Title: Tünemények
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Tünemények" ***

Eötvös Károly Munkái

XV. KÖTET

TÜNEMÉNYEK

Eötvös Károly Munkái

XV.

TÜNEMÉNYEK

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

TÜNEMÉNYEK

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



AZ UTOLSÓ DEÁK-PÁRTI.

Épen harmincz esztendeje. A régi Deák-párt bomlásban volt. Vezére, az
»öreg ur«, nagybeteg volt már. 1873 november óta nem volt már a
képviselőházban s mindenki tudta, hogy többé nem is jön. Azt is tudta
mindenki: ha a vezér elesik, szétfut hadserege.

A király ment haza Bécsbe Budapestről. Itt töltött egy-két hetet.
Szokásban volt, hogy távozásakor közeli hivei, különös tisztelői, a
nevesebb képviselők kimennek a vasuti csarnokba s hangos éljennel, meleg
istenhozzáddal vesznek tőle bucsut. A király ilyenkor gyakran kegyes és
meleg szivü szokott lenni hiveihez.

Ekkor is az volt.

A bucsuzásnál ott volt gróf Zichy Manó is. Herkulesi termetével, merev
nyakával, őszülő bajuszával ott volt az első sorban.

A király észrevette s a vasuti kocsi ajtajából magához intette.

– Remélem, kedves Zichy, önnel ujra találkozunk az országgyülésen!

A gróf akadozva beszélt, de azért csak kimondta a szót.

– Nem jövök fel többé, fölséges uram, az országgyülésre. Mit keressek
itt? Nincs már többé Deák-párt.

– Hogy-hogy?

– Csak hárman vagyunk még Deák-pártiak.

– S ki az a három?

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. De mi
ketten Deákkal már nem sokáig leszünk.

A király mosolygott, a gép füttyentett, a vonat elindult.

Gróf Zichy Manó csakugyan tovább élt, mint az »öreg ur«. Fiatalabb is
volt öt évvel. De otthon vármegyémben mindig azt mondta, mikor efféléről
folyt a beszéd, hogy ő az utolsó Deák-párti. E hittel szállt le sirjába
nemsokára.

Ő is a nagy év embere volt. Függetlenségi harczunknak érdekes alakja.

Ott volt István főherczeg nádorispán oldalánál, a mikor Jellasich betört
az országba s vele a nádorispán a Balaton szinén a »Kisfaludy« gőzösön
akart tárgyalni, tanácskozni, békességre lépni.

Látta, mikor Jellasich nem fogadott szót, nem ment oda a főherczeg
nádorispánhoz s mikor tábornokai kinevették a főherczeget is, a
nádorispánt is, a magyar fővezért is s az egész Magyarországot is.

Mindig négy nyelven beszélt a jó Manó gróf. Gyerek korában 1815–20 körül
az akkori magyar főrendi szokás szerint nem tanitották magyar nyelvre. A
magyar főurnak csak németül, francziául, angolul illett tudni. A magyar
nyelv csak a parasztok, kanászok, szegény földhöz ragadt jobbágyok
nyelve volt. A mikor felnőtt, a katonasághoz került. Ott se tanult meg
magyarul. Csak a mikor a nádorispán mellé jutott: itt Pesten, Budán, itt
kezdett kissé magyarul tanulni. S legelőször, a hogy katonához illik, a
káromkodást tanulta meg.

A mikor azt a balatoni esetet látta: négy nyelven kezdett káromkodni.
Magyarul, németül, francziául, angolul. Elfutotta a harag. Látta, hogy
el akarják tiporni a magyart s nem is nagyon titkolják. Sőt maguk is
röhögnek durva cselszövényeik fölött.

Összeszidta az egész bécsi kamarillát s beállott a honvédek közé.
Végigharczolta harczainkat, utóbb Klapka vezérlete alá került Komárom
várába s onnan menekült a vár átadása után barátjával Eszterházy Pál
pápai gróffal együtt, a ki szintén honvédezredes volt. Becsületes ember,
jó hazafi, vitéz honvéd mind a kettő.

Meg is becsültük őket mindig vármegyénkben is, az országgyülésen is.
Képviselő lett 1869-ben mind a kettő.

Erről a Manó grófról van egy fölséges hagyományunk. Sokszor hallottam,
kiváló férfiaktól hallottam még életében. Mig élt, talán nem lehetett
volna megirni, de most már mindenki porrá vált, a kiről a hagyomány
szól, most már el lehet beszélni. Ugy beszélem el, a hogy vármegyémben
tudják.

Még a katonaságnál volt Manó gróf, a mikor megnősült. Csodaszép angol
nőt vett el feleségül. Miss Strachan Sarlottát. A nő apja nábob volt,
uradalma és kastélya volt Angliában is, Indiában is. Helyeselte is a
házasságot, adott a leányával hat millió korona hozományt s a házassági
szerződésben ujabb hat milliót kötelezett az esetre, ha leánya a
házasság alatt meg talál halni. Vőlegény és menyasszony szerették
egymást. Deli férfi s már nem is nyáladék legény volt a vőlegény, szép
és egészséges a menyasszony: boldogabb házasságot már gondolni se
lehetett.

Ott kellett lakniok az oroszvári kastélyban.

Manó gróf nemes lélek volt, tele gyöngédséggel s azok iránt, kik körüle
voltak, csodálatos figyelemmel.

Apósa mogorva angol volt. Hol Angliában lakott, hol Indiában, hol a
tengeren. De Oroszvárra eljönni nem akart.

– Mit csináljak én vademberek közt abban a sivatagországban?

Manó gróf gondolt egyet.

– Várj csak adta mogorva ángola, majd megtanitlak én téged.

Megnézte az ángolnak ángliai kastélyát és parkját. Valami mérnökkel
kitanulta a kastélynak mindama részét, melyet apósa használni szokott.
Ebédlőjét, hálószobáját, pipázóját, erkélyét, de a butorokat,
szöveteket, képeket is. Azután a parknak fekvését, tisztásait, ligeteit,
egyes fáit, tavait, halmait, gyepeseit, kutyáit, hattyuit, minden
titkát. Megtudta azt is, hogy az indiai kastély és park is tökéletesen
akként van berendezve, mint az ángliai. Ugy, hogy apósa akár Európában,
akár Ázsiában van: lakásban, kényelemben, sétában, andalgásban,
butorokban, képekben se lefekvéskor, se fölkeléskor, se éjjel, se nappal
semmi különbség.

Manó gróf nekifeküdt az oroszvári kastélynak és parknak s tökéletesen
ugy alakitotta át és szerelte föl, a mint az ángliai és indiai tanya
volt. A pénzt nem kimélte. Telt a hozományból. Hadd lássa az ánglius, ha
idejön, hogy ez nem sivatagország s nem vademberek tanyája.

Azonban ember tervez, asszony dönt.

Az asszony beleszeretett egy fiatal magyar főurba. Nevét nem szükséges
emlitenem, noha már ő se él. Keresztneve annak is Manó volt. Szemrevaló
fiu, tizenhárom évvel fiatalabb is, mint a férj, gazdag, nőtlen, a
legelső főrendek közül való.

Az asszony szerelme őrülésig mély és lángoló volt.

De a kiért lángolt: az elutazott előle Afrikába, Ázsiába, Egyiptomba,
Keletindiába keresztül tengereken és világokon.

Az asszony utána ment és kereste mindenütt.

A férfi hazajött, utána hazajött az asszony is. De boldogtalan
szerelmében öngyilkossá lett épen ötvenhárom év előtt.

A jó Manó gróf eltemette szerencsétlen hitvesét nagyuri pompával. De
apósát, a mogorva ángliust, nem hivta többé Oroszvárra és maga se ment
többé Oroszvárra. Hanem hazajött Veszprém vármegyébe.

A fönséges Somlyó hegye aljában van egy kis falu, Nagy-Szőllős a neve.
Ott volt neki egy kis uradalma és szerény kastélya s a hegyen szép
szőlője. Az egészből meg lehetett élni urasan, de csak okos embernek és
otthon. Jó nemesi középbirtok, de nem nagyuri birtok. Oroszvárnak
kastélya, parkja is többet ér, mint az egész uradalom.

Itt élt a nemes gróf szerényen, okosan. Ha néha nagy ritkán elvetődtünk
hozzá: itt halmozott el édes vendégszeretetével, vidám jókedvével s
istenitalnak való somlyai borával. Csak erre volt büszke.

Az 1851 és 1852 közti télen egyszer csak nagy lótás-futás támad a
faluban is, a kastély körül is. A kutyákat nem tudják fékezni.
Mindenáron megakarnak ölni valakit.

Három furcsa ember jön a grófhoz s mindenáron be akar hozzá törni. A
kutyák jobban haragusznak rájuk, mint a zsandárra, kéményseprőre vagy a
drótostótra. Az egyik közjegyző, a másik ügyvéd, a harmadik inas vagy
hivatalszolga. Jönnek messzeföldről, idegen országból, olyan kalapban,
gallérral, csizmával és mindenféle pokrócczal, a milyet az a vidék még
sohase látott.

Ánglius mind a három.

Bemennek a grófhoz.

Elmondják nevüket, kilétüket, mivoltukat.

Irtóztató pöcsétes irásokkal bizonyitanak mindent. Az irásokon bécsi
nagykövet, bécsi angol konzul, pápai zsandárkapitány, devecseri
szolgabiró aláirása és pöcsétje. Hogy ők lord Strachánnak, tizenhárom
grófság és kastély urának meghatalmazottjai.

– Mindent elhiszek, urak, miben szolgálhatok az uraknak.

Azt is elmondják.

Előbb fölmutatják azonban a néhai Miledi Strachan Sarlottának, férjezett
zicsi és vásonykői gróf Zichy Emánuelnénak haláláról és eltemetéséről
szóló anyakönyvi kivonatot s községi s helyhatósági bizonyitványokat.

Azután előadják, hogy a méltóságos gróf urnak a Miledi halála esetére a
házassági szerződés szerint hat millió korona jár, ők tehát azért
jöttek, hogy e tárgyban egyezkedjenek s ha ez nem sikerülne, az összeget
időközi kamataival együtt kifizessék, de minden esetre az ügyet
véglegesen befejezzék.

– Köszönöm.

A jó Manó gróf leülteti az urakat, megkinálja szivarral és somlyai
borral. Ilyen bort az öregapjuk se ivott az uraknak.

Azután odaballag egy régi fiókos szekrényhez s onnan kivesz egy irást.
Az uraknak kezébe adja.

– Ez az én házassági szerződésem, tisztelt urak?

Az urak megnézik a szerződést. Papirosát, tintáját, pecsétjét, aláirását
nagyitóüveggel megvizsgálják. Odaforditják az ablak felé is: nincs-e
benne törlés, vakarás, hamisitás. Azután tanácskoznak s végül nyugodtan
azt felelik:

– Igen, igen, ez az, tisztelt gróf ur!

– Ennek alapján jár nekem hat millió korona?

– Igen, igen, tisztelt gróf ur!

A jó Manó gróf ujra kezébe veszi az irást és szép lassan elhasitja
kétfelé, azután négyfelé, azután nyolczfelé s akkor beledobja a kandalló
tüzébe.

– Tisztelt urak, a köztünk fenforgó ügyet ezzel végleg elintéztük. Az
idehozott hat milliót vigyék vissza a tisztelt urak. Igazán köszönöm a
lord ur jóindulatát. Szegény boldogtalan nőm emlékét ne hánytorgassuk
tovább. Adják át a tisztelt urak a lord urnak, kedves apósomnak
üdvözletemet.

A két tisztelt ur összenézett. Az ügyvéd ur azonban még kért valamit.

– Lenne kegyes a tisztelt gróf ur az elintézésről fölveendő
jegyzőkönyvet aláirni?

– Szivesen.

Még azt is megcselekedte.

Megmaradt szegény főurnak. De a ki igazi ur.

Hanem azért lord Strachan fejéből se verte ki soha senki, hogy a mi
földünk mégis sivatagország s itt mégis csak vademberek laknak.



A TORLASZHŐS VÉGE.

Jókainak egyik legszebb regénye az, mely e czimet viseli: _A kőszivü
ember fiai_. E regénynek egyik legszebb alakja, legtragikusabb hőse:
Goldner, a bécsi egyetemi hallgató, a lánglelkü ifju, a torlaszhős, a
szerencsétlen szerelmes, a bécsi forradalom véres, de dicső áldozata.

Az ifju küzd a nép igaz jogaiért. Küzd a zsarnoki kormány ellen s küzd a
felbérelt csőcselék ellen. Lánglelkü szónok és hős katona egyszerre. Az
egyik órában fenséges eszmékkel, a másik órában éles szuronynyal veri
meg ellenfelét. Teremti és vezeti a forradalmat s meghal eszméiért.

Szeret egy szép hölgyet, kinek arczán angyal-szerelem, szivében pokol
lakik. A hölgy kéme a hatalomnak. Odamegy a forradalom lelkesült ifjai
közé, csinál nekik kokárdát, házára kitüzi zászlójukat s minden nap
ellesi s a hatalomnak besugja minden titkukat, minden haditervüket.

Goldner védi Bécset Windischgrätz hadserege ellen. A harcz utolsó
éjjelén sebet kap. Vérző sebére szoritja kezét s megy a sötét éjszakában
imádottja ablakához. Imádottja házán még ott leng az ő lobogója s ő
bekopogtat az ablakon, hogy hölgye ápolja őt, vagy annak karjai közt
lehelje ki lelkét. Az ablak nem nyilik s a kapu is bezárva.
Kopogtatására, édes suttogására, fájdalomkiáltásaira nem hallgat senki.
Hölgye otthon van, hallja a hős hangját, de nem nyit neki ajtót.

A sebzett hős felnéz az erkélyre, ott lobog az ő zászlója. Egyszerre
csak bevonják e zászlót s helyébe kitüzik a hatalomnak és a halálnak
jelvényét, a fekete-sárga lobogót, mely ellen küzdött, a melytől kapta a
halálos sebet. Az ifju e látományra leveszi sebéről odaszoritott jobbját
s arczát fölemelve a sötét égre, odacsapja véres tenyerét a ház
küszöbéhez s aztán arczczal a kövezetre hull és meghal.

* * *

Jókai regényének ez alakja igy ér véget. Hősi, szép, de szomoru halál.

Ez a Goldner, ez a bécsi egyetemi ifju, ez a torlaszhős nem költött
alak, nem Jókai fantáziájának szüleménye. A bécsi forradalom napjaiban
ugy élt és ugy működött, mint a hogy Jókai leirja. De halála nem akkor
és nem ugy következett be, hanem sokkal később, harminczhét év mulva s
nem Bécsben, hanem Budapesten. S halála sokkal szomorubb volt és
hősiebb, mintha a csatában kapta volna a sebet.

Én ismertem ezt a Goldnert élte végén, benső barátom volt haláláig s
mély fájdalom fog el, ha rágondolok. Életéről és haláláról el kell
mondanom egyet és mást.

* * *

Márczius 13-án 1848-ban szép napja volt Bécsnek. Még sokkal szebb, mint
a mi márczius 15-iki napunk. Gazdag eseményeiből csak azt mondom el, a
mi Goldnerre tartozik.

A háromezer egyetemi ifju ott volt már a rendek palotájának udvarán,
körülvéve ezer meg ezer ember által. Montecucoli gróf, országos marsal
kikiáltott egy ablakon, hogy az ifjuságból tizenkét ember menjen be a
rendek gyülése elé s adja elő a nép kivánságát, a rendek nyomatékosan
fogják majd azt támogatni a trónus előtt. A tizenkét ifju bement.

A tanácskozás ott bent sokáig tartott s addig az óriási tömeg ott várt
és zúgott az udvaron. E várakozás közben a kapuhoz jön sietve egy kisded
termetü, szőke ifju s feje fölött egy papirt lobogtat a levegőben.
Erélyes hangon követeli a tömegtől, hogy őt eresszék be az udvarra a
rendek tanácskozó-termének ablakai alá.

A tömeg nagynehezen beereszti s az ifju előrefurakodik. Mikor az udvar
közepébe ér, éles hangon elkiáltja magát.

– Kossuth beszéde!

S ujra lobogtatja feje fölött azt a papirost.

Erre a szóra egy pillanatra elnémul a zaj s az óriási embertömeg csöndes
lett, mintha ott sem volna, a másik pillanatban mennydörgő kiáltás
hangzik föl minden ember ajakáról: Éljen Kossuth, halljuk Kossuth
beszédét!

A palota udvarának közepén volt egy szivárványos kút egy ernyőalaku
födél alatt. A födélen meg lehetett állani. Egy óriás erejü tiroli ifju
megkapta a kis szőke ifjut s felhajitotta a kútfedél tetejére. A kis
szőke ifju itt elmondá, hogy Kossuthnak, a nagy magyar szabadsághősnek
leforditá beszédét, melyet az Pozsonyban, márczius 3-án tartott s
melyben Ausztria szabadságát és alkotmányát követeli a hős magyar nemzet
nevében.

– Halljuk! Halljuk! volt a néptenger zúgó felelete.

De a szőke ifju hangja gyenge volt, szemei könyekkel tele, szive
elfogult. Felugrott hozzá amaz óriási tiroli fiu, kivette kezéből a
papirost s hatalmas hangon elkezdé olvasni Kossuth beszédét. A tömeg
majd némán, majd egetverő harsogással helyeselte a beszédet.

A teremben tanácskozó rendeket meglepte, megijeszté a tömeg lelkesülése.
Megtudták, hogy Kossuth beszéde ragadja magával az egyetemi ifjuságot. A
rendek első emeleti ablakából egy császári manifesztumot löktek le a
tiroli fiu kezébe azzal, hogy az országos marsal parancsára hagyja félbe
Kossuth beszédét, hanem a helyett olvassa fel a császári manifesztumot.

A kis szőke ifju közbekiáltott:

– Szakitsátok szét azt a manifesztumot!

Szavait harsogó helyeslés kisérte. A manifesztumot összetépték s Kossuth
beszédét befejezték. A lelkesedés vihara, mely erre kitört és állandóvá
vált, megdöbbenté a rendeket s a rendek ellenmondás nélkül fogadták el
az egyetemi ifjuság követelését. E követelés pedig nem volt kicsiny:
sajtószabadság, vallásszabadság, tanszabadság, felelős miniszterek,
népképviselet, nemzetőrség, német szövetség, alkotmány! – Akkor az
istenkáromlás se volt nagyobb, mint e szavakat kiejteni Bécsben,
Metternich idejében!

Az a kis szőke ifju, ki Kossuth beszédével e nagy dolgot cselekedte,
volt Goldner, Jókai regényének egyik hőse.

* * *

Goldner ettől fogva egyik vezére lőn a bécsi aulának, az egyetemi
ifjuságnak. Társaival együtt szervezte a nemzetőrséget, csinálta és
vezette a bécsi forradalmat s védte Windischgrätz hadserege ellen Bécset
és az alkotmányt.

S midőn elveszett mind a kettő, megalkotá a bécsi magyar légiót s eljött
hozzánk vérét ontani Magyarországért és a szabadságért. Az 1849-ik év
elején érkezett társaival együtt Debreczenbe.

Résztvett a tápió-bicskei, isaszegi, nagysarlói csatákban. Budavár
ostrománál ott volt az elsők között. Kossuth a hős 47-ik zászlóalj
főorvosává nevezte ki. A komáromi julius 12-iki ütközetben sulyos sebet
kapott. A hadjárat folyamán megtanult magyarul: az elnyo matás gyászos
éveiben itt bujdosott nálunk, később nevét magyarositá Bányaira,
megnősült, magyar leányt vett el s itt maradt nálunk s lett igaz, jó
magyarrá. Mikor a honvédséget szervezték, 1868 után, őt is kinevezték
honvéd-törzsorvosnak.

* * *

Ezelőtt jó csomó évvel meglátogatott engem.

Hatvanéves agg férfiu, de az aggság nem testén, hanem lelkén látszott
meg különösen. Lelke meg volt törve. Lázasan fuldokolva, könyező
szemekkel adta elő panaszát.

Egy közös hadseregbeli tiszt bevádolta őt. Oly vádat emelt ellene, mely
becsületét, önérzetét, életének minden dicsőségét tette tönkre. A
hadbiróság elitélte. Az itélet nem volt sulyos, de megbélyegző. Arra
kért, hogy ujitsam meg perét s ekként állitsam vissza becsületét.

– Öreg barátom, mondok én neked valamit. Én is kurucz ellenzéki ember
vagyok, nem igen hallgatnak rám a hadbiróságnál. Hanem hát Jókai örök
emléket állitott a te nevednek egyik legszebb regényében s ő jó ember és
nekem is jó barátom. Elviszlek én hozzá. Az ő szavára hallgat nemcsak a
miniszter, hanem a királyfi is. Kérjük meg együtt, ő segit rajtad.

Tudtam, hogy a hadbirósággal nehéz boldogulni. Tudtam, hogy a régi
honvédeket szivesen látja a hatalom távol a honvédségtől. Ő forradalmár
volt, hős volt, régi honvéd volt, öreg volt: sok bűn ez egy ember
vállain. Valami más jutott eszembe.

Hevesen tiltakozott.

– Tudom – ugymond – hogy Jókai segitene, de nekem nem a kegyelem kell,
hanem a becsület, nem a pártfogás, hanem az igazság.

Megkezdtem ügyének megmozditását. Meglátogatott gyakrabban.

Egyszer olvastam a lapokban, hogy egy Bányai nevü ifju a Dunába ugrott,
de szerencsésen kimentették. Kérdém tőle, hallotta-e a hirt? Arcza
elborult és szeme könybelábadt kérdésemre. Reszkető ajakkal felelé:

– Az én fiam volt. Ha becsületem vissza nem nyerem: fáj, hogy
megmentették. Ne viselje nevem tovább senki!

* * *

A mitől féltem, bekövetkezett. Minden lépésem sikertelen volt s
perujitási kérelmem elutasittatott.

Meglátogatott még egyszer.

– Köszönöm, pajtás – ugymond – minden szivességedet. Utólszor jövök
hozzád, s ha még látni akarsz, látogass meg engem. Mert én már csak a
temetőbe megyek ki ezentul.

Vigasztaltam. Minden szavam hiába volt. Kezemet megrázta, megölelt
hosszan, s elment tőlem örökre.

Ágynak esett még aznap s többé nem is kelt fel, csak a – temetőben.

Pár hét mulva halotti jelentését küldték el hozzám. Meghalt: mert
becsületéről a foltot le nem törölheté.

Pedig én tudom, hogy becsülete oly tiszta, mint a hajnal, s oly fényes,
mint a déli nap.

Dicső harczunknak egyik legfönségesebb hősét takarja a hant, mely az ő
hamvait takarja.



A CSATKAI SZENT.


I.

Csatka kis falu a nagy Bakony-erdőben. Távol esik minden vasuttól és
országuttól. A tudománynak, műveltségnek és felvilágosodásnak nem valami
virágzó tanyája. Nem magyarok lakják. Őseik valami jámbor, szegény német
és tót jövevények lehettek. Csöndes jobbágyok a multban, csöndes mezei
és erdei munkások a jelenben. S jól beszélik a magyar nyelvet. A »minden
német« és »minden tót« eszme el nem ér hozzájuk soha. Istenfélő, kegyes
és vallásos örege-apraja. Eljár a bucsukra hüségesen. Van is benne
módja. A mi vármegyénkben ugyan nincs bucsujáró hely, de Bodajk,
Kis-Czell és Andocs ott fekszik a vármegye határán. Fejérben, Vasban és
Somogyban.

1865-ben furcsa eset kezdődött a csatkai határban.

Van a falun kivül egy magas, kerek domb, valami magaslatnak előfoka.
Alatta döczögős, rossz út vezet. De ez az út bevezet a faluba is. S a
kik kelet felől Czellbe vagy Andocsra s nyugat felől Bodajkra mennek,
bucsusok: ezt az utat el nem kerülhetik. Zöld pázsittal s ritkás erdei
fával van a domb benőve.

Volt rajta különösen egy magában álló, szép erdei iharfa.

Az erdei iharnak, ha nincsen gátja, csodálatosan szép a növése. Sürü
ága, sürü galya, sürü sötétzöld levele. Ha esik az eső, meg nem ázik, a
ki alája menekül. Biztosabb az esernyőnél. Ha pedig valaki a tövéhez áll
s fölnéz az égre: nem látja az eget, s nem látja a déli napot se.
Lombozata olyan sürü. Madár ott fészkelhet, rigó ott dalolhat, mókus ott
ugrálhat: meg nem látni ott se a fészket, se a rigót, se a mókust.
Elbujhatik ott a czigánygyerek is biztosan. A sürü lomb közepén örökös
árnyék és homály uralkodik. Ilyen a szépen nőtt erdei iharfa. Azért
nevezik az irástudók fekete iharnak is.

Az uton járók nem sokat törődnek vele. Szegény ember nem gyönyörködik a
természet szépségein. Ez a gyönyörüség csak urnak való. A szegény ember
nem azt nézi, mit nyujt a természet látnivalót, hanem csak azt nézi, mit
nyujt ennivalót. Az iharfa pedig enni valót nem nyujt. A jámbor
csatkaiak s a szegény bakonyi emberek miatt az a fekete iharfa ma is ott
állhatna a domb oldalán, az úttól alig száz lépésnyire. Talán ott is
áll. Harminczhat esztendő óta nem jártam arra.

1865-ben egyik őszi napon a járókelők azt veszik észre, hogy a fekete
iharfa alatt egy ember térdepel. Keze összetéve, szemei az ég felé,
imádkozik csendesen, dicséri az Istent áhitattal.

Egy pillanatra megállnak az emberek. Egyik-másik oda is köszön a
térdeplőhöz s azután odább mennek. A térdeplőt nem ismerik. Bizonyosan
valami messze tájról való. Talán utas, talán koldus, talán háborodott
elme. A járókelők odább mennek dolguk után.

De az imádkozó másnap is ott van és harmadnap is és mindennap. Ott volt
éjjel is. Őszi idő változó idő. Hol a nap süt, hol a szél fuj, hol az
eső esik. Hüvösre is fordul lassankint az idő. De a térdeplő ember
mindig ott van, mindig imádkozik, mindig az égre néz a fekete iharfa
sötét lombján keresztül.

Haja hosszu, – szél kuszálja, eső csapdossa. Bajusza csüngő, szakálla
kusza. Haja, bajusza, szakálla szép fényes, fekete. Ha felállana: derék,
termetes, bátor arczu szép férfiu volna.

Ruhája csodálatos. Két szürnek a hátuljából áll. Egyiket elől köti,
másikat hátul köti. Mintha zsákban volna. Derekán a két szürdarab
fékszárral van összekötve. Mezitelen lábain rongyos papucs. Kalapja is
van; – zsiros, foltos, nagy karimás, de ez kóczmadzagon lóg a nyakán
hátul. Néha a szél mozgatja is.

Mi ez az ember? Mit csinál ott? Miből él? Honnan került ide? Itt nem
maradhat örökké. Télen a Bakony rossz házigazda. Se meleg szobája, se
meleg étele, se meleg szava. Hó csikorog, szélvész zug, förgeteg szórja
a havat, éhes vad üvölt, holló károg: mit csinál majd a télen a térdeplő
ember?

Bizonyosan barát. De még se barát. Ha barát volna: koldulna, kéregetne,
falubeli emberekkel szót váltana s a mit gyüjt, hazavinné.

Bizonyosan zarándok. Most jön a szent földről, pogányok seregéből. De
még se zarándok. Ha zarándok volna: botja volna, tarisznyája volna,
olvasót árulna, messze utját, sok szenvedését mindenkinek elmondaná.
Holott pedig még csak zsebje sincs zsákalaku szürdarócz ruháján.

Bizonyosan remete. Nem is lehet más, mint remete. Azért dicséri az
Istent éjjel-nappal szakadatlan. De aztán adjunk is neki valami
ennivalót. Ámbátor a jó Isten gondoskodik róla, hiszen gondoskodik az
égi madarakról is s bizonyosan visznek neki édes gyökeret, érett
gyümölcsöt, fehér czipót a hollók is: mégis csak jó lesz neki időnként
egy karéj kenyeret s egy ital vizet is nyujtani.

Nyujtottak is. A kenyeret letették melléje a fübe s a vizet apró
csuporban. Akadt jó lélek, a ki krajczárt is tett le szüre sarkára, de
erre csak a fejét rázta. Neki nem kell a pénz. Minden gonoszságnak pénz
a szülőanyja. S aztán ő előtte minden pénz csak hiábavalóság. Mi hasznát
vehetné ő a pénznek? Az ő lelke Istenre és szentjeire néz s az
örökkévaló boldogságra áhit, nem pedig mulandó földi javakra.

Akadt jámbor öreg asszony, a ki oda térdelt melléje a fübe s vele együtt
imádkozott. Órákon át imádkozott s nézte a fa sürü lombját, noha lombon
kivül nem látott a magasban semmit.

De a remetének látni kellett. Néha a repeső lélek világa fénylett ki
szemeiből, a mint világosan látta a boldogságos Szüz Anya képét ott a
lombok sötét árnyékában.

Nyilván észrevette a jámbor öreg asszony, hogy a remetének látása van.

Lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét s esengve kérte, mutassa meg a
látást neki is.

Megszólalt a térdepelő ember.

– Boldogtalan asszonyi állat, ha volna rá érdemed, te is csak ugy látnád
ott fönt a Szüz Anya ragyogását, a mint én látom.

Ki volt mondva a nagy szó.

A jámbor öreg asszony elvitte a szót a faluba s hivő lélekkel elmondta
uton-utfélen mindenkinek. Egész éjjel nem hunyta le szemeit, imádkozott
áhitatosan maga is s másnap tisztult lélekkel megint kiment a térdeplő
emberhez, s ime, most már ő is meglátta a látást, a Szüz Anya ragyogása
neki is megmutatkozott.

És másnak is. És mindenkinek ettől fogva.

Seregeltek a népek a térdeplő emberhez s a fekete iharfához s a szent
érzésekben megittasult lelkek nyilván látták az imádandó Szüz égi
arczát. Ki csak szemeit, ki csak hullámos, fénylő haját, ki az egész
tündöklő arczát. Olyan is találkozott, a ki a szent Szüznek hulló könyét
látta. Az ábránd, a képzelet, a szemnek és a szivnek káprázata, a szent
történeteknek még a gyermekkorból visszasugárzó emléke, az erős hit és
egymás buzditása mindenkit érdemessé tett arra, hogy a kegyes látást
megláthassa.

Ugy mentek az emberek a fekete iharfához, mint a régi szent bucsujáró
helyekre. Sőt még sokkal jobban is. Százan és ezeren voltak, a kiknek
lelke már itt megtisztult annyira, hogy nem látták szükségesnek tovább
zarándokolni. A kik Bodajkra, Andocsra, Czellbe indultak el: még azok
nagy része is ott töltötte el az áhitat idejét s onnan visszafordult.

A térdepelő embert elnevezték csatkai szentnek. Neve és szent hire
elterjedt az egész Bakonyban s a Bakony alján mindenfelé, a hol csak
katholikus kegyes lelkek laknak.

Eljött a tél a maga rideg zimankóival. A nép gunyhót emelt a remetének a
fa közelében. A remete durva, kérges faágból keresztet állitott az
iharfa tövéhez. Épen oda, a honnan biztosan lehetett látni a szent
képet. Az emberek tolongtak, hogy imádságukat sorban egymásután a
kereszt elé térdelve bocsáthassák a magasságba. A csatkai szent tartott
rendet közöttük.

Néha a tavaszi és nyári nagy ünnepek időtáján száz kocsi és ezernyi ezer
ember lepte el a domb alját és oldalát. Feszületekkel és szent
zászlókkal volt tele a domb oldala. Nem a rigók dala, hanem a szent
zsolozsmák hangja töltötte meg a levegőeget.

De a kegyes adományok is megtöltötték a térdepelő ember üres
tarisznyáját. Nem rázta már a fejét, ha krajczárt látott. A krajczárok
után jöttek az apróbb s nagyobb ezüst pénzecskék is. Csakhogy a
térdepelő ember arczán, ruháján, életmódján és kegyességén mindez semmit
nem változtatott.


II.

A világ azonban kissé mégis változott. A fekete iharfa sötét lombjai
közt csakugyan volt szentkép, mely a Szüz Anyát ábrázolta. Nehéz volt
ugyan látni, a sürü falevél nagyon eltakarta, örökösen árnyék boritotta
is, de azért, ha szellő mozgatta a lombokat, a falevél rezgésén át akadt
néha nyilás egy-egy pillanatra, a hol a szentképhez az emberek szeme
eljuthatott. Megvallották ezt a hitetlen Tamások is, de megvallották
volna ezt az aszu lelkü, valóságos pogányok is. Mert a mi kétségtelen
valóság: azt eltagadni nem lehet.

Honnan származott az a szentkép?

Földön járó parasztészszel ugy gondolják az emberek, hogy az iharfán nem
nőhetett, égből nem jött, magától nem támadt, angyalok kezével oda nem
juthatott az a szentkép. Azt emberi kéznek kellett a fa sürü ágai közé
fölvinni, ott elhelyezni s madzaggal és szeggel faághoz erősiteni. Ha
meg nincs erősitve, leveri a szél.

Volt Veszprém városában egy ügyes, elmés ember. Eredete olasz lehetett.
Szapora beszéde, kecske szakálla, piros képe, fekete szeme, bozontos
szemöldöke. Nevére már nem is emlékszem biztosan. Ha nem Gyivis volt a
neve, akkor bizonyosan másnak hivták. Könyvkötő, szentképárus,
keretaranyozó és papucshimző volt egy személyben. Mint utóbb kitünt, az
iharfán levő szentkép vagy ahhoz hasonlatos kép sok esztendő előtt
megfordult az ő birtokában. De hetivásáron eladta, valami kegyes öreg
asszony megvette. Gyivis most már azt se tudja: mikor adta el, ki vette
meg, hovávaló az az öreg asszony? De még arra se tenne hitet, hogy éppen
ez a szentkép volt-e valaha az övé?

A térdepelő ember semmiképen el nem ismerte volna, hogy ez a kép az ő
tudtával került a fekete iharfa lombjai közé. Rá se lehetett volna
fogni, az ő jámbor bucsusai meg se engedték volna. Hiszen ő egész nap,
egész éjjel imádkozott. Az ő lelke folyton az áhitat mélységeiben volt
elmerülve, honnan tudhatta volna, hogy az a szentkép mikor, mi módon,
kinek kezei által került az iharfa tetejére.

Azonban mi köze ehhez a nemes vármegyének? Ha ott van az a szentkép, hát
ott van. Nem árt az ott senkinek. Felszállhat az erdei fára a szarka is,
a varju is, a bagoly is és mindenféle repülő állat: miért ne juthatott
volna oda a szentkép is? Hogy pedig ott imádkoznak az emberek: ezen
sincs megbotránkozni való. Imádkozni mindenkinek szabad a maga szive és
hitvallása szerint. Jobb ember az, a ki imádkozik, semmint az, a ki
káromkodik. Abban se ütközzék meg senki, hogy imádkozni éppen a fekete
iharfához seregelnek az emberek. Jobb volna ugyan, ha istennek házában
vagy saját titkos szobájában imádkoznék minden ember, de a kegyes ősi
szokás megengedi a másutt való imádkozást is. S miért kellene
megbolygatni az ősi szokást? Miért kellene ezzel megzavarni, sőt talán
elkeseriteni a jámbor lelkeket? Sokszor a kocsma is messze van s oda is
elmennek az emberek s a nemes vármegye erre se szab tilalmat; – annál
kevésbbé szabhat arra, hogy imádkozni messze ne menjenek.

Igy van ez. Nem is lett volna abból a szentképből semmi baj, ha az
emberek el nem kezdtek volna lassanként suttogni.

Azt suttogták ugyanis, hogy az a szentkép nem más, mint a bodajki
csodatévő szent szüznek képe, a ki eddig ott volt a bodajki kegyes
barátok templomában, de ezentul nem lesz ott, mert egyik szép csillagos
éjszakán átköltözött a csatkai fekete iharfára s ezentul ott marad
mindörökké.

Balga beszéd.

Hiszen csak meg kell nézni azt a szentképet: ott van az a régi helyén.
Ugyanaz a kép, a ki eddig volt. Nem mozditotta azt meg senki azon a
helyen. A ki nem vak, nem világtalan: láthatja mind a két szemével. A ki
nem csonka-béna, nem isten nyomorékja, meg is érintheti mind a két
kezével.

Csakhogy az emberek lelkét néha megszállja a kételkedés. Mint a köd a
völgyet: ugy boritja el néha a homály a lelkeket. A barátok kertésze
szóról-szóra ezt mondta a gvárdiánnak:

– Csókolom a kezét szent atyám, a ki ide jár bucsura, az ugyan szentül
elhiszi, hogy a mi szentképünk megvan a régi helyén, de a ki Csatkára
jár az iharfához: az bizony nem mi bennünk hiszen, hanem a csatkai
szentképben hiszen s aztán egyéb istentelenséget is csak elhiszen. Mi
lesz velünk, ha az emberek odaszoknak?

E fölött már el lehetett gondolkodni.

S a mi Bodajkon történt: ugyanaz történt Czellben is, Andocson is. Azok
körében, a kik oda szoktak bucsura járni, szintén elterjedt a suttogás.
A czelli szentkép is elköltözött, az andocsi is elköltözött a csatkai
fekete iharfára.

S nyilván megbizonyosodott, hogy alig telt el két, vagy harmadfél
esztendő: mind a bodajki, mind a czelli, mint az andocsi bucsusok száma
fölötte megfogyatkozott. Nem a kegyes áhitat és vallásos érzés elől
záródott be az emberek szive, hanem a csatkai fekete iharfához és
térdepelő emberhez siettek seregenként.

János püspök uralkodott akkor Veszprémben. Nagy lélek és nemes sziv,
mivelt és felvilágosodott elme, nagy tudománynyal, az embernek és a
világnak bőséges ismeretével s igazi felebaráti szeretettel. Hű és
tökéletes papi fejedelem a maga egyházában. De lelkének szeretete
egyaránt kiáradt a többi hitvallás követőire is.

Ugy rémlik előttem, hogy az ő uradalmaihoz tartozott Somogy vármegyében
Andocs is s az andocsi királyi haszonvételek az ő jövedelmeit
szaporitották. Vendéglő, kocsma, italmérés, mészárszék mind az övé volt
s bérlők ültek benne; évi bért, tetemes összeget fizettek utána.

Jószágainak egyik kormányzója Szentirmay József volt. Vitéz honvéd
egykor, jószivü, nagyelméjü, derék jellemü férfiu; holta napjáig kedves,
jó barátom. Egyszer csak levelet kap a somogyi uradalmak tisztségétől,
hogy az andocsi bérlők panaszkodnak, nincs jövedelmük, a bért nem
fizethetik ugy, mint eddig, mert a bucsujárók elmaradnak, számuk
felényire, harmadrésznyire apadt. Valami csatkai remete csábitgatja az
embereket magához a Felső-Bakonyban, tegyen a kegyes uraság az ő papi
fejedelmi hatalmával valamit, hogy a régi jó rend meg ne bomoljon, sőt a
mennyire már megbomlott volna, megint helyreállittassék.

A kormányzóból hangosan tört ki a vidámság, a mikor ezt a levelet
elolvasta. Eszeágában sem volt intézkedni. Meg is irta nyomban a
tisztségnek, hogy az ő püspökéhez efféle furcsa panaszokkal ne
járuljanak; jól tudják, az ő püspöke nem olyan ember, hogy a
bucsujárások dolgaiba beavatkozzék azért, hogy az andocsi kocsmárosok
egy-két iczcze borral többet vagy kevesebbet mérhessenek ki. Ha nem
birják a régi bért: fizessenek kevesebbet.

Hetek mulva eladomázta e dolgot ebéd alatt püspökének. János püspök maga
is mosolygott rajta s azt felelte kormányzójának, a kit igen kedvelt s a
ki egyébként rokona is volt:

– Jól tetted Józsi, hogy igy intézkedtél. Hanem azért mégis kell tennem
valamit. A bodajki és kis-czelli zárdákból fájdalmas panasz érkezett
hozzám ugyanazon csatkai remete ellen. Még olyan hirt is terjesztenek,
hogy a zárdák szentképei is Csatkára származtak át, ilyen babonaságot
szó nélkül nem hagyhatunk, átteszem az ügyet a nemes vármegyéhez,
intézkedjék ő.

Igy történt.

Egyszer csak odaérkezik hozzánk 1867-ben János püspök levele a nagy
pöcséttel s abban megkér bennünket, hogy a csatkai remete dolgát
vizsgáljuk meg, a jólelkü hivő nép elámitásának álljuk utját s a
mindenféle babonák terjesztőit intsük meg. Ő is istennek segedelmével s
a ráruházott erkölcsi hatalom szelid eszközeivel segitségünkre siet.

Mit csináljunk?

Arról csakugyan nincs törvény, rendelet, perrendtartás, ügyviteli
szabályzat, királyi parancs, megyei szabály, ősi gyakorlat, hogy ily
esetben mit csináljunk.

Ha valaki remete akar lenni: dolgába bele nem szólhatunk, elhatározását
meg nem másithatjuk. Alkotmányunkat, szabadságunkat meg nem rongálhatjuk
a barátok kedvéért. Ha valaki kapczás, posztónyiró, kefekötő vagy
kolompáros akar lenni: teljes joga van hozzá. Ahhoz is joga van tehát,
hogy remete legyen. S ha már remete, csak nem tilthatjuk meg, hogy ne
imádkozzék. De másnak se tilthatjuk meg, hogy vele együtt ne imádkozzék.
Azt pedig épen nem mondhatjuk, hogy ne a fekete iharfa alatt, hanem a
szilfa alatt vagy bodzafa alatt imádkozzék. Ugyis annyi az elvetemedett,
istentelen, duhaj ember, hogy ha akad valami jámbor lélek, a ki egyebet
se csinál, csak az istent dicséri, azt inkább meg kell becsülnünk, sem
mint kiirtanunk.

Ugy ám, de pénzt is gyüjt, adományt is fogad el.

Igaz a! Csakhogy senkitől se kér, senkit se zaklat, nem koldul, nem
tekereg, csendet nem ront, rendet nem bont, jámbor mint a kegyes barát,
szelid mint az öreg pap, semmi vétke, semmi fogyatkozása. A mit a
szegény emberek önként adnak neki: azt csak elfogadhatja jó szivvel,
köszönettel. Nem szabad az embereket az alamizsnáskodástól elriasztani.


III.

Bizony gondot okozott, mit csináljunk mi a csatkai szenttel, a fekete
iharfa szentképeivel s a bucsujáró seregekkel.

Az első alispán Véghely Imre kálvinista volt. Ő csak nevette az egész
dolgot. Bele nem avatkozott volna a világért se. Bizonyosan volt benne
egy kis káröröm is. Hadd koplaljanak kissé a bodajki, andocsi és czelli
barátok. Ugyis elhiztak már mód nélkül. Nem árt nekik a bőjt, ha időn
kivül esik is.

A második alispán Késmárky József volt. Ő már katholikus, neki kellett
intézkedni.

Odaadja nekem János püspök levelét.

– Mit csinálnál pajtás ezzel a bolondsággal?

Megyei fiskus voltam, átnéztem a levelet, egyébként is tudtam már az
ügyről. Azt kérdeztem:

– Hivatalos véleményt adjak?

– Ne is verset irj ám róla.

Megforditottam János püspök levelét s a hátára ráirtam a fiskusi
javaslatot.

»Intézkedés végett kiadandó a járásbeli fő- és alszolgabiráknak.« Dátum
ekkor s ekkor. Aláirás.

Az alispán elnevette magát.

– Nesze nektek fő- és alszolgabirák!

Mást tenni nem lehetett. Minden bölcseség azt parancsolta, hogy mást ne
cselekedjünk.

Miért?

Az ügyet ezzel mi egyelőre elintéztük s János püspököt és a barátokat
megnyugtattuk. Nyomban belátták, hogy a nemes vármegye egyebet nem
tehetett. A szolgabiró az, a ki mindentudó, mindenütt jelen való és
mindenható. Papokkal, jegyzőkkel, községi birákkal, előljárókkal,
pandurokkal majd elintéznek ők mindent okosan.

De hát miként intéznek el?

Az már az ő dolguk. Háromféle elintézési mód között szabadon
választhatnak.

Az egyik mód az, hogy nem csinálnak semmit. A nemes vármegye irását
beiktatják valahova, vagy be se iktatják sehova s azután alusznak rajta
heteken, hónapokon, esztendőkön keresztül. Az alatt vagy kidől a fekete
iharfa, vagy elpusztul valamerre a csatkai szent, vagy a bucsujárók
belátják, hogy minden szentkép haza szállt a maga tisztes ősi helyére,
vagy a barátok elfelejtik az egészet s János püspököt nem zaklatják
panaszukkal. Ez lesz a legjobb megoldás. Nagy bölcseség vala abban, hogy
a tisztviselők ne siessenek a dologgal, semmit idő előtt el ne
intézzenek s hacsak a végső szükség nem parancsolja, el se intézzenek
semmit. Elforog a világ náluk nélkül is. Sokszor jobban és simábban
forog, ha kerekébe bele nem kapaszkodnak.

A második elintézési mód abból áll, hogy valami okossággal és
ügyességgel rendbehozzák a dolgot s a kecske se marad éhen, de azért a
káposztáskertben se lesz szemmellátható hiba.

Igy is jól lesz.

A harmadik elintézési mód pedig abból áll, hogy sebbel-lobbal
beleavatkoznak a dologba és csinálnak valami országos bolondságot.

Igy is jól lesz. Mert akkor a nemes vármegye bölcs elmélkedéssel
megmondja, hogy az intézkedés kudarczot vallott ugyan, de a miatt nem az
ő tisztviselőit terheli a felelősség, hanem a papokat és barátokat,
miért nem vezetik a hivő népet okosabban. Mert hogy a nemes vármegye a
maga fő- és alszolgabiráit nem hagyja: az már szentirás; – a papoknak és
barátoknak pedig ugy se árt semmi.

A Bakonyt négy járásra osztottuk föl s átadtuk egy főbirónak s három
szolgabirónak. Nekik kellett a kényes ügyet, valahogy nyélbe ütni.

Fajszi Ányos Tivadar, nagy-alásonyi Barcza Gábor és
szent-király-szabadjai Rosos Miklós voltak a szolgabirák. Hires,
nevezetes régi nemzetségek ivadékai s tisztes férfiak. Hajdenczi Hunkár
Mihály volt a főszolgabiró, a kinek hatalma kiterjedt mind a négy
járásra. Nagy vagyonu és nagy tekintélyü férfiu. Édes unokaöcscse Hunkár
Antalnak, a ki csodálatos hősi elszántsággal megállitotta Győrnél a nagy
Napoleon világbiró hadseregét, a ki ősz fejjel 1849-ben is végezte a
nemzet ügyeit s a ki azután idegen országban börtönök mélyén töltött
hosszu esztendőket, pedig egykor vére hullásával védelmezte meg királya
trónusát. Már ő utána is nagy név szállt a mi főszolgabiránkra, de ő
maga is tudott szerezni magának. Később vármegyénk képviselője is lett a
felső Bakonyból.

A mint megkapta az alispán levelét, maga köré gyüjté Zirczen szolgabiró
társait s közölte velük a furcsa ügyet.

– No gyerekek, melyikőtöknek lesz kedve beleharapni s a csatkai szentet
elkergetni?

Dehogy volt kedve egyiknek se. Majd a manó viaskodik azzal a száz meg
ezer bucsujáró kegyes néppel.

– Bizony csak te végezd azt el Miska bátyánk. Ember kell oda és négy ló.
Neked legalább megvan a négy lovad is.

Mosolygott a főszolgabiró. Éppen igy gondolta maga is.

S a hogy gondolta: ugy cselekedett.

Legtüzesebb négy lovát fogatta be Bánkon nyitott hintójába. Kocsisa a
fekete struccztollas kalappal, tisztihuszárja teljes diszszel, forgós
csákóval, félvállra vetett zöld kuruczdolmánynyal, az oldalán
tarsolylyal és fringiakarddal ült a bakon. Ugy ment törvényt tenni a
hivők, bucsujárók és szentképek közé a csatkai fekete iharfához. Vigan
ficzánkoltak a tüzes lovak, csak ugy porzott az út a kocsi nyomán.

Odaindult, oda is ért fényes nappal. Kocsija megállt a domb alján. A
négy sárkány felugrott volna a domb tetejére is, ha az tele nem lett
volna imádkozó emberek seregével.

Büszke ember volt a főbiró. Pattogó járásu, pattogó beszédü. Hát még
állásának nagy tekintélye! Hát a tiszti huszár! Hát még a négy tüzes ló!

Négy ló! Nagy dolog ez a világnak kormányzásában. A gyalog ember nem is
ember. Semmi esetre se nemes ember. Az csak afféle gyalog ember;
zsöllér, napszámos, lótó-futó, kasza-kapanyüvő semmi ember. A ki egy
lovon jár, még az se jön emberszámba. Zsidó, czigány, elárvult, szegény
ember szokott egy lovon járni. Falun kinevetik, utczai gyerekek utána
kiabálnak.

Meg kell süvegelnie még a kisbirót is, még a harangozót is. A kuvaszok
is majd lekapkodják kocsija üléséből. Két lóval járni csak hagyján. De
két lóval jár minden telkes paraszt, minden vásározó mesterember. Az
igazi uraság négy lónál kezdődik. S négy lónál kezdődik az igazi
tekintély is. Tekintély nélkül nincs hatóság, s a hatalom se ér semmit.
Hejh be sokszor többet ér a tekintély és a méltóság minden okosságnál,
minden igazságnál!

Leszállt a főbiró kocsijáról s lassu lépésben fölballagott a fekete
iharfához. Utána nyomában a hatalmas termetü tiszti huszár. A térdeplő
és imádkozó emberek félrehajoltak, hogy akadálytalanul juthasson el a
fáig. Nem szóltak semmit.

A fa előtt ott állt a durva fakereszt. A kereszt előtt térdepelt a
remete s imádkozott buzgóságosan. Rá se nézett a hatalmas emberre, a
főbiróra.

De a főbiró szót intézett hozzá.

– Ha elvégezted könyörgésedet, állj föl. Beszédem van veled. Én vagyok a
főbiró, a vármegye hatósága.

Hallotta vagy nem hallotta a térdepelő ember a szót, de szemei a
magasságba néztek s csak az imádkozást folytatta. Főbiró, vármegye
hatósága, tiszti huszár, négy ló: mind nem adott ő azokra semmit.

Néhány szempillantásig várt a főbiró. Azután odaállt a kereszt mellé a
remetével szemközt. S hangosan szól hozzá.

– Héjh ember, ide nézz, felelj a kérdésemre. Azt akarom tudni, ki vagy,
mi vagy, honnan vetemedtél ide, mit akarsz itt?

A térdepelő ember most se mozdult meg, hanem mégis ránézett a főbiróra.
S csöndes szelid mély hangon felelt.

– Én most az egek urával beszélek, nekem ő parancsol.

Némán, lélekzetét is visszafojtva hallgatta az áhitatos nép ezt a
beszédet. Tudta a szegény nép azt, hogy a főbiró nagy ur s a vármegye
nagy hatalom. De a mint a remete csöndes, de bátor szavait meghallotta:
nyomban elkezdte egyik szent zsolozsmáját énekelni. Férfiak és nők és
gyerekek érczes hangján a bánatos szent ének elhatott a mélybe és a
magasba, de a szivekbe is. Még a hatalmas főbiró szivébe is.

Pedig az a szív is tele volt büszkeséggel s a kötelesség érzete azt
parancsolta, hogy rendet csináljon, az embereket onnan elkergesse.


IV.

A főbiró észrevette, hogy a térdepelő emberrel nem tud végezni. A néphez
kell intézni okos szót.

Egy pillanatig elhallgatott a szent zsolozsma. Felhasználta a pillanatot
s odaszólt a néphez.

– Emberek! Menjetek innen haza békességgel. Nem szent hely ez, nem ér
itt a ti imádságtok semmit. Se pap, se oltár, se püspöki áldás. Ez a
térdepelő ember senkise, semmise. Meg nem türöm, hogy itt seregeljetek.
Meg ne várjátok, mig megharagszom. Tudjátok, ki vagyok.

Tudták bizony. Sokan ismerték is. Parancsoló szava, daliás huszárja,
türelmetlen kapáló négy tüzes lova nyilván mutatta, hogy ő a vármegye
főbirája.

De akár tudták, akár nem tudták, nem hallgattak bizony ő rá. Egyik
fülükön át bement a hatalom szava, másik fülükön át elrepült. Meg se
mozdultak. Sőt, a kit illetett, magasra tartotta faluja feszületét. S
ujra kezdtek valami másik szent zsolozsmát.

Ott volt a csatkai öreg biró és a jegyző is. Ezekhez fordult a főbiró.

– Ezzel a néppel most nem lehet okosan beszélni. Mától kezdve minden nap
megmondja kendtek azoknak, a kik ide seregelnek, hogy jövő vasárnap
délelőtt tizenegy órakor karhatalommal jövök ide; – magam jövök ide s ha
szép szóra el nem takarodnak, magam kergetem el őket.

Az öreg biró és a jegyző szót fogadott s minden nap kiosztotta a
parancsolatot. Természetesen az lett ennek a következése, hogy a
kitüzött vasárnapon tizszer annyi bucsujáró gyült össze a fekete iharfa
körül.

De ott volt ám a hatalmas főbiró is. Egyetlen pillanatot se késett. És
ott volt ám tizenöt pandur is. Bátor, kemény legény valamennyi. Bajusza
kihuzva, puska a vállán, tarisznya az oldalán, pisztoly a tokban.

A főbiró fölhivta a népet szót hallani, engedelmeskedni, parancsolatot
megfogadni. Megmagyarázta, hogy a bodajki, andocsi és kisczelli
csodatévő képek otthon vannak s ide soha át nem származtak. Ámitás a
remete minden dolga. Szedje össze gönczét minden ember s takarodjék
innen nyomban.

Mintha siketek lettek volna az emberek és némák. Nem feleseltek, de meg
se mozdultak. Térdepeltek s imádkoztak tovább.

De már ezt tovább türni nem lehetett. A jó rend és a hivatalos tekintély
mégis mindenek fölött való. Hova lesz a nyugalom és békesség e nélkül?

A pandurok őrmestere Podári Ferencz volt. Katonaviselt hatalmas szál
ember. Az ökörnek az ő két szarva nem öklel különben, mint az ő két
bajusza. Kegyetlen, komor képpel várta a parancsolatot.

A parancsolat igy szólt:

– Őrmester! Kend szétszórja ezt a csőcseléket.

Az a csőcselék lehetett vagy ezer ember. Meglehetős részben asszony,
gyerek, fiatal, öreg. Jó marku férfi is lehetett köztük három-négyszáz.
Huszszor annyi, mint a pandur. De mi az tizenöt pandurhoz képest? A
pandur erős, bátor, szilaj. A pandur felsőbbség. A pandurnak puska a
vállán, pisztoly a derekán. A pandur is szól az istenhez, mint a
bucsujáró, de csak ugy-amugy visszájáról.

Podári Ferencz őrmester odamegy a sereglő nép kellő közepébe. Kezében
erős suhogó. Rárivall az emberekre.

– Hallottátok a parancsolatot? Nekem itt ne nyöszörögjön, ne térdelje le
a füvet ezentul senki lova-fia. Azt az imádkozó áldóját a megboldogult
dédapátoknak! Értettétek?

Megértették. De se nem nevettek, se nem haragudtak, se nem keseregtek a
beszéden. De meg se mozdultak. Imádkoztak tovább.

Podári Ferencz őrmester megfogja egyik embernek a gallérját, fölrántja a
földről s ugy ellöki, csak ugy repül. Azután a másikat, a harmadikat. A
legények is hasonlatos módon szórják szét az imádkozókat. Asszonyt,
öreget, gyönge népet nem bántanak. De az erősebb fajta embert
taszigálják erre-amarra. S szidják őket, mint a tyukhordó kányát.

Nem használ semmit. A kinek a gallérját a pandur elereszti, megint csak
letérdel az s megint csak imádkozik s hányja magára a keresztet. Mint a
seregélymadár. Egyik helyen fölverik, a másik helyen leszáll. Az
őrmester hiába parancsol, hiába tombol, hiába szedi le a csillagokat az
égről. Legényei hiába vitézkednek. A bucsujáró sereg tovább dicséri az
Istent.

Az őrmester odamegy a főszolgabiróhoz s üdvözli őt katonásan.

– Jelentem alázatosan tekintetes uram, ez a csürhe nem hajt okos szóra.

– Hát a puskatus mirevaló? Hát a golyó mirevaló?

Emberséges ember volt a főszolgabiró, bizonyára csak kisértetbe akarta
hozni az őrmestert, vajjon szót fogad-e? Vajjon belelövöldöz-e az
imádkozó népbe?

Az őrmester ismerte a rendet. Tudta, hogy ha megtagadja az
engedelmességet: vége a becsületnek, a kenyérnek s a szabadságnak. Még
egyszer hátratekintett a bucsujáró seregre.

Azután letette a puskáját és tarisznyáját a gyöpre. Lecsatolta
pisztolytokját oldaláról s azt is letette a gyöpre. A főszolgabiró
lábaihoz.

– Jelentem alázatosan tekintetes uram, inkább nem eszem tovább a
vármegye kenyerét. De én golyóval, puskatussal ennek a nyavalyás népnek
neki nem rontok. Hiszen csak egy goromba szót hallanék tőle. De csak
imádkozik és nyöszörög.

Rettenetes nagy vétek volt ez az őrmestertől. Megtagadni az
engedelmességet! Nem hajtani végre a parancsolatot! Cserben hagyni a
felsőbbséget! Hiszen árulás ez! Lázadás ez! A főszolgabiró odaszólt az
egyik káplárhoz:

– Vasaljátok meg Podárit s nyomban vigyétek Veszprémbe s adjátok a
várnagy kezére.

Elvitték az őrmestert, de a karhatalomnak is vége lett. Imádkozhatott a
nép tovább. A pandurok őrállásaikra széledtek, a főbiró pedig lóhalálban
hajtott a vármegye székvárosába.

Reggel összejöttünk a második alispánnál. A főbiró elmesélte dolgát. S
hozzátette:

– Ezt a bolond ügyet többé ne bizzátok rám. Barom volt az a
pandurőrmester, de igaza volt. Meg ne foszszátok kenyerétől, de nekem
vissza se adjátok.

A vasba vert őrmesterrel csak déltájban értek be a kisérő pandurok. Az
alispán az engedetlen őrmestert kegyetlenül összeszidta s hat órai
kurtavas után megkegyelmezett neki s áttette Somlyó vidékére, a
devecseri járásba.

De mi történjék hát most már a csatkai szenttel? A nemes vármegye nem
hagyhatja félbe az ő nagy dolgát.

A nemes vármegye azt gondolta: engem küld ki az ügyet elintézni.
Csináljak, a mit akarok. Rendelkezésemre adja szentkirályszabadjai Rosos
Miklós szolgabirót s minden hivatalos hatalmát. Nagyot nevetett rá
hajdenczi Hunkár Mihály főszolgabiró. Minő kudarcz lesz ott, a hol még ő
se tudott boldogulni!

Magam is nevettem a megbizatáson. Épen kálvinista embernek való az ilyen
munka. De hiába: ez volt a vármegye szokása. A hol kálvinisták hibáztak,
oda katholikus tisztviselőt szoktak küldeni; a hol katholikusok
hibáztak, oda kálvinistát. Igy legalább nem lehetett részrehajlás.

Kimentem Zirczre, egyenesen a zirczi barátok fényes palotájába. Máshova
szállani a régi jó rend megbontása lett volna. Rezucsek Antal volt az
apát: jó ismerősöm. Bula Teofil a gazda: szinte mondhatnám, jó barátom.

Hatalmas termetü, öles magas, egyenes tartásu, fölséges alak volt az a
Bula Teofil. Barna szemeinek komoly nézése csodálatos volt. Keresztül
látott a sziveken, a veséken, a csontokon is. A szeminárium ifjai csak
nézésétől féltek. Egyik azt mondta: ugy néz, mint a baziliskus. Másik
azt mondta: ugy néz, mint az arkangyal. A kire félórán át mereven
nézett: az vagy pipafüstté vált, vagy a föld alá bujt, vagy kivallotta
az öregapja bűneit is.

Pedig áldott jó ember volt. Bölcsesége, vendégszeretete hires.
Tekintélye nagyobb a Kőrishegynél.

László volt a tiszti huszárom. Maga is, nagy csodánkra, bucsujáró kegyes
lélek. Elküldtem Csatkára, hozza be szép szerrel a zárdába a »szent«-et.
De szép szerrel, ha tudja s ne erőszakkal.

Behozta. Ő tudja, miként sikerült neki.

Ott állott előttem a »szent« a nagy refektóriumban. Bozontos haja,
csüngő bajusza, szőrdarócz köntöse, oldalán olvasója. Bula Teofil tudta
már sorsunkat. Előbb már jó félórán át szemügyre vette a »szent«-et, de
nem szólt neki semmit. A »szent« reszketett a nézés alatt. Mikor
megkérdeztem Bula Teofilt: mit lát ki ez emberből? azt felelte:

– Ravasz lelket.

Magam is igy gondoltam.

Faggatóra vettem a szentet. Nagyon meg volt illetődve.

– Hogy hivnak fiam? Mi a neved?

– Kaki János.

– Hát Kaki János, te vagy a csatkai »szent?«

– Bünös lélek vagyok én, csak a nép hisz szentnek.

– Jól van fiam, én azzal nem törődöm, tudod, hogy én kálvinista ember
vagyok. Hanem hát kérdek valamit. Van-e már elég pénzecskéd?
Összegyült-e már egy telekre való?

Nézett, bámult e kérdésre, de nem felelt.

– No-no fiam, meg ne ijedj! Látom, hogy annyi pénzed még nem jött össze.
Hanem hát értsd meg a szót jól. Ha velem megegyezel, ha az andocsi,
bodajki és czelli csodatévő képeket haza engeded szállani s ezt a hiveid
előtt mindennap kihirdeted s ezzel a barátokat lecsillapitod: akkor adok
neked még egy egész esztendőt, addig csak összegyülik a pénzed. De ha
velem ebben meg nem tudsz egyezni: akkor holnap déli harangszó alatt
kivágatom és tüzre teszem a fekete iharfádat s azután imádkozhatsz, a
mennyit akarsz. Gondold meg a dolgot jól. Ebéd utánig adok rá időt.

Bula Teofil hatalmas ebéddel látta el. Bőven volt a pecsenye, rétes és
illatos bor. Tiszti huszárom vele evett.

Ebéd után készen volt az egyezségre.

Csak arra kért, adjak neki három esztendőt s a maga csodatévő képét
hagyjam meg az iharfán.

Isten neki!

Irásba tettük a kötést s fölcsaptunk rá, mintha kupeczek lettünk volna.

De nem várta ő meg a három esztendőt. Egy év mulva már telket, házat
vett Csernyén, haját lenyiratta, bajuszát kipödörte, szürdaróczát
leöltötte, zsinóros dolmányát vállára vetette s menyecskét hozott a
házhoz, fiatalt, gömbölyüt, tüzeset. Meg is áldotta az Isten nagy csomó
gyerekkel.

Ma is él még, ha meg nem halt. De nem is lett aztán bucsujáró hely a
csatkai iharfából.

Idők multán kikérdeztem Lászlót, tiszti huszáromat, mivel tudott a
»szent«-re hatni, hogy szavamra szépen bejőjjön a zirczi barátokhoz s
elfogadja az egyezséget?

Elmondta.

Együtt szolgáltak a huszároknál. Kaki János Tirolországban látott
remetét s ott tanulta el annak könnyü életmódját. Eredetileg nem is volt
katholikus a gézenguz. A hogy Lászlót meglátta, nyomban hajlandó lett
minden egyezségre.

Pedig nem is került különös fáradságba. László nagyot ütött a tenyerébe
s ennyit mondott:

– Ejnye ni, János! Elment a te sütnivalód! Hát a huszárdolmány helyett
jobban szereted te már ezt a rongyos szürt? Nyakadra küldöm a kádártai
atyádfiait seregestül.

Kádártán csakugyan voltak Kakiak. Egyszerü kálvinista emberek. Ha azok
ellátogatnak Csatkára: nyomban megtudják a kegyes lelkü bucsusok, hogy
az ő szent emberük csak obsitos huszár s nem is az ő hitükön való. De
bizony ellazsnakolják akkor. Agyon is ütik.

A remete megjuhászodott.

– Sohase küld rám, te László, a kádártaiakat. Majd elmegyek én hozzájuk
magam. Csak hadd fogadok előbb szót a te megyei uradnak.

Igy sikerült neki egyezségem.

S a nemes vármegye mégis engem tartott okos embernek, hogy oly szépen el
tudtam intézni a kényes dolgot.



A SZABADLÁBAS.

A biróság, ha vizsgálati fogságból kibocsát valakit, azt irja és mondja
róla: szabadlábra helyezte. Valami furcsa bolondos szó ez. Nem is
hiszem, hogy serdülő jogtudósaink ne a némettől tanulták volna ezt a
szót is. Lábra állitani: magyarul van. Lábra helyezni ostobául van. No
de mindegy. A birák urakkal nem tanácsos pörlekedni.

Mi ezt a szót a mi régi vármegyénknél nem ismertük. Hanem a szabadlábast
mi is ismertük. De ez alatt egészen mást értettünk.

A mikor a rab megkapta az itéletet: megkapta egyuttal a vasat is. A
sulyos büntetés abból állott, hogy a rabnak az ő idejét »vasban,
közmunkával s hetenkint egyszeri vagy kétszeri bőjttel« kellett
kitölteni.

Az egyszeri böjt az én vármegyémben pénteken volt, a kétszeri bőjt
hétfőn és pénteken. Másutt másként osztották a bőjtöt. Az napon a rab
nem kapott egyebet, csak kenyeret és vizet. Igaz, hogy más napon se
kapott sokkal többet. Kutya élet volt a rab élete.

A közmunka már más dolog.

Most a rabot mindenféle ostoba munkára fogják. Szabóság, asztalosság,
kefekötés, kosárkötés, gyufatartókészités s egyéb hiábavaló foglalkozás,
a mire rákényszeritik. Ott kell neki ülni egész nap odujában,
műhelyében. Szeme romlik, háta görnyed, tüdeje pusztul. Ha nem vas az
egészsége, fél év mulva arcza halálszinre válik. Azonban meg is
sétáltatják. Szűk udvarban, magas falak közt körben jártatják óraszámra,
mint a nyomtató lovat. Azt mondják: ez a szabad levegő.

Hajdan a czéhbeli remekes mester el nem szivelte volna, hogy az ő
kenyerét rabok pusztitsák, az ő mesterségébe rabok kontárkodjanak. Van
is panasz e miatt mai napság mindenfelé.

A régi vármegye urai másként gondolkodtak. A rabnak is kell szabad
levegő, üde szél, tiszta napfény, Istennek fényes egére tekinthessen föl
a rab is. De ezt érdemelje meg közmunkával.

Mi az a közmunka?

Hol ez, hol az. Valahány ház: annyi szokás. Minden várban és vármegyében
más a közmunka, a hogy a körülmények parancsolják. Hivatalszobákat,
folyosókat, udvarokat tisztán tartani, söpörni, szellőztetni, fütéssel,
ivóvizzel ellátni. A várnagynak mindenféle szolgálatot teljesiteni;
gyerekkel, baromfival, kijáró jószággal elbánni; rabkonyhán mindenféle
segédmunkát elvégezni. A vármegye uraihoz a városban kijárni s ott
favágást, vizhordást, kerti munkát teljesiteni. Szivesen tette a rab.
Legalább elhagyhatta avas illatu oduját. Bagóhoz is jutott, pohárka
pálinkához is jutott. Ismerkedett, beszélgetett, gyakran jó kedve is
támadt, a franczia háboru dolgait szegről-végről megtudhatta.

Ez volt a belső munka. Volt azonban külső is.

A városok nem tartottak utczaseprőt, szeméthordót, útkaparót, kőfejtőt.
Kivették e czélból a rabokat a vármegyétől haszonbérbe. Fizettek érte
valamit. A rabok élelme jószerével kitelt a fizetésből. Voltak épitések,
folyótisztitások, nagyobb bevágások, a hová egyes vállalkozók is
kibérelték a rabokat. Reggeltől délig, ebédutántól napszállatig folyt a
közmunka.

De hát nem szöktek el a rabok?

Nem azok.

Fegyveres őr vigyázott rájuk. Igaz, hogy a fegyveres őr is a maga dolga
után járt, vagy beült a kocsmába pipázni, de azért a közmunkáról szökés
sohase történt. Mert az őrnek egyik-másik bizalmas rabbal mindig volt
szóbeli szerződése, hogy a mig ő távol lesz, addig a biztos rab vigyáz a
többire. Kézadás szentesitette a szerződést, azt tehát meg kellett
szentül tartani. Gyakran az őr leitta magát kegyetlenül. Az se volt baj.
Két rab megfogta az őrt, a harmadik fogta a fegyverét s az órára
pontosan bevitték az őrt és fegyverét is a vármegyeházához.
Természetesen az őrnek se lett semmi bántódása. Hiszen ő az alispán
szakácsnéjának volt a testvérbátyja.

De nem lehetett elszökni azért se, mert a rabnak nem volt szabad a lába.

A mikor rabbá lett: le kellett ülnie székre és a két lábát előre kellett
nyujtania. Lábain csizma.

Jött az őrmester. Hozott magával vasbéklyót. Vastag lánczszemek s a
végükön vaskarika. Nehéz rabnak nehéz vas, könnyü rabnak könnyü vas. Egy
kilótól tizenkét kilóig.

Jött az őrmesterrel a rabkovács is. Hozott magával vasszeget,
kalapácsot, ráspolyt, harapófogót. A béklyó két karikáját ráillesztette
a rab két lábára a térde alatt, a lábikrája fölött s aztán ha ráillett:
rászegezték azt szorosan, istenesen. Ezt a béklyót nevezte a vármegye
vasnak. Ez volt az értelme annak, hogy vasban kell tölteni el a rabidőt.
Ezért nem volt a rab szabadlábas. Mert az a vas erősen áll a
csizmaszáron. Se fölfelé, se lefelé nem csuszhatott, elszakitani pedig
az elefánt se tudta volna.

Hogy szökhetnék már most el ezzel a közmunkás rab?

Hanem aztán a ki rabidejének tetemes részét már eltöltötte, ha jól
viselte magát állandóan, ha társaival nem czivakodott, ha nyugodt
jókedvvel türt mindent, ha ételben és közmunkában nem válogatott, ha az
őrök, káplárok, őrmester, várnagy ellen panaszt soha nem tett: annak
aztán a nemes vármegye megkegyelmezett a hátralevő rabidőre akként, hogy
lábairól levette a vasat.

Szabadlábassá tette a rabot.

Idő kellett ahhoz, mig a rab azután megtanulta az egyenes járást. Ha már
évekig viselte a vasat: lába ugy hozzászokott a kaszáló lépéshez, mint a
régi huszártiszt a kardhoz. Már régen nem huszár, régen nincs kard az
oldalán: mégis ha gyorsan fordul, jobb lábával nagyot kalimpáz, nehogy
beleakadjon a kardjába.

Ime tehát az a szabadlábas, a ki még rab ugyan, de már nincs vas a
lábán.

A szabadlábas azután már vidám legény, ha mindjárt öreg legény is.

Szabadon jár-kel a vármegyeház egész területén. Szabadon beszélgethet
idegennel, rokonnal, közelvalóival. Ételt-italt vihetnek hozzá bátran.
Közmunkára kimegy ugyan, de ott is felügyelő csak és parancsoló. A bőjt
pedig már nem bántja őt se egyszer, se kétszer.

Történhetik vele vidám dolog is.

Egykor egy csetényi rab kitöltötte idejét, elhagyta a vármegyeházat s
jött hozzám igazságért, elbocsátó levélért. Fiatal legénysorban levő
ember volt.

– No fiam, hát hová mégysz most?

– A feleségemhez, gyerekemhez…

Nézem az irásait, nőtlennek van beirva.

– Hát honnan van neked feleséged, gyereked?

– Hát az bizony ugy történt, hogy szabadlábas koromban ez előtt vagy egy
esztendővel megismerkedtem a Csapószeren egy jóravaló cselédleánynyal, a
barát összeadott bennünket kint a kápolnában s hogy történt, hogy se,
egyszer csak megszületett ezelőtt hat héttel a gyerek is. Olyan
egészséges, mint a makk.

Bolond eset. Ha ezt a franczia regényirók tudnák! Milyen könnyü lenne
ezek közt a válópör! Milyen könnyen be tudná itt bizonyitani mind a két
hitestárs az alibit! Még szerencse, hogy a rabság ideje alatt válópert
nem inditottak. Világ csufja lett volna egész börtönrendszerünk.

De még furcsább eset is történt.

Vizkereszt után való vasárnapon szabadult volna harmadféléves rabságából
Pityerész Istók legényember. Pajkos, rossz betyár volt, de jókedvü és
alkalmazkodó, szabadlábas félév óta. Az apja is e néven volt a hires
Sobri Jóska egyik czimborája.

Vizkereszt után való szombat éjjelén épen vasárnapra virradóra özvegy
Cseréné szegény asszonynak valahol fönt a temetőhegyi városrészben
ellopták egyetlenegy tehenét. Pityerész Istók lopta el, a ki pedig még
rab volt, noha másnap szabadult volna.

Hát ellopta. Megtörtént. Javithatatlan betyár, a harmadfélévi rabság nem
változtatott gonosz erkölcsén. Ez még nem lett volna különös eset.

Hanem a mire még eddig semmiféle duhaj nem vetemedett: ő azt is
megcselekedte. Épen a vármegyeházába vitte be és kötötte be az ellopott
tehenet.

A várba vezető utczán balkézről van a nagy vármegyeház, jobbkézről a kis
vármegyeház. Kapujuk szemben. A kis vármegyeházban a számvevőség volt
elhelyezve; egyik alszámvevő beteg volt, hivatalszobája üres volt, –
ebbe állitotta bele a gézenguz a lopott tehenet. Ugy számitott, hogy
napközben mint már szabad ember valahogy kimódolja, hogy estennen miként
vezeti el onnan. Enni, inni ád neki s vele lesz, hogy ne bőgjön.
Vasárnap az ördög se jár a hivatal körül.

Egy kis baj történt azonban. A lopás éjjelén gyönge hó esett s a
károsultak a tehén nyomán eljutottak a vármegye házáig.

– Teremtő szent atyánk! A vármegyeházban van a lopott tehén. A
vármegyeház ura pedig az alispán! Hüh, mi lesz ebből?

De ugy szétfutottak erre a kárvallottak, mint a csirkék. A tehén már oda
van, legalább nem csukják be őket, ha hallgatnak s kárukat nem keresik.

Pityerész Istóknak azonban több esze volt. Érezte, hogy a hónyom mégis
baj, az esetből beszéd lesz, a beszédből nyomozás, a nap hosszu, a
tehenet fölfedezik.

Maga ment jelenteni a várnagynak, hogy reggel egy bitang tehenet
beterelt a kis megyeházba. Itt van la! Ki is vezette már a tehenet s az
ablakvashoz megkötötte.

– Ejnye ni, kié lehet az a tehén?

No majd ő megtudja. Nyargalt erre-arra, délre megtalálta a kárvallott
özvegy asszonyt. Jelentette a várnagynak s mint most már szabad ember,
el is vezette haza a tehenet.

Szegény özvegy asszony. Örömében sirva csókolgatta megkerült tehenét. S
hálás szivvel meg is hivta a betyárt vacsorára és éjjeli szállásra.

Pityerész Istók el is fogadta a meghivást. Annyit evett, mint a farkas.
De az isten nélkül való betyár ezen az éjszakán aztán igazán ellopta a
szegény özvegy asszony tehenét.

Csak évek mulva tudtuk törvénybe állitani.



A HIÁNYTALAN ASSZONY.

Volt egy barátom itt Budapesten. Nagy miveltségü, derék, nemes lélek.
Ábrándozó, nagy eszmékért lelkesülő, mélyen érző, de bús kedélyü férfiu.
E tulajdonságainál fogva nem kellett volna ügyvéddé lennie. De hát
ügyvéddé lett.

Ügyvédnek is bevált. Volt néhány országos hirü pöre. Becsülte az egész
főváros s minden biróság. Becsülték és szerették még az ügyvédek is.

Sajátságos rögeszméje volt. Ugy gondolkodott, hogy más pénzét egy
pillanatig se szabad magánál tartania; ha pedig a félnek rögtön át nem
adhatná: akkor vagy a birósághoz, vagy a bankhoz, vagy valamelyik
takarékpénztárban rögtön le kell tennie. És ugy gondolkodott: ha akár
pénzt, akár más értéket átad valakinek, közjegyzői nyugtát kell vennie
mindenről s azt a nyugtát el kell tennie örök emlékül az utódok számára.
Ki tudja, mikor kereshetik az ember fián? Legyen nyugta mindenről.

Ő is adott nyugtát mindenről, a mit átvett, mindenkinek.

E rögeszme ugyan okos rögeszme volt, de én mégis furcsán jártam ezzel
egykoron. Most már elmondhatom életének e kis történetét, minthogy régen
meghalt, régen eltemettük s régen elfeledtük. Ugy emlékszem: Eszterházy
Izidor volt a neve.

Mikor már hires ügyvéd volt: megházasodott. Beleszeretett egy szép
lipótvárosi lányba, akadály nem volt, elvette feleségül. Tegyük fel,
hogy a lányka neve Platz Piroska volt.

Az esküvő napján az esküvő után, de a nászlakoma előtt, a hogy szokás
is, illendő is, átvette szülőitől a lányt is, a ki most már hites
felesége volt és átvette a hozományt is. Volt egy budai királyi
közjegyző jóbarátja, őt hivta el házassági tanunak is s ő előtte vette
át az asszonyt is, a hozományt is.

Az asszony egy darabból állott, de a hozomány többféle volt. Készpénz,
értékpapir, butorok, konyhaszerek, ruhák, fehérnemüek, ékszerek,
jegyajándékok, ezüstnemüek s több effélék. Mindez szép rendben és
tökéletes pontossággal beiródott a közjegyzői okiratba. Nem volt szabad
kihagyni egy gyüszüt se. De nem volt szabad kihagyni az asszonyt se. Az
én barátomnak, az ujdonsült férjnek szent meggyőződése volt, hogy neki
az asszonyról is nyugtát kell adnia, igy kivánván azt a törvény, a jó
rend és az ügyvédi tisztesség.

Két helyen is előfordult az irásban az asszony. Először a közjegyzői
okirat mellékletét képező leltárban a többi czókmók között ily
szavakkal: »1. Platz Piroska volt kisasszony mint most már hites
feleség.« Másodszor pedig az okirat szövegében e szavakkal:
»Mindenekelőtt elismerem s jelen okirat aláirásával igazolom, hogy Platz
Piroska volt kisasszonyt, most már hites társamat és kedves feleségemet
az ő kedves szülőitől a fönt nevezett s együtt jelenlévő házassági tanuk
előtt hiánytalanul átvettem.«

Hiánytalanul!

Nagyot nézett erre az apa is, az anya is, a menyecske is. Ilyet ők még
nem hallottak. De hát hamarosan megnyugtatta őket a férj is, a királyi
közjegyző is. Elvégre a mi az irásban van, az mind valóságos szent
igazság. A férj a nyugta kiállitása előtt még csak meg se csókolhatja
menyasszonyát, mert az ügyvédi rendtartás szerint minden értéktárgyról
az átvételkor nyugtát kell adni, a menyasszony pedig csakugyan nagy
érték, többet ér a vőlegénynek egy milliónál is. S aztán a szülőknek ez
volt első lányuk, a kit férjhez adtak; azt hitték, hogy az uj törvények
szerint igy kell ennek lenni. Az asztal is teritve volt, az étel is
tálalva volt, a nászlakoma vendégei is ott várakoztak már a szomszédos
ebédlőben; tanácskozni, vitatkozni, késlekedni idő se volt, illendő se
volt: a közjegyzői okirat bizony ugy készült el, a hogy a vőlegény és a
közjegyző kitervezte.

Ilyen házassági szerződés alig készült mostanában. Én legalább ennél az
egynél többet nem láttam életemben.

A nászlakoma végeztével a férj magához vette a hozományt is, az asszonyt
is. Fiakkeron mind a kettőt elvitte a saját lakására. De nem hagyta
otthon egyiket se. A hozományt, a mennyiben készpénzből és
értékpapirból, ezüstből és aranyból volt, elhelyezte a bankban, az
asszonyt pedig elhelyezte egy vasuti kocsiban s vitte magával
nászutazásra. S meg sem állt vele Párisig.

Az asszony szép volt, fiatal volt s derék termetü volt. Szerette is a
férjét s mohón leste, figyelemmel hallgatta minden szavát. De volt is
módja és alkalma figyelnie, hallgatnia.

Mert a férje az egész uton éjjel-nappal az ő szokásait s az ő különös
felfogásának sajátságait magyarázgatta.

– Ismerned kell – ugymond – édes Piroska az én gondolkozásomat s meg
kell azt szoknod, hogy a te boldogságod tökéletes legyen. S azután, ha
én elvégeztem, te fogod nekem megmagyarázni a te szokásaidat s a te
gondolkozásodat, hogy az én boldogságom is tökéletes legyen.

A szerelmes fiatal asszony belátta, hogy ennek igy kell lenni.

Elmondta a férje, miből áll az ügyvédi hivatás. Mennyit kell az
ügyvédnek tanulnia s tudnia. Milyen nehéz a kánonjog. Mennyivel nehezebb
a magyar jog. Mind a kettőt mennyire fölülmulja a büntetőjog. Pedig mind
a három csak gyerekjáték a kereskedelmi joghoz képest. Hát a pénzügytan,
hát a bélyeg, hát még a közigazgatás! Ez még a borzasztó!

Mire a közigazgatást befejezte, akkorra Párisba értek s beszálltak egy
előkelő fogadóba. A szép asszonynak teste-lelke fáradt volt a sok
tudománytól. Vigasztalást csak abban talált, hogy ha kialusszák magukat:
reggel majd megnézik a Louvret.

Dehogy nézték.

Reggeli után az ifju férj elővette a perrendtartást, a sajtóügyet, a
végrehajtási eljárást, a csődtörvényt, a szabadalmi jogot s a bankok és
vasutak üzleti rendszabályait. Időnként vissza kellett térni a már
megmagyarázott tantárgyakra is, mert a férj ugy vette észre, hogy az
asszony közben-közben egyet-mást elfelejtett. Pedig alaposan kell tudni
mindent, minthogy a férj gondolkozását csak igy ismerheti meg igazán a
feleség.

Szegény ifju szép menyecske már kezdett beletörődni abba a kétségbeejtő
gondolatba, hogy a szent házasélet voltaképen abból áll, hogy neki le
kell tenni a birói vizsgát és ügyvédi czenzurát. Eltöltöttek Párisban
két egész hetet s mikor már hazafelé készültek, akkor állt elő csak
férje ezzel a szóval:

– Most már át kell térnünk édes Piroska az ügyvédi rendtartásra.

Az ifju menyecskének pajzán ötlete támadt.

– Kedves Izidor, én a házassági jogban is teljesen járatlan vagyok,
arról is kellene néhány szót mondanod.

– Igazad van édes Piroska, de ezt utoljára hagyom; boldog házaséletünk
folyamán lesz időnk erre elegendő.

De bizony nem lett.

Hazaérkeztek Budapestre. A fiatal asszony tudósabb lett a nászuton a
mindenféle jogban, törvényben és rendtartásban, mint akármelyik
ügyvédhelyettes. Még tudósabb lett akkor, mikor egy-két menyecske
barátnőjének a nászutazást elbeszélte. S egy napon csak odaállott férje
elé s minden harag és neheztelés nélkül ezt mondotta neki:

– Kedves Izidor, a mire eddig tanitottál, az mind csak elmélet volt.
Hogy ez a sok tudomány ki ne párologjon az elmémből: most már a
gyakorlatban is be kellene azt nekem mutatnod.

– Például édes Piroska.

– Például kedves Izidor egy alaposan lefolytatott házassági válópörben.
Ebben aztán könnyen megtanulnám a házassági jogot is, a kánonjogot is,
az ügyvédi rendtartást is, a peres eljárást és mindenféle eljárást is.
És arra se lenne valami nagy szükség, hogy én az én gondolkozásomat
közös boldogságunk érdekében neked magyarázgassam.

Az ifju férj, az én kedves barátom, egy perczig komolyan nézett szép
ifju feleségére s egy perczig komolyan gondolkodott felesége tudós
szavain. Mint mivelt és udvarias ember, a ki szereti és tiszteli az
asszonyt: ekként felelt az asszonynak.

– A hogy parancsolod édes Piroska. Ha beleegyezel, holnap meginditom a
válópört. És ha beleegyezel: irodám helyiségét elzárjuk a lakástól
azonnal s én ma estétől kezdve már a vendéglőben veszek lakást magamnak.
Közös lakásunk fölött te fogsz rendelkezni teljes uri joggal.

– Épen igy óhajtom, kedves Izidor!

A férj meginditotta a válópört. A menyecske és szülői engem kértek föl
jogi képviselőjüknek. A válópör gőzerővel sietett befejezése felé. Tiz
nap az elsőbiróság, tiz nap a másodbiróság s tiz nap a legfelső itélő
biróság. Harmincz nap alatt vége lett a pörnek is, a házasságnak is s
mindenféle jogtudományi kölcsönös oktatásnak is. Alig tartott tovább a
válópör, mint a nászutazás.

Természetesen mindezt csak ugy lehetett elvégezni, hogy a férjjel a
válásra nézve előre megegyeztünk.

A férj nemes embernek bizonyult. A hozományhoz hozzá se nyult. Ugy volt
az érintetlenül, a mint a bankban elhelyezte. A férj ugy vélekedett,
hogy a hozomány az asszonyé, az asszony pedig csak akkor lehet az övé,
ha mindkettőjük gondolkozásának kölcsönös megismerése után a házasság
boldog házasságnak bizonyul. Addig pedig az asszony se övé, tehát a
hozomány se övé. A mikor én e fölfogásra a fejemet csóváltam, a férj
arról biztositott, hogy minden fővárosi ügyvéd igy gondolkozik és igy
cselekszik. Ezzel megnyugtatott engem is. Még a hozományhoz tartozó
butor, ágynemü, ezüst és konyhabeli fölszerelés is érintetlen volt
egészen. Mindegyik házasfél a magáét használta, a másik félnek
ingóbingóságát nem használta. Igy hozta magával a rend és a tisztesség.

De a férj nemes gondolkozása nemcsak ebben nyilvánult.

Hogy a hozományt hiánytalanul kell visszaadni: ez oly igazság, mely
fölül áll minden vitán.

De hogy ezt még egyszer akkora értékkel kell megtoldani s igy kétszeres
hozományt kell visszaadnia, a férj ezt is szükségesnek tartotta. Az volt
a nézete, hogy az elvált ifju nőnek ismét férjhez kell menni, illő
tehát, hogy kétakkora hozománya legyen, mint szüzhajadon korában, mikor
először ment férjhez. Abban a bolondos nézetben volt, hogy ha elvált
asszony a menyasszony, az más, mintha hajadon lány a menyasszony.
Jóbarátai sehogyse tudták a fejébe verni, hogy semmi különbség sincs a
kettő között. Annyit elismert, hogyha gyermeke van az elvált asszonynak:
akkor kevesebb hozomány is elégséges. Mert az uj férjnek legalább a
meglevő gyermekért nem kell tovább vesződnie és várakoznia. A miben
megint igaza volt teljességgel.

Az átvett hozomány helyett tehát kétszerakkora összeget adott elvált
nejének.

Mikor összeszámoltunk s mikor nekem mint jogi képviselőnek mindent át
kellett venni: természetesen irást kellett arról adnom, mit veszek át.
Az elvált férj elhozta hozzám is barátját, a budai királyi közjegyzőt,
hogy a nyugtát ő vegye föl velem.

A pénzzel és értékpapirokkal nem volt semmi baj. A kétszeres összeget el
kellett ismernem.

A ruhanemüek, butorok, ezüstnemüek és konyhaszerek is pontosan föl
voltak irva. Ezeket is elismertem.

Hanem jött egy pont ezek után. Ez a pont igy szólott:

»Végezetül elismerem s ez okirat aláirásával átadót megnyugtatom, hogy
Eszterházy Izidor ur törvényesen elvált nejét, Platz Piroska urnőt
hiánytalanul átvettem.«

Ezt kellett volna nekem aláirni.

Odafordultam az elvált férjhez:

– Barátom, ezt én alá nem irhatom.

A férj egész nyugalommal felelt:

– Add elő okaidat, miért nem irhatod alá?

– Először nem irhatom alá azért, mert ez a közszokással ellenkezik.
Másodszor azért, mert ha aláirom: e miatt mind a kettőnket kinevetnek.
Harmadszor azért, mert erre Platz Piroska urnőtől nincs meghatalmazásom.
Negyedszer azért, mert te nekem az urnőt se hiányosan, se hiánytalanul
át nem adtad, mivelhogy ő se nem pénz, se nem ruha, se nem butordarab.
Végezetül nem irhatom alá azért, mert én az urnőt a vasszekrénybe be nem
tehetem, a bankban el nem helyezhetem, egész életemben nem őrizhetem s
ha uj férje a közjegyzői okirat alapján engem számadásra von: én róla
számot nem adhatok. Hátha időközben fogat huzat vagy az utczán elesik s
kitöri a lábát: mivel mentsem én magam, ha most elismerem, hogy
hiánytalanul vettem át? Pedig történhetik vele még sok egyéb
viszontagság is.

A férj kezébe vette irattáskáját s kikereste abban házassági
szerződését. Kinyitotta az irást.

– Én – ugymond – a házassági szerződésben királyi közjegyző és két tanu
előtt kötelezőleg elismertem, hogy én Platz Piroska urnőt az ő kedves
szülőitől hiánytalanul átvettem, tehát most már a legfelsőbb biróság
itélete alapján nekem is kell okirat, hogy én ugy a hogy átvettem,
szintén hiánytalanul adtam át. Ez az igazság és az ügyvédi rend. Lehet
ez ellen valami kifogásod?

Most akadtam már meg. Mi a manót csináljak? Mig nyugtát nem adok: addig
ügyfelem részére nem kapok semmit. De miként irhassak én alá olyan
furcsa okiratot? Hiszen még megbizómnak is teljes joga lesz ahhoz, hogy
rám megnehezteljen. Közölni pedig nem közölhetem vele ezt a bolondságot.

Gondolkodási időt kértem.

De az én barátom, az elvált férj, mindennap eljött hozzám az ő
közjegyzőjével. Délután négy órakor mindig ott volt, soha el nem maradt,
még a sátoros ünnep se riasztotta vissza.

Végre is alá kellett irnom az okiratot. De két föltételt kötöttem ki.

Az egyik az volt, hogy az okirat örök titok marad hármunk között.

Megfogadta.

A másik föltétel az volt, hogy az okiratban szavatosságot vállal az
iránt, hogy csakugyan hiánytalanul adta át egykori feleségét. Se foga,
se füle, se keze-lába nem hiányzik.

Elvállalta ezt is. Sőt még becsületszavát is hozzá kötötte.

No hát akkor isten neki! Az ő lelkén száradt, nem az enyémen.



A BUJDOSÓ HAZAJÖN MEGHALNI.

(Eőry Sándorhoz, öreg táblabiró barátomhoz.)

Nemes öreg barátom!

A megváltó Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepén szivből
üdvözöllek. Erőben és egészségben, jó kedvvel és boldogságban érd meg
ezt az ünnepet még gyakorta.

Nagy időt értél. Láttad a magyart nagynak és kicsinynek, erősnek és
lankadónak. Hited, reménységed sohase csökkent. Lelked arany,
emlékezésed kincseknek tárháza. Egyik kincsét hadd mutassam meg a
mostani nemzedéknek. Szegény Boros Sándor egykori jóbarátod alakját és
emlékezetét őrizzük meg a feledés mohától. Engedd meg, hogy a magam
nyelvén beszéljem el dicsőséges és szomoru történetét.

* * *

Hadd mondjak valamit származásáról, vér szerint való rokonságáról.

A hagyomány szerint Előd vezér kortársa és bajtársa volt Álmosnak.
Együtt vezették ki magyar őseinket Ázsiából. Ma se bizonyos, nem jobb
lett volna-e ott maradniok.

A hagyomány szerint és a krónikák szerint Előd fia Szabolcs volt, Árpád
apánk egyik hatalmas vezére. Szabolcs vezérnek pedig unokája volt Csák
vezér, a kitől sok derék nemzetség származott és él mind e mai napig.

Az pedig már nemcsak hagyomány, hanem történeti bizonyosság, hogy a
nemes és nagy Kisfaludy nemzetség eme Csáknak az ivadéka. E nemzetség
pedig száz hősnek életével és halálával s két nagy költőnek fenséges
alkotásaival gazdagitotta nemzetünk dicsőségét.

Az Előd, Szabolcs, Csák és Kisfaludy nemzetség vére pedig leányágon ott
csörgedezett a mi jó Boros Sándor barátunk ereiben s ott csörgedez –
hála az égnek – még ma is a Kossuth-fiuk ereiben. Hadd tudja ezt meg
tőlem az én nemes barátom Kossuth Ferencz is, noha bizonyára nálam
nélkül is jól tudja már.

A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak volt egy nagybátyja. Apjának
testvére: Kisfaludy Zsigmond. Csikvándon lakott, birt és uralkodott
Győrvármegyében, a költő apja pedig ugyanabban a vármegyében Téthen.
Mind a kettőnek sok gyereke volt, kivált Zsigmondnak sok szép leánya.
Ezelőtt száz esztendővel csak ugy nevezték őket a vármegyében: a
csikvándi Kisfaludyak, a téthi Kisfaludyak, Sopron-, Vas-,
Zalavármegyékben voltak feles számmal más Kisfaludyak is.

Zsigmond urnak talán legszebb leánya volt Erzsike. Ezt feleségül vette
Meszlényi János előkelő köznemes és birtokos. Az ő leányuk volt
Meszlényi Zsuzsánna, a ki utóbb Kossuth Lajosnak, a magyar faj örökös
vezérének lett felesége.

A Manczi leány, más néven Magdolna, szintén szép leány, talán a
legfiatalabb, Boros Ferencz előkelő nemesnek és birtokosnak adta szivét
és kezét. Tőlük származott Boros Sándor, a ki hát Kossuthnénak
unokatestvére s a Kossuth-fiuknak nagybátyja volt.

Hivebb és ragaszkodóbb rokon még nem volt a világon.

* * *

Akadémiai tanulmányait nem tudta befejezni, oklevél birtokába nem
jutott. Habzó vére, lázongó képzelete, szilaj hazafi érzése széttépte az
iskolai tanulmányok nyügeit. Vivni, uszni, lovagolni, birkózni,
fegyverrel bánni, harczra készülni, osztrákot irtani: ezt látta az élet
feladatának. Volt anyjának egy hajadonul maradt angyalszivü testvére,
Kisfaludy Fánni. Ezt is határtalanul szerette. Ha ennek szelid szavai,
édes tanácsai nem mérséklik: bizony fiatal korában már fejjel ment volna
a balvégzet szirtfalának.

Kossuthban a magyar nemzet föltámadását, üdvét, életét, dicsőségét
látta. Az volt a szavajárása:

– Két fia volt az atya-uristennek. Az egyik Jézus Krisztus, a másik
Kossuth Lajos. Nem is lesz több soha.

Nemzetőri kapitány lett s ez maradt függetlenségi harczunk végéig. Jó
oka volt rá. Nem életkora miatt nem lépett át a honvédséghez, hanem sok
dolga miatt. Győrvármegye volt akkor a fő hadi út. Arra menekült
Jellasich, arra futott Windischgrätz, arra futott áprilisban is,
augusztusban is a Komáromot ostromló osztrák sereg. Osztrák, magyar,
orosz hadsereg, hol előre, hol hátra ismételten arra vonult keresztül. A
mi seregeinket segiteni, az ellenséget zavarni, tisztjeit és katonáit
elfogdosni és lefegyverezni, hadizsákmányt gyüjteni, népünkben a hadi
buzgóságot ébren tartani: ez volt az ő dolga.

Ki nem fáradt soha. Gyors volt, mint a madár. Azt hitték róla, hogy
hétszámra nem alszik. A futó ellenséget kimondhatatlanul pusztitotta.
Volt módja és alkalma hozzá elég.

Különösen haragudott a magyarokra, ha efféléket talált az ellenség
hadsoraiban.

Elfogta Wouwermans őrnagyot, a ki rokonságban állott Marczaltő
urasszonyával, az utolsó Amade grófnővel. Az őrnagy szenvedélyes ember,
haragos katona volt. Még Boros Sándor kezében volt, mint fogoly, s mégis
bátran szemébe mondta, hogy ott öli meg, mihelyt kiszabadul, a hol
megtalálja.

Röstellte a vitéz őrnagy, hogy őt katonái közt egy nemzetőr elfoghatta.

Boros Sándor nevetett erre a nagy haragra.

– Én nem öllek meg német, pedig megtehetném, mert nagyon tisztelem
rokonodat, Amade grófnőt.

A grófnő férje, báró Üchtritz, idegen volt, porosz volt, de hősi
vitézséggel harczolt mellettünk a háboru végéig.

Boros Sándor elfogta gróf Almássy Kálmán ezredest is, a ki az osztrák
hadseregben szolgált. Elvette tőle gyönyörü lovait s egész tarisznya
aranyát. Csakhogy az aranyat emberei közt osztotta szét, a kik
éltek-haltak érte.

De már ezt az osztrák sereg nem türhette. Egy szakasz svalizsért küldött
ellene, élve, halva meg kell őt keriteni. Valami kémjük lehetett a
svalizséroknak, Borost becserkelték, megközelitették.

De Boros Sándort elfogni nem lehetett.

Gróf Almássy egyik lovára felugrott amugy pőrén, a svalizsérok közt
szétrugott s ugy elvágtatott előlük, mint a vihar. Csak a porát látták
arra Marczaltő felé.

De azért utána iramodtak. Dobogott a föld alattuk.

Marczaltőn épen vásár volt. Berobban a vásáros nép közé Boros Sándor.
Maga, lova vérrel, porral tele. Harsogó hangon belerivall a zsivajba.

– Fiaim, honfitársaim, magyarok! Én vagyok Boros Sándor. Üldöz a német.
Befordult már utánam a határba, mindjárt itt lesz. Fejszére, kaszára
fiaim!

Elég volt ez a szó. Tombolt a nép haragjában, lelkesülésében. Mire a
svalizsérok a város végére értek, Boros Sándor sereget vezetett ellenük.
Fejsze, kasza, vasvilla volt a sereg fegyvere.

De ugy elszelelt erre a szakasz svalizsér, Téthig meg se állt. Sőt a
mikor éhesen, szomjasan, fáradtan ebédhez ült, őröket küldött ki akkor
is nagy messze Marczaltő irányában: nem jön-e rájok a kurucz Boros
Sándor?

* * *

Vége lett a harcznak. Az ország kormányzója menekült délfelé.

Boros Sándor feljött Pestre. Elviszi, megmenti a Kossuth-fiukat. Elviszi
a Bakonyba, sürü erdőbe, isten háta mögé, a hol ellenség meg nem találja
őket. Ott nevel majd ő belőlük hősöket, hazafiakat, legyőzhetetlen
bajnokokat. A kik majd, a mikor eljön az idők teljessége, kirontanak
onnan s mint egykor Csaba vezér, szegény eltiprott Magyarországot
megtisztitják az ellenségtől.

Ez volt álma, reménye, vágyódása. Istenek szivéhez méltó gondolat.

Volt a Bakonyban Zámory Kálmánnak egy erdei uradalma. Ő is
unokatestvérük volt a Kossuth-fiuknak, az ő anyja is Meszlényi-lány
volt, Kisfaludy-vér, a kormányzó feleségének testvérje. Oda akarta
vinni, ott elrejteni a fiukat.

Ferencz nyolczéves volt, Lajos Tivadar ötéves. A család beleegyezett.
Hiszen Boros Sándor is nagybátyjuk volt. Fölrakta őket a Mari
szobalánynyal együtt kocsira s mikorra az öreg este beállt, már ott volt
velük a Bakony sürüjében.

Ott voltak utóbb Guyon Richárd grófnak, a győzelmes honvédvezérnek
gyermekei is. Neje Splényi Mária báróné volt s ennek testvére birta
akkor Zámory bakonyi uradalmát.

Mi történt azután ott a fiukkal, majd elmondom máskor.

* * *

Boros Sándor három évig itthon bujdosott. Érdekes és szomoru történet
bujdosása.

De a mikor lehetett – kiment Kossuth után Amerikába.

– Ha Kossuth meg nem maradhatott e földön… én se maradhatok meg!

Ez volt szava. S az ő szava férfiszó volt.

Negyven esztendeig nem jött róla hir. Egy ideig kérdezősködtek utána.
Azután már nem is kérdezősködtek. Hiszen nem élhet már ugy se túl a
nyolczvan éven. És azután azok is elmultak már, a kik ismerték, a kik
szerették, a kik együtt harczoltak, együtt szenvedtek vele. Elmult élet,
elenyészett hang, ki hallgatóznék utána?

Egyszer aztán visszaszállott az égbe Kossuth nagy lelke is. Hamvait
hazahozták tiz év előtt. Itthon marad most már örökre.

Hejh, Boros Sándor, öreg kurucz, dicső nemzetőrünk, nagy bujdosónk,
tudod-e azt, hallod-e azt túl a tengeren, idegen világban, az emberélet
végső határain, hogy istened és örök bálványod: Kossuth Lajos itthon van
már s nem is hagy el bennünket többé?

Megtudta, meghallotta.

Győrnek városában, a karmelita barátok közelében van egy ház, ugy
hivják: Egerváry-ház. Hajdan Mauschberger-ház volt a neve. Néhány év
előtt a ház kapualjában halottat találtak. Ősz, öreg, roskadt alakot.
Száz esztendőnek zománcza nézett le róla. Mellette pisztoly, szivében
golyó. Nyilván maga vetett véget életének.

Ki volt! Senki se ismerte. Soha se látták Győrött.

Azt mondják: kérdezősködött egy asszony után, a kiért egykor minden
férfisziv lángban égett, de a ki már ötven éve porladoz a temetőben?

És megkérdezte azt is: áll-e még a csikvándi kuria, s élnek-e még azok
vagy maradékaik, a kik egykor urai voltak?

Meg akarta tudni: van-e még, a ki ő rá emlékezik?

* * *

A világi hatóság senkit se talált, a ki a halottat fölismerte volna
biztosan. Pedig azt is beszélték, irás volt nála ezzel a négy szóval:
»Én Boros Sándor vagyok.«

* * *

Nemes öreg barátom!

Te vagy élő tanum, hogy ez a történet igaz történet.



A KEDÉLYES NÁDORISPÁN.

Egy érdekes adomát közlünk itt József főherczegről, az ország
nádorispánjáról, mely érdekesen tünteti föl azt a kedélyes jó viszonyt,
mely közte s a karok és rendek közt fennállott. Kicsiny dolog ez, de a
benne szereplő egyének és a kor jellemzése czéljából megérdemli a
fölemlitést.

Az 1836-iki országgyülés országos állandó küldöttséget rendelt ki a Buda
és Pest városok közt épitendő állandó hid előmunkálatai tárgyában.

Fontos kérdés volt ez akkor.

Hogy állandó hid legyen: ebben csak megegyeztek volna a tekintetes karok
és rendek. De már abban, hogy a nemes ember fizessen-e hidvámot, mekkora
legyen a hidvám, mikor szálljon a hid a nemzetre, miként legyen a hid
örökké fentartható s a »hid örök fentartását biztositó tőkesomma«
igazságos meghatározása miképen történjék, melyik város miként legyen a
hid rendőre, mikor a hid a két város közt fekszik, parancsolhasson-e a
nemes embernek a rendőr: mind e kérdésekben vége-hossza nem volt a
vitatkozásnak.

Elvégre a rendek megegyezni nem tudván, ősi szokás szerint küldöttséget
választottak; vesződjék a kérdéssel a küldöttség, készitsen javaslatot s
ha az nem talál jó lenni, legalább üthetik érte a küldöttséget.

A küldöttségnek egyik Tiszán-inneni tagja Zsedényi Eduárd volt, akkor
még Pfannschmid néven. Őt ismerte még a legujabb nemzedék is. Egyik
Dunán-tuli tagja Kocsi-Horváth Sámuel volt. Veszprém vármegye második
alispánja és követe, ki e küldöttségben való részvétele czimén később
királyi tanácsosságot kapott. E kitüntetéssel akkor a »nagyságos« czim
járt, e czim pedig akkor nagy dolognak tekintetett.

Felette érdekes kérdés volt ezen az országgyülésen a Nemzeti Játékszin
kérdése is, melyre a nádorispán adott volna telket s mely Pesten
országos költségen lett volna épitendő. E fölött is sok vita volt,
kivált a kerületi ülésekben, mert a bécsi kormány sehogyse akarta az
ügyet előmozditani, az aulikus mágnások és követek a bécsi kormánynyal
tartottak, de egyébként is gróf Széchenyi István és Pestvármegye közt
kiegyenlithetlen nézeteltérés volt e kérdésben. Széchenyi nagy,
monumentális, mintaszerü szinházat akart, de ehhez még nem volt pénz;
Pest vármegye pedig azonnal épiteni akart olyat, a milyen telik.

Szóval sok volt az ellenkező nézet e kérdésben is. Szükséges volt tehát
erre is országos küldöttséget választani.

De kikből álljanak a küldöttség tagjai? Ez volt már csak a nehéz kérdés.

Holmi poéta ember abban az időben követté nem igen lehetett. Kölcseyt
már régen haza küldötték a Bécsből felizgatott szatmári konzervativek
segélyével. Fáy András szerény ember volt s egyénisége döntő sulylyal
nem birt. De különben is egy ember alig jöhetett számitásba s Fáy már az
állandó hid küldöttségében is benne volt.

Kellett vagy harmincz ember. Legalább hét-nyolcz a főrendek közül, egy
az egyházi főrendből, kettő a királyi táblától, egy-egy ember
Horvátországból, a szabad kerületekből s a jelen nem levők küldötteiből
s három-négy minden megyei kerületből s a szabad királyi városokból.

Hogy a nádorispánt kérjék fel az elnökségre: ebben mindnyájan
megegyeztek. Hogy a harmincz választott ki legyen: ebben sehogyse
egyeztek meg.

Végre egyik kerületi ülésben azt mondá gróf Széchenyi István:

– Urak, bizzátok a nemzeti szinház kérdését arra a küldöttségre, melyet
az állandó hidra már megválasztottunk.

Beöthy Ödön odakiált:

– Mit ért a hidküldöttség a szinházhoz?

Gróf Széchenyi felhuzza szemöldökét a feje tetejére s odafelel
Beöthynek:

– Annyit csak ért a szinházhoz is, mint a lánczhidhoz.

A karok és rendek hatalmas kaczagásban törtek ki. Nyilvánvaló volt, hogy
a hid-küldöttség összes tagjai közül még lánczhidat senki se látott.

Ez ülésben nem volt határozás. De az urak jó kedvvel mentek szét s oly
bolondságosnak tetszett Széchenyi ötlete, hogy szinte kedvük kerekedett
azt elfogadni.

Pedig nem is volt olyan nagyon bolondságos.

A döntő sulyu férfiak: Deák Ferencz, Bezerédj István, Palóczy László,
Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Pázmándy Dénes, Bernáth Zsigmond, Borsiczky
István, Kubinyi Ferencz stb. a nemzeti muzeum országos küldöttségében
foglaltak helyet. A hid-bizottságban kisebb sulyu férfiak voltak és
Széchenyi arra számitott, hogy a hidkérdésben az övé levén a döntő szó
és befolyás: az övé lesz majd a szinház-kérdésben is.

E számitását közlé Deákkal is. Deák a sikert minden áron óhajtotta s
azért pártvezéri tekintélyének segélyével kieszközölte, hogy a nemzeti
szinház kérdése is a hid-bizottsághoz utasittassék.

A bolondságos ötlet tehát országos határozattá, sőt törvénynyé vált.

Igy lett Kocsi-Horváth Sámuel is nemzeti játékszini országos biztos,
holott eddig még soha szinházat nem látott.

A bizottság rendszerint a megyeház egyik termében tanácskozott. A folyó
tanácskozásokban természetesen a nádorispán ritkán vett részt, helyette
rendszerint a legidősb prelátus vagy zászlós ur elnökölt.

A viták hosszadalmasak s néha hevesek voltak. Megegyezésre alig volt
remény.

Egy alkalommal szóba jöttek mellékesen s pipaszó közben az ország
legjobb borai. Ugy tetszik, e tájban jelent meg Vörösmarty »Rossz bor«
czimü költeménye, hol panaszban tör ki a költő:

  Költődnek oh hatalmas Hunnia,
  Légyétetőt engedsz-e innia?

Szóba jött a somlyai bor is s félkomolyan, féltréfásan megrohanták
Kocsi-Horváth Sámuelt, hogy ő mint veszprém-vármegyei követ, köteles
somlyai borral a bizottságot megvendégelni. S erre ő annál szivesebben
vállalkozott, mert az ellenkező nézetü Széchenyinek be akarta
bizonyitani, hogy a magyar bor csakugyan jobb a világ bármely idegen
boránál.

Rögtön irt Veszprémbe s hozatott fel somlyai bort a legjavából.

Harmad- vagy negyednap mulva épen ülés alatt jön be hozzá a tanácskozó
terembe tiszti katonája s jelenti, hogy a bor megérkezett.

– Nagyon jól van – felelte Kocsi-Horváth.

Ezzel odafordult a bizottsághoz:

– Uraim, a somlyai bor megérkezett, ma délben 1 órakor szivesen
felkérlek benneteket egy kis barátságos ebédre.

Tiszti katonájának kiadja az utasitást:

– Vidd a bort a Palatinushoz, mondd meg neki, tisztelem, hütse be a
bort, déli egy órakor odamegyünk ebédre, legyen jó ebéd. De a borra
vigyázz, ki ne cseréljétek, magával a Palatinussal beszélj.

– Értem nagyságos uram! – szólt a tiszti katona, sarkon fordult és
elment.

Kocsi-Horváth Sámuel persze a Váczi-utczán levő Nádor-vendéglő
vendéglősét értette, kit a követek maguk közt csak »Palatinus«-nak
neveztek s kinél ő maga is szállva volt.

De a tiszti katona magát az igazi Palatinust értette, József
főherczeget, s odavitte fel a bort és izenetet.

Ott valamelyik gróf Szapáryval, ő fensége katonai adlátusával botlott
össze a tiszti katona s arra parancsolt rá, hogy őt mindjárt vezesse be
a Palatinushoz, mert izenetet hoz hozzá.

Az adlátus majd kidobatta a katonát borával és izenetével együtt s jól
összeszidván, keményen kiutasitotta.

A tiszti katonát Lódor Jánosnak hivták. Kemény legény volt, jól
ismertem, még vén korában is. Nagyobb urat pedig sehogyse ismert, mint
alispánja, a ki követ is és királyi tanácsos is ezenfelül. Neki holmi
gróf és adlátus nem parancsolt.

A nagy zajra, kiabálásra, mikor már Lódort vasra akarták verni,
figyelmessé lőn a véletlenül arra menő főherczeg nádorispán s
kérdezősködött annak oka iránt.

Az adlátus jelentést tett.

A főherczeg odafordul a katonához, hogy mit akar az izenettel s a nagy
ménkü pinczetokkal?

Lódor katonásan üdvözli s bátran odaszól:

– Tisztelteti a nagyságos alispán ur a fenséges urat, tessék ezt a
somlyai bort behüteni, déli egy órakor ide jön ebédre a megyeháztól az
egész országos deputáczióval s tisztelteti, legyen jó ebéd.

A jóságos nádor mindjárt megértette a tévedést, jóizün mosolygott s azt
felelte:

– Mondd meg fiam a nagyságos urnak, tiszteltetem én is és az urakat
szivesen látom ebédre, de nem egy órakor, hanem három órakor. Addig is
majd izenek még nekik.

Lódor megvitte az izenetet. Az urak ott a vármegyeházán majd hanyatt
estek, mikor ezt meghallották. A legnagyobb zavarba jött maga
Kocsi-Horvát Sámuel, az alispán. Miféle stomfax embernek tartja őt most
már az öreg József főherczeg nádorispán. Azonban csakhamar megjött a
nádorispán udvari kamarásának meghivója az ebédre, délutáni három órára.
A meghivón rajta volt, hogy a somlyai bor jól be lesz hütve s lesz jó
ebéd is.

Ezen az ebéden s ennél a bornál az urak véglegesen megegyeztek mind a
lánczhid, mind a nemzeti szinház kérdéseiben. Másnap már a jegyzőkönyvet
is aláirták.

Lódor utóbb lovas huszárja lett a vármegyének s gyakran mondá ifjabb
társainak, ha ő nem lett volna: ma se volna lánczhidja az országnak.



AZ A SZÜRKE.

A régi vármegyénél történt az eset. Sok mulatság származott belőle.

Egy móri paraszt lovat vett az akai zsidótól. A zsidó neve Mózes volt.
Akkor még nem volt divatban se az Izidor, se az Adolf, tehát csak Mózes
volt a neve. A ló ára nyolczvan forint.

A ló szürke, hét éves, kancza. Volt különös ismertetőjele is. A balfüle
kissé konya volt.

Konya!

Mit jelent ez a szó? Majd a történet folyamában erre is rájövünk.

A móri paraszt összefogja a Szürkét a Pej lovával s valami dolgában
bemegy Fehérvárra. Megáll kocsijával a piaczon, beszól a boltoshoz
valami ügyét-baját rendbehozni s megy ki megint a kocsihoz. Nagy
bámulatára a rúd mellett csak a Pej búsul. A Szürke nincs ott. Eltünt.
Csak a szerszáma fekszik a földön, a Pej már bele is tipródott.

Körülnéz, megvakarja a füle tövét.

– Hát-e meg már micsoda? Hova lett a Szürke?

Erre a szóra csak oda áll az orra elé egy csákvári paraszt. Kezén a
kötőfék, a kötőféken a Szürke.

– A Szürke itt van. Láthatja kend, ha szeme van. De a ló az én igaz
jószágom. Nincs három hete, hogy ellopták a legelőről. Az én becsületes
nevem Sógor János, lakásom Csákvár városában. Hát kend ki lova fija?
Hogy’ híják? Hova megy haza a kutyája, a mikor a mezőn elunta magát?
Most már kend fizeti meg a költségemet. Megyünk a kapitányhoz.

Nesze neked móri paraszt! Lopott lovat találtak a kezén. Bizony azt
elvették tőle hevenyében. Ez az igazság. De még a költséget is meg kell
fizetni. Három hétre a ló munkájáért hat forint harmincz krajczár. A ló
keresése két forint negyven krajczár. A panduroknak áldomást is kellett
fizetni, de isten neki, ezt Sógor János elengedi. Csakhogy megkerült a
lova.

Elmentek a kapitányhoz. A kapitány irásba tett mindent. Hiába mondta a
móri paraszt, hogy ő igaz járatbeli ember, ő a lovat jó pénzen, nyilt
vásáron az akai Mózes zsidótól vette. Már most mi lesz az ő kárával?

A kapitány megnyugtatta.

– Igazad van, jó ember. Azért kapod az irást. Azért eresztelek szabadon.
Különben becsuknálak s kocsid és Pej lovad is elvenném. Most eredj haza.
Keresd pénzedet a zsidón. Majd az megfizeti.

De bizony nem fizette. Akán a főispán volt az uraság. A főispán nagyon
szerette Mózes gazdát. Házi zsidója volt, szót emelt mellette. A
fehér-vármegyei szolgabiró nem itélte el Mózes gazdát.

Mózes gazda is, a móri paraszt is igy került Veszprém vármegye elé.
Odahozta panaszát a móri paraszt. Nem használt itt Mózes gazdának a
főispán jó szava se. Bizony csak meg kellett fizetnie a ló árát is, a
költséget is. A móri paraszt pénzéhez jutott.

Pedig hát az akai zsidónak is igazsága volt.

Ő a lovat győri vásáron vette igaz pénzen. A kitől vette, lovász-patonai
ember volt. Meg is tartotta volna a lovat, de az akaiak mindjárt
észrevették, hogy a lónak egyik füle konya. Kinevették, kicsufolták
vele. A második napon már az iskolásgyerekek is a zsidó konyafülü
lováról beszélgettek. Mózes gazda elgondolta, nem jó lesz ebből. Világ
csufjává teszik. Azért is adta el nagy hirtelen a Szürkét a móri
embernek.

Mindent be tudott bizonyitani. A lovászpatonai ember is megvallott
mindent. Övé volt a Szürke. Az ő kezén is konya volt a füle. Azt is
biztosan tudja, hogy a ló hét éves. Utolsó csikófogát már az ő kezén
vesztette el. Ő egy bobai – vas-vármegyei – embertől vette a devecseri
vásárban.

Eddig hát még mindenkinek igazsága volt. Sógor Jánosnak is, a móri
embernek is, Mózes zsidónak is s a lovász-patonai embernek is. De ki
fizeti meg Mózes zsidó pénzét?

Menjünk tovább. Folytassuk csak a vizsgálatot. A végén csak megakad
valaki a horgon. A ki ellopta Sógor János lovát. Az fizeti meg Mózes
zsidó pénzét.

Volt Veszprém vármegyének egy főcsendbiztosa. Égre-földre megfogadta,
hogy ő előkeriti a lókötőt. A lovat kézről-kézre adják. Nem is holmi
apró dolog a ló. Nem keveredik ugy el, mint a gombostű a szalmakazalban.
Azután épen ez a ló egyik fülére konya is. Szürke ló is sok van, hét
éves kancza is sok van, de fél fülére konya ló csakugyan nincs több a
világon. Ismertetőjele tehát kétségtelen.

A csendbiztos utána iramodott a bobai embernek. Megtalálta. De a bobai
ember is kimutatta igazságát. Ő is jó pénzen, nyilt vásárban vette a
lovat Kaposvárott, Somogy vármegyébe kebelezett zseliz-kisfaludi
zsidótól. Tanui ezek meg ezek. Megmondta nevüket nyugodtan.

No most már nyomon vagyunk. A főcsendbiztos tele lett örömmel és
dicsekedéssel. A zseliz-kisfaludi zsidó ki nem tagadhatja magát. A tanuk
ugy vallanak, mint a karika-csapás. A zsidót nyakoncsipjük.

Dehogy csipjük. Tanukra nem is lett volna szükség. Hiszen a
zseliz-kisfaludi zsidó derék, becsületes, vagyonos és komoly ember.
Igenis ő adta el azt a konyafülü Szürkét a bobai embernek, még most is
megvan róla a lólevele, melyet az eszéki czédulaház állitott ki,
mivelhogy azt a lovat ő az eszéki vásáron vette Ivanits Stéva nevü
erdeviki rácztól, a kit jól ismer s a ki bizonyára utbaigazitja a
csendbiztos urakat, honnan került a ló.

Nohát menjünk Ivanits Stéva után túl a Dráván lévő országokba.

Mennénk ám, de valami nagy baj kezd mutatkozni.

A vizsgálat folyik már két év óta. Tömérdek pénzébe került eddig is a
kincstárnak. Ki fizeti azt meg? Lesz-e majd a lókötőnek annyi pénze? De
lesz-e majd lókötő is? Eddig nincs: ez már bizonyos.

Hát hiszen épen azon fáradozunk, hogy legyen. Igaz, hogy az irások
kezdenek sokasodni, halomszámra gyülni. A sok átirat, megkeresés,
felelet, kihallgatás, tanusitvány, jelentés, melléklet, erkölcsi és
vagyoni és honossági községi bizonyitvány már kezd a nyakunkra nőni,
csak ugy fuldoklunk benne.

Az a Szürke sok galibát csinált. Már készülnek róla az élczek és adomák.
A kaszinó urai egyébbel se üdvözlik már a vármegye urait, csak ezzel a
szóval:

– Mennyire vagytok már a Szürkével?

De mindez semmi baj. Arravalók a fiskusok, komiszáriusok, főbirák és
esküdtek s mindenféle iródiákok, hogy végezzék a munkát.

Más baj fenyeget.

A Szürke a lovász-patonai ember kezén vetette el az utolsó csikófogát, a
baj keletkeztekor tehát hét éves volt, most pedig már kilencz éves.
Ámde, ha a sok kézről-kézreadás idejét összeszámitjuk, kijön már
összesen vagy tizenkét esztendő. A bobai ember kezén még csak szopós
csikó lehetett a Szürke. Szopós csikót pedig nem szokás vásárra vinni.
De egyébként ő is ugy vette már, mint korbeli igás lovat.

Miként lehet mindezt megérteni?

A főcsendbiztos nem sokat törte a fejét. Neki nyoma van, megy rajta. Ott
a rácz ember, az utolsó gazdája a Szürkének, azt meg kell nyaggatni
kissé.

De a rácz embert se lehetett megnyaggatni. A nap se olyan világos, mint
a mily világosan bebizonyitotta, hogy ő meg a konya félfülü Szürkét a
szabadkai vásáron vette derék, becsületes, fekete, vastag bajuszu magyar
embertől, még pedig kiskuntól, a kinek becsületes neve Keserű Márton,
szélmalmos molnár, lakik pedig Kun-Szent-Miklóson, a Szék-tó partján a
666-ik számu házban. Majd ő megmondja a Szürke eredetét.

Meg is mondta.

Ő a Szürkét örökségben kapta az ipa után, a kit áldjon meg az isten haló
földjében is.

– Mikor halt meg az ipa?

– Szent András napján mult tizenhat esztendeje. Ittas fejjel leesett a
padlásról, abból származott veszedelme.

– Hát a szürke már tizenhat esztendős volna?

– Van, uram, van. Sőt korosabb is. Hiszen mikor örökségben rám szállt,
akkor is volt már vagy nyolcz esztendős. Jó huszonnégy-huszonötéves
bizony már istenadta férge!

– Hát az ipa hol vette a szürkét?

– Maga nevelte uram, maga. Megesküszik rá minden szomszéd.

Meg is esküdött.

Nos, most már nem lehetett tovább menni. Meg szünt minden nyom. Vége a
világnak. Csufság lett az egész vizsgálatból. A hét esztendős Szürke a
vármegye kezén huszonöt esztendős lett két év alatt. Ez már pedig
csakugyan lehetetlen. Valahol valami titok van a dologban. A közt a sok
becsületes ember közt, a kié volt valamikor a Szürke, mégis csak kell
lenni lókötőnek vagy orgazdának. De melyik az? Hiszen mindegyik meg
tudta az ő tökéletes igazságát bizonyitani.

Tegyük félre az ügyet s hallgassunk róla. Nehogy ugy járjon vármegyénk,
mint Ugocsa. Utóbb példabeszéddé válunk. A minthogy a főcsendbiztos elő
nem hozta volna a dolgot a világért se.

Csakhogy Mózes gazda, az akai zsidó nem hallgatott. Fogadott ügyvédet s
nyakunkra járt. Hol az ő pénze?

Mózes gazdának bizonyára visszajárt a ló ára. Ha ő tőle a móri paraszt
számára behajtották: az ő számára is be kell hajtani valakitől.
Tökéletes volt az igazsága.

El sem engedhette pénzét. Hiszen szegény falusi boltos zsidó volt.
Felesége, édes anyja, nyolcz gyereke kért enni naponkint. Egész vagyona
se ért ötszáz forintot. Abból csak el nem engedhetett százat.

Mind igaz ez. Hanem azért szegény ember ne igen keresgesse az igazságot.
Nem győzi. Az igazság is olyan, mint az arany. Mélyen van a föld alatt.
Bizonyos, hogy ott van valahol, de mire leérünk hozzá, több pénzbe
kerül, mint a mennyit ér. Éhen lehet halni mellette.

De ki ellen inditsa hát pörét?

Sógor János ellen nem indithatja, mert hiszen övé a ló. Tőle lopta el
valaki.

Keserü Márton ellen se indithatja, hiszen a lovat ő az ipától örökölte,
az ipa pedig csikó korától kezdve nevelte. Keserü Márton nem oka a Mózes
gazda kárának.

De máskép se oka. Ő a lovat igaz jószág gyanánt adta el az erdeviki
rácznak s az a ló nem is volt a Mózes gazda lova. Annak a lónak már
huszonöt esztendősnek kell lenni, holott a Mózes gazda lova ma se több
kilencz esztendősnél.

Az ügyvédek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a lovász-patonai
embert szólitják a biróság elé. Attól vette a lovat Mózes gazda, annak
adta oda a pénzét, tehát az fizesse vissza pénzét is, költségeit is.

Okos ügyvédek nem is tehettek egyebet. Ám a lovászpatonai ember
kereskedjék tovább. Ott a bobai ember, ott a zseliz-kisfaludi zsidó, ott
a rácz, valamelyiket fülelje le ő is.

A lovász-patonai ember azonban lefülelte valamennyit, még a
kun-szent-miklósi szélmalmos molnárt is. Az ő ügyvédje igy látta jónak.
Mindegyiket beidézte a biróság elé szavatosnak. Álljanak jót a
Szürkéért!

Beletelt egy esztendő, mire minden alperes megkaphatta az idézést. Akkor
aztán elkezdték a tárgyalást. Volt ügyvédje mindenkinek. Akkora pör
kerekedett nemes Veszprém vármegye törvényszéke előtt: beillett volna
csődpernek is.

Minden ügyvéd tagadott mindent. Senki se hallotta Mózes gazda hirét.
Senki se volt semmiféle vásáron. Senki se adott el se Szürke, se konya
fülü lovat senkinek. Mindenki ötven tanura hivatkozott egymás ellen.

Különösen tagadták, a mi természetes is, hogy Sógor János lova azonos
lenne Keserü Márton egykori lovával. Az egyik vén ló, a másik
javakorabeli.

Valahol valaki kezén más ló került a világtörténetbe. A kitől a más ló
került: azon kereskedjék a zsidó, ne ő rajtuk szegény alpereseken, de
sőt inkább fizesse meg sok rendbeli perköltségüket.

Azt is tagadták, hogy a Szürke kilencz éves, azt is, hogy huszonöt éves.
De még azt is tagadták, hogy akármennyi éves. Hiszen a csikóról nem
vezetnek faluhelyen szegény emberek anyakönyvet. A csikónak nincs se
keresztapja, se keresztanyja, se keresztelő papja.

Azt is tagadták, hogy a Szürke konya fülü volna vagy lett volna, vagy
lehetett volna. Azt pedig kereken tagadták, hogy félfülére lehetne konya
ló. Hiszen a két lófül teljesen egyenlő, csakhogy az egyik jobb füle, a
másik bal füle. A természet örökös törvénye, hogy ha az egyik konya,
akkor a másik is konya. Ha pedig az egyik nem konya, akkor egyik se
konya.

Ebben a pörben a természettudományok nagy fejezettel gazdagodtak. A
lófül konyaságának fejezetével.

Mit csináljon most már a biróság?

Kihallgatott minden tanut, a ki csak valaha járt a győri, devecseri,
kaposvári, szabadkai vásáron. Kihallgatta a czédulamestereket, vásári
biztosokat, helypénzszedőket, hajdukat, csárdásokat egymásután. Jó három
esztendőbe tellett, mikorra az összes vármegyéktől megérkeztek a
mindenféle tanuvallomások.

Nem derült világosság semmi kérdésre.

Elrendelte tehát a biróság a szakértők meghallgatását is. Javasolta ezt
minden ügyvéd és minden peres fél. Nem is lehetett másként.

Milyen a konya fül?

Mitől támad a konyaság?

Van-e időleges és van-e idült konyaság?

Hány esztendős a Szürke?

Hány esztendős korában hullatja el a ló az ő utolsó csikófogát?

Mindez olyan kérdés, melyre a felek, az ügyvéd urak s a biróság
megfontolt nézete szerint csak a szakértő orvosok, állatorvosok,
gyógykovácsok, lókupeczek s ménesintézeti igazgatók tudnak megfelelni.
Leginkább pedig a vásározó czigányok, mivelhogy konya fülü ló másoknál
ugy se található, mint náluk. Az ő kezükre kerül utóbb valamennyi.

Mert a lónak a füle a legnagyobb ékessége. Se szeme, se orra, se
sörénye, se farka, se állása, se mozgása nem oly különös disze, mint a
füle. Ez a finom, szőrös, mozgékony és tiszta edény a ló lelkének
mutatója s hű hirnöke. A ló arcza kevés indulatot tud hirül adni, de a
füle minden indulatát, minden gondolatát pontosan megmutatja. A lóból
rossz szinjátszó lett volna, de füleivel többet tud, mint a világ
szinművészei összevéve. A hogy figyel; a hogy jobbról, balról, előlről
vagy hátulról hallja a hangot; a hogy a hangot felismeri: emberhang-e,
gyermeksirás-e, fülemile dal-e, vagy farkasorditás, füttyszó vagy
ágyudörgés, édes zene vagy kocsizörgés: mindezt füleinek százféle bájos
mozdulatával nyomban hirül adja. Hát a mikor haragszik, ravaszkodik vagy
jó kedve van, a mikor gyülöl vagy szeret valakit s játszani vagy
viaskodni akar, a mikor lesunyja vagy büszkén tartja füleit: mindez
csoda és gyönyörüség.

Nem is lehetne a lovon és urán nagyobb csufot tenni, mintha orvul
levágnák a ló fülét, mint a kutya fülét. A mig füle megvan: uraságnak
való, ezer forint az ára. Ha fülét levágnák: sátoros czigánynak való,
husz forint az ára. Ha herczeg méneséből származott is.

Hátha a fül konya? Ha lehajlik, mint a sertésé? Ha lekonyul, ha lóg, ha
szél himbálja, mint a boklyót a csizmaszáron?

Ez már veszedelem. Ilyen lovat nem tart kocsija előtt, a ki még ad
valamit a világra. A konya fülü ló gazdájáról mindenki tudja első
pillanatra, hogy koldus, gyámoltalan, tedd ide, tedd oda ember, a ki még
sohase látott öt forintot egy csopron. Hiszen ha ember volna, inkább
elbujnék a harasztban, semhogy ilyen lóval kijőjjön az utczára emberek
közé.

De mit szólnak már a szakértők?

Szólnak azok. Van-e valami a világon az egek magasságától a tengerek
mélységéig, a mit ők ne tudnának? Tele irnak ötven árkus tiszta
papirost. Kifejtik, hogy a konyaság vagy öröklött baj, vagy egyes
véletlenség, vagy idegbénulás, vagy külső erőszak, vagy mérges
légycsipés következése vagy valami más, de mindenesetre szépségbeli
hiba. A csikófog is akkor esik ki, a mikor a lófog már megérett, de
ennek idejét biztosan senkise tudhatja. A felnőtt, az élemedett korban
levő ló átélt esztendeinek számát a tudomány mai állapotában ugy se
lehet biztosan meghatározni. Hogy pedig az a Szürke mennyi idős, ahhoz
képest legelőször látni is kellene azt a Szürkét.

Igaz a!

Lám a szakértő tudósok mégis odaütöttek a szeg fejére. A biróság hiába
hallgatta ki azt a tömérdek tanut, ha nekik a Szürkét meg nem
mutathatta. Még a biróság se mondhat alapos itéletet, mig a Szürkét
saját szemeivel meg nem nézi.

Régen elmult félesztendeje, mire a szakértők készen lettek s az ügyvéd
urak a szakértők munkáját összekuszálhatták. De abban mégis egyetértett
mindenki, hogy addig nem boldogulhatunk: a Szürkét látni kell.

No hallja kend Sógor János: elő azzal a Szürkével!

Megidézi a törvényszék a csákvári embert s megparancsolja neki, hogy a
Szürkét hozza magával. Hadd lássák azt a felek, ügyvédek, tanuk,
szakértők s a biró urak: erről a lóról van-e hát szó, vagy nem erről?

Hejh, hajh, hol van már az a Szürke?

Sógor János előadja nagy bátran, hogy ő bizony szüretkor mult négy
esztendeje eladta már a Szürkét egy dunaföldvári embernek, a ki
hajóvontató lovat csinált belőle. Régen kocsiostort csináltak már annak
a bőréből, meg kantárt, gyeplőszárat, csizmatalpat. Nincs olyan ló, a ki
a hajóvontatást annyi ideig kiállja, azután az ő Szürkéje már öregecske
is volt az istenadta.

Igy lett vége hát annak a Szürkének.

Elmult a Mózes zsidó is. Ő már szegény abbanhagyta volna a pörösködést,
de a sok ügyvéd, tanu, szakértő tovább pörlekedett a költségei után. Ezt
már Mózes meg nem birta, elkivánkozott ősatyjának Ábrahámnak kebelébe.
Nyolcz gyereke tizennyolcz felé ment szét a világba.



AZ ASSZONY BOSZNIÁBAN.

Kóborlásaim közben különösen ügyeltem arra, miként bánik a mohamedán az
asszonyokkal. Az igazi műveltségnek ismertetőjele nem a
szappanfogyasztásban, hanem abban van, minő figyelemmel, minő
gyöngédséggel bánik valamely nép a nőnemmel, mennyi jogot, mekkora
hatalmat biz rá a házban és a házon kivül, s az esküvőtől a temetőig.

De nem az a kérdés, hogy miként bánnak a lányokkal s az ifju szép
nőkkel. A lányt s az ifju nőt megbecsüli a vad kurd s a vad hegyi szerb
is. A szépség és ifjuság önmagában nagy hatalom, mely hóditani tud,
parancsolni képes, tekintélyt tart, jogokat gyakorol, mert a jutalom is,
melyet osztogat, nagy, édes s másutt meg nem szerezhető.

De miként bánnak az öreg asszonyokkal, a kik már sem nem szépek, sem nem
kedvesek, sem haszonra, nehéz munkára nem képesek?

Érdekes tanulmányra tehetünk szert a déli szlávoknál e kérdésben. De ott
leginkább, a hol mohamedánok és keresztyének vegyesen laknak együtt. S
bizony meg kell vallanunk, hogy Mohamed követői hasonlithatlanul jobban
megbecsülik az asszonyt, mint Krisztus követői. Pedig Mohamed csak a
gyönyörök edényének s nem isten anyjának tartja a nőt. A hegyi szerb, a
délszláv csak festett képben tiszteli Máriát, s azt is csak ugy, ha a
kereszt is melléje van festve, de nejét és anyját csak annyira, gyakran
annyira sem becsüli, mint juhát, kecskéjét vagy lovát.

A nő csak teherhordó a déli szlávnál, ő végzi a házi munkát, ő végzi a
mezei munkát. Ő hordja a vizet embernek, állatnak; ő hordja a
tüzelőszert az erdőről. Ő etet gyereket, embert és állatot; ő szövi,
fonja és himezi magának és családjának minden ruháját. Ha vásárra megy
férjével együtt, ő viszi nyakán a terhet, melyet el akarnak adni s ő
viszi vissza, melyet a vásárban vesznek. Az erős férfi mellette kezeit
lóbbázza és csibukjával foglalkozik. Gyakran a férfi mellette lóháton
ballag s egészen természetesnek találja, ha a ló mellett felesége gyalog
szerrel nyög a teher alatt.

A mohamedán, akár török, akár szláv eredetü, meg nem tenné ezt a
durvaságot a világért. El nem követné ezt se ifju, se öreg nővel soha.
Lelke felháborodnék magára a gondolatra.

Midőn Berbirnél átmentem a Száván s ráléptem a bosnyák területre, a
legelső jelenet, mely szemembe tünt, a nő iránti különös gyöngédség
volt.

Kocsi jött velem szemközt s a Száva partjára sietett.

A kocsi igen szegényes fakó szekér volt, kopott, régi, kicsiny, alig
volt rajta valami vas, az egész nem ért pár forintot. Két sovány, vén
bugyi ló volt eléje fogva, füstös szinü, ezek sem értek a bőrük árán
felül semmit. A két ló minden szerszáma rongyolt kötélből, kóczmadzagból
állott. Még gyeplüje is, melynél fogva ügyetlenül rángatta a kocsis a
lovak száját.

A kocsiban elől szoronkodva három férfi ült, mind a három mohamedán.
Hátul magánosan ült egy asszony.

Két agg férfiu, borotvált kopasz fővel és jókora turbánnal. Bő és fehér
bugyogójuk, cserszinü papucsuk, aranynyal himzett egykor értékes
mellényük, szines övük és kaftánjuk s erős, jellegzetes vonásu keleti
arczuk kétségtelenül elárulá, hogy ők törökök s tán egykor jómóduak
lehettek, vagy tán most is azok, daczára a fakó szekérnek és
kenderhámnak. A két öreg egymás mellett ült elől a kocsideszkán. Semmi
ülésféle nem volt alattuk. Mellettük a kocsi oldalon pőrén ült egy szép,
husz-huszonkét éves ifju, serkedező bajuszszal és szakállal, merész,
villogó fekete szemekkel. Termetén értékes, himzett sárga mellény,
barnapiros öv, fején fez, lábán európai divatu fekete czipő. Az ő feje
nem volt borotválva, csak haja tövig lenyirva.

Hátul magánosan, kényelmesen ült egy nő egy kis ülésszalmán s arra
helyezett vánkoson. Fekete felső ruhában volt tetőtől-talpig, csak
fátyola volt fehér házi vászon, melylyel egész feje, arcza el volt
boritva gondosan, ugy, hogy se szeme, se szája nem látszott. A három
férfi közül egyik se ült melléje, pedig egyik férje volt s a másik fia.
De ez talán kényelmetlen lett volna neki s azért a férfiak inkább
szorongottak a kocsi első részén s inkább gyötörték magukat a kemény
deszkán s a kényelmetlen kocsi oldalon.

Megálltam és néztem, mit fog tenni ez a kis társaság. Sohasem láttam
egész török családot igy együtt s eszembe se jutott volna, hogy ez a
lefátyolozott női alak nem bájos, ifju nő.

A kocsi megállt, a férfiak leugráltak róla a puha homokba. Még a
legöregebb török is a kocsi oldalon keresztül ugrott le, mi inainak
becsületére vált.

Az ifju a lovak elé állott. Az egyik öreg odament a nőhöz beszélgetni, a
másik pedig beszaladt egy hánba ott a Száva partján s onnan hóna alatt
jó magas zsámolyszéket hozott ki.

Ekkor leemelték a kocsi saraglyáját, a zsámolyt odatették a kocsi mellé
s a nőt nagy figyelemmel karonfogva leemelték vagyis lesegitették a
zsámolyra s onnan a földre. A nő csak arra vigyázott, hogy fátyola meg
ne bomoljon s arczának titkát el ne árulja.

Szentül hittem, megesküdtem volna, hogy ez a nő fiatal is, szép is,
előkelő is. A figyelemnek e sokoldalu gyöngédsége egyébre nem engedett
következtetést vonnom.

Kiváncsi voltam. Dolgom nem volt s azért elhatároztam, hogy a kis
társaságot szemmel tartom. Átmegyek ujra a Száván s ha a társaság
Gradiskára megy, odáig elkisérem. Nagyon tetszett az a gyöngédség,
melylyel a három férfi e nőt körülvette.

Kocsijukat bevezették a hánba, maguk egy csónakon csakugyan Gradiskára
mentek. Én egy másik csónakon utánuk mentem s előbb a gőzhajóállomáshoz
értem, mint ők.

Itt egy csomó apró gyermek rajzotta körül a kis társaságot, fiuk és
leánykák. S a nőre mutogatva mondogatták egymásnak németül: »nézd, nézd,
török nő, török nő«.

A törökök rá se nézve a gyermekhadra, a nőt bevezették az állomásnak
egyik elzárt udvarára. A gyermekek nem mertek közel menni s a kapun
behatolni, csak a kapu küszöbjéről bámultak a nő után végtelen
kiváncsisággal. A török nő kétségtelenül észrevette ezt.

Észrevette, letette fátyolát, kijött a kapuhoz s a gyermekeknek
mosolyogva kis czukrocskákat adott s beszélt hozzájuk délszláv nyelven,
a mit én nem értettem.

De én mégis jobban elbámultam, mint a gyermekek. A nő valóságos öreg nő
volt, lehetett tán hatvan éves is. Egykor talán szép lehetett, de most
már sovány, élettelen arcz, tele az öregség redőivel. Ezt az arczot
átláthatatlan fátyollal védelmezni bizony nem volt már szükséges. S
azért a mi földünkön le is tette már fátyolát.

De én nagy tisztelet érzetével gondoltam arra a török fajra, mely ily
határtalan gyöngédséggel tiszteli meg a nőt akkor is, a mikor annak
bájai már réges-régen elvirágoztak. A ki a hitvest és az anyát igy
megbecsüli, nem barbár az. A soknejüség meg van engedve a töröknek, de
az európai mohamedán nem gyakorolja azt. Boszniában és Herczegovinában
egyetlen mohamedán sincs, kinek egynél több neje volna. S ám annak meg
kell történni, hogy a keresztény jobbágy felszabadittassék a török
földesur járma alól, de az nagy bűne az emberiségnek, hogy a
felszabaditást a mohamedánok kiirtásával hajtja végre. Több képessége
van e fajnak és még sokáig több lesz a miveltségre s a békés
államalkotásra, mint annak a hegyi délszlávnak, mely az asszonyt semmire
nem becsüli s feleségét még csak felebarátjának sem tekinti.

Ott a hajóállomás előtt fal mellé kuporodva üldögélt egy öreg mohamedán.
Arcza, keze, alsó lábszárai feketék voltak a naptól, a kortól, a
származástól. Szennyes turbánja, hófehér bugyogója, kék öve, nehéz
papucsa. Nem ugy ült, mint a török, hanem ugy guggolt, mint a hogy az
asszonyok és az arabok szoktak. Előtte egy vesszőkosár, a kosárban
tizennyolcz tojás, ezt árulta. Mellette a falhoz támaszkodva egy vak és
sánta koldus mankón.

Oda szólitottam egy ott őgyelgő hordárlegénykét s mondám neki, kérdezze
meg, hogy adja az öreg a tojást.

Megkérdezte. Huszonhét krajczár volt az egész. Elővettem három hatost,
odaadtam az öregnek s a legényke utján azt mondám neki, adjon a
koldusnak öt tojást, a többit visszaajándékozom neki, adja el másnak.

Az öreg elvette a pénzt, nem szólt semmit, csak kezét köszönet jeléül
homlokához érintette. Fölállott; nem öt, hanem hat tojást odaadott a
koldusnak, a többivel elment a Száva partjára s egy halom fenyüszál
árnyékában leült s ott üldögélt egy darabig. Én távolról néztem.

A hordárt odaküldtem hozzá, kérdezze meg, mit csinál az öreg s nem
hajlandó-e azt a tizenkét tojást ujra eladni? Mondja meg neki, van itt
egy magyar ember, a ki jó pénzen megveszi ismét.

A hordár visszajött s azt az üzenetet hozta, hogy »az öreg nem adja el a
tojást ujra, mert az isten azt most már neki adta, hármat megeszik
belőle, mert éhes, ma még semmit sem evett, kilenczet pedig hazavisz
feleségének, mert öreg és beteges«.

Meghatott ez a felelet. Odamentem hozzá a tolmácscsal s kérdeztem tőle,
van-e családja s nagy beteg-e felesége s miből áll vagyona.

Volt egy felnőtt fia, mondá, de az elveszett akkor, mikor Boszniát a mi
seregeink elfoglalták. Ő is, fia is Bugojno körül laktak valahol a
hegyek között. Fiának családját kiölték a fölkelők 1875-ben, azután
jöttek ők Berbirbe. A felesége most már öreg és nagyon beteg, ha allah
ugy rendeli, hogy meghal: akkor ő már csak maga marad, de nem marad itt,
hanem elmegy a tengeren túl Kisázsiába s onnan többé nem jön vissza,
mert már ő is öreg. Ott akar meghalni. Az ő neve Mussza bég Kadinics.

Komorrá tett az öreg török beszéde. Egy üldözött és kihaló nemes fajnak
szomoru példáját láttam benne. Már csak neje tartja e földön, hol
született s leélte életét. Ha neje meghal: elhagyja honát, mely ugy sem
szabad többé s elbujdosik meghalni arra a földre, melyen a próféta járt.

Nagy költészet van a halálban, irtóztató költészet van egy nemzet
halálában. S Európa elvégezte, hogy az európai töröknek el kell veszni.

Beszéltek egy esetet nekem egy turjaki bégről.

Hogy és hogy nem történt, a fölkelők 1875-ben egy turjaki bégnek
kirabolták házát s megölték feleségét s gyermekeit. A bég néhány
barátjával lóra kapott s elkezdte üldözni a fölkelőket a Száva felé. A
gyilkosokat nem találta meg, de közel a Szávához talált egy menekülő
csapatot, mely állott három férfiból, három asszonyból, három gyermekből
és egy falka marhából.

A bég elfogta valamennyit s kérdé tőlük, mondják meg maguk, mi büntetést
szabjon rájuk feleségének s gyermekeinek haláláért. A menekülők azt
mondák: vegye el marhájukat. A bég fejét rázta, neki halál kell, nem
marha, és pedig három embernek halála. A menekültek odaadták neki a
három gyermeket, ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta: ebbe ő bele
nem egyez. A menekülők erre odaadták neki a három asszonyt, tehát ölje
meg azokat. A bég megint fejét rázta, ez se tetszett neki. A menekülők
ekkor azt mondák: vegye el minden marhájukat, három gyermeküket, három
asszonyukat, ez csak elég lesz. A bég erre azt mondá a három férfinak:

– El tudnátok ti lenni asszony, gyermek és marha nélkül?

A menekülők azt felelték: el.

– No akkor ti hárman a fára kerültök, a többi mehet szabadon.

A három szerbet fölakasztatta egy tölgyfára a Száva partján, a többit
szabadon eresztette.

Egy határőr beszélte ezt nekem s mutatta a fákat, melyek egyikén hetekig
lógott a három menekülő holtteste.



A TENGER-ÜGY TITKAI.


I.

Meséltem is, irtam is valahol és valamikor a Tengerügy titkairól. A mit
irtam és meséltem apróságokban: azt most megujitom, kikerekitem,
egészszé olvasztom. Okuljanak belőle, a kiknek szükségük van az
okulásra. Öreg birák és fiatal jogtudósok.

Mert bizony az itélő biró is ember. Az embernek pedig különös sajátsága,
hogy tévedni tud. De semmiben se tud jobban tévedni, mint embertársai
megitélésében. A magasabbrendü állatok ebben okosabbak. Ők jobban
ismerik egymást. Ők az érdemest nem rágalmazzák, a hitványt nem
dicsőitik s ha találkoznak egymással: az első pillanatra tisztában
vannak azzal, hogy állatfelebarátjuk milyen erős, milyen gyönge, milyen
szelid, milyen vad s miféle indulatot táplál szivében felebarátja iránt.

A Tenger-ügy nem valami csodálatos ügy. Szó se lesz benne a tengerről s
annak viszontagságairól. Könnyü a dolguk a nagy nemzetek iróinak. Ha
kifogynak a szerelemből és a bűnös tettekből: kirándulnak a tengerre. A
tengeren mindig van regényes dolog. A tengernek se feneke, se határa.
Elfér benne minden. Csak ugy ontja a képzelet kincseit, melyek csak ugy
csillognak-villognak a költők, irók, álmodozók kezében. A jámbor magyar
irónak itthon kell maradni a pusztán, a mezőn, az erdőszélen.

Az én Tenger-ügyem nem más, csak egyszerü falusi történet. Hajdan
vármegye dolgának, betyártörténetnek, szegény legények sorának nevezték.
Titkai közül is csak egyet akarok igazán elbeszélni. Csak azt, a mikor
teljesen ártatlan embert komoly, higgadt, bölcs itélőbirák, érett
megfontolás után teljes lelkiismeretességgel sulyos büntetésre itéltek.

Megtörtént ugyanis, hogy báró Splényi Ödön barátom ezelőtt egy
emberöltővel Fehér vármegye jeles szolgabirája volt s különös
ügyességgel és szerencsével egy pillanatban jó fogást csinált. Elfogott
egy csavargó betyárbandát. A bandának vezérét is, tagjait is.
Hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény legényeket, duhajokat. Voltak
ugy hatan, heten. Saját járásában, a Mezőföldön, a Sárviz környékén
akadt rájok. Teljesité is öregébőlnagyjából a vizsgálatot, már a hogy
illett s a hogy ő rá tartozott s aztán beküldött mindent a nemes
vármegyére. A nagy csomó embert a várnagy gondjaiba, a nagy csomó irást
és bűntestet a megyei törvényszék iktatójába. S ezzel ő le is vetette a
gondját az egész ügynek.

A banda vezére Tenger-Horváth János volt. Miért nevezték Tengernek, ki
tudná azt? Hajdan a Bakony vidékén minden duhajnak volt különös neve.
Olyan, a mely nem volt beirva az anyakönyvbe. Gyakran azután rajta
száradt a duhajon igazi neve is, különös neve is. A mig becsületes
gyerek volt: Horváth János volt a neve. A mikor a bandába került: Tenger
János lett a neve. Pedig tengert soha se láttak, se ő, se társai.

Az ügy később az én kezembe került s az én vármegyémben csak e néven
ismertük: »a Tenger-ügy«. Meg is érdemelte a tenger nevet, mert iratai
kocsiszámra, vádlottai száz számra, részletei tenger számra szaporodtak.
Splényi Ödön barátomnak sejtelme sem lehetett arról, mivé növi ki magát
elvégre ez az ügy.

A banda nem régi volt. Mostani szervezetében alig volt egy éves.
Élemedett koru belső tagjai még nem voltak. Nyilt rablásnak és
gyilkosságnak érettségi vizsgáján még nem ment keresztül, de ezenkivül
megcselekedett mindent, a mihez ügyesség, gyorsaság és bátorság kellett.
Egyetlenegy októberi hónap folytán tizenkilencz betörést és nagyobb
tolvajságot vitt véghez Sopron, Győr, Vas, Veszprém és Fehér
vármegyeben. Volt ezek közt lólopás, pinczetörés, boltrablás,
patikakifosztás, akolgyujtás, nők ellen elkövetett erőszak vegyesen.
Lovász-Patonán az alvók feje alól szedték el a pénzt. Falusi gazda ember
mélyen alszik, ha már fejét leteheti. Első álmában az ágyat kivehetik
alóla. Ugyanott a gazda szemeláttára kötötték el a lovat és a kocsit. A
győr-baráti szőlőkben sorban nyitogatták fel a pinczéket s a mikor
menekülni kellett: egyik czimborájuk holt részeg volt már. Hogy el ne
árulhassa őket, a mikor kijózanodik, agyoncsapták. Minden sikerült
nekik. Ügyességük és szerencséjük fölbátoritá utóbb őket arra is, hogy
Somogy, Tolna és Pest vármegyék hirhedett betyárjaival lépjenek
részvénytársulati összeköttetésbe.

Nem kell e felett csodálkozni. Nem kell e miatt a vármegyét és
pandurvilágot szidni. A mai napság még tökéletesebb a szegény legények
szervezkedése. Csakhogy ma nem betyárbanda a nevük. Hanem
hitelszövetkezet, kártyakompánia, lóversenyfogadás, nemzetközi
zsebmetszés s több efféle. A vármegye és a pandur ezekkel jobban elbánt
volna, mint a jogállam és a királyi rendőrség.

Egyszer a győri vásárban nagy mulatságba keveredtek Tenger-Horváthék.
Ittak, dőzsöltek, huzatták a czigánynyal, szórták a pénzt. De azontul a
szájuk is eljárt. Valami szemfüles csaposlegény hirt adott a hajduknak s
ezek csomóba kötözték őket s átadták a porkolábnak.

Akkor még nem voltak királyi biróságok kint a vármegyében. Győr szabad
királyi város volt. Volt neki külön törvényszéke, külön börtöne, külön
porkolábja. Csakhogy a börtönépület nem volt se korszerü, se elég nagy
és tágas. Illavától és Lipótvártól nagyban különbözött. A porkoláb nem
volt bakonyi duhajokhoz szokva. Ő csak csirkefogókat, kapczatolvajokat,
kocsmai verekedőket ismert. Különösen pedig vásáros orvokat. Most pedig
nagy vásár volt. Az orvokkal s egyéb istentelenekkel tele volt minden
börtön a föld felett s a föld alatt. Sőt tele volt már a fáskamra,
mosókonyha, tehénól is. S ime, a hajduk épen most hoznak még egy csomó
betyárt is.

A porkoláb összeszidta a hajdukat. Mi gyönyörüségük van abban, hogy
minden gézenguz embert ide az ő nyakára összegyüjtenek? Nincs már annyi
eszük se, hogy kikergessék őket a városból, hadd fogdossák össze a
pandurok s vesződjék velük a vármegye, ugy sincs a vármegyének egyéb
dolga.

De hát a baj megtörtént, a duhajok ott voltak, öreg este is volt már,
szállást kellett nekik adnia. Más szállást nem adhatott, a városház
padlása üres volt, fölrakta hát őket a padlásra.

Csakhogy a városház padlása nem arravaló, hogy ott veszedelmes
gonosztevőket őrizzenek. A mosott ruhát szokás ott kiteregetni és
szárogatni. A gabonafélének az a magtára. A sütnivaló ott tikkad. Ócska
butorok, használatlan irások és könyvek ott elmélkednek a mulandóságon.
Baglyok és bőregerek ott fészkelnek. A város macskái ott jönnek össze
szerelmi találkozásokra. A födélfák és mindenféle gerendák össze-vissza
vannak hálózva szép fehér, tiszta ruhaszáritó kötelekkel.

Ide zárta Tengeréket a porkoláb.

Hát hiszen Tengerék nem is kivántak egyebet. Egy kicsit aludtak, ugy
éjfélig. Éjfélkor az aczél és kova tüzénél kiválasztották a legerősebb
ruhaszáritó kötelet s annak segitségével leereszgették egymást a
padlásablakon keresztül az utczára. Néhány részeg ember kóborolt ugyan
az utczákon még éjfél után is, látta is a duhajokat, de bizony nem
törődött velük. Nem az ő dolguk a város rabjait őrizni.

Elég furcsa eset volt bizony ez.

Még furcsább, hogy Tenger-Horváth János a következő éjjel Csornán a
város kellő közepén törte fel a gyógyszertárt s annak pénztárát. S ez
annyira tetszett neki is, hogy erről nyomban értesitette levélben a
győri porkolábot s egyuttal illedelmesen megköszönte neki a mult éjjeli
szállást és becsületes ellátást.

A porkoláb nagyot kiáltott, mikor a levelet elolvasta.

– Uczczu ni! Igaz ám! Meg kell néznem a gazembereket. Meg is feledkeztem
róluk egészen!

Bizony másnap nem jutott eszébe a banda ott a padláson. De hát az se
nagy baj. Megérdemlik, hogy egy vagy másfél napig koplaljanak. Eszébe se
jutott, hogy a padlásról valaki megszökhessék. Odaintette egyik
hajdukáplárját.

– Menjetek csak, hozzátok le a padlásról azokat a legényeket.

Hol voltak azok már!

S bizony eltünt velük egy csomó szárogatni való fehérnemü is. Még azt is
elvitték az istentelenek.

Tehát ezt a bandát küldte be báró Splényi barátom a székesfehérvári
várnagy kezére. Noha ő még századrészét se tudhatta annak a sok
csinynek, gonosz tettnek, a melyet az a banda elkövetett.


II.

Fehérvármegye fiskusa kezébe vette az ügyet s elkezdte az adatokat a
szomszédos vármegyékből beszerezni. De minél jobban buzgólkodott: annál
inkább belátta, hogy ebből akkora ügy lesz, hogy éveken át se lehet
belőle kigázolódni. Maga a vizsgálat is eltart három-négy évig. Holtig
tartani kell a betyárokat. A kiknek száma pedig a sok orgazdával s a sok
alkalmi czinkostárssal folyton szaporodik. Mennyibe kerül a rabélelem a
vármegyének? Hát még a sok tanudij, fuvardij és egyéb költség? Kórházi
és szállitási dijak s több effélék. Ezer meg ezer forintjába kerül a
vármegyének. De hát csupán épen az ő vármegyéje legyen igy sujtolva?
Azután ő maga is, társai is, utódjai is esztendőkig vesződjenek a
Tenger-ügygyel? Ők ki ne járhassanak szüretre, névnapra,
atyafilátogatóba, de leginkább a velenczei-tóra s mindenféle vizi- és
szárazföldi vadászatra, a mikor ők akarnak? Két-három tisztujitás is
közbejön s uj fiskusok jönnek a régiek helyébe. A kiknek ujra kell
megtanulni a Tenger-ügyet. Időközben iratok vesznek el. Egyik nyaláb a
másik után. Azokat lehet is pótolni, nem is. A sok betyár, gézenguz,
semmirekellő ráöregszik a vármegyére. Se elereszteni, se elitélni nem
lehet őket. Utóbb is föleszik a vármegyét.

Itt valamit ki kell gondolni.

Elhatározta, hogy az ügyet átháritja, ha lehet, más vármegye nyakába.
Ezt cselekedte már a somogyi fiskus is, a győr-vármegyei is, a
sopron-vármegyei is. Pedig azok még meg se fogták a csavargókat. Ime,
Győr városa megfogta, de attól meg szerencsésen megszöktek,
elebláboltak. Miért legyen ő rosszabb fiskus ezeknél?

Mikor már egy kocsideréknyi irományt összegyüjtött, szerencséjére
észrevette, hogy Tenger Jancsi és társai Veszprém vármegyében is tettek
rossz fát a tűzre. Vár-Palotán ellopták Szukóp Mihálynak egy
ártánymalaczát s azt az inotai malom árkában megsütötték, megették.
Vár-Palota már az én vármegyém birodalmába tartozott. Nagy hirtelen
összekötözte, csomagolta az embereket és irásokat s átküldte hozzánk.
Igy kerültek az én kezemre. Az emberek voltak már vagy huszan. Az irások
be se fértek az iktatóhivatalba. S a sok dibdáb szerszám, ruharongy,
lopott ködmen, vasfazék, rozsdás fegyver, a mit bűntest néven ismer a
jogtudomány. Három kocsi is tele volt vele.

Jön hozzám a várnagy, nemzetes Keglovics Mátyás uram. Szép rendbe hozza
sürü bajuszát, sürü szakállát.

– Fiskus ur, ezt a sisera-hadat ne fogadjuk el. Kiél bennünket a
világból. Én már kikérdeztem a gazembereket egyenként. Volt ezeknek
dolguk Tolna vármegyében is, a tolnai fiskus kezén még ugy se voltak,
küldjük őket oda. Vagy még jobb lesz, ha Győrbe küldjük őket. Ott már
ugy is elfogták őket egyszer. Vesződjék velük a győri porkoláb, minek
engedte őket elszökni. Lakoljon ő. Megérdemli.

Okosan beszélt a várnagy ur. Csakhogy a várnagyné nemzetes asszony
időközben másként határozott. Volt ugyanis a foglyok közt már asszony
is, lány is. S a jó nemzetes asszony csakhamar kipuhatolta, hogy az
asszony jól tud mosni, a lány meg jól tud vasalni. Urak körül
forgolódott, még a gallért, még a csipkét is gyönyörüen vasalja. Ilyen
szerencsét elszalasztani bolondság volna.

Másnap aztán megint jött hozzám a várnagy.

– Meggondoltam a dolgot, fiskus ur. Mégis csak mi lássuk el ezt a
Tenger-ügyet. Az az ösztövér porkoláb ott Győrben ne mondhassa, hogy mi
irtózunk a dologtól.

Ez is okos beszéd volt.

És csakugyan igaz volt, hogy én voltam már az ötödik vármegye fiskusa, a
kinek a kezén az ügy megtilódott, tovább küldeni hát kicsinyes
munkakerülés lett volna. Elhatároztam, hogy az ügyet kezembe veszem s
elintézem, ha csak lehet. Hadd higyje a jó nemzetes várnagyné asszony,
hogy az ő beleszólása döntött a kérdésben.

Csakhogy könnyebb volt az elhatározás, mint az elvégezés.

A vizsgálatot minden irányban egyszerre meginditottam. A vármegyékhez,
szolgabirákhoz, városokhoz egész csomó megkereséseket intéztem. Hetek
mulva jöttek hozzám vissza a feleletek, vizsgálatok, kihallgatások,
értesitések, válaszok, mindenféle irományok. Meg kellett győződnöm, hogy
a Tenger-ügyben hét vagy nyolcz Dunán inneni s túl a dunai vármegyének
akad tömérdek dolga. Tenger János társai mind más szövetséghez tartoztak
azelőtt. Azok a szövetségesek ma is éltek s ma is dolgoztak. Legnagyobb
volt köztük Tolna vármegye és Kis-Kunság lókötő szövetsége. A
főhadiszállás Székesfehérvár. Itt készülnek a lópasszusok. Ügynökségi
telepek minden vármegyében. A legtöbb telep: Pest, Tolna, Somogy
vármegyében. A vizi szállitási ügynökség Duna-Földváron. Ha egy csikó a
Duna-Tisza közén eltünik, másnap már az ott van a túl a dunai vásáron. A
túl a dunai csikó másnap már a halasi buczkákon piheni ki az éjszaka
fáradalmait. Csárdások, zsidók, lószállitók, telkes gazdák, vásári
czédulamesterek az orgazdák, a segitők, a kézreadók, a röjtögetők, a
tanuk, a szószólók, a közbenjárók. Pontos katonai rendszer mindenütt. S
hasonló, noha kisebb terjedelmü szövetségek buzgólkodnak a gulyások,
kanászok, juhászok közt az ökör, disznó és juh odábbadásában. Száz meg
száz bünügy szálai kezdtek kioldódni nyomozásaim közben.

Mit csináljak!

Minden ügyet el nem intézhetek. Tenger János fiatal legényember volt,
társai is fiatalok. De valamennyiből száz esztendős vén ember lesz, ha
én csak akkor állitom a törvénybe őket, a mikor már majd minden ügy
tisztába lesz hozva. Mind valamennyi ott pusztul el az én nyakamon s az
esetben miként róhatják le büntetésüket?

A felett tünődtem: királyi biztosságot s külön biróságot kérek. Az
Alföldön is akkor kezdődött a Rháday-biztosság a lókötők, rablók,
haramiák ellen. Miért lenne derekabb vidék az Alföld, mint Túl-a-Duna.
Legyen nekünk is Rháday-biztosságunk.

Vagy pedig ollót fogok s az irásokat összedarabolom. Egy jó csomót
elintézek magam, a többit pedig szétosztom az illető vármegyék közt.
Mindegyik kapja meg a maga dolgát s végezze, a hogy tudja.

Mig igy töprengek: egy eset jön közbe, mely elhatározásomhoz megadta az
irányt.

* * *

A Tenger-ügy vádlottjai és foglyai közt volt egy öreg ember. A neve
Kiliti Mózsa Mihály. Ott sanyargott, ott betegeskedett a börtönben vagy
két hónap óta. Néha ételt és ruhanemüt hoztak számára hozzátartozói, szó
nélkül megengedtem mindig, hogy a várnagy beadhassa hozzá. De
szemtől-szembe még nem láthattam.

Valamelyik napon lakásomra jön egy somogy-vármegyei paraszt ember s
tisztességesen kér: hallgassam meg.

Kerek hasu, jó alaku, nagyfejü, jól öltözött, tagbaszakadt büszke állásu
paraszt ember. Bajusza kipödörve keményen.

Előadja, hogy ő ifjabb Kiliti Mózsa Mihály, az idősebbnek fia. Ez idő
szerint községi biró. Mutatja szolgabirójának bizonyitványát, melyből
kitünik, hogy ő mindenképen vagyonos, becsületes és tekintélyes ember.
Ilyennek ismerik falujában is, vidékén is.

Kérdem tőle: mi járatban van? Mit akar?

– Én, tekintetes uram, azért jöttem, hogy boldogtalan édes apámat
kiszabaditsam. Öreg ember ő már és beteges s bizonyosan tudom, hogy nem
sok ideje van még hátra. Ebben az ügyben ugy sincs neki nagy vétke;
szeretném, ha szabadlábra bocsájtaná a nemes vármegye. Legalább igaz
ember módjára otthon haljon meg, ne a vármegye tömlöczében. Ne hagyjon
maga után olyan rossz hirnevet.

– Mit segit ez az öregen, Mózsa? Hiszen ha otthon hal is meg, mint
vádlott hal meg. Különben is volt már börtönben eleget. Sokszor volt
büntetve nálunk is, más vármegyében is. Itt a kórházban pedig jó ápolást
kap. Nyugton várhatja idejét.

Szeliden felelt vissza.

– Mind igaz ez, mind tudom én ezt, uram. Sok szégyent hozott a fejünkre
s nehéz ezt kiigazitani. Sokat pironkodtunk miatta. De mégis egészen más
az, ha otthon magunk temethetjük el tisztességgel, istenes emberek
módjára, mintha a vármegye viteti ki a temetőbe. Engem talán nem bánt
már, noha rám is eleget járt a világ nyelve, de gyermekeimnek ne
mondhassák, hogy tömlöczben halt meg az öregapjuk s pandurok és rabok
adták meg neki az utolsó tisztességet.


III.

Gondolkodóba estem, eltünődtem a fölött, a mit az a falusi öreg biró
mondott. Igaza volt. Nagy jótétemény volna rá és gyermekeire nézve az
öreg Mózsa hazabocsátása. Rossz gondolat nem lakhatott az öreg biróban.
Eszébe se juthatott, hogy apját, a hetvenhat esztendős vén, rokkant,
beteg embert megszöktesse s a törvény kezéből kivegye. Hova szöktetné?
Mit csinálna vele? Akkor még nem jött szokásba Amerikába rucczanni. S
aztán a vén ember el se hagyná szülőföldjét. Sőt ha közel érzi utolsó
napját, visszajönne oda a világ végéről is. Nem tartaná vissza még az
akasztófa rávigyorgó rémarcza se.

Sőt még gyöngéd szép gondolat is a paraszt birótól ez a terv. Rá nézve
sokkal kényelmesebb volna, ha a vármegye temeti el az öreget. Hazulról
ugy is eltünt, otthon való temetése legalább nem juttatná az emberek
eszébe, minő volt élete és halála az öregnek. S fia mégis haza kivánja,
hogy ha már kondul a harang, istenes ember módjára tehesse a hant alá.

– Jól van Mózsa, menjen kend haza békességgel. Egy hét mulva jőjjön el
ujra. Akkor talán majd hazaviheti az öreget. Addig majd határozok.

Át kellett néznem az irásokat. Meg kellett tudnom, miféle vádak
nyomakodnak az öreg ember vállaira. Tudnom kellett azt is: miből áll
betegsége, mennyi időre számithat.

A törvényszék tudós orvosa azt mondta, hogy az öreg elélhet még
két-három évig is, ha étele, itala, nyugodalma meglesz; ha belső
részeiben bonyodalmak nem támadnak; ha életirtó betegséget,
tüdőgyuladást s egyéb efféle nyavalyát nem kap; ha szeszes italtól,
meghüléstől, fellobbanó indulattól s egyéb rendetlenségtől gondosan
óvakodik.

Megkérdeztem Lőrinczet is, a börtönőrök öreg káplárját, mire becsüli
Kiliti Mózsa Mihály életét.

– Az uj holdtöltét még megéri, annyit kinézek belőle, de azontul nem
adnék életéért egy potya pápai piros pipát.

– Miből gondolja ezt?

– Jól ismerem. Negyedszer van itt már nálunk. Mindig beszédes ember
volt. Száz tanácsot adott még nekünk is. Most pedig már nem törődik
semmivel. Csak fekszik a deszkán, mozogni se kiván. Csak néz, csak int,
csak bólint, a szót sajnálja egész nap.

Tehát az öreg káplár egy hónapot szánt neki. Mert most épen holdtölte
volt.

Felhivattam magamhoz Kiliti Mózsa Mihályt. Hadd lássam magam is. Hadd
beszéljek vele. Látatlanban még sem akartam határozni.

Hires nevezetes ember volt egykor a maga világában.

Apja a káptalan jobbágya volt. Surján legény korában még gyerekészszel
megagyalta az urasági hajdut, a miért az vele is, apjával is
kegyetlenkedett a robotos munkán. Az ispánra is rágyujtotta a házat, a
miért az durván incselkedett, sőt erőszakoskodott szép testvér hugával.
Az urasági tisztek mindenképen katonának akarták bekötni, ő pedig
bujdosott a katonafogdosás elől. Nagy a világ. Somogyi és tolnai
erdőknek se hosszuk, se végük. Elkeveredett a juhászok, kanászok közt.
Azt mondták rá, betyárrá lett. Igaz is, hogy bujdosása közben
megismerkedett az erdők minden hires betyárjával.

Ott volt, mikor Milfájtot felakasztották. Megnézte, megsiratta. Jól
ismerte a hires Sobri Jóskát s a Bakonynak e félelmes haramiája, annyi
monda és népdal hőse, nála töltötte az éjszakát halála előtt
harmadnappal. Ő hantolta el Sobri sirját a lápafői erdőben s talán csak
maga tudta, hogy Sobri utolsó pajtása, Pap Andor, hova tünt el, miként
élt, miként halt, miként kerülte el a törvény kezét haláláig. Ismerte az
utolsó túl a dunai nagy gulyást, Basa Szente Jánost s ennek csikólábu
öcscsét, a Buczkó Palit, a ki az üszőt, tinót elfogta gyalogszerrel s
megfékezte puszta kézzel. Felkereste, meglátogatta Becskerekit, mikor ez
már hires haramia volt és Rózsa Sándort, a mikor már hire kezdett
szállongani a Bácskában.

Ő maga sohase rabolt s embert soha nem ölt, de az üldözött bujdosó
szegény legényeket mindenütt védte, rejtegette, gyámolitotta s ezek is
részeltették őt egyszer-másszor szerencséjükben. Sokszor került a
vármegye kezére, két izben talponálló biróság előtt is meg kellett
jelennie és Somogy, Tolna, Veszprém, Fehér vármegyék börtöneiben
töltötte el életének javát.

Most már hetvenhat éves volt. Magas, sovány, kissé hajlott termetü,
kemény arczczal, erős tekintettel, rendetlenül leboruló hatalmas
bajuszszal. A kor és a betegség elgyöngitette s mikor magamhoz
felhozattam, alig tudott megállani a lábán.

Leültettem s elmondtam neki öregbiró fiának kérését.

Figyelmeztettem, ha csak lehet, szabadon bocsátom, de ha van lelkének
valami terhe, iparkodjék attól megszabadulni s ha igaz az, a mivel most
vádolják, vallja be azt röviden s ne nehezitse, ne késleltesse a
vizsgálatot.

A Tenger-ügyben csakugyan nem nyomakodott rá sulyos vád. Mindössze is
csak annyi terhelte, hogy résztvett a Tenger-társaság egy vagy két
áldomásában. A társasággal legalább együtt látták Fehérváron, alakja jól
ismert, élete rovott, a pandurok közt a legvénebb is, a legifjabb is
szemmel kiséri, méltán gyanusithatták, hogy ő is részes a Tengerék
dolgaiban. Ezért fogták el a csendbiztosok.

Készséggel elmondotta, a mi igaz volt. Együtt mulatott Tenger Jancsival
és czimboráival a vásár alatt Kovács Ádám Ferencz fehérvári lakos
kocsmájában. Tudja, hogy Tengerék mindnyájan rossz emberek s akkor is
tudta, mikor velük együtt ivott. De egyetlen vállalatukban se volt
részes, se a tervezésnél, se a végezésnél, se az osztozásnál. Azután igy
folytatta:

– Nem az én vidékemen jártak ezek, tekintetes uram; én pedig erőtlen,
öreg ember vagyok már ahhoz, hogy akár ezekkel, akár másokkal
csavarogjam. Van az én lelkemen elég!

Nagyot sóhajtott.

– De megis lakoltam érte teljes életemben. A mióta fiamat biróvá
választották s láttam, hogy őt az emberek megbecsülik, sőt még a
szolgabiró ur is oda száll házához, azóta én készakarva nem vettem részt
semmi rossz cselekedetben. Hiszen istentelenség lett volna az tőlem,
hogy a fiam becsületes nevét bepiszkoljam. De én már gyönge, erőtlen
ember vagyok, annak nem tudtam ellenállani, hogy a fehérvári vásárokra
be ne járjak s Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a szegény legényekkel
egy-két szót ne váltsak. Mert oda szoktak azok járni tiz vármegyéből is
s nekem jól esett, ha őket egy pohár borral megkinálhattam. A szabaduló
rab is benézett oda mindig. Sokszor egy-két napot is töltött a
kocsmában, mig el tudta gondolni, melyik irányban induljon neki a rongy
életnek. Jó szivvel adtam nekik tanácsot, sokszor hasznát is vették. Én
meg elkérdezősködtem tőlük az oda bent való dolgokról. Megvannak-e még a
régi börtönőrök? Szót lehet-e egyikkel vagy másikkal váltani? Tetszik
tudni, tekintetes uram, a börtönőrnek csak a fegyvere meg a gunyája
egyenlő, de a hány ember: az is annyiféle. Egyik jobb, másik rosszabb
szivvel van a szegény rab iránt. Mindig megkérdeztem, hát én rám
emlékezik-e még valaki? Régi pajtásaim közül ki keveredett bajba s mikor
szabadult? A maga lábán ment-e ki a fonnyasztóból vagy a Szent Mihály
lova botorkált ki vele? Jobb lett volna ugyan, ha effélével nem törődöm,
de már hiába. A vén betyár is olyan, mint a vén czigány. Mikor már maga
nem tud muzsikálni, szivesen elhallgatja a gyerekek nótáját.

Meghatott e sajátságos őszinteség.

Megmondtam az öregnek, hogy fia egy hét mulva jön be érte, akkorra
rendeltem be s őt akkor hazabocsátom. Hanem mikor a törvényszék a
tárgyalásra berendeli, annak hivására okvetlenül megjelenjék.

– Megigérem, megigérem, de a felől már nem vagyok biztos, hogy
megjelenek; kivált ha a meghivás késni talál. Más biróság elé hivnak
engem s nem a nemes vármegyére. Érzem én azt. Oda pedig el kell menni,
mert annak a biróságnak a vármegye se parancsol. A mint pedig én egyszer
leesem a lábamról, többé föl nem kelek én soha. Hanem ha a harangozó nem
siet nagyon, hát akkor megjelenek.

Másnap a börtönőrök előtt azt a kivánságát jelentette ki, hogy velem
beszélni óhajt és pedig négyszemközt. A börtönőröket szigoruan
utasitottam, hogy minden rabnak minden kivánságát haladéktalanul
közöljék velem s jaj volt annak a börtönőrnek, a ki ez ellen véteni
merészelt volna. Az öreget rögtön felhozattam magamhoz.

– Sok mondanivalóm volna, tekintetes uram. Egész éjjel nem hunytam le
szemem, nem tudtam aludni. Eltökéllettem magamban, hogy a mi a lelkemen
van, mindazt megmondom az urnak. Sok hiba van a világban. Egyet-kettőt
talán még ki lehetne igazitani. Ha most nem szólok: a hiba örökre hiba
marad. De négyszemközt szeretnék beszélni.

A börtönőrt elbocsátottam s intettem az öregnek, beszéljen.

– Sok titkot tudok én, uram. Ne vegye szavamat bolond beszédnek, de
higyje el az ur nekem, hogy a törvény nem lát világosan. Gyakran nem oda
üt, a hova kellene, sokszor pedig egészen odaüt, a hova nem kellene. Egy
ember hordja már harmadik esztendeje a vasat nemes Pest vármegye
tömlöczében. Ez a Dabasi Huszár János. Olyan ártatlan abban a dologban,
a miért elitélték, mint a ma született gyerek. Pedig még három
esztendeje van hátra az itéletből s tekintetes uram meg tudná menteni,
ha akarná. Hallgassa meg szómat, elmondom az esetet igazán.


IV.

Elmondta s én elmondom utána, a mint következik.

Dabasi Huszár Jánosnak egyszer dolga volt Pesten is, Dömsödön is.
Dömsödi utja Laczházán vezetett keresztül.

Nyugodtan koczog kocsijával, két kis lovával Laczházán. Semmi baja,
semmi gondja. Eszébe se jut, hogy valami balsors is érhetné. Az utcza
már nem is hosszan nyulik előtte; ott van már a város vége. Látja jól.
Fényes nappal. Becsületes magyar emberek közt mi baj érhetné?

Az egyik háznál kint az utczaszinen áll a gazda. Vállát nekitámasztja a
kapubálványnak s pipáz keményen.

Meglátja Dabasi Huszár Jánost s megnézi kocsiját, lovát. Nézi, nézi s
egyszer csak bekiált legényfiához:

– Ferkó, hozd csak hamar ide a vasvillát!

Ferkó odaugrik a vasvillával.

– Ferkó, nézd csak ezt a két lovat. Nem a mi két lovunk ez?

A lovak porosak, de azért fülük mozgásáról, lábuk járásáról, testük
állásáról fölismerik a lovakat.

– Az a! A mi lovunk az a két ló!

Kiugrik a gazda meg a fia az utczára s odakiált az utazóhoz:

– Egy szóra! Álljunk meg atyafi!

Huszár János megáll.

– Mit akarnak kigyelmetek?

A gazda meg a fia nem szól, hanem megnézik a lovak fogát, szőre szinét,
szügyét, békáját. Csak akkor szólnak.

– Épen téged vártunk akasztófa virága. Gyere csak be hozzánk az udvarba.

A legény kantárszárnál fogva már épen forditja a lovakat a kapu felé.

De hát Huszár János se ijed meg mindjárt a maga árnyékától. Igaz
járatban van. Belecsördit a lovakba. Erősen fogja a gyeplőt s menni akar
előre. De még nagy méltatlankodva rá is szól a laczházi gazdára és
fiára:

– A ki áldótok van! utonállók vagytok? Nézze meg az ember!

De már ekkor hamarosan lerántják a kocsiülésből Az a legény erős gyerek.
Dabasi Huszár János csak azt veszi észre, hogy ott fekszik az utcza
porában s ütik mint a zsuppot. Kékre-zöldre verik hamarosan. Lovát,
kocsiját elveszik, magát pedig a községházához hurczolják s belökik a
sötétbe.

Mi ez? Miért van ez? Mi történt hát?

Dabasi Huszár János nem tudja, mit gondoljon. Hamarosan nem is igen
gondolkozik, mert hideg vizzel kell borogatni egész testét. Ebül van a
nagy hadakozás után. Enni nem kap, nem is kivánja. Reggelre már jobban
van, noha alig aludt valamit. Reggel pedig két pandur áll eléje, kezét
megkötözik s nyomban viszik a szolgabiró elé.

A szolgabiró ugy fogadja, mintha régi ismerőse volna.

– Hát megint itt vagy Huszár János?

– Itt én uram, de most csakugyan nem tudom miért

– No, majd csak megtudod azt is lassanként.

Kihallgatják. Az esküdt ur a kihallgató biró. A vád az, hogy ezelőtt
tizennégy nappal éjjel a legelőről ellopta a laczházi ember két lovát.
Miért tette? Kik voltak a társai? Hol volt, merre járt, mit csinált
tizennégy nap óta?

Meghallgatják a laczházi gazdát is. A ki napnál fényesebben
bebizonyitja, hogy a két ló az övé már esztendők óta. Az egyik ló a maga
nevelése, a másikat a kunszentmiklósi vásáron vette Majsai Páltól, ki is
fizette az árát nyomban, az áldomást is megitták nyomban. Tanui ezek meg
ezek s rajtok kivül az egész város. A két lovat nem adná kétszáz
forintért. Két hete lopták el a legelőről. Dabasi Huszár János kezén
fölismerte lovait. El is vette tőle iziben, valamint a szerszámot és
kocsit is. Ebből majd kikerül a költség. Nem tagadja azt se, hogy Ferkó
fiával együtt a lókötőt kissé megtapogatta, de annak is a lókötő maga
volt az oka, minthogy szép szóra nem akarta a kocsit, lovat kiadni
kezéből.

No Dabasi Huszár János, mit szólsz te mindezekre?

Dabasi Huszár János világjártas ember. Volt már ő a törvény előtt is
egyszer-kétszer. Tudta, hogy a birák előtt nyugodtan és illendő hangon
kell beszélni. Nem is félt most már semmitől. Hiszen biró előtt az ügye.
Az ő ügye pedig tiszta és világos. Igazsága szent.

Elmondta, hogy a laczházi ember elvette tőle a lovát. Nem is bizonykodik
abban, a mit a laczházi ember állit. Elhiszi, hogy a két ló az övé volt
s hogy azt két hét előtt ellopták a legelőről. De nem ő lopta el. Ő egy
hét előtt a fehérvári Bertalan-napi vásáron vette Standár Pirót István
árpási lakostól igaz pénzen, száznegyven forinton, ki is fizette azonnal
a vételárt, kapott is passzust, lólevelet mind a két lóról, meg is van
mind a kettő otthon a ládafiában, tessék érte elküldeni, a felesége első
szóra odaadja.

– Jól van, Huszár János. Ha igazságod van, majd kiderül. Most Standár
Pirót Istvánt meg kell hallgatnunk, életed eddigi folyását ki kell
puhatolnunk, a lólevelet meg kell szereznünk, de mi bizony addig nem
tartunk itt magunknál, hanem bemégysz Pestre, a központi megyei
tömlöczbe, ott lészen ellátásod.

Igy is történt.

A két lólevél megkerült. A pandurok elvették az asszonytól. A lólevelek
valódiak. Irás, pecsét, aláirás – mind igazi. A lovak leirása is
megfelel a két ló szinének s egész minőségének, csak a lovak egyikének
évszáma sántit kissé. De hát az nem baj. Parasztlónak ugy sincs
anyakönyve. A másik ló évszáma azonban tökéletes.

Hanem az árpási lakossal már baj van.

Kihallgatják Standár Pirót Istvánt. Saját szolgabirája hallgatja ki. Ő a
lóeladásról nem tud semmit. Ő Dabasi Huszár Jánosnak azt a két lovat
soha el nem adta, ő azon a Bertalan-napi vásáron feléje se ment
Fehérvárnak, hanem otthon volt és szántott-vetett vagy mit csinált, sőt
ő ennek az embernek szinét se látta, hirét se hallotta soha.

Huszár János csak mosolyog, csak a fejét csóválja, a mikor vele a
vizsgálóbiró ezt a hirt közli, sőt fel is olvassa előtte Standár Pirót
szavait. Nem is kiván egyebet, minthogy vele állitsák szembe azt az
árpási embert.

A vizsgálóbiró azt mondja:

– Meglesz. De lelkedre kötöm, hogy hiábavaló munkát a biróságnak ne
okozz. Lásd, Huszár János, te már egyszer lólopásért, egyszer
orgazdaságért el voltál itélve, nehéz a te mentő szavad elhinni. Ha
nincs igazad, ügyed ne késleltesd, hiszen magad bánod meg; annál több
időt töltesz itt.

Dabasi Huszár János csak megmaradt a mellett, állitsák szeme elé Standár
Pirótot.

A szembesités megtörténik. Standár Pirót István keményen áll
nyilatkozata mellett. Sőt méltatlankodik, haragra gerjed, jól
összeszidja a biró előtt Huszár Jánost, a miért ez lopott lovakkal
merészel ő rá hivatkozni. Végül odafordul a vizsgálóbiróhoz.

– Rettentő dolog az uram, hogy nekem ilyen nagy munkaidőben ilyen rongy
ember miatt, egy lókötő miatt kell Pestre bemászkálnom.

Belátja ezt a vizsgálóbiró is.

Azonban Dabasi Huszár János még most se ijed meg. Még most is csak
mosolyog és a fejét csóválja s nyugodt bátorsággal határozottan szemébe
mondja Standár Pirótnak a lóadás-vevés apró részleteit.

– Csak ne oly foghegyen – szólt – Standár Pirót István uram. Hát nem
emlékszik kend, hogy az áldomást Kovács Ádám Ferencz kocsmájában ittuk
meg? Nem emlékszik kend, hogy az áldomáson Kiliti Mózsa Mihály is ott
volt? Nem emlékszik kend, hogy ez is, a kocsmáros is, felesége is, tehát
hárman látták, a mikor kend nekem a két lólevelet átadta? Gondolkozzék
csak kend egy keveset!

Minderre Standár Pirót nem hajt. Nem gondolkozik. Megmarad a mellett, a
mit ő állit s nagy bátran követeli a vizsgálóbirótól, hogy hallgassa meg
hát mindazokat az embereket, a kikre, mint tanukra Huszár hivatkozott.

Hát hiszen egyebet tenni nem is lehetett.

De a vizsgálóbiró mégis elgondolkozott. A két ember közül az egyik
bizonyosan istentelen gonosztevő. De hát melyik lehet az? Igaz, hogy a
tanuk majd eldöntik. De milyen szép lenne előre eltalálni, hogy melyik
hát az igazi gonosztevő?

Bizonyára Huszár János marad a kátyuban. Korábbi életén sok a folt. A
lopott lovakat most is a kezén találták. Standár Pirót István
vagyonosabb is, mint Dabasi Huszár János. Ez csak kisgazda, jószerével
csak zsöllér, amaz pedig telkes gazda. Kétségtelen, hogy vagy az egyik,
vagy a másik tudós a laczházi lovak elkötésében. De hát melyik?

No de mindegy. Folytassuk a vizsgálatot.


V.

Kovács Ádám Ferencz csakugyan kocsmáros volt Székesfehérváron.
Ugynevezett kis kocsmája volt valahol a nagy vásártér közelében. Vastag,
termetes alak, széles jó magyar arcz; – akármelyik káptalanbeli urnak jó
lett volna az arcza, ha vastag bajuszát simára levágja. Semmi rossz
indulat nem látszott az arczon. Ellenben csak ugy tündöklött róla, hogy
ő biztos minden ő dolgában s rendben van szénája tökéletesen.

Volt felesége is. Szintén termetes, jóképü, barnabőrü asszony. Ugy
pergett a nyelve, mint a kerepő. Ebben különbözött férjétől, a ki meg
szűk beszédü volt. Egyébként se félt semmitől.

Meghallgatják Kovács Ádám Ferenczet. Mit tud a laczházi lovakról, Dabasi
Huszár Jánosról, Standár Pirót Istvánról, áldomásról, bertalani vásárról
s a többi mindenféle dologról.

Hát bizony nem tud ő semmit. Az igaz, hogy Bertalan-napi vásár szokott
lenni Fehérváron, megvolt most legutóbb is, látásból ismeri ugyan
Standár Pirótot is, Kiliti Mózsát is, de Dabasi Huszár Jánosnak soha
hirét se hallotta. Az ő kocsmája arravaló, hogy ott vásár napján is, más
napon is igyanak az emberek. Áldomást is ittak a vásár napján is, de a
maga ételét-italát kifizette mindenki, igy hát ő nem irta fel, hogy kik
áldomásoztak. De az mégis bizonyos, hogy a kérdezett emberek azt ő nála
nem cselekedték.

Összevágott ezzel a beszéddel a felesége vallomása is. Az asszony
egyébként se tudhat semmit. Nem lót-fut ő az ivóba. Vásár napján száz
ember eszik-iszik ő nála minden pillanatban. Neki a konyhán a dolga.

A mi igaz is. A vizsgálóbiró meggyőződött arról, hogy ez a két ember
egyenes lélekkel beszél. Huszár János ugyan most is követelte, hogy a
kocsmárost meg a feleségét állitsák szembe vele, de már ezt a
vizsgálóbiró meg nem engedhette. Ő azt a két becsületes embert
Fehérvárról Pestre be nem csődithette.

Miért is?

Hiszen Kiliti Mózsa Mihály se nyujtott Huszárnak semmi erősséget. Azt is
kihallgatták. Megvallotta őszintén, hogy ő ugyan ott volt ama bertalani
vásáron, volt Kovács Ádám kocsmájában is, ivott is az áldomásozókkal,
adókkal, vevőkkel, árosokkal, vásárosokkal, de hogy épen kik voltak azok
s miféle áldomásban ivott: arra már nem emlékszik. Ő már öreg ember s
akkor már borittas is volt. Kiment a félszerbe s aludt is egyet.

– No Huszár János, minden szavad hazugságnak bizonyult!

Ezt mondta a vizsgálóbiró Huszár Jánosnak, mikor mindezeket tudtára
adta. S egyuttal szentül hitte, hogy jó nyomon van s hogy csakugyan
Huszár a gonosztevő.

A lovak a laczházi legelőről éppen a bertalani vásár előtt két nappal
vesztek el. Huszár éppen erről a napról nem tudja alibijét igazolni.
Dabasról már eljött, Fehérvárra éppen csak a vásár hajnalán érkezett, a
mint ő maga mondja; utja Laczháza felé vezetett; az meg most már éppen
bizonyos, hogy Fehérváron se volt, mert Kovács Ádám Ferencz kocsmájában
meg sem fordult. Ellenben Standár Pirót István meg alibijét is fényesen
igazolta.

Kinek lehetne még kétsége?

Huszár Jánoson most már meglátszott, hogy komolyan megijedt, a mint mind
e nagy terhelő bizonyiték a vállaira nehezedett. Észrevette, hogy a
hurok már kezd szorulni nyaka körül, de azért még mindig tagadott
mindent s védte magát életre-halálra.

Ez se lepte meg a vizsgálóbirót. Épen a megátalkodott gonosztevők
szoktak ekként cselekedni. De Huszár Jánosnak még nem akadt el szava.

– Tekintetes uram, a csillagos ég még se szakadhat le csak ugy
átabotában. Nem lehet az. Azt már látom, hogy minden ember kutyahitü
rossz ember s ellenem esküdött, de hát az a két darab lópasszus mit
vétett? Hát talán én csináltam azt is? Talán én loptam azt is? Ha loptam
is, valakitől csak lopnom kellett. Tessék csak utánanézni annak a két
levélnek. A pókháló gyalázatos vékony szál, de a pók mégis egyenesen el
tud rajta menni. Hátha az a két passzus is odavezet az igazsághoz!

A vizsgálóbiró a fejét csóválta.

– Sok dolgot adsz Huszár János. De ebben az egyben mégis igazad van. Azt
a két lólevelet csakugyan meg kell vizsgálni. Ámbár majd meglátod, nem
lesz abból semmi hasznod.

Megvizsgálták a lólevelek ügyét.

Az egyik passzus rejteki volt Sopron vármegyéből, a másik tabi volt
Somogy vármegyéből. Mind a két levél igazi volt, mind a kettő több kézen
ment át lóval együtt, de mindegyiket más lóra adták ki s nem azokra, a
melyeket Huszár János kezén talált a laczházi ember.

Az egyik levél története addig terjedt, hogy azt lószállitó zsidó adta
be lóval együtt a katonasághoz Fehérváron. A másik levél története pedig
addig terjedt, hogy azt tekintélyes uri birtokos adta át lóval együtt
nyilt fehérvári vásáron ismeretlen nevü és lakásu vevőnek. A gyanunak
még árnyéka se terhelte az uri birtokost.

Kihallgatták a községi jegyzőket, a kik a leveleket készitették s a
lótulajdonosokat, a kiknek a jegyzők a leveleket átadták. Kihallgatták
azt a tekintélyes uri birtokost. De a lószállitó zsidót is. Igazságban
találtak mindenkit. A huszárőrmestert már nem lehetett kihallgatni, mert
nem lehetett megtalálni.

Eltelt ezzel is jó négy hónap. Huszár ez idő alatt is csak ült. De még
se nyert vele semmit. Sőt nagy rejtély támadt. Hogy kerülhetett az a két
passzus éppen az ő kezére a lopott lovak mellé, holott az egészen más
két lóra volt eredetileg kiállitva? Ennek a rejtélynek csak egy kulcsa
van. A két passzust is tilos uton szerezte Huszár János, éppen azért nem
akarja megvallani. Ha igaz uton jutott volna hozzá: megvallaná.

Tehát még a két passzus is az ő lelkét terhelte. Sőt nemcsak a lelkét, a
mint később az itélet bebizonyitotta.

Ily állapotban került az ügy a törvényszék elé.

Bizony Dabasi Huszár János: el kellett téged itélni. Hiába védelmezett
okos ügyvéd, hiába védelmezted te is magadat.

Mert hogy a két ló a laczházi ember igaz jószága volt s tőle ellopták a
legelőről, ehhez nem fért kétség. S hogy a két lopott lovat Huszár János
kezén találták meg: ezt maga Huszár is készségesen elismerte.

Miként jutott kezére a két ló: ezt nem tudta igazolni. Minden tanu
ellene vallott, minden szava hazugnak, minden mentsége sikertelennek
bizonyult. Még mentsége is sulyosan terhelte.

Az is szaporitotta bűnét, hogy még passzusai is hamisak voltak. Hiszen
nem a két lopott lóra, hanem másik két lóra állitotta azt ki a rejteki
és tabi nótárius.

Azt is beismerte maga is, hogy a mikor a két lovat a laczházi legelőről
ellopták: akkor ő nem volt otthon Dabason. Azt pedig sehogyse tudta
bebizonyitani, hol volt hát, ha nem a laczházi legelőn?

Életének multján is folt van. Előélete rovott. Lólopásért, orgazdaságért
máskor is elitélték már.

Lólopásért három évre szokta a nemes vármegye a vádlottakat elitélni. A
fogságot vasban, közmunkában s hetenként két napi bőjtöléssel kellett
eltölteni. A bőjtös napon csak kenyér és viz volt az étel-ital, semmi
más.

De a vármegye sok sulyositó körülményt látott. A bűnbe való ismételt
visszaesés nagy dolog. Hiszen ez a Huszár János javithatatlan ember.
Valóságos veszedelme embernek és lónak s a békességes társaságnak.
Azután érthetetlen konok tagadása, holott bűne oly világos, mint a
napfény. A helyett, hogy töredelmes lélekkel magábaszállna: még
vakmerően felesel.

Hat esztendei fogságra itélték.

Hiába apellálta ügyét a királyi táblára, a hét személyes táblára, a
királyhoz és atyauristenhez. Minden felsőbbség, minden hatalom
jóváhagyta a nemes vármegye itéletét.

A mikor ügye véletlenül az én kezembe került, már akkor négy év óta
hordozta a vasat. Egy esztendeig mint vizsgálati fogoly, három
esztendeig mint elitélt fogoly.

Még hátra volt három esztendeje.


VI.

Harminczöt-harminczhat év előtt történt ez a dolog. A mióta az öreg
Mózsa nekem Dabasi Huszár János esetét elbeszélte. Azóta százszor
eszembe jutott s nem egyszer gondolkodtam részletein.

Lelkiismeret és itélőtehetség az egyik mérő serpenyő az itéletmondó biró
lelkében. A másik az elkövetett bűnös tett, a terhelő bizonyitékok sulya
s a véletlen körülmények sajátságos találkozása. A melyek együtt Dabasi
Huszár János vállaira nehezkedtek.

Sokszor föltettem a kérdést magamban, ha én vagyok az itélő biró: vajjon
a mérleg melyik serpenyője billent volna le? Az-e, a melyik fölment,
vagy az, a melyik lesujt? Vajjon elitéltem volna-e én is Huszár Jánost?

Váltig tagadta a bűnös voltát. Közvetlen bizonyság nem is volt arra,
hogy csakugyan ő lopta el a két lovat. De a körülmények szerint okosan,
jó lélekkel s teljes alapossággal lehetett következtetni, hogy a bűnös ő
volt s más nem lehetett.

A társadalomnak megvan a maga rendje. Jó-e, rossz-e az a rend, mindegy.
Megvan. Az a rend parancsolja, hogy a bűnt büntetni kell. A lólopás bűn.
Más el nem követhette, mint Dabasi Huszár János. Emberi észszel másra
még csak gondolni se lehetett.

Tünődésem mindig azzal végződött, hogy valószinü, hogy én magam is
elitéltem volna.

Pedig nemes Pest vármegye törvényszéke tévedett. Ártatlanul itélte el
Dabasi Huszár Jánost. Tévedtem volna magam is.

Ime az eset, a melyet Kiliti Mózsa Mihály egyebek közt elbeszélt. Ezzel
végezte szavait:

– Lássa, tekintetes uram! Dabasi Huszár János azokat a lovakat csakugyan
attól a Standár Pirót Istvántól vette. Igaz árban vette. Mint igaz
jószágot nyilt országos vásárban igaz pénzen vette. Az áldomást is
csakugyan Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a vásár napján ittuk meg.
Magam is ott voltam, magam is ittam és saját két szememmel láttam ott az
embereket.

– De hát, Mózsa, miért nem mondta meg ezt, a mikor a szolgabiró
kérdezte?

– Még akkor nem tudtam igazán az esetet. Csak később tudtam meg Kovács
Ádám Ferencztől. Tehát akkor még sem tudtam tisztán, hova vágok azzal,
ha megvallom, a mit kérdeztek tőlem.

– Jó, jó, de ez isten ellen való nagy vétek volt. Kend hamis tanuságot
tett s ime, ártatlan ember, a mint kend mondja, már négy esztendő óta
szenved e miatt. Hogy viselheti el ezt a lelkén?

Nem sokáig késett a felelettel:

– Hát hiszen azért mondom el a dolgot, hogy könnyitsek a lelkemen. S
azután nem is egészen ugy van a dolog, a hogy tekintetes uram gondolja.
Lám, a szolgabiró nem mondta meg, mirevaló lesz a vallomásom. Azt se
mondta, Huszárt szoritja-e a törvény vagy Pirótot. Nekem se ingem, se
gallérom egyik se. Csak az a szent, hogy magamféle embernek senkit bajba
keverni nem szabad. Tudtam is én, melyiknek van oka félni a törvénytől.
Ha beszélek; egyiket agyonütöm a szavammal. Ha nem beszélek:
megmenekülhet mind a kettő. Minek ártsam magam az ügybe előre? Hiszen
majd meghí a törvényszék a tárgyalásra, ott azután, ha előbb körülnézek,
majd eldöntöm az igazságot.

Elég jól beszélt az öreg, de egészen még sem hittem el minden szavát.
Hogy jóhiszemben beszélt: a fölött nem kételkedtem. Hiszen szabadulni
akart, halálára készült; miért akart volna engem félrevezetni, a mikor
se haszna, se kára nem lehetett, akármit közöl velem.

Somogy-vármegyei öreg paraszt. Pesthez messze van. Nem is járkál Pestre.
A vármegye minden nap öt-hat ügyet tárgyal. Minden ügynek, a
Huszár-ügynek is száz részlete, sok apró és nagy titka, melyről csak a
tárgyaláson feslik le a kéreg. Vajjon a somogyi öreg paraszt honnan
tudta volna meg hitelesen a törvényszéki tárgyalás részleteit?

Ezért kételkedtem szavaiban.

Mindamellett haladéktalanul intézkedtem, hogy a dolgok belső igazságát
kipuhatoljam.

Az öreg Mózsa szerint Standár Pirót volt a bűnös ember. Ő volt a lókötő
vagy az orgazda, mert ő adta el a lopott lovakat Huszárnak. A kocsmáros
és felesége, valamint az öreg Mózsa is csak hamis tanu volt.

Csakhogy négy esztendő mulva Pirót bűnét napvilágra hozni nehéz. Csaknem
lehetetlen. Maga is, czinkostársai is ugy eltagadnak mindent, hogy
szinte nevetnek rajta az emberek. S azután négy esztendő alatt a nyomok
ily esetben maguktól is el szoktak enyészni.

A kocsmárost épen nem lehet szóra birni. Ha akkor hevenyében is oly
nyugodtan és tökéletesen kimentette magát ő is, a felesége is: mit
várjak akkor négy esztendő mulva.

A lópasszus kérdésében akadtam föl. Kétségtelen volt előttem, hogy a
fonál egyik vége a lólevél.

Ez pedig különös rejtély.

Mózsa beszéde szerint a lopott lovat is, de a két passzust is Standár
Pirót adta Huszár kezébe. De hát hol vette őket?

Két idegen passzus: mindegyik más lóra. Az egyik Somogyból, a másik
Sopronból. Hogy kerülhetett a Standár Pirót kezébe?

Huszár János azt vallotta, hogy a lóleveleket az áldomás közben Kovács
kocsmájában adta át Standár Pirót.

– De hát miért ott?

A szokás nem ez. A szokás az, hogy a vevő ott kint a vásárban kifizeti a
ló árát, az eladó pedig ugyanakkor átadja a vevő kezébe a kötőféket a
lóval együtt s a passzust. Passzusnak kell lenni. Ha van: a
dolmányzsebben van. Onnan kivenni és átadni pillanat dolga.

Még se ott adta át Standár, hanem a kocsmában. Még pedig, a mint Huszár
mondja, a kocsmáros szemeláttára. Ily módon hát a kocsmáros tudott a
passzusátadásról.

Az is lehet, hogy a korcsmárosnál volt a passzus. Sőt csaknem
bizonyosnak lehet tartani, hogy épen ő nála volt. Ha nem nála lett
volna, akkor Standár átadhatta volna a vásártéren is. Vásáros ember ok
nélkül a szokástól el nem tér.

De ha már idáig vagyunk: tovább is kell gondolnunk.

Ha Mózsa igazat beszél, akkor Standár Pirót lókötő vagy orgazda. A
kocsmáros kétségtelenül tudja ezt. S a lókötő és orgazda mégis nála
tartja a passzust s ő a lókötő és orgazda számára magánál tartogatja a
passzust.

Mi ez?

Ha ez igaz: akkor a kocsmáros a lókötő és orgazda czinkostársa. Akkor ő
is bűnös ember. Akkor világos: miért tett ő Huszár ügyében hamis
tanuságot. Meg kellett védelmeznie Standár Pirótot, az ő czinkostársát.
Hadd essék el Huszár. Ez idegen, ezt nem ismeri, ez nem társa.

Az a passzus kérdése másként is érdekes.

Az a laczházi két lopott ló nem akkor került Fehérvárra, a mikor az a
két passzus. A ló csak ama bizonyos bertalani vásár előtt tiz-tizenkét
nappal kerülhetett oda, holott a két passzus azelőtt több mint félévvel.

Mit ér a passzus ló nélkül?

Semmit.

Falusi paraszt az utczán sem veszi fel, ha megtalálja. Hiszen semmire
sem használhatja. Senki se ád érte semmit. Ha fölveszi is, megnézi is,
megint eldobja. De a lókötőnek ér valamit. Gyakran sokat is ér. Lopott
lóval nem adnak passzust, de ha a tolvaj könnyüszerrel olyan passzushoz
jut, mely a lopott lónak megfelel, akkor már ezzel bátran mehet
vásározni.

A két passzus Fehérváron akadt meg utoljára, nem az árpási pusztán. Ámde
Fehérváron nem Standár Pirót István lakik, hanem Kovács Ádám Ferencz.
Valószinü, hogy a két passzus az ő kezébe kerül először. Csak azután
Pirótéba és Huszáréba.

De ne tünődjünk tovább. Hiszen könnyüszerrel bizonyosságra juthatunk.

Ha lókötő passzusa akkor ott lehetett a kocsmárosnál; az esetben most is
lehet ott. Ha igazi czinkos: lesz is nála most is. Lepjük meg hát.
Tartsunk nála házmotozást. Majd meglássuk, mi sül ki belőle.


VII.

Az öreg Mózsa szavát hitelesnek nem tarthattam. Se a törvény meg nem
engedte volna, se a szokás, se a józan ész. Mózsa elvégre is bűnös ember
volt, sokszor elitélték, most is a vádlottak közé keveredett. S azután
most egészen másként beszél, mint négy év előtt beszélt a Huszár-ügyben.
Az ő szavára ugyan Huszár Jánost kiszabaditani nem lehetett. Kinevetett
volna inditványommal saját törvényszékem is, a pestmegyei törvényszék
is.

De azért berendeltem egy irnokot, fölhivattam a várnagyot s az öreg
Mózsa vallomását irásba vétettem. Ez is valami. A bűnös ember is mondhat
igazat, habár senki se hiszi is el.

A fehérvári kocsmárosék ellen a házmotozást elrendelni kissé erőszakos
dolognak látszott. A kocsmáros nem vádlott, sőt panaszt se emelt ellene
senki. A házjog szent jog. Azt feldulni nagy ok nélkül nem szabad. Az
öreg Mózsa beszéde oly sok év előtt történt esetről nem elég nagy ok.

De én mégis elrendeltem a házmotozást.

Minél többet tünődtem a passzus titkain, annál jobban megrögzött bennem
az a gondolat, hogy Kovács Ádám Ferencznél most is kell lenni passzusnak
Standár Pirót részére. Sulyos lélektani körülmények utaltak erre
szüntelen.

Ha a kocsmáros becsületes ember: az áldomást rögtön bevallja s ezzel
Huszár Jánost megmenti. Igaz, hogy Standár Pirótot eláztatja.

Igaz ez. Hanem a bűnös czinkost eláztatni s az ártatlant megmenteni is
becsület dolga. Ellenben az ártatlant hamis tanubizonysággal hosszu
börtönbe juttatni csak azért, hogy a bűnös megmeneküljön: ez már sulyos
gonosztett és undoritó.

Ilyet ok nélkül józan eszü ember nem csinál.

De hát mi oka lehetett erre a kocsmárosnak?

Más nem, mint haszon. E fajta emberek közt csak a vagyoni érdek a fő.
Vagy jól megfizette Standár Pirót erre az egy esetre, vagy állandó
czinkostársak voltak közös nyereségre. Igy aztán egészen érthető, hogy a
kocsmárosnál álltak a passzusok is. Sőt az is lehet, hogy most négy év
mulva is találok nála passzust.

Átirtam Fehérvárra a város kapitányához. Menjen váratlanul a
kocsmároshoz s lopott lovak és rejtegetett lópasszusok iránt kérdezze
ki. Kutasson is ki mindent a pinczétől a padlásig. Nézze meg még a kút
kövei közt levő hézagokat is. S ha gyanus jelet vagy épen passzust
talál, küldje azt el hozzám, de egyuttal Kovács Ádám Józsefet és
feleségét is. Vigyázva, vasban és gyorsan.

Megyei lovas huszárral küldtem a levelet. Másnap éjjel már ott volt
Veszprémben Kovács Ádám és felesége a központi főszolgabiró kezén. De
ott volt több száz darabra rugó nagy csomó passzus is lóról,
szarvasmarháról. Tünődésem tehát nem hamis nyomon járt. Az öreg Mózsa
beszéde most már komoly valósággá vált.

A lóleveleket a kocsmárosnál kettős fenekü hordóban találták meg. A
hordó tele volt borral. A fehérvári kapitány eszének és fülének
becsületére vált, hogy a tele hordónak kettős fenekü üregéből ki tudta a
lólevelet kopogtatni.

A leveleket átvizsgáltam. Száz meg száz község s minden vármegye neve
megvolt azokon a leveleken. Sok levél épen a legujabb keletü volt;
győri, pápai, révkomáromi, városi kapitányok és czédulaházak által
kiállitva. Minden levél igazi volt s igazi rajta a pöcsét, is. Nagy
mulatságomra volt köztük olyan is, mely az én falumból származott.

No most már állj elő Kovács Ádám Ferencz, pödörd ki vastag bajuszod és
beszéld el töredelmesen és igazán: hol, mikor, miként, kitől és miért
szerezted meg a leveleket, miért tartottad magadnál, hány darabot,
kinek, milyen árban adogattál el? Meg ne feledkezzél pedig Dabasi Huszár
Jánosról és Standár Pirót Istvánról. Tudod, hogy ezek már a te
keresztfiaid!

Hejh-hajh! Hidegvérü, ügyes, kitanult gonosztévő volt az a kocsmáros.
Több esze volt, mint a viczeispánnak. Tagadott mindent komoly képpel,
határozottan. Se nem nyelt, se nem csuklott a kihallgatás alatt. A
legfogasabb kérdésekre tökéletes ügyességgel tudott megfelelni. A hol
nem volt előtte világos, hova vág a kérdés, ott feledékenysége volt a
mentség.

Még a kettős fenekü hordót se lehetett hamarosan rábizonyitani. Hogy
nála találták: nem tagadhatta. Hogy a hordó az övé volt: elfogadta. De
hát folyton változnak ő nála a hordók. Rá nem tudott biztosan emlékezni,
kitől került ez a hordó ő hozzá. Bizonyára az volt a hamis ember, az
gyüjtögette a leveleket. Annyi elhalt szőlőbirtokosra, bukott kádárra,
megszökött kocsmárosra hivatkozott: szere-száma se volt. Ettől került
borral együtt, amaz csinálhatta kettős feneküre, ez meg amaz a kocsmáros
cserélhette ki az ő kölcsönadott hordóját. Tessék a nemes vármegyének
mindazokat fölkeresni, kihallgatni, idehozni s vele szembeállitani.
Huszár János ügyében pedig most se mondhat egyebet, mint négy év előtt.
Tessék a nemes vármegyének elolvasni az ő akkori vallomását. Hiszen
irásba vették, Pesten rá meg is esküdtették, annak már csak szent
igaznak kell lenni.

De hát még a felesége! Azzal épen nem lehetett birni. Ugy beszélt az,
mint a záporeső, mint a felhőszakadás, meg nem lehetett állni előtte.
Eszes és buzgó ember volt a főbiró esküdtje, a ki folytatta a
vizsgálatot. Hanyatt-homlok futott fel hozzám a várba, hogy ilyen két
hitestárssal még nem volt találkozása, nem boldogul ezekkel semmire.

– No majd boldogulunk. Várjuk csak meg a Standár Pirót Istvánt!

Pest megyéhez is átirtam rögtön. Lepjék meg Standár Pirótot. Keressenek
nála lopott lovakat. Puhatolják ki élete folyását. Milyen ember most,
milyen volt azelőtt?

Itt különös szerencséje volt a csendbiztosnak.

A házkutatás nem járt semmi eredménynyel, hanem a lóól, az furcsa volt.

A pandurok oda is benéztek. A lóól üres volt. Jó hosszu épület, egyik
oldala telerakva tavalyi szénával. A másik oldal üres, tyukok kapartak
benne.

A mint kijönnek onnan, Standár Pirót kis hat éves fia elneveti magát.

– Mit nevetsz kölyök?

Kérdi az őrmester. A gyerek még egyet nevet, de azért megmondja.

– Milyen nagyot tüsszentett a ló odabent!

Ló! Micsoda ló? Hiszen nincs a lóólban semmiféle ló.

De azért csak visszamennek az ólba. Neki düleszkednek a tavalyi szénának
s ime, a szénarakás mozog. Kibontják a szénát, csak jó vastag fal volt
rakva szénából, azontúl rendes ólhelyiség jászolokkal s a jászol mellett
öt ló.

Öt lopott ló! Épen az éjjel hozták s a gazda még nem tudott rajtuk
tuladni. De elrejtette őket jól. A szénakazalban senki se keresgélt. Ha
a kis gyerek jó füle meg nem hallja a tüsszenést, a pandurok elmennek
onnan gyanu nélkül.

Nagy dolog a véletlen! Nagy dolog az a bolondság, a mit ugy hivnak:
szerencse, szerencsétlenség. Ennek törvényét fedezzék föl a bölcsek és
természettudósok!

Standár Pirót István megrokkant a szerencsétlenség rettentő sulya alatt.
Miért tagadja most már? Ott az öt darab lopott ló! Az egész falu tudja,
hogy az az öt ló tegnap még nem volt nála. Égből pedig nem pottyant,
szélvész oda nem terelte, maguktól oda nem mentek, angyalok oda nem
hozták s az az öt ló az álfalat szénából maga meg nem rakta.

Kitudódott, hogy bizony régi gyakorlott lókötő az a Standár Pirót
István.

Mit csináljon most már?

Legokosabb lesz mindent szépen jó renddel bevallani. Igy legalább időt
se veszt. Pere lepereg gyorsan, kiállja büntetését s utóbb még ember is
lehet belőle.

A birák is kegyelmesebbek a bűnbánóhoz, a ki töredelmesen bevallja sok
nagy bűnét, vétkességét.

Bizony csak elmondta Standár Pirót a Huszár János esetét is. Ott itták
meg az áldomást: az az igaz, Kovács Ádám Ferencz adta a kért passzust
darabonként öt forintjával, de előbb a két lovat jól megnézte. Hanem
azért maradt neki passzusa elég, minthogy a dunáninneni és dunántuli
lovakat ő szokta ellátni igazsággal.

Kovács Ádám Ferencz szeme elé mind oda tartottuk Standár vallomását. Ez
se használt semmit. Annál bátrabban tagadott mindent maga is, felesége
is.

Ez se baj. A passzusok majd oda vezetnek hozzá egyenként. Egyszer csak
mégis megunja a makacsságot, kivált ha látja, mennyi kára származik
belőle. S akkor majd ő is felvilágosit bennünket sok minden dologról.

Első kötelesség most Dabasi Huszár Jánost kiszabaditani. Ne legyen többé
fogva. Ne törje ezentul vas a lábát. Ne hordja a Dunavizet a vármegye
házához. Ne söpörje Pest utczáit járókelők szemeláttára. Ne koplaljon
kétszer hetenként. Ne sirjon utána feleség és kis gyerek. Ne pusztuljon
tovább ugy is kicsiny gazdasága. S ő maga el ne sorvadjon éhség,
bubánat, börtönlevegő és sülybetegség miatt.

Ez lesz az ő szabadsága.


VIII.

De még egy dolgot előbb el kellett végezni.

Huszár János mentségére még mindig nem volt egyéb bizonyság, mint
Standár Pirót. De ez is csak lókötő. A kocsmáros mindent tagadott. Az
öreg Mózsára nem lehetett számitani. Régen eltemették azt már, mire a
pest-vármegyei törvényszék megtartja a tárgyalást.

Tudni kell azt, mit csinál a biróság, ha azt állitják előtte, hogy
tévedett, hogy teljesen ártatlan embernek okozott rettentő szenvedéseket
s hogy Huszár már négy évet el is töltött vasban.

Először is a biróság ezt el nem hiszi. A hatalom és a bölcseség nem
tévedhet. Hogy a nap nyugaton keljen, keleten nyugodjék: ez ugyan bolond
eset lenne. De még ez is előbb megtörténhetik, semmint a biróságok
tévedjenek.

Ha Standár Pirót magára veszi a bűnt: ebből sehogyse az következik, hogy
Huszár ártatlan. Ebből csak az következik, hogy Standár is bűnös. Jusson
tehát oda, a hol Huszár van. Vasba, börtönbe.

Igy lesz az!

Ha azonban a biróság kénytelen belátni, hogy csakugyan tévedett: akkor
meg egyáltalán nem szabad neki a tévedést kiigazitani.

Mi a biróság?

Az égben is van hatalom, a ki elitél vagy fölment, a földön is. Az égi
biróság neve isten, a földi isten neve biróság. A biróság az igazság
őrizője és fentartója. Az állam tekintélyét, becsületét, méltóságát ő
képviseli. Az ember jogait ő biztositja. A társadalom nyugalmát ő tartja
fenn. Nála nélkül önzés, szenvedély, gonosz indulat, erőszak, ármány,
fondorkodás uralkodnék a világon s az emberek egymást falnák föl, mint a
férgek a mocsárban s mint a fenevadak az erdőben. A biróság
csalhatatlan.

Olyan dolgot meg nem szabad tudni a lókötőknek és mindenféle duhajoknak,
betyároknak, hogy a biróság is tévedhet.

Az egyes ember hadd szenvedjen. Egy ember nem a világ. A világ rendjének
összeomlani nem szabad. Pedig az történik, ha napvilágra jönne, hogy a
biróság is tévedhet.

Mit szólna ehhez például Dabasi Huszár János? Bizonyosan igy beszélne:

– Én a laczházi lovakat nem loptam, mégis vasban ülök már négy esztendő
óta. De ha loptam volna is: az csak két görhes ló. A kárvallott vesz
helyette másikat. Haragszik érte, de egész életén át nem szenved miatta.
Elfelejti, hajaszála se görbül meg miatta. De mit vett el tőlem a
biróság? Szabadságomat, nőmet, gyermekemet, vagyonom nagy részét,
becsületemet egészen, egész életem sok nagy kincsét. Pedig én csak
szegény, esendő, tanulatlan paraszt vagyok, a biróság pedig vagyonos,
tanult, tekintélyes nagy urak serege. S ime én hordom a vasat azért a
lóért, a melyet nem loptam el, az urak, a biró urak pedig élik világukat
szabadon, becsületben, ragyogásban!

Igy beszélhetne a tanulatlan paraszt. Mivelhogy ő a világ rendjének
fontosságát nem ismeri.

Ennek pedig utját kell állani. Azért nincs helye a perujitásnak, Huszár
János szabadulásának.

Tudtam én, hogy nem minden biró gondolkodik igy, de azt is tudtam, hogy
igy gondolkodnak sokan. Huszár János szabadulásának utját tehát jól meg
kellett csinálnom.

Átirtam minden vármegyéhez s elküldtem a lóleveleket. Nyomozzák ki
egyenként, a lólevelek kiknek kezén mentek keresztül s miként jutottak
Kovács Ádám Ferencz kezére?

Nyolcz vagy tiz vármegyéből hetvennégy lólevélről csakhamar eljöttek
hozzám a jelentések. Ezekből kitünt, hogy a levelek egy részét
katonalószállitóktól, más részét maguktól a lótulajdonosoktól szerezte a
kocsmáros.

Bejön a falusi kisgazda lovával a vásárra. Van levele minden lováról.
Egy levél ára otthon a jegyzőnél tizenöt-husz krajczár. Lovait nem tudta
eladni, tehát nem kellett a levél. Akadt azonban egy becsületes bolond
ember Fehérváron, a ki megvette a levelet ötven krajczáron. Ugyan mit
csinálhat vele? A kisgazdának jól esik a pénz. Hiszen ha megint szüksége
lesz a levélre, megint kap a jegyzőtől tizenöt krajczárért.

Az a becsületes bolond ember a kocsmáros volt. A ki azután a lopott
lovakra illő lólevelet öt forintjával adogatta el. Ezenfelül a lókötők
is odaszoktak kocsmájába. A betyár pedig, ha dolga sikerül, jó kedvében
hatszorosan költ.

Most már sietve megujitottam Dabasi Huszár János pörét s az ujitó
keresetlevelet nyomban átküldtem Pest vármegyéhez.

Csakugyan kiszabadult hamarosan. Az utolsó három évi vastól megmenekült.

Sehogy se ment a fejébe, hogy egy idegen, messze vármegyéből való
fiskus, a ki őt sohase látta, ennyit dolgozzon ő érte. Háláját be akarta
bizonyitani. A következő év őszén lakásomon porlepte ismeretlen
parasztember keresett fel. Látszott, messze utról jött. Hálálkodott vég
nélkül. Utóbb csak előállott azzal is, hogy hozott nekem egy kis
ajándékot, fogadjam el.

Begörgetett szobámba egy óriási fehér tököt. Két bécsi mázsát nyomott.
Rá volt vésve és forradva ez a három szó: Dabasi Huszár János.

* * *

A vén Kiliti Mózsa egész héten át folytatta nálam többé-kevésbbé érdemes
leleplezéseit. A régi betyárélet titkaiból; a csikósok, kanászok,
juhászok benső életéből s a különböző vármegyék börtöneinek rejtélyeiből
ezer meg ezer alakot és részletet tárt fel előttem. Népéletet,
korrajzot, regényeket lehetne azokból irni. Nem egy országos népdal
eredetét tőle tudtam meg. A katonai statáriumok hajmeresztő
kivégzéseiből nem egy ártatlan ember halálát mesélte el nekem.

Sok ügyben meginditottam a vizsgálatot. Tenger Horváth János ügyét magam
elintéztem, sok ügyet az illetékes vármegyékhez szétosztottam. Még
évekig is vesződtek Mózsa titkaival.

Ugy kisérletként olyan esetben is nyomoztam, a melyből már nem is
lehetett bűnügyet csinálni. Például a Serege Miska szomoru esetét is
kinyomoztam csak azért, vajjon igazat beszél-e az öreg Mózsa.

Serege Miska derék szép legény volt valahol Somogyban a Sió partján.
Volt már derék szép mátkája is.

Két legénytársával csárdában bajba keveredett. Azok is kacsintgattak az
ő mátkájára. Két legénytársa a csárdában fokossal beszaggatta a fejét.

Elesett az ütésekre, de megint fölkelt s tántorogva elindult hazafelé.
Kocsmáros, kocsmárosné, tiz tanu látta, hogy elindult. A vére folyt
ugyan, de mikor az ajtón kilépett, tisztességesen még jóéjszakát is
kivánt az ott maradóknak.

Többé sohase látta senki. Eltünt örökre.

A két legényt faggatták kissé, de ők bebizonyitották, hogy Serege Miska
épen szépen a maga lábán ment el s ők még ott maradtak hajnalig.
Eltüntéről semmit se tudnak.

Az öreg Kiliti igy folytatta:

– Pedig, tekintetes uram, tudtak. A mint hazafelé ballagtak, az
erdőszélben belebotlottak szegény Serege Miska holttestébe. Meghalt az
uton, már hideg is volt a teste. A két legény tanakodott: mit csináljon.
Ha a holttest napvilágra kerül: kinos rabság lesz a sorsuk, ők ütötték
agyon. Nehéz gondolatjuk támadt. Fölnyalábolták a holttestet, levitték a
Sióba s a város-hidvégi hid lábához nyakát, kezét, lábát erős kötéllel
odakötötték. Ott nem keresi senki, ott halász se jár, ott sohase apad ki
a viz se. Ott van most is több mint husz esztendő óta!

Serege Miska mátkájára azon túl is hiába kacsintgatott a két legény. A
lány azt mondta.

– Addig szóba nem állok veletek, a mig szegény Miskáról hirt nem hoztok.

Szavát állta. Most is él a lány. Most is sokszor visszagondol örökre
eltünt vőlegényére.

A hidvégi hid lábát nyomban megvizsgáltattam. Bizony megtalálták ott
szegény Serege Miska sárguló csontjait.

Sokáig tünődtem: hirt adjak-e mátkájának?

Nem adtam. Minek szaggassam föl a szivnek behegedt sebeit? Hadd higyje,
hadd remélje szegény lányka, hogy valaha még visszajő elbujdosott
vőlegénye.

* * *

Egy hét mulva eljött az öreg Kiliti Mózsa Mihályért fia. Haza
bocsátottam az öreget. Csak épen hogy hazaért, rögtön ágynak esett s
néhány nap mulva meg is halt.

Jól sejtette. Más törvénybe hivták. A nemes vármegyénél csakugyan nem
kellett többé törvényt állani.



EGY A SOK KÖZÜL.

Egy férfiut temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva
ismertem, ki jó barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy
táborban küzdöttem sokáig a közélet mezején s kivel sok jó órát
töltöttem el a nemes férfimulatság élvei között.

Hire, neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével,
de azért nem közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes
család ivadéka, egykor tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas
állásokat töltött be a közélet terén, vármegye főjegyzője, sok ideig
alispánja, országgyülési képviselő, törvényszéki elnök még egy év előtt
is.

Most már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel
jelzett sirban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A
kereszt elkorhad, a sirhalmot eltapossák, koszorut nem tesz rá, virágot
nem ápol rajta senki, nem beszélnek róla, elfelejtik végkép, és azok
felejtik el legtökéletesebben, a kik egykor szerették és becsülték.

Halálát nem adták tudtul a nagy világnak. Halotthirdetést nem küldtek
szét sem rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én
magam is csak egy vidéki hirlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy
egykori barátaim egyike meghalt és eltemettetett. Még ez a hirlap is
csak ennyit mondott róla, egy szóval sem többet.

Mert e férfiu elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre
elveszté életét örökre. Se vagyont, se becsületet megmenteni nem
lehetett, tehát élete nem volt arra érdemes, hogy megmentessék, sőt
méltó volt arra, hogy meg ne mentessék. Egy kis adag por, melytől
megmerevül a sziv, kialszik az élet: erre volt már csak szüksége.
Kétségbeesésében megszerezte azt a port s azon a poron megszerezte a
halált.

Miért beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledték
mindazok, kik neki jó emberei valának? Miért visz el képzeletem a sirra,
hogy megtiporjam annak porát s miért emlékezem vissza életére, hogy
annak irtóztató bukását fölidézzem?

Bizony nem könnyelmü kiváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat.
Hanem szomoru igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani
a nemzetnek s melyeken okulni kellene a nemzedékünknek. A hogy ez az egy
ember elpusztult: ugy pusztultak el harmincz év alatt százan és ezeren
és ha sokáig tartana ez a pusztulás: nemzetünknek halála következnék be
a kikerülhetetlen végzetnek irtóztató törvényei szerint.

Ám járja be valaki országunk vármegyéit s városról-városra,
faluról-falura kérdezze meg: hova tünt el az a faj, mely megalkotta
Verbőczy nemzetét s mely ezer éven át vészben, viharban, keserü
küzdelmek árán s vérének hullásával megmentette sokszor s fentartotta
mindig ezt a hont?

Fehér, Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: im azt a földet
járjátok be, melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok
neveit, ott állnak még a nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem
mosolyog az ablakokból, másutt düledező falak, korhadozó vén fák törzsei
regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda nincsen többé. A föld
idegené, uj emberé, s a ki igaz örökségként birhatná e földet, az rég
kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagy világban. Nem uraik többé
önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzuzta őket a
haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.

Más faj állott a kihalt helyére, – igy zeng búsan a rég elmult kor rég
elmult dicsőségének lantosa.

De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni
uj embereknek?

Miért rokkant össze a régi faj a demokráczia sulya alatt, melyet ő maga
önkényt, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a
történelmi nemzet, melynek a demokráczia szabad levegőjén el kellett
sorvadni?

Iszonyu kérdések ezek, melyekre szomoru a felelet.

Az én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a
sok közül s szomoru élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete.

Uri házban nevelkedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az
életnek mindennapi kenyér-küzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi
társadalom légköre vette őt körül s annak erényei s bűnei tapadtak
lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben sereget látott az
apai hajlék körül, melyről azt hivé, hogy annak szolgálat a kötelessége,
neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a
rokonok, a jó barátok parancsoltak falujában s rendelkeztek
vármegyéjében. S a gyermekkel együtt nőtt fel öntudatlanul az az
önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak, minden dicsőségnek,
minden élvezetnek örökké kell tartani s örökségképen ő reá kell annak
szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről-nemzedékre.

A jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyitványait, melyekre
szüksége volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak
jó vérnek és élénk elmének birtokában, elmefárasztó nagy munka nélkül is
megnyerték azt a levelet, melyben meg volt irva, hogy ők jognak és
alkotmánynak és minden szükséges tudománynak ismeretében eléggé
gazdagok.

Pedig nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai
gazdagsága birtokukban lett volna is: a munkásság szeretetét, az erények
legnagyobb erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem
szerezheték. A kire jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül: az
bizton számithatott jó hivatalra is. A hivatal kereste őt fel s nem ő
azt. Gyakran ki sem kerülheté.

Ez ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt
alkalmas őt kigyógyitani. A nemzeti ujjászületés nagy kora csak uj, noha
nemes ábránddal szaporitá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem
törlé el.

Hazament a husz-huszonkét éves ifju végezve és tudva mindent, a mire az
öregek hite szerint szüksége van. A legelső tisztujitás közhivatalra
emelte őt.

Megérdemlé-e azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e fáradozott-e érte,
hogy képességét bebizonyitsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis
dicsőséggel, ünnepélylyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket
jutalmazott volna meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg
mást, mint az ifjunak nevét s a rá háramló szép vagyon köztudatát.
Megjutalmazott olyan dolgokat, melyek véletlenek, egyéni vak előnyök, de
nem erények.

Az ifju józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmü volt. A tömjén nem
szédité el, de odáig fölemelkedni nem jutott eszébe, hogy a midőn
kilépett a közélet porondjára, megkészitette volna életének és sorsának
üzleti mérlegét. Mivel tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban,
munkaszeretetben s mit követelhet ő az élettől hivatalban,
kitüntetésben, élvezetben?

Az ifju elfogadta a hivatalt és kitüntetést s élvezé a jelent. A hivatal
kevés munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya,
vadászat, lovaglás, látogatások, fürdők: ime ezek tölték ki a napok és
órák ürességét.

Mert a nemes és gazdag ifjut senki se tanitá arra, hogy a hivataltól
maradt üres idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi
társadalomban nem volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy
legalább igen kevés embernek jutott eszébe.

Az élet minden nagy előnyeért az ifju nem adott mást cserébe, mint
igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetreméltó
egyéniséget. Hogy is lehetett volna rossz lelkü az az ifju, kihez
születésétől kezdve mindenki jó volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak
szeszélye?

Mindenki szerette az ifjut, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy
közszeretet is ártalmára volt. Elragadozta önönmagától s neki sohase
engedett időt arra, hogy megcsinálja az életnek ama nagy üzleti
mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet szelid, de örökös élvei miatt
még családalapitásra se jutott ideje.

Jött a forradalom s vele a keserü harcz. A fegyver csattogásai közt
nemcsak a muzsák hallgatnak el, hanem a demokracziának szelid, házi
erkölcsei is: a munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése,
a jövendőre való számitás okossága.

Jött a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem
volt, hivatal sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak
minden óráját társas élvezetre kellett és lehetett forditani. Rokonok és
jó barátok és busuló hazafiak seregesen látogatták az ifjut, a ki
azonban már élemedett férfiuvá vált.

Jött 1861 s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők
közül egy pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes
állást adott a férfiunak – pár hónapig. A nap ismét elbujt a felhők alá.

Egy szép reggelen, a mindig szigoru becsületességü férfiu számitást
csinált és látta, hogy adóssága magáért és barátaiért annyi, mint a
mennyit vagyona ér. Eladta minden birtokát, lerázta minden terhét, nem
maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem volt lekötelezettje senkinek.

Csak a hazának és a mindennapi megélhetésnek.

Azt hitte: tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és
szent összeesküvésnek, mely forradalom utján akarta szabaddá tenni a
hazát.

S midőn ez sikertelen volt: a mindennapi megélhetés kötelessége
hivatalra kényszerité. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bizott
benne, minden ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a
birói széknek, országgyülési képviselője egy kerületnek. Utóbb
törvényszéki elnökké tette őt a király.

Előhaladott korral hanyatlott már a férfiu testben, lélekben egyaránt,
de a közszeretet nem hanyatlott irányában. A régi társaskörök nem
bocsátották őt ki maguk köréből. Magas egyházi és világi méltóságok,
gazdag rokonok és jóbarátok csak ugy környékezék, mint a mikor még
megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelmüen hurczolák magukkal s ő
könnyelmüen engedé magát hurczoltatni.

Ám a demokrata-kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom
élveinek vendéglői számláit kifizetni. Egy szép napon kitünt, hogy a
férfiu kezére hitre bizott közpénzek nagy összege elveszett.

A rokonok és jó barátok nyomban helyretették ugyan a hiányzó
közpénzeket, de ő szétfoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott.
Barátai azt hitték: golyót röpit agyán keresztül. S megvetették s többé
nem szóltak hozzá, midőn ő ezt rögtön meg nem cselekedte.

Ő pedig még meg akarta kisérleni az életet s a munkát, hogy jólelkü
hitelezőit megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn kisérletének hiuságáról
meggyőződött: reggel halva találták ágyában.

Kézsmárky Józsefnek hivták. Az ő élettörténetét vázolom e sorokban. Az
övét és százakét és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem
tudták kibékiteni a demokrata uj korszak erényeivel és kötelességeivel.

Most már ott pihen a berhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy
sirnak való hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét
együtt kellett oda eltemetni.

Szivem mélyén rendült meg a sajnálkozás keserü érzete, midőn megtudtam
szomoru esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála
kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.

S bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez
a munka; – s a legmagasabb erény a munkaszeretet.



KÉT BIRÓ KÚTJA.

Az eset régen történt. Alig lehet kipuhatolni, mikor. Bizonyosan több
mint százötven év előtt. Akkor sok szomoruságot okozott és sok
szóbeszédre adott alkalmat. Még ma is emlegetik az emberek, noha ma már
senki se tudja igazán: mi történt s miért történt, a mi történt.

Két hires, törzsökös nemzetség volt Szent-Gálon: a Tamás- és a
Zsebők-nemzetség. Volt ugyan ott több is, de hiresebb egy se volt. Száz
darab földje, huszonnégy ökre, egész falka disznaja volt mindegyiknek.
Házuk az öreg templom közelében. Szolgájuk, szolgálójuk elegendő
számban. Ugy tudom: maradékaik most is élnek.

A mikor az eset történt: Tamás Ábrahám volt az egyik nemzetség feje, a
másiké Zsebők Mózes. Akkor még a jó kálvinistáknál meg volt az az ősi
szokás, hogy gyermekeiket az ó-testamentomi szent nevekre keresztelték.
Az Ábrahám és Mózes néven meg ne ütközzék senki. Az ő gyermekeik sem
kaptak más nevet. Nemzetes Tamás Ábrahám uram egyetlen leánya Rebeka
volt, nemzetes Zsebők Mózes uram egyetlen fia Benjamin volt. De a
faluban csak ugy hivták őket: Rebi és Béni.

A két gyermek jó szemmel nézett egymásra. Már a falusi iskolákban is
vonzódtak egymáshoz. Szivesen játszadoztak együtt. A Béni gyerek alig
volt tizenkét vagy tizenhárom éves, de már könnyebben esett lelkének, ha
mikor elment a Rebi mellett, ennek ingvállához hozzáérhetett a
dolmányaujja.

Azonban mit tud ahhoz a gyerekész, mit jelent az efféle vonzódás? A
Rebit jobban kedveli, mint más ember lányát. Egyik macska jobban tetszik
neki, mint a másik. Igy van a báránynyal is, a borjuval is, a csikóval
is. Ideig-óráig tart a különös érzés s azzal vége. Jön az élet!

A gyerek majd felnő. Vastermete kifeszül a suhanczkor zsinóros
dolmányából. Most még csak fokossal vagy ostorral jár, de nemsokára
puskát kap, kopója lesz, czifra vadásztarisznyára tesz szert és
sarkantyu is peng ünnepnapkor a csizmáján. Egy-két év eltelik s mennie
kell a királyi vadászatra. Járnia kell tehát erdőt, mezőt s fölvernie a
vadakat. Mire őt is kirendelik a király számára vadat ejteni: akkorra
szemét, kezét, inait biztossá kell tenni minden lövésre, minden
fáradságra. Igy kivánja a becsület. De a család tisztessége is. Nem
szabad megriadnia a farkastól se. Sőt ezt is föl kell keresnie még a
Halyag tetején is, még a Hárságy szakadékain és sötét völgyein is.

Ez az élet. Hogy jutna itt eszébe a Rebi lányka? Csak ugy jut eszébe,
mint más lányka. De még talán ugy se. Hiszen a gombási csárdás
leányával, a pápavári kocsmáros hugával, sőt még a herendi szöszke,
sovány sváb lányokkal is többször találkozik, mint a Tamás Rebivel.
Éjjel-nappal az erdőt bujja, a Rebi pedig otthon van az édesanyja
mellett.

Azután jön majd a község dolga s a vármegye dolga. Tisztujitás,
követválasztás, hosszu dőzsölő kirándulások, vásárok, torok, családi
ünnepek. Vámosra és a Balaton mellékére atyafilátogatások, szüretek
következnek össze-vissza egymásután. A fiatal deli legényt mindenütt
szivesen látják. Másutt is van, mindenütt van serdülő lányka, viruló
hajadon, jó szó, édes mosolygás, sóvárgó sziv – legényembernek kedves
mulatság.

Nagyon jól van, hogy igy van. Zsebők Mózes és Tamás Ábrahám uraimék ugy
sem tudnak összeférni. Gyerekeikből ugy se lehetnének e miatt
hitvestársak. Csak a saját bajukat szaporitanák, csak a két nemzetség
zenebonáját szitanák a gyerekek, ha egymásra komolyan gondolnának.

Senki se tudja megmagyarázni, miért oly idegen a két öreg egymáshoz. Jó
mód, jó egészség megvan mind a kettőnél. Becsület, tisztesség nem
hiányzik egyiknél se. Asszonyuk, lovuk, erszényük tökéletes rendben. A
főszolgabiró, ha kinéz a járásba, papramorgóra bekopogtat mindegyikhez.
Még a tekintetes alispán ur is szivesen fog velük kezet, barátságosan
elkérdezi az otthonvalók állapotját s jó kedvvel kivánja egészségükre a
tüsszentést. Az egyházi és községi tisztségekben is jártas mind a kettő,
sőt a királyi udvarhoz is elküldték már mind a kettőt, a mikor a vadbeli
hűbért a király asztalára el kellett szállitani.

Mi bajuk lehet tehát egymással? A ki ezt tudhatná, nincs olyan teremtett
lélek.

De mégis van. Ők maguk ketten jól tudják, hogy egymás mellett el nem
férnek. Nagy a világ, de kettőjük számára még se elég.

Már gyermekkorukban örökké viaskodtak. Játékban, jégen, erdőjáráson,
vadkörte-szedéskor örökké birkóztak. Ha egyik erősebb lett volna, mint a
másik: akkor semmi baj! De erejük, daczuk, szerencséjük mindig egyenlő
volt. Mindig keményen szaggatták egymást. Mindig teljes kifáradás lett a
vivódás vége, mindig azzal váltak el egymástól:

– Csak kerülj a kezembe még egyszer!

Pedig szülőik békében éltek egymással. Volt is dolga a nadrágszijnak
akkor, mikor tépett ruhával, dagadt fejjel, véres szemmel hazamentek. De
indulatukon a nadrágszij se tudott változtatni.

Szilajságuk nőttön-nőtt az idővel és korral. Bizonyára elpusztitották
volna egymást, ha közbe nem jön a a háborus világ. Nemes gyerek volt
mind a kettő, elmentek hát a királyné szavára a burkus ellen
inzurgensnek. Ott azután távol estek egymástól, elég bajuk volt a
burkussal is, nem estek egymáson keresztül.

Csakhogy jónak-rossznak egyaránt vége szakad. Még a háborunak is.
Vásározó emberek már előre hozták a hirét, hogy a két vitéz jön már
hazafelé, itthon is lesz nemsokára. Mi lesz akkor, ha a faluban megint
szemben találkoznak egymással? Ha indulatuk megint lángra lobban? Ha
csákó a fejükön, kard az oldalukon, vetélkedő gyilkos kedv a szivük
fenekén?

De az öregek se aludtak otthon. Mind a két legénynek megvolt már a
szivbelije. Az öregek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a
legényeket esküvőre, lakodalomra várják. Szép menyecske, okos asszony,
szerető hitves mellett majd csak megjön az eszük.

Ugy is lett.

Teltek az évek. Nagy tisztességeket ért el mindkettő. Élemedett, komoly
emberré vált Tamás Ábrahám is. Zsebők Mózes is. De azért ezentul se
barátkoztak egymással. Csak a kényszerüség hozta őket össze imitt-amott.
Határjáráson, királyi vadászaton, közönséges gyülésen, vagy idegen
áldomáson, de ilyenkor se szivesen intézték a szót egymáshoz.

Volt is erre némi okuk. Mert a sors ugy hozta magával, hogy az
öregbiró-választásnál mindig szembe kellett szállniok egymással. Két
pártra bomlott a nemesi közönség. Az egyik párt mindig Tamás Ábrahámot,
s a másik párt mindig Zsebők Mózest akarta diadalra juttatni.

Hét esztendőn keresztül mindig Zsebők Mózes lett az öregbiró. Igaz, hogy
Tamás Ábrahámot azután rendesen megválasztották vadászbirónak, de mégis
csak nagy keserüséggel járt az, hogy az öregbiróság mindig elröppent
előle. Pedig nem is igen vágyakozott talán utána. Hiszen a vadászbiróság
is nagy dolog. Az is többet ér a főszolgabiró méltóságánál is. De mégis
csak keserü boszuság az, hogy mindig az ő vetélkedő társának kell
győznie.

Egyszer azután nagyot változott a dolog.

A Rebi lány egyszerre csak felnőtt lány lett. Tegnap még senki se vette
észre, ma pedig mindenkinek elállt szeme-szája, a ki csak láthatta. De
olyan szép hajadon lett belőle, a milyen Szent-Gálon nincs több, de
talán még soha se is volt. A hol áll, a hol jár: illat van ott és
napsugár. Bolondja lett minden nemes legény. Még Vámosról is, még
Szent-István-Király-Szabadjáról és a többi nemesi községből is eljártak
csodájára az emberek.

Hanem az se lett volna ám épelméjü ember, a ki el tudta volna hinni,
hogy a Béni gyerek szivében csak egy pillanatra is elhalványult a Rebi
lány ragyogó képe. Szilaj, deli legény lett a Béni gyerek, járta is az
erdőt és a vidékbeli atyafiságot szakadatlan, volt is egy-két jó szava a
leányokhoz, a kikkel uton-utfélen találkozott véletlenül az atyafiak
társaságában, de azért szive szerint se nem látott, se nem hallott, se
nem ismert senkit, csak a Rebi lányt s abban is bizonyos volt, hogy a
leány is jó szivvel van iránta.

De akár tudtak, akár nem tudtak erről a nemes legények, nem törődtek
vele. Százan is bomlottak a leányka után. S összebeszéltek, fogadást
tettek, kezet fogtak arra, hogy a leánykának örömet szereznek. S bolond
észszel, pajkos indulattal azt gondolták ki, hogy Tamás Ábrahám uramat –
törik szakad – öreg birónak megválasztják. Habár a község jó rendje
megbomlik is, habár Zsebők Mózes uramat a guta környékezi is. Ezzel
bizonyosan örömére lesznek a Rebi lánynak.

Ha tudták volna: mi lesz ebből!

A nyolczadik esztendőben csakugyan Tamás Ábrahám lett az öregbiró.
Hiába! Az a száz dévaj legény csakugyan szavának állt.

Rettenetes baj származott ebből.

Az áldomást meg kellett tartani. Az ősi jó szokás ugy hozta magával. Az
áldomásnál első ember az uj biró. De ott kell lenni a tavalyi birónak
is. Zsebők Mózes el se maradt volna onnan a világért se. Ugy parancsolta
a tisztesség is, hogy ott legyen.

De nemcsak el nem maradt, hanem komor képpel, szilaj, daczos érzéssel,
keserü boszuval ott ivott a mulatók közt. Sőt talán többet is ivott,
mint a hogy szokása volt. Nem is határozta volna el magát, ha többet nem
iszik, arra a rettenetes szóra, a melyet ajkain kiejtett.

A mint egy pillanat alatt valamelyes csend támadt a mulatók közt,
megfogta a kupát, fölállott ültéből, intett a dudásnak és czimbalmosnak,
hogy hallgassanak. S kupáját magasra emelve, e szavakat ejté.

– Nemes atyámfiai, felebarátim! Én is fölemelem kupámat és szavamat biró
urunk, uj urunk egészségére. Kivánom Istentől: sokáig éltesse! De még
azt is kivánom, hogy uj urunk, biró urunk számára kötényt szerezzen be a
közönség, viselje azt is tisztességgel, mivelhogy ezentul a királyi
vadászok nemes köztársasága a kötény segitségével választja meg az ő
előljáróságát.

Tovább nem mondhatta. Nem is volt több szóra szükség. Mert a mikorra
beszédével odáig ért, már akkor minden tagjabiró ember fölállott s ki a
padokra, ki az asztalokra ugrált, de nem kupa, hanem fokos villogott a
kezükben.

Mert hát szó, a mi szó, most már mindenki porrá vált, a kik akkor,
százötven év előtt éltek és viaskodtak, most már ki lehet mondani az
igazságot. Az a szó nem volt okos szó Zsebők Mózes uramtól. Sőt nagy
bántás volt abban a szóban. Méltán gerjedt haragra a miatt a győzedelmes
tábor. Még az Isten házában is megriasztotta volna az embereket, nemcsak
az áldomásivásnál.

Igaz, a mi igaz. A Rebi leány csodálatos szépsége nélkül s a legénység
pajkos összebeszélése nélkül ugyan alig győzhetett volna Tamás Ábrahám
uram, de hát a lány szépsége végre Isten adománya s nem is nagy vétek.
Fölhányni azt nem illendő dolog. A legények dévajságáért pedig Tamás
Ábrahám uram csakugyan nem felelős. Hiszen előre nem is tudott róla.

Kötényt a szentgáli birónak!

Lehet-e ennél nagyobb sértés?

Igaz, hogy a kötény is tisztességes ruhadarab; asszonynak, leánynak jól
is illik, szükséges is, de férfinak csakugyan csufság. Nem is született
még olyan nemes ember a világon, a ki kötényt kötött volna valaha maga
elé. Jobb lett volna vakon születnie, semmint ezt megcselekedni. Csak a
herendi és bándi svábok viselnek kötényt, a kiket tizenöt-husz év előtt
telepitettek a vidékre a labancz uraságok, de hiszen a sváb nem is jön a
szentgáli nemes előtt emberszámba.

Isten a megmondhatója, mi lett volna a nagy förgetegből, ha néhány éltes
ember s kivált a Béni gyerek utjába nem áll a gyilkos indulatnak. Sok
vér folyik, sok koponya bezuzódik, sok sirás és átok támad utána
bizonyára. De a Béni gyerek odaállt az apja elé. Ugy állt ott, mint a
sudárfa a Halyag ormán. Két kezét leeresztette, de jobb kezében ott volt
a sulyos csákány. A kire talál sujtani, nem látja az többé a fölkelő
napot. De azért az okos szóval se késett el.

– Bátyáim, nemes atyafiak! A ki csak kis ujjal is hozzáér az én apámhoz:
halál fia. Egymás életét meg kell becsülnünk.

Azután odafordult Tamás Ábrahámhoz, a Rebi leány édes apjához és sokkal
csöndesebb hangon, csaknem kérő hangon azt mondotta neki:

– Kegyelmed, bátyám uram, elégedjék meg a mai napra a birósággal. Az én
apám felett győzedelmeskedett, de azért nekem nem fáj a kegyelmed
birósága.

De Tamás Ábrahám lelkében ott incselkedett már az ördög. A diadal mámora
s a bor mámora az ő elméjét is megzavarta. A kötény az ő indulatát is
lángra lobbantotta. A Béni gyerek szelid szava csak dühösebbé tette.

– Apádnak adj tanácsot, ne nekem. Mondd meg neki, hogy fattyujának lába
nyomát házam körül ne lássam többé.

Fattyu!

Az ős nemes család ivadéka, a deli, bátor legény csak fattyu! A ki nem
alábbvaló a Tamás nemzetségnél, s a ki sok emberöltő óta mindig elején
állott a nemességnek: azt fattyunak meri mondani élő ember! S áldomás
közben, az egész falu előtt, a hol együtt van a község szine-java!

De föl is ugrott e szóra Zsebők Mózes s egyenesen oda akart rohanni
Tamás Ábrahámhoz, a Béni gyerek azonban két vaskarjával átölelte.

– Bizzuk Istenre a döntést, édes apám, tudja kegyelmed, hogy annak az
embernek nincs fia, a kit szemre bírjak.

– No hát bizzuk!

Ezt már rekedt hangon mondta az öreg Zsebők. Láng és boszu volt már
minden csöpp vére. De azért nem ellenkezett, a mikor fia szelidséges
erőszakkal kihozta az áldomásivó nagy társaságból s elvezette haza,
nyugodalmas ősi hajlékába.

Tamás Ábrahámnak bizony nem volt fia. De mégis csak összetörte volna őt
az a Béni gyerek, ha az angyalok keltek volna is védelmére.

Hanem hát leánya volt, a szépséges Rebi lány. A kiért pedig életét is,
mennybeli üdvösségét is odaadta volna az a Béni gyerek.

De azért, a mit Isten elvégezett: meg kellett annak történni.

Tél volt már. Az uj esztendőtől alig néhány nap választott el. A hegyek
és erdők tele voltak hóval, de a mezőkön csak imitt-amott volt nyoma a
hónak.

Túl Herenden, túl a Horhi pusztán, a pataknak Halyag felé néző irányában
két férfi ballag fölfelé. Délután már az idő. Nincs nagy hideg. Tömött,
szürke hófelhők gomolyognak le a magas Bakonyból, a Kőröshegy és a
Hajszabarna tetejéről. Lassan fujdogál a déli szél is. Száz jel
bizonyitja, hogy esés lesz. Esteledik is nemsokára. Hova megy az a két
férfi? Ki az a két férfi?

A pataknak széles a völgye. Jobbról-balról magas domb a partja. Mind a
két domb kopár. Az egyik férfi az egyik dombon, a másik a másik dombon
ballag. Jól öltözött szentgáli nemes mind a kettő. Puska a vállukon, de
se kopó, se vadásztarisznya velük. Se el nem hagyják, se meg nem előzik
egymást. Ezek most nem vadra vadásznak.

Bizony nem. A két szentgáli biró ez. Az uj és a tavalyi. Tamás Ábrahám
és Zsebők Mózes. Ezek most egymásnak a szeme közé akarnak nézni.
Megállnak a forrás fölött. Puskalövésnyi távolság választja el őket. A
falvak messze. Élő ember nem láthatja őket. A mi majd történik, meg nem
tudja senki. Csak a forrás és az erdő. Ezek nem árulják el a titkot.

Zsebők Mózes leveszi válláról a puskát, megnézi, fölporozza s odakiált
átellenesének:

– Készen vagy?

Tamás Ábrahám is leveszi a válláról a puskát, ő is megnézi, ő is
fölporozza s aztán nyugodtan szól:

– Készen vagyok.

Két hatalmas durranás szólal bele a ködbe, a szürkületbe. A köd és a
szürkület elnyeli mind a kettőt.

Zsebők Mózes megtántorodott a lövésre. Valahol golyó találta. Leült
pihenni az avarra. De érezte, hogy gyöngül. Azt is érezte, hogy ruhája
nedves a vértől. Mit csináljon? Mi történt? Bágyadt volt már elméje is.
Körülnézett. Sötét volt már egészen. Haza kellene mennie, éjszakára kint
a Bakonyban nem maradhat. De véresen hogy mehetne haza? Nini, hát itt a
forrás. Abból egyet inni is lehet. Erőt is ad a viz.

Föl akart kelni. Nem tudott. De azért a domboldalon le tudott
vánszorogni a forráshoz. Mire odaért, oly sötét volt, mint a korom, mint
a pokol. De azért tapogatódzás közben észrevette, hogy a forrás oldalán
eleven ember fekszik. De hát eleven-e? Kezét homlokára tette s a homlok
meleg volt.

De ki lehet hát?

Elővette nagynehezen tűzszerszámát s elkezdett csiholni. Tizszer is
ütött a kovához, mig egyszer jól találta s egészséges szikra pattant. De
annak fényénél mégis meglátta, hogy az az ember senki más, mint Tamás
Ábrahám!

– Én uram teremtőm!

Még egyszer kezdett csiholni. Tamás Ábrahám bajuszán, a mint ott feküdt
a fűben, árvalányhaj pihéje feküdt. De az árvalányhaj pihéje meg nem
mozdult.

– Te már leszámoltál.

Nagynehezen átmászott a forrás másik oldalára. Nem kellett hosszu utat
tennie. A forrás nyilása nem sokkal nagyobb, mint egy nagy vasfazék.
Azért mászott oda, hogy a mikor sebét mossa, be ne föcskendezze a vizzel
a halottat.

Ereje azonban elfogyott már. Dolmányának ezüst gombjait nem tudta már
kigombolni. Érezte, hogy végéhez közeledik.

– Talán ha aludnám egyet.

Letette a fejét a forrás másik partjára s el is aludt nemsokára.

De nem is ébredt föl többé soha.

Elkezdett a hó esni. Egész éjjel, egész napon át szakadatlanul esett. A
két birót öles hó takarta el. Szebb temetésük a királyoknak sincs.

Másnap nem került elő a faluban se az uj biró, se a tavalyi. Harmadnapon
már a fél falu kereste őket. Veszprémben, Herenden, a malmoknál, a
Gombási csárdában s mindenütt a tisztásokon és a rengetegekben. Sehol
semmi nyomuk.

Jó késő tavaszszal, mikor a hó elment, akkor találták meg a juhászok.
Ott feküdtek szépen akkor is egymás közelében. Csak a forrás választotta
el őket. Mindegyik mellett fegyvere.

Se holt, se eleven nem volt a szegény jó Rebi lányka, a mikor édesapja
holttestét megpillantotta. Lábai megtántorodtak s ha a Béni gyerek ott
nincs, bizony lerogyik a pázsitra.

A Béni gyerek megfogta a kezét.

– Édes Rebi hugom!

Sok sürü népség állt ott köröskörül, de a lányka, mintha észre se vette
volna, odaborult a Béni gyerek karjára s ott zokogott csendesen sokáig.

A forrás most is megvan.

A szomoru eset óta a neve: Két biró kútja. Épen negyven éve lesz, a
mikor utoljára láttam. Magas hó volt akkor is partjain, de azért a
forrás környékén néhány arasztnyi távolságban a legszebb mezei virágok
nyiltak. Langyos a vize, a telet nem ereszti közel magához.



AKI MINDIG MÁS.

– Rákóczi korából. –

A nagy fejedelem hatalma elmult, a nagy hős emléke elhalványodott, a
nagy vértanu dicsőségéről nem volt szabad beszélni se. Szürke köd borult
a világra s a hazafi lelkekre. A fejedelem, a hős, a vértanu ott
nyugodott már a török nemzet fővárosában mélyen eltemetve. De
emlékezetét még mélyebbre temették el itthon az idők és a
viszontagságok. És az ingadozó hitü nemzedékek, a kik utána következtek.

Az irodalom s a mesék és dalok ábrándja se tartotta fenn dicsőségét. A
ki emlegette volna: keserü csapásnak nézett elébe. A paraszt a bőrét, a
nemes ember a fejét és a jószágát félthette. Még a törvény is ugy szólt
róla, mint pártütőről, veszedelmes, rossz emberről, a szabadságnak
ellenségéről.

Ezelőtt negyven-ötven esztendővel bizony kevés nyomát találtam én a
nagyközönségben az ő dicső emlékezetének. A hol, a merre mérhetlen
uradalmai feküdtek: csak ott emlékeztek rá néhányan. De azok is inkább
csak azért, hogy a mostani uraságok őseinek árulását emlegessék.

Túl a Dunán nem volt birtoka, itt még jobban elfeledték, mint a felső
Tisza partjain. De azért az én kis falumban mégis fönmaradt
emlékezetéből egy kis napsugár. Hadd csillanjon meg ez is nyájas olvasóm
előtt.

A faluvégen, a napkeleti oldalon, a harmadik utcza utolsó házát még ma
is ugy nevezik: a Durcsán-ház. A gazdája nevéről nevezik igy.

Kis gyerekkoromban még jól ismertem utolsó gazdáját. Durcsán Mihály volt
a neve. Volt is vele valami dolgunk. Apám, mikor mezőszentgyörgyi
birtokát kivette a zálogból 1838-ban, az ő házában vett bérbe egy kis
szobát és félkonyhát valamelyik számadója részére. Ő maga is gyakran
megfordult benne.

Rongyos kis házacska, a milyen a faluvégeken szokott lenni. Kopott
vályogfala, hámladozó meszelése, vihartépett, fésületlen nádteteje,
korhadt kútágasa, töredezett kútkámvája. Se kerités, se kapu, egy-két
busuló szederfa, embermagasságu bojtorján, laboda és sóslórom az
udvaron. A kémény teteje ledőlve, fekete a füsttől, ötven esztendeje nem
látott meszelőt.

Ilyen volt a ház.

De gazdája se volt sokkal különb.

Öreg legény, szürkülő hajjal. Kusza bajusz, kusza szakáll, csak a szél
rázza ki néha belőle a port és pelyhet. Előre hajtott fej, földre néző
éles szemek, lógó, sóvány termet, rongyos dolmány, melyen hetvenhétfelé
szakadva a fekete zsinór. Szótalan örökké.

Ilyen volt a gazda.

De csak akkor volt ilyen, a mikor józan volt. Az volt a szerencséje,
hogy ritkán volt józan. Mert a mit napszámmal, aratással s egyébként
keresett: azt bizony ő mind megitta. Egyéb öröme nem volt az életben.

Pedig hát nemes ember volt. Egykor hires, régi nemesség ivadéka. De a
végzet ugy rendelte, hogy vele örökre elpusztuljon a hires nemzetség. De
ő nem busult e fölött. Igy kell annak lenni. Ha a világ nem becsülte meg
a nemzetséget: eb ura a fakó, ő se becsüli meg a világot.

Nem is Durcsán volt az ő igazi neve.

Mestergerendáján irást őrzött. Háji-báji irka-firkák nyalábját. Volt
köztük kutyabőr is. Erre különösen vigyázott.

Egyszer megmutatta apámnak a kutyabőrt. Apám volt a mezőföldi nemesség
háznagya s a falubeli nemesség inspektora. Durcsán Mihály is egy
szavazat volt. Nagy küzdelmek, sürü gyüléskedések folytak 1848 előtt,
minden szavazatot meg kellett becsülni. Apám oldalán sok jó napot
töltött el Durcsán Mihály, volt hát bizalma hozzánk. Igy mutatta meg
egykor a kutyabőrt is. Igy néztem meg én is.

Nemesi levél volt, még pedig czimeres. A czimerre már nem emlékszem. Sas
volt-e benne vagy griff, medve vagy oroszlán, vagy egyéb fenevad:
elfeledtem. A lobogók szineit is elfeledtem. Csak arra emlékszem, hogy a
nemességszerző neve Mikhael Dywrsánszky volt. Régi levél, isten tudja,
melyik király idejéből. De akármilyen régen élt ez a nemességszerző ős:
Durcsán Mihály tisztán tudta a vele való összeköttetést s be tudta
bizonyitani a tőle való leszármazást.

De hogy lett hát a Dywrsánszkyból Durcsán?

Nagy történet ez. De éppen ez az a történet, mely elénk idézi Rákóczi
dicső korszakának egy kicsinyke részletét. Igaz, hogy nem éppen vidám
részletét, s nem is olyat, mely érdemes volna arra, hogy az ország
történetébe beleiktassuk.

Jőjjünk tisztába először is az irással.

A régi iródeákok néha dőre észszel irtak. A »Dy« például azt jelentette
náluk, a mit ma a »gy« betü jelent. Az »u« betüt pedig gyakran »w«
betüvel irták. Azt a nevet tehát igy kell olvasni: Gyursánszky. Hogy a
közbeszédben miként ejtik ki: megint más kérdés.

Egyik Durcsán Mihály a dicső fejedelemnek volt vitéz katonája. Ott járt
mindenütt, a hol ember kellett a gátra. A mi Durcsán Mihályunk százszor
is elbeszélte, hogy a mikor a cserencsétlen trencséni csatában dicső
fejedelmünkkel a lova egy vizmosásba zuhant, fejedelmünk megmenekülése
után este, kurucz Durcsán Mihály visszalopódzott a szakadékba, a lóról
levette a nyerget s lábairól leszedte az ezüst patkókat, nehogy azok az
ellenség kezébe kerüljenek s még a gyalázatos labanczhad ezzel is
eldicsekedjék.

A kurucz-ős tehát derék legény volt.

Minden Durcsán az elsőszülött fiát Mihályra kereszteltette. Ez a szokás
már apáról fiura szállt. Egyszer megkérdeztem: mi ennek az oka?

– Majd ha egyszer nagyot iszom: elbeszélem.

Az volt a szokása, hogy csak akkor beszélt, a mikor ittas volt. De nem
is kellett sokáig várakoznom.

– Hát annak az az oka, fiatal uracskám, hogy az se igaz Durcsán ám, a ki
még a temetőbe is nem a maga lován megy ki! A magunk lován jöttünk
Ázsiából, a magunk lován megyünk a mennyországba!

Igaz ez!

A halotthordó-készséget Szent Mihály lovának nevezik. Ezért kell hát
minden Durcsánt Mihálynak keresztelni!

Ily állapotban beszélte el egyszer nevének történetét is.

Kurucz Durcsán Mihály nem fogadta el a szatmári békekötést. Neki
semmiféle potentát nem parancsol. Kutyahitü emberek voltak azok, nem
igaz magyarok, a kik azt a gyalázatos törvényt hozták. Ő bizony hű
maradt fejedelméhez s dicső vezéréhez a halálig. Elkiséri őt Lengyelbe,
nagy Törökországba, tenger mellékére, örök bujdosásba. Vele él, vele
hal, soha el nem hagyja.

Csakhogy a dicső vezér elhagyta a világot, ezt a siralom völgyét s árván
hagyta jó kurucz vitézét.

Mit csináljon most Durcsán Mihály ott az idegenben?

Jó darabig busult, szomorkodott, tünődött, de azután mégis csak eszébe
jutott, hogy volt ő neki egykor szép hazája, édes szülője, tisztes
birtoka, szerelmes mátkája, talán megvan még vagy az egyik, vagy a
másik, talán várják is még haza, talán még nem is feledték el egészen.

Nagy kérdés.

Delelő napja már elmult, életének fordulója lefelé mutat már, három-négy
év innen-onnan s belebotlik a hatvanadik esztendőbe: mit keressen
otthon?

Ha egyebet nem: nyugodalmat. Fejét legalább ott hajtja le, a hol először
látta a napvilágot.

Hazajött.

Bizony nem igen várták. Mind elmult már, a kiket egykor szeretett s a
kik egykor szerették. Egy-két rokon, egy-két gyerekkori pajtás mégis
akadt s ezek mégis jó szóval, jó szivvel fogadták.

De mintha mégis várták volna. Földje avaron, háza pusztulóban, lábas
jószága semmi. Egyebe sem volt, csak pusztai galambja. Jókora sereg
odafészkelt elhagyott házába. Ezekből élt eleinte. S mégis mintha várták
volna.

De nem volt ebben köszönet.

Valami rosszlelkü, vagy éhes ember elárulta hazatértét. Elmondta a
királyi fiskusnak, hogy kurucz volt, pártütő volt, bujdosó volt s a
fejedelemhez hű volt annak haláláig. Se kegyelmet nem kapott, se hűséget
a királynak nem esküdött, mégis hazatért, pedig háza, kertje, szőleje,
földjei vannak nemes Veszprém vármegyében fekvő Mező-Szent-György
határában.

Napirenden voltak akkor az ilyen árulások. Az áruló kapta meg rendesen a
pártütő birtokát.

Hát hiszen az a birtok nem sokat ért. Csakhogy kurucz Durcsán Mihálynak
mégis az volt e földön mindene.

Egyszer csak megjelenik nála a királyi ember, a szolgabiró és az esküdt,
s nagy mennykő idézést a kezébe nyomnak. Idézik nemes Dywrsánszky
Mihályt a királyi törvény elé, mivelhogy hűtlenséget, ribilliót és
perduelliót elkövetni, idegen országban kóborolni, ő szentséges felsége
a király ellen összeesküdni, a hűtlen fejedelem és bűnös társai iránt
hűséggel viseltetni s ekként minden isteni és emberi törvényt lábbal
taposni nem átallott s vakmerőségét még ezideig meg nem bánta.

Megmagyarázzák neki az idézést s ő meghallgatja.

– Jól van, jól kedves uraim. Ott leszek a mondott napon, Szent András
havának 16-ik napján a törvény előtt. Magam leszek ott, senki más én
helyettem nem lészen ott.

Ott is lett, csakhogy egy kis kerülővel.

Volt ugyanis egy régi kurucz bajtársa egykor: nemes Gyurtsák Mihály Árva
megyéből. Egyenesen elment hozzá Váraljára. Ott ugyan nem találta, hanem
valahol Nyitrában vagy Nógrádban megtalálta s kért tőle atyafilevelet.

– Adj levelet, kenyeres pajtásom. Nem áhitom én se ökröd, se szamarad,
se szolgálóleányod, se semmiféle jószágod. Kutyahitü labanczok
zaklatnak, de más néven zaklatnak. Tudod, hogy Gyurtsák a nevem, azt is
tudod: igaz nemes vagyok. Vén sasok vagyunk mind a ketten. Atyádfia
vagyok, adj erről levelet, hadd verem ki a szemüket a te igazságoddal.

Gyurtsák Gergely adott atyafilevelet, nemes Árva vármegye meg is
hitelesitette s e levéllel kurucz Durcsán Mihály a birák urak előtt nagy
büszkén előállott:

– Máskor pedig nagyságos birák urak, királyi embernek épszemüt küldjenek
hozzám, ne világtalant, mert ime, én a nemes Gyurtsák Mihály vagyok, nem
pedig a Dywrsánszky Mihály.

Ez bizony igaz. A birák már duzzogtak kissé, de hát ők hibázták el a
dolgukat. A pört félre kellett tenni. Durcsán nyugodtan térhetett haza
rongyos házába, pusztai galambjaihoz.

Most már meg is házasodott. Deresedő fejjel, de hát a házasságba is be
kellett harapni valahára. A házasság nem testámentum, hogy utoljára
hagyjuk.

Hanem az ismeretlen, gonosz áruló nem nyugodott. Megint megmozditotta
ellene a veszedelmet.

Egyszer csak megint ott termett előtte a királyi ember a szolgabiróval
és az esküdttel, s megint nagy mennykő idézést nyomtak a kezébe. Most
már nem nemes Dywrsánszky Mihályt, hanem nemes Gyurtsák Mihályt idézték
a törvény elé.

– Ott leszek. Bizonyosan ott leszek!

Most már éppen nem engedhette, hogy a házat elvigyék feje fölött, a
feleségét sem hagyhatta szabad ég alatt.

Eszébe jutott, hogy volt ő neki egy másik jó kurucz pajtása is.
Gyurcsányi Pál volt a neve, valahonnan Tisza mellékéről való. Azt is
megtudta lassankint, hogy ez a királyné asszonynál, Mária Terézia
királynénál nagy kegyelembe jutott s megkapta tőle Silingyiát s ott
lakik tornyos várban.

De hát hol van az a Silingyia?

Valahol csak van. Dunán túl, Tiszán túl valahogy csak feltalálja. Volt
már hátas lova is. Előre!

Föltalálta. Szegeden, Makón, Aradon utbaigazitották. Valahol az isten
háta mögött Zaránd vármegyében, vagy hol feltalálta Silingyiát. Ott volt
a kastély is s benne ott volt szerencsére kurucz Gyurcsányi Pál is.

Csakhogy az már nem volt kurucz. Labancz volt az istenadta, pápistává is
lett, királyi tanácsosságra is érdemesnek találták. Vajjon lehet-e ezzel
boldogulni?

Lehetett.

Mindjárt megismerte Durcsánban egykoron való kenyeres pajtását. Mindjárt
megemlékezett arról is, hogy a nagyszombati csatában épen ő mentette meg
a bőrét egész csomó német kezéből. Ő nála nélkül most nem ülne
Silingyiában, tornyos várban.

Ő is engedett Durcsán Mihály kérésének, ő is adott atyafilevelet. Nem
ugyan a maga személyében, hanem kegyelemből tartott magánál egy
elárvult, vagyon nélkül való szegény öreg atyafit, – annak személyében.
Ő már nagy uraság volt, neki óvatosnak kellett lenni. Vett is kurucz
Durcsán Mihálytól jó levelet arról, hogy se neki, se maradékainak a
Gyurcsányi-nemzetség javaihoz semmiféle joguk, igényük és követelésük
nincs és soha nem is lehet, mivelhogy ősei ekkor, meg akkor,
mindenesetre valamikor, de mégis Krisztus urunk születése után minden
törvényes osztályt, sőt még leánynegyedet is bőségesen kivették, s ezért
ő elvállalja a szavatosságot ugy a maga, mint a mindkét nemü örökösei
részről minden ősi és szerzett és szerzendő javai erejéig.

Ez még nem volt elég. Most föl kellett keresni a jó Gyurtsák Gergelyt.
Utazott sárban-vizben, éjjel-nappal egy hónapig, mig föltalálta.

– Baj van kenyeres pajtásom. Nem vagyok én Gyurtsák Mihály, hanem
Gyurcsányi Mihály. Még utóbb valaki álorczásságot vethetne a szememre s
fejemet és jószágomat kérhetné. Magam felől nem aggódom, eb a ki a
világot bánja, de már feleségem is van, gyermekem is lesz, bajt nem
hagyhatok rájuk. Gyere jó pajtás, egyezzünk ki.

Kiegyeztek.

Durcsán Mihály elismerte, hogy ő se közelről, se távolról, semmiféle
atyafiságban és vérrokonságban nem áll a nemes Gyurtsák-nemzetséggel,
mivelhogy az ő igaz neve nemes Gyurcsányi Mihály. Viszont Gyurtsák
Gergely is elismerte, hogy ő az atyafi-levél kiadásakor tévedett, mivel
hogy éppen ott rágta ki az egér a kutyabőrt, a hol a nemzetség neve rá
volt föstve.

Együtt bementek a nyitrai káptalanba, ott közösen bevallották az
egyezséget s Durcsán Mihály nyomban kért is magának erről hiteles
igazolványt.

Ekként fölfegyverkezve ment most már kurucz Durcsán Mihály a királyi
törvény elé.

– Imhol birák urak, az igazságom. Nem nemes Gyurtsák Mihály, hanem nemes
Gyurcsányi Mihály vagyok én. Máskor ne világtalan csahost küldjenek
hozzám királyi embernek. Megmondtam már a multkor is, harmadéve!

A birák csak összenézik az irásokat, csóválják a fejüket, hümmögnek
egymásután. Szemmellátható igaza van a vén bolond kurucznak.

De a királyi ügyek igazgatója nem adja meg magát könnyedén.

– Hová tette kend Gyurcsák Mihályt, a ki itt volt harmadéve kendnek a
képében?

A vén kurucz előrerántotta tarisznyáját, s kivette belőle a nyitrai
székeskáptalan hiteles levelét. Alá volt irva mind a tizenkét kanonok s
rajta volt a nagy pöcsét.

– Akkor is én voltam, a ki voltam, csak az irásban volt a hiba. Imhol!

Átadta a levelét. A melyből nyomban megbizonyosodott mindenki, hogy a
hiba a sok háborus időben s a sok éhes egérben van. Azt pedig már a
birák urak jól tudták, hogy a háboru elpusztitja, az egér megrágja a
szegény ember igazságát.

Büszkén jött haza kurucz Durcsán Mihály. Megint csak hátrakötötte a
fiskus sarkát. Most már nemcsak a pusztai galambokat találta itthon,
hanem az asszony mellett egészséges gyereket is.

Még most se nyugodott meg az áruló. Még most is fölfegyverezte ellene az
éhszomjas királyi fiskust. Jó későre ugyan, megint csak törvénybe
idézték.

De most már könnyü dolga volt.

A faluban, a vármegyében se tudták már, mi volt valaha igazi neve. A
népnek az a természete, hogy mindig rövidebben, mindig simábban mondja
ki az ember nevét. A szomszédos Dégh faluban Festőnek hivják az
uraságot, holott az apját még Festeticsnek, az öregapját Fersteticsnek
nevezték. A Szentesi-családról ma már senki se tud semmit, csak a
Szente-családot ismeri mindenki. Az Egerfarmosi takácsból Farmos takács
lett. A Birbó kőmüves agyonütné, a ki őt Birnbaumnak hivná, holott az
apjának még ez volt a becsületes neve.

Igy járt a vén kurucz is. Gyermekkorában talán Gyursánszkynak nevezték
ősi nevén. A hogy a bujdosásból hazajött: hol Gyurcsányi, hol Gyurtsák,
hol Gyurtsán volt a neve. A kinek a hogy tetszett. Neki magának ugyan
mindegy volt. De végre, a hogy a szilaj csikó sem ficzánkol örökké,
hanem megáll valahol: azonképpen megállapodtak az ő nevében is. Se
egyik, se másik: Durcsán Mihály az igazi neve.

Igy irták be a vármegyei nemesek lajstromába. Igy vett részt a
gyüléseken, tisztujitásokon, követválasztásokon. Igy pörlekedett, igy
tanuskodott, a gyerekeit is igy vezették az anyakönyvbe.

Száz igazságot adott neki a vármegye, hogy ő az igazi, a valóságos, a
kétségbevonhatatlan nemes Durcsán Mihály. A ki ez ellen szót merne
emelni: az lárvátus, kaumniátor vagy vértagadó. A királyi tábla emberei
mind leszédültek a székről, mikor az ő sok nagy igazságait megértették.
Dehogy mert ellene pisszenni a hatalmas fiskus.

Száz esztendeig élt a vén kurucz. Öregapám még ismerhette őt
gyermekkorában.

Nos, hát ennek volt utóda az a Durcsán Mihály, a kit én ismertem kis
gyermekkoromban. S ezt a történetet beszélte el, a mikor felöntött a
garatra.

De ha legyőzte már a bor, ha elfogta a mámor: még furcsább dolgokat is
beszélt. Nem is beszélt, hanem csak motyogott. Hol dalolva, hol fogait
csikorgatva, hol csak ugy suttogva.

– Kutyahitü labancz!… Kifeszitem én még a te bőröd… Hazajön még a mi
nagyságos fejedelmünk… Nincs olyan messze innen a tenger partja nagy
Törökországban… Leszek én még ur egyszer ezen a világon!… Az én szavam
higyjétek, ne a labanczét!

Bolondság volt ez. Csak ittas ember szólhatott igy. Nem is adtak az
emberek semmit rá.



A TUDÓS ÁNGYÁN.


I.

Hogy is kezdődik az együgyü nép meséje?

»Hol volt, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl volt; volt
egyszer egy öreg ember.«

A tudós Ángyánról igy kezdhetném beszédemet én is. Ő is ott volt
mindenütt. Senki se tudott olyan faluról, városról vagy pusztáról, a hol
ne lett volna. Minden pap, minden tanitó, minden nemesi ház jól ismerte.
Minden pápai diák tudott róla valamit. Kis diák, nagy diák, öreg diák
egyaránt. A kis diák mendikás volt, a nagy diák legátus volt, az öreg
diák szuplikáns volt, járta az országutat és parókiákat, a tudós
Ángyánnal mindenütt találkozott.

Csak épen az operencziás tengert kell kihagynom az elbeszélésből. Ezen a
tengeren se túl, se innen nem volt járása soha. Mert ő a Mezőföldön
volt, a Bakony aljától Tolna vármegyéig, a Balaton partján, a Sió
melléken, a Sárviz völgyein, ötven kálvinista falu és város határában.
De itt aztán mindenütt volt s mindenütt otthon volt haláláig.

A mikor én megismertem: öreg ember volt már. Szürke haj, szürke bajusz,
szürke szakáll. A ruhája is szürke tetőtől-talpig. Nem is volt azután
már több ruhája. Volt Balaton-Fő-Kajáron német szabó, Politzer a neve.
Jókedvü, ügyes, zsidó ember. A szomszédságunkban lakott a Nádasdy grófok
birtokán, gyerekkoromban valami D’Orsay nevü franczia ur. A szabók
szemében a legérdekesebb ur a világon. Magas termete, széles válla,
domboru melle, lapos hasa és szűk dereka. Senki se tudott neki jó ruhát
varrni. Nem engedett magáról mértéket venni. Azt a szabót, a ki a mérő
zsinórral körültapogatta, mindig jól elagyabugyálta. Utóbb se
találkozott olyan bolond szabó, a ki róla mértéket mert volna venni.
Csak az öreg Politzer. Ő körüljárta háromszor, mint a macska a forró
kását, megnézte jól s olyan kabátot szabott rá, mintha ráöntötték volna.
Gróf D’Orsay ki is jelentette, hogy ilyen szabó csak Párisban van egy.
Nos hát ez a Politzer varrta meg a tudós Ángyán utolsó ruháját.

Ne gondolja ám pedig senki, hogy az a ruha csak egy vagy két évszakra
szólt s hogy az a ruha csak őszi-tavaszi, vagy csupán téli, vagy csupán
nyári ruha volt s hogy támadhatott volna valaha olyan divat a világon, a
mely annak ártalmára lehetett.

Volt valami szürke posztó akkor, melyet gácsi posztónak neveztünk.
Erősebb az ércznél, tartósabb a bőrnél, nehezebb a darócznál, mégis
vékony, mégis sima szövésü. Szinét soha el nem veszti, se eső, se
napfény meg nem árt neki, fakulni nem tud; se por, se sár, se zsir
foltot nem hagy rajta. Télen meleg, nyáron hüvös, állja a vizet, mint a
bagaria. Elszaggatni pedig épen nem lehetett. Ha az ember okosan viselte
magát; eltartott száz esztendeig. Nemzedékről nemzedékre szállt, mint a
családi ékszer. Műveltségünk minden haladását, Edison minden találmányát
csuffá teszi, hogy e posztó szövésének titkát örökre elvesztettük. Ilyet
többé nem készit az emberiség.

Ez volt a tudós Ángyán ruhája, a mikor én megismertem. A kajári nemes
urak csináltatták neki, a mikor vagy félévig beteg volt a rektoruk s ez
alatt a tudós Ángyán tanitotta a gyerekeket.

Annak is megvan a maga oka, miért hivták őt a tudós Ángyánnak.

Jó kálvinista papi család szülöttje volt a Balaton mellékéről. Pápai
diák, de a legelső diák. Bölcs professzorai el is határozták, hogy
közköltségen kiküldik külső országba. Heidelbergába, Ultrajektumba,
Edinburgba, hires univerzitásokba, hogy a mi tudomány van a világban,
mindazt megtanulja, mindazt hazahozza s itthon azután mérje ki, oszsza
szét egész életén át a tudományokra vágyakozó nemes ifjuságnak.

Talán azért történt, hogy a mikorra elvégezte a bölcsészetet és a
hittant s a papi tisztességet is már megszerezte: akkorra megtanult
németül is.

Németül?

Nem lehet az!

Igaz kálvinista ember, valóságos pápai diák meg nem tanulhat németül. A
német nyelv a labanczok, a zsidók s más egyéb jámbor felekezetek nyelve,
a melyet annálfogva megtanulni nem is lehet, nem is szabad igaz jó
kurucz magyar embernek. Nem is fordult még elő ilyen eset a pápai
kollégiumban. Legföljebb száz esztendőben egyszer.

Annál csodálatosabb volt, hogy a tudós Ángyán megtanult németül. Pedig e
nélkül derék, jóravaló, szorgalmas, buzgó, jó erkölcsü ifju lett volna.

Látatlanban senki se hitte volna el, hogy ő mit tud. De a fiatalok
lelkében mindig ott lappangó nemes nagyravágyás arra ösztökélte, hogy
országot, világot járjon, a szent eklézsiákat fölkeresse, a papokat és
tanitókat meglátogassa s igy mindenütt elhigyjék, hogy ő a magyar,
latin, görög és héber nyelveken kivül még németül is tud beszélni.

Azért természetesen még se hitték el mindenütt. Valami babonaságnak
tartották az egészet. Sok helyen ki is nevették. Egyenesen ráfogták,
hogy nem is németül beszél, hanem zsidóul. Épen ilyenféle beszédet
szoktak hallani a boltos zsidótól is, a sipolótól is.

Lassankint mégis elterjedt a hire mindenfelé. E miatt dévajságból
rákenték a »tudós« nevet. Rajta is maradt örökre. A mikor én
megismertem, lehetett már hatvan-hetven esztendős; akkor már mindenki
csak ugy ismerte: a tudós Ángyán. Nem is emlékezett már arról senki;
mikor és miért nyerte a tudós nevet.

De azért mégse hivalkodásból kedvelte ő meg a kóbor életet. Nagy, sok
bubánat és sürü könyhullatás kényszeritette őt erre.

Jártában-keltében elvetődött Monoszlóra. Szép leánynyal, kedves
teremtéssel, épen neki valóval volt ott találkozása. Megismerkedtek,
összeéreztek, édes, ábrándos szavakat váltottak s ha isten is ugy
akarja, egymás örök boldogságára szent házassági fogadást is tettek.

De most már a külső országba való utazásnak örökre vége. Maradjon
Heidelberga és Ultrajektum ott, a hol van, békességben s éljen meg a
maga emberségéből. Tudós Ángyánt hiába várja. Csak jóravaló ekklézsia,
tisztes papi állás után kell nézni valahol Csallóközben vagy
Vértesalján, vagy talán a Mezőföldön; édes kis feleséggel többet ér ott
az élet, mint a világ minden heidelbergai tudománya.

Igaz is ez.

Csakhogy abba jó esztendő beletellett, mig valami kis ekklézsiához
jutott valahol a világ végén. Őrségben vagy Bergengócziában. Mindegy az.
Mégis édes meleg fészek lesz az. Örömnek, boldogságnak vég nélkül való
paradicsomi tanyája. Csak a monoszlói kis lányka legyen ott az ő
szerelmes hites társa.

Lett is az. De nem neki, hanem valami jóképü vidám birtokos ifjunak s
nem is Bergengócziában, hanem valahol a szomszédban Köves-Kállán. Mire a
tudós Ángyán visszakerült titkos menyasszonyához: akkorra már az egykori
kis lányka olyan derék menyecske lett, csak ugy szórta maga körül a
mosolyt és vidámságot s olyan piros pufók csecsemőt ringatott kebelén,
csak ugy nevetett az ember lelke, ha látta.

De a tudós Ángyán nem nevetett. Elfordult vele a világ, szive
elfacsarodott s két szeme könnyekkel lett tele.

Hát ezért tanulta ő meg a német nyelvet? Ezért tanult ő meg mindenféle
pogány nyelvet? Ezért járta ő végig a kollégiumot s ezért szerzett ő
tisztes papi állást Bergengócziában?

Papi állás?

Mirevaló most már ő neki a papi állás? Hiszen ő egy helyben, panasz
nélkül, az ő szivének nagy keserüségében nyugodtan meg nem maradhat.
Hogy dicsérhesse ő vidám lélekkel az istent és az ő mennybéli seregeit,
ha a végzet elvette tőle az ő szivbeli mátkáját? Tele marad az ő lelke
szomorusággal, árnyék uralkodik ott ezentul örökre s az élet derüs
napfénye oda többé be nem hatol.

Arczczal se fordult többé Bergengóczia felé, hanem a helyett ékes
szavakban megirta az egyház véneinek, hogy ő papi állását el nem
foglalja, tisztjét örökre leteszi, rá ne is várakozzanak, az emberi
elmével föl nem fogható isteni végzet más pályát rendelt az ő számára,
ők pedig éljenek istenesen, gyarapodjanak bőségesen, vigadozzanak
emberségesen s ontsa le rájuk a gondviselés minden ő igaz áldását.

A levelet lepecsételte, postára tette, a választ meg se várta, nekiment
a nagy világnak. A jó bergengócziabeliek talán meg se kapták az ő
levelét. Jó ideig zaklatták legalább esperesüket, püspökjüket, még a
pápai kollégiumot is; hova lett az ő papjuk? Adják elő, ha tudják.
Kurrentálták is a tudós Ángyánt, de mind hiába. Rájuk se gondolt többé a
tudós Ángyán, pedig ők nem voltak okai semmi bajnak.

Hanem e helyett kóbor lett, andalgó lett, peregrinus lett a tudós
Ángyán.

Lehet-e ezen csodálkozni? Lehet-e őt e miatt kárhoztatni? Megmaradhat-e
ő egy helyben, mint a száradó fa, békességtüréssel, ha már minden
boldogságának forrása örökre kiapadt? Hideg szoba, hideg ágy otthon;
idegenek köröskörül. Özvegygyé lett, mielőtt mátkáját kebelére
szorithatta volna. Bizony el kell ő neki futnia önönmaga elől.

Igy került az én szülőföldem vidékére.

Könnyü a gazdagnak, könnyü a világfinak, könnyü a sok szivü embernek.

A ki gazdag, a ki világfi: nagy városban, idegen országban, kényelmes
utazásban könnyen feledkezik, könnyen szórhatja szét bubánatát. Bor,
kártya, dőzsölés mámora könnyen oda furakodik a bubánat helyére s ugy
kiszoritja ezt, mintha soha se lett volna ottan. Még könnyebb a sok
szivünek. Ha az egyik szive beteg: a másikat veszi elő. Szép lány, üde
menyecske, hamis asszony akad mindenfelé. Kiirtja az elmult menyasszony
minden emlékét a háborgó lélek rejtekéből.

De a szegény végzett diák mit csináljon? Le nem szállhat, le nem
telepedhetik soha. Oda száll, oda telepedik mellé keserü csalódása,
szünet nélkül való szomorusága. Fiatal uj papnak sok minden szabad, csak
ez nem szabad. Neki derüs arczczal kell hirdetni a boldogságot, példás
nyugalommal buzditani az elfáradottakat s megvigasztalni a bánatos
lelkeket.

Ő vigasztaljon? A ki maga se talál vigasztalódást?

Ő buzditson? Ő hirdessen örömöt és boldogságot? Ő járjon el névnapokra,
disznótorokra, szüretekre, keresztelőkre, nászlakomákra s vidám
mesékkel, pattogó áldomásokkal ő álljon az emberek élére? A mikor lelke
sorvad, szive vérzik, életét sötét felhő boritja? Ő áldja meg a
szerelmes mátkákat? Épen ő adja át a jegyeseknek az ég üzenetét:
»holtomiglan, holtáiglan?«

Ő ezt nem cselekszi.

Holtomiglan!

Ez a szó igaz szó. De csak az ő bolond szivének De még annak se, ha ott
marad a csöndes papi lak árnyékában.

A szive ugy is elveszett, ott még esze is utána vész.

Csak ki az útra, utszélre. Neki a nagy világnak, melynek nincs se
határa, se keritése. Ott be nem üti fejét semmibe. Felejtkezni csak ott
lehet.

Szép élet a csavargó élet. Ott lakik jól, a hol szivesen látják. Hátán
háza, kebelén kenyere. Ott pihen, a hol elfáradt. Ott fekszik le, a hol
erőt vesz rajt az álom. Hol az árokparton, hol az erdőszélben, hol az
utszéli csárdában. Hol a papnál, hol a rektornál, hol uri házak
kényelmében.

Ismeri őt minden ember, minden gyerek, ő a tudós Ángyán, a kinek nincs
tüzhelye és sehol maradása. Fiatal, edzett; egészségét el nem
pusztithatja semmi. De hátha majd valahol a pusztában s valamikor rátör
a zimankós idő, a dermesztő tél, a gyengülő kor, a kinos erőtlenség, a
sorvasztó nyavalya s nem lesz, a ki homlokát simogassa, ital vizzel
megkinálja, fejealját megigazitsa?

Annál jobb. Hiszen éppen csak ezt várja. Addig nyomoruság a csavargó
élete, mig ez be nem következik. Szálfa kidől, virág elhervad, madár
elbujdosik: az ő elmulása miért volna nagyobb kár?

A bort is megismerte s lassanként meg is szerette. Csodálatos erő van a
borban. Még uri házak asztalánál is, de hát még a csárdában! A hol egy
szál gyertya serczeg, alig bir a füsttel, sötétséggel; rongyos czigány
huzza, szegény legény dudolgat hozzá s tudós Ángyán mesélget dicső
történetekről, a mikor kérdezik, a mikor hallgatják. Ide be nem fér a
köves-kállai menyecskének, a hütlen leánynak ragyogó alakja. Hadd legyen
ő is boldog a maga módja szerint.

A tudós Ángyánnak meg nem árt az ital. A bor el nem gyalázza őt. Csak
bubánatát felejti el, de önönmagát el nem felejti. Pedig a csárda nyeli
el minden üres idejét.

Ismerik már a duhajok is, a szegény legények is mind az egész Mezőföld
vidékein. Ha személy szerint nem is, nevéről bizonyára.

Egykor Sár-Bogárdon pótolta a tanitót. Sulyos beteg volt a tanitó és
egész családja, azért lakást se adhattak neki a tanitó házánál, hanem
valahol a falu végén, elhagyatott házban ütött tanyát. Egyik vasárnap
estén nem volt pénze, véletlenül sehova se hivták meg az urak, lefeküdt
hát idejében s eloltotta a faggyugyertyát. Elaludt nyugodtan az urban.

Éjfélkor rettentő csattanásra riad föl álmából. Mintha mennydörgő
mennykő ütött volna be a szobába. Durván megszakitott alvásának mámoros
ijedelmével néz az ablak felé. Mormogó beszélgetést hall az ablak alatt.
Odakiált.

– Hejh, mi az?

Vad, rekedt hang felel.

– Nyisd ki az ajtót, de sebesen, mert különben, igy meg amugy, a ki
felmarkolt erre a keserü világra!

Káromkodott a vadember, mint a jégeső. Ő vágta be fokosával az ablakot,
beszakadt az ablakfa is. Ez volt a nagy csattanás oka. Alvó ember előtt
olyan ez, mint az ágyulövés a füle mellett.

De most már a tudós Ángyán szeméből is kiment az alvás mámora.

– Mik vagytok, kik vagytok hát odakint?

– Mit kérded? Szegény legények vagyunk.

– Hát aztán mit akartok épen nálam?

Visszamordult a nyers hang.

– Azt se tudod? Pénzt!

– Pénzt?

Tovább nem tudott beszélni. Kaczagás vett erőt rajta. Akkora kaczagás, a
mestergerendás kis szoba csak ugy harsogott bele. Szuette nyoszolyája
majd leszakadt, majd összetört alatta a nagy kaczagástól.

Hárman voltak kint a duhajok. Összenéznek a nagy kaczagásra. Itt valaki
megbolondult. De azért beszól az egyik:

– Mit nevetsz?

– Marhák! Ha nekem pénzem volna, nem volnék én itthon.

– Hát hol volnál?

– A kocsmában, fiam, a kocsmában!

Erre meg most már a duhajok nevettek. Nyomban belátták, hogy a ki igy
beszél: igaz embernek kell lennie. De ki lehet hát az az igaz ember? Ők
azt hitték, valami takács lakik abban a félreeső házban, most vitt szét
az emberekhez valami ötven rőf vásznat, tehát tiz-tizenöt forintja csak
van a ládafiában. Valaki félrevezette őket.

Csuffá lettek hát. Egy kis mormogás után meg is kérdezték a bezuzott
ablakon át egész becsülettel, hogy kit tiszteljenek a gazda uri
személyében?

– Azt se tudjátok? Én vagyok a tudós Ángyán!

Most már mindent tudtak. Más vidékbeliek voltak ugyan, de ezt a nevet
már jól ismerték. Bocsánatot is kértek tőle nyomban s emberségesen
megkövették. Azután csöndes jóéjszakát kivántak s elballagtak.

Ezt az adomát már kis gyerekkoromban hallottam róla. Előbb tudtam, sem
mint őt megismertem. De el is terjedt ez az adoma messze tájékokra. Ha
valaki kölcsönt kért az ismerősétől, s annak nem volt pénze, vagy nem
akart adni, pajzánul csak azt felelte:

– Tudod, hol volna a tudós Ángyán, ha pénze volna?

De azért sohase lett a tudós Ángyán korhely, semmiházi, sőt inkább
becsülték és szerették.

Ötven szent eklézsiának ő volt póttartalékos papja, káplánja, rektora és
segédtanitója, gyakran nótáriusa is. Ideig-óráig való üresedés, beteg
tanitó, beteg pap, elcsapott nótárius mindig akadt. Hivjátok meg csak a
tudós Ángyánt! Kocsin mentek érte. Addig keresték, mig valamelyik
faluban megtalálták. Tisztességes kérést intéztek hozzá s ő ment, ha
mehetett. Végzett pap volt, minden falusi tudományban jártas s mindenre
alkalmatos. Sohase kérdezte, mit fizetnek neki. Sohase igérte meg:
meddig lesz ott, a hová viszik. A meddig kedve tartja. Ha megunja:
tovább megy. De a mig ott marad, becsülettel és sikeresen végzi ő
munkáját, habár a kocsmába minden nap beszól is.

A fizetés fölött se viszálykodott senkivel. Az egyik falu uj süveget, uj
csizmát, uj köpenyeget adott neki. A másik ellátta uj fehérnemüvel. A
hogy a szükség mutatkozott. Étel-ital, dohányzókészség mindenütt volt
bőviben. Pénze is volt valamelyes mindig. Előkelőbb, nemes uraknál
kisasszonyokat, urfiakat tanitgatott németre, francziára, latin
előkészületekre. Csak maradni nem tudott huzamos ideig sehol se.

Különösen az asszonyok miatt.

Az asszonyok kedvelték is, sajnálták is. Nem magas termet, de jó alak,
rokonszenvtámasztó nemes arcz. Miért nem nősül a boldogtalan? Hiszen
tudnának neki szerezni parókiát, nyugodalmas, biztos állást, hozzávaló
tisztes feleséget. Paplány, rektorlány, jegyzőlány akad erre-amarra,
fiatal özvegy menyecske is találkozik, milyen derék hitestárs lenne
belőlük.

A tudós Ángyán az ilyen beszédet nem szerette hallgatni. Komolylyá lett
rögtön. Látta az emberek és asszonyok jóindulatát. Nem dévajságból
incselkedtek vele. Annál jobban fájt neki az a nagy igyekezet. Ha már
nagyon a lelkére beszéltek, egészen elhallgatott, az üres
szószaporitásnak e kérdésben nem volt barátja. Hanem fölkelt, elment a
csárdába s ha társa akadt, ki nem mozdult onnan két napig.

De az ilyen beszéd alatt gyakran a melléhez kapott balkezével. Miért
cselekedte ezt?

A melle alatt sorvadott valami. Ott van a sziv. Éles szemü asszonyok
észrevették. Az a sziv bizonyosan tele van valami nőalakkal, ábránddal,
vágygyal, emlékezettel, talán fájdalommal.

Meglehet: ugy volt. De bizonyos, hogy ott arczképet őrzött hetvenhét
rétü papirba bepólyázva. Valamikor, régen ő maga rajzolgatta ezt finom
csókatollal, fekete festékkel, fehér papirosra. A mikor még fiatal volt
csak szive reszketett, de keze nem reszketett. Annak a lánynak arczképe
volt ez, ott túl a Balatonon, a merre a nap szokott lenyugodni. Ha
asszonyról, lányról, boldogságról beszéltek neki: önkénytelenül
odakapott. Nem veszett-e el vajjon ez a kép is.

Nem sokáig kapkod már utána. Az ő napja is nyugovóra áll. Régen túl a
hetven éven, talán az uj esztendőt meg sem éri.

Nem volt beteg, de gyönge volt. Valami sejtelme támadt.
Felső-Puszta-Bogárdon tanyázott épen akkor. Hivták az urak
Szilveszterestére oda is, Közép-Puszta-Bogárdra is.

Nem ment sehova. Odament a czinkotai csárdába. Förgeteges, havas, csuf
idő volt, alig tudott odavánszorogni. Ha a szél nem segiti: talán el se
jut odáig.

Bátait találta ott, a déghi uraság hires lovas csőszét. Nem is volt más
idegen vendég. Rongyos czimbalmos verte repedezett szerszámát. Egy ital
borért, egy darab kalácsért, egy pipa dohányért. Annak czinczogása
mellett tünődtek és beszélgettek. Ismerte már a csőszt rég időtől fogva.
Többet tünődtek, mint beszélgettek.

A csősz ugy éjfél felé lovára akart ülni. A pusztákon keresztül ujév
reggelére haza akart menni. A tudós Ángyán nem akarta, hogy magára
hagyja.

– Maradjon még itt kend Bátai uram. Hátha szavam lesz még kendhez.

– Szivesen állok szolgálatára Ángyán uram!

Lovát ujra beköttette az ólba. Tovább koczintottak.

Egyszer csak a tudós Ángyán kigombolja kabátját és mellényét s kiveszi
szive fölül a bepólyált képet.

– Arra kérem kendet jó Bátai uram, hogy ha én le találok fordulni e
rongy életnek fakó szekeréről: vigye el ezt a levelet oda, a hova szól s
maga személyesen adja át annak, a kinek szól. Mondja meg neki, kitől
kapta, mikor kapta.

A levél boritékjára rá volt irva: ez s e nemzetes asszonyságnak
tisztelettel Köves-Kállán.

Bátai csősz átvette a levelet s megnézte a boriték irását.

– Messze van az a hely, de szivesen megcselekszem.

– Kezet rá!

Kezet fogtak.

De Bátai csősz visszanyujtotta a levelet.

– Addig is Ángyán uram, kegyelmed őrizze ezt.

– No-no Bátai uram, nem sokáig lesz az kendnél.

Erre a szóra két könyökét lefektette az asztalra s fejét ráhajtotta.
Éjfél felé járt az idő. Kint a szélvész dudolt, bent a czimbalmos
dorombolt, egy pillanatra föl akarta fejét emelni, mintha mondani akart
volna valamit. De feje csak leesett a két karjáról.

Bátai csősz lóra ült. Beszólt a pusztába: meghalt a tudós Ángyán. Azután
beszólt tanyájába: sietős utja van, messzire kell mennie, három napig ne
várják haza.

Ment Köves-Kállára.

De hiába ment. Régen elmult már a hűtlen leány, a vidám menyecske. Fönt
a falu fölött a temető. Terméskövek és kőpadok és egyszerü siremlékek
tanyája. Aszú fű és mulandóság a föld fölött, omló tetemek, por és hamu
a föld alatt. Bátai csősz végig nézi a sirokat. Keres egyet; oda tenné a
tudós Ángyán-küldötte arczképet. A hűtlen lányét, a vidám menyecskéét.
Hiába keresgél. Porait se találni a temető bérczei közt!



A KATONA SE MINDENHATÓ.

Boldogult öreg barátomtól, Gubody Sándortól hallottam valamikor egy
történelmi adomát, mely ha valósággal meg nem történt volna, nem
tartanám érdemesnek az elmondásra. Arról szól ez, miként védte meg a
pesti generálkommandó ellen egykor Pest vármegye alispánja a népet:
eszembe jutott pedig épen most, a mikor látom, hogy miként védik meg a
megyei alispánok a generálkommandók ellen a nemzetet és a nemzeti
nyelvet.

1816-ot irtak, a kik irtak, urunk születése után. Pest-Pilis és Solt
törvényesen egyesült vármegyék első alispánja, Szentkirályi László volt,
hires Szentkirályi Móricznak az apja. Alispán volt már tizenegy esztendő
óta.

1816-ban rossz termés és nagy inség volt országszerte s az életnek ára
ez év végén s a következő 1817-nek első felében oly magasra emelkedett,
mint a hogy ma áll.

Ez pedig nagy dolog volt akkor.

Az inséges esztendő előtt husz krajczár volt egy liba, három krajczár
volt egy font finom zsemlyeliszt, hat krajczár volt a pesti piaczon egy
csirke, asszonynapszám hét krajczár, férfinapszám husz krajczár a maga
kenyerén. Olcsón éltek az oktalan állatok is, egy pozsonyi mérő zabnak
az volt az ára, a mi egy libáé; a szénának mázsáját pár krajczárért
adták. Olcsók voltak a mesteremberek is, a vármegye limitálta meg, hogy
melyik mesterember miféle munkáért mekkora dijat követelhet.

Ilyen világba ütött be az inséges év, mikor a finom zsemlyelisztnek ára
három krajczárról fölment tizenötre.

Pedig drága volt a pénz is.

Épen ez inséges esztendőben jutott a bécsi kormány eszébe behozni, az
országra is rákényszeriteni a második devalvácziót. Az első
devalvácziónál csináltak száz forintból husz forintot s ebből a huszból
csináltak a második devalvácziónál nyolczat. A kinek tehát 1809 elején
volt száz forintja, két holdnyi igen jó szántóföldnek örök ára; annak
1816 második felében már nem volt többje nyolcz forintjánál, a melyen
épen megvehetett egy köböl buzát.

Elképzelhető tehát, mekkora volt az inség 1817-ben aratásig.

A katonaság élelmezése akkor is kétféle volt, mint most. Itt Budapesten
kaszárnyán élt a katonaságnak embere, lova s a katonaság piaczi áron
maga szerezte be szállitók utján embernek, lónak az ennivalót. Másként
áll a dolog a falukon beszállásolt és az átvonuló katonasággal. Ezt a
jobbágyok tartoztak élelmezni Mária Terézia idejebeli egységi árakon,
arról azonban gondoskodott a nemes vármegye, hogy a jobbágyok vesztesége
rendesen fel legyen irva és kimutatva s ezt a kimutatást elnevezték
deperditának, vagy minek: – biztosan nem is emlékszem már rá. Az
országgyülések százféle sérelmet csináltak belőle – a soha meg nem
orvosolhatás tudatában is.

Elég az hozzá, 1817-ben átkozottul drága volt a katonaság városi és
kaszárnyai élelmezése s azért a pesti hadparancsnok valószinüleg a bécsi
kormány megegyezésével sajátságos taktikára határozta el magát.

Elhatározta ugyanis, hogy a budai és pesti helyőrséget megsétáltatja
Pest-Pilis és Solt vármegyében s ekként a kaszárnyán fekvő katonaságból
csinált falukra beszállásolt és átvonuló katonaságot. Ekként a katonai
kincstár megszabadul a drágaságtól, a paraszt pedig hadd pusztitsa el
utolsó jármos ökrét is, hogy enni adjon a katonának. Enni adjon hust,
miután gabonája nem teremvén, tésztát ugysem adhat.

A menetirány ugy lőn meghatározva, hogy késő ősszel elkezdik a sétát
Soroksár felé le Kalocsának s tavaszra a tiszai oldalon felkerülnek
Czegléd felé s a Cserháton és Váczon keresztül vissza Budára és Pestre.
Mire visszaérnek: akkorra meglesz az uj aratás.

Hogy az országos katonai parancsnokot Budán hogy hivták akkor: nem
tudom.

Kemény ember volt az alispán, jó magyar, hatalmas tisztviselő, atyja a
népnek s hatalmas bajnoka fajunknak és nemzetiségünknek. A József
császár elleni demonstrácziókban már vezette a pesti ifjuságot, t. i. a
megyeit; 1790-ben már aljegyző volt s azóta folyton igazgatta a
vármegyét. József nádorral, főispánjával nem egy nehéz összeszólalkozása
volt, kivált 1816-tól 1820-ig az alkotmányi sérelmek megyegyülési
tárgyalásai alkalmával.

Igaz, hogy nem volt se királyi tanácsos, se a vaskoronarendnek vitéze.
Csak egyszerü pestvármegyei alispán volt.

Csakhogy mikor a budai hadparancsnok értesité őt, hogy a budai és pesti
helyőrséget kiszállásolja a falvakra és Soroksár lesz az első állomás:
hát akkor Szentkirályi László alispán visszairt hozzá, hogy ő ezt
semmiképen meg nem engedi. Okul természetesen felhozta a nép inségét.

Azonban mikor vette figyelembe az osztrák hadsereg a magyar nép inségét
s mikor engedelmeskedett egy hadparancsnok az alispánnak?

A hadparancsnok visszairt, hogy ő teszi azt, a mit jónak lát; az alispán
pedig azt felelte neki, hogy ő meg felfegyverzi ellene a népet, ám lássa
a generális, hogy aztán mit csinál.

Megjegyzem, hogy az alispánnak nem jutott eszébe előbb felirni a
konziliumhoz, vagy az akkori Széll Kálmánhoz jó tanácsért és
utasitásért, valamint az se jutott eszébe, hogy a pesti szolgabirót,
Adonyi Mihály uramat engedelmességre utasitsa a hadparancsnok irányában.

Hanem értesité Soroksár városát, hogy a katonaság ekkor meg ekkor oda
akar menni a nép nyakára, melynek magának sincs kenyere s egyuttal
utasitá a városi előljáróságot, hogy az ő felelősségére állják utját a
katonaságnak minden módon s mindenféle fegyverrel. Ilyenforma rendeletet
küldött a többi falvak és városokhoz is.

A katonaság kivonult s szép rendben masirozott Soroksár felé. Hát a mint
közel jut s be akar térni a városba: akkor veszi észre, hogy az országut
keresztül van árkolva előtte s a sánczon túl ott áll Soroksár népe
fölfegyverezve fejszével, kaszával, vasvillával s vezetve s bátoritva
megyei tiszti katonák és pandurok által.

A katonaság egy része tüzérség volt. Semmise lett volna könnyebb, mint a
népbe belelövetni. A soroksári biró fel is mutatta a parancsnoknak az
alispán rendeletét s kijelenté, hogy az éhező inséges nép inkább
agyongyilkoltatja magát, semmint azt a siserahadat szép szerével
bebocsássa. Asszonyok és gyermekek is feles számmal álltak ott a sáncz
mögötti tömegben.

A parancsnoknak erre nem volt utasitása. A tömegbe belelövetni nem akart
és seregével szépen visszajött Pestre – utasitásért az akkori Széll
Kálmántól.

Csakhogy akkor József nádor ült a budai királyi palotában, a ki ugyan
mindenféle pört beleakasztott az alispán nyakába, de mégis csak átirt
Bécsbe, hogy az éhező népet nem szabad föláldozni még a katonaságért,
még a devalvált bankóért se.

Mire aztán a sok staféta ide-oda járt Buda és Bécs között, akkorra
szépen kitavaszodott, az aratás is megjött, az isten áldása se maradt el
s a katonaság se halt meg éhen a kaszárnyában.

Jó Szentkirályi László alispán is csak kiállotta a mindenféle pereket és
fenyegetéseket, sőt az 1818 márczius 31-én megtartott tisztujitáskor oly
egyhangulag s oly harsogó éljennel választották meg első alispánnak, a
milyet tán se azelőtt, se azóta nem hallott a régi vármegyeház.



PECSOVICS.

Tolna vármegye belső történetéből keveset tudok. Pedig családom ősi
fészke. De öregapám már elköltözött onnan s apám már csak látogatóba
járt oda az atyafiakhoz s alig egy-két tisztujitáson és követválasztáson
vett részt. De arról a hires névről, a Pecsovicsról mégis tudok valamit.

Az 1843-iki követválasztásnál két név lett szomoruan hiressé az
országban. A Forintos és a Pecsovics név. Amaz Zala, emez Tolna
vármegyében. Forintos György állt annak az udvari pártnak élén, mely
Deák Ferenczet ki akarta buktatni az országgyülésből. Ennek a pártnak
titkos vezére Zichy Domokos gróf veszprémi püspök volt. Ő kezelte az
udvari párt pénztárát. Deákot ugyan nem akarták megbuktatni. Nem is
tudták volna. Annyi pénze nem volt a püspöknek. A megyei nemesség
egyhangulag választotta meg a haza bölcsét. Hanem tudták azt, hogy oly
utasitással, mely ellenkezik meggyőződésével, Deák nem fogadja el a
képviselőséget. Ő a közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség
bajnoka volt. Fizessen a nemes ember is adót, ne csak a szegény
jobbágyság. Vele szemben Forintos és az udvari párt azt irta lobogójára:
»nem adózunk«. Irtózatos vesztegetéssel többségük lett s a követi
utasitásba belejött a »nem adózunk«. Deák ily módon nem fogadta el a
követséget.

A Forintos név országos hirének ez az eredete. A zalai két pártot otthon
a vármegyében nem Deák- és Forintos-pártnak nevezték. Deák pártját
»legény-párt«-nak keresztelték el. Forintos pártját »atyafi-párt«-nak.
Ezt már rég elfeledte hatvan év óta a világ. Még Zalában is elfeledték.
Ezt csak Vörösmartynak egyik igen szép költeménye tartja emlékezetben e
czim alatt: »A zalamegyeieknek«. Hanem azért a függetlenségi harcz előtt
néhány éven át, túl a Dunán az udvari pártot forintos-pártnak is
nevezgették. Az ötletet erre Forintos György neve nyujtotta. De a
gunynév igazsága is erős volt. Az a nemes, a ki a kormánypártra
szavazott, mindig megkapta a maga forintját. Nagy pénz volt ez akkor.
Hiszen az elszegényedett mágnásokat, a kiket a kormány a főrendiházban
való szavazásra kibérelt, csak »huszasos mágnások«-nak nevezték.

A forintos-párt szót csakhamar kiszoritotta a közönség eszéből a
pecsovics-párt szó. 1840-től kezdve a kormánypártot, az udvari és
osztrák pártot országszerte csak pecsovics-pártnak nevezték. Elfeledték
a »pápista« nevet, elfeledték a »labancz« nevet; a ki a nemzet ellen
volt, azt csak ugy hivták: a pecsovics! Megmaradt e név még a
függetlenségi harcz alatt is. Tulélte a véres csatákat s a nemzeti
bukást. Az alkotmány föléledtével uj erőre kapott. Ismerik a magas
Tátrán is, a fiumei tengerparton is. Ismerik a pozsonyi Kárpátoknál csak
ugy, mint a Hargita oldalán. Erdély akkor nem Magyarország volt, de
csakhamar elterjedt ott is. Még ma is megbélyegzik, a kire elkiáltják:
pecsovics.

1850-ben apám atyafilátogatóba ment Szilas-Balhásra, magával vitt engem
is. Estefelé benéztünk a Kaszinóba. Sokan voltak ott az urak-atyafiak.

Apám egy uri emberrel találkozott ott, a kit nem ismert a nyájasan
beszélgető társaságban. Nyulánk, kissé magas termet, barna arcz,
gondosan pödrött bajusz, kissé szürkülni kezdő élemedett kor. Jókedvü,
vidám arcz, urasan öltözve, otthonos módon beszél, adomáz, kaczag.

Apám hozzálép, bemutatkozik, nevét mondja. Az ismeretlen ur jókedvü
mosolygással felel.

– Én is megmondanám a nevem, ha nem ijed meg tőle vagy meg nem neheztel
érte.

Apám is mosolyog.

– Nem épen természetem az ijedezés vagy a mogorvaság. Csak elő a névvel!

– Nohát én vagyok az a hires, nevezetes Pecsovics, a szent keresztségben
Ferencz néven.

Csakugyan meglepte apámat a név. Már azt gondolta, hogy Karaffának vagy
Haynaunak, vagy valamelyik hóhérnak hallja a nevét. Nem is álmodtunk
arról, hogy az atyafiak társaságában, a szilasbalhási jó nemzeti párti
nemesség sorai közt találkozzunk Pecsovicscsal.

Pedig rokonszenves, jó magyar ember volt. A mint utóbb kitünt, nem is
volt soha pecsovics-párti. Az ő neve után nevezték el a hazafiatlan
pártot, de ő maga sohase volt az. Ebben nagyon különbözött Forintos
Györgytől.

Története ott kezdődik, hogy ő tiszttartója volt Festetich Rudolf
grófnak, Szegzárdon lakott s itt grófjának városi házát és gazdasági
udvarát is kezelte. Ez állása volt annak oka, hogy a nemzet történetébe
belekeveredett.

Tolnának a mult század harminczas és negyvenes éveiben hatalmas közélete
volt. Nemes sziv és lángoló hazafilélek volt Bezerédj István, Tolna
vármegye Deák Ferencze, a nemzeti ellenzék vezére és büszkesége. Az ő
bölcs vezérlete alatt a vármegyében ugy megerősödött a nemzeti ellenzék,
hogy az udvari párt még az 1843-iki követválasztásnál se tudott uralomra
jutni, a mikor pedig Zalában például Deák is kénytelen volt a
törvényhozásnak hátat forditani.

A főispán, az udvari párt vezére, gróf Eszterházy Károly s utána, ha jól
emlékezem, gróf Vay Ábrahám és Ürményi volt. Eszterházy hatalommal és
külső diszszel, gróf Vay erőszakkal, Ürményi határtalan simasággal és
ügyességgel vezette a nemességet. Ürményi jobban megerősitette az udvari
pártot, mint Eszterházy, de azért a nemzeti és hazafias ellenzéket ő se
tudta elnyomni. Bezerédj Istvánnak hatalmas segitségére voltak a Perczel
testvérek, különösen Móricz, a későbbi honvédtábornok, többször
diadalmas vezér és bujdosó. De még nála is hatalmasabb, erősebb vezérlő
férfiu volt Csapó Dániel, követ és alispán s Deáknak szintén jó barátja.

Eszterházy gróf veszprémvármegyei volt. Ott lakott Pápán, a várban s
Eszterházy Miklós gróf egyik birtokát, a pápa-ugod-devecseri óriási
uradalmat birta bérbe. Ez uradalom a magas Bakonynak is tetemes részét
foglalta magában, de kiterjedt még egyes falvakkal és pusztákkal Győr-
és Zala vármegyékre s a Balatonra is. Innen járt a gróf Tolnába, a
főispáni dolgokra.

Mint Veszprém vármegye nagy ura, itt is nagy közéleti befolyást
gyakorolt. Valósággal ő volt vezére az udvari pártnak. Néhány falu
tömeges nemességét nagy pénzzel, ajándékokkal, bakonyi vadászatokkal
sikerült neki az udvari pártra áthóditani. Áthóditotta Szent-Gál
nemességét is s ez nagy dolog volt a vármegyében.

Szent-Gál királyi vadászok fészke. Okleveles országos nemes csak
tizenhárom család volt a faluban, a többit helyi nemességnek tartották.
De 1827-től kezdve ez is elkezdte a vármegyén nemesi jogait gyakorolni s
elő tudott állitani öt-hatszáz nemesi szavazatot. Ezt nyerte meg
Eszterházy.

Eredeti, furcsa, érdekes gondolata támadt a grófnak. Hátha ő ezt a nagy
tömegü nemességet elvinné magával Tolnába is, Szegzárdra is. Minő nagy
hatása lenne annak! Igaz, hogy szavazni nem viheti át, mert a szent-gáli
nemesnek Tolnában nincs birtoka, nincs is a nemesi összeirásba
beiktatva, de hiszen nem is szavazónak viszi át, hanem testőrségnek. Ki
látott olyan főispánt, a kinek félezer kemény bakonyi nemes a
testőrsége?

Ugy lett bizony!

Kiválogatták a legszebb, legdélczegebb, legerősebb királyi vadászokat. A
kinek szép hosszu bajusza volt, otthon nem hagyták. Mindenki kapott
rövid dolmányt, vállravetőt, nadrágot, szürke gácsi posztóból, zöld
zsinóros vitézkötéssel s fekete kalapot széles szalaggal és cserfaággal.
Cserfamakk a vármegye czimere. Azután mindenki kapott puskát,
oldaltarisznyát, puskaportartót: ilyen volt a fölszerelés. Hatalmas
czigánybanda a menet élén. Igy vonult be Szegzárd városába a méltóságos
főispán testőrsége, a Bakony nemességének szine-virága 1837-ben. Ilyen
főispáni beiktatást se látott Szegzárd városa se az előtt, se az óta.

De hol tanyáz hát az a tenger marczona alak? Ötszáz szent-gáli nemes egy
csoportban? Hiszen, ha jókedve kerekedik: kiveri a várost a városból.
Vigyázni kell erre.

Sebaj. Ott van a Festetich gróf gazdasági udvara sok tágas épülettel.
Elférnek ott. És ott van Pecsovics tiszttartó uram, tud az bánni az
emberekkel. Tudott is. Jó pörkölttel, jó sódarral s mindenféle
rétesekkel s jó szegzárdi borral ugy megtömte a Bakony királyi
vadászait, hogy otthon se volt, lakodalomban se volt jobb dolguk soha.
Mikor hazajöttek: tele hirdették a vármegyét, mily királyi módon éltek
Pecsovicsnál.

Hogy házigazdájuk voltaképen Festetich gróf volt, hogy a lakmározásra
talán Bécs is adta a pénzt: ezt ugyan nem tudták, valami sokat nem is
törődtek volna vele. Ők Pecsovics vendégei voltak.

A nemzeti ellenzék azután elnevezte őket Pecsovics pártjának.

De ezerszer kelendőbb lett e név magában Tolnában.

A mikor Bezerédj Istvánt és Perczel Mórt az udvari párt meg akarta
buktatni 1839-ben s még inkább 1843-ban a nagy megyei csaták alatt
mindig a Festetich-féle gazdasági udvarban ütötte föl tanyáját az udvari
párti nemesség s mindig Pecsovics Ferencz gondoskodott számára
ételről-italról, muzsikáról. Ott is, Faddon is, Tolnán is s nemcsak
akkor, hanem már négy–öt év óta. Jól tudta ezt a város közönsége. E
közönség kemény ellenzéki volt. Az udvari pártot ezentul uton-utfélen
pecsovicsnak kiabálta. Villámgyorsan terjedt el a szó a hirlapokban.
Néhány hónap mulva ismerte az egész ország.

De ugyanekkor megismerte a Kubinszky nevet is. Ez is ugyanott és
ugyanakkor keletkezett. Pecsovics-párt – Kubinszky-párt. Ez a két tábor
alakult meg Tolnában. A Kubinszky-párt volt Bezerédjék, Csapóék és
Perczelék pártja.

Hát ez az elnevezés honnan eredt?

Ennek megint más a története.

Volt a nemzeti párt táborában egy nemes Paksról, Duna-Szent-Györgyről,
Földvárról vagy Bölcskéről: fekete arcz, hosszu bajuszu, kissé biczegő.
Ez afféle mozgékony rendföntartó, mindenütt jelenlevő, parancsoló alak
volt. A szegzárdi közönség mindig mindenütt ott látta és hallotta,
utczán, vendéglőben, tanácsháznál.

– Nini, megint itt a Kubinszky!

Elnevezték ezt a nemest Kubinszkynak s pártját ennélfogva
Kubinszky-pártnak. Pedig nem az volt a neve. Hanem igaz neve Huszár Pali
volt, megyei esküdt, ügyes rendező s a szabadelvü nemességnek
fáradhatlan rendtartója.

Hanem volt Szegzárdon egy lakatosmester. Ennek volt a neve Kubinszky,
egyik elszegényedett ivadék a hires árvamegyei nemes Kubinszky
nemzetségből. Tökéletesen hasonlitott ama tolnai kortes nemeshez. Épen
oly fekete arczu és hosszu bajuszu s épen oly biczegő. Őt mindenki
ismerte Szegzárdon. Sokan hitték, hogy ő az a mindenütt jelenlevő falusi
nemes.

Ez a szó: Kubinszky-párt elenyészett. Negyvenöt év előtt még hangzott
itt-ott túl a Dunán, de a feledékenység azóta végkép elnyomta.

De a pecsovics szó fönmaradt. A szó is, a párt is. Sőt Tolna vármegyében
a nemes urak közt még el is szaporodott. Pedig Pecsovics Ferencz
tiszttartó uram ugyancsak semmi rossznak nem volt az oka.



A HÁZI ZSIDÓ.

(A régi nemesi világból.)

Huszár János urambátyám inzurgens volt, még pedig vitéz. Azután gárdista
lett, még pedig nyalka. De azután nem ment a katonasághoz, hanem
hazajött ángyádi birtokára gazdálkodni, atyafilátogatni, dőzsölni, a
szomszédokkal és a cselédekkel és a jobbágyokkal zsörtölődni. Házsártos
természetü és szeszélyes ember volt rettenetesen és az a nagy
tisztesség, hogy a vármegye őt táblabiráinak sorába emelte, épenséggel
nem enyhitette az ő nyers természetének szilajságát.

Kálvinista volt a nyakasabb fajtából. Ha cselédjei közé pápista ember
keveredett, azt gunyolódó szavakkal illette uton-utfélen. Igy állott
boszut azokon, kik őt kálvinista vallása miatt a királyi udvarnál
folyton nevették és boszantották. Pápista cselédjei meg nem maradhattak
tőle békességben. Ezek aztán, miután helyben nem volt plébánia, elmentek
a szomszéd faluba, a hol Festetich Antalnak, a leggazdagabb magyar
köznemesnek házi káplánja volt s annál panaszolták el üldözött voltukat.
A káplán buzgó erkölcsü és tüzes lelkü pap volt; valahányszor névnap
volt uraságánál mindannyiszor szépen megkérte urambátyámat, hogy ne
üzzön gúnyt istennek szentegyházából, de urambátyám nem hallgatott az
okos szóra, sőt a papot is összeszidta akárhányszor. Ilyenkor aztán
hiába ment a pap panaszra az urasághoz. Festetich Antal csak vállat vont
a sok beszédre. Neki szüksége volt a nemesi atyafiakra
követválasztásnál, tisztujitásnál, nem akart összeveszni a pap miatt
Huszár János urambátyámmal. Egyszer aztán a pap, elveszitvén
béketürésének selyemfonalát, egy szóvita alkalmával azt mondá
urambátyámnak:

– Nem nyugszom addig, míg a domine spectabilis be nem kerül a vármegye
börtönébe.

– De hiszen szent atyám, előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában
és pörge kalapban, mintsem azt megérné.

Urambátyám háza bent feküdt az udvarban, oszlopos tornáczával az utcza
felé. A tornáczban a falon mindenféle kardok, fokosok, puskák és
pisztolyok voltak felaggatva. Emezek töltve, amazok hegyesre, élesre
köszörülve, valamennyi mindig kéznél, miután urambátyám a tornáczon
szokott iddogálni, hol egyedül, hol többed magával. Ha valakinek a képe
nem tetszett neki, a ki elment mellette az utczán, azt nagyon könnyen
megvagdalta, ha el nem futott; utána lövöldözött pedig, ha futni
merészelt. Sok embert tett csuffá ilyenformán.

Egyszer két rossz gebén a vén Jakab zsidó vánszorgott előtte a
feneketlen sárban. S odaérve a tornácz irányába, nagy alázatossággal
levette kalapját s hangosan beköszöntött:

– Alázatos szolgája! Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.

Nosza felugrik e szóra urambátyám, kupáját leteszi kezéből, megragadja
inzurgens fringiáját, kifut a zsidó után, ez a nyavalyás hiába biztatta
rossz lovait s urambátyám ugy összeapritotta a vén Jakabot, hogy
vérben-fagyban vitték haza dégi lakására.

– Teremtette zsidaja, mondá aztán bajuszát pederve urambátyám, még én
velem szóba mer állani engedelem nélkül.

Hogy ez a szóbaállás nem állott egyébből, mint tisztességes és alázatos
köszöntésből s hogy ebben nincs semmi gorombaság: ezt nem merték
urambátyámnak az iddogáló pajtások megmagyarázni. A zsidó nem jött akkor
számba.

A dolog azonban ugy volt, hogy a vén Jakab a hatalmas Festetich Antalnak
házi zsidaja volt. Göbölyt, gabonát, mustrabirkát, dögbőrt ő szokott
eladni; vasat, szerszámot, egyetmást ő szokott beszerezni; rendes
lótó-futója volt az uradalomnak konvenczió nélkül, még az öregekről
maradt az uraságra s ez szerette a vén zsidót, gyakran el is
beszélgetett vele.

A vén zsidónak összeszabdalását olybá tekinté Festetich Antal, mint az ő
nemesi jussainak vakmerő megtámadását. Hátas lovaira, fáczánjaira s házi
zsidajára különösen kényes volt. Ezeket nem engedte bántalmazni.

Lett is a dologból nagy patália. Uradalmi fiskálisát rögtön utasitotta,
hogy az esetet jelentse föl a vár megyének s követeljen példás
büntetést.

A legközelebbi generális kongregáczión már fölvétetett az ügy.
Urambátyám mellett besereglett ugyan az egész nemes atyafiság, ügyvédje
is jó volt, de Festetich Antal hatalmas befolyása ellen nem volt
mentség. Pár nap mulva urambátyám megkapta a vármegye határozatát, a
mely szólott ilyenformán:

»Mi Nemes V. Vármegyének karai és rendei, fő- és közrendü papjai, fő- és
közrendben lévő nemesei s mind egész közönsége, kik a folyó 1828-ik
esztendei Szent-Mihály havának 9-ik napján, ugymint Kisasszony után való
napon és a következő napokon V.-ben tartott generális kongregáczióban
összegyültünk, adjuk tudtára mindeneknek, a kiket illet, hogy minek
utána országunknak és vármegyénknek ugy az egész nemességnek, mint a
polgárság és szegény adózó népnek közjavát érdeklő fenforgott ügyeket
elvégeztük volna, szemünket a személy- és vagyonbeli bátorság dolgára
vetvén, Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Tolnai Festetich Antal
urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának ő uradalmi fiskálisa által
hathatósan előterjesztett panaszára fölvettük Tekintetes, Nemes,
Nemzetes és Vitézlő Huszár János urnak, köznemes társunknak és
atyánkfiának, ő felsége volt nemes testőrzőjének, vármegyénk
táblabirájának ügyét, a melyben miután vármegyénk magisztratuális
főfiskusának hivatalból való meghallgatása, valamint több rendbéli
társunknak lelkes felszólalása, de egyuttal bepanaszlott köznemes
társunk ügyvédőjének is meghallgatása s mindeneknek lelkiismeretes
egybevetése folytán meggyőződtünk volna arról, hogy bepanaszlott
köznemes társunk bizonyos Jakab nevezetü vén zsidó embert, egyébként
panaszló nemestársunknak subinquilinus házatlan zsellérjét, midőn az
békességes járatban az uton menne, hirtelen való vagy haragos indulattal
minden szemmel látható és lélek szerint elfogadható ok nélkül kivont
karddal megtámadta s fején, vállán és kezein érzékenyen és majdnem
életét is veszélyeztetve, kegyetlenül megvagdalta, mely erőszakos
cselekedete a személybeli közbátorságot veszélyeztetvén s fennálló bölcs
hazai törvényes rendeléseinket is sértvén, ugyanazért elhatároztuk,
hogyha panaszló nemes társunk ugy kivánná, már emlitett Tekintetes N. N.
és Vitézlő Huszár János ur nemes társunk magisztratuális akczió alá
vétessék, ügye a kebelünkben levő törvényes székünkhöz áttétessék s
magisztratuális főfiskusunk által aztán tovább vezettessék, most
nevezett nemes társunknak e levelünk rendén kötelességül adván, hogy
törvényes székünk meghivására megjelenni, annak mindenekben
engedelmeskedni, kérdéseire megfelelni s itéletét köteles tisztelettel
fogadni, tisztében álljon, egyébként nem cselekedvén, stb. Kelt stb.«

Urambátyám megkapván a vármegye ezen határozatát s megvendégelvén az ezt
kezébe adó esküdt uraöcscsét, bizonyára kisebb gondja is nagyobb volt,
mintsem hogy e fölött buslakodott volna. Azonban még az asztalnál ültek,
midőn Jancsi nevü huszárja egy levelet hozott be neki, melyben
szórul-szóra ez volt irva:

»Domine Spectabilis! Most már tetszik látni, ugy-e megmondtam, hogy
előbb-utóbb bekerül a vármegye börtönébe. A ki egyébiránt maradtam
tisztelettel alázatos szolgája, N. L. gyóntató káplán.«

Urambátyám felpattant e szóra, szemei tüzet szórtak s harsogva kérdezé:

– Ki hozta e levelet Jancsi?

– A Festetich uraságnak Kajla czigányja.

Urambatyám fogta a dupla puskát, utána eredt a czigánynak, utána is lőtt
kétszer, de nem találta el, miután a czigány akkorra már ugy elfutott,
hogy szemmel se tudta belátni.

Bejött, letette a puskát, a lovakat befogatta, felöltözött kaczkiásan,
megrakta a tarisznyát utravalóval, a kocsi derekát karddal és puskával s
lóhalálában hajtatott be V.-be. Volt egy jó barátja a káptalan tagjai
közt, azt akarta meginformálni, hogy azt a káplánt a püspök tegye el
Déghről, mert különben ő, ha találkozik vele, fülét, orrát lemetszi s
elküldi a nemes káptalannak.

R. kanonokkal még a királyi udvarnál ismerkedett meg s mindenképen
bizalmas lábon állt vele. A kanonok azt felelé:

– Minden kivánatodat teljesitem barátom, de ezt az egyet lehetetlen.
Nincs arra jussa még a püspöknek sem.

– Hát mit csináljak?

– Nyugodjál meg az istennek bölcs rendeletében.

– Bolond beszéd az papom. Hogy lehessen igaza annak a káplánnak? Nézd
csak a levelét.

A kanonok olvasta a levelet s aztán igy szólt:

– Pedig édes barátom, magam is ott voltam a megyei gyülésen és Festetich
Antal ur nagyon el van határozva téged megüldözni. Most már csak egy
módja van annak, hogy az akcziótól megmenekedjél.

– Mi az?

– Légy pápistává. Akkor közbelépünk s visszavetjük a panaszt.

Urambátyám nagyot fujt, aztán nagyot káromkodott s aztán nagyot ütött a
kanonok jobbik tenyerébe.

– Ökörtül lótanács, de a szamár megfogadja. Azon a káplánon én akarok
kifogni.

Egy hét mulva urambátyám áttért, meg is gyónt, maga a püspök gyóntatta
meg. Megszünt a pöre azonnal.

De százszoros pöre támadt helyette az atyafisággal. Soha meg nem
bocsátották neki e rettenetes lépést. Kerülték házát, kerülték uri
személyét, sőt felfogadott gyerkőczök mindenféle istentelenséget
kiabáltak be esténként az udvarára.

A püspök azt mondá neki, hogy jó keresztyén embernek feszületet kell
házánál tartani. Megfogadta a szót. Egy ácscsal két gerendából
csináltatott akkora feszületet, a mekkora csak a tornácz végére
beférhetett. Megföstette vörösre s odaállitotta a fegyverek közé. Volt
vagy másfél öl magas, temetőbe is jó lett volna. Pajkos suhanczok ezért
gunyolták legjobban.

Urambátyám nem állta ki ezt a mulatságot egy hónapnál tovább. A
familiával minden áron ki akart békülni. Egy nagy dologra határozta el
magát.

Egy estére meghivta az egész atyafiságot barátságos lakomára. Maga ment
el mindenkihez, hogy mindenki eljőjjön és senki az ő meghivását meg ne
vesse. Elment személyesen a déghi káplánhoz is s most már ez is szivesen
engedett a meghivásnak.

Este kezdték a lakomát s világos virradtig folytatták. Jakab zsidót,
vallást, feszületet elő nem hozta senki. Czigány huzta, felköszöntők
járták, még a pap is kimulatta magát kedve szerint.

Napfölkeltekor kimegy a pap s mikor visszajön, azt mondja:

– Domine spectabilis, nem láttam a tornáczban a feszületet.

Urambátyám kimegy, körülnéz, a feszületet meglátja a favágó törzsökön,
mellette két cselédje fejszével. Az ő rendeletére történt ez s most egy
töltött pisztolyt fogván kezébe, megparancsolta a fejszés embereknek,
hogy a feszületet apritsák fel tüzifának, különben agyonlövöldözi őket.

A káplán tiltakozott e szentségtörés ellen s rögtön el akart távozni.

– Nem addig van az pap. Itt maradsz még velünk egy óráig s azt teszed, a
mit én parancsolok. Különben halálfia vagy.

Szemei villogtak, bornak és haragnak tüze égett bennük.

Öt percz mulva a feszület forgácscsá vált. Fél óra mulva bogrács alatt
égett s a papnak is enni kellett a jó paprikásból, mi ily istentelen
módon készült.

Akkor elővett urambátyám egy tizennégy rétü finom, patyolatból készült
betyár-gatyát és egy hosszu pántlikás, pörge, kanász-kalapot; a
káplánnak mindezt fel kellett ölteni s ugy ballagni haza a szomszéd
faluba végig az utczán, fényes nappal, embereknek, asszonyoknak nagy
bámulatára.

Alig ért haza, ott volt a czigány urambátyám levelével:

»Domine reverendissime! Most már tetszik látni; ugy-e megmondtam, hogy
előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem
én a vármegye börtönébe jutnék. Maradtam stb.«

No hiszen belekerült most urambátyám a vármegye börtönébe. Meg is ülte
azt jó két esztendeig.

De meg is érdemlette. De jó ember is lett utána, midőn végre hazakerült.
A káplánnal is, a vén Jakab zsidóval is kibékült istenesen.



ÁTOK ALATT.

Mi az átok?

Vallásbeli babona. Gyönge lelkek erős hiszékenysége. Az áldásnak
visszája. Az isten vagy az ördög vagy valami tulvilági hatalom áldhat
vagy átkozhat, boldoggá vagy boldogtalanná tehet. A kinek minden
szándéka sikerül: meg van áldva. A kinek semmi se sikerül: meg van
átkozva. Igy hiszi, igy mondja a köznép. Megátkozni annyit tesz:
istenhez vagy ördöghöz folyamodni, hogy örökké sujtson vagy örökké
üldözzön valakit. Elátkozni csak embert lehet. Erről sokat beszélnek a
népmesék. Megátkozni mást is lehet. Várat, kastélyt, erdőt, élőfát,
kutat, forrást, ékszert. A mesék ilyenről is emlékeznek.

Az én vármegyémben is van efféle eleven átok. Vagy legalább volt az én
időmben. Elmondok róla annyit, a mennyit értelmes ember is
meghallgathat.

Csetény kis község a Bakony északi oldalán. Vidéke, határa
hegyes-völgyes, talaja hüvös, termékenysége nem nagy, lakossága szegény.
Tótok is lakják, magyarok is. A magyarok őslakók, kemény kálvinisták; a
tótokat másfél század előtt telepitették ide.

A csetényi uradalom valamikor Csesznek várához tartozott. Csesznek vára
jó órányira esik Cseténytől. Az út, a mely Zircztől Győr felé vezet,
Csesznek váránál hagyja el a középső Bakony fensikját. Gyönyörü erdők
közt vezet az út. Az erdő nyilásán át egyszerre csak elénk bukkanik
Csesznek büszke vára. A romok magas falak, puszta tornyok, kőbástyák.
Tető nélkül, ablak nélkül, zöld moha nélkül meredeznek az ég felé.
Fenséges magasságban, egy mészkőhegy ormán, mely tele van barlangokkal.
Csucsával szemközt áll a messzeségben Pannonhalma vára. Ez a vár még
eleven, Csesznek vára holt. Ha Árpád apánk, a mint a krónikairók
mondják, ezer év előtt Pannonhalma tetejéről szétnézett, bizonyára jól
látta Csesznek várát is. Bizonyára ide is föllovagolt, innen is
szétnézett. Pannonhalma is ennek ormáról a legszebb látomány.

Csesznek vára, ugy mondják, valamikor a hatalmas Ujlaky nemzetségé volt.
Harmadfél száz éven át vezérnemzetség volt ez az országban. Maga Korvin
Mátyás királyunk is gyakran mulatott itt, átrándulva ide nem messze
fekvő bakonyi várából, melyet most is Ó-Palota várának nevez a nép.
Hatalmas, vitéz alattvalóját, Ujlaky Miklóst, fölötte kedvelte.

I. Lipót király korában az Eszterházy grófok kezére került Csesznek vára
a csetényi uradalommal együtt. A mikor később a grófi család különböző
férfiágazatai osztozkodtak, a csetényi uradalom elszakadt a
csesznekitől. A mult század első negyedében a cseszneki uraságok még a
büszke várban laktak, villám tüze és rombolása zavarta ki őket onnan, de
Csetényben már az ottani uraságok korszerü kastélyt épitettek.

A csetényi uradalom tulajdonosaira végzet nehezül. Állandó birtokosa
senki se tud lenni. Az Eszterházyak is eladták, kényszerü viszonyok
hajtották őket s el is költöztek onnan, senki se tudja, hova. Még
Erdélyországba is. Azután milliomos idegen lett az uraság, elpusztult
nyomoruságban. Azután ujabb milliomos idegen országbeli lett az uraság,
hires bécsi bankár. Koldus lett, öngyilkos lett. Egész század óta nem
volt áldás a birtokon.

A nép közt az a hagyomány él, hogy az uradalomnak van egy megátkozott
fája s ha valaki annak árnyékában pihen, szerencsétlenné kell lennie.
Ezt a hagyományt ismertetem s ennek történetéből mondok el némi
részleteket. De előre is kijelentem, hogy a hagyomány történeti
igazságát nem tartom bizonyosnak. Csak az a bizonyos, a mit közvetlenül
tudok.

Valamikor a Bakony falvait magyarok és kálvinisták lakták. III-ik Károly
alatt, de még inkább Mária Terézia alatt az uraságok elhatározták, hogy
a nyakas, kurucz, pártütő kálvinistákat kipusztitják a Bakonyból. Vagy
térjenek vissza a katholikus anyaszentegyházba vagy takarodjanak el
onnan. A püspök ur, Biró Márton, a pannonhalmi és zirczi apát urak, az
Eszterházy, Zichy, Nádasdy grófok különösen buzgólkodtak ebben az
ügyben.

Csetény urasága egyik gr. Eszterházy, akkor nyitrai püspök volt. Már e
magas egyházfejedelmi méltóságánál fogva is neki a buzgólkodásban nem
lehetett utolsónak lenni. Nem is volt utolsó. A csetényi kálvinisták
sokat szenvedtek alatta. Ő hurczolta be oda a tótokat is.

A püspök ur sürün látogatta Csetényt személyesen is. Kivált mikor a
kuruczok ellen valami sulyosabb támadást kellett intézni. Akkor nagyon
rossz idők jártak a kálvinista kuruczokra. Az erkölcsök is vadabbak
voltak, mint mostanában, a bécsi királyi udvar is kegyetlen indulatokat
táplált a magyarság ellen. A magyarságot csak sujtotta, nem pedig
védelmezte a törvény. A mostani kastélytól nem messze az országut északi
oldalán domb tetején állt egy óriás águ-bogu, sürü lombos vén szilfa.
Még magam is láttam ott. Ennek a fának aljában szeretett a püspök
pihenni, itt szokta magát délutánonkint az árnyék hüvösében felüditeni.

Cselédsége, jobbágysága, szolgálattevői egyik napon heves támadást
intéztek a kálvinista kuruczok temploma ellen. Nyilt erőszakkal akarták
elfoglalni a templomot. A falu népe a templom köré sereglett s ellenállt
a támadóknak. A hagyomány különösen a Simon és Jakab nevü
jobbágycsaládok nevét tartotta fenn, mint a kik készebbek voltak a
halálra, semmint istenük hajléka idegenek kezére szálljon. A templom
magasan fekszik, az ajtajából jól el lehetett látni a szilfáig. A püspök
ur vörös talárban ott ült a szilfa alatt karosszéken s nyugodtan várta,
mi vége lesz a háborunak.

A kurucz kálvinisták lelkipásztora kiállott a templom ajtajába s
egyenesen oda nézett a szilfára és a hatalmas püspök urra. És szózatot
mondott és kétségbeesett lélekkel rettenetes átkot szórt a fára, mely
árnyékot adott a püspök urnak és mindazokra, a kik ennek a fának
árnyékában valamikor ülni fognak, hogy onnan az isten népét háboritsák.

Az átok szavai le vannak irva. Magam is olvastam. Szokott átokigékből
áll. Igy hangzik:

– A végitélet napján ne lássad meg a te istenedet. A te halálod ne
legyen az igazak halála. És ne vegye be az anyaföld a te tetemedet,
harmadnapon dobja ki méhéből. Örök kárhozat boruljon rád. Ivadékod soha
ki ne veszszen, hanem éljen örök nyomoruságban. És átkozott legyen,
valaki a te kezedből valamit elfogad és a te gyümölcsödet magába vészi.
És átkozott legyen, a ki a te folyóidból szomjuságát oltja és a te fáid
árnyékában pihenést keres!

Talán igaz, talán nem is igaz ez az átok. A nép hitte. A templom
megmenekült, de a papnak el kellett bujdosnia. Nemes ember volt, a
szent-gáli nemesek közt huzta meg magát, mig utóbb, jobb időben hivei
közé visszatérhetett.

A nyitrai püspök halála után a csetényi uradalom testvéreire s rokonaira
szállt. Ezek nem tudták megtartani. Ezerféle baj torlódott össze fejük
fölött, kénytelenek voltak eladni s onnan elköltözni. A birtok
történetét részletesen nem ismerem hosszu időn keresztül. Serdülő
koromban valami Zitterbarth nevü pesti milliomos volt urasága. Talán
épen ő szerezte közvetlenül az Eszterházy grófoktól.

Ezt már ismertem. Épitő és vállalkozó volt. A függetlenségi harcz után,
a mikor katonai vad erőszak tombolt az országban, az osztrák kormány
elhatározta, hogy Budapest közepén várat épit, tetszése szerint
lövethesse országunk ifju fővárosát. Kiszemelte a Gellérthegyet. Oda fog
czitadellát épiteni s megrakja ágyuval, katonával. Az épitésre
Zitterbarth vállalkozott. Ott is, egyéb vállalatoknál is szerencsével
dolgozott. Milliókat szerzett. Pesten ugy hitték, több milliója van.
Házai voltak, tőkepénzei, fényes nyaralót is épitett magának. Övé lett
már a csetényi uradalom is.

Nagyon szerette ezt a birtokot. Minden üres idejét Csetényben töltötte.
Széles nagy üzleteinek zaklatásai itt nem háborgatták. Gyermeke nem
volt, de volt szép, művelt, fiatal huga, valami közel rokona, ez vezette
a kastély és háztartás gondjait.

Ennek társaságában sokszor üldögélt, sokszor el-elpihent a megátkozott
fa árnyékos lombjai alatt. A kastély régi, öreg szolgája elmesélte neki
az átok történetét, de Zitterbarth jó ember volt, öreg is volt már, csak
nevetett az átok történetén. Micsoda szerencsétlenség érhetné őt élete
alkonyatán? Jó lelkiismerettel, tömérdek vagyonnal s olyan nép között,
melynek jóttevője, jó urasága s mely őt igazán szereti?

Épitették a déli vasutat, ezelőtt mintegy negyvennyolcz esztendővel. A
pályának egyik tetemes részét, az épitést, a földmunkát Zitterbarth
vállalta el. Benne volt a Balaton hosszában végezendő földmunka is. Sok
millióra rugott vállalkozása.

Nagy vállalat, milliós üzlet sok kötéssel, sok szerződéssel, sok pörrel,
irka-firkával jár. Szükség van ügyvédre. Zitterbarth is keresett magának
ügyvédet Veszprémben.

Bebotlott budafalvi Vermes Illéshez. Őt ajánlották neki. Hajdan a pápai
uradalmak fiskusa, 1848-ban országgyülési képviselő, vagyonos,
tekintélyes, bátor férfiu. Nagy urakhoz szokott s maga is igazi ur.
Később alispán.

Hosszan tartott a beszélgetés. Uradalmi fiskus és forradalmi képviselő
akkor még nem értett a vasutépitéshez. Akár az Andesi hegységek
szakadékairól, akár a mindenféle vasuti töltésekről, gátakról,
áttörésekről, műtárgyakról és köbmértékekről lett volna szó.
Zitterbarthnak ugyancsak sokat kellett beszélgetnie, mig az ügyvéd
megértette, miről van szó.

De hát utóbb megértette.

Az ügyvédnek az volt a szokása, hogy a pörös felét meghivta ebédre.
Zitterbarthnak is el kellett költenie a jó ebédet, meg kellett innia a
hires borokat, s ki kellett szinia a hagyományos csibukot, mielőtt az
utolsó szóhoz eljutottak volna.

A jól gomolygó, hatalmas csibukfüst mellett azt mondja az ügyvéd.

– Hány éves ön Zitterbarth ur?

– Jól elmultam hatvanhárom.

– Van-e felesége, gyereke?

– Egyik sincs. Csak egy szegény árva unokahugom van, ő vezeti a csetényi
kastélyt, talán ő lesz az örökösöm.

– Hajlandó-e kedves Zitterbarth ur megmondani, mennyi valóságos vagyona
van?

– Önnek, ügyvéd ur, megmondom. Valóságos vagyonom legalább másfél millió
forint. Pesti házakban és telkekben s ezeken kivül biztos papirokban
fekszik. Ezekhez jön a mostani nagy vállalatból okosan várható nyereség
és Csetény.

Az ügyvéd nézte a vállalkozót s ujabb bodor füstöt varázsolt elő a
csibukból. A füstkarikák vidáman szállongtak föl a padlás felé.

– Hát aztán, kedves Zitterbarth ur, hozzászokott-e ön az őszinte szóhoz?

– Nyugodtan meg tudom hallgatni.

Az ügyvéd kemény arczczal folytatta a beszélgetést.

– Nohát önnél, kedves Zitterbarth ur, nagyobb barmot keveset láttam még
életemben. Hatvanhárom éves korral, másfél millió vagyonnal asszony
nélkül, örökös nélkül olyan koczkázatos vállalatba kapni, mely évekig
tart s elnyelheti az egész vagyont, csakugyan megfoghatatlan
könnyelmüség.

A vállalkozó néma maradt. Csak nézett mereven. Még a csibuk is kialudt a
szájában. Nagy későn csak ennyit mondott:

– Igaza lehet, ügyvéd ur. Fogadom becsületemre, ez lesz utolsó
vállalatom.

– No akkor elfogadom ügyeinek vezetését. Mentsük meg, a mit
megmenthetünk.

Azonban az ügyvéd bölcsesége s a vállalkozó ügyessége hiába volt. A
parti töltéseket egyik irtóztató széllel elmosták a Balaton hullámai.
Azután kővel berakatták a töltéseket. A követ messziről, Zalából jégen
kellett szállitani. Sokba került. Tavasz-féllel veszedelmes vihar
fölszaggatta a tó jegét s rettentő erővel vitte neki a töltések
kőfalának. El is hasitotta, össze is döntögette a kőfalat. Mire az idő
kitisztult s a jég elolvadt, ujra rommá lett a töltés. A nagy világ is
megbolondult. 1857-ben minden országban megbomlott a hitel. A
hitelválság ugy törte össze a nagy vagyonokat, mint a vihar a parti
töltést. Mire ez az év elmult, Zitterbarth koldussá lett.

Ekkor is meglátogatta ügyvédjét. Az ügyvéd ekkor is ott marasztalta
gazdag ebédjére. Több könyje hullott az egykori milliomosnak, mint a
hány falatot evett. Ez volt utolsó uri ebédje. Az volt utolsó kérése az
ügyvédhez, ne vegye le áldó kezét most már igazán árván maradt szegény
unokahugáról. Hadd maradhasson meg, ha lehet, holtáig a csetényi
kastélyban. Ne kelljen azt is elhagynia.

A csetényi uradalom gazdát cserélt. Valami bécsi bankár szerezte meg.
Boschan volt a neve. Egyik fiára nézve azt óhajtotta, hogy ur legyen,
még pedig magyar ur. Ugy emlékszem, Gusztávnak hivták.

Az ur is más, a bankár is más. A bankárnak sok pénze van, ha van, de nem
ur. Az urnak néha semmi pénze sincs, de azért mégis ur. A ki bankárnak
született, abból sohase lesz ur. A ki pedig urnak született, átadhatják
annak a londoni bankot, még se lesz bankár.

A Gusztáv fiu urnak született, habár kezdetben nem igen értett is hozzá.
Ahhoz, hogy magyar ur legyen, épen nem értett. Hanem tanulékony volt.

Mi kell ahhoz, hogy valaki magyar ur legyen?

Valami megyei telekkönyvi ismerőse volt Bécsből, kis ember, semmi ember,
ez magyarázta meg neki.

Jőjjön ki a vármegyére. Ugyis van már ott nagy birtoka. Legyen fogata,
vadászlova, huszárja. Ez az első kellék.

Azután tanuljon meg magyarul, még pedig először is káromkodni. Kétféle a
káromkodás. Az egyik a férfiak közt, a másik a nők közt. Jól vigyázzon,
el ne cserélje őket valahogy.

Dicsekedni nem szabad semmijével. Igazi ur nem dicsekszik. De nem
játszik a tőzsdén se.

Legyen te-tu pajtás minden nemes szomszédjával. Zsidót, parasztot,
ügynököt becsüljön meg, de ne barátkozzék vele. A megyei urral, még ha
esküdt is, barátkozzék, habár nem becsülné is.

Válogassa meg, kinek mekkora borravalót adjon. Pinczérnek ne többet egy
hatosnál. Ha valahol vendég a vármegyében: inasnak, huszárnak,
szobaleánynak ne többet egy forintnál. Ez a megyei szokás. Ha többet ad,
ez már hivalkodás. Meglátszik, hogy csak ujdonsült ur.

Ha szivart vesz utközben, a boltosnak vagy a szivaros leánynak ne
dobálja a borravalót. Ez nem szokás általában. Ha nagyon tetszik neki a
szivaros leány, udvaroljon neki istenesen. Igy tesz az ur.

Közjótékonyságra, nemzeti adakozásokra megint ne dobálja a pénzt. A
pénzt csak a czigánynak szabad dobálni. De annak is csak akkor, ha
magyart huz s ha már jó kedvvel s borgőzös fejjel hallgatja.

Magyar diszruhája okvetlenül legyen. Ékes, de ne csillogó. Az Esterházy
grófokkal a ruhája ne versenyezzen.

Bajuszát, ha csak kissé is, mulhatatlanul kipödörje. A kerek földön ezt
nem teszi más, csak a magyar ur.

Megyei tisztséget pedig okvetlenül vállaljon, ha egyebet nem, legalább
tiszteletbeli főjegyzőséget. Ne féljen a felelősségtől. Megyei
tisztviselőnek ugy se kell dolgoznia semmit. A ki pedig semmit se
dolgozik, az nem véthet el semmit.

Ha pedig komoly beesületbeli ügye van, ki ne egyezkedjék a világért se.
Hanem vagy mást lőjjön agyon, vagy magát.

Igy cselekszik az ur!

Sokat vétett kezdetben ugyan e szabályok ellen, de lassankint mégis
eltanulta őket. Természetesen annyi pénze volt, mit a polyva. A kinek
sok pénze van, azon nehezen fog az oktatás.

De azért mégis ember lett belőle. Megtettük tiszteletbeli főjegyzőnek,
pedig még csak káromkodni tudott magyarul. Diszes ruhájában, délczeg
alakjával tetszett a nemes vármegyének, mikor az esküt letette. Igaz,
hogy mikor a jó öreg bakonybéli apát a megyei könyvből elolvasta előtte
a főjegyzői eskü szavait: azokat alig tudta utána elropogtatni, de azért
szépen ment az egész szertartás. Különösen tetszett neki, hogy a mikor
esküt tett, az egész közgyülési közönség ünnepélyesen felállott. Nem
tudta, hogy ez ősi szokás és a szentegyház parancsolata. El is
dicsekedett ezzel a felállással apjának, anyjának, minden testvérjének,
hetvenhét rokonának és barátjának Bécsben.

Nagyon megkedveltük.

Igaz ember s tökéletes megyei ur lett volna belőle. Hanem hát végre is
átok alatt volt azzal a hires csetényi szilfával. A végzet ellen pedig
ugy se lehet tenni semmit.

Följárt Bécsbe, följárt Pestre. Akkor olyan időket éltünk, hogy a
bankárok számára az utczán termettek a milliók. Kezdte észrevenni, hogy
őt nem tartják komoly embernek rokonai és régi barátai. Hisz ő se
tőzsdére nem megy, se nem játszik. Boschan névvel, Boschan vagyonnal
csak szürke megyei ember akar maradni. Az ily embert élhetetlennek
szokás tekinteni.

Mi ez? Ő élhetetlen.

Egy pillanatban megmozdult benne az öröklött bankár vér. Benézett a
tőzsdére. Nyert százezreket. Azután ott lebzselt a tözsdén Bécsben is,
Pesten is. Nyert milliókat. Akkor megszédült s elhatározta, hogy ő nem
marad ur, hanem bankár lesz.

Egy szép májusi napon, 1873-ban összedült a tőzsdén az egész világ. A
legyek nem hullanak ugy őszszel, mint akkor a bankárok hullottak
tavaszszal. Tavaszszal és nyáron és őszön s az egész éven át.

Csetény uj ura, a mi főjegyző barátunk is elesett.

Föl tudott volna ő még kelni. Hiszen a Boschan-ház kiállta a nagy
válságot s őt is fel tudta volna még segiteni, de mégis keserü
szemrehányásokat kellett eltürnie a család kebelében.

Most meg fölébredt benne a magyar ur vére, a melyet már ott szerzett
Veszprém vármegyében.

Gondoskodott Zitterbarth unokahugáról ott a csetényi kastélyban.

Irt egy levelet Pestre egyik barátjának, Matuska Péter képviselőnek.

S aztán ugy agyonlőtte magát, mint a hogy’ a nyulat, foglyot szokás
agyonlőni.

A csetényi népnek megint megerősödött az átokról szóló babonája.

Cseténynek megint uj urasága lett. Azután megint és megint. Ezek
történetét nem beszélem el.

Azt a hires fát jó harminczöt év óta nem láttam. Áll-e még? Virul-e még?



TELEPÁTHIA.

Sokan ismerik Flammarion véleményét a telepáthiáról. Ez a hirneves
franczia csillagász annyira hive a telepáthiának, hogy ezen az uton ma
már spiritiszta is lett. Valami ügyes olasz kisasszonynak sikerült őt
spiritisztává tenni.

Nem szeretem a bolondságot, ha komolyan veszik. Különösen nem szeretem,
ha valamely érdekes vagy szellemes bolondság egész kort, egész
nemzedéket lep meg. Ha hatalmába ejti az agyat, ha lebirja az elméket,
ha közvéleménynyé válik gyerekek, asszonyok és a tömeg gondolkozásában.

Ilyen bolondság a telepáthia.

Egyes embernek jól áll. Olyan, mint a kártyában a patience. Adomának,
időtöltésnek nagy ritkán beválik. Néha társaságot is lehet vele
mulattatni. Több értéke nincs.

Azonban ma már egész irodalma van a francziák, németek és angolok közt.
A telepáthia eseteit száz és ezerszámra összegyüjtötték s gyüjtik
folyvást. Már osztályozzák és rendszerezik is. Flammarion már össze is
köti, ha a lapoknak hitelt adhatni, a spiritizmussal is. Mintha helyet
akarna foglalni a lélektanban, a bölcsészetben, az élettanban, a
természettudományban. Mintha egy fejezetét képezné annak a lélektani
munkásságnak, melyet ösztönnek vagy sejtelemnek nevezünk.

Telepáthia görög szó. Ha az orvosokra biznók, igy forditanák le
magyarra: »távszenv« vagy »távérz«. Rossz szó és csunya mind a kettő.
Megérezni, megsejditeni, ok nélkül és ötletszerüleg megtudni a messze
távolban történt esetet és pedig megtudni abban a pillanatban, a melyben
az eset megtörtént: ezt akarja jelenteni a telepáthia.

Egy angol fiu beáll matróznak. A hajó február 5-én elindul a kikötőből s
Afrika megkerülésével akar Indiába jutni. A fiunak édes anyja otthon van
s anyai szeretettel aggódik fia sorsán. Márczius 20-án pohárszékének
tányértartója minden látható ok nélkül ledől, a tányérok csörömpölve
összetörnek, az anya a zörejre összerezzen s elkiáltja magát sejtelmes
gondolatának rohamában: »Istenem, az én fiamat szerencsétlenség érte«.
Megnézi az órát. Épen délután 3 óra 40 percz. Minden számitás nélkül
megjegyzi magának ezt az időt. Egy hónap mulva megkapja a hivatalos
értesitést, hogy fia márczius 20-án délután 3 óra tájban valamelyik
keletafrikai kikötőben meghalt.

Ez az eset. S ezt följegyzik a telepáthia esetei közé. S Flammarion vagy
más valaki komoly megjegyzést tesz hozzá: ime a távolra ható érzés
ugyanazon perczben megtudta a szomoru balesetet. Azt, hogy márczius
20-ának délutáni 3 órája Liverpoolban egészen más időre esik, mint
pédául Adenben, Flammarion vagy a másik telepathista már valószinüleg
nem jegyzi meg. Pedig hát ez volna a telepathisták szerint a lényeges
dolog.

Velem is történt fiatalabb koromban egy telepathikus eset.

Élt Veszprémben valamikor egy rendkívül derék és nemes asszony, Vargha
Mária volt a családi neve, Bolváry Józsefnek volt a felesége.
Elmondhatom az esetet, mindenki meghalt már, a kit érdekel s gyermekek,
utódok nem maradtak utánuk.

E nő czenki származásu volt. Tüneményes, csodálatos szépség 1825 körül.
Árva lány volt, Sopron városának főügyésze volt gyámja és gondnoka.
Annak házánál növekedett, vagyona nem volt.

Gróf Széchenyi István, akkor még fiatal, nőtlen ember lángoló szerelemre
gyuladt iránta. Irt hozzá egy kis kötetnyi verset is német nyelven,
gyönyörü kötésben megvoltak e versek kéziratban a nőnél s én olvastam
ezeket.

E nő utóbb barátnéja lett Széchenyinek s a legnagyobb magyar évekig
lángolt érte. Le is festette előkelő művészszel s az arczkép egész
házasságaig ott volt mindig iróasztalán szemei előtt.

Széchenyi magas költészettel irja le »Világ« czimü művében, hogy
Magyarország ujraszületésének eszméje miként támadt vagy erősödött meg
lelkében, midőn Hellász dicső, de szomoru romjai közt egy csodálatos
szépségü görög leányt látott. A kik Széchenyinél azt a képet látták:
azok e görög leány arczképének vélték azt. Igy beszélte el nekem gróf
Waldstein János is, Széchenyinek egyik legbensőbb barátja.

Pedig ez az arczkép annak a csodálatos szépségü czenki árva lánynak
arczképe volt.

E nővel, már mint Bolvárynéval s mint hatvan éves nővel megismerkedtem.
Patvarista koromban esetleg nála fogadtam lakást és élelmezést.

Akkor is szép és nemes, magasztos lelkü nő volt. Multja, gondolkozása
elbájolt engem. A ki Széchenyit is nemzetgyógyitó, országalkotó magas
hevületre tudott inditani.

Egy napon 1866-ban megbetegedett s harmadnapra meghalt. Épen a
kaszinóban voltam s barátaimmal kártyáztam. Egyik pillanatban
megrezzentem, a kártya kiesett kezemből s fenszóval azt mondtam: »E
pillanatban halt meg Bolváryné«. Megnéztem az órámat, háromnegyedet
mutatott kilenczre. Letettem a kártyát, rögtön mentem lakásomra. A nő
halott volt. Kérdeztem a férjét: Mikor halt meg?

– Háromnegyed volt kilenczre. Pontosan annyit mutatott az óra.

Összenéztem órámat a fali órával. Összevágott mind a kettő.

Ime Flammarion szerint a telepáthia!

Sokat gondolkodtam azóta e dolgon. S mióta a telepáthia, e tudományos
mezbe öltözött képzelődés napirendre került: azóta ujra gyakran eszembe
jutott.

S mégis csak üres képzelődés az a telepáthia. Öntudatlan játék a
valószinüségi számitással. Nézzük csak közelebbről. Igaz, hogy a
csillagászati mérhetlen számok tömegével kell megbirkózni. De hisz
ezekben otthon van Flammarion.

Angliának vagy háromszázezer matróza van naponkint távol a tengeren.
Minden matróznak van szülője vagy testvérje vagy jegyese vagy felesége
vagy benső barátja. Minden matrózra esik átlagban legalább három lény, a
ki melegen érdeklődik sorsa iránt. S mindenki legalább egyszer-kétszer
naponkint rágondol a távollevő szeretett matrózra reggelinél, ebédnél,
lefekvéskor, felkeléskor vagy álomban vagy valamely munkaközben. S az a
gondolat többnyire abból áll: él-e, egészséges-e, nem halt-e meg, nem
szenvedett-e hajótörést, kezét-lábát nem törte-e, nem ütötték-e agyon
czivakodás közben, kolera, pestis nem ragadta-e el, nem esett-e a
tengerbe?

Ime: csak Anglia matrózainál legalább ötszáz vagy ezer millió
»rágondolás« egy év alatt.

Igen, de háromszázezer matróznál csakugyan történik egy év alatt néhány
ezer baleset. Halál, betegség, kéz-, lábtörés, gyilkosság, hajótörés,
tengerbe esés, kolera, pestis és a többi. A csillagászat valószinüségi
számitása bizonyitja, hogy a sok ezer baleset közül néhánynak az ezer
millió »rágondolás« valamelyikével időben vagy még néha térben is egybe
kell esni. És bizonyára igen sok egybeesik.

Képzeljük el a porosz-franczia háborut. Közel egy millió német a
csatatéren vagy annak közelében. Mindegyikre rágondol naponkint
két-három ember közelvalója kétszer-háromszor. Milliárdokra megy a
rágondolások száma, százezrekre a baleseteké. Néhány száz találkozásnak
mulhatlanul be kell következni. S ha e néhány százból ötven-hatvan iró
ember tudtára esik: kész az esetek rendszere, kész a telepáthia.

Különben csak a név uj, a gondolat nem uj.

Gyermekkoromban a lélektan mint tudomány, mint a Hegeli bölcsészet
rendszerének egy ize, sok tekintetben egészen más volt, mint ma. A régi
lélektannak volt egy fejezete, mely a clairvoyanceról szólt. Az a kóros
lelki állapot, melyet régen e néven neveztek, sok vonatkozásban ugyanaz
volt, a mit ma telepáthiának neveznek.

Egyéb vonatkozásban ma hypnotizmusnak, sőt spiritizmusnak is nevezik.

A spiritizmus ostobaság és azonfelül gyakran szédelgés. A hypnotizmus
kóros tünemény az emberi szervezet élettani és fizikai működésében.

A telepáthia képzelődés. De bolondsággá válik, mihelyt a rágondolások
találkozásának eseteit tudományos rendszerré akarják feldolgozni.



AZ ARROGANTE-ÜNNEP.

Valami hajó vagy szin volt az az Arrogante. Lehetett miattam szállóhely
is, vásárcsarnok is, szinház is. Csak arra emlékszem biztosan, hogy
franczia volt, sok ember volt benne, nagy szerencsétlenség történt vele
s százan meg ezren vesztették életüket. A jó magyar könyörülő sziv
százezreket gyüjtött a szerencsétlenné vált családok számára. A hálás
francziák ezt megköszönni személyesen jöttek Budapestre. Sokan jöttek. A
Margitszigeten fogadta őket nagy lakomával a főváros.

Az ünnepen ott volt Blaháné is. A lapok megirták előre, ott lesz Blaháné
is. Megérjük még azt az időt, hogy innen-onnan azt se fogja tudni a
serdülő nemzedék, ki volt, mi volt az a Blaháné.

Pedig ez az asszony volt az ő korának legnagyobb magyarja, a nemzetnek
legelső és legmagasabb büszkesége. A kit senki felül nem mult, senki el
nem ért. Olyan nemzeti kincs, a mely értékesebb volt, mint minden
korabeli költő, művész, szónok, államférfi összevéve. Éber álom, eleven
költészet, képzeletünk ragyogása, az édes magyar lélek a maga remek
tökéletességében. Előtte sohase volt hasonló, utána lehet, de mi azt el
nem hiszszük. Egyetlen örökké.

Nos hát a francziák magyar ünnepén ott lesz Blaháné is.

Az ünnepről a lapoknak irniok kell. Sokat kell irniok. Minden tudósitót
beoktatott a szerkesztő rettenetes komolysággal, hogy azután ne
Blahánéról irjon ám, hanem a francziákról. Blahánét ugy is megkaphatjuk
minden nap, de a francziák soha nem voltak még itt s ezentul se jönnek
el soha. Ez legyen a tudositók szeme előtt.

Dehogy ez lett. Akár a falra hányták volna a borsót a jámbor
szerkesztők. Én előre megmondtam s dévajul meg is irtam, miként fognak
majd irni a tudósitók. Ez a dévajság szülte e csevegést.


I.

(Mikor minden ember egyet gondol.)

Furcsa dolog az nagyon. Volt Pápán a negyvenes és ötvenes években egy
derék, szeretetreméltó plébános: Koroncz László, a ki később Veszprémben
mint köztiszteletben álló kanonok élt és halt meg, lelkében igaz hittel
s testében nagy kövérséggel. Mikor ez Pápára került: tagja akart lenni a
kaszinónak. Minden ember szerette, minden kaszinó-tag bevenni óhajtotta
s kétségtelen volt, hogy a kaszinó-választmány egyhangulag fogja titkos
szavazattal megválasztani. Azonban szavazásra kerülvén a dolog, minden
választmányi tag azt gondolta: »adta plébánusa, legalább ne bizza el
magát, legyen egy fekete golyója is«, s ekként minden ember fekete
golyót vetett az urnába. – Nosza lett ebből nagy nevetség. Hiába vették
aztán be egyhangu szavazattal, Koroncz ugy megneheztelt: soha se lett
tagja semmiféle kaszinónak, el nem vállalta volna a tagságot istenért
se.

– – Nos hát ilyenforma bolondság történt tegnapi napon Budapesten.

A lapok (az istentelenek) kihirdették, hogy délután négy órakor lesz az
ünnepélyes hajókörut a Dunán a francziákkal, a margitszigeti hangverseny
pedig csak hat órakor kezdődik a kétszáz trombitával. Erre természetesen
minden okos ember azt gondolta: legjobb lesz a szigetre menni a négy
órai hajóval s jegyet se szükséges venni előbb.

Én is azt gondoltam.

Mire odaértem a plébánia-térre: épen négy óra lett. Mire négy óra lett:
épen ötezer ember, asszony, rendőr és napernyő tolongott ott, hogy
jegyet válthasson a hajóra.

– Hohó – gondolám – tolongani nagy melegben rossz mulatság; várakozni
nagy melegben rosszabb mulatság; tolongani és várakozni és mégis elkésni
a legrosszabb mulatság. Plajbászt és papirost!

Számitottam. Ha a jegyváltó jól dolgozik: minden másodperczben, ha pedig
rosszul dolgozik: minden három másodperczben kiád egy jegyet. Ha tehát
jól dolgozik: kapok jegyet hat órára; ha pedig rosszul dolgozik: kapok
jegyet tiz órára.

Igy nem jól van a dolog. Igy nem megyünk a szigetre.

Odafordulok a rendőrhöz, a ki ugyan tiz lépésnyire volt hozzám a
tömegben, de a mire egyik tyukszemem letiporták, kalapom összetörték,
botomat összelapitották, három ember pedig fejem tetején keresztül
kimenekült: akkorra elértem a rendőrt. Erősen fogta épen akkor a
jegykiadó hivatalhelyiség erkélyoszlopát, hogy az egész bódét a
tolongásban el ne vigyék a helyéről.

– Barátom – szóltam hozzá – mi itt a maga feladata?

– Uram, nekem a rendet kell fentartanom.

– Látom, de vagyunk hozzá elegen, maga nélkül semmi baj se lesz itt.
Hanem arra kérem: menjen be a bódéba, kérjen kétszáz jegyet, hadd
induljon innen a közönség, a szabadban legalább mindenki hozzájut.

A rendőr okos ember, szót fogad. Napoleon egy hadsereggel
keresztülhatolt a Mont Cenis-en, én pedig a rendőrrel keresztülhatoltam
a tömegen.

Találkozunk egy egyenruhás urral. Keppijéről megismerjük, hogy a
Dunagőzhajótársaság tisztje. Kezében egy nagy csomag jegy.

– Kapitány ur – szól a rendőr – tessék adni száz jegyet, eladom itt
rögtön s hozom az árát.

A kapitány egy szót sem szól, ránk se néz. Megy a bódéhoz, bezörget az
ablakon s bekiált:

– Van-e még jegy?

– Van még hét.

– No itt hoztam kétszázat, több már nincs nyomatva.

Ezt én meghallottam s akkor körülnéztem. Épen tizezer ember volt már
akkor a téren, a ki jegyet akart váltani.


II.

(Mikor az ember hajóra száll.)

Bucsut vettem a tömegtől. Egy piros arczu, fényes arczu, haragos-tüzes
szemü kofa mellett megálltam, hogy a tömegre még egyszer visszanézzek.
Vajjon helyén áll-e még a jegykiadó bódé?

A kofa megszólit s egy hajójegyet mutat:

– Téns ur, nem venné meg ezt a jegyet egy forintért, adnék ráadásul egy
marok szilvát.

Sohase csókoltam meg kofát teljes életemben. Hanem ez az egy
megérdemlette volna.

– Kedves asszonyság, nem kell nekem a szilvája, itt a forint.

Mikor már a jegy kezemben volt, kérdezém tőle:

– Miért adta el ezt a jegyet?

– Már édes téns ur, nem tudom én, mi az a Karórágó, az a bolond
»szobaur« hozta nekem, pedig akkor is megmondtam neki, hogy én nálam
»hiába«.

Épen Mátyus Arisztid és Vadnay Károly ment el mellettem, mindkettő a
családjával. A hajóhoz mentek.

Követtem őket.

Hejh-hajh, az volt még csak czifra lakodalom. Az a kőpart, tizenhat
lépcsővel s az az alsó sétány a mily széles: ugy volt az tele emberrel
és asszonynyal és kis gyerekkel. Kövér asszonyságok, méltóságos urak,
drága toilettek, fényes czilinderkalapok, bájos ifju lánykák,
képviselők, paraszt fiuk, százan és ezren rettentő gomolyban
össze-vissza, mint mikor a tuczat kártyát megkeverik.

Annyit még láttam, hogy Irányi Dániel magas fejtartással, egyenes
lépésekben vonul el a térről fent a magasban, a kőpart tetején. Az
bizonyos, hogy ő sem nem tolong, sem nem lökdösteti magát. Még Simonyi
Ernőt és Horváth Lajost láttam egy pillanatig az emberhullám tetején, s
azután nem láttam többé senkit és semmit. Elnyelt az óczeán engem is.

Már tudniillik az ember és szoknyaóczeán. Előttem fehér ruhában,
mögöttem fekete ruhában egy-egy termetes szépség, de igazi szépség. –
Hát hiszen hölgyekkel jönni közeli érintkezésbe sohase kellemetlen
mulatság, hanem mikor az ember »kényszerü« helyzetbe jut, mikor ezer
tolongó ember rettenetes ereje és a viszonyok hatalma azt parancsolná,
hogy a hölgyeknek szolgálatot tegyünk s mi kénytelenek vagyunk
bevallani, hogy ehhez nincs erőnk, izmaink kifáradvák, a bejárat (a
hajóra) rettentő szűk s minden erőfeszitésünk hasztalan és érezni a
keblek pihegését és látni a szemek panaszos és megvető villámait: óh ez
mégis oly lealázó helyzet a férfiura! Az igazi férfiura!

E helyzetben voltam én.

– – Hogy volt, hogy nem volt: egyszer csak a hajóhidon voltam. Ah a
szabadság! Pihegő hölgykebelnek, forró, sima, selyem ruhának közelsége
megszünt s én éreztem ismét, hogy karjaimnak és izmaim nak birtokában
vagyok. Ah hölgyeim, nem érdemeltem én meg a szép szemeknek megvető
villámait! Még nem!

– Rettentő kaczagás hajón és rakparton.

Egy czilinderkalap megunta a hajóhidon a nagy tolongást. Bizonyosan nem
érezte magát jól a »vegyes« társaságban. Lerepült gazdája fejéről s
egyenesen bele a szőke Dunának hullámos vizébe.

Halászlegény ül a halászbárkán s mosolyogva nézi azt a sok »bolond« uri
népet, a ki ugy töri magát a hajóhoz és még meg is fizet érte.
Halászlegény mellett hosszu csáklya, csáklya végén goromba vaskampó.
Nosza halászlegény kapja a vaskampót, belevágja azt a czilinder kalapba
s vontatja ki a czilinder kalapot a halászbárka tetejére.

Kivontatja, ismét leül előbbi helyére, a csuffá lett kalapot leállitja
maga elé s nézi, nézi azt mereven és végtelenül. Embertolongás,
asszonysikongás, hajófütty és hajóharang – mind nem használ, ő csak azt
a kalapot nézi és elgondolja, hogy ha neki azt fejére kellene tennie s
abban neki az utczán végig kellene mennie: milyen világ csufjává lenne ő
akkor!


III.

(A romok közt.)

Szép az a Marseillaise!

Fenség, komolyság s fájdalom dala. De olyan fájdalomé, mely panaszkodni
nem tud s csatára készt.

Kétszázhusz harsona hangját himbálja feléd az esti szellő. Hunyd be
szemed s ha hallod ezt a csatadalt: Caesar veterán légiói vonulnak el
előtted s érzed a mint lábaik nyomán megrendül a föld; – Napoleon
gárdája megy a csatába, s látod, a mint törnek össze a koronák s
remegnek a koronás fők.

Szép az a Rákóczi!

Tűz, láng és vihar és mennydörgés. A Vezuv hányja fel villámait a
csillagtalan éjbe, ha megharsan előtted Rákóczi riadója.

Száguldó paripák robajában, nyalka huszársereg viharos rohamán,
kegyetlen kuruczhadnak elszánt csatatüzében: ott találod magad, oda
ragad el zajongó képzeleted, ha kitárt lelkedbe fogadod be azt a
csatadalt.

Oh ha ez a vasárnapi, budapesti, sört megivó, német nyelvet megbeszélő,
osztrák szomszédot megszerető, Tisza Kálmánt helyén hagyó kedves
publikum tudná azt: ki volt, mi volt az az utolsó Rákóczi!

Jobb is, ha nem tudja. Jobb is, ha Thaly Kálmánra bizza Rákóczi érdemét.
Ő legalább megbecsüli. A publikum siessen a romok közé.

Ott kell bevárni a kürtzenét. Keresztül a zöld pázsiton, oda siet, oda
hömpölyög a nép. Thaisz Elek hiába inti, hiába kéri, hiába szidja,
magyarul és németül a publikumot; hős most a publikum, meghallotta a
Marseillaiset és a Rákóczit, neki mer most menni a zöld fűnek is s
ellenkezni mer most Thaisz Elekkel is.

– – A romok közt.

Tizenöt buvókája s kilenczven kanyarulata van a romok közti utnak.
Százféle vadfának árnyéka versenyez a lenyugvó nappal: melyik tudna
nagyobb homályt terjeszteni. Kezdődik az alkony, ébred a szerelem,
csattog a csók.

Maga sétál a pénzügyminiszter a romok közt.

Fekete ruhában, ruganyos léptekkel végigjárja az alkony homályában a
kanyarulatokat. Kit keres? Mit keres? Minden bokorban szerelmes pár,
sehol, sehol nem üti fel lángját Dárius kincse.

– Jó estét kegyelmes uram!

– Pszt! Pszt!


IV.

(Hát Blahánéval mi történt?)

Bizony szép asszony a »lelkem«. De ne nagyon bizza el magát.

Olyan szemekkel, olyan ajakkal és olyan szivvel, mint az övé, nem nagy
virtus szép asszonynak lenni. Ahhoz bizony más is értene.

Hanem hát nem arról akarok én beszélni, a mit mindenki lát, mindenki
hall, hanem arról, a mit rajta senki se lát, senki se hall, mégis tudjuk
valamennyien. De ha aztán egy pár ezer fiatal barátunk haját tépi, fejét
falba veri s születési óráját is megátkozza, miért nem lehetett ő ott
»épen akkor«, annak oka ne én legyek.

Szépen, rendesen, tizenegy órakor vége lett a hangversenynek. Igy volt
megirva a programmban, tehát igy is történt. Hogy hangverseny után mi
történjék a művésznővel: erről nem gondoskodott a programm. Fölösleges
is volt; tűzről pattant menyecskének meg kell élni a jég hátán is. Hát
még a mikor az a menyecske Blaháné.

Igen bizony. Blahánét személye szerint jól ismeri egy millió ember,
arczkép után jól ismeri tiz millió ember s ki volna az, ki az ő
óhajtását megtagadná?

Hanem hát a margitszigeti vendéglős nem látta őt soha. Se szépséges
személyében, se hamiskás arczkép után, sőt hirét se hallotta még teljes
életében.

Hajh-jah! Jó magyar emberek ám ezek a mi fővárosi vendéglőseink. Hát még
a pinczérek! Hát még a fizetőpinczérek! Árpád apánkkal jött be e szép
hazába valamennyi.

Blaháné a hangverseny után felmegy szobájába s átöltözik. És miután az a
csodálatos tulajdonsága van, hogy nem czukorral és sárgarépával él, mint
a kanári, tehát pinczért hivat, a ki hozzon bort, pecsenyét, édes
kalácsot, minden jót.

Pinczér nem jön, hiába szól, hiába sir a csöngetyü.

A szép Ida kisasszony, a művésznő unokaöcscse leszalad az étterembe,
hogy megmondja a pinczéreknek, jőjjön fel valaki Blahánéhoz.

Blaháné, Blaháné, tudja is azt margitszigeti pinczér, ki az a Blaháné.

Végre is egy öreg pinczér emlékezett, hogy ő valaha hallotta már ezt a
nevet, sőt most már azt is tudja, hogy ez az a zsémbes öreg asszonyság
Karloviczról, a ki tavaly is fürdővendég volt már s mindennap megivott
egy dézsa savót egy vörös parapli segélyével, a melyet sohase tett le
kezéből.

Sietve fölczammog a művésznőhöz. A ki már akkor két kezét csipőre téve,
két szeméből ugy ontja a haragos fényt, mint a csillagos ég.

– Hát lelkem, az isten akárhová tegye magukat, nem kapok én már enni se
– mi?

– Kérem, kérem, ezer bocsánat – hebegi a halálra rémült pinczér – nincs
semmi ennivaló.

– No csak ez kéne még, adta népei, majd magam nézek hát utána galambom.
Fél-jobb, előre! Igy ni!

Kilóditja a pinczért, magához veszi Ida kisasszonyt, bezárja az ajtót s
megy le az étterembe mint kaczagó Semiramis. Mert hogy kaczagott és jó
kedve volt: azt ugyis tudhatja mindenki.

Valamint azt is, hogy az étteremben se szék, se asztal nem volt már
üres, még az ablakpárkány is tele volt ülve zsufolásig.

Kimegy a terassera. Ott talál egy asztalt, asztal mellett tizenkét
valakit és tizennégy széket. A két üres széken nem volt egyéb, mint egy
tuczat nagykendő, egy tuczat napernyő, négy bot, kilencz kalap és három
kisgyerek. Ide telepedik le Blaháné és Ida kisasszony. Köröskörül minden
asszony cseveg, minden férfi füstöl, minden pinczér futkos s minden
ember szidja a pinczért, mert minden gyomor éhes.

A hol a veszély legnagyobb: ott legközelebb van a Bolond Istók. Bartók
barátunk ott balanceiroz és ugrabugrál az asztalok között s egyszer csak
észreveszi a művésznőt.

Bartók barátunk egyet ugrik, egyet nyel, egyet pödörint bajuszán, a mi
nincs; egyet simit szakállán, a mi nem is lesz s odalejt Blahánéhoz.

– Hát az istenért! Ejnye! Kisztihand!

– Ugy ám lelkem – csattog a nemzet csalogánya – csak valami
harapnivalót, de szaporán!

Ne neked Bolond Istók! Most mutasd meg, mit tud Bolond Isrók! Tisza
Kálmánt lemordiázni, nem nagy virtus Bolond Istók! Hanem szerezz most
borjuszeletet és omelettet a csalogánynak Bolond Istók!

Szerzett is egy olyan darab sületlen hust, mely neveztetik beafsteaknek,
hogy azt meg nem őrli a malomkő sem, nemhogy a csalogánynak piczi szája.
Kenyeret pedig nem kapott már semmifélét, hanem asztalokon, abroszok és
serviettek közt összeszedett egy nyaláb dirib-darab zsemlehéját,
kiflicsucsát, házi kenyérmorzsát, azt vitte oda Blahánéhoz egy kalappal.

– Kérem, lehetetlen másként. Ha azt parancsolja, hogy itt megöljek egy
eleven pinczért: azt rögtön megteszem, de egyéb ennivaló nincs.

Blaháné felkaczagott. Kaczagása olyan szép, mint legszebb dala.

– Hát azt hiszi maga lelkem, hogy én asztalhulladékból élek, mint a házi
szarka?

Bolond Istók ebben a szempillantásban azt gondolta, mégis jobb lenne, ha
most a világon sem volna.

Hanem a másik szempillantásban mégis örült életének. Mert Türrné, ki
férjével, fiával és kis társasággal másik asztalnál ült, meghallotta a
csalogánykaczagást s küldött oda a művésznőnek hideg sültet és salátát.
Egyebe neki se volt.

Igy tudott vacsorához jutni a nemzet első művésznője az ország
fővárosában!


V.

(Hát aztán mi történt?)

Hát aztán az történt, hogy Blaháné fölkelt ülőhelyéből s azt mondá Ida
kisasszonynak és Bartók barátunknak.

– No lelkeim, most menjünk a tánczvigalomba, ha már felöltöztem.

Mentek a lóvonathoz.

Ott találkoztak a bájos Nádaynéval, a szép Saxlehnerrel, az unalmas
Nádayval s a kedves Gábosnéval.

Gábosné! Minden földi teremtmény közt a legszerencsésebb teremtmény.
Méltó, hogy nevét megörökitsük az utókor számára. Ő volt az! ő volt az!
Ő volt Blahánénak öltöztetője a Nemzeti Szinháznál. Ah!…

Gábosné már évek óta nem látta szinről-szinre az ő »angyalát«. És
Blaháné már évek óta nem találkozott Gábosnéval.

– Ah, édes kedves Gábosném, galambom, hogy’ van, százezer esztendeje nem
láttam.

És agyonölelte, csókolta Gábosnét.

– A ruhája, a ruhája, a toilettje, kedvesem! Egészen összekuszálja a
toilettjét. Istenem, istenem, csak a ruhára vigyázzon!

Kedves Gábosné! A szigeten volt, sötét volt, a publikum messze volt, a
lampionok se világitottak; a sötét, borus, magas fák lombjai himbálóztak
az éjjeli szellőben s hosszu távollét után mégis első gondja csak a
toilettje volt Blahánénak! Ez aztán a világ leggondosabb asszonya.

Éppen mint Nádayné.

Nádaynénak mintha megsugta volna valami, hogy jó lesz vacsoráról előre
gondoskodni, mert a czifra programmban nincs benn a művésznők vacsorája!

Ő tehát bepakolt egy sonkát, egy kenyeret, egy csomó pogácsát egy
utazó-táskába, s igy ment ki a Margitszigetre, az Arrogante-ünnepélyre.
Inni való csak lesz ott, gondolta, ha másutt nem, a Dunából, de
ennivalóról jó lesz gondoskodni.

Oh, asszonyi szeretetnek véghetetlen bölcsessége! Hanem aztán Náday nem
is járt ám ugy Nádaynéval, mint Bartók barátunk Blahánéval.

Odaérnek az alsó vendéglőhöz. Ott volt a tánczvigalom. Oda akart bejutni
Blaháné.

Oda pedig bejutni nem tudott Blaháné. Se hely nem volt már ott, se az
ajtón, ablakon álló, ácsorgó és tolongó közönség oda be nem eresztette.
Pedig ő is és Ida kisasszony is bálra volt öltözve. De azért a bálba nem
mehettek. Szegény Bolond Istók, most megint érezte világon voltának
keserves kinjait!

Egy spionnak született czigány ott kémlelődött a közönség közt s
valahogy fölfedezte Blahánét. Rögtön rohant társaihoz és sugott azoknak
valamit.

Nosza fölkerekedett most egy egész banda barna művész, odaállt a nagy
művésznő elé s egy okos ember közülök nagy tisztességtudással ekként
szólt hozzá:

– Csókoljuk a lába nyomát, nagyságos asszonyom, engedje meg, hadd huzzuk
rá azokat a Soldosné-nótákat.

– Jól van babám, de nem sokáig hallgathatom, mert fázom itt künn ebbe a
könnyü ruhában.

Huzták a czigányok, igazi jó kedvvel huzták a czigányok azt a Soldosné
dalt. Kissé hajtott fővel, mosolyogva hallgatta Blaháné azt a sok szép
gyönyörü nótát, azokat a Soldosné-nótákat!

Éjfél is elmult már régen. Bent a tánczteremben pezsgett a kedv, pergett
a sok szép lány s ablakon át szórta fényét ki a sötétségbe az a sok
lámpa. Künn az égen, a csillagos égen fordulni kezdett már a
Gönczölszekere s a hold is mélyen ült a tengerek alatt, nem mutatta
arczát. Messze tájról, hegyek csucsáról hüvös szellő suhogott át a Duna
vizén s a fák lombjain. Hüvös szellő hordta széjjel a Soldosné-dalok
édes hangjait.

Fázott a művésznő. Vékony, báli czipőcskéje, könnyü selyem ruhácskája
nem birta a hideg éjszakát.

– Menjünk haza, lelkem!

Elindultak a lóvonaton. És ott még hidegebb volt és Blaháné kijelenté,
hogy akár ide, akár oda, bizony ő csak fázik.

De már erre a nyilatkozatra elérkezett Bolond Istók ideje is.

Bartók barátunk leveté kabátját, odatette a művésznő lábaihoz s Ida
kisasszonyt megkérte, takarja be vele a vékony, báli czipőcskéket.

– Nem lehet az, lelkem, hiszen agyonhüti magát kabát nélkül.

Bartók barátunk egy pirouettet csinált jobb kezével s nem maradt adós a
felelettel:

– De már teringettét, ha én náthát kapok, az csak a »Bolond Istók«
náthája, de ha kegyed elreked, a fölött a főváros kesereg, s a félország
szive megreped.

– Lelkem, maga fenegyerek; Ida, most már lábam fejét azzal a kabáttal
betekered.

Igy nem kapott náthát a »pacsirta«.

* * *

Másnap reggel hét órakor odaálltak már a rimaszombati czigányok Blaháné
ablakához. Várták fölébredését, várták hajnalhasadását.

Dalait huzták, mig reggelizett; dalait huzták, mig hajóra szállt s
dalaival kisérték Pestre a kikötőig.

Pedig ez nem volt benne a czifra nyomatu programmban.

– – Igy irtak a lapok és nem másként a francziák ünnepéről.



HÁNYAN VOLTAK?

Hányan voltak a népgyülésen? Ez a kérdés.

Kormánypárt és ellenzék egyre-másra tartja a népgyülést. Száz népgyülés
két hét alatt. A mi népgyüléseink mások, mint London városának
népgyülései. London városának öt millió lakosa van. Több, mint egész
Erdélyországnak. Csaknem annyi, mint Szerbiának, Boszniának,
Herczegovinának, Montenegrónak összevéve. Ha tehát valami nagy kérdés
megmozditja a társadalom lelkét: a Hyde-ligetben egy millió ember is
összejöhet népgyülésre. A hirlaptudósitók ott is megirják: Hányan voltak
a népgyülésen? Ha néhány százezerrel kevesebbre teszik is a jelenvoltak
számát: akkor is marad félmillió. Az olvasónak, de a jelenvolt
közönségnek is mindegy. Olyan ember ugy sincs a világon, a ki egy millió
vagy félmillió embert látott volna valaha egy csoportban. A minthogy nem
is volt soha egy csoportban. Ha a hirlaptudósitó millióról beszél: azt
is elhiszik vagy azt se hiszik el. Ha felényit vagy negyedrésznyit
emlit: azzal is ugy vannak. Maga a hirlapiró se tud semmit. Csak sejt,
csak képzel, csak dobálódzik a számokkal a szerint, a mint lapjának
izlése jobbnak véli.

Tegyük fel, valamely vidéki városban háromezer ember összeseregel a
népgyülésre. Az ellenzéki párt tartja a népgyülést. Mit csinál ilyenkor
a kormánypárti hirlapiró? Azt mondja: a tömeg lehetett kétezer főből
álló. Az ellenzéki hirlapiró pedig azt mondja: legalább négyezer főből
állt a hatalmas sereg. Igy van megforditva is. S a hirlapirót nem is
könnyelmüség vezeti. Csak politikai iránya s pártos érzéke teszi kissé
elfogulttá. Különben se nem tudja, se nem hiszi, hány ember volt a
tömegben.

Mindig nagy az eltérés.

A nagy eltérés pedig természetes. Különösen oly emberek részéről, kiknek
az embertömeg fejszám szerinti megbecsülésében különös gyakorlatuk
nincs; vagy a kik még módját sem tudják annak, hogy egy bizonyos
területen tömegben levő emberek számát miként lehet megközelitőleg
megbecsülni. S a hirlapok ifju tudósitói rendszerint ily állapotban
vannak.

Egykor gondolkodóba ejtett ez a tünet. Ezelőtt közel husz évvel a
Janszky-ügyben nagy népgyülésen vettem részt. Egyik hirlap háromezer,
másik hirlap ötvenezer emberről beszélt, a többi pedig e két szélsőség
közt mozgott. Okos embert mosolygásra birta ez a furcsa számbecslés.
Akkor néhány jegyzetet tettem papirra e kérdésben.

A becslésnek természetesen szemmértéken kell alapulni, miután ily
esetben az embereket egyenként meg nem számlálják. Szabad gyülekezetnél
jegyet se szoktak kérni vagy adni, mint szinháznál, czirkusznál, hogy a
jegyek száma adjon felvilágositást. A becslés pedig igen gyakran felette
hibás.

Mert a szemmérték a legtöbb embernél felette bizonytalan. Sőt mondhatom,
nagyon kevés embernél s nagyon kevés tárgyra nézve lehet biztosnak vagy
helyesebben megközelitőleg biztosnak tekinteni. Azt például, hogy egy
férfi vagy nő hány czentiméter magas, a százezredik művelt ember sem
tudja 2–3 czentiméter különbségig puszta tekintés után megmondani. S a
kinek például az álló ember testmagasságának szemmértékszerü
meghatározásában van is gyakorlata: még mindig nagyon tévedhet a fekvő
ember testhosszának meghatározásánál. Azért például az angol
törvényszéki gyakorlatban közönséges tanuknak a testmagasságra vonatkozó
nyilatkozatait a birák nem igen szokták komolyan venni.

Gyakorlott mészáros a hizott marhának testsulyát megtekintés után
meglehetősen eltalálja. Szőlős vidéken a kis szőlősgazdák a kisebb
szőlők területét rendesen jól becsülik meg. Kaszás, kapás munkások az
egy-két napi munkának megfelelő területet jól eltalálják. Az éles szemü
juhász, csikós és kanász megközelitő biztossággal megmondja, hogy a
falkában, ménesben vagy kondában hány darab van. A gyakorlott kitünő
tüzér is meglehetősen eltalálja az ellenséges ütegnek vagy hadcsapatnak
távolságát.

Azonban ha mindezeket megkérdezzük, hogy mondják meg részletesen,
indokolják tüzetesen, hogy becslésüket mire alapitják, becslésük
eredményét minő tényezők számitásba vétele mellett állitják össze: e
kérdésre valószinüleg egyáltalán nem tudnának megfelelni. Kielégitőleg
semmi esetre sem.

Pedig a szemmérték tényezői megvannak.

Hogy egy legelésző birkanyájban hány darab birka van, ha azt pusztán
szemmérték után akarom megmondani: mérlegelnem kell a terület nagyságát,
melyet a nyáj ellep, továbbá a birka testének nagyságát, végre a
távolságot, mely egyes birkák közt van. Ugy de mindez megint csak
szemmérték után lehetséges, s miután minden egyes tényező felvételében
tévedhetek, tehát a végeredmény épen nagyon téves lehet. A világ legjobb
mérnöke, ha nincs gyakorlata, szégyenben maradhat a legegyszerübb
irni-olvasni nem tudó juhász mellett, ha ennek gyakorlata van. Pedig ez
a juhász sejtelemmel se bir számitásának egyes külön tényezőiről.

Ha azt olvassuk, hogy Vörösmarty temetésén »huszezer embernél több volt
jelen« mint Gyulay Pál irja; hogy Deák Ferencz koporsóját százezer ember
kisérte, mint 1876-ban irták a lapok; vagy Kossuth temetésén kétszázezer
ember volt jelen; ha látjuk a »Times«-ből, hogy ez és ez a népgyülés a
Hyde-Parkban 30 vagy 100 ezer embert hozott össze: mindez nem jelent
egyebet, minthogy szokatlanul sok ember volt együtt, de hogy az a 20
ezer ember valóságban a 10 ezeret, vagy a 40 ezeret közelité-e meg: ez
iránt már csak akkor lennénk biztosan tájékozva, ha a szemtanu
ügyességét s szemmértékben való gyakorlottságát és biztosságát
ismerhetnők.

Én a számitás, a becslés alapjait külön-külön gondosan megmérem.
Természetesen csak szemmértékkel. Az én számitásom alapjai következők:

Az összezsufolt vagy a kutya által egy csomóba kergetett közönséges
selyemszőrü juhokból 12 fér el egy négyszögölön és pedig nagyon nem is
szoronkodva; miután e számitással három négyszög lábnyi terület jut egy
birkára. Hasonló zsufoltság mellett ugyanakkora területen 18 ember fér
el és pedig szintén nem nagyon szoronkodva, mert két négyszögláb terület
esik egy emberre. Oly ember, ki vállban vagy csipőben két láb széles
volna, igen kevés van a világon; oly ember azonban, ki a gyomor és
hastájon egy láb átmérőnél tömörebb, igen sok van. Ilyennek lehet
számitani minden ugynevezett kövér férfit és kövér asszonyt. Ámde ezek
száma az emberek egyszáztólijánál többre semmikép se tehető, azért
átlagosan két négyszöglábnyi terület bizton jut zsufolt tömegben egy
emberre. Már most, ha szemmérték szerint a régi lövölde udvarhelyiségét,
a hol hajdan a népgyüléseket szokták tartani, 90 ölnyi hosszura és 25–30
ölnyi szélesre vesszük: ez mintegy 1300–1500 négyszögölet ád ki, melyen
ily számitással 25–27 ezer ember fér el.

Mikor 1878. évi októberben – ha jól emlékszem – a bosnyák-ügyben
tartottunk ugyanott népgyülést, akkor az egész udvarhelyiség nem volt
tele emberrel, de akkor az udvar jelentékenyen nagyobb volt, mint most,
mert a Damjanich-utczai része nem volt beépitve.

Más kérdés azonban, hogy mily nagy volt a zsufoltság, más szóval, hogy
az emberek oly sürün állottak-e egymás mellett, hogy elől, hátul és
oldalról egymással érintkeztek. Erre nézve az, ki az emelvényen állott,
csakis az emberfejek közelségéből vonhat megközelitő következtetést. Ezt
különösen megfigyelni sajátságos körülmény inditott.

Ugyanis huszonhét év előtt tartottuk azt az emlékezetes népgyülést a
lovardában, mely után a tömeg felhatolt a budai várba s Tisza Kálmán
miniszterelnök ablakait beverte. Azon a népgyülésen én voltam az egyik
kijelölt szónok s mikor már az emelvényen voltam s beszédem
megkezdettem, akkor nyomtak kezembe egy külön kiadott lapot, melyen az
volt hirként nagy betükkel lenyomatva, hogy Ozmán pasa Plevnánál
elesett. Én ez – akkor lesujtó hatásu – hirt beleszőttem beszédembe s
mikor Ozmán nevét kiejtém, levettem a kalapomat. Erre a jelre az egész
óriási népgyülés levette kalapját s a mint a tetőn és ablakokon
átszürődő napfény az ezer meg ezer födetlen arczra és kopasz fejre
vetődött, az a roppant nagyterem egyszerre kivilágosodott, mint mikor a
szinházban a lámpákat kigyujtják. Ez egyszerre kitört világosság
beszédem hevében is meglepett s a zajos helyeslések által okozott
időközökben a közönségnek mindig eme fényes felszinét észleltem. És
nyilván láttam, hogy egyik arcz szorosan a másik mellett volt, ugy, hogy
a felém fordult egész nagy tömegből semmi mást nem láthattam, mint
pusztán az egymás mellett fekvő arczokat.

Óriási néptömeg volt együtt már az én tudtommal itt Budapesten a
koronázáskor, Batthyány hamvainak ünnepies eltemetésekor, Deák Ferencz
temetésekor, azután, mikor a szofták küldöttsége járt nálunk, végre
Kossuth hamvainak temetésekor.

A koronázási tömeg megközelitő számbecslése nehéz, mert a nagyobb
tereken, hol a tömeg együtt volt, mindenütt nagyobb területek zárattak
el mint például a Ferencz József-téren utaknak és koronázási halomnak s
az Eskü-téren az országgyülésnek.

Deák temetésén igazán óriási néptömeg volt jelen, de akkor már a főváros
lakossága közel kétszerannyi volt, mint a koronázáskor. A tömeg például
egyszerre lepte el a Fürdő-utczát, a Váczi-körut belső torkolatát s a
Károly-körutat a Kerepesi-útig. De közök természetesen voltak hagyva.
Közök nélkül e területen 2–3 százezer ember mozoghatna egy irányban.
Kossuth temetésekor már a világvárosok közé tartozott Budapest
hétszázezer lakossal. A gyászközönség emberszámát másfélszáz ezerre
bizton lehet tenni.

Sajátságos az és laikus alig hinné, mily sok ember fér el egymás mellett
állva, aránylag kis helyen. Az egykor Leviathán, most Great Eastern nevü
hajó, mely 1866-ban vitte az Atlanti-tengeren a kábelt, tizezer embert
tud egyszerre szállitani, pedig mennyivel kisebb ez, mint a régi Lövölde
udvara. A muzeum kertjében, ha a muzeum épülete ott nem volna,
kényelmesen elférne állva, természetesen ló és szerszám nélkül az
osztrák-magyar birodalom egész békelétszámu hadseregének fele. A
Vérmezőn elférne ily számitással közel félmillió katona. A Népligetben,
ha szabad terület volna, könnyen mozoghatna Attilának és Aetiusnak
minden hőse, mely a katalauni csatában küzdött egymás ellen.

Rettentő kép tárul fel elménk előtt, mikor olvassuk, mint például a
porosz-franczia háboruban olvashattuk, hogy a két ellenfél részéről
félmillió harczos állott csatában s az ütközet arczvonala 15–20
kilométernyi volt. Igy volt a Metz körüli augusztusi csatákban. De igy
van most is Mukden körül a japán-orosz háboruban. De ezt a tömeget se a
hadvezér nem láthatja, se más. A kelet-ázsiai csatákban, ott Liaojang és
Mukden körül harmincz, sőt száz kilométer hosszuságra is elnyulik a
csaták homlokvonala. Ily távolságból, de még felényiből is embernagyságu
tárgyat alig vesz észre az emberi szem. S azután hegyek, erdők, falvak,
mélyedések elnyelik a tömegeket. A hadvezér is csak futárok vagy
táviratok utján tudja meg időnként, minő állása vagy fordulata van a
csatának itt, vagy amott.

Embertömeget csak szabad téren népgyülés tud összehozni. Mikor az
emberek összetömődnek, látszólag kis helyre férnek el. Ha széledni
kezdenek: a látszat tizszerte nagyobb számot mutat. A római Szent
Péter-templomban, mint valahol olvastam, ötvenkétezer ember fér el.
Zsufolt állapotban tizennyolczat számitva egy négyszögölre, könnyen
elgondolhatjuk, mekkora lehet e templom belső födött területe.



A TUDÓSOK HARCZA.

Hangzatos a czim, melyet e kisded tárcza cziméül választottam. Nagy
dolgokról, érdekes leleplezésekről, hires férfiak titkos dolgairól és
nyilvános beszédeiről nem lesz benne szó. Sem asszonyok, sem diplomaták,
sem millionáriusok, sem szegény legények nem szerepelnek benne. Még a
politika sem.

Azaz: a politika mégis szerepel egy kissé. Huszonöt év előtt 1855-öt
vagy 1856-ot irtunk. Bach uralkodott akkor és a hirlapbélyeg és a
sajtószabadságnak rettenetes nagy hiányossága. Volt ugyan egy pár
politikai lapunk, melyben gyönyörü értekezéseket olvashattunk a
czéklatenyésztésről és kisdedovódákról s volt egy pár szépirodalmi
lapunk is, melyből az ország minden tánczvigalmáról és bálkirálynéjáról
tökéletesen kimeritő értesitést szerezhettünk. Körülbelől ebből állott a
publiczisztika élete és működése.

A hirlapolvasó közönség unta magát rettenetesen. Iróink tehát szolgáltak
neki olyan mulatsággal, a minővel épen szolgálhattak. Ha ma végignézzük
huszonöt év előtti hirlapjainkat; fogunk mosolyogni eleget és hangosan.
Minő kevéssel megelégedett akkor az előfizető publikum s minő kis
dolgokat tartottak akkor irók és olvasók nagy dolognak.

Tóth Kálmántól, szegény beteg költő barátunktól hallottam egy esetet,
melyet ugyan huszonöt év előtt magam is figyelemmel kisértem, de a mely
tökéletesen kimosódott emlékezetemből. Ő azonban pár év előtt, egy
margitszigeti séta alkalmával fölséges humorral beszélte el azt az
esetet, azt a polemiát, melyben majd minden nagy irónk részt vett s mely
ő neki oly sok keserüséget okozott. Ama kor irodalmi viszonyának
jelleméhez ez eset is hatalmas vonást képez, azért csevegem el.

Egykor Pécsett vagy Baján, a város nevére biztosan nem emlékezem, szép
augusztusi napon összeült egy kedélyes társaság az unalmat és meleget
sörrel, borral s egyéb hüsitővel elkergetni. A társaság társalgás közben
nyelvészeti vitatkozásba keveredett s különösen heves vita folyt a
fölött, vajjon a »bennünket« szó jól van-e mondva magyarul vagy nincs? A
vita heves volt s a vitázók egyetértésre nem jutottak.

A társaságban jelen volt Angyal Pál helybeli tanár is, Tóth Kálmánnak
nagy tisztelője, de a »bennünket« szónak rettenetes ellensége. Ő
feltette magában, hogy e nagy kérdésre kierőszakolja a világ feleletét s
az e kérdésben uralkodó egyiptomi sötétség eloszlatására mindent el fog
követni tehetsége szerint.

Hősies elszántságát bátor cselekedet követte.

A »Hölgyfutár«-nak akkor Tóth Kálmán volt szerkesztője s bizony nem
tudom én, kik voltak szerkesztőségi tagjai.

Elég az hozzá: egy juniusi vagy juliusi napon Tóth Kálmán kap egy
levelet Angyal Páltól s a levél mellett tiz darab körmöczi aranyat. A
levélben egy pályakérdés volt kitüzve, mely ilyformán hangzott:

»Fedeztessék fel rövid értekezésben azon nyelvhiba, melyet irásban és
beszédben nemcsak a köznép, de koszorus iróink is naponként elkövetnek.«

A megfejtési határidő augusztus 20-ika, a jutalom 10 körmöczi arany. A
kéziratok Tóth Kálmánhoz, a »Hölgyfutár« szerkesztőségébe küldendők s a
pályabiró, ki dönt és jutalmat oszt, maga Tóth Kálmán.

Ilyenformán jelent meg a czikk a »Hölgyfutár«-ban s utána valamennyi
fővárosi és vidéki lapban már tudniillik annyiban, a mennyi akkor volt.
(5%-ja a mainak.)

A határidő letelt s beérkezett 13 pályamű. Szerencsétlen szám, mely
valóban rettenetes irodalmi háborunak vetette meg alapját. Egyik pályamű
hosszabb, másik rövidebb volt. Mindegyik azonban csak egyetlen
nyelvhibát tárgyalt.

Egyik azt találta nagy hibának, hogy a pénzt olvassák, a helyett, hogy
számlálnák. A másiknak rögtön czigánykereket hányt mind a két szeme, ha
100 forint helyett azt olvasá: 100 forintok. A harmadik sehogyse tudott
kibékülni az ilyféle igehajtogatással: szabadjon, szabadna. A negyedik
meg nem tudott maradni egy födél alatt e két szóval: amaz, emez. Az
ötödik kimutatá, hogy a kell igét minden koszorus és koszorutlan iró
rosszul használja. A hatodik tökéletesen bebizonyitá, hogy az ikes
igékre semmi szükségünk. A hetedik ráakadt a »bennünket« szóra. A
nyolczadik a nő és né szavak örökös felcserélése ellen patvarkodott s
bebizonyitá e közpéldabeszédből: »Mást beszél Bodóné, mikor a bor árát
kérik«, hogy Bodónénak van törvényes, hites férje, mert ha nem volna:
akkor Bodónő volna igaz neve. A kilenczedik az »is« szócskának
használatába akadt bele. És igy tovább egész a tizenhármas számig.

Denique a VII. számu pályázat eltalálta Angyal Pál uram gusztusát.

Ugy de a VII. számu pályázat később érkezett be, mint a VIII-ik, IX-ik
és a többi utána következő s egyáltalán a határidő letelte után érkezett
be. Ennélfogva a többi 12 pályázó joggal igényelheté, hogy a VII-ik szám
a pályázatból zárassék ki.

Azonban mig e körülmény fontossága kétségtelen volt: addig másrészről
nem lehetett szem elől téveszteni, hogy Angyal Pál uram intenczióinak
csakugyan a VII. szám felelt meg s hogy elvégre is Tóth Kálmán
barátunknak állott teljes jogában a határidőt megszabni, a győzelmet
eldönteni s a dijat kiadni.

Időközben kitudódtak a következő nevezetes körülmények:

1. Senki sem tudja bizonyosan, hogy a VII. számu pályázat mikor érkezett
be.

2. Alapos kétségek forognak fenn az iránt, vajjon kinél lehet a
pályadijat képező 10 arany.

3. Van-e az egész dologhoz hozzászólója Angyal Pál uramnak, vagy
pediglen ezt az egész dolgot pleno jure et cum plenipotentia absque ullo
jure reservato Tóth Kálmán barátunk intézheti el.

Tóth Kálmán barátunk ez időtájban költő is volt, beteg is volt,
szerelmes is volt, mint maga mondá s kezdé már a pokolra kivánni az
Angyalokat és az összes nyelvészeti kérdéseket.

Mikoron pedig a még nem pályázott nyelvész urak megtudták volna, hogy a
pályázati határidő fölött végére mehetetlen versengés folyik
Magyarország összes hirlapjai között: ők is elkezdték a maguk elkésett
műveiket beküldözgetni, ki a Hölgyfutárhoz, ki a Pesti Naplóhoz, ki
pediglen az Akadémiához. Angyal Bandi Piripócsról, Tóth István
Szombathelyről, Zenő Árpád Pomázról a Pesti Naplóhoz küldték
pályaműveiket s a jó báró Kemény Zsigmond kiadta azokat hüségesen,
lelkiismeretes szerkesztői megjegyzések kiséretében.

Tóth Kálmán belátván ekkor, hogy az alig elhunyt keleti kérdés Kiss
Miska se e herczehurczához, Gordius király leleményességével szemben
Nagy Sándor erélyével oldá meg e kérdést.

A dijat odaitélte a VII. számu pályázatnak, a jeligés levélkét feltöré,
a pályázó volt Wlád Alajos későbbi képviselőtársunk, őt felhivta a dij
átvételére s mind e műveletet kihirdeté az országnak mind a 18
hirlapjában.

No hiszen most jött még csak el az igazi hadelhadd; Angyal Pál uram nem
hagyta a dolgot.

A Pesti Naplóban öthasábos óriási czikket tett közzé, melyben a
Hölgyfutárt és Tóth Kálmánt rettentő felelősségre vonja a világ előtt s
meg nem felelhetés esetén átadja őt az utókor igazságos itéletének.
Különösen kérdésbe teszi, vajjon hol van az ő tiz darab körmöczi aranyja
s voltaképen mikor érkezett be a VII. számu pályázat? Végezetül pedig
ezen egész rettentő bonyodalom kiegyenlitésére választott birákul báró
Kemény Zsigmondot, Hunfalvy Pált és Greguss Ágostot kinevezi.

Tóth Kálmán barátunk ekkor utána néz, hogy vajjon hova is lett hát az a
10 arany s lelkiismeretes vizsgálat után kisül, hogy az Számvald urnál,
a »Hölgyfutár« bizományosánál jó helyen pecsét alatt áll s várja a
gazdát, ki zsebretegye.

Ez alatt azonban a Pesti Naplóban valami kezdő iró nemzetiségi kérdést
csinált az ügyből s kisüti, hogy Wlád Alajos román, neki tehát magyar
nyelvészeti kérdésekben jutalomdij nem adható.

Most hát már szélesebb körre terjedt ki a »bennünket«-háboru. Az volt a
szerencse, hogy Szász Károly nem lakott még Budapesten, Gyulai Pál pedig
épen akkor kezdte meg Romhányi első énekét s igy nem ért rá a vitába
belekeveredni. A két ellenséges hadsereg élén a »Hölgyfutár« és »Pesti
Napló« állott.

A háboru folyt változó szerencsével.

A háboru folyama alatt Kemény Zsigmond, Hunfalvy Pál és Greguss Ágost
összeültek berlini konferencziára, hogy eldöntsék a háboru sorsát.

Elnök volt Kemény Zsigmond, de miután Greguss Hunfalvyval megegyezni nem
tudott; ennélfogva a szavazatok egyenlők lévén, Kemény Zsigmond pedig
Minerva votumát alkalmazni nem akarván, ekként a választott biróság,
előbb még hosszu jegyzőkönyvben megörökitvén eljárását, ünnepélyesen
feloszlott.

Tóth Kálmán ekkor felhasználta a döntő hatalmak benső egyenetlenségeit
és minden erővel és nagy ügyességgel arra törekedett, hogy Greguss
Ágostot izolálja, mint a ki a leggonoszabb fondorlatokat szőtte-fonta a
VII. számu pályázat ellen. Felhivta tehát a Pesti Napló hasábjain Kemény
Zsigmond és Hunfalvy Pál urakat, hogy ők ketten mondják meg véleményüket
ez ügyben.

Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál e felhivásra ünnepélyesen kijelentették,
hogy Tóth Kálmánnak igaza van, Angyal Pálnak nincs igaza, a 10 arany
pedig Wlád Alajost megilleti.

(Ekkor mondá állitólag Deák Ferencz Kemény Zsigmondnak: »te Zsigó,
tudod-e annak a módját, hogyan fogják kopóval a pipafüstöt?«)

Azonban Greguss Ágost még most sem hagyta a dolgot. Hatalmas értekezést
vágott be a »Pesti Naplóba«, melyben kifejté, hogy

miután a pályázat tárgya egy általánosan követett nyelvészeti hiba
kideritése,

azonban, hogy a »bennünket« szó csakugyan hiba volna, ez még most sincs
bebizonyitva,

de ha hiba volna is, miután a pályadij csak annak adható ki, a ki e
hibát legelőször felfedezte.

azonban az első felfedező Gyergyai Ferencz kolozsvári professzor volt ez
előtt megszámlálhatatlan esztendőkkel, ennélfogva

tekintetbe vévén azt a körülményt, hogy Gyergyai nem pályázott:

kénytelen kimondani, hogy ez egész ügyben senkinek sincs igaza, azért a
10 aranyat a Nemzeti Szinház nyugdijintézetének kell adni.

– – Ekkor már fél esztendeig folyt a tinta, a lapok hasábjain már a
»bennünket« ügynél egyebet látni nem lehetett, a publikum revoltálni
készült s igy Tóth Kálmán barátunk a béke kedvéért igazat adott Greguss
Ágostnak.

Igy mulatott a magyar ember huszonöt év előtt.



DEHOGY HALT MEG PETŐFI.

Bolond kérdés merült föl a biróságok előtt. Meghalt-e hát Petőfi vagy
most is él? Ha valósággal meghalt is: meghalt-e hát törvényesen is? Ha
pedig valósággal nem él is; nem él-e még mindig törvényesen? Ha pedig
még törvényesen mindig él: hát akkor meddig él? Mikor ismeri el a
biróság, hogy nagy szivét csakugyan átfurta az orosz lándzsa s hamvai
már rég elvegyültek halóföldének porai közé?

Ezt a kérdést meg kell ismernie a közönségnek. Elmondom hát bőségesen,
unalmasan, biróságok eszejárása szerint, mert máskülönben ugyan senki
meg nem érti.

Szegény Petőfi felett összevesztek a prókátorok. Mint egykor
összevesztek a kritikusok: vajjon méltó lesz-e az életre. Mint egykor
összevesztek a historikusok: vajjon meghalt-e valósággal. Utóbb
marakodtak felette ügyvédek és üzletemberek: vajjon ki tegye el műveinek
hasznát, kié legyen a jog azt mondani a nemzetnek: ime Petőfiből a
halhatatlan dicsőség a tiéd, de minden haszon és minden nyereség az
enyém.

Mert a per, mely folyt a budapesti törvényszék előtt: csakis ennyit
jelent.

Erről a perről és semmiféle perről nem beszélnénk és nem szoktunk
beszélni, mig abban a biró ki nem mondja az utolsó szót. Sőt azután se.
De most szinte lehetetlen a hallgatás. Mert olyan tárgyról van szó mint
Petőfi költeményeinek örök tulajdonjoga. Mert olyan tanuk szerepelnek a
biróság előtt, mint Arany János és Jókai Mór. S mert mind e neveket
reklámul használják fel a perlekedő felek, nyerészkedés indokából a
biróságok idő előtti illetéktelen informácziójára.

Mi azonban sem a birák, sem a prókátorok szerepére nem vállalkozunk,
hanem ehelyett érintjük amaz érdekes kérdéseket, melyek e perben
fölmerültek.

A kérdés, mely alkalmul szolgált a perre s mely voltaképeni tárgya a
pernek, abból áll: vajjon Petőfi költeményeinek kiadói tulajdonjoga
örökre az Athenaeumé-e, vagy pedig az most már a nemzet köztulajdonát
képezi s ahhoz most már minden magyarnak annyi joga van, a mennyi az
illathoz, a napsugárhoz, a szabadsághoz.

E kérdés egyelőre egyszerü magánjogi kérdés. Petőfi 1847-ik évi junius
26-án eladta és pedig örökre eladta Emich Gusztávnak ama költeményeit,
melyeket Emich Gusztáv már 1847-ben egy kötetben kiadott. Ugyanakkor
Petőfi kötelezte magát, hogy ezentul irandó költeményeit egyes kisebb
darabokban vagy kötetekben ki nem adja, hanem azokat tartozik
összegyüjteni, mig akkora kötetet képeznek, mint az 1847-iki első nagy
kötet, tudniillik nagy nyolczadrétben körülbelül 35 ivet az 1847-iki
kiadás betümintájára s ez uj gyüjteményt is egyedül s kizárólag Emich
Gusztávnak adja el. Az első gyüjtemény örökvételára 1500, a másodiké
2000 pengő forintban állapittatott meg. A szerződést Petőfi és Emich
aláirták; a kikötött vételárt szerződésszerü részletekben Petőfi s ennek
elhunytával özvegy neje fölvették, szóval a szerződés teljességgel
foganatosittatott, a mennyiben Emich s jogutóda az Athenaeum a mint
lehetett, csakugyan kiadták mind az első, mind a második gyüjteményt.

A magyar törvény és törvényes gyakorlat a szerzői és kiadótulajdonosi
jogot szabatosan nem állapitotta meg. Nálunk tehát a nyomtatvány utján
kiadható elmeművek, ha a szerző azok felett kétoldalu szerződéssel vagy
végrendelettel nem rendelkezett, a szerző halála után azonnal a nemzet
köztulajdonába mentek át s azokat sajtó utján sokszorozni mindenkinek
jogában állott.

Másként áll a dolog természetesen, ha szerződés vagy végrendelet
szabályozta a kiadótulajdonosi jogot. Az ily jogot a magyar törvényes
gyakorlat korlátlanul tisztelte és óvta.

Bejött azonban az osztrák polgári törvény mihozzánk is. Az 1846. évi
október 19-én kelt osztrák császári patens, mely az irodalmi és
művészeti tulajdonjog védelmét szabályozza, nálunk is életbe lépett
1853-ik évi május hó 1-én. E patens 13. §-a azt rendeli, hogy a
kiadótulajdonosi jog a szerző halála után 30 évig a szerző örököseit és
ezeknek jogutódait vagy azokat illeti, kikre azt a szerző átruházta. De
a 30 év elteltével, melybe azonban a szerző halálának éve be nem
számittatik, a mű a nemzet köztulajdonává válik.

Már most, miután Petőfi 1849-ben a fehéregyházi csatában elesett:
műveinek kiadótulajdonosi joga az osztrák törvény szerint csak 1879
végeig képezheti Emich Gusztávnak vagy az Athenaeumnak kizárólagos
jogát, ettől kezdve azonban az a nemzet köztulajdonába ment át.

Ám az osztrák törvény megszünt nálunk 1861-ben s ujra életbe lépett a
régi magyar polgári magánjog. Sőt az országbirói értekezlet kimondá,
hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény
oltalma alatt áll. A miből okvetlenül következik, hogy Petőfinek
Emichhel kötött szerződését ott, hol a magyar törvény él hatályban,
érintetlenül kell fentartani.

De a magyar polgári magánjog nincs hatályban az erdélyi részekben,
Horvát-Szlavonországban, a határőrvidéken és Szörény vármegyében. E
helyeken tehát Petőfi költeményei a nemzet köztulajdonát képezik s
Kolozsvárott, Karánsebesen vagy Zágrábban ezeket bárki kiadhatja ép ugy,
mint Budapesten az Athenaeum.

Kérdés azonban, vajjon az Emich-féle szerződés Petőfinek mely
költeményeire terjed ki s melyekre nem? E kérdést egykor már Gyulai Pál
is fölvetette Petőfi árván maradt fia érdekében, a nélkül azonban, hogy
erre gyakorlatilag megfelelni törekedett volna.

Az Emich-féle szerződés nem terjed ki:

1. Petőfi prózai műveire,

2. ama költeményeire, melyek 1847 junius 26-ika előtt készültek ugyan,
de az 1847-iki gyüjteményes kiadásban nincsenek felvéve, végre

3. ama költeményeire, melyek tulterjednek azon mennyiségen, melyre, mint
második gyüjteményre Emichnek kiadói jog biztosittatott s melynek
terjedelme a szerződés 3-ik pontjában szabatosan meg van állapitva.

Már most, hogy az Athenaeum és Aigner Lajos mi felett pörlekednek: azt
mi biztosan nem tudjuk, hanem tudjuk azt, hogy az Athenaeum ama
költeményekre is kizárólagos kiadótulajdonosi jogot igényel, melyeket
Emichnek Petőfi el nem adott, melyeket tehát Emich az Athenaeumnak el
nem adhatott.

Van azonban a köztük fenforgó pernek két sajátságos részlete, a mint azt
a tanukihallgatásról irt hirlapi közlemények fölfedezték.

Az egyik az, hogy Aigner kétségbevonta az Emich-féle szerződés
korrektségét, illetőleg Petőfi aláirásának valódiságát. No ez egyszerüen
izetlen dolog, melyért a peres felet, habár peres fél is, ugyan senki
meg nem dicséri.

De a másik részlet jogilag rendkivül fontos s egyébként is felette
érdekes.

Az Athenaeum ugyanis eltagadta Petőfi halálát, sőt tanunak fogott is egy
jámbor lelket, ki kijelenté a biróság előtt, hogy Petőfi »juridice« most
is él.

Ezt a tanut spirituszba kell tenni, de mellé egyuttal az Athenaeumot is
Manasszessel, azzal a másik furcsa tanuval egyetemben, ki Petőfit
Szibériában vagy hol szemtül-szembe látta.

A dolog szerfölött tragikomikus volna. Az Athenaeum ugyanis igen szép
üzleteket csinált már a halhatatlan költő halálából. E halált
megénekelték már száz költeményben s ezek közt Arany és Jókai is
ismételve. E halált lepingáltatá az Athenaeum s képek, czikkek, versek
özönével hirdeté azt kalendáriumjaiban és hirlapjaiban husz esztendő
óta. S most előáll azzal, hogy Petőfi most is él.

A dolognak van azonban komoly jogi oldala is.

A kinek halála hivatalosan nincs bizonyitva, a kinek haláláról
anyakönyvi kivonat nem létezik: azt, ha szükség van rá, mint örökre
eltüntet a biróság nyilvánitja holtnak.

Igy rendeli a törvény.

A törvény azt mondja, hogy az eltünt egyén megholtnak csak ugy
vélelmezhető:

_a_) ha születésétől számitva 80 év elmult és tartózkodási helye tiz év
óta nem tudatik;

_b_) születési idejére való tekintet nélkül, ha tartózkodási helye
harmincz egész esztendőn át ismeretlen, végre.

_c_) ha háboruban nehéz sebet kapott vagy ha valamely hajón volt, midőn
az törést szenvedett, vagy ha más módon halálveszélyben forgott s azóta
három év már elmult.

E törvény szerint Petőfi kétszeresen is holtnak vélelmezendő, mert a
fejéregyházi csatában halálveszélyben forgott s azóta három év alatt
senki sem látta, továbbá mert több mint harmincz év óta élő ember vele
nem találkozott, sem ő magáról életjelet nem adott. Hozzátehetjük, hogy
neje Szendrey Julia mint özvegy Petőfi Sándorné ujabb törvényes
házasságra lépett, tehát illetékes hatóság már ezelőtt egy emberöltővel
holtnak tekinté Petőfit.

S most az ügyvéd urak előállnak, hogy Petőfi nem halt meg, csak
rejtőzik.

Ily állitás ellen ott a törvény, fel kell lépni valakinek, egy kérvényt
kell beadni a birósághoz s a biróság nyomban holtnak jelenti ki Petőfit.

Igen ám, ha ennek utját nem állaná a törvénynek csodálatos bölcsesége.

A törvény ugyanis világosan kiköti, hogy holttányilvánitás végett csak
az életben maradt házastárs, vagy a törvényes örökös, vagy ha ilyen
nincs, a korona ügyésze folyamodhatik a birósághoz az örökös nélküli
szállomány birtokbavétele czéljából. Mások folyamodását a biróság
tárgyalás alá sem veszi, hanem egy szerüen visszautasitja.

Ezt rendeli a törvény.

Már most Petőfinek nincs házastársa, nincs törvényes örököse, nem is
hagyott maga után olyan örökséget, a minőért a korona ügyésze pert
indithatna. Utolsó egyetlen testvérje is nem rég halt el, tehát most már
ő sem folyamodhatik a birósághoz.

Ennélfogva Petőfi holttányilvánitását kieszközölni lehetetlen. Addig
pedig, mig ez meg nem történik, »juridice« mindig él.

No most mi következik ebből?

Először is az következik, hogy a költő hitvese, mikor másodszor ment
férjhez, törvénytelen házasságot kötött, minthogy Petőfi se meg nem
halt, se tőle hitvese törvényesen el nem vált. Sőt az is következnék,
hogy a második férjétől származott édes gyermekei nem törvényes
gyermekei.

Ez azonban még nem a nagyobb baj.

Sokkal nagyobb az, hogy a költő lantja által megszentelt hitves kettős
házasságba keveredett, tehát törvény elé kell emlékét és hamvait
állitani s el kell itélni kegyetlenül.

E miatt se lehet tehát holttá nyilvánitani. Hiszen ha holttá
nyilvánitják most: hitvesének ötven év előtti ujabb férjhez menése akkor
is törvénybe ütközik.

Deniqe ő halhatatlan még a perrendtartás szerint is.

Őt halhatatlannak kénytelenek elismerni még a prókátorok is.



A BÖRTÖNÖK BETEGSÉGE.

Nem orvosi szemmel, nem orvosi tudománynyal szólunk a sülyről. Azt sem
tudjuk: miféle betegség az a süly, melyet Bugát óta vagy talán régibb
idő óta ennek nevez az orvosi magyar terminologia. A szövetek mily kóros
elváltozása, a mirigyek minő gyuladásai idézik elő a sülyt s vajjon
másutt is föllép-e az, mint a nyakon s a nyakmirigyek tájékain: mi ezt
mind nem tudjuk. Valamely orvosi tankönyv, mely a kórismét tárgyalja,
kellőképen felvilágosithat erről bárkit is; mi is kiirhatnánk ilyféle
tankönyvből mélységes titkokat, de hát mi ezt tenni nem akarjuk.
Laikusok akarunk maradni.

A győri rettentő eset emlékezetünkbe hozza vagy a sülyt vagy a görvélyt.
Ama szerencsétlen Takács Jánosnak, kit egyszer akasztottak fel s ki
mégis kétszer halt meg, skorbutja volt. Azt mondják a tudósitások, hogy
nyakának két oldalán, füleinek irányában két tojásnagyságu kemény,
skorbutos vagy sülyös daganat volt, mely gátolhatá a hóhért szomoru
munkájának gyors befejezésében s gátolhatá azt a kötelet, melyen »veres
vonal huzódik végig« – a halál gyors előidézésében. – Azt is mondják a
tudósitások, hogy Takács Jánosnak bűntársa, Gede Pál ugy kerülte ki a
halálos büntetést, hogy meghalt a skorbutban, mielőtt a legfelsőbb
itélet reá szolgált volna. S hozzáteszik a tudósitások, hogy a győri
fogháznak az a különös sajátsága van, hogy benne rettenetesen jó fészke
van a sülybetegségnek.

Hát mi bizton tudjuk, hogy ez a szerencsétlen tulajdonsága nemcsak a
győri fogháznak, hanem igen sok fogháznak megvan az országban. Megvan a
veszpréminek, megvan a székesfehérvárinak, megvan az eger szeginek,
megvan a lugosinak, nagyváradinak, balassagyarmatinak többé-kevésbbé,
megvan többeknek is s különösen Erdélyben igen soknak.

Mi az oka?

Feleljenek e kérdésre az épitőmesterek, a börtönfelügyelők, a
rabélelemszállitók s a miniszterek, kik élelem, fütés, ruházat és
szellőztetés dolgában bizony nem pazarolnak több pénzt a rabokra, csak a
mennyi mulhatlanul szükséges vagy talán helylyel-közzel még annyit sem.

Mibe kerül egy rab élelmezése az államnak naponkint?

Erre a kérdésre átlagos számitással nem lehet felelni. Az országos
fegyintézetekben többe kerül, a királyi ügyészségi és járásbirósági
fogházakban hol többe, hol kevesebbe kerül. Harmincz krajczárnál sehol
se kerül sokkal több pénzbe, de vannak fogházak, hol a rabokat naponként
huszonöt, husz, tizenöt krajczárért élelmezik. Veszprém vármegyében a
hatvanas évek végén az élelemszállitók annyira lenyomták a napi élelem
árát, hogy egy egyén élelmezése naponkint csak tizenegy krajczárba
került.

Tizenegy vagy akár husz krajczárért táplálni naponkint, a mai árak
mellett egy felnőtt, erős egyént kenyérrel, levessel, sóval, hussal,
főzelékkel s több effélével! Pedig ebből a pénzből kell fizetni a főző
személyzetet, ebből kell beszerezni a tüzelő fát, a főzőedényeket s
ebből kell még nyerni a szállitónak is valamit.

Mi laikus észszel azt hisszük, hogy a győri skorbut azért tenyészik oly
bőségesen Győrben is, másutt is, mert a fegyencznek és fogolynak napi
élelme ott is, másutt is igen kevés és a mellett igen sovány, igen
silány.

A hosszu tengeri út utasai s különösen az északi sark utazói különösen
ismerik a sülyt.

Dr. Kane felette érdekes, felette szomoru és felette mulatságos leirást
ad erről abból az északsarki utazásából, melyet a Franklin-expediczió
utazásából, a Franklin-expediczió áldozatainak fölfedezésére 1853-ban s
a következő két évben tett.

Leirja a rettentő hideget. Negyven fokot Reaumur szerint sülyed a higany
zérus alatt. A higany megfagy. A vaj olyanná lesz, mint az alabástrom s
az olaj, mint a sárga márvány. Kemény aczél vésővel és fejszével kell
vágni tejet, vajat, olajat egyaránt.

A legénység elbuvik a hajó odujába viz alá, jég alá. A hajószoba mohával
van kibélelve, hogy ürege minél kisebb legyen. A kőszén folyvást ég, a
kályha folyvást fűlik s ekként szerencsésen elérik azt, hogy a szobában
zérus felett három fok a meleg.

A legénységnek van még kétszersültje, van sózott és füstölt husa, rumja,
teája, pemmikánja. Ez utóbbi megszáritott s lisztté tört husból készült
száraz pép. Van tehát eledel elég.

Hanem ez nem használ semmit. Akár tél van, akár nyár: ez az enni való
nem elég a legénységnek. A kétszersült, a pemmikán nem ad erőt. A ki
száradt és füstölt hust eszik: az már el van veszve. Azt már megragadja,
földhöz vágja, ágyhoz szegzi a süly. Inai elbágyadnak, arcza elfehérül,
mirigyei földagadoznak. Dolgozni nem tud, ereje nincs, feküdnie kell,
halni szeretne. Ez a süly.

Kane az utazás vezetője doktor és okos ember. Ő megeszi a patkányt
huslevesként, becsináltként, pecsenyeként. Ő tehát ment marad a
skorbuttól, de legényei inkább éhen halnak, mintsem megegyék a patkányt.

Skorbut ellen a savanyu étel az ellenszer. A régi északsarki utazók
hordóbeli savanyitott káposztát vittek magukkal a skorbut ellen. A mult
két évtized északsarki utazói, legutóbb a Payer-féle is, czitrommal, s
legutóbb nagy mennyiségü czitromsavval, s ilyfélékkel szokták magukat
ellátni. Van tehát ellenszer.

De az ellenszer nem használ. Nyers hus kell; élő állatnak most levágott
nyers husa kell. Jönnek az eszkimók, ők tudnak fogni élő állatot,
megesznek naponkint 10–12 font nyers fókahust és halzsirt: ők hirből sem
ismerik a skorbutot. Adnak cserébe holmi apróságokért az utazóknak is
fókahust, ők azt nyersen, félsülten fölfalják s ime a szegény skorbutos,
ki már mozdulni sem tudott, ki már halálát várta; pár nap alatt magához
jön, erőre kap, fölkel, visszanyeri életkedvét s dologhoz lát.

Ime ez az alakja, s ez a gyógyszere az északsarki utazók
sülybetegségének!

Ilyen volt-e Gede Pál és Takács János győri skorbutja? Valószinüleg.
Csakhogy a győri börtönorvos közelében nem volt eszkimó, a kitől
tanácsot lehetett volna kérni. Tanácsot, halzsirt és fókahust.

Az államnak joga van a bűnöst megbüntetni, hatalmában áll életét
elvenni, de nincs joga őt skorbuttal kinozni.

Jön a vádlott. Vason vagy vas nélkül hozzák a pandurok. A vizsgálati
iratok mennek a birósághoz, a vádlott megy a börtönfelügyelőhöz.
Börtönfelügyelő beteszi őt egy üregbe, melyben vannak már mások is s
mely börtönszobának neveztetik. A vádlott ettől kezdve megkapja a
naponkinti rabélelmet s a naponkinti egy-két órai sétát.

A vizsgálati iratokban le van irva, hogy vádlott hány éves, micsoda
vallásu, nős-e vagy nőtlen s ha nős, hány gyermeke van s volt-e már
eddig fogva vagy büntetve. De nincs leirva, hogy a vádlott erős termetü,
jól táplált, piros arczu, melyen nap sütése, vérnek heve, ifjuságának
erőteljes üdesége fénylik. Villogó, merész szemei hozzászoktak a
pusztához, a Bakonyerdőhöz s teste edzett, járása büszke, hiszen sokszor
hétszámra, hónapszámra nem alszik fedél alatt. Hideget, meleget, záport,
vihart, jégesőt föl sem vesz.

Ilyennek ismerik őt a pandurok, a vizsgálóbiró és a börtönfelügyelő.

Két-három hónapig elhuzódik a pótvizsgálat, de végre jön a végtárgyalás
napja. Károsultak, tanuk, vádlók, védők, rokonok, kiváncsiak eljönnek a
tárgyalásra.

Zöld asztal mellett ott ül a biróság. Kezdődik az eljárás. Bevezetik a
vádlottat.

Vádlott bejön. Szomoruan körültekint. Arcza halovány. De arczának szine
nem a nagyvárosok halaványsága, hanem a koporsónak, a temetőnek szine.
Arczbőrének napsütötte barnasága szennynek látszik. Szeme bágyadt,
aluszékony, bátortalan. Termete léha, lépései vontatottak. Arcza és keze
feje olyan szinü, mint a sajt.

A biróság azt gondolja: mindig ilyen volt s nem törődik vele.
Károsultak, tanuk, vádlók megdöbbennek, mikor szemüket rávetik. A
rokonok csendesen elkezdenek zokogni. A biróság csendet parancsol.

Ime három hónap alatt ilyen nyomorékká tette a vádlottat a börtönlevegő
és a börtönélelmezés és a börtönsüly. Pedig a süly még egészen ki sem
ütött rajta, csirái még ott évődnek a bőr alatt, a test szövedékeiben, a
mirigyek parányi sejtjeiben. És már a vádlott isten nyomorékja. Pedig
talán egy óra mulva kiderül ártatlansága s mehet nyugton haza, a
szabadság édes levegőjét szivni.

Láttam egyszer egy jelenetet.

Két bakonyi pásztor összeszólalkozott s egyik a másiknak alkarját
kettévágta fejszéjével. Kettévágta az izmot és az orsócsontot. Iszonyu
volt a seb. A sértett kórházba ment. Sok idejébe, sok pénzébe került a
gyógyulás s midőn meggyógyult is: örökös béna maradt. Rettenetes boszut
esküdött a bűnös ellen, ki őt bénává tette.

Jött a végtárgyalás. A vádló fél már a teremben volt, mikor a vádlottat
nyomorult, skorbutos alakjával elébe vezették. A vádlott elmondta az
esetet s töredelmesen bevallotta tettét.

A vádlófél csak bámult, csak hallgatott. Végre odament a vádlotthoz s
megfogta azt béna kezével s kérdezé tőle:

– Te vagy az Péter, igazán te vagy az?

A vádlott szomoruan mondá:

– Én vagyok az.

Ekkor a vádló, ki örök boszut esküdött sértőjére odafordult a
birósághoz:

– Eresszék el ezt az embert uraim, nem ez bántott engem, nem ez az az
ember, a ki ellen én panaszt tettem. Megverne az isten, ha én őt még
most is vádolnám.

– – – Ilyen nagy hatalom a börtönök skorbutja.



A NEMZETI BÁCSI.

Régen meghalt, el is temették, valahol már föl is támadt, szórja adomáit
ott fönt s kaczag körülötte a mennybéli seregek sürü tábora. Most már se
botjával, se adomájával agyon nem üt, ha megirom életét. Laszly György
volt a neve, a szép Mezőföld volt szülőfölde, az én vármegyémnek volt
hajdan tisztviselője, vér szerint való rokonom volt. Egy esztendő hián
száz esztendős volna ha most is élne. Kár volt neki meghalni. Nemes
ember volt a javából. Annak is született, az volt természete is. Olyan
megyei esküdt nem születik ezentul soha.

Jómódu uri család sarjadéka volt. Ugy született, mint más ember fia, de
nem ugy nevelkedett. Pajkos volt, fürge, futkározó, fára mászó, háztetőn
járkáló; megülte a lovat, szamarat, még a tehenet is; elvegyült a
parasztgyerekek közé, minden héten elnyütte a rajtavalót. Kiment a
mezőre ökrészkedni, fél éjjel elült a pásztortüzek mellett. Apja nem
sokat törődött vele, anyja majdnem kétségbeesett miatta. De volt apjának
vigasztaló szava.

– Ne féltsd a kölyket, anyjuk, azért becsületes ember lesz, mert mindig
jó kedve van!

Igaz, hogy mindig jó kedve volt. A jókedvü ember pedig nem rossz ember.
A gyereknevelésben csak egyetlen igazság van, s ez abból áll: a
gyerekből jó ember legyen. A többi tudomány és minden más igyekezet
ostobaság. Azért pusztul el a világ, hogy a tudósok erre még nem jöttek
rá.

Miért volt a neve nemzeti bácsi?

Bácsinak hivta mindenki. Akárki találkozott vele, uton, utfélen, otthon
vagy a vármegye gyülésén: ha egy szót szólt vele, már bácsinak
szólitotta. Apját, testvérjét, jó barátját, játszópajtását látta benne
mindenki. Jókedvü volt első pillanatra mindenkivel. A pápai kollégiumot
is elvégezte öregéből, nagyjából. Jurátus is volt, habár semmi hasznát
nem látta. Fiatal korában is bácsinak nevezték. Igy ismerte utóbb, igy
szokta meg a nagy világ.

De miért lett hát nemzeti bácsi? Honnan származott nemzeti neve? Ezt a
nevet nem szokás könnyedén pazarolni.

Valahány ház: annyi szokás.

A zsöllér paraszt akkor nemzeti, ha kopott süveg a fején, ködmen a
vállán, saru a lábán.

A telkes gazda akkor nemzeti, ha széles karimás kalapja, kékbeli
dolmánya, borjubőr csizmája.

A mágnás akkor nemzeti, ha gólyalábu, savószinü, lóg a karja, németül
beszél.

A nemzeti bácsi nem azért volt nemzeti. A vármegye megtette esküdtjének.
Adott neki tisztes fizetést, nagy uraságot, nagy tekintélyt. Fizetése
volt havonként tizenöt rénes forint. Ebből tartott lakást, konyhát,
szakácsnét, kocsist, lovászgyereket, kocsit, lovat, hátas lovat, két
kopót, három agarat és egy nyalka tiszti huszárt. Ragyogott a huszárja,
mint a karbunkulus.

Szerette főbirája is, vármegyéje is. Pedig sohase dolgozott semmit. Csak
ott volt, a hol az ügyek termettek. De olyan ügy sohase termett, a
melyet ő békén, simán, nyugton, nevetve, nyomban el ne intézett volna.
Minden hivatalos ügyet adomával, elmésséggel intézett el. Ügyvédek,
pörös felek kaczagtak már, ha szavát hallották. Ugy mentek eléje, majd
megölték egymást. Ugy mentek el tőle: ölelkeztek, csókolóztak. Minden
ügyvéd elköltözött vidékéről. Különben éhen-szomjan pusztult volna el
valamennyi.

De nem is volt olyan lakodalom, vadászat, disznótor, keresztelő, névnap,
tisztujitás, templomszentelés, szüret, dáridó, a melyre meg nem hivták
volna. Az emberek azt kérdezték:

– Ott lesz-e a nemzeti bácsi?

– Nem ér rá.

– Nem is lesz a mulatságból semmi.

De azért mindenre ráért. Csak néha messze vármegyékben maradt el a
hejje-hujjáról.

Tolna jól ismerte. Ott sok volt az atyafi. Onnan mindig átrándult a
Dunán a kis-kun atyafiakhoz. Egyik nagynénje s két-három unokatestvérje
költözött oda. Ott elszaporodtak, mint a nyulak. Onnan hozott lányt is
Kun-Szent-Miklós városából. Árva lány volt Tóth Zsuzsika. Szép volt,
mint az imádság. Ragyogó csillag az égen, nyiló liliom a réten nem olyan
szép, mint a milyen Zsuzsika volt. Megszerették egymást halálosan.
Eleget intették a lányt, ne bizzék a tuladunai legényben. Dőzsöl,
országol, csapodár, vármegye ura, utóbb is elfogy a nemesi birtok; kún
leány ne hagyja ott a kún legényt, nyomoruság lesz a sorsa. Hiába volt.
Megesküdtek.

– Együtt élünk, együtt halunk!

Tél volt, hóförgeteg, süvitett a szél. A tuladunai atyafiság szánon,
lóháton egész sereggel ment a lakodalomra. A Duna be volt fagyva,
megbirta az embert, lovat, de az utakat befutta a hó. Lovas legények
álltak őrt, hogy a násznépek el ne bóduljanak. Kora reggeltől késő estig
mégis harminczháromszor borult föl a szánkó a szép menyasszonynyal, mire
Kun-Szent-Miklós városából hazaértek Szilas-Balhásra. Ilyen hóban
fürdött nászutat se látott a világ azóta.

Még vidámabb lett az élet. Boldog férj, boldog feleség. De azért a
nemzeti bácsi eljárt minden mulatságba. Utóbb a telkes gazdák is
rászoktak. Sokszor küldöttséggel, ünnepélyesen kérték, hogy ott legyen a
lakodalmon. Addig halasztották a lakodalmat, a mig csak ideje és kedve
nem lett, hogy velük mulasson.

Hazudni természetesen nem szabad. Nem is hazudott soha.

Pedig két esetben szokás is, kötelesség is hazudni Az egyik eset a
felköszöntő, a másik a sirfelirat. Ha mind igaz volna, a mit az emberek
a felköszöntőkben és a sirfeliratokban mondanak: angyalokból állana a
világ s mennyországgá lett volna e siralmas földi élet.

A nemzeti bácsi sürün gyakorolta mind a felköszöntést, mind a
sirfelirást.

Jó kálvinista nép lakta faluját. Kő nincs se közel, se távol. A temető
emlékkövei fából vannak. Az emlékkőnek a neve fejfa. A kinek halottja
volt, ha azt akarta, hogy megemlegessék, a nemzeti bácsit kérte föl
arra, vésse ki halottja fejfáját. Szivesen cselekedte. Élete utóbb csak
ebből állott: hivatal, mulatság, vadászat, fejfa-vésés. Siriratai
példabeszéddé váltak. Ma is emlegetnek utána nagy csomó sirversst. Még
ezen is mulatságot találnak az emberek.

Lakodalmakon sok dévajságot követett el. Mindenüvé vitt nagy tarisznya
pogácsát. Szürposztóból vágta ki a pogácsát szép gömbölyüre. Kirántotta
ropogós zsirban, czukorral, tojással, finom liszttel, finom morzsával.
Fölséges ize volt. A ki egyszer evett belőle, el nem felejtette
csodálatos jó izét. Hanem megrágni nem lehetett. Ki tudná a szürposztót
megrágni? Mikor az emberek ugy hajnal felé ittasak voltak, tele borral
és mámorral, akkor rakta az asztalra elibük a pogácsát. Elrágódtak rajta
órákig. El is aludtak rajta, ki is józanodtak tőle, még se tudták
lenyelni.

Az ürge gyönyörü állat. Tiszta, ügyes, fekete komoly szeme, mosolygó
szája, ritka bajusza, suta kis farka. Ha felül, ha mosdik, ha
fülét-farkát megkeféli: gyönyörüség nézni. De télen elbuvik lyuka
fenekére. Összegömbölyödik s alszik tavaszig. Csak a meleg idő
engeszteli föl. A nemzeti bácsi télen kiásta az ürgét s ugy
összegömbölyödve tányérra tette s másik tányérral betakarta. Igy tette
az asztal közepére az asszonyok közé. Téli álmából a meleg szobában
fölébredt az ürge. Kitörölte a szemeit, rendbehozta szőrét,
megszagolgatta a tányérokat. Egyszer aztán zsupsz! Lehányta magáról a
felső tányért s fölállt s körül elnézte az asszonysereget s azután
végigiramodott az asztalon. Nosza megbomlott nagy hirtelen az
asszonysereg. Lőn sivitás, futás, viganók összefogása s vég nélkül való
kaczagás. Falusi népség nagy természettudós. Jól ismeri az ürgét.
Ártatlan kis állat az. El nem ájul senki az ő látására.

Effélékből álltak dévajságai. Annál jobban szerették.

De a sok mulatságnak elvégre is következése lett. Piros lett az arcza,
mint a hajnal pirossága. Nyáron fehér kabátban szokott járni. Egyszer
ugy véletlenül zöld kalapot talált föltenni s ugy ment végig az utczán,
ugy ment a kaszinóba s ugy ment be a vármegyére is.

Meg kellett azt nézni.

Zöld kalap, fehér kabát, piros arcz! Hahó! Hiszen ez a nemzeti szin!
Észrevették, meglátták, nagyot nevettek s ettől kezdve hivták nemzeti
bácsinak. Rászoktak s a serdülő nemzedék már más nevén, igaz nevén alig
is ismerte. Nem bánta. Maga is nevetett rajta. Magának is megtetszett az
uj név.

Egyszer valami háboruságba keveredett a Hentergő zsidóval. Nem ez volt
ugyan az eredeti neve, hanem hát az eredeti nevét nem tudta senki. Kövér
volt, az utczán ugy járt, jobbra-balra himbálódzott, mint a hizott
kácsa. Ezért elnevezték Hentergő zsidónak. Pedig derék, tekintélyes,
pénzes ember volt. Urak, parasztok egyaránt szerették. De irni, olvasni
nem tudott.

Találkozik vele a nemzeti bácsi.

– No, Hentergő, nevünk napja közeledik, állits az udvarba egy-két
kocsira való jó szekszárdi bort. De tökéletes és természetes legyen.

– Meglesz, nemzetes uram!

Néhány nap mulva ott álltak a kocsik az udvaron tele hordóval. A nemzeti
bácsi megnézte, megszámitotta a hordókat és akókat s kifizette a bor
árát. Még meg is veregette a Hentergő vállát.

– Derék gyerek vagy!

Jön a névnap. Száz vendég összegyülekezik. Még a jó bor hire is hivott
oda néhányat. Csapra ütik az első hordót. Biz abból seprő jön ki, nem
bor. Csapra ütik a másodikat. Azzal is ugy járnak. Minden bor seprős.
Finom, szekszárdi vörös seprő, de csak seprő. Nevet a vendég, haragszik
a gazda.

– Hol az a Hentergő? Hadd üssük agyon!

Dehogy ütötték agyon. A Hentergőnek igaza volt. Ő tökéletesen
természetes bort adott. Igy szólt a parancsolat. Uj bort, fejtetlent. A
kocsirázás fölzaklatta. Várt volna a nemzetes uram két hónapig, fejtette
volna meg borát szépen, lett volna akkor jó szekszárdi bora.

A kaszinóban a nemzeti bácsi rovására nevettek álló esztendeig.

No várj csak, Hentergő!

Telik-mulik egy év, megint találkozik a nemzeti bácsi Hentergővel.

– No, Hentergő, egy kis repczém lesz. Készen leszek vele tiz nap alatt.
Lesz vagy száz kila. Kellene a pénz!

Megvette bizony a Hentergő szivesen a repczét, kialkudta az árát,
kifizette a pénzt, de a bűnös emberiség halandó lévén, egy kis irást
kért a kötésről.

A nemzeti bácsi nevetett. Adott irást. Az irás szólt ilyeténképen:

»Én alól is megirt Laszly György, adom tudtára mindeneknek, a kiket most
vagy jövendőben illet, hogy én ennek az akasztani való Hentergőnek
eladtam örökre és megmásithatlanul az idei termésü repczémet, azon
módon, a mint gazostul, porostul, polyvástul, felszóratlanul a szérü
közepén garmadában fekszik, árát is fölvettem, tartozik tőlem elvitetni,
a mint a nyomtatással készen leszek. Kelt, stb. imitt-amott,
ekkor-akkor, stb.«

A Hentergő megnézte az irást s ugy tett, mintha el is olvasta volna. Ott
volt az aláirás s ott volt a nemzeti bácsi gyürüs pecsétje, szép piros,
spanyol viaszból, a hogy nemes ember levelén szokás. Ennek az irásnak
hitelességét meg nem dönti most már a földindulás se. Megnyugodott benne
a Hentergő egészen.

Eltelik tiz-tizenkét nap, készen a repcze, a tiszti huszár szól a
Hentergőnek, ez odamegy a szérüre zsákokkal, kocsikkal, emberekkel, a
nemzeti bácsi ott pipáz a szérün. A Hentergő odafordul hozzá.

– Melyik volna hát az én repczém, nemzetes uram?

– Ott van, la!

Mutatja a garmadát. Minden volt abban, csak repcze nem. Mintha nagy
halom avar lett volna. Ott volt törekje, pora, polyvája, minden szemete.
Még repczemag is volt benne, imitt-amott a fenekén.

Nevet a Hentergő.

– Nem ezt a repczét vettem én a nemzetes uramtól.

– De bizony ezt, fiam. A vörös bor seprővel jár, a repcze meg polyvával.

Hejh-hajh! Valami jutott a Hentergő eszébe. Elővette a nagy vörös
bugyellárist, megnézte: benne van-e az irás? Benne volt. Nyomban
elkarikázott a főbiróhoz. Ott lakott a hatodik szomszédban. Mutatja neki
az irást.

– Tekintetes főbiró uram, tessék most már ezt az irást nekem felolvasni.
Hadd halljam két fülemmel, mi van benne?

A főbiró is jól ismerte a Hentergőt, nyomban elolvasta a levelet
fenhangon, meghallotta most már a két fülével Hentergő is.

– Csakugyan az van a levélben?

– Nem is más.

A Hentergő most már nemcsak derekától lefelé, hanem attól fölfelé is
elkezdett hintálózni. Megcsóválta fejét, kezét, vállait.

– Ejh, ejh! Oda a haszon. De még talán a pénz is.

Hanem azért sietett vissza a szérüre s nem pörölt, nem békétlenkedett,
hanem elvitte a poros, polyvás, törekes repczét utolsó szemig.

Mikor a kocsik és emberek eltávoztak, akkor odafordult a nemzeti
bácsihoz.

– Engem ugyan csuffá tett, nemzetes uram, hanem azért sebaj. De most
volna ám jó szekszárdi vörös borom.

– Ide vele, Hentergő!

De olyan jó bort szállitott most a Hentergő, az arany se tisztább. Hire
lett az esetnek messze földön.

Ez tette tökéletessé a nemzeti bácsi tekintélyét. Olyan ember ő, a ki a
zsidón is kifog, de sőt tuljár még a Hentergő eszén is.

Volt azonban más esete is. Különös és furcsa. Másnak nem is lehetett ily
esete. A vadászfogadás, a darázsháboru, az uszóláp s több efféle.

Egyszer jó kemény télben, hóban kimennek a jó atyafiak, jó barátok,
keresztkomák vadászni a szőkebogárdi pusztára. A nemzeti bácsi volt a
legjobb lövő, Márkus Dini bátyánk urunk a legrosszabb lövő. Szeretett
vadászni. Ott volt minden vadászaton. Sohase lőtt semmit. Nyulak,
foglyok, rókák bizton menekülhettek az ő árnyékába. Nem is csoda.
Egyebet se csinált naponként, csak káromkodott és pipázott. A vad pedig
se a hangos szót, se a pipafüstöt nem szereti. Különben a nemzeti bácsi
nagyon szeretett vele évődni, dévajkodni.

Vadásznak-vadásznak. Bejárnak vagy kétezer holdat s egy vad se esik.
Kevés is volt, el is hibázta a lövést mindenki. Valami boszorkányság
volt e napon. El is fáradtak, a dél is elmult, reggelizni kellett.
Kopasz dombon megtelepedtek, bagitüskéből tüzeket raktak, előszedték a
sonkát, ürüczombot, vadászpogácsát, csutorákat s megkezdték a
falatozást.

Azt mondja egyik:

– Mégis furcsa, egyikünk se lőtt semmit.

Előáll Márkus Dini bátyánk urunk.

– De lőttem én, a ki áldója van, két nyulat.

Fölpattan a nemzeti bácsi:

– Te lőttél? Az se igaz ám. Fogadok veled három akó jó szekszárdi borba,
hogy két nyulat nem lőttél.

– Áll a fogadás.

Márkus Dini bátyánk urunk nem röst. Megkapja a tarisznyát. Kilóg belőle
négy hátulsó nyulláb. Nagy hirtelen kioldja hátul a tarisznyát, megfog
két nyullábat s egy hatalmas tapsifülest kidob a hóra s odafordul a
pajtásokhoz, a tanukhoz és szakértőkhöz.

– Ugy-e, ez egy nyul?

Egyetért mindenki. Ez bizony egy nyul. De hol a második?

Márkus Dini bátyánk urunk fogja a másik két nyullábat s egy másik
hatalmas tapsifülest is kidob a hóra.

– No, ugy-e ez is egy nyul, a második?

A vadászok odanéznek. Uczczu, fölugrik a nyul; fölpattan, mint a szikra
s ugy elfut, csak ugy porzik utána a hó. Minden puska eldurran, minden
vizsla utána iramodik, de azért a nyul elfutott. Se hire, se hamva.

Ki nyerte meg a fogadást?

Márkus Dini bátyánk urunknak igaza volt.

– Ha meg nem lőttem volna, nem jutott volna a tarisznyába.

A nemzeti bácsinak igaza volt.

– Ha meglőtted volna, nem futott volna el, mint a nyul.

Sohasem tudták eldönteni ezt a fogadást. Pedig olyan összejövetel,
vadászat, tisztujitás, lakoma nem volt ezentul, a hol alaposan meg ne
vitatták volna. Még párbajok is lettek belőle. Még a hirlapoknak is
beküldték a kérdést. Hires notabilitások mind hozzászóltak. Ki igy
vélekedett, ki amugy. Ma sincs a titok megoldva.

Még czifrább volt a darázsháboru.

Szép nagy gyümölcsös kertje volt a nemzeti bácsinak. Volt abban vagy öt
darab torzsátlan körtefája. Nagyok, terebélyesek, százesztendősek,
akkorák mint egy-egy tölgyfa. Ragyogott a levelük és rezgett, billegett
és kaczérkodott, mint a rezgő nyárfa levele. A gyümölcsük csoda volt.
Még a szomszéd vármegyékből is eljártak megnézni, megizlelni. Nagy, mint
a férfiököl, sárga, mint a narancs. Olyan édes, hogy semmi se
hasonlitott hozzá. A czukor és a szinméz eczet volt hozzá képest.
Felesége olyan aszalékot tudott belőle késziteni, a milyet még nem
látott Páris s a milyet nem ettek még a királynék se. Hire volt
mindenfelé.

Egyszer egy világjáró darázs odavetődött. Éhes is volt, fáradt is volt,
megült a fa ágán s jól is lakott, ki is pihente magát.

Darázs! Mi a darázs? Rongyos kis repülő bogár. Csip ugyan, ha
megszoritják, de hát az se nagy dolog.

Hanem ez nem olyan darázs volt. Ez lódarázs volt, a kit oltott darázsnak
is elnevezett a népség. Nagy, mint az egér. Sárga-fekete a szine, dongó
a repülése, rettenetes a bátorsága. Ugy jön az embernek, ha
megharagszik, mint az oroszlán. A kit a fején megcsip, másik feje támad
tőle, akkora lesz daganatja. Fél tőle mindenki. Megöli a lovat is, azért
nevezik lódarázsnak.

A darázs, mikor kialudta magát, hazament a tamási erdőkbe, Tolna
vármegyébe, hirt vinni társainak, ott lakott kedves családjával együtt.
Sógora, komája, ija-fia volt vagy ötszáz. Talán több is. Fölzajgatta
őket. Elmondta nekik: mit látott, mit tapasztalt a nemzeti bácsinál.
Családi tanácsot tartottak s érett megfontolás után azt határozták, hogy
seregestül átköltöznek a nemzeti bácsihoz.

Egyik napon, ugy augusztus végén vagy szeptember elején, nagy
zúgás-búgás támad a gyümölcsös kertben. Megjöttek a lódarazsak. Zsuzsika
nénénk jelenti a nemzeti bácsinak. A nemzeti bácsi kimegy a kertbe s
látja, hogy a darazsak ugyancsak lakmároznak ám a gyönyörü torzsátlan
körtéken.

– Vakapátok! Nektek is csak élőből kell élni!

Nagyot nevetett s tovább pipázott. A darázsok ellen csak nem küldhet
pandurt, se törvénybe nem idézheti őket. Jóizüen kaczagott arra a
gondolatra, miből csinál most már az ő kedves kis felesége liktáriumot?

Csakhogy egy hét mulva nem volt már egy körte se a fákon, mind megették
azok a veszedelmes férgek. Csak a körte héjja lógott a fákon
összeránczosodva, mint az üres hólyag.

– Vakapátok! Most már legalább tovább mentek!

Nem ugy lett a! Hanem ugy lett, hogy bejött a szolgáló a szobába s
szóról-szóra azt mondta:

– Csókolom a kezét, nemzetes uram, tessék engem elbocsátani, mert én
ennél a háznál meg nem maradhatok.

– Már miért ne maradhatnál meg?

– Mert én többet a padlásra föl nem megyek.

– Hát ne menj, szedte-vette.

– Hogyan mángorlok én akkor?

Igaz biz az. A padláson volt a mángorló, a nélkül pedig falusi ház fönn
nem állhat.

– Eddig tudtál mángorolni? Hát mi bajod lett?

– Csókolom a kezét, nemzetes uram, fenevadak ütöttek tanyát a padláson,
én nem hagyom magam széjjelszaggatni.

– Miféle fenevadok?

– Sárkány-kigyók. Sárga-fekete darazsak. Most még csak akkorák, mint a
bőregerek, de ha megnőnek, engem egyenesen megesznek.

A nemzeti bácsi nevetett. De azért fogta puskáját, megtöltötte s ment
föl a padlásra. Hivta Dianát is, a vizslát, de az is kereken
kijelentette, hogy a padlásra nem megy, veszedelembe nem rohan.

Régi ház volt, ősi kuria, nád teteje, hosszu hatalmas szál fenyő a
szelemenfája. Fölmegy a nemzeti bácsi, benéz a padlásra s látja ám, hogy
a lódarazsak ott ütöttek tanyát, akkora sejtjük lóg le már a
szelemenfáról, mint két akós hordó. Ezek bizony nem engedik a
mángorlást, nem engedik magukat pihenésük közben háborgatni. Itt fognak
telelni, sőt itt meg is öröködnek.

No-no, ahoz szava lesz még a nemzeti bácsinak is.

Hogy ne lenne szava? Hiszen azt a házat őseitől örökölte s ámbár gyereke
nincs, annak vissza kell szállnia az atyafiságra, az oldalági
örökösökre. Hogy türhetné ő azt, hogy abból őt holmi jött-ment
csavargók, idegenek kiturják? Kiváltképen pedig lódarazsak. De bizony
kiirtja ő azokat, csak azt kell kigondolni, miféle módon.

Legkönnyebb, legegyszerübb volna a házat felgyujtani. Ha a ház elég:
elég a tető is s a tetővel együtt a szelemenfa is, a darázs is.

Csakhogy akkor nem lesz ház, ha csak ujra föl nem épiti. Ez pedig
belekerül jó egy-két ezer forintba. Ezt meg kellene kimélni már azért
is, mert ez a pénz ugy sincs meg a ládafiában. S aztán falu közepén a
házat felgyujtani. Hátha a szérü is lobbot vet, a szomszéd is leég s az
egész falu is leég? Ebbe beleszólhat még a község is, még a nemes
vármegye is.

Más módot kell keresni.

Lent a kaszálóban, a tó partján füzfák vannak. A füzfák odvasak. Az odu
mellé edényt lehetne tenni s az edénybe szinmézet. A darazsak erre
rászoknának. Oda járnának lakmározni. Ott találnák az üres odvakat is.
Hátha oda helyeznék el lakásukat és üzlethelyiségüket? Mindjárt üres
lenne a padlás, a lány fölmehetne mángorolni.

Jó, jó! De miért etessen ő meg száz forint áru szinmézet azokkal a
gyalázatos férgekkel? Azután hátha még se szoknak oda, hanem
visszajárnak a padlásra? És hátha az egész környék méhe, darazsa,
bögölye s mindenféle utálatos dongója oda szokik a mézre s egyszer csak
azt veszi észre: azok az urak s neki saját telkéből mégis el kell
bujdosnia?

Tehát igy se lesz jó. Más védőfegyvert kell kitalálni.

Szerencsére nem vették észre a darazsak, békén jöhetett le a padlásról.
A mint kilépett az udvarra, ime a tó felől jön ám hazafelé egy
veszekedett nagy lódarázs. Bizonyosan inni volt. Kapja a puskáját. Czél!
Tűz! Ugy agyonlőtte azt a lódarazsat, szörnyet halt menten.

Hopp! Megvan a védőeszköz. Nyilvánvaló. Kiáll lesbe s egyenként agyonlő
minden lódarazsat.

Ugy is lett. Neki állt a vadászatnak. Sok lövése félrement ugyan, de
reggeltől estélig mégis agyonlőtt vagy tiz darabot. Kezdetnek elég. Majd
belejön jobban.

Este elment a kaszinóba. Elmondta szerencsés ötletét. Örültek az urak
általában.

– Ni-ni! Hátha hajtóvadászatot rendeznénk!

Ez az igaz. Diktum-faktum. Közegyetértéssel elhatározták, hogy másnap
fegyverre kelnek a nemes urak összesen s megtartják a hajtóvadászatot a
darazsakra.

Ugy történt. Vagy tizenöten vállalkoztak a veszedelmes vadászatra. Egész
nap lövöldöztek. Minden kiszálló és hazajövő darazsat czélbavettek. Volt
olyan, a ki hat lövéssel is hazament. Ki golyóval, ki ficzkóval, ki
söréttel: a hogy jobbnak gondolta. Napnyugta felé mindenki ellőtte már
egész készségét. Az alatt Zsuzsika nénénk sütött-főzött. A zsákmány szép
volt. Legalább ötven hatvan ellenség maradt a csatatéren. Az áldomás
eltartott éjfélig. Belekerült az első nap vagy száz forintba. Az urak jó
kedvvel mentek haza. Másnap reggel folytassuk.

Azonban néminemü mellékes bolondság is történt. A fél falu összefutott a
nagy háborura. A gyermekhad összesereglett s egész nap ott ficzánkolt.
Fölmásztak a fákra, keritésekre. A czigányok is otthagyták a vályogvető
gödröket. Az iskolák üresen maradtak. Senki se hitte, hogy a darazsak
ellen folyik a harcz. Mindenki azt gondolta, hogy Sobri Jóska hadakozik
a nemes urakkal. Jöttek az emberek vasvillákkal. A mi czélszerü is volt,
mert utóbb a darazsak is dühbe jöttek s kezdték az embereket megrohanni.
A vasvilla rossz fegyver volt ellenük. De a puskalövés se oda talált, a
hová szánták. Egy szalmaboglyát csakhamar felgyujtottak. A harangokat is
félreverték. A kisbirónak a fejéről lőtték le a kalapot. Egy czigányt
megsöréteztek. Sokan a maguk házát őrizték egész nap. Fölkuporodtak a
háztetőre vizes kannával, pemettel, csáklyával. Estére kelve fölfordult
az egész nagy falu.

Másnap tanácsra jöttek össze a vének, bölcsek, előljárók, birák,
faluszájai, hadnagyok, kisbirák, éjjeli őrök. Ott tudták meg, mi az
igazi eset. De még ott se igazán. El nem hitték, hogy csupán a
darazsaknak izentek hadat. Azt gondolták, hogy a nemzeti bácsi
mindenféle pusztitó férget ki akar irtani. Egeret, patkányt, hernyót,
papmacskát, cserebókot, menyétet, görényt, hörcsögöt. Azonban a falu
békéje, az emberek háza és személye mégis előbbrevaló. Megkérték hát a
nemzeti bácsit, kössön békét valahogy, mert különben a nemes vármegyéhez
folyamodnak segitségért.

A nemes vármegye volt az az egyetlenegy hatalom, a melytől a nemzeti
bácsi perczig se félt. Hiszen ő is vármegye ura volt, hogy bánthatná őt
a vármegye? Azután régen porrá ég addig a falu, ujra föl is épitik, a
darazsak is régen csöndes halállal mulnak ki addig, a mig a nemes
vármegye, ha pörre viszik a dolgot, ezt az ügyet elintézi. Foghegyen
beszélt a biróval.

Sőt még jól össze is szidta a falu bölcseit.

– Micsoda? Kendtek akarnak beleavatkozni az én dolgomba? Hiszen azt
csinálom én a magam nemesi udvarával, a mit én akarok. Tudni kell
kendteknek, hogy ősi alkotmányunk szerint a dúvadakat szabadon
üldözhetjük. Farkast, medvét, oroszlánt, tigrist szabadon ölhetünk.
Nincs erre tilalom. A lódarázs pedig mindegyiknél ártalmasabb. Hát azt
akarják kendtek, hogy a lódarázs fölegye a falunkat? Hiszen Egyiptom hét
csapása közül is az volt az egyik, a mikor Fáraó országára az isten
rábocsátotta a lódarazsat. Hát kendtek elfelejtették már a szentirást
is?

Elszégyelték magukat az emberek. Bizony, ők már elfelejtették a
szentirást.

Az volt szerencséjük, hogy e napon ünnepnap volt. Valami ujkenyér vagy
ujborszentelés. E napon nem folytatták a vadászatot, nem lövöldözték a
darazsakat és embereket. Majd holnap! Ma nem zavarják a vallási
áhitatosságot.

Azonban csoda történt.

A tetőből kiállott a szelemenfa vagy félölnyire. A szelemenfa fölött
volt a kis nyilás, melyen a darazsak ki- és bejártak. Országutjuk volt a
szelemenfa.

Hát a mint ott az udvaron pipázgat a nemzeti bácsi, véletlenül
fölpillant a szelemenfára. A fán végig verebek állnak. Két sorban, szép
egyenesen, mint a sorkatonák. Kan verebek és nőstény verebek vegyesen.
Hallgatva állnak ott szépen.

Hm! Mit csinálnak ezek? Hogy a veréb hallgasson, mikor sok van együtt,
ilyet még nem látott. A veréb örökké fecseg, társalog, csiripel,
zsinatol, ha másodmagával van is. Ezer mondanivalójuk van egymás között.
Várta: mi történik?

Nem sokáig kellett várnia.

A mint egy lódarázs kidugta fejét a nyiláson, egy veréb azonnal
nyakoncsipte s elrepült vele. Jött a másik, azt a második veréb ragadta
el. Jöttek a darazsak hazafelé is a kertekből s a mezőkről, szőlőkből. A
verebek ezeket is zsákmányul ejtették. Vitték őket fiókáiknak s
önmaguknak ízes ételül.

Nini! Hisz a veréb okos ember. Annak puska sem kell. Töltéseit nem is
lövöldözi ki hiába. Föl se gyujtja a falut, még csak zajt se üt. Mégis
elbánik a darazsakkal.

Ment a nemzeti bácsi a kaszinóba.

– No, urak, holnap nem vadászunk. Megvárom, mire mennek a verebek. A mit
tegnap agyonlövöldöztünk, abból a verebeim megizlelték a darázspecsenyét
s ma már elevenen fogdossák el a rabló vendégeket.

De egy hét alatt ugy elfogdosták valamennyit, hirmondó se maradt
közülök. Javasolta is aztán a nemzeti bácsi a nemes vármegyének, hogy a
veréb legyen ezentul szent madár, a kit lőni, vágni, irtani ne lehessen.
Becsüljük meg jövőre, mint a fecskét meg a gólyát. A nagy mennykő sejtet
is leszedte aztán a padláson a szelemenfáról. A sonkolyos ember semmit
se adott érte, felhozta hát Pestre s elhelyezte a Nemzeti Muzeumban. Még
ötven év előtt ott volt, mint nagy természeti ritkaság.

Igy menekült meg a falu a darázsháborutól. De a nemzeti bácsi még
hiresebb lett ezáltal, mint eddig volt.

Hát még az uszóláp története! Ez volt csak a furcsa!

Volt a falunak termetes uszólápja a tavon.

A tó ott nyult el a nagy nemesi kuriák mögött. A nemzeti bácsi telke is
lenyult a tóig, sőt még azon tul is. Csíkja, rákja, czigányhala,
teknősbékája s minden féle békája neki is volt elég. Libuczot, szárcsát,
vadkácsát, gémet, bölömbikát s efféle egyéb vadállatot lőhetett a maga
kuriáján eleget. Esténkint nyáron ott kuruttyolt a béka, ott
füttyengetett a teknős, ott bömbölt a bölömbika, ott berregett a
vadrucza, ott csattogtak, énekeltek, sikongattak és kiabáltak a vizi
szárnyasok és dalos madarak, kiki a maga módja szerint. Gyerekkoromban
sok gyönyörüséget találtam benne magam is. Elhallgattam óraszámra, a mig
csak a szunyogok engedték.

A nemzeti bácsinak volt nádasa is, de volt nagy szinvize is. A hol a
szinviz volt, ott a parton erős vén fűzfák álltak. A vének mellett
fiatalok is. Az uszóláp ott járt-kelt, mint a kisértet, a Csapógát és a
nemzeti bácsi kuriája közt. Néha megállt a nemzeti bácsi szinvizén is.
Ilyenkor természetesen az övé volt a láp.

De mi hát az az uszóláp?

Nehéz megmondani. Ma már kevés van a mi országunkban. A sok szárazság,
csatornalecsapolás kiirtotta. Nincs meg már az se, a melyről én
beszélek. Ezelőtt negyvenegy esztendővel megállt valahol, gyökeret vert
a lába, a mai nemzedék azt se tudja, hol állt meg, mekkora volt?
Szárazföld lett belőle.

Szép meleg májusi napokon csodálatos élet támad a vizek mélyén. Lent a
tó fenekén egyszer csak nőni kezd az iszap. De nem az iszap nő, hanem
valami szép, vékony, zöldes barna fonalakból álló szövevény. Nő, dagad,
emelkedik. Először akkora, mint az öklöm, azután mint egy
szakasztókosár, végül mint a boritó, száz akós, ezer akós hordó. Sürün
szőtt-font alkotmány, de tiszta vizzel, fényes nappal bele látni a
közepébe. A nadályok, göték, csiborok, vizipókok ott játszadoznak az
alkotmány közepében. Oda menekül gyakran a béka is. Az alkotmány megvédi
őt ott gémtől, bölömbikától, tőkeruczától, ha ezek el akarják fogni a
viz alatt.

Két-három hét alatt földagad a szövevény a viz szinére. Összebarátkozik
egyéb vizi növénynyel is, hinárral, sulyommal, békanyállal,
békalencsével s viz szinén elkezd virágozni.

Lassankint oly sürü, erős, tömött hártyával boritja be a viz szinét,
hogy a viz épen nem látszik s béka ráül, libucz rajta költ, kácsák,
gémek szabadon sétálgatnak a tetején, utóbb a gólya is odaszáll
vadászgatni. A szél lassankint port, szemetet, ördög szekerét, futó
avart hord rá s hőlye fű, vizi gyep is nő fölötte. Azután megjelennek a
sások, kákák, gyékények, bakacsok, utóbb a bürök, fekete nadálytő s lila
és sárga vizi liliomok. Korhadvány támad a tetején. Oda vonul a lenge
nád is a széleire. Egyszer csak megbirja az embert is, nem sülyed le
alatta. Füvek, rekettye bokrok is tenyésznek rajta. Pihéjüket, magjukat
oda hordja a szél. Végre szénát, sarjut kaszálnak rajta az emberek.

De azért a viz szinén lebeg, mint óriási hajó s ha a szél nekiveti a
vállát, helyéről eltolja s méltóságos uszással más vizekre segiti.
Gyakran a nemzeti bácsi kaszáltatta, teregette, szárogatta a szénáját s
ő rakta boglyába. Kerekedett éjjeli szél s reggelre elvitte az uszólápot
fölfelé, a Csapógát felé, odaállitotta Kenessey József uram vizére s ő
hordotta be, övé lett a széna. De megforditva is történt akárhányszor.
Sok mulatság lett ebből az urak között.

Borzok, rókák, egyszer nagyon elhatalmasodtak. A rókák bejártak az
udvarra is és Zsuzsika nénénk gyönyörü kendermagos tyukjai közt nagy
pusztitást miveltek. Nem lehetett türni. A nemzeti bácsi lement az
uszólápra, leshelyet csinált magának, félig a fűben, félig a nádban
leste a rókát. Milyen örömöt okoz édes szentjének, Zsuzsika néninek, ha
róka komát fülénél fogva odaveti a tornáczon lábaihoz. Itt van la, a
kendermagos tyukok gyilkosa!

Lefeküdt a leshelyre. Nyár volt, meleg volt, a mult éjjel mulattak is, a
nemzeti bácsi elszenderedett. Észre se vette, a mint egy bolond szél
támadt s a lápot elvitte messze, messze fölfelé, a láp pedig vitte
magával a nemzeti bácsit. Mire a szunyogok alkonyat táján
fölébresztették: akkorra az egész arcza tele volt szunyoghimlővel s még
a szemei is bedagadtak. Ezenkivül köröskörül a szinviz. Órákig kellett
lövöldöznie, mig valaki csónakkal jött s kimentette.

– Adta bozótja, ide se jövök többé vadászni!

Kocsisa azonban gyakran eltünt. Egész délután se volt otthon. A lovak
elejét ugyan megrakta, de se itatás, se tisztogatás, se más munka.
Olyankor rendesen eltünt a szolgáló is a Böske. A szolgálóval nem
törődött, az az asszony dolga, de a kocsissal már ugyancsak törődött.

Szemre birja a kocsist.

– Hogy is hivnak téged, semmiházi?

– Darabos Gergő a becsületes nevem!

– Nem Gergő vagy te, szedte-vette, hanem Tekergő. Már megint hol voltál
egész délután?

– Sorom volt, nemzetes uram, de meg nem mondhatom.

Tudta azt a sort a nemzeti bácsi.

Egyszer hattyugémeket vett észre a tavon. A hattyugém ritkán jár arra.
Ez a természet remeke, istennek legszebb madara. Magas, nagy madár,
kócsagja gyönyörü, termete sudár, nézése büszke, csodálatos hófehér a
homlokától a térdéig minden tolla. Ez a madár a tökéletes tisztaság, nem
a fehér galamb s nem a fehér liliom. Kevés vadásznak van szerencséje a
hattyugémhez a mi vidékünkön.

Fogja a puskát s lemegy a tóhoz a hattyugémet becserkelni. Valahogy
rámegy az uszólápra is. Hát ott találja a magas fűben egymás mellett a
Gergő kocsist, meg a Böskét. Egymás nézésében elfáradtak s most
alusznak, mint a bunda. Mezei ember olyan, mint a macska. Mindig tud
aludni s akkor alszik el, mikor akar.

Talpon rugja mind a kettőt.

– Hejh, semmirevalók, igy lopjátok ti az időt?

Fölugrik a Gergő is, a Böske is. Bizony ők az uszólápra menekültek
egymásban gyönyörködni. Böske eltakarta az arczát kötényével, Gergő
pedig olyan háromféle módon izgett-mozgott, mintha nem is egy ember lett
volna, hanem három. De azért a fültövét megvakarta.

– Mi tagadás, nemzetes uram, a baj megesett. Ezt a Böskét nagyon
megszivleltem.

– Hát az hajlik-e hozzád?

– Mindjárt agyonütöm, ha nem cselekszi.

Ilyen a fiatalság. De mit lehet most már tenni? Semmit mást: össze kell
őket adni. Hadd legyenek férj meg feleség. Ez is a nemzeti bácsi
költsége. De olyan lakodalmat csapott a számukra: egész éjjel huzta a
Duzsi czigány, hivatalosak voltak mind az urak s olyan kedvük támadt,
egész reggelig tánczoltak, duhajkodtak.

Sohase ment ettől kezdve se a Gergő, se a Böske az uszólápra. Sőt
sokszor megemlegették, összeszidták az uszólápot.

A nemzeti bácsi elhatározta, hogy megköti az uszólápot, ha még egyszer
az övé lesz.

Megköti? De miként? Hogyan lehet a földet megkötni, ha az egyszer
megindul? Nehéz lesz az!

Az uszóláp lehetett vagy másfél holdnyi. Olyan széna termett rajta, mint
a gyapju. Sürü és magas. Gazdának: kincs. Megérdemli a vesződséget.

Vett a nemzeti bácsi két szál fenyőt. Sok emberrel, nagy munkával a láp
közepén lesulykolta a fenyőket keresztül a lápon, le a vizbe, le az
eleven földbe, a tó fenekére. Most már rudazó lánczokat ide, vastagokat,
vasból. Hurkoljátok a lánczot a fenyőszál végére s a lánczok végét a
parton levő hatalmas füzfák törzsökére. Szeretné a nemzeti bácsi azt a
szelet látni, a melyik most elvinné az uszólápot!

De bizony nem látta, éjjel volt, édesen aludt. Éjjel jött az a szél, s
ugy elvitte az egész uszólápot, hirmondó se lett utána. Miként
történhetett ez a csoda?

Nem csoda volt az. Mit ér a szél erejéhez képest az emberi kéz munkája s
a gyarló emberi elme erőlködése? Még a fenyőszálakat se huzogálta ki a
szél, még a füzfák törzsökeit se szaggatta szét, hanem a vastag
vaslánczokat ugy széttördelte, mint a kóczmadzagot. Elment az uszóláp
örökre, s nem is jött vissza többé.

Ezer ilyen története volt a nemzeti bácsinak a hosszu életen keresztül.

Egyszer ürgebőrsüvegben ment a vármegye gyülésére. Az ürgének szürkés
vörös szőre van. Egy süveghez kell vagy tizenöt ürgebőr. Ürgét ugyan
eleget fognak a czigányok, hatvan-hetven év előtt volt is elég ürge, hát
ez bizony nem nagy dolog. Csakhogy ürgebőrsüveget még se viselt addig
magyar ember, uri ember s most se visel.

– Ugyan, ugyan, nemzeti bácsi, hát ez a süveg megint micsoda bolondság?

– Micsoda? Az ürgebőrsüveg ellenállhatatlanná teszi a férfit. Minden
asszony beleszeret. Ürgebőrsüvegben el nem fárad a férfi. Se, ha vadász.
Se, ha asszonynyal enyeleg. Tapasztalt dolog. Csodaszer ez!

Hát hiszen ilyen csodaszert ezer meg ezer esztendő óta keres a világ. De
a nemzeti bácsi megtalálta. Zsuzsika igen szép asszony volt. Arczának
rózsájához, szemeinek édességéhez nem hasonlitott semmi. A nemzeti bácsi
pedig csunya férfi volt. Termete alacsony, arcza pufók, elől-hátul
elhizott. Csak örökös jó kedve miatt szivelték. De azért Zsuzsa néni
életre-halálra szerette. Ugy szerette, mint az üdvösségét, jobban
szerette, mint az életét. A nemzeti bácsinak elhitte a világ, hogy ez
azért van, mert ő ürgebőrsüveget visel.

S akár hiszik, akár nem: divatossá tette az ürgebőrsüveget. A tuladunai
vármegyékben minden nemes ur ezt viselte. Csak a forradalom vetett véget
ennek a divatnak. Még a pozsonyi követ urak is télen át ilyen süvegben
jártak. Gyerekkoromban kezdett csak kimenni a divatból. Azután még
sokáig hordták – de csak a papok, kanonokok.

Elmondom még, miként szoktatta le Huszár Miklós bátyánkat a békaevésről.

Nyájas olvasóim ne nehezteljenek. A mi vizi zöld békánk kedves állat.
Remeke a teremtésnek. Voltak nagy természettudósok, a kik azt
állitották, hogy az ember őse a béka volt. Csak az embernek és a békának
van lábikrája. Semmi más állatnak nincs a föld kerekségén. A békák
nászdala a legszebb dalok közé tartozik. Szebb, mint a fülemile és a
rigó dala. Mi ugyan csak kuruttyolásnak tartjuk, de az a mi hibánk. Már
Homérosz megénekelte a békát. Sőt a mi nagy költőink közt is Kazinczy és
Csokonay fölvették lantjukra. Ha higgadt vérrel gondolunk rá: még
ételnek is kelendő. A ki a csigát, rákot, osztrigát megeszi: épen ne
finyáskodjék. A béka valamennyinél nemesebb és magasabb rangu állat. A
dicső olasz népnek nemzeti eledele. Angol, franczia, német is nagyon
kedveli.

Nos, hát Huszár Miklós bátyánk is megette. Nemesi testőr volt Bécsben,
azután a hadsereggel lement Olaszországba, ott megismerte s megszokta.
Mi van ebben?

Hanem a család nem tudott e szokásával megbarátkozni. Nem magyar nemes
ur az, a ki megeszi a békát. Az vértagadó. Lehet az százszor rokon s
vérbeli atyafi, még se igazi.

Tanácsot tartott a család s megkérte a nemzeti bácsit: szoktassa le a
békáról.

– Leszoktatom!

Elment vele Veszprémbe. Utbaesik a tekeresi csárda. A csárda udvarán van
egy kis állandó tó, a tóban millió béka. Akkorák, mint egy papucs.
Zajongnak rettenetesen.

A csárdánál meg kell állni, meg kell etetni. Huszár Miklós bátyánk
odainti a csárdást:

– Van-e maguknak békájuk?

– Van, de csak a tóban.

– Nohát, csináljanak egy adagot. Azt eszem ebédre.

A csárdás megnémult. Ilyen szót most hallott először. Ilyen urral még
soha nem találkozott. Ugy nézett rá, mint a hóhérra. Hiszen a béka csak
a gólyamadárnak való, nem embernek.

Tűzről pattant, csinos menyecske volt a csárdásné, hozzáfordul az ura.

– Te asszony! Hallottad? Az az ur békát akar enni ebédre. Hallottál már
ilyet?

– Hogyne hallottam volna? A fehérvári püspök szakácsának az ángya
beszélte, hogy az urak megeszik még a békát is.

– Hát el tudod te azt ételnek késziteni?

– Arra ugyan még nem vetemedtem, de majd megkérdem a nemzetes urtól, mi
annak a módja.

A nemzetes ur, a nemzeti bácsi azután adott tanácsot. Össze kell
fogdosni beste férgeit s vasfazékban meg kell főzni, mint a rákot. Ez a
módja. S ki kell tálalni, mint a rákot.

Természetesen jól tudta most már a menyecske.

A lovak megették a szénát, megették az abrakot, ittak is, a kocsis már
aludt egy-egy kissé, de a békaebéd csak nem akart elkészülni. Az urak
ott pipáztak a borozóban. A vitéz nemesi testőr káromkodott, mint a
jégeső, a nemzeti bácsi pedig nevetett, de csak ugy, belülről. Szinét,
hangját nem lehetett hallani.

Huszár Miklós bátyánk ráförmed a csárdásra:

– Hejh, csárdás! Hát nem akar már az az étel elkészülni?

– Hát azt hiszi az ur, hogy azt a gyalázatos férget olyan könnyü
elfogdosni? Nagyot ugrik ám a tekeresi béka! Nagyobbat, mint a kecske! S
aztán mindjárt elbuvik a viz alá.

Hogyan is fogta össze a csárdás a békát?

Sehogy se. Hanem kezébe vett egy hosszu, dióverő póznát s azzal verte
agyon a kuruttyoló hadat. Hálót bizony nem akasztott neki, minthogy az
öregapja se volt halász, se talián. Időbe került, mig egy vasfazékra
való békát összetudott szedni.

Mégis megsürgette a menyecskét.

– Mennyire vagy már, lelkem, a madaraiddal?

– Tüzelek én alattuk eleget, de hogy megváltójuk ne legyen, nem akarnak
azok megpirulni.

Nem is gondolt a menyecske egyebet, minthogy a békát is ugy kell
elkésziteni, mint a folyóbeli rákot. Akkor lesz jó, mikor piros lesz.
Nem tudta a módját.

Czombocskáját szépen kikerekiteni, papucsát szépen levagdalni, testét és
papucsát a szemétre dobni, czombocskájáról a bőrt szépen lehuzni, hogy
olyan legyen, mint a csirkéé. Azután besózni, azután kirántani. Az
angol, franczia, német forró vajban, az olasz forró olajban. A magyar
pedig, ha akad ilyen is, sistergő zsirban. De mind nem tudta ezt a
menyecske.

Hanem utóbb a nagy sürgetésre mégis betálalta főztjét.

Egy jókora medencét tett az asztalra. Másik medenczével le volt takarva.
Nagy tisztességgel odateszi a medenczét Huszár Miklós bátyánk elé s
leveszi róla a födőt. De a fejét előbb elforditja, hogy saját illatos
főztjét meg ne lássa.

– Jó étvágyat kivánok a tekintetes urnak!

De ki is iramodott a szobából csakhamar. Épen nem akarta látni, miként
eszi meg az ebédet.

Akkor pillantott a medenczébe Huszár Miklós bátyánk! E pillanatnak
emléke elkisérte a koporsóba.

Volt a medencében vagy ötven béka. Nagyok, borzasztók. Megfőve mind.
Kezét, lábát arasznyira elnyujtotta mind. Szemük kidagadva. Ugy néztek
Huszár Miklós bátyánkra, mint a krokodilusok. Most mindjárt ők eszik meg
a vitéz testőrt, nem ez őket.

Huszár Miklós bátyánkkal nagyot fordult a csárda. Csaknem leesett a
szalmaszékről. Ha a ház tetején éri ez a látomány, leszédült volna a
háztetejéről. Irtóztató eset. A helyett, hogy gyönyörü, sárgán kirántott
csirkealaku, izes falatok lettek volna előtte: az agyonfőzött szegény
békák kétségbeesett ábrázatja meredt rá.

A másik pillanatban szilajul felkiáltott.

– Hol a kard? Hol a pisztoly? Megölöm ezt a csárdást.

De gyilkos szándékát nem teljesithette. Először is nem volt se kard, se
pisztoly. Azután a csárdás se lett volna olyan könnyü legény. Végre
pedig alig volt jártányi ereje. Ugy letörte derekát a csömör.

Rögtön befogatott. El innen az átkozott csárdából. De az akarattyai
csárdán túl nem mehetett. Ott le kellett feküdnie. Köpölylyel,
pióczával, hánytatóval ott majd megölte a balatonfő-kajári doktor.

Egy hét mulva vetődött haza. Soha se evett békát attól fogva. A család,
a közeli és távoli atyafiak megint kiengesztelődtek iránta. Sohase tudta
meg, hogy a nemzeti bácsi adta a csárdás menyecskéjének azt a bolond
békatanácsot.

Utóbb gyerekre is tett szert a nemzeti bácsi, noha kedves Zsuzsikájával
elmaradt tőlük istennek gyerekáldása. Röptében lőtt magának gyereket.

Egy ködös reggelen jelentik neki, hogy a vizen túl nagyon sereglenek a
szarkák. Van ott egy sürü lombu akáczfa, husz is ugrál és csörög a fán.

Jó gazda és jó vadász utálja a szarkát. Fogta puskáját, csónakba ült,
átevezett a vizen, befurakodott a nádba, szarkahalál lesz ma! Be kellett
a nádba fura kodnia, hogy a szarkák a puskát meg ne lássák. A szarkák a
legeszesebb, legravaszabb és cselszövőbb állatok. Puska nélkül majd rá
száll az ember fejére; – ha puskát lát, elrepül a lőtávolból.

Alkalmas közelről rálőtt a szarkákra. Ezek ugyan elrepültek, hanem egy
mégis ott maradt. Leesett a fáról, éppen a fa tövéhez. Igaz, hogy
egészen nem hasonlitott ahhoz a hamis madárhoz, de mégis annak kellett
lennie, hiszen ő szarka után lőtt a fára s a lövésre esett le az a
valami a fáról.

Meg kell nézni, mi az?

Nem szarka volt az, hanem egy kis göngyöleg. Fölveszi kezébe s ime,
mozog is, nyafog is a göngyöleg. Kibontja, hát uramfia, egy kis ma
született csecsemőt talál a pólyák között. Akkorát, mint egy
kölyökmacska. Egy szem sörét meg is ütötte egyik lábát. Szerencse, hogy
agyon nem lőtte.

Mi ez most már?

Bizonyosan valami gonosz leány szülte s még az éjjel a fa ágai közt
elrejtette. A szarkák reggel észrevették, odaseregeltek s mikor a
nemzeti bácsi közibük lőtt, éppen afölött tanácskoztak, mit csináljanak
a csecsemővel? A birónak jelentsék-e be, vagy fölneveljék, vagy
megegyék?

A nemzeti bácsi fogta a csecsemőt s odavitte feleségéhez.

– Nesze, édes szentem. Most már gyerekünk is lesz.

Meg se ütődött nagyon az áldott lelkü asszony.

– Hol vetted, édes Gyurim?

– Éppen most lőttem az akáczfán.

Elbeszélte az esetet a kaszinóban. S rajta maradt a szó a nemzeti
bácsin, hogy gyereket lőtt magának a mezőn. Egészen rendén levőnek
találták, ha másként már nem juthatott gyerekhez. Csak az volt a dévaj
kérdés: röptében lőtte-e vagy futtában? Vagy talán fektében. A vadat igy
is, amugy is szokták lőni, a hogy lehet.

Férfigyerek volt. De most már mi legyen a neve? Legyen Mezei Józsi, a
mezőn találták. Legyen Szarka Józsi, a szarkák jöttek rá. De bizony
Repülő Józsi legyen, hiszen abban állapodtak meg nagy vidámsággal, hogy
a nemzeti bácsi röptében lőtte. A nemzeti bácsi azt mondta:

– No, legyen hát Repülő Józsi.

Igy lett. Ennek nevezték, ennek keresztelték. Apja, anyja sohase került
meg. Zsuzsika néni fölnevelte. De bizony nem volt benne köszönet. Rossz
lett, gézenguz lett, siheder korában a háztól elrepült, sohase hallották
hirét azután. Talán agyoncsapták, talán fölakasztották valahol.

Elfolytak az évek. Elmult a fiatalság is. A nemzeti bácsi mindig
pufókabb lett. Zsuzsika néni gyönyörü rózsás arczát is ezüst hajfürtök
kezdték körülvenni. Vége lett a vármegyének is, a nemességnek is. Elmult
az esküdti tisztség is, lassankint elmult a vagyon is. Csak az ősi kuria
maradt.

Sok adomája volt még a nemzeti bácsinak, de lassankint elnehezedett s
ezekkel se törődött. Csak angyali jó feleségéhez s apró vörös,
makrapipájához ragaszkodott hűségesen. S minél öregebb lett: annál
szorgalmasabban faragta az elhunyt lelkek sirhalmára a fejfák siriratát.

Egyszer életében betegeskedni kezdett. Elmult már nyolczvan éves. Ágynak
esett. De azért nem feküdt az ágyra, hanem a pamlagra. Lenézte azt az
embert, a ki ugy elhagyja magát, hogy fényes nappal is az ágyat nyomja.
Zsuzsika néni ápolta. Egyszer nagy szót ejtett ki a száján a jó feleség.

– Oh, édes, jó Gyurim, ne vegyen a jó Isten engem előbb magához. Ki ápol
téged, ha én nem leszek?

– Ugy, ugy, édes, jó szentem! Mind ilyen az asszony. Azt szeretné, hogy
az ura előbb kerüljön föld alá, mint ő.

Nyomban felült, átölelte kedves Zsuzsikája nyakát s könyező arccal
végig-végig csókolgatta.

Ez volt utolsóelőtti pajzánkodása.

Azután behozatott egy hatalmas fejfát. Sima volt még a fejfa ábrázata.
Elővette vésőjét, kalapácsát. Saját siriratát rávéste a fejfára. Az évet
és napot, a mikor született s az évet és napot, a mikor meg fog halni.

Ez a nap két nap mulva következik be.

– Ezt tegyétek, édes szentem, a siromra.

– Ne kisértsd az Istent, édes, jó Gyurim. Még szép időnk van hátra.

– Van. A legszebb időnk. Két egész nap!

Édes csókok, édes könyhullatások közt telt el az a két nap, a mikor meg
kell halni. A mikorra a fejfa parancsolja.

Mikor a fejfát odaültették sirhalmára, Zsuzsika néni azt mondta az
embereknek:

– Édes fiaim, ne hantoljátok be a sirt két napig, de a zöld hantokat
készen tartsátok.

Neki is két nap kellett, mig minden dolgát rendbehozta, mig apró
jószágait jó embereknél elhelyezte. Azután lehajtotta fejét s ő is
elment a nemzeti bácsi után. A két koporsót egymás mellé tették. S akkor
rakták a sirra a zöld hantokat.

Szép élet, szép halál. Az öregek ma is emlékez nek róla.



TARTALOMJEGYZÉK.

  Az utolsó Deák-párti  1
  A torlaszhős vége  9
  A csatkai szent  16
  A szabadlábas  43
  A hiánytalan asszony  50
  A bujdosó hazajön meghalni.
    (Eőry Sándorhoz, öreg táblabiró barátomhoz)  60
  A kedélyes nádorispán  68
  Az a szürke  75
  Az asszony Boszniában  87
  A Tengerügy-titkai  96
  Egy a sok közül  144
  Két biró kútja  152
  Aki mindig más.
    (Rákóczi korából)  166
  A tudós Ángyán  179
  A katona se mindenható  194
  Pecsovics  200
  A házi zsidó.
    (A régi nemesi világból)  208
  Átok alatt  217
  Telepáthia  230
  Az Arrogante-ünnep  236
    I.  (Mikor minden ember egyet gondol)  237
    II.  (Mikor az ember hajóra száll)  240
    III.  (A romok közt)  242
    IV.  (Hát Blahánéval mi történt?)  244
    V.  (Hát aztán mi történt?)  248
  Hányan voltak?  252
  A tudósok harcza  260
  Dehogy halt meg Petőfi!  268
  A börtönök betegsége  276
  A nemzeti bácsi  283


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


168 |töltöttt el |töltött el

257 |emelvényen voltem |emelvényen voltam]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Tünemények" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.