atyja elleni bosszúból orozva ölte
meg.

6. Keyx, trachisi királynál.

7. Dejanirának négy fia volt Heraklestől: Hyllos, Glenos, Ktesippos és
Hodites.

8. Eurytos, Oechalia királya, Herakles mestere volt a nyillövésben.
Alább a tragœdia szövegében el van beszélve, miért szűnt meg e kettő
közt a barátság.

9. Dejanira barátnői, kik a kart teszik, először a naphoz könyörögnek,
hogy adjon valami hírt a távollevő Heraklesről; azután Dejanirát
vigasztalják részint azzal, hogy férje Zeus különös oltalma alatt áll,
részint meg azzal, hogy minden ember sorsa öröm és bánat közt hányódik.

10. A naphoz fordulnak, mert ez mindenkit lát.

11. Herakles Thebában született, melyet Kadmos alapított.

12. A kretai tenger nagy viharairól volt nevezetes.

13. Dodona, Epirusban, Zeus jósdája volt s a legrégibb Hellasban.
Tölgyligetben állott, s az egyik tölgyfáról galambok hirdették a
jóslatot, melyek alatt papnők is érthetők.

14. Az örömhírek vivői koszorús fővel szoktak megjelenni.

15. Melia Trachisnak szomszédos városa volt.

16. Oeta, magas hegy Trachis mellett, melynek orma Zeusnak volt
szentelve. Rétjét sohasem kaszálták le, fáit sohasem vágták ki, azért:
«szűz virányok.»

17. Dejanira felhivására a kar örömdalt énekel, tánczmozdulatokkal.

18. Pæan: ima Apollóhoz; néha Apollót is jelenti.

19. Ortygia, máskép Delos, sziget, Artemis istennő születés helye; innen
ezen istennő mellékneve. Fáklyatüzűnek neveztetik, mert az éjet, mint a
hold istennője, megvilágítja.

20. A Trachissal szomszédos hegyek nymphái Artemist állandón kisérték
vadászataiban.

21. A borostyán Bakchos boristen szentelt növénye volt.

22. Evoe, a bakchosi ünnepeknél szokásos örömkiáltás.

23. Ió, hasonlókép örömriadal.

24. Kenæon, Euboea hegyfoka. Herakles a meghódított föld egy részét
Zeusnak szenteli, s terméseit az áldozatra szánja.

25. Tiryns, a peloponnesosi Argolis városa, hol Alkmene született s
Herakles gyakran tartózkodott.

26. Heraklesnek Jolé iránti szerelméből alkalmat véve, a kar a szerelem
ellenállhatatlan hatalmát dicsőíti, s leírja azon iszonyú harczot,
melyet Herakles Dejanira szerelmeért Achelóossal vívott.

27. Kypris, Aphrodite (Venus) mellékneve, kinek Cyprus szigete kedvencz
lakhelye volt.

28. Poseidon (Neptun) a tengerek istene; tőle származtak a földrengések
is.

29. Oenia, város Akarnaniában, az Acheloos folyó mellett.

30. A lernaei hydrát Herakles ölte meg, s ennek mérges vérével volt
nyilhegye bekenve.

31. Hermes, az istenek követe és a követek istene.

32. A kar vidám dallal jelenti a környék összes lakóinak Herakles közel
hazatértét, s óhaját fejezi ki, hogy a küldött varázs minél előbb
megtegye hatását.

33. Artemis, a vadászat aranyíjas istennője.

34. Pylæ vagy Thermopylæ, mely nevét meleg forrásaitól nyerte, a hires
hegyszoros Thessalia és Hellas közt. A pylæi tanács alatt az
amphyktionok értetnek, kik itt tarták üléseiket s a görög államok
viszályai felett itéltek.

35. Sophokles mesteri keze a tragikai katastropha lassú közeledését ily
baljóslatú külső körülmények által teszi érezhetővé. Így van Antigonéban
is, hol először a vihar, azután az áldozat sikertelensége, az oltárok
megfertőztetése és a madarak riadó visításai jelzik a katastropha
közeledését.

36. Chiront Herakles véletlenül sebesíté meg, midőn a kentaurok
barlangjába menekültek. Chiron maga is kentaur volt, de a legigazabb
közöttük. Megsebesülvén sem meg nem halhatott, sem meg nem
gyógyulhatott, míg végre Zeus megengedte, hogy Prometheusért az
alvilágba menjen.

37. Herakles eleinte azt hiszi, hogy Lichas cserélte ki a Dejanira
küldte köntöst.

38. Lichast is eléri a büntetés, mert meggondolatlan fecsegésével ő volt
oka Dejanira hibájának.

39. A lokrisiak egy része az eubœai tengerszoros partján lakott,
szemközt a kenæoni hegyfokkal.

40. Herakles nem akar Eubœában meghalni, azon földön, melyet épen most
hódított meg diadalmas fegyvere.

41. A kar ismét a szerelem hatalmát zengi, de most azon gyászos
következményeiben, melyeket Herakles családjára hozott.

42. Tizen felül a második vetés: a tizenkettedik esztendő, midőn a
dodonai jóslat szerint Herakles fáradalmai végüket érik. Most érti a
kar, hogy ezen vég a halált jelenti; mert a kentauros vére
menthetetlenül meggyilkolja Heraklest.

43. Hyllosnak ezen készülete atyja elfogadására fokozza Dejanira
kétségbeesését.

44. Fájdalmas panaszban tör ki a kar a két szerencsétlen házastárs
gyászos sorsa felett, s nem tudja, melyiken keseregjen inkább.

45. Heraklest eubœai idegen férfiak hozzák, de oly gyengéden és
kegyelettel, mintha barátjuk volna.

46. A «gonosz» vagy az «átkozott» a kórt jelenti, mely újra gyötreni
kezdi Herakles testét.

47. A gigások a föld (Gæa) fiai voltak. Midőn az Olympot ostromolták,
Zeus Herakles segélyével győzte le őket.

48. Zeus, a villámsujtó, Herakles atyja.

49. A nemeai oroszlánt, a lernæi hydrát és az erymanthosi vadkant,
melyek messze földön rémei voltak a lakosságnak, Herakles győzte le. A
cerberust az alvilágból hozta fel és ismét visszavitte. Ennek anyja
Echidna volt, felül szűz, alul sárkány. Ladont, a sárkányt, mely a föld
nyugati szélén a Hesperidák aranyalmáit őrizte, Herakles szintén
legyőzte.

50. A sellek Dodona környékén laktak, közülök kerültek ki a jósda
papjai.

51. Tölgyágakat kiván, mert tölgyfáról jósolták meg a halált;
olajágakat, mert az olajfa különösen Heraklesnek volt szentelve.

52. A végsorokra nézve eltérnek egymástól a commentatorok, vajjon
Hyllosnak vagy a karnak tulajdonítandók-e? Hyllos szemrehányása Zeusra
vonatkozik, bár a görög szöveg többesszámban «isteneket» említ. Ennek
megfelelőleg a kar is szemrehányólag szégyent mond Zeus fejére, ki így
elhagyja veszni fiát. – Hogy az utolsó sorokat csakugyan a kar mondja,
onnan is valószinűnek látszik, mert Sophokles tragœdiáit mindig kardal
fejezi be.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A trachisi nők" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.