Title: Oszi napsugár; A gyanu
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Oszi napsugár; A gyanu" ***

Ambrus Zoltán Munkái

VIII. KÖTET.

ŐSZI NAPSUGÁR

A GYANU

Ambrus Zoltán Munkái

VIII.

ŐSZI NAPSUGÁR

A GYANU

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

ŐSZI NAPSUGÁR

A GYANU

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



ŐSZI NAPSUGÁR.


I.

– Keresd az asszonyt!…

Mikor két úr – két ragyogó czilinder (ugyanattól a kalapostól), két
gyönyörü ing-pánczél (ugyanattól a divatárustól), s két andalítóan
szabott kabát (ugyanattól az uzsorástól) – Budakeszen vagy Rákospalotán
három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér
ingen egyszerre csak kivirul az úri becsületérzés piros rózsája: a négy
kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, a ki az imént oly kápráztató
hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás,
fekete szakállu, orvosnak nevezett komédiás, a ki ugyanattól a tanártól
ellesett nyugalommal nézte végig az úri viaskodást, körülveszi a
sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy a helyzethez illő
tartózkodással szerencsétlenkedik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat
a Körbe, s ha csak ujságiróval nem találkozik, a kinek természetesen
semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre
rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:

– Keresd az asszonyt.

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma
például egy szende, álmos asszonyka személyében, a ki az ő magas
homloku, nyilt arczu, szépen szónokló urát templomi csöndben ott csalja
meg, a hol éri, s a ki mindegyik udvarlóját úgy hívja, hogy: »Egyetlen
kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetű tündér alakjában, a ki a
hányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, a ki az egész
országban a legtöbb tűzzel tánczolja a csárdást, s a ki, végezetül,
hivatásszerüen űzi azoknak a férfiaknak az elbolondítását, a kiknek
nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Második példa:

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő
bankár, a ki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a
ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s a ki
a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy
hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolítása révén pénzügyi
kiválósággá nőtte ki magát, a helyett, hogy elkisérné ő nagyságát a
Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános
helyen eldurrantja a tova tünt letétek és a tőzsdei különbözetek
egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán
vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, a kik bottal
ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, – noha
előbb kizártnak tartották, hogy a hol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is
lehessen veszíteni, – ugyancsak ezzel a szálló igével dühítik egymást:

– Keresd az asszonyt!

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar
Királyi Operaház valamelyik szilfidje, a ki a Világürt, esetleg a
Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok
szemrehányó köhögéstől elhízott, márcziustól novemberig fürdőző
nagyságos asszony, a ki soha se tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy
a másik szobába csak gyalog lehet menni, s a ki soha se bocsáthatja meg
az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, a ki minden évben ötven
vadászt küld Ausztráliába, azokért a páratlan, mesés kalap-tollakért, a
melyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyesegyedül Mackay
bárónénak.

Harmadik eset:

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló módszerű betörés után
felocsúdik két-három évig tartó meglepetéséből, s a gonosztevők
csúfolódó levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a
szövetkezet hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen
ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bűnügyi regényeit, azzal a bizonyos,
változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával
kedvelnek, egy szekéroldal papircsomón kivül többnyire ezt a nagybecsü
tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

– Keresd az asszonyt.

A szegény ördög aztán keresi. S az ügyiratok szarkalábjai között megüti
a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fényképek között felkelti
a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi
váll, vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a
megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos nyelven
fogalmazott románcz: »kor: 19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes,
száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és
orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver nyoma; a
szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy
asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében,
ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekerítik az
egész betörő társaságot, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, a hányszor az emberek úgy találják, hogy egyik-másik
férfinak a viselete érthetetlen, hogy a legutolsó érdekes eset kissé
homályos, hogy abban, a mi történik, a logika nem talál kielégülést,
hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar
előkerülni: mindenki az asszonyt keresi, az örök asszonyt, a ki mindig
ott rejtőzködik a színfalak mögött, mialatt a színen, frakkban, vagy
zubbonyban, férfi alaku bábuk hajlonganak és ugrándoznak, vagy
tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a
közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, a mikor senki se keresi az asszonyt. Ez az
eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól meggondoljuk a dolgot, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött
lirai költőnek az élete mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy
egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, a kinek két karja
és két lába van, mint másnak, a helyett, hogy boldogulni igyekeznék,
mint az egész világ; akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig
szabadakaratból s kényszerítő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, a
mit más ember becsben tart, a miért az egész világ töri magát, lemondjon
a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető
jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a
fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet
gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében – ha nem is éppen
példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz
versek költőjéről van szó: az eset mindig egyformán eredeti. Egy vén
fiu, a kinek az öröme nekünk gyermekjáték, s a ki viszont a mi
örömeinket léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, a kit az
élet, a rossz emberek s a véletlen a világ szemében mindig megaláznak;
egy élhetetlen fráter, a ki a számüzött királyok gőgjét hordozza
magában, s a ki olyan ünnepies arczokat vágva bibelődik ártatlan és
haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond,
a ki ravasz, egy öntudatlan komédiás, a ki érzéseit siet szétfaragni
rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy holdkóros, a ki csodálatos
biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén
szólítják; egy nem e világból való ember, a ki a jövőbe lát, de nem tud
járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, a
hol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és
szörnyű lábbal; egy elkésett szfinksz, a ki megilletődötten hallgatja a
tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, a melyeket senki se fejt
meg: vajjon nem ezekre a képekre gondol-e mindenki, hogy ha lirai
költőkről hall?!

Mindegyik egy-egy talány az egész világ előtt, és soha se jut eszébe
senkinek, hogy ennek a talánynak a megfejtését keresse. Soha, senki se
kutatja a női alakot, a ki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször
fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.

Mindez, alighanem onnan van, hogy az igazat meg vallva, senki sem
érdeklődik sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a talány
tehát hidegen hagy mindenkit, s a Beatrice, a kinek emléke ezt a sok
vörös, sárga és kék borítéku, egy forintos füzetet besugározza, az egész
világnak Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, a melyeket Hódy Balázs
1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott
nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha arra a női lényre, a kinek egy-egy
lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a
Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat úgy
felkorbácsolta, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet,
nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, a mely
fölött csakis két csillag világít?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, a minő a Hódy Balázsé
volt, kiegyenlíthetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, –
hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő véralkat, a milyennek hősünk
kora ifjuságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el
magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt
és törvényt tiszteletben tartó ember, a milyennek a mi barátunkat az
egész Rózsa-utcza ismerte, szakítson a világrenddel, s lenézve a föld
összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy
jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan csupa
lemondáshoz szokott szív, mint a minőnek _Icarust_ a verseiből ismerjük,
jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, a mig csak
lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit,
folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, a melynek
segítségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, –
hogy végre egy temetés-rendező vállalat segédtitkárja előtt ne legyen
szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt
elég az első selyemviganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.

Ezt a Beatricét eddig még senki se kereste, de meglehet, hogy a jövő
század irodalomtörténet-írói kutatni fogják. Hogy a jövőnek ezek a
munkásai majdan ne legyenek zavarban és hogy a Hódy Balázs végtelen
tisztesség-érzeténél és kifogástalan titoktartásánál fogva egy
irodalomtörténeti adalék örökre el ne veszszen: ezennel elárulom, hogy
Hódy Balázsnak a Beatricéje a szép Sárváryné volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné – Sárváry Béla, az
ismert rajzoló felesége – sugalmazta _Hódy Balázs összes költeményei_t
(három testes kötetben s hat kisebb füzetben), 1872-től 1893-ig. Ő volt
a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak, és ismét csak ő volt, a kit Hódy
Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában,
bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, a kiért a
Ginevra-cziklus epedett, a _Spleen_ czímü kötet borongott, s akit a _De
Profundis_ megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rímek, az anapesztusok,
a népies balladák, sőt az a némajáték is, a melyet az Életnek és a
Halálnak kellett volna a Népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemrevaló teremtés, hanem
istenigazában szép asszony volt, hogy úgy mondjam: tartalmas szépség, a
legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között.
Ismeretes, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak
névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy
szabó-kéztől frissen kikészítve az esti világításnál, de délelőttönként
egyszerüen nem léteznek, s akárhányszor, ma estéről holnap estére végkép
oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban
volt.

A napok szerint változó szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy
deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának
pompás tökéletessége felett. Este tündöklött, s azt hitte volna az
ember, hogy báli öltözetben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert
a ki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit.
Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők
leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany
billikom.

A miből ne méltóztassanak azt következtetni, hogy valami érett
szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről azoknak a végiglen
kivirágzott alakoknak, a melyeket _Nyár_ czíme alatt látni festők és
kártyagyárosok munkáin. A _Spleen_ czímü kötet megjelenése idején a szép
Sárváryné húsz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a _Spleen_ czímü
kötet után még egy _De profundis_ is következett… de ne siessünk. Ugyis
hamarább érkezünk ennek a románcznak a végéhez, mint a már elmondottak
sejtetik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, mikor a szép Sárvárynét, egy nem
éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának
nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül,
helyet foglalt a magyar irodalomtörténetben. A mi pedig Hódy Balázst
illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát,
mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog úgy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse,
a ki sehogy se akart megbarátkozni a hellén műveltséggel, s valamely
rejtelmes lelki idegenkedésnél fogva, a melynek éppen csak a gyakorisága
ad némelyes magyarázatot: gyülölte a görög nyelvet általában s a _mi_
végzetü igéket különösen. A _mi_ végzetü igék szivük mélyéből
viszonozták ezeket az érzelmeket, s hogy ez a sajnos ellentét, legalább
a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlíthető legyen: Hódy Balázs, egy
régi tanárának ajánlatára, meghívást kapott az aggódó apától, hogy
havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen
ecsetelni, mily igazságtalan az a rossz indulat, melylyel Bandi urfi a
görög nyelv és különösen az összes _mi_ végzetü igék irányában
viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a
szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. De ez csak afféle szinpadi
véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt,
a ki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is, innen is
elkésett. Ezt bizony rosszul cselekedte, mert Borcsa kisasszony már
éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért,
hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, a kivel egy
pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudni: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu úrról, a kit
később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s
nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének,
a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan
szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész
előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is
föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került
elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van,
vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a
szeme s a helyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte
végzetét, mint a megbabonázott gyermekek a varázs-sípot fúvó bűbájost.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi
urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s
elrejtőzött a tanitó úr elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de
sehol se találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai
hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó úrnak
helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő
nevelési elveivel s a jóakaratába ajánlott különös jellemmel. Az óra
azért számítani fog.

A rózsabimbó – ó, mily hatalmas volt bimbónak is! – benn maradt a
szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, a ki vállalkozott
rá, hogy Bandi urat meg fogja szelidíteni. Merésznek és furcsának
találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle
nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta
volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a
tanitó úrra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete,
mikor komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni
különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos úri ember
orrának a hajlását, s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő
most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem
tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen
fölöslegesnek találta ezt a két kezet, s a legjobban szerette volna, ha
egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog
is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes,
légies finomságu gondolatokkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront
mindent a világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Nem lehet letagadni, hogy nevelési
elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint
az aggódó apa nevelési elvei. Hódy Balázs úgy volt ezzel a nevelési
értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta,
de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül
kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbúcsúzni a nyugodt
tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen.
Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját, s oly görcsösen kezdte
szorongatni ezt a kiváló irót, mintha kész volna meghalni inkább,
mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a
kalapja, s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha
háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa
kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a
kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely
az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett túl ezen a búcsúzáson. Csak akkor lélekzett
fel, mikor már künn volt a lépcsőházban, s alig hogy fellélekzett,
szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az
egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament,
tökéletesen megbékült önfelével, s nem érzett egyebet, csak valami kéjes
bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott, s mikor
elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

– Ő az, a ki álmaimban élt.

Ha beszámoltunk azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a
szép Sárvárynét, nem hallgathatjuk el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó,
mikor először találkozott regényünk hősével.

A rózsabimbó azt gondolta, hogy:

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü
ember, a kit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor
egyszer Sárváry valami csúfolódó megjegyzést tett Hódy Balázs egyik
verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes
kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék
emberek a világon.

Sárváry röhögött.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még
több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép
Sárvárynéról.

Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely így kezdődik:

  _Imádom őt, a szivtelen kaczért_…

Meg kell vallani, hogy a _Spleen_-nek ebben a sorában Hódy Balázs
igen-igen igazságtalan volt. Azt lehetne mondani, hogy a világtörténelem
csak kevés olyan égbekiáltó igazságtalanságot említ, mint a minő a
_Spleen_ czímü kötetnek ebben a gyöngyében foglaltatik. Mert ha
egyáltalán létezett valaha asszony, a ki a kaczérság eredendő bűne
nélkül született, úgy ez az egyetlenegy asszony a szép Sárváryné volt;
és ha vannak uj nemzedékek, a melyeknek a világra jövetele az anya
ártatlan lelkületénél fogva szinte a szeplőtelen fogantatásra
emlékeztet, úgy ilyen uj nemzedék volt a Sárváryné hat fia is: Béla,
Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem
lakozott a hódítás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem
volt hiú s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában
s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak
azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s azok számára, a
kik a lélek-magyarázatnak csakis abban az egy esetben adnak hitelt, ha
összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bűnökből és az
állati ösztönökből vonja le, hozzá lehet tenni, hogy: valami mennyei
lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, a
miért valamit tenni kellett, a minek valami ára volt, hacsak egy lépés
vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, a mi egy asszonyi életnek a
föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és
szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan,
mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna törvénynyé tenni a tiz
parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz
hasonlított; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a
szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon
birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a
szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki
Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről
(a mi, bizony, csak álczázott semmittevés), olyankor, a mikor Balázs
nagyon belebonyolódott valami rendhagyó multrészesülőbe. Egy rendhagyó
multrészesülő igen kényes palánta, s a Bandi feje nem volt termőföld,
hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással
nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se
tudta megérteni, hogy vannak emberek, a kiknek nincs egy jó kabátjuk, s
a kik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt
irás-molyok abrakadabráira.

Hódy Balázs félreértette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle
minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy
ezek a barátságos pillantások azt a hódolatot fejezik ki, melyet ő a
Xenofon lángelméjével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a
világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt
mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, a
ki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a
cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, a kinek a tekintete
csupa lélek, istenem, mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára
többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, a kinek ez a magyarázat
szólt volna; s Balázs koronkint tűzbe jött, ékesen szólóvá lett,
tekintettel (ó, csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az
igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni
a szépre azt, a ki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér
azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, a kinek a czipője
hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiúság – melyet legjobban az alázatos
lelkek ismernek. Az a hiúság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá
férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több
kulcsa is, s nemcsak az az egy, a melyet nem lehet elajándékozni és nem
lehet megkeríteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi
az előtt a szép lélek előtt egy uj látókört tárnak fel: az ó-kor szép
világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba
veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu
úrra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győződve
róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a
Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát
ünnepli.

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte,
férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy
ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu úr, a
kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak
éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez az időpont elérkezett,
megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben
gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes
rokonokkal, a kik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat
hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen,
nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepett,
zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt, s
a fiatal pár elutazott Olaszországba.

És Hódy Balázs? Sírt benne a lélek, mint Petur bánban.

Szíve a sírban, s Xenofon, Xenofon elárulva!

Ó, fájt neki, hogy nem volt, a ki kitalálja a szívében élő mélységes,
odaadó, örök szerelmet, s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly
nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer,
csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra
leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha,
csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem,
hogy imádj…« De nem, semmi. Úgy vált el tőle, mint a többi idegentől. És
idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sírban is, az utolsó ítélet
napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbúcsú, s vannak csapások, a
melyekre hiába készülünk előre… De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk
kell, ha nem is tudjuk meg, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szíve hozzá szokott a lemondáshoz,
vagy meglehet: szíve már lemondónak született. Hanem Xenofon
elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt
megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a
keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És
ehhez az emberhez! A ki tele füstölte menyasszony-szobáját, a ki
vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem
kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen
valamennyi, ilyen.

És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges
fiú-gyermeket hozott a világra, a ki akkora volt, mint egy pápai zuáv.
Ez a pápai zuáv és a _Spleen_ első darabjai egy időből valók. Kevéssel
utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje
megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szívét. Talán egy
csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbűnhődött érte.
Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló _Spleen_
második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint a milyen hamar
megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje
volt, mint egy-egy görögdinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megírta a
komor hangu _Végtelenség_-et és a száztíz oldalra terjedő _Rejtelmek_-et
– azokat a verseit, a melyekből a jövő irodalomtörténet-irói majdan meg
fogják állapítani, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték
egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak, – sokat járt ki a
zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz, s ha az utczán ismerős jött vele
szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha
szürke barátot látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott az
angyali teremtésről; végre elveszítette szeme elől egészen. Bandi, az
alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb
tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat,
melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor
javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az
aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni, s az
édes kép mindinkább eltűnt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tűnni egészen. S ez a gondolat
keservesebb volt mindennél a világon.

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt
lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a
szépet, a mit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S
félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a
költő és a költői bú.

Mily kietlenné válnék a világ, ha kiapadna a dalok forrása!

De nem apadt ki.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, a mint benyitott a szobájába,
levelet talált az íróasztalán. A lába megcsuklott, a hogy az írásra
ráismert. Levél ő tőle! Szive úgy zakatolt, mint egy megbolondult
lokomotiv, s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló
rózsasziromhoz nyulna, melyet megirígyelt a szellő.

A levélben ez volt:

Kedves Hódy úr!

Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy
már nem tanít se kis, se nagy fiúkat. És mégis írok. Lássa, én tudom,
hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön
is.

Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanítani
a legnagyobbik kis fiamat írni és olvasni. Nem kellene szegénykének
iskolába járnia s nem kellene idegenre bíznom. Tudja, hogy borzadok az
iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy
a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a
világba. És úgy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!

Ugy-e, nem mond nemet?

Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek
a jóságával.

A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze
nekünk ezt az örömet.

Várja önt, inkább ma, mint holnap, a ki önre mindig hálásan emlékszik:

_Sárváryné_.

Ha a türelmes olvasó ismerné a _Spleen_-t, a _Végtelenség_ prométheüszi
gőgjét, a _Rejtelmek_ fásultságát és magas röptét, szóval, ha ismerné
_Icarus_-t – alkalmasint ilyenformán okoskodnék:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot
s megírta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon
kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert
Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint
nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig,
hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére a türelmes olvasó nem ismeri _Icarus_ költeményeit, s ez
nagyon megkönnyíti a feladatunkat.

Mert így nem kell hosszasabban magyarázgatnunk, hogy ámbátor Balázsnak
mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután
fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre
mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a
megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de
önérzetes, tisztelettel teli, de hajlíthatatlan. És alig volt ott egy
negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép
asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a
négy tűrhetetlen hónapban, a mikor Sárváryné, gyerekseregével, faluzni
ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután
négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig,
amíg csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai
zuávokkal, s így, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el
attól, a kit alattomban élete napvilágának szokott nevezni. Lassankint
tudniillik, valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett,
hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt
ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvalljuk, nem könnyű erről a
feladatról szólni. Végre is a türelmes olvasó regényhősök dolgában
meglehetősen el van kényeztetve. Hozzá szokott a kabylok ellen küzdő
oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez, s a titokzatos
Orlandó gróf már mindenkit hidegen hagy. És szégyenkezve bár, de meg
kell vallanunk, hogy Hódy Balázs távolról se volt oroszlán, s a mi a
Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat
tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Sokan úgy képzelhetik, hogy ez nem lehetett valami irígyelni való
állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Úgy találta, hogy ha az ember
egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábító közelségében
lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon
figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás
pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá,
hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott
minden társasága. Sárváry a legjobb fiú volt a világon, s nem hiányoztak
belőle a férfiúi erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal:
nem igen szeretett otthon ülni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát,
s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak
nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával
növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha
nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomorító.
Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a
napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, a melyeket mintha a
természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő
haláluk, még a déli égalj tulságos heve se kell nekik, életföltételük: a
mindig egyforma kellemes meleg.

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog;
de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne.
Végre is, úgy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy
örökkön a kávéházban üljön s egész nap a Vörös Ász festett bájaiban
gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés
lassankint megtette a maga kellő hatását. Az asszonynak át kellett
látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Vörös Ász lett a győztes,
s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A
Grizeldiszek közé tartozott, a kik elfogadnak minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketítő lármája közepett, koronkint elmélázott,
s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, a ki égi
türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe,
hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött
a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak,
s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szigorúan rendes
életmód a kávéháziassággal ellentétes háziasság, az egyhelyben ülés s a
gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes
példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szigoruan rendes életmód
egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, úgy ez nem a rózsa, hanem a
liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga
volt a szerénység és a béketűrés, a tartózkodás és az igénytelenség: az
összehasonlítás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se
vette az erkölcsi szépet.

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával.
Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli
és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy
kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya-tekintetet,
mely egyesegyedül a lemondó érzelmeké. A féregként lenézett embernek a
szerelme is hizelgő, hogyha ennyire odaadó, s ily mindenről lemondó.

Bizonyára csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába
hívta. Meglátta az ablakából, a mint ugyanabban a ruhában, a melyben
egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan, szürkén bandukolt végig a
napsugaras, sárgára festett, könnyű kocsiktól, élénk szinű női
öltözetektől, és huszár-tiszti egyenruháktól tarka, eleven körúton. De
ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől
áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó
asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé
becsüli meg a _mi_ végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét
országon. Látni való, hogy hősünk szerelme végkép reménytelen és
teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi úgy az
asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó
huszárönkéntesek, a kik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek
használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a
külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni czifra ruhával
vagy más efféle ostobasággal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a
pongyolában mutatkozott, a melyben Balázson kivül csak a gyermekei és a
cselédek láthatták.

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból erednek, s alighanem ez
az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi a meghittjévé. A szép
Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több
bizalmasságot tanusított. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, a ki
ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Így, egy késő esti órában,
mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy
asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevű csúnya
kis fekete asszonykával gyanusítja, a ki barátnőjének hazudja magát, s a
kit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb
személyének nevezni.

Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.

Nem mintha elkapatta volna az a kitüntetés, a melyben bizonyára csakis ő
részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, a ki
volt; mindig ugyanaz a félénk, titoktartó imádó. Az a lázas aggodalom,
mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se
hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását
hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlított, a
melyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy
bálteremben, s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál
pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s
árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De míg azelőtt úgy gondolt a szép
Borcsára, mint édes szerenádok királynőjére a troubadour, a ki mindig
eltűnik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad: egyszerre úgy tetszett
neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét lovag-regény
szerencsétlen hősnője, a kit a troubadournak erkölcsi kötelessége
kiszabadítani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy
gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli vértanúja; s úgy
kezdte gyűlölni Sárváryt, a hogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak
gyűlölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás
nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony
képzeletét regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték
foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy túlvilági, névtelen
reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi
reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges
fiú-gyermeknek adott életet, a ki a keresztségben Tihamér nevet kapott.
Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé
szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt,
mint a bölönbikának.

Ezen a nyáron Balázs nem írt egy verset sem.

Később átlátta, hogy a Grizeldiszek vértanúságát éppen a gyermekek
teszik teljessé, s másfél év mulva, mikor László is megszületett,
felhagyott minden reménységgel.

Erről az eseményről Hódy Balázs életirója nem emlékezhetik meg mély
megindulás nélkül. S megindultságának oka ugyanaz, a mi Hódy Balázst a
végső lemondás útjára terelte, nevezetesen László születése. Minden
tisztelet mellett, mely ezt a kitünő ifjút bizonyára megilleti, bajos
megérteni, hogy mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a
veszedelme úgyis a túlnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is
kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes
esetek nem vetik fel ezt a kérdést. Ellenben kétségtelen, hogy az az ár,
melybe a László születése került, tulságosan nagy, a rendesnél sokkal
nagyobb volt. Végre is, bár az ország védő erejének fejlesztése
érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy
fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt az is bizonyos, hogy
Sárváry Borcsa, az Úr végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is
kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki
odafenn:

– Jó sáfár voltál.

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő
nyáron Franzensbadba ment, s mikor onnan visszatért, nem lehetett
ráismerni: hiú volt és szeszélyes. Egy csúnya téli este, a hófuvások
idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba,
s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét
multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön
vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy
édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s világos, könnyű tavaszi
ruhák tették szinessé az utczát – megjött a hír, hogy Sárváry Borcsa
életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s
a haldoklók szentségének áhítatos felvétele után, a délvidéken meghalt.

Az élet lemondásokból áll. Vannak, a kik egyforma könnyüséggel tudnak
lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal
állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások
képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a
szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem
életrevalók, a kiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy a mi
ezeknél is rosszabb, az apró nyomorúságokkal való mindennapos harcz,
vesződség és nyüglődés. E között a két véglet között, szerencsés vagy
szerencsétlen középúton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán
sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen
jövőnek, és palotákat, melyek ívelt ablakainak sötét, bemélyedéséből
holdfényes éjszakákon olyan titokzatossággal teli, érthetetlen
hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és
szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég
erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a
lemondás művészetének vannak betegei, eszelősei, őrültjei.

Vannak, a kiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a
szenvedésből, hogy utóljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a
szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a
lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a
szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, a kik önként
jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának ezek a rajongói elébe
mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden
vesszőcsapás előtt, s vértanúságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanúknak, a kik többen
vannak, mint a látszat mutatja – egyik legszebben kifejlett, gyönyörü
példánya volt.

S önkéntes vértanúságát különösen lelkessé, mondhatni: páratlanul
makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái
megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete valami szörnyü fonákságnak tünhetik fel az
előtt, a ki ennek az életrajznak némi figyelmet szentel, s nem lehet
elhallgatni, hogy Hódy Balázs költészete csakugyan hijjával volt annak a
természetességnek, mely a nagy költői alkotásoknak alapföltétele.
Mindegyik olvasójának feltünhetik a verseiből ködként gomolygó
rosszkedv, és sokan talán rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok
borongást, mert látnivaló, hogy a szerző úgy szereti a Sors-haragot,
mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy
természetes indulata. De meglehet, hogy sokan ezt is
természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a
végzettel, a mely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az
öngyilkosságot.

A pisztoly, a melylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány
szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, a mely valaha
pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó
félre csúszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett,
hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fejsebétől azután is kótyagos
maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt
világéletében.

Ha az ember egy előkelő vendéglő pompás nagytermében, ebéd után, finom
italok mellett bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná
természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után
szükségképpen következik egy második, vagy szükség esetén harmadik
kisérlet, a míg csak a dolog nincs egészen rendben. A ki egyszer
komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a félúton? A
tapasztalás azonban szürke elméletnek bélyegzi ezt az okoskodást, s azt
bizonyítja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik
második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a
félútról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván,
egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Úgy lehet ez is,
mint egyéb válságoknál. A ki kisírta, kidühöngte, vagy kivigadta magát,
valami megkönnyebbülést érez, s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit
az imént megfeszítették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, a mit Hódy Balázs később a második életének nevezett, hosszu
zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a
félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart
semmit. Úgy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt,
hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó
csodálkozással nézte, hogy milyen sokat foglalkoznak vele, olyanformán,
a hogyan egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus
laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle
preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember
felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli.
Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan, eszmélni kezdett. Néha, a hogy félálomban feküdt az
ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte, s látomások fogták
el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult, s hogy
vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte
idegenek voltak neki, s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna
ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett, s tisztán látta ujra a
megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő
asztalánál a kis zuávokkal, s látta őt. A világoskék batiszt ruhája volt
rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta
helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján.
Szeretett volna sírni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell
kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével
együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálhatott
a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes
utczákon, s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti
úton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami
homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a néphullám vitte
előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S
elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek útnak.

A milyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszerítette most
nyomorult, elgyengült lábát. A magasból nézve, azt gondolhatta volna
valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén, távol
az emberek szemétől.

A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen, ez az a villa. Megismerte
a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott
lugast, a zugliget egész útszéli díszét. Igen, ez az a villa. Itt volt
olyan boldog, a milyen nem lesz többé soha.

Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint
maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:

– Eljön velünk a Normafáig? De csak így megyek, hajadon fővel…

S a karjába kapaszkodott, a míg oda értek. Ez volt az egész regény. De
mikor ez a semmi neki mindene volt!…

Benézett a lécz-kerítésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa,
virágágyak, a hitvány üveggolyók a nagyon közönséges rózsák mellett:
mind ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a
rongy világról!

S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet
könyvével, melynek czime: _Voltaire élete!_…

Végre megértett mindent. Isten veled, ifjúság! Isten veled, szerelem!
Isten veled, te drága, a ki soha vissza nem térsz!

Nem látta senki: sírhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, a hogy
a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.

A boldogság!… Az oly rég volt! És úgy fájt minden! Nem akart többé
semmit.

Ezek után a válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s
virágokat fakaszt a sírokon.

A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a síri
virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más,
csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad, s melyen egyre erősebben
érezni a hervadás illatát, akár magukon a sírról tépett virágokon.

Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!

A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép
immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt
hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és
szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.

Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az
álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta
el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt,
mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.

Ettől fogva megint a csengő rímeknek élt, s mint a pinczér, a ki időtlen
idők multán is emlékszik azokra a herczegi lakomákra, a melyekből nem
evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.

Rövid foglalatban, ime, ez a története annak a szerelemnek, a melyet
Hódy Balázs számtalanszor énekelt meg: dalban és költői elbeszélésben,
szonettben és madrigálban, rondeaukban és vegyesekben.

Erről a szerelemről a jövő irodalomtörténet-irása bizonyára részletesen
fog megemlékezni, s mi e helyütt éppen csak az adatgyüjtés érdekében
akartunk némi magyarázatot szolgáltatni a Ginevra-cziklus, a _Spleen_ és
a _De Profundis_ egyes darabjaihoz.

De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s majdnem
bizonyos, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az
irodalomtörténetirásnak egyetlen szava sem.

Mert Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve. S
arról a szerelemről, melyet a költő Fodor Ella kisasszony iránt érzett,
a dalok és a költői elbeszélések, a szonettek és madrigálok, a rondeauk
és a vegyesek mélységesen hallgatnak.

Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét
óhajtjuk ezen a helyen elbeszélni.


II.

Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor
Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.

Egy kis teknőben feküdt és erősen acsarkodott.

Látnivaló volt rajta, hogy éppenséggel semmi hajlandóságot nem érez a
tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes
szabadságának nyilvánvaló megsértése ellen, a hogy négy esztendős kis
torkától csak kitelhetett.

Fodorné azonban nem volt az az asszony, a ki valami sokba vette volna a
személyes szabadság jogát, s minden rugódozás és acsarkodás ellenére,
tovább szapulta.

Balázs meghökkenve állt meg a küszöbön e családi jelenet láttára.

– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre
a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?

– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs, és sietett a
konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné
utasított ide.

– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – szólt Fodorné, valamivel
békülékenyebb hangon.

– Igenis, kérem.

– Akkor hát várjon egy kicsit. Hé, Fodor!

A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné.
Tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy: négyen, mert elbeszélésünk
főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő
szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szorítkozott, hogy
bemutatását bátran el lehet halasztani a következő fejezetekre.

Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a
mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi
barátságtalan felhívás tehát olyan valakinek szólhatott, a ki nem volt
jelen, s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.

S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szobaajtóra, mely nem
sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem
jelentkezett.

– Hé, Fodor!… Adta kölyke!… No még ilyen mamlaszt!…

Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával
kövezett, visszhangos nagy konyhán, s minthogy valaki, hősünk iránt való
jóindulatból, netalán úgy vélekedhetik, hogy ezek a felkiáltások
mindannyian az ismeretlen Fodornak szóltak, meg kell jegyeznünk, hogy:
nem, mindez nem csak Fodornak szólt.

Balázs kivette a tömeges megrovásból rá eső részt, s elkezdett
mentegetőzni.

– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor
jövök…

Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni.
Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant.

– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a
gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben
mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok;
nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé,
Fodor!

Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s
türelmesen várta a mentő-angyalt, a ki ezúttal Fodor névre fog
hallgatni.

De Fodor füle botját se mozdította.

– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még
tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös
majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt
parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy
földgömb lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a földgömböt meg
dobja ki az ablakon. Értette?

Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett
volna menekülni, de a visszavonulás útja egyelőre el volt zárva előle.

Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen
elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes
megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.

– Szabad! – szólt belülről egy nyugodt hang.

Benyitott, s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről
hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy
nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest,
valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak
ügygyel-bajjal lehetett benne, mert bútorzatának pazar csoportosításával
ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és
egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken,
névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák
bútoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy
aranyozott kalitkába zárt szomorú kanárinak, s úgy a hogy, a női
munkaasztalt is helyettesítette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt
berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani
iróasztalon, melyet a haladó idő közönséges állványnyá fokozott le,
olcsó csecsebecsék díszlettek; s a két utczai ablak közt egy
szinehagyott kerevet vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló
s fali óra terhétől roskadozott. A közfelfogás szerint az ember nem
lehet három vagy négy helyen egyszerre. Vannak kivételes esetek. Balázs
egyszerre volt jelen: a Fodor család társalgójában, műtermében,
ebédlőjében és hálószobájában.

Ezt a kaoszt természetesen nem lehetett csak úgy hamarjában
átpillantani; a különös helyiségben kiigazodni és utat találni, a
nehezebb feladatok közé tartozott. És Balázs eleinte nem látta a sok
fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit se látott egy nagy zsibvásáron
kívül, s nem tudta elhatározni, hogy a homályosságban előbbre
botorkáljon-e? Végre fölfedezte a földgömböt, s kis híjja volt, hogy
»Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei szokták
cselekedni válságos pillanatok után.

A földgömb ott állott a jobboldali ablak mellett, egy kis tükrös
asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?

Előkerült az is. Az előbb hallott nyugodt hang ismét megszólalt, s
Balázsnak úgy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:

– Mindjárt.

A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy térképbe volt
elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a különböző bútor-torlaszoktól, nem
lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.

– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy
Balázsnak hívnak, s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony, a
kivel az imént volt szerencsém beszélni, kilátásba helyezte, hogy, a
mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.

– Mindjárt, kérem, csak Brindisit keresem meg.

Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi
kissé messze van Budapesttől, s így nem volt csoda, hogy időbe telt a
felkutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs
azonban győzte türelemmel.

– Egyszer már megvan! – biztatta a vendéget a rejtelmes kis majom.

De meg kellett keresni a földgömbön is. A vörhenyeges szakál
kiemelkedett a torlaszok közül, s hősünk végre megszemlélhette azt a
férfiut, a kivel a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló
barátságot kellett kötnie.

Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, ennek a
nyugodt arczkifejezésnek, s a mellig érő hullámos szakál pazar
szépségének láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a
hadverő Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a
földön ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal ékesen; s ha
nincsenek a bayreuthi előadások, ennek a tiszteletreméltó, hatalmas
szakálnak a mását ma már csak rámában láthatná az ember.

Csakhogy a tekintélyes fej nevetségesen piczi törzsön pihent, s a mint a
különös kis ember a földgömb körül bujkált, Balázst az a kellemetlen
érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára fogja el az
álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király!

A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit, s leszegezte egy
gombostűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének, s
melegen megrázta mind a két kezét.

Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Úgy tekintette, mint
szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas
volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves felesége ő
nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt
jelentette, hogy:

– Ön nem ő, s ez nekem elég. Szeretem önt.

A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király
szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.

– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom.
Megvallom, a földrajzban csak most kezdek némi járatosságot szerezni.
Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt, s ez rám nézve igen nagy
szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben
rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak,
mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!

Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is
lehetne hát Fodor úr a jelen pillanatban? Úgy tetszett neki: aligha
ebben a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről,
mert Fodor úr folytatta:

– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik
főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok
építeni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem
igaz?

Az igazat megvallva, Balázs épp oly keveset törődött a közlekedésügy
nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, a ki hónapokig ki nem mozdul a
havasok közül. A ki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja,
hogy embertársai postakocsin döczögnek-e, avagy villamos vonaton
száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek,
a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.

Mindamellett a barátságos fogadtatás után, a melylyel kitüntették,
kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.

– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.

– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre –
jelezte Fodor úr a terv nagy nehézségét.

Balázs úgy vélte, hogy mivel ennek a nehézségnek az eltűnése a közel
jövőben úgy se várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat
attól, hogy megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak
találta Fodor urat emlékeztetni, hogy jövetelének czélja nem annyira
Brindisivel, mint inkább a kérdéses szobával függ össze.

– Tehát ön csakugyan ki akarja bérelni a szobát? – kérdezte Fodor úr,
mintha nem akarna hinni a fülének.

Ez a kérdés kissé furcsának tűnt fel Balázs előtt, s megvallotta
őszintén:

– Szeretnék itt lakni, ebben a házban.

– Csodálatos! – szólt a gnóm-király, mélyen eltünődve.

De azért csak átvezérelte Balázst a szomszéd helyiségbe.

– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet,
mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.«

Balázsnak szeget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon micsoda
rejtett hibája lehet annak a szobának, a melybe úgy vezetik be az
embereket, mint a hajdani regényhősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett
észre rajta semmi különöset.

Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, a minőket ma már csak a
régi házakban látni. A bútorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani,
de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban
rejtőzködő, nagy, függönyös és mennyezetes ágy valósággal meghóditotta.
Az első pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön
kijárása, de Fodor felvilágosította, hogy a szemközt látható
dominó-koczka egyenest a lépcsőházba nyílik. Balázs meg volt elégedve.

Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy a mit lát,
messze meghaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal
dicsekedett, de ez a régies alakú, hatalmas ablak erkély módjára
kiszögellett az utczára, úgy, hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért
egy kisebb iróasztal. És az ablak a Sugárútra nézett; Balázs, a hogy
közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.

(Ideje beszámolnunk vele, hogy mindez 1880-ban történt, három
esztendővel azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe
durrantotta magát.)

Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni
semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az
ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van
ahhoz, a kit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak
annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb verssorok ilyenkor teremnek.

– És mennyi volna a szoba ára? – kérdezte félénken.

– Huszonöt forint – felelt fagyosan a gnóm-király.

Balázs nem volt gazdag ember; ámbár ezt nem túlságos gyakran lehetett
rajta észrevenni. Azonkívül rendes ember is volt; és, bizony, számítónak
kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne szúrjon. De valahol csak
kellett laknia, s istenem, ha az ember huszonkilencz éves!…

Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem így
határozott. Tudtára adta Fodor úrnak, hogy a föltételt elfogadja, s
engedelmével holnap beköltözködik.

– Micsoda, ön kibérli a szobát?! – kiáltott fel álmélkodva a gnóm.

– Ha ugyan nincs kifogása a személyem ellen.

– Dehogy van kifogásom!… Ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a
szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint.

– Az igazat megvallva, nem értem…

– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön
nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém
ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen megnyerőnek találom önt, s
szeretném, ha nem találkoznánk többé soha. Ezért mondtam huszonöt
forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához,
az más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint. Csakhogy, gondolja
meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó
tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad így
neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva:
meneküljön, és még csak vissza se tekintsen!

Most rám Balázson volt az álmélkodás sora.

– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha
beköltözködik ebbe a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az
asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a
jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el
van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal
ember lakott ebben a szobában. Azt úgy elkínozta, hogy a szegény fiú
búskomorságba esett, és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt;
kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét, és megházasodott. Vagy
mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hírü
ember lakik. Tanár, tudós, nagyeszű férfiu. A társadalmi egyensúly
törvényének a fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide
költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy
leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak
azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.

Így figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón
vánszorgó, húsz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a
Borgiák rettenetes mérge.

Balázs elmosolyodott.

– A ténsasszony, úgy látszik, rendes életre szoktatja a lakókat.

– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki úgy
tánczol, a hogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme
nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. A mi engem illet, férfias
nyíltsággal vallom meg önnek, hogy még tüsszenteni se szeretek, ha az
asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet
mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem el a
hidegvéremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos
eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom:
Szirakúza ostroma alatt.

Balázs örült, hogy más tárgyra terelheti a beszélgetést.

– Uraságod, úgy látszik, csak a tudománynak él?

– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve
léptem a tudományos pályára, s első ifjuságomban sokat mulasztottam;
másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem
hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem
vagyok félbolond; hanem, ha már rám akarják fogni, akkor inkább egész
bolond, mert bennem lángelme lakozik, s a lángelme, mint tetszik tudni,
tisztára őrültség. De mit a lángelme, ennek a műveletlen asszonynak!
Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha egy körzőt kell
vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az asszony, ez a szabad
embernek a két legnagyobb ellensége. Ha ezzel a kettővel nem kell
küzdenem, ma ott volnék, a hol Edison. És tudja-e, mért vettem el ezt az
asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg akartam
csókolni. Ez is mutatja, hogy egészen bolond vagyok.

Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyítás nélkül is
hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta
szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit
gondoljon. Mi ebben a tréfa, vagy az a keserűség, a melylyel az ember
magamagát gúnyolja? És mi az, a mi már nem csak keserű tréfa, hanem a
Fodor ur tudtán kívül szomorú valóság? A míg ezen tanakodott, Fodor ur,
mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna megfelelni, így
folytatta:

– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az
emberek megházasodnak. Fiatal barátom, egy egész életre való tanácsot
adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg
soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, a ki
csókolgatja, se azt, a ki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik,
de mind egyformán végzik.

Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a
kis embert nem nyugtatta meg.

– Óvakodjék az asszonytól, akár kicsi, akár nagy, akár öreg, akár
fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a fejében: a házasság. Ha
fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar férjhez menni; ha öreg, meg
akarja házasítani a fiatalokat. Még a gyerektől is óvakodjék, hogyha
lány. Telepedjék le egy sereg kis lány közé: s házasságot fognak önnel
játszani. Pedig a házasság a férfinak a halála. Ó, hogyha én nem
házasodtam volna meg!…

Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket a vallásos rajongás
szent elragadtatása fogott el, boldog tekintettel bámult bele a
semmiségbe. Vajon micsoda tündéri képek jelentek meg előtte, ott, a
mennyezet tájékán?!

– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám, s itt marad ebben a pokolban,
egyszer majd elbeszélem önnek az életem történetét. Nagyon tanulságos
történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta, s negyven napig
nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony
mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a
fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell
dolgoznom a vasut tervezetén.

– A világért se szeretném feltartóztatni…

– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal
beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár
perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, a mi érdekelni fogja. Végre
is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik.

Balázs már únni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód
a szökésre.

– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, a kinek a dolga aranyat ért.
Hogy többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a
Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt,
jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését, s ha két
perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen
kivül megvan az a hasonlíthatatlan előnye, hogy ön egy félóráig
csapkodhatja a földhöz, még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a
Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi,
meggazdagodtam belőle?

Balázs előre is igen csodálkozott a Fodor-féle óra szomorú történetén.

– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem
a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem
kapálóztam, nem kiabáltam segítségért, hanem úgy mentem utána a paphoz,
mint a birka a vágóhidra. S mi történt velem, tisztán csak azért, mert
olyan meggondolatlan voltam, hogy elkövettem ezt az egyetlenegy, de
menthetetlen tévedést? Mi történt velem, egyedül a házasságom
következtében? Csődbe jutottam! Az asszony rábeszélt, hogy húzzuk össze
magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában, s ne
költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik
században! Így persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely
másnak milliókat hozott volna, elúszott négyezer forintunk. Csak az
vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.

Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel
egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra.

– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a
Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg,
mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim így kezdtek beszélni:
»Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A
lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, az érlökést megméri az
orvos, s ha az ember didereg, a Fodor-féle óra nélkül is tudja, hogy
hideg van.« Természetesen, az asszony mindjárt elhitte ezeket a
szamárságokat, s hiába volt minden érvelés, fel kellett hagynom a
művészetemmel.

– És azóta?

– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy úszó-készüléket.
Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt a teljes
fölszerelésével és lovastul fenn tartson a vizen. A találmányomat be is
mutattam a főhadparancsnokság embereinek, s próbaúszásom megtekintésére
igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, minthogy az asszony nem
bízott a felfedezésemben, a készülék előállításához szükséges pénzösszeg
nem állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett
a legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése,
hogy majdnem bele fultam a Dunába; úgy fogtak ki, a csavargőzössel. Ezek
után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen
lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány
rongyos dollár híjján, s egy pofon miatt, a melyben, vesztére, egykor
örömet talált.

Hősünk illőnek vélte tiltakozni.

– Nem hihetem, hogy uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a
balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra
sejtettem, hogy uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém
üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. _Sub
pondere crescit palma_ – ha szabad ezt a klasszikus idézetet uraságodra
alkalmaznom.

– Ó, még nem mondtam le mindenről, s a rosszakarat meg a gúny el fognak
némulni, mihelyt fölépítem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a
nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön
ma Brindisibe akar menni, az állomások egész rengetegén kell keresztül
vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog
megállapodni, s így ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges
vasút utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek.
Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?

Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a
felfedezésnek. És szerencsekivánatának a kifejezése után éppen a
legélénkebb barátkozásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött
megszólalt a Fodorné éles hangja:

– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az úr is okosabban
tenné, ha a dolga után látna, s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.

Mikor _Borgia Lukrécziá_ban, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre
csak szétválik a háttér függönye, s a bordalt éneklő, ittas vendégek
megpillantják az álarczos barátokat, a kik a nekik szánt koporsókat
hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat
alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el
a két férfiú arcza.

Fodor megkisérlette mentegetőzni:

– Angyalom, ez az úr…

De Fodorné a szavába vágott:

– Ez az úr vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha
nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint
holmi léhütőnek. A férfiak úgyis csak azért bérelnek szobát, hogy
összerongálják a bútorokat. Ne is gondolja ez az úr, hogy valami nagyon
kínálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi
gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a
legnagyobb gazember valamennyi között.

Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs
olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb
gazficzkóknak, s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta
merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát, s nem
igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.

A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette
a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott
libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően
üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált,
mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.

– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem
tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép
be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar
valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És
kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; a kinek ez nem tetszik: fel
is út, le is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a
szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a
gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. A ki pedig csak
tivornyázni akar, s azért vesz lakást, hogy összerongálja a bútorokat,
az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha
nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.

Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna
mondani:

– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.

De Fodorné hirtelen arra fordult, s a gnóm egyszerre olyan komoly lett,
mint egy temetés-rendező.

– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje.
Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.

Fodor szégyenkezve sonfordált vissza a másik szobába. Leült a földgömb
mellé, és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, a hogy egy
köszvényes, nyugalmazott vén admirális nézi az óczeánt…

Balázs igérte jóakaratját, s fogadkozott, hogy a ténsasszony
kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlítette, hogy a
tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani, s hogy
magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.

Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak
látta Balázst kissé helyre vigasztalni.

– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti?
Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.

Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a
kredenczben az összes tányérok megremegtek, s Balázs csontjaiban
megfagyott a velő.

Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött
a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett
kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.

A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A
társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője egész nap oly izgalommal
várta Balázst, mint a milyennel június elején a fürdőhelyek Robinsonjai
lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó
a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem
lecsapott prédájára.

– Kedves uram, minthogy én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja
engedni…

A társadalom-tudomány nagy bölcselője apró, hunyorgó szemü, módfelett
nyájas, tömzsi emberke volt, a ki selypesen beszélt, mint a kövér
nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint a kik szeretik magukat hallani.

– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.

Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a kiváló bölcselőnek három eleven
felesége szaladgál a világban, a mi persze csak úgy történhetett, hogy a
szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált
tőle, míg a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik
hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, úgy látszik, nem nagyon
bántotta az európai hírü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.

Különben sokkal inkább el volt foglalva az elméletével, semhogy ez a
kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensúly
törvénye annyira izgatta, hogy utóljára kiszorított a fejéből minden
más, vidám vagy nem vidám gondolatot.

– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a _természeti_
egyensúly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!…
Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó
ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világegyetem. A jó és a
rossz váltakozása, az erkölcsi erők és az állati ösztönök örök küzdelme
pedig: az _erkölcsi_ egyensúly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa
angyalból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz
angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No,
ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensúlylyal tehát tisztában
volnánk. Kössük össze, elegyítsük e kettőt: s megkapjuk a _társadalmi_
egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek
folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; a meddig ez a
küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen
váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő
uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a
whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az
idealizmus megindítja s győzelemre juttatja az ellen áramlatot; s ha az
ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a
realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson
végig a világtörténelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a
tömeg-uralom s a kevesek uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a
holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, a mi a multkor nem volt; a jövő:
az, a mi ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt
hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…

A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője mindent megfejtett,
mindent kimagyarázott kedves elméletével. Olyan volt ez az elmélet mint
az a furfangos amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő,
kés és szivarvágó.

– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…

Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, a ki jobban
visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensúly
törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott
egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó
közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a
társadalmi egyensúly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.

Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő
kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.

És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi úr is, ujra beállítottak
hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a bölcselő vitatkozását.
E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut
tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy
megcsinálja egy uj léghajónak a gépezetét, a mely léghajó, úgy
alakjában, mint szerkezetében, a madár alkotásának lesz hűséges mása.

Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a
legsúlyosabb eszmékkel, hogy nem nézhetett rájok elismeréssel teljes
tisztelet nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró
ellenmondásokon túltették magukat, s az a biztonság, melylyel az
egyetemes történelmet s az egész világürt kezelték, kivételesen
nagyszerűnek tűnt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy
Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi úr mindig fölért egy világtörténeti
kézikönyvvel s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.

Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket
vezetett útjába.

Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs
tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket
sonkával és párisival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben
érthető versét, azt a verset, mely a _Spleen_ egyik gyöngye, s melynek
hangulatos, rejtelmességgel teli czíme: _Ululu Laia_.

Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog
élni és meghalni.


III.

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az
ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen
kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a bútorokkal, a
székre rakott ruhadarabokkal és a faliórával egyetemben, mely szomoruan
tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek
váltakoznak az ember előtt: ismeretlen biborosok, a kik velünk együtt
forognak, dühösen kiabálnak ránk s mi nem értjük a beszédjöket, vasúti
gőzösök vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha
ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és
mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek űzőbe s
torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s
nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy úr
ágyúgolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten
vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette
egy dinnyenagyságú léggömb ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni ezt a siralomvölgyet, Balázs
bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert
képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem
látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a
szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok
között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül
szomorú volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku
kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva
volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem
ismert rá a temetőre. Most már nem szomorú volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem
nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s
rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott.
Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.

Ebben a pillanatban megnyílt a kályha ajtaja, s hogy, hogy nem, egy
fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg
volt, s barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját, s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen.
Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is, s rámutatott a sötét
sarokra.

Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltűnt, s a kriptán
vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant, s
rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár
testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most
már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány
elrejtette.

És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.

A kis lány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt
mondta volna:

– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyílt magától,
s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltűnt. A messzeségből egy tó
ezüstje csillámlott elő, majd úgy tetszett neki, hogy a tavon paloták
ringanak Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi
dübörgése. Fölébredt.

Az álomképek eltűntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s
fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta,
hogy még csak félig van magánál.

A kis lány nem értette, miféle rémekről beszél.

Fölugrott a székéről – a hol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis
gyerekek az iskolában – közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan
kérdezősködött:

– Behívjam a mamát?

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával
ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő
kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, a mely
villámokat tüsszögött; veszett farkasok, a melyek folyvást a sarkában
voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, a melyeket
nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szíve a rémülettől
vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s
átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs
áram csapta meg az arczát; egy sírdombon feküdt, felette égi békében
fénylett a hold, s a fehér márvány sírkövek arany-szemeikkel
szemrehányóan meredtek rá.

Megismerte a szomorú temetőt, a melyet előbb látott.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami
névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt
volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szíve összefacsarodott;
szeretett volna sírni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimította volna forró homlokát. A kis
leány volt, a ki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sírdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét, s a kínosan
fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszítést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De
nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az
ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, a mint megpillantotta. –
Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány úgy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét
esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya
mellől.

A beteg makacskodott.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok
visszamenni a temetőbe.

– Behívjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.

Még nem volt egyéb mondanivalója.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg
ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a
homloka körül.

Kétségtelen, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem,
ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy a
mikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s
ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje úgy
össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az
ember a koponyáját összetákoló kötelékektől nem sokkal lát többet a
világból, mint egy két napos borz, bizonyára számot tarthat némi
elnézésre.

Különben, tévedés volna azt hinni, hogy mindez csak egy jámbor
versfaragóval eshetett meg, s hogy helyében az angol testőrség egy
fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke
egyenruhájában. A vasemberekről szóló mondák csak mesék; a legvidámabb
kötekedőknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, –
bizonyosak lehetünk benne – maga is megilletődött egy pillanatra, a
mikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, a kit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanunk,
Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznünk, hogy a köznapi életben nem
árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu úr volt,
a ki már csak a hivatása iránti tiszteletből se szaladt volna meg
semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint
hatottak is, s ha itt eláruljuk, hogy inkább csak elvből, mint
természettől volt bátor – a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak
s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes úriemberek, a kiknek a lelke is oly keményre
van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok a kifogástalan
regényhősök, a kik mindig, minden körülmények között megőrzik
illatszerrel beitatott hidegvéröket, s hidegen nyujtják át
látogató-jegyeiket a kisérteteknek, avagy órákig várakoztatják a
kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges előkelőséggel kináljanak neki
helyet a pamlagon; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a
regényekből gondolná az ember, s legpompásabb példányaikban sem
emelkednek felül minden birálaton.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember
lesz belőle, ember, a kiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek.
Ez az előítélet épp oly hamis, mint a többi. A gyermek nem vész el az
emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a
védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre
körül, a mint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy
szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az
éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi
állattal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig
fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, a ki volt, a ki azonban
megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban
van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, a kinek
szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg
módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.

Ha tehát úgy találjuk, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt, ne
felejtsük el, hogy: megtörténik ez néha a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis
térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly
megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei
fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon
keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly
hívogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra
gondolt, a hol kis czimborái alighanem vígan keringenek a gyapjuzsákok
mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

  Lieber Herr von Kohn,
  Lieber Herr von Kohn,
  Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon abba a
társaságba, mely azon vigad, hogy Ko-o-o-ohn úr a franczia négyesben
minden kolónt elront. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit
egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle
más hatósághoz.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődött, nyugtalanság fogta el a kis
lányt. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S
már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, a
mikor egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesítette pihegő kis
szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos
homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott,
mint a madarak a viharban. A halál nagy rejtelme csapott feléje a
gyűrött párnák közül.

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme
égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét, s megszólalt:

– Kicsoda maga?

– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.

– És kicsoda a mama? Hol van a mama?

– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sír.

A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.

– És maga, maga mit csinál itt?

– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha víz kell, adjak vizet.

– Mást nem mondott a mama?

– Azt mondta, hivjam be, ha kell.

– Hát hogy hívják magát?

– Ella. Fodor Ella.

– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.

A gyermek nem mert felelni.

A beteg csodálkozva nézte, s erőltetni kezdte az emlékezetét:

– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…

– Igen, igen – erősítette a kis lány.

Végre, nagynehezen, Balázs észbe kapott.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a
Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját, s
tovább kérdezősködött:

– Régen fekszem már itten?

– Régen.

– Van már egy napja?

– Van már talán egy hónapja is.

– És mért? Beteg vagyok?

– Igen.

– Mért vagyok beteg?

– Mert nagyon fáj a feje.

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a
csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.

S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?

Majd ujra megszólalt:

– Mi van az ölében?

– Egy könyv.

– Milyen könyv? Mesés könyv?

– Igen. A _Csizmás kandur_.

– Szép a _Csizmás kandur_?

– Ó, nagyon szép.

– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.

A kis lány engedelmeskedett. Úgy szoktatták, hogy ne legyen más
gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpaláz mondhatatlan szorongásai közepett, kezdett
hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia,
és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt
mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a
kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az _és_nek,
ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből.
Lehetetlen meg nem vallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen
ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényünk hősnőjének ez első
föllépése és első megnyilatkozása alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas képzeletének.
Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, a kinek a lencse-szemektől külön
kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszítéseket tett, hogy a
temérdek _és_ből kiböngészsze magát a mesét.

De ez a feladat túlságosan nagy munka volt az ő szegény fejének.
Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett
mondatok rengetegében.

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, a kit
örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét,
jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De
a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr
nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett;
megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a
csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiúságból kellett a csizma; a legeszesebb,
a leginkább találékony fejű, a legfurfangosabb lények se tökéletesek. De
a Balázs elméje fáradt volt, s ettől fogva már nem igen tudott a
kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp úgy hatni szokott, mint
megfordítva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben
másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki
bátorodott. Lassankint beleélte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel
teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház
sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tűnt fel előtte.

Mindenki ismeri a _Csizmás kandúr_ mód nélkül erkölcstelen meséjét. A
csizmás kandúr a szédelgők ősapja; a Panama egy özönvizelőtti hőse, a ki
mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s
megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg előretörtetésből, a legcsunyább
kapaszkodásból, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, a
ki, úgy látszik, csak nagy ritkán jutott nyúlpecsenyéhez; majd
hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja
a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a
király előtt; végül furfangosan kieszelt, rablógyilkossággal hatalmába
kerítvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a
királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál
Karabás gróf, elveszi a királykisasszonyt, ő maga pedig miniszterré
lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának
bizonyára szép karriér.

Nem, azt nem lehet tagadni, hogy ez a történet mód nélkül erkölcstelen.
De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle,
hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha
jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látnivaló volt, hogy
a kandúr feltalálása és lélekjelenléte nagyon tetszenek neki. A
győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős
korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a
legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget,
a mely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt
minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált
isten földi hüvelyében nem férfiszív dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint
becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza
koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta,
elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat
talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel
szemét.

A kis leány ott tartott, a hol a király kifejezi a kandúr előtt, mily
kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.

Ezt a pár szót a kis lány olyan bájos hamiskodással mondta, a szemében
annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen
visszafojtott vídámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

És most nézte meg először.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, a kinek arczszine három
nemzedék szomorú történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy
fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, a hol minden
oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek
kíváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének
első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás
kandúr története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az
óriás dolgozószobájában.

– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.

– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.

– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.

– Majd megkeresem a könyvben, a hol elhagytuk.

– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A
nagy betűk helyenkint kínos zavarokat idéztek elő, s a kandúr, mikor a
legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős
közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság
minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s
mialatt kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a felolvasót
követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első hatásaiban főképpen
arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes
összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános
törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a
kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a
legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet
rejtelmességeit, legalább egy egy pillanatra.

S Balázsnak úgy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél
öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása,
madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden
nyomorúságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a »karakán ideák« –
tűrni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat
az apró megaláztatásokat, a melyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak
sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért,
hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a
számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szűkölködjünk
lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A
szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik
esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan
szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem
kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az
arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Aztán nem gondolt többé semmire; elaludt.

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár
perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen
lankadtságot érezte, mely a nagy tivornyák után fogja el az embert.

De kábultságában néhányszor úgy tetszett neki, mintha ujra hallaná:

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztosítom őt nagy kegyemről.

S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.

… Mikor pedig vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a
fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, a ki heteken
keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a
mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt, s hosszas tünődések után abban
állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész
utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az _Ululu
Laia_-t.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, a ki a kis lányának
karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem
telhetett tőle. Mire az ajándék, a melynek a kitüntetett nem veheti
hasznát?!

Elszégyelte magát, s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele
nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog
maradni.

De nem úgy történt.


IV.

Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos
Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő
szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma
Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban
próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait.
Vercingetorixnak sokba került ez a világtörténelmi nevezetesség; néhány
csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állították a fogoly-seregnek,
mely a győztes diadal-szekerét követte, s aztán kivégezték.

Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a
Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben,
nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát
szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.

Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gall
törzsfőknek ezt a legjelesebbikét először is: bele szorítsa öt
felvonásba, azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez
pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghódításánál.

A nagy munka, mint említettük, három évig tartott. Hogy miért ilyen
sokáig, megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást
kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra írni az egészet.
Vercingetorix irodalmi emléke tehát körülbelül negyven felvonás
sírhalmán emelkedett.

A három átdolgozást három különböző színház mintegy
nyolczszor-kilenczszer utasította vissza; négyszer elfogadták a darabot,
oly feltétellel, hogy a szerző írja át egyik vagy másik felvonást. Hol a
végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer
ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. Ezekhez a
kívánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak
átélnie adatott. Visszautasította Caesar nejének, Pompejának szerelmét,
s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszúálló Pompeja karja érte utól;
majd elcsábította Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott
menyasszonya, veszítette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a
szomorújáték végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra.
Meghalt a kínpadon, elpusztult méreg által, szívét keresztüljárták a
római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent
megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a színpadra, ah, a színpadra,
nem juthatott el soha!

A jövő irodalomtörténet-irói joggal kérdezhetik: mi köze volt Hódy
Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletreméltó gall
törzsfőhöz, hogy ily javíthatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A
színházaknál egyelőre csak azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az
emberhez, hogy nem hagy békét a francziák elődeinek?! Mit vétettek neki
a gallok, a kik mai napság már oly csöndesen vannak, s nem vétnek a
légynek se?!«

Sajnos, ezekre a kérdésekre lehetetlen megfelelni. Hogy mi vonzotta
hősünket a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez
azok közé a titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz
a sírba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak
nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy
Balázs, a kit nagy lelkierejének s méltó büszkeségének pompás
teljességében mi nem láthattunk soha, de a kit ő felfedezett
szíverejtekén. A szomorujáték hatalmas legénye, ez a telivér ifju
barbár, a ki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényűzésében
dúskálkodók tétlen, csak az élvezetnek szentelt, kicsapongó életét, hogy
aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse
népének szabadságát, így, messziről nézve, nem igen hasonlított ugyan
ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény
alakhoz, a ki a Rózsa utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes –
de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak
néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, tétova járásu emberek, a kik
mintha csak a lemondásnak élnének, s a kiket az utczán oldalba lökdös az
egész világ?!

Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta
Vercingetorix, a kit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső
világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama
bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint
ez a Vercingetorix.

Ezt a példátlan makacsságot ne itéljük meg túlontúl szigorúan; vannak
bűnök, a melyek önmagukban hordják büntetésüket.

A halottaikból felidézett gallok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem
temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor
egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a
»tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd
zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-színű tintával kaligrafálván
le az egész darabot gyönyörű szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:

_Vercingetorix_, eredeti szomorújáték öt felvonásban, írta: Hódy Balázs.
Személyek…

egészen a 476-ik oldalig, a melynek alján ez a nyugodt önérzetes szó
ékeskedett:

_Vége_.

Vége!… Dehogy volt vége! Hányszor írta le nagybetűkkel a nyugodt
önérzetnek ezt az oly sokatmondó szavát!… S minden elmult… viharzó
érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tűnt, tűnt az
ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a
gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város
épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, a hol sokáig
temető volt; de _Vercingetorix_nak csak nem akart vége szakadni.

Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a
másik felvonást; s az igazgatókból, drámabirálókból álló külső világ is
oly túlságosan tökéletesnek kívánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!…
Ilyenkor néhány délután elzárkozott s hangosan beszélgetett magában.
Néha egy hétig is eltartott, míg egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán
elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek.
Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy
félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette
hallani a verseit…

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb
változtatásokkal, s néha talán kissé nagyon is dicsérték az uj
részleteket a régiek, a kihagyottak rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi
úr, a ki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha
nem értett vele egyet. Udvarhelyi úr nevezetesen úgy találta, hogy
Vercingetorixnak nem volt igaza, mikor Caesarral szembeszállott.
Caesarnak győznie kellett, így kivánta ezt a történelem logikája. S ha
Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensúly törvényét, bizonyára
lemond a meddő küzdelemről.

Fodor ellenben azon a nézeten volt, hogy Vercingetorixból csak a
gyakorlati érzék hiányzott, s ha áldozatul kellett esnie, tisztára ennek
a fogyatkozásának tulajdonítható. Meglehet, titokban egyéb kifogásai is
voltak a gall törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste
útját a színpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel, s
ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha
kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is
némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az
idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, a kivel nem volt
tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései
ugyan kissé sajátságosaknak tűnhetnek fel, de azért ezek a nagyon egyéni
esztetikai meggyőződések fölötte hatottak Fodorra a határozottságukkal.
Fodorné tudniillik úgy vélekedett, hogy az a szomorújáték, melynek a
szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s
nem csinál adósságokat: a legjobb szomorújáték a világon. S
_Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul állott a világirodalomban.
Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen
becsületes férfiúnak ezen a kerek világon, következésképpen, ha a
darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, a mi különben
természetes, mert hisz a színdarabok előadása tekintetében, igen
oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ,
az erkölcstelen bohózatok és operettek bizonyára már régóta kipusztultak
volna a világból, s helyettök ma is _Vercingetorix_ot adnák, okulására
az ifjaknak s gyönyörűségére az idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kívül Vercingetorixnak még egy pártfogója volt:
Ella kisasszony.

Azok a kik ismerik a tizenhét éves lányok szívét, aligha hisznek ennek a
pártfogásnak az őszinteségében – és a hitetleneknek igazuk van. De a mi
Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világtörténelmet, ismerte a dramaturgia
szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját,
ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a
kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szívét nem
ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna a két
nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón
világított feléje, a hogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái
világítanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világított mellette, mialatt ő egy-egy
hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák,
melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett
szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« – s Ella
kisasszony helyet foglalt vele szemben a hintaszékben, készen rá, hogy
ismét rövidítsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát
kérdezné:

– Jól lesz így, Ella kisasszony?

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve a megváltoztatott
részlet legujabb alakjával. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot,
szétbontatott néhány körmondatot, s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét.
Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

– Most már ez a jelenet tökéletes.

Balázs úgy találta, hogy ezekkel a nyomatékos itéletekkel szemben
nincsen feljebbezés, s _Vercingetorix_ot illetőleg az
irodalomtörténetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerűen
helybenhagyja az Ella kisasszony birálatát. Végre is, a drámairó számára
nincs magasabb itélőszék, mint a női szív. Azért ír, hogy
varázsvesszejével még a kősziklából is kifakaszsza a megindulás
forrását, s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női
szívben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, a minő ez
a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék
álmatag járású, fehér bőrű keleti királykisasszonyaira emlékeztetett, a
kiknek az arczszíne nem különbözik a fejöket boritó fehér fátyol
szinétől, a kik egy-egy rizskása-szemből élnek, s a kiknek a
tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok
Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy
szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra
termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők
szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álomországból származott s
álomvilágban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett, s Ella kisasszony éppenséggel nem
volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett
Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, a ki annyi felvonáson
át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a
szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Úgy
tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie
Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van
benne, felpofoz egy pár színházigazgatót, végigvonul hadseregével Európa
összes színpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat, s
ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, mert abban a korban
volt, mikor a leányok semmit se mondanak el abból, a mit gondolnak. Nem
volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a
válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg
éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal
szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon
egyszerü magyarázata.

Egy szép napon ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy estefelé legyen
kegyes meghallgatni a szomorújáték visszavonhatatlanul utolsó
felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem
hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla
hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amúgy is szüntelen
forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevítette, s az anyai
kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyúlni Seherezádéhoz,
hogy a fehér arczon két bazsarózsa virult ki, mint a hogy a Szent Ágnes
érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen
hasonlított Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a
kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot
megjegyezte magának.

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is
fűzött ehhez a minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos,
ennek a bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a záró szavait
idézhetjük. Fodorné utolsó mondata így hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat húzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló
kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért
szenvedett vértanúsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s
alkalmazkodó természetű volt, mint az apja.

Ha mindez azt a gyanút kelti fel, hogy Fodornénak messze nyúló, s
beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek
ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát erre itt csak
annyit felelhetünk, hogy: a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a
szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s
ha igen, mi volt róluk a véleménye? – nem tudjuk megmondani. Ki látna be
egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak,
akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a
regényírókat is.

Annak idején majd itéljünk a tényekből.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok
barátságot tanúsított a szegény Vercingetorix iránt, s ha előbb
pártfogójának mondtuk, ez nem volt túlzás, mert, bár tudtán és akaratán
kívül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gall testvérének.

Ennek a szolgálatnak a történetét akarjuk a következőkben elmondani.


V.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett
zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját,
belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Hódy bácsi!

– Maga az, Czilla?!

– Csitt, csendesen! Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj
lesz nekem is, Ellának is.

– Olyan veszedelmes a dolog?

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella
szeretné valamire kérni, de nem meri.

– Ah!

Balázs, a kit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten
fordította székét a kis leány felé.

Ella senkit se szokott kérni semmire.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A
világért se adta volna elő a dolgot, csak úgy, bevezetés nélkül.

– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?

– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.

Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?

– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.

– De frakkja csak van legalább?

Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.

– Nem tesz semmit. Van a papának.

Balázs azt hitte, hogy valami pajkosság fog kisülni a dologból, s
gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer
nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz
pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudniillik az egyetlen egy lény a Fodor-házban, a
ki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusított kellő tiszteletet. Ha az
anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg
magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomorú hányattatásait
olykor minden alkalom nélkül, gyerekesen léha megjegyzések közepett
emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen természetére és szembeszökő
kiskoruságára, eddig nem tartottuk érdemesnek megemlíteni, de e helyütt
nem hallgathatjuk el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat
a Czilla tiszteletlenül illetlen megjegyzései.

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő
egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos,
s a mi bennünket illet, kívül is hagytuk volna őt minden legcsekélyebb
figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetünkbe.

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt
ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakodalom, utczai
tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tűzoltó-ünnep, jégpálya-megnyitás –
ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha a
szives olvasó, jelentékenyebb hazafias tüntetések alkalmával, meglepetve
látta, hogy egy fiatal hölgy (banderillero-kalapban és vörös
napernyővel) nagyon élénken abczúgolja a miniszterelnököt, avagy
rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell
jelentenünk, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb
háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy
csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal
hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla
soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett annak a
tudós asszonynak, a ki nyelvét az élet harczaira kikészítette.
Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal
szemben, a kiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet se
tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem tisztelt és
becsült meg semmit, a mi becsülésre és tiszteletreméltó. Szóval Czilla
olyan díszpéldány utczagyerek volt, a minőt csak ritkán találni a
tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle, s Balázs
is örült, ha nem kellett találkoznia ezzel a veszedelmes hölgygyel. A
Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották
egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégse volt vele szemben oly
fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és
törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető
pontja, a melyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy
gondolattal volt nagyobb a legcsinosabb női orrnál, de nagyobb volt.
Czilla tudta ezt, s ez a tudat sok keserűséget okozott neki. Mit nem
adott volna érte, ha híjjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem
tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes
fölöslegnek! Meglehet, Czilla alapjában véve voltaképpen szomorú lélek
volt, a ki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok
boszúságot; meglehet, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a
világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész
világgal s kikötni a piszék boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát;
akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly
könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép
kis fej tolakodott előre mindenüvé, a hol egy garas ára vigasságot
lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg
a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi
szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki
visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden
kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az
orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett
magáról, s Rettenetes Iván meg volt szelidítve. Meg kell vallani, hogy
Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak
szólította, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem
lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szíve magzatja volt,
kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen
rákiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, a hol nagy
könnyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Púposka vagy
egyéb szerencsétlen regényhősnők lehangoló társaságában.

Minthogy ezen a ponton könnyen meg lehetett sebezni Czillának az
érzékenységét, s a nemtelen fegyver használatának mindig igen üdvös
eredményei voltak: azok, a kiknek Czillával szemben védekezniök kellett,
ugyancsak visszaéltek a kipróbált védőeszközzel. Balázs is sokszor
folyamodott ehhez, és most, a megtámadtatástól tartva, éppen valami
súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, mikor, nagy meglepetésére s
kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni
egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla,
Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első
éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem
hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy,
fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi utczán! Ahogy a
kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a
czivilek csak úgy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre
köszönnek neki.

Balázs elbámult.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk
egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinékról. Tudja, hogy
a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinékra, meg a
Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz
semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a
Petőfi-Társaságba is. És ha hosszú verseket olvasnak fel, akkor
kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.

– Ki az a Göndöry Béla?

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint
más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert
hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, a mint
tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– Akkor nem is érdemli magát.

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, úgy iszik az az
ember, mint a homok. És ha be van csípve, akkor még kedvesebb. Nem
kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott úgy tud
kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom,
valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, a kit pedig ez a
sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi
nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e?
Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Tőlem?

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy
szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt
feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba,
mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy
hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be
helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok
foganatja…

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a
szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker
bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Ugyan?

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi így szól: »El kell mennem vőfélynek egy
barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« –
ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd húzódozni
fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan édes mama, minek az a sok
költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre
elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal,
s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni.

– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?

– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.

– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.

– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.

– Hogy hívják?

– Pézsma Rajnáld báró.

– És kicsoda ez az úr?

– Biczikli tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik
minisztériumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A
tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa bajnoka, s tulajdonosa
több arany-éremnek.

– És ez az úr azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?

– Különös szerencséjének fogja tartani.

– De hisz ez az úr nem ismer engem, a mint én sem ismerem őt…

– Ó, a mi a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy
tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is írt
egy könyvet; az volt a czíme, hogy: _A kerékpár jövője_. Hogy Hódy bácsi
nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró
különben csak egy pár bátorító szót vár, s aztán személyesen is fel
fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még
én se beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most
vagy két éve gyakran láthatta nálunk…

– El nem tudom képzelni…

– Az özvegy Kleinné.

– Az özvegy Kleinné!

– Igen, az a svájczi hölgy, a ki Ellának harmadéve zongora-leczkéket
adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy
nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz
fia. Eleinte úgy volt, hogy a nagyobbik fiú elveszi a Fánit. De aztán
összement a dolog. Úgy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– S az öreg? Az öreg beugrik?

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztosítani
ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A
bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné
keresztleánya Seress tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Keresztleánya – a tábornoknénak?!

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog úgy keletkezett, hogy az öreg
tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét
ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanított; a svájczi Kleinok
mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak,
egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné
kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig
két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni!
Mit volt mit tenni? A hibát csak úgy lehetett helyrehozni, ha az özvegy
Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította
őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a
pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Seress minisztériumában dolgozik, s
némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számít rosszul. Annyi bizonyos, hogy az
esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a
_Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona
a bárónak, s így kevesebb lesz a költség.

– Maga a mulatság nem csábít éppen, kedves Czilla, de…

– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az
összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy
Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a
frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek,
mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszeműségében még azt is
megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete
szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán
határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állítólagos jóbarát
felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk
az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy
keressen más vőfélyt.

– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs ész nélkül igyekezett
visszavonulni, de már elkésett vele.

– A mi azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel
mondtam igent, ha a ténsasszony meg a lányok is eljönnek.

– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.

Balázs tudta, hogy a mit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan
bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló
számítja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli egy óra
20 perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt.
Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_
nevü üstökös útközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti
szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem
lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához, s a
hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas
tusakodás után tudta megállapítani, de viszont nem volt halandó, a ki a
cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő.
Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földindulás, árvíz, de
Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám
Targonczás_nál.

Balázs tehát mély szomorúságba esett, s nem győzte átkozni magát a
könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a
vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.

Egy délután, a hogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva
nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek
jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a
tengerfenék élete: egyszerre észrevette, hogy a kaszárnyaszerü bérház
előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le
vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét«, majd eltűnik a kapualjban.
Ez _ő!_

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna
dressz-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz
fiú nyitott be a szobába.

– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.

– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.

– Ó, kérem, látásból, hírből, névről már régen van szerencsém. Magam is
ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben.
Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az
irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy
tiszteletpéldányt _A kerékpár jövője_ czímű művecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s
illendőségtudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki), Shamyl a folyosón van. Tekintve
az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón
hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem
afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa,
ha szabad így mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat
kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk
hírneves bajvívója, nem utasítja vissza mély tiszteletből fakadó
kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd
erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak,
hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha
szélesebb körü ismeretség híjján, valamelyik fiatal tisztviselőtársát
kellett volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidíjas barátom
szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz
megismerkedni irodalmunk jeles bajvívójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a
tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni,
hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy
félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki,
a ki ért hozzá, egy-két verssorban megemlékeznék a lakomán jelen levő
mexikói hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! A mi a költészetet
illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá
várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől,
mert ő nem szokott üdvözlő verseket írni, csak dalokat és költői
elbeszéléseket.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni
ötven százalékra.

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen
vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis
hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se
tud a gazember), a menyasszonyom zongoraművésznő: ez már magában véve is
kitesz egy fél-műsort. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni
fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy
hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak
találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat,
ha kegyes volna becses költészetéből némi ízelítővel kedveskedni nekünk.
Talán valamely époszból, mely esetleg hadviselésről szólna… Nagyon
szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Nem ítéljük el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, a mikor szerelemről
álmodik; ne ítéljük el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő
Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kívánkozott szegény Vercingetorix
a nyilvánosság elé! Vajjon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az
első kínálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kívánkozott
oly hosszú időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám
Targonczás_ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a
Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek
járni a hadviselést tárgyaló szomorújátékokra, s nem védekezett kellő
erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is
haragudott, de egy negyedóra multán mindent megígért. S mikor Pézsma
báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid
megadással sugta meg Czillának a nagy ujságot:

– Itt volt.

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi úr támogatása mellett
megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a Fodor-család
hölgytagjaival egy négyüléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné
jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve;
Vercingetorix, elrejtve hátul a frakkzsebben, megindult a halhatatlanság
felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál.
Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól
érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen
kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben-gyűrűben várta
őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a
hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent, s szemérmes sírással vetette magát a Fodorné keblére.
Gyászoló anyák sírnak így a temetés előtt, mintha azt mondanák:

– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!

Balázst nem ragadták el a menyasszony szívós bájai, s maga se tudta
mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor
kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Mintha hallotta
volna a tábornoknét, a mint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog
állani az ördögnek s minden csábításainak, s arra gondolt, hogy a
keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, a
mely a tábornokné ajkairól hangzott el.

Úgy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak
megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen
engedékeny volt, de ettől a feltételtől nem tágított. Egy Derby-győztes
bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben
a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant
Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A
sarokról azonban visszanézett, s búcsút intett a társaságnak a
viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs
elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne
sóhajtson vőfélye előtt:

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a
melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott
Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba
verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, a
hol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy
fehérruhás kis lány, a kit senki se ismert, fel s alá szaladgált a
templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett;
a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan
szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, a kinek a ruháján igen sok
volt az igazítani való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon únni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul
érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczáknak
ebben a tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyáltalán
miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyűlölte a két lányt, a kik ide csalták.
Miért akarnak mindenáron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk,
miért nem hagyják békében őt, a szomorú arczú embert?! A Göndöry Béla
jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s a hogy a zsebében
szégyenkező Vercingetorixra gondolt, útálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe
jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltűnés, botrány,
örök harag, s ki tudja, talán végleges szakítás azzal a körrel, melyet
annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

A templom előtt egy kocsi állott meg.

– A tábornok!

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán,
karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők
két sorfala között, s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az általános
hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a
trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy
a tábornok meg van elégedve, és hogy elégedettségének megnyilatkozása
mindenekelőtt a násznépet illeti. A násznép meghaladta a tábornok
várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, a kiknek a czipői szépen
ki vannak tisztítva!

A tábornok különben kötött marsruttal indult el hazulról. Megigérte a
méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz
elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül
hozzálátott a megelégedéshez.

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért
felvilágosítást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátkapárt
kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?

A pap boszús pillantásokat vetett a csendháborítóra, s Göndöry Béla
hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot.
Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illőnek vélte kissé
ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s miután a fölötte
meghatott hölgyet hamarosan magához térítették, az uj pár meg a tanúk
átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A
sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma
báró ellenben elhűlt, mikor a tábornok őt is megkínálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt
már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már
volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.

– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb
szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, a ki éppen akkor
írta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel
nélkül. A mai kelettel.

Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:

– Vajjon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!

A mexikói hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.

– Ön kicsoda? – kérdezte nyájasan.

Balázs megnevezte magát.

– Úgy?! Jól van; nagyon jól van.

Balázs sietett menekülni, s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.

– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család
feje.

– Igen, már megismerkedtünk – felelt Balázs kedvetlenül.

– A tábornok jó kedvében van – suttogta Fodorné örömmel.

Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.

– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy
nemsokára híres írók, nagy emberek leszünk.

Balázs vállat vont. Ma, úgy látszik, az egész világ meg van bolondulva.

A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga
gondjaira bízta hű Shamylját, s kocsiba ült, immáron élete párjával. A
második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a
nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másodrangu előkelőség,
s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s
megkezdődött a kivonulás a _Vidám Targonczás_hoz.

A _Vidám Targonczás_, a fővárosi epikúroknak ez a kedvelt nyári
helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a
természetet két hektikás, porlepte galagonyabokor képviselte. De az
udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a _Targonczás_
vendégei, ha egy kissé megerőtették a képzeletüket, úgy érezhették
magukat, mintha a szabad természetben volnának.

A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében terítettek
meg egy hosszú asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teríteni, mert
ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.

A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó
figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghívottak
terítékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak
tányérjára. A virágok rózsaszín pántlikáin, s a szivarszipkákra
rákarczolva, mindegyik emléken ott pompáztak az esküvő évét, hónapját és
napját megörökítő számok és betűk.

Balázs Czilla és egy fiatal úr közé került, a ki sietett magát
bemutatni.

– Pézsma – szólt egyszerűen.

Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a
szerencsének.

– Soha se örüljön – szólt nevetve a cziteraművész – a velem való
ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg
fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a
szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a
szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy
krajczárt se tudok kivasalni.

Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a
kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte
kérdezgetni, hogy vajon kit nevez az ifju báró »vén gazember«-nek.

De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.

– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a
czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha
megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy
a haja szála is égnek mered.

Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs úgy érezte, hogy immár a
tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést
kibírja, jöjjön, a minek jönnie kell, a többi már nem számít.

Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek
véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de
Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s ebben a pillanatban a
közös hadsereg különböző színü hajtókáin kívül nem érdeklődött semmi
iránt a világon.

– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész –
elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van
rugva.

A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára
nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával,
de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén
túlságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsaszínű volt,
hol meg lilaszínre vált.

A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már
másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szívrehatóan
kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a
hangverseny. A báró felpattant _Ephialtes_re, vascsikóinak
legkönnyebbikére, melyet művészi fortélyainak bemutatása alkalmával a
legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap
óta rettegtették az egész környéket. A kerékpár nagymesterének vakmerő
ügyeskedése óriási hatást keltett, iskola-lovaglása pedig általános
csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön
talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült
vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem
tudott, de a lovát megülte.

E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:

– A tábornok kéreti.

Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s
megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz
bolond, mint az a rettenetes másik.

A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.

– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a
költészetet. Ez helyes, igen helyes.

– Tábornok úr…

– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes
költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és
szabályszerü költészetet.

A tábornok oly vígan pislogott, a két apró kék szem, mely egykor, Mexikó
térein, annyiszor nézett szembe a halállal, oly barátságosan, annyi
jóakarattal tekintett a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni
meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg
érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a
tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember,
hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, a mint
karddal oldalán s halálmegvetéssel szivében, a tábori őrtűz világa
mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét azoknak a csöndes, édes
szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…

– Tábornok úr… igazán… nem tudom…

– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az
előírást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig
helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen
öreg fiú vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már
csak a költészet ad megnyugvást.

Ez nem volt üres szólam, a mint később kitudódott.

– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a
költészetet. A verses költészetet űzi ön?

– Igen, tábornok úr.

– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, a kinek nem tudom a nevét,
jelentést tett nekem, hogy ön mutatványokat fog előadni, mint költész.
Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és
zenészek szándékoznak előadásokat tartani. Ez helytelen. A lármázás nem
jól van; a lármázást le kell fujni.

A tábornok kívánsága az volt, hogy a műsor többi pontját ejtsék el,
Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a
rendeletet, hogy a felolvasó részére kerítsenek egy kényelmesebb széket,
s hogy még inkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy
második szivarszipkával, mely egyébként úgy hasonlított az elsőhöz, mint
egyik tojás a másikhoz.

Nem lehet elhallgatni, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a
készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem
mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki
ennyire áhítozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S
végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, aki
szenvedélyes barátja a költészetnek, s a kinek csak egy szót kell
szólnia, hogy a színházak rendre nyíljanak meg a szegény Vercingetorix
előtt!…

Egy kicsit kalapált is a szíve, mialatt ügyetlen keze előhalászta a
feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s
az ötödik felvonás nagy csatajelenetét. Úgy rémlett neki, mintha Göndöry
Béla vésztjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember
éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes
zokogás! De a bátraké a szerencse.

Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást
vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni,
szeliden, bíztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély
hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem
nézett fel többet a kéziratból.

A tábornok hátradőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte
a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se
testi-, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben
élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a
jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen
elcsendesedett. Úgy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak,
melyet a nemes felhevülés hangja gyakorol a fogékony lélekre.

Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen
aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.

Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen
szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy
ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez
a hatás, a melyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb
sikere volt.

A tábornok tudniillik, a mexikói hadjárat óta súlyos álmatlanságban
szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát
bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő legyőzhetetlen
idegenkedéssel voltak egymás iránt; a tábornok gyűlölte a szépen
megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszút ezért a gyűlöletért,
hogy nem tűrte meg magában a szegény mexikói hőst. Csak a színházban
tudott egy egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek
némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb szomorújátékok mindig
megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.

Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt
év óta.

A tábornok nem volt hálátlan ember, s a hogy a nagy csöndességre
felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de
annál szívesebben ismerte el annak érdemeit, a kinek rövid bár, de
rendkívüli élvezetet köszönhetett.

– Ez már aztán jó színdarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán
nevezem jó színdarabnak!

Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb
szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magánviszonyai és
irodalmi működése felől.

Mikor meghallotta, hogy a színházak makacsul vonakodnak előadni
_Vercingetorix_ot, felháborodott.

– Nem adni elő ilyen színdarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez
őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a színdarab
szabályszerü, és én elő fogom adatni.

S többé nem ment ki a fejéből ez a derék szomorújáték, melynek huszonöt
év óta az első igazi, édes, zavartalan álmot köszönhette.

Hazamenőben se szűnt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra
dicsérgette a tábornoknénak.

– Ezen színdarab jó színdarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg
fogom hagyni, hogy ezen jó színdarabot előadják.

Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a
szomorujátékok előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy
egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden
nemes becsvágy.

Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek:
egy hölgy meg egy kis fiú. Először Fodorné látta meg őket a Balázs
ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem
kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:

– Durczás Panna van itt!

Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel
értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs
ajtaja felé, a hol a vendégek eltűntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s
maga Udvarhelyi úr is, a kit pedig semmi se lepett meg, a mi az ó- és uj
világban történt, kerekre nyitotta a szemét.

– Teringettét, Durczás Panna!

Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.

Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s
mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke színésznőnek egész élete a
nyilvánosság előtt folyt le; este a színpadon, nappal, a hol a legtöbb
ember járt. Lehetetlen, lángoló színü ruháit már kora reggel ott
lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó
gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se
szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly
érdekes ellentétet alkotott, meghódította az egész világot, s az idősb
Durczás úr a maga körében az irígyelt emberek közé tartozott. Mert Panna
jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.

Hogy erénye annyira áhítozta a reklámot, ne ítéljük meg érte. Mindez
Durczás Attiláért történt.

A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte.
Biztosítani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan
_Vercingetorix_ nem lesz a másik színház zsákmánya.

Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak
érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!

A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy
igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna
lehetséges, szúrna bele a darabba a tisztelt szerző úr egy kis római
tivornyát, egy rövid jelenetet, a melyben dőzsölnek, mert a közönség,
fájdalom, él-hal a fátyoljelmezekért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a
világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az
anyai szív!

A második kívánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges,
tisztelné meg a szerző úr Vercingetorix szerepével az idősb Durczás
urat. Ez az idősb Durczás úr egy kellemetlen fenevad volt, a kit
vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s a ki, ha a színpadra szabadult,
túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a
sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, mindig a könyveket
bujta, áttanulmányozta mindazokat a munkákat, a melyek a színjátszás
mesterségét magyarázzák, tanítják, s általában igen kötelességtudó
férfiu volt, a kinek rendkívüli gonddal borotvált, húsos lárva-arczát
mindig ott lehetett látni a színházi kávéház környékén, a mint
utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsúcs végtelen borongásával
nézte a bömbölés dolgában hátramaradott emberiséget.

Hazudnék, a ki azt erősítgetné, hogy a közönség rajongott a Durczás úr
ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás úr művészetét mégis csak
le kellett nyelni. Mert Durczás úr akkora volt, mint egy bölény, s Panna
imádta őt. A borongó kedélyü művész értett hozzá, hogy ezt a
szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy
viszonya a némaszerepeket játszó hölgyek egyikével vagy másikával, a
kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás úr
tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak úgy
szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is szerződtették a
hősi szerepekre.

Azok között, a kik Durczás művészetét teljességel nem birták
méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is
idegenkedés, elfogultság vagy rosszindulat volt, a mit a tábornok ebben
a pontban tanúsított, hanem vad gyűlölség, bősz ellenségeskedés. A
hányszor Durczás megjelent a színpadon, a tábornok hangosan morgott
páholyában s tüntetően fordított hátat a színpadnak. Olyankor pedig,
mikor a művész, az alkotás ihletétől megszállva, nekieresztette a
hangját, egy kissé megerőtette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem
gondolkozva, csak domborított, domborított, és annyi bensőséggel, oly
részvétreméltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomru Behemóth: a
tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a színpadra:

– Mars, takarodjál!

A tábornoktól különben az egész színház rettegett, s a mexikói hős éppen
a félelmetességének és fesztelenül nyilvánított birálatainak köszönhette
a Panna barátságát.

Panna, ha hódításról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot;
tábornok és tűzoltó, gróf és színlaposztó, nagykövet és lóvasuti kalauz
mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti
el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s
nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska
egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született
darab első előadására behozzák véleményt nyilvánítani. Panna
mindenekelőtt a reklámot szomjazta s csak a szerint becsülte az
embereket, a mint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből
tisztelte azokat, a kik koronkint áskálódtak a Durczás-család ellen, de
legkivált tisztelte a tábornokot, a ki ellenségnek oly engesztelhetetlen
volt, mint egy indiánus.

Panna hű volt, mint maga Penelope, de mikor a Durczás-család érdekei úgy
kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha
megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy
síránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott,
fáradt, míg elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült
behálóznia. A mexikói hőst Durczással már csak a halál békíthette ki.

– A ficzkót ne lássam többet – szólt, ha Panna a férjét emlegette.

Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a
nagyhangú színművészt olyan tüntetően, mint annak előtte, s ez a
félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy ez a két férfiu egykor
még megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a
tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos,
andalító szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a
szőke tündérnek köszönhetett.

Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdoníthatta Balázs, hogy sokat
hányatott szomorújátékát végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt
folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, a kit közönségesen
csak a nagylábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén,
kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a
nagylábu lassankint teljesen elhódítja tőle a népszerüséget. Ezt a
veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.

– Istenem – magyarázta Balázsnak megindító nyíltsággal – egy
tisztességes asszonynak olyan nehéz sora van a szinpadon! Ha nem
pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben
elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?

Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette
a majdnem megoldhatatlannak látszó és kissé kényes kérdést.

– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?! Mondd,
Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…

Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s
kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani,
szüntelenül, pihenés nélkül játszani.

Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen
javában húzgálta ki az ócska bútorból a lószőr-tölteléket, mikor Panna
hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép
mozdulatával mutatva rá, így kiáltott fel:

– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam
beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne
tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!

Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még
nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen,
hogy:

– Honnan ismeri ez az asszony _Vercingetorix_nak a szerepeit?! A
tábornok beszélt volna neki Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok
aludt, mialatt Pompejáról volt szó!

Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifúrta
az oldalát.

– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok
ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz
rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, negyedrét alaku könyv… a
tábornok azt mondta, hogy öntől való.

A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a
tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltűnt a könyvtárából.
Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.

Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már
a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.

Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gall törzsfő iránt?! Balázs
nem volt találékony ember, s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot
már vejének tekintette…

– És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?

Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán
semmi se hiányzik belőle egy kis római tivornyán kivül.

Balázs mindent megigért. A római jelenetet, a melyben dőzsölnek, a
czímszerepet Durczás úrnak, mindent. Még Attilának is kiszorított volna
egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött
a színészi pályán.

– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog
ütközni, mint már annyiszor.

– Bízza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy
előadják.

És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal
szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. A mit ő ki akart járni, abba
előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasítás nem
létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer.
Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb
hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.

A színházigazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára
lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál
gondolatába, isten neki, bele nyugszik _Vercingetorix_ előadásába is.

Három hónap multán _Vercingetorix_ színre került, s nagy sikert aratott.
Durczás úgy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a
század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész
ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden
felvonás után, összesen tizenhétszer.

Másnap az ujságok fölfedezték a nagyérdemü költőt, kiadták az arczképét,
s ennek a sikernek a hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette
_Vercingetorix_ jeles szerzőjét aligazgatónak.

Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tűzoltó Szerek Gyára
Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi tehetséget megválasztotta
igazgatójává.


VI.

Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül
eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek
után az előtanulmányok után pedig elkábítják. Pálinkát tömnek belé,
megfújnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy
elszakíthatatlan, nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, a míg
beleszédül. Végül megmutatnak neki egy medvekisasszonyt, a mely már
szépen tánczol parancsszóra. A medve eleinte kínosan morog, s iparkodik
lánczát a kegyetlen kézből kiszabadítani, de a fütykös tánczol, a síp
ordítozik, a láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen
szól a duda! A medvekisasszony megadással lejti a csábító tánczot, az
ostor pattog, a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni
kezdi idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.

Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátíthassa, nem hiányzott az
előképzettsége. A sors eléggé megpuhította arra, hogy megadással viselje
mindazt, a mi következik. A mi pedig az elkábítás művét illeti, arról
gondoskodott Fodorné.

Szóval, a mi késik, nem múlik; Balázs megtanult taktusra lépni,
megfigyelte mások kellemes mozdulatait, s igyekezett a látottakból
okulni. Előbujt a barlangjából, s eljárt az emberek közé, először
kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást
talált a dologban.

A kerékpár-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden
tánczmulatságon, a hol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott
magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni,
egyszóval nem lehetett ráismerni.

Fodorék pedig nem húzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház
úrnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« –
mondotta koronkint a gnómnak, szemmelláthatóan azért, hogy mások
értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli
ruháikat, s Fodorné, a mikor hajnal tájban vetődtek haza, csak úgy
felkelt öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?!
Rendes számlájok volt a keztyütisztítónál, s fodrásznő járt a házhoz.
»Fel kell találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.

Azokról a kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép
megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, a
ki nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a
szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy
Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.

Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában
keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.

Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak
hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.

Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és Ella szótlanul
ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott
mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné
suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik
lányával.

– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Úgyis tudom, hogy Ellára
haragszol… Vagy mindig én legyek a bűnbak?!

Halkan szólt, de Ella megértette.

A bűnös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen
haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, a ki
szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét
hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta útját. Álmos volt, s
nem törődött semmivel a világon.

A míg haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán
elbúcsúztak egymástól.

– Jó éjt, Ella kisasszony.

– Jó éjt, Hódy úr.

Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak,
de nem talált semmi okosat.

– Úgy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szívességét.

De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú…
Fodorné dühös volt magamagára és az egész világra.

S a hogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik
lányára:

– Ostoba vagy, mint egy vadlúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a
kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.

A leány nem felelt.

Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről egy tányérral
fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint
előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.

Ella melléje ült, s azt mondta neki:

– Adj hát nekem is egy kicsit.

Míg a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott
türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak
megállapodott Czilla előtt:

– Nem ettél még eleget?

Czilla, a ki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a
milyen hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már
készen van. Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a
nagy jelenet következik, a mely már régen fenyegetett. Minthogy pedig a
drámai jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a
hálószobába.

Ella követni akarta, de nem illanhatott el.

– Te maradj itt – rivallt rá az anyja.

Ella megadta magát sorsának. Leült, s szembe nézett a veszedelemmel.

Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla,
hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.

– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémítő tekintetével nézve
a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer úgy viseled magad, mint
ma este, megfojtalak, érted?!

– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek,
hogy egy kicsit jókedvü voltam?!

– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha
nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt
csináltad, hogy szemtelen voltál!

– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó
tánczossal, a ki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod,
mama, hogy Béla nem is udvarol nekem!

– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a
kamaszról ne halljak többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?!
Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal,
tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan!
Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a
szemed!

Ella hallgatott.

– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény
embernek?! Ez egy finom lelkü ember, a kit te nem érdemelsz! Azért, hogy
nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap
rád se néz többet, s aztán mehetsz ugrándozni, orczátlan!…

– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy úrhoz?! Úgy
beszélsz róla, mintha legalább is a vőlegényem volna.

– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled,
legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet
csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a
tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit,
csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az
olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.

Ella elgondolkozott. Egy kis kézitükör volt előtte, sárgára mázolt
keretü, szegényes jószág, a minőt czifrálkodó cselédek használnak. A
tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a
Seherezáde-szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.

– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy úr engem el fog venni
feleségül?!

– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a
dolgot.

– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy
csak ma kezdett szeretni, akkor, a mikor megharagudott rám… De hát miért
nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, a miből azt
gondolhatná az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz
úgy rám, mint a többiek.

– Persze, majd úgy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok!
De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor
is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled,
miért kísér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd,
nincs szemed?

De igen, volt szeme. Csakhogy szerette mindezt hallani.

– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse,
hogy rád veti a szemét.

Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő
ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!

A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol
fel, s azt állítja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok
szerelmét. De a _tudomány_ nincsen közöttük.

S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gavallérnál kalandoztak, a
ki háromszor bukott meg minden alapvizsgálaton, s a kiről a sors
könyvébe azt írták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…

Másnap este Balázs azt cselekedte, a mit előtte való éjszaka Fodorné.
Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában,
keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.

Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá,
hogy fölverje álmából az egész háznépet.

Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit
zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?

Utóljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a
világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se
inge, se gallérja.

És mégis, végtelen keserűség fogta el. A mint leverten, mélyen
elszomorodva, majdnem minden gondolat nélkül kirévedezett az ablakon,
tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a mely
mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, az érzelgős lelkek és a
költők barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás
kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a
mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon
meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért
bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes bizalmasságoktól.

Be rég is volt az!

Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat
neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is
boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen,
czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak
egy fájdalma sem!…

– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is,
hogy nem tudtam meghalni!

S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni
különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, a ki hosszú idő
multán ujra megjelent neki.

– Csak téged szerettelek, s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs,
ne is legyen örömem a te emlékeden kívül… Hűséges maradok hozzád, a míg
csak élek!…

Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szívünkbe
lopózott.

Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó
állat, s bele törődik minden nyomorúságba. De van egy gondolat, a melyet
nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.

És mégis bele kell törődnie abba a vigasztalan gondolatba, hogy a
szerető csókja rá nézve már csak mitológia; le kell tennie, le fog tenni
róla, hogy valaha fészke lesz, a hol gyerekek lármáznak.

Brr, még a gondolattól is megfázik az ember.

És ugyan miért? Olyan öreg volna már, a kit nem lehet többé szeretni?!
Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha
gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is
szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, a ki megérezze,
hogy rosszul szabott kabátja alatt férfiszív dobog?!

De mért jár mindez a fejében? Mi ütött hozzá?

Azért van így elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott
egy hozzá való jókedvü fiatal úrral? De hát mit törődik azzal a kis
lánynyal?!

És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a
kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal úr, elviszi
ebből a házból, s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a
szép, okos beszédet.

Már hajnalodott, s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a
szobájában.

*

Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadul dörömböznek az
ajtaján. Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kíván
jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.

Ideges lények lázas szívdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz
lármától, de Göndöry Béla éppenséggel nem szenvedett ilyes betegségben.

– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a
suszter.

Azzal megfordult a másik oldalára, s tovább aludt.

De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kíséretében egy ismeretlen
hang szólalt meg:

– Nagyságos úr! Nagyságos úr!

– Nem hagy aludni a gazember – bosszankodott Justinianus kitartó
tanítványa, s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk,
melyikünk győzi tovább türelemmel.

Elővette a tegnapi estilapot, s olvasni kezdett.

– Levelet hoztam, nagyságos úr – erőködött odakünn az ostromló.

– Tudom – gondolta odabenn a jogász.

– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a
Nagymező-utczából.

– Ezt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, a ki
jól ismerte a hitelezők minden furfangját.

S nyugodtan eregette a füstöt czigarettájából.

Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy
két percz multán Göndöry Béla észrevette, hogy a küszöbről, az ajtó
hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.

A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s
nem ama szalmaborítéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem
messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.

A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen
elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.

Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kívülről lehetetlen
ellenőrízni, mi történik odabenn, felkelt, óvatosan oda lépkedett a
czédulához, s fölvette.

A czédulán ez állott:

Kérem szépen, nagyságos úr, én vagyok, a 117-es hordár. Ezt a levelet
hoztam, de válasz kell rá. Tudom, hogy a nagyságos úr itthon van, kezét
csókolom. A 117-es.

– Az már más – szólt a jogász, és kinyitotta az ajtót.

S mialatt felbontotta a levelet, kioktatta a köz buzgó szolgáját.

– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos úr, nagyságos
úr, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem
lát semmiféle gyanús embert, kiáltson határozott hangon: »Le a
szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«

– Igenis, kezét csókolom.

A levél Czillától volt, s így hangzott:

Barátom!

Nagy baj van, roppant baj. Mindennek vége. Ó jaj nekem! Beszélnem kell
magával, ha kompromittálom is magamat. Legyen öt órakor az
Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen. Véletlenül találkozunk, szóba
állunk, és csatlakozik.

Legyen erős. Legyen mindenre elkészülve. Ó, jaj nekem! De jaj magának
is, szegény barátom!

Oly borzasztó ez, mint egy színdarab.

Üzenje meg, hogy ott lesz-e?

Azért nyugalom. Maga legyen férfi.

Pá, édes.

_Czilla_.

U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.

Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet
se volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s úgy evett, mint egy
czápa.

Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán
megindult az Erzsébet-tér felé.

Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis
leány színésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a
sétatérnek nevezett porfészket.

– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló
komolysággal, mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a
beszélgetésöket.

Göndöry Béla, szükség esetén, úgy hazudott, mint egy tolvaj lakáj.

– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet
gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem a hogy a
levelében írta.

Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott,
mikor a tanúságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren
kellett megjelennie.

– Tessék, csakugyan én vagyok, a ki tévedett!… De, istenem, olyan zavart
is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…

– Ugy-e, micsoda szerencsétlenség?!

– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden
rosszra el vagyok készülve.

– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, a ki boldog volt, ha
a francziából fordított színdarabok nyelvén társaloghatott. – Hódy
megkérte Ellát.

– Ah!

– S magának erre nincs egyéb mondanivalója, mint ez a rövid »ah«?!

– Azt akartam mondani vele, hogy: csak úgy egyszerre?

– Csak úgy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma
elárulta nekem, hogy, amúgy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt
nyilatkozott előtte.

– És Ella?… Mit felelt neki?

– Semmit. Nagyon meg volt lepetve. Zavarban volt. Félt.

– No lám, erről egy szót se szólt nekem.

– Úgy, úgy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen
férfias az, ha egy férfi haragszik!… Törjön, zúzzon össze mindent, a mit
útjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!

– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az
elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak
nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számíthatok-e rá, hogy Ella
mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha
Ella nem biztatja.

– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy
biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen
szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni.
Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félreértette, úgy ez nem az Ella
hibája.

– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem
szereti, hogy mást szeret.

– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni,
ha ellenkeznek vele.

– S Hódy a mama választottja?

– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell
történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt! Ella sírt, én is sírtam, a papa
is sírt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…

Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s
ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt,
idején valónak találta előterjeszteni, miként ítéli meg a helyzetet, ő,
az első érdekelt.

– Hát biz ez igen nagy szerencsétlenség – szólt nyomatékosan.

Bár a csüggeteg lemondásnak ez a megnyilatkozása végtelenül szomoruan
hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, a mi őt illeti, ő
nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben
nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszített
vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.

Czilla megbotránkozott.

– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?!
Fuj, szégyelje magát! Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona
mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy úr, a ki abban
a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik úgy, a hogy csak
regényekben és színdarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra.
Azt hittük volna róla, hogy ő a ródusi koloszszus. És ennek az úrnak,
mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy:
»Baj, baj.« De nem úgy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az
élet küzdelem.

Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni.
Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a
kávéházban lenni.

– De hát mit csináljunk?

– Tőlem kérdi?

– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb
kondiczióban van, s én még nem vagyok _fit_. Előre tudtam, hogy
canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első,
én pedig letörtem. Ez szomorú, kétségbeejtő, de így van. Maga azt
mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez
egyáltalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem
galoppozni. Hiába, nem vagyok _tip-top_ kondiczióban.

– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, a ki értette ezt a
lóverseny-nyelvet.

– Nem, hanem azt kérdem, hogy: mit csináljak?

– Tanácsot kér tőlem?

– Igen.

– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses
házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle
megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt
az első. A legjobb, de egyúttal a legnehezebb. A szökés.

– Az nem lehet – szólt Göndöry Béla, nála szokatlan határozottsággal.

Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s
oda is csak hajón.

– Miért nem?

– Maga gyerek, Czilla, magának ezt még nem magyarázhatom meg.

Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet
az ember Gretna-Green-be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig
lefegyverezte, ha valaki arra hivatkozott, hogy neki bizonyos dolgokról
még nem szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az
apró emberi nyomorúságokat, mint maga a biboros konczilium.

– Kár – felelt, kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy
Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják – higyje el, a regényes
megoldások a legjobbak. De van egyéb megoldás is. Ha akarja, mindjárt
mondok egy másodikat.

– _Zehn auf_, hogy ez is regényes lesz.

– Nem, ez drámai. Egy szellemes nő, mint a színdarabokban szokás,
beleavatkozik a dologba, egy kicsit ármánykodik, egy kicsit beszélget,
hol ezzel, hol azzal, és addig mesterkedik, míg a szerelem végre is
győzedelmeskedik.

– Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez
kissé hosszadalmas volna. A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges.
Mondjunk le a drámáról.

– Van egy polgári megoldás is.

– Megvallom, hogy ez előre jobban csábít, mint a másik kettő.

– A polgári megoldás ez. Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja
neki: »Ella, én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, a ki minden
szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon
szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni.
Megvár?« Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni: »Megvárom«.
S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz. Ella hallgatag és
kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos
rábirni, hogy ezt a valamit pedig verje ki a fejéből.

– Lássa, Czilla – szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva – ez már jó
tanács. És én e szerint fogok cselekedni. Ha igazán szeret, nem lehet
kényszeríteni, hogy máshoz menjen férjhez.

Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva
folytatta:

– Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!… Addig annyi uj
akadályra lelhetünk!… S egy leány olyan gyönge!… Ki tudja, nem volna-e
jobb felhagyni minden küzdelemmel?!

Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire
bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba. Az ember lányokkal szemben nem
lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár
pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?! Szeretett volna
kieviczkélni a hínárból, de tisztességgel akart szabadulni.

Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s
oly szépen tudott nézni! Hiúságának hízelgett ez a föltétlen meghódolás,
bántotta, hogy nem éppen szép színben kell feltűnnie előtte, s nagyon
boszankodott magára az egész dologért.

– Maga bánatot jelent?! – kérdezte Czilla, a ki kezdett gyanakodni.

– Isten mentsen! – felelt a jogász, s akkor úgy gondolta.

– Tehát abban maradunk…

– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről
betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog
felelni.

– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit se tud
erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már
tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra.

– A viszontlátásra, Czilla.

Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár
pillanatig ott maradt, a hol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis
hölgynek.

Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta virító
szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint
ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.

Aztán, mikor a kis lány végkép eltűnt a szeme elől, boszusan fordult az
ellenkező irányba, s azt mondta magában:

– Nem.

Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az
okosakból, a kik fiákeren járnak, szép ruhát hordanak, jól élnek,
rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, a mit akarnak, s
jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a színházban
s a fürdőhelyeken.

Meg az oktalanokból, a kiknek az élete keserves robot és a házi
perpatvar örökletessége között oszlik meg. A kik csak azért boldogok,
mert megaláztatnak, a kik rossz levegőn, szűk lakásokban senyvednek, s
csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban
kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki
ne vesszen a világból.

Amazok: a kik pénzes lányokkal házasodnak össze.

Emezek: a kik szegény lányokat vesznek el.

És még egyszer mondta magában:

– Nem.

Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán,
szombaton. Göndöry Béla nem jött.


VII.

Erre mifelénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze,
csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgéssel
teli, mint a fiatalságtól búcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy
házak között, a hol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod
magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely
talán enyhébb még az elsőnél is, és hűségesebb, jobban megbízható. Ámbár
a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly átlátszó, s a
délutáni napfényen sütkérező alakokat környező finom, ónos fehérségen
már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben!… szebb, mint
valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári meleget
sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy csunya
lidérczmese.

De ne bízzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak úgy könnyedén ne
merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben
a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod
honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivít a mezőn. Jaj
neked, ha ez a szél odakint talál, a mint védtelenül barangolsz a
szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthűlten érsz haza, s lesheted, a
míg kihevered a csalódásodat…

Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten
kalapálta a kedves dalát:

  A kit imádok: egy tüzér,
  Csak egy tüzér, a kit imádok…

A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott
ablaknál.

Csak a nagy szoba függőlámpája világított be hozzájuk, meg kívülről a
csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, melyet a
mindeneket átölelő kerítő-szellem talált ki a jegyesek számára.

Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly
kevéssé voltak jegyesek!

Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat
nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fénybogarak suhantak keresztül.
A ligetből még egyre tartott a népvándorlás be, a város felé. A fogatok
egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött
előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.

Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet
nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a
puha, gyönyörü hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!

– Mindig így leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel
egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy: mindig.

– Mindig – felelt a lány.

– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi,
senki után?

– Nem fogok vágyódni semmi, senki után – szólt engedelmesen a lány.

Aztán tovább nézte az Opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin
átfehérlő esti öltözeteket.

Odaát Czilla még egyre a _Lili_ románczát nyaggatta:

  Ha kinevetnek is ezér’:
  A kit imádok, egy tüzér.

– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól
esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily
végtelenül boldog leszek!

A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem
lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte,
hogy:

– Szeretem magát.

De nem merte a keresztnevén szólítani. Érezte, hogy ez hamisan
hangzanék.

– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem
magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem…
Úgy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam
kívül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi
jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra,
hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes
beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek
zárva egészen, a hol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se mondhatok
magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy úgy tennék magával,
mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal őriztetném, ha
nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam, láthassam mindig!…
Nem felel?

– Mit mondjak?

– Mindig csak egyet. Hogy szeret egy kicsit, ha nagyon kicsit is, de
szeret.

– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz.
Mit mondjak, a mit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja
megbánni, hogy engem választott.

Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szorította meg. S annyi
hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint
hallgattak.

Ekközben letelt az az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes
szerelem első, tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, a
kinek egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a
nagy szobába.

Fodor teli volt panaszszal.

– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok!
Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?!
Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és
milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a
golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos
gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke.« Tízezer lövés egy percz alatt!
Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom,
Polinéziát szétfúvom, mint egy szappanbuborékot. Tudja-e, mit jelent az
én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását, az egész
emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülőgép előtt, vagyis,
helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a katonák
olyan nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovon ülnének!… És a
bankok! Megannyi szatócs! Magában az angol bankban sincs több vállalkozó
szellem, mint a sarki fűszerkereskedőben. De hát, kérdem, mire akkor a
bankok, ha úgy tesznek, mint a _Fa-kutyá_hoz czímzett fűszeres bolt, s
nem dolgoznak másban, csak malagában és indigóban, mintha Marco Polo óta
egy jottát se változott volna a világ?! Ha nekem egy kis tőkém van, ma a
nagyhatalmak kormányai az utczán verekednek, hogy melyikök vásárolhassa
meg előbb a találmányomat. Míg így! Egész nap dolgozom, futok, fáradok,
verejtékezek hiába, s nem tudom megkeresni családomnak a betevő falatot!
A tőke! Ez minden. Hány lángelme pusztul el addig, mig egy érvényesül! S
mivel érvényesül? A tőkével. De az elpusztuló lángelmék a legtöbbször
könnyelműek vagy dologtalanok. Míg én! Higyje el, én nem fejjel, hanem
ballábbal jöttem a világra.

Czilla, ezalatt, titokban, félre hívta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa
hangon, mint a színpadon szokás, így suttogott hozzá:

– Egész nap nem tudok veled beszélni.

– Mit tehetek róla? Mi baj?

– Mondtam, hogy ez valóságos dráma. Találkoztam Bélával.

– És még szóba álltál vele?

– El akartam menni mellette, mintha nem is látnám. Hanem megszólított.

– Mit mondott? Bizonyosan mentegetőzött. És te elkezdtél feleselni vele!

– Ó nem. Mondom, hogy ez valóságos dráma. Tudod, miért nem jött el?

– Ne is beszéljünk erről. Nem hiszek neki.

– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, a ki már oly sokszor
volt beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.

– Írhatott volna.

– Félt, hogy bajt okoz vele.

– Nem. Hazugság az egész.

– Nincs igazad. Ha úgy volna, a mint gondolod, soha hírét se halljuk
többet. Nem igaz? És visszajött.

– El akar jönni?

– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhúzod az
egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz,
mintha semmi se történt volna.

Nem felelt, s úgy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette
a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a
beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.

De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő
Fodor-féle időmérők, némi apró véleménykülönbségeket leszámítva, abban
egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik szobába,
s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhúzta az ablak függönyét.

Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket
tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabban haladva suhantak
el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a
szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő
szivar mögött egy mozdulatlan alakot.

Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma. Hanem azért Ella
mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.

Tehát csakugyan eljött.

A fehér arcz halvány rózsaszínre vált; piczi kagylóházakban látni ezt a
gyönyörü színt. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha
amaz, ott lent, ebben a pillanatban látja: igazán szerette volna,
legalább addig, a míg egy hosszú csók tart.

– Tudtam, hogy eljön – suttogta magában – tudtam, hogy el kell jönnie.

Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos jóslat volt. Ha Fodor Ella
kisasszonyt nem is, a türelmes olvasót bizonyára meglepte a Göndöry úr
váratlan megtérése. Ki kell jelentenünk, hogy senkit se lepett meg
annyira, mint bennünket, a kik, végre is, a legjobban ismerjük a
fenttisztelt Göndöry urat.

De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik.
Ezek között a gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a
másodpercz, a melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő,
szegényes ruháju kis Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne
mondjon neki egy pár jó szót, a tisztesség kedvéért.

– Mégis igen nagy kegyetlenség volna csak így egyszerre szakítani –
mentegette magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit
koczkáztatok?! A veszedelem oly messzi!… a meddig nagyobb baj lehet,
százszor is bánatot jelenthetek, s visszahúzódhatom szép lassan, szinte
észrevétlenül, megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne
lennénk előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!

Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen
egy egész élet nyomorúságával szokták megfizetni.

De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s
ha róla is azt végezték el, hogy szomorú véget érjen, mint Phoebus de
Châteaupert, a ki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk
nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.

Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla
köz- és váltó-ügyvédnek született.

… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy
Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül
maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a
mosolylyal, a melytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy
egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul, a
hogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:

– Késő, késő.

S nagynehezen, sok édes könyörgésre, kivallotta, hogy:

– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam,
hogy hazudtam neki.

S ugyanezt mondta este Czillának, a ki, mikor a látogató elment, titkos
tanácskozásra szólította vissza a nagy szobába.

– Késő, késő.

– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a
bolondságra az urfi?

– Azt mondta, hogy várjunk.

Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad
elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára
egész őszinte volt, mikor ettől a kipróbált orvosszertől várta a
segítséget.

Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy
bátorítsa magát, egymás után többször elismételte ezt a pár szót:

– Most én következem.

Volt már szerencsénk említeni, hogy Czilla igen kedvelte a
színdarabokat, s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák
ama szellemes asszonykái iránt, a kik egy-egy kétségbeesett helyzetben
magukra vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének,
asszonyi furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a
minden érdeklődésre és segítségre méltó szerelmesek dolgát. Ezek a nagy
mintaképek lebegtek előtte egész éjszaka.

S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel,
s tisztán látta a veszedelmet.

– Ha a dolog kitudódik, a mama egyszerüen megfojt.

De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szívért
szenved vértanu-halált!

Az ember néha egy egész életet eltölt a nélkül, hogy belátná, s
Czillának már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot,
hogy a franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen
igazuk.

Mert nem jó beleavatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más maga
az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit, a
nélkül, hogy utóbb szemrehányást ne tegyünk magunknak miatta: abból, a
mit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a
sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.

Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a
Nemtőnek, a kinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a
Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy
jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint
remélte, s ez a váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, a hogy
Czilla előre látta a döntő jelenetet, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem
szavalt, nem handabandázott, nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt,
mint a _Vercingetorix_ Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai
helyzetben, tovább is csöndesen beszélgetett vele, sőt folyvást
mosolygott, mint minden félszeg ember, a ki leplezni akarja, hogy a
szive csordultig van; de a változás, mely ezen a mosolygó arczon egy pár
percz alatt végbement, még a Czilla zsenge lélek- és arczismerete előtt
is valami olyan formát jelentett, mint a mit közönségesen az úgynevezett
facies hippocraticából szokás következtetni.

Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett,
megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre
csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint
egy megvert, vén kutyáé.

Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett.
Szerette volna visszakaparni, a mit mondott, s egyszerre nagyon rajta
volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.

Balázs észrevette ezt az igyekezetet, s iparkodott a kis lányt
megnyugtatni.

– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog
megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog.
Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz
így. Igen, még talán nekem is jobb, hogy így kellett történnie…

Hanem azért Czilla zavartan, s szívében nagy önváddal búcsúzott el tőle.
Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt,
hogy ha anyja rajta érné az áruláson, talán nem terhelné annyira a
felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett tennie. Mért is, hogy nem
szóltak inkább a mamának?!…

Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s úgy tett, mint _Stuart
Mária_ utolsó felvonásában Leicester lord, a ki tudvalevőleg nagy
felindulások közepett hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a
közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a
másik szobából áthallatszott, halálos rémületbe ejtette.

Sokáig hallgatózott. Egy darabig úgy tetszett neki, mint ha az a másik
ember, odaát, leülne az íróasztalához, s mint ha a toll perczegését is
hallaná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden
elcsöndesedett. Czilla a falhoz szorította fülét. Talán megint ír… A kis
lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem
mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy, s kivülről bezárja az
ajtaját.

Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szívére tette mind a két kezét, s
boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen. Tehát
nyugodt, s nem úgy távozik el, mint a ki nem akar visszatérni. Nem, nem
gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Úgy megy el, mint a ki nem készül
semmiféle botrányra.

Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S a hogy megpillantotta
azt a jól ismert, régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában
fakult meg, épp úgy megesett a szíve a költőn, mint a hogy egy pár
nappal előbb az ő szegényessége is megindította egy kissé a Göndöry Béla
pompás kabátja alatt szundikáló szivet.

Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a
szűkölködés és a nyomorúság éveiben? Ok az?

Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?!
Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletreméltó, ki tehet róla, hogy
nem hódító, nem elragadó?!

S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, a közeledő télnek ez
az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes
nagyhírü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző
mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves
kuruttyolása.

– Lehet-e, hogy ne őt imádjuk?!

Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a
mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon;
tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét
szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi
részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.

De, istenem, olyan fiatal!

– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén
magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.

Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a
Sarah grófné idegizgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan
érdekes jelenetet, mikor egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, a ki
ilyenkor már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza.
Ujra elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a
tépelődésnek, mert az anyja szavát hallotta.

– Czilla!

Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy
lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.

Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak
addig volt jókedvü, a míg dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat
jelentett.

– Ki kell írni a szobát! – szólt oda a kis lányhoz.

Czilla nem értette.

– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell írni a szobát, és a czédulát le
kell vinni a házmesterhez.

– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon,
önvádtól gyötörten.

– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott
rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifujhatja magát.

– Ah!

Bizony nagy kő esett le a szívéről.

De eltartott egy pár óráig, míg megtudhatta, hogy »az az úr« levelet
írt, melyben gyógyíthatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul,
lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy
jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a
lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.

Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy
titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:

Édes, drága kis Ella!

Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan
legyen. Tudom, mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.

Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt
élni édes, nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is
lehet irántam.

Legyen boldog azzal, a kit szeret.

Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom
megbánni, hogy magát választottam.

És én tudom, hogy arról mondok le, a ki mindenképpen a legjobb feleség
lesz a világon.

Mégis lemondok. Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam. Nem tudom
látni, a mint másra gondol, nem akarom látni, a mint elviszik hazulról.

Kiszakítom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom
volt, s elhagyom a helyet, a mely nekem mindig az otthont jelentette.

De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó istenhozzád
nélkül.

… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.

A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.

Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.

Isten áldja meg érte.

_Hódy Balázs_.

Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek
meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk, se a madrigálok, se a
balladák, se a vegyesek.



A GYANU.


I.

– Hölgyeim, uraim! Engedjék meg, hogy édesanyám helyett, a kinek ebben a
pillanatban nincsenek szavai, csak örömkönnyei, én köszönjem meg szíves
jókivánataikat. A mai emlékezetes napon, most, hogy az én kis húgom
elsuttogta a »holtomiglan«-t – mert a pap szerint csakugyan elsuttogta;
én, megvallom, nem hallottam – a Szerencse hosszu idő óta először
mosolyog be ezek közé a falak közé, melyek annyi gyászt és szomorúságot
láttak; és mi mindnyájan megilletődötten, szinte meglepetten tekintünk
erre a rég látott vendégre. Nagy a mi meghatottságunk, s nagy a mi
boldogságunk, mert hisz a mi beczézett gyermekünk ahhoz megy férjhez, a
kit választott, ahhoz a derék emberhez, a kit mi is régen szeretünk.
Azért ne csodálják, hogy megindulásomban alig tudom ezt a pár szót
eldadogni; hogy képtelen vagyok egyebet mondani, mint hogy: köszönjük,
nagyon köszönjük az önök barátságát. Ez a nap elfelejtet mindent: rossz
éveket, tengernyi megpróbáltatást, csak azt nem felejteti el, hogy az
önök barátsága volt az egyetlen jó, mely soha se hagyott el bennünket.
Házunk legrégibb barátjára emelem poharamat, s kivánom, hogy az én
kedves Móricz bátyámat, atyai barátomat az Uristen sokáig éltesse!

A felköszöntő jó hatást tett. Nagyon kedvesnek találták, hogy a híres
védőügyvéd otthon úgy beszél, mint egy félénk diák. Móricz bácsi
végképpen el volt érzékenyedve, s fiatal barátja kezét semmi áron nem
akarta elereszteni. Károly megelégedetten ült vissza a helyére, s a mint
a beszélgetés ismét megeredt körülötte, egy pillanatig a semmibe bámult.
Úgy tetszett neki, mintha az apját ott látná Móricz bácsi mellett, a
hogy régen, a jó napokban látta, s mintha az az elfelejthetetlen szelid
kék szempár ezt mondaná neki:

– Elég jó fiu vagy. Megtetted a húgodért és az édesanyádért, a mit tőled
vártam; hosszú életü lészsz e földön, legalább a jobb cselekedeteidben
hosszú életü.

Egyszerre megérintették a vállát, s valaki oda hajolt a füléhez.

– Tekintetes úr, kérem, tessék kijönni egy kicsit…

Az öreg Gyuri tudta, hogy ki fog kapni; meglátszott az arczán.

Károly bosszankodva kelt fel, s a türelmetlenség egy mozdulatával hívta
félre a vén cselédet.

– Mi az már megint? Nem megmondtam, hogy ma senkinek se vagyok itthon?

Gyuri lenyelte a szemrehányást, s rátért a dologra.

– Tekintetes úr, az az asszony van itt.

– Miféle asszony?

– A fekete ruhás, a ki már vagy négy napja itt volt mindennap.

– És ti nem tudtátok megmondani neki, hogy ma micsoda napom van? Mikor a
szájatokba rágtam, hogy ma a szenttel sem értekezem…

– Megmondtuk mi, kérem alásan, de az asszony nem tágít. Azt mondta, hogy
vár ő reggelig is. Várt is legalább egy órát.

– No, és? Tovább már nem akar várni?

– Hát, kérem, a Levetinczy úr elszólta magát, hogy estére el tetszik
utazni. Mikor ezt megtudta, elkezdett könyörögni, előbb neki, aztán
nekem…

– És te elég szamár voltál mindjárt berontani hozzám.

– Úgy mondta, hogy ha ma nem beszélhet a tekintetes úrral, a lányát
elítélik, talán ki is végzik. Megesik rajta az ember szíve, tekintetes
úr. Úgy sír szegény, mint a zálogos tehén.

– Jól van hát, megyek.

Egy pár percz mulva csakugyan követte Gyurit s átment az irodájába. A
mint a kis szobán végighaladt, gyilkos pillantást vetett a szorgalmasan
körmölő Levetinczy úrra, de Levetinczy úr okos ember volt s
eltemetkezett az írásaiba.

A feketeruhás asszony ott ült az elfogadó-teremben, s nézte, hogyan
játszik a napsugár a szőnyeg apró koboldjaival.

Károly kedvetlenül állt meg előtte. Az asszony megrezzent.

– Édes nagysád, én nagyon értem az ön fájdalmát, s higyje el, mélységes
részvéttel vagyok a szerencsétlensége iránt. De, a mint mondtam már,
igazán fölösleges, hogy hozzám fáradjon. Én a legnagyobb gonddal
tanulmányoztam át az ügyet, s legyen meggyőződve, hogy lelkiismeretesen
fogom teljesíteni a kötelességemet. Nem fogok elfelejteni semmi
csekélységet, a mi mellettünk szól, s mindent el fogok követni a
kisasszony érdekében…

Az asszony könnyben úszó szemmel nézett rá, s egyszerre csak oda borult
a lába elé. Károlynak úgy kellett fölemelnie.

– Ó, ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, hogy háborgatom! De nem tudok hova
lenni a nyugtalanságtól, s mióta megtudtam, hogy ön ma este elutazik,
halálra vagyok rémülve. Nekem már csak önben van reményem, és
szerencsétlenségünkre, ön maga se hiszi, hogy a lányom ártatlan. Pedig
csak még egyszer kellene beszélnie vele, s meggyőződnék róla, hogy az.
Ha csak egyszer, egyetlen egyszer a szemébe nézne látná… Egy ilyen
kedves, édes kis gyermek, s az a sötét, irtóztató gonoszság, a mivel
vádolják!… Ó, hogy is tudja elképzelni?!… Nem, ügyvéd úr, ön nem fogja
megtagadni egy kétségbeesett anya utolsó könyörgését! Beszéljen vele még
ma, legkésőbb holnap! Hisz a végtárgyalástól már csak három nap választ
el! Ha ön elutazik, ha csak a tárgyalásra jön haza, ha addig nem beszél
vele még egyszer, akkor végünk van, végünk van!

– De kérem, nagysád, higyje el, ez az ujabb találkozás édes-keveset
lendítene a dolgunkon. Ismétlem, módomban volt beszélni a kisasszonynyal
egy teljes óráig. Fájdalom, olyan felvilágosítást, mely a vádat akár
csak részleteiben is meggyengíthetné, nem csikarhattam ki tőle. A
kisasszonytól se szerezhettem több felvilágosítást, mint nagysádtól.
Nagysád ennyire szorítkozik: »Én nem tudtam semmiről semmit. A
végrendelet bennünket lepett meg a legjobban. Sejtelmem se volt róla,
hogy az öreg úr nem természetes halállal mult ki. Most se tudok semmiről
semmit, csak azt tudom, hogy a lányomat végrendelet-hamisítással és
gyilkossággal vádolják, pedig az én lányom olyan ártatlan ezekben az
iszonyatosságokban, mint a ma született bárány.« A kisasszony se
tájékoztat jobban ennek a – mondjuk – homályos ügynek a részleteiről. A
vállát vonja, s kér, hogy hagyjak neki békét. »Tudom – szólt hozzám –
hogy a látszat ellenem szól. Azt is tudom, hogy el fognak ítélni, s
azért nem is védekezem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy ártatlan
vagyok.«

– És ön ezt nem hiszi.

– Én fölteszem a legjobbat, de sajnos, ha még úgy meg volnék is győződve
a kisasszony ártatlanságáról, ez nem sokat változtatna a dolgon.
Elképzelheti nagysád, hogy tudni fogom a kötelességemet, s a törvényszék
előtt nem a kételyeimmel hozakodom elő. Ellenkezőleg, minden módon
igyekszem bizonyítani, hogy a védenczem ártatlan. De
szerencsétlenségünkre, mert ez a szerencsétlenségünk, édes nagysád,
bármily ékes beszéddel állanék is elő, s bármily lelkes meggyőződés fog
is kisugározni a védőbeszédemből, mindez szörnyen keveset használ, mert
a tények, fájdalom, ellenünk beszélnek.

– A tények? Micsoda tények? Csak nem tartja »tény«-nek ügyvéd úr azt az
undok mesét, melyre ez a szörnyü fúria a vádját alapítja?

– Kérem, én nem a Barcsiné előadására czéloztam. A vádlevélben csakugyan
sok a vastag valószinütlenség, s hiszem, hogy ennek az iratnak a
megszerkesztésében a gyűlöletnek is volt szerepe. Csakhogy nem erről van
szó, hanem másról. Nézze, kérem, ebben az írásban, melyet a kezemben
tartok, nincs egyéb, csak a száraz tényállás; az ügyész nem szenvedélyes
ember és nem gyűlölködik. S ő a következőképpen foglalja össze a
tényeket… Azaz, bocsánat, akarja, hogy felolvassam a főbb pontokat?

Az asszony, felelet helyett, ismét sirdogálni kezdett. Károly, a ki a
könnyekkel szemben nem igen tudott érvelni, úgy vélte, hogy legokosabb
lesz megcselekedni, a mit felajánlott. Vannak felek, a kik mintha
teljesen ki akarnák élvezni a szerencsétlenségüket, csak a
percsomójukkal tudnak mulatni; talán ez is azok közül való.

És olvasta, a mint következett:

»1882. novemberében Werner Frigyes budapesti lakos, nőtlen magánzó
(régebben építő-vállalkozó), összezördülvén testvérével, özvegy Reinhold
Ferencznével, háztartása vezetését özvegy Bojti Pálnéra bízza, a kivel
kishirdetések útján ismerkedett meg«…

A feketeruhás asszony fölemelte a fejét, s csodálkozva nézett Károlyra.

– Nem értem – szakította félbe – miért neheztelik olyan nagyon ezeket a
szerencsétlen kishirdetéseket? Istenem, hát nem természetes, hogy kaptam
az alkalmon, mikor olvastam, hogy egy gazdag ember gazdasszonyt keres?!…
Mit tehettem volna egyebet, mint hogy elmenjek cselédnek?! Hirtelen
özvegységre jutva, fedél és kenyér nélkül, egy felnőtt szép leánynyal a
nyakamon?!…

– A kishirdetésekből csak azt állapítják meg, hogy Werner és nagysád
közt nem volt semmi régibb ismeretség, a mely azt a bizonyos
végrendeletet kellőképpen megmagyarázhatná. De ha úgy tetszik, menjünk
tovább:

»A nevezett Werner Frigyes régibb idő óta súlyos idegbetegségben és
szervi szívbajban szenved, s 1884. ápril 28-án már ágyban fekvő beteg.
Kezelő orvosa: Palay Emil doktor a baj uj tüneteinek semmi jelentőséget
nem tulajdonit. A beteg azonban május 6-áról 7-ére virradó éjjel meghal,
s a kezelő orvos – a ki a tanuvallomások szerint »sokat forgolódott a
kisasszony körül« – megállapítja, hogy a halál közvetetlen oka
szívszélhüdés, melyet a szívbillentyűk működésében beállott zavar
idézett elő. A halál okának ezt a magyarázatát a halottkém is magáévá
teszi (a ki, mint az egyik cseléd vallja, a halottra rá se tekintett).

Az elüljáróság átveszi a hagyatékot, s az elhunyt iratai közt egy
végrendeletet talál, mely 1883. deczember 17-én kelt, s mely Reinholdné
tökéletes kitagadásával, általános örökössé Bojti Irén kisasszonyt
teszi. A végrendeletet átteszik a bírósághoz, a mely ezt forma szerint
ki is hirdeti; ekkor azonban előáll Reinholdné, s bűnvádi feljelentést
tesz Bojti Irén ellen, a kit nem kevesebbel vádol, mint
végrendelethamisítással és gyilkossággal.«

Én hiszem, édes nagysád, hogy mi csak szerencsétlenek vagyunk, de minő
lánczolata a szerencsétlenségnek! A végrendeleten mint tanúk Csányi
ügyvéd és Fritze borkereskedő szerepelnek, az elhunyt két barátja. És
íme, mikor arra kerül a sor, hogy helytálljanak az aláírásaikért, egyik
sincsen többé.

Csányi még 1884 februárjában meghal, Fritze pedig ugyanakkor, mikor
Werner kiterítve fekszik, eltűnik Budapestről, s kijátszsza a törvényt,
mely őt hamis bukás miatt üldözi.

A törvényszék elrendeli a vizsgálatot, s a vizsgálat során az
írás-szakértők megdöbbentő véleményeket terjesztenek elő. Az egyik nem
tartja lehetetlennek, hogy a végrendelkező írása s az aláírások
valódiak, a másik még határozottabban szól, s úgy véli, hogy egyes
jelekből a hamisítás tényét meg lehet állapitani. S a kisasszony ezekkel
a sujtó véleményekkel szemben nem tagadhatja, hogy valóságos művésze a
kalligrafiának…

De ez még nem minden. A vizsgálat kiterjeszkedik a haláleset
körülményeire; a sírt felnyittatják. És ime, az autopszia megállapitja,
hogy Werner opiummérgezés következtében múlt ki; nem a szív billentyűi
mondták fel a szolgálatot, hanem meggyilkolták.

– És ha megmérgezték, meggyilkolták, más nem mérgezhette, nem
gyilkolhatta meg, csak az én tizennyolcz éves leányom, a ki most két
esztendeje jött ki a zárdából, a ki…

– Ó, kérem, hisz ebben a glóriában van az összes erősségünk. De,
fájdalom, ez kevés. Láttunk gonosztevőket madonna-arczczal, és
czukorbaba-szerü szépeket, a kik csak úgy gázoltak a vérben.

– Elhiszem, s úgy látszik, azóta minden madonna-arcz gyanús. De ez
magában véve, talán még sem elég a vádra. S akkor hát miért vádolják
éppen őt? Miért nem vádolnak engem s miért nem gyanusítanak valaki mást?

– De hát kit? Ki az, a kit csak a legtávolabbról is gyanusíthatnánk?
Mióta a törvényszék a kisasszony védőjévé rendelt ki, folyton ezt
kérdezem nagysádtól is, a kisasszonytól is. Nagysád a kezét tördelte, s
azt mondta, fogalma sincs róla. A kisasszony meg azzal fizetett ki,
hogy: »Mit tudom én?! Hagyjon nekem békét. El fognak ítélni, s azzal
vége.« Pedig hát a dolog csakugyan nem tréfa. A végzetes nap története
óráról-órára meg van állapítva, s mondhatom, édes nagysád, a
tényállásnak ez a része sokkal terhelőbb ránk nézve, mint gondolja.

– Nem tudom elképzelni, mi volt a lányom viseletében, akár ezen a napon,
akár máskor, a min fenn lehet akadni?

– Mindenekelőtt meglepő az a rendkivüli önfeláldozás, a melylyel a
beteget ápolja. Hisz ez a beteg nem volt se apja, se férje, még csak
rokona se…

– Meglepő az, hogy felváltott, mikor én már tökéletesen ki voltam
merülve?…

– Nagyobb jelentőséget csakugyan nem tulajdonít senki a dolognak. De
végre is ezen az emlékezetes napon folyvást ő van a beteg körül. Reggel
tíz óra felé megérkezik az orvos. Nem talál semmi nevezetesebb
változást, s azt rendeli, hogy a beteg szedje tovább az ismert
orvosságot.

Ráírja a reczeptre, hogy megismétlendő, aztán eltávozik. Délután négykor
Barcsiné vagyis igazi nevén: özvegy Reinholdné látogatja meg a beteget,
a haragvó testvérek kibékülnek, s a későbbi vádló még hat óra előtt
elhagyja a házat. Ettől fogva másnap reggelig senki se lép a házba;
senki, még csak egy koldus se. Az ujra megcsináltatott orvosságból öt
órakor adják be az első kanálnyit, hétkor a másodikat; a kisasszony maga
ápolja a beteget. Fél kilencz tájban a beteg elszunnyad, nemsokára
azonban fölébred, fájdalmakról panaszkodik, s a kisasszony beadja neki a
harmadik kanál orvosságot is. Ekkor már csak a kisasszony meg az ápolónő
vannak körülötte; nagysád a saját lakosztályában pihen, a cselédek
rendes dolgaikat végzik. A betegszobába reggelig nem lép be senki.
Tizenegy felé az egész ház alszik a kisasszonyon kivül. Elalszik az
ápolónő is, később ugyan többször fölébred, de mindig csak perczekre,
legfeljebb negyedórákra. Az ápolónőnek úgy rémlik, hogy a kisasszony
éjféltájban ismét beadott a betegnek; a kisasszony azt vallja, hogy az
ápolónő rosszul emlékszik.

– De kérem, ügyvéd úr, az orvosságos üveg megkerült és…

– Igen, megállapították, hogy az orvosságból nem hiányzik több, mint
három-négy kanálnyi. Fájdalom, ez ránk nézve közönbös, mert a kisasszony
nagyon könnyen hozzáférhetett boldogult atyja kézigyógyszertárához: és
különös, ebben a kézigyógyszertárban minden megvan, s minden érintetlen,
csak éppen a mi szerünk hiányzik.

– Bocsánat, ügyvéd úr, de hisz még azt se tudhatni bizonyosan: volt-e
egyáltalán a kézi gyógyszertárban ilyen szer…

– Morfium-szolúczió?! Ugyan kérem! Az ön boldogult férje, a ki, kevéssel
a halála előtt vállalkozott rá, hogy elmegy orvosnak nem tudom melyik
fürdőhelyre, egy rendes kézi gyógyszertárt vásárolt be, s tessék
elhinni, az ilyen kézigyógyszertárakat egészen egyformán szokták
berendezni. Olyan az, mint egy kelengye: ennek sem, annak sem szabad
belőle hiányozni. Mondhatom, édes nagysád, menthetetlen könnyelműség
volt, hogy ezt a veszedelmes készletet megtartotta.

– Mit csináltam volna vele? Házalni nem vihettem el. Bár túladhattam
volna rajta! De ha nem sikerült?!

– Elég az hozzá, ilyen körülmények közt az orvosságos üveg nem ment meg
bennünket. S ebben a nagy szükségben nem találjuk meg a bűntett
magyarázatát. Nem találunk még csak egy elfogadható föltevést se. Annyi
kétségtelen, hogy Wernert tizenegy és három óra között mérgezték meg. S
ebben az időpontban senki, egy lélek sincs a házban, a kibe a gyanunk
belé kapaszkodhatnék. Nem is rejtőzhetik ott senki, mert később, a
reggeli órákban se hagyja el a házat senki, semmiféle gyanus alak. A
betegszobában a halálra ítélten kívül nincs senki, csak a kisasszony és
az ápolónő. Ha véletlenül egy gonosz cseléd, vagy egy elrejtőzött
bérgyilkos, gonosz cselédek czimborája, lopóznék be a beteg szobájába, a
zárak és kilincsek egész seregével kellene elbánnia. Odabenn az ápolónő
alszik, mint a bunda; csak akkor él, ha fölkeltik. Nincs senki ébren,
csak a kisasszony, a ki a vizsgálóbíró előtt azt vallja, hogy legfeljebb
perczekre aludhatott el. Ezek után kit gyanusítsunk? Az ápolónőt, ezt a
magával is jótehetetlen öreg teremtést, a kit az ápolónők közül már ki
kellene mustrálni, s a kinek a bűntettből semmi haszna, vagy…

– Engedelmet kérek, ügyvéd úr, hogy félbeszakitom, de ma reggel
megtudtam valamit, a mi ellentmond ennek a képzelt tényállásnak. Úgy
tetszett mondani, hogy később, a reggeli órákban se hagyta el a házat
senki, semmiféle gyanus alak. Azt hiszem, ezt soha se tudhattuk volna
meg teljes bizonyossággal, mert hisz egy nagy házból, melynek két
utczára két kapuja van, különösen felfordulás idején, mikor házmester,
cselédek, mind elvesztették a fejüket, s jobbra-balra futkároznak,
észrevétlenül kisurranni nem is olyan nehéz dolog. De most már éppen
bizonyosan tudom, hogy reggel hat óra tájban olyan valaki ment ki a
malom-utczai kapun, a ki nem tartozik a házhoz. Csakhogy attól tartok,
hogy az ügyvéd úr semmit sem ad a házmester- és vénasszony-beszédekre.

– Ki látta azt az idegen alakot?

– Egy cseléd a szomszédból.

– Vajon mindez nem csak szó-fia beszéd?!… Kész az illető ezt a bíróság
előtt is erősíteni?

– Azt mondja, megesküszik rá, ha kell.

– S nagysád ezt most mondja? Egy jó félórai kölcsönös kesergés után?…

– Nem tudtam, hogy az ügyvéd úr ekkora jelentőséget tulajdonít majd a
dolognak…

– Hogy az ördögbe ne!… Hisz eddig a pillanatig… De a dologra. Mit állít
a cseléd: ez az idegen, nő volt vagy férfi?

– Nő. A cseléd hozzáteszi, hogy úriasan öltözött nő.

– Látta az arczát?

– Látta.

– De nem tudja, hogy kicsoda?

– Nem.

– Megismerné?

– Azt mondja: meg, ezer közül is.

– Tud róla valamelyes leírást is adni?

– Ó, elég részleteset. Fekete szem, haj; egy kis sebhely a jobb arczon,
közvetetlenül a szem alatt. Éppen szembe találkozott vele. Az asszony
elfordult, de már későn.

– Nagysád talán gondol valakire, a kire ez a leírás illik?

– Hogyne! Az idegen csak Barcsiné lehetett. S én esküszöm, ügyvéd úr,
hogy ő volt a gyilkos!

– Kérem, mondjon nekem egyet-mást erről az asszonyról. Először is, hány
éve annak, hogy Reinhold meghalt?

– Nyolcz-tíz éve lehet.

– S az asszony attól fogva, hogy özvegy lett, mindig a testvérénél
lakott, egészen addig…

– A mig a háboru ki nem tört, s én el nem foglaltam a helyét.

– A Barcsival való viszony már régibb, vagy csak az ujabb időből való?

– Úgy mondják, hogy a férje még élt, mikor ez a viszony kezdődött.
Werner már akkor is tudott a dologról, de mig Reinhold élt, addig
hallgatott. Később azonban örökös csatáik voltak egymással Barcsi miatt.
Barcsit egyszer ki is kergette a házból a szegény öreg.

– A háboru is Barcsi miatt tört ki?

– Igen, s mikor végképpen összevesztek, az asszony mindjárt Barcsihoz
ment lakni.

– Werner hogy fogadta ezt az ujságot?

– Egy beteg ember szertelen dühével. Eleinte hallani sem akart az
asszonyról. Egyszer, mikor megtudta, hogy a testvére Barcsinénak
nevezteti magát, olyan rohama volt, hogy azt hittem, mindjárt megüti a
guta. Hanem utóbb, mikor hallotta, hogy rosszul élnek, mégis csak
megenyhült a testvére iránt.

– Hogyan? Barcsiné rosszul élt a választottjával?

– Úgy éltek, mint a kutya meg a macska. Azt beszélték, hogy Barcsi
akárhányszor félholtra verte az asszonyt. Hanem egyszer ő húzta a
kurtábbat. Az asszony egy féltékenységi rohamában leöntötte vitriollal.
Barcsi még idején észrevette a veszedelmet, s hirtelen eltakarta az
arczát a két kezével. A szeme világát tehát nem veszítette el, hanem a
vitriol levitte az egész fejebőrét.

– És ezután szétváltak?

– Dehogy váltak szét! Ellenkezőleg, kibékültek, s megint imádták egymást
egy darabig. Mindig úgy voltak. Össze-összevesztek, késsel, méreggel
fenyegették egymást, de a vége mindig az lett, hogy megint csak
összekerültek. Én azt hiszem, hogy szerették egymást. Furcsa szerelem
volt az igaz, de úgy látszik mégis csak szerelem.

– Vannak emberek, a kik csak veszekedve tudnak szeretni.

– Ezek olyanok voltak. Néha hetekre is el-elhagyták egymást, de aztán
mégse tudtak meglenni egymás nélkül.

– S az ilyen harczok alkalmával az asszony sohase kisérlette meg
kibékülni a testvérével?

– De igen, csakhogy nehezen ment a dolog. Az öreg ugyan gyönge ember
volt, a ki könnyen hajlott a szóra, hanem ebben az egy dologban
megbicsakolta magát, mert Barcsit nem állhatta. Csak akkor kezdtek ismét
közeledni egymáshoz, mikor Barcsi elhagyta az asszonyt. Még nem is akkor
mindjárt. Egy szép nap Barcsi eltűnt; nyilván megunta az idillt. Hanem
az asszony egy cseppet se nyugtalankodott; hozzá volt szokva az efféle
kirándulásokhoz, s bizonyosra vette, hogy Barcsi vissza fog jönni. Csak
akkor vette észre, hogy igazán elhagyták, mikor már hat hét is elmult, s
Barcsi csak nem akart visszatérni. Ettől fogva aztán megint közeledni
kezdett a testvéréhez, de végképp csak azon a napon békültek ki, a
melyet bár ne értem volna meg.

– Jól van, köszönöm. Még csak egy kérdésem van. Mikor küldheti el hozzám
azt a cselédet?

– A mikor parancsolja.

– Úgy küldje még ma, legkésőbb holnap reggelig. De bizonyosan, mert ha
holnap reggelig nem jöhetne, inkább magam megyek oda.

– Igen, de ha ma este el méltóztatik utazni…

– Nem utazom el. Megváltoztattam az elhatározásomat.

– Ó, ügyvéd úr, ujra kezdek lélekzeni…

– Ne áltassuk magunkat, édes nagysád. Ez csak egy szalmaszál, de ebbe is
belekapaszkodunk.

Kikisérte a hálálkodó asszonyt, s elmenőben odaszólt Levetinczy úrnak:

– Sürgönyözzön Kelemennek, hogy jelenjék meg helyettem a Winter-féle
pörben és értesítsen azonnal: számíthatok-e rá? A folyó ügyeket, kérem,
intézze el ön. Három napunk van a végtárgyalásig: ezen a három napon én
csak detektiv leszek.

Azután átment a mulatók közé. Azok már a vad felköszöntőknél tartottak,
s Károly úgy találta, hogy Guszti, az öcscse, a családi ünnephez
semmiképp se méltó, tulipiros hangulatban van. A többiek is láthatóan
szabad pórázra engedték a kedvüket. Móricz bácsi azzal áltatta magát,
hogy énekel, s a hangja egyet-egyet nyekkent, mint egy húsz év óta nem
hangolt zongora, melynek a billentyüit Liszt-kézzel verik. Az ó-divatu
enyelgéseket harsogó derültségek kisérték; a tánczkedv mind sűrűbben s
hangosabban kért eget, s az egyik nyoszolyóleánynak végre is le kellett
ülnie a zongorához.

Károly nem tudta utólérni ezt a jókedvet. Hiába erőködött, sehogy se
találta bele magát abba a hangulatba, a melyből kiverték, s józansága
idegennek érezte magát a vidám környezetben. Ha szóltak hozzá, derült
arczczal válaszolgatott, mint az előbb; de már nem volt jelen.

Úgy tetszett neki, mintha egy árnyék vonult volna el az ablak előtt, a
melyen kitekintett. Egy szőke lány árnyéka, azé a lányé, a kivel csak
egyszer beszélt, s a kit meg se nézett jól a biró szobájában.

Hogy eddig mért nem törődött vele, s hogy most egyszerre mért jár
folyton a fejében, maga se tudta volna megmondani. Talán mert hirtelen
titokzatos alakká változott át és izgató talánynyá lett előtte?

De minduntalan rajta kapta magát, hogy keresztül nézett a körülötte
mozgó kiveresedett fejek közt, s a tekintete ott maradt, a hol mintha a
méregkeverőnőt látná. Csak egy mozdulatára emlékezett, de ez az egy
mozdulat kisérteni kezdte, s ujra meg ujra maga előtt találta, a mint a
biróra pillantva, hátraszegte szép szőke fejét és így szólt: »Ne
faggassanak engem. Tudom, hogy elitélnek. Jó; nem bánom. De hagyjanak
békében.«

Károly lehajtott egy pohár pezsgőt, és ezt az észrevételt tette magában:

– Hát nem bolond az ember?!…

Izgatott volt. Valami furcsa nyugtalanságot érzett. A napja el volt
rontva.

Egy gyönyörü májusi reggel kint járunk a szabadban… A természet temploma
tele van áhitattal; a levegő csupa fény, s a madársereg ezeregyéji
dallamokat zeng tiszteletünkre. Áthat bennünket az a névtelen, boldog
érzés, a melynek nem tudunk nevet adni. Egyszerre azonban elszomorodunk,
s nem tudjuk, miért. Csak később veszszük észre, hogy egy felleg jelent
meg a fejünk felett.


II.

Károly egy óra mulva elbúcsúzott a testvérétől meg a sógorától, s átment
az irodájába, kihallgatni a mentő tanút, a ki már várakozott rá. Aztán
becsukta a boltot, és elment hazulról.

Csak későn került vissza, a mi a házban némi feltűnést keltett. Az
ügyvéd úr nem szokott éjszakázni.

Mikor megjött, az volt az első dolga, hogy előkereste jó előre
elkészített védőbeszédét, elolvasta, és aztán széjjeltépte.

– Mi mindent mulaszt el az ember – tünődött magában – csak úgy, szent
meggyőződésből! Ki hitte volna?!…

Az eredmény, a melylyel útja járt, határozottan megzavarta. Egy kissé
szégyelte is magát. Mindezért csak le kellett hajolnia, és ime, majdnem
elmulasztotta lehajolni.

S aztán ez a csúfos vereség, melyet a lélekbúvár szenvedett! Károly,
mint mindenki, emberismerőnek, sőt lélekbúvárnak képzelte magát.

A kép, melyet erről a lányról alkotott, egyik mesterműve volt az
elbizakodott lélekbúvárnak. Olyan büszke volt rá, hogy czimet is adott
magában ennek az erkölcsi képnek; ezt a czímet, hogy: »A sellőalakú szép
kis falánk állat«. S megállapította, hogy állatkája valami közbülső lény
a rágcsálók és a ragadozók között.

Még tegnap is sajnálkozott magában, hogy nem ő tartja a vádoló beszédet.
Minő anyag volna a vádhoz ez az erkölcsi arczkép, melyet annyi
tárgyszeretettel rajzolt meg – magamagának!… Ime:

Egy szegény vidéki orvosnak a leánya; egyetlen leány, szép és
elkényeztetett. Az anya nagyon közönséges lény; az apa csupa jóság és
gyöngeség.

A leány korán fejlett, éles elme, és ördögnek való véralkat, a melylyel
nem lehet birni. Mint gyermek, a rombolás beteges szenvedelmének
bámulatos eseteivel gazdagítja a kisvárosi Lombrosók ismereteit; később
olyan rossz, hogy, bár egyetlen leány, tekintettel a jövőjére, be kell
adni egy zárdába, hogy megjavítsák. Ott, ő az osztály rossz szelleme; a
macskazenék és a kolostorkertben rendezett pajkos mulatságok fő-fő
rendezője.

Tanulni ellenben nem tanul semmit, kivévén, hogy megtanulja a
kalligrafiát. Csodálatosan rajzol és ír. Felejthetetlen torzképeket
rögtönöz a jó nénékről, s a legnagyobb hőstette az, hogy öregebb
leányoknak, szivességből, meghamisítja a keresztleveleit. A tizenhat
éves kamasz lányok ezeknek a hamisításoknak a segítségével letagadhatnak
az éveikből egy vagy két esztendőt.

Csak az iskolaszünet idején megy haza, de ez a két hónap tökéletesen
elég arra, hogy ugyancsak kinyilt szeme észrevegye, mint válik a szülői
házban egyre és egyre otthonosabbá a nélkülözés, sőt a tisztes
nyomorúság. Apját üldözi a balsors. A szerencsétlen ember, holmi
közegészségügyi érdekek miatt, háborúságba keveredik hatalmasabb
orvostársával, s az egyenlőtlen harczban lassankint minden elvész: a kis
megkuporgatott vagyon, a már megszerzett munkakör s a megszokott
jövedelem, a hasznos összeköttetések, még az egy-két utolsó jóbarát is.
Irén megismeri a létért való küzdelmet egész meztelenségében, s apja
csatavesztései azt a világnézetet érlelik meg benne, hogy a küzdelmekben
gyöngébb félnek maradni: ostobaság.

Egyébként maga is belébocsátkozik a küzdelembe s megkezdi a harczot
természetes vetélytársaival. Meg van győződve róla, hogy ebben a
világban ő az erősebb fél.

A küzdelem színtere a kisvárosi tánczmulatságok, a színkör, s a nagyobb
ünnepélyek, a honnan senkit se lehet kiszorítani. Irént a zártkörű
mulatságok közűl csak a batyubálokba viszik el, a hova nem kell drága
öltözet; a színházba is csak olyankor jut el, a mikor ajándék-jegyeket
osztogatnak, de a szinkör olcsó előadásait, meg a kis batyubálokat az
Irén puszta jelenléte ünnepekké teszi. A hol Irén ül, ott ütnek tábort
az összes katonatisztek, ott van a fiatalság színe-java, s az ellentábor
vőlegényei, ha egy kissé mulatni akarnak, átszöknek Irénhez. A magasabb
körök kisasszonyai, a kik ott vannak a díszelőadásokon s részt vesznek
az előkelő összejövetelekben, nem kicsinylik ezt a sikert, s
megpukkadnak mérgükben.

Irén térdig jár a rózsában, királynőként szemeli ki és dobja el az
imádóit, győzelmet győzelemre halmoz, s tudja élvezni apró diadalait. De
lassankint észreveszi, hogy sikerei tökéletlenek. Imádói seregében ott
van az egész világ, de kérői csak azok, a kiket szeretne kirostálni a
többiek közül. Azok, a kikre ő is kegyes volna rápillantani, sorvadnak
érte, térden állva esengenek a mosolyáért, de lassankint eltünedeznek,
és sorra kérik meg, nem őt, hanem az ellenfeleit.

Irén nem arra született, hogy megadja magát, s hogy beérje a kevesebbel,
a hitvány alkuval is. Irént a balsiker csak edzi s ujabb küzdelmekre
bátorítja. Neki diadal kell minden áron; nem nyomorult félsikerek, nem
egy-egy vetélytársnőnek ideig-óráig való legyőzése, hanem a rendkivűli
siker, a melyet a többiek csak irigyelhetnek, a teljes, tökéletes
győzelem.

Most már nem elhomályosítani, hanem eltiporni akarja a versenytársait;
esküt tesz, hogy a káröröm mosolyait egy császárné megvetésével fogja
visszafizetni.

Nem is csinál belőle titkot, hogy csak olyan emberhez fog feleségül
menni, a ki meg tudja adni a szépségéhez illő kivételes, minden
fényűzésre feljogosító jómódot, s a kinek a gazdagságával
felülemelkedhetik minden versengésen, minden hozzá nem méltó, kicsinyes
küzdelmen.

Ekkor hirtelen, váratlanul, meghal a jó bolond apa, s ők koldusbotra
jutva, egyedül állnak a világon.

Minő bukás az álmok világából!… Megjelenik előttük a dísztelen, a
szörnyü nyomorúság réme is, és nem tudják, hogy mittevők legyenek.
Milyen csalódás! De Irén még most sem adja meg magát, s ámbár a
kolostorban nagynehezen letette volt a tanitónői vizsgálatot, eszében
sincs, hogy ennek hasznát is vegye, még mindig vár, s ujabb diadalokról
álmodik.

Megérkezik a végzetes kishirdetés. Az özvegyasszonyban feltámad a
reménység, s Irén talán mosolyog magában.

A többi szinte magától következik. Beköltözködnek az öreg nyárspolgár
házába, s Irén, mintha kicserélték volna. Szerény, gyöngéd, figyelmes, s
maga a megtestesült igénytelenség. A vánnyadt, vén gyerek, a ki csak
most, az Irén lágy pillantásaiból s mesés fogsorából tudja meg, hogy
létezik egy másik világ is, a mely nem téglából van, ismeretlen
pezsdülést érez rozzant testében, s egyszerüen elolvad. Egy hónap multán
már olyan engedelmes rabja a szép leánynak, mint egy beteg gyík a
kígyóbűvölőnek.

De ujabb balsiker. Irén elsieti a dolgát. Csak azt veszi észre, hogy
Werner nem tud többé meglenni a dédelgetés nélkül, a mely körülveszi, s
nem számol betegének ravaszságával. Tudja, hogy sietnie kell, s a
türelmetlenség lázában idejekorán süti el az öreg ágyut. A vén sváb, a
ki a szemétről küzdte fel magát a malom-utczai pompás villába, s a kiben
megkövesedett a gyanu és a bizalmatlanság, felocsúdik és észbe kap.
Azután mosolyog. »Mindent, csak ezt nem.« Esze ágában sincs lemondani
azokról a kellemességekről, a melyeket ez a kivételes ápolás nyujt neki;
természetéhez képest pazarul igéri meg az apró kárpótlásokat, de abban a
bizonyos pontban hajlíthatatlan.

Irént elfogja a düh és elkeseredés, de uralkodik magán, s továbbra is az
a szelid, szives képmutató, a ki eddig. Az idő azonban múlik, az
agyonéheztetett falánkság követelni kezdi, a mit jogának vél, s
lassankint megérlelődik benne az a pokoli gondolat, mely a Werner
halálos ágyán bontja ki sötét virágait.

Attól fogva, hogy egy pár félrecsent, titkos pillantással elszédítette a
fiatal háziorvost, s ekképp elaltatta az egyetlen ellenőrt, tökéletes
biztonságban érzi magát. Mindamellett még habozik egy kissé. Babonás
feje sokáig idegenkedik a legutolsó eszköz és a hazajáró árnyékok
gondolatától; a hamis végrendeletet talán úgy készíti el, hogy még maga
se tudja, vajon hasznát fogja-e venni? De mért ne szórakoznék ezzel a
kis játékkal?! Reméli, hogy a fekete szárnyu angyal segítségére jő. Az
orvos egy félesztendőt adott a betegének, de a szívbajos ember minden
perczben meghalhat.

Csakhogy most már a balszerencse kezdi sürgetni: az ingatag vén ember
szép lassan kibékül a testvérével. Nincs többé vesztegetni való ideje.
Holnap már kicseppenhetnek a házból, vagy a legjobb esetben is, egy
rettentő szempár fog vigyázni a kezére: a Gyűlölet. S ekkor vége
mindennek. Nem, egy perczet se veszíthet többé.

És győzedelmeskedik benne az Akarat, mely aztán elaltat félelmet,
babonát, irtózatot.

Ki gyanakodnék rá, ha az orvos nem gyanakszik? S hogy gyanakodnék ő rá
ez a szerelmes legény? Kinek jutna eszébe, hogy a beteg egy kissé sokat
talált kapni az orvosságból, mikor ebből egy cseppnyi se hiányzik? Kit
lepne meg, hogy az öreg Wernernek vége, mikor a lélek már csak hálni
járt belé, s mikor az egész ház alig várta ezt a megígért pillanatot,
mely mindenkit nagy nyűgtől szabadít meg.

Igen, nincs egyéb hátra, mint a már elkészült végrendelet alá oda
kanyarítani két olyan nevet, a mely soha se lehet alkalmatlan, és aztán…
Aztán munkára.

Talán még egy utolsó kétség az elhatározó pillanatban. Az ápolónő,
véletlenül, igen rosszkor talál felébredni, s a halál tündére megrezzen.
Majd még egyszer és utóljára összeszedi magát. Fel kell használni a
legelső perczeket, mikor mindenki alszik.

Így alkotta meg Károly magában a gyilkosság magyarázatát, s ezzel a
magyarázattal a jelen óráig fölöttébb meg volt elégedve. A lélekbúvár
büszke volt a munkálatára. Micsoda is az olyan ügyvéd, a kinek
főhivatása a védelem – emberismeret és képzelem nélkül?!

Hát ez a munkálat valóban szép és elfogadható magyarázat lehetett, de
úgy látszik, volt egy kis hibája. Az a kis hibája, hogy az erkölcsi
arczképnek mégis csak hamisnak kellett lennie, s azok a tények, a
melyekre támaszkodott, nyilván nem igazak. Mert ime, kezében a
bizonyítékok, hogy Wernert nem a szőke leány, hanem Barcsiné gyilkolta
meg.

Miért? Mert, úgy látszik, féltette bátyja vagyonát a szőke leánytól, s
attól tartott, hogy Werner feleségül veszi a leányt, vagy legalább is
végrendeletet csinál a leány javára, s őt ki fogja tagadni. Bizonyára, a
hogy körültekintett a házban, melynek régente úrnője volt, már tisztában
volt vele, hogy a helyzet legalább is veszedelmes, s talán még ki se
fujta magát, mikor már rajta volt, hogy kitudja, vajon nem csinált-e
bátyja végrendeletet a szőke leány javára? Akármilyen ügyesen foghatott
is a dologhoz, a ravasz öreg okvetetlenül átlátott a szitán, s békéje és
kényelme érdekében elhitette az özvegygyel, hogy: nem, még nem. És ezzel
ki is mondta a tulajdon halálítéletét. Barcsiné úgy gondolkozhatott,
hogy sietni kell; ha ebben a perczben még nincs végrendelet, holnap
ilyenkor már lehet. S elment, de csak azért, hogy alibit szerezzen, s
hogy a mire hónapok óta készült, végrehajthassa. Este, nyolcz óra felé,
mikor az egész ház a vacsorával volt elfoglalva, észrevétlenül
osonhatott be a malom-utczai kapun; a cselédek, a kik meglephették
volna, csak a szív-utczai bejárót használták.

Majdnem kétségtelen, hogy az Irén szobájában kellett elrejtőznie;
Barcsiné ismerte a dörgést, s tudta, hogy itt senki se fog rányitni,
mert hisz Irén lenn alszik a betegnél. Hogy mikor szállhatott alá sötét
munkáját végrehajtani: azt csak Irén tudná megmondani; a dolognak
mindenesetre azokban a perczekben kellett történnie, mikor Irént is
elnyomta az álom. Valószinü, hogy Irén téved, s tovább aludt, mint
képzeli: a gyilkosnak okvetetlenül volt vagy öt percznyi ideje. Az
ápolónő vallomása szerint egy óra tájban lehetett, hogy az árnyék
végigsuhant a homályos szobán, s így Barcsiné még teljes hat órát
tölthetett az Irén szobájában. Alkalmasint nem mert kimenni rögtön
kapunyitás után, s meg akarta várni, míg mindenki hozzá fog rendes
dolgához. De épp ez volt a veszte, mert ime, össze kellett akadnia egy
közönbös személylyel, a ki jó sokáig nem ád életjelt, de végre is
nyomára vezet a gyilkosnak.

Persze, Barcsinét a guta környékezhette, mikor megtudta, hogy mégis csak
van végrendelet, s így ő a szörnytettével csak a halálos ellensége
érdekét mozdította elő. Hiába, a bűnhödés mindig ott nyargal a gaztett
nyomában.

Annál rosszabb rá nézve, hogy nem éri be ezzel a bűnhödéssel, hanem
kihívja maga ellen az igazságszolgáltatás szigorát is, megtévén azt a
merész sakkhúzást, hogy bűnös létére vádlóként lép fel, s boszut állva,
vagyont akar szerezni. Így teljes lesz a bűnhödése; de hát – legyen
igazság!

Milyen szerencse, hogy az a cseléd rászánta magát és beszélt! E nélkül
megadták volna magukat a látszatnak, és Barcsiné diadalmaskodik. Hála az
égnek, ez a veszedelem elmult; a bizonyítékok itt vannak a zsebében.

De egy pont most is homályos maradt; a végrendelet dolga. A szakértők
tévedhetnek ugyan, de az e fajta tévedés mégis csak meglehetős ritkaság.
S ez az egy kis homályos pont tovább is aggasztotta Károlyt. Végre is,
nincs kizárva, hogy ha Irén tökéletesen ártatlan is a gyilkosságban, nem
az a hamisításban.

Alig várta, hogy még egyszer beszélhessen a szőke leánynyal. Bízott
benne, hogy a jó ujság épp olyan közlékenynyé fogja tenni, mint a milyen
zárkozott volt előbb.

S egyik czigarettát a másik után dobva el, hajnalig el tudott tünődni
azon a talányon, a melyet ez a hallgatag szép leány adott föl neki. Még
nem sejtette, hogy egykor bele fog pusztulni ebbe a kis játékba. A
talányfejtegetők, mint az a mesékből ismeretes, nem szoktak sokáig élni.


III.

Másnap fél tízkor már ott volt az ügyésznél, s a tíz órát még nem ütötte
el, mikor már türelmetlenül leste a rabot a bíró szobájában.

– Önt kezdi érdekelni az ügy. Vagy talán nem is az ügy, hanem a
vádlott?! – szólt a bíró.

– A vádlott? Hisz még jóformán meg se néztem!

– Azt rosszul tette. De remélem, most ki fogja pótolni a mulasztását.
Majd meglátja, az embernek szinte kedve támad elkárhozni vele.

A szolga jelentette, hogy a foglyot felhozták. A bíró mosolyogva fordult
Károlyhoz.

– Fájdalom, teljesen szabad kezet kell engednem önnek, mert nekem itt
rögtön tárgyalásom van. Nem hinném, hogy ön ezt zokon venné. A
viszontlátásra és – igyekezzék elcsábíttatni magát; ez hasznára lehet
mind a kettőjüknek.

Károly úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utóbbi szavakat.

– Nem értem – házsártoskodott magában – hogy lehet mindig, mindenféle
vádlottban, örökkön csak az asszonyt keresni. Mintha nem volna elég
leány és asszony a világon.

Aztán átment a szomszéd terembe. Sokszor megfordult a palotában, s
tudta, hogy a védettjének itt kell rá várnia.

Csakugyan ott volt.

Az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Úgy látszik, most látja először ezt
az uj városrészt, melyet mintha gnómok építettek volna mesés
hirtelenséggel.

– Kisasszony!…

Csak most vette észre, hogy másvalaki is van a szobában. Lassan, álmos
mozdulattal fordult meg, mint a kit legkevésbbé sem érdekel, a mit végig
kell hallgatnia. A hogy megpillantotta az ügyvédet, pár lépést tett
előre, közönbösen, mint a kinek egy hivatalban éppen most kiáltották a
nevét, hogy átvegye a régi írásait.

– Kisasszony – ismételte Károly – az elnöklő bíró úr tárgyalással van
elfoglalva, de felhatalmazott rá, hogy a távollétében is értekezhessem
kegyeddel. Bocsásson meg, hogy ujra zavarom, de elkerülhetetlen szükség
még egynehány kérdést intéznem önhöz.

Széket mutatott neki. Irén leült, de olyan mozdulattal, mely világosan
ezt mondotta, hogy:

– Legyen. A hatalmatokban vagyok. Azt tehettek velem, a mit akartok.
Tűröm.

Károlynak úgy tetszett, hogy kissé megsáppadt első találkozásuk óta.

– Mindenekelőtt egy igen örvendetes ujságot kell közölnöm önnel. A
szerencsés véletlen kezünkbe adta – édes anyjának és nekem – a rejtély
nyitját. Fogom a gyilkost, s ez a gyilkos: maga Barcsiné.

– Ah!

Irén oly meglepetten emelte fel a fejét, s ez a hosszú »ah« oly
különösen hatott Károlyra, hogy az első pillanatban összerezzent.

De aztán az a pár szótag, melyet Irén szinte gépiesen ismételgetett,
eloszlatta ezt a kellemetlen hatást.

– No lám, no lám, no lám.

Károly, ki az imént szinte megdöbbenve nézett fel rá, rajta felejtette a
tekintetét, de ez a tekintet már nem volt fürkésző, mint előbb;
ellenkezőleg, »a beteg gyík« nézhetett így »a kígyóbűvölő«-re.

A szőke leány elragadó volt ebben a pillanatban. Szép, fehér, finom
arczbőre alatt ujra felcsattant a vér, a szeme csupa mosolylyá változott
át, s a lélek ismét kiült az arczára. Az öröm, ez a nagy bűbájos,
felszínre hozta szép arczának összes kincseit, mint a hogy a napsugár
megvilágítja néha a tenger minden csodáját.

– Beszéljen, beszéljen.

Most már érdeklődve hajolt előre, s összekulcsolva karjaival a két
térdét, lázasan leste a szót az ügyvéd ajkáról. A tekintete, mint két
parázs égett, s mindenüvé követte a Károly szemét, mint a hogy a lámpák
követik a kémkedő őrjáratot.

Károly alig tudta, mit beszél. Egyébre gondolt, nem a
detektív-sikereire.

A leány mindinkább fokozódó érdekkel hallgatta. Felkönyökölt az
asztalra, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal is, és le nem vette
a szemét Károlyról.

– De hisz ez nagyszerü! – szólt aztán, mikor Károly bevégezte.

Felugrott a székéről, s pár perczig izgatottan járt fel s alá a
hivatalszobában.

– Ezek a bizonyítékok – szólt Károly – rám nézve tökéletesen meggyőzők,
de rajta kell lennünk, hogy a törvényszékkel is elfogadtassuk a mi
felfogásunkat, s eloszlassunk minden, de minden kételyt, a mely még ránk
nehezedik. Azért…

Mintha nem hallgatott volna rá. Mintha a saját gondolataival lett volna
elfoglalva.

És csakugyan. Nem vette észre, hogy Károly nem fejezte be a mondatát.

– Azért meg fogja engedni, hogy még egy pár kérdést intézhessek önhöz,
jelentéktelen, mellékes kérdéseket, pusztán azért, hogy a beszédemben ne
legyen semmi hézag, s hogy a végtárgyalás világot vessen a legapróbb
részletekre is…

– Mi az? Vagy úgy? Igen, igen, csak kérdezzen.

És megállt előtte.

Károly hamarjában nem tudta, hogy miképpen fejezze ki az első kérdését.
Csak most jutott eszébe, hogy kételyei tulajdonképpen nem a tényekre,
hanem a kisasszony jellemére vonatkoznak. De ez is hozzátartozik a
közvetett bizonyításhoz.

– Kegyed, mint édesanyja mondja, sokáig nem akart beleegyezni, hogy a
hirdetésre hivatkozva, megirják Wernernek az ajánlkozó levelet?

– Természetesen. Engem kisasszonynak neveltek. Képzelheti, semmi kedvem
se volt hozzá, hogy cselédnek lássam az anyámat is és magamat is. De,
hiába, meg kellett adnom magamat a sorsomnak. Nem volt más választásunk.

– Igazán nem? Kegyed letette a tanítónői vizsgálatot.

– Ugyan sokra mentem vele! Higyje el, egy fél esztendeig egyebet se
tettem, mint hogy fűnek-fának kínálgattam a tudományomat; nem kellett
senkinek. Egyszer, hosszas és alázatos levelezés után, végre elértünk
annyit, hogy egy előkelő hölgy alkudozásba bocsátkozott velem, s magához
hívatott. Szegény anyám ujjongott örömében, de a boldogsága nem tartott
sokáig. A nagyúri hölgy, mihelyt meglátott, tüstént le is mondott rólam.
Elég őszinte volt megmondani: miért. Neki elve, magyarázta bizalmasan,
hogy nem tart a háznál se szép komornát, se szép nevelőnőt. Igazat adtam
neki, és tovább álltam.

– S aztán lemondott minden ujabb kisérletről?

– Aztán bejártam a fél várost, hogy állomást szerezzek. Sorra látogattam
mindazokat a hatalmasokat, a kik az efféle irígylésreméltó állásokat
osztogatni szokták. Ezek az úriemberek kétféleképp fogadtak. A legtöbben
kijelentették, hogy örülnek, ha a tulajdon leányaiknak, húgaiknak
szerezhetnek helyet; mások viszont mindent megígértek, de cserébe egy
kis szivességet kértek tőlem. Köszönöm szépen! Ha eladom magamat, nem
adom el magamat semmiért. A kedves jó öreg urak! Dobjam oda nekik a
becsületemet, aztán kegyesen kiutalványoznak egy kis állomást, a melyből
nagy kínlódva megélhetek, ha élni való vagyok. Nem kértem ebből a
kegyből; inkább elmentem cselédnek.

Károlyra nagyon kellemetlenül hatott ez a kéretlen nyiltság. Gyanakodva
nézett a szőke leányra: vajon nem hallgat-e el valamit. Különösnek
találta, hogy a leány most sokkal nyugodtabban beszél, mint előbb.
Vajon, eszébe se jut, hogy kisasszonyok efféle dolgokat nem szoktak
tárgyalni?

Mintha eszébe se jutott volna. A haját igazgatta.

Az ügyvéd úr egyszerre rosszkedvü lett, maga se tudta, miért. S minthogy
fölöttébb emberi dolog, firtatni mindazt, a mi rossz kedvet okoz, nem
állhatta meg, hanem tovább kérdezősködött.

– Milyen volt a viszony kegyed és Werner közt?

A leány vállat vont.

– Istenem, elképzelheti. Ez a haldokló a fejébe vette, hogy szerelmes
belém, s nekem el kellett nyelnem az udvariasságait. Végre is jobb volt,
mintha durvaságokban lett volna részem. Különben kevés jobb embert
ismertem, s én nagy hálával voltam iránta, hogy megmentett a
nyomorúságtól.

– Tudott kegyed a végrendeletről a Werner életében?

– Nem tudtam, hogy a végrendelet megvan, de sejtettem, hogy a vagyona
egy részét rám fogja hagyni. Említett ilyesmit egynehányszor.

– Hanem… igazán különös… miért nem vette el önt feleségül?

Irén bámulva nézett rá.

– Mert nem akartam hozzá menni!

Olyan hangon mondta, mint ha ez a legtermészetesebb dolog volna a
világon. Károlynak földerült az arcza.

A kellemetlen érzés, mely előbb elfogta, hirtelen eloszlott. Tetszett
neki a felelet, s kezdte másképp megítélni a bizalmasságot, mely az
imént oly visszásan hatott rá.

– De végre is… – bolygatta tovább a dolgot – önök nagyon nehéz
helyzetben voltak. Kegyednek gyakran eszébe juthatott, hogy ha elfogadja
a Werner kezét, egyszerre megmenekül minden gondtól, s az édesanyját is
megszabadítja attól, hogy öregségére nélkülöznie kelljen. Míg így…
Werner minden órában meghalhatott, s nagyon könnyen a nélkül, hogy
intézkedett volna az ön javára… a mikor ujra kezdhették volna a rossz
napokat.

– Igaza van, mindez gyakran megfordult a fejemben. Többet mondok, egy
rossz órában haboztam is… De, isten tudja, babona volt vagy efféle…
Szóval, nem akartam végképp lemondani róla, hogy egyszer azé legyek, a
kit szeretni fogok.

Károly oda sandított a leány arczára. Meg akarta lesni, hogy a szem nem
hazudtolja-e meg a szavakat?

Nem talált ott semmit. Ha a hangja egyszerü volt és természetes, a
tekintete nem árulta el a gondolatát. Az ablakpárkányon egy csíz
ugrándozott; azt nézte.

– Ismerte ön közelebbről a végrendeleten szereplő két tanút?

– Az egyiket igen: az öreg Csányit. Ez mindennapos volt a háznál; ott
volt a halála előtti napon is. A másikat alig láttam kétszer. Azt
hiszem, meg se ismerném, ha úgy véletlenül előkerülne – a miért
mindennap imádkozom.

Károly hamarjában nem tudta, mit gondoljon erről a mindennapos
imádságról. Vajon csak szóbeszéd-e, vagy olyan valami, a mit, ha
tetszik, komolyan is vehet?

És ámbár ehhez már semmi köze se volt a védőügyvédnek, nem állhatta meg,
hogy meg ne kérdezze tőle:

– Szokott imádkozni?

A szőke leány meglepetve nézett a szemébe, és azt felelte neki:

– Természetesen.

Vagy ez a szó, vagy a tekintet, mely kísérte, de egyik a kettő közül
nagyon megtetszhetett Károlynak, mert ettől fogva egészen más hangon
szólt a leánynyal, mint előbb. Károlynak volt egy gyöngéje: szerette a
vallásos asszonyokat.


IV.

Három nappal később, este kilencz óra tájban, a Flórencz-kávéház
legnagyobb asztalánál egy kisded, de annál előkelőbb társaság szorongva
várta Levetinczy urat.

Egy felkapott védőügyvéd első segéde mindig nevezetes személyiség, de
Levetinczy úr meg éppen nagy ember volt a Flórencz-kávéházban. Itt
szokta ugyanis jogi és politikai fejtegetéseit előadni a fiatalabb
ügyvédbojtároknak, a kik a Flórencz-kávéház látogatóinak a zömét
alkották, s szavának súlya volt, mert tudták róla, hogy az irodában
nap-nap után érintkezik a közélet összes előkelőségeivel.

A vacsora után ülésező szűkebb körben a Levetinczy úr érdekes személye
volt a középpont, s ebben a meghittebb kis társaságban mindenki
meghódolt a népszerü ifju jogász szellemi felsőbbségének.

A szava döntött, s _quos ego_-ja elcsendesített minden vitatkozást.
Adomáit a pinczérek is kiderült arczczal hallgatták, s ha Levetinczy úr
gondokba volt merülve, mindenki tudta, hogy a politikai helyzet feszült,
s hogy már a legközelebbi jövőben nagy események várhatók.

Levetinczy úr nem is igen maradt el a Flórencz-kávéházból, s igazán csak
itt érezte jól magát. A nap fáradalmai után jól esett neki ez az esti
pihenő, s a hogy a vacsoráját elfogyasztotta, hűséges törzskarával
sietve vonult be a kis feketekávék és a nagy eszmék füstös otthonába.

Ahhoz, hogy Levetinczy úr esti kilenczkor még ne legyen a
Flórencz-kávéházban: igen nagy dolognak kellett történnie; s úgy
látszott, ez a nap csakugyan az események napja volt, mert az összes
vendégek csak úgy kapkodták egymás kezéből az esti lapokat.

A törzsasztal vendégei égtek a türelmetlenségtől, s egyre sűrűbb és
egyre aggodalmasabb pillantások röpködtek az ajtó felé. Hiába,
Levetinczy úr nem jött.

Végre, kevéssel tíz óra előtt felpattant az ajtó, s Levetinczy úr,
kalapját a kezében tartva és folyton törölgetve a homlokán gyöngyöző
izzadságot, de olimpusi arczczal, belépett a terembe. Justinianus két
ifju tanítványa volt a nyomában, a kik a fogadtatás alkalmára siettek
ünnepies arczot vágni.

A várakozók fölugráltak a székeikről s körülfogták Levetinczy urat.

– Nos? Nos?

– Győztünk! – szólt Levetinczy úr.

– Brávó! Éljen a nap hőse!

A nap hőse alig győzte a sok kézszoritást elfogadni. Az egész kávéház
sietett üdvözölni. Egy pár hatalmas basszus még egy pár éljent röpített
a fejéhez; s a kávés boldogan mosolygott az ünnepi csoportozat mögött.

– Hanem meleg nap volt – kezdte közléseit az ünnepelt – ugy-e, Czipár?

Czipár erősítette, hogy úgy van, s Levetinczy úr még egyszer megtörülte
a sugárzó homlokot, melyen most egész Flórencz tekintete csüngött.

– Az idegeim meg vannak törve, le vannak szerelve. S bizony szerencse,
hogy a tárgyalásnak vége, mert ha csak egy félórával tovább tart, engem
mentők visznek haza. Nem igaz, Kucsera?

A megszólított nem késett csatlakozni a hírneves szónok összes kifejtett
és kifejtendő nézeteihez. A többiek hallgattak, s a nap hőse
felhasználta a beállott szünetet, hogy egy dísz-feketét hozasson.

– Tehát fel vagytok mentve? – tért át a napirendre a társaság egyik
tekintélyesebb tagja.

– Hogy fel vagyunk-e mentve? – mennydörgött Levetinczy úr. – Ne azt
kérdezd, barátom, hogy fel vagyunk-e mentve, hanem azt: miképp állunk
bosszút a vádlóinkon, hogyan morzsoljuk őket össze, s a viperát mikor
törjük kerékbe? Nem fölmentettek bennünket, barátom, hanem bocsánatot
kértek tőlünk. Az elnöklő bíró sírt, mint egy gazdátlan krokodil, s az
ügyész nem elejtette a vádat, hanem földhöz csapta. Ugy-e, Czipár?

Czipár némán intett igent, s a nap hőse, felhajtván feketéjét, folytatta
a szót.

– Hanem azt meg kell adni, hogy a Princz pompásan viselte magát. Minő
ember! Micsoda hidegvér! Mindjárt az az első összetűzés az ügyészszel!
De hisz ezt olvasták az esti lapokból. Aztán a szóvita az
írásszakértővel, melynek a végén a szegény ember kénytelen megvallani,
hogy az ő szakértelme, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. S végre
a nagy jelenet! Nem, urak, nem képzelik, hogy ennek a nagy jelenetnek
micsoda óriási hatása volt!

A »nagy jelenet«-et a hallgatóság nem értette; ez már nem volt bent az
esti lapban. A közvélemény részleteket követelt, s Levetinczy úrnak
engednie kellett. Csak Czipár és Kucsera mosolyogtak a jól értesültek
felsőbbségével; Czipár és Kucsera tudtak mindent.

– Tehát figyeljenek, urak – szólt a nap hőse – következik a vádló
kihallgatása. Türelemmel hallgatjuk végig az elnök és az ügyész összes
kérdéseit; aztán következünk mi. Ekkor fagyosan azt kérdezzük
Barcsinétól:

»Mit keresett ön a gyilkosság reggelén hat és hét óra közt a Werner-ház
molnár-utczai kapujában?«

A vádló természetesen mindent tagad. Nem volt ott soha, azelőtt se,
sehol, nem is létezik.

Úgy; megköszönjük a feleletet. Aztán másra térünk át, s kifejezzük
igénytelen kiváncsiságunkat, mely megkérdezni indít: mi szüksége volt a
vádlónak másodika és negyedike közt annyi morfium-szolúczióra, hogy
három különböző orvostól három különböző baj czímén szerzett be morfint
rendelő reczepteket?

A vádló hebeg, mindent tagad, a Princz pedig, be nem várva a
felvilágosítást, gúnyosan folytatja a kérdéseit, és kifejti, hogy
semmiképp sem érti, mért kellett ezeket a gyógyszereket három különböző
gyógyszertárban csináltatni meg.

Barcsiné nem tud semmiről semmit a világon. Erre mi bejelentjük Simon
Júlia, Löffler Johanna, Krisztics, Langer és Kovács tanúinkat. A
törvényszék meg van illetődve, s az ügyész elkezd fészkelődni.

Természetesen a tanúk úgy vallottak, mint a parancsolat. Simon Júlia,
cselédleány, látta vádlót a gyilkosság reggelén, a mondott helyen, s
ráismer határozottan. Löffler Johanna, vádló elcsapott szakácsnője, hit
alatt vallja, hogy Barcsiné a gyilkosság éjjelét nem töltötte odahaza, a
mire véletlenül jött rá.

A többi három tanú tisztán emlékszik a reczeptekre, s részben a reczept
alján jelzett névre, részben a vádló személyére. És – most jön a nagy
jelenet – vádló a Princz keresztkérdései között megvallja, hogy Simon
Júlia valóban őt látta, hogy a gyilkosság éjjelét csakugyan nem otthon,
hanem a vádlott szobájában töltötte, hogy a szóban forgó reczepteket
mind ő csináltatta meg, egy szóval, hogy a tanúk igazat beszélnek.

Általános elképpedés. Mindezekre a rejtelmes dolgokra vádló, a ki immár
vádlottá változik át, csak nevetséges magyarázatokat tud adni.

Előadja, hogy idegbajos, hogy a kérdéses időben is beteg volt, s hogy
fájdalmait, melyek a betegséggel járnak, csak ez az egy szer tudja
csillapítani; végre, hogy ezért kérte volna meg a háziorvosát az első
reczept kiállítására.

Azután a következő tündérregét ereszti meg a három orvosról s a három
gyógyszertárról:

Abba a tévedésbe esett volna, hogy – mert a szokott adag ezúttal nem
hatott, a háziorvosa pedig, a ki az első reczeptet írta, időközben
elutazott valahová – más, idegen orvoshoz fordult, még pedig olyan baj
ürügye alatt, melynél könnyebben rendelik a morfint, mint az ő bajánál.
De ezzel sem ért czélt, s még folyvást szomjazta a morfium-szolúcziót.
Most azonban már nem mert ehhez az idegen orvoshoz fordulni, attól
tartva, hogy ez gyanusítani találja, s így nem maradt egyéb hátra, mint
elmenni egy harmadikhoz. A rendes gyógyszertárához is ezért lett
hűtelen; nem akarta, hogy az idegen és különböző orvosok reczeptjei
feltűnést keltsenek.

Még ennél is silányabb lovagtörténettel áll elő, mikor arra kerül a sor,
hogy fölöttébb gyanús éji látogatását magyarázza meg.

Állítólag egy fenyegető levélért lopózott volna be a vádlott szobájába,
melyet régebben írt ügyfelünknek, s mely aggasztani kezdte. Ott aztán
megrekedt, hosszasan magyarázgatja, hogyan. S mert tudta, hogy ide nem
jön utána senki, czélszerünek találta megvárni a hajnalt és a kapunyitás
idejét, s csak azután menni el.

Képzelhetik, tisztelt uraim, miképpen bánik el a Princz ezekkel a
nyomorult mesékkel! Kiforgatjuk a vádlót minden állításából, szembe
állítjuk összes ellentmondásait, sorra álczázzuk le az egybevágó gyanus
jelenségeket, és végre az utolsó ítélet harsonájaként dörögjük fülébe a
megsemmisítő kérdést: miért titkolta el mindezt olyan mélységesen, hogy
a vizsgálatnak az egész dologról még csak sejtelme se volt?!…

S a vádló kénytelen megvallani: azért, mert attól tartott, hogy ha szól,
őt fogják vádolni a gyilkossággal is…

Te mondád! – mennydörögtem volna én a Princz helyén, de a Princznek már
más járt a fejében.

Egyre feszültebb érdeklődés közepett a Princz egy uj tanut jelent, s a
tanut a hallgatóság közül kell előczitálni.

A tanu Bárdosi, bornagykereskedő, a meggyilkolt egyik legjobb barátja.
Csak egy kis dolgot tud, de ez a kis dolog most már sokatmondó, sőt
világosságot gyujtó. Werner, három nappal a halála előtt, titokban
elmondta neki, hogy végrendeletet csinált ügyfelünk javára, s hogy ezt a
végrendeletet Csányi és Fritze írták alá, mint tanúk.

Ha látták volna, tisztelt uraim, a szakértőket! A szakértők egyszerűen
tönkre voltak silányítva. Már nem is mosakodtak, csak azon erőködtek,
hogy a tévedést egymás nyakába sózzák. Ez volt a tárgyalás egyetlen
derüs részlete. De ekkor nagyon sokat nevettünk; annyit nevettünk, hogy
Kucsera valósággal belebetegedett a mulatságba.

A többit kitalálják. Az ügyész feláll, elejti a vádat, a törvényszék
fölmenti a vádlottat, az iratokat átteszik az ügyészséghez az uj
vizsgálat megejtése végett, ügyfelünk elájul az izgatottságtól, s mi
diadalmaskodunk, mint mindig.

– Különben – fejezte be Levetinczy úr az áhitattal hallgatott előadást –
tessék elhinni, mindebben az a legkülönösebb, hogy a milyen mesteri,
magasztos és remek volt a védelem, ügyfelünk tisztára nekünk köszönheti,
hogy fölmentették. Mert előttem az ő dolga még most se tiszta munka.
Nagyon becsületes képe van, s higyjék el, uraim, az ilyen nagyon
becsületes arcz mindig gyanús.

– S a gonosz arcz kevésbbé? – kérdezte valaki.

– Gyanús ez is, az is. Előttem mindenki gyanús, a ki él – felelt
Levetinczy úr, egy ellenállhatatlan pillantással tisztelvén meg a feliró
kisasszonyt.

Levetinczy úr fene gyerek volt.

– Hogyan? – szólt közbe valaki, a ki felfogta a jelentős nyilatkozat
egész értékét – ön, a védelem jobb keze, kételkedik akkor, mikor az
ügyész és a törvényszék már megadták magukat?

Levetinczy úr mosolygott.

– Én mindig kételkedem – válaszolt. – Kételkedem mindenben, végső
lehelletemig. Az igazi jogász soha se szűnik meg kételkedni.

– Lássák, uraim – folytatta a nap hőse, elégedetten tartva szemlét
figyelmes hallgatóin – hogy a szóban forgó esetnél maradjunk, ennek a mi
dolgunknak még most is van egy kis bibéje. És pedig az, hogy Fritze, a
ki az egyetlen képzelhető komoly tanú – volt, nincs. Ha Fritze
visszatérne, bizonyára minden kiviláglanék, de attól tartok, Fritze soha
se fog visszatérni. Ki tudja, hogy a rejtély kulcsa nincs-e örökre
eltemetve az atlanti óczeánban? Ha nincs is, Amerika nem könnyen adja
vissza a vendégeit. Kívánom ügyfelünk érdekében, hogy ezzel az egygyel
kivételt tegyen, s hogyha majd Fritze megkerül, akkor, akkor én is
megadom magam. Addig azonban engedjék meg, tisztelt uraim, hogy azt
kiáltsam: »Éljen a védelem!« S talán nem szerénytelenség hozzá tennem,
hogy ha az ügy folyvást homályos is, mi, mi megtettük a kötelességünket.

Dörgő éljenzés volt a válasz az ünnepelt szavaira. Egy úr szomorodnit
hozatott, s minthogy a kávéházból a legutolsó idegen is kivonult, a
védelem jobbkezét számos szónok éltette. Levetinczy úr meghatottan
fejezte ki köszönetét, s szerényen hárította el magától a siker felét,
megemlékezvén távollevő főnökéről, a »Princz«-ről.

Aztán másról beszéltek. Megeredtek a szokott szőrszálhasogató jogi
vitatkozások, melyeket Levetinczy úr elnézéssel vegyes jóakarattal
hallgatott. Nem szólt többé egy szót se, csak mosolygott. Így
mosolyoghatott Zeusz, Érosz és Hébe kedves kötődésein.

Később azonban elkomolyodott, s annak az embernek a bánatosságával, a
kit immár untatnak sikerei, átengedte magát a merengésnek. Elnézett a
vitatkozók feje fölött, s a régi jó időkön mélázgatva, halkan dudorászni
kezdett: »Mikor dédem ifju volt…«

*

A déd ifjusága s a Levetinczy úr későn kelése szerves összefüggésben
állottak egymással, s másnap már fél tiz felé járhatott, mikor az
irodában megjelent. Egy kissé tartott tőle, hogy fogadtatása nem a
legszivesebb lesz, de – legnagyobb meglepetésére – Károly sugárzó
arczczal jött eléje, s azzal fogadta, hogy:

– Tudja-e, mi ujság?

– Nem én.

– Az, hogy a mi Fritze barátunkat Hamburgban elfogták, s pár nap mulva
szerencsénk lesz színről-színre látni. Nézze.

És mutatta a sürgönyt, melyet a bíró épp most küldött át hozzá.

Levetinczy úrnak majd leesett az álla bámulatában. Nem tudta, azon
csodálkozzék-e inkább, hogy az események ennyire siettek őt megczáfolni,
vagy azon, hogy a Princznek ez a sürgöny ilyen gyerekes örömet okoz? Ha
a főnyereményt üti meg, nem örülhetett volna jobban.

De hát mi köze ahhoz a leányhoz?!


V.

– Szabad?

– Ki az?

– Én, Szombathy.

– Rögtön, ügyvéd úr… Bocsánat, nem vártuk ilyen korán.

– Ó, előrelátható volt, hogy a tárgyalás nem fog sokáig tartani.

– Egy pillanatnyi türelmet kérek csak, azonnal fel vagyok öltözve.

Alig, hogy mondta, Károly már hallotta is a lépéseit.

A kulcs megfordult a zárban, s Irén mosolyogva nyitott ajtót.

– Ne tessék azt hinni, hogy délig alszom. De ma már harmadszor csinálok
toalettet, mint ha nagyúri hölgy volnék. Képzelje, alig használhatom a
ruháimat. Kifogytam belőlük a… szóval, mialatt nem voltam itthon.

És kezet nyujtott neki.

– A mama talán elment hazulról?

– Igen, de azonnal itthon lesz. Csak jöjjön be bátran.

– Nini, az én arczképem!

– Képzelje, a mama vette. Tudja-e, hogy a mama beleszeretett önbe?

– Igazán, nem gondoltam volna. Hanem arra emlékszem, hogy egy pár héttel
ezelőtt megfojtott volna egy kanál vízben.

– Igen, mikor először találkoztak.

– S megtudta a kételyeimet, vagy jobban mondva: az aggodalmaimat?

– Ó, azóta már nagyon megbékült önnel.

Egy pillanatra elhallgattak. Azután ismét Irén szólalt meg, de
halkabban, mint előbb:

– Miért nem mondja, mi történt? Elitélték?

– El.

– Tiz esztendőre? Tizenötre?

– Életfogytiglan.

– Ó, a szerencsétlen! Életfogytig börtönben lenni… Brr!

És idegesen rázkodott össze. Aztán a tükörbe nézett, s ott felejtette a
szemét.

– Előrelátható volt – folytatta Károly – hogy ez lesz a sorsa. Mióta a
Fritze vallomását felolvasták előtte, maga is tudta, hogy el van veszve.
Ettől fogva épp olyan levertté, szinte érzéketlenné vált, mint a milyen
féktelenül szenvedélyes és eszeveszetten tomboló volt előbb.

– Emlékszik rá, mikor a házmester esküt tett rá, hogy ő volt az, a kit
éjjel a folyosón látott?!… Nem tudom, mennyiért nem adnám, ha ezt a
jelenetet nem kellett volna látnom.

– Hát még mikor az ápolónő azzal a fölfedezéssel állott elő, hogy a
rejtelmes éji alak sötét ruhában volt!

– Jaj, ne is beszéljünk ezekről a rettentő jelenetekről!

– Az utolsó időben nagyon megszelidült, s ma alig lehetett a szavát
hallani. A védője se volt sokkal beszédesebb. A hamis vád dolgában nem
is védekezett, csak azt iparkodott kimutatni, hogy a gyilkosság ténye
nincsen bebizonyítva. A törvényszék azonban más véleményen volt.

Megint elhallgattak. Irén fölkelt, odament a nagy álló tükörhöz, s
megigazította a haját, mely pedig rendben volt előbb is. Aztán, lassan
fel s alá járva a szobában, így szólt, mintha magának beszélne:

– És most, miután minden rendben van, üljünk bele a vagyonba, mely két
embernek okozta a vesztét. Vagy, ha ez nem tetszik, feküdjünk le és
haljunk meg éhen.

Károly nagyon megörült ennek a – nem közönséges érzékenységre valló –
keserüségnek, de úgy tett, mintha megbotránkozott volna rajta:

– Mi jut eszébe?! Csak nem kezd el tépelődni, hogy vajon elfoglalja-e
jogos tulajdonát!…

– Pedig azt cselekszem. Egy cseppet se tesz boldoggá ez az én jogos
tulajdonom. Ugyan szép tulajdon! Hogy egyszer végre valamim lehessen,
két életnek kellett elpusztulnia. Mert annyi bizonyos, hogy ha akaratom
ellenére is, ezek mind a ketten az én áldozataim. Ha annak a szegény vén
embernek nem támad az a szerencsétlen ötlete, hogy belém szeressen s
nekem szánja a vagyonát, talán még ma is élne; s ha ez a boldogtalan
teremtés nem félti oly szörnyen ezt a vagyont, mely joggal csak rá
nézhetett, nem sodródik a romlásba, hanem élne szépen, tisztességben.

– De hát tehet ön minderről?

– Hogy nem tehetek róla, ez meglehetősen sovány vigasztalás. Azért, ha
valaha betévednék abba a rettentő emlékü házba, s még egyszer látnám azt
a karosszéket, melyben az én szerencsétlen jóltevőm olyan félénken óvta
szellőtől, hidegtől, szegény, nyomorult kis létét: csak az jutna
eszembe, hogy ha ez a szék üres, azt az én szép szemem okozta. S ha
birtokomba venném, a mit a törvény nekem itél, a hányszor hozzányúlnék
egy pohárhoz, egy székhez, egy gyertyatartóhoz, mindig arra kellene
gondolnom: a kit ez a pohár, ez a szék, ez a gyertyatartó a természet
jogán megillet, börtönben szenved, életfogytig, örökkön örökké, én
ellenben békén gazdasszonykodom, nem látok bajt, szükséget, rendelkezem,
intézkedem s örülök a létnek – mert nekem szép szemem van. Ó, hogy nincs
senkim, a ki durva munkát bízna rám, a ki megdolgoztatna reggeltől
estig, de megadná az én tisztességes, édes kenyeremet!

Károly elég jó ember volt, de most, kivételképpen, nagyon tudott
örvendeni ezeknek a könnyeknek.

– Mit szólna hozzá – kérdezte a leánytól – ha én segítenék önnek
megtalálni _ezt_ a kenyeret is?

A leány megállt előtte, s rá függesztette azt az akaratlanul is
gonosztevő, rovott multu szempárt.

– Mit szólnék hozzá? Nem szólnék hozzá semmit, hanem megcsókolnám érte a
kezét, s örökkön hálás szolgálója volnék.

– Ne felejtse el, hogy ez a kenyér meglehetősen száraz kenyér. Volna
bátorsága, s különösen volna kitartása: egész nap robotolni, nehéz
munkában, pusztán a betevő falatért?

– Kisértse meg: volna-e kitartásom?!

– S rá tudná szánni magát, hogy napjában nyolcz órát vesződjék maszatos
házmester-gyerekekkel, ábéczét oktasson sziklakemény fejeknek, csak
azért, hogy ha beesteledik, konyhamunkára fogja ezt a fehér, dologtalan
kezet?

– Hogy rászánnám-e magamat? Ó, mily örömmel!… El se tudja képzelni, mily
boldoggá tenne, hogy ha meg tudnék élni abból az árva, nyomorult kis
tudásból, a mely akármilyen szegényes, mégis csak az enyém!…

– S vissza tudná utasítani az örökölt vagyont ezért a semmiért?

– Már megtettem. Itt a kezem rá. Ez a dologtalan kéz.

– Ne igérjen semmit. Majd meglássuk.

– Majd meglássuk.

– De mit szól mindehhez az édesanyja?

– Kérdezze meg tőle, mert ime, már jön.


VI.

Hat esztendővel később, egy borongós csunya téli reggel, Károly nagy
munkában volt. Pakolt.

Nesztelenül, lábujjhegyen sürgölődött egy nagy bőrláda meg két kis táska
körül; koronkint, mint egy tolvaj, meg-megállt és hosszan hallgatózott:
vajon nem kapják-e rajta?

Nem kapták rajta. Köröskörül mindenfelé mélységes csönd. Károly
elmosolyodott, és így beszélgetett magában:

– Mire fölkel, minden be lesz pakolva, s én eldicsekedem vele, hogy:
tessék, magam is tudtam boldogulni. Az igaz, hogy nagy munka volt, de
ime, mindjárt megvagyok nélküle is. Persze, azért ki fogok kapni, de
mindegy. Akármilyen ügyetlen vagyok is, mégis sikerült kijátszanom… Hogy
ő ezt nem engedi!… Majd, hogy még beteggé tegye magát!

Leszorította a láda tetejét, s aztán ráült, mint egy zsivány a
kincseire. Odakint világosodni kezdett.

Elfujta a gyertyáját s kitekintett az ablakon.

– Teringettét, még elakadok az úton!…

A hó egész éjjel esett, s hajnal óta fagyos szél süvöltözött végig a
körúton. A hőmérő a zérus alatt járt, s a műkedvelő utczaseprők, a kik
violaszínre gémberedett arczczal fogtak a munkájukhoz, térdig jártak a
frissen esett hóban. Károly láthatta, hogy a kutyát is kár volna kiverni
az utczára.

– Pedig már olyan régen nem láttam őket!… – tanakodott magában. – S ha
most elmaradok, ki tudja, mikor jutok hozzá megint, hogy három napra
elmehessek?!… Eh, mégis csak megyek! A legrosszabb, a mi történhetik,
az, hogy egy-két órára megreked a vonat. Hát ez se lesz valami rettentő
szerencsétlenség.

Körülnézett a szobában: csakugyan kész volt mindennel. Aztán egy
pillantást vetett az órájára; hamarább elkészült, mint hitte volna.

– De hisz még szundikálhatok is egy kicsit!… Brávó, annál jobb.

Ledőlt a kanapéra s meggyujtott egy czigarettát.

– Százat egy ellen, hogy ki fogok kapni – nevetett magában.

S előre örvendezett neki, micsoda jelenet lesz abból, ha majd kisül a
turpisság. Büszke volt a csinyjére, mint egy merész, hősi elhatározásra.

– Károly! Alszol?

Valaki bedugta a fejét az ajtón.

Károly felugrott a kanapéról.

– Én? Dehogy! Csak titeket nem akartalak felkölteni.

– Már fel is öltöztél?!… De hisz van még elég időd! Nini, hát ez mi?
Talán csak nem jutott eszedbe, hogy nélkülem pakolj be?!

Károly nevetve ölelte meg a zsémbelő asszonykát.

– Majd bizony, hogy beteggé tedd magad!… Aztán, hogy mehettem volna el
nyugodtan, ha előbb azt látom, hogy te itt hajladozol… Látod, te nem
gondolsz eléggé…

– Csitt! És ne fojts meg a csókjaiddal.

– Köhögött még Irénke az éjjel?

– Nem, jó éjszakája volt.

– A többi is alszik még?

– Mint a bunda. Az előbb, mikor csengettek, Jánoska felébredt, de
elaltattam megint.

– Hogyan? Csengetett valaki? Nem hallottam.

– Egy levelet hoztak; az van ráírva: sürgős.

– És azzal is téged vernek fel, szegény Irénem?!…

– A leány vette át, s nem tudta, beküldje-e hozzád az öreg Gyurit? A
levelet egy törvényszéki szolga hozta, a ki erősködött, hogy keltsenek
fel. De én nem engedtem, hogy háborgassanak.

– Igazán, furcsa gondolat hajnalban riogatni az embereket. Hol van az a
levél?

– Itt, a szobámban.

Átmentek az Irén szobájába, mely, mióta a gyerekek köhögtek, inkább
hasonlított kórházhoz, mint a családi boldogság fészkéhez. Az alvó
apróságok előtt hosszú tanácsot tartottak, s Károly végre is
megfelejtkezett a levélről. Mikor Irén, a kinek véletlenül a keze ügyébe
akadt, figyelmeztette rá, már semmit se tudott róla.

– Miféle levél? Vagy úgy?!

Aztán feltörte és elolvasta. Ez volt benne:

»Kedves barátom!

A minden embertársat megillető szánalom czimén, az emberség nevében
zavarom önt, és kérem, bocsássa meg, hogy a legédesebb álomból
zörgettetem fel, de nincs más választásom, mert a késő éjjeli órában,
mikor ezeket a sorokat irom, még se akarnám zaklatni.

Egy asszony, a ki a rabkórházban halódik, minden áron beszélni óhajtana
önnel. Állítólag fontos közölnivalója van. Ez a közölnivaló ugyan aligha
fogja önt érdekelni, de mégse tagadhatom meg tőle, hogy értesítsem önt,
mert alkalmasint ez az utolsó kívánsága. A tüdővésznek a legvégét járja;
s úgy látszik, már csak egy pár órát élhet.

Nagyon meglehet, hogy ön már halva találja; mindenesetre bocsánat az
alkalmatlanságért.

Híve

_Kálozdi_.«

Károly nem volt érzelgős kedvében. Boszankodva nyujtotta át a levelet
Irénnek, s azt mondta neki:

– No nézd, micsodákkal nyaggatják az embert.

Irén megnézte az aláirást.

– Kálozdi! Ki ez a Kálozdi?

– Az ügyész. Nem emlékszel rá? Volt nálunk vagy kétszer.

Irén nem emlékezett erre az úrra. Elolvasta a levelet, s azt kérdezte az
urától:

– Nos, elmészsz?

– Az ördög tudja, mit tegyek. Ha nem megyek el, egész nap nem lesz
nyugtom. Képzelődni fogok, hogy isten tudja, miféle szerencsétlen akart
hozzám folyamodni. Pedig fogadok, ez is afféle derék hölgy, mint a
multkori rablógyilkos, a ki csak töredelmes gyónást kívánt tenni. Kell
is nekem az ő gyónásuk!

Megnézte az óráját.

– Ha pedig elmegyek, akkor biztosan lemaradok a vonatról. Egy óra kocsin
oda-vissza, fél óra a gyónásra, hát még, míg a vasúthoz kiérek!… Persze,
hogy lemaradok.

– Végre elmehetsz az esti vonattal is.

– Mondjak le egy fél napról, mikor úgyis olyan kevés az időm! Az ember
egyszer láthatja az anyját egy esztendőben, s még ilyenkor is
fussak-jöjjek! Már úgy örültem ennek a rég várt alkalomnak, s most
megakaszt ez a haldokló. Bánom is én a haldoklókat! Haljanak meg
békességben, s hagyjanak békében engem is.

– Ó, Károly, hogy beszélhetsz így?!

– Aztán, kérlek, még az is megeshetik, hogy hiába maradok le a vonatról.
Fogadni merek, hogy mire oda érkezem a haldoklóhoz, a haldokló már
halott…

– De hátha még él?!…

– Te is azt hiszed, hogy el kell mennem? Hogy ez szent kötelesség, vagy
micsoda?

– Azt hiszem, nyugodtabban utaznál el, ha teljesítetted a kívánságát.
Különben, a mint gondolod.

– Jól van hát, isten neki. Küldj, kérlek, kocsiért. Pedig talán okosabb
volna az első gondolatomnál maradni és nem menni el. Könnyen
megtörténhetik, hogy valami boszúság ér. S annyi már bizonyos, hogy egy
félnapot elvesztettem.

– Marad még két egész napod, meg egy éjszakád. S ezzel a fél nappal is
tovább maradsz itthon.

Károlynak volt igaza: csakugyan okosabb lett volna nem menni el. A hindu
azt mondja: »Ne menj sehová, mert nem tudod, mi vár rád.«


VII.

Az ajtó megnyilt, s a haldokló, egy utolsó erőfeszítéssel, fölemelte a
fejét, hogy lássa, melyik érkezett meg: a pap-e, vagy az a másik?

Mikor meggyőződött róla, hogy: az a másik… – valami soh’sem érzett,
pokoli gyönyörüség futott végig hideg tagjain. Egy pillanatig azt hitte,
hogy meg fog gyógyulni.

– Végre!

Károly közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja a már nem tiszta
beszédet, s az emlékeiben keresgélt: vajon hol, mikor látta ezt a
szerencsétlent.

A haldoklókkal is úgy van az ember, mint az ujszülöttekkel: egyik olyan,
mint a másik, alig lehet megkülönböztetni őket. Károly nem ismerte meg a
váz-alakot.

A rabkórház embere, a ki Károlyt bevezette a czellába, letette lámpáját
az egyik sarokba, s az ajtónál várakozott.

– Nem ismer meg? – kérdezte a haldokló.

Károly intett, hogy: nem, nem ismeri meg.

– Nem csudálom; megvénültem egy kicsit. Én vagyok az az asszony, a kit
ön hat esztendővel ezelőtt elitéltetett, az úgynevezett Barcsiné.
Emlékszik még erre a névre? Igen? Annál jobb. Küldje ki azt az embert.

Valami buta megdöbbenést érzett, talán csak azért, mert nem gondolt rá,
hogy ez lehet az, a ki hivatta. Szerette volna ott tartani azt az
embert, a ki bevezette; hirtelen úgy rémlett neki, hogy ez a kisérő még
megoltalmazhatja valami nagy, nagy veszedelemtől, mely ebben a sötét
czellában leselkedik rá. De a hamis méltóságérzet csodákat míveltet még
a gyávákkal is; összeszedte minden férfiasságát, s elküldte az embert.

– Tudtam, hogy el fog jönni – kezdte Barcsiné. – Ez a legkevesebb, a
mivel tartozik nekem; nekem, a kitől elvette a vagyonomat, a
szabadságomat, az életemet. Van isten az égben: a boszúmat már nem
vehette el. Tudtam, hogy el fog jönni.

Károly úgy tett, mint a ki türelmetlenkedik; a mint hogy csakugyan
szeretett volna már odakünn lenni.

– Nagyon bőbeszédünek talál? Hagyja meg nekem ezt a kis mulatságot;
utóljára történik. Holnap, ha szíves lesz ismét meglátogatni, annyit se
fogok önnek mondhatni, hogy: jó napot. Különben nem sokáig veszem
igénybe az idejét. A mit mondani akarok, rövid.

Károly arra gondolt, hogy talán a legokosabb volna oda se hallgatni,
csak egyszerüen helytállni és másfelé gondolni, a mig amaz beszél. De
nem tudta megállani, hogy ne hallgasson oda.

– A mit mondani akarok, ügyvéd úr, mindössze ennyi. Dögrováson vagyok,
egy-két óra mulva kiköhögöm a lelkemet. Ha eddig nem hitte, most már
elhiheti, hogy igazat beszélek. A sír szélén senki se hazudik. S én
esküszöm önnek a lelkem üdvösségére, hogy ártatlan voltam abban a
bűnben, a melyért elitéltek. Úgy legyen nyugodalmam a sírban, mint a
mily igaz, hogy a testvérbátyámat nem én gyilkoltam meg, hanem az a
leány, a kit ön megvédelmezett. Ártatlanul itéltek el, s ön volt az, a
ki elitéltetett. Ön volt, a ki börtönbe záratott egész életemre, ön
volt, a ki megrövidítette ezt a nyomorúságos életemet. Legyen átkozott
örökre!

Aztán visszahajtotta fejét a rossz vánkosra, s nem törődött többet az
előtte állóval. Nem szólt többé egy szót se, csak nyöszörgött.

Károly nem tudta, hogyan került ki a rettentő czellából. Csak arra
emlékezett, hogy majd megfúlt, míg végig tapogatózott a végtelenül
hosszú folyosókon. Egyszer el is tévedt, s bele telhetett egy negyedóra,
mire a szabadba jutott.

Odakünn azonban rögtön magához tért. Az éles, friss levegő
felkorbácsolta már-már megaludt vérét, s a bágyadt napsugár, mely a
havas világot itt-ott megaranyozta, mint az élet híradója köszöntötte.

Elküldte a kocsiját és gyalog ment haza.

– Micsoda ostoba boszú! – beszélgetett magában, s nem vette észre, hogy
egy ismerőse üdvözölte. – Mintha gyerek volnék, a kit olyan könnyü
megriasztani! Persze, az az élelem, a melyet a börtönben kapott, nem
ízlett a jó asszonyságnak, s gondolta magában: jó, majd egyszer megfizet
érte. Azzal szépen befőzte a boszúját. Elég lelkierőre vall, hogy annak
idején fel is tudta tálalni, de az ilyen erős lelkek engem nem
ijesztenek meg. Nekem hajókötél-idegeim vannak, tisztelt asszonyság, s a
kisértetes jelenetek nincsenek rám semmi hatással. A mit tudok, azt jól
tudom, s a tények ellen hiába kapálózik a legagyafurtabb boszú is.
Persze, a haldoklók szava! Mintha nem bizonyult volna be akárhányszor,
hogy a haldoklók is hazudnak, sokszor mások érdekében is, de a
legtöbbször boszúból! Ostobaság! Menjünk tovább.

Megállt, s végig olvasta a színlapot. Nem volt színházban már egy félév
óta.

Aztán eszébe jutott, hogy az esti vonattal el fog utazni, meglátogatni
az anyját, a ki a leánytestvérénél lakik.

– Annyi bizonyos – szólt magában boszúsan – hogy sikerült elrontania a
napomat, s a hitvány boszúállásnak mégis van annyi hatása, hogy az
örömömet egy perczre megzavarta. Eh, mit! Holnaputánra már elfelejtem az
egész esetet!

Megnézte az óráját.

– Ezért csakugyan nem volt érdemes lemaradnom a reggeli vonatról. De
mindegy. Régi dolog, hogy a legnagyobb boszúságainkat a jószívüségünknek
köszönhetjük.

Haza ért, s lassan felballagott a lépcsőn. Most vette észre legelőször,
hogy anyósának igaza van, az első emelet kissé magas.

– Nos, mi történt? – kérdezte Irén, a mint benyitott hozzá.

– Mi történt volna? A mi máskor. Ostobaság volt elmennem.

– Valami kellemetlenség ért?

– Nem értem, mért vágsz olyan aggodalmas arczot. Miféle kellemetlenség
érhetett volna? Láthatod, hogy itt vagyok. Egy közönséges komédiához
hívtak, mint már akárhányszor.

– Boszúsnak látszol?

– Csak nem jöhetek tánczolva egy haldoklótól?! Különben, mit érdekel
téged ez az egész dolog?!

– Bocsáss meg, azt képzeltem, valami boszúság ért.

– Világos, hogy nem nagy gyönyörüségemre szolgált a dolog. Mintha bizony
az ilyen jelenetek akárkit is mulattatnának. Mondom, ugyanaz a komédia
volt, mint a rablógyilkossal. A különbség csak az, hogy ez nem
jajgatott, hanem átkozódott. És most, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

– A mint akarod.

Aztán egyébről beszélgettek.

De Irén előtt oly különösnek tűnt fel a férje tekintete, hogy nem tudta
elfojtani ezt a kérdést, mely már egy óra óta kísértette:

– Mi bánt téged, Károly? Ugy-e, annak a rabnak az átkozódásai?… ki volt
az a rab?… Mondd el, édes kis férjem!

Károly egy pillanatig rémülten meredt rá; majd indulatosan pattant fel.

– Mit törődöl vele?! Csak nem fogok neked beszámolni a peres ügyeimmel
is?! Maholnap már beleavatkozol minden ügyembe, a számadásaimba,
könyveimbe, a periratokba…

Aztán belátta, mennyire igazságtalan volt, s igyekezett jóvátenni az
elkövetett hibát. Magához vonta a feleségét és megcsókolta.

– No, ne haragudjál, édes angyalom, de látod, vannak dolgok, a melyek
nem arra valók, hogy az asszonynak kellemeskedjünk velük. Te azt nagyon
jól tudod, hogy imádlak. Elégedjél meg ezzel a tudattal. Légy szép, légy
vidám, légy jó anyja a kis gyermekeinknek. A gondokat, a bajt, a
pörlekedést hagyd nekem egészen.

És rajta volt, hogy maga is vidám legyen.

Délig sikerült is a dolog, de ebéd alatt Irén egy ártatlan szava mindent
elrontott. Azt kérdezte az urától, hogy rendben van-e a podgyásza, nem
felejtett-e ki valamit?

Károlyon hirtelen megint kitört a rosszkedv.

– Ugyan mért akarod olyan szörnyen, hogy elutazzam? Azt képzelné az
ember, alig várod, hogy ne legyek itthon!

Majd csendesebben, hozzá tette:

– Olyan bizonyosra veszed ezt az utazást, mint a halált. Pedig most már
nagyon habozom, hogy elmenjek-e? Mi ez a harmadfél nap? A jövő héten,
meglehet, négy napot is szerezhetek magamnak.

S csakugyan nem ment el. Arra gondolt, hogy ezt a makacs rosszkedvet nem
viszi haza az édesanyjához. Majd, ha kiheverte az egészet, akkor utazik.

Irén nem szólt semmit, de elgondolkozott egy kissé, s a mint lassankint
ő is átengedte magát a férje hangulatának, egyszerre összerázkodott.
Félelem fogta el, vad, ösztönszerü félelem, félelem valami iszonyatos
dologtól, a melyet maga se tudott elképzelni. Éjjel szorosabban húzódott
a gyermekeihez, s csak a hajnal oszlatta el rémképeit.


VIII.

Károly föltette magában, hogy holnapra már el fogja felejteni az egész
ostobaságot, hanem azért másnap az volt az első dolga, hogy két
tárgyalás között egy kis vargabetüt csinálva, elment oda, a hol tegnap
járt, megtudni, vajon a rab nő csakugyan meghalt-e?

Igenis, meghalt, miután jól elvégezte a dolgát. A nagy udvaron kérdezett
meg valakit, s az illető rámutatott az udvarnak arra a sarkára, mely a
_B_ kapuval szomszédos:

– Éppen ott viszik, ni!

Károly oda pillantott, s csakugyan észrevette a két halottvivő szolgát,
a kik ebben a perczben pihenőt tartottak. Egyikük azon erőködött, hogy a
nagy szélben meggyujtsa a pipáját, s szorgalmasan dobálta el az elaludt
gyufákat; a másik a koporsón ült s egy krajczáros ujságot olvasott.

Károlyt az első pillanatra boszantotta ez a látvány, s a szive
rejtekéből ez a pokoli, kénkőszagu gondolat füstölgött elő:

– S micsoda gúnyja volna a sorsnak, ha mégis ártatlanul halt volna meg,
míg az igazi…?!

De nyomban elölte ezt az istentelen ötletet, s fellázadva önmaga ellen,
valami sötét elégtételt keresett ebben a látványban, mely az imént
bántotta:

– Úgy! Dobálják előre-hátra holt tetemedet, hajigálják szét a tagjaidat,
tiporják szét a csontjaidat, a mint te széttiportad az én szivemet!…

Majd megrémülve űzte el magától ezt a gondolatot is:

– Mit átkozódom itt magamban, mint egy vén kofa?! Vagy hamarjában elment
az eszem?! Mintha bizony ennek a szerencsétlennek a mérgezett nyila
fölért volna a szivemig?!… Mintha a vitriol, melyet szememnek szánt,
megvakított volna, s nem folyt volna szét a lábam előtt?!… Nem,
boldogtalan teremtés, nem volt hatalmad fölöttem! Nyugodjál békén, nekem
nincsenek átkaim.

S egyre erősítette magában, hogy esze és szíve szilárd, mint hite az
istenben.

Nincs jobb, mint az imádság. Ha az ember sokáig ismétli a szavakat, a
lelke is rátér arra az ösvényre, melyet a szó követ. A beszédünk s
gondolatunk olyan, mint két régi szerető, a kik összevesznek, sokszor
hajba is kapnak, de mégis mindig csak egymáshoz szítnak.

Délben olyan vidámnak és elevennek látszott, hogy Irént helyre
vigasztalta. Csak egy-egy perczre komolyodott el, olyankor, mikor az
élénksége már majdnem átragadt Irénre is.

Úgy volt, hogy késő estig elmarad, egy olyan ügyben, a melyet már régóta
halogatott. De a kúriai bírót, a kihez ment, nem találta otthon, s jóval
korábban tért haza, mint képzelte.

A hogy benyitott az előszobájába, nagy zsivaj ütötte meg a fülét. A
lárma közepett a felesége csengő kaczagását hallotta, s a mi soh’ se
történt meg vele, most megijedt ettől a vidám hangtól.

Micsoda zsivaj ez?

Igaz, hisz gyermekbál van nála! A vendégek négy apróság, a kik a házban
laknak, meg szomszédasszonyuk, a szép kis doktorné.

Vajon miről beszélgethet a két asszony, hogy a jókedvük hangosabb a
gyerekek zsivajánál is? Mért ez a szertelen vidámság?

Egy csepp híjja volt, hogy a kulcslyukhoz nem hajolt, hallgatózni. De
elszégyelte magát, s bement az irodájába.

A hanczurozás víg zaja ide is behatolt hozzá. Máskor ez volt
legkedvesebb zenéje, s a tolla vígabban perczegett, míg a zsivaj
hangzott. De ma bántotta ez a csengő hang; a reggeli jelenet, úgy
látszik, idegessé tette egy kicsit.

– Micsoda boldog léhaság! – dünnyögött magában. – Sejtelme sincs a
gondjaimról, boszúságaimról. Ha ezer esztendeig él, akkor se fogja
gyanítani, hogy az élet nem tréfa, hanem nagyon is komoly dolog.

De rögtön eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, melyeket Irén beteg
gyermekei ágya mellett töltött. A néma, apró önfeláldozások, melyek csak
igénytelenebbek, de nem kevésbbé érdemesek, mint a pompázó hőstettek.
Eszébe jutottak a meglehet kicsinyes, de annál boldogabb emlékü
kedveskedések, melyekkel Irén annyiszor sietett megtagadni a saját
kényelmét az övé érdekében, aztán az oly édes szerelmi engedések és az
örökkön emlékezetes szerelmi fellobbanások.

És kedve lett volna berohanni hozzá, bocsánatot kérni tőle, s
megvallani, hogy megbántotta gondolatban, csókkal borítani el a ruhája
szegélyét, és kisírni magát ott a lábánál.

– De hát mi bajom nekem tulajdonképpen?! Mi ütött hozzám, mi rontott meg
így?!

– Ez már a kétség! – sípolt el füle mellett egy csúfondáros hang. – A
kétség, a rettentő kétség; óvakodjál tőle!

– Nem, nem – biztatta egy másik hang – ez csak idegesség. A képzelődés
gonosz játéka, mely koronkint megcsúfolja a munkában elernyedt, fáradt
szervezetet. Vannak a képzelődésnek ily rút játékai. Az ember
hangyamászást érez a talpában, lehetetlen fájdalmaktól kezd fuldoklani,
s elhiteti magával, hogy ez már a halál. Pedig dehogy a halál. Nemsokára
elfelejti az egészet, s tíz év multán nevetve gondol arra az időre, a
mikor azt hitte, hogy végrendeletet kell csinálnia. Vannak ilyen bajok,
de ezek a bajok egy hét alatt elmúlnak. Elmúlik majd ez is.

Igen, igen, mindez csak idegesség. Hogy is lehetnének kétségei?! Hisz ez
annyit jelentene, hogy megőrült. Csak bolond hisz a lehetetlenségekben.
És ez az. Ki hinné el ép észszel, hogy az, a ki hat esztendeig áldott jó
anya és minta-feleség volt, valaha méregkeverőnő lehetett! Méregkeverőnő
ez a nyárspolgár asszonyka, a kinek a gondolatai soha se terjedtek túl a
gyermekszobán, a ki soha tudni se akart a nagyvilág lármájáról, azokról
az élvezetekről, melyek a vétkezőknek örök vágyai, a ki kétségbeesik a
szomszédasszony baján, s a ki megsiratja a regényhősnőket! De hisz a ki
ezt lehetőnek tartja, azt egyenesen a Lipótmezőre kell szállítani! A
dolog még képzelgésnek is otromba, s az ötletét csakis az magyarázza
meg, hogy képzeletünk egy sebes, széles medrü folyó, mely minden
szennyet magával sodor.

Persze, hogy csak idegesség az egész.

Már pedig az idegességnek csak egy gyógyszere van: az, ha az ember egy
cseppet se foglalkozik a bajával. El kell foglalnunk magunkat valami
mással, s nemsokára azt tapasztaljuk, hogy az egész baj eltűnt
nyomtalanul.

Leült az íróasztalához s hozzáfogott egy feljebbezés megírásához. Mikor
elkészült vele, végig olvasta, s kénytelen volt megvallani magának, hogy
ennél silányabb munkát soha se végzett világéletében.


IX.

Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott
az ágyában: az éjszakai feketeségben, a mint nem szégyellte ledobni
magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos
gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.

Eszébe jutottak az összes madonna-arczu gonosztevők, a kiket valaha
látott, s azok is, a kikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak
a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól
eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább
tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes
bűnöket tudott, ezek a gyanútalanságban élő lények, s a vak férjeknek
egész serege.

És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arczczal
jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanunak, hogy a hozzájok
tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi
helyzetöket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy a kit karjokon
hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő
tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kiséri
minden lépésöket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. Azok pedig, a
kik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek
a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a
zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél
messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.

Soha senki se találkozott, a ki a gyalázat sleppjét, melylyel
végigsöpörték az utczát, letépte volna róluk s arczába vágta volna
hályogos szemü kísérőiknek. Nem tudott esetet, hogy valaki felnyitotta
volna a szemét ezeknek a boldogtalanoknak, a kiknek egyedüli
szerencséjök az volt, hogy nem láttak, nem tudtak, nem hallottak.

Ó, igen, minden lehetséges, az ártatlan tekintet csalfasága, a
madonna-arczok titokzatos, megérthetetlen árulása, a szent képek
gyalázata, minden, minden…

… Aztán tovább kaparta a sebét, hogy meggyógyítsa.

Igen, minden lehetséges, csakhogy az a minden, a mitől ő reszket, az, a
minek a gondolatára is hideg verejték ül az arczára, ha lehetséges is,
de nem igaz!

Nem igaz, nem igaz. Az esze még ép, és tisztán hallhatólag sugja a
fülébe, hogy nem igaz. Szerencsére, van a birtokában valami, a mi nem
engedi, hogy az őrülésnek adja át magát: egy halom papiros, melynek
minden sora az arkangyalok harsonájával zengi túl a szörnyű agyrém
kísértő suttogását. A tények, a tények!

Kilopózott az ágyból, s mezítláb, tolvajléptekkel, vigyázva osont át az
irodájába. Az ajtót nesztelenül sikerült betennie; s a kulcs is zörej
nélkül fordult meg a zárban.

Aztán meggyujtotta a lámpát, s egy zárt fiókból előszedte azokat a
bizonyos iratokat. Megvolt az egész csomó, kék szalaggal szépen
összekötve. Nem hiányzott egyetlen papir se; gonosz koboldok nem lopták
el a tények egyikét sem.

Olvasni kezdett.

Hidegen, bíráló fejjel, mindent mérlegelve, közönbösen olvasott, mint
egy bíró. Ám lássuk hát még egyszer a halott védelmét.

Ó, micsoda valószinűtlenségek! Mennyi ellentmondás, minő durva szövetü
mesék, hány szégyenletes, kénytelen beismerés! Igen, a szörnyű némber
ismét benne van a páczban, és hiába ficzánkol, sehogy se bir
kieviczkélni belőle. Hazugság hazugságra, gyanujel gyanujelre. Minden
látszólag csekély dolog az ő személyénél fut össze s az ő bűnében leli
magyarázatát. Ég, föld összeesküszik ellene, és minden összecsap a nyaka
körül. Minden anyagi bizonyíték őt vádolja, minden tanuvallomás ő ellene
szól, minden szó, minden mondat, még az is, a mit ő maga mond egy
félórával előbb.

És ezzel ellentétben semmi, csak a haldokló szava. Minő haldokló, és
minő utolsó szavak! Világos, hogy már csupán a boszú élteti. Talán nem
is csak az a vágy, hogy átkozódjék. Hanem egy ördögi gondolat. Miért ne
tudhatta volna meg valamiképpen, uj foglyoktól, a börtönőrtől – a
börtönnek is vannak híradói – vagy miért ne tudhatta volna meg utóbb, a
rabkórházban, hogy az egykori védőügyvéd feleségül vette az egykori
vádlottat. Bizony, könnyen megtudhatta, s óvakodott elárulni a
megátkozott előtt, hogy tisztán tudta, mit mond és kinek beszél. Nem is
fedez fel semmi uj részletet, körülményt, vagy gyanujelet; nem tesz
egyebet, csak – kiaknázva még a halált is, bizakodva abban, hogy a
haldoklás rémes látványa mindig hatással van a babonás lélekre – a
haldokló súlyosnak tartott szavát dobja a mérlegbe. Egyszerűen tüzet
okádik, mint a sárkány, mielőtt elpusztul.

Igen, minden a halott ellen szól, és mellette semmi, csak ez a pár aljas
szó, mely a legjobb esetben is a leghitványabb boszú a világon.

Minden azt vallja, hogy a halott volt a gyilkos. A tények hálózata, a
tanuvallomások százai, a bizonyítékok logikája, minden emberi értelem és
meggyőződés, ügyész, bíró, maga az isten is, a ki hazugságot küld a
boszorkány ajkára, s nyomban megbünteti érte.

De lehet-e azt mondani, hogy nem történhetett az ítéletben tévedés, s
hogy a vád olyan kétségtelenül be van bizonyítva, mint bizonyos az, hogy
kétszer kettő négy?

Nem.

Rendkívül valószinűtlen, hihetetlen, de nincs kizárva, hogy Barcsiné
mégis ártatlan volt.

A meggyilkolt ágyánál elvész a fonál. Nem látni, nem tudni többé semmi
bizonyosat: koromfekete éjszakában vagyunk.

Ah, ha csak egy pisla fényt fedezne fel ebben a néma éjszakában! De
sehol semmi.

Eleinte látni vélt valamit, de utóbb be kellett ismernie, hogy csak a
szeme káprázott.

Így gondolkozott: kétségtelenül csak egy dolog bizonyos, az, hogy a
végrendelet nem hamis, mint Barcsiné állította, a végrendelet minden
bizonynyal valódi. S ha a rettenetes némber vádjából az első rész
okvetetlenül hamis, a többi magától következik.

Nem, nem következik magától. Ha kiderült is, hogy hamisításról nem lehet
szó: a »többi« még most is sötétségben maradt. Képzeljük, hogy a
végrendelet nem volt mélységes titok: a »többi« nagyon érdekében
állhatott a várományosnak, mihelyest az ellenség megjelent a házban.

Nem, nem tudni semmit, semmit. És ezeket nevezte volt »tények«-nek!…

Úgy nézett a papirjaira, mint értéktelenné vált bankjegyeire a hajdan
gazdag, a kit a devalváczió koldussá tett. Aztán visszalökte őket a
fiókba, s hátra hanyatlott a karosszékében.

És sorra jelentek meg előtte az eddig ki nem hallgatott tanuk: a
kételkedés ezer apró koboldja.

Eszébe jutott az első találkozás. Az a titokzatos némaság, az a
megérthetetlen csüggedtség és megadás. De hát így szokott tenni az
ártatlanság?! Nem. Az igazságtalanul vádolt fölháborodik, kapálózik a
végzet ellen kézzel-lábbal, s méltó haragjában az égbe kiált. De nem
nyugszik bele a végzetbe, s nem teszi össze a két kezét, mint az, a ki
már megérett a vezeklésre.

Miért nem kellett neki ügyvéd? Miért kellett hivatalból rendelni őt a
védelmére? Úgy gondolkozott, hogy nem segít már rajta semmi ügyvéd? Csak
ennyire bízott az igazságban, az ártatlanok szövetségesében?!

Aztán az a különös meglepetés, mikor előadta neki a fölfedezéseit! Azt
vélte volna az ember, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Miért? Hisz,
hogy ha ártatlan, épp ellenkezőleg, természetesnek kellett volna
találnia, hogy végre nyomra jöttek. Majd ugyanakkor az az
elfelejthetetlen vad öröm, mely – emlékszik – úgy megdöbbentette!… S
mintha egy rejtelmes, sötét mosolyt is látott volna azon a gyönyörü
ajkon. Vajon mért mosolygott?

S utóbb az a rideg, ijesztő mondat, mely akkor is oly bántó hatással
volt rá! »Ha eladom magamat, nem adom el magamat ingyen«. Azok beszélnek
így, a kiknek az élete tiszta, mint a forrás?

Meg az a tekintet, melylyel értésére adta, hogy a vén ember szerelmét
tudta, észrevette! Nem azt mondta ez a tekintet, hogy: »A kire én
rápillantok, az el van veszve«?! Ki tudja, talán akarta is, hogy a vén
ember belébolonduljon, s az a tekintet, melyet akkor nem értett meg
teljesen, ezt is bevallotta?!

Meg a többi, meg a többi.

Ó, ha akkor mélyebben nézett volna ezeknek a kaczér pillantásoknak a
titkaiba, ha jobban megfigyelte volna ezeket a különös hangokat, ha
ügyelt volna minden mozdulatára, minden mosolyára!…

És gyötörni kezdte az emlékezetét ujabb és ujabb gyanus tüneteket
keresve. Az Emlékezet pedig egyre küldte rá a gonosz koboldok vijjogó
hadát.

De hát vak volt akkor?

Igen, vak volt; a megbűvölt, megigézett ember szemével nézte azt, a
kiben csak a vádlottat kellett volna látnia.

Meg volt őrülve akkor.

Vagy most van megőrülve? S mindezek semmiségek, melyeket csak
felizgatott képzelete tüntet fel szörnyü dolgok gyanánt? Csak a hitvány
Emlékezet hazug tükrében látja így a dolgokat, s valóban nem így voltak?
Ha igazán így volt minden, mért, hogy csak most fedezi fel az
összefüggést ezek között a semmiségek között, mért, hogy mindezt akkor
egy cseppet se találta borzasztónak?!

Nem, nem tudni semmit, semmit.

– Semmit, semmit! – suttogta valami a fülébe, s csak aztán vette észre,
hogy a szíve dobogását hallgatja. – Semmit, semmit! – ezt ketyegte a
falióra is, egyhanguan, vég nélkül.

Fölkelt, s halkan, óvatosan kinyitotta az ablak tábláit. Odakünn sűrű,
kövér pelyhekben hullt a hó, s lassankint elborította a kihalt, széles
utczát. Aludt az egész tájék, csak egy vén éjjeli őr oldalgott a
szomszéd házak mentén.

Felnyitotta az egyik ablakszárnyat s kihajolt a szabadba. A rosszul égő
lámpától megfájdult a feje, s jól esett neki, hogy a hideg
bársony-pelyhek lehűtötték egy kissé az arczát.

Egy félóráig is elnézte a hó szállongását. Úgy tetszett neki, mintha ez
a sok, sok hó csupa sírdombra szállana le, s eltakarná a multat egészen,
egészen.

Egyszerre összerázkodott, s valami démon szavát hallotta, mely így
suttogott hozzá:

– S ha én megadnám neked a bizonyosságot?! Ha elárulnám neked a titkot,
melyet már senki se tud, hogy: igen, az, a kit oly forrón szerettél,
mérget kevert, s mint a halál angyala állott egy szánalomraméltó vén
ember ágya mellett, de megmutatnám egyben a multat teljesen, s látnád,
hogy a mandragorának ezt a virágát, melyet az akasztófa tövéből
szakítottál le, előtted emberkéz nem érintette, s még csak lehellet se
fért hozzá: mondd, ó Brutus, mit tennél akkor?!… Azt mondanád, ó Brutus,
ezeknek a szállongó pelyheknek: »Hullj sűrűbben, hullj sokáig, sokáig,
és borítsd be a multakat áthatatlan, vastag szemfödővel! Ne kutassa, ne
bolygassa többé senki, mi történt, hogy történt. A holtak jól el vannak
temetve, a mult jól el van földelve, békesség a holtaknak és bocsánat az
élőknek!« Aztán könyörögnél az egek urához, hogy küldjön rád felejtést,
s talán felejtenél is. A gyilkossággal, ó Brutus, a legnagyobb
szörnyüséggel a világon, meg tudnál te békélni. Más az, ó Brutus, a
minek a gondolatára is hideg verejték ül ki az arczodra! Megmondjam:
micsoda? Az a tudat, ó Brutus, hogy a ki nem retten vissza a
gyilkosságtól, nem riad meg a bocsánatos bűnöktől sem. Az a meggyőződés,
ó Brutus, hogy ily tökéletes képmutatónak, a ki el tudta ásni a
legnagyobb vétket, könnyü volt ellepleznie az apró bűneit. Az a kétség,
ó Brutus, hogy a halálnak ez a fehér angyala nem volt-e szerelmi
találkozók piros arczu tündére is?!… A mérget még csak megbocsátanád,
szegény ember, de a csókok gondolatára minden vércsepped a karodba
tódul! És minő képek látogatnak lázas álmaidban! A vén ember tisztátalan
érintése… hideg vétkezés aljas számításból… lopott, féktelen szerelmek…
rejtett szobák bűnei… Meg akarsz fulladni, szegény ember?! Nyisd ki hát
a másik ablakot is.

Kinyitotta mind a két ablakát, s fel s alá kezdett járni a szobában. A
démon kísérte.

– Az ilyen multat – suttogott a rossz lélek – nem lehet elföldelni. Az
ilyen mult megmarad a sírig, s ha az alvó ajka nem beszéli ki,
megtalálod a jelenben. Bizonyosságot akarsz? Keress, kutass, légy
százszemü, mint Argus; a míg ő él, a Mult itt van, tőled egy lépésnyire.


X.

– Ella – szólt Irén másnap délután a szobalányhoz – ne menjen sehová,
míg haza nem jövök. Nézzen be gyakran a gyermekszobába; ne legyenek
egészen az uj dadára bízva.

A szobalány kiment, s Irén a keztyüjét gombolta fel. Aztán menni
készült, de visszafordult. Eszébe jutott, hogy levelet írt a
sógornőjének; egyúttal azt is bedobhatja a levélszekrénybe. S keresgélni
kezdett az iróasztalán.

– Irén!

– Nini, te itthon vagy?

S meglepetten fordult meg.

– Hogy megrezzentél!

– Megrezzentem! Mily különös szavaid vannak! Csak meglepett, hogy itthon
vagy. Azt mondtad, elmészsz.

– Már visszajöttem. Egyedül mészsz ki?

– Azt mondtad délben, hogy nem kisérhetsz el. Irénkét pedig még nem
vihetem ki.

– Úgy értettem, hogy: Ellát nem viszed magaddal?

– Igazán nem értelek. Mért vinném magammal?

– A hogy gondolod. Mikor jössz vissza?

– Egy fél óra mulva itt leszek, csak Wolfhoz megyek, Irénkének ruhát
rendelni. De… mintha ellenedre volna, hogy elmegyek hazulról. Ne
várjalak meg, a míg elkisérhetsz? Nincs valami mondanivalód?

– Semmi. Később se kisérhetlek el. Nagyon sok a dolgom.

– Engem semmi se sürget. Inkább csak azért indultam el, hogy járjak
egyet. Ne menjünk együtt holnap?

– Nem, csak menj ma. Lehet, hogy holnap sem érek rá.

– Nagyon sokat dolgozol. Az éjjel is fenn voltál.

– Nem tart sokáig. Egy-két nap, aztán vége.

– Valamit akartál mondani.

– Én? Semmit.

– Mikor az imént megszólítottál.

– Csak meglepett, hogy elmészsz.

– Mi lelt téged, Károly?

– Engem? Semmi. Ugyan mi lelhetne?

– Nagyon sáppadt vagy.

– Meglehet, hogy van egy kis gyomorbajom.

– Ne szóljak fel az öreg Vidához? Jó volna, hogyha megvizsgáltatnád
magad.

– Nem olyan jelentékeny a dolog. Ha véletlenül rosszabbul lennék, talán
majd elhivatom Palayt.

S oldalvást leste, milyen hatást tesz ez a rég nem említett név? Nem
tett az semmiféle különös hatást.

– Palayt? Miért Palayt? – kérdezte Irén. – Mikor soha se járt a
házunkhoz?!

– Nem szeretem az öreget. A gyerekekkel nagyon jól bánik, de nekem semmi
kedvem a szirupjaihoz.

– Akkor sem értem – szólt Irén, kissé elgondolkozva – mért fordulnál
éppen Palayhoz? Nem valami kellemes emlékek kötnek bennünket hozzá.
Különben, a hogy gondolod.

Minden megzavarodás nélkül, egykedvüen mondta ezt a pár szót, s nem
forditotta félre a szemét.

– Nem ragaszkodom az ötlethez – szólt Károly. De ha kimészsz, ne hagyd
későre, mert estefelé én is el akarok menni hazulról. Szeretném, ha
akkorra haza jönnél.

– Itthon leszek, de mondd, Károly… Igazán nem bánt semmi, a mit
elhallgatsz előlem?

– Semmi. Mi bántana?

Aztán elváltak. Károly úgy tett, mintha a dolgozószobája felé menne, de
a küszöbnél visszafordult. Majd óvatosan, halkan kinyitotta az
üvegajtót, s utána nézett a feleségének.

Irén elgondolkozva s fejét lecsüggesztve haladt végig a széles, zárt
folyosón; ernyőjével végig kopogtatta a mozaik-szemeket. Aztán befordult
a lépcsőházba, s eltűnt férjének a szeme elől.

Mire leért, Károly is odalenn volt. A cselédlépcsőn szökött le, mint egy
zsebtolvaj. Lenn megvárta, míg Irén kilépett a kapun, aztán követte.

Olyan nehezen járt, mint a ki nagy, nehéz betegségből lábbadozik. De
azért nem fogadott kocsit a kémjáratra: a szemérmét még nem vesztette el
egészen.

Különben számított rá, hogy Irén se fog kocsiba ülni. Mert ha kocsit
venne, mikor csak egy kőhajításnyira készül: akkor már eleget tudott meg
mára. Akkor kétségtelen, hogy titkos útjai vannak, mindegy, akárhová.

Nem, nem vett kocsit. Abban az irányban haladt, a melyet említett, s
csakugyan Wolfhoz tért be. Károly föllélekzett. Úgy érezte magát, mint a
játékos, a kinek mindene koczkán van, s a kinek egy szerencsés tétel már
biztosította a holnapra valót, az életet még egy napig.

De azért várt türelmesen, s úgy látszott, nem hiába.

Irén vagy tíz perczig maradt az üzletben, aztán folytatta útját, de nem
hazafelé, hanem az ellenkező irányban. Károlynak nagyot dobbant a szíve,
s tovább leselkedett a falak mellett, elfulva, fáradtan, mintha az
Ultima Thuléhoz közelednék, a világ másik végéről.

Meg volt írva, hogy nem tudhat meg semmit. Irén hirtelen visszafordult,
s Károlynak alig maradt annyi ideje, hogy egy kapu alá rejtőzzék. A mint
leshelyéről kitekintett, látta, hogy Irén gyors léptekkel megy
visszafelé, a másik oldalon.

– Észrevette, hogy követik! – átkozódott Károly.

Mintha összefacsarták volna a szivét. Ime, a bizonyosság, a rettegve
várt bizonyosság ismét kisiklott a keze közül.

De nem, Irén bekanyarodott az egyik szűk utczába, s egyszerre eltűnt,
nyilván az első kapun. Mi volt ez? Eltévesztette volt előbb az utczát,
vagy csak meggyőződést akart szerezni, hogy a közelben semmi ismerős?

Csak egy perczig maradt odabenn. Alig hogy Károly ujabb őrhelyet talált,
karcsu alakja már ismét kibukkant a kapu alól.

Hogy ez nem lehetett találkozó, látnivaló volt. Annyi idő se telt el,
hogy azt mondhatta volna a másiknak: »Figyelnek ránk; egy darabig nem
jövök.«

S van-e olyan találkozó, a hol a búcsúzás nem kerül perczekbe?!

Hanem azért megjegyezte a házat, s mikor a kémszereppel fel kellett
hagynia – Irén most már egyenesen haza sietett – visszatért oda
tudakozódni.

Megtudott mindent, a mit akart. A házban csak négy apró lakás volt, meg
egy nagy szabóüzlet az emeleten, a hol egész nap ki és bejártak az
emberek. Az apró lakások közül három nem lehetett gyanus. Szegény
emberek laktak bennök, a kik negyed-ötöd magukkal voltak egy szobában.
Csak a negyedik lakó keltette fel a kémkedő figyelmét. Ez a negyedik
lakó egy fehérnemü-varrónő volt, a kinek mintha már hallotta volna a
nevét.

Irén csak itt járhatott.

Eszébe jutott a regényekből, hogy a titkolt bűnök szeretik az efféle
szomszédságot. Az asszonyok gyanutlanul járhatnak el az olyan házba, a
hol egy keresett szabó lakik, kivált ha fehérnemü-varrónő is lakik
mellette, a ki meglehet, titokban egyéb mesterséget is űz.

Felment, valami megrendelés ürügye alatt, de akár rögtön vissza is
fordulhatott volna. A gyanusított lakás csak egy konyhából, meg egy
szobából állott, s a szoba is tele volt gyermekekkel. Az ilyen helyen
nem szokás légyottozni.

Nem lélekzett föl s nem örvendett a fölfedezésnek. Voltak perczei, a
mikor már nem volt egyéb óhajtása, csak az, hogy valahára vége lenne
ennek a gyötrő bizonytalanságnak, akárhogyan, ha összedől is a világ.

Érezte, hogy a mit tesz, épp oly hiábavaló, mint a mily megalázó mind a
kettőjökre nézve. S nem tudta belátni, hogy ha ez a kínzó bizonytalanság
még sokáig tart, mi fog következni?

Mikor hazaért, Irén szinte mentegetőzve fogadta.

– Nem tudtál bevárni, ugy-e? Pedig siettem. De egy pillanatra felszóltam
a fehérruha-varrónőmhöz, s képzeld, alig tudtam megtalálni a lakását.

Meg volt írva, hogy nem fog megtudni semmit.

– Valóságos vigjátéki alakká lettem! – szólt önmagához keserüen, s azzal
áltatta magát, hogy még nyugodt is tud lenni. – Igen, valóságos
vigjátéki alakká!

Eszébe jutott a nagyon mulatságos Arnolphe, a ki mindig gyanakszik, és
soha se tud meg semmit, Arnolphe, a ki kémlelődik, fürkész, kutat,
őrködik, lesbe áll, kiront, perel, felsül, ujra nyomoz, és soha se veszi
észre, hogy a háta mögött csalják meg: s kedve lett volna sírni.


XI.

Két hónap mult el. Ez alatt a két hónap alatt Károly olyan munkát
végzett, a minőre detektiv nem képes.

Megszerzett minden képzelhető adatot, a mi a felesége multjára
vonatkozott. Valóságos naplói voltak arról az évről, melyet Irén a
vidéken töltött, utána járt, kiknél tett látogatásokat a tanítónői állás
érdekében s meddig maradt azoknál, a kiket fölkeresett, tudta mikor,
hányszor, kinek a jelenlétében találkozott a fiatal orvossal, még a
kolostorbeli iskolatársak bizalmas közléseihez is hozzá tudott férni.

Levetkőzött minden szemérmet. Összeadta magát tudakozódó intézetekkel,
detektiveket fogadott a szolgálatába, kihallgatott cselédeket, és
bizalmaskodott házmesterekkel. Nem tudott meg semmit.

A mi kétségtelen volt, abban nem talált olyat, a mit ép észszel
hibáztatnia lehetett volna. De egy-egy betett ajtó mögött el-elveszett
előtte a bizonyosság, s az ilyen fölfedezések után, gyanuja uj tüzet
fogva pusztított tovább.

– S ő ne sejtené ezt a nyomorúságot?! – tépelődött magában. –
Lehetetlen! Hisz félig már meg vagyok őrülve, s magam sem ismerek többé
magamra! Ne vette volna észre, hogy árnyéka vagyok annak, a ki voltam,
hogy egy vampir tehetetlen áldozata vagyok, hogy ez a vampir kiszívja a
véremet, lebilincseli a karomat, megbontja az agyvelőmet, megmérgezi a
lehelletemet, ha a gyermekeimhez közeledem?!… Ne vette volna észre, hogy
mindez azóta, mióta azt az átkozott haldoklót meglátogattam, ne találta
volna ki, hogy ki volt ez a rettentő haldokló?!… Ne tudná, hogy folyton
kémlelem, hogy szemmel kisérem minden lépését, ne sejtené, hogy meglesem
minden mozdulatát s latra vetem minden szavát?!… De hát mért nem szól
akkor?! Mért nem védi magát?!… Azt gondolja, hogy: ne fujd, a mi nem
éget, s remegve húzódik meg fészkén, mint a tyúk, ha róka jár a
szárnyas-ól körül?!…

És azután is csökönyösen ismételgette magában:

– Ha ártatlan volna, nem félne kérdezősködni, nem félne hozzáérni a
sebemhez…

Nem félt hozzáérni. Egy este, mikor Károly ügyiratcsomója mellől
kimerülten hanyatlott hátra a karosszékébe, szép csendesen fölkelt a
munkaasztalka mellől, a melynél dolgozott, s oda könyökölt az ura elé.

– Zavarlak, Károly?

– Nem. Már készen vagyok.

– Megharagudnál, ha valamit kérdeznék tőled?

– Mire ezek a gyerekes bevezetések? – szólt Károly ingerülten. – Ne
játszd a rabszolgát, hanem mondd, a mit mondani akarsz.

– Csak azt akartam kérdezni…

– De hát mit? Ne várd, hogy harapófogóval húzzam ki a szádból a szót.

– Ostobának fogod találni a kiváncsiságomat. De azelőtt nem titkoltál el
előttem semmit, és ez a hosszú, makacs hallgatás… Hisz én is asszony
vagyok!

– Megtudhatom végre…?

– Mondd, édesem, de igazán ne haragudjál meg… hogy hívták azt a
haldoklót, a ki nemrég magához hivatott?

Megdöbbent, és habozás nélkül hazudott:

– Ruff Péternének. Miért?

Irén a legtermészetesebb hangon felelt:

– Azt kezdtem képzelni, hogy Barcsiné volt.

– Miért lett volna éppen Barcsiné?

– Hogy olyan feltünően hallgattál erről a látogatásról, az a gondolatom
támadt, hogy talán engem is érdekel a dolog, s csak gyöngédségből nem
szólsz. S így természetesen csak Barcsinéra gondolhattam.

Károly nem volt oly nyugodt, mint Irén, s hirtelenében nem tudott
egyebet mondani, mint ezt a pár szót:

– Nem. Nem Barcsiné volt.

Aztán nem beszéltek többet erről a tárgyról.

– Vajon mit gondol magában? – tünődött Károly, mialatt Irén nyugodtan
hozakodott elő a maga apró házi dolgaival. – Csakugyan beérte a
válaszommal? Vagy ez is színlelés?

S akkor is egyre emésztődött, mikor egyedül maradt.

– Tehát, ime, őt is nyugtalanítja ez a rettentő név!… Miért
nyugtalanítja? Ha ártatlan, mért nem felejtkezett el róla tökéletesen?
Ó, ha ártatlan volna, nem járna a fejében szüntelen ez a név, ez az
átkozott név!…

Majd eszébe jutott, milyen ellenmondásba keveredett önmagával.

– Igazán elvesztem az eszemet!… Hisz szegény nem szólhat egy szót, nem
léphet se jobbra, se balra, nem mosolyoghat, nem szomorkodhatik, nem
hallgathat és nem lehet beszédes, hogy mindezt rosszra ne magyarázzam,
hogy mindebből ne a bűnösségét olvassam ki, hogy azt ne higyjem: mindez
csak áltatás, hazugság! Ó, ez az átok!… Meg fogok őrülni, bizonyosan meg
fogok őrülni.

*

Koronkint voltak nyugodtabb órái is. Ilyenkor, mintha szükségét érezte
volna, hogy jóvátegye, a mit gondolatban vétett, majd megfullasztotta
Irént a csókjaival.

Irén nem tudta mire magyarázni ezeket a rohamokat. De egyre jobban félt
valami határozatlan, valami titokzatos veszedelemtől, s rémülten tűrt és
hallgatott.

Ennek az érzéki láznak a váltsága volt a leggyötrelmesebb.

– És ha ezeket a karokat más is csókolta, ha ezeket a karokat egy vén
ember ajka is érintette!… – gyötrődött, mialatt mosolyogni próbált.

Majd nem akart többé tudni semmit, s csak egy vágya volt: a rém-álmot
elfelejteni.


XII.

Egyszer, késő éjjel, Irén arra riadt fel, hogy a sötétségben megragadják
a kezét, kirántják az ágyból, s kivonszolják a másik, a világos szobába.

– Gyere, Gyere!

– Károly! Meg vagy őrülve?!…

Amaz hirtelen elbocsátotta a karját, s a terhes asszonynak meg kellett
fogóznia, hogy el ne essék.

– Károly! Károly! Az istenért!

A férfi felragadott egy levelet az asztalról s elébe tartotta. A balkeze
görcsösen fogta a virágos papirlapot, s remegő jobbja ütéseket mért a
megfakult írásra. Az arcza ólomszínü volt, s egy ismeretlen ember
hangján üvöltött:

– Mondd: a szeretője voltál ennek az embernek?! A szeretője voltál?!

– Károly, én félek tőled! Károly, én nem láttalak így soha! Az istenért,
térj magadhoz!

– Te írtad ezt a levelet?! Te írtad, igen vagy nem?!

Végre megismerte a papirlapot. A kolostorból írta egyik barátnőjének.

– Persze, hogy én írtam. De nem értelek…

– A szeretője voltál?! Mondd: a szeretője voltál?!

Nagynehezen megértette.

– De az istenért, olvasd tovább, s látni fogod, hogy tréfa az egész!
Olvasd tovább, olvasd tovább… Ó, be megrémültem!

A szeme káprázott, a keze reszketett, de hisz épp ezt várta: a
mentséget, a mentséget!

Kibetűzte az írást, s a pirosság lassankint visszatért arczába. Istenem,
hát ennyire őrült volt!

Letérdepelt feleségének a lába elé.

– Bocsáss meg! Elment az eszem, meg vagyok őrülve, a gonosz szállott
meg, nem tudom: mi lelt! Ó ha tudnád, hogy mennyit szenvedek!

És elsírta a felesége előtt minden nyomorúságát. Elmondta, minő átok ül
rajta, elbeszélte a kétségeit, gyötrődéseit, elmondta, hogy ez a féreg
folyvást rágódik a szívén, s érzi, hogy nincsen menekvése, hogy bele fog
őrülni ebbe a vergődésbe.

Valami csodában reménykedett. Abban, hogy a felesége egy szavával meg
fogja törni a varázslatot. Vagy legalább el fogja altatni, el fogja
hitetni vele, hogy mindez csak rémkép volt.

Irén csak nézte, halotthalaványan.

Mi volt az előbbi rémülete ehhez képest!

Ez az ember, a ki előtte maga volt a férfiasság! Mily ébredés!

S mint a ki a lángok közt elhamvadni látja mindenét, gépiesen
ismételgetett egy pár szót, ezt a pár szót:

– Ó, én szegény asszony! Ó, én szerencsétlen asszony!

Majd hozzátette:

– Szegény gyermekeim! Szegény kis gyermekeim!

Amaz pedig könyörgött a csodáért.

– Mondd, hogy mindez csak rémkép volt, mondd… ó, mondj hát valamit!

– Mit mondjak? Esküdözzem? De hisz, szegény ember, nem fogsz te hinni se
az esküimnek, se a könnyeimnek!

– Esküdjél meg gyermekeink életére!

– Esküszöm gyermekeink életére!

– Úgy lásd őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagy?

– Úgy lássam őket boldogan, a mint hogy ártatlan vagyok!

Megcsókolták egymást. Aztán bementek a másik szobába s megcsókolták a
gyermekeiket is.

– Félek magamban. Maradj itt.

– Itt maradok. Hiszek neked. Imádlak.

És hitt, a míg ott maradt.

De reggel, a mikor betette maga után az ajtót, s ismét egyedül volt,
azon kezdte, hogy leroskadt a székébe.

– Megcsalt! – hörögte. – Hazudott, most is hazudott! Hisz én is hazudtam
volna – irgalomból!

Aztán eszébe jutott az eskü, és összeszorította az öklét.

– Megesküdött a gyermekeink életére! A gyermekeink életére!…

Fel s alá járt a szobában, aztán vagy kétszer végigsimított a homlokán.

– Addig, míg nem vagyok egészen őrült – hebegte – addig, míg nem vagyok
egészen őrült… Mert akkor talán megölném őt is, és mi lenne szegény kis
gyermekeinkből?!…

Elővette a revolverét s a szívének irányozta.

*

Szombathy Károlynak az esete azok közé az öngyilkosságok közé tartozott,
melyeket az ujságok sehogy se tudnak megmagyarázni. A vagyoni viszonyai
rendben voltak, boldog családi életet élt, ép, egészséges ember volt.
Vajon mi bírhatta rá az öngyilkosságra? A Werner-pörre nem gondolt
senki. Az a kérdés, hogy Wernert ki gyilkolta meg, már rég el volt
temetve.



KIRÁLY-IDILLEK.


I.  SASVADÁSZAT.

Második Arzén, levante-i király, magához hivatta miniszterelnökét, a
derék Milicset, és szomoruan így szólt:

– A pénz kevés. Nagyon kevés!

Milics egyetértett a felséges úrral:

– Bizony kevés. Nagy-gyon kevés!

Ezt albán nyelven, de igen sok _gy_-vel, a feneketlen bánat hangján
mondta. Nyomatékul sóhajtott is hozzá; s az ismert bariton, mely húsz
éven át annyi parlamenti viharral daczolt, szomoruan csengett, mint egy
Ave Maria.

A Balkán oroszlánja nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, mintha még most
se akarná elhinni a vigasztalan valót; mintha azt remélné, hogy mégis
csak talál ott valamit. Aztán lehorgasztva világtörténelmi orrát,
elkezdett le s fel járni a szobában. Milics úgy állott a háttérben, mint
a Sötét Gond.

– Az élet kissé sajátszerü – bölcselkedett a király. – Az embernek hol
nincsen pénze, hol ismét nincsen.

Milics is ezen a nézeten volt.

– Azt mondhatnám, felség, hogy az élet rendkívül sajátszerü.

A fejedelem egy pillanatra megállott, hogy meghallgassa első tanácsosát.
De a Milics bölcs mondása nyilván nem elégítette ki, mert a hogy
elhangzott, folytatta a sétáját.

A dolgozószobában egy pár pillanatig csak a vadászcsizmák kopogása
hallatszott. Milics mozdulatlanul állott és fülelt.

Végre a Balkán oroszlánja ezt a kijelentést tette:

– Pénzt kellene fölvenni valahol.

Milics fölemelte szemét a mennyezetre, mintha meg akarná kérdezni a
magasban lakozótól:

– Láttál, Uram, ilyen ártatlanságot?! Ez a kellemetlen kamasz még most
is kölcsönökről álmodik! Elmult negyven éves, s még most is hisz az
uzsorásokról szóló tündérmesében! Annyi viszontagság után teli van
ábránddal.

Milics határozottan irígyelte ezt a gyermekiességet. Hiába, a származás
mégis csak valami. Ime, ez a kóbor princz, a kit trónkereső korában az
angol bookmaker-ek megvertek, s a ki most itt egy sereg kecskepásztorral
királynak czímezteti magát, annyi balszerencse s oly sok megaláztatás
után, mind e mai napig megőrzött valamit őseinek, az olasz
condottiere-knek derüs világnézetéből. Hisz és remél!

– Nem felelsz, Milics?

– Sire! A rideg való az, hogy a _hitel_ szót ki kell törülnünk a
szótárunkból. Egy kopek nem sok, de egy kopeket se tudunk kölcsön kapni.

Arzén király az ablaknál állott s búsan nézett ki a sivatagba. Tekintete
elrévedezett a végtelen homokbuczkákon. Sehol semmi; még csak egy kecske
se ődöngött a kopár sziklák körül.

– A Montenegroi Kézművesek Szövetkezete – folytatta alázatos jelentését
Milics – felmondta összes kölcsöneit, s Volkin, a ki az utolsó
reménységem volt, azt felelte, hogy: tárgyaljunk a
Rothschild-csoporttal.

– A disznó! – dörmögte a király.

– Disznó?! Hol van? – kiáltott fel Milics.

S apró szemében felcsillant a váratlan öröm. Fegyverre akarta szólítani
az őrséget, hogy a disznót, élve vagy halva, kerítsék kézre, de aztán
kiderült, hogy az egész félreértés s a disznó délibáb volt.

– Vásárolnunk kellene valamit – vélte a király. – Cséplőgépet, zongorát,
koporsót, vagy: léghajót, bicziklit, biliardot. Volkin mindenre hitelez.

– Istenem, Sire, a kereskedők olyan kitanultak!

– Látod, Milics, ez a te külső politikád gyümölcse. Ha ki tudjuk
eszközölni, hogy Európa elismerje királyságomat, most van pénz, hitel,
bizalom, minden.

– Ó, uram, nincs az a diplomata, a ki többet házaljon, mint én a
Felséged érdekében. Elmondhatom, hogy kevés embert löktek ki annyiszor,
mint engem!

– S a nép… a nép szegény, ugy-e?… – tünődött a király. – Nem bir el
ujabb terheket? Hisz a régit se hajlandó fizetni!

– A nép oly szegény… oly szegény!… – Milics elővette a zsebkendőjét, s
könnyeit törülgette. – Levante egész területén nem nő fű, s a
kecske-anyák elhatározták, hogy nem szülnek többé kis kecskéket!…

– Gondoskodnom kell népemről, bármi áron – pattant fel Arzén király. –
Értsd meg: bármi áron. Ha e sokat szenvedett szegény szív megtörik is,
az mindegy. Népem java az első.

Milics eleinte nem értette.

– Mit szólsz hozzá Milics? Feláldozom magam népemért és megházasodom.

Milics megdöbbent. Eszébe jutott Arzén királynak mind a három elvált
felesége. A georgiai herczegnő, a ki harangzúgás közt vonult be s
paraszt-szekéren, álöltözetben menekült el; a bojár özvegye, a kit, mert
nem akart elválni, zsandárokkal kisértettek haza; s a milliomos görög
lány, a kinek a fehérnemüit még most se váltották ki a zálogházból. Hisz
ha a házassághoz nem kellene egyéb, csak egy metropolita, a ki megkösse
és felbontsa!… De hol van az a rettenthetetlen amazon, a ki hajlandó
volna férjhez menni ehhez a Kékszakálhoz?!

– No, mit szólsz hozzá?

Milics nem volt olyan szamár ember, hogy azt mondja, a mit gondol.

– Valóban, Sire, ez királyi szó volt!

– Csakugyan?… Azt hiszed?…

Milics helyeslése nem tetszett a királynak. Ellenmondást várt,
aggodalmakat. Hogy így, meg amúgy. Hogy az európai udvarok igen
szűkkeblüek s hogy a siker nagyon kétséges. Ezek az ellenvetések
megkönnyítették volna az értekezést. Nem mutatkozván más megoldás, a
király előállott volna az _ultima ratio_val.

Ez a szemtelen felelet megzavarta. Magának kellett megkeresnie a
kifogásokat.

– Csakhogy ehhez idő kell. Ez a Volkin nagyon körmönfont gazember, s a
leánya mindössze tizenkét esztendős.

– Menyasszonyt találunk – vélte Milics.

– Nem, nem, ez rossz ötlet volt. Valami mást kell kieszelnünk.

Aztán megint sétálgatni kezdett, s egy darabig nem szólt. Ez a némaság
fenyegető volt, s Milics kezdte rosszul érezni magát. Úgy pislogott,
mint egy tapasztalt öreg nyúl, a ki a vadászt látja.

A vadász nem vesztegette az időt; egy mozdulat, és czélzott.

Megállt a terem közepén, s mintha egyszerre világosság támadt volna a
fejében, hirtelen megszólalt:

– Tudod mit, Milics, _te_ fogsz kölcsön adni nekem!

– Én?!

A Milics vén arczán akkora meglepetés s oly őszinte kétségbeesés
tükröződött, a mely mindenkit becsapott volna. De Arzén király maga is
művész volt.

– Te hát! Ne vágj olyan ijedt arczot. Tudom, hogy van pénzed, hogy igen
sok pénzed van. A mi pénz körülöttem elhullott, te azt mind felszedted
és élére raktad. Jól van. A míg volt, nem bántam, ha raboltál. De most
más időket élünk. Rajtad a sor, állj elő a pénzeddel.

Milics fölemelte szemét az égre. Az eget nem láthatta ugyan, csak a
mennyezet kövér amorettjeit, de ez nem hozta zavarba. A vértanúk
nézhettek így, mikor mondhatatlan bűnökkel vádolták őket.

– Sire, verjen meg engem az isten, ha vagyont tettem félre!

Azután sírni kezdett.

– Isten látja a lelkem, hogy nincs egyebem kilencz rongyos maravédinél,
meg egy ócska esernyőnél. Azt is kikölcsönöztem valakinek. A tehenem
beteg, s a kecskéim mind egy szálig elhullottak. Semmim sincs, csak a
becsületem. Istenkém, istenkém, hogy is tehettem volna félre, a mi a
felségedé?! Nem nyúlok én soha semmihez, még ha aranyból volna is!
Istenkém, istenkém!

Mialatt Milics esküdözött, a király hátat fordított neki. Talán azt
várta, hogy Milics lassankint mégis csak előpakolja, a mit elrabolt. De
a mit Milics eltett, az jól el volt téve. Kifordítgatta ugyan a zsebeit,
de csak azért, hogy bizonyságot tegyen a szegénységéről.

Majd a szentek tanubizonyságához folyamodott, s különösen szent Prokópra
hivatkozott, mint a ki szivesen tanúskodnék a becsülete mellett, ha
jelen volna. De szent Prokóp, véletlenül, nem volt a közelben, s miután
hasztalan hivatkozott rá, Milics befejezte a védekezését.

Ezután már csak sóhajtozott, nyögött, s levantei szokás szerint, sűrűn
verte a mellét.

A király megfordult, s rászegezte a szemét Milicsre.

– Tehát nincsen pénzed?

Milics sóhajtott.

– Értsd meg: nekem minden pénz jó. Ha nincsen rubeled, jó a görög pénz
is. Ha görög nincs, legyen román, török, csuvasz vagy cseremisz pénz.
Csak pénz legyen. Sok a hamis ezüst? Azt se bánom, ha fele hamis pénz
lesz is: azért beirjuk a váltóba. Minden pénz jó. A mit tolvaj öreg
asszonyok lenyeltek, s az igazságszolgáltatás ismét napfényre hozott… az
is jó pénz.

– Semmilyen sincsen – nyögte Milics.

Arzén király összeránczolta szemöldökeit, s szigoruan szólt:

– Ez nem helyes. Nagyon nem helyes.

S annyi méltósággal nézett miniszterére, hogy ez aggódni kezdett. Milics
tudója volt Arzén király minden viselt dolgának, de a fejedelem alkalom
adtán olyan előkelőséget tudott kifejteni, a mely még Milicsre is
hatással volt.

– Sire, rendelkezzék az életemmel…

De a király nem hagyta beszélni.

– Látod, Milics, milyen gazember vagy te! Jót tettem veled, úrrá tettem
az egész családodat, szabad lopást engedtem neked és egész háznépednek,
s most, mikor megszedted magadat, mikor könyökig vájkálsz az aranyban,
nem akarsz kölcsönözni egy pár ezer rubelt, nekem, a gazdádnak, a
jótevődnek! Kedves bátyád tizenöt esztendeig a haramia mesterséget
folytatta; megtettem főpostamesterré. Remélem, megengeded, hogy ez
nyugalmasabb állás és jövedelmezőbb is. A fiad, első házasságodból
született, legkedvesebb fiad, kétségen kivül igen sima úriember; de ez a
jeles úriember egyszer annyira elszórakozott, hogy tévedésből magával
vitte a kedvesének összes ékszereit s elvitorlázott Amerikába. Mikor
hazajött, azt mondtam neki: borítsunk fátyolt a multakra, s megtettem őt
közoktatásügyi miniszteremmé. És te, Milics! Mondd, volt-e, van-e
Panama, a honnan te ki nem vetted a részedet, a legjobb részt, az
oroszlánrészt? Van-e a Közép Tenger környékén bank, a melyet meg nem
revolvereztél? Van-e özvegy és árva, a kit ügyvéd korodban ki nem
fosztottál? Arról, hogy bigámiát követtél el, hogy kétszer kötöttél
törvényes házasságot, s hogy épeszü feleségedet a bolondok házába
csukattad: az ilyen apró-cseprő dolgokról nem is beszélek. De beszéljünk
a fődologról. Te kecsketolvajlásban őszültél meg, Milics, s ha
országomban nincsen többé egy gödölye sem, ez azért van, mert te mind
elloptad őket! Elloptál mindent, a mi csak ellopható, loptál pénzt,
szarvasmarhát, ékszert, dugóhúzót, a mi a kezed ügyébe akadt; megloptál
engem, megloptál mást, s mivel magad se tudod már, mit harácsoltál
össze, tévedésből megloptad tenmagadat is. Nem bántottalak; nem
csukattalak be, nem húzattalak nyársra; ellenkezőleg, megtettelek
miniszterelnökömmé. Engedtem, hogy tovább lopj; míg végre elloptad az
egész országot. És te nem akarsz nekem kölcsön adni?

– Sire! Semmim a világon! Nagyon rossz esztendők jártak. Aztán meg ki
kellett egyezkednem az ellenségeimmel. Megloptak. A tőzsdén rengeteget
vesztettem; a mi megmaradt, ellopták tőlem. Sire! Öné életem, vérem,
mindenem! Kivánjon tőlem bármit, csukasson be, végeztessen ki! De
pénzem, az nincsen!

Milics nem tette bolonddá urát. A levantei koronátlan király tudta, hogy
tanácsadója hazudik, de Milicsnek szerencséjére, volt egy szava, mely
Arzént gondolkodóba ejtette. Ez a szó: »mindenem.«

– Hát tudod mit, Milics?! Jól van, ne szaporítsuk a szót, hanem eredj
haza és beszélj Linával. Lina okos asszony; az majd kieszeli, hogyan
lehetne pénzt keríteni. Mert a pénz kell, nagyon kell, föltétlenül kell.
Tudod, mi az, hogy: _kell?_ Ha egy hónap alatt nem tudtok pénzt
keríteni, elcsaplak, becsukatlak, és elkoboztatom a jószágaidat.

Lina, a kit Levante területén mindenki csak úgy hívott, hogy: »Az öt
világrész Linája«, Milics felesége volt. Régebben, egy ideig nagy
szerepet játszott az udvarnál, s abban az időben, mikor a georgiai
herczegnő Arzént a faképnél hagyta, ő volt a fejedelem vigasztalója. Ez
időtájt Lina a palotában lakott s erős kézzel vezette Levante belügyeit.

Később, mikor Levante pénzügyei elkerülhetetlenné tették, hogy Arzén
király feleségül vegye a bojár asszonyt, Milicséknek ki kellett
költözködniök a palotából, de azért Lina továbbra is megtartotta
kivételes rangját. És ezt már nem a szépségének köszönhette, hanem
egyesegyedül az okosságának. Lina határozottan államférfiui tehetség
volt; Arzén és az ura úgy féltek tőle, mint a tűztől. Elnyomatásukért
úgy állottak boszút, hogy Linát, a háta mögött, maguk is a csúfnevén
emlegették, s Milics, ha a főpostamester meglátogatta, rendesen azzal
fogadta a bátyját:

– Pszt! Légy csendesen. Az öt világrész Linája haragszik!

De csak suttogva mondta, s nagyokat hunyorgatott hozzá.

Arzén igen jól tudta, hogy voltaképpen Lina a miniszterelnöke, de azt
hitte, Milicsre könnyebben ráijeszthet. Csalódott; ha pénzről volt szó,
Milics úgy védekezett, mint egy patkány az éléskamrában.

– Menj haza és beszélj Linával; Lina majd csak talál valamit. De
találjon ám, mert a mit mondtam, megmondtam. Ha nem lesz pénz,
elcsaplak.

Milics örült, hogy ilyen simán szabadul. Időt nyert, tehát még semmi se
veszett el. S maga is bízott a felesége eszében. Tudott az pénzt
fakasztani a sziklából is; hisz még őt is ki tudta zsebelni!

– Tanácskozni fogok vele, Sire, s holnap megteszem alázatos
jelentésemet.

Élt az alkalommal és sietett visszavonulni.

Mikor az ajtóhoz ért, Arzén utána szólt:

– Te Milics, nincs egy szivarod?

– Felség, végtelen bánatomra, már harmadnapja elszíttam az utolsót. A
bagónál tartok, becsület-istenemre!

– Úgy hát elbocsátalak. De várj. Még egy jó tanácsot. Ne igyekezzél
kereket oldani, mert az első gyanus jelre fegyverre szólítom az őrséget,
és zsandárok között hurczoltatlak vissza! Megértettél?

Milics, a hogy kiért a szabadba, megkönnyebbülten lélekzett fel, mint
Oroszlánszivü Rikárd, midőn osztrák fogságából megszökheték, s vígan
ugrándozott tova. Útja homokbuczkák közt vezette végig; a messzeségben
mészkő sziklák izzottak a napon. Se egy fűszál, se semmiféle élő lény
nem volt látható az egész szemhatáron.

De a Milics sastekintete mégis fölfedezett egy piczi fekete pontot, mely
mintha ide-oda mozgott volna a sziklák tövében.

Milics arra irányította lépteit. A piczi fekete pont egy kecske gödölye
volt, mely gyanutlanul legelészett néhány porlepte, csenevész fűszálon.
Nem telt bele egy percz, s Milics a kecske mellett termett.

Az állat felnézett, s lábai meggyökeresedtek a rémülettől. Megismerte
Milicset.

– Kis kecske, szép kis kecske! – suttogott hozzá hizelgő szóval – én
vagyok a jó Milics bácsi! Ne félj!

Az ártatlan gödölye könyörgő tekintetet vetett a Kecske-rémre. Mintha
azt akarta volna mondani:

– Oly fiatal vagyok még!… Ne vedd el szabadságomat!…

A néma esdeklésnek nem volt foganatja. Milics hirtelen az ölébe kapta a
gödölyét, s megindult vele hazafelé. Körülnézett; nem láthatta senki.

Milics ekkor szépen megsimogatta a csinos állatot, s megdicsérte őt,
mondván:

– Kis kecske, jó kecske.

* * *

Az öt világrész Linája nem tartozott a példás feleségek közé, de hűséges
czinkostársa volt Milicsnek; ha nem is a jobbik fele, mindenesetre a
jobb keze. Milics zsebre vágott mindent, a mi csak a keze ügyébe akadt,
de azzal, hogy nagystilü tolvaj, nem dicsekedhetett. Ösztönből és
válogatás nélkül lopott, s az egykori zsebmetszőt pénzügyminiszter
korában se tudta levetkezni. Belátta ugyan, hogy Linának van igaza, s
hogy lopni csak nagyban érdemes, de nála ez véralkat, ösztön és
megszokás dolga volt: soha egy zsebkendőről se tudott lemondani. Lina
ellenben lángelme volt, mint Cartouche vagy Robert Macaire. A nagyobb
vállalatokat ő eszelte ki és ő hajtotta végre. Hogy ezeket az ügyeket
mesterien intézte: Milics nem tagadta. De hát Linát soha se ragadta el a
véralkat, az ösztön. Ő elvből működött; a mi cselekvésre birta, nem a
leküzdhetetlen hajlandóság volt, hanem a bölcselet, az életfelfogás.

Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép
haramiával csak megegyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben
igen gyűlölte a férfiui jellemtelenséget. Azonkivül mélységesen lenézte
Milicset; mivel hogy sokat tudott, a mihez Milics egy cseppet se értett.
Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az asszony többet tud, mint a
férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, a nélkül az
életbölcseség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina
beköltözött a palotába, Milics a struccz példáját követte; nem akart
látni és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét,
Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony
lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassankint megbékült sorsával;
belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem
gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja.

Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, a kinek annyira a
hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a sok
zajt okozó események; de Lina kissé túlságosan éreztette vele a
megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér
szőke asszony kitünően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait,
kalandjait szárazon és vizen, tudta: hol s milyen néven szerepelt
hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogy, ha Milics
válópört indítana, nem végződnék-e ez a pör a büntető törvényszéknél?!

Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s nem csekély önváddal
gondolt arra az órára, a mikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni.
Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott
Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó
szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni.

Ilyen viszonyok között Milics és Lina nem igen vágyódtak egymás
társaságára. Csak az »ügyek« hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon
Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a
feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina
felsőbbségét.

Ebben a felsőbbségben vakon bizakodott, s egy órával a kihallgatás után
azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint
már annyiszor, most is csak kirántja a hinárból.

Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta
a hőn óhajtott mentő gondolatot.

– Ha nincs pénz – szólt – és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem
marad egyéb hátra, mint: kártyázni.

Milicsnek eleinte nem tetszett az ötlet.

– A gondolat nem rossz, de végre is, a siker kétséges.

– Kétséges? – pattant fel Lina. – Már hogy volna kétséges?! Veszíteni
nem veszíthet, ugy-e? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. A mi ezt illeti,
magamra vállalom az ügyet.

– De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagyorruval?! Az egész világ tudja,
hogy soha sincs egy vörös garasa se.

– Ki? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen
kellemetlen állat, mert ha lerészegszik, olyan illetlen, hogy utóljára
is ki kell dobni a teremből…

– És mindig lerészegszik.

– Annál jobb ránk nézve.

– Volkin el se jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül
itt, s kinevet bennünket.

– Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de
ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja
szerte. Hadd lássák, kicsoda ő!

– S ki lenne itt az igazi úr?

– A norfolki herczeg.

– Teringettét! – kiáltott fel Milics. – Kezdem érteni a dolgot!

– A norfolki herczeg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a
harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön
ad, hogy tovább játszszanak vele.

– Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki
herczeg Skócziában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen
messzire utaznia.

– El fog jönni, ha mondom. Vendége van, a kit nem tud lerázni a
nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza.
S tudod-e, ki ez a vendég? Ő felsége, a kannibálok királya.

Milics csak most kezdte méltányolni a tervet.

– Micsoda diplomata ön! – hízelgett parancsolójának.

– A kannibálok királya – folytatta Lina – mióta gyomorhurutot kapott s
átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni.
Harmad éve összeismerkedett Arzénnal a Sprudelnál, s úgy emlékszem,
nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmek-hez czímzett fogadóban.
Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghivásunkat.

– De milyen czímen csaljuk őket ide? Kártyázni nem hívhatjuk őket.

– Sasvadászatot rendezünk nekik.

– És a fogadtatás? A dinom-dánom? Mindez pénzbe kerül.

– Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstneműmre. A
legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a
zálogczéduláit.

* * *

Így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, a hol a vasuti őr és
egyszersmind az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette,
két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen
előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek,
könnyü kitalálni.

Ő felsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból.
Szürke czilindert és szürke kabátot viselt; gomblyukában bumbago virág
díszlett. Rugalmas léptekkel sietett a levantei király üdvözlésére, s
meleg kézszorítás után mind a két orczáján megcsókolta nagyorru
uralkodó-társát, a kit a fejedelmek nemzetközi szokásához híven,
unokatestvérének szólított.

Nyomában egy pókhasu óriás lépdelt; a norfolki herczeg, Európa
leggazdagabb víg legénye. A pókhasu óriás szeme folyvást nevetett; a
vidám, kék szempárból egy milliárdnyi vagyon mosolygott ki.

A kíséret komoly s az üdvözlők csapatja a meghatottságig ünnepies volt;
a házigazda valósággal könnyezett. Néhány szóval megköszönte a
látogatást, s orra úgy félrecsavarodott a nagy megilletődéstől, hogy
ábrázata csaknem megrepedezett.

A háta mögött Milics tisztelettudóan pislogott, Lina pedig úgy
virágzott, mint egy Victoria regia. Volkin, a ki már két nappal előbb
megérkezett, Lina mellett állott, s aprópénzét csörgette a zsebében. Ez
a szokása pinczérkorából maradt meg.

A kannibálok királya végig tekintett a stefanopoliszi síkságon, mely
síkabb és pusztább volt minden geometriai fogalomnál, s így szólt:

– Örülök, hogy e szép vidéket megismerhettem.

Földrajzi ismeretei kissé hézagosak voltak, s úgy vélte, hogy a
messzeségben a Szaharát látja.

Aztán kocsira ültek, Arzén afrikai unokatestvérével, a norfolki Linával.
Milics Volkint kísérte, s ábrándosan nézte a bojár óralánczát.

– Lina – szólt a pohos princz – te olyan szép vagy, mint egy coeur-dáma.

– Isten tartsa meg fenséged jó kedvét – felelt a Balkán Pompadour-ja.

Lina kaczér volt és a norfolki gazdag; amaz tüzes, de az utóbbi álmos.

Megérkeztek a palotába, s a fejedelmi vendégek termeikbe vonultak. A
norfolki kísérője: Cornwall lovag után tudakozódott.

– Van nálad egy pakli kártya, Cornwall? – kérdezte, mikor a lovag
megjelent.

Cornwall szolgálatra készen nyult a zsebébe.

– Azért kérdem, mert nálam is van, ha nálad nem lett volna.

A princz nagyon szerette Cornwallt, bár otthon sokat birálgatták ezért a
barátságért. Cornwallt ugyanis kidobták a világ minden kaszinójából;
Spaaból kitiltották, s Monte Carlo-ban majdnem meglincselték.

A norfolki a játék Rinaldo Rinaldinijét tisztelte benne. Cornwall
egyszeri kiosztás után minden kártyát ismert a hátuljáról, s ehhez a
természeti adományhoz a csalásnak olyan magasabb rendü tehetsége járult,
mely egyszerüen kápráztató volt. Ha erről a művészetről volt szó, a
herczeg levette a kalapját, s elismerte, hogy Cornwall a hamis kártyások
királya.

Sajnos, a lángelme nem mindig érvényesül, s ez volt a Cornwall esete is.
Szédítő ügyességgel csalt, de nem volt szerencséje. A vak véletlennel
szemben hiábavalónak bizonyult minden erőködése; a herczeg mindig
visszanyerte azt, a mit Cornwall lassankint elpaklizott tőle. A norfolki
mindig nyert; a hol ő megjelent, ott többet nem nőtt fű. Az ember azt
hitte volna, hogy minden arany szerelmes belé.

Mialatt Cornwall vért izzadt, s a herczeg mosolyogva nézte czimborája
ujjgyakorlatait, a kannibálok királya a majordomust hivatta magához.

– Reggelizni akarok. De valami könnyü ételt készíttessen, mert
gyomorhurutom van.

A majordomus segítségül hívta a konyhamestert, s ez elszámlálta a
franczia szakács-művészet összes csodáit. Az exotikus uralkodó az orrát
fintorgatta.

– Nem szeretem ezeket a furcsa nevü ételeket. Értse meg: gyönge gyomru
ember vagyok; mindjárt megárt, ha valami nehezet eszem. Találjon mást.

A majordomus és a konyhamester kétségbeesetten tanácskoztak, s egy óra
multán az ínyenczség művészetének igazi remekeivel állottak elő. De az
afrikainak semmi se ízlett.

Egész nap elégedetlen volt, s az ebéd után meg is jegyezte Arzén király
előtt:

– Minden nagyon szép, s a vidék igen kedves. Csak az étel nem ízlik; nem
szeretem a nehéz eledeleket. Sajnos, gyenge a gyomrom, nagyon gyenge.

* * *

Másnap vasutra ültek és elutaztak Fantascaba. Fantasca-nál kezdődnek a
Fekete-hegyek. Az a hosszú, meredek sziklafal, mely a hegyvidéket
elválasztja a Fantasca előtt elterülő roppant síkságtól: a sasok
tanyája.

Ilyen rezidencziát kedvel a sas. Fent fészkel, de közel a mélyhez; mert
táplálékát innen kell beszereznie.

Egy hét elég volt rá, hogy sétautakat verjenek fel a hegyre, egészen a
Konstantin-oromig. Mert ha a kecskeállomány dolgában legutóbb nagy
hanyatlás s végtelenül elszomorító anyag-csökkenés állott be, útkaparó
találkozott elég. Levante állam ezen a héten nem kevesebb, mint
háromezer munkásnak maradt adósa.

A Konstantin-ormon sátrakat állítottak fel a fejedelmi vendégek
kényelmére. Az ilyen előkelő személyek vadászatkor se szeretik a
vesződést, fáradságot; hadd lőjjenek páholyból a sasokra.

Az Ördöghegy csúcsáról, mely a közelben meredezett le a tátongó
mélységbe, épp ebben az irányban szállongtak a sasok, a sátraktól alig
egy lövésnyi távolságra. Csak meg kellett nyomni a puska ravaszát, hogy
az ember egy királyi trofeummal gazdagodjék; az egész olyan könnyen
ment, mint a hektografálás.

Úgy volt, hogy meglesik az anyasast, a mely még nem tért haza a
zsákmányával.

De a sas, mintha megérezte volna a veszedelmet, nem mutatkozott.

Kokorikó király elővette kronométerét, megállapította, hogy négy óra, s
szigorúan így szólt:

– A sas nem pontos.

De végre előkerült, mert fenn a fiókjai várták. Szerencsésen le is
puffantották, s vadászuzsonnához ültek. Kokorikó királynak ismét nem
ízlett semmi, s egyre panaszkodott:

– Pedig, nem tudom, olyan éhes vagyok. A gyomoridegeim nem jók.

Aztán haza vasutaztak.

A vasuton Kokorikó király Milicstől Levante látnivalói után
tudakozódott. Elmondta, hogy ő főképpen az orvosi tudományok uj
vivmányai iránt érdeklődik, s megkérdezte, nem lehetne-e néhány levantei
bűnöst felbonczolni? A norfolki elmagyarázta neki, hogy Európában ez nem
szokás.

A sikeres vadászat örömére este díszelőadás volt a stefanopoliszi
színházban. Ezen a díszelőadáson lépett fel először Miss Oceania, a
halak királynője, a ki előtte való nap érkezett meg Küsztendzséből
akváriumával.

Miss Oceania teljes tíz perczig maradt a víz alatt, aztán kijött az
akváriumból, s elénekelte a párisi és londoni mulatóhelyek legdivatosabb
dalait. A vízi mutatványnak megfelelően volt öltözve, s úgy az, a mi az
öltözetéből hiányzott, mint általában egész megjelenése élénk feltűnést
keltett.

Ez a mutatvány igen tetszett Kokorikó királynak.

– Nagyon bájos hölgy – szólt Milicshez. – Milyen szép fehér keble van!
Fiatal, szép és puha!

S csettentett a nyelvével. Kokorikó király, ha elszórakozott, koronkint
elfelejtkezett az etikettről.

– Nem szeretem a soványakat – magyarázta aztán Milicsnek.

A miniszter nem felejtette el ezt a dicséretet, hanem felment a
színpadra, s tudatta Miss Oceaniával, hogy ő felsége, Kokorikó király,
észrevette őt.

A miss örült, hogy ilyen kitüntetésben részesül, s Milicsnek arra a
kérdésére, hogy hajlandó-e ő felségével kettesben vacsorálni, határozott
igennel válaszolt.

Meg is tartotta a szavát: tizenegy órakor megjelent Kokorikó király
termeiben. Attól fogva Miss Oceaniát nem látták többé. Bement a lány, de
többé nem jöve ki.

* * *

A palotában és a városban kissé kínos feltünést okozott, hogy Miss
Oceania se harmad-, se negyednap nem került elő. A művésznőnek
egyszerüen nyoma veszett; s attól, a ki utóljára látta, nem mert
kérdezősködni senki.

Végre a norfolki nem állhatta meg, s szóba hozta a kellemetlen ügyet.

Kokorikó király ránézett a herczegre, s nyomatékosan, komoly hangon így
szólt:

– Ő jó volt, és a nagy szellem magához vette őt.

Aztán elfordult a herczegtől, s többet nem beszélt erről a dologról.

A herczeg kidüllesztette a szemét, úgy bámult rá Kokorikó királyra. A
fekete arczból komolyság, egészség és megelégedés sugárzott.

A norfolkinak nem lehetett kétsége többé. Cornwall határozottan
emlékezett, hogy közvetetlenül a díszelőadás után Kokorikó király a
művésznőt ennivalóan kedvesnek mondotta.

– Ezt nevezem aztán szerelemnek! – jegyezte meg Cornwall.

– Teringettét – szólt Cornwallhoz a herczeg – igazán szerencse, hogy ez
a história nem otthon esett meg velünk. Otthon kissé feszélyező lehetett
volna a dolog.

– Hja, ez az öröklés!… a leszármazással járó lelki kényszer!… –
bölcselkedett Cornwall. – Elnézőknek kell lennünk. Oszthatok?

– Hohó, majd magam keverem meg a kártyát!

És másról beszéltek.

Minthogy a történteken úgy se lehetett változtatni, a palotában fátyolt
borítottak az esetre, s nem fecsegtek többet erről a kényes ügyről. Egy
utazó művésznő eltűnt, elveszett, pont. Levanteban már láttak nagyobb
szeleket is.

Hanem az eset egy kissé bonyolódott.

* * *

– Igaz, mit csinálunk a kis leánynyal? – kérdezte pár nap mulva Cornwall
a norfolki herczegtől.

– Micsoda kis leánynyal?

– Miss Oceania egy akváriumot és egy négy esztendős kis lányt hagyott
hátra. S minthogy Miss Oceania, családi nevén: Sarah Blunt, angol
alattvaló volt, világos, hogy a kis lányról gondoskodnunk kell
valamiképpen.

A norfolkit hirtelen egy nagylelküségi roham fogta el.

– Légy nyugodt, gondoskodni fogunk róla. Haza küldjük a rokonaihoz, s
mert ez a história az én bőrömre megy, letétbe helyezek neki húszezer
fontot. Annak a kamataiból felnevelhetik, s később is megélhet belőle.

– Húszezer font, az sok lesz – jegyezte meg Cornwall.

– Hát mondjunk tízezer fontot – engedett a herczeg. – És maradjunk e
mellett.

Később azonban eszébe jutott valami:

– Igazad volt, Cornwall, csakugyan sok lesz tízezer font. Ötezer elég
rá, hogy fölneveljék, s egy kis hozománya legyen. Még így is szerencsét
csinált.

– Bizony, ha az anyja életben marad, belőle is csak vándor művésznő lett
volna.

– Így is csak az lesz, a vér nem válik vízzé. S ostobaságot csinálok, a
mikor félvilági hölgyeket nevelek a jövőnek. De isten neki, ezer font
nem pénz, adok neki ezer fontot.

A vége az lett, hogy a norfolki belátta:

– Mi közöm nekem az egész dologhoz?! Fizessen ez a fekete barom, mért
dobjak én ki száz fontot ő helyette?! Ha azt akarja, hogy én fizessek:
rajta, nyerje el pokerben.

A kis lányt időközben haza szállították. Az akváriumot pénzzé tették,
egy-egy kis baksist itt-ott ellevantéztek belőle, a maradék hetven
fontot pedig elküldték a kis lány után, a Blunt-család czímére.

* * *

– Lám, a kis lány pénze szerencsét hozott! – szólt a norfolki
Cornwallhoz.

Egy kis aranyhegy állott előtte; jókedvü volt, s folyvást nevetett.

Már a tizedik napja játszottak. Mindenki vesztett, csak a norfolki nyert
folyvást. Arzén király már az első nap elvesztette mindenét; csak az
orra maradt meg. A játék hevében Lina kölcsönzött neki; majd Milics
ugrott be a hitelezésbe, hogy visszaszerezze, a mit Lina könnyelmüen
megkoczkáztatott. Hiába; az ujabb kibocsátások is elúsztak, minden pénz
a herczeghez vándorolt.

Cornwall már rég kidőlt, s közönséges kibiczczé sülyedt. Volkint,
szerencséjére, másnap ki kellett dobni. A tizedik éjjel Kokorikó király
is beadta a kulcsot.

– Hozom! – kiáltotta harsányan, egy reménynyel teli pillanatban.

– Hozomra nem játszom! – szólt a norfolki, és nevetett.

Keresztbe fonta a két karját, s várta, hogy a fekete pénzzel álljon elő.

Kokorikó király kiürítette az összes zsebeit; s betette a bankba ezüst
burnót-szelenczéjét. Aztán kivágta az aranyóráját; minden elment. Végre
elvesztette az ingét is.

Csak a levantei czég tartotta még magát valahogy. De Arzén egyre
szomorúbb lett, s Milics egyre jobban verejtékezett. Lassankint a
norfolkihoz kerültek az orosz, török, görög, tatár pénzek, a miket
Milics hetedhét országból összelopkodott; előtte volt minden értékpapir,
a Lina karperecze, a király gyűrűi, még a zálogczédulák is.

Hajnalban már az ingatlanokra került a sor, s Arzén elvesztette a
palotáját, földbirtokait, aztán az ingókat, a Milics juhait és kecskéit,
Linának a fehérnemüjét, mindent. Fél nyolczkor reggel a norfolki herczeg
elnyerte az egész országot.

Ekkor felkelt, s azt mondta:

– Ideje lefeküdnünk. Cornwall, készülődjél, este utazunk.

Délután könyörtelenül előkövetelte az ingókat, a melyeket az elmult
éjjel összenyert, berakatta a nyereséget tizenkét teher-vagonba,
Kokorikó királyt megajándékozta egy másod-osztályu jegygyel, a melylyel
visszamehetett Londonba, s aztán elbúcsúzott a levanteiektől.

Mialatt a norfolki herczeg néhány legutolsó bókot mondott az öt
világrész Linájának, az esthomály lassankint leszállt. A társalgás
ellankadt. Odább a teherkocsikban a juhok keservesen bőgtek, s a kecskék
bánatosan mekegtek.

Nyolcz óra negyvenöt perczkor a norfolki herczeg belépett
szalonkocsijába, s a vonat szép lassan megindult. Az állatok
kétségbeesetten, szívtépően bömböltek, s egy kis kecske, ott az utolsó
teherkocsiban, egy szép, jó kis kecske, mely nemrég még gyanutlanul
legelészett a mészkősziklák körül, csak nézett, nézett a sötétben, de
nem értette, hogy mi történik vele.


II.  A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.

Mikor Mowbray Tamás, Northumberland grófja és Norfolk herczege, egy
Szent-Bertalan éjszakán elnyerte kártyán egész Levante-országot, s a
Káró király vonata, mely magával vitte Levante összes ingóit, egy
vészsivítás után elbűzölt a stefanopoliszi állomásról: Milics Lina, a
kit otthon a rövidség okáért »az öt világrész Linájá«-nak neveztek,
búcsút intve az eldübörgő teherkocsinak, melyben kis kecskék, nagy
kecskék, birkák és borjúk ríttak keservesen, nagyot sóhajtott s így
szólt:

– No, ez sikerült!

Lina éktelenül dühös volt. Hogy ő, okos asszony létére, így be tudott
ugrani ennek a kártyázó Schinderhannesnek!… És ez a két szamár, itt, az
oldala mellett!… Mintha még soha se lett volna kártya a kezükben!…

De a hogy rápillantott életének osztályosaira, lecsillapodott.

Arzén, Levante koronátlan királya, maga volt a búbánat. Tekintete ott
maradt, a hol a vonat eltűnt; s a világtörténelmi orr ernyedten csüngött
alá, mint egy hervadó, tropikus virág.

A Milics ábrázata még szánalmasabb lelkiállapotra vallott. Mosdatlanabb
volt, mint valaha, s olyan kétségbeesés rítt ki a szeméből, hogy öröm
volt látni.

Linának, bár kissé sokba került, tetszett ez a dolog.

– És most? Mitévők leszünk most? – kérdezte Arzén tanácstalanul,
tekintetével Lina pillantását keresve. – Rokonaimhoz forduljak, avagy
kiáltványt intézzek népemhez?

Lina vállat vont.

– Rokonai aligha lesznek otthon, s a nép… a nép, Sire, kecskéit
gyászolja. Ezek kétségbeesett gondolatok. Valami okosabbat kellene
kieszelnünk.

Milics a homlokához kapott, s aztán olyan mozdulatot tett a kezével,
mint a ki valami igen bölcset akar mondani.

– Nos, mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdezte az el nem ismert király
méltósággal, de kissé aggódóan.

Lina is Milics felé fordult, s a kissé zsönge ötlet nem állotta ki ezt
az éles pillantást. Letört még bimbójában.

– Semmi… semmi… – sóhajtott a miniszter csüggedten.

– A bank-alapítás – folytatta Lina, mintha a Milics halva született
gondolatára akart volna sírkövet tenni – püspökségek adományozása, a
főpostamesterségre való árlejtés, meg a többi e fajta régi tréfa nem
igen vezetne czélhoz. Népünk, valljuk meg őszintén, a tizenkettedik
század óta nem volt ily hosszantartó pillanatnyi pénzzavarban; a mije
maradt, az a miénk volt. Nem is volt, hanem volt vala. És föltéve, hogy
a főrendek még ki tudnának verejtékezni néhány ezüst és réz maravédit:
mit érünk ezzel az ideig-óráig tartó segítséggel? Mit vacsorálunk
holnap?

– Beszélj, dinasztiám karcsu oszlopa! – esdekelt Arzén. – Beszéld el, mi
jár szép szőke fejedben?

– Az én tervem kész. Tetszik, nem tetszik: okosabbat nem tudok
kitalálni. A tervem az, hogy: elszerződünk a berlini Wintergartenbe.

– Színpadra lépjünk? – kérdezte a király egy kissé meghökkenve. – De
hisz ez a végső elzüllés!

– Sire, a mai világban egy jó orfeumi szerződés ér annyit, mint a
lippe-detmoldi fejedelemség; s vannak királyi vérből származottak, a kik
már régen belátták ezt az igazságot. Ma a legjobb családokban is
előfordul ilyesmi, s nincs az a társulat, a melyiknek ne volna meg a
maga herczegnője. Ich bin die erste und die letzte nicht. Amerikában
pedig minden valamire való orfeumban vannak tagok, a kik Rőtszakállu
Frigyestől vagy magától Nagy Károlytól származtak.

– De egy valóságos uralkodó!

– Éppen ez adná meg fellépésünknek a fő vonzóerőt. A berliniek úgy
törnék magukat a jegyekért, hogy fölösleges öt milliárdjukból egyet vagy
kettőt könnyü szerrel megszerezhetnénk.

– Hm. A milliárd nem rossz, nem rossz… Egy milliárdért az ember néhány
perczre feláldozza az orrát, mint dicső elődöm, nem tudom melyik római
császár mondta. Az ember megkeresi a kenyerét, megmossa a kezét, s ismét
rózsát tűz a gomblyukába. Ha a vendégszereplésnek vége, hazámé leszek
ujra. Hazámé s isteni küldetésemé. Addig pedig ki törődnék az
élczelőkkel, nem igaz? Úgyis folyton rajtunk élődnek, mint a moh a
százados fákon… De mit csinálunk majd a szinpadon?

– Nagyon egyszerü a dolog. Kiiratjuk a színlapra, hogy: _Uj! A Balkán
oroszlánja társulatával! Uj!_ – s kiki előáll vele, a mihez ért. Én majd
vidám dalokat fogok énekelni, s bemutatom a közönségnek, hogyan
öltözködik fel egy előkelő hölgy, Milics a pénztárhoz ül…

– A pénztár helyes! Igen helyes! – szólt közbe Milics.

– … vagy bűvészkedik, s tallérokat tüntet el. Felséged pedig egyszerüen
meg fog jelenni a színpadon…

– De én nem értek semmihez a világon, a politikát kivéve…

– Mindegy. Elég az, hogy megmutatja magát. Végig sétál a színen tízszer
vagy tizenkétszer, s ha tetszik, morog egyet, mint az igazi oroszlán. Ez
bőven elég. Az elefántoknak és a kutyáknak sok mindent kell tudniok,
hogy a szinpadon bemutatkozhassanak; de egy fejedelemnek nem kell tudnia
semmit, elég megjelennie.

– A terv mindenesetre tetszetős – vélte a koronátlan király. – Csak egy
bökkenője van a dolognak. Elvált nőm, a georgiai herczegnő, úgy tudom,
szintén a Wintergartenben működik, s találkozásunk kissé fájó volna.

– Mily alkalom kibékülni vele! A georgiai herczegnő még most is igen
szép asszony, s végre is, Felséged nem tehet róla, hogy a herczegnő
gyönge idegzete soha se tudta megszokni a levante-i levegőt.
Mindenesetre érdekes volna látni híres gyémántjait; azt mondják:
csodaszépek.

– Én soha se idegenkedtem Armizától – szólt a leégett király, s egy
könnycseppet sajtolt és törölt ki a szeméből. – Voltak köztünk
félreértések, de mindig őszintén szerettem őt, s a mi engem illet,
valóban nincs hőbb vágyam, mint ujra együtt élni vele. Tudod, Lina, az
ember megnősül, ismét megnősül, harmadszor is megnősül, de a kivel
először ment a templomba, hiába, csak az az igazi!

– E szerint sürgönyözhetek Berlinbe?

– Igen, Armizáért kész vagyok minden áldozatra. Látod, Lina, engem balul
ítél meg a világ. Hiszed, vagy nem, ma is kibékülnék bármelyik
feleségemmel, sőt kibékülnék mind a hárommal, ha ez ellen a megoldás
ellen az egyháznak nem volna kifogása.

– Ó, Sire, a metropolita felvilágosodott ember, lehet vele beszélni.

– Úgy hát üzenjétek meg neki, hogy adja fel a berlini sürgönyt. Neki
talán még maradt valami aprópénze.

* * *

Mikor a staféta megérkezett, a metropolita éppen a boxolásban gyakorolta
magát a fantascai archimandritával; Levanteban még soha senkinek se
ártott meg egy kis testgyakorlat.

Ez a metropolita bizonyára igen jó fiu volt; de az is igaz, hogy a mint
meghallotta a királyi parancsolatot, szépen levetkőzött s lefeküdt az
ágyába.

– Mondjátok meg, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok. Az idegeim szét
vannak roncsolva, s ha koronkint egy kis svéd gimnasztikával nem
erősíteném magam, talán soha se tudnék a lábamra állani. Ez a részvevő
lélek – az archimandritára mutatott – eljött a haldoklót meglátogatni;
megmondhatja nektek, mennyire oda vagyok. Mit akartok egy szegény
öregtől, a ki beteg és fázik? Szent Cyrillre mondom (szükség esetén
megesküdhetem szent Methodra is) nincs annyi erőm, hogy a zsebembe
nyuljak.

Ezzel a fal felé fordult, keresztet vetett magára, s nyöszörögni
kezdett, hogy adják fel neki a haldoklók szentségét.

Se több szót, se egy hitvány maravédit nem lehetett kivenni belőle.

Szerencsére Milics, a nagy letörés éjszakáján, elcsente Linának az
aprópénzes tárczáját. Reggel felé tudniillik a hosszas szorongás oly
kimerültté és szórakozottá tette, hogy valami öntudatlanság fogta el, s
nem vette észre, hogy a keze talán atavizmusból, talán a megszokás
erejénél fogva, hol a Cornwall, hol a Lina zsebébe tévedt. Cornwall
ugyan visszalopta az aranyait, de Linának sejtelme se volt róla, hogy
egy alvajárónak a keze környékezi. Ez az aprópénzes tárcza, egy batiszt
zsebkendő, meg egy csomó kulcs volt mindaz, a mit Milicsék a kataklizma
után magukénak mondhattak.

A sürgönyt tehát mégis csak el lehetett küldeni.

– Írjátok meg – intézkedett a fejedelem – hogy az előleget ne küldjék
pénzeslevélben, hanem utalványnyal az Angol-Török Bankhoz. Bátyád,
Milics, igen derék ember s kitünő fő-postamester, de a leghívebb
tisztviselőket se jó próbára tenni.

– Igen, de addig, míg az előleg megjön?… Mi lesz addig? – aggódott
Milics.

– Találjatok valamit! Ha kerestek: találtok.

S Milics talált is. Levante minisztere, ha nem is volt olyan nagy
képzeletű tervelő, mint a felesége, nem szűkölködött lelemény nélkül.
Ezen a fölötte válságos napon megjelent lelki szeme előtt egész
életpályája, a rossz napok, a kezdet nehézségei – hisz látott ő már
csinos viharokat – s eszébe jutottak első kis kardcsörtetései, mikor
abból éldegélt, hogy eladogatta a maga s a mások könyveit. Ez az emlék
gyümölcsöző volt.

– Pénzzé teszszük a könyvtárt – szólt rövid megfontolás után.

Az eszme mindenesetre méltó volt némelyes figyelemre. A könyvtárról a
játék hevében megfeledkeztek; ezt az egy ingóságot Arzén nem veszítette
el. S minek a könyvtár annak, a kit a sors forgandósága amúgy is
bölcscsé tett?

A királynak azonban nem tetszett ez az ötlet.

– Melyik könyvtárt? – kérdezte bizalmatlanul. – Az országos könyvtárt
vagy a magamét?

– Hogy melyik könyvtárt? – szólt közbe Lina. – Mind a kettőt, Sire, mind
a kettőt! És ha volna még egy harmadik, hát a harmadikat is!

– Az antikváriusok – erősítette Milics – oly szennyesek, hogy a
könyvtárakkal nem lehet fukarkodnunk.

– Azért kérdem – jegyezte meg Arzén – mert tartok tőle, hogy
magán-könyvtáram nem tenné meg a kívánt szolgálatot.

Ez az aggodalom alaposnak bizonyult. A magánkönyvtárban nem találtak
egyebet, csak egy franczia nyelvtant, melynek az első nyolczvan lapja
hiányzott, tizenhét csomag svájczi és harmincz csomag franczia kártyát,
négy, színes képekkel diszített füzetet _A kozákok királya_ czimü
regényből, egy cognac-kereskedő árjegyzékét s egy csinos kötetet az örök
ifjuságról.

Ez után a szomoru felfedezés után nem maradt más választás, mint:
érintkezésbe lépni az országos könyvtár igazgatójával. A könyvtáros
megjelent két fólióval a hóna alatt.

– Sire – kezdte jelentését – az országos könyvtár, melyet incunabulumok,
elzevirek és különböző unikumok tesznek igen nagy értékűvé, nyolcz
részből áll. Az első osztály öröme lehet minden könyvbarátnak. Sajnos,
ezt az osztályt a Baziliadesz-dinasztia egyes nagy alakjai, így Lázár és
Milos fejedelmek, még a mult században tüzelőnek használták fel.
1731-ben és 1758-ban ugyanis nagyon szigorú volt a tél…

– Elég. Beszélj a második osztályról.

– A második osztály mintegy nyolczezer kötetet foglal magában. Ezt az
osztályt azonban Felséged dicső elődje: Dimitri király…

– Feltüzelte?

– Nem. Eladta makulaturának. 1863-ban ugyanis, a nagy ínség idején…

– Tovább. Térj át a harmadik osztályra.

– Ezzel egy kis baj történt. Felséged bevonulása ünnepén az országos
könyvtárban volt a bál, s hajnal felé egy eldobott szivarcsutkától a
harmadik osztály tüzet fogott, elégett. Viszont a negyedik osztályt az
egerek rágták meg.

– Folytasd. Mi van az ötödik osztályban?

– Erre már nem emlékszem határozottan. Ezt az osztályt, húsz-harmincz
kötetenkint, a kormányelnök úr ő kegyelmessége kölcsönözte ki…

– Akkor ne beszéljünk erről az osztályról se. Írd össze a hatodik és a
többi osztály tartalmát.

– Sire, a hatodik osztály nincs meg. Felséged magas engedelmével azok a
hivatalnokok és tisztek, a kiknek fizetését az állampénztár nem
folyósította, a hatodik osztálylyal kárpótolták magukat. Ellenben a
hetedik osztályt ellopták; részben ismeretlen tettesek, részben oly
előkelő egyének, a kik a közügyek terén szerzett érdemeikkel már régen
jóvá tették ezt a ballépésüket.

– S így a könyvtárból semmi se maradt meg?

– De igen, Sire. A katalógus megvan. Ime, mind a két kötet.

– Megállj. A nyolczadik osztályról nem beszéltél. Mi van a nyolczadik
osztálylyal?

– Sire! Kegyelem! A nyolczadik osztályt én loptam el!

És térdre esett.

– Megkegyelmezek neked – szólt Arzén némi tünődés után. – De csak egy
feltétel alatt. Mondd, nem adhatnál vissza valamit?

– Nem tehetem, Felség. Szegény ember vagyok, nincs egyebem, mint ez a
kis gyüjtemény. De ha Felséged kinevezne a múzeumok és a képtárak
főfelügyelőjévé, meglehet, találhatnánk valami olyan megoldást, a mely
mindenkit kielégítene…

Arzén megharagudott.

– Szerencséd – szólt – hogy jelenleg a színi pályára készülök, s így
szükségem van a kedvező közvéleményre. Mert különben úgy bántam volna el
veled, a hogy érdemled, nevezetesen: Levante ősi szokása szerint. A mi
azt jelenti, hogy: lógnál. Hordd el magad, s ha kegyelmet óhajtasz, lopd
vissza a tisztektől, a mit lehet.

– Azt hiszem – szólt Milics, mikor a könyvtáros elpárolgott – Felséged
kissé szigoruan ítélte meg őt. Értelmes ember ez, a kivel lehet
tárgyalni. Küldje ki őt, Sire, a külföldi könyvtárak tanulmányozására, s
bibliotékánk szebb lesz, mint valaha. El lehetne vinni Berlinbe…

– De hát mi megyünk-e csakugyan? Mi történt a sürgönyünkkel? Nincs még
felelet?

– Minden perczben várom.

– Át kellene üzenni az Angol-Török Bankhoz, hogy nem érkezett-e
részünkre valami? S ha nem, sürgönyözz még egyszer. A norfolki mindössze
egy hetet engedett a kihurczolkodásra; egy hét mulva át kell költöznünk
a fogadóba.

– Akkorra már Berlinben leszünk.

De ez a reménység se vált valóra. Másnap este megjött a Télikert
válasza, s a válasz kegyetlenül hangzott:

»Sajnálom, de ebben a szezonban már lehetetlen. A reprezentáló
szerepkörre éppen most kötöttem meg a szerződést ő felségével, a
kannibálok királyával.«

Még Lina is meghökkent. Milics úgy összehúzódott, mint egy kutya a
jégesőben, s Arzén király elmélázva tekintett ki a sivatagba.

– Dicső őseim egyike, V. Károly császár, így szólt: »Birodalmamban nem
megy le a nap.« Ez a mondás, az utódok ajkán kopott, egyre kopott… S ime
én, a kései unoka, már kénytelen vagyok így sóhajtani fel: »Bármerre
nézek, a hová nap süt, semmit se mondhatok a magaménak!«

Ebben a pillanatban egy ismerős alakot pillantott meg, a ki vidáman
közeledett a norfolki herczeg levante-i palotája felé. Az ismerős alak
Volkin volt, Volkin, a ki a királyok találkozója alkalmával holtrészegre
itta magát, s a kit, szerencséjére, hamarább dobtak ki a társaságból,
mintsem elveszthette volna besszarábiai birtokát. Volkin, a kiről
mindnyájan megfelejtkeztek.

Az italkedvelő nábobnak éppen két hét kellett hozzá, hogy tökéletesen
kialudja a részegségét, de végre kialudta, s immáron vígan fütyörészett.
A nyitott ablakon át hallani lehetett, a mint az aprópénzét csörgette a
zsebében. Ezt a szokását, mely tudvalevőleg pinczérkorának az emléke
volt, soha se tudta végképpen levetkezni.

* * *

Egy ember, a kinek, tévedésből, megmaradt egész vagyona! Egy ember, a ki
aprópénzt csörget a zsebében! Egy ember, a kit le lehet itatni!

Lina szemében felcsillant a reménység, s a csüggeteg férfiak, látva ezt
a biztató sugárt, arra gondoltak, hogy: a mit egy szép asszony akar, azt
az isten is akarja.

De Volkin elsőrangu gazember volt. Se fejedelmi leereszkedés, se
asszonyi mosolygás nem igen hatottak rá. Ismerte jól ezeknek a kegyeknek
a piaczi értékét.

Nagyon nehezére esett ugyan, hogy nem szabad innia, s már-már ráállott,
hogy elviszi a társaságot a Grand Hôtelbe sörözni, de végre is
felülkerekedett benne az ős-levante-i. Érdekből Volkin képes volt még a
józanságra is.

Így történt, hogy a Lina szép szeme ez egyszer kudarczot vallott, s hogy
Arzén királynak, szégyenszemre, meg kellett kötnie a stefanopoliszi
szerződést. A berlini szerződés óta, mely Levante államot függetlenné
tette, hasonló csapás nem érte Arzén király országát.

A stefanopoliszi szerződés főbb pontjai ugyanis a következők voltak:

1. Arzén király kötelezi magát, hogy a szerződés aláírásától számított
harmadik évben, Keresztelő János fejvétele napján, oltárhoz fogja
vezetni Volkin Amália kisasszonyt, a ki ez idő szerint még csak
tizenhárom esztendős, s a mennyiben kötelességét annak idején
teljesíteni vonakodnék, aláveti magát bármely szabadon választott
európai bíróság ítéletének, s ugyanazon bíróság végrehajtást rendelő
intézkedéseinek.

2. Himlőhely avagy más egyéb pecsétek ennek a határidőre kötött
házassági üzletnek bontó akadályául nem szolgálhatnak.

3. Mindaddig, míg ez a házassági ügylet befejezetté nem válik, Arzén
király napot fog enni Volkin úr házában, minden kedden, csütörtökön és
szombaton. A többi napokon a nagy vendéglőben fog étkezni, s a mennyiben
havi számlája a hetvenöt ezüst maravédit meg nem haladja, ezt a számlát
Volkin úr fogja kiegyenlíteni.

4. Arzén király a szerződés aláírásával egy időben kinevezi Volkin
Dömötör urat Syracusa és Girgenti herczegévé. (Syracusának ez mindegy;
Girgentinek is. Volkinnak ellenben nem egészen.)

5. Girgenti herczege hat hét leforgása alatt megvásárolja a norfolki
herczegtől Levicot, Levante állam egykori korona-uradalmát, a hozzá
tartozó kastélylyal; az utóbbiban szabad lakást, mosást és világítást
biztosít Arzén királynak.

6. Viszonzásul Arzén király kinevezi Girgenti herczegét Levante állam
pénzügyminiszterévé és fő-postamesterévé. Idősb Milics úr, az
ex-főpostamester, kárpótlásul az ezer maravédin aluli pénzes levelek
kihordásának jogát, s az országos főszámvevői czímet és rangot kapja.

7. A főpostamesteri jövedelmekből Girgenti herczege tiz százalék
jutalékot biztosít a felségnek, s ugyanannyit a miniszterelnöknek.

8. A syracusai herczegnő Levicot s Arzén király váltóit kapja
hozományul; ezenkivül az esküvő napján százezer arany maravédit. Erre a
hozományra Arzén király előleget nem kaphat.

9. Girgenti herczege a házasság megkötéséig korlátlanul gyakorolja
azokat a jogait, a melyek őt, mint Levico tulajdonosát megilletik; de
készséggel engedi át a palota egy második emeleti lakosztályát a
miniszterelnökné ő kegyelmességének. Milics úrnak is joga van egy
szobához, de csak a harmadik emeleten.

10. A postai küldeményeket (az ezer maravédin aluli pénzes levelek
kivételével) egyes-egyedül Girgenti herczege veheti át; olyankor, mikor
a herczeg rosszul érzi magát, a posta vár.

Milics könnyezve írta alá ezt a szerződést, de Jules Favre is sírt a
franczia-porosz békekötés alkalmával… Arzén király, a kit válságos
perczekben soha se hagyott el a méltósága, a syracusai hercegnő után
tudakozódott. Lina, mintha egy cseppet se érdekelné a szerződés, oly
szendén nézett Girgenti herczegére, hogy ez önkéntelenül a zsebébe
nyúlt, s hosszan, szeretettel simogatta, csörgette tallérait.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Szegény barátom! – szólt a király, mikor magára maradt tanácsosával. –
Mi lesz velünk? Mi sors vár ránk?

Milics pár pillanatig hallgatott, s azután hirtelen megszólalt:

– Nincs szentebb előttem, mint nőm becsülete!

Hogy miért mondta ezt, azt csak a szivek és vesék ismerője tudná
kideríteni.

* * *

Két héttel a stefanopoliszi nagy csatavesztés s a fentebb ismertetett
gyászos események után, Mária Anasztázia dortmundi herczegnőnek
váratlanul egy fényes ötlete támadt. Egyet gondolt és meghalt.

Mária Anasztázia dortmundi herczegnő kilenczvenhárom évig élt,
tizenkilencz európai forradalmat látott, megért három vagy négy
trónvesztést s ugyanannyi restaurácziót, eltemetett két férjet és egy
gárdakapitányt, tanúja volt a régi és az uj Európa, a lokomotiv és a
villamos vasut megszületésének, de egész életében; a hosszú időn át csak
csöndes helybenhagyással kisérte az eseményeket, gondolni nem gondolt
róluk semmit. Egyáltalán, az ellenségei se foghatták rá, hogy minden
áron szerepelni akar, s azért ez a lépés, a melyikre senki se beszélte
rá, meglepte az egész világot.

De Mária Anasztáziának élete kilenczvenharmadik évében nem is egy, hanem
két gondolata támadt egyszerre. A második – fölötte váratlan – gondolata
az volt, hogy végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg, a mely ötlete
határozottan lázas hatást keltett.

Az egész góthai almanach azt hitte, hogy végső (s egyszersmind első)
akarata a közjegyzőnél van, talán már 1848 óta, s hogy vagyonát a
Coburgok és a hesszeniek öröklik. Legközelebbi rokonát, a nagyorru Arzén
fejedelmet, a ki unokaöcscse volt, soha ki nem állhatta, és sejthette-e
valaki, hogy kilenczvenhárom év alatt egy pillanatig se jutott eszébe a
halál?

Mária Anasztázia azonban oly jól érezte magát sárga, olajzöld és
rózsaszinü szalagjai között, annyira hozzászokott, hogy a dolgok és az
emberek elmulnak, de ő megmarad, s végül oly természetesnek találta a
csöndes fonnyadást, hogy annyit se gondolt holmi utolsó intézkedésre –
közjegyzőre, végrendeletre – mint egy sárguló falevél.

Igy történt, hogy midőn egy szép őszi este, minden hosszabb készülődés
nélkül, elszenderült az Urban, ezzel a hirtelen elhatározásával egyrészt
ámulatba ejtette az egész világot, másrészt milliók örökösévé tette
Arzént, Levante királyát.

Arzén, az első perczben, maga is azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni,
de a milliókkal nem nehéz megbarátkozni, s Arzénnek semmi kifogása se
volt az ismeretség ellen.

– Szegény nagynéném! – szólt meghatottan Linához. – Mindig ő volt
egyetlen gondolatom.

Az Orient Expressznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy: »hipp, hopp,
ott legyek, a hol akarok!« – igen hamar Németországba szállítja a pénzes
embert. S mióta az _Allgemeine Zeitung_ híre bejárta a világot, Arzén
királynak nem volt rá szüksége, hogy az útiköltség dolgában Volkinnal
értekezzék. A temetésre ugyan már nem érkezhetett meg, de a hagyaték
átvételét nem kellett idegenre bíznia.

Az átadás alkalmával mindenkit megindított őszinte gyászával.

– Ebben a házban lakott, ezen a szőnyegen járt, ebben a karosszékben
szokott pihenni! – szólt reszkető hangon. – Nem, nem tudom nézni ezeket
a kedves tárgyakat, mert meghasad a szivem! Adjatok el mindent, még ma,
rögtön! Ó, imádott nagynéném! Mért tetted ezt velem?! Adjatok el
mindent, mert ez a látvány megöl!

Hogy Arzén király, németországi kirándulása után, miképpen vonult be
székvárosába, harangzúgás s a nép örömrivalgása között, hány küldöttség
járult elébe s a metropolita mily szép üdvözlő beszédet intézett hozzá,
ezt már tudja a szíves olvasó a világtörténelemből. De meg kell
említenünk, hogy az üdvözlők sorában ott volt Girgenti herczege is,
kissé mámorosan ugyan, de még a maga lábán. A király szivesen fogadta
hódolatát, s a küldöttségek elvonulása után megszólítással tüntette ki.

– Girgenti – szólt nyájasan – te ugyan a legnagyobb disznó vagy a
világon, s Yorkshire nem szült nálad piszkosabb állatot, de azért
biztosítalak változatlan kegyelmemről.

Girgenti megcsókolta a király kezét és hazament aludni.

Lina nem győzte bámulni a kikefélkedett dinasztát. Mintha szebb és
fiatalabb lett volna; még az orra is kisebb volt.

– Határozottan fenség van benne – szólt Milicshez.

– Meglátszik rajta az isteni küldetés – felelt Milics.

– Azt mondaná az ember, hogy glória van a feje körül.

– A glóriát nem látom – szólt Lina – s azt se tudom, hogy csakugyan
isteni küldetés hozta-e Levanteba. Nekem úgy tetszik, hogy csak úgy
magától jött. De a királyok mégis csak más emberek, mint mi. Mintha
igazán velök volna az isteni kegyelem, ha elfogy a pénzük: örökölnek. S
ha ismét elfogy, ismét örökölnek.


III.  CSALÁDI BAJOK.

Arzén, Levante koronátlan királya, igen fáradtan tért haza a fantascai
hadgyakorlatokról. Egy kicsit boszús is volt; a hadgyakorlatok lefolyása
ugyanis nem mindenben felelt meg várakozásának.

Úgy volt az intézkedés, hogy a hadsereg balszárnya, melyet ellenségnek
neveztek ki, szépen egy helyen marad, vár a sorára, s végül megvereti
magát. A jobbszárny ellenben, a mely a levantei haderőt jelképezte,
három csapattestre oszolva, különböző pontokról indul el, bekeríti az
ellenséget, s a derékhad, a Fekete-hegyeknél összetömörülvén, hátulról
támad és győz.

E helyett az történt, hogy a levantei haderő eltévesztette az utat; a
különböző rajok nem tudták egymást megtalálni, s a három hadosztály
rendre bevonult az ellenség torkába. Az ellenség, bárhogyan kapálózott,
kénytelen volt Levantét megverni.

Arzén király, az első pillanatban, pofozkodni óhajtott volna, de nem
tehette ezt, mert jelen volt szövetségese: az aurániai nagyherczeg is, a
kivel három évvel ezelőtt kegyetlen háborút viselt, s a kit ezúttal
arról akart meggyőzni, hogy Levante azóta katonai hatalommá fejlődött.

* * *

Az aurániai herczeg el volt ragadtatva; dicsérte a legénység helyes
kiképzését, s a tábori lakomán lelkes fölköszöntőt mondott szeretett
szövetségese egészségére. A felköszöntő után a fejedelmek megcsókolták
egymást, s Auránia ura sajátkezűleg tűzte föl »unokatestvér«-ének
mellére a Szent Kecske-rend gyémántos nagykeresztjét.

Arzén király pazarul viszonozta ezt a figyelmességet. Auránia
trónörökösét, a ki ezen a napon érte meg harmadik születésnapját,
hadnagyból ezredessé léptette elő, Mária Libussa fejedelemasszonyt
pedig, az aurániai herczeg nagynénjét, kinevezte a levantei gárda
dragonyos-ezredének tulajdonosává.

Szó volt róla, hogy a hadgyakorlatot sasvadászat fogja követni. De a
fejedelmeket igen kimerítette a katonák menetelése; így megelégedtek
azzal, hogy vadász-öltözetben fényképeztették le magukat, s
vadászlakomával fejezték be a négy napos fejedelmi találkozót.

Másnap Arzén király s vendége még egyszer megcsókolták egymást; aztán
kiki haza utazott.

Fantascától Stefanopoliszig vasúton három óra; Arzén király ráért
megfontolni, hogy mit irasson a hadgyakorlatokról a pétervári lapoknak.

Ez a gond még jobban kifárasztotta; úgy, hogy mire a vasúttól a palotáig
hajtatott, végképpen megúnta az állami ügyeket.

– Aludni fogok – szólt magában – aludni fogok népemért. A fejedelmek
pihenése a népek ujjászületése, mint egy jeles költő írta, a kit
kecsketolvajlásért kénytelen voltam becsukatni, sajnos. No, mi az
Milics?

A hűséges Milics tudniillik ott várta a palota kapujánál.

* * *

– Kihallgatásért esedezem, Felség! Rendkivül fontos közölnivalóm van…

– Rendkivül fontos?… Csak nem pénzről van szó? – szólt a király,
homlokát összeránczolva, s a világtörténelmi orrczimpák megremegtek.

– Még annál is fontosabb! – jelentette az ijedt arczu miniszter.

– Ne beszélj zöldeket, Milics, hanem eredj haza. Nem látod, hogy
rosszkedvü és kimerült vagyok? Mi az ördög lehetne még annál is
fontosabb? Menj haza, le akarok feküdni.

– De Sire!…

– Hoztál pénzt vagy nem hoztál?

– Sire, én kétségbe vagyok esve…

– Szót se többet! Takarodjál haza, s ha csak pénzeslevél nem érkezik,
fel ne merj költeni. Holnap majd elmondhatod, a mit akarsz.

– Felséged meg fog haragudni rám…

– Hé, legények, kergessétek el ezt a vén gazembert!

S azzal bevonult lakosztályába.

Még másnap is rosszkedvű volt, s mikor jelentették, hogy Milics már
hajnal óta várja a kihallgatást, szigoruan így szólt:

– A kérdés az, hogy hozott-e pénzt magával?

– Igen, Sire – volt a felelet – a reggeli postával több pénzes levél
érkezett, mintegy harmincz ezüst maravédi értékben.

– Akkor bejöhet.

Milics bejött, s a küszöbön megállt. Egy kicsit hozzá kellett készülnie,
hogy a jelentés tartalmához mérten rémült és gyászos arczot vágjon.
Aztán pihegve szólt:

– Felség! Súlyos, mondhatnám kegyetlen kötelességet kell teljesítenem…

– Eh! – vágott közbe a Balkán oroszlánja – a pénzesleveleket nem fogod
elcsevegni. Lépj elő és számolj be velök.

Milics előlépett és átszolgáltatta az okiratokat. Arzén kétszer is
megolvasta: mindössze öt darab volt.

– Te gazember, nem dugtál el egyet? – kérdezte a király, s motozni
kezdte hű tanácsosát.

– Bocsánat, Sire, tévedtem – felelt Milics egy fizetőpinczér mosolyával.

Nem lehetett máskép, elő kellett adnia a hatodikat is.

Majd ujra hozzákészült szónoklatához, de a királyt nem érdekelte az
előterjesztés. A pénzeslevelek látása lecsillapította idegeit; rossz
kedve fölengedett, társalogni akart.

– Te, Milics, micsoda kabát van rajtad?

– Sire, ez a kabát egykor felségedé volt. Egy napon, midőn különös
megelégedését voltam szerencsés kiérdemelni, Felséged, kegyének jeléül,
levetette magáról, és rám adta, hű alattvalójára. A hogyan a kinai
császár jutalmazza leghívebb szolgáit.

– Nem emlékszem, se az esetre, se arra, hogy a kabátot neked adtam. De
meglehet.

– Én azzal hálálom meg Felséged kegyét, hogy azóta ezt a kabátot soha se
vetem le magamról.

– Meglátszik rajta, mert már szörnyen piszkos.

– Sire, én büszke vagyok erre a piszokra, mert Felséged szolgálatában
ragadt rám.

– Jól van, Milics, de gondolnod kellene társadalmi állásodra is. Egy
miniszter legyen tolvaj, de ne legyen ilyen szennyesen zsugori. A
királyné kénytelen lesz rád köpni.

– Kegyelem, Sire! Engedje meg, hogy elmondhassam…

– Ugyan hagyj békén az állami ügyekkel! Engem az állami ügyekből csak a
pénzügyek érdekelnek.

– Nem állami, hanem családi ügyekről van szó, Felség! Kínos, rettenetes
kötelességet kell teljesítenem!… Sire, készüljön el a legnagyobb, a
legborzasztóbb szerencsétlenségre!

– Lárifári! A multkor is ilyen lármát csaptál, szinte megijesztettél. S
aztán kiderült, hogy semmi se történt. Az történt, hogy egy morganatikus
testvéremet lopáson kapták rajta Genovában, s becsukták. Nagyszerű!
Tehetek én róla, hogy boldog emlékű atyám olyan lelkes híve volt a
morganatikus házasság intézményének! Valamennyi morganatikus testvéremet
nem tehetem meg miniszterekké, tábornokokká; nincs annyi miniszterség a
világon!

– Ó, Sire, ez a csapás sokkal mélyebben nyúlik bele Felséged családi
életébe!

– Hah, ember, igazán megijesztesz! A leányaimról van szó, ugy-e? Hiába
rázod a fejed, kitaláltam, hogy megint a leányaimról van szó! De hát
mondd, Milics, van nálam boldogtalanabb apa a világon? Az egyik
leányomat férjhez adom a georgiai herczeghez, a másikat a litván
határgrófhoz. Mindegyikkel százezer arany maravédi hozományt adok; a
véremből adtam ezt a pénzt, Milics! Nem is a véremből, hanem a jövő
életemből, mert ezt a temérdek aranyat még csak ezután fogom a bankoknak
megfizetni. És mi történik? Két hét mulva megint itthon van mind a két
leányom. Az egyik megszökik a georgiai herczegtől, mert azt mondja, nem
azért ment férjhez, hogy kisasszony maradjon; a másikat meg elkergeti a
férje, mert azt mondja, hogy: köszöni szépen, de a herczegnőt nem
találta szépnek s kisasszonynak! Ha emezt veszi el a georgiai herczeg s
a másikat a határgróf, ma a legboldogabban élnének; így meg mind a kettő
itt ül a nyakamon, s perelhetem a sok szép maravédit! Mi van velök
megint? Anyjokra ütöttek a szerencsétlenek; a bojár asszony vére
libeg-lobog bennök. Mért, hogy éppen ettől az asszonytól lettek
gyermekeim, annyi asszony közül?!

– Felség, a herczegnők jól érzik magukat és biczikliznek. De…

– Hogyan, hát nem ők?

– Ó, Sire, a szerencsétlenség sokkal nagyobb, sokkal rettenetesebb, mint
Felséged képzeli!

– Csak nem a királynéról van szó?

Milics lehajtotta a fejét, és nem felelt.

Arzén megragadta a miniszter kabátja ujját, de aztán eszébe jutott ennek
a ruhadarabnak a története, s zsebkendőjével megtörölte a kezét. Arcza
ünnepiesen komolyra vált; orra rettenetes volt.

– Beszélj – suttogta. – Felszállott az égbe?

– Nem – nyögte Milics. – Ő él, de… kegyelem, Felség!… tegnapelőtt éjjel,
mialatt Felséged a hadgyakorlaton volt, elhagyta a palotát… mindörökre…

– És nem egyedül hagyta el, szóval: megszökött, akarod mondani?…
felelj!… nem lesz semmi bántódásod.

Milics bólintott, hogy igen.

Elhallgattak.

Arzén egy pillanatig mozdulatlan maradt, mereven nézett maga elé, mintha
fenékig bele süppedt volna ebbe a rettentő gondolatba. Aztán hirtelen
fölegyenesedett, s azzal a fejedelmi mozdulattal, mely Milicset és
feleségét mindannyiszor a renaissance nagy alakjaira emlékeztette,
imádságra kulcsolta a kezét.

– Isten adta, Isten elvette! – szólt, s hangja reszketett. –
Dicsértessék az ő szent neve!

Milics nem merte megzavarni, pedig jelentését még nem fejezte be. De el
volt készülve rá, hogy a király izgatottsága tartós lesz, s türelmesen
várt, míg ismét rá kerül a sor.

Nem kellett soká várakoznia; Arzén hamarább lecsillapodott, mint Milics
remélte.

– Látod, ilyenek a nők! – szólt, lassan ejtve a szót, a lemondás
csöndes, szomoru hangján. – Ezt is a tenyeremen hordoztam, csak úgy,
mint a többit; kiméltem az egészségét, s mert tudtam, hogy gyönge a
szervezete, kedveseket tartottam, csak hogy őt ne kelljen zaklatnom.
Emlékszel, három évig vártam rá, míg hajadonná serdült, s hozomány
nélkül vettem el, mert apja, a gaz Girgenti rútul becsapott. Két hétig
se fizette a számláimat, s attól fogva, hogy örököltem, egy kopeket se
láttam tőle. És most mégis elhagy! Pedig, hogy ezt a botrányt
elkerüljem, megvallom neked, kész lettem volna a legmesszebb menő
áldozatokra. De ilyenek a nők! Látod, ha a feleséged, ez a becsületes
Lina, nem volna oly hűséges hozzánk, kétségbe kellene esnünk az egész
női nemen. De beszélj tovább, ki volt az illető? Remélem, legalább nem
választott rangján alul. Valamelyik fejedelmi vendégünk? Ezek
kíséretéből valaki? Vagy egyik gárdistám? Felelj.

– Nem, Sire.

– Lejebb?

– Lejebb.

– Valami kóbor festőművész?

– Lejebb.

– Tenorista? Akrobata?

– Lejebb.

– Czigány hegedűművész?

– Lejebb.

– Akkor hát ne is mondd. A gondviselés így rendelte, pont. Engem a
balsors csapásai nem terítenek le. Ott látszik meg, hogy ki az igazi
fejedelem, hogy miképpen tudjuk tűrni a megpróbáltatásokat. Én
keresztényi lélekkel tűröm. Különben is, nincs az a nagy
szerencsétlenség, a melynek ne volna valami jó oldala. Így legalább
megszabadultam ettől a gaz Girgentitől. Remélem, elpárolgott?

– Nem, Sire, Girgenti herczege Felséged pártján van. Kijelentette, hogy
megtagadja leányát, s tegnap már be is költözött a királyné
lakosztályába.

– Ki kell dobni onnan a részeg disznót. Végre is, ha csakugyan eljegyzem
az özvegy mordvin fejedelemasszonyt, nem vezethetem az uj asszonyt egy
olyan lakosztályba, a melyben előbb ez a kucséber lakott.

– Hogyan? Felséged már…

– Igen, én beleegyezem a válásba, mindenbe beleegyezem. A fiatalságnak
ki kell tombolnia magát; legyenek boldogok a fiatalok! S ha már ki kell
ürítenem ezt a keserü poharat, történjék meg minél hamarább! A mordvin
fejedelemasszony birtokai gazdaggá, erőssé fogják tenni népemet, s én
mindenre kész vagyok szeretett népemért.

– Csakhogy, Sire…

– Irasd ki a hivatalos lapba, hogy ő felsége, egészségének
helyreállítására, déli éghajlat alá utazott; hívasd elő a metropolitát,
hogy csendben, rendben, intézze el a dolgot. Siessen a hítvány pap;
tudom, hogy a házasságkötés nehéz, de a házasságok felbontásába már
begyakorolhatta magát. Előre, indulj; még ma fogjon hozzá, holnap délre
el akarok válni.

– E szerint felséged nem kívánja üldöztetni a szökevényeket?

– Már mért bántanám szegényeket? A királyné oly fiatal! Ennek a kornak
mindent, de mindent meg kell bocsátani. Én megbocsátok neki; éljen
boldogul!

– De, Sire, hogy is mondjam?… nem merem mondani… az ex-királyné…
Syracusa herczegnője… vagy hogy nevezzem?… magával vitte összes
ékszereit, sőt magával vitte a százezer arany maravédit is, a melyet
atyjától, Girgenti herczegétől, hozományul kapott!

Arzén felordított, mint a halálosan megsebzett fenevad.

– A nyomorult! S te ezt csak most mondod nekem?!

– De, Felség!

– Hollá! Fegyverre, őrség! Trombitáljátok össze a katonaságot!
Ültessétek vasútra az egész rendőrséget. Utána a nyomorultaknak,
fogjátok el őket! Még most is itt vagy, Milics?! Szaladj, fuss, rohanj,
vezettesd elő leggyorsabb paripámat, utánok, utánok! Utólérem őket,
esküszöm! Mi az, a rémület elvette az eszed? Ne félj, Milics, meg fogom
torolni becsületemet!


IV.  DÁVID KIRÁLY LEVÉLTÁRA.

Ede király, Abrakadabra választott fejedelme, nagy pompával temette el
Dávid exkirályt, a Balkán czédrusát. Meghúzatta a hitelbe hozatott
harangokat, kirukkoltatta ünnepiesen megfésülködött testőrségét, s a
néphez kiáltványt intézett, melyben ékes szavakkal magasztalta az
elhunyt érdemeit. Aztán birtokba vette apai örökségét. A hagyaték több
papirgallérból, kilenczvenhét csomag franczia és svájczi kártyából, egy
aluminium-messzelátóból, három cséplőgépből s egy csomó irományból
állott.

Dicsőségesen országló Ede bezárkozott a Grand Hôtel de France et de
Russie 47-ik számu szobájába, a hol tegnap még Dávid ex-király lakott,
pár perczig kegyelettel nézegette boldogult atyjának és Juppajdárum
Juhhéja kisasszonynak rózsaszin szalaggal diszített arczképeit, s
hozzáfogott a gondosan őrzött levélcsomó átolvasásához.

Az első írás következőképp hangzott:

»Imádott kutyám! Beszéltem az izmaelitával. Nem képzeled, drága pofám,
micsoda szemtelenség lakik ebben a pénzeszsákban. Ime a feleletei:

10. Az Arany Sárkány, a Gyémánt Sas avagy a Brahmaputra-rendjelekért
külön-külön vagy együttvéve nem hajlandó adni egy fabatkát sem;
állítólag megvan neki már a Vérző Szent Szív nagykeresztje is, s potom
nyolczszáz frankért jutott hozzá.

20. Nem elégszik meg azzal, ha Marko Zárát csupán miniszterelnököddé
nevezed ki. Ellenben ha megteszed fő-tandijbeszedőnek és a pénzeslevelek
főigazgatójának is, nem idegenkedik némi jutalék biztosításának a
gondolatától.

30. Abban az esetben, ha VIII. Bonifácznak, Csizió királyának, háborút
üzennél, s ezzel egy kis baisse-t tudnál előidézni, nem fösvénykednék
néhány százezer frankkal.

Gondold meg, kutyuskám, hogy ez a VIII. Bonifácz egy vizfejü kamasz, a
kinek már régen szüksége volna egy kis leczkére. S ne feledd, hogy
epedve sóvárog utánad hűséges és szerelmes kis macskád:

Titánia.«

A második levél már rövidebb volt:

»Kedves gumi majmom! Sietek közölni, hogy az őrült lord csakugyan ugrik.
Irásban kötelezte magát, hogy ha igazán megadod nekem a Maisonrouge
herczegnői czímet, elvesz feleségül, s költségeidet megtéríti kerek
húszezer fontban. Mit szólsz hozzá? Ha a balvégzet elválasztana, akkor
is változatlanul, örökkön szeret: a te kis kolibrid,

Lola.«

A harmadik papiros szűkszavu, üzleti távirat volt:

»A tizennyolcz vagon koporsót útnak indítottam. Ismételve kérdem, nem
volna-e hajlandó az ügyletet velem számoltatni le? Utalok ajánlatom
előnyösségére. A veszteség nem tenne többet koporsónként 37 frcs 75
centimesnál.

Stephenson Éva.«

Ennek a táviratnak a párjára is rögtön ráakadt a gyászoló király:

»Sajnálom, de a vizipuskákért és a Bell-féle ágyúkért cserébe csak
Simson cséplőgépekkel és Maxence-zongorákkal szolgálhatok. Az országos
levéltár papiranyaga kilonkint 15 centimesmal bármikor szállítható,

St. Éva.«

Ede király megilletődéstől remegő kézzel tette félre a táviratokat, s
két okiratot bontott szét, melyek egymás mellett hevertek a csomóban.
Ezeket az okiratokat már jól ismerte. Az egyikben Dávid király fia
javára lemondott trónjáról s csak három millió frank végkielégítést
kötött ki magának; a másikban ujabb másfél millió frankért kötelezte
magát, hogy Abrakadabra országba sohase fogja betenni a lábát.

A következő papir már az ő keze írása volt. Az ő keze írása!
Meglátszottak rajta a száműzetés keserü könnyei. Ede király ezt olvasta
ki az ismerős vonásokból:

»Kedves fiam, meggondoltam a dolgot. Elég lesz, ha hatvanezer frankot
adsz Klopiczka grófnénak. Igaz, hogy kétszázezret igértem neki, de akkor
még nem voltam földönfutó. A különbséggel pompásan rendezhetném a
bookmakereknél való hátrálékaimat. Végre is csak nem fogod eltűrni, hogy
kilökjenek az Ifju Óriások klubjából, engem, a ki…«

Itt megszakadt az írás. Ede király mintha emlékezett volna erre a
levélre. Csakhogy, úgy tetszett neki, a hozzá jutott jegyzékben
Klopiczka grófné már csupán 30.000 frankra tarthatott számot. Hány
fogalmazást téphetett össze a szegény földönfutó, míg lelki harczaiban
idáig érkezett!

Nyugtatványok és elismervények következtek. Elismervények a földönfutó
elárverezett ingóságainak átvételéről, zálogczédulák a száműzött
ingeiről, és nyugtatványok az ezüstnemüről szóló zálogczédulák
ideiglenes letétbe helyezéséről. Ede király elővette zsebkendőjét s
csöndesen zokogott.

– Szegény, szegény atyám!

De csak akkor fogta el igazán a megilletődés, mikor a czédulák alatt
fekvő terjedelmes okiratot kezdte betűzgetni. Szerződés volt ez, mely
egyrészről az abderai Temetésrendező Intézet igazgatósága, más részről
Betli gróf – azelőtt Dávid király – között köttetett. Ennek a
szerződésnek az első pontja így szólt:

1. Betli gróf kötelezi magát kieszközölni, hogy minél később
bekövetkezendő halála esetén a temetés rendezésével az abderai
Temetésrendező Intézet igazgatósága bizassék meg. Viszont ez jutalékul
előre kiutalványozza a húszezer frankban előirányzott költségek hét
százalékát.

Hasonló gondos előrelátásra vallott a szerződéshez csatolt levél is,
melyben egy abderai tudós tanár ugyanilyen föltétel mellett késznek
nyilatkozott a bebalzsamozás díjából tiz százaléknak átengedésére. S
végül a Balkánvidéki Múzeum egy irata, melynek értelmében a nevezett
múzeum Dávid exkirály csontvázáért kész kiutalványozni tizezer frankot
Betli grófnak, a csontváz ez idő szerinti tulajdonosának.

Ede király könnye úgy hullott, mint a záporeső.

– Mi marad meg belőled, drága jó atyám?! – sóhajtott fel keservesen. –
Csak halhatatlan szellemed s ez a néhány papirlap!

Csakhogy ezen a világon minden csak álom, minden csupa ábránd és
csalódás. Alighogy Ede király az utóbbi szavakat elzokogta, kezébe akadt
az utolsó papirlap is. S nagy meglepetéssel a következőket olvasta
belőle:

»Kedves fiam, midőn kegyelettel nézed át hátra hagyott irományaimat,
tudd meg, hogy ezek az irományok már nem az én irományaim. Úgy szerelmi
levelezésemet, mint összes egyéb hátrahagyott irományaimat eladtam egy
amerikai kiadónak, a ki ezeket öt-ives füzetekben fogja kiadni, százezer
példányban.«

Ede király merengve nézett az ürbe, szeretett, felejthetetlen édes atyja
után.



A NIMFÁK ÉS A SZATIROK.


I.

Szabó, szokása ellenére, már hét órakor bement a szinházba.

– Emberi számítás szerint – szólt magában, mig a kaszinótól a szinházig
sétált – lehetetlen ugyan, hogy a darab megbukjék, de egy első előadáson
két elszánt tenyér soha se fölösleges. Az első előadásokkal mindig úgy
van az ember, mint az örvendetesnek mondott családi eseményekkel: soha
se tudni előre, nem lesz-e valami baj a döntő pillanatban? S a barátság
kötelességekkel jár. Ki tudja, talán már az első felvonás végén szükség
lesz rá, hogy minden legény a fedélzeten legyen?!…

Az _Érisz almája_ czímü verses vigjátékra gondolt, melynek első
előadását vörös szinlapok hirdették a hirdetőoszlopokon.

Nemcsak Szabó, a »beavatott körök« is bizonyosra vették, hogy az uj
darabnak nagy sikere lesz. A főpróbák bábái elégedetten bólogattak; az
általános hangulat csupa derüt jósolt. Torday, a ki a darabot elkövette,
azok közé a ritka emberek közé tartozott, a kiket mindenki szeret; de
nem bizakodott el, hanem gondoskodott róla, hogy a nézőtér tele legyen a
leghívebb híveivel. Vagy négyszáz jegyet osztott szét az ismerősei
között; legfeljebb a bérlőktől lehetett tartania, de Torday nem az az
író volt, a ki a bérlőket fellázítja.

– Csak egy aggodalmam van – szólt a főpróba után Szabónak, a ki
meghittje volt. – A darab nagyon rossz…

– Az igaz – felelt az ujságiró. – De szerencsédre, az előadás még
rosszabb, s a közönség azt se fogja tudni, hogy miről van szó. A szép
asszony örül, hogy végre-valahára, ismét gyönyörködhetik hangjának a
zenéjében, s oly lelkesen szaval, hogy egy kukkot se lehet érteni a
darabból.

– Már az igaz. Négyen is könyörögtünk neki, de lehetetlen rábírni, hogy
ne a névelőt hangsúlyozza!

– Csókold meg a kezét. A vers annál szebb, minél kevésbbé érthető; a
csengés-bongás a fő, az értelem mellékes.

– Különben, bánom is én! Gémesy és Haller ott lesznek az előadáson, s ez
nekem elég.

– Annyira bízol bennök?

– Te nem ismered őket. Nagyon derék fiúk, s ha barátságról van szó,
számíthatsz rájok egész a közbotrányig. Emlékszel _Dejanirá_ra? A
főpróba után azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem. De ott volt
Gémesy, s a második felvonás után tizenkétszer híttak ki. Ne félj
semmit, barátom, ma is sikerem lesz.

* * *

– Teringettét, csakugyan családi körben leszünk! – szólt mosolyogva
Szabó, a mikor a szinházban körülnézett. – Hisz ez nem is első előadás,
hanem névnap vagy keresztelő!

Mindenkit ismert, a ki szembe jött vele, s az, a kinek ezt mondta, már
messziről vigan integetett feléje.

– Mondja, hogy batyubál! – felelt nevetve a megszólított. – A társaság
annyira zártkörü, hogy az előadás után akár tánczra is perdülhetünk.

S aztán egy másik úrral fogott kezet, a ki látván a szinház folyosóján
tolongókat, nevettében a szemét törülgette.

Az ujságirót egy kissé kellemetlenül érintette a czinkostársak élénk
derültsége; bement a nézőtérre.

Benn még csak akkor kezdtek gyülekezni. A földszinten tíz-húsz ember
lézengett, a páholyokban senki.

Csak a karzat volt tele; ott ember ember hátán szorongott.

Szabó megtörülte a messzelátóját, s felnézett.

Az első sort tagbaszakadt, markos legények foglalták el, a kik mind a
két könyökükkel a párkányra támaszkodva, komolyan, szinte szomoruan
néztek maguk elé. Kis, hegyes, talián kalap volt a fejükön; némelyiknek
a fülében vékony rézkarika sárgállott.

Szabó, bejövet, megfogadta, hogy olyan komoly lesz, mint egy
temetés-rendező; de nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

– Ezek a Moretti szobrász-legényei – szólt egy másik szinházi birálóhoz,
a ki mögötte ült.

És csakugyan megpillantotta a Moretti faun-arczát a második emeleten. A
szobrász vigan hunyorgatott le rájok, s mankójával a karzatra mutatott.

– Ugy látszik – szólt a másik iró – ma Moretti lesz a klakk feje. Ő adja
majd a jelt, hogy mikor kell tapsolni.

Ez mulatságosnak tűnt fel mindakettőjük előtt. Moretti épp oly kevéssé
tudott magyarul, mint a legényei.

– Hanem azt meg kell adni – szólt Szabó – hogy hatalmas tenyerek!
Ezekből a cziklopsz-tenyerekből azt következtetem, hogy _Érisz almája_
olyan irodalmi esemény lesz, a minőt nem láttunk húsz esztendő óta, a
mikor…

Nem fejezhette be a mondatát. Egy magas, szép öreg úr állott előtte, a
ki »bocsánatot« kérve, a helyére igyekezett. Szabó félre lépett. Az öreg
úr bólintott, s leült Szabó mellé.

– Végre az igazi közönség! – suttogott a másik ujságiró, a ki régi
szinházi róka volt, s látásból mindenkit ismert.

– Nem gondolnám – felelt Szabó, egy népesedni kezdő páholyt
szemlélgetve. – Nézze csak – folytatta halkan, hogy az öreg úr meg ne
értse – frakkban van… fogadni mernék rá, hogy ott lesz a banketten.

Az öreg úr kibontotta a szinlapját, s Szabónak feltűnt, hogy szabad
szemmel olvas. Kissé irígykedve pillantott rá. Szomszédja, a szemét
övező bőr-gyürődésből itélve, közel lehetett a nyolczvan esztendőhöz, de
kitünően »tartotta magát«. Egészséges arczszine tökéletes testi jólétről
beszélt; tartásán, mozdulatain meglátszott, hogy szépen, okosan élt, s
hogy huszonnyolcz éves korában derék szál legény lehetett. Szabó, a ki
azt szokta álmodni, hogy őt a szürke, pej és sárga baczillusok négyes
czúgon röpítik ama bizonyos ismeretlen tartomány felé, egy sóhajtást
nyomott el.


II.

A nézőtér megtelt, s az előadás megkezdődött. Vénusz asszony megjelent,
s a szegény értelmi hangsúly mintha örökre elköltözött volna
Magyarországból.

Szabó nem figyelt Vénusz asszonyra, ellenben alig tudta levenni a szemét
egy láthatóan jókedvü, szőke fiatalemberről, a ki, vagy három sorral
előbb, egy sarok-zártszéken feszengett s annyit izgett-mozgott, hogy a
mögötte ülők nem láthattak tőle a szinpadra. Hol az egyik lábát kapta az
ölébe, hol a másikat, hol föltette a monokliját, hol lecsapta, de
folyvást úgy fészkelődött, mint a ki vesztét érzi. Koronkint szemtelenül
nézegetett maga körül, hátra fordult s tüntetően szemlélgette a
páholyban ülőket, majd megfordult egészen, s kihivóan meredt rá
egyik-másik békés nézőre, a ki véletlenül rá pillantott. Egy-egy ilyen
alkalommal monoklija összevillant a Szabó tekintetével, de ez csak egy
pillanatig tartott; a következő másodperczben a fáradhatatlan monokli
már másutt kalandozott.

Vannak arczok, a melyek láttára a leghiggadtabb embernek is bizseregni
kezd a tenyere; a jókedvü szőke ilyen arczot viselt mozgékony,
egészséges nyakán. Szabónak az jutott eszébe:

– Én meg ez a szőke nem élhetünk nyugodtan egymás közelében; nekünk,
kettőnknek, ez a földteke kicsiny. Előbb-utóbb úgyis össze kell
kerülnünk, ha itt nem, másutt; legyen hát: előbb.

Azt forgatta a fejében, hogy kihivatja a folyosóra, de aztán meggondolta
magát. Jobb lesz, hogyha nem idegeskedik, hanem megvárja szépen a
felvonás végét.

Alig hogy ezt elvégezte magában, a jókedvü szőke minden igaz ok nélkül
elkezdett tapsolni, egyesegyedül, mintha hirtelen megőrült volna.
Mindenki oda nézett, de a következő pillanatban a második emeleten
fölemelkedett a Moretti mankója, s odafenn megdördültek a
szobrász-tenyerek.

Szabó nem igen szokott lefeküdni a nélkül, hogy egy-két taps-orkánt
végig ne hallgatott volna, de ilyen taps-orkánra Szabó nem emlékezett. A
klakk magával ragadta Torday összes vendégeit, s a bérlők még nem tértek
magukhoz meglepetésükből. Vénusz asszony kezét a szivére szorítva
hajlongott; szemében két valódi könnycsepp égett. A szőke lehajolt az
előtte ülő hölgy vállához, s vigyorgott.

Szabónak a dühét mintha szétfujták volna, de azért a szőkét tovább is
figyelemmel kisérte. Ki lehet ez a ficzkó? Lassankint, a mint feltűnt
előtte, hogy a szőke soha, még csak szórakozottságból se tekint a
szinpadra, de annál eszeveszettebben tapsol, minden elképzelhető és
elképzelhetetlen alkalommal, rájött, hogy ezt hamarább is kitalálhatta
volna.

– Ez nem lehet más, mint Gémesy.

Csakugyan az volt. Az első felvonás óriási sikere után – az olasz
szobrász-legények »Scherzo!… Scherzo!« kiáltásaira Tordaynak vagy
tizenötször kellett megjelennie – a máris berekedt szőke odament az
ujságiróhoz, s megszólította:

– Szabó doktor úrhoz van szerencsém, ugy-e?

– S ön Gémesy báró, ha nem csalódom?

– Rá kellett ismernünk egymásra, olyan jól dolgoztunk!

– Ki kellett találnom, hogy ön az. Torday soha se hálálhatja meg önnek…

– Én? Az semmi, de látta volna Hallert! Nem ismeri Hallert? Az a kopasz,
pápaszemes, kövér, ott a jobboldalon! Mindig behunyva tartja a szemét…
azt hiszem, aludt is egy kicsit. De ha tapsolni kellett, tiz ember
helyett működött. Ugy dobolt a lábával, mintha Vitus-tánczot járna. S ez
az ember ma-holnap nyilvános rendes tanára lesz a kór-boncztannak!… Ó,
jó estét kivánok!

Ez a köszönés az öreg úrnak szólt.

Az öreg úr örült a szerencsének, s a báró tudakozódására elmondta, hogy
csak két napja van Budapesten. Ide s tova tiz éve, hogy nem volt ebben a
szinházban, de a Torday uj műve nagyon érdekelte. Torday különben
meghítta a bankettjére is.

Szabó nem figyelt a beszélgetésükre; a másik ujságirót hallgatta, a ki
őszintén megvallotta, hogy ez után a roppant siker után kénytelen lesz a
bírálatán, de különösen a tudósításán egyetmást változtatni. Gémesy
azonban hirtelen hozzá fordult:

– Hogyan, az urak nem ismerik egymást? Engedje meg, bátyám, hogy
bemutassam Szabó Rudolf urat. Barcsay György úr!…

Szabó meglepetten fordult az öreg úr felé. Barcsay György, a »Nimfák és
szatirok« szerzője! Hogyan, hát a »Nimfák és szatirok« szerzője még él!
Szabó, gyerek korában, még olvasta ezt a költeményt, melyről annak
idején sokat beszéltek. De Barcsay már réges-rég visszavonult az
irodalomtól, s Szabó nem volt az egyetlen, a kinek úgy tetszett, mintha
a »Nimfák és szatirok« szerzője már húsz évvel ezelőtt meghalt volna. A
nimfák és a szatirok! Ez az aggastyán egyszer a nimfákról álmodott!

Az ujságiró egy kicsit meg volt illetődve. Ugy rémlett neki, hogy ez az
öreg úr igazi költő volt, igazi költő – igazi hatás és igazi sikerek
nélkül. E szerint talán nem igazi költő, csak közepes lantpengető?… S mi
szükség a világon a közepes lantpengetőkre?… Mindegy, még ma is fájhat
neki, hogy egy holt költőt hord magában eltemetve!

Az _Érisz almájá_ról és Tordayról kezdtek beszélni; Szabó maga se tudta
miért, egyszerre komolylyá lett. Egy világért se árulta el, mit tart a
barátja darabjáról, s örült, mikor látta, hogy Gémesy tovább áll,
»hangulatot csinálni.« Az öreg úr dicsérte az első felvonást s dicsérte
Tordayt. Okosan beszélt, s minden szaván meglátszott a nagyon művelt
ember, de Szabó mégis csodálkozva hallgatta. Egy ember, a kinek magának
is voltak irodalmi tervei, ábrándjai, becsvágya, s a ki komolyan veszi
ezt a darabot, ezt a szinházat! Az aggkor tette ilyen türelmessé? Vagy
soha se volt elég érzéke megkülönböztetni a széptől – a semminőt? Vagy
végül: csak azért vesz komolyan minden törekvést, mert tudja, hogy a
hasztalan törekvés milyen fájdalom? A nyolczvan éves aggok közt is
volnának ilyen gyermekek?

Ha egy ihtiozauruszt lát a Kossuth Lajos-utczában, nem lett volna
nagyobb a meglepetése.

* * *

_Érisz almájá_nak első előadása kivételes sikerrel végződött. A szerzőt
és az előadókat egész este folyvást ünnepelték, s Tordaynak végül része
volt a képzelhető legnagyobb diadalban, az úgynevezett
»lakatos-tapsok«-ban.

A »vas-tapsok« ugyanis ebben az időben már kimentek a divatból. Az
öregebb szinház-látogatók bizonyára emlékeznek még a híres
»vas-tapsok«-ra. A vas-tapsok idejében – szép, messzi idők! – a nagy
szinpadi siker külső jele az volt, hogy a szerzőt és az előadókat még
akkor is tapsolták, mikor már a vasfüggönyt is leeresztették. Ilyenkor,
hogy a közönség szabad folyást engedhessen a lelkesedésének, a rendező
kinyittatta a vasfüggöny kis ajtaját, az ünnepeltek kibujtak rajta,
perczekig hajlongtak, s végül mű-csókokat dobáltak a három kaszinó felé.
Másnap aztán a helyi sajtó örömmámorban úszott.

A vas-tapsok azonban idővel elvesztették a jelentőségüket. A művésznők
ugyanis, a kik – mint ismeretes – fogékonyak az efféle hódolatok iránt,
néhány rövid hónap alatt annyira visszaéltek a vasfüggöny kis ajtajával,
hogy utóljára alig volt előadás vas-tapsok nélkül. Ügyesebb szinésznők
siettek a vasfüggönyt lebocsáttatni, s kibujni rajta, a mig nem késő;
mások pedig már a szerződésükben kikötötték a vas-tapsokat. Szóval az
ünneplésnek ez a gyöngéd módja nemsokára olyan mindennapossá lett, hogy
végre senki se talált benne örömet. Ekkor egy élelmes szinházigazgató
kitalálta a »lakatos-tapsok«-at.

A szinházi diadaloknak ez az ujabb neme egész közönséges vas-tapsokkal
kezdődött. _Érisz almájá_nak utolsó felvonása után a kárpit mintegy
tizenkétszer gördült le, s Vénusz asszonyság meg Torday addig hajlongtak
jobbra, balra, míg tökéletesen ki nem fáradtak. Hogy egy kissé
pihenjenek, a vasfüggönyt lebocsátották. De a taps egyre zúgott, s mikor
a kis ajtó kinyílt, az úgynevezett viharos éljenzés hangzott fel. A
művésznő és Torday kibujtak a vasajtón, átvették koszorúikat, s a
hajlongás ujra kezdődött; majd visszabujtak, s a tapsorkán csak nem
szűnvén meg, ujból visszakerültek. Hatszor bujtak ki és be a vasajtón,
hatszor kezdtek könnyezni, s hatszor intettek a közönségnek, hogy a
megindultságtól végképpen oda vannak. Mindez azonban nem hűtötte le a
közönség lelkesedését, s a tapasztaltabbak csak most kezdtek tapsolni.
Erre a vasajtó még egyszer kinyilt, de most már Torday és Vénusz
asszonyság helyett a rendező bujt ki a szinpadról. Zajos »eláll«- és
»abczúg«-kiáltások; a rendező szivére teszi a kezét, meghajlik, aztán
hátat fordítva a közönségnek, a magával hozott kulcscsal bezárja a
vasajtót. Krr! krr! – a kulcs kétszer is megfordul a zárban; a közönség
tombol és a szerzőt követeli. De a rendező hajthatatlan, s jeléül, hogy
bármily élénken sajnálja a dolgot, a szinház ma már nem tehet eleget a
közönség kívánságának, megfogja a kulcsot, s a karzat egy nyitott
ablakán át ügyesen kidobja az utczára. Rengeteg lárma keletkezik, a
taps-orkán nem szűnik, s a rendezőt meg akarják lincselni. A
szerencsétlen ember sápadtan, tehetetlenül áll a sugólyuk előtt. A vihar
egyre tart, az emberek a lábukkal dobolnak, az egész ház a szerzőt
követeli. Végre a rendező int, hogy szólni akar. A közönség elcsendesül,
s a szinház megbizottja remegő hangon jelenti ki, hogy ily körülmények
között nem állhat tovább ellent a közkivánságnak, s az ajtót még egyszer
kinyittatja, de minthogy a kulcs nincs többé birtokában, kéri a
nagyérdemü közönség szives türelmét addig, a míg a lakatos megérkezik.
Egetverő éljenzés. Elküldenek a lakatosért, s mig az állandóan
szerződtetett iparos-legény előkerül, a közönség áhitatos csöndben
várakozik. Végre a lakatos, hagyományos jelmezében, megjelenik a
nézőtéren, a zenekar elkerített helyén át felmászik a szinpadra, feltöri
a zárt, a vasajtó kinyílik, s a lakatos megérkezése óta folyvást tomboló
tapsorkán közepett Vénusz asszonyság és Torday még egyszer megjelenik a
közönség előtt.

Ezek a »lakatos-tapsok«.


III.

Éjfél tájban Szabó elkészült a jelentésével. Hűségesen följegyezte a
lakatos-tapsokat, sorra szedte a szereplőket és elzengette a szokásos
dicsőitő dalt, felmagasztalta Tordayt, a szinészeket, az igazgatót, a
rendezőt, a sugót, a tűzoltókat, s végül megköszönte Tordaynak, hogy
ismét megajándékozta a magyar irodalmat egy becses alkotással, mely
bizonyára maradandó lesz, századokon át, az idők teljességéig.

Aztán megivott egy pohár grogot, rágyujtott egy czigarettára, s így
szólt a szedőgyereknek, a ki kézíratért jött:

– Vidd le ezt a szemtelen hazugságot.

A szedőgyereket a »hazugság« szó nem riasztotta meg. Látott ő már
másféle szeleket is.

– Csak azt szeretném tudni, hogy kit tesznek itt bolonddá?! – tűnődött
Szabó, Molière szavait idézve. – Vagy mondjuk így, hogy: kit teszünk
bolonddá? Egymást? Nem. A közönséget? Az is tudja, hogy mihez tartsa
magát. Tordayt? Dehogy! Torday eszes ember, a ki tisztában van vele,
hogy egész irodalmi podgyásza nem ér egy fakovát. Kit teszünk hát
bolonddá?!

Megnézte a tükörben, hogy rendben van-e a frakkja, s elment a bankettre.

– Végre is – beszélgetett magában – társaság nélkül nem élhetünk, s
abból, hogy valaki szamárságokat aprit össze ötös és hatodfeles
jambusokba, nem következés, hogy a bankettje is élvezhetetlen. Éjfél
ugyan már elmult, de valami csak maradt a későn jövők számára; s másutt
már úgy se kapok meleg vacsorát. Igen, igen; szeretném, ha egyszer
megmagyarázná valami jólelkü ember, hogy: voltaképpen kit teszünk mi
bolonddá, s mi a neve annak a derék embernek, a ki elhiszi mindazt a sok
zöldséget, a mit a hatvanhét nagy művésznőről nap-nap után
összehazudunk?!

Az első ember, a kit a banketten megpillantott, az öreg Barcsay volt. S
egyszerre eszébe jutott, hogy:

– Ez az, a kit mi bolonddá teszünk!

Nemcsak udvariasságból, inkább önzésből, az öreg úr mellé ült. Látta,
hogy a »jobb részt« választja, ha ez egyszer nem tart a fiatal
Magyarországgal.

– Ez legalább nem önti a mártást a kabátomra.

A bankettezők már a vad felköszöntőknél tartottak. Egy művész, a ki a
szinpadon nem igen jutott szóhoz, pezsgőjét lötyögtetve, épp azt
fejtegette, hogy mennyit nyomorgott a vidéken. Olyan élénk színekkel
ecsetelte ezt a szomoru korszakot, hogy mindenkinek azt kellett
mondania: »Istenem, mégis csak nagy dolog a _művészet_, a mely _onnan_
ide juttatta ezt a jeles férfiút, ide az osztrigához, sőt a Mouton
Rothschildhoz!« Ennek a felköszöntőnek a hatása alatt Gémesy felső
végtagjaival minduntalan az asztalon hentergett, mert valamivel ki
kellett fejeznie, hogy ő nem vonakodik a korpa közé keveredni, a mikor a
mulatság úgy kivánja, de hát mégis csak más fészekből kelt ki, mint ezek
a bohém uraságok. A mellette ülő szöszke szinésznő egyetértő
pillantásokkal méltatta ezt a fesztelenséget, a mely kegyesség annál
érthetőbb volt, mert egyrészt: Idácska a monokli iránt valami rejtelmes
testvéri vonzalmat érzett, másrészt pedig: a baloldali szomszédja,
Haller, ügyet se vetett rá. Haller már violaszínű volt. Hátra dőlt a
székében, s szemüvegét a homlokára tolva, behunyt szemmel pihente ki a
villamos lámpák fényét: elmélkedett s emésztett. A ki nem látta, hogyan
emészt az óriás kigyó, megelégedhetett Hallerrel is. Különben nem csoda,
ha egy kissé ki volt merülve; a míg az előadás tartott, kézzel-lábbal
lelkesedett, a banketten pedig folyvást káprázott a szeme, mert Vénusz
asszonyság, a ki szemben ült vele, olyan ruhában jelent meg, a mely
semmit se titkolt el karja és válla pompájából. A szép asszony máskor is
élénken emlékeztetett a Bavaria-szoborra, de ez este nemcsak szép volt,
hanem valósággal: sok; s bár a kórboncztan tanárát nem lehetett éppen
mai gyereknek mondani, a vakító fehérség, ily hatalmas arányokban,
mindig kellemesen hatott rá. Azonkivül Haller a sherry-brandyt is
szerette, és miért ne szerette volna?! Szóval lecsukta a szemét, s
koronkint nagyokat fujva, hosszan elmélkedett. A közelében ülők nem igen
figyeltek rá; az a negyedóra következett, a mikor mindenki egyszerre
akar beszélni.

Torday boldogan és fáradtan mosolygott, mint egy fiatal anya, a ki a
körülményekhez képest jól érzi magát, s az általános lárma közepett
csöndesen, szinte megilletődve beszélgetett a mellette ülő két öreg
szinésznővel. Egy mindenáron folyvást szavaló, elérzékenyült honfi
véletlenül egy pohár vörös bort öntött a gallérjára, de Torday ma
semmiért se neheztelt. »Csak tessék, kérem!« – szólt égi nyájassággal. A
menyasszony, a halálra kész hitves, még az édes anya se mosolyog, ha
nyakon öntik vörös borral, legyen bár az ügyetlen az a lény, a kit a
legjobban szeret a világon; mosolyogni, ebben a pillanatban, csak egy
boldog szerző képes. S Torday mosolygott.

* * *

Nagy lármában a csöndesen beszélgetők összébb hajolnak; a bosszuság
közös érzése bizalmasságokat fakaszt.

– Nem – szólt az öreg úr – nem irtam semmit a _Nimfák és szatirok_ óta.
A balsikerem elhallgattatott. Nem voltam már fiatal legény, s igyekeztem
összeszedni magamat, a mikor ezt a kötetet irtam. Azt hittem, hogy van
benne valami. Mit tagadjam? Akkor igen meg voltam elégedve ezekkel a
szegény versekkel. S egy darabig abban a reménységben éltem, hogy végre,
valahára, a siker nem maradhat el. Nos, a siker elmaradt. Nem vettek
észre, és vége. Abban az időben természetesen azt képzeltem, hogy: nem
akarnak észre venni.

– De engedelmet kérek, én úgy emlékszem…

– Hogy beszéltek róla egy időben? Igen, szűk körben. A kik haragudtak
rám, meg a kik vállon veregettek. Higyje el, nem áltathattam magamat.
Mit mondjak önnek? Még ma is érzem néha az akkori bajomat, mint a csúzos
ember, a ki olykor-olykor fájdalmat érez a rég behegedt sebnek a helyén.
Ezekben a napokban, sok, sok év multán, ujra megfordultam abban a
világban, a melyben valaha a jövőmet kerestem. Néhányan még emlékeztek a
nevemre, s hallottam magam körül ezeket a félhalkan kiejtett szavakat:
»Ahá, a _Nimfák és szatirok_ szerzője!« Úgy hangzott ez, mint némi
halvány jóhír, mint egy mécsnyi emlékezet. De észrevettem, hogy
könyvemnek már csak a czime él ezeknek a jó embereknek az emlékében,
magát a könyvet nem olvasta senki.

Szabó szeretett volna tiltakozni, de attól tartott, hogy pórul jár; hát
csak hallgatott.

– A véletlen úgy akarta – folytatta az öreg úr – hogy éppen akkor, a
mikor a _Nimfák_ sorsa olyan mélységesen elkeserített, határoznom
kellett a jövőmre nézve. Olyan állással kináltak meg, mely egész embert
kivánt. Arról volt szó, hogy vagy elfogadom ezt az állást, de akkor
egyszer s mindenkorra szakítok az ábrándjaimmal, vagy a bizonytalanságot
választom, de megőrzöm a becsvágyamat. Máskor talán nem is gondolkozom a
dolgon, hanem úgy tettem volna, mint János, a vidám szappanfőző, a ki
visszalöki a hallgatás díját, hogy szabadon danolhasson. De a kisértő
épp a dacz órájában talált, abban az órában, a mikor az elgyötört
szerető dühében elveszi a lelkész szelid lányát. Igent mondtam. S mert
úgy neveltek, hogy minél kevesebb dolgot lehet komolyan venni, annál
komolyabban vegyem a szavamat: hű is maradtam a kötelességemhez.

– Pedig úgy képzelem – szólt közbe Szabó – a múzsa is azok közé a
fehérszemélyek közé tartozik, a kiket Chamfort az árnyékkal hasonlított
össze. Szaladj utána és elfut előled; kergesd el és nem szabadulsz tőle.

– Velem úgy cselekedett, s kivált eleinte gyakran kaptam magamat rajta,
hogy elmélyedve valami prózai munkába, mámoros szavakat motyogok
magamban, a minőket Páris sughatott Helenának. S azóta is, ó milyen
sokszor láttam Helenát az ügyirataim között! Azért elvégeztem a
dolgomat. De hazudnám, ha nem vallanám meg, hogy koronkint
elszenderedtem az amerikai sin-rendszer csodáin, s ilyenkor, a mint
fölrezzentem, mintha egy dryad futott volna el mellőlem!…

Szabó nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

– Nevetségesnek talál, ugy-e? Egy hetvenkilencz esztendős ember, a ki
valaha, nem is oly nagyon régen, verseket irt soha meg nem történt
dolgokról, nimfákról, a kik holdvilágos este fürdőzni mennek, és
szatirokról, a kiknek nincs egyéb dolguk, mint leskelődni!… No, tudja,
ma már kigyógyultam a betegségemből. Az ember, ha nagyon sokáig él, igen
sok bajból kigyógyul; igaz, hogy jut is, marad is. De hiszi vagy nem, ma
se bocsátom meg magamnak, hogy nem tudom hány évvel ezelőtt, abban a
rossz órában, örökre szakítottam a nimfákkal és a szatirokkal. Nem éltem
egészen hiába: hasznára voltam egy csomó embernek, s a legszegényebb
embereknek. Ez is valami. De micsoda kaján irígység fogott el a Bodor
nagy sikerei hallatára! S ma is, pedig azóta már sok viz lefolyt a
Dunán, csak irígységgel tudok gondolni erre az emberre. Nem, nincs
gyönyörübb zene a világon, mint a siker zenéje.

Aztán mosolyogva, de a meggyőződés hangján tette hozzá:

– És nincs szebb élet, mint élni a kósza gondolatnak.

* * *

Ekközben Gémesy és a kis szöszke alaposan becsiptek. Gémesy elmondta,
hogy van neki egy kutyája, Shakspere, vagy rövidebben: Seki; ez a Seki
olyan ügyesen fogja meg a legyet, hogy ahhoz képest minden semmi a
világon. A kis szöszke úgy nevetett, hogy kétszer is belebukott a
tányérjába.

Sekiről aztán, gondolat-társítás utján, áttértek a ma esti előadásra.
Gémesy, nem törődve azzal, hogy az asztal tulsó végén ülők
meghallhatják, utánozni kezdte Vénusz asszonyságot, a mint Myrtis-szel
kaczérkodik. A kis szöszke nevettében ledült az asztalra, s a
zsebkendőjével integetett neki, hogy hagyja már abba, mert nem birja
tovább.

– És ezt a dunnaludat – töprengett Gémesy olyan hangosan, hogy a
ruhatárba is elhallatszott – még most se küldik el a múzeumba, a hová
való!

– A legérdekesebb az – szólt a kis szöszke – hogy mást egyszerüen nem
tűr a szinpadon. Valósággal kitaszigálja az embert. Az ember hiába
rimánkodik neki: »De édes Nagysád, hadd mondjam el a szerepemet!…« – ma
is, egyszerre csak megfog és kilódit. Nézze, mekkora kék foltot hagyott
a karomon!

Gémesy megvizsgálta a kék foltot, s talán még most is vizsgálná, ha
Moretti meg nem zavarja őket. A szobrászt nagyon bántotta valami.

– Mondjon, Herr Baron – szólította meg Gémesyt osztrák nyelven,
tudniillik egy harmadrészben magyarul, két harmadrészben pedig németül,
olaszul és szlovénül – igaz, hogy a kommandó hibás volt, s hogy a
legények mindig rossz helyen tapsoltak?

Gémesy megnyugtatta.

– Tudja, Moretti, ez a darab olyan, hogy maga rossz helyütt nem is
tapsolhatott. Úgy van csinálva, hogy a taps nem árt meg neki sehol.

– Én is ezt mondtam – felelt a szobrász diadalmasan. – Ha egy darab jó
háromnegyed tizkor, akkor jó félkilenczkor is, ugy-e?

– No, a mi azt illeti, ez a darab csak félnyolczkor jó, félkilenczkor
már sok. De ne beszéljünk rossz versekről, ha jó bor van előttünk.

Szabó rápillantott az öreg úrra.

– Tessék! – szólt halkan. – A siker zenéje!


IV.

Két nappal később Szabónak Bécsbe kellett utaznia. Egy kicsit későn
érkezett a pályaházba, s a vonat tele volt; bekukkant három-négy kocsiba
is, de sehol se talált ülőhelyet. Más ember ilyenkor dúl-fúl magában,
szitkozódva emlegeti az államvasutak nagytekintetü igazgatóságát, s
Pozsonyig fel s alá sétál a folyosón; az ujságiró azonban nem igy
cselekszik, hanem leszáll a perronra, s addig veszekszik, míg végre is
kilármázza a helyét.

De ez egyszer a lárma se használt. A kalauz még csak dühbe se jött (a
teljes siker híjján ez is eredmény), egyszerüen kijelentette, hogy
helylyel nem szolgálhat, tessék feljebbezni a római pápához.

Erre a csetepatéra kinyílt a vonathoz kapcsolt szalonkocsi ajtaja, s a
nyíláson egy öreg úr dugta ki a fejét. Szabó oda tekintett, s az öreg úr
lekiáltott a perronra:

– Jöjjön ide hozzám, nekem külön szakaszom van!… Egy kicsit
elbeszélgetünk.

Szabó nem sokáig szerénykedett, hanem sietett élni a szives ajánlattal.

– Az öregen meglátszik, hogy idejekorán vonult vissza az irodalomtól –
elmélkedett magában, mialatt a podgyászát feltuszkolta. – Szalonkocsin
jár! Shakspere, látod ezt?

Aztán igen örvendeztek egymásnak, s Szabó, az öreg úr szivességének némi
csekély viszonzásául, előadta a legfrissebb pletykákat. Szegény
asszonyok egy-egy cserép virággal rójják le hálájokat, szegény ujságirók
egy-egy bokréta kisded rágalommal.

Vénusz asszonyról és a szöszkéről például egy egész tárczára való
apróságot tudott. Ez eszökbe juttatta a bankettet, s a mit a banketten
beszéltek.

– Tudja-e, mi ujság? – szólt hirtelen az öreg úr – no, ne gondoljon nagy
dolgokra… Az ujság az, hogy a nimfák és a szatirok mostanában aligha
fognak kisérteni. Talán úgy tíz év mulva!… – folytatta mosolyogva.

– Ugyan? Mi történt a nimfákkal? – kérdezte Szabó.

– Képzelje, tegnap fölkerestem Bodort… beszéltem, ugy-e, hogy egy életen
át irígykedtem erre az emberre?! Neki bezzeg nem levelenkint jutott a
borostyán; huszonöt éve ünneplik, s a sikereire gondolva, mindig azt
képzeltem, hogy rózsaszirmokon hál. Bizony nem egészen úgy van. Egy órát
töltöttem nála, s ez alatt kétszer is lefoglalták a koszorúit, mert
egyéb ingósága nem igen van szegénynek.

– Hja, a munkáiból él, s nem örököl minden második héten, mint Torday!

– Ha hallotta volna, hogy beszélt hozzá a hápogó, kancsal, kis
ügyvédbojtár! »Halasztást önnek nem lehet adni, ha-ha-halasztást, mert
ön nem tartja meg a szavát, a sza-sza szavát!« Alig tudtam kilökni.
Mikor aztán egyedül maradtam vele, még kínosabbá vált a helyzetem. A
szemérmes koldus hálálkodását hallani attól az embertől, a kinek a nagy
tehetségéhez csak úgy lopva tekintgettünk fel!… És a gyermekei, satnya,
piszkos kis gyermekei!… Meg a hárpia felesége!… Brrr!

– De a dicsőség! – szólt közbe Szabó, egy kissé csúfolódva. – A
gyönyörüség: élni a kósza gondolatnak!…

– Igen, nekem is az jutott eszembe, hogy az érzelgés óráiban nagyon, de
nagyon igazságtalan voltam az én becsületes foglalatosságom irányában:
igazságtalan és hálátlan. Az amerikai sinrendszer nem valami érdekes
dolog; nem, egy cseppet se. De az amerikai sinek meleget s kényelmes
otthont, megnyugvást és jólétet adnak, jólétet és önérzetet, míg a
nimfák és a szatirok!… Eh, a nimfákat és a szatirokat, a dryadokat és a
kósza gondolatot egye meg a fene!

– Pedig hát mindig voltak s mindig lesznek emberek, a kik, míg a többiek
komolyan dolgoznak, leülnek az utszélre Vénuszról és Apollóról énekelni.
A járókelők aztán krajczárt vetnek a kalapjukba. Így volt ez régen, így
van ma is.

– És helyesen van így. Mindazáltal jobb szeretem, hogy nem én vagyok az,
a kinek sorsa, hogy: könyöradományért énekeljen. De, úgy látszik, a
magunk fajta embernek hetvenkilencz évig kell élnie, hogy rábukkanjon
erre az igazságra.



VASÁRNAP.

Kocsis és Szervácz példás és kipróbált barátságban éltek. Gyakran
összepofozkodtak ugyan, de ezeken a pillanatnyi, gyorsan és nyomtalanul
elmuló, apró összetűzéseken kívül, egyetértésöket nem zavarta semmi. A
természetes önzés egy-egy másodperczre ellenfelekké tette őket, de mire
a csata eldőlt, már ismét úgy érezték, hogy egymás társasága nélkül
jólétük nem volna tökéletes. Határozottan lelki rokonság fűzte őket
össze. Minden világi jelenségről egyforma nézetet vallottak; minden
szabad idejüket egymásnak szentelték; minden gondolatuk közös volt. Az
iskolában egymás mellett ültek; egyformán nem tanulták meg a leczkéiket;
egyforma készséggel sugtak egymásnak, és egyik se neheztelt a másikra,
ha a sugás balul ütött ki. Baráti érzésük olyan erős volt, hogy alig
tudtak egymástól megválni.

Az iskolából kijövet Szervácz hazakísérte Kocsist, ámbátor emez jobbra
lakott az iskolától, Szervácz meg balra és nem éppen a közelben, úgy,
hogy a hű barát mindennap majdnem egy órányit gyalogolt, a míg a
tudománynak szentelt épületből hazaérkezett, a harmadik emeletre. És
ezzel nem elégedtek meg. Mihelyt elmúlt az uzsonaidő, Szervácz ujra
fölkerekedett és meglátogatta Kocsist. Uzsonáig nem volt szabad
jelentkeznie, de aztán ő is ott mulathatott abban a tágas, szépen
bútorozott gyerekszobában, a melynek égszínkék kárpitozása a
mennyországra emlékeztette; ott mulathatott mindaddig, a míg Kocsisék
vacsorához ültek, és Szerváczot hazaküldték.

Ez a nagy barátság, a melynek tisztaságára semmiféle érdek nem ejtett és
nem ejthetett foltot, mert Kocsis és Szervácz még csak az iskolai
gyakorlatokat se írhatták le egymástól, olyan kevéssé jeleskedtek a
tudomány terén, ez az érdek nélkül való, s gyakorta kipróbált barátság a
legnemesebb emberi érzelemből csirázott ki: a hála érzéséből.

Az a társadalmi helyzet tudniillik, a melyet Szervácz a
kenyérmező-utczai reáliskola I. A. osztályában foglalt el, meglehetősen
szerencsétlen volt. Rosszhíre előbb jelent meg az osztályban, mint ő
maga. És a mikor az első óra megkezdődött, az osztályban már mindenki
tudta, hogy Szervácz egy tudós asszonynak a fia. Az ilyesmi, hogy-hogy
nem, mindig idejekorán kitudódik; az első, a mit a gyerek az iskolában
megtanul: a tanárok meg a többi fiú családi viszonyai, társadalmi és
anyagi helyzete, gyöngéi és nevetnivaló hibái. Valaki, a ki Szerváczczal
együtt járt az elemi iskolába, elárulta, hogy azon a házon, a hol
Szervácz lakik, egy bádogtábla látható, a bádogtáblán egy szűz Mária a
gyermek Jézussal, s a kép alatt ez a fölírás: Szervácz Borbála,
okleveles szülésznő.

Szervácz titokban maga is mulatságosnak találta az édesanyja
foglalkozását, de mégis fájt neki, hogy az osztályban oly szertelen
vidámsággal fogadják. Végre is ő nem tehet róla, hogy az anyja ily
tréfás pályát választott; ő jobban szeretett volna anya helyett inkább
apát, a ki huszár volna, vagy pedig erőművész, a ki mindenkit pofon vág.
A folytonos szemhunyorgatások boszantották; és a sok tréfa annál inkább
elkeserítette, mert találkozott akárhány gazember, a ki néha olyat
mondott, a min akarata ellenére neki is nevetnie kellett. Ezt az
elbicsaklást úgy iparkodott jóvátenni, hogy verekedni kezdett azokkal a
gúnyolódókkal, a kiket magánál gyöngébbeknek nézett; de nem tartozott a
legerősebb fiúk közé, és ha tízszer erősebb, akkor se bánhatott volna el
mindazokkal, a kik úgy találták, hogy az anyja igen humoros és kissé
pajkos dolgokat művel.

Kocsis volt az egyetlen, a ki Szervácznak ehhez az érzékeny pontjához
némi gyöngédséggel közeledett, s a ki, ha a fájó kérdésről szó esett,
csak kíváncsiságot és elnézéssel vegyes jóakaratot tanusított.
Szerváczot ez a gyöngédség meghatotta; és mert szive a barátkozás
szükségét érezte, minden bevezető kijelentés nélkül, egyszer s
mindenkorra odacsatlakozott a szépen öltözködő Kocsishoz, a hogy a
gazdátlan kis kutya azonnal odaszegődik a nyájas tekintetű sétálóhoz.

Kocsis eleinte tűrte, aztán megszokta ezt a barátságot. S hogy kölcsönös
vonzódásuk szilárd és tartós szövetséggé forrott össze, annak czémentje
talán az volt, hogy gyakran összepofozkodtak. Egy jó, becsületes
pofozkodás néha elejét veszi a nagyobb bajoknak. Megoldja, a mit a lélek
nem tud megoldani, s ha mindakét félnek teljes testi kielégülést ad,
eloszlatja a haragot, a mely mindig rossz tanácsadó. Vannak bölcselők, a
kik a nagyon bonyolult s nagyon vitás kérdések elintézésére az
ökölharczot tartják a legalkalmasabbnak, mert így okoskodnak: az
elfojtott rossz érzés, megsokasodván és összegyűlvén, keserűséget termel
és áraszt szét a lélekben; ez a keserűség pedig halála minden
barátkozásnak, minden hasznos egyetértésnek. A kölcsönös tettlegesség
ellenben megtisztítja a lélek egész látóhatárát s kiöli a félreértések
miazmáit. Azért kár, hogy a társadalmi megegyezés, s nevezetesen az
ujkor előitélete a verekedésnek becsületsértő erőt tulajdonít. Sokkal
kevesebb gyűlölködés, tehát sokkal kevesebb baj volna az emberek közt,
ha békén kiverekednék magukat, mihelyt az érzésük úgy óhajtaná. És
alighanem ennek a kártékony előitéletnek tulajdonítható, hogy az emberek
közt a mai világban annyi az ellenségeskedés, s hogy az igazi barátság
oly ritka a felnőttek között. Barátságot ma csak a gyerekeknél találunk;
a felnőttek között rendesen csak házasfeleknél, a kik közül sokan a
családi szentély négy fala között nem hódolnak annak a veszedelmes,
képmutatásból eredő és képmutatást szülő, titkolózásra és alattomos
boszuállásra ingerlő, ellenségeskedést, rontást és bajt szövő, kártékony
előitéletnek.

Kocsist és Szerváczot az ösztön ugyanarra az álláspontra vezette, a
melyre ezeket a bölcselőket a megfigyelés és az okoskodás.

De hogy minden elmélet szürke, Kocsis és Szervácz példája is mutatja.

Egy alkalommal a barátságos pofozkodás nem szerezte meg Kocsisnak a
teljes testi kielégülést; úgy találta, hogy ő húzta a rövidebbet.
Mérgében elpanaszolta a mamájának, hogy Szervácz őt kínozza; s másnap
diadalmasan tudatta barátjával a végzést:

– Ezentúl nem szabad hozzánk jönnöd.

Szerváczot megdöbbentette ez a váratlan ujság. Daczosan felelt: »Bánom
is én!« – de a lelke vérzett.

Ki van zárva arról a helyről, a hol napról-napra uj meg uj örömöket
talált! Arról a vidám tanyáról, a hol szabadon vigadt és
rendetlenkedett! A hol napról-napra meg-megujuló érdeklődéssel kutatott
szép, előtte ismeretlen és rejtelmes, mindentől, a mit eddig látott,
meglepően különböző tárgyak között, mint egy kutató, a ki egy uj
világrészt fedez fel!

Hiszen nem úgy értette ő azt az egypár pofont!

Maga a végzetes verekedés nem is ingatta meg Kocsis és Szervácz
barátságát. Kocsis másnap már megbocsátotta s harmadnapra elfelejtette
az egész esetet, és Szervácz azután is mindennap hazakisérte Kocsist. De
az eset következéseit nem lehetett megmásítani. És Szervácz ezentúl
délben, a mikor elvált Kocsistól, csak az utczáról tekinthetett fel az
elveszett paradicsomra.

A büntetés szivén találta Szerváczot. Nagyobb csapás már nem érhette
volna. Eleinte, míg azt remélte, hogy a számkivetés nem lesz örökös,
csak nehezen sínylette a vezeklést, de később, a mikor hallotta, hogy
Kocsis mamája hallani se akar róla, a kénytelen lemondás valósággal
szerencsétlenné tette.

És gyötrelme égetővé vált, a mikor Kocsis elbeszélte neki, hogy
karácsonyra többek között egy tricziklit kapott ajándékba.

Szerváczot vágyak emésztették. Szeretett volna egy olyan, ezüst fogóval
ellátott botot, a milyenre a sánta Varga támaszkodott; szeretett volna
mancsettát hordani, mint a jómódú fiúk; de semmire se vágyódott annyira,
mint: tricziklin ülni és nyargalni a gépen, egy nagy termen
keresztül-kasul, addig, a meddig akar!…

Kocsis hetekig nem beszélt egyébről, csak a tricziklijéről. Ők, a
Kocsis-gyerekek, egész délután a tricziklin ülnek, fölváltva, hol az
egyik, hol a másik; és azok a fiúk, a kik eljárhatnak hozzá látogatóba,
egytől-egyig úgy találták, hogy minden karácsonyi ajándék semmi a
tricziklihez képest.

Szervácz kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy rábírja Kocsist a
mamájánál való közbenjárásra. Talán mégis kegyelmet kap, ha Kocsis
pártját fogja, és elmondja otthon, hogy Szervácz már rászolgált a
bocsánatra. Hogy ezt elérhesse, igyekezett Kocsisnak apró szivességeket
tenni. Mindenben a kedvét kereste; még a leczkéjét is megtanulta
egypárszor, csak azért, hogy Kocsisnak sughasson. Végre előállott a
legnagyobbal, a mi tőle telt:

– Megmutatom neked az anyám könyvét.

És bár ez a koczkáztatás jókora veszedelemmel járt, egy reggel csakugyan
elcsempészte anyja könyvét az iskolába, és a pad alatt megmutatta
Kocsisnak. Az ábrákon mind a ketten nagyokat nevettek. Kocsis
méltányolta a baráti szolgálatot, de hiába, a bocsánatot nem tudta
kieszközölni.

Később Szervácznak az jutott eszébe, hogy nemcsak barátját, hanem ennek
a családját is le fogja kötelezni a jóra való készségével és apró
szolgálataival. Mialatt Kocsis betegen feküdt, mindennap kieszelt
valamit, hogy becsöngethessen a Kocsisék ajtaján. Hűségesen jelentette,
mit kaptak leczkéül, és mi az, a mit a könyvből nem kell elolvasni, hogy
Kocsis az ágyban is tanulhasson; tudatott minden iskolai tudnivalót; és
addig mesterkedett, míg elérte, hogy egyszer valami üzenetet vihetett
Kocsisnak az egyik tanáruktól.

De jelentenivalóit csak a szobalánynak mondhatta el; nem eresztették be.

Kocsis fölgyógyult, és pár napra rá, hogy az iskolában ujra megjelent,
elbeszélte Szervácznak, hogy a jövő vasárnap gyerek-zsúr lesz náluk. Ott
lesznek az osztályból hárman; más, idegen gyerekek is; fiúk, leányok.
Lesz uzsona és mindenféle játék, tricziklizni is fognak.

– Kedves Kocsis! – esengett Szervácz – csak most az egyszer engedd meg,
hogy elmenjek hozzátok!

– Mondtam már – felelt Kocsis – hogy neked többet nem szabad hozzánk
jönnöd. Én nem tehetek róla.

És éppen vasárnap lesz az ünnepély! A mikor Szervácz nem tud hová lenni.
Vasárnap az anyja mindig el szokott menni valahová, Szőke bácsival, a
kalapossal, a ki már vagy három éve szobaúr nálok. Szerváczot
természetesen nem veszik a nyakukba; ellenben rábízzák, hogy otthon
maradhat, lemehet az udvarba, vagy az utczán is ténfereghet, a hogy
kedve tartja. Szervácz persze az utczán őgyeleg, becsatangolja a várost,
míg el nem fárad; aztán hazamegy és a folyosón várja meg az anyját, ha
véletlenül tíz óráig, vagy hébe-hóba éjfélig is, kizárták a lakásból.

Mit csinálhatna egyebet? Azokhoz a czimboráihoz, a kikhez még eljárhat,
vasárnap nem mehet, mert vasárnap azokat is elviszik valahová, kivált
ilyenkor, a mikor már kitavaszodott.

Csak egyszer történt meg, hogy anyja és a kalapos vasárnap délután
magukkal vitték. Egy sörcsarnokba mentek, a hol sok sört ittak meg,
nagyokat hallgattak, és bámulták a többi embert. Szervácz azonban így is
nagyon jól mulatott. Régen volt ez: akkortájt, a mikor a kalapos
hozzájok költözött. De Szervácz még jól emlékezett az egész sörszagú
helyiségre, a nagy, kerek faliórára, a fakárpit faragványaira, az
asztalkendő vörös virágaira, és megismerte az utczán azokat az
embereket, a kiket a sörcsarnokban látott.

Csak attól fogva nem vágyódott vissza a sörcsarnokba, a mióta
Kocsiséknál egy uj világot ismert meg. Milyen más is volt akkor minden,
a mikor minden délután ott futkározhatott a szép, nagy, kék szobában!

A zsúr napján délután két órakor már ott lődörgött a Kocsisék
utczájában.

Nem mert a kapuban várakozni; a háztól tisztes távolságban ácsorgott, de
tekintete egyre ott járt a körül a sárgabetűs ércztábla körül, a melyről
minden járókelő megtudhatta, hogy melyik házban lakik Kocsis Béla köz-
és váltó-ügyvéd.

Félháromkor tűnt fel a látóhatáron a legelső vendég: egyik tanulótársuk.
Szervácz fölment vele. Az ajtót Kocsis nyitotta ki. A mikor
megpillantotta Szerváczot, kijelentette:

– Te nem jöhetsz be.

Szervácz lebaktatott a lépcsőn, kiment az utczára, de most már a kapu
közelében maradt. A reménység még nem hagyta el egészen.

Többen mentek be a kapun: fiúk, leányok, Kocsis testvéreinek egész
czimborasága. A mikor a másik két tanulótársa is megérkezett, Szervácz
ujra szerencsét próbált.

– Csak most az egyszer engedd meg, hogy bemenjek! – könyörgött
Kocsisnak, az előszoba ajtajában. – Ma nem fogják észrevenni, hogy én is
itt vagyok!

Ez az érv hatott; Kocsis beeresztette.

Jól számítottak. Mire Szervácz befurakodhatott, az udvarra néző, nagy
gyerekszoba, a melyet tánczteremnek is használhattak volna, már megtelt
apró néppel. Időnkint egy-egy nagy is benézett a gyerekek közé; a
nevelőnő és a szobalány folytonosan ott szorgoskodtak, de Szervácz nem
tűnt fel a tömegben.

A mikor valami veszedelem közelgett, igyekezett láthatatlanná válni, és
csakugyan sikerült kikerülnie a szigorú mama figyelmét. Uzsonázni nem
mert; attól tartott, hogy ezzel eljátszsza az egyetlen mentségét.
Teljesen kielégítette, boldoggá tette az, hogy ismét ott lehet, a
gyönyörűségek birodalmában, és együtt vendégeskedhetik a többivel, a
szépruhájú, úri gyerekekkel.

Csak egy bánata volt: nem látta a tricziklit.

Végre ezt is behozták. Egyik gyerek a másik után pattant föl rá; körül
száguldották egypárszor a szobát, leszálltak róla, mást játszottak.
Szervácz is hozzájuthatott kívánságainak netovábbjához, de ő nem akart
leszállani a triczikliről. Úgy kellett lerángatni onnan, a mikor más
gyerek is megkívánta ezt a mulatságot. És mihelyt a triczikli egy
pillanatra gazdátlan maradt, Szervácz azonnal birtokba vette, és ujra
száguldani kezdett, fáradhatatlanul.

A többi gyerek, egy kis idő multán, sorra ráunt a tricziklire, de
Szervácz nem unt rá, s most már háborítatlanul élvezte a körben
karikázás édes örömét. Nem ügyeltek rá; a gyereksereget más játék
foglalta el. Szervácz ekközben szakadatlanul forgott a szobában. Az
arcza kipirult; mámor fogta el. Ki akarta tricziklizni magát egy egész
életre.

A többiek nevetgéltek, lármáztak, s nem törődtek a triczikli lelkes
barátjával; de mulatságuk, lármájuk nem ejtette meg Szerváczot. Őt most
nem érdekelte a tricziklin kívül semmi. Nem tartott többé attól, hogy
észreveszik. Nem félt már, hogy galléron csípik és kidobják. Nem bánta:
történjék akármi; élvez, a meddig lehet, következzék bár ezután az
özönvíz.

Minél inkább múlt az idő, annál inkább megvadult. Végezetül nem gondolt
egyébre, csak arra, hogy ő ezt az örömet most élvezi először és
utóljára, hogy itt van az első és az egyetlen alkalom, hogy ezeket a
gyönyörű perczeket nem élheti át még egyszer, hogy még egyszer
triczikliznie lehetetlen, hogy akár meddig él, nem fog tricziklizni
többé soha, nem fog tricziklizni soha, soha többé!

Elmult nyolcz óra, a vendégek rendre haza szállingóztak, és Szervácz még
egyre tricziklizett. Már forgott vele a világ, s félig magánkívül volt,
mint az, a ki sokáig ül az ördöghintán, de mégse akart betelni az égi
gyönyörűséggel. Utóljára már alig tudta, hogy mi történik vele, rémséges
fáradtságot érzett, de azért folyton tricziklizett. Mintha a sátán
nyargalt volna a nyomában.

Kocsis már régóta küldte:

– Szállj le és eredj haza!

– Még egy kicsit!

Megpróbálta leránczigálni a triczikliről.

– Hagyj még egy kicsit!

A nevelőnő kiutasította:

– Szervácz, menjen már haza!

– Még egy kicsit!

A szobaleány figyelmeztette:

– Szervácz, magát megverik otthon!

– Még egy kicsit!

A gyerekek mind rá ripakodtak:

– Vacsorálni fogunk! Most már magának haza kell mennie!

– Még egy kicsit!

Kocsisnak az apja is megjelent:

– Szervácz, menjen haza!

De Szervácz már nem látott, nem hallott, csak tricziklizett.

Végül lerántották a triczikliről és kilökték.

Otthon az a meglepetés várta, hogy anyja és a szobaúr haza jöttek ugyan,
hanem azért mégis kizárták. Szőke bácsi részegen érkezett haza:
dühöngött, hogy Szervácz nem várja őket a folyosón, s elhatározta, hogy
megtánczoltatja a fiút.

Tíz óra lehetett, mire a tudós asszony ki tudta könyörögni fiának a
kegyelmet. A kalapos bebocsátotta Szerváczot, és hogy egy kis nevelést
adjon neki, alaposan elverte.

De Szervácz ezt se bánta. Vígasztalást talált abban a gondolatban, hogy
először életében, kedvére kimulatta magát.

A hogy lefeküdhetett, nyomban elaludt. És álmában egyre mosolygott. Azt
álmodta, hogy még folyton tricziklizik.

Ez volt az a vasárnap, a melyre Szervácz, felnőtt korában, a
legtöbbször, a legszivesebben és a leghálásabb lélekkel gondolt, a
melyet mindig úgy emlegetett, mint a boldog gyermekkor legszebb
vasárnapját.



TARTALOM.

  Őszi napsugár  1
  A gyanu  139
  Király-idillek  223
  A nimfák és szatirok  277
  Vasárnap  301


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |«Tudom, … imádj…» |»Tudom, … imádj…«

69 |szomorújáták |szomorújáték

69 |hagyot, hátra |hagyott hátra

159 |Egy hónáp |Egy hónap

228 |tizenké |tizenkét

228 |mást kel |mást kell

263 |megyőzni |meggyőzni

265 |Cak nem |Csak nem]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Oszi napsugár; A gyanu" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.