Title: A nagy év
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A nagy év" ***

Eötvös Károly Munkái

XVI. KÖTET

A NAGY ÉV

Eötvös Károly Munkái

XVI.

A NAGY ÉV

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A NAGY ÉV

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.



A DICSŐSÉGES CSATÁK NAPJAIBÓL.


I.

(Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a
hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos
harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom.)

Kiütött a szabadság. A mi jó paraszt népünk e szót ejtette ki ajkán, a
mikor 1848-ban a pozsonyi országgyülés törvényeinek hirét vette. Nincs
többé robot, nincs urbér, nincs földesuri hatóság, nem kötéllel fogják
ezentul a katonát, egyenlők leszünk örömben-búban s a mindennél szentebb
szabadságban.

De most már hát mit csináljunk?

Épen e kérdés az, a mely fölött az én falum nemessége és jobbágysága egy
pillanatig se tanakodott.

Természetesen meg kell tartani a nagy áldomást. Ez az első. Minden, a mi
jön, csak ezután jön. Igy cselekedett Árpád apánk s igy cselekedtek
azóta őseink mindenkor. Mi sem maradhatunk el apáink mögött. Ha nem
akarjuk áldomásnak nevezni: nevezzük nemzeti ünnepnek. De meg kell
tartanunk.

Hiszen egy vérbeli igaz testvérek voltunk mi nemesek és jobbágyok eddig
is, csak a törvény csinált köztünk viszályt, zenebonát, de most már
valahára a törvény is kimondta az igazságot. Áldomással kell azt az
igazságot felszentelnünk.

A falu napkeleti oldalán volt a nagy libalegelő. Ma már vályogvető
gödrök fészke, akkor fényes szinü zöld pázsit. Apám ezt jelölte ki az
áldomás szinteréül.

Gyönyörü szép májusi vasárnapon volt az ünnep. Nagy nemzeti lobogó a
földbe ültetve. Sátrak az urnők és a sütő-főző készségek számára.
Ünneplő ruhájában a falu örege-apraja. Lelkes szavak az ajkakon; édes
öröm, nemes vidámság az arczokon. Minő tünemény volt az, a mikor az öreg
nemes megölelte, megcsókolta kérges tenyerü jobbágyát! Édes fiam vagy
ezentul, nem cselédem!

Szentek egyessége.

Lesz-e még ilyen napja valaha nemzetünknek?

Ötvenhat esztendeje ennek: azóta nem láttam ilyen áldomást. Gyerek
voltam akkor, még se felejthetem.

Három zsidója volt a falunak: Ábrahám, Salamon, Dávid. Az egyik
mészáros, a másik kocsmáros, a harmadik boltos. Az egyik a hust, a másik
a bort, a harmadik a gyerekek és leányok számára a sipot, kereplőt és
szines szalagot hordta nyalábszámra. Sehogyse akarták az árát elfogadni
senkitől.

Hát a czigány?

Volt czigányunk elég. Az öreg Józsi czigány volt a fejedelmük. Minden
czigány az ő ijafia, unokája volt. De azért csak Józsi czigány maradt.
Sohase tudott Józseffé fölvergődni. Az 1828-iki funduális könyvben is
csak ugy van beiktatva zsöllérháza: »A Józsi czigány háza«. Senki se
tudta vezetéknevét. Az is ez áldomásnapon tudódott ki. Isten előtt Jónás
József volt a neve.

Volt vagy tizenöt fia. Mind muzsikus. De ennyien el nem fértek volna a
mi kis falunkban. Otthon csak négy-öt maradt. A többi Bozsokon,
Enyéngen, Szilas-Balháson szanaszét. Az öreget apám egy hét előtt
behivatta az udvarba.

– Józsi, a gyerekek meg a szerszámok a jövő vasárnap itthon legyenek az
áldomáson!

Otthon is voltak. A pirkadó hajnalig tánczolt a fiatalság a puha
pázsiton. Csak a hajnali harangszó vetett véget az áldomásnak.

Az áldomás után mindenki tudta már, mit kell csinálni.

A nemzetőrséget kell szervezni, a legénységet begyakorolni, számára
fegyvert késziteni. Akkora szabadságot nem ád ingyen a sors. Akkora
nemzeti boldogságnak meg kell adni az árát. Bizonyosan megjön az
ellenség. Rácz, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt
verni véresen.

Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa.
A fokos csak követválasztásra való. Sőt az uj törvény onnan is
eltiltotta. A kard csak diszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a
főispánhoz megy deputáczióba, az oldalára kösse czifraságnak. Különben
pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve.
A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké
változtak át a franczia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak
vadászfegyver, nyulászni való, szuronya nincs. S még az se több az én
falumban husz-huszonöt darabnál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak
tizenkilencz főből áll s még az se mind vadász ember.

Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere? Bizonyos, hogy az ország
nem ád fegyvert, mivelhogy magának sincs.

No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk.

Körösztös Ferencz volt a falu kovácsa. Fekete arczu, zömök, vaskos
termetü erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrácz fiu,
vándorlása közben akadt meg az én falumban. Erre a vadráczra még nagy
szerep vár. Körösztös Ferencz ivadékai ma is élnek.

Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak
csinálni tiz hatalmas dárdapengét. Lábnyi hosszut, hegyeset, két élüt,
két hüvelyk széleset, hosszu két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen
szegezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőrnél többet ugy
se ád ki a falu, tiz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral.

Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról.

Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes
róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján
volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a
Bakonyba hát gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi induljon Szent-Gálra
hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők
János uramnak, három nap alatt legyen dárdanyél elegendő. Zsebők János
volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere,
Szent-Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdősége
egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel.

Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépitve. Mező-szent-györgyi
birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még
nem épithetett. A Turgonyi-házat birta zálogban. Ott születtem én is.
Annak végében volt a másik utczán a kovácsműhely. A mint a
dárda-készités megkezdődött: a műhelyben töltöttük az időt. A nemes
gyerekek mind. Az Eötvös, Pósa, Véghelyi, Szalay, Katona, Ujhelyi,
Keserü, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmath, Baditz, Virágh fiuk ott
segitettek a fekete arczu kovácsnak és vadrácz legényének. Fujtatni,
szenet, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hütőbe vizet hordani, a
kész dárdapengét simitani, fényesiteni: ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas
szikrája majd ki nem verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk,
mint a kéményseprő. Az arczunk ragyás lett a tüzes vasszikraesőtől.

Tiz nap alatt készen lett százhusz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a
nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzáképest kontár munka.

Most már szervezhetjük a nemzetőrséget.

Apám lett a mező-szent-györgyi nemzetőrség hadnagya, a jó erős félszázad
parancsnoka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök
választották: erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentul ő lett a
mi törpe hadműveleteink intézője.

Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék
tisztujitó, követválasztó csatáiban elég része volt; a mezőföldi
nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi
közbirtokosságnak ő volt az inspektora, a családi közösügyeknek, a
regáléknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határjárásoknak ő volt a
vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát
tele volt az ő tapasztalása.

De hát ez mind semmi se ahhoz a mérhetetlen tudományhoz, a mely nélkül
nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudománya pedig nem
volt meg apámnak.

Apám sohase volt katona. Sőt az én tudtommal egyetlen ősöm se volt.
Gazdák, tisztviselők, papok, sőt iparosok is voltak őseim közt, a nemzet
függetlenségi harczaiban mint felkelők ott csatáztak ugyan mindenütt s
voltak köztük szegények és gazdagok, Karaffa idejében bujdosók,
földönfutók, de a balsors egyiket se érte el annyira, hogy kénytelen
lett volna osztrák katonává lenni. Honnan tudta volna hát apám a
haptákot?

Hanem hát jó az isten, megsegiti az embert még a katonamesterségben is.

Volt egy községi jegyzőnk, Gregorich Ferencz volt a neve. Honnan jött és
mikor jött a falunkba: nem tudom. Maga orosz volt, görög katholikus, a
felesége pedig német, alig tudott valamit magyarul. Fajuk és vallásuk
miatt egyedül valók nagy vidéken. Csodájukra jártak az emberek. Volt
öt-hat gyermekük. Apám keresztapja, anyám keresztanyja valamennyinek.
Hová lettek: nem tudom. Mig én főiskolákra, akadémiákra jártam: azalatt
eltüntek, nyomuk se maradt.

Ez a Gregorich Ferencz valamikor katona volt, huszár volt, fölvitte az
őrmesterségig, szolgált tizenkét esztendőt, jól értett az
egzeczirozáshoz. Olaszországban töltötte katonaidejét, katonaidejéből
nagyokat tudott mondani, most is emlékszem még néhány hajmeresztő
adomájára. Hozzá fordult apám:

– No, most már nótárius koma, kend tanitja be a nemzetőröket, kend tanit
meg engem is a hadnagyságra, a század vezetésére.

Nagy örömet okozott e szóval Gregorichnak. Szive-lelke szerint jó hazafi
volt a nótárius, utálta a németet rettenetesen, hosszu katonáskodása
alatt volt módja ehhez az érzéshez hozzászokni.

– Csakhogy nemzetes komám uram, a kommandó németül van. Hogy tanithassam
én be ezt a sok szőrösfülü parasztot német szóval?

Bizony sehogy.

Apám hallani se akart a német vezényletről. Ebből a szép világnyelvből
maga se értett egy szót se. A falu összes lakosságából is csak a néhány
zsidó tudott németül. A papunk is csak annyit értett hozzá, hogy
diótörő, fogcsikorgató nyelven és hangon el tudta olvasni a nyomtatott
német irást és szótár segitségével meg is értett belőle valamit.
Egyetlen nemes birtokos társunk volt, Matkovich Tivadar, később 1869-ben
országgyülési képviselőnk, a ki jól tudott németül. Lutránus volt.
Budán, Pesten növekedett, édes anyja a nádorispán feleségének volt
egykor barátnéja, ő hát megtanult németül. Csakhogy az apja szeptemvir,
ő maga királyi viczefiskus volt, a mi nagy forradalmi dolgainkba
beleavatkozni sehogy se akart. Katona pedig ő se volt soha.

Mit csináljunk most már?

– Kend pedig nótárius koma, magyarul oktatja a legénységet, punktum.

– Nem lehet, nemzetes komám uram! Minden lehet, de ez nem. Katonát csak
németül lehet kommandérozni. A hapták: hapták. Az atyaisten mindentudó,
de a haptákot ő se tudja másként. Hát én hogyan tudnám másként?

Apám gondolkodott. Katonai oktatást hiába kértünk volna akárhonnan. A
vármegyének nem volt. Holmi öreg, rokkant obsitos katona akadt volna
itt-amott, de az mind paraszt legény volt valamikor. Már pedig szabadság
ide, szabadság oda, nemes embert ne oktasson a haptákra paraszt, mig a
világ az ő sarkaiból ki nem fordul.

Végre jó gondolata jött az apámnak.

– Irja le kend, nótárius koma, azokat a német szókat tiszta papirosra,
majd előteremtem én azokat magyarul is.

Ugy lett. Apám befogatott, kocsira ült, berucczant Veszprémbe. A
pozsonyi országgyülésnek már vége volt, követeink hazajöttek. Kocsi
Sebestyén Gábor volt egyik követünk, szegről-végről atyánkfia, ő mindent
tud, tehát bizonyára a magyar katonai nyelvet is tudja. Ő volt a
vármegyének egyik legelső irodalmi embere is.

Apám előadja neki az esetet.

A nagyfejü és nagyszemü mindentudó követ keserüen mosolyog.

– Lássa uramöcsém, igy vagyunk. Az a féleszü nótárius a mi korunknak
igazi képviselője. A magyar volna a kerek földnek első katonája. S
odajutottunk, hogy most már minden okos és minden bolond ember azt
hiszi, hogy csak német nyelven lehet katona még a magyar is. Ne gondolja
ám uramöcsém, hogy az országgyülésen másként gondolkodnak.

Apám elkomolyodott. Nagy elméjü ember volt, de nagy világtudása nem
volt. Sohase hallotta ezt az őrültséget.

– Már pedig urambátyám, én a szentgyörgyi nemzetőrt németül meg nem
tanitom, de magam se tanulok meg. Inkább ott hagyom tiszti állásomat.

Nem ugy lett.

Gregorich leirt valami harmincz német vezényszót, Kocsi Sebestyén Gábor
ezt kiegészitette valami nyolczvanra s a szójegyzéket átadta apámnak.

»Állj. Figyelj. Vigyázz. Sorakozz. Jobbra nézz. Balra nézz. Féljobb.
Félbal. Jobbra át. Balra át. Indulj. Fordulj. Fejlődj. Kanyarodj.
Lépést. Siess. Rohanj. Vállhoz. Lábhoz. Czél. Tűz. Őrs. Csapat. Szakasz.
Század. Tized. Zászlóalj. Dandár. Ezred. Sereg. Hadtest. Tizedes.
Százados. Ezredes. Őrlegény. Hadnagy. Őrnagy. Vezér. Fővezér. Nyugvó.
Ülj. Ébredj. Rajta. Hátra. Előre stb.«

Efféle szavakat állitott össze a mindentudó követ. Mi, gyerekek,
megtanultuk három nap alatt valamennyit. De megtanulták a nemzetőrök is.
Sőt a mit senki se hitt volna el előre, megtanulta utóbb még Gregorich
Ferencz nótárius uram is.

A falu napnyugoti oldalán, a falun kívül van egy nagy telkem. Most
gazdasági épületek vannak rajta, hajdan csárda volt, az ugynevezett
Barta-csárda. A csárdák kora elmult, azért hagytam abban én is. Volt a
telken szép pázsitos mező 1848-ban, hogy lovas ember, mig betér a
csárdába, éhes lovát legeltethesse. Ma már az is zöldséges és gyümölcsös
kertnek van bekeritve. Ezt a mezőt jelölte ki apám gyakorlótérnek. Ide
jöttek ki a nemzetőrök derüs szép napokon egzeczirozni. Itt tanulták a
katonai mozdulatokat, a figyelmezést, az állást, a lépést, mozgást,
fordulást, menést, futást, fegyverfogást. Élemedett embernek, mezei
gazdának rettentő nehéz tudomány ez.

Izzadt a nemzetőr, mintha követ fejtett volna a nagy igyekezetben.

Nem volt hiány a mulatságban se. A népek el-kijöttek a faluból, nézni a
katonai gyakorlatokat s bizony nevettek is egyszer-másszor.

A katona akkor katona, ha ugy áll, mint a czövek: egyenesen. Ha pedig
lép: oly keményen lép, mintha hidon járna s a hidat le akarná maga alatt
szakasztani. A mi jó földmives népünknek pedig az ilyen lépés épen nem
természete. Hetyke bolondnak tartja azt, a ki mikor simán is léphetne,
oldalba rugja maga alatt az istenadta földet. De a katona igy kivánja.

Gregorich uramból a gyakorlat alatt önkénytelenül ki-kitört a
katonatermészet. Káromkodni ugyan magyarul káromkodott, de a
vezénylésnél minden pillanatban németre botlott a nyelve.

Állani épen nem tudta megtanitani a nemzetőrt.

– Mellet ki! Hasat be! Azt az áldóját annak az erre-amarra futkározó
vakapádnak, a ki fölmarkolt erre a vöröshagymaszagu világra!

Szavajárása volt ez, de tudta még sokkal czifrábban is. A gyereksereg
vihogása ilyenkor elhallatszott a szomszéd faluba. De ő mérgében,
haragjában nem vette észre még ezt se.

A nemzetőr természetesen sohase értette meg, mit jelent az a vad
vezényszó: »Mellet ki, hasat be«. Hiszen a mell és a has nem dolmány,
hogy az ember hol kigombolja, hol begombolja. Aztán mit akar épen a
hassal? Szent dolog a has, melyről tisztességes ember legföljebb akkor
emlékezik meg, a mikor nagyon éhes. S aztán az ökör is értékesebb, ha
mély a hasa. A tehén is, az emse is akkor áros, mikor hasas. Az embernek
is a domboru has adja meg az igazi tekintélyt. Mitől jó hát, hogy a
katona, kivált a nemzetőr, titkolja el az ő hasát? De sőt inkább, hadd
tudja meg mindenki, hogy a szent-györgyi nemzetőr nem éhenkórász. Annyit
eszik, a mennyit akar. Istennek hála, van miből.

A gyerekek is katonást játszottak. Kard az oldalunkon, igy jártunk fel
az iskolába. Kallós uram, az asztalosmester gyártotta a kardokat fából,
markolattal és kereszttel. Az uri gyerekeknek még hüvelyt is készitett
hozzá szintén fából. A szegény zsöllér fia száraz ágot kötött
kóczmadzaggal az oldalára. De azért minden gyerek tanubizonyságot tett
arról, hogy ő fegyveres vitéz, a ki védelmezi a szabadságot. Valami szép
furcsa tollal árasztották el a vidéket a sipoló bugyros zsidók. Pirosra,
fehérre, zöldre voltak festve. Ott fénylett a süvegünk mellett. Honnan
jött, hogyan jött, de eljutott hozzánk a francziák hires
marseillais-indulója. A rajongó pesti ifjuságnak nem volt elég az ősi
magyar kurucz-zene, a mely pedig művészileg is szebb és tartalmasabb a
francziánál. E helyett elterjesztette a nagy forradalom hires indulóját.

Énekeltük is. De nem franczia szöveggel, hanem magyarral. Valami
bolondos gúnydalt készitettek zenéjére. Előfordult abban a dalban Zsófia
főherczegasszony, bécsi kamarilla, Jellasich generális, rántás, mártás,
tormás virsli és sok más ostobaság. A virsli szót akkor hallottam
először. Az egész falu megtanulta rögtön s dudolta egész nyáron át.
Furcsa volt ez. Idegen zenét nem hallott addig az én szülőföldem s ez
mégis fülébe mászott nagy hirtelen. Szövegét elfeledtem. Valami efféle
bolondság volt:

  Zsófia, Zsófia, Jellasich!
  Csokoládé, limonádé,
  Krámpámpuli, tormás virsli
  Jó eledel.
  Gyurótábla, rézfazék.
  Lábas, rostély, vasreszelő.
  Matilda, Matilda, patrontás
  Aridone, Szimonide, Brikszit Mátyás
  Rántás, mártás
  Jó eledel!

Igazi bolondság. Zsófiáról, Jellasichról tudtuk, kik és mifélék. De már
Matildáról és Brikszit Mátyásról s a többiről az ördög se tudta, honnan
származnak. Öt-hat versszakból is állott az egész, mig az egész franczia
indulót el lehetett vele dudolni. Azt hiszem, vidékenként pajkos elmével
készitettek hozzá változó szöveget.

Mi gyerekek minden nap kimentünk a gyakorlótérre. A haragos jegyző
vezénylő szavait gyorsan megtanultuk, azután sorakoztunk s az én
kommandóm mellett mi is megkezdtük végigcsinálni az egész katonai
gyakorlatot. Mellet ki – hasat be. Jobban tudtuk, mint az öregek. Apám
azonban elkergetett bennünket a napkeleti libalegelőre. Ugy is kellett
tennie. A nemzetőrség, a nézőközönség s az utonjárók gunyolódásnak
tartották a kölykek katonás játékát – ott az öregek mellett.

Mindez csak mulatság volt egyelőre.

Az aratás és nyomtatás alatt szüneteltek a hadi gyakorlatok. De Szent
István napja után már komolyra fordult a dolog. A ráczok, oláhok,
horvátok ölték a magyart, a hol módjukban állott. Rémséges hirekkel volt
tele a levegő. Biztosnak tartották, hogy a horvátok betörnek
Magyarországba. Jött a parancsolat a vármegyétől, hogy a nemzetőrök
álljanak ki, szállják meg a Dráva partját s ne eresszék be Jellasich
seregét. A vármegye egész nemzetőrségét odarendelték valahova
Dráva-Sellye tájékára. Vigyázzanak, ha jön az ellenség, vegyék el
botját, tarisznyáját; ha pedig gorombáskodik: üssék agyon.

Elég nagy ravaszság volt Jellasichtól, hogy ott jött át a Dráván, a hol
a mi nemzetőrségünk épen nem várta. No de majd lakol érte hamarosan.

Sajátságos idők voltak azok, az 1848-ik év szeptemberének napjai. Az
utolsó kurucz csaták óta, száznegyven esztendő óta már nem harczolt a
magyar önönmagáért. A régi harczok emlékei már csak a tudós emberek
irásaiban éltek. Mindenki bizott még a királyban. Azt pedig el nem hitte
komolyan senki, hogy a gyámoltalan horvát nép meg merje támadni a
magyart saját otthonában.

Apámat a maga kis csapatával nem rendelték a Dráva mellé. Bizonyára
azért nem, mert az ország hadvezetői jól tudták előre, hogy Jellasich
egyenes uton tör Buda és Pest felé, az egyenes út pedig a Balaton déli
partján vezet, tehát a mi falunkon is átvezet. Inkább maradjon itthon a
nemzetőrség s ártson annyit, a mennyit tud az ellenségnek.

Jól is volt ez igy, a mint a következés megbizonyitotta. Apám legalább
nem járt ugy, mint a Bakonyontuli Pápa-vidéki nemzetőrség. A hogy
egykori öreg nemes barátomtól, Pápay Miklóstól hallottam.

Pápay Miklós a jeles irodalomtörténetirónak, Pápay Sámuelnek volt egyik
fia. Vagy husz-huszonöt évvel idősebb, mint én, de aztán benső barátság
fejlődött ki köztünk. Pápay Sámuel a nemzetébresztő dicső korszak nagy
költőinek, Kazinczynak, Kisfaludy Sándornak, Berzsenyinek volt kortársa
s lelkes és bizalmas barátja. Uri házát Pápán a nemzet minden nagyja
fölkereste, ha utja arra vezetett. Jeles iró, nagy műbiráló maga is és
régi irodalmunk első nagy buvára. Ő mellette nőtt fel Miklós fia, az én
öreg barátom. Lángelme, tökéletes magyarság, rajongó lélek, nagy tudás,
legnemesebb táblabiráink egyike.

1848-ban pápai főbiránk volt s már ennélfogva is a járásabeli
nemzetőrség vezető főtisztje. Seregét ő is elvezette Baranyában valahol
a Dráva mellé. Járásában volt néhány nyavalyás sváb faluja is, tehát
nemzetőrei közt voltak svábok is.

Ugy szeptember közepe táján, a mikor már seregét majdnem megették a
szunyogok is, egyszer csak összeáll egy csomó sváb s deputáczió gyanánt
megjelenik Pápay Miklós előtt. Alkotmányos előterjesztésük volna.

– No, mit akartok? Gyorsan, szaporán, röviden!

– Azt szeretnők tudni, tekintetes urunk, mikor megyünk már haza!

– Haza? Hát mit akartok ti otthon?

– Dolgozni!

– Miért akartok ti mindenáron dolgozni, mikor a nélkül is ellehettek?

– Ha most nem keresünk: miből élünk a télen?

– Micsoda? Ti még a télen is élni akartok? Nem azért hoztalak én ide
benneteket, hogy még a télen is éljetek!

Azt a jajgatást, a mi a szegény svábok közt e szóra kiütött, leirni nem
lehet. De ugy elszökdöstek ezután jobbra-balra, hogy egy hét mulva egy
se maradt közülök. Csak a magyar őrizte a határt.

De az is hiába őrizte.

A pesti hadvezető urak ott feledték az én nemes barátomat seregével
együtt a Dráva partján. Jellasich már régen bent járt az országban, meg
is verték, meg is szalasztották, az országból ki is kergették, a jó
Pápa-vidéki nemzetőrség pedig mind csak várta, csak azt várta: mikor jön
már Jellasich a Dráva felé?

Ettől a kalandtól apám megmenekült.


II.

(Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. – Ők
lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a
bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. –
Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni.)

Hanem hát Jellasich azért mihozzánk is eljött.

Hetekig járt már a hire, hogy jön, jön, de nem igen hittük. Szeptember
huszadika körül ért hozzánk a magyar hadsereg, mely Jellasichnak utját
akarta állani, valahol a Balaton mellett. A nádorispán, István
főherczeg, habsburgi uralkodó herczeg volt a magyar hadsereg fővezére.
Ki hitte volna azt, hogy az ő fönséges szine előtt meg merjen állani egy
rongyos tábornok? Ki gondolt volna arra, hogy Magyarország nagyura elől,
a nádorispán elől el ne párologjon a horvát bán?

Hejh, hajh, hiszékeny lelkü bolond magyar! De nem kárhoztatlak! Jobban
fájna a rossz szó nekem, mint másnak. Olyan gyalázatos árulást a
nemzetek világtörténete nem ismer, a milyen volt ezé a magyar
nádorispáné. Elszökött saját hadserege éléről s még arról se
gondoskodott, ki töltse be helyét a fővezérségben. Hűtlen cseléd módjára
szökött el s ellopta, elvitte magával a nemzet bizodalmát.

A magyar hadsereg hátrálni kezdett. Itthon, saját országunkban, szemünk
láttára.

Apám semmiféle utmutatást, parancsot vagy intést nem kapott sehonnan
arra, mit csináljon. Pedig, mint afféle falusi hazafi, ugy gondolkodott,
hogy az ő nemzetőrcsapatának mégis csak tenni kellene valamit, a mikor
az ellenség már a nyakunkon van. Fölkerekedett tehát szeptember 24-én s
átment a szomszéd faluba, Lepsénybe, hogy a még talán ott levő magyar
csapatok vezetőivel értekezzék.

Csakugyan ott találta Répássy őrnagyot és Ivánka Imrét. Ivánka a
pestmegyei önkéntesek élén állott. Ezek voltak ott s még a borsodi
önkéntesek. Teljes visszavonulásban. Eddig a mi hadseregünk előőrsei,
most már hátvédői. Talán maguk se tudták, de apámnak épen nem mondták,
hogy az ellenség oly közel van.

Apám belátta nyomban, hogy most nincs tennivalója. A hol a főhadsereg
hátrál: mit csináljon ott néhány nemzetőr? De még azt is jó lesz
eltagadni, hogy nemzetőr is van a világon.

Alig tudott Répássy és Ivánka csapatjától elválni. Különösen megkedvelte
a borsodi önkénteseket. Palóczos beszédük nagyon tetszett neki. Ezt a
beszédet még nem hallotta.

A lepsényi nagy kőhid párkányfalán üldögélt egy feltünő jó nemes arczu
ifju. A borsodi önkéntesek egyenruhája volt rajta. Apámnak ugy tetszett,
mintha búnak eresztette volna fejét vagy szunyókált volna ott a kőfalon.
Késő délután volt már az idő.

Megszólitotta az ifjut. Beszédbe ereszkedett vele. Csakhamar megtudta,
hogy a borsodi alispánnak volt a fia. Az akkorinak-e vagy korábbinak:
elfeledtem. Nevére se emlékszem. A kit érdekel: Borsodban könnyen
megtudhatja. Beszéd közben azt mondja az ifju:

– Hejh, ha az én apám tudná, hogy az ő fia most még sokszor a puszta
kenyérből se ehetik eleget!

Az ifju honvéd nem olyan szinben volt, mintha sokat nyomorgott, koplalt
volna a hadjárat kezdete óta, de azért apám nem sokat tétovázott, hanem
hazasietett, rögtön hivatta Csonkát, becsületes szabómestert, egyébként
a falu dobosát, hogy az előljárókat s a falu módosabb gazdáit rögtön
hivja össze még az esti órákban a faluházához.

Elhatározták, hogy az asszonyok sütéshez lássanak. Az éjszaka elég
hosszu. Kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült legyen reggelre
két-három kocsira való. Bort, szalonnát, füstölt hust is gyüjtsenek, a
mennyit lehet. Ha a borsodi alispán fiának is van oka panaszra: ez a
panasz a mi vidékünkön szünjék meg alaposan.

Bizony az ellenség lakmározott ebből.

A mi hadcsapatunk hajnalra otthagyta Lepsényt s folytatta a
visszavonulást Polgárdi és Székesfehérvár felé. Reggelre ott termettek
Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön Jellasich táborának előőrsei.

Akkor láttuk csak, hogy nem holmi gyülevész nép az ellenség, hanem
rendes hadsereg, az osztrák császárnak és magyar királynak a hadserege.
Ime, tehát a legnagyobb békesség idején a magyar király maga rohanja meg
saját hűséges és nyugodt magyar nemzetét. Voltak ugyan horvátok,
szerezsánok, határőrök is az ellenséges seregben, de azért csak
valóságos rendes hadsereg volt az ágyuval, lovassággal, rendes
tisztikarral, osztrák tábornokokkal ellátva. Az osztrák császár küldte
azt a magyar király ellen. Még a fővezér is magyar kormányférfi volt,
Magyarország tisztviselője, harmadik rangu zászlós ura, a horvát bán, a
magyar mágnás, gróf Jellasich.

Ne neked királyi eskü, alkotmány, hűség és becsület! Kutyának való
minden hűség, a mikor a magyarhoz mindenki hűtelen.

Ezt mondta a papunk: Bózsa Sándor s egyetértett vele mindenki. De nem
volt mondásában semmi ujság. Régi példabeszéd az már a mi országunkban.

Az előőrsök hozták a bán harácsoló rendeletét a mi falunk számára is.

Nyolcz tehén, száz pozsonyi mérő zab, tizenkét szekér széna, huszonöt
akó bor, tiz öl fa, százötven kenyér, só, szalonna: ennyit kellett
nyomban Lepsénybe szállitani az ellenség számára. Estére ott kellett
lenni a készségnek.

– Vakapád, adta horvátja, lehet teveled másként is beszélni!

Gregorich nótárius uram ötlete volt ez. Ott áll készen három kocsival a
sok kenyér, kalács, pogácsa, ludpecsenye, birkasült, mézes bor és
szalonna is. A gulyáról is könnyen be lehet hajtani a nyolcz tehenet.
Mindez ugyan jobb lett volna a honvédseregnek, nem is más sereg számára
készült, váltsuk meg ezzel a többi harácsot.

Jó lesz biz az. Csak csinálja meg hát nótárius uram. Ő legalább tud
németül is, horvátul is beszélni.

Meg is csinálta. Átment a terhes kocsikkal nyomban Lepsénybe. A déli
harangszó se hangzott még el, már ott volt a kálvinista templom előtt s
a mint jöttek előre az ellenséges csapatok: tisztjüket, legénységüket
nyomban ellátta fölséges izü és illatu puha kenyérrel, dagadó
kalácscsal, ropogós pecsenyével. Nem evett a horvát ilyet, a mióta az
árnyékvilágon kóborol.

De azt is elmondta az ellenségnek százszor németül is, horvátul is, hogy
a szomszéd Mező-Szent-György község már esennen várta s ime, kész
vendégségre várta a hős bán vitéz hadseregét. Ilyen »hazafiságra« nem
számitott a hős bán, adott is nótárius uramnak hiteles levelet arról,
hogy minden harácsot a falu becsülettel beszállitott a táborba.

Apám azonban még ezt se tartotta teljesen megnyugtatónak. Volt ennek az
ellenséges hadseregnek szedett-vedett gyülevész népe is. Határőrök,
szerezsánok, marczona, vad, bitang népség. Ez bizony a maga szakállára
is harácsolt és garázdálkodott. Rabolt, gyilkolt, pinczéket tört, lábas
marhát ragadozott, utczákon és udvarokon tüzet rakott s arra keritést,
kaput, kocsit, szekeret, hidast, butort, ágynemüt fölhányt. Szilaj
vadsággal okozta a károkat a nélkül, hogy haszna lett volna belőle.
Csupán azért, mert véres gyülöletre biztatták föl a magyar ellen.

Ez volt a hire Jellasich táborának.

Apám hát összegyüjtötte még a déli órában a nemességet. Menjünk
deputáczióba a bánhoz a nemesség nevében. Menjünk kardosan, panyókásan,
a hogy’ illik a magyar nemeshez. Kérjük meg e tisztelgés fejében, hogy
vitéz katonáinak a rablást, gyujtogatást, fosztogatást tiltsa el.

A küldöttség utját és sikerét leirtam már másutt. A küldöttségnek tagjai
voltak: Bózsa Sándor lelkész, hogy legyen valaki, a ki néhány szót
németül is tud; azután Fodor László szolgabiró, Pósa József és Nagy
Károly, mind falunkbeli birtokos és közelebbi vagy távolabbi rokonunk s
végül apám.

Apámra igazán jó hatással volt a bán. Tökéletes magyar beszéde, nyilt
bizalmas beszélgetése, minden jóra utaló igéretei: mintha nem is
ellenség lett volna, hanem jóbarát.

Mindent megigért a bán s mint utóbb bebizonyodott, igéretét a mi
falunkra nézve meg is tartotta. Itt legalább fosztogatás nem történt.

De apám még se hitt.

Alkonyat felé kocsira rakta anyámat Laczi öcsémmel, a ki akkor négy éves
volt és Lajos öcsémmel, a ki akkor csecsemő volt s elküldte
Balaton-Füredre, a Balaton éjszaki partjára, ottani kis birtokunkra. Ott
nem járt ellenség.

De Lepsény felé a rendes uton még se merte küldeni, mert arra ellenséges
csapatok portyáztak, hanem a kocsi a fehérvári országutra vezető
mellékuton ment s a szőlők mellett dülőutakon. Füle felé kerülve csak
reggel felé ért Veszprémbe s onnan azután Balaton-Füredre. Alacsony
termetü, pupos, törpe alaku emberke volt a kocsisunk. Neve Bükki István.
De minden izma aczél s régi hű cseléd.

Sohase felejtem el anyám elutazásának egyik kis részletét.
Hálószobánkban piros posztóból voltak az ágyteritők. Az volt a hire s
ugy is volt igaz, hogy a szerezsánoknak piros posztó a köpönyegjük.
Anyám csak az ágyteritőit féltette. Ezt bizonyosan elragadoznák a
szerezsánok. El is dugta az ágyteritőket oly gondosan, hogy aztán maga
is alig találta meg őket. Ép igy rejtette el védegyleti lobogónkat, mely
értékes volt. Fehér nehéz atlasz-selyem, feliratai vastag arany és
skófiumvarrással.

Elmult a baj egyelőre. Az ellenség simán ment rajtunk keresztül. Sőt a
falunkbeli népség még ki is állt a szőlőknél a fehérvári út szélére,
hogy lássa az elvonuló sereget. Igaz, hogy a bán meg is hivta a
küldöttséget erre a diszes látványra. Ilyet nem igen látott a mi népünk
141 esztendő óta. Akkor vonult el ezen az uton az utolsó német sereg,
Rabutin labancz német generális serege, a mikor 1707-ben téli szállásra
vonult Stájerország felé. Keserü emléke meg van örökitve a családi
irásokban. Török, tatár sohase pusztitotta el falunkat, de ez a német
sereg kirabolta s porrá égette.

Magam is elmentem az utpartra a vonuló hadsereget nézni. A gyerekek hogy
maradtak volna otthon.

Lovasság, tüzérség, gyalogság, szekértábor sorban, egymásután.
Vértesezrede, huszárezrede is volt a bánnak. Voltak határőrei is. Száz
meg száz kocsi kisérte a mi vidékünkből is. Vagy harmincz
mező-szent-györgyi kocsi is volt köztük. Ezek a bán parancsára voltak
kénytelenek a táborral menni. A hadi és élelmiszereket, podgyászt,
szénát, abrakot, a beteg és kidőlt katonákat vitték. Ugy voltak
kirendelve, hogy Székesfehérvárról visszaeresztik őket. De bizony
elhajtották őket Pákozdig. Ott a csata alatt a tábor mögött maradtak. De
egy magyar ágyugolyó egyszer közibük keveredett s egyik kocsijuk kerekét
összetörte. Nosza lóra legénység. A szent-györgyiek pillanat alatt
fölugráltak lovaikra s kezdtek lassan hazafelé baktatni. Két-három
huszár a bán seregéből utánuk rucczant:

– Hová mégysz, paraszt?

– Itatni, fiam, itatni!

– No csak gyorsan, azután visszatérni!

– Várj, fiam, várj!

No hiszen várhatta őket Jellasich. De ugy elszeleltek ők az ötven
kilométer távolságból Mező-Szent-Györgyre, nem látta őket többé a büszke
bán soha. Köd előttem, köd utánam! Hanem a kocsijuk csakugyan ott
maradt. A bán megvert serege se vitte futása közben magával.

Órákig tartott a katonaság elvonulása ott a szemeink előtt. Egyik-másik
katona oda is szólt hozzánk, ki tótul, ki németül. Ki értette volna e
nyelveket? Az asszonynépség vihogott is a furcsa beszéd hallatára.

Két előkelő uri hintó is ment az oszlopsorban. Az egyik négy lovas. Az
ostorhegyes sántitott. Kovácsunk szakértő; mindjárt mondta, hogy meg van
nyilalva, valami gézenguz horvát kovács vasalhatta. E hintóban ült a
bán, a hadvezér; mellette valamelyik generális pajtása vagy
segédtisztje.

Jókedvü volt a bán, folyton nevetgélt. A szent-györgyiek tisztességgel,
levett kalappal köszöntek neki. Oda is kiáltott nekik:

– Jó napot, jó napot, emberek! Köszönöm!

Várj csak bán néhány napig, majd meglátod te, hogy mi lesz a vége a nagy
barátságnak!

A másik hintóban polgári öltönyü uriemberek ültek. Akkor se tudtuk: kik
és mifélék. Bizonyosan komiszáriusok voltak. Előttük a nyitott kocsiban
nyomtatványok feküdtek csomagokban. Fel-felvettek egy-egy kisebb
csomagot és odahajitották a nép közé.

– Olvassátok, emberek! Adjátok oda másnak is.

Ezek voltak Jellasich proklamácziói a magyar nemzethez.

Hogy őt, a bánt fölséges ura s királya bizta meg, hogy győzhetetlen
serege élén bejőjjön hozzánk. Nem ugy jön, mint ellenség, hanem ugy jön,
mint jó barát és jó hazafi s mint a rendnek, nyugalomnak, polgári
békességnek őre. Csak a zenebona-csinálókat, izgatókat, forradalmárokat,
Kossuth elámitott embereit, külföldi csavargókat akarja móresre
tanitani. Elvárja minden jó hazafitól, hogy ebben neki segitségére
legyenek.

No csak várd el, jókedvü bán.

E proklamáczió volt az, melynek terjesztése miatt Görgey felakasztatta
idősb gróf Zichy Jenőt. Volt pedig ebből minálunk száz meg száz. Az
igaz, hogy mi nem terjesztettük.

Jellasich szeptember 26-án Székesfehérvárra ért, hogy onnan hatoljon
előre az ország fővárosa ellen. Előtte vonult vissza mindenütt a magyar
hadsereg.

A bán hadteste 18 vagy 20 ezer emberből állott. A sereg jobb szárnyát
Roth és Philippovich tábornokok vezették. Ugy hiszem, Roth volt a
hadvezér, de mi akkor e két néven ismertük hadtestüket. Igy ismeri
függetlenségi harczunk történetében a nemzeti történetirás is.

Ez a jobb szárny, a mai katonai műnyelven, erős dandár volt.
Hadakozóinak létszáma 7–8 ezer körül. Sorhadi ezredek, lovasság,
megfelelő tüzérség, határőri és szerezsáncsapatok. Valóságos kiképzett
katonák mind, az akkori idők szerint tökéletes fegyverzettel. 1848-ban
hadtestnek nevezték ezt a tábort is. Ezzel együtt Jellasich betörő
hadserege 27–28 ezer főből állott.

Azonban az osztrák katonai gőg s Jellasich hadvezéri képtelensége valami
érthetetlen, csodálatos hibát követett el a mi szerencsénkre.

Ha Jellasich a pákozdi csata előtt egyesülhet jobb szárnyával: serege
épen kétszer vagy harmadfélszer lett volna erősebb, mint a mi magyar
hadseregünk. Hiszen a mi seregünk egészben se volt nagyobb 12 ezer
főnél. Ennek is tetemes része ujoncz honvéd s hevenyészett önkéntes
csapatok. Lelkes nép, de nem kész katona. Ma is él Veszprémben egy öreg
barátom, Kovács mérnök, egykor megyei tiszttársam, a ki szeptember 12-én
állott be tüzérönkéntesnek, mint mérnök-tanuló, azelőtt sohase látott
ágyut s néhány nap mulva már ott volt a pákozdi csatában s tüzmesterré
léptették elő ügyes tüzérkedése miatt.

Igy álltak a szemközt álló haderők arányai. Kétszeres erővel Jellasich
könnyen átgázolhatott volna a kis ujdonsült magyar seregen, sőt talán
még ütközetre se kerül a sor, kardcsapás nélkül foglalja el országunk
fővárosát.

Minő letörölhetetlen szégyen, mily irtóztató csapás lett volna ez
miránk! A mikor a párduczot legyőzi a kopó!

A bán jött előre a rendes ősi hadi uton Kanizsa, Balaton-Szent-György,
Székesfehérvár felé. Roth és Philippovich pedig jött előre Baranyán,
Tolnán keresztül Simon-Tornya és Székesfehérvár felé. Ugy látszott
mozdulataikból, hogy eredetileg Nyék vagy Tétény körül akart a két sereg
egyesülni. Legjobb esetben Fehérvár alatt.

A végzet azt a kötelességet rótta ki apámra, hogy ezt az egyesülést
gátolja meg. Akár tudatos terv szerint, akár ösztön szerint, ezt meg
kellett gátolnia.

Itt kezdődik igazán a mi történetünk.

A bán Fehérváron már valószinüleg belátta, hogy czélszerü volna, ha
serege jobb szárnya, Roth tábora közelebb vonulna hozzá s minél előbb
egyesülhetne vele. Utasitotta tehát ezt, hogy kettős sietéssel vonuljon
előre.

De miként utasitotta?

Táviró még nem volt.

Rendes katonai őrvonal a két sereg közt fenn nem állott. Nem voltak
rendesen összekötve.

Egyes-kettős lovasfutárt küldeni semmit se ér. Azt utközben ugy lelövik
vagy ugy leütik a lóról, mint a verebet. Sohse ér el Rothhoz és
Philippovichhoz.

Nagyszámu erős csapatot pedig hiába küld, mert ez gyorsan nem mehet s
egyébként is saját erejét gyöngitené vele.

A táborkar hát osztrák észszel ugy gondolta ki: legjobb lesz 16 bátor
katonát valamelyik vakmerő hősi osztrák hadnagy vezetése alatt három
gyors táboriszekéren küldeni, mely lóhalálában siet s idején átadja a
hadiparancsot Rothnak. Ez már elég erő arra, hogy fegyvertelen falusi
nép könnyelmüen meg ne támadhassa vagy az esetleges támadást véres
fejjel utasitsa vissza.

Igy történt.

Szeptember 27-én hajnalban indulhatott el a három tábori kocsi
Székesfehérvárról. Reggelre Lepsénybe ért. A távolság 28 kilométer,
gyors futó lónak is másfél órai út. A nehéz osztrák szekerész lovak ki
voltak fáradva és izzadva a futásban kegyetlenül. A hadnagy betért
legényeivel a vendéglőbe reggelizni, a három kocsis pedig kifogott,
etette-itatta és dörzsölte a lovakat.

Ugyanez időben apám is ott ment el a vendéglő előtt kocsival. Édes
anyámat akarta meglátogatni Balaton-Füreden. Három nap előtt küldte el
oda a gyerekeket, látni akarta családját. Vele mentem a kocsin én is,
Dénes testvérbátyám is.

Meglátja apám a három tábori kocsit. Néhány öllel odább megáll ő is
kocsijával. Kuka Péter nevü szentgyörgyi zsöllérembert látja ott a
vendéglő kapujában ácsorogni. Odaszólitja magához, de a kocsiról le nem
száll.

– Miféle három kocsi ez, Péter?

– Katonákat visz, Fehérvárról jön, lovaik kutyául meg vannak hajtva.
Tizenhat szálas katona van velük és egy tiszt.

– Nem beszéltek senkivel se?

– Nem ezek. De különben se érti őket senki, hacsak a zsidó nem. Én tőlem
azt kérdezték: merre van Szilafa? A vendéglőstől azt kérdezték: merre
van Simite-Simota? Nincsenek a mi vidékünkön ilyen bolond faluk.

Apám nevetett. Nyomban kitalálta, hogy az a Szilafa nem más, mint
Szilas-Balhás, a Simite-Simota pedig kétségtelenül Simon-Tornya.
Csakhogy a német tiszt nyelve rosszul ejti ki, Kuka Péter füle pedig
rosszul hallja.

Tehát a bánnak Simon-Tornyára van izenni valója! Még pedig nagyon
fontos, azért ez a nagy katonai karhatalom. Talán ott van a másik betörő
osztrák-horvát sereg. Vajjon mi lehet abban az üzenetben?

Bánja a kő, akármi van. Odaszól a kocsishoz.

– No menjünk, István!

Elindult a kocsink s mentünk rendes ügetésben előre Balatonfő-Kajárra.
Apám nem akart letérni füredi utjáról.

Balatonfő-Kajár jó négy vagy öt kilométer Lepsényhez. Rendes hajtással
husz percznyi távolság. Husz percz alatt sokat lehet gondolkodni. Apám
is gondolkodott, vajjon jól cselekszik-e most, ha Balaton-Füredre megy,
a helyett, hogy otthon volna.

Balatonfő-Kajáron megáll a faluháza előtt. Ismerősök beszélgetnek ott.
Felső-bükki Nagy Ferencz, a falu potior birtokosa, legidősb Kenessey
József atyánkfia, a jegyző s mások. Valamennyien egyszerre kiáltják
apámhoz:

– Mi ujság Szent-György felé?

Apám elbeszéli a három tábori kocsi esetét. Elbeszéli gyanitásait is.
Beszélgetés közben azt mondja Kenessey József apámnak:

– Mégis jó volna tudni, Lajos öcsém, mi van annak a hadnagynak a
táskájában.

Ez bizony igaz. Apám rögtön készen volt eltökélésével. Kiadta a
parancsot a kocsisnak.

– Fordulj meg, István. Megyünk haza. A hogy’ a kocsi meg a ló birja.

A pupos kocsis kezén röpült a két ló. Mikor Lepsénybe visszaértünk, a
három tábori kocsi akkor is ott volt a vendéglő előtt. A katonák már
megreggeliztek, de a lovak még ettek.


III.

(Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? – A
vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész. –
Sortüz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. – Az
ellenség menekül. – Utána! – A félre vert harangszó. – Az üldözés. –
Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit
feleljen az örök biró előtt?)

Apám, a mint hazaértünk, nyomban hivatta a falu hadnagyát, a dobost s a
kisbirákat. Nyargalják be a falut, minden nemes és minden nemzetőr ott
legyen nyomban a falu házánál. Három kocsi is készen álljon befogva,
hevenyészett ülésekkel ellátva. Fegyvert hozzon mindenki.

Huszonöten vagy harminczan jöttek össze hamarosan. Nagy munkaidő volt,
vetés, kukoriczaszedés, szüretre készülődés. Az emberek nagy része nem
volt otthon, vagy nem volt kéznél.

Apám előadta, mi a teendő. A katonákat el kell fogni, le kell
fegyverezni s ha másként nem lehet, véres összecsapásban elpusztitani.
Becsület, okosság és hazafiság parancsolja. De azonfelül ő is
parancsolja.

Tizenöten vállalkoztak. A többi valamely ürügy alatt elosont,
elpárolgott, elkésett.

Ne csodálkozzék senki.

A katona mégis csak katona. Tanult mestersége a véres harcz.
Életre-halálra mindig kész. Erős, bátor, fiatal mind a tizenhét vitéz.
Hadnagyuk nem tud megijedni. Lőfegyver a kezökben, szurony a fegyveren,
hatvan töltés a táskában, elszántság a szivekben. Bizony meg kell azt
gondolni, hogy kis falunak fegyvertelen szántóvető népe megrohanja-e a
vitézek csapatát?

A tizenöt elszánt vállalkozó nemzetőr közül mindegyiknek a nevére már
nem emlékszem. De a kikre emlékszem, megérdemlik, hogy nevüket
följegyezzem.

Apámon kivül ott volt Bózsa Sándor lelkészünk. Ott volt Kovács János
tanitónk. Ez volt az én elemi oktatóm. Ez tanitott először a latin
nyelvre is. Ettől tanultam meg Vörösmarty Szózatát és Kölcsey Himnuszát.
Később lelkész lett ő is s valahol már irtam róla. Végre a belső emberek
közül ott volt Gregorich Ferencz, a jegyzőnk. Huszártermészetét most se
tagadhatta. Káromkodott szakadatlan.

A nemes urak közül vállalkozott Matkovich Balázs, nyavalyatörőssége
miatt kissé hóbortos. Aztán Fodor László szolgabiró rokonunk. Ők azonban
ketten együtt külön kocsin mentek ki az összeütközésre s apám kommandója
alá nem helyezkedtek. Vállalkozott még Horváth Sándor birtokos,
Szentkirály-szabadjai származásu, régebben akademikus tanitó falunkban,
a hol egy távoli rokon családba házasodott és Ujhelyi László kisbirtoku
nemes, a ki anyámnak volt távoli rokona. Végül Pósa József közeli
rokonunk. Ennek 14 éves fia is pápai tanuló, már akkor ügyes lövő minden
áron csatlakozni akart, de apám nem engedte. Neve Pósa Károly. Csak
később önfejüleg vett részt az ellenség üldözésében.

A volt jobbágy telkes gazdák közül vállalkozott Kemény Péter, három
vármegyében a leghiresebb zsákoló; vállas, termetes, erős ember. Guzst
tudott csavarni a kapanyélből. Azután Szente Péter, a kinek a mellékneve
ez volt: »a hosszu nyaku«. Ez volt a parasztság szónoka. Végül, a kire
biztosan emlékszem, Körösztös János. Ezeken kivül még hárman voltak, de
e háromnak a neve emlékezetemből kipárolgott.

Igy jött össze a 15 főből álló csapat. Apámon kivül öt nemes ur, három
belső ember s hat telkes gazda. A telkes gazdáknak nem volt lőfegyverük.
Az egyik dárdával, a másik fejszével jött. Ujhelyi László vasvillával.
Javakorabeli vakmerő ember volt.

– Nekem – ugymond – nem kell a puska. Nagyot puffan s azután eldobhatom.
A vasvilla nem csal.

A nemes urak s a belső emberek mind lőfegyverrel voltak. Tehát hét
lőfegyver. Csak amolyan vadászpuska. Uraik nem szoktak golyóval lőni,
minthogy határunkban csak apró vad van. Csak a söréttel s legföljebb a
ficzkóval tudtak bánni.

Mikor a három kocsi kiindult a falu házából, az utolsóra fölkapaszkodott
a vadrácz kovácslegény. Csak ugy kötényesen, szurtosan, füstösen,
mellény nélkül, feltürt ingujjal, a hogy a műhelyben szokott dolgozni. Ő
volt egyedül az önkéntes csapat. Volt a kezében egy rozsdás háji-báji
egycsövü rongyos puska. Valami csőszpuska lehetett, a műhelybe adták
igazitás végett. A vadrácz most megtöltötte ezt az egy csövet. Csaknem
felehosszáig töltötte meg vágott vasdarabokkal s ugy vette magához.

Ő fürödni akar az ellenség vérében.

Indulás előtt még egy fontos intézkedést kellett tenni apámnak.

Falunktól északkeletre a székesfehérvári országut partján van a
bessenyői puszta valami négy kilométer távolságban. Falunk völgyben
fekszik s a puszta szép fehér épületei a faluhoz képest bizonyos
fensikon. A pusztából nagyon szépen be lehet látni falunkba s falunk
egész határába.

A bán seregének valami utócsapata, valami podgyászfedezet vagy katonai
nyelven: hátvéd ott táborozott a bessenyői pusztában. A csapat vagy 800
főből állhatott. Volt valamelyes lovassága is. Óvatosnak kellett lenni,
hogy ez a csapat valahogy észre ne vegye, mi történik falunkban. Ha
észreveszi s ránk rohan: a falut fölégeti s lakosait kardélre hányja. A
hogy szokás a háboruban ősidőktől fogva.

Minthogy az összeütközésnek a falutól nyugatra, az Enyingre vezető út
körül kellett megtörténni: apám attól nem félt, hogy a bessenyői
ellenség idáig elláthasson vagy a puskaropogást innen meghallhassa.
Egészen más, ha a falu déli vagy keleti határában történnék az ütközés.
De már a harangszót a somogyi szél elringatná Bessenyőig.

Odahivatta hát a szomszédból a vén Balázs Jánost, a harangozót, hogy a
templom kulcsát vegye magához és semmi teremtett lelket a harangokhoz
férni ne engedjen s bármi történik, tűz, véres halál vagy más
veszedelem, a harangokat félreverni nem szabad. Nagyobb biztosság okáért
Csonka Ferencz dobost is odaállitotta ezzel a parancscsal a templom
ajtajába.

No most már Isten hirével neki az ellenségnek!

Ragyogó szép őszi nap volt. Délelőtti tizenegy óra. Ebédet még nem evett
senki. Mikor már fennültek a kocsin, a jegyző fölkiáltott:

– Hahó, urak, majdnem elfeledtünk valamit!

Leugrott a kocsiról, bement a szobába s kihozott egy pintes üveg jóféle
pálinkát. Zöld dió és aszalt szilva volt a pálinka ágya és ezerjófű.

– Igyunk egyet utoljára. Az apám se ment a csatába üres gyomorral.

Hát ez bizony jó lesz!

Ittak. Az üveg üres lett, csak a pálinka ágya maradt meg benne.

Volt ugyan néhány hangos szó ivásközben is, de boldogult jó apámnak,
valahányszor az indulás pillanatáról megemlékezett, mindig volt
megjegyzése.

– Nem mondom, hogy valami nagy kedvünk lett volna az ellenségbe
belerohanni. Az volt a szerencse, hogy az a hóbortos jegyző ugy szidta a
horvátot még akkor is, mint a zápor. Magam is aggódtam. Mi lesz az
összecsapásból? Hát majd azután még mi lesz, ha a német talál győzni
utoljára?

Apám rákiáltott a kocsisokra. Fiatal paraszt legények voltak.

– Sebesen hajtsatok, gyerekek.

A faluvégen, az én Barta-csárdám mellett válik az út kétfelé. Az egyik
ága Lepsénybe, a másik ága Enyingre vezet.

A mieink a lepsényi ágra fordultak. Alig mentek azonban ötven ölnyire,
csak látták ám, hogy a három tábori kocsi katonákkal megrakva sebes
hajtással iramodik le a puszták felé.

Nosza sebten átforditani a kocsikat az enyingi utra! Az enyingi út épen
keresztezi a pusztákra vezető utat. A keresztutnál épen beleütköznek a
horvátokba.

Ugy is lett. Hajtott a három szent-györgyi kocsis, mint a förgeteg.
Porfelhő támadt a nyomában. De a tábori kocsik nyomában is. A biztos
szemmérték ugy mutatta, hogy a keresztutnál a hat kocsi egymást
lovastul, emberestül együtt összetöri.

Azonban a vitéz osztrák hadnagy okosabb volt. Épen a keresztut előtt
megállitotta a kocsikat.

Harsány, pattogó német szóval vezényelt. Le a kocsikról! Háttal a
kocsiknak! Csatasorba! Fegyvert lövésre készen?

Mire apám a kocsiról leszállt s jó nemzetőreit olyan a milyen csatasorba
tudta állitani: az ellenséges katonaság már némán, de nyugodtan és
készen várta a csatajelt. Lőni, vágni, élni, halni!

Az osztrák hadseregnek eszeágába se jutott megijedni. Látta, hogy
ellenfele kisebb számu, fegyelmezetlen, csupán nemzetőr s ugyszólván
fegyvertelen. Még ő kezdte meg a tárgyalást. Természetesen németül.

– Mit akarnak az urak?

A mi sorunkból Bózsa Sándor, a lelkész, szó nélkül előre lépett s a
hadnagy előtt két lépéssel megállt. Puskája kezében, lövésre készen.
Rossz, tört német szóval azt mondta a hadnagynak:

– Önök foglyaink, le a fegyverrel!

A hadnagy elnevette magát. Mintha játéknak, bolondságnak tartotta volna
az egész dolgot.

Kétszer is kérdeztem apámtól: nem csalódott-e, jól látott-e, csakugyan
nevetett-e a hadnagy? Apám figyelőképessége csodálatos volt. Erősebb
figyelőt nem ismertem. Negyven éves férfi volt, teljesen higgadt vérrel
és gondolkozással. Bizony nevetett a hadnagy Megkérdeztem Horváth
Sándort és Pósa Józsefet. Ők is határozottan észrevették a nevetést.

A hadnagy tehát bátor, nyugodt, igazi hős lélek volt. Csodálatos ember.
Az ember a halál pillanatában nem szokott nevetni. A nevetéshez a
testnek is, a léleknek is jókarban kell lenni. Akár a test van haldokló
állapotban, akár a lélek teljes a halál tudatával: a nevetéshez se erő,
se kedv. Ezer meg ezer ember haláláról emlékeznek meg az irások, de a ki
halála pillanatában nevetett volna, olyan emberről nincs emlékirás.

A hadnagy elnevette magát.

A pap rettentő hirtelen természetü ember volt. Valami kimondhatatlan düh
vett erőt rajta, a mint a nevetést látta és hallotta. Egyetlen szót se
szólt többet, puskáját nagy gyorsasággal fölemelte s abból a két lépés
távolságból a hadnagyot mellbe lőtte.

A hadnagy megingott, de nem esett el. Csak a kocsi lőcséhez tántorodott.
Sörétre volt a pap fegyvere töltve, a fojtás és a sörét egy tömegben
ütötte mellbe abból a nagy közelségből a hadnagyot, mellén vastag ruha,
vastag rétegü irások és tárcza: a lövés még csak komoly sértést se
okozott. Csak épen nagyot taszitott a hadnagyon.

De aztán a hadnagy harsány hangon kiáltotta legényeinek a vezényszót:

– Tüzelj!

S a tizenhat katona a vezényszóra szabályosan, bátran belelőtt öt lépés
távolságból a szent-györgyiek hadsorába. De e hadsorból is visszaadta a
lövést hat lőfegyver.

A hős hadnagy a kettős sortüz eredményét nem érte meg.

Azalatt a néhány pillanat alatt, mig a két ellenfél sorakozott s a
hadnagy és a pap egymáshoz szólt, a vadrácz kovácslegény a maga
agyontöltött rongyos puskájával az egyik tábori kocsi mögé surrankodott
s rátámasztotta a puskáját a lőcsfejnél a kocsioldalra. Ez a lőcsfej
épen átellenese volt annak a lőcsnek, a melyhez a hadnagy tántorodott. A
mint a hadnagy a »tűz« vezényszót elkiáltotta, a vadrácz legény is
elsütötte fegyverét. A négyszeres töltés akkorát durrant, mint egy kis
mozsárágyu. Mire füstje eloszlott: a hadnagy élettelen teste ott feküdt
a földön a kerék mellett, feje pedig két lépéssel távolabb.

Csoda esett. Az az iszonyu lövés ugy leszakitotta a hadnagy fejét,
mintha bárddal metszették volna le. Ily esetnek hirét apám se hallotta
soha.

Egy másik katona is elesett a sortűz alatt.

De a mi csapatunknak is sulyos vesztesége támadt. Gregorich Ferencz
nótárius uram nagy lövést kapott a tomporánál ugy félszakosan. Minden
vastag izmán keresztül tört az ostoba golyó. A vitéz egykori
huszárőrmester szó nélkül összeesett. Csak azután kezdett káromkodni
amugy huszárosan, a mikor már a csatatér üres lett s a holt hadnagyon és
a vonagló katonán kivül senki se volt körülötte.

Mert annak a kettős sortűznek a holtakon és sebesülteken kivül az lett a
következése, hogy a három tábori kocsi kocsisa, mintha parancsolták
volna, belevagdalt a lovakba s ugy elnyargalt a kőkuti puszta irányában,
hogy csak a porát láttuk egyideig, de azóta hirét se hallottuk.

De a mi három kocsisunk se volt röstebb. Szempillantás alatt rajtuk
termettek vitézeink s a három kocsi is menekült vissza a falu felé
lóhalálában. Hiába! A fejsze, a vasvilla s a kilőtt vadászpuska még se
elég erősség vitéz katonák fegyvere ellen. Kivált ha a vitéz katonák még
nagyobb számmal is vannak.

E pillanatban vágtatott oda Fodor László és Matkovich Balázs külön
kocsin. De bizony nem mentek ők nagyon közel az ellenséghez. Jó távolból
mindegyik kilőtte puskája mindkét csövét a katonák felé s aztán fordulj,
indulj, – ugy elszeleltek hazafelé, előbb otthon voltak az ebédnél, mint
apám vitézei.

Apám nem ugrott fel egyik menekülő kocsira se, szűk hadnagyi magyar
ruhájában nem is lett volna könnyü az ugrándozás. Nótárius komája eleven
vagy holt testét se akarta otthagyni. De a mikor mindenki megfordult, ő
is meghátrált vagy száz lépésnyire.

Ott legelt a lepsényiek tehéngulyája. A gulya szélén megállt. A tehén
biztos védőfal volt a golyó ellen. Onnan nézte, mire határozza el magát
az épségben maradt tizenöt katona.

A katonák tiszt nélkül s kocsi nélkül maradtak. Ugy látszott: tanakodtak
egy-két perczig. Mitévők legyenek? Falunk fölött oda-odanéztek a
bessenyői pusztába. Tudták, hogy a bán hadseregének egy erős »hátvéd«
csapata ott táboroz. Legalább reggel még ott volt. Ezzel kellene
egyesülniök. Ez volna a menedék. Ámde a mi falunkon át vitt oda az út;
az pedig bizonyos, hogy a mi népünk őket át nem ereszti. Elhatározták,
hogy falunkat kikerülik s a pusztákon át kisérlik meg Bessenyő vagy
Székesfehérvár felé a menekülést.

Apámban feltámadt a vadászvér. Puskájának mind a két csöve meg volt már
hatalmasan töltve ficzkóval. Egy tehén faránál féltérdre ereszkedve
erősen czélba vett egy katonát. A puska kettőt durrant egymásután.

Valaki nagyot kiáltott mellette.

– Megvan! Megvan, nemzetes hadnagy uram! Egy megint ott fekszik.

Egy katona csakugyan elesett. A lövés térdkalácsát zuzta össze. Csak
akkor vette észre apám, hogy a ki közbekiáltott, ott állt mellette. S az
senki se volt más, mint Szombati, a zsöllérünk, a kit egyik munkámban »A
házatlan zsöllér« czim alatt már megénekeltem.

Épen jókor jött.

– Eredj csak iziben az emberek után. Ki ne fogjanak, forduljanak vissza
nyomban ide hozzám!

A gyorslábu Szombatinak nem sokáig kellett futnia. Mi gyerekek s még egy
csomó népség a Barta-csárda mellől, az árokpartról néztük a véres
csetepatét. Ott megálltak a kocsikkal menekülő nemzetőreink, ott vették
észre, hogy se apám, se a jegyző nincs közöttük.

Ott érte el őket Szombati. Közölte velük a parancsot, de azt is, hogy
egyet azóta a katonák közül apám elejtett.

Visszafordultak mind a tizenhárman.

Apám először is az egyik kocsin Gregorich Ferencz jegyzőt hazavitette.
Levágott kukoriczaszárból hevenyésztek neki puha, ringó fekvőhelyet.
Sulyos volt a seb, sok vért vesztett már, káromkodni se tudott már.

A másik kocsit küldte lóhalálában Enyingre orvosért és kötőszerekért. A
Wallenstein doktor jőjjön azonnal, semmiféle halogató kifogása el nem
fogadtatván.

A harmadik kocsi menjen vissza a faluba, hozzon embereket ásóval,
kapával. A halottakat el kell temetni haladéktalanul. Ne is menjen
messze be a faluba. Csak a tóparti zsöllérek közül szedjen össze
ötöt-hatot.

Azalatt, mig e rendelkezések történtek, a két sebesült katonát
agyonlőtték. Ujhelyi László és Kemény Péter ugy akarták őket agyonverni,
de apám ezt nem engedte. Golyóhalál a katonahalál.

De hát nem lehetett volna őket megmenteni, kórházba vinni,
meggyógyitani, az életnek és szerető családjuknak visszaadni?

Megegyezett az a hadi joggal, a nemzetközi joggal, a Corpus Jurissal s
az emberséggel, hogy ép katonát igy legyilkoljon, sebesült katonát igy
elpusztitson a nemzetőr, a mivelt és jólelkü magyar ember?

Bizony, nagy kérdések ezek.

De ha Jellasich tábora egyesül Rothnak táborával: agyontiporja az
ellenség a mi ujoncz magyar seregünket.

Tehát a két tábor közt az érintkezést szent kötelesség volt minden áron
meggátolni. Minden áron!

Hiszen mi joggal védtük apáink földjét, melyet az ellenség bitorul
támadott.

Hiszen, ha a katonacsapatból csak egyetlen egy marad is életben: az
embertelen ellenség mindent megtud s akkor bitófára huzatja jobbjainkat
s koldussá és földönfutóvá teszi népünket.

Csupán azért, mert védtük hazánkat, ősi örökünket.

De ne bizonykodjunk. A háborunak végzete van. Az ellen semmit se ér a
bölcselkedés.

A mi történt: én csak azt mondom el.

Apám tanácsot tartott embereivel. A menekülő katonákat meg kell ejteni.
E fölött semmi kétség. De kocsin-e, lovon-e vagy gyalogszerrel?

A kocsi meg a ló nagy czéltábla. A katona pedig lő. A nagy
kukoricza-dülőkben kocsival, lóval nehezebb is a mozgás. Tehát
gyalogszerrel folyik az üldözés. Időnk van rá: napnyugtáig. Terünk is
van hozzá elég. A lepsényi, mező-szent-györgyi és polgárdi határ, a
déghi és lángi puszták együtt több mint ötvenezer hold. Sokkal nagyobb a
Hortobágynál. E területen se hegy, se völgy, se erdő, se árok, se
szakadás, se bozót, se tó, se ér. Itt elbujni nem lehet az ellenségnek.
Csak napszállatig legyen meg a vad.

Most dél van. Talán jó lenne mégis egyet falatozni. Éhgyomorral nehéz
lesz estélig.

Nem lehet. A katonának is dél van. Ő se eszik. Mi se lehetünk
alábbvalók.

Előre!

Irtóztató hajtóvadászat kezdődött. A vad a 14 erős határőr katona.
Fegyverrel s fölös lőszerrel. Elszánva a halálra. Tudja, hogy másként
nem menekül. Csak ugy, ha utolsó lehelletig védi bőrét.

A vadászok és hajtók többen vannak.

A kiket apám sirt ásni és temetni hozatott ki, kettő azok közül is
beállt vadásznak. Az egyiknek a neve Hende János, a másiké Fazekas
Mihály. Mind a kettő csak szegény házas zsöllér. Fejszét is hozott
magával mind a kettő. Nemcsak ásót. Dolga lesz a fejszének is.

De a harangokat is félreverték.

Hallotta a nép a puskaropogást. A mikor a jegyzőt vérben-fagyban
hazavitték, megrohanták a templomajtót. Hiába rejtette el a kulcsokat az
öreg harangozó Balázs. Volt egy fia, ludtalpu volt. A legények emiatt
Tipetopa Balázsnak nevezték. A Tipetopát nyakon fogták. Megfojtják, ha a
kulcsokat elő nem teremti. Nem szabadulhatott másként: előteremtette.
Fölrohantak a toronyba. Félreverték mind a három harangot. Szomoru szó a
félrevert harangszó. Veszedelmet jelent. Asszony jajgat, gyerek
sivalkodik, megbőszül a tömeg. Fujhat már a somogyi szél, elviheti a
hangot a bessenyői pusztába. Most már azzal se törődnek.

A harangszóra egymásután futnak ki az emberek. Ki, a messze határba.
Kettesével-hármasával. Gyilkos eszközt visz magával mindenki. Fejszét,
vonyogót, vasvillát, lobogós dárdát.

De a kiknek puskájuk volna: azok elmaradtak. Nemes ember ugyan ha
kényelmesen teheti, egész nap elvadászgat, de hogy egész nap futva
kergessen ellenséget: azt az ő tüdeje, lába, büszkesége ki nem állja.

Csak apám maradt meg az üldöző sereg élén. Neki kötelességében is
állott.

A katonák eleintén a kőkuti puszta irányában menekültek délkelet felé. A
Rába-család birtoka hajdan, – később s ma is a Purgly-családé. A mint a
puszta épületeit meglátták: letértek arról az irányról. Lakott helyre
menni nem látták tanácsosnak. Ha jobbra fordulnak, a gróf Nádasdy
Ferencz riki pusztájába tévednek, a hol szintén épületek és emberek
vannak. Balra fordultak tehát kelet felé s nekivágtattak az én
birtokomnak, a Lapos nevü dülőnek. Erre nagy messzeségben nem látszott
előttük semmi épület.

A katonák győzték a futást. Erős fiatal emberek. De bármily erősek:
kifáradnak, kimerülnek, összeroskadnak, kidőlnek. Nehéz a ruha, a
bakancs, a podgyászbatyu. Különösen nehéz a puska és a tölténytáska. Jól
tudták ezt az üldözők is. Még jobban érezték a katonák.

Eleintén meg-megálltak, szem-irányra vették az üldözőket s beléjük
lövöldöztek. Golyójuk nem talált. Apám is lőtt rájuk háromizben, ő se
talált. Talán nagy volt köztük a távolság.

Ugarokon, tarlókon, szántásokon, kukoricza-táblákon is történt a futás.
Ez is szemlátomást pusztitotta az embererőt. De majd jön a nagy
Ökörmező, egyenes, sima, fényes, gyepes legelő, ott nem sülyedez az
ember lába: ott talán lesz menekülés. Igy számitottak a katonák.

Hiába!

Az Ökörmező szélére kiértek ugyan, de már erőtlenül.

Mekkora volt Ilion vára? Mekkora utat végeztek Homerosz hősei, a mikor a
gyorslábu Achilleüsz kergette Hektort s a mikor gyors futásban háromszor
kerülték meg a várost? Pedig a város körül nem volt olyan sima és
egyenes mező, mint a mi nagy Ökörmezőnk. A költő szerint Athéne, a bölcs
és ravasz istenasszony, birta rá Hektort, hogy ne fusson tovább, hanem
álljon meg és álljon szembe gyorslábu ellenségével. Pedig dehogy az
birta rá. Hanem elbágyadtak az izmok, megereszkedtek az inak, sziv és
tüdő megunta az erős munkát.

A nagy mező szélén a katonák megálltak. Tanácskozásuk alig tartott
egyetlen perczig. Elhatározták, hogy kegyelemre megadják magukat.
Föltétlenül bizonyos, hogy a harczban és a futásban elpusztulnak. Hátha
megmenthetnék a puszta életet!

Kifelé fordult arcczal körbe álltak s féltérdre ereszkedtek. Lövésre
kész töltött fegyverük térdükön keresztülfektetve. Ugy várták be az
üldözőket.

Csakhamar ott termettek a szent-györgyiek. Lehettek már vagy harminczan.
De a messzeségből is folyton szállingóztak még. Körülvették a tizennégy
térdeplő katonát.

Szomoru tárgyalás volt az, a mely most köztük megkezdőgött, de két-három
percznél tovább alig tartott.

A katonák közül senki se tudott magyarul, a mieink közül senki se tudott
németül vagy horvátul.

A jelek és jelenségek után ugy kell lenni, hogy a katonák fölajánlották
fegyverüket és szabadságukat, de föltételül tüzték, hogy életben
maradhassanak.

Apám még néhány száz lépés távolságban volt. A hajszában ugy futni, mint
a katonák s a fiatalabb és pőregatyás szent-györgyiek, csakugyan nem
tudott.

Ujhelyi László volt a mieink közt a leghevesebb. Odakiáltott a
katonákhoz:

– Nem alkudozunk veletek, kutyák. Először adjátok át a fegyvert, azután
várjátok meg, mit csinálunk.

Nem értették e szót a katonák. De ha értették volna is, akkor se
egyezhettek volna bele.

Ujhelyi nem is várt tovább.

Érthetetlen düh fogta el. Az egyik katonára ráugrott, mint a tigris,
kirántotta kezéből a puskát s mielőtt az a katona térdéről felemelkedett
volna, őt agyonlőtte.

A többi katona mind felugrált s egymásnak hátat vetve belelövöldözött a
nemzetőrökbe.

De ezek is rárohantak a katonákra. Egy pillanatig borzasztó dulakodás
támadt az ellenségek közt.

Fazekas Mihály, a sirásó, a kezében levő erdei fejszével mint a villám,
ugy csapott le a katonákra. Két suhintással két katonának hasitotta
ketté a fejét. Nyomban meghalt mind a kettő.

Ez a Fazekas alacsony, zömök termet volt. Mozdulatai gyorsak. Egyik
legjobb aratómunkásnak tartották a faluban, nagy izomerővel. Különös
testi sajátsága volt, mint a japán szemfényvesztőknek. A japán lenyeli a
kardot, ő pedig le tudott tuszkolni a torkán félméter hosszu rétest, a
nélkül, hogy harapott, rágott és nyelt volna. Sok fogadást nyert ezzel a
faluban és a vásárban.

Hende volt a másik azok közül, a kiket apám temetni kirendelt s a ki az
üldözőkhöz csatlakozott. Magas, erős, vörösszőrü ember. Egyik katona a
puskatussal vágta fejbe. Kemény koponyája kiállta az ütést, nekiugrott,
mint a hiuz, a katonának, torkon ragadta s szempillantás alatt
megfojtotta. A holttestet, mint zsákot hajitotta el a gyöpön.

Berta János szent-györgyi nemzetőrt a karján érte lövés. Belehalt. Mire
hazaértek vele: elvérzett.

Összesen öt katona maradt holtan az összecsapás terén. Kilencz
kimenekült a tolongásból s vagy száz lépésnyire megugrott. Bár halálosan
kimerülve s megrémülve, ott a katonai erény lett urrá lelkükön.
Megálltak s vezényszóra fegyverüket megtöltötték s gyujtóval ellátták.
Sőt hárman vagy négyen vissza is lőttek a mieinkre, hogy menekülésüket
biztositsák.

Hiába!

Hova menekülnek? Előttük a határtalan puszták. Könyörülő lélek nincs
segitségükre. Se ételük, se italuk, se pihenésük. Ha aczélból volnának,
akkor is el kellene pusztulniok. Nyomukban a szent-györgyiek, a kik már
vért szagoltak, a kik már két áldozatukat siratják s a kiknek, ha maguk
elveszni nem akarnak, őket kell elveszteniök.

Igy is lett.

Nyolcz katona egyenként, egymásután dőlt ki. Kimerült, elesett,
lefeküdt. Az üldözők felkonczolták. Szegény fiuk! Csak három könyörgött
életéért. A többi némán fogadta a halált. Talán nem is tudták már, a
mikor a halál rájuk rohant.

De volt egy közöttük, a ki nem akart elfáradni. Az utolsó. Apám még évek
mulva is elérzékenyült, mikor erről volt szó.

Egyenes termetü, derék szép ifju volt. Bajusza alig serkedzett. Erős és
bátor. Nem futott, hanem csak siető lépésekben ment előre. Időnként
megállt és körülnézett. Égen-földön lehet-e segitség? Nem lehet. Minden
bajtársa halott már. Még azt is látja, a mint az elhullt vitézeknek a
sík mezőben ássák a sirt. Maga van idegen országban, ellenséges földön,
haragos, szilaj üldözők a nyomában.

Meg-megáll, czélba veszi az üldözőket s visszalő rájuk.

A tarnóczai puszta határárka mellett észak felé fordul. Arra fekszik
Bessenyő. Ott van a horvát sereg tábora. Ha ő eljuthatna oda!

Apámban aggodalom támadt. A fiu bátor, meg nem adja magát
életre-halálra, hatvan tölténye van, biztos halálra a nemzetőr meg nem
közelitheti. Hátha emberfölötti csodálatos ereje van? Hátha mégis
sikerül neki a bán utóseregét elérni? Igaz, hogy a fehérvári országut
oda egyenes irányban is legalább hat kilométer távolság s ez utat ily
üldözés után már lehetetlen megtenni. De hátha csoda történik?

Apám is fáradt volt már a lerogyásig. Kora reggel óta nem evett, nem
ivott. A nap leszállóban. Egész nap fegyverben, izgalomban, üldözésben.
Szemei pillanatonként káprázni kezdtek. Nagyon erős, edzett ember ugyan,
de bágyadtság kezdi már lebirni.

Kellő távolságból még egyszer gondosan czélbavette a vitéz katonát s
kilőtte rá fegyvere mindkét csövét. Nem találta. Nincs ma már
szerencséje. Gyakorlott vadászember tudja már azt. Legjobb olyankor már
hazatakarodni, nyugalomra térni. A katona is visszalőtt rá, annak se
volt már szerencséje.

Az ugynevezett aprórészi földeken vetőszántásban volt egy ember türhető
két lóval. Egy suhanczot oda futtatott, fogja ki az ember az eke elől
lovait s vezesse oda sietve.

– Egy legény üljön fel az egyik lóra s nyargaljon be Csőszre. A csősziek
jőjjenek ki nyolczan vagy tizen kocsin vagy lóháton a cséri puszta felé
különböző utakon. Horvát katona menekül arra: valahol utját kell állani.

Ez volt parancsolata. Csősz fehérvármegyei nemesi falu. A menekülőnek
mellette kellett elsurranni.

A lovasember vakaródzott. Elnézett Csősz felé. Nagy út ez az ő egész nap
szántó lovának. Észrevette a menekülő katonát is.

– Nemzetes hadnagy uram! Nem megy az a katona ma tovább. Hiszen ott
fekszik a határhalmon.

Apám odatekint. A katona csakugyan ott fekszik félszakosan a
határhalmon.

A hol a soponyai út a szent-györgyi mezőkről kiér a szomszédba: ott
falunknak is határa van, vármegyénknek is. Ott már Fehérvármegye
kezdődik s három határ sarkallik össze. Mező-Szent-György, Polgárdi és
Dégh határa. Ezért van ott hármas halom. A legmagasabb halom tetején
feküdt a vitéz.

Nem sokáig feküdt.

Felült, megtöltötte fegyverét s lőtt a mi embereinkre. Megint töltött s
megint lőtt. Mindig gondosan czélzott s ugy lőtt.

Tehát nem adja meg magát. Az üldözők kiabáltak rá. Szidták. Fel-felemelt
gyilkos szerszámaikkal fenyegették. Fel se vette a fenyegetést. Nyugodt
vérrel töltött s ha közelgetett valaki: lőtt. A golyók ott fütyörésztek
az emberek között.

Egyszer azután nem töltött többé. Szépen letette maga mellé nehéz
fegyverét, két kezét összetette keblén s fejét hátraeresztette a gyepes
hantra.

Elfogyott a töltény.

Agyonzaklatott teste és lelke áhitotta már a pihenést. Az örökké tartó
nyugodalmat.

A határnak ez a része, habár észre nem vesszük is, magas fensik. A
Balaton akarattyai partja szépen ide látszik s azon túl a messzeségben
Tihany és Balaton-Füred hegyormai. A nyugovó nap épen ez ormok felett
szórta szét őszi bágyadt sugarait. A nyugoti égalja már sárgulni,
piroslani kezdett.

A haldokló vitéz nem törődött már haragos ellenfeleivel, a kik pedig
közelegtek hozzá. Ő csak a lenyugvó napot nézte. Még egy sugár! Csak még
egy sugár! Azután hadd jőjjön az örök éjszaka.

A nemzetőrök odamentek hozzá.

A vitéz fölkaphatta volna még fegyverét s véres viadalban vehetett volna
bucsut a világtól.

De minek az? Bágyadt test, nehéz fegyver, tizszeres ellenség számban,
erőben, vakmerőségben. Nincs menekvés. Igy is, ugy is mindennek vége.

Hős lelke felszállt a csillagok utjára, az örökkévalóságba.

Boldogtalan lélek! A mikor majd elkövetkezik az idők vége, oda
szólitanak a nagy biró szine elé. S ott majd megkérdik tőled: miként
folyt életed, miként lett halálod? Szerettél-e, gyülöltél-e, miért
multál el élettel teljes, boldogságra váró fiatal korodban? Hiven
teljesitetted-e az életnek és a halálnak kötelességét?

Mit felelsz? Mondd meg az egész igazságot.

Hitszegő király, béres kormányzók, szegődött hadvezérek szabad nemzet
eltiprására hajtottak. Bátor férfiak védelmezték orvul megtámadott
hazájukat, fajuk becsületét és jövendőjük reményeit. Ez volt az ő
kötelességük s a tiéd a hősi halál.

Ezt feleld a kérdésre a nagy biró szine előtt.


IV.

(Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős lövése.
– A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet. – A
halálfej. – A mogyorófa mindent rendbe hoz.)

– – Apám gondosan megvizsgálta, igazán meghalt-e az utolsó vitéz?

Azután megparancsolta, hogy az egyik határhalom mellett mély sirba
temessék.

Leszállt az est, csillagos lett az ég, hüvös őszi esti szellő
lengedezett a Bakony felől. Oda messze van a falunk. Sok időbe telt, mig
kocsija kiérkezett. Gyalogszerrel nehezen tudott volna haza ballagni.
Ledőlt a határhalomra s szemeit le nem vette az uj sir domboru halmáról.
Ez is határjel az élet és a halál között.

Másnap délig apám ágyban maradt. Nagy és fájdalmas nyilallása támadt. De
délután kocsira ült, embereket vitt magával s egyenként megvizsgálta a
sirokat. Eltemettek-e mindenkit s pontosan és jól végezték-e a munkát a
sirások?

Csak azután jutott eszébe kinyomozni: mi volt hát az erős
futár-csapatnak küldetése! Tizenhét embert tiszt vezetése alatt nem
szoktak hiába vagy csekély okból kiszakitani a seregből. Jellasichnak mi
volt a czélja?

Állj csak elő házatlan zsöllérünk, öreg Szombati! Te voltál ott a
hadnagy temetésénél, te fosztogattad ki öregéből, nagyjából a
szerencsétlen halottat. Ugyan mit találtál nála?

Zsebóra, aprópénz, sovány tárcza, óraláncz s több efféle hiábavalóság:
ezzel nem törődött apám. Hadd legyen ez a Szombati hadizsákmánya, ha
csakugyan talált effélét a halottnál. Hanem hát levelei, jegyzetei!

Csakugyan előállt Szombati öt-hat levéllel. A szemétdombon keresgette
össze őket, mert még estennen oda szórta szét. Német nyelvü magánlevelek
voltak. De volt fontos levél is köztük. Hadiparancs a bántól, a
fővezértől Roth tábornok számára. Siessen a tábornok hadtestével,
szeptember 29-én, legkésőbb 30-án ott legyen Székesfehérváron, hogy
összeköttetésbe jusson a fősereggel.

Hát ezt a hadiparancsot Roth tábornok meg nem kapja soha.

Vagy e napon, vagy a következőn történt még valami Lepsényben, a mit
megemlités nélkül nem hagyhatok. Elég fontos dolog. Apámnak nem volt
része benne.

A székesfehérvár–kanizsai országuton akkor rendes postakocsi járt,
melyet delizsáncznak neveztünk. Ily postakocsi vidám trombitaszóval
koczog el a főutczán a nagyvendéglő előtt. A széles kocsisülésben
középen ül a postás-legény, jobbról és balról mellette két erős
fegyveres, marczona vitéz a bán seregéből. Valami fontos sürgönyt vittek
ezek is.

A vendéglőben ül és iddogál Eberhard Ignácz. Mellette a falhoz támasztva
puskája. Valami alsóbbrendü gazdatiszt gróf D’Orsaynál, gróf Nádasdy
Leopold haszonbérlőjénél. Jó lövő, ügyes vadász, apám meg szokta hivni
vadászataira.

Eberhard meglátja a két katonát. Kinyitja a vendéglői szoba ablakát,
felkapja fegyverét, szempillantásig czéloz az ablak vasrostélyai közt s
egymásután kettőt dördül a kettőscsövü fegyver.

A két vitéz egyszerre esik le az ülésből a postás-kocsis mellől. Egyik
jobbra, másik balra. A kocsi megy tovább. A kocsis hátra se néz. A két
vitéz nem mozdul. Odamennek az emberek. Emelgetik, vizsgálják a két
vitézt. Bizony halott az, mind a kettő. Sziven találta őket az ügyes
vadász hátulról, ablakrostélyon át, nyolczvan lépés távolságból. Egy-egy
lövéssel mind a kettőt.

Hosszu évek multán is mesteri lövés gyanánt emlegették ezt
vadászpajtásaink. Emlékezete fennmaradt az öregeknél.

1868-ban szervezte Kerkapoly, a későbbi pénzügyminiszter, az első
honvédséget. A kezelő őrmestereket szemelte ki először. Figyelmeztettem
Eberhard Ignáczra. Őt nevezte ki először Tolnavármegyébe, Paksra vagy
hova. Ha még él: nagyon idős ember lehet, túl a nyolczvanon.

A két vitéz szintén Roth tábornoknak vitt sürgönyöket. A tábornok ezeket
se kaphatta meg.

Látszólag kis dolgok ezek. De ezekből készül a történet nagy dolga. A
mint egy-egy csöpp vér sokaságából az élet, a szerelem, a lángelme, a
nagy alkotás. Majd mondok én el nagy dolgot is. A mikor elfogtunk egy
egész osztrák hadtestet szőröstől-bőröstül, ágyuival, lovasságával,
vezéreivel, tisztjeivel egyetemben. Meg nem menekült belőle még
egere-patkánya se. A legnagyobb, legtökéletesebb diadal függetlenségi
harczunk egész folyamában.

Történetirásunk tudja ezt. Néhány szóval meg is emliti. De keveset tud
róla s a mit tud: abban is sok a tévedés. Nem nagy emberek csinálták a
nagy hadi tényt. Leginkább csak csiri-biri nemzetőrök. Hogy juthatna
hely a történet márványoszlopán holmi mező-szent-györgyi
nemzetőrhadnagynak?

Azonban még egy-két apróságot, egy-két furcsa szörnyüséget kell
elmondanom, mielőtt a nagy dologba belekezdenék. Annak a kornak
jelleméhez tartozik ez is. Hadd ismerjék meg azt a kort, a kik akkor még
meg nem születtek.

A fenevadnak is van néha emberszive, az emberszivben is néha ott tombol
a fenevad. Erről mondok el példát ama napok eseményeiből.

A büszke bán hadseregének utját állta a mi hadseregünk Pákozdnál. Sőt
kissé meg is vertük a büszke bánt. Bizony nem juthatott ő el diadalmas
hadvezérként Magyarország fővárosába. Sőt a pákozdi csata után titkon
fölszedte sátorfáját s október 1-én ugy kiiramodott országunkból, meg se
állt a határszélig.

Nálunk nyugalom volt. Békésen végeztük a szüretet. Jellasich futó
hadaiból erre-arra szállingóztak egyes katonák. Szökevények, eltévedtek,
elmaradottak, lábbadozók.

Egyik napon apám kimegy a szőlőbe a must forrását megnézni. Engem is
magával vitt. Csak ugy gyalogszerrel mentünk. Vállára vetette a puskát
is. Zavaros idők jártak, azután vadászember is volt, kukoriczatöréskor
sok nyul huzódik a szőlőbe.

A gyalogut keresztül vezet a fehérvári országuton. Az országutnak árka
van. A mint már ötven lépésre megközelitettük az árkot: ime, szemközt
jön Körösztös Ferencz, a falunak feketearczu kovácsa, a dárdagyártó.
Fokos a kezében. A fokos tele vérel, a gyöpön törölgeti le róla a vért.
Tisztességgel köszön apámnak.

– Adjon Isten! No, mi ujság Ferencz?

Nézzük a kovács arczát. Rettenetes fölindult állapotot mutat arcza.
Ajkai, állkapcsai vonaglanak. Izgatottan felel apámnak:

– Nagy az ujság. Épen most vertem agyon egy kutyát itt az uton.

– Miféle kutyát?

– Hát Jellasich kutyáját. Ott fekszik ni, az árokban!

Kezével mutatott egy pontra.

Apám nem tudta: mit értsen a beszédből. Odamentünk a mutatott helyre.

Agyonmarczangolt katona vonaglott az árok fenekén. Feje össze volt
törve-vágva. Csupa vér volt körülötte az árokbeli gizgaz. Még nem halt
meg, de eszméletlen volt. Hason feküdt, de időnként mintha fel akart
volna állani. Könyökre, térdre fel tudott emelkedni, de megint elesett.
Ujra fölemelkedett, ujra elesett. Az eltünő életnek utolsó öntudatlan
jelensége. – Elborzadtunk.

Apám tünődött: mit csináljon? Orvos, ápoló, gyógyszer nincs közelben. A
falvak is távol. Még emberek sincsenek, a kik a szegény haldoklót
elhurczolják. De miért is hurczolnák? Élni már meg nem él. Csak kinlódik
kis ideig. Legjobb lenne talán kegyelemlövéssel megszüntetni kinjait.
Mint hajdan tette a hű barát a csatatéren, halálra sebesült bajtársával.

Lassan levette apám a puskát válláról s önkénytelenül felhuzta a
kakasokat s megnézte, a gyutacsok rendben vannak-e?

Még se tudta agyonlőni a boldogtalant. Eszébe jutott, hogy a
hegymesterek nincsenek távol, más ember is akadhat a szőlőhegyben, sőt
kocsi is. Talán érdemes volna kisérletet tenni a haldoklóval. Hátha még
ember lehetne belőle?

A feketeképü vad kovácsról egészen megfeledkezett. De az nem mirólunk. A
hol találkoztunk vele, ott megállott, megfordult s minket nézett.
Kiváncsi volt, miként hat ránk a látomány.

Mikor látta, hogy apám leereszti a kakasokat s a puskát megint a vállára
teszi, odaszólt:

– Mi az, nemzetes hadnagy uram?

Apám hátra se nézett, csak annyit szólt:

– Él még ez a szegény katona.

A fenevad elbődült.

– Nem lehet az! A kit én egyszer agyonvertem, nem szabad annak tovább
élni.

Nehéz lépésekkel odasietett. Fölállt az árokpartra. Látta vonaglani a
haldoklót. A dühöngő tigris arcza szelidebb, mint e pillanatban volt a
fenevad emberé. Hihetetlen gyorsasággal ráugrott a haldokló hátára s két
csapással darabokra hasitotta koponyáját.

Most már nem vonaglott többé.

Igazán meghalt.

Oly hirtelenséggel történt az egész, hogy alig volt időnk eszmélkedni.
Én mint gyerek kiabálni kezdtem, hogy apám lőjje agyon azt a kegyetlen
embert. De apám is haragba jött. A fekete kovács erős ember volt, de
apám még erősebb. Letaszitotta a holttestről, de akkor már későn volt.
Csak annyit mondott neki:

– No, Körösztös Ferencz, szerencséje, hogy töltött fegyver van a
kezemben!

Még az első dühből felelt a vad ember:

– Hát aztán, ha az nem volna a kezében?

– Hát akkor megfogdoznám kissé, hogy lepedőben vinnék haza innen. Most
pedig takarodjék szemem elől!

Apám előkeritette a hegymestereket, temessék el a szegény halottat. Egy
vagy két huszast adott nekik s jó ital bort.

A fenevad másnap mindenképen bocsánatot akart kérni apámtól. Mentsége
ebből állott:

– Miért jött az a horvát a mi országunkba ellenségnek? Azután nem is
köszönt nekem, mikor mellettem elment. Hát ki vagyok én?

Még vagy tizennyolcz évig élt a fenevad, de jó szemmel nem tudtam rá
nézni többé. Pedig a dárdagyártáskor ugyan csak kedveltem.

– – Elmondom a kisértet történetét is.

A véres csetepaté után harmad vagy negyednapra a szegény hadnagy feje
felszinre jött. Vagy nem jól temették el vagy el se temették vagy
kincskeresők, sirfosztogatók kiásták. S otthagyták a pusztákra vezető
utszélen a kukoricza szélén.

Varga nevü enyingi ember koczog arra kocsijával. Jön a pusztákról,
igyekezik haza, sárga takarmánytökkel rakva kocsija. Kocsija után baktat
sovány kuvasza.

Egyszer csak megáll a kuvasz, föltartja orrát, szimatol. Beugrik a
kukoriczába s föltartott fejjel hoz a szájában ki onnan valami sulyos
dolgot. El is ejti, föl is veszi, csetlik-botlik vele, mutatja
gazdájának.

A gazda megáll kocsijával, leszáll, megnézi az ismeretlen gömböt,
kiveszi a kuvasz szájából – hát uramfia, se nem tök, se nem burgundi
répa, se nem birkafej, hanem valóságos emberfej.

Megdöbben, de nem nagyon. Hallotta már, hogy néhány nap előtt horvát
halál volt e tájon, bizonyosan ez az emberfej is onnan származik. Duhaj
a lelke. Ejh, csináljunk tréfát. Földobja a fejet a kocsi derekára s
elkoczog vele hazafelé. Az asszony a tornáczon várja.

– Gyere csak, asszony, gyere csak! Ilyen tököt se látott még a jobb apád
se.

Az asszony nézi. Istenért se jutna eszébe, mi lehet az a gömbölyü. Se
nem sárga, se nem sima, se nem könnyü, szaga is más. Esti homály van már
a tornáczon, nehéz a tájékozódása. Lassanként veszi észre: haja is van,
szája is van, füle is van, orra is van.

Megborzad. Haja is az égnek áll. Elkiáltja magát:

– Halálfej ez, te ember.

Az ember elneveti magát.

Az asszony seprőt fog és nagy elszánással az ajtó elé áll.

– Soha se menekülsz meg a pokol tüzétől, ha azt a szörnyüséget az én
hajlékomba be akarod hozni. De be se hozod. De magad se léped át a
küszöbömet!

– Nono, asszony, legyen eszed. Mindjárt elásom a kertbe.

El is vitte, el is ásta, de azért alig tudta az asszonyt megkérlelni.

Lefeküsznek, elalusznak. Éjfél körül fölébred az asszony, kimegy a
tornáczra. Az ég csillagos. Első tekintete a gömbölyüre esik. Ime, ott a
halálfej az ajtó előtt!

Csak esik ám vissza az asszony a szobába. Szólni se tud rémületében.
Nekibódul a szobában asztalnak, széknek, kályhának. A zajra mécset gyujt
az ember. Az asszony rémült arcczal néz a nyitott ajtó felé. Az ember
kilép a tornáczra s ime ő is látja: ott a halálfej.

– Uram, én istenem, ez már a kisértet!

De azért észre tér. Fogja az ásót és a vasvillát, elhurczolja a
gömbölyüt s ujra eltemeti a káposztáskertben.

Most már nem alusznak. Gyötrődéssel telik az éjszaka. A mikor
hajnalodik: az ember maga megy ki a tornáczra. Szinte retteg, mikor az
ajtót nyitja.

Megint ott van a halálfej. Pókhálószin szemeivel mintha épen ő rá nézne.

A duhaj lélek is meginog most már. Eszeveszetten fut a biróhoz, nagy
bölcsességü Bocsor uramhoz.

– Biró uram kötöztessen meg engem, bünös lélek vagyok.

– Ne bolond, ne! Ugyan mi ütött hozzád?

Alig tudja elpanaszolni nagy keserüségét, megrémült lelkének háborgását.

A bölcs biró odamegy a házhoz. Megérti a veszedelmet. Megsimogatja,
megvigasztalja az asszonyt, a ki egész testében reszket, a hideg rázza.

Akkor szól az embernek:

– No, most gyere gézenguz, ásd el azt a tetemet, de csak ugy
felszinesen.

Az ember elássa.

– Most pedig gyere a hidas mellé, lessük meg mi lesz a halálfejjel.

Semmi más nem lett vele, csak az, hogy a kuvasz nyomban ott termett s
nagy buzgósággal kezdte kiásni a kisértetet.

– No, lásd!

Azzal fogta a birói botot, jó suhogó mogyorófaszárat s ugy
elagyabugyálta az embert, hogy a bot is összetörött a hátán.

Nem is jött elé többé a kisértet. Igaz, hogy most már mélyen, igazán
temették el. Az asszony is magához tért. Belátta, hogy a bölcs biró
mogyorófája többet ér, mint az ő seprőnyele.


V.

(Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart
vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey
Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási
fészkünk.)

Hagyjuk el e kis dolgokat. A korszak arczán apró karczolások ezek. A
nagy eseményeknek nézzünk szeme közé. De ne a törtenetiró ünnepélyes,
komor arczával, hanem mintha a család bizalmas körében emlékeznénk
róluk.

Hogy Roth hadserege napról-napra hol járt, mily utakat tett, merre
csavargott október 4-éig: nem tudom, nem is kutatom. A mi vidékünkre
október 4-én érkezett. Az én családom emlékei közé ez a hadsereg e
naptól kezdve tartozik.

A pákozdi csatáról, a bán hadseregének megveretéséről s elszökéséről nem
tudott semmit. Ez már bizonyos. A bán futárcsapatát megsemmisitette
apám, a fővezér hadiparancsa ott volt nálunk a fiókos szekrényben jól
eldugva a fehérruhák közé, ezt ugyan Roth tábornok meg nem kaphatta. Ha
némi kósza hir eljutott is a fülébe: annak nem hihetett.

Nem is hitt.

Október 4-én Soponyán volt főhadiszállása.

Ez a falu szomszédos az enyémmel. Fehérvármegyében, a Sárviz völgyében
fekszik. Nincs épen közel hozzánk. Az út, a mely a két falut összeköti,
a pusztákon át vezet s lehet 12 vagy 13 kilométer hosszu. Hajdan
parasztfalu volt, semmi rokonunk, semmi ismeretségünk benne, legfeljebb
keresztülmentünk rajta, a mikor a sár-abai atyafiakat látogattuk.

De akkor volt ott apámnak egy jó barátja. A kálvinista pap, tiszteletes
Fábián István uram. Ez korábban, a mult század negyvenes éveinek elején
Mező-Szent-Györgyön volt lelkész, onnan ment át Soponyára. Nemes modoru,
művelt ember. A család több jeles férfiuval ajándékozta meg nemzetünket.
Soponyáról is gyakran ellátogatott hozzánk. Ugy tudom, nekem keresztapám
volt.

Nála volt szállva a papi lakban a fővezér, Roth tábornok. Társa,
Philippovich tábornok, a nagy-lángi pusztában ütött tanyát.

A falu tele volt katonával. Minden ház tömve, de azért a csapatok nagy
része az utczára szorult. Az utczán raktak esténkint tüzeket, ott
sütötték-főzték ételüket, ott ittak, daloltak és tánczoltak késő estig.
Roth hadseregében már több volt aránylag a határőr és szerezsán, mint a
rendes sorhadi csapat. Az ágyuütegek egyrésze ott volt felállitva a
templom körül.

A tiszteletes urnál esti 8 órakor ültek az asztal mellé vacsorázni. A
lelkész nőtlen ember volt teljes életében, öreg szakácsnéja elkésett egy
kissé a sütéssel-főzéssel. Hiába sürgette gazdája is, a tábornok is. De
már a szakácsné nem engedett a maga jussából. Ily előkelő s nagyszámu
vendég előtt ki akart tenni magáért. A sok idegen országbeli ember,
német, rácz, horvát legalább jó hirét vigye el a háznak. A sok rétes,
kalács, töltött patkó, hizott lud nem sülhet ki előbb a kemenczében.

Az asztalfőn ült a hadvezér, maga Roth tábornok. Jobbjára ültette a
házigazdát, a tiszteletes urat. Néhány táborkari törzstiszt és
segédtiszt volt a többi vendég.

A németek nyugodtan, jókedvvel esznek-isznak s a diadalmas hadjárat
reménységeiről elmélkednek: egyszerre csak égszakadás, földindulás, –
rettenetes csatariadás, éktelen zaj támad az utczán. Reszket bele ajtó,
ablak.

Rohanó lovasság dübörgése, kardcsattogás, puskaropogás, lovak nyeritése,
emberek orditása, káromkodás, jajgatás. Az ördögök szababultak el
lánczaikról. A katona füle rögtön felismeri a zaj természetét. Valóságos
véres csata folyik odakint a sötétben. Ember ember ellen.

Mi ez?

A hadvezér és társai mintha megmerevedtek volna az első pillanatban.
Mind felugráltak az asztal mellől s kardjukat siettek felcsatolni. De
Roth intett a segédtiszteknek, ugorjanak ki, tudják meg, mi történt s
jelentsék rögtön.

Ujra letelepedtek az asztal mellé. A csatazaj is mintha kissé távolabb
huzódott volna. De a sok jóizü étel mintha még se esett volna olyan jól,
mint előbb.

Egyszer csak nagy nehéz léptekkel jön be egy segédtiszt. Odatoppan a
vezér elé, megáll mint a czövek, kezével megadja az üdvözlő jelet s
katonás, harsány hangon jelenti:

– Tábornok ur! Jelentem alázatosan, jönnek a huszárok!

Németül szólt a jelentés, »Kommen die Hussaren!«

A jó, öreg tiszteletes, Fábián István uram sokszor elmondta, nekem is
elmondta e történetet. Az ő szavai pedig igaz szavak. Mindig hozzátette:

– Sohase felejtem el ezt a jelenetet!

Roth tábornok kezéből kiesett a kanál. Merev szemmel, nyitott szájjal,
szótlanul bámult perczekig.

– Jönnek a huszárok!

Huszár csak egy van a világon. Az a magyar huszár. Ő neki magának is van
ugyan néhány század huszárja. De épen ez az, a melyet
Jézus-Mária-huszárnak csufolt a mi népünk.

Hogy’ jöhet ide a magyar huszár? Hogy’ törhet az be a főhadiszállásra,
annak is a kellő közepébe? Hát az előőrsök? Hát az elővédek? Hát az
őrszemek, a katonai készenlétek? Áttörhet ezeken észrevétlenül a magyar
huszár?

Ez azonban mind csekélység. Hát csakugyan ott termett a huszár.

De hát honnan termett? Földből támadt? Förgeteg hozta oda? Nincs már
csoda a világon. Hiszen előtte van a fővezér, a büszke bán győzhetetlen
hadseregével. Most már közel is jár Budához, az ország fővárosához.
Hogy’ juthatott annak a háta mögé a magyar sereg? De hiszen nincs is
magyar sereg. Tudja ő azt hivatalosan a bántól is, Bécsből is az udvari
haditanácstól. Volt ugyan valami szedett-vedett csapat, melynek a
nádor-főherczeg lett volna a fővezére, ám a nádor-főherczeg is elszökött
s kényre-kegyre átengedte a sorsnak azt a csapatot. Nincs hadsereg, a ki
a bánt föltartsa diadalmas, hóditó utjában. Honnan jön hát ez a magyar
huszár?

Ime a sulyos titok, a miért a tábornok szeme merev lett és a szája
nyitva maradt. A miért a kanál kiesett a kezéből, pedig ott párolgott
előtte a fölséges izü és illatu csirkelé és ott görnyedt a mosolygó
sültek és kalácsok terhe alatt az élésszekrény és pohárszék.

Egyszer csak homlokára üt.

Menybéli uristen! Valami ismeretlen hadsereg szétverte a büszke bán
táborát! Fut, nyargal, menekül a bán valamerre. Nem lehet másként. Ha
Buda felé közelegne: vele tudatta volna. Ha csatát vesztett s vesztes
hátrálásban volna: vele azt is közölte volna. Valami borzasztó balsors
érhette a büszke bánt, hogy róla egészen megfeledkezett.

Ne tünődjél, ne töprengj, ne marczangold elmédet, vitéz osztrák
generális! A szent-györgyiek megvigasztalhatnának, hogy a bán te rólad
meg nem feledkezett. De nincs most már szó arról. Mindegy az már neked
is, a bánnak is. A mi elmult: elmult az már végkép. Hanem szórj le arról
a teritett asztalról mindent. Ételt, italt, asztali kendőt, teritőt és
gyujtass fel ott még több gyertyát, ülj az asztal mellé, csőditsd össze
nagy hirtelen a haditanácsot, rendeld oda Philippovich tábornokot s
táborkarod tisztjeit, szedd elő a táborkari térképeket s valahogy
csinálj tervet a menekülésre. Fuss e földről hazádba vissza! E föld nem
terem a te számodra se győzelmet, se dicsőséget. Még becsületet se!

De hát mi is volt az a csatazaj valósággal?

A bán október 1-én a pákozdi csatatérről megszökött egész seregével. Be
nem vallotta ugyan urainál Bécsben se a csatavesztést, se a szökést. Azt
mondta hivatalosan, hogy a hadműveletek sikere végett oldalmozdulatot
tartott szükségesnek. Ez volt az a hires »Flankenbewegung«, mely a hadak
történetében példabeszéddé vált azóta. Gúny és nevetség azóta e szó. Ha
én napkelet felé vonulok előre seregemmel, azután valahol ellenséges
táborra akadok, meg is ütközöm s ütközet után visszafordulok
napnyugatra, az ellenséges tábor pedig jön utánam és kerget: bizony az
én hadi mozdulatomat csufos megfutamodásnak tartja minden ember, a ki
nem evett maszlagot.

Igy járt pedig a bán. A helyett, hogy Budára ment volna előre:
visszafordult hátra s futott Győr és Sopron felé. De igazán futott ám!

Hadd fusson. Elbeszélésem keretében többé semmi dolgom vele.

A magyar vezér október 2-án még mindig várta Pákozd és Sukoró közt: mit
akar a bán? Mozdul-e előre vagy hátra? Kéri-e a fegyverszünet
meghosszabbitását vagy békét ajánl, békét hoz? S im, egyszer csak
jelentik az előőrsök s a pákozdiak seregestől, hogy a bán serege
elszökött, hire-hamva sincs a táborban, utócsapatait épen most verik
agyon a székesfehérváriak a szőlőkben.

No, ez eddig tiszta munka!

Most a magyar sereg válik kétfelé. Egyik része kergesse a bánt Győr
felé. A másik része Fehérváron át Roth tábora elé s a hol találja: üsse
agyon. Ha ugyan agyon hagyja magát ütni.

Ezt a részt Perczel Mór vezette, a tüzes hazafi, a joghallgatóból lett
katona, a rögtönző hadvezető, a fényes győzelmek és nagy csatavesztések
hőse. Tábornok volt-e már akkor: nem is tudom jószerével. Azt se tudom
biztosan: volt-e valósággal háromezer jó katonája, a mint akkor nálunk
hiresztelték. Csak bizton, bátran elindult Roth hadseregét kiverni az
országból.

Előcsapata öt-hatszáz emberből állt. Egy vagy két csonka zászlóalj
gyalogság s egy-két század huszár. Ezer főre alig rugott.

Ezt a csapatot ujdonsült önkéntes százados vezette. Magas, szőke,
fiatal, pirosarczu ember. Büszkén és keményen nézett ránk s büszkén és
keményen beszélt velünk, a mikor apámmal együtt találkoztunk vele.
Elbeszélem ezt szép sorjában a maga helyén.

A százados neve volt: Görgey Artur.

Nagy név. Egykor dicsőség ragyogta körül, azután árnyék boritotta. Itt
nem akarok itélni a nagy kérdésben: a ragyogás volt-e igaz vagy az
árnyék? Melyik káprázat a kettő közül?

Ezt a nevet mi túl a Dunán nem ismertük. Nemzetsége régi. Régisége
belenyulik az Árpádok legdicsőbb korszakába. A felső vármegyékben,
lengyel széleken jól ismerték a nevet sok század óta, de mi nem
ismertük.

Ő vezette Perczel előhadát s ugy rémlik előttem, akkor még csak százados
volt. Előőrsei október 4-én már Csikvár és Tácz körül csatangoltak.

Gyönge félszázad huszár napnyugtakor Táczra vetődik s ott meghallja,
hogy Roth tábora, a horvát sereg már Soponyára érkezett. Jól van.
Megtaláltuk, a kit keresünk. A vad fekvőhelyét ismerjük. S ott a vad is,
a hol a fekvőhelye. A kérdés csak az: alszik-e a vad, vagy fülel?

Ezt a huszárnak meg kell tudni.

Volt a huszárok közt apámnak ismerőse. Czeczei származásu öreg legény,
de kemény legény. Akkor már őrmester. Nem mondom föltétlenül
bizonyosnak, de ugy rémlik előttem: Dávid Ferkó volt a neve. Ha még
élne, jóval felül volna a kilenczven esztendőn. Apám ismerős volt
Czeczén, gyerekkorában sokszor járt ott. Édes anyja Kaszás Erzsébet
volt. A régi nemes törzsökös Kaszás nemzetségből. Ez a nemzetség még
százhusz év előtt virágjában volt Czeczén. Apámnak nagybátyjai s
unokatestvérei éltek ott. Ezek révén ismerte meg a huszárőrmestert is.

Tácz Soponyához hat kilométer távolság. Az őrmester jó futós gyerekeket
küldött előre Soponya felé megtudni: vajjon a német-horvát előőrsök
Soponya és Tácz közt mennyire vannak előretolva? A gyerekek gyorsan
megfordultak. A táczi malomhoz vezető utnál már megtalálták az
őrszemeket.

A rendes uton hát nem lehet orvul meglepni Roth táborát. A táczi
malomuttól Soponya még három és fél kilométer s ez a vonal bizonyosan
meg van rakva előőrsökkel.

De hát nem lehetne-e meglepni a szigeten át? A czeczei legény jól ismeri
a Sárviz titkait, hiszen Czecze is a Sárviz partján fekszik.
Gyerekkorában még tele volt a völgy bozóttal s a bozót farkasokkal és
tolvajutakkal. Vajjon Soponyára nem lehetne-e eljutni tolvajuton?

Bizonyosan el lehet jutni.

A Sárviz-csatorna különös csatorna. Két ágon folyik egymás mellett. Az
egyik öntöző- és malom-csatorna, a másikon a fölös viz vonul alá. Amazt
Malom-csatornának, emezt Nádor-csatornának nevezik. A két csatorna közt
a sziget. Néhol a sziget csak egy-két öl széles. Itt jól lehet látni,
mennyivel magasabban folyik a Malom-csatorna vize, mint a másiké.
Tácznál alig egy kilométer széles a sziget, Soponyánál kettőnél is
szélesebb.

Mindjárt akadt táczi legény, a ki lóra ült s a huszárokat rávezette a
tolvajutra s azon az esti homályban elkalauzolta Soponyára, épen a falu
északi végére. Ott hid is van a Malom-csatornán. Ezen már ugy robogtak
át a huszárok s ott a hosszu széles utczán, mint a mennydörgő mennykő,
ugy csaptak le a horvátokra. A tábortüzeket átugratták, a csoportokban
guggoló, vacsoráló, pipázó és dalolgató horvátokat széttiporták,
csattogó kardjukkal sulyos sebeket osztogattak, a hol egy-egy csoport
fegyverre kapott s lövöldözni kezdett, azt megrohanták. Káromkodásuk,
lovaik dobogása, lövöldözés, fegyvercsattogás, jajveszékelés pokoli
zajjal verte fel a falu csendjét s a tábor nyugalmát.

S a hogy’ rohant előre, ugy rohant vissza is a kis huszárcsapat. Ha
tudja, hogy hol van az ellenség vezére: fogolyként vihette volna magával
a főhadiszállása kellő közepéből, tiszteletes Fábián István ebédlő
szobájából.

Meg is menekült a huszár-csapat szerencsésen. Csupán három sebesültjök
akadt s azok közül egyik épen apám ismerőse volt, a czeczei őrmester,
Dávid Ferkó. De kigyógyult s az éjjeli támadás részleteit ő beszélte el
apámnak.

E támadásnak nagy következése lett.

Roth haditanácsa elhatározta a visszavonulást. Éjfél után három óráig
pihenést engedett a csapatoknak, de akkor meg kellett indulni
visszafelé, Kálozd és onnan Simontornya felé.

Igy szólt a hadiparancs. Igy indultak meg a seregek.

Kálozd Soponyához nyolcz kilométer. Egyenes jó út vezet oda a Zichy
grófok nagy-lángi pusztáján keresztül a Sárviz-csatorna jobb partján. Az
út mellékét már akkor fasor szegélyezte.

Kálozd északi faluvégén van a temető. Legalább gyerekkoromban, mikor ott
jártam, ott volt a temető. A temetőtől valamelyes távolságra szintén
észak felé egy téglahid van az uton keresztül. Van is, nincs is viz a
hid árkában. Ekkor száraz őszi napok jártak, nem volt viz a hid alatt.
Hanem a hid nyilásának mellékét sürün benőtte a bodzafa. Valóságos kis
sürüség támadt ott.

Hat kálozdi legény valóságos betyár-virtussal összebeszélt, hogy Roth
seregének azon az uton való visszavonulását törik-szakad meggátolja.
Volt köztük valószinüleg katonaviselt ember is. Akkor ugy hallottuk,
hogy a Zichy grófok két uradalmi kanczellistája vezette volna őket s ők
látták volna el fegyverrel is az összebeszélt legényeket. A hat legény
elbujt a hidnyilás mellett lévő bodzafa-sürüségbe. Kettőscsövü
fegyvereik élesre töltve.

Hajnali négy óra tájban értek oda az osztrák hadsereg előőrsei. Éjjeli
sötétség van még ilyenkor, október 5-én. A mint az előőrsök lőtávolba
értek: a hat legény meglehetős szabatossággal sortüzet bocsátott
közibük.

Felhőtlen égből a villám!

Az előőrsök visszanyargaltak s jelentették, hogy Kálozdot már elfoglalta
a magyar sereg. Ott áthatolni lehetetlen.

Ujabb kinos meglepetés Roth táborkara számára.

Északra hát nincs menekülés. Bizonyitja ezt a huszárok késő esti
támadása Soponyán.

Napkelet felé nincs menekülés, hiszen a bán hadseregének abban az
irányban kellene lenni s most már bizonyos, hogy nincs. Vagy szétverték
vagy elfutott.

S ime, dél felé sincs menekülés. Kálozdon a magyar sereg.

Tehát csak napnyugat felé lehet menekülni, a pusztákon át.

Igy határozott a vezér. Csakhogy ez nagy időveszteséggel jár.

Vonuló hadsereg arczát változtatni, az ezerféle hadiparancsokat és
utasitásokat előre és hátra minden csapattal közölni, a tüzérséget s az
egyéb műszaki csapatokat az uttalan pusztákra terelni: ez bizony időbe
kerül.

Világos reggel lett, a mikorra a sereg a nagy-lángi pusztán át Kis-Láng
és Ödön puszták irányában megindulhatott.

A katonának akkor is volt térképe, csakhogy a térkép volt más, mint a
mai. Dülőket, dülőutakat, árkokat, fasorokat, mesgyéket az akkori térkép
nem igen mutatott. Igaz, hogy effélék nem igen voltak természetben sem.
Óriási legelők, kaszálók, szántóföldek, ugarok váltották föl egymást.
Nem jó utja volt a hadseregnek a pusztákon át. A kukoricza táblákon, az
őszi vető szántásokon keservesen tudott haladni a tüzérség és
szekerészet. Este felé járt az idő, a mikorra a hadsereg Déghez ért s
Roth és Philippovich Déghen a főhadiszállást megüttethette. Pedig
Soponya Déghez alig több 18 kilométernél.

Másnap október 6-án Rothnak Simontornyára kellett volna érkeznie s a
Sió-Kapos csatornán ott kellett volna átmennie. El is ment
Szilas-Balhásig. Nagy falu s nagy nemesi közbirtokosság volt az akkor.
Határa 24 ezer hold. Eszterházy herczegnek s Nitzky Kristóf grófnak volt
benne nagyobb birtoka, de a határ tulnyomó nagyobb része előkelő
köznemesi családoké volt. Itt birt és lakott öreg apám, Eötvös Ferencz.
Itt született apám. A nemesség nagy részével osztályos atyafiságban
voltunk. S a mikor apám öröklött mező-szentgyörgyi birtokára
átköltözött: a szilas-balhási rokonokkal azon túl is állandóan
fentartottuk az atyafiságos érintkezést. Sátoros ünnepeken, névnapokon
hol mi rándultunk át oda, hol ők mihozzánk. Tiz-tizenöt puszta feküdt
határain. A Tóti puszta is Eszterházy herczeg gazdasága. Ez a puszta
vergődött a következő napon történelmi névre, noha eddigi történetiróink
ezt a nevet eddig tökéletesen homályban hagyták.

Nekem ki kell emelnem a homályból. A történelmi igazság mindenekfölött
való.

Roth hadserege Szilas-Balhásról nem ment egyenesen délnek Simontornyára,
hanem délnyugatnak fordult a Tóti puszta felé s ez nap délutánján el is
jutott oda a puszták kanyargó utjain keresztül.

Miért változtatta meg irányát?

Apám ennek okát soha se tudta meg egész bizonyossággal. Rothnak és
táborkarának sincs erről semmi hadijelentése. Nem is valószinü, hogy
készitett volna hadijelentést. Szegény osztrák tábornoknak nem volt már
arra ideje se akkor, se később.

Mi késztette rá, hogy egyenes utjáról letérjen: erre nézve rámutatok a
jelenségekre. Függetlenségi harczunk történetéről ezer könyvet és
emlékiratot s százezer czikket irtak már nagy és kis emberek, hivatottak
és hivatlanok, de erről soha nem irtak egy betüt se.

Pedig nemzeti történetünknek ez is érdekes, ez is fontos fejezete. S az
én névtelen kis családom történetét ez is közelről érinti. Már
tudniillik Roth hadseregének e helyütt örökre eldöntött sorsa.


VI.

(A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A kis
kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak harczolni
akarnak. – Roth generális utolsó tábor állása. – A tábori éjszaka. –
Megyünk apámmal Görgey elé.)

Jön a föld népe!

Ezt mondta a mezőföldi ember, a mikor seregenként, nagy tömegekben
jöttek a túl a dunai nemzetőrök.

A katona nem a föld népe. A tisztviselő se az és a nemesség se az. A
nagyszámu nemzetőrt nevezte el a mi népünk föld népének. Sötétkék
ruhája, széles karimáju kalapja, a kalapon nemzetiszinü szalag, a ruha
szabása egészen a mezőföldi telkes gazdáéhoz hasonlit: ilyen volt a túl
a dunai nemzetőr.

A mi vidékünk a Duna balpartját, a Duna–Tisza közét nevezi Túl a
Dunának. Onnan jöttek a nemzetőrök. Kevés puska, kevés kard, sok dárda,
sok fokos, néhány kasza is: ebből állott a nemzetőrök fegyverzete. A
tisztek lóháton. Egyébiránt kocsi és ló szép számmal volt velük. Kellett
a podgyásznak, az elfáradt embernek, a nehezebb gunyának s némi
enni-innivalónak az a sok kocsi. Őszi idő. Eső lehet, hideg lehet,
kegyetlen szél is támadhat, isten tudja: lesz-e jó hajlék mindenütt,
okos ember meleg ruhát is visz magával hosszu utra.

A mely napokon mi a büszke bánnal Lepsényben vesződtünk: ugyanakkor ment
Kossuth Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, hogy nagy lelkének tüzével
lángra lobbantsa a szunnyadó lelkeket. Ébredj magyar! Bitor ellenség
tört hazádra! Légy bátor, mint mindig. Légy erős, mint hajdan. A mi
fegyvered van: vedd kezedbe. De puszta kézzel is álld utját az
ellenségnek. Apáid se kimélték vérüket, te se sajnáld a tiédet. Rongy
élet a szolgaélet. Vagy szabadon élj, vagy halj meg becsülettel!

De mi ezt nem tudtuk. A villám segitségével nem lehetett akkor még se
irni, se beszélni. Kossuth fönséges utjának hirét csak sokkal később
hozta hozzánk a szellők szárnya.

A czeglédi nemzetőrök Bicske felé jártak. A kecskeméti nemzetőrök utját
nem ismerem. A nagy-kőrösiekről már többet tudok.

A mely napon Roth generális Soponyára ért, hogy este kiejtse kezéből a
kanalat: ugyanaz napon, október 4-én, hat század nagy-kőrösi nemzetőr
gyönyörü rendben bevonult Sár-Bogárdra. Kemény járásu, napsütött arczu,
kipödrött bajuszu bátor fiuk és férfiak. Kik voltak, hányan voltak, kik
vezették őket: másutt beszélem el. Ma is sokan élnek még közülük. A kik
pedig elmultak már: azokra büszkén emlékezik az ivadék.

Csak egyről emlékezem meg ezuttal.

Sár-Bogárdon lakott egyik nagybirtoku bátyámuram, Huszár Gábor. Felesége
Hajós-lány, a sár-abai Hajós nemzetségből, apámnak unokatestvére s
mező-szentgyörgyi közös birtokainkban osztályos atyánkfia. Nála volt
szállva többedmagával egy nagy-kőrösi nemzetőr. Fiatal surján legény,
piros, pozsgás, jókedvü diák, alig tizenhat esztendős. Sok fiu, sok
leány volt a háznál. A Huszár-fiuk: Zsiga, Elek, Imre természetüknél
fogva szótalan gyerekek voltak. Sokáig emlegették ők is, a leányok is a
jókedvü nagy-kőrösi diák-nemzetőrt. A ki pedig senkise volt más, mint
Nagy-Kőrös városának később sok időn át hires főjegyzője, Molnár Gedeon.

Előkelő nemzetségü, ma is él, nagy birtokát kezeli, ma is jókedvü s
ámbár mai napság már nem diák, azt hiszem, Jellasich ellen ma is elmenne
nemzetőrnek is, honvédnek is, a miként ötvenhat év előtt megcselekedte.

Szeptember 25-én harsogott le Nagy-Kőrös városának háza erkélyéről, a
hirdető erkélyről Kossuth szózatos beszéde s október 4-én már
Sár-Bogárdon volt a nagykőrösi nemzetőr. Századokba osztva, tisztekkel
ellátva, katonai pontossággal. Az utnak hosszusága a mindenféle
kerülőkkel vagy kétszáz kilométer. S közben a Dunán is át kellett
szállani Ercsinél.

Hogy’ lehet ez?

A nemzetőr még se katona. Ma más korban élünk. Ma vaskerékcsapáson
villamos erővel röpiti a katonát a vaskocsi s ha ma mozgósitják a
katonát: még se tudna a kilenczedik napon teljes rendben az ellenség
előtt kétszáz kilométer távolságban pontosan megjelenni. S a nagy-kőrösi
nemzetőr ezt tudta.

Hajh, dicső mult! Szinte bágyaszt, ha rád emlékezünk, Más lelke volt
akkor a magyarnak. Mai lelke mélyen alszik. Fölébred-e még, a mig mi
élünk?

Napkeletről jött a nagy-kőrösi nemzetőrség. Onnan jöttek a kis-kunok is
még nagyobb sereggel. Náluk Kossuth nem járt ezuttal, de azért mégis ugy
jöttek, mint a felhő. Otthon nem maradt volna senki. A horvátokat meg
akarta enni mindenki.

Sok rokonember és ismerős volt köztük Kun-Szent-Miklós és Kis-Kun-Halas
vidékéről. Apám öreganyjának egyik testvérét odavitték férjhez, másik
testvérének ivadékai odaköltöztek. A Maár, Baki, Bankós, Takács, Bibó,
Bessenyey nemzetségek sok tagja tartotta közelről vagy távolról az
atyafiságot az öregekkel.

Sok pajkos fiatal is volt köztük. A kis-kun hajdan hires volt a
pajkosságról. Poharazás közben elődeink a kis-kunt nem is fogadták el
igaz nemesnek, hanem pajzánul csak vad nemesnek. Ellenségüldöző utjokban
sok rakonczátlanságot követtek el a pajkosabbak. Meglövöldözték az apró
jószágot; a birkának meg se kérdezték az árát, mégis illatos paprikást
készitettek belőle; ölelgették a menyecskéket; a csárdákon földhöz
vagdalták a mértékeket. Ugy viselték magukat, mintha katonák lettek
volna, holott pedig csupán nemzetőrök voltak.

– Itt van a tatárjárás!

– Hol van, merre van?

– Hát még nincs itt, hanem jön. Két napi járóföldre vannak már a
kis-kunok.

Efféle beszélgetéssel ijesztgették az emberek egymást. Pedig nem is volt
rá komoly ok. Csak a szállongó hir csinált kicsinyből nagyot.

De a hir mégis eljutott Veszprémbe, a vármegye székhelyére. A bölcs
alispán lovasfutárral utasitotta az egyik járásbeli esküdtet, hogy
tartsa fenn a rendet, fegyelem alá szoritsa a kis-kunokat, sulyos
felelősség alatt teljesitse kötelességét s megnyugtató jelentését
haladéktalanul nyujtsa be a nemes vármegyéhez. Minthogy pedig mindezt
puszta szóval elintézni nem tudja, karhatalmi erő gyanánt rendelkezésére
bocsát az alispán – három pandurt.

– Három pandur! háromezer kis-kun nemzetőr fékentartására, ha az pajkos
akar lenni! De hiszen dohányzacskó lesz annak a három pandurnak a
bőréből iziben.

Nagyot nevetett a járásbeli esküdt. A ki nem volt más, mint az én
másodizigleni nagybátyám, Laszly György, szilas-balhási birtokos.
Érdekes ember, a rég kihalt ősnemesi társadalom remek alakja. Könyvet
érdemelne életének megirása. Hogy iróink, költőink, korfestőink ki
engedik halni az ily férfiak emlékezetét!

Azonban az alispán lovasfutárja után nemsokára megérkezett a három
pandur is. Veszprémből jöttek egyenesen kocsin. Szép, tiszta
egyenruhájuk, tömött tarisznyájuk, szalagos pörge kalapjuk, rövidcsövü
jó puskájuk, elegendő puskaporuk.

Katonásan jelentkeztek a járásbeli esküdt urnál. Várják a parancsot. Ők
majd rendet tartanak a kis-kunok közt, ha azok rakonczátlankodnak.

– Jól van, fiaim. Derék gyerekek vagytok. Igyátok csak meg ezt a jó
pohár bort. Azután jöttök velem!

Ott lakott az öregapám mellett. Nagy telke, kertje lenyult a tóig.
Uszóláp volt a taván. Sok mulatságos története van ennek az uszólápnak.
Az ő telke s az öregapámé egy osztályből hasadt.

Elvezette a három pandurt a telken levő pinczéig. Kinyitotta a pincze
ajtaját s levezette őket a pinczébe.

– Itt lesz a tanyátok. Hozzatok be tiz kéve zsupszalmát és csináljatok
magatoknak vaczkot, puha szalmaágyat. Enni-inni valóról ne aggódjatok.
Ma még szabadon járhattok. Holnap délben itt lesznek a kis-kun
nemzetőrök. Holnap hajnalban tehát ide bezárlak benneteket s innen meg
nem szabadultok addig, mig egyetlen kis-kun lesz ezen a vidéken. Akkor
megmarad a rend, nyugalom és a békesség. Mert ha titeket meglát a
kis-kun s megérti, hogy ti akartok köztük rendet tartani: akkor
fenekestül felfordul a jó rend, titeket pedig ugy agyonütnek, mint a
patkányt. Nem akarok az alispán urnak a bőrötökkel beszámolni.

– Igenis, tekintetes esküdt uram, megértettük.

Négy napig ettek-ittak, aludtak a pinczében. Igy menekült meg mindenféle
zajtól, zenebonától és kárvallástól a szilas-balhási nagy nemesi község.

Tolnavármegye se maradt el a maga nemzetőreivel. Teletömte csapatokkal
Ozora körül a Sió jobb partján a dombokat, erdőket és ligeteket. Ha jól
emlékszem: tagyosi Csapó Vilmos volt a nemzetőrök parancsnoka. Itt ugyan
hiába törekednék az osztrák vezér a maga seregét a Sión átszállitani.

A Sió bozótos völgye nem nagyon széles. Két-három-négyszáz méter. De a
milyen széles: olyan járhatatlan. Nádak, sások, ingoványok, szabad
vizek, süppedékek szövevénye. Akkor még nem volt szabályozva, csatornája
nem volt megásva. Csak a hol hidja volt, ott lehetett rajta átmenni.
Lovasságnak és ágyunak hid nélkül még csak elképzelni se lehetett az
áthatolást. Ozoránál volt hidja. Akkor még Eszterházy herczegnek
hatalmas vizimalma is meg volt. Csakhogy a tolnai nemzetőrök fölszedték
a hidat s még töltését is elpusztitották. Még gyalogos ember is csak ugy
mehetett volna át a tulsó partra, ha egyidőre békává, kigyóvá,
vadkacsává átalakul. Ez pedig nehéz dolog.

Ide jőjj most már, osztrák hadsereg, vezéreiddel együtt!

Mégis ide jött az osztrák hadsereg. Ide vezette Roth tábornok, a vezér.

Egy darabig czél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon.
De minthogy Kálozd felől napközben nem látott ellenséget, a mint hogy
ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi
utra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra.

Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt, Nitzky Kristóf
grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozásu, szerepelni vágyó,
bőkezü művelt uri ember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségü
leányai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere.

Mikor Roth tábora jött: behivta és csatasorba állitotta nemzetőreit.
Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti
vállszalaggal, hosszu vöröstollas kalappal s egyáltalán nem akart
kevesebbet, mint Roth táborának utját állani, azt megrohanni, csatára
kényszeriteni s szétverni.

Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely
nyolcz ezer jó katonából áll ágyukkal és lovassággal s vitéz
tisztikarral!

Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket?

Nem.

Hanem csodálatos érzéssel voltak a szivek tele. Azt hittük: akár sok,
akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát
és a becsületet kötelességünk megoltalmazni.

Hogy a harcznak mi lesz a vége: minden elme nem számitgatta komolyan.

A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se
fogadták el ezt a haditervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a
temetőhalmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg előcsapataival.
De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem huzták a
lóról.

Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt s apró
vörös cserép makrapipáját ki se vette a szájából, csak ugy csörditett
oda szóval:

– Mit akarsz Muki-Muki-Nepomuki?

Még pajzánkodott vele, a mit a kálvinista nemesség megszokott már a
Nepomuki névvel, lévén a délczeg nemzetőri százados a katholikus egyház
buzgó hive.

– Mit akarsz? Elpusztitani a falut? Pandurjaimat már a pinczébe zártam,
hogy zenebonát ne csináljanak, oda zárlak, szedte-vette Mukija, téged
is.

Mindenki nevetett. Utóbb maga a délczeg nemzetőri százados is. De
azután, mikor látta, hogy nemzetőrei ugy se fogadnának neki szót,
elejtette merész haditervét maga is.

Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az
ellenség őrszemei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott seregét.
Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak
háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak
mögötte. Igy gondolkodott.

Letért hát az egyenes és rövid simontornyai utról. Térképeiből ugy
látta, hogy Ozoránál is van a Sión hid és átkelő, népes lakott hely
pedig nincs utközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a
girbe-görbe utu, nehéz járásu, a mélyen és magasan hullámzó dombos
pusztáknak Ozora irányában.

Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján
fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelid, hullámos, dombos
terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás vén cserés
tölgyerdő buslakodott. Hogy most minő: nem tudom. Gyerekkorom óta nem
jártam arra.

Az volt most már a kérdés: lesz-e ideje, lesz-e legalább egy napja az
osztrák seregnek, hogy a folyón az átkelőt rendbehozza s a Sió jobb
partjára átkelhessen? Ha ez sikerül: a tolnai nemzetőröket szétturja
utjából s a Dráváig nem talál akadályt. Megmenekül, haza ér
Horvátországba s rá nézve kedvezőbb föltételek közt ujra megrohanja a mi
országunkat.

Fáradt volt a menekülő sereg. Még csatát se látott, már kimerült.
Alkonyodott már, mikor odaért utolsó táborhelyére. A legények, a nyers
határőrök, a vad szerezsánok csak ugy estek le a földre, fák tövébe,
zsombékok oldalára, árokpartokra, hangyabolyokra, nyirkos legelőre.
Puskát, tarisznyát, tölténytáskát csak ugy dobáltak le maguk mellé.
Ivóviz és pihenés: ez volt földi vágyuk. Pedig tüzeket kellett rakni,
élelmet kiosztani, a legénységnek sütni-főzni. Hosszu az éjszaka,
kitelik az időből. S aztán holnap is nap lesz, szüksége van erőre a
katonának.

Bent voltunk már az őszben, a hideg éjszakákban, a minden gunyát
keresztüljáró éjjeli és nappali szelekben. Nincs födél, nincs hajlék,
nincs meleg odu, meleg tűzhely sehol.

Hát meleg szó? Édes Isten hozta?

Még ugy sincs.

Szomoru élet a katonaélet. Idegen földön, idegen népek közt, üldözőben,
menekülőben. A hol minden hant, minden bokor, minden fűszál ellensége. A
hol még szerencsének tartja, ha embert nem lát maga körül. Hiszen az
ember is ádáz ellensége!

A néhány pusztabeli ház üres. Lakóik elmentek erre-amarra. Az aklok is
üresek. Keresztül süvölt rajtuk a szél, enyhelyet se adnak. A lábas
jószágot is elterelték az ellenség elől vagy a Sión túl, vagy
jobbra-balra a gyönködi, dádi, nyedámi, tüskési, sári, dültakli
pusztákra. A leszálló nap hanyatló sugarai nem az erőgyüjtő pihenések
reményét, hanem az elmulás borus sejtelmét szórják szét a fáradt
lelkeken.

A pusztabiró van ott s néhány öreg gulyás, kanász és juhász. Elaggott
emberek, a kiket nem bánt már az ellenség, még a mikor haragszik se.

Pedig most már nem is haragszik. Legalább nem miránk, nem a magyarra
haragszik.

Az öreg nyájőrzők beszélik, hogy ők megjárták a tábort, meg-megálltak
egy-egy tábortűz körül s itt-amott el-elbeszélgettek a katonákkal, kik
közt akadt, a ki jól-rosszul törte a nyelvünket. Sok katona könyezett.
De sokkal több átkozódott. Átkozta vezéreit, a kik idehozták őket a
magyarok ellen meghalni. Mit vétettek ő nekik a magyarok?

Hejh szegény elfáradt katona, ha te igazán tudnád, kinek vagy te
kopókutyája? S miért vagy te annak kopókutyája?

Azonban még utoljára hadi tábort kellett ütni. Az ágyukat felállitani,
az ágyufedezeteket kirendelni, az őrszemeket, előőrsöket, fegyveres
készenléteket rendbehozni s helyükre állitani. Öreg este lett már, a
mikor az utolsó vezényszók és trombitajelek elhangzottak. Azon túl csak
egy-egy lónyerités, egy-egy tehénbődülés szólt bele a szél zugása alatt
pihenő sötét éjszakába. Azok a szegény oktalan állatok is az ő
megszokott nyugvó tanyájuk után vágyakoztak.

Pihentek távoli nagy körökben a nemzetőrök is. Csak Görgey Arthur, a
fiatal százados vagy őrnagy nem pihent a maga kisded csapatával.

Valami csőszi nemes atyánkfiának volt utja Mező-Szent-Györgyre. Meghozta
a hirt, hogy az osztrák sereg éjjel sebbel-lobbal menekült Soponyáról s
a magyar sereg üldözi.

Apámnak ez a hir szeget ütött a fejébe.

Hátha az ördög nem alszik? Hátha az osztrák sereg egy része épen a mi
határunknak s talán épen a falunknak veszi utját? – Meg kell ezt tudni.

Nem szólt senkinek. Befogatott, puskát vett magához, engem is
felültetett a kocsira maga mellé s el-kiindult Dégh felé az Ecsi
pusztához vezető utra. Az ecsii puszta családi birtokainkkal határos.

Az Ecsi pusztán túl megállt s egy putri tetejéről körülnézett. Se
ellenség, se jóbarát sehol.

Tovább mentünk.

Nem nagy távolságra, egy helyütt Fehérvármegye határa beszögellik a mi
vármegyénkbe. Ezt a részt Kis-Láng pusztának nevezik s ez is a Zichy
grófok birtoka. Van rajta külön puszta is. Péterszállás. Ezen át vezet a
déghi út.

A mint odaérünk: épen nyargal be egy lovas csősz. Megáll a lovával s az
eleibe sereglő pusztai embereknek mondja:

– Jönnek a mieink!

Apám kérdéseire elmondja, hogy magyar sereg jön, talán Kis-Lángra már be
is ért, itt lesz nyomban.

Sehogy se tudok visszaemlékezni, mely időtáj volt akkor. Késő
délelőtt-e, vagy dél, vagy kora délután. Ötvenhat esztendő nagy idő:
elfeledtem. Azt is elfeledtem, ettünk-e vagy etettünk valahol. Csak arra
emlékezem biztosan, a mit most elbeszélek.

Apám megvárta a magyar sereget, mely nemsokára odaért. Bizony nem volt
az nagy sereg. Élén Görgey Artur lovagolt. Ugy rémlett előttem,
honvédtiszti egyenruhában.

Gyerekészszel két dolog tünt fel előttem különösen. Az egyik: Görgey
magas lova. A mi szokott lovainknál magasabb volt paripája. A másik:
pattogó, kemény, katonás beszéde apámhoz. Gyerek előtt saját apja a
legnagyobb, legerősebb, leghatalmasabb ember a világon. Hogy mer ez az
idegen tiszt oly pattogóan beszélni az én apámmal?


VII.

(Apám találkozik Görgeyvel 1848-ban, és 1901-ben. – Apám tanácskozása. –
Görgey és Perczel. – Roth generális megadja magát. – A történet vége. –
A történet igazolása.)

Apám üdvözölte Görgeyt. Megmondta nevét, lakását, nemzetőri állását.
Várja rendelkezését.

Miként folyt le apám és Görgey közt a tárgyalás, akként mondom el, a
mint arra Görgeyvel együttesen visszaemlékeztünk. Az én emlékezetem a
tárgyalásnak csak egyik részére terjedt ki, a másik részt Görgey
emlékezete őrizte meg.

Mindig vágyakoztam arra, hogy a nagy történelmi alakkal, a magyar
hadsereg egykori fővezérével megismerkedjem.

Tudom én, minden magyar ember tudja, hogy nevét és nevének ragyogását
rettentő vádnak homálya boritja. Ismerem a vádnak természetét,
részleteit s minden erősségét. De minden gyöngeségét is. Régen
kiképződött meggyőződésem erre nézve, melynek föltárása azonban nincs
helyén az elbeszélésem folyamán. Nem könnyü a kérdés.

Még a fölött se elmélkedem ezuttal, vajjon szükséges volt-e azt a vádat
emelni, akár alapos az, akár nem. S vajjon nem lehetett volna-e azt
kikerülni?

Ha a dühöngő osztrák bitóra huzatja mint aradi bajtársait; ragyogóbb
nevet, mint az övé, alig mutathat föl történelmünk. Ha igaz is a vád:
nagy dolgokat is végzett.

Véres döntő csatákban verte szét az osztrákok hadseregét. Diadalról
diadalra vezette azt a szentséges lobogót, melyről az egész világ azt
hitte már, hogy foszlánynyá vált, a mióta utolsó Rákóczi fejedelmünk
kezéből kiesett. Száznegyven esztendőnek fájdalmát és keserüségét
boszulta meg az osztrákon. Neve örök időkig nagy fejezet lesz nemzetünk
történetében. Az lesz, akármiként bánnak el a váddal e történetnek irói.

Azért óhajtottam közelebbről megismerni. De nem kerestem rá az alkalmat,
a véletlenre biztam. Végre megjött az alkalom.

Miklós Gyula volt törvényhozó társam, később borsodi főispán s utóbb
bizalmas barátom három év előtt nyakon csip.

– Gyere, viszlek Görgeyhez. Olvasta valamely munkádat, beszéltünk rólad,
szeretne veled találkozni, megigértem neki: elviszlek hozzá. Gyere!

Mentünk.

A fővezér vagyontalan ember. A szójárás azt mondaná, szegény ember.
Egyszerü tisztes lakásban fogadott bennünket. Fogadó szobájának butorai
tiszták, de se nem ujak, se nem ragyogók. Fényüzésnek semmi nyoma.

Ott állt előttem függetlenségi harczunk e nagy szereplője. Magas termet,
nálam jóval magasabb. Még mindig egyenes alak, csak nagyon kissé előre
hajló fővel. Telt izmok; se nem kövér, se nem sovány. Nyolczvan esztendő
körül, de még az életnek sok éve áll előtte. Mosolygó arcz, mosolygó
szemek, semmi bágyadtság se a beszédben, se a mozdulatokban. Magas
kopasz homloka. A mit báró Kemény Zsigmond irt homloka és fejebőrének
mozgékonyságáról: abból nem vettem észre semmit. Igaz, hogy a nagy iró
ötven év előtt irta azt. Homlokán s koponyája tetején ott fénylik az
óriási sebnek jele, a melyet a komáromi juliusi csatában kapott. Hősi
harcz eleven emléke. Ujjnyi hosszu mélyedés, melyben egykor a kemény
koponya csontjai is össze voltak törve.

Elmondta a sebnek történetét.

Elmondta, miként tanult meg nyolczvan éves korában angolul.

Bővebben beszéltünk Árpád honfoglaló huszár seregéről. Én már akkor
meglehetősen készen voltam a honfoglalás felett való tanulmányaimmal.
Nagy figyelemmel hallgatta megjegyzéseimet. Fontosnak tartotta
felfedezéseimet.

Beszéltünk 1848-ról is. De csak keveset. Csak annyit, a mennyi apám
szereplésére vonatkozik. Véletlenül tértünk erre is. Eszem ágába se
juthatott, hogy a fővezér az én apámról emlékezhessék. Leirom
beszélgetésünk e részét hiven.

Ő engem képviselő urnak, én őt tábornok urnak szólitottam.

Azt mondja nekem:

– Mi most látjuk egymást először, ugy-e bár?

– Én most harmadszor látom a tábornok urat.

Meglepte e szavam. Kérdő tekintettel nézett rám. Folytattam szavaimat.

– Először 1848. évi október 5-én vagy 6-án láttam önt, tábornok ur,
apámmal együtt. Másodszor 1867. évi junius végén vagy julius elején,
mikor hazajött tizennyolcz évi klagenfurti fogságából. A vasuton láttam
Nagy-Kanizsán is, Lepsényben is. Véletlenül azzal a vonattal utaztam én
is. Harmadszor pedig szinről-szinre most látom.

A fővezérnek láthatólag jól esett ez a figyelem, hogy én oly gondosan
emlékezetben tartom, a mikor őt láttam. Kérdezett az 1848-iki találkozás
felől.

Elmondtam az esetet. Az eset ez:

Mikor apám bemutatta magát s kérte az esetleges utasitást: Görgey
harsány hangon, a magyar szót jól megropogtatva, mintha keveset beszélne
magyarul, azt kérdezé apámtól:

– Mit tud ön az ellenség mozdulatairól?

– Biztosat semmit. Azt hallom: Déghen, Szilason át Ozora felé siet.

Görgey Dégh irányában mutatva, kérdezé:

– Jól vezet ez az út Dégh felé?

– Jól. De Ozora felé van rövidebb út is.

– Mennyivel rövidebb?

– Jó másfél órával, legalább egy mérfölddel.

– Melyik ut az?

– Itt a pusztákon át. Fekete és Pinkócz pusztákat kissé jobbkéz felől
hagyva, a czinkotai csárdánál az enyingi utat átvágva, a három Bogárd
pusztán át nyil egyenesen vezet az út Tóti pusztára. Ott meg lehet
nyomni az osztrák tábort.

Egyuttal mutatta kezével apám a pusztákat és az utirányt.

Görgey ujra kérdezte:

– Hány órajárás ide ez uton Ozora?

– Jó öt órajárás, legföljebb hatodfél.

Görgey valami jegyzetet vagy térképet nézett s azután ridegen azt mondta
apámnak:

– Ha az ön adatai valótlanok, önt főbe lövetem.

Apám nem volt könnyen ijedős ember, de a kegyetlen szó mégis meglepte.
Azt felelte:

– Nono uram, hadd gondolom hát meg kissé a dolgot!

Görgey közbevágott:

– Mit gondolkodik? Vagy tudja, vagy nem tudja!

– Nem ugy van az, uram. Én az összes pusztákat végigvadásztam
egyszer-másszor. Most majd dülőről-dülőre végigszámitgatom a
távolságokat.

E szó meg Görgeyt lepte meg egy kissé. De meg is nyugtatta. Látta, hogy
komoly emberrel van dolga.

Végre egy-két percz után azt mondta apám:

– Ugy van, a hogy mondtam. Legföljebb félórát engedek előre vagy hátra.
Természetesen a magam gyaloglását veszem kényelmesen számitásba.

Én ennyire emlékeztem, ennyit tudtam. Ezt beszéltem el a fővezérnek s
ezzel végeztem szavaimat:

– Én ekkor, mint gyerek, apám mellett álltam, tábornok ur s mindig az ön
arczát néztem.

Most szép jelenet következett.

A fővezér felállott, arcza felvidult, mintha fényesség támadt volna
arczán. Fiatal ember élénkségével felelt szavaimra.

– Emlékszem, jól emlékszem, képviselő ur, édes apjára s arra a
találkozásra. Most már én mondom el az eset folytatását. Én édes apja
tanácsát követtem s az általa megjelölt uton indultam el. Meg is leptem
Roth táborát a tóti pusztán s ő meg sem kisérthette a Sión való
áthatolást. Perczel Mórnak is arra kellett jönni a fősereggel, a hol én
az ön édes apjával találkoztam. De a táborkari megállapodás eredetileg
az volt, hogy Dégh és Szilas-Balhás felé a kerülő hosszabb uton üldözzük
az ellenséget. Én tehát jegyzettárczámból kiszakitottam egy lapot s
ráirtam Perczel számára, hogy tökéletesen biztos felvilágositás alapján
én a rövidebb átló uton érhetek az ellenség nyomába, arra vezesse a
derék hadat ő is. Három huszárt hagytam ott azon a helyen. Azzal a
parancscsal, hogy az irást adják át Perczelnek s egyuttal mutassák az
irányt, a melyben én csapatommal elindultam.

Ime ezeket mondta nekem a fővezér. Ezeket én nem tudtam. Minden szavát
elevenen nyelte agyam. Akkor tudtam meg igazán, minő szerencsés és nagy
dolog volt apámnak e közbenjötte. Történelmi fontossága volt ennek.

De a fővezér még tovább is folytatta elbeszélését.

– Perczel Mórnak a három huszár átadta irásomat. Ő el is olvasta, de el
is dobta. Maradt a haditanácsban megállapitott uton. Majdnem fél nappal
jött később az ellenség hátába. Ha én is ennyit kések: Roth tábora
elillanhat előlünk. Mikor a tábort már elfogtuk s Perczellel
összejöttem, szóba jött ez a dolog köztünk. Perczel azt mondta nekem:
»Én önt főbe lövethetném, a miért utasitásommal ellenkező irányban
indult el«. Én hidegen válaszoltam: »Én önt nem lövethetem főbe, de a
kormánynak bejelenthetem az ön katonai és vezéri hibáját«. Ime,
elmondtam önnek, képviselő ur, összeveszésünk történetét is!

Tovább nem folytatta a fővezér ezt a történetet. Én ugyan hallottam is,
olvastam is ennek további részleteiről. Hogy a vitéz, vakmerő, de
lobbanékony lelkü Perczel megbánta volna szavait, azután engesztelésül
két szép pisztolyt adott volna barátságos emlékként Görgeynek, a ki a
két pisztolyt inasának ajándékozta s a miatt támadt volna a
kiengesztelhetetlen örök háboruság a két vezér között.

Igy beszélték. Nem tudom, igaz-e bármely részben is. A fővezér egy szót
se szólt erről.

Két lánglélek. Görgeynél jégboriték alatt, mint az Etna tüze. Perczelnél
örökké forr, izzódik, lobog, tüzét hányja. Összetalálkoznak s háboruság
származik közöttük. A történelem nagy mezején ezerszer ismétlődő tünet.

– – Ime, apám találkozása Görgeyvel.

Apám már nem él. Több mint harminczhárom év óta nyugszik a szent-györgyi
temetőben. De él még a fővezér, a ki ha olvassa soraimat, tanuságot
tehet azok igazságáról s ha emlékezetem valamiben tévedt volna,
kiigazithatja a tévedést.

És él Miklós Gyula, a ki nagy figyelemmel végighallgatta ezt a
társalgást s maga is részt vett benne. Vele kétszer is beszéltünk magunk
közt arról a tünetről, a mikor az agg fővezérnek több mint félszázad
után eszébe jutott hadjáratának az a pusztabeli jelenete s mintha az
emlékezés sugarai fényességgel vették volna arczát körül!

Görgey ment az osztrák sereg után, apám hajtott haza a faluba.

Apám tisztában volt azzal, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután meg
lesz a nagy ütközet. Ott neki is lehet feladata. Összeszedte
nemzetőreit, fölszerelte őket telhetőleg s 22 kocsival másnap elindult
velük a kőkuti uton le a pusztáknak, a pinkóczi omlott csárdának, a
hodosi erdőnek, le a hármas Bogárdi pusztának.

Felső-Bogárd akkor még nagyrészben a nagy Mészöly nemzetségé volt. Ez is
rokon faj az én szerény családommal. Mező-Szent-György és
Felső-Puszta-Bogárd volt régi fészke Veszprémvármegyében, Sár-Bogárd és
Kápolnás-Nyék Fehérvármegyében. Ez a szép nemzetség is szétzilálódott.
Egyik kiváló ivadéka Nagy-Kőrösön él, a hires iskolának jeles tanára s
Arany Jánosnak és társainak egyik méltó utóda. Most a közügyek buzgó
bajnoka: Mészöly Gáspár.

Bizony apámnak és nemzetőreinek nagy pihenőt kellett tartani ott
Felső-Bogárdon mindjárt. Mert ámbátor a kocsik egy-két napra tele voltak
enni-innivalóval: mindamellett a Mészöly-atyafiság át nem eresztette
volna őket jó szó nélkül s vidám falatozás nélkül.

Igy jártak Középső-Bogárdon is, a mely még nagyobb számu s közelebbi
rokonsággal volt tele. Csak az alsó puszta, Haraszt-Bogárd eresztette át
őket simán.

Apámra és nemzetőreire nem volt már szükség. A két osztrák tábornok
egész seregével együtt megadta magát s lerakta a fegyvert.

Vajjon kikerülhette volna-e ezt a végzetet?

Észak felől és Kelet felől a nagy-kőrösi, kis-kunsági és a pestmegyei
solt-vidéki nemzetőrök foglalták el a halmokat. A hol Roth tábornok
kémlő csapatai körülnéztek: mindenütt a magyar sereg zárt vonalait
látták. Mindenünnen azt jelentették vezérüknek, hogy észak felé és
napkelet felé nincs menekülés.

Észak felől állt Görgey is. Huszárjai, pedig bizony nem voltak sokan,
háromszor is kegyetlen vakmerő rohamot intéztek az osztrák sereg
előőrsei s védcsapatai ellen. Azután észak felől megjött Perczel is
ágyuival, lovasságával, sokkal erősebb seregével.

Dél felől s nyugat felől ott van a Sió átgázolhatatlan bozótjával,
vizével és süppedékeivel. S a Sió jobb partján, az ozorai halmokon és
szőlőkben és ligetes erdőkben a tolnai és somogyi nemzetőrök. Hidat
verni lehetetlen, a mikor előlről, hátulról, minden oldalról egyik
támadás a másikat éri a sereg ellen.

Roth ezt meggondolta jól s követét a szokásos módon odaküldte Perczel
Mórhoz. Leteszi a fegyvert, megadja magát kényre-kegyre.

Ritka tüneménynek voltunk tanui.

Kupaczokban a lőfegyver, garmadákban a tölténytáska. A legénység az
altisztekkel külön csapatokban fegyvertelenül s egymástól elszakitva. A
lovasság lova mellett. Pisztolya a kápában, a kardja a kápára akasztva.

Szótalan, kedvetlen, szomoru az egész osztrák tábor. A katonának
élettársa a fegyvere, nehéz attól elválni.

Két tábornok, kétszáznyolcz tiszt s közel nyolczezer altiszt és
közlegény a fogoly. Minden ágyu, hadiszer, fegyver, töltény, ló s néhány
száz tábori kocsi a hadizsákmány. Ily tökéletes győzelmet függetlenségi
harczunk egész folyamán át sehol nem aratott hadseregünk.

A tisztikart még az napon Szilas-Balhásra kisérték s a nemes atyafiakhoz
szállásolták be.

Roth tábornok higgadt, okos, német ember. Azt mondta vacsoránál az
uraknak.

– Tudtam előre, megmondtam előre. Megmondtam Jellasichnak is, hogy
Magyarországot tiz-huszezer emberrel meghóditani nem lehet s gyalázatos
kudarczba megyünk. Nem igaz, bajtárs?

Philippovicsnak szólt a kérdés.

– Igaz, megmondtad, de azért kardcsapás nélkül nem lett volna szabad a
fegyvert letennünk.

A délszláv tábornokból gyakran kitört a keserü boszuság. A fogait
csikorgatta dühében, mikor megtudta, hogy Perczel Mór hevenyészett, de
azért rendes serege alig állott háromezer főből s a többi csak
fegyvertelen nemzetőr volt s az se nagyobb számu, mint az ő hadseregük.

S vajjon mi is történt volna, ha az osztrák sereg bőszült bika gyanánt
halálra elszántan megrohanja a nemzetőrcsapatokat s ágyuival beléjük
lövöldöz?

Igaz, hogy van egy rossz adoma, még pedig egyik nagykőrösi nemzetőrről,
a ki mikor látta, hogy az osztrákok neki irányozzák az ágyut, egy domb
tetejéről odakiáltott hozzájuk:

– Ide ne lőjj, ebadta horvátja, nem látod, hogy itt emberek vannak?

De ezt az adomát is valószinüleg a kecskemétiek költötték.

Más volt a lélek a nemzetőrben, mint az osztrák és horvát katonában.
Iszonyu vérontás igenis támadhatott volna, de a vége még se lehetett
volna más, mint az osztrák sereg felkonczolása.

Rothnak volt igaza, nem Philippovicsnak.

Az osztrák-horvát sereg fegyvertelen csapatait nemzetőrök kisérték
Tolna- és Somogyvármegyén át Horvátország felé. A hagyomány azt mondja,
talán egy ember se ért le a Dráváig. A betörésük alkalmával kifosztott
magyarság utközben kiirtotta őket.

Szomoru, ha igy volt.

A népnek szenvedélye irtózatos a háboruban. Az felelős érte, a ki a
háborut botorul megkezdi.

A tisztikart az osztrák hatalom se ki nem váltotta, se ki nem cserélte.
A függetlenségi harcz végével lett szabaddá.

A két fogoly tábornokról elhallgatott az irás is, a hagyomány is. Én
legalább soha nem tudtam meg biztosan, hova lettek.

Apám is gyorsan hazatakarodott nemzetőreivel a csatatérről.

Alapos oka volt rá.

Hejh, minő boszorkánytáncz kerekedett ott a csatatéren! A nemzetőr
előszedte kulacsát, nagyot ivott, nagyot kurjantott, nagyokat dalolt s
jókedvében az osztrák, horvát, labancz katonát is megkinálta kulacsával.

Mohón nekirontott a puska-kupaczoknak. Sok nemzetőrnek sohase volt
ezelőtt puska a kezében. Kezébe kapott egyet, nézegette, fontolgatta.
Vajjon hogy’ is lehet ezzel lőni?

Hátultöltő, ismétlő fegyvernek akkor még hire se volt. Nagy, nehéz,
istenverte dióverő pózna volt ez az osztrák puska. Már nem tűzköves, de
még nem is gyutacsos. Hanem gyujtós puska, melyet a német »Zünder« szó
után czinderes puskának neveztünk.

Nagy, nehéz tölténytartó fekete fényes bőrből. Akkora, mint most valami
kisebb podgyásztáska. A pajkosabb nemzetőr mind a két oldalára akasztott
egyet s mind a két vállára egy-egy puskát. Idő multán eldobta
valamennyit. Nehéz mulatság; csak katonának való.

Elkezdtek lövöldözni is. A fegyvertelen ellenséget nem bántották, annak
sértését szigoru hadiparancs tiltotta, de a nélkül se tették volna.
Hanem lövöldöztek maguk közt a levegőbe. Szüret, menyegző, lakodalom el
nem lehet lövöldözés nélkül. Hát a csata hogy mulhatnék el a nélkül?

Azonban vigyázatlan lövéssel nagyhirtelen agyonlőttek maguk közül
hármat.

Apám nyomban összedoboltatta nemzetőreit.

– Kocsikra, atyafiak! Megyünk haza! Az ellenségtől megszabadultunk. Meg
nem engedem, hogy most mi önmagunkat lövöldözzük hasba!

A jó szentgyörgyi nemzetőrök szivesen engedelmeskedtek, a meddig a
csatatért el nem hagyták. De azontúl ki erre, ki arra! A két
Puszta-Bogárdon napokig tartott az áldomás. Megnépesedett velök a
czinkotai csárda is. Ott már czigány is akadt, a ki reggelig huzta a
dalt.

  „Kalapomon nemzetiszin rózsa.“

Ez volt a nemzetőrök egyik dala.

Az osztrákok első rohama igy ért véget.

Második nagy rohamát a nagy-sarlói győzelemmel s Buda vára bevételével
vertük vissza.

Harmadik rohamát már az oroszszal együtt intézte ellenünk az osztrák. A
becsületet és dicsőséget ebben is megmentettük, de a hadjáratot
elvesztettük.

* * *

Roth hadseregének elfogatását »ozorai fegyverletétel« névvel iktatta
emléklapjaira a magyar történetirás.

Ez a név tévedés.

Ozora Tolnavármegyében a Sió jobbpartján fekszik. A fegyverletétel pedig
a Sió balpartján Veszprémvármegyében történt. Se Perczel, a győző vezér,
se Roth, az elbukott vezér, nem látta Ozorát.

* * *

Apám nagy kötelességet teljesitett. Ő is elmult, bajtársai is mind
elmultak már. A tizennégy bátor nemzetőr közül, a kikkel együtt
Jellasich bán futárcsapatát, a tizenhét katonát megtámadta, csak
egyetlenegy él még: Körösztös János, mező-szent-györgyi telkesgazda.

Apámat ötvenkét év előtt pörbe fogta az önkényü uralom. Ha egyetlen tanu
vagy áruló akad ellene: vértanuhalált kell szenvednie.

Nem akadt egy se!

* * *

E közleményem 1904. évi márczius hóban a Pesti Hirlap hasábjain látott
czikkenként napvilágot. A nagyközönség örömmel, élvezettel olvasta.

Akadt azonban valaki, a ki közleményem néhány fontos adatát megtámadta,
valótlannak mondta s egyenesen azt állitotta, hogy a honfikötelességnek
azokat a cselekményeit, melyeket szerintem Eötvös Lajos teljesitett,
voltaképen nem ő teljesitette, hanem Matkovich Tivadar, volt
mező-szent-györgyi birtokos s később országgyülési képviselő. Ha ez igaz
volna: sulyos vádat képezne ellenem. Mert ez a történet meghamisitása
volna, melyet én menthetlen hiuságból követtem volna el, hogy mások
érdemének eltitkolásával saját családomat hamis érdemek diszébe
öltöztessem.

A ki ily vádat emelt, az Matkovich Tivadar ügyvéd Veszprémben, az ifjabb
nemzedéknek egyik sorsüldözött tagja. Hirlapi uton nem feleltem neki.
Ivekre terjedő irka-firkában összehord hetet-havat, közérdekhez nem
tartozó falusi fecsegéseket, semmit se jelentő apróságos egyéni, családi
és birtokeseteket. Nyilván abból a czélból, hogy engem a vele való
nyilvános vitára hivjon. Hiába igyekezett. A ki engem ismer s őt is
ismeri az nem tartja szükségesnek, hogy én Matkovich Tivadar veszprémi
ügyvéd urral magas irodalmi és kortörténeti kérdések fölött vitatkozzam.

Azonban mindenki még sem ismer bennünket s eljön majd az idő, a mikor
már senki se ismerhet személyesen bennünket. S akadhat idővel kételkedő
lélek, a ki inkább a rágalomnak hisz, mint a valóságnak s a ki az ismert
iró munkájával szembeállitja egy ismeretlen homályos alak fontoskodó
irka-firkáit. E miatt kell Matkovich felszólalásával röviden
foglalkoznom.

Kortörténetem minden személyi, tény- és térbeli adata teljes valóság. A
nagyban vagy kicsinyben szereplők közül hárman élünk: Görgey Artur, az
egykori fővezér, Molnár Gedeon, Nagy-Kőrös egykori főjegyzője és én,
akkor mint gyermek, a ki éles szemmel sokat látott s a rákövetkező
években a szereplőktől mindent sok izben hallott. Mi ugy tudjuk a
történetet – kiki a maga részéről – a hogy’ én elbeszélem.

Matkovich minden állitása, mely elbeszélésem bármely részével
ellenkezik, teljes valótlanság.

Se élő tanura, se tárgyi bizonyságra nem hivatkozik. Se ő maga akkor nem
élt. Sőt legföljebb husz év mulva lépett olyan életkorba, husz év mulva
lehetett tizenkét-tizenhárom éves, a mikor az 1848-iki dolgokról folyt
beszélgetéseket jól-rosszul megérthette. Honnan szerzi tehát
állitásaihoz nem a bizonyosságot, hanem csak a jóhiszemüséget is?

Mindez azonban nem fontos körülmény.

Hanem fontos, sőt döntő körülmény az, hogy én az egész történetet
vázlatosan, teljes egyszerüséggel, de szigoru történeti hűséggel már
1870-ben megirtam s ez a Vasárnapi Ujság 1870. évi márczius 6-iki
számában e czim alatt: _Uj adat Jellasich betörésének történetéhez_
megjelent.

Igaz, hogy irodalmi becsérték tekintetében nagy különbség van az akkori
és mostani mű között. Akkor a megyei tisztviselő deritett föl s hozott
nyilvánosságra egy addig rejtve levő fontos történeti adatot, most pedig
a gyakorlott iró ugyanazt, mint kortörténetet az akkori közviszonyok
történelmileg teljesen hű rajzával világitja meg s az igaz korrajzban
egyuttal szépműtani munkát is törekszik alkotni.

Ez a különbség. De annak a történetnek részleteire nézve, melyet mind a
két mű felölel, semmi különbség. Eötvös Lajos szerepe az 1870-iki műben
is ugyanaz, a mi az 1904-ikiben. Matkovich Tivadar, az egykori
mező-szent-györgyi birtokos pedig az 1870-iki műben se szerepel,
valamint az 1904-ikiben se.

De ennek nem az iró az oka. Az iró azokról ir, a kik cselekedtek, mert a
történetet azok csinálták. Nem pedig azokról, a kik nem cselekedtek. Az
ördögnek volna kedve ily alakokról irni korrajzot vagy történetet.

De 1870-ben élt még Matkovich Tivadar, sőt képviselő volt, Pesten
lakott, lapja is volt, a szélsőbaloldali Magyar Ujság, melynek
fentartásához sommás pénzzel járult. Személyes dolgait a
publiczisztikában nem szokta elhallgatni, sőt vitatkozó, bizonykodó
természetét mindenki jól ismerte.

Hát miért nem szólalt ő fel akkor a nyilvánosság előtt? Hiszen a
nyilvánosság elé volt terelve a fontos és érdekes történelmi kérdés!
Miért nem utalt rá akkor saját fényes szereplésére, melyről most fia, a
veszprémi ügyvéd oly sokat tud? Miért nem vonta akkor kétségbe Eötvös
Lajos érdemeit, holott ehhez joga is lett volna, kötelessége is?

Hallgatásának okát megmondom én. Hiszen jól ismertem, birtokostársam is
volt, képviselőtársam is volt s az 1848-iki esetről beszélgettem vele
egyszer-kétszer.

1870-ben még sokan éltek, a kik az 1848-iki esetet jól ismerték. Élt
dercsikai Huszár Pongrácz, a ki járási szolgabiró volt, mikor apám ellen
a vizsgálatot az ő közbejöttével teljesitették. Élt Késmárky József,
ugyanott járásbiró, később megyei főjegyző, alispán, 1870-ben országos
képviselő, 1872-ben királyi törvényszéki elnök. Élt a közvetlen
szereplők közül Fodor László, Eberhard Ignácz, Ujhelyi László, Pósa
Károly s még többen a volt jobbágyok közül s élt különösen a főszereplő
Eötvös Lajos.

Mindezek olvasták a Vasárnapi Ujság közleményét s megnyugodtak benne szó
nélkül, minthogy az általuk jól ismert történeti dolog hű közlését
látták benne.

Matkovich Tivadar hallgatott, mert ő is jól tudta, hogy a közlemény
igaz; olyen handabandázó koholmányokkal előállani, mint a hogy fia
tette, eszébe se juthatott. Nem is lett volna a nagy eset után 22 év
mulva tanácsos. A még akkor élő tanuk és szereplők bizonyára
ellenmondhatlan bizonyossággal oktatták volna meg az igazságra. Most, 56
év után, senki se él már a közvetlen tanuk és szereplők közül. De azért
a koholmányoknak most sincs sulyuk.

Meg kell még jegyeznem, hogy ugy értesültem: néhány év előtt Körösztös
János is meghalt. Utolsó azok közül, a kik a nagy eseményben
szerepeltek.



NYOMOZTAM, A HOL PETŐFI ELESETT.


I.

Mindenki ugy tudta, ugy hitte, hogy Petőfi Sándor az 1849-ik év julius
31-én a segesvári csatában esett el. A csatát Bem magyar vezér vivta
Lüders orosz vezér ellen. A csatát a magyar sereg vesztette el. Petőfi
Bem vezérkarában volt őrnagy. Bem nagynehezen megmenekült, Petőfi
elesett. Menekülési kisérletét sokan látták. Akadt több tanu arra is, a
ki elestét látta.

A nagy nemzeti gyásznak idején, a zsarnoki elnyomatásnak éveiben
senkinek se jutott eszébe nyomozni, hol és melyik ponton esett el
Petőfi, hol lőtték vagy vágták halálra s hol roskadt össze haldokló
alakja? S azután hol temették el? Magános sirba-e vagy közös sirba? De
ha gondolt volna is rá valaki: az akkori osztrák kormány a nyomozást meg
nem engedte volna.

A földterület, a hol Petőfi elesett s a hol porai pihennek, hallerkői
gróf Haller Ferencz magántulajdona volt s a fehéregyházi várhoz és
uradalomhoz tartozott. Jól ismertem a grófot, benső barátság állt fenn
néhány éven át közöttünk, ismételve meglátogattam ősi várában, derék
hazafi, nemes ember, függetlenségi harczunk jeles alakja. De 1849-től
kezdve várfogoly volt, uradalmait elkobozták s fehéregyházi vára és
birtoka is az osztrák kincstár idegen földről sereglett fosztogatóinak
birtokába jutott. Nem is lett volna ember, a ki az egykori csatatér
dülőin a nyomozót jóindulattal vezetgesse. Fehéregyházi oláhtól,
segesvári szásztól annyi szivességet, annyi észt várni nem lehetett.

S azután ki ismerte ezek közül Petőfit?

Senki.

Helybeli vezetők mellett oktalan lett volna minden nyomozás.

A kik Petőfit ismerték s a csata folyama alatt látták, azok vagy elestek
a csatában vagy Bemmel együtt bujdosók voltak idegen földeken, vagy gróf
Hallerrel együtt a börtönök mélyén sorvadoztak, vagy a folyton tartó
üldözés miatt jó okuk volt hallgatni s a hazafiak sirjait nem látogatni
gyakorta. Hadd nőjjön azokon letaposatlanul a fű és a virág.

Tizenegy év mulva, 1860-ban, kezdett kissé szabadabb szellő lengeni.
Minden nemes népnek vannak fenséges ábrándjai. Ily ábránd volt:
megkeresni, megtalálni a helyet, a hol Petőfi elesett. Akadtak tanuk s
azok kezdtek nyilatkozni. Az 1860-ik, 1861-ik s következő években
ötven-hatvan komoly férfiu nyilatkozott arról, hogy a csata folyama
alatt hol s mit beszélt utoljára Petőfivel, hol látta őt s hol s miként
kellett neki elveszni?

Én e nyilatkozatokat gondosan olvasgattam. Csak nem olyan szemmel, olyan
észszel, mintha birói feladatom lett volna végső itélettel eldönteni,
hogy az összes tanuk vallomásai szerint hol az igazság, valósággal
miként halt meg s hol esett el Petőfi?

Az ily munka az elmének igen nagy és nehéz munkája. Tudom ezt megyei
tisztviselő koromból. Hányszor történik birósági tárgyalásokon, hogy egy
közönséges kocsmai verekedés részleteit se lehet egészen tisztába hozni,
holott csak tiz-tizenkét egybe nem hangzó tanuvallomást kellene valahogy
megérteni és egymással kiegyeztetni. Nem lehet, pedig minden tanu igazat
akart vallani.

Képzeljünk már most egy csatát; bomlásban, futásban, kegyetlen üldözés
alatt levő hadsereget, száz meg száz holdra rugó nagy területet, mely
utakkal, szántásokkal, ligetekkel, kukoriczaveteményes táblákkal van
szétszaggatva? Mindenki fut vagy hadakozik vagy fekszik. Semmi rend és
pillanatnyi nyugalom sincs. Mindenkinek magára s üldözőire van gondja. S
akad ötven-hatvan tanu, a ki mindenkitől függetlenül, egymással nem
érintkezve, a kétes részleteket meg nem állapitva, a tévedéseket ki nem
javitva, a csatának ugyanazon zürzavaros pillanatnyi állapotáról tesz
tanubizonyságot, holott a tanuk közül kettő se volt ugyanazon
pillanatban egy helyen és hasonló helyzetben.

Hányféle különbözés, ellenkezés, sőt ellenmondás támad ily és ennyi tanu
vallomása közt? Pedig minden tanu becsületes és értelmes, sőt tanult
komoly férfiu, ki egész lelkével az igazság kideritésére törekszik.

S aztán ha még a tanuskodás csak tegnapi vagy tegnapelőtti esetről
szólana. De tizenegy-tizenkét év előtti történetről van a szó s alig
lehet oly elme, a mely a régi dolognak minden részletét üdén meg tudná
őrizni a maga számára.

A futó és üldözött harczos addig fut, mig ki nem dül vagy meg nem
menekül. S ha már megmenekült is: gondja arra van első sorban, hogy
kifujja, kipihenje magát, ételhez, italhoz, ruhához, fegyveréhez jusson,
tisztjét, csapatját fölkeresse vagy ha örökre vége a harcznak, övéihez
visszatérjen. Nem keresheti föl nyomban dolgozó szobáját, nem ülhet
kényelmesen iróasztalához, nem törheti fejét és tollát emlékiratain, nem
csinálhat jegyzeteket arra az esetre, hogy majd idővel, hosszu évek
mulva, tiz-tizenkét esztendő mulva a nemzet lelkiismerete megtalálja
kérdezni, hol hagytátok Petőfit, hol halt meg a nemzet világitó
szemefénye: hát akkor majd ő előálljon egy jegyzőkönyvvel, a melyet ott
vett föl a csatatéren vagy üldözés közben kozákok lándzsái közt?

Én vakmerő elmével föltettem magamban, hogy a tanubizonyságok alapján
megkeresem az igazságot.

Ám első tennivalóm: a csata összes körülményeit megismerni, a csatateret
s annak minden hegyét-völgyét személyesen bejárni, a távolságokat
fölmérni, az egész területet hadmérnökileg meghatározni és megrajzolni.
S ha ez megvan: a hely tökéletes ismerete alapján birálni meg minden
tanubizonyságot s állapitani meg minden ellenmondás benső igazságát vagy
benső tévedését.

Sok munka, nagy munka, de másként az igazsághoz eljutni vagy azt csak
megközeliteni is lehetetlen.

Elindultam hát 1875 nyarán önkényt vállalt feladatom teljesitésére.
Fölkerestem nemes barátomat gróf Hallert fejéregyházi várában. Vendége
voltam néhány napon át, de a helyszini tanulmányokat ez idő alatt
Segesvártól Héjasfalváig, különösen a fehéregyházi határban is
elvégeztem, rajzaimat, számitásaimat befejeztem.

Ez a munka kisebb része.

A nagyobb részét, a tanubizonyságok birálatát, benső igazságaik
megállapitását, ellentéteik kiegyenlitését maig se végeztem el. Az élet
mást parancsolt s parancsa erősebb volt, mint az én szándékom.

De ezt a munkát más se végezte el. A kérdés tehát ma is megoldatlan még.

Hanem akkori tanulmányaim alapján időközben a lapok sürgetéseire mégis
tettem némi megjegyzéseket. Egyszer Oreusz orosz iró történelmi művére,
mely a segesvári csatáról szól. Másszor arra a kérdésre, hol porladoznak
a valószinüség szerint Petőfi hamvai? Mindkét megjegyzésem nagy
általánosságban mozog.


II.

Oreusz orosz irónak a segesvári csatáról irt hézagos rajza több irányban
némi megjegyzéseket tesz szükségesekké. Mindenekelőtt meg kell
jegyeznünk, hogy ezen csataleirásban csak az orosz és osztrák táborkari
adatok s hadi jelentések használtattak fel s nem egyuttal a magyar
hivatalos adatok is. Nehéz is lett volna ezeket felhasználni, miután
ezek – tudomásunk szerint – sem akkor, sem később tüzetesen össze nem
állittattak s Bem seregének egyes részeiről, e részek számszerü erejéről
s a csata kezdetén történt felállitásáról, valamint a csata folyama
alatt tett mozdulatairól csakis egykoruak s a csatában részt vett
egyének nyilatkozatainak gondos egybevetése után lehetne megközelitően
szabatos képet alkotni magunknak.

Az orosz iró Lüders segesvári hadtestének egész létszámát nem közli. E
hadtest az osztrák táborkari adatok szerint 10 zászlóalj gyalogságból,
14 lovas századból, 4 egész üteg tüzérségből állott s összesen mintegy
12 ezer főnyi erőt képezett 32 ágyuval. E szám alatt pusztán a
kombattans elemet kell érteni s ebben az utászok, szekerészet stb. nem
szerepelnek. A gyalogságban több vadász-zászlóalj s a lyubini-ezred
volt, a lovasságot az odesszai uhlánus-ezred s az első doni kozák-ezred
képezé.

Voltak azonban egyéb ezredek is egyes zászlóaljak, illetőleg századok
által képviselve mind a gyalogságnál, mind a tüzérségnél.

Bem haderejét mind az orosz, mind az osztrák források mintegy 7000 főre
teszik 12 ágyuval. Ez azonban kézzelfogható nagy tulzás. Bem hadereje
ugyanis nem állott egyébből, mint azon kis sereg maradványaiból,
melylyel ő julius 22-én Moldvába tört. Ez állott a betörés előtt 2000
gyalog és 1000 lovasból. Ezenkivül magához vette Damaszkin hadtestét,
mely julius 23-án Inczédy diviziójával s 3 zászlóalj erősitéssel együtt
tett 5000 embert minden fegyvernemből. Összesen lenne e két csapat 8000
fő.

Ámde Bem a maga csapatával julius 20-án és 21-én Clam-Gallas osztrák
tábornok ellen csatázott Szemerja és Sepsi-Szent-György között, 22-én az
ojtozi szoroson Moldvába tört, 23-án Ustrugoff orosz tábornok seregével
Hirsa mellett ütközött, de miután a várt önkéntesek és segédcsapatok
sehonnan nem érkeztek, 25-én már ismét visszajött az ojtozi szoroson
Erdélybe. Ha figyelembe vesszük, hogy e kis csapat hat napon át
háromszor ütközött s folytonosan erőltetett menetekben ki Moldvába s
onnan Erdélybe vissza, már julius 30-án Udvarhelynek s onnan
Marosvásárhelynek kerülve Segesvár közelében volt, s ha figyelembe
vesszük, hogy ekkor már a sereg önkénytesek által soha nem szaporodott,
ellenben a sebesültek, kifáradtak elhagyásával s szökésekkel is folyton
fogyott, e csapatot az eredeti létszám felénél többre semmiképen sem
vehetjük fel.

Ugyane sorsa volt Damaszkin hadtestének is. E hadtest julius 23-án
Grotenjhelm orosz hadtestével szerencsétlenül ütközött, mind
Szász-Régennél, mind Radnótfájánál s innen Marosvásárhelyre vonult
vissza. Itt vette őt fel Bem a maga seregébe s az ekként egyesült két
sereg itt becsültetett hozzávetőleg mintegy 6000 főre. De még e sereg
sem volt az, melylyel Bem Ördögfalva – máskép Héjasfalva – és
Fehéregyháza felé vonult, mert ennek is egy, noha kisebb részét, mintegy
2000 embert Gál Sándornak engedett át. A minek az volt indoka, hogy Bem
terve szerint Lüdersnek Segesvárott álló seregét egyszerre két oldalról,
ugy mint nyugot felől az udvarhelyi uton Bemnek, észak felől pedig a
vásárhelyi uton Gálnak kellett volna megtámadni, egy időben, összevágó
terv szerint. Lüders maga is igy számitott s ettől félt s félelme nem is
lehetett alaptalan, mert ha a támadás csakugyan igy történik, az a
hadsereg, melynek czentruma Segesvár s mely egyik szárnyával az
udvarhelyi, másik szárnyával a vásárhelyi uton kénytelen verekedni, a
tökéletes megsemmisülésnek nézhet elébe, miután a két szárny
mindegyikének egymástól teljesen függetlenül kell verekedni, mint két
külön hadtestnek, s miután visszavonulási vonala egyiknek sincs s ha
csak egyik szárny is visszavonatik, az egész sereg a rendkivüli
kedvezőtlen terepviszonyok miatt Segesvárott, mint egy kijárat nélküli
katlanban, mindenestől az ellenfél martaléka leendett. Hogy nem igy
történt: annak Gál Sándor kényszerü elmaradása s az orosz tulereje volt
oka.

Bemnek Ördögfalva és Fehéregyháza közt működő hadteste nem 7000
emberből, hanem annak pusztán feléből állott. Sőt egykoruak és ott
résztvettek állitása szerint a 3000 főnyi létszámot sem haladta túl.

Ez ellen vitt tűzbe Lüders először Skariatin, később Ivin és Demidov
tábornokok vezetése mellett délután 4 óráig mintegy 5000 s később, midőn
belátta, hogy Marosvásárhely felől nincs mit tartania, mintegy 8000
embert 24 ágyuval s hatalmas lovassággal, melynek tömeges rohamai előtt
a magyar seregnek sem gyalogsága, sem lovassága meg nem állhatott.

Néhány megjegyzést kell még tennünk arra a térképre, mely szintén az
orosz iró művéhez van csatolva s melylyel a terepviszonyokat s a csata
folyama alatti mozdulatokat akarja megvilágositani. E térkép szerint, ha
a skála segélyével megtesszük a számitásokat, nem egészen ezer holdnyi
területen lett volna felállitva az orosz és magyar sereg összes
tartalékaikkal s a magyar sereg visszavonulási vonala a
fehéregyház-héjasfalvi uttól tökéletesen el lett volna szoritva, ugy,
hogy a magyar sereg csakis Sárpatak irányában délnek, fel az erdős,
járhatatlan hegyek felé menekülhetett volna.

Ez azonban nem igy volt. Föl a hegyeknek sem lovasság, sem ágyu nem
menekülhetett volna, mert arra utak nem vezetnek, pedig a lovasság és 4
ágyu megmente tett és pedig a Héjasfalva-Ördögfalva felé vezető jó uton.

A dolog ugy áll, hogy a szoros értelemben vett csatatér még Fehéregyháza
fölött délfelé legalább egy kilométerrel s Fehéregyháza mögött kelet
felé legalább két kilométerrel kiterjedett. Ez már nincs kirajzolva az
orosz térképen. A hol az orosz lovasság szétverte a magyar gyalogsági
négyszöget, a hol egy helyben a legtöbb honvéd elesett, mintegy 180, s a
honnan nem messze esett el Petőfi Sándor is, az a hely Fehéregyházától
keletre fekszik.

A bekeritési mozdulat sem azon a vonalon hajtatott végre, mely a
térképen van jelezve.

Bármily magas lehetett is ott helylyel-közzel julius 31-én a kukoricza,
olyan nagy nem lehetett, hogy a magyar hadállás magaslatáról, ugy mint
ezt a térkép feltünteti, a kukoriczában mozgó lovasságot észrevenni ne
lehetett volna. A magyar hadállás legmagasabb pontja a térkép szerint a
bekeritő mozdulat vonalához körülbelől oly magasan és oly messze áll,
mint a budai várhoz például a Lipót-templom, csakhogy a lejtő szép
meneteles, nem oly meredek, mint a vár oldala. Hogy oly magasságból és
messzeségből szaggatott kukoriczatáblák közt mozgó lovasságot észre ne
vettek volna: az képtelenség. Hogy pedig maga Bem észrevette volna, mint
az orosz iró állitja, s mégis tovább folytassa az orosz jobb szárny
elleni támadásokat s ne tegyen megfelelő védintézkedéseket: ez megint
képtelenség, sőt még nagyobb, mint az előbbi. Nem Bemről, de a
legkorlátoltabb eszü zászlóaljparancsnokról sem lehetne ekkora
ügyetlenséget feltenni.

Nem is ugy történt. Hanem szemtanuk állitása szerint az orosz megkerülő
lovasság a Küküllő jobb partján azon uton indult ki, mely Bun felé
vezet, mely falu Fehéregyházával csaknem szemközt a Küküllő-völgy északi
magaslatain fekszik. De valószinüleg nem maradt meg az uton, hanem
levonult a folyam partjára, részint azért, hogy gázlót keressen, részint
azért, hogy ennek füzesei és rekettyései árnyékában észrevétlenül
vonuljon fölfelé a folyamnak. – Gázlót könnyü volt találni, talált is
Fehéregyháza mögött s itt nem hátban, hanem oldalt támadta a magyar
sereget. Ha hátban támad, akkor egyenesen elzárja a héjasfalvi utat s az
esetben lovas és ágyu nem menekülhet. Tényleg a visszavonuló magyar
sereg elől el is zárta s itt e ponton, körülbelül a gróf Haller Ferencz
által körülültetett és ápolt honvédsir körül kell keresni – ha
megtalálható – azt a helyet is, a hol Petőfi eleshetett Mert itt
szélesebb lévén a sík, a nyilt tér, véletlen lovassági roham elől nehéz
és kivételes volt a hátramaradtak menekülése. Ha Petőfi az orosz térkép
bármely pontján áll a magyar hadálláson: neki, mint akkor tényleg nem
kombattansnak, könnyü szerrel lehető lett volna a hegynek, az erdő felől
menekülés.

Még néhány szót a magyar sereg veszteségéről. E veszteséget osztrák és
orosz források 1200–1300 halottra és 500 fogolyra számitják. Holtak és
foglyok száma nem üt ki ily kerekszámra. Hol vannak a sebesültek? Orosz
részről meghalt 41. Ennyi halottnak bármily mészárlás esetén is nem 1300
halott felel meg. – Még ha rémülés szállta is meg a magyar csapatokat,
egyes részek kitünően harczoltak s gyáván, összetett kézzel valószinüleg
nem várták be a halált. A szomoru tény az, hogy az orosz sereg leölte a
foglyok egy részét, a szászok és oláhok pedig az nap este és éjszakán
agyonverték a sebesült honvédeket. Csakis igy érthető ama nagy
halottszám.

Az orosz irónak egyébiránt valami különös ellenszenvet vagy
elfogultságot nem vethetünk szemére. Ő nem ismeri a magyar táborkari
adatokat s személyesen nem tanulmányozta a segesvári csatatér
terepviszonyait. Tévedései innen eredhetnek.


III.

Ezelőtt nyolcz évvel, a segesvári szerencsétlen ütközet napjának
huszonhatodik évfordulóján néztem meg először azt a mezőt, azt a
vidéket, a hol Petőfit utoljára látták, a hol meghalt, a hol el van
temetve, hogy beteljesedjék három év előtti álma: ott esni el a harcz
mezején, ott folyni ki szivéből az ifjui vérnek, kardok zörejében,
trombita hangjában, ágyu dörgésében enyészni el ajaka végszavának s
összetiportatni fujó paripák száguldozó körmei által.

Igy álmodá meg, igy következett be.

Csakhogy álmának irtózatos visszája teljesült. Közös sirnak adták ugyan
őt is és hősi társait, kik valamennyien a szent világszabadságért haltak
meg, de nem a világszabadságnak diadala, hanem az osztrák és orosz
zsarnok-uralomnak diadala volt a segesvári nap. Talán jó, hogy Petőfi
nem élte túl ezt a szörnyü napot.

Hol eshetett el Petőfi? Mely rög szivhatta magába kihulló vérét? Hol
nyughatnak porladó csontjai? Ezek a kérdések érdekeltek engemet.

Száz meg száz nyilatkozatot olvastam a segesvári csatatér leirásáról s
Petőfi halálának közelebbi ugy vélt részleteiről, de a nyilatkozatok nem
elégitettek ki. Homályos emlékezet vékony erü forrásából buzogtak ki e
nyilatkozatok s térkép, szabatos területi fölvétel nem kisérte őket. E
nélkül pedig csataleirás igazán lehetetlen.

De a hű és igaz csataleiráshoz még egyéb is kell. Tudni kell a hadsereg
létszámát, felosztását, elemeit, a csataintéző hadvezérnek csatatervét,
a csata folyamán tett hadvezéri vagy táborkari intézkedéseket, minden
csapatnak, minden ezrednek, zászlóaljnak s magának a törzskarnak is a
csata folyamán át óránkint megtett mozdulatait, s ha mindezt összegyüjti
az ember s aztán kipuhatolja, hova volt beosztva Petőfi, minő
mozdulatokat tett csapatja a csatanap lefolyta alatt időről-időre; hol
állt a csapat, melyhez tartozott, az orosz lovasság bekeritő s oldalt és
hátban támadó-művelete alkalmával; merre menekült vagy hol
kaszaboltatott le vagy hol fogatott el ez a csapat: ha mindezt tudjuk,
csak akkor lehet megközelitő valószinüséggel megmutatni a helyet, a hol
Petőfi elesett.

Katona, mérnök, helyismerő, közvetlen szemtanu s tanuk kihallgatásában
tapasztalt és jártas lélekbuvár kell ahhoz, hogy egy katona elestének
helye, időpontja negyedszázad mulva lehető pontossággal kipuhatoltassék.
Elmémet feszité az a gondolat: megbirkózni a lehetetlenséggel. Hiszen,
ki érdemelné meg a fáradságot, ha nem Petőfi?

Be kell vallanom, hogy nyolcz év előtti fáradozásom kevéssé sikerült.
Nem is az lett volna s ha Isten éltet, nem is az lesz utolsó kisérletem
erre a czélra, ha ügyesebb és szerencsésebb kutató meg nem előz. De
nyolcz év óta nem volt időm a tanulmány helyszini folytatására. Csak
töredékes, ki nem egészitett jegyzetek azok, melyekből most e sorokat
meritem.

Mindenekelőtt megjegyzem, hogy se Bemnek, se törzskarának hivatalos
jelentését a segesvári csata leirásáról, a csata folyamán tett
rendelkezésekről, a foganatositott csapatmozdulatokról, a csata végéről,
a visszavonulásról, a holtak és sebesültekről nem sikerült feltalálnom.
Abban a véleményben vagyok, hogy ily hivatalos jelentés nem is készült
soha.

Bem maga nem készithetett; betegsége és menekülése gátolta, serege
szétszóródott, törzskarának tagjai részint elestek, részint a menekülés
zürzavarában voltak, Bem podgyásza és iratai is a győző kezébe jutottak,
s ha valaki irt is jelentést a kormányhoz: az valószinüleg soha se
juthatott rendeltetése helyére. Hiszen ekkor, pár nappal a világosi
fegyverlerakás előtt, már voltaképen magyar kormány sem volt, s
Udvarhelyről vagy Marosvásárhelyről bizony nehezen ért volna el a
jelentés Szegedre vagy Aradra.

Rüstow, utána Horváth Mihály s legujabban Oreusz katonai iró a csata
leirását, a szemközt álló haderők létszámát és mozdulatait orosz és
osztrák hivatalos jelentések alapján állitották össze.

E jelentésekben a magyar seregről sok téves adat fordul elő, s azért a
megnevezett irók csataleirásai is helytelenek. Ez irók a csatatért nem
tanulmányozták a helyszinén, azért igazitám helyre tévedéseik nagy
részét a »Vasárnapi Ujság« tavalyi 1883-iki 41-ik számában.

Ugyanekkor kimondám, hogy »körülbelül a gróf Haller Ferencz által
körülültetett és ápolt honvédsir táján kell keresni – ha megtalálható –
azt a helyet is, hol Petőfi eleshetett. Mert itt szélesebb lévén a sík,
a nyilt tér: véletlen lovassági roham elől nehéz és kivételes volt a
hátramaradtak menekülése«.

A hogy e két czikk szűk keretében lehető: rámutatok a nyomokra, melyek
engem e föltevésre vezettek.

Petőfi a csata alatt Bem közelében, lehet mondani, törzskarában volt. Ez
természetesen nem azt teszi, hogy az egész csataidő folytán
szakadatlanul Bem személye mellett tartózkodott. Ellenkezőleg.
Szemtanuk, bajtársak állitják, hogy Petőfi a csata folyama alatt jó
darabig ismételve oly helyeket keresett fel, honnan az orosz seregre s a
csata egyes távoli jeleneteire is elláthatott. Ez természetes. Olyan
lélek, mint Petőfié, a csatanap izgalmai közt nem szunyókál s vagy részt
vesz a verekedő csapatok mozdulataiban, vagy legalább nézi azokat s ha
lehet: az ellenfelet is.

Itt pedig lehetett.

A csata kezdődött 10 és 11 óra közt s délután 2 óráig változó
szerencsével folyt. Eddig leginkább csak az ágyuk működtek. Skariatin
orosz tábornok körülbelül ott esett el, a hol most siremléke áll.
Ágyugolyó találta Bem azon ütegéből, mely körülbelől ott volt
felállitva, a hol a Sárpatak a segesvár-fehéregyházi utat kettészeli. Ez
ütegből s ennek környékéről az oroszok segesvári hadállását meglehetősen
látni lehetett a három–negyedfél kilométernyi távolságból. Itt volt Bem
s az ő közelében lehetett Petőfi is délután 2 óráig.

Ezután élénkebb lett a harcz. Az országuton s az attól délre fekvő
magaslatokon ismételve gyalogsági rohamokat rendelt Bem, de sikertelenül
s viszont Lüders az országut és a Küküllő közti lapályon tömeges
lovassági előnyomulást kezdeményezett, jelentékeny sikerrel. Bem délután
3 óra tájban már Fehéregyházára s az e mögötti meneteles oldalra vonult
vissza s alig lehet abban kétség, hogy Petőfi is kisebb-nagyobb távolban
követte őt.

Délután 5–6 óra tájban sikerült az orosz lovasság megkerülő mozdulata,
mely arra képesité, hogy a magyar sereg jobb szárnyát oldalban s
hátulról támadja meg. A mint ez bekövetkezett: az előlről is erősen
szorongatott magyar sereg teljesen felbomlott s hanyatt-homlok futásban
keresett menedéket.

Valószinü, hogy Petőfi ekkor nem volt nagyon távol Bemtől, Bem maga
pedig a Fehéregyháza és Héjasfalva közti országuton vagy ettől délre
fekvő, lassu emelkedésü magaslaton volt törzskarával, de az uttól nem
messze Bem lóra kapott s huszárjainak fedezete alatt igy menekülhetett.
Petőfi gyalog maradt, ő tehát a kozákok elől meg nem menekülhetett. Ha
lova van: menekülése valószinü.

Most három feltevés áll előttünk.

Az első feltevés az, hogy fogolylyá lőn s mint fogoly vitetett el. Ez
legkevésbbé valószinü, mert a foglyok közül vagy 500 később
elbocsáttatott, ezek valamelyike pedig Petőfiről hirt tudott volna
mondani.

A második feltevés az, hogy Petőfi a kozákok elől az országuttól délre
fekvő kukoriczákba s ezeken át a magaslaton levő erdőbe menekült s az
oláhok által veretett agyon, mint nem egy bujdosó honvédtársa. Ez nem
lehetetlen, de szintén nem valószinü. Az erdőkbe csak azok
menekülhettek, kik Bem balszárnyáról Fehéregyházának az oroszok által
történt elfoglalása után 5–6 óra tájban az erdők felé fölszorittattak s
az oroszok bekeritő mozdulatát s a jobb szárnynak és központnak
felbomlását észrevevén, az erdős magaslatok felé látták a menekülést
egyedül lehetőnek.

Petőfi minden valószinüség szerint a központon volt s azért menekülése
csakis arra volt lehetséges, a merre Bemnek, tehát az országuton. Ámde
ezt már a kozákok elfoglalták s azért Petőfi is osztozott
gyalogtársainak sorsában. Ezek részint szoritva, részint menekülve, az
országuttól délre fekvő magaslat felé tartottak, azonban utólérve és
bekeritve, legnagyobb részben lekaszaboltattak.

A Haller-féle honvédsirban pár száz hősnek porladozó csontjai pihennek.
Hogy minden honvéd nem ide temettetett: az kétségtelen. A
Fehéregyházától nyugatra és délre, valamint a héjasfalvi hid körül
elesetteket az oláh nem hurczolta egy helyre össze. Lustasága és
munkájának ingyenessége nem engedte azt. Hanem a legnagyobb részt
eltemette ott, a hol megtalálta, legfölebb tizével, huszával hordta őket
össze.

A Haller-féle honvédsir se véletlenül van ott, a hol van. Itt kellett
lenni egy csomóban a legtöbb holtnak és haldoklónak, mert itt volt a
menekülőknek legnagyobb veszedelme. Itt volt pedig azért, mert a
bekeritő orosz lovasság e tájt gázolván át a Küküllőt, itt lepte meg
oldalban és hátban a honvédsereget.

Valószinü, hogy itt pihennek Petőfi hamvai is. S méltó helyen pihennek.
Mert imádott honának porával s dicső bajtársainak hamvaival vannak
összevegyülve.

* * *

Töredék csak mindaz, a mit e kis tanulmányban följegyeztem.

A három czikket, melyből e tanulmány áll, három különböző alkalommal
nagy időközökben irtam. Gondos olvasó a czikkek szövegéből észreveszi.
Művem egész akkor lett volna, ha mindazok nyilatkozatát, a kik Petőfi
utolsó perczeiről s eleste körülményeiről tanuskodtak, gondosan
összehasonlitottam, szigorun egybevetettem volna. S ha a csatatér
viszonyainak s a tanuk szavahihetőségének körülményei alapján szigoru
birói mértékre vettem volna.

Ez eleddig elmaradt.

Mégis volt okom, kis tanulmányomat gyüjteményes munkáimba fölvenni.

Hiszen minden dolog érdekes, a mi Petőfire vonatkozik.

Az is érdekes némileg, hogy én ifjabb koromban utat, költséget,
fáradtságot nem kiméltem, kinyomozni a helyet, a hol a nagy költő és
nemzeti hős csontjai porladoznak.

Végre sok év mulva az irodalom és a közönség megnyugodott abban, hogy
sirja csakugyan ott van, a hová az én nyomozódásaim harmincz év előtt
vezettek. Tehát nem helytelen irányban nyomoztam.



MÉG SE LETT KIRÁLYI EMBER.


I.

(Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff
Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok
takács.)

Kissé hosszu a történet, de azért mégis elején kell kezdeni.

A mi hadvezérünk elhatározta, hogy Komárom várát átadja az osztrák
ellenségnek. Okosabbat már alig tehetett. Az orosz czár és az osztrák
császár hadai már elárasztották az országot. Nem volt már a szabadságnak
fölfegyverzett hadserege sehol. Utolsó győzhetetlen hadserege is letette
már a fegyvert Világos sikjain a nyár derekán. Komáromot ugyan be nem
veszi a gőgös ellenség. De mi haszna? A vár nem az ország. A kőfal nem a
szabadság. A hősi védő sereg nem a nemzet. Dicső halála nem a
függetlenség. Ködével, hidegével, komor napjaival már az ősz is
beköszöntött. Az én öreg barátom és atyafi bátyám tagyosi Csapó József,
a ki hirt mondani kint járt az országban, azzal jött vissza a várba,
hogy odakint már nincs remény. Bizony át kell adni a várat. Hadd legyen
a kardból, szuronyból kasza, kapa, a vitézből szántóvető, a háboruból
békesség.

Igy lett.

A nagy vár átadása sok mindenféle munkával, irka-firkával és huzavonával
jár. Át kell adni a kézi fegyvereket, az ágyukat, az épületeket, az
erődöket, a hadi lobogókat, annyi diadalmas csata dicsőséges tanuit. Át
kell adni a huszárlovakat, a hidverők, szekerészek, tüzérek szerszámait
s minden készségét s az eleven ökör- és juhnyájakat. A magyar fővezér
is, az osztrák fővezér is minden átadásra és átvételre más küldöttséget,
külön bizottságot, más meg más tiszteket rendel. Ezek azután
összejönnek, nagyot isznak, tárgyalnak, szemlélnek, számitanak,
jegyzőkönyvet készitenek, irnak, vitatkoznak, összevesznek, kibékülnek,
kezet fognak s ekként valahára megtörténik az átadás. Belekerül az egész
egy délelőttbe. Ha meghalt a szabadság: mirevaló volna hosszasan
vesződni a hagyatékával? Ugy se ér már az egész egy pipadohányt.

Az élelmiszerek átadását-átvételét is külön bizottság végezte.

A ki átadta: az Szabó Gábor honvédszázados. Jókedvü, délczeg fiu, igazi
hős, debreczeni származás, végezte már a jogi tudományokat, kész volt az
ügyvédségre. Vörös volt haja, bajusza, szemöldöke. A vörösember vagy
nagyon rossz, vagy nagyon jó ember. Ő nagyon ió ember volt, a mint a
történet majd igazolja.

A ki átvette: annak a neve Wolff Sebestyén volt. Valami cserepár
főhadnagy. Vékony, nyurga legény. Vagy osztrák, vagy cseh születés. De
meglehetősen törte a magyar nyelvet. Máskülönben oly módon nem
tárgyalhatott volna Szabó Gáborral, a miként tárgyalt. Olyan debreczeni
fiu és olyan debreczeni diák akkor még nem volt a világon, a ki németül
vagy csehül tudott volna tárgyalni. Elhiszem: most sincs.

A két tiszt közt a találkozásra a pavillon udvara s annak is a 37-ik
számu szobája volt kitüzve.

Most két pavillon van. Az uj-pavillon, mely alig félszáz éves. 1849-ben
még nem volt meg, később épitették az osztrákok. Akkor az öreg vár külső
részét hivták pavillonnak. A jó komáromi magyar ugyan ezt a szót nem
ismeri. Ő Babilonnak nevezi mind a kettőt. Igy tanulta a szentirásból és
a zsidók történetéből. De hiszen ez mindegy.

Pontban kilencz órakor, a kitüzött időre megjelenik Wolff Sebestyén
főhadnagy teljes katonai diszben. Őrmester, káplár, két szál közlegény
jön utána katonásan, keményen. Már akkor szabadon jártak az osztrák
tisztek a vár főkapuján keresztül. Hiába mutogatta nekik a fügét a kőből
való hires komáromi szüzlány.

Pontban kilencz órakor várja őt Szabó Gábor százados teljes katonai
diszben. Emberei mellette.

A főhadnagy üdvözli a századost, elővesz valami irást, átadja s motyog
valamit német nyelven. Az az irás volt az ő parancsa az élelmiszerek
átvételére.

A százados viszonozza a katonás üdvözlést. De az iráshoz hozzá se nyul,
hanem vidáman megfogja a cserepár keztyüs kezét s megrázza istenesen.

– Szervusz bajtárs! Hozott a rossz lélek! Az irásod nem kell, elhiszek
én neked mindent. Hanem magyarul beszélj velem, mert
szentháromság-erre-amarra, nem kapsz tőlem gombóczra valót.

Okos fiu volt a cserepár főhadnagy, elnevette magát s nyomban elkezdett
magyarul beszélni. Már a hogy’ tudott.

Csakhamar azt kérdezte, van-e leltár az élelmiszerekről?

– Van bajtárs, van. Ird, majd én mondom.

S mondta. A cserepár őrmester papirost, tollat, tintát fogott s irta.

Buzaliszt: kilenczezer mázsa.

Őröletlen buza: hatezer pozsonyi mérő.

Rozsliszt: ennyi meg ennyi mázsa.

Bab, lencse, köleskása: toronyszámra.

A burgonyát szedjétek ki a földből magatok. Eddig mi nem értünk rá.
Ezentul pedig nem dolgozunk, kivált a németnek.

Só, paprika, magyar bors, fehér bors, szegfüszeg, gyömbér,
szerecsendióvirág, fahéj, igaz sáfrány s egyéb mindenféle füszerszám,
sárgaczukor, fehérczukor, kávé, tea, czikória, kinin, hashajtó,
ipekakuanha, szilvaiz, kréta, dara, aszalék, zsir, kenőcs, hátas
szalonna öt nagy raktárral. Negyvennyolcz macska az egerek és patkányok
ellen.

A cserepár őrmester irt gondosan. De a macskáknál mégis kérdőleg nézett
a főhadnagyra. Beirja-e ezeket az élelmiszerek közé?

A százados rászólt:

– De csak ird be fiam szépen. Ezekre vigyázzatok legjobban. Különben a
mindenféle féreg bocskortok szijját is lerágja s mezitláb jár a
császártok katonája.

Hát csak beirta az eleven macskákat is az élelmiszerek leltárába.

– Hát aztán megvan-e ez mind, a mit te, százados bajtárs, nekünk itt
elszámláltál?

Ezt kérdezte a főhadnagy.

– Megvan bajtárs mind. Több is lesz, más is lesz még ott.

– Például.

– Például rizskása.

– Rizskása? Hát a magyar sereg még rizskását is kapott?

Csodálkozott a cserepár. Akkor még a rizskása csak uri asztal teritékén
volt. Az osztrák hadseregnek volt ugyan rizskásája, mert akkor még
megvolt Lombardiája és Velenczéje. Hozott onnan eleget.

Szabó Gábor honvédszázados nem felelt a kérdésre hamarosan. Megnézte a
cserepár főhadnagyot. Sovány volt az a főhadnagy rettenetesen.
Nyakravalójába belefért volna még másik cserepár főhadnagy nyaka is.
Szemei is be voltak esve keményen. Csak a napsütés tartotta arczán az
élet szinét. Azt felelte neki:

– A rizskásáról ebéd után beszéljünk.

A százados vendégelte meg az átadó és átvevő bizottságot. Még az övé
volt a várnak minden étele, itala, még nem irta alá a leltárt. Volt hát
bőven elég. Ezzel is kevesebb jut a németnek. A két tiszt külön
szobában, az altisztek és legények másik szobában. Evett a cserepár
főhadnagy, csak ugy fuldoklott. S ivott rá hatalmasan. A hires neszmélyi
bor gyorsan tünt el a czinkotai itczés üvegekből.

Látta ezt a honvédszázados, le nem vette szemeit a főhadnagyról. Látta
azt is, hogy azért eszén van a főhadnagy. Eleibe könyököl a fekete
kávénál az asztalon s igy szól hozzá:

– Bajtárs, nem haragudnál meg te azért, ha én most téged apád-anyád,
minden pereputyod felől kikérdeznélek? Látom, jól esett az ebéd neked
is.

A cserepár főhadnagy nagy lelkesedéssel válaszolt.

– De bizony jól esett bajtárs! Meg is áldjon érte az isten! A tavasz óta
még nem laktam jól istenigazában. Mindig futnunk kellett, hol előre, hol
hátra. Kemény gyerekek voltatok, az ördög se hitte volna előre. Szegény
apám, anyám nehezen él otthon, heten vagyunk testvérek, de csak nekem
magamnak van biztos kenyerem.

– Hát a többi miféle mesterember?

– Takács. Mind a hat takács. Apám-anyám is takács, Az én falumban
mindenki takács, de most minden takács koplal; egy esztendő óta nem
vettetek ti magyarok tőlünk gyolcsot.

A százados nevetett. Ennyi takács egy csomóban!

– Tudod mit bajtárs! A ti gyolcsotokat én meg nem veszem, hanem azért
megsegitlek. Csakugyan van nekem sok rizskásám. Alig három hete vettük
el tőletek, a mikor Győr felé pokolba kergettünk benneteket. El se
tudtuk még rakni a katonai raktárakba, ott van a vármegyeház
pinczéjében, van vagy ötszáz mázsa. Hát én ezt a rizskását irás nélkül
neked adom. Hadd legyen ezzel is kevesebb a császárodnak.

Wolff Sebestyén főhadnagy kimereszté szemeit erre a nagy szóra. De
bámulása nem sokáig tartott. Elkezdett számitgatni. Egy font rizskása öt
pengő krajczár, ő is eltudja adni négyért. Egy mázsáért kap hat forint
és negyven krajczárt, ötszáz mázsáért háromezer-háromszáz-harminczhárom
forintot és husz krajczárt!

Szent Venczel és Szent Nepomuk! Ekkora kincset még nem látott a Wolff
Sebestyénnek nemzetsége. Ötven takács se tudná ezt hamarosan megkeresni.
Tyüh bajtárs, nem százados vagy te, hanem maga a Megváltó.

Felugrott az asztal mellől, a századosnak ölébe omlott, elkapta a két
kezét s összecsókolta, azután lehajolt az asztal alá, hogy a lábait is
megcsókolja, de erre nézve már nem sikerült buzgósága, hanem azért ujra
felemelkedett, két kitárt karjával a százados nyakába esett s
nyalta-falta, mint a tehén a borját. Alig tudott tőle a százados
szabadulni s három asztalkendője is megharmatosodott, mig fejét, arczát,
nyakát a sürü bajtársi csókok nyomától megszabadithatta.

Hanem azért ebéd után okosan viselte magát a főhadnagy, de a százados is
szavának állt.

Leltárba irták a bort, sört és pálinkát is. Leltárba vettek öt font
rizskását is. Azután aláirták és megpecsételték az irásukat. Komárom
szüz vára most már az ellenségé.

Akkor a százados elvezette a főhadnagyot a vármegyeházhoz, előszólitotta
várnagy uramat, s annak megmagyarázta, hogy a pinczékben levő rizskása e
szempillantástól fogva Wolff Sebestyén főhadnagy uré, senkié se másé, ha
valamikor kiadja valakinek, csak neki adhatja ki, senkinek se másnak.

Megértette a szót jó Keserü Mátyás várnagy uram s hiven megfogadta.

Igy lett urrá a cserepár főhadnagy 1849-ik évi október hava 7-ik napján.
El kellett ezt mondanom, hogy megérthesse kiki, a mi velem tizennégy
esztendő mulva történt.


II.

(Az Almássy-összeesküvés. – Az akasztófa alatt. – Magam is összeesküvő
leszek. – Pesti utazásom. – Késmárki Pepsa. – Komáromi haditörvényszék
elé idéznek. – Nyomatéktalan a vád.)

A cserepár főhadnagy és a honvédszázados nem látta egymást többé. A
főhadnagyot áthelyezték erre-amarra, a világ végére. A honvédszázadosból
pedig békeszerető polgárember vált. Hazament egy fordulóra Debreczenbe.
Atyafiak, jóbarátok, gyerekkori ismerősök tanyáját fölkereste, a háboru
történetét köztük eladomázta, elbucsuzott tőlük s visszament Komáromba.
Ügyvéd lett, megházasodott, vagyont is szerzett. A neszmélyi
szőlőhegyben szőlőt alapitott; jó kedvét, jó borát, vendégszerető
tanyáját ismerte mindenki a vármegyében.

Tizennégy év mulva az történt, hogy a nemzet megunta már az önkénynek
bécsi uralmát s jó hazafiak összeesküvést szőttek-fontak, honvédsereget
toborzottak, fegyvert szereztek, hogy az osztrákot megint kikergessük az
országból. Volt már együtt vagy 110,000 főből álló honvédseregünk
zászlóaljakra felosztva. Én a 47-ik zászlóaljba kerültem. Ez volt egyik
hires zászlóalja 1849-ben is az én megyémnek, Veszprém vármegyének.

Mindez ezelőtt negyven esztendővel 1863-ban történt. Titokban folyt az
egész nemzeti mozgalom. A mozgalom neve a történelemben
Almássy-összeesküvés. Almássy Pál állott az élén. Részletesen ma sincs
megirva az eset. Kossuth Lajos is csak röviden ir róla Irataim czimü
munkájában. Azt se tartom bizonyosnak, hogy valaha meg lesz-e irva. Sok
nagy és jó hazafi vett benne részt, a ki később miniszter lett, király
embere lett, pecsovics lett. Ők bizony nem emlegették szivesen ezt a
multat s ha maradt nyoma irásokban, azt a nyomot is szivesen
eltüntették.

Hogy e néma mozgalomban – akarva, nemakarva – nekem is részt kellett
vennem, azt már csak természetesnek tartja mindenki, a ki azt a kort
ismeri.

Annak az évnek egyik juniusi napján épen akasztás volt Veszprémben. A
széki csárdabeli rablót akasztották, bizony a neve már nem jut eszembe.
Katonai rögtönitélő biráskodás folyt akkor három vármegyében Csak amugy
osztrák katonák módjára. Veszprémben, Zala-Egerszegen, Kaposvárott
százszámra akasztották a szegénylegényeket, duhajokat, utonállókat,
erdőnjárókat, tűzhely nélkül valókat, bűnösöket, ártatlanokat
összevissza egyaránt.

Patvarista voltam akkor Veszprémben.

Az ősi megyei akasztófát nem használta a katonaság. Az kint volt, messze
volt a Látóhegyen. Távol esett a várostól és minden országuttól. Oda el
se mentem volna a borzasztó látványra. A katonaság a város közelében, az
almádi fürdőhöz vezető út melletti dombra állitotta föl az akasztófát. A
patvaristák összebeszéltek, hogy nekik legalább egy akasztást meg kell
nézniök. Hiszen ők a jövendő igazságszolgáltatás emberei. Igy ballagtam
ki magam is a nagy látnivalóhoz.

Bizony csuf dolog az. Le nem irom részleteit. Nem is tartozik e
történethez.

Ott volt a közönségben egyik jóbarátom is: Gombás Lajos, szent-gáli
birtokos. Pápai kis diákkorom óta már jóbarátom.

Alig lett vége az akasztásnak, karonfog.

– Gyere, nagy mondanivalóm van.

Vagy száz lépésnyire elvezet a néptömeg mellől s megáll velem egy fehér
mészkősziklán, mely a pázsit zöldjéből kikandikál. Nagy ezüst zsebórája
tokjából kivesz egy kis nyomtatott papirost s kezembe nyomja.

– Nesze, olvasd, ez a jelszó, uj világ támad, a többit majd otthon
elintézzük.

Nézem a papirost. Akkora, mint jó nagy látogató-jegy. Hitvány papiros,
apró betük, hitvány nyomás. De a szövege már igazán feltünő.

A szövegére már nem emlékszem szórul-szóra, el se tettem azt a papirost.
De a szöveg értelme efféle volt:

Ütött a megváltás órája. A magyar nemzet lerázza igáját. Minden hazafi
csoportosuljon az uj király köré. Az uj király neve nincs a
nyomtatványon, de nevének kezdőbetüi ott vannak. A kezdőbetükből nem
tudtam kiokoskodni se Attilla, se Árpád, se Hunyadi János, se Rákóczi,
se Kossuth Lajos nevét. Hát ki a manó lehet akkor az uj király?

Hm! Uj király! A mostanit hát elcsapjuk. Önkénytelenül odatekintettem az
akasztófára. A hóhér még fönt volt a lajtorja tetején. Valamit babrált
az akasztott ember feje körül. A katonaság sorfala a vesztőhely körül, s
a nagy közönség némán bámult a hóhérra. De azért mégis elnevettem magam.

– No, pajtás, ezt a czédulát ugyan átkozott rossz helyen és rossz időben
találtad átadni. Ha ugyan ez az egész uj királyválasztás nem bolondság.

Bolondság volt biz az. Nem is esett köztünk ezentul semmi szó. Csak évek
mulva, később tudtam meg, hogy egy meghibbant elméjü pesti szabómester
nyomatta ki ezt a gyarló kiáltványt. Ő tette meg magát benne uj
királynak, de a nevét megmondani nem akarta.

Ilyen bolondság mindig támad és mindenütt. Nem veszi komolyan senki. De
annak az időnek mégis egyik komoly tünete az, hogy ideig-óráig még okos,
higgadt, vagyonos embereknek is megfordult agyában az uj király
gondolata.

Nem ez volt az Almássy-összeesküvés. Ez összeesküvésről később
értesültem.

Egyik novemberi vagy deczemberi késő este lakásomra jött egyik barátom s
rokonom. Idősebb, mint én. Vitéz honvéd egykoron. Előkelő nagybirtokos,
később az alkotmányos életben főszolgabiránk. Ma is él és uralkodik,
noha most már csillapuló vérrel. Nem ugy, mint hajdanta.

Körülnéz a szobában s bezárja kulcscsal az ajtót.

– Magunk vagyunk?

– Magunk.

Mosolyogtam e nagy óvatosságon. Vajjon miről lesz szó?

Az én barátom elővesz egy csomó nyomtatványt s átad nekem vagy tiz
darabot.

– Ez a forradalmi kormánynak kiáltványa a nemzethez. Az éjjel ezt magad,
személyesen alkalmas helyeken kiragaszd a falakra. Vigyázz, senki meg ne
csipjen.

Nézem a kiáltványt. Szép papir, szép nyomás. Rövid, velős, komoly
tartalom. Előkelő iró fogalmazta. Kibocsátja a »Magyar Függetlenségi
Bizottmány«. Ugy emlékszem, ez volt aláirva. Pöcsét helyén az ország
czimere. A négy folyó és hármas halom a kereszttel. Fölötte semmi
korona, mellette semmi angyal. Egyszerü czimer, mint 1849-iki
pénzeinken.

Nagy figyelemmel elolvasom a kiáltványt. Ez már komoly beszéd. Nem
olyan, mint az eszement pesti szabóé.

– Kitől kaptad ezeket?

– Nem mondom meg. Adott szavam tiltja. Neked se szabad tovább adnod,
hogy tőlem kaptad. Nyugodjál meg abban, hogy Pestről kaptam, egyik
legjobb vezérünktől. A fejünkkel játszunk. A vezérek ugy határozták,
hogy két embernél többnek senkinek se szabad tudni. A kitől kapja a
kiáltványt: az az egyik, s a kinek átadja: az a másik. Az árulás igy
lehetetlen. Ezt a rendet szigoruan meg kell tartanunk. Intézkedjél arra
nézve is, hogy ha az éjjel vagy holnap, vagy holnap éjjel megrohannak s
házkutatást tartanak nálad: se erre a kiáltványra, se semmiféle
jegyzetre ne bukkanjanak.

Intézkedtem.

Még az éj folyamán átadtam kiragasztás végett négy darabot egyik
barátomnak, kiben feltétlenül biztam. Öt darabot kiragasztottam magam.
Egy darabot eltettem örök emlékül. De ugy eltettem lakásom padlásán a
tetőbe két fazsindely közé, hogy sohase találtam meg többé. Igaz, hogy
hosszuidőn át nem is kereshettem.

Sajnálom, hogy nincs belőle. Ma már történelmi érdekesség volna. Azt
hiszem, a Nemzeti Muzeumban őriznek belőle néhány példányt. Tartalmára
természetesen nem emlékszem szó szerint. Negyven esztendő előtt történt.
Ennyi idő elég a feledésre. Le se másoltam magamnak. Megtiltotta az
ismeretlen vezér parancsa. A szót meg kellett fogadni, mint a mikor
duvadra vadászunk.

Másnap reggelre valami ötven kiáltvány volt kiragasztva Veszprém
városában.

Tehát nemcsak magam vagyok az összeesküvő. Sokan vagyunk.

Este kaszinó után megint eljön hozzám volt honvéd barátom. Megint
magunkra zárja az ajtót. S közli velem, hogy engem a 47-ik zászlóaljba
az ő századába avatott be s hogy én is toborozzak ismerőseim körében.
Ötöt, hatot, tizet, százat, a mennyit tudok. Bátor, megbizható,
egészséges ifjakat. Katonai egyenruha majd csak akkor lesz, ha táborba
vonulunk s a függetlenségi harcz lobogóját kitüzzük. Fegyver azonban
most is van már készletben. A Bakonyban van eltéve, a menyekei erdőn
biztos helyre. Imre barátunk gondozza.

Ez az Imre barátunk Kőrössy Imre ügyvéd volt. Nála is voltam patvarista.
Honvéd volt ő is, végigküzdötte a függetlenségi harczot. De nagyon
szeretett az uri rokonsággal együtt lenni. Azokkal is, a kik sehogy se
álltak volna az összeesküvők közé, a kik magasabb hivatalos állásokat
töltöttek be az önkény uralma alatt is. Ezenkivül kissé eljárt a szája.

De hát ebből nem lett semmi baj.

Két nap mulva Pestre kellett mennem. Egyáltalán nem tudtam, miért. Az
volt a parancsolat, hogy ez s ez napon délelőtt 11 órakor ott legyek a
Köztelken. A mint sokkal később rájöttem, a harcz kitörésének idejét s
módját akarták ott a vezérek megbeszélni. A körülmények egybevetéséből
gondolom ezt.

Hogy engem miért rendeltek oda: el nem tudom gondolni. Az irántam
nyilvánuló bizalom azonban feszitette önérzetemet. Mégis vagyok már
valami!

Pedig bizony semmi sem voltam. Hanem hát mennem kellett, igy szólt az
izenet.

A székesfehérvári vasutállomáson találkoztam Késmárky Pepsával. József
lett volna ugyan a becsületes neve, de e néven senki se tudott róla
semmit. Születésétől fogva mindig Pepsának hivta mindenki. Berhidán volt
birtokos, ott is lakott. Később együtt szolgáltunk a vármegyénél.
Alispánunk volt, azután országgyülési követünk, végre a törvényszék
elnöke. Eszes, hidegvérü, nőtlen, apró termetü, de erős ember.

Vele találkoztam a vasuti étkezőben. Kérdezi tőlem:

– Hova mégysz?

– Pestre. Valami dolgom van ott.

– Hol és miféle dolgod?

– A Köztelken, déli 11 órakor. Valami gazdasági tudakozódás.

Nagyot néz, nem szól. Sok idegen utas izgett-mozgott körülöttünk. Azt
gondoltam, sejtelme se lehet arról, hogy én összeesküvő vagyok. Én meg
el se hittem volna, hogy ő is összeesküvő. Majláth Györgynek, báró
Sennyey Pálnak és báró Fiáth Ferencznek bizalmasa!

Bizony összeesküvő volt ő is. A mi nekem volt nagy szerencsém. Ő már nem
volt olyan hebehurgya legényke, mint a patvarista.

Reggel együtt mentünk a Széna-tér felé, a melynek ma Kálvin-tér a neve.
Ott kellett befordulni az Üllői-útra a Köztelek felé. Megáll az Üllői-út
elején s gondolkozik. Fejét széles vállai közé sunyitja.

– Itt menjünk a Józsefvárosi oldalon.

A Köztelek a Ferenczvárosi oldalon van. El nem tudtam gondolni, miért
menjünk mi a Józsefvárosi oldalon? Miért ne mehetnénk az egyenes uton?

– Majd megtudod, csak gyere!

A nagy Üllői-útnak más szine volt akkor, mint most. Az orvosi egyetem
fényes palotái még nem voltak ott. Helyükön apró-cseprő telkek,
földszintes rongyos viskók, korhadt deszkakeritések állottak. Még a
gyalogjáró se volt kikövezve, csak pereme volt kőből. Por, szemét, kátyu
mindenütt.

Odaértünk a Köztelek irányába. Lassan ballagunk. Pepsa éles fürkésző
szemmel nézi a járókelőket a Köztelek házsorának gyalogjáróján. Elérjük
a Köztelek kapujának irányát. Pepsa barátom nem állt meg, tovább ballag.
Én megállok s azt kérdem:

– No, nem fordulunk be?

– Csak gyere!

Tovább megyünk. Elérjük a Mária-utczát. Annak sarkán földszintes
tüzér-laktanya. Kapujában őrség. Elérjük a Malom-utczát, a mely most
Ferencz-körut. A dunai malmokra erre hordták ki az őrletni valót. Az
üllői-úti nagy laktanyánál megáll.

– Forduljunk vissza!

Visszafordulunk ugyanazon az uton. Folyton éles szemmel fürkészi a
járókelőket. A mikor ismét a Köztelek irányába érünk: rá sem néz többé a
Köztelekre, karonfog s most már nem őgyelgő, hanem rendes lépésben visz
a Széna-tér felé. A hires Két Pisztoly csárdáig meg se állunk. Ott azt
mondja:

– Megyünk haza, pajtás. Négy titkos rendőrt, négy kémet láttam a
Köztelek körül járkálni. Figyelik, ki megy oda be. Én nem megyek, neked
se tanácslom.

Hát jól van. Megyünk haza. Okos ember nem megy fejjel a falnak. Őt pedig
okos embernek ismeri mindenki.

Igaza is volt. Alig értünk haza, nem telt el huszonnégy óra se, a lapok
rejtelmes rövid hirekben tudatták, hogy a titkos összeesküvésre
rájöttek, vezetőit elfogták, egyik tevékeny részesét, Sebess Emilt
menekülés közben később az Orczy-kertben agyon is lőtték.

Idáig hát eljutottunk. Az én két öreg honvéd barátom ugy elhallgatott
ezentul, hogy soha többé előttem meg nem emlitették a nagy háborut, a
melyre készültünk. Mi lett a sorozási-ivekkel, mi lett a Bakonyban
heverő fegyverekkel: nem tudtam meg soha. Az igaz, hogy a fegyvereket
nem is láttam én élő szemeimmel. Ugy elfeledtük az egész kiáltványt,
toborzást, pesti utat, mintha csak álom lett volna.

Ámbár nekem nem hagyták mindjárt elfeledni.

Két nap mulva végzést kapok a központi főszolgabirótól. Willax István
volt a neve, a zirczi egykori apát urnak volt unokaöccse, császári lelkü
embernek tartottuk. Már csak annálfogva is, hogy ily szomoru korszakban
hivatalt vállalt.

A végzésben az volt, hogy január 2-án délutáni 2 órakor jelenjek meg a
komáromi császári királyi kivételes haditörvényszék előtt a várban, az
ó-pavillonban a 37-ik számu teremben. Ha elmaradok: visznek vasban,
katonai karhatalommal.

Ne neked patvarista.

Én már hát jó uton vagyok. Ha amugy nem lehetett: hát igy kell
megszenvednem a hazáért. Még nem is csináltam semmit, már a vértanuság
mezején kell száguldoznom. Mi az én összeesküvésem? Puszta szóbeszéd. Mi
az én pesti utam? Hiszen nem lett abból semmi. Mi annak a kiáltványnak
éjjeli kiragasztása? Puszta gyerekjáték.

De hát ezért idéznek-e engem a haditörvényszék elé?

Talán nem is ezért.

Az összeesküvés, a forradalom nem kis dolog. Ha a miatt idéznének: akkor
nem idéznének, hanem hurczolnának. Oda vinnének engem is, a hova
Nedeczkyt és társait s a hol Sebess Emilt agyonlőtték. Bizonyosan valami
másféle ostobaság miatt akarnak engem kézrekeriteni.

Meg nem ijedtem: az már bizonyos. Pápai diák, végzett jogász, jókedvü
patvarista meg nem tud ijedni hamarosan. Nem oly idők voltak azok, a
mikor hazafilélek félt volna valamitől.

Mégis puhatolództam: mi hát a baj? Elég jó és elég sok barátom volt, a
ki ebben segitségemre állt.

Semmiség jött ki nyomozásomból.

Volt Veszprémben egy városi tanácsos. Nevét elhallgatom, noha immár
meghalt. 1848-ban elszökött a honvédségbe való besorozás elől. E miatt
már elzárkóztak előle barátai s pályatársai. A Bach-rendszer alatt
vidéken volt községi jegyző. Valami rendetlenségeket ott is csinált. Az
alkotmányos élet hajnalhasadtával 1860-ban még nem mert előbujni.
Szökött honvéd, Bach-huszár: a hazafiak tábora ugy se fogadta volna be.
Hanem a mikor a vármegyét 1861-ben a katonai önkény szétverte s a mikor
Schmerlingék lámpával se találtak közhivatalnoknak való embert: akkor
megint előjött s a városi törvényszéknek tanácsosa lett.

Nos hát, ezzel az urral valamely hivatalos eljárás alkalmával
összezördültem. Azt hittem valami vétkes mesterkedést akar elkövetni s e
miatt kivettem a kezéből a hivatalos iratot s keményen összeszidtam. A
törvényszéki tanácsost – én a patvarista.

Kis városban, kis emberek közt bizony ez nem kis eset. El is határozta a
bölcs tanács, hogy a vakmerő fiatalságot meg kell zabolázni, különben a
bölcs tanácsnak fejére nő s a társadalom nyugalmát s az állam rendjét
megzavarja. Föl kell jelenteni a kivételes haditörvényszéknek.

Engem hát följelentettek. Köztisztviselő bántalmazása, nyilvános
botrány, közcsendháboritás, hatóság elleni erőszak s több efféle
hiábavalóságból állott ellenem a vád. A mi ősi törvényünk szerint
legfeljebb széksértést követtem volna el, a melynek a büntetése 25
forint birság. Csakhogy akkor nem a mi ősi törvényünk uralkodott.

Annyi szemét ember volt az akkori tisztviselői karban, hogy az osztrák
urak el nem tudták hinni, hogy annak tekintélyét rendes uton-módon fönn
tudják tartani. S ebben igazuk is volt. S azért szerte az országban
császári királyi hadi törvényszékeket állitottak föl a hivatalnokok
tekintélyének baleset, tűz, jégverés s egyéb viszontagság ellen való
biztositására. Hacsak görbe szemmel nézett valaki a hivatalnokra: vitték
a haditörvényszék elé.

Komáromban is volt efféle katonai biróság. Néhány vármegyét alája
soroztak s ezek közt az én vármegyémet is.

Ennyit kipuhatoltam.


III.

(Megyek a haditörvényszék elé. – Megmentem egy katonagyerek életét. – A
Dunán nem tudok átmenni. – Latin táviratom. – Mégis átmegyek. –
Táviratom sorsa. – Megbüntetnek.)

A karácsonyi szent ünnepeket otthon töltöttem. Szegény jó szülőimet meg
akartam nyugtatni. A sok rokon és ismerős annyi rémséggel beszélte tele
a fülüket, hogy igazán föl volt nyugalmuk zavarva. Az 1849-iki véres
katonai boszu emléke se mult akkor még ugy el, mint azóta. Anyám azt
mondta:

– Meglássátok, akárki akármit beszél, a fiamat besorozzák katonának.

Apám azt felelte rá:

– Az még semmi. De osztrák katonának!

Szörnyüség! Karácsonyi társaságunk megborzadt még a gondolatra is. Mert
hiszen ha honvédnek, fölkelőnek, inzurgensnek soroznák be, ha azután
rostává lövik, fejét veszik, fölakasztják, vagy örök rabságra
hurczolják: ez mind semmi. Isten ugy akarta s ezzel vége a panasznak.

De németté, osztrákká, kutyává lenni; szegény lengyelt, olaszt, magyart
legyilkolni, a szabadságot mindenütt eltiporni, a népek átkát magával
hurczolni: hajh ez lenne már az irtózatos átok!

Bizony igy gondolkodtak akkor az emberek, a magyar szülők.

Én természetesen hősködtem. Majd megmutatom én annak a hadbiróságnak, ki
vagyok én, mi vagyok én! Hiába lettem volna én pápai diák? Hiába volnék
én patvarista? Hiába lenne kisujjamban a corpus juris, a tripartitum és
az országbirói értekezlet?

Az öregek nem nagyon nevettek hősködésemen. Hiszen magam se sokat biztam
abban, hogy a hadbiróság valami nagy tiszteletben tartsa a corpus
jurist. Hogy pedig Verbőczy hármaskönyve előtt meghajoljon: ez épen
kétséges volt előttem.

Mindegy. Menni kell.

Székesfehérvárról vasut vezet Uj-Szőnyig a délelőtti órákban. Ha január
2-án hajnalban kocsin indulo Fehérvárra, délben már Komáromban leszek.

Igy cselekedtünk. Laczi öcsém kisért be a városba, nyitott kocsin.

Rettentő hideg volt. A két ló szempillantás alatt megderesedett. A
kocsis majd leesett az ülésből a fagy miatt. Laczi öcsémnek kellett
mellé ülni, s a gyeplőt kézbe venni. A hó csikorgása messzeföldekre csak
ugy harsogott. Talán sohase éreztem ugy a hideget. Az ég tiszta volt,
minden hajnali csillag égett még az égen, mikor elindultunk. A mikor
Csikvár felé közeledtünk: akkor kezdett a hajnal a Sárrét felől
piroslani. A Bakony felől éles hajnali szellő lengett felénk. Arczom nem
állta a hideget. A bunda gallérjával betakartam. Ha egy pillanatra
félrehajtottam a gallért: mintha homlokomat éles késsel hasogatták
volna.

Egész véletlenül történt, hogy egy szegény katonagyerek életét
megmenthettem.

Nem tartozik esetemhez, el is hallgathatnám, de mégis utam történetéhez
tartozik, tehát csak elmondom.

A mint a polgárdi szőlők alját elhagyjuk, s a szelid lejtőn koczogunk
Csikvár felé: egy pillanatra ki találok nézni a bunda gallérja mögül.
Katonát látok az út mellett az árokparton üldögélni.

A jeges, kopár, havas pázsiton ült. Két térde összeszoritva, térdén
keresztül szuronytokja, fehérkeztyüs két keze a szuronytokon.
Háromcsillagos altiszt. Kék zubbonya, kék bakanadrágja uj posztó.
Belepte a dér egészen. Pörge bajusza fehér. A bakonyi szél ott fütyörész
fülei mellett.

Szunyókál. Lehajtott feje meg se mozdul, szeme ránk se pillant, a mikor
kocsink ott csikorog előtte négy lépésnyire. Kocsisom is, Laczi öcsém is
jól látta. A pirkadó hajnal világa ott derengett arczán. Tovább mentünk
szó nélkül.

Ugy negyven-ötven lépés távolságból megint vissza néztem rá. Vajjon
észrevett-e bennünket?

Semmi jele, hogy észrevett volna. Odaszóltam öcsémnek:

– Állj meg csak, Laczi. Ez a fiu talán Fehérvárra akar menni, vegyük fel
a kocsira. Ha itt hagyjuk: megveszi az Isten hidegje.

Megálltunk. Laczi öcsém kemény hangon odakiált hozzá:

– Hej, atyafi! Zabban vannak a lovak. Jó reggelt, vagy mi a macska!

A katona nem mozdul.

Laczi öcsém ereszteni akarja a lovat s azt mondja:

– Részeg ez vagy bolond, a fülét se billenti.

– Vagy alszik. Megnyomta a fagyásnak halálos álma. Eredj csak hozzá,
hozd ide.

Nem szivesen keveredett ki öcsém a bundából. A szibériai hideg őt is
csak ugy bántotta, mint engem. De azért leszállt az ülésből, odament a
katonagyerekhez, megfogta vállát s megrázta emberül.

– Nem hall kend?

A katona fölnyitotta szemeit, de nem szólt. Nem tudott szólni. Eszmélete
eltünőben volt már. Az életnek és a halálnak épen a határán állt. Csak
egy lépése, csak egy szempillantása volt még ide vagy oda.

Laczi öcsém nem sokat tünődött. Nem mindennapi erejü gyerek volt,
megfogta a katona nyakát csak ugy félkézzel, mint a nyulat szokás, s
földobta a kocsira. De a katona lenyaklott az ülésről.

– Pokróczot neki!

Elővettünk egy lópokróczot, rágöngyölgettük derekára s egy fékkel
rákötöztük.

– Előre!

A vasutállomás mellett volt egy kis földszintes uj vendéglő. Odaszálltam
s a katonát nyomban bevitettem a meleg szobába. Nem okosan csináltam. A
meleg szobában rögtön lefordult a székről. Akkor jutott eszembe, mit
kell vele tenni. Kivitettem a nyitott szin alá s hóval dörzsöltettem.
Egyuttal beizentem a katonai kórházhoz.

Mi történt vele: akkor nem tudtam meg. Nekem a vonattal el kellett
utaznom a hadbiróság elé. A mikor hat hét mulva kiszabadultam: akkor
közölték velem, hogy a fiu derék altiszt volt, kiliti lakos, ujévre
hazakérezkedett szülőihez, gyalog akart ama kegyetlen éjszakán ezredéhez
visszamenni, de ruhája vékony, hajnalfelé elgyalázta a csikorgó hideg,
most is beteg még, de él s túl van a halálos veszedelmen.

Én Uj-Szőnybe odaértem a kellő időre. Csak épen a Dunán kellett
átmennem.

De épen ez volt a lehetetlen.

Álló hid nem volt akkor a Dunán, hajó pedig nem járt a jégzajlás miatt.
Uj-Szőnyből a szigetre csak repülőhid szolgált, ennek hajóit pedig
szétszedték már a két ünnep között. Hidjai, karfái ott fehérlettek a
sziget alsó végén a rájuk rakódott zuzmarától.

Kiálltam a Duna partjára, néztem a rohanó jégmezőket. Zugott,
sziszegett, harsogott rohanásuk. Istenkisértés ennek nekimenni.

Mit csináljak? Tünődtem.

Ha pontos időre meg nem jelenek; szökevénynek tartanak. Keresnek
Veszprémben: nem találnak. Keresnek Mező-Szent-Györgyön: ott se
találnak. Elrendelik, hogy karhatalommal vigyenek a hadbiróság elé.
Magam miatt nem sokat törődném vele, de anyámat kétségbeejti a hivatalos
hir.

Minden áron át kell mennem a jégzajláson. De ha sehogy se lehetne, akkor
is tudatnom kell a birósággal, hogy itt vagyok s adjon uj határidőt,
vagy várja meg, mig Pest felé visszakerülök.

Bemegyek a táviróhivatalba s föl akarom adni táviratomat. A hivatalnok
megnézi, látja, hogy magyarul van. Rám szól:

– Nem lehet magyarul feladni, tessék megcsinálni németül.

S visszaadja irka-firkámat.

Ránézek. Megveszett ez az ur? Én bizony nem szoktam eddig táviratozgatni
s eszembe se jutott, hogy Magyarország kellő közepén, tősgyökeres magyar
városban magyar tisztviselőnek magyar szót nem szabad a villanyos
sodronyra bizni. Az a sodrony csak németül tud beszélni.

Ilyen világ volt akkor.

Igazán mélységes haragra lobbantam.

– Én pedig az ur kedvéért, de még a császárja kedvéért se irok németül.

Asztalhoz ültem s latin szöveget tákoltam össze.

»Ad sedem judicialem militarem. Civitas Komárom. In fortitudine Pavillon
veter in numero 37. Hic sum incattus vesprimiensis N. N. ad hodiem
citatus Novi-Szőnyii in diverso viae ferreae. Glacies accumulata
fluminis obstrepit. Nec pontem, nec navem, nec alas habeo, aliud
terminum exspecto aut dispositionem.«

Biz ez nem egészen Tacitusnak pattogó remek nyelve, de mégis csak
latinul van. Magyarul igy szólna:

»A katonai itélőszékhez. Komárom városában az erősségben. Ó-pavillon 37.
szám alatt. Itt vagyok N. N. a veszprémi vádlott s mai napra idézett
Uj-Szőnyben a vasuti vendéglőben. A folyam torló jege zajlik. Se hidam,
se hajóm, se szárnyaim, másik határidőt várok vagy más rendelkezést.«

Adta németje, rám ugyan nem parancsolja a német nyelvet!

De a hivatalnok a latint se akarta elfogadni. Azt mondta, csak paptól
fogad el, paphoz, püspökhöz latin táviratot. Kegyetlenül lemordiáztam
érte, mig végre csakugyan átkopogtatta latin szavaimat a Duna másik
partjára.

Egy szürkedolmányos, vastag bajszu polgárember a falhoz támaszkodva
hallgatta a vitát. Mikor a vitának vége lett, azt kérdi tőlem:

– Hová való az ur?

Megmondtam neki.

– Mi járatban van itt az ur?

Azt is megmondtam. Azok a németek ott a várban katonai birósághoz hivnak
s bitang törvényt akarnak látni fölöttem.

A vastag bajszu bácsi tovább is kiváncsi volt:

– Aztán micsoda az ur?

– Bizony én, vastag bajszu bácsi, semmi se vagyok. Mert a patvarista
tökéletesen semmi, hanem azért sok mindenféle válhatik belőle idővel.
Nagy a világ, hosszu az élet.

– Hát én átviszem az urat a zajló jegen át, csak a sógoromnak szólok,
meg az öcsémnek. Mégis csak jobb lesz, mint az a diákos beszéd. Nem
értenek ám odaát a katonaurak semmi okos szót.

Komáromi molnár volt a nagy bajszu bácsi. Dunai molnár, derék, jóravaló
ember, Megyeri Antalnak hivták, hálásan emlékezem rá.

Odaszólitotta sógorát és öccsét valahonnan, de még vagy három embert
azon túl. Egy terjedelmes zsákszállitó csónakba telepitett bennünket.
Maga kormányzott, de csak ketten eveztek. Mirevaló hát az a sok ember?

Ezt én nem tudtam, de tudta ő. A zajló Dunán nem az evező a fődolog,
hanem a kormányzás, vezénylés s vezényszóra való himbálás. Csak
megterhelt csónak képes a jegeken áthatolni, csak himbálással lehet
meggátolni, hogy a csónak jég alá, vagy jég tetejére ne jusson, vagy két
jégtábla közé ne szoruljon. Mert különben jó éjszakát.

Jó magasan kezdtük a zajló jéggel való halálos játékot, mégis csak
istennek különös jóvoltából tudtunk a sziget farához jutni. Előttem uj
dolog volt ez az utazás, mulattatott is, noha a két fülem majd
lefagyott. A fehér madarak, a téli csérek ott röpködtek, ott kiabáltak
körülöttünk. Egyik legény meg is jegyezte:

– A gyalázatosak! Mintha nem jót éreznének!

S hessegette őket szorgalmasan.

Átjutottunk szerencsésen. Szabó György uram dunaparti vendéglőjében
fogadtam szállást. Megittuk az átkelés áldomását s aztán siettem az
ó-pavillonba a 37-ik számu szobába. Az udvar jobb oldalán volt
hátrafelé, az ó-vár felé ez a szoba. Csak amolyan földalatti szoba,
melyet a katonák kazamáta néven neveznek. Kissé dohos, félig világos,
meglehetősen hideg, meszeltfalu szoba, jobbra-balra nyiló ajtókkal.
Levegője olyan laktanya-levegő, hivatalos szaggal teljes.

Őrmester fogadott. Valami irni-olvasni tudó tanult őrmester. Az
idézőlevelet elvette tőlem; nevemet, érkezésemet, lakásomat beirta
valami könyvbe, azután ráirta egy hosszu papirosra, végre ráirta egy
rövid papirosra. A rövidet nekem adta. Ez lesz igazolványom. A városból
semmi szin alatt ki ne menjek. Lakásomon otthon tartózkodjam. A
hivatalos órák alatt még látogatóba se menjek el sehová. Ha hivnak:
pontosan ott legyek, a hová hivnak és a mikorra hivnak.

Most pedig elmehetek.

No, ez nem valami veszedelmes biróság. A hol ily hivatalos szárazsággal
beszélnek, annyi időt engednek, annyi irka-firkával dolgoznak: ott az
embert nem szokták könnyedén lőni, vágni, akasztani.

Négy nap eltelt a nélkül, hogy valaki szóba állott volna velem. Volt
időm a henyélésre. Sehogy se tudtam elgondolni, mirevaló e nagy
késedelem.

Latin táviratom elvégre négy nap alatt a Duna tulsó partjáról eljutott
az innensőre. A czigánygyerek elvitte volna a postát Uj-Szőnyből a
komáromi öreg várba gyalogszerrel tiz percz alatt, a táviratnak négy nap
kellett. Ez volt a magasabbfajta kormányzati rend. Mert az a távirat
előbb elment Fehérvárra, onnan Budára, Budáról Érsekujvárra és csak
innen Komáromba.

Komáromban nem tudták hamarosan, miféle hatóságnak szól a távirat. A
térparancsnoknak-e vagy a várparancsnoknak? A várparancsnoknak a neve
volt, ha jól emlékszem, Lilien von Westeg. A térparancsnoké: Torkoss.
Mind a kettő valami kisebb vagy nagyobbfajta generális. Táviratomat
először elvitték a várparancsnoki irodába. Ott nem értették meg, latinul
volt. Őket nem illeti a latin nyelv, mert a kommandó nyelv német, tehát
katonától nem jöhet a sürgöny. Áttették a térparancsnokhoz. Ez már
luteránus volt, diákos ember volt, értett valamit, látta, hogy a sürgöny
a hadbirósághoz szól, ez a biróság pedig a várparancsnoksághoz tartozik,
visszaküldte hát a sürgönyt ehhez. Most értette meg már a várparancsnoki
iroda, miről van szó. Kiadta a sürgönyt a katonai biróság elnökének, ez
meg átküldötte az auditornak. Hiszen elvégre az auditornak szólt
voltaképen.

Szólt ám, de latin nyelven, a melyből az auditor már mindent
elfelejtett, az őrmester pedig soha se tudott semmit.

– Hol a tábori lelkész? Keressétek föl a tábori lelkészt.

Ha ez olyan könnyen menne. A tábori lelkész jókedvü ur. Kint lakik
ideiglenesen az uj-pavillonban. Most is valami keresztelőn vagy
születésnapon mulat, vagy a csillagsánczban, vagy a monostori erődben,
vagy a Nádor-vonalon. A jég is megállt a Dunán, át lehet járni száraz
lábon, megbirja a jég az ágyut is.

Elvégre valahol megtalálják a pátert s az leforditja a sürgönyt német
nyelvre.

Nosza siet most engem az auditor megidézni. De aztán magam is sietek
hozzá. Végre szemben állunk.

Igazán állunk. Nem ültet le, maga se ül le. Katonás módon történik
minden.

A neve: Wolff Sebestyén. Katonai rangja: százados s most hadbiró,
auditor. Meglehetős magas és sovány termet. Szeme fekete, mint a varju
szeme; orra piros, mint a ludnak orra. De azért egészben véve jó
embernek arcza.

Természetesen németül kezd velem beszélni. A német beszédet illendően,
de határozottan elutasitjuk magunktól. Kénytelen magyar szóra vetemedni.

Ahhoz is ért. Az őrmesterrel valami jegyzőkönyve irat rólam, azután
tudatja velem, hogy a komáromi császár királyi erődök környékén belül
engem ezennel behatárol, engedély nélkül innen kilépnem szigoruan
tiltatik, ellenkező esetben letartóztat.

Elbocsátás előtt elmésen gunyolódik:

– Ön patvarista ur azt sürgönyözte, hogy szárnyai nincsenek. Ne aggódjék
emiatt. Egyelőre ugy se vehetné szárnyainak hasznát, ha volnának is.

Nem esett éppen rosszul ez az elmésség. Hiszen van ennek az auditornak
esze. Nem közönséges nyers katona ez. Van benne pajkosság is. Tehát nem
dul-ful, nem dühöng, nem akarja nyersen megenni a magyar embert.

Hanem elmésségének mégis furcsa értelme van. Azt jelenti, hogy
heteken-hónapokon át nem szabadulok. No pedig ez már baj lenne. Mi a
manót csináljak én a császári királyi erődök környékére »behatárolva«?

Egy darabig csak jól teltek napjaim. Kegyetlen hideg, de szép napos idő
járt. Naponkint bejártam az erődök egyik-másik részét. Megvizsgáltam
mindent, megléptem minden távolságot. Megszemléltem az 1849-diki
dicsőséges honvédcsaták mezejét. Idősebb rokonaim és barátaimtól sok
részletet tudtam ezekről. Fölkerestem a honvédek által egykor
ideiglenesen emelt földerődöket. Monostor magaslatáról láttam az ácsi
erdőt, a keserü és véres harcz szinterét. Akkor véres volt pázsitja,
most hófehér a zuzmarától. A nádor-erődök hosszu vonalát négyszer-ötször
is bejártam.

El nem tudtam gondolni: mi a magyarázata annak, hogy ügyem annyira
késik.

Január 16-ika Antal napja. Valamelyik szomszéd faluban Antal nevü
diákkori ismerősöm volt. Hivtak oda névnapi lakomára. Nem akartam menni,
kivül volt az »elhatárolás« vonalain. De nagyon rábeszéltek. Későn este
gyalog megyünk át a szigeten és a Duna jegén. Csikorgó téli hideg, egy
lélek se jár ott, meg nem láthat senki. Hajnal előtt visszajövünk. Nem
lehet baj ebből.

Hajnal előtt csakugyan hazajöttem. Alig fekszem le, alig melegedem át
kissé, jön be hozzám a fogadós, Szabó György uram, s jelenti, hogy két
katona jött értem, odakint várnak rám, öltözzek fel szaporán.

– Mit akarnak?

– Azt már nem tudom, de alig járnak jóban.

Felöltöztem. A két katona bejön a szobámba s fölkér kövessem őket. Igy
parancsolja az auditor.

Egyik katona elől, másik katona hátul, magam a középen: igy ballagunk a
várba. A szurony a puska végén.

Mintha kezdene komolyabbá lenni a dolog.

Bizony besugták az én éjjeli mulatságomat az auditornak. Sohase tudtuk
elképzelni, ki tehette. Kétségtelen volt, hogy valaki felügyel rám.

Három napi áristom volt a büntetés. Bent a várban, magános oduban
töltöttem el a három napot. Az őrmester jó fiu volt. Sok időt töltött
velem az oduban. Egyébként nem nagy sor volt. Hanem éveket tölteni ilyen
helyen, mégis sulyos szenvedés lenne.


IV.

(Szabó Gábor ügyvéd. – Megismeri Wolff Sebestyént. – A rizskásáról szóló
levél. – Elbánik az auditorral. – Az auditor pedig az én ügyemmel. – A
tárgyalás. – Haza szabadulok.)

Barátaim közt volt sághfai Sándor Miklós, a hires kuruczezredesek egyik
utolsó ivadéka, pápai jogászpajtásom. Egy kissé iró, egy kissé költő
lett utóbb s Komáromvármegye tiszti ügyésze. Ekkor patvarista, a
princzipálisa Szabó Gábor ügyvéd.

Egyik este a kávéházban asztalomhoz hozza princzi pálisát s bemutat
neki. A princzipális kikérdez apám, anyám, egész nemzetségem felől,
megérti azt is, mi okból töltöm az időt Komáromban s nyomban meghi
magához vacsorára.

Sokáig tartott a jó vacsora. Szives házigazda, szives háziasszony, meleg
sziv, meleg szoba, java étel-ital: gyorsan mulik az idő. Kitudódik
köztünk, hogy az urnővel atyafiságban vagyunk. Igmándi leány, a
devecseri Fodor-nemzetségből.

Ugy éjjeli 11 óra tájban fölkelünk az asztaltól, megköszönöm a szives
látást s indulok szállásomra.

– Várj csak öcsém, én is elkisérlek.

– De már ezt nem engedem, téli éjszakán, zimankóban, csikorgó hidegben.

– Otthon parancsolj öcsém!

Karonfog, kivezet a folyosóra, fölnyitja egyik szoba kétszárnyas
ajtaját. Szoba fütve, ágy vetve, két gyertya ég a szekrényen,
utazótáskám a sarokban, ruhám a fogason, könyveim, irásaim az
iróasztalon.

– Itt a szállásod öcsém. Ügyedről majd holnap beszéljünk. Aludjál
békével.

A szabadkozás semmit se ért. Fogva voltam. Még a vendéglős kifizetett
számláját is megtaláltam az iróasztalon. Még a fogadóbeli borravalók is
ki voltak egyenlitve busásan.

Reggeli után a dologhoz látunk.

– Tudod-e, hogy’ hivják biráidat?

– Néhányról tudom. A katonai biróság elnöke Beer ezredes, a katonai
közvádló valami Fuchs Leopold százados, az auditor: Wolff Sebestyén
százados.

– Szép társaság. Medve, róka, farkas! Jól megczibálhatnak, ha ugy
akarják. Mi is az auditor neve?

– Wolff Sebestyén.

– Nem tévedsz?

– Nem.

Föl s alá jár a szobában a princzipális. Tünődik. A Wolff nevet kétszer
is kiejti tünődésközben a száján.

– Milyen alakja van annak a Wolff Sebestyénnek?

Elmondom. Nem felejtem ki azt sem, hogy az orra vörös, olyan
borvirágosféle.

– Hm. Akkor nem volt vörös az orra. No de majd meglássuk.

Fogta botját, téli felöltőjét, elment. Délfelé vetődött haza. Ott járt
az uj-pavillonban és az öreg várban. Fölkereste az auditort. Egészen
kiizzadt, mire nagy sebbel-lobbal hazaért.

– No, öcsém, jó hir, rossz hir egy csomóban. A rossz hir abból áll, hogy
az a gézenguz veszprémi városi tanácsos tegnap azért is följelentett,
hogy a forradalmi kiáltványokat általános gyanu szerint te is segitetted
terjeszteni s különösen a falakra kiragasztani. Ez már az Almássy-féle
összeesküvés pöre. Magam is tudok róla valamit. Ebbe nem jó lesz
belekeverednünk. A jó hir pedig abból áll, hogy valósággal ez az auditor
az a Wolff Sebestyén, egykori cserepár főhadnagy, a ki Komárom
átadásakor tőlem az élelmiszereket átvette. Tehát régi ismerősöm.

S elmondta nekem apróra az átadás történetét, a hogy az elbeszélés
elején megirtam. S hozzátette:

– Most még nem beszélhettem a bajtárssal minderről. Előbb valami irást
kell megkeresnem.

Az az irás pedig nem volt egyéb, mint néhai Keserü Mátyás egykori
helyettes várnagy irása. Vagyis inkább a cserepár főhadnagy elismerő
irása arról, hogy az 500 mázsa rizskását tőle a főhadnagy épen, szárazon
és hiánytalanul a zsákokkal együtt átvette Rév-Komáromban, Urunk
születésének 1849-ik esztendejében, október hónapnak 11-ik napján.

Mivelhogy efféle megnyugtató irás nélkül a jó várnagy át nem adta volna
azt a tenger rizskását a Herkó Páternek se. Sőt annak az irásnak hátán
még ott voltak ama zsidó és rácz kereskedők irásai is, a kik a rizskását
elszállitották s a kik közül ma is él még egyik-másik.

Ezt az irást Keserü Mátyás annak idején Szabó Gábor vitéz
honvédszázadosnak adta át, a ki ő nála a rizskását elhelyezte. Igy hozta
magával a jó rend, pontosság és hivatalbeli kötelesség.

Hát ezt az irást akarta az én jó princzipálisom a sok lim-lom közül
kikeresni.

Csodálatos dolgok történhetnek a világon. Még az is megtörténhetik, hogy
az ember megtalál a háznál olyan irást, a melyik tizennégy esztendő óta
nem volt a kezében. Szekrények felforgatása, iratcsomók felbontása és
szétszedése, pinczék és padlások felkutatása, egerek és pókok békés
tanyáinak feldulása, porlepte, molyette, időbarnitotta papiroshalmok
kiporolása és rendezése napirendre kerül. Jobban felfordul a ház, mintha
meszelést, nagymosást, vagy temetést kellene végezni. Az asszonyra épen
nem lehet a dolgot bizni. Isten tudja: mi minden lakik a csomagokban.
Mindenki délczeg ifju volt valamikor, a kin megakadt egyik-másik nőnek a
szeme. Gyöngéd tartalmu levélkék talán nem égtek el egészen a maguk
idejében. Holmi száradt virágok, ékszerszámlák, fizetési felhivások is
lappanghatnak imitt-amott. Patvarista, irnok, szobaleány, hivatalszolga
éjjel-nappal nem csinál egyebet, csak az irásokat bujja. De maga a
princzipális is, de még magam is.

Mindenki elgondolhatja, hogy az irást nem találjuk. Se hire, se hamva
annak az irásnak. Éppen ott nincs, a hol keressük. Pedig isten ugy
segéljen, megvolt. A princzipális még hat esztendő előtt is látta.
Egészen biztosan emlékezik rá. Nohát, nézzük meg ott, a hol biztosan
nincs. Bizonyosan ott lesz. A fiókos szekrény felső fiókjában vannak
holmi emléktárgyak. A nagyidőkből a honvédtiszti egyenruha, a kard, a
tölténytáska, egy-két pisztoly, a szolgálati öv, holmi karkötők,
zászlórongyok, fakó szalagok, menedéklevél, csákó s efféle. Természetes,
hogy ott van a négyhajtókás régi nagybugyelláris is s még
természetesebb, hogy abban ott fekszik békén néhai Keserü Mátyás várnagy
levele is.

Hogy az három nap előtt nem jutott eszünkbe! Nem kellett volna feldulni
az egész házat! Pedig el lehetett volna gondolni, hogy itt van és nem
másutt. Hiába, feledékeny az ember.

De most már hát mindegy. Megvan a levél. Megmutatja nekem is a
princzipális s azt mondja mosolyogva:

– Most egyenesen auditorodhoz megyek öcsém. Ma rendbehozzuk a dolgodat.

Elment. Vitte magával a levelet. A lakásán találta, épen jó kedvében
Wolff Sebestyén századost.

– Szervusz bajtárs, hozott az isten!

Kitárta két karját, ugy üdvözölte. A mióta ujra feltalálták és
megismerték egymást, megint csak a régi fidelis bajtársak voltak. Az
ötszáz mázsa rizskása emléke sokáig melegit.

Mosolyog a princzipális s felel az üdvözlő szóra:

– Gyujtsunk rá bajtárs, csak ugy mint régen. Holmi apró-cseprő dolgom
van veled, jobb lesz pipaszó mellett elintézni.

Rágyujtanak. Az auditor szemfül.

– Hát tudod bajtárs, az a veszprémi patvarista nekem rokonom is, barátom
is, vendégem is. Január végefelé járunk. Itt tölt már majd egész
hónapot. Szeretném, ha február elejére dolgát elvégezhetnők.

– Nem lehet, bajtárs, nem lehet. A te kedvedért ugyan megcsinálok
mindent, de ezt az egyet nem lehet.

– Tudom, hogy nem lehet, bajtárs, de azért csak megcsináljuk. Tudom,
hogy azt a patvaristagyereket keményen eláztatta az a veszprémi
tanácsos, azt is tudom, ujabb följelentés jött hozzád ellene holmi
rebellis kiáltványok miatt. Ezzel a följelentéssel pipára gyujtunk; a
tanácsos miatt azután nem bánom, itéld el vagy öt forint birságra.

Olyan mosolyogva s olyan nagy nyomatékossággal beszélt a princzipális,
mintha minden szava parancs volna, mintha ő volna a mindenható
generális. Az auditor nem tudta: kinevesse-e a princzipálist, vagy ajtót
mutasson neki.

A princzipális látta az auditor arczán a veszedelmes tétovázást.
Sietett, hogy minden háboruságnak elejét vegye.

– Lásd bajtárs, nem ingyen kérem ám én ezt tetőled. Oly módon hálálom
meg szivességedet: egész életedre boldoggá teszlek vele.

– Hiába minden. Nem lehet. A veszprémi följelentés miatt mi itélünk; jól
van hát, enyhén itélünk a te kedvedért. De a rebellis kiáltvány miatt
áttesszük az ügyet a pesti hadi törvényszékhez.

A princzipális még mindig mosolyog. Nagy lassan előveszi oldalzsebbeli
tárczáját, nagy vontatva kinyitja, szép csöndesen kiveszi belőle Keserü
Mátyás várnagy irását s kezébe adja az auditornak.

– Nézd csak, bajtárs, a mi közös multunk egyik ereklyéje. Nagy kincs ez!

Bizony az irás kissé megsárgult már, de rajta Wolff Sebestyén főhadnagy
aláirását tökéletesen olvashatni, s hátán is ott vannak a kereskedők
irásai, a kiknek a főhadnagy a rizskását eladta. Egy szempillantás alatt
mindezt jól meglátta az auditor.

Lélekzete elakadt. Nem tudott szólani. Arcza elsápadt. Még piros orra is
nyomban megfehéredett. Semmiféle gondolat nem jutott eszébe. Valami
irtózatos érzés zsibbasztotta el egész testét-lelkét. Mintha hóhérja
előtt állana.

De a jó princzipális most is csak mosolygott. Odalépett az auditorhoz,
kivette kezéből az irást, szép lassan összehajtotta, gondosan
visszatette tárczájába s a tárczát nagy kényelmesen elsülyesztette
oldalzsebében. Baltenyerével még végig is simogatta oldalát, jó helyen
van-e az a tárcza.

– Ez az ereklye, bajtárs, neked sokkal többet ér, mint nekem.
Voltaképpen nem is engem illet most már, hanem téged. Mert tőlem a kerek
ég alatt soha senki meg nem kérdi többé, hova tettem a mi dicső
honvédseregünk rizskásáját. Elmult, eltünt az a hadsereg, mint álom. A
mi nemzetünk megelégszik most már az ő dicsőséges emlékezetével.
Fegyvere, hadszere, rongyos köpenyegje, elnyütt bakancsa, elfogyott
kenyere után nem áhitozik senki. Hanem német bajtárs, te még nem
számoltál le mindenkivel. Semmi közöm hozzá. Láttam néhány nap előtt
hétéves kis fiadat. Szép gyerek, kár, hogy meg nem tanitod a mi
nyelvünkön is beszélni. Szeretném ezt az ereklyét neki adni a te szemeid
előtt. Nálatok legyen, ne én nálam. Én még el is veszthetem.

Minden szó a mennydörgő mennykő sulyával nehezedett az auditor agyára.
De még szivére is.

Időközben megházasodott. Volt már két gyermeke. Szerette családját.
Szerette az életet is.

Ime, most előtte áll mosolygó arcczal keserü végzete. Ennek az egykori
délczeg honvédszázadosnak egyetlen szavától, kezeujjának egyetlen
mozdulatától függ, hogy kardját összetörjék, tiszti jelvényeit
leszaggassák, nehéz vasat tegyenek kezére-lábára s a börtön fenekére s
ülyesszék egész életére.

Izmai meglazultak. Nem tudott lábán állani. Megtántorodott s ugy esett
le egy pamlagra. Még akkor se tudott szólani, hanem két kezével gyér
haját tépte.

A princzipális odament hozzá s vasmarokkal megfogta két kezefejét.

– Ne légy bolond, német bajtárs. Ide nézz a szemeim közé. Olyan embert
látsz te bennem, a ki téged kegyetlenül el akar tiporni? Szamár vagy.
Nem bántalak én téged kisujjal se. De azt jól megértsd, a
patvaristagyereket kedvelem, s ha dolgát rendbehozzuk, ezt az irást
neked adom. Ez lesz hálám s ez lesz a te jutalmad. No meg az áldomását
is megisszuk. De ha az ő dolgát rendbe nem tudnók is hozni: szemem elé
ugyan többé nem bocsátanálak. De azért nem akasztatnálak föl. Hanem az
irás ott maradna, a hol most van.

Az auditor magához jött lassankint. Reszketett, de már tudott beszélni.
Első mozdulata mégis az volt, hogy a princzipálisnak kezet csókoljon, a
mit azonban a princzipális buzgó igyekezettel megakadályozott. De
csaknem dulakodnia kellett miatta.

Végre valamelyes nyugalom következett s az auditor szóhoz jutott.

– Parancsolj hát, mit csináljak!

– Épen ezerszer mondtam már, bajtárs. Az a patvaristagyerek hadd
mehessen haza. Irásaiból pedig csináljunk fidibuszt.

Az auditor megint kitárta karjait, mintha a princzipálist dobogó keblére
akarta volna ölelni.

– Minden meglesz, bajtárs, a hogy’ te akarod. Majd meglátod te most már,
ki az a Wolff Sebestyén!

A princzipális jó kedvvel jött haza. Elmondta a beszélgetést.
Megnyugtatott, hogy néhány nap mulva befejezi ügyem a hadbirőság.

Volt azonban még egy értekezés kéz alatt.

Ez értekezésen meghatározták, hogy két föltétele van az enyhe itéletnek.

Az egyik föltétel, hogy meg ne kisértsem magamat valami fényesen
védelmezni. Semmit sem utálnak jobban a katonák, mint az ékesszólást.

A második föltétel volt az áldomás.

Az áldomást az auditor adja, ott leszek én is, ott lesz a princzipális
is.

De az áldomáshoz valót mi adjuk.

Megegyeztek abban is, mi lesz, a mivel az áldomáshoz járulunk.

Három akó neszmélyi bor, a milyen jót csak Szabó György vendéglős uram
pinczéjében fölfedezni sikerül. Tiz font kubakávé, öt font tea, tiz
süveg czukor, öt pint rum. Füge, mazsolaszőlő az asszonynak, mindenféle
bábos sütemény a gyermekeknek – alkalmas mennyiségben. Szivar és
csibukba való török dohány elegendő.

Most már gyorsan folyt a vizsgálat. A princzipális sietett az áldomáshoz
valókat összegyüjteni, az auditor sietett a tárgyalás idejét kitüzni.

Február közepe tájára esett a tárgyalás napja.

Az elnökön kívül valami hat katonatisztből állott a biróság. A vörös
közvádló, a piros orru auditor s az őrmester, a ki vezette a
jegyzőkönyvet. Ott kellett lennem magamnak is, a ki nélkül ugy se ért
volna az egész biráskodás semmit.

Hideg volt a terem, mint a farkasorditó, a hol tárgyaltunk. Én ugyan jó
prémes meleg bundámat öltöttem magamra, de a katonák bizony nem voltak
téli hadjáratra felöltözve. Ebből láttam, hogy hosszu tárgyalásra
nincsenek készen.

Németül folyt a tárgyalás. Hogy a közvádló mit beszélt összevissza, arra
én már nem emlékszem. Hogy az én ékesszóló védbeszédem elmaradt: arra
igen jó okaim voltak.

Egyik okom az, hogy benne volt a szerződésben: ne védjem magam sehogy,
mert akkor az auditor jót nem áll semmiről.

A másik okom pedig az volt, hogy a biróság összes tagjai közül senki se
tudott magyarul. Sült német volt valamennyi. Akár a falnak, akár a német
katonának beszélek. Demoszthenesz megtehette, hogy beszédet tartott a
tenger hullámainak. Jézus Krisztus is sikerrel szólhatott a szélhez,
viharhoz. Tenger, szél és vihar megérthet valamit az okos szóból,
osztrák hadbiróság semmit meg nem érthet a magyar szóból.

Elitéltek három nap alatt megfizetendő tiz osztrák értékü forint
büntetésben. Megnyugodtam az itéletben nyomban, kifizettem a büntetést
nyomban és siettem a princzipálishoz. Gyerekjátékká lesz vértanusági
ügyem.

Vége jó: minden jó. Az áldomás is megvolt azon a napon. Eltartott
éjfélig. A jó bortól az auditor olyan jó kedvre kerekedett, hogy jámbor
felesége minket kért meg éjfél felé, segitsünk neki, hogy férjét ágyba
fektesse.

Mi lett az Almássy-féle összeesküvési följelentéssel: nem tudtam meg
soha. Bizonyosan tűzbe dobta az auditor. Valamint Keserü Mátyás várnagy
irását is, melyet a gyertya lángjánál szemünk láttára égetett el.

Másnap estefelé indult a vonat, melyen haza akartam utazni. A jó
princzipális s áldott lelkü neje olyan bucsulakomát adott, soha se
felejtem el. A mi szemnek-szájnak gyönyörüség, édes mulatság: görnyedt
alatta az asztal.

Gyalog kisértek el az állomásra, keresztül a Duna jegén. Kocsin járni
nem volt szabad.

Nappal is kietlen a befagyott Duna. Hát még a téli estnek sötétségében!
A lombtalan fákat a szigeten zörgette a szél. A varjusereg is ott ült
már a zuzmarás ágakon. Ember, állat nem jár kint a riasztó éjben. Lámpa
nincs, nem világit semmi, a gyalogjárók nyomait nem láthatni. Mégis
elkisérnek a hű és jóbarátok. A férfi, a ki már nem fiatal s a gyönge
asszony, a ki reszket a sötétben.

Azt hittem: mulatság nekik ez a séta.

A mikor már fenn voltam a vasut lépcsőjén, akkor mondja a princzipális.

– No, öcsém, ezt az utat a Duna jegén mi még meg sem tettük soha és
ezentul se tesszük meg soha.

S ime, értem ezt is megtették.


V.

(Szabó Gábor levele. – Ünnepeljük Budapesten. – Megkapja a királyi
kinevezést. – Ábrándozik a neszmélyi hegyen. – Elégeti a királyi
kinevezésről szóló okiratot.)

A vasut elrobogott velem a téli avarmezőkre. És akkor is és azután is
éveken át tünődtem a fölött, vajjon ér-e engem valaha az életben akkora
öröm és szerencse, hogy a jó emberek jóságát igazán meghálálhassam?

Elmult tizenegy-tizenkét esztendő. Utunk nem jött össze, nem
találkoztunk egymással.

Képviselő lettem. A többséghez tartoztam. Ismerőseim körében az a hir
terjedt el, hogy a kormányzó férfiak adnak valamit a szavamra. Ez a hir
eljutott a princzipális fülébe is. Hiszen Komárom nem a világ végén
fekszik.

Közel harmincz éve már, a mikor felállitották a királyi közjegyzői
állásokat. A közvélemény azt hitte, hogy a közjegyzőség jó és nyugodt
állás, koczkázat nélkül hoz biztos jövedelmet: tőkét is lehet belőle
szép szerével gyüjteni. Mindenesetre különb az ügyvédi állásnál. Már
csak azért is, mert a közjegyző már királyi ember, a neve is azt
bizonyitja, de bizonyos is, hogy a királytól nyeri hatalmát, befolyását.

Tolongtak az emberek, hogy elnyerjék ezt az állást. Alig volt háromszáz
közjegyzőség, futott utána háromezer alkalmas pályázó. Mindenki
fölkereste hatalmas ismerősét. Dolgozott a pártfogás szakadatlan. A
harczot, mely a kormányzó emberek szobáiban dult, akkor nevezték el
kenyérmezei ütközetnek. Jó Kinizsy Pál világhirü nagy hősünk: élt,
meghalt, porrá is vált, bizonyára fel is támadt már időközben; de sohase
jutott eszébe, hogy az ő legnagyobb dicsőségének csatateréről még
négyszáz esztendő mulva is oly sürün emlékezzenek meg hálás utódai!

E napokban csak jön ám hozzám a levélhordó s levelet ád kezembe
Rév-Komárom városából. Egyenesen nekem szól a levél, nem is irta senki
más, mint Szabó Gábor ügyvéd, az egykori vitéz honvédszázados, a jó
princzipális, az én mentőm. Nem is irta máshoz, csupán csak én hozzám.

Furcsa levél volt, de kedves levél volt. Nem mondom, hogy éppen
szóról-szóra, de mégis eképpen szólott a levél:

»Kedves öcsém! Száz esztendeje nem láttuk egymást, hát bizonyára
megütközöl soraimon. De ne félj; se tanácsom, se kérésem, se panaszom
hozzád. Akkor este szerencsésen hazaértünk, egyszer-kétszer ugyan
bukfenczet vetettünk a jégen, de a nyakunkat ki nem törtük. Hanem egy
hóbortos gondolatot kell veled közölnöm, mivel hogy az isten annyira
fölvitte dolgodat, a mit egyébiránt én előre láttam, meg is mondtam
stb., stb.

Hát, hogy ezt a bolond törvényt meghoztátok: nekem is ott zug a fejemben
a dongó, hátha jó lenne itt Komáromban nekem a közjegyzőség. Az ügyvédek
már ugy szaporodnak itt mifelénk, mint a férgek, mintha az országban
másutt el se férnének immár. A csizmám se kopog oly vidáman, ha lábamon
van, mint ezelőtt harmincz évvel. Szóval: nyugodalmasabb állapot is jó
lenne, mint a mostani ügyvédkedés. Ámbár ugyan az én kopaszodó fejembe
sehogy se fér az a bolondság, hogy miért kelljen éppen a királytól kérni
és várni, hogy az ember dolgozzék s kenyerét becsületesen kereshesse.
Hát a vármegye maga nem adhatna hiteles pöcsétet? Már most ezért is
Bécsbe futkosson a gyámoltalan magyar? stb., stb.

Le is tettem a gondolatról kiváltképen azért is, mert ide Komáromba P.
öcsémuram folyamodott, a ki pedig alkalmas férfiu és a mi nagyhirü
követünknek, Ghyczy Kálmánnak vér szerint való rokona s különösen
kedvelt unokaöccse s meg is igérte neki biztosan a beneficziumot. Ghyczy
Kálmán pedig, a ti pénzügyminisztertek, a kivel szemben ugy se érne
semmi jó szó semmit stb., stb.

Hát csak azt akartam veled tudatni, kedves öcsém, de meg ne sajnálj
érte. Eb ura a fakó. Egyszer már be is fordulhatnál a kapun, disznótorra
várlak stb., stb.«

Bizony a régi princzipális ő! Le nem irhatom, mekkora örömöt okozott
levele!

De le is tettem minden régi rossz szokásomról s nyomban feleltem.

»Pályázó leveled, édes bátyám, add postára holnap, magad pedig jőjj
személyesen holnapután. Szeretném én azt a pénzügyminisztert látni, a ki
a te utad el tudná állani.«

Egy szempillantásig se kételkedtem azon, hogy ne a princzipális legyen a
királyi ember. Csak küldje el pályázatát.

Elküldte. Harmadnapon ott volt az igazságügyi kormánynál s negyednapon
itt volt ő maga is.

Most már túl az ötvenéves életkoron. Hátraszegett busa fejét, domboru
mellét, széles vállait, tekintélyes poczakját mindenki észrevette a
képviselőház folyosóján. Legalább is valamelyik előkelő vármegye hires
alispánjának nézte mindenki, a ki nem ismerte.

Bemutattam az igazságügyek miniszterének. Ez volt első dolgom. De e
napon még nem mondtam meg a miniszternek, hogy a komáromi közjegyzőt, a
királyi embert mutatom be. Majd ráérünk holnap.

A jámbor Pauler doktor volt a miniszter. Jó ember, de honvédő háborunk
dicsőségéből se nem értett, se nem érzett semmit. Tudós ember, de igaz
jó hazafinak csak azt tekintette igazán, a kinek valami dicsérő
dekrétuma, legkegyelmesebb kitüntetése, legmagasabb elismerése volt a
királytól. Holmi vitéz honvéd: nem hajtott ő arra semmit. Minden embert
a szerint becsült, a milyen volt a minősitvényi rovatos ive. Mikor
született, hol és mit tanult, micsoda vallásu és életkoru, tud-e
németül, volt-e már fegyelmi pör alatt, hányadik foku büntetésre
itélték, vagy nem itélték, mióta szolgál, van-e hatalmas pártfogója? A
princzipálisnak nem volt semmi rovatos ive, semmi minősitvényi
táblázata, semmi hatalmas pártfogója. Nem is szolgált soha senkinek.
Valamikor szenvedett, küzdött, vérzett ugyan a hazáért, de azt se ő, sem
más nem szokta emlegetni s erről most már jóizlésü finom társaságban
beszélni se szokás.

De a miniszter mivelt és udvarias ember volt. Szives udvariassággal
fogadta a princzipálist. Megkérdezte tőle: mióta és meddig mulat
Budapesten s miként vannak megelégedve a komáromi királyi törvényszék
hivatalos helyiségeivel? De már a feleletet nem várta meg, valaki
elhivta mellőlünk, ajánlotta magát s udvariasan otthagyott bennünket.
Még azt sem mondta: gyertek csak velem a miniszteri szobába egy pohár
papramorgóra.

A princzipális mosolyogva nézett utána.

– Ezt a barátságos ösmerkedést, öcsém, elengedtem volna.

– No csak várj, bátya, holnapig!

Még akkor több mint száz tagja volt a képviselőháznak a nagy idő
férfiaiból. A kik nemcsak tanui, hanem alkotói voltak a hősi
történelemnek. Tisztek, hadvezérek, kormányzók, törvényhozók, vármegyék
igazgatói, üldözöttek, bujdosók, halálrakeresettek, várfogságok
menekültjei, költők, szónokok, lánglelkek a függetlenségi harczból.

Mind valamennyien a princzipális bajtársai.

A kiknek szivük együtt érzett és együtt vérzett a csatamezőn és az
áldomáson, a győzelemben és a bukásban, itthon és idegen népek hideg
hajlékában.

A kik még igazán érezték, mivel tartozik a nemzet a maga hőseinek.

Ezeket én egyenkint fölkerestem, s meghivtam a Hungáriába lakomára. A
princzipális tiszteletére szólt a lakoma. Megjelentek hetvennégyen.

Ott volt a princzipális is. Mindenki megismerte, mindenki megölelte a
régi bajtársat, a ki soha nem is látta. Boldog volt a princzipális. Több
könyje hullott, mint kaczagása hallszott örömében.

Lakoma végén azt mondta nekem a princzipális:

– No, öcsém, most már elmaradhat az a közjegyzőség. Ez a becsülés elég
nekem multra, jövendőre!

– Nem addig van az!

Másnap mind a hetvennégyen rárontottunk az igazságügyek miniszterére.
Ilyen küldöttséget még nem látott az a Deák-utczai rozzant palota. De
bizony nagyméltóságu miniszter ur, Rév-Komárom városában más ugyan nem
lesz a királyi ember, mint az egykori délczeg honvédszázados, a ki
utoljára távozott onnan, függetlenségünk várfokáról.

Igy is lett.

Az ország kincstárnoka, a jó öreg Ghyczy Kálmán is meghallotta a
ribilliót. Félretette hosszuszáru pipáját és maga is sietett Pauler
miniszterhez Szabó Gábort ajánlani és mást senkit se ajánlani. Saját
édes öccsét is ugy hazakergette s pisszenni se merjen: ugy lelkére
kötötte, hogy azóta se hire, se hamva a nagyvilágban.

Változott a kormány, változtak az emberek is. Pauler helyét, a tudósét
elfoglalta Perczel Béla, a táblabiró. Ezzel azután megingott minden
miniszteri igéret, de azt, a melyet a princzipálisnak adtunk, meg nem
ingott.

Egyszer csak megjelent a hivatalos lapban, hogy a rév-komáromi
közjegyzőséget a princzipálisnak adományozta a király ő felsége. Vagy a
minisztere.

Igy kellett ennek történni, másként nem is történhetett. Hiába csóválta
fejét efölött akárhány komáromi atyánkfia s jó barátunk: csak Szabó
Gábor lett ott a királyi ember. Ezen már változtatni nem lehetett.

Mi lehetett volna más az első tennivaló, mint az áldomás megtartása?

S hol lehetett volna másutt az áldomást megtartani: mint a szőlőhegyen,
a neszmélyi hajlékban?

Nosza jó princzipális: légy hát készen! Ime, fölkerekedik a rokonok és
jóbarátok serege s ki kocsin, ki hajón siet a kies hajlék felé. Jönnek
még Csepről is, Igmándról is; de jönnek még Csallóköz vidékéről Ócsáról,
Aranyosról is; de jönnek még a tulsó félről Ó-Gyalláról is. Nem lehet
másként, bizonyára maga a princzipális sugta meg mindenfelé: mikor és
hol lészen az áldomás.

Meg is lett.

Tavasz felé járt már az idő, verőfényes nap ontá sugarait le a messze
völgyek felé. De napsugárnál melegebb szivvel örült a társaság a jó
princzipális szerencséjén.

Van hát még hála! Van még elismerés! Vannak még jó emberek! Van még
áldás a jó ember életén!

Mert hiszen igaz, a jó princzipális eddig se látott szükséget. Uri ház,
tele pincze, jó asszony, jó egészség, jó kedv: mi kell egyéb?
Három-négyezer forint biztos jövedelem: telik belőle szerényen, jó
módjával erre is, arra is. Megvan a becsület is mindenfelé.

De az uj adomány mégis más. Az ügyvédséget abban lehet hagyni. Nem kell
futkosni egyik biróságtól a másikhoz, Pontiustól Pilátusig. Jó huszezer
forint évi jövedelem mégis megvan. Szép pénz. Nincs ennyi a főispánnak
se, az apát urnak se, a kálvinisták püspökének se. Mennyi jót lehet
ezzel tenni? Mily szépen föl lehet segiteni a szegényebb rokonokat? Hány
vagyontalan, jóeszü és jóerkölcsü gyermeket lehet tanittatni! Árvákat,
ügyefogyottakat mily szépen gyámolitani! Irodalmat, nemzeti közügyet,
egyházat, főiskolát pártfogásban részesiteni.

Szép jutalma a multnak. Gyönyörü ábránd és igaz valóság a jövendőre. Meg
is illeti a jó princzipálist koránál fogva is. Átlépte már az élet
delelőjét. Alkonyata meg lesz aranyozva.

Két hét mulva megjelent a királyi közjegyzők ügyviteli szabályzata, s a
kormány végrehajtási utasitása. Egész nyaláb nyomtatott iv, száz meg
száz paragrafus. Keveredett a világ, sok teketóriával jár minden, a
királyi embernek is sokat kell még tanulni. Megküldték a nyaláb
nyomtatványt minden közjegyzőnek. Még a jó princzipálisnak is.

Hát jól van! Ez a dolgok rendje. Pipát, dohányzacskót, tűzszerszámot
összekésziteni, a sok nyomtatványt táskába rakni s el – ki a szőlőbe, a
neszmélyi hegyre! Ott majd áttanuljuk a sok ákom-bákom utasitást,
rovatos ivet, iratmintát, ügyviteli szabályzatot. Kedv és nyugalom lesz
hozzá ott elég!

De egyéb is lesz.

A princzipális furcsa paragrafusra bukkan hamarosan.

Az a paragrafus azt tanitja, hogy ha nincs hiteles és valóságos
helyettes közjegyzője: akkor a székhelyet elhagyni nem szabad. Ha pedig
mégis el akarná hagyni: köteles ezt a helybeli királyi járásbirónak
bejelenteni s e szerint ettől engedelmet kérni. Máskülönben dorgálás,
fegyelmi eljárás, büntetés, felelősség, kártérités, huzavona s több
efféle.

Szamárság. Félreteszi az ákom-bákom irást. Pipára gyujt, kiül a hajlék
pitvarába s elnézi nyugodtan a vidéket. Majd azután még egyszer igazán
megnézi azt a paragrafust.

Fölséges látásba merül el a lélek a hegynek magasságáról.

A sikság zöldje, a rónák ligetei, a falvak tornyai, a széles Dunának
szürke hullámai, a malmok, a hajók, a tutajok, az országutak járókelői
mind oda mosolyognak hozzá. Az égnek madarai ott röpködnek előtte és
alatta és körülötte szabadon és vidáman. Oda mennek, a hová akarnak. Nem
fékezi őket semmiféle bolond paragrafus.

Napnyugat felé, a látás határán sötétlenek a nagy vár erősségei. A
függetlenség és szabadság erőde egykor, melyet ő is védett, melynek
falait egykor ő is vérével áztatta. S a dicsőséges harczok csatatere
arra Uj-Szőny, Ács, Igmánd és Csep felé, a hol valamikor világdöntő
seregekkel győztesen viaskodott a honvéd. A győzelem után az áldomás és
az édes pihenés! És ujabb harczok és ujabb diadalmak!

Elmerült lelke nemzetének bánatába és ábrándjaiba. Hajh, miért kellett
hát elbuknunk? Miért nem folytattuk tovább a harczot? Miért nem kezdjük
tehát ujra? Az utolsó csöpp vérig. A halálig. A feltámadásig. Az örök
dicsőségig!

Hejh jó princzipális, ne andalogjon a te lelked most már ezek fölött. A
pipád is kiégett már. Vedd csak ujra kezedbe azt a szolgálati utasitást
s nézd meg csak ujra azt a paragrafust. Meg kell azt tanulni jól!

A paragrafus csakugyan ugy szól. Elolvassa egyszer, kétszer, tizszer
egymásután s bizony akkor se szól másképpen.

Micsoda?

Hátha ő valamelyik jó barátjához vadászatra rándul; ezt ő bejelentse a
királyi járásbirónak?

Ha ő rokonához ellátogat névnapra, születésnapra, torr, szüretre,
keresztelőre: ő erre királyi járásbirótól kérjen engedelmet?

Ha jóbarátok, egykori bajtársak, messzeföldről jövők megszólitják:
»megyünk ki hozzád a hegyre, töltsünk együtt egy jó napot« – s ő ezt meg
ne tehesse előbb, hanem várja be szép türelemmel, mig a járásbiró a
paragrafusnak eleget tesz?

Fényes nappal volt, de azért meggyujtott egy szál gyertyát. Fogta az
egész nyaláb irka-firkát s elégette az egy szál gyertyán. Azután fogta a
királyi kinevezésről szóló legmagasabb és legkegyelmesebb okiratot és
azt is elégette azon az egy szál gyertyán.

Azután elővett egy kis reczés ezüstféle gyufatartót. Az irások hamvait
zsebkésének pengéjével összegyüjtötte s belerakta abba a gyufatartóba. S
kis levélke kiséretében elküldte hozzám a postán Budapestre.
Levélkéjében igy szól egyebek közt:

»Ime, édes öcsém, itt küldöm hát néked az én huszezer forintos évi
jövedelmemnek, nagy állásomnak s királyi okirataimnak hamvait. Lásd meg
s aztán szórd ki az ablakon. A gyufatartót tartsd meg emlékül.
Egyébiránt kapum most is nyitva, stb. stb.«

… Még se lett hát királyi ember!



KOSSUTH NÉPSZERÜSÉGE.

Sehol se olvastam történetünk ama kis részletéről semmit, a melyet most
elbeszélek. Több rokonom s egy csomó idősebb barátom volt az 1848-iki
pesti nemzetgyülés tagja, sokan közülök Debreczenben is végig ott voltak
a gyüléseken, az ő bizalmas beszélgetéseik után ismerem az esetet. Azok
közül, a kikkel e tárgyról beszéltem, legtöbbet tudott Gorove István. Az
élők közül még emlékezhetnek erre Madarász László, Bittó István és
Madarász József.

A mikor elhatározták, hogy az uralkodó Habsburg családot a tróntól
megfosztják: mindenki első gondolatra minden kétség és vita nélkül abban
állapodott meg, hogy az uralkodót más nem pótolhatja, nem is
helyettesitheti, csupán Kossuth Lajos. A kérdés csak az volt, minő
czimmel s mekkora joggal és hatáskörrel?

Már április 13-án fölmerült Kossuth bizalmas köreiben ez a kérdés. E nap
estéjén éppen Kossuth lakásán is folyt erről eszmecsere. Ugy hallottam,
a miniszterjelöltek közül ott volt Szemere Bertalan, Horváth Mihály s
Batthyányi Kázmér gróf, ott volt Szacsvay Imre s Madarász László is, de
mások is.

Mindenki ajkán és gondolatában a kormányzó czim jelentkezett.

E czimet készen adta a nemzet története. Két vagy három kormányzó volt a
multban. Az egyik: Hunyadi János; a másik: Szilágyi Mihály; a harmadik:
Bethlen Gábor. Mindegyik Gubernator Regni Hungariae. Kossuth czime se
lehetett kisebb s alig lehetett más.

De másnap a nyilt ülés megkezdése előtt mégis merültek fel aggodalmak.
Kossuth nem akarta, igaz, hogy más se akarta, hogy nyilvános vita
támadjon a kérdésről. Kossuth néhány szóval elejét vette minden
kétségnek. Maradjunk általánosságnál s hagyjuk a czim meghatározását
későbbre. Körülbelül ezek voltak szavai.

A függetlenségi nyilatkozat erre nézve igy szól:

»Az országot egyetemes kiterjedésében a nemzetgyülés minden tagjainak
egyajku fölkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök
Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel ugy saját
magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük
s számadási kötelezettségük mellett kormányozni.«

Tehát nem Kormányzó, hanem kormányzó elnök. A ki személyesen felelős s
tartozik számot adni mindenről. Tehát minden cselekvéséről és minden
mulasztásáról, sőt a közpénzekről is.

Ez bizony ma furcsának, sőt érthetetlennek látszik. Hiszen neki az
uralkodót kellett helyettesiteni s az uralkodás dolgát végezni. Ő
hivatalnok, számtiszt, pénztárkezelő nem lehetett, tehát például a
pénzkezelésre nézve számadó kötelezettség alatt nem állhatott. A ki
veszedelmes időben nagy ország ügyeit vezeti s nemzetének élet-halál
harczát vivja: annak élet-halál fölött függetlenül és korlátlanul kell
rendelkeznie.

De hát a nemzetgyülés árnyalatai s maguk a vezető férfiak s a hadvezérek
is nem voltak egy nézeten.

Volt párt, mely a Habsburgokkal békét akart alkalmas időben kötni, mint
Bocskay és Bethlen s mint II. Rákóczi Ferencz tábornokai.

Voltak sokan, kik egyenesen azt hangoztatták, hogy vissza kell állitani
a királyságot s királylyá Kossuth Lajost kell megválasztani.

Igen erős párt egyenesen köztársasági államrendszert akart alapitani.

De egy párt se volt, mely a maga tervének megvalósitására az időt
elérkezettnek látta volna. Mindenki várt. Vagy a teljes győzelemre, vagy
a teljes bukásra, vagy mind a két fél kimerülésére.

Maga Kossuth se akart eléje vágni a jövendőnek. De azt sem akarta, hogy
a pártok a czimkérdésen hajba kapjanak.

A ki ujból királyságot akart, már akár a Habsburgokkal, akár Kossuthtal:
annak a Kormányzó czim tetszett. A ki köztársaságot akart: az az Elnök
czimet követelte. Ez a czime volt mind az amerikai, mind a franczia
köztársaság fejének. Természetes, hogy abban az időben elnök se lehetett
volna más, mint Kossuth.

E kérdésről vitatkoztak maguk közt a vezetőférfiak április 14-én s 15-én
is. Végre Kossuth április 15-én eldöntötte a kérdést. Javasolta s
egyuttal elfogadtatta ezt a czimet:

»Kossuth Lajos, a nemzet parancsából Magyarország s minden hozzátartozó
országok, részek és tartományok kormányzó elnöke.«

E szavaknál is élénk eszmecsere támadt.

Volt, a ki azt akarta, mondjuk ki: »isten kegyelméből«, mint a hogy’ az
uralkodók mondják: »dei gratia« vagy »favente divina clementia« s ez
után tesszük: »és a magyar nemzet akaratából«.

A nemzet elhatározását e szóval akarták jelezni, mandato vagy ex
mandato. A mandátum latin szóra azonban nem találtak jó magyar szót. A
megbizás, a meghatalmazás és a rendelés nem látszott jó szónak. Hunyadi
János electus et deputatus gubernator volt. Választott és kirendelt
kormányzó. Szilágyi Mihályt constitutus gubernator czimmel tiszteli meg
az 1458-iki országgyülés. Ezt alig lehet magyarra jól leforditani. Ezt
kis szójátékkal alkotmányos kormányzónak nevezhetnők. Bethlen Gábor
kormányzó czimét békekötés állapitotta meg.

Végre is az akkori közszokás a mandátum szó helyett magyarban a parancs
szót használta, Kossuthnak is tetszett e szó. Igy jött czimébe: a nemzet
parancsából.

Nyáry Pál addig a honvédelmi bizottmány tagja volt. A függetlenségi
nyilatkozat kimondását nem helyeselte, de azért a Debreczenben
ugynevezett békepárttal se tartott, erélyét, hazfiságát nem
gyanusitották s Kossuth is nagy figyelemmel volt iránta. Mindig jelen
volt a bizalmas tanácskozásokon. Bizonyos dévajsággal szokta később
elbeszélni, hogy minő nagy kedve lett volna sok embernek Kossuth czime
fölött viharos vitába keveredni, mikor határainkon mindenütt omlott ránk
az ellenség.

Egyébiránt néhány nap mulva a czimmel nem törődött senki. Maga Kossuth
egyideig a kormányzó elnök czimet használta. Azután az országos
Kormányzó czimet. Alig telt el egy hónap, már az országgyülés is, a
kormány is, a hadvezérek is csak a Kormányzó szót használták. Igy ismeri
Kossuth állását a nemzet, az egész külföld s a történetirás.

Az uralkodó fejedelem minden hatalma ott volt Kossuth kezében, a mely
csak alkotmányos államban az uralkodót megilleti.

A törvényjavaslatok az ő szentesitése által váltak törvénynyé,
kormányokat alakithatott s bocsáthatott el. Tábornokokat, hadvezéreket
alkalmazhatott. Az ország minden hatósága tisztelettel s hiven
engedelmeskedett neki. A felsőbiróságokat ő nevezte ki. A kitüntetések
tőle függtek.

Hogy akkor népszerü volt: természetes. Minden nagy erő és hatalom
egyuttal népszerü is. De a népszerüségnek mégse a hatalom az igazi
forrása.

Kossuth népszerüsége azonban mégis különös, sőt rendkivüli tünet a
művelt világban. Erről magam személyesen beszéltem az agg Kormányzóval.
Nagy Napoleonnak s Bismarcknak népszerüsége határtalannak látszott, mig
hatalma tetőpontján állott. A mint a hatalom kiesett kezükből:
népszerüségük nyomban megcsökkent s mondhatni, csak pártnépszerüségre
zsugorodott össze.

Kossuthnál ellenkező tünemény áll előttünk. Bukása után, bujdosása
hosszu korszakában folyton nőtt népszerüsége. Folyton nőtt még akkor is,
a mikor a nemzet a Habsburgokkal kibékülve, az ő nagy elvével – látszat
szerint – végképp szakitott.

A népszerüség meghatározása nem könnyü dolog. Van divatos, van irodalmi,
van fölvillanó, van néma, van viharos népszerüség. Van életbeli s van
történeti népszerüség. Más meg más természete van mindegyiknek. Az
orleánsi szüznek, nagy Napoleonnak, Garibaldinak, Bismarcknak
népszerüsége most már történeti de ugy látszik, mindegyiké naponkint
mélyebbé és szélesebbé válik. A kik németek, olaszok, francziák közt
járnak, azt beszélik, hogy a nép gyakran ugy emlékezik róluk, mintha
most is élnének.

Egészen ilyen természetü Kossuth népszerüsége. Az övéhez hasonlót a
magyar nemzet még nem ismer.

A mult század folyamán nálunk több kiváló alak emelkedett nagy
népszerüségre. Ragályi Tamást az 1825-ik és 1830-ik évi országgyülések
alatt majdnem imádta a nemzet ifjusága. Még az 1844-iki országgyülés
alatt is a róla szóló gyönyörü dalt énekelte minden hazafias buzgalom,
mint most készült dalát. S a mai nemzedék azt se tudja jó szerint: ki
volt, mikor élt s mit cselekedett Borsod egykori hires követe.

Az ő népszerüségét a mult század 30-as éveiben Wesselényi Miklós báró és
Deák Ferencz népszerüsége váltotta föl. De az övékét egy-két éven át
messze tulhaladta galantai ifjabb Balogh Jánosé. E gazdag, daliás
mintaszerü, lángeszü és nagy szónoki tehetségü férfiu népszerüsége
1836-tól 1840-ig akkora volt, hogy vele Wesselényié, Deáké, Kossuthé
akkor együtt se versenyezhetett. Bámulunk, ha halljuk vagy olvassuk
annak a rajongásnak részleteit, melylyel őt a nemzetnek örege, tapraja,
férfia és asszonya körülvette. Eltünt – nyom alanul. Ma már csak a nagy
öregek, az irodalmibuvárok s Bars vármegye hagyományainak őrizői
emlékeznek róla. Ezelőtt, több mint harmincz évvel, fölkerestem
zoborhegyi remeteségében, a hol a Karthauziak egykori kolostorában
lakott és csodás világnak láttam azt, a mit közölt velem.

Deák népszerüsége két korszakban volt igen nagy. 1833-tól 1848-ig s
1861-től haláláig. Az ő népszerüsége azonban nem volt egyetemes s ámbár
nemes, tiszta és igen mély volt, de főleg csak az ugynevezett
értelmiségre szoritkozott. Nyugodt, összhangzatos, vihar nélkül való
életpálya; hősi lélek, melyet azonban a végzet minden nagy küzdéstől,
minden nagy szenvedéstől s minden látható bukástól megkimélt; egyszerü
bölcseség és gyakorlati okosság minden dolgában: oly tulajdonok, melyek
a tömegek képzelődését nem izgatják s érzéseit rajongássá fokozni nem
tudják.

Mi más volt Kossuth!

A zemplénmegyei szerény ügyvédtől kezdve a fejedelmi magas állásig,
melyben öt lázadó nemzet s két európai nagyhatalom ellen dicsőséges
győzelmekre birta kicsiny nemzetét! A ki bukásában nagyobb volt, mint
győzelmében s mikor Isten, ember elhagyta őt s hazátlanul kellett idegen
népek közt bujdosnia: még akkor is s még ott is ő volt a végzet által
kitagadott fajának legbuzgóbb és leghatalmasabb védelmezője! Mennyi erő,
mennyi szenvedés, mekkora dicsőség s mily nagy bánat az, a melyről az ő
élete tesz tanubizonyságot!

Népszerüsége teljes. Minden ember ismeri nevét s látja alakját. Ha
egyebet nem tudna is: egy dalt mindenki tud róla.



A HŐS.


I.

(A dermesztő hideg. – Fehér emberek fehér lovakon. – Hir a móri
csatáról. – Ki volt Kun Béla?)

Elbeszélem a hősnek történetét. Mindent elbeszélek, a mit róla tudok. A
csodák közé, az ősmesék közé tartozik története. Homérosz félistenei
közt van hozzá hasonló. De egészen hozzá hasonló talán még azok között
sincs. Hektor és Akilleüsz tudott félni, tünődni, fontolgatni. Vajjon az
olimpuszi istenek segitsége mellette lesz-e vagy ellene? A hős nem félt,
nem tünődött, nem fontolgatott. Még csak nem is haragudott. Örökké
hihetetlen marad, a mit végrehajtott. S nem vak szenvedély s nem a harag
bősz indulata, nem a boszu hajtotta rá. Magyar volt, katona volt, vitéz
volt, hazáját védte.

Életének, tettének egyik-másik részletét itt-amott már nagyjából
elbeszéltem. Most nem hagyok el belőle semmit. S ugy mesélem el, a hogy’
megtudtam lassanként.

* * *

Az 1848-ik év utolsó napján kegyetlen hideg volt. Életemben csak
háromszor vagy négyszer értem akkora hideget. Otthon voltunk apám
házánál mindannyian.

A föld kongott a fagytól, a hó csikorgott a hidegtől. A mező fehér volt
közel és távol, mindenütt. A fák tele zuzmarával. A fák ágai majd
leszakadtak a zuzmara terhe alatt.

A napnak melyik szakában történt, délben-e, délután-e, nem tudom. Finta
nevü kocsisunk találkozott egyik falubeli zsidóval, a ki épen jött
Székesfehérvárról. A zsidó azt beszélte: valahol a Bakony és Vértes
körül, valahol Bodajk felé nagy csata folyik. A kinek jó füle van,
meghallja az ágyu szavát.

A kocsis az udvaron lefeküdt s fülét letette a fagyos földre. Azt
állitotta: hallja az ágyuk durranását. Én is ugyanazt cselekedtem s
Dénes bátyám is, a ki majd két évvel volt idősebb nálam. A képzelődés
szülte-e vagy valósággal ugy történt: szabálytalan sorozatban egy-egy
döbbenést hallottam. Mintha a föld közepéből jött volna. Elhittem, hogy
az a döbbenés az ágyu szava. Azt beszélték az öregek, hogy emberek
futása, lovak dobogása fagyos földön sokkal nagyobb távolságból
hallatszik, ha az ember a fülét a földre hajtja, mintha csupán a levegőn
át ügyel rá.

Ujév napjára virradóra még kegyetlenebb lett a hideg. Sajátságos tünet
miatt emlékszem erre.

Lakásunkon nem volt kettős ablak. Az üvegen kivül volt az ablakvas, azon
kivül a zsalu, a hogy hajdan falusi házaknál szokásban volt. Reggel azt
mondja apám s visz bennünket az utczára néző első szobába:

– Gyertek csak, gyerekek, láttok valamit!

Az első szoba homályos volt. Utczára néző két ablaka egészen sötét. Csak
az udvarra néző ablakja világitott.

Mert az utczára néző két ablak köze tele volt eleven vad madárral. Ott
pihegtek, mozogtak, csicseregtek egymás hegyén-hátán százan, meg százan.
A zsalu egyik vitorlája félig felhuzva maradt. A nyiláson épen befért
egy madár. S annyi madár huzódott oda, a hány oda fért. A rettentő hideg
elől kerestek ott menhelyet, különben a zord éjszakában megfagyott volna
valamennyi. Gyönyörü halvány rózsaszinü vörösbegy volt minden madár. Vad
madár s mintha még se félt volna tőlünk. A hideg és az éhség már
elsanyarta őket. Apám behozott egy fél szakasztókosárnyi kendermagot, az
ablakot kinyitotta, a sok madár szinte bedőlt a szobába s a padlón
szétöntött magot mohón ette.

Ugyanennyi efféle madár menekült be a méhesbe is ez éjszakán. Azért nem
feledem el e napot, mert e tünetet életemben máskor soha nem láttam.

E napon, az 1849-ik ujév napján apám szokatlan lódobogást hall az utcza
felől. Ültéből fölkel, leteszi pipáját s kimegy az utczaszinre. Kapunk
nem volt; – a ház előtt s az udvar bejáratánál áll vagy husz-huszonöt
lovas.

Fehér ló mind s fehér lovakon fehér emberek! A kisértetek világából
jönnek.

Minden ló a füle hegyétől farka végéig tele dérrel-fagygyal, zuzmarával.
A ló minden bajuszszála, minden szempillaszőre jégcsap. Maguk az emberek
torzonborz, mesebeli alakok. Csákójuk, bajuszuk, szemöldökük hó és dér.
Mentéjük szőre földuzzadva, a mint a fagy és förgeteg megtömte,
telerakta hópehelylyel.

Apám elbámul s pillanatig szóhoz se jut. Jól látja, kard van az emberek
oldalán, sarkantyu csizmájukon. Ezek ugyan huszárok. De ősz emberek,
roskadt fehér lovakon, hogy lehetnek huszárok!

Az egyik zuzmarás ősz ember kezdi a szót.

– Adjon isten jó napot! A miénk ugyan kutyának való. Micsoda falu ez,
uram?

– Mező-Szent-György. Honnan jönnek kendtek?

– Csak az ütközetből. Megcsufolt bennünket a német Mórnál. Eltévedtünk.
Azóta nem szálltunk le a lóról.

Apám elborzadt. Mór oda hozzánk messze van. A boldogtalan vitézek Bodajk
és Moha felé menekültek. A téli est rájuk szakadt. A Sárviz völgyén
irányt vesztettek. Egész éjjel kóboroltak. A hóban, ködben, fagyban,
fehér sötétségben nem vették észre a közbeeső falvakat. A pusztákon,
embernemlakta helyeken csakugyan nem lehetett megállni s a lóról
leszállani.

Odanéz a lovakra. A lovak vékonya beesett. Hasuk alig van. A terhelő
csak ugy lóg a hasuk alatt. A nyereg inog-binog, csuszkál. A lovak
lehajtják fejüket.

Ember és ló – mit szenvedhettek 24 óra alatt!

Apám szeméből kicsordult a köny. Pedig kemény ember volt.

De nyomban ránk rivallt, a kik ott bámészkodtunk a tornácz végén a háta
mögött.

– Hozzátok ki hamar a pálinkát, meg a nagy csutorát!

A pálinka pintes üveggel; a nagy csutorában magaszürte erős
balatonfüredi uj bor. Maga vitte oda a huszárokhoz.

– Először is igyatok egyet, fiaim. Azután kerüljetek beljebb!

Már akkor volt ott egy csomó ácsorgó legény a közeli szomszédokból. Apám
rájuk rivallt:

– Ne tátsd a szádat kölyök, hanem csutakra! Minden ló mellett ott legyen
egy közületek!

Bizony a huszárokat csaknem ugy kellett a lóról lesegiteni. S azután is
a legtöbbje nem tudott fölegyenesedni. A kegyetlen hideg és az éhség
elgyalázta őket, térdük összezsugorodott. Órányi időbe telt, mig ép
kéz-láb ember lett belőlük.

Lett.

Ettek, ittak, fölmelegedtek, lábra álltak. S a mikor azt is látták, hogy
lovuk se pusztult el s a kidörzsölés s jártatás után jó étvágygyal
ropogtatja a szénát, még jókedvre is kerekedtek.

Elmondták végzetüket.

A Württemberg-huszárezredhez tartoznak, Mórnál tűzben voltak, a csatát
mi vesztettük el.

Valami most jött kósza hir után apám azt mondta nekik:

– Azt beszélik, hogy a Württemberg-huszárokat mind elfogták.

Az őrmester szájában már füstölt a pipa. De a pipát se vette ki a
szájából, csak ugy felelt e szóra csöndesen, de büszkén:

– Hogy lehet a Württemberg-huszárról ilyet elhinni. Csak azt lehet mi
közülünk elfogni, a ki előbb már meghal a mezőn. Még azt se mindig.

– Volt-e nagy veszteségtek?

– Volt. Századparancsnokunk elesett, de előbb levágott egy vasasnémetet.

– Ki volt az a parancsnok?

– Kun Béla hadnagy.

* * *

Ekkor hallottam nevét először. De gyerek voltam. Nevet, történetet, még
a huszárokat is jószerével elfeledtem.

Vitéz volt, hős volt, meghalt a csatában. Katonadolog, mindennapi eset.
Életében nem ismertem. Ismeretlen vitéznek zöld fű terem sirján, feledés
boritja emlékezetét.

* * *

Tizennégy év mulva elvégeztem az akadémiát s patvarista lettem. Veszprém
városában telepedtem meg. Tanulótársam és jóbarátom lakott ott: Ányos
Pál. A hires költőnek, a pálos barátnak, Ányos Pálnak az unokaöccse.
Most is élő ember.

Nevenapját ünnepeltük. Ifjak voltunk. Jó kedvvel és nagy zajjal voltunk.
Nekünk állt a világ.

Zajos mulatságunk közben nyilik az ajtó s uj vendég lép be.

Alacsony termet, sovány alak. Divatos szabásu, de viseltes fekete
ruhában. Kemény, pattogó lépésekkel jön előre. Föltartott fejjel,
nyugodtan és tájékozottan, mintha otthon volna. A házi kisasszonynyal
kezet fog, őt már ismeri s azután hozzánk fordul.

– Jó estét fiuk! Kun Béla vagyok!

Hallottuk is, nem is a nevét, de a neve semmi feltünést nem keltett. Sőt
első pillanatra még alakja se. Eddig nem ismertük. Valami falusi
jegyzőt, vagy a Bakonyon tulról, vagy Somlyó vidékéről valami falujához
ragadt kis nemes birtokos atyánkfiát sejthettük benne. Nemes atyánkfiát
annálfogva, mert első szava már rokoni bizalmassággal hangzott felénk.

Hanem arcza: az különös volt. Minél tovább néztem: szemem annál jobban
rátapadt. A lelkem is. Torzképet és istenarczot láttam benne egyszerre.
Csodálatos fenséget, melyet porral, szeméttel boritott be a vihar.
Mintha az ősregék valamely hősi látását láttam volna elevenen, a köznapi
élet harczában megfakulva.

Bátor férfiarcz. Sohase láttam még arczot, mely jobban hasonlitott volna
a saséhoz. De nem a vércséhez, nem a sólyomhoz, nem az ölyvhöz s a
sasok, kányák, héják, keselyük, rárók bármely fajához. Mindezek arczán a
bátorság és szilaj harczi kedv mellett ott van még a ravaszság is. Az ő
arcza olyan volt, mint a Gypaëtus barbatusé, a keselyük királyáé, a
melyből egy-egy országban csak egy-két család él. A rettenthetlen
bátorság megvan ennek arczán is, de a ravaszság nincs meg. Azt a szelid
komolyság s a büszkeség nélkül való nyugodt önérzet pótolja.

Ki lehet ez? Mi e férfi multja? Mi ennek jelleme?

Arczának szine naptól barna, szeplőtől foltos, szennyes és sötétfakó.
Semmi pirosság rajta. Ajkait félig szintelen barna bajusza födi. Az
egész arcz mintha mohával volna benőve. Még homloka is, még orra is.
Csak sötét szemei tiszták. De ezek szilaj bátorsággal és szelid
fönséggel villognak. Életkora lehet harminczöt év is, lehet ötven év is.
Csak gyors, szabályos és katonás mozdulatai bizonyitják, hogy inkább
harminczöt év.

Ez volt Kun Béla, a kiről a huszár azt mondta apámnak, hogy a móri
csatában elesett.

Harmincz év előtt halt meg. Hű és jó barátom volt első találkozásunk
óta. Mikor meghalt, csak én emlékeztem meg róla. A mit akkor irtam, most
fölelevenitem nagyjából. Ime ez.

* * *

Meghalt, eltemették. Emléket nem állitottak neki. Nevét a nemzet nem
ismeri. Néhány rokon, néhány jó barát s néhány öreg bajtárs emlékezik
még életéről, melynek hamar vége lett s dicsőségéről, melynek nem lesz
vége soha.

Kun Béla. Ez volt a neve. Apja Kun József, Veszprémvármegyének volt
alispánja. Szelid kedélyü, csendes vidámságu, jó öreg táblabiró a régi
időkből. Mintha most is látnám a zöld asztal mellett, a mint kiváncsi
mosolylyal hallgatja a jegyző előadását tolvajokról, szegény
legényekről, verekedő fiatalokról.

Nem volt nagy birtoka, de volt több gyermeke. A Bakony nyugati oldalán,
Gyepesen volt néhány száz hold földje, erdeje, legelője. Ez bizony egy
embernek, egy családnak is szüken nyujtott jóllétet, uraságot. Hátha
többfelé kell majd osztani. Magam is jártam ősi kuriájában. Fala omlott,
palánkja romlott, teteje foszlott, még gyümölcsöse is aggóban,
kiveszőben. Csak neki lesz jó, mig él, az öreg alispánnak.

Béla fiát prókátornak, szolgabirónak, tisztességes közhivatalnoknak
szánta. De hiába szánta. Vad volt a fia, mint a hegyi patak, melynek
partjain szeretett csatangolni a Bakony árnyas ligeteiben. A patak maga
ássa medrét és a fiu maga teremté meg az életpályát. Magunkfajta
közönséges emberré nem tudta őt tenni még az anyának szeretete sem.

Pedig milyen anya volt az! A legjobb és legszebb asszony a világon.
Szépsége csoda volt. Olyan szépségről a művészek teremtő képzete se
álmodott. A veszprémi püspökök valamelyike, Kopácsy vagy gróf Zichy,
hires művészszel lefestette madonnának. Fiatal koromban még ott volt
János püspök rezidencziájában. Ugy hiszem most is ott van. Olyan arczot
nem lehet elfeledni.

Ő se birt Béla fiával.

Tizenkilencz éves volt, mikor a függetlenségi harczot megkezdettük. Még
gyermek volt, még bajusza is alig kezdett pelyhedzeni, még oly könnyen
elkelt volna játszótársnak fiuk között, lányok között.

Hiszen játék is volt egész élete. Játék a sorssal. Játékszerei a kard, a
harczi ló, az ágyu, a háboru és saját élete. Különbséget nem tett
köztük. Egyiket csak ugy szerette, mint a másikat. Talán mégis életével
játszott legjobban.

Mikor a harcz kiütött, a családnak minden erőteljes férfitagja felajánlá
szolgálatát a hazának, vérét a csatatérnek. Kun Sándor és Kun Géza már
férfiak valának s szinte röstelkedve gondoltak arra, hogy Béla, a
gyerkőcz is velük megy egy sorba. Megállta a helyét valamennyi. Bátor
volt mind a három, a hősök sorába emelkedett Kun Géza is, de a
gyerkőczéből a mesék csodás hőse lőn, a kinél nagyobb nem volt még soha.

Csak ketten maradtak otthon a Kunokból. Az öreg táblabiró és serdülni
kezdő Aladár fia.

Kun Sándor és Kun Géza sokáig éltek. Az egyik osztotta az igazságot a
király nevében, a másik szántott, vetett, kertészkedett saját falujában.
A gyerkőcze régen alszik a temetőben.


II.

(A móri csata. – Wallmoden-ezred. – Kun Béla rohamot intéz az ezred
ellen. – Levágja az ezredest. – Sebjeiből kiépül. – Barátsága az orosz
tisztekkel.)

Első nagy csatája a móri volt.

Vonult a magyar sereg visszafelé. Kicsiny is volt, ujoncz is volt. Jött
ellene, jött utána Windischgrätz herczeg osztrák fővezér győzelemhez
szokott rettentő hadával.

Utolsó napja volt az esztendőnek. Kegyetlen hideg idő, mintha már az is
ellensége lett volna a fegyvertelen, ruhátlan honvéd-hadseregnek.

A csata előtti napon Mórott pihenőt tartott a honvéd. Kun Béla már akkor
tiszt volt a württembergi huszároknál. Két csonka századból állt ez a
huszárság.

Egy jó öreg móri lakoshoz volt beszállásolva. Sváb volt az istenadta.
Ajka egy szót se tudott magyarul, de a szive egy szót se tudott németül.

Valahányszor a jó öreg német és istenfélő felesége ránéztek a fiatal
hadnagyra: mindannyiszor kicsordult szemeikből a köny. Hogy ennek a
gyermeknek ily fiatalon kell meghalni.

Az ellenséges hadsereg jobb szárnya meglepte a honvéd hadsereget.
Perczel Mór volt e sereg vezére. Talán jobb lett volna neki csatát nem
állani, de ő megállta azt.

A koczka gyorsan eldőlt. A tulnyomó ellenség fegyelmezett s harczedzett
csapataival pár óra alatt szétszórta a meglepett honvédeket. Szét is
szórta, el is tiporta.

Az ellenségnek egész lovasezrede robogott előre, hogy a menekvőket
elfogja vagy lekaszabolja. A Wallmoden vértes-ezred volt ez. Teljes
számban, teljes erőben. Vértje, sisakja, fegyvere csak ugy villogott a
napnak és a hónak fényében. Vitéz őrnagya gróf Schaffgotsche Rudolf
Gotthard ott száguldott ezrede élén. Kezében suhogott hosszu nehéz
kardja. Bátor katonának, hires vivónak hirében állt.

Kun Béláé volt a feladat: fedezni a visszavonulást s fentartani és
visszaverni a vértes-ezred rohamát. Százötven Württemberg-huszárral
kilenczszáz Wallmoden-vértes ellen.

Élére állt a gyerkőczhadnagy a legénységnek és saját lelkét szerette
volna a huszárba átönteni. Rohamot parancsolt ő is. Másként a vértes
pillanat alatt eltiporja a huszárt.

De a huszárnak nem volt kedve a rohamra. Se magát, se lovát nem tartotta
elég erősnek az összecsapásra. Megmordult a huszár.

– A mi nem lehet, nem lehet, vitéz hadnagy uram!

S megforditotta a kantárszárat.

– Ide nézzetek hát! – kiáltá az ifju hadnagy. – Igy kell meghalni a
katonának!

Többet aztán nem is szólt. Keserü elszánással neki forditá lovát az
ellenséges lovasság rohanó érczfalának.

Az egyik oldalon egyetlen lovag. A másik oldalon kilenczszáz. Mint mikor
a vékony villámsugár nekiront a felhők fekete végtelen tömegének.

Az ifju hadnagy kiválasztá az ellenség parancsnokát. Gróf Schaffgotsche
termetre óriás, erőre hatalmas a gyerkőcz mellett.

Csak egyetlen szempillantásig tartott a harcz. Az ellenség parancsnoka
holtan bukott lova alá. Az ifju huszár kardja kettéhasitotta sisakját
is, koponyáját is.

De abban a pillanatban a gyerkőczét száz rohanó lónak vaskörme tiporta
le.

Vége volt a harcznak. A csatatér felett a szilaj, fagyasztó förgeteg
lett urrá. A holtakat és a haldoklókat eltakarta a fehér hó és a fekete
éjszaka.

Mielőtt leszállt volna az est, gróf Schaffgotschenak hű katonaszolgája
elment megkeresni urának holttestét. Megtalálta. A holttest mellett
feküdt Kun Béla is lovastul. Nem mozdult egyik sem. De Kun Béla kezében
akkor is ott volt a véres kard.

Sirt a hű katonaszolga. Siratta urát és őrnagyát. A mint meglátta az
ifju huszártiszt holttestét, bánatos dühében előrántotta pisztolyát.

– Ez a kutya ölte meg az én uramat!

S mellbe lőtte a huszártisztet. De az nem tudott már a lövésről semmit.
Kisujja se mozdult meg rá.

* * *

Hogy történt ez a jelenet? Miként eshetett az meg, hogy az ifju hadnagy
levágta a vitéz őrnagyot egész rohanó ezredének élén és szemeláttára?

Volt egy képviselőtársunk régebben: gróf Nugent Artur. Ugy gondolom,
Nugent Laval irlandi grófnak s osztrák altábornagynak fia. Horvátország
küldte országgyülésünkre. A pártkörben véletlenül szóba jött, hogy a
móri csatában mint fiatal tiszt ő is részt vett. Természetesen ellenünk
az osztrák hadsereg sorai közt.

Két esetre határozottan emlékezett. Tisza László és Kun Béla esetére.

Tisza László is hősi viadal közben kapta halálos sebeit. Isteni csoda
volt fölépülése. A csatamezőn vére hullása közben kérte meg Nugent
osztrák hadnagyot, hogy Pesten keresse fel menyasszonyát s adja hirül
neki, hogy él s ha meghal, utolsó szava áldása lesz menyasszonyára.
Nugent lovagias pontossággal és hűséggel teljesitette Tisza László
kérését.

Kun Béla esetéről különösen is kikérdeztem.

A halálos rohamnak szemtanuja volt. Egyetlen vitéz egész ezred ellen. Az
osztrák hadsereg tisztjei bámulva, elképedve, később rajongva beszéltek
maguk közt erről. A hadak története nem is ismer ilyet többet. Százan is
megnézték az elesett hőst, a mint holt mereven feküdt mozdulatlanul a
hóban. Körülötte a paripák lába által felturt hó véresen.

Azután tanácskoztak: miként érhette halálos csapás Schaffgotsche
őrnagyot.

Rettenetes vágás volt az, a mely érczsisakját kettéhasitotta. Megnézték
Kun Béla kardját is. Semmi csorba rajta. A kard Ottinger osztrák
tábornokhoz jutott, ő tette el emlékül.

Gróf Nugent beszélte el nekem a tanácskozás eredményét.

Két Württemberg-huszár visszafordult.

– Ne hagyjuk vitéz hadnagyunkat.

Viharként száguldtak Kun Béla után, szemközt a vágtató
Wallmoden-ezrednek. Ne egyedül haljon meg a hős, két huszárja legyen
legalább mellette. A halál – az bizonyos volt.

Nem érték utól, de nyomába értek. Egyik jobbfelől, másik balfelől. Lovuk
orra egy vonalban volt már hadnagyuk lova farával. De hadnagyuk nem
látta már ezt. Neki minden szeme, minden indulata ellenfelére vigyázott
s a rázuhanó vértes-ezredre s a halálra, a mely megrohanja majd őt
szempillantás alatt.

Hanem Schaffgotsche látta a két huszárt is. Bátor katona, hires
kardvivó: egy gondolat elröppenésének idejéig arra kellett gondolnia,
miként állja meg a harczot a három huszár ellen. Lova kantárszárát
visszarántotta. Ebből azt következtették az osztrák tisztek, hogy
egyetlen pillanatig tétovázott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy Kun
Béla halálos suhintása elől meg ne menekülhessen.

Az osztrák tisztek, mint szakemberek, igy tudták megérteni vitéz
őrnagyuk halálát.

Igy beszélte el nekem gróf Nugent. Maga Kun Béla, a hős gyerkőcz, e
részletekről semmit se tudott. Mosolygott, a mikor Nugent előadását
elbeszéltem neki. Csak ennyit felelt rá:

– Meglehet, ugy volt.

Azonban sok egyéb részletről se tudhatott ő semmit.

Mikor a honvédsereg szétszórt maradványai a városon keresztül
menekültek, a jó öreg német, a gyerkőczhadnagynak szives házigazdája,
oda állt a kapu elé várni, vajjon az ő vendége a menekülők közt van-e?

Elment már az utolsó honvéd is. Az ellenség diadalmas csoportjai
száguldoztak már előre. A gyerkőcz nem jött. Könyező szemekkel ment be
feleségéhez.

– Mondtam, asszony, mondtam. Azt a gyereket nem látjuk mi többé. Készits
tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. Ha esteledik, kimegyek érte.
Megkeresem és hazahozom. Eltemetjük tisztességgel. Mit mondana rólunk az
alispán ur, ha ezt meg nem tennénk?

Az asszony készitett tiszta fehér ruhát teritőnek, szemfedőnek. De
készitett jó meleg levest is. Hátha még él. Hátha ő még fel tudná
támasztani!

Férje kiment a mezőre másodmagával, egylovas kocsival. Megtalálta a
halottat s nagy vigyázva hazavitte. Bizony látta azt az asszony, hogy
itt nincs szükség a meleg levesre. Halotti teritő, szemfedő kell ide.

Bevitték az ifjut az első szobába, föltették az asztalra, leteritették
szépen, égő gyertyát állitottak a fejéhez.

Késő éjjel benyit az asszony a szobába, hogy megnézze halottját. Rémülve
látja, hogy a halott sebei vérzenek. Öreg cseppekben hulladoz a vér az
asztalról a padlóra. Holt embernek nem hull a vére. Bekiáltja érjét.
Észreveszik, hogy az irtóztató hidegben kint a mezőn befagytak a sebek,
de most az enyhébb szobában kiengednek, nyiladoznak.

Rögtön fölverték az orvost s vitték a halotthoz. Az orvos kimondta az
itéletet. Nem halott az ifju, hanem élő.

Hirt adtak apjának. Ápolták anyai gonddal s elvégre az ifjuság vasereje
legyőzte a halált.

Megtalálták a bordák közt az utolsó pisztolylövés golyóját is. Kivették
onnan szépen. Törött csontok helyreálltak, vágott sebek beforradtak,
eltünt erők visszatértek, megint egészszé lett az élet.

Hanem azután, mikor ugy négy hónap mulva lábra állott: egész mulatság
volt ránézni.

Hova lett a gyerkőcz? Hova lett az ifju? Egyszerre férfiuvá vált. A sok
szabályos sebhely az arczon teljesen megfelelt az élemedett kor férfias
vonásainak. A sebhelyek körül apró, pehelyszerü szőr nőtt. Mintha finom
moha lepte volna el az arczot. A zsenge kor finom pirossága örökre
eltünt róla. Barnás, szeplős, szürke árnyék boritotta el. Hátha mikor a
süveget levette fejéről? Tiszta fehér homloka teljesen hasonlitott a
térképhez, mely hegyek, völgyek, folyók rajzával van tele.

Hanem most már rokonai, bátyjai se röstelték többé, hogy a gyerkőcz is
ott állt a katonasorban.

Jobb kezébe kardot fogni nem tudott. De ez nem gátolta őt, hogy
ezredéhez ujra be ne álljon. Május végén már ott küzdött a diadalmas
honvédsereg sorai közt.

De magával vitte Aladár öccsét is, a ki akkor 16 éves fiu volt. Szelid,
jámbor, szótalan, csak pirulni tudó fiu, inkább lánynak, mint férfinak
való. De azért magával vitte.

– Én csonka-béna vagyok öcsém, ketten majd csak egész ember lesz
belőlünk.

Addig incselkedett ezredénél, mig Aladár öccsét is be nem sorozták.

Volt még egy huga is, tizenötéves lányka. A női alak tökéletessége.
Anyjának egész ragyogó szépségét örökölte. De a mikor az első
tánczvigalomra öltözött, ruhája véletlenül meggyuladt s igy támadt égési
sebjeiben meghalt. Egész vármegye siratta.

Végigharczolta Kun Béla a függetlenség harczát. Katonai pályája a
személyes bátorság hőstetteiből állt. Példabeszéddé vált neve. Bámulták,
szerették. Ha valakit bajtársaik közül elfogott a dicsekvés heve és
szükség nélkül beszélt vitézi tetteiről, csak azzal csillapitották el:

– No, no, bajtárs, el ne hitesd velünk, hogy te Kun Béla vagy.

Világosnál tette le a fegyvert ő is.

Az oroszok foglya lett. Nagyváradra kisérték. Az orosz hadsereg és a
honvéd hadsereg tisztjei közt szives barátság fejlődött ki. Nem tudták
eldönteni, melyik hadsereg gyülöli jobban az osztrákot. Kun Béla iránt
különösen figyelmes és barátságos volt az orosz tisztikar.

Csekély, de jellemző körülmény szolgált erre okul.

Unalomból, mulatságból kártyajátékkal foglalkoztak oroszok és honvédek
vegyest. Ő is e játékosok között volt s nyert bomlottul. Egy gazdag
orosz fiu elkezdette veszteni mindenét.

Kun Béla megfigyelte, mi a nagy vesztés oka. Rájött. A kiosztott kártyát
rátette az asztalra s azt mondotta a gazdag orosz fiunak:

– Nem játszom tovább veled.

Az orosz rárivallt.

– Miért?

– Azért nem, pajtás, mert nem értesz a játékhoz. Elveszted az inged is.
Ne is jőjj indulatba. Helyzetünk nem egyenlő. Ha hozzáértő ember áll
mögéd s szavát fogadod: ugy játszom veled, egyébként nem.

A gazdag orosz tiszt megköszönte a figyelmet. Az orosz tisztek kezet
szoritottak vele. Köztük azelőtt nem igy volt a szokás. Ki nevetett, ki
csodálkozott közöttük. Volt, a ki kérdezősködött tőle, vajjon
Magyarországon mindenütt ez a szokás?

– Én szegény fiu vagyok, bajtársak. Nincsenek százezreim. Nem is
illenék, nem is szabad százezreket nyernem.


III.

(Besorozzák osztrák katonának. – Tisztelegnek előtte az osztrák tisztek.
– Garibaldit bekiséri Nápoly városába. – Harminczhárom huszárral
elkerget egy hadsereget. – A hős börtönbe jut. – Haza tér.)

Őt is, mint honvéd bajtársait, besorozták az osztrák hadseregbe.
Természetesen közlegénynek, a hogy illett oly fiatal gyerekhez. És
gyalogosnak idegen, magyargyülölő, miveletlen és durva altisztek kezére.
Mivelhogy ő huszár volt. Ha lovat adnának alája, mindjárt látná
mindenki: ki ő és mi volt előbb.

Veronában osztályozták a besorozott honvédeket. Ott osztották őket
széjjel az egyes fegyvernemekhez, ezredekhez, zászlóaljakhoz. Katonai
avató bizottság végezte a munkát. Törzstiszt volt a bizottság elnöke,
századosok, hadnagyok a tagjai.

Fönséges jelenet fordult ott elő.

Kun Béla előtt közvetlenül egy volt honvéd századosra került a sor.
Szőllőssy Sebestyén volt a neve. A bizottság elnöke, a műveletlen,
nyers, de szálas termetü őrnagy intézte hozzá a kérdéseket.

– Hány éves?

– Huszonegyéves.

– Minő állásban volt a lázadóknál?

– Százados voltam a negyvennegyedik zászlóaljban.

– Tacskó!

Durván és gőgösen mondta e két szót a német tiszt a magyar fiunak. De ez
is elfeledte sanyaru helyzetét. Eszébe jutott, ki ő. Harsány hangon
felelt:

– Uram! Első Ferencz József osztrák császár másfél évvel fiatalabb, mint
én, jegyezze meg ön!

A törzstiszt nem tudott, vagy nem mert e válaszra megfelelni.
Valószinüleg utasitás volt már akkor, hogy a közlegényekké besorozott
mivelt honvéd tisztekkel tisztességesen bánjanak. Gyilkos szemeket
vetett Szőllőssyre s aztán dühösen odafordult Kun Bélához.

– Mi az ön neve?

– Kun Béla.

– Hány éves?

– Húsz.

– Mi volt a lázadó hadseregben?

– Százados a Württemberg-huszároknál.

Kun Béla kis termetü volt s akkor vézna fiu. Fogoly közlegényruhában.
Rongyos, szennyes vászonnadrág, hitvány, foltos bakancs, szennyes
vászonkabát, tört-gyürt szennyes vászonsipka. Alakja nem a huszáré, nem
a hősé, hanem az éhes, koldus, csavargó, szökevény közlegényé. Csak
szeme és arcza! Csak az volt a hős. De mit vesz abból észre durva
osztrák törzstiszt?

Százados a Württemberg-huszároknál!

Nagy szó volt ez akkor igazi osztrák katona előtt. Már a huszár is
tekintély volt előtte, hát még a huszárkapitány a Württembergeknél!
Hiszen diszezrede volt ez az egész hadseregnek ebből a fegyvernemből.
Idegen potentátok előtt ezzel szoktak Bécsben dicsekedni. Magyarország
és Ausztria legmagasabb főrangu ifjainak csak az volt a nagyravágyásuk,
hogy ennél az ezrednél kaphassanak tiszti állást. Fényes egyenruha,
aranyos diszszel, délczeg szabással, ragyogott rajta minden. S ime, itt
most egy kopott, rongyos, züllött legény vakmerően előáll s kijelenti,
hogy ő e világ hirü ezred századosa!

Az osztrák törzstiszt különben is dühös volt már. Gyülölte is a magyart
teljes szivéből. Hányszor kellett futnia a honvédsereg előtt! Nem is a
maga erejével és vitézségével, hanem a kikönyörgött orosz segitséggel
tudott nagynehezen diadalmaskodni.

Vak dühében ez a szó szaladt ki a száján:

– Hitvány kölyök.

A néma alak, a rongyos hős, Kun Béla, nem szólt erre egy szót sem.

Jobbkezének minden ujja csonka volt a móri csata sebjeitől. Kezének
csonkaságát meg kellett látnia mindenkinek.

Ezzel a kezével lassan, csöndesen leemelte fejéről a szennyes
vászonsipkát. És sas-szemeivel odanézett az osztrák őrnagy szemei közé.

Arczának sebhelyeit beárnyékozta a nap heve és a hegedés moha. De tiszta
homlokáról száz kardvágásnak pirosló nyoma fénylett a gőgös törzstiszt
felé. Istennek glóriája nem ragyog szebben.

A törzstiszt megdöbbent, elhalványodott. Katona volt ő is s érezte most
már, hogy előtte katona áll. Merev szemeivel szinte azt kérdezte:

– Hol kapta ön e sebeket?

A hős hangja reszketett az elfojtott nagy indulattól, a mikor e kérdésre
felelt.

– Őrnagy ur, a móri csatában egy egész lovasezred rohanva jött ellenem.
Egymagam ellen. A Wallmoden vértes-ezred. Én elfogadtam a rohamot. Az
ezred őrnagyával, gróf Schaffgotsche Rudolffal találkoztam az
összeütközésnél s ő ott maradt halva a móri csatatéren.

A durva német törzstiszt magához tért. Fölébredt benne a nemes ember s
az igazi katona. Felállt ülőhelyéből, felállásra vezényelte
tiszttársait, felhuzta keztyüit.

– Vigyázz!

A vezényszóra ugy álltak meg tisztelegve a közlegény előtt, a rongyos
hős előtt, mintha fővezérük előtt tisztelegtek volna.

Azután odalépett Kun Bélához.

– Bocsáss meg, bajtárs

S nyujtotta kezét.

A bevonult honvédeknek senki se volt ezentul oly jó barátjuk, mint e
goromba törzstiszt. Kun Bélával kétszer is elbeszéltette a móri roham
mithoszát.

Vége lett az osztrák katonai szolgálatnak. Kun Béla nem jött haza. Ott
maradt Itália szép ege alatt s az olasz háborut 1859-ben Viktor Emánuel
piemonti király seregében harczolta végig az osztrák sereg ellen.

Azután se jött haza. Garibaldi zászlójának lett vitéze; ő is a marszalai
ezer hős egyike volt. Vitézi tettei, hadi kalandjai összeolvadtak az
ezer hős tetteivel, kalandjaival. Garibaldi ugy szerette őt, mint
gyermekét. Jobban senkit se szeretett.

Mikor már a két Sziczilia királyi trónusa összeomlott, mikor már csak
Gaeta és vidéke állott a nápolyi király uralma alatt s mikor maga Viktor
Emánuel király állott a felszabaditó sereg élére: akkor már Kun Béla a
magyar huszár-légió parancsnoka volt.

E légió alig állt kétszáz legényből. De ez a kétszáz legény aztán magyar
volt és huszár a legjavából. Kun Bélának elég pénzt és alkalmat nyujtott
a király, hogy a csapat számát szaporitsa. Lovuk is kitünő volt.
Toborzott is ő egyszer-kétszer legénységet. Néha három-négy századra
szaporodott lovassága. De csak hiába volt az. Az olasz meg nem maradt
nála. Hiába öltöztette azt fényes dolmányba, feszes nadrágba, nyikorgó
csizmába hiába tette fejére a csákót s oldalára a tarsolyt, elszököt az,
elkivánkozott az onnan. A magyar fiuk csak maguk maradtak. Igy volt a
legjobban.

Garibaldi bevonult Nápolyba. Abba a nagy városba ott a tenger partján,
ott a tűzokádó hegynek alján, mely századok óta hordta már a vállán a
szolgaság rabigáját. Szinte hozzá is szokott már sok nemzedék óta. Ugy
vonult be az ősz vezér, mint diadalmas hős, mint népének szabaditója,
mint a zsarnokok kérlelhetlen ellensége. A szabadulás örömének lázas
kitörése várta. Vágy és remény, lelkesülés és rajongás. Fél millió olasz
imádkozott Nápolyban, hogy Garibaldit és hős bajtársait lássa.

Nohát lássa!

Garibaldi megakarta tisztelni Nápolyt. Legragyogóbb hőseit akarta
megmutatni. Kun Bélát vezényelte maga mellé a maga száznyolczvan
magyarjával. Teljes diszszel, pihent lovakkal kisérte a magyar huszár be
a városba dicső vezérét.

Minő kiséret volt az! Érett legények voltak már azok a huszárok, de
azért nyalka fiu valamennyi. Maguk, lovuk teljes diszben. Ragyogott
rajtuk minden. S minő büszke lovaglás volt az! Sohase látott olyat még
az a félmillió olasz se azelőtt, se azóta. Két hátulsó lábán játszott
ott minden ló s komoly méltósággal ülte meg lovát minden huszár. Rá se
nézett az örömében őrjöngő népre, a mely pedig lovát, magát, lábafejét
csókolgatta ott az utczákon és köztereken. Maga Garibaldi könnyezve
ölelte meg kedves hősét, legvitézebb bajtársát, Kun Bélát. Ilyet még ő
se látott.

Ha azt mi itthon olvashattuk volna, a hogy az olasz krónikák Kun Béla
huszárjainak bevonulását akkor leirták! De negyvenöt éve már ennek. A
régi tűz elhamvadt. Jobb is talán ezt már elfeledni.

Hanem egy vitézi tettét el kell még mondanom.

II. Ferencz nápolyi királynak nem volt már birodalma. Elvette már tőle
Garibaldi mind a két Szicziliát. Csak Gaeta vára volt még birtokában a
tengerparton s annak a környéke. Volt még serege is, voltak még hű
vezérei is. Csodálatos az: mennyi hű szolgájuk van a legirtózatosabb
zsarnokoknak! Vezérei Gaeta előtt még nyilt téren is elfogadták a
harczot Viktor Emánuel csapataival. Ott maga a piemonti király volt már
a fővezér. Az ő hadseregébe volt már beosztva huszárlégiójával Kun Béla
is.

Egyik éjszaka valami Traetto nevü városka előtt állt Kun Béla az ő
huszárjaival. Tudta, hogy a városka nápolyi királyi csapatokkal van
megtömve. A kémek szerint lehetett ott egy kis hadosztály, négy-ötezer
ember minden fegyvernemből. Gyalogság, lovasság, tüzérség. Bent a
városban volt a hadosztály főhadiszállása is.

Kun Béla előre küld négy legényt kémlő csapatnak, kipuhatolni az
ellenséges előörsöket. A csapat jól végzi dolgát s a mit talált:
bejelenti a parancsnoknak.

A huszárparancsnok vakmerő, sőt lehetetlen tervet érlel meg agyában. Ő
vakmerőnek, az olasz lehetetlennek tartotta volna.

Legényei közül kiválaszt harminczhárom huszárt s igy harmincznegyed
magával elhatározza, hogy az ellenséges hadsereget kizavarja állásából,
fölveri főhadiszállását s az egész hadsereget szétszórja.

Ha lehet!

Kora reggel volt s kissé ködös. Alig szürkült.

Egész csapatával észrevétlenül megközelité az ellenséges előörsöket s
lövéssel, vészjelekkel nem törődve, megkezdte ellenük a pokoli hajrát.

Az volt a terve, hogy az előörsökkel együtt rohan be a városba, az
ellenséges hadosztály közepébe, nehogy azok hirt adhassanak s őt készen
fogadják.

A terv sikerült.

Az előörsöket mindenütt meglepték. Lovaikról lehajigálták őket s a
békességes város s az egész ellenséges hadsereg arra ébredt föl éjjeli
nyugalmából, hogy a magyar légió-huszárság a városnak, a hadseregnek, a
főhadiszállásnak kellő közepében termett.

Hirtelen, mint a vihar. Ellenállhatlanul, mint az árviz.

Felriadtában, ijedtében, meglepetésében mit gondolhatott a nápolyi sereg
s a kis város lakossága? Azt ugyan nem gondolhatták, hogy husz-harmincz
bátor legény csinálja az egész zenebonát. Szentül hitték, hogy a vakmerő
huszárok mögött Viktor Emánuel és Garibaldi egész hadserege nyomul
előre.

Ezek pedig pihentek szépen táborhelyükön.

Kun Béla habozás és tervezgetés nélkül csinálta meg, a mit a különös
helyzet megengedett és megparancsolt.

A piacz közepén, a templom oldalán fegyverkupaczok körül tanyázott a
gyalogság egy része. Ezt szétrobbantani pillanat műve volt.

Egyik mellékutczában a lovasság kezdett összeszedkőzni s oszlopba,
hadsorba kifejlődni. A trombiták jelző harsogása megtöltötte az utcza
levegőjét. Kun Béla huszadmagával maga rontott rájuk, mint az oroszlán.
A szűk helyen az ellenség nem vehette hasznát tömegének. A reggeli
szürkületben nem is láthatta, mekkora a huszárok ereje. Megforditotta
lova fejét s vad futásban menekült ki a városból a cserjék, szőlők,
narancsok szakadékos ligeteibe.

Néhány percz alatt az egész város s az egész nápolyi hadsereg zavar és
ijedtség martaléka lett. Ágyu, puska összevissza szólt, mintha
rendszeres csata fejlődött volna ki. Egy üteg ágyu kimenekült a
városból, valami biztos helyen megállt s kezdte lőni a várost.

Az általános zürzavarban Kun Béla visszafordul, annyi lovat és
hadiöszvért, a hány embere van, vezetékre fog s valami ötszáz gyalogost
elkerit, kiszakit, lefegyverez s mint foglyot hajt maga előtt. El – ki a
városból, Viktor Emánuel serege felé.

De nyomban az ellenséges nápolyi hadsereg is összeszedi a városban is, a
városon kivül is szétzilált csapatait s elkezdi a rendszeres
visszavonulást Gaeta irányában.

Kun Béla nagy délczegen viszi zsákmányát hazafelé.

A csatának különös hangja van a távolságból. Valami zúg, valami dübörög
a messzeségben. Mintha a tenger moraja volna. Mintha a föld bensejében
háborogna valami tompán, ijesztően. A puskalövés hangja, emberek és
állatok orditása, lovak robogása együtt, egyszerre. De a távolból külön
hallani nem lehet. Az ágyuszó dördülését külön lehet hallani. Ez is
tompa, de erős. Egy kis ábrándozással mintha a viz alól a bölömbika
hangját hallanók.

A király, Viktor Emánuel hallja a riadalmat, a csatazaj zugását. Kérdi
körülvalóitól: mi ez? Nem tud megfelelni senki. Hallja a csatabeli
szabályos ágyudörgést. Hol folyik az ütközet? Bizonyos, hogy ütközet
folyik. Apró előörsi csetepatéba nem szól bele az ágyu. De hát miféle
csapatok vannak az ütközetben és hol?

Jön a szél a tenger felől s mind világosabban hozza a hangot. A táborkar
futárai nyargalnak erre-amarra. Biztos hirt senki se hoz. A táborkar
főnökei se tudnak semmit. A király nevet is, boszankodik is. Utóbb
haragra gyul, lóhátra ül, erős kiséretet rendel maga mellé s megy az
elővédek, előörsök felé a csatazaj irányában. Maga akar értesülést
nyerni. Az elővédek, előörsök helyükön, teljes rendben és éberséggel. De
ők se tudnak semmit!

Egyszer csak kibontakozik előtte a fákkal, cserjékkel szegett országuton
egy nagyobb katonatömeg. Kun Béla a huszárjaival, foglyaival,
zsákmányolt lovaival hosszu sorban. Halottja nincs, sebesültje kettő,
azokat is lóháton vezetik a legények.

A mint a királyt meglátja, villámként ugrat eléje, suhogó karddal
üdvözli királyát, fővezérét s harsogó hangon adja elő hivatalos
csatajelentését.

– Jelentem alássan Fölséges ur! Az ellenségnek egy hadtestét Traetto
városában megleptem, csatára kényszeritettem, állásából kiszoritottam,
visszavonulásra birtam, a várost megtisztitottam. Veszteségét holtakban
és sebesültekben nem puhatolhattam ki. A mi veszteségünk holtakban
semmi, sebesült két közvitéz. Elhoztuk a csatatérről őket. Hadizsákmány:
harminczöt ló és öszvér, ötszáz fogoly.

Ujra üdvözli a királyt, két lépéssel hátravonul s várja a napiparancsot.

A daliás királynak eláll lélekzete. Hiszen ő erről mit se tud. Ki tette
a rendelkezéseket, miféle hadcsapatok vettek részt az ütközetben; mikor,
miként, ki tervezte az egészet? Egyetlen szóval se mondta neki senki.
Holott ő a király, ő a főhadvezér. Az ő tudta nélkül nem volna szabad
történni semminek. A táborkar által megszabott hadrendet megbontani
semmi szin alatt se volna szabad.

Ez rendetlenség. Ez a katonai fegyelem megbontása. Kedvetlenség,
boszuság támad lelkében. Keményen kérdi Kun Bélától:

– Minő hadcsapatok s kinek rendelkezéséből vettek részt az ütközetben?

– Jelentem alássan Fölséges ur! A magyar légió huszárcsapatából egy
szakasz harminczhárom legénynyel az én vezérletem alatt!

A király lassanként megérti a dolgot. Arcza felvidul. Elneveti magát.
Kun Bélával az egész fényes kiséret előtt kezet szorit. Ismeri már
korábbi időből is, de igy, mint ma, még se ismerte.

– Köszönöm, köszönöm vitézek! Mit adjak jutalmul?

Megtapogatja dolmányát, mellényét. Se pénz, se óra, se rendjel nála. De
talál három szivart. Kiveszi zsebjéből.

– Most csak ezt adhatom.

Átnyujtja Kun Bélának.

– Jelentem alássan, Fölséges ur! Hadd adjak egyet-egyet a két
sebesültnek. A harmadikat emlékül megtarthassam.

A király rendelkezik a foglyok felől. Rábizza kiséretére: vegyék át. A
sebesültek ápolását megparancsolja. Kun Bélát huszárjaival együtt
kiséretébe fölveszi. Visszafordul s utközben azt mondja kedélyesen a
huszároknak:

– Barátim, ilyen hős bolondságot csak ti tehettek – magyarok. Az én
népem erre nem való.

Ez volt jutalmuk.

* * *

Ennek a harcznak vége lett.

Ezután a király utja és Garibaldi utja elvált egymástól. A király
elfoglalta az egyesült Olaszország trónusát, a melynek azonban még egyik
lába se nyugodhatott Rómában.

Róma kivül esett Olaszországon. A nagy szabadsághős, Garibaldi pedig azt
mondta:

– Róma vagy a halál!

S ezt mondta az olasz nép is.

A király Róma elfoglalását rábizta az időre, Garibaldi pedig ugy
vélekedett, hogy az elszánt nemzeti akarat és a kardvas hamarosan
eldöntheti Róma kérdését is. Ujra kitüzte a felszabaditás szentséges
lobogóját.

Mit csináljon most már a magyar szabadsághős?

A királylyal tartson-e, a ki jó volt hozzá s a ki szép országában neki,
a bujdosónak barátságos menedékhelyet adott?

Vagy ősz vezérével, Garibaldival tartson, a kit imádott, a ki őt fiaként
szerette s a kivel megesküdött, hogy kardját nem teszi hüvelyébe, a mig
az elnyomott nemzetek szabadulásáért becsülettel küzdhet.

Ősz vezérével tartott.

Szembe szálltak a király seregével. Ősz vezérét szemeláttára lőtték meg
a király seregei. Fogságba esett ő is, vezére is.

A király tisztje tisztelettel szólitotta fel:

– Adja ön át kardját!

– Majd ha kettétörtem.

S kardját két darabban dobta oda a királyi tiszt lábaihoz.

– Ép kardot ki nem adok a kezemből soha.

Hát ez is bolondság volt, de már igy illett ő hozzá.

Ősz vezérét kórházba vitték, őt magát egyik piemonti sziklavárba zárták.
Huszárjait erre-arra helyezték el foglyok gyanánt.

Egy évnél tovább tartott fogsága. A király talán nem is tudta, hova lett
s hol van egykori magyar hőse.

Keserü pajzánul irt a királynak szomoru fogságából.

– Fölség, elfogyott szivarom, melylyel Traetto előtt ajándékozott meg.

Rögtön kibocsátották, de vezették a király elé. A király kegyes volt.

– Mit kiván ön nemes vitézem?

– Hazámba szeretnék visszamenni. De otthon a golyó vár rám.

A király maga személyesen lépett közbe Ferencz József császárnál, hogy
Kun Béla és huszárjai bántatlanul jöhessenek haza.

Igy tértek haza 1862-ben. S ekkor találkoztam vele Ányos Pál barátunk
nevenapján.

A simaképü gyerkőcz helyett viharvert arczu meglett férfiu. Arczára két
nemzet függetlenségi harczának küzdelme volt fölirva – sebhelyekben.

Megnősült. Szerény kis hivatalt is adott neki vármegyéje. Nem volt
szerencséje. Penészes békének robotos élete nem való a hősnek. Elsorvad
alatta. Az 1873-ik év végén meghalt.

Gróf Schaffgotsche művészi emléke ott áll a móri csatatéren. Kun Béláról
nem emlékezett meg az ő nemzete. Magam sem tudom már jószerével, hol
domborul sirja. Dicső emléke álljon itt e sorokban.



SZÁZHETVENÖT HUSZÁR.


I.

(Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A furcsa
hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A huszárok
megesküsznek. – Ermisch kapitány.)

Százhetvenöt huszár! Ugyanannyi hős egy csoportban. Elszánva a halálra,
a bujdosásra, a vértanuságra. Minő szép és minő szomoru lehet ennek az
igaz története.

Jókai Mór leirja abban a regényében, melynek czime: »A kőszivü ember
fiai«.

Kétszázhusz huszár elindul Bécs alól, hogy hazajőjjön imádott honába s
itt ontsa vérét nemzetének ádáz ellenségei ellen. Baradlay Rikhárd
kapitányuk vezeti őket. Kapitányuk hős, bátor, legyőzhetlen. A menekülő
huszárcsapat száz akadályon tör keresztül. Fut, ha kell; – verekszik, ha
ki nem kerülheti. Étlen-szomjan tölt napokat és éjjeleket. Ellenség,
vizáradás, fölbujtott földnépe, árviz, nagy folyam, sziklás hegység,
hózivatar, kigyult erdő tör életére. Embernek és természetnek minden
ereje és ravaszsága megejteni iparkodik. Mégis hazajön utolsó emberig és
utolsó lóig s itthon száz diadalt arat az ellenségen.

Igy irja a költő.

Istenerő van képzeletében. Szomoru a történet; fekete, mint az éjfél,
melynek nincs csillaga. De a költő képzelete ragyogóvá teszi az éjfél
sötétségét is. Az olvasónak szinte remeg a lelke a fájdalomtól s a
dicsőség érzetétől, a mint a huszárcsapat halálos küzdelmeit a költő
szemein át maga előtt látja.

Nem mese ez. Nem a költő álmodta ezt a történetet. Igaz történet ez.
Minden szomoru részlete ugy folyt le, a hogy leirja a hires regény. Csak
a Baradlay Rikhárd neve költött. És csak a történet helyszine van más
vidékre áthelyezve. Nem Bécs alól menekült a huszár s nem az osztrák
rónán, nem a March-folyón s nem a pozsonyi és trencséni Kárpátokon
törtetett keresztül. De részletekben még gazdagabb, még szomorubb az
eset, mint a hogy a költő elbeszéli. A regénynek nem volt szüksége az
egészre.

Én ismerem az egészet. Most elbeszélem. A ki jól emlékszik a regényre,
annak sok részletét nyomban felismeri az én elbeszélésemben.

*

Volt Veszprémben ezelőtt negyven-ötven évvel egy jámbor gabonakereskedő.
Herman János volt a neve.

Származása odavaló volt-e: nem tudom. Azt se tudom: él-e még. Ha él:
öreg ember lehet. Gyermekei bizonyára élnek s már meglett emberek és
asszonyok. Kedves, vidám, beszédes felesége volt s ha jól emlékszem,
több gyermeke volt. Utóbb Veszprémből elköltözött, de egész biztosan nem
tudom, hová. Feledékeny az ember. A hogy szemeim elől eltünt: többé nem
is gondoltam rá. De ugy rémlik előttem, Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra
költözött. Veszprémi és szatmári és szamos-ujvári nyájas olvasóim, kik
közelebb álltak hozzá, biztosabban tudhatják.

Közepesnél magasabb termetü, erős, egészséges alak. Bajuszszal és teljes
szakállal. Kevés beszédü, szerény modoru férfiu. Fejét kissé lehajtva
szokta tartani társaságban is, menésközben is. Foglalkozása is a szerény
polgári osztályba sorakoztatta. Senki se sejtette volna róla, hogy
huszár volt, szabadságharczunk hőse s a legdicsőbb bátrak egyike. Még
bajusza se volt szemem láttára kipödörve soha.

Apró megyei tisztviselő voltam, a mikor vele véletlenül megismerkedtem.
Megszerettem. Valamelyik elejtett szavából megtudtam, hogy neki is
szerepe volt a függetlenségi hadjáratban. Addig incselkedtem vele, mig
utóbb csakugyan elbeszélte átélt küzdelmei közül legnehezebb sorát. A
hogy bajtársaival együtt hazamenekült Gácsországból, hogy kardját a
magyar kormánynak, a szabadság ügyének felajánlja.

Sok jeles barátom volt dicső honvédeink egykori sorából. Bátrak,
vitézek, derék katonák. A vidám társalgások, a barátságos összejövetelek
beszédtárgya ötven év előtt rendesen a forradalmi harcz volt. Nagy
tetteknek mindig akadt kitünő elbeszélőjük. De senkinek a története nem
hatott meg jobban, mint az övé. A hogy ő szerényen, komolyan,
részletesen előadta.

Hejh, ha akkor eszembe jutott volna, hogy iró legyek! De, ki gondolt
volna arra? Csak egyetlen irót, egy igazi élő költőt ismertünk: Jókai
Mórt. Ugy irni pedig ugy se tud senki. Nyomoruság volna ő mellette az
irói tollat megfogni.

Azt mondtam Herman Jánosnak:

– Barátom, a mit maga nekem elbeszélt, az a mi dicső harczunknak egyik
legragyogóbb fejezete. Elfelednünk ezt nem szabad. Irja le apróra s
küldjük el Jókainak. Az ő lantja örökitse meg azt.

Elpirult. Ő irjon Jókainak! Micsoda vakmerőség lenne az! Szabódott,
tiltakozott. De utóbb is addig unszoltam: ráállott. Nem valami fényes
irással, de azért egy szerü, szabatos, tiszta gondolkozással, jó magyar
nyelven megirta a történetet Jókai számára. El is küldtük, a kihez
szólt, jó harminczhét év előtt, az 1867-ik év tavaszán. Jókai meg is
köszönte, valamelyik lapjában közölte is a munkát s ama hires regényében
fel is használta.

De csak röviden s a nagy történetnek csak egy-két megható részletét. De
kiegészitem én, a hogy’ a hanyatló emlékezet megengedi.

*

Herman János 1848-ban a tizedik számu huszárezredben szolgált. Az
ezredet ugy nevezték: a Vilmos-huszárok. Már több éve szolgált s akkor
már őrmester volt szakaszában.

E huszárezred hadkiegészitő törzse ma túl a Dunán Székesfehérvár.
Valószinüleg akkor is az volt. De a legénység még se annyira egy
vidékből való volt, mint most. A legénység egy részét nem ugy
ujonczozták, hanem az ország minden magyar vidékén ugy toborozták. Az
ezredben hát volt legény az ország minden részéből, még Erdélyből is, a
mely pedig akkor külön fejedelemség volt s nem Magyarország. Volt az
ezredben az én vidékemből is, – egyet legalább, valami Kuti Ferkó nevüt,
jól ismertem.

Az ezred már sok év óta Gácsországban feküdt Tarnopol vidékén. Közel
Oroszországhoz, mindenütt az orosz határ mellett. Egyik százada épen
Tarnopolban volt elhelyezve laktanyában. Itt volt az ezredes is Földváry
István. A másik század innen délre harmincz kilométernyire Trembovla
városában feküdt szintén laktanyában. A harmadik század még távolabb,
valahol Bukovinában szintén az orosz határ mentén. Végül a negyedik
század Zbarazban Tarnopoltól északra, mintegy husz kilométernyi
távolban. Ez már az orosz határtól alig fekszik hét kilométernél
messzebb. A jó magyar fiuk itt már szemtül-szembe megismerték az orosz
kozákokat és dsidás lovasokat; gyakran ittak, gyakran verekedtek is
velük a határszéli csárdákban.

A zbarazi századnál volt Herman János is, mint őrmester.

Régóta voltak már a huszárok Gácsországban. Régóta vágyakoztak onnan
hazafelé. Akkor nem három év volt a szolgálati idő, hanem nyolcz év s ha
az letelt: akkor is sokféle mesterkedéssel ott marasztalták a legénység
nagy részét ujabb nyolcz esztendőre. Vastag bajszu, dörmögő hangu kemény
legény volt már a huszárok nagy része, túl a harmincz éven, élemedett
férfiak.

De azért csak vágyakoztak hazafelé.

Igazi magyar fiu nem szokik meg idegenben. Nem érti nyelvét, nem kedveli
ételét-italát, nem dalolja dalát. Se polákkal, se oroszszal, se
zsidójával nem tud barátkozni. A csárdája se olyan, mint az otthonvaló.
Bora sincs. Pöcsét a pálinkás üvegjén. Asszonyának, lányá nak csókja,
ölelése se olyan édes, mint azé volt egykor régen, otthon, a kit el
kellett hagynia. Mi lett most már abból is nyolcz év mulva, tiz év
mulva? Azt az egyszál czigányt se találja, a ki neki néha-néha elhuzta
dalát hol egyesben, hol harmadmagával. Vagy jó szóért, vagy egy ital
borért, vagy pengő huszasért, vagy egy jó hátbaütésért.

Más világ az mégis.

Az 1848-ik év április 15-én elvégre megkapták a napiparancsot, hogy az
ezred hazamegy Magyarországba, otthon is lesz néhány hét alatt.

Azt is meghallották, mi ennek az oka.

A császár megszerette valahára a magyar nemzetet. Most már szabadság van
otthon. Nincs többé ur, nincs többé paraszt, minden ember egyenlő fia a
hazának. Nem deres ezentul a szegény ember jutalma. Nem kötéllel fogják
a katonát. Mindenkinek megvan a megérdemlett becsülete.

A huszár lenézi a parasztot, kivált a polákot. Arra tanitják attól a
percztől fogva, a mikor felhuzza a sarkantyus csizmát s felölti a
huszárdolmányt. De azért most mégis eszébe jut, ő is paraszt sorból
származott s ő is visszaszármazik majd az ő népe közé. De nem bánja,
csak hazatérhessen. Inkább otthon szegényül, mint idegenben nyalkán.

Nem lehet azt az örömöt elmondani, a mit érzett a huszársziv az április
15-iki hirre. Az őrmester, Herman János, már félig-meddig tanult
emberszámba jött, németül is tudott beszélni, mégis sirva fakadt, azután
meg tánczra kerekedett örömében, hogy valahára hazajöhet. Tiz egész
esztendő óta nem látta hazáját.

De azért most se látta hazáját hamarosan. Sokat kellett még addig
szenvedni. Korai volt az áprilisi öröm. A bécsi kohóban uj és gonosz
terveket főztek.

A zbarazi század huszárjai folyton érintkeztek a tarnopoli századdal. Ez
közel feküdt. Ez kapta meg először a parancsot, hogy április 20-án
induljon Magyarországba. De a mikor az indulás napja megérkezett;
elhalasztották öt napra. Azután megint öt napra. Azután május közepére.

Egyik-másik század el is indult a nyár folyamán s jelentkezett is
Mészáros Lázárnál, a magyar hadügyminiszternél. Ezek szerencsések
voltak.

Akkor az ezred gyakran nagyobb volt, mint ma s némileg más volt a
beosztása. Volt benne ezredesi, alezredesi s őrnagyi ezredosztály. Ennek
divizió volt a neve. Minden divizióban két század, katonai nyelven
eskadron. A huszár ezt a maga nyelvén svadronynak nevezte. Az alezredesi
divizió első svadronyjánál volt Herman János őrmester. Az ő zbarazi
századát nem eresztették haza békével. De nem eresztették az alezredesi
második századot se, mely Tarnopolban feküdt az ezredtörzs székhelyén.
Nem eresztették az őrnagyi divizió első századát se, mely Trembovlában
és Czortkovban volt szálláson. De már a második század békességgel
hazajöhetett Szadagórából és Sznyatynból, valamint az ezredesi divizió
századai is Tlusztéból és Grzymatovból.

Bizony ezek pogány nevek. De hát át kell rajta esnünk, hogy a mi
következik, jobban megérthessük.

A tisztikar nagyrésze, több mint fele, idegen volt; volt benne osztrák
fölös számmal. Volt benne rajnai német, volt angol, volt lengyel. Volt
magyar is. Az ezredes márczius óta véletlenül épen magyar volt. Földvári
és bernátfalvi Földváry István Pestvármegyéből. Régi katona, régi
huszár. Harczolt már a franczia háboruban is. Magyarságát nem vesztette
el egészen, noha gyerekkora óta a Habsburgok katonája volt. Öreg szive
megdobbant, a mikor a magyar dicsőségről volt szó. Néhány jó magyar fiu
ennek köszönhette életét.

Elmult a nyár.

A magyar nemzet ellen Bécsben fölszitották, fölfegyverezték a
nemzetiségeket. Oláh és rácz dulta, égette, öldökölte a magyart.
Asszonyt és öreget se kimélt. De még a bölcsőben alvó csecsemőt se. Ki
akarták irtani a magyarságot. Mindezt a magyar király nevében, a magyar
király rendeletére cselekedték. A király hülye és gyámoltalan volt. Az
egészről bizonyára nem is tudott semmit.

De a huszár se tudott Gácsországban. Ki mondta volna el neki ott az
isten háta mögött, Muszkaország határszélén?

Egyszer azonban ugy ősz elején mégis furcsa hir jutott el hozzá. Azt
suttogták, azt beszélték tisztek, altisztek, nyelves közlegények, hogy a
Württemberg-huszárok honnan, honnan se, hazaszöktek. Nem nézhették
tovább, a hogy’ nemzetünket irtják. Mirevaló a kard az ő kezükben, ha
nem arravaló, hogy saját édes vérüket védelmezhessék? Fölkerekedtek hát
Morvában vagy hol s egyenesen hazavágtattak s kardjukat fölajánlották
Kossuth szolgálatára.

Ezt hallották meg a Vilmos-huszárok Zbarazban.

Mi ez?

Azt mondják: felhőtlen égből is leüt néha a menydörgős menykő. Bolond
dolog, ha igaz. Lehet rajta csodálkozni. De még sokkal jobban
csodálkozott a Vilmos-huszár azon, a mit hallott.

Megszökött a Württemberg-huszár? Igaz lehet-e ez? Ha nem volna igaz: nem
beszélnének róla a tiszt urak. De beszélik már a zbarazi zsidók is. No,
pedig a zsidó élete váltságáért se merne róla beszélni, ha nem volna
igaz. A policzájok agyonütnék őket nyomban.

De azért hitték is, nem is a huszárok. Hanem a kételkedésre mégse maradt
sok idejük.

Valami érthetetlen okból tisztjeik lassanként eltünedeztek. Ki
Tarnopolba vonult, ki tovább is ment, ki nyugdijba menekült, ki beteg
lett. Nem volt kapitányuk, nem volt egyetlenegy hadnagyuk se. Se hadfi,
se tiszthelyettes. Még kezelőőrmesterük is Tarnopolban. Csupán egy
főhadnagyuk volt, valami angol ember. A neve Crowther Eduárd. Ez is
azért maradt ott, mert volt neki egy szép lengyel asszony szeretője. Ott
lakott a város végén szép kastélyban vagy villában.

Ha tiszt nem volt: gyakorlat sem volt. Nem parancsol senki. A főhadnagy
ott lebzselt a szeretője mellett. Bizonyára jobban mulatott nála, mint a
gyakorlaton, kint a mezőn. A huszárnak nem akadt dolga. Reggeltől estig
összeülhettek, pipázhattak és elbeszélhették egymásnak a világ sorát.
Csak a lóról nem volt szabad megfeledkezni. Minden másnap kivitték a
lovakat jártatni. S gyakran nem maradtak meg a gyakorlótéren, hanem
elkoczogtak hol az orosz határ felé Novikinak, hol dél felé
Szlachcziméig.

A mely napon nem mentek ki, arra a napra oktatást rendelt az angol
főhadnagy. Volt köztük egy szász őrmester, erdélyi szász papnak a fia,
utálatos osztrák érzésü fiu, Kossuthnak nagy gyülölője. Ezt bizta meg,
hogy üres napokon, hetenkint háromszor oktassa meg a legénységet a
katonai erkölcsökre.

Ez a jámbor zöld szász semmi más katonai erkölcsöt ez időtájban nem
ismert, csak azt, hogy a huszárnak elszökni, zászlóját elhagyni, a
császárhoz hütlenné lenni nem szabad. Császár az istene, zászló a
szentsége, osztrákság a mennybéli üdvössége. A ki pedig mégis el találna
szökni: annak a büntetése akasztófa. Nem is golyó. A golyót csak a
tisztességes katona érdemli meg. Hanem gyalázatos akasztófa. El se
temetik dög testét az anyaföldbe, hanem ott hagyják az akasztófa alatt
kutyáknak, hollóknak, ragadozóknak zsákmányul.

Mind jól tudták ezt már a huszárok. Hiszen a fejükbe verték már
szolgálatuk első féléve alatt. A mint a szász papfiu a száját kitátotta,
már röhögni kezdtek. Nini, most megint az isten, a szentség, az üdvösség
és az akasztófa következik.

Ez az oktatás pedig akkor kezdődött, a mikor a Württemberg-huszárok
szökéséről megjött a hir. S folytatódott minden másodnapon, hetekig.

E miatt szünt meg a huszárok kétsége. Most már csakugyan igaz a hir. Ha
igaz nem volna, az oktatóőrmester nem fecsegne minden nap a szökésről és
az akasztófáról.

Csakhogy aztán a huszárnak magyar esze egészen másként szőtte-fonta
tovább a gondolatát.

Megszöktek hát a Württembergek?

Bizonyosan nagy okuk volt rá. Nagy ok nélkül öreg huszár meg nem szökik
tömegesen. Egy-egy ujoncz megugrik néha. Szeretőjét látni akarja még
egyszer. S ha már dezentorrá lesz: nem is marad meg a békességes
világban. Erdőbe megy, Bakonyba siet, felcsap Sobri Jóska pajtásának.
Ily esetet lehet hallani. De hogy öreg huszár századonként szökjék: ily
eset még nem volt a világon.

Mégis megszöktek a Württembergek?

Akkor hát mind hazugság az, a mire eddig oktatták a huszárt. Akkor az se
igaz, hogy a császár szereti a magyarokat. Az se igaz, hogy boldogság
uralkodik nagy Magyarországban. Hanem az az igaz, hogy otthon ölik,
gyilkolják édes véreinket, a magyart.

De akkor meg nekünk is otthon kellene lennünk. Nekünk is meg kellene
fajunkat védelmezni. Miért legyen különb a Württemberg-huszár, mint a
Vilmos-huszár?

E körül járt most már a huszárok esze. Dehogy félt ő az akasztófától.
Hiszen előbb meg is kell azt fogni, a kit föl akarnak akasztani. De a
huszárt, a mig lova hátán ülhet s kard van a kezében, meg nem fogja
semmiféle isten katonája. S azután régóta tart már a béke is. Le kellene
már a rozsdát a kardról tisztitani. Hadd legyen az a kard megint fényes,
megint véres.

Volt huszár, a ki nem sokat törődött a dologgal. De ilyen kevés volt.
Legtöbbje elhallgatott, keveset beszélt, bajuszát pödörgette, nagyot
gondolt, nagyot káromkodott. De meg nem mondta: miért.

Egyik őszeleji napon kirendelik őket katonai szemlére. Esett az eső,
csak ugy zuhogott. Szép sorban felállnak a gyakorlótéren. Napiparancsot
kapnak. Az van benne, hogy a császár báró Jellasich horvát bánt
hűtlennek, ellenszegülőnek, gonosztévőnek nyilvánitja s minden rangjától
és méltóságától, báni és tábornoki állásától megfosztja. Ezt adja tudtul
vitéz katonáinak.

Hát jól van. Nevet is, káromkodik is a huszár. Bánja is ő, ha megnyuzzák
is a horvát bánt. Tudja is ő, ki az a Jellasich. Hol van Zbarazhoz
Horvátország? Ezért ugyan kár volt embert és lovat ily gyalázatos
időben, zuhogó őszi esőben kizaklatni.

Ez azonban semmi.

Alig telik el kis idő: ujra ki kell menni a gyakorlótérre s diszben
kiállani. Uj hadiparancs készült. Megint a császár nyilatkozik
legmagasabb kiáltványban.

Most pedig azt kiáltja ki, hogy báró Jellasich bán ő nagyméltóságát
visszahelyezi minden rangjába, tisztébe és méltóságába, kedvelt hive
marad ezentul is, sőt biztosává teszi nagy Magyarország fölött,
hadsereget biz rá, állitsa vissza a rendet s tanitsa meg móresre a
magyarokat. A ki pedig neki szót nem fogad: az lázadó és pártütő,
várhatja magára az akasztófát. Ezt is meg kell tudni az ő vitéz
katonáinak.

Most még gonoszabb idő volt, mint a minapi kiálláskor. Még jobban
zuhogott az eső. A szél is nagy erővel fujt onnan Oroszország felől.
Vágta az esőt a huszárok arczába. Sárral, csatakkal lett tele a ló is a
füle hegyéig.

Most már nem nevetett a huszár, hanem csak káromkodott. A ki fölmarkolta
a világra azt a Jellasichot! Tiz nap előtt áruló gazember, most meg már,
a mikor Magyarországot megrohanja, kedvelt hivünk és becsületes ember és
derék hős?

Ejh-hajh! Czifra dolog ez nagyon! A huszárész mégis csak parasztész.
Sehogy se érti a fejedelmek, kormányzók, nagy urak erkölcsét és
eszejárását. A magasabb furfang ő előtte arabul van. Csak az a bizonyos,
hogy valaki megbolondult. Vagy a bécsi udvar, vagy a tisztikar, vagy ő
maga: a huszár!

De ő eszén van, azt jól tudja. Pipája csak ugy szelel, lova csak ugy
megismeri, mindenféle szerszámát csak ugy látja, étele, itala, alvása
csak olyan jól esik, mint azelőtt. Valahol másutt van a hiba. S talán
nem is a tisztikarban.

Jön a szombat, megkapják a hetipénzt, mennek a piszkos lebujba
pálinkázni. Huszan-harminczan is odatelepesznek a keresztes lábu hosszu
asztal mellé. Beszélgetnek, dőzsölnek, adomáznak, nagyokat nevetnek.

Szomszédságukban két rongyos zsidó üldögél. Hosszu kaftánjuk, hosszu
szakáluk, kusza bajuszuk, hamis szemük, a halántékjukon kacskaringósan
lógó hajpamat. Bolyhos kalap a fejökön. A hagymaszag csak ugy ömlik ki
belőlük. Az imádság czafatokban lóg ki mellényük alól. Valóságos
gácsországi muszkazsidók. Iszszák a pálinkát.

Csöndesen beszélgetnek. Rá se néznek a huszárokra. Mi közük is lenne a
vitéz urakhoz?

Azonban magyarul beszélgetnek. Egyik huszár nyilván hallja s tisztán
érti.

Magyarul? Zbarázban, pálinkás lebujban? Muszkaország határán?

Csoda ez! Ügyelni kell arra, mit beszélhet két rongyos zsidó itt
magyarul?

Hallgatóznak.

A két zsidó nagy dolgokról beszél.

A magyarok otthon pártot ütöttek a király ellen. Igaz, hogy a király
katonái bujtogatják a horvátot, tótot, ráczot, oláht a magyarok ellen s
ezeket ölik, pusztitják, sütik, pörkölik a császár nevében, de ha a
császár ugy parancsolja, ebben is meg kell nyugodni. Ki zugolódnék az
isten ellen? A császár szava pedig isten szava. A mit ő parancsol, az az
igazság s az az üdvösség. De a magyarok nyakasak és bolondok. Most már
még az itt lévő huszárok is hazafelé igyekeznek. Ime, a Vilmos-huszárok
egyik százada is megszökött tegnapelőtt Trembovlából. De istentelen
gonosz tettükért meg is lakolnak a huszárok. Csak a század fele tudott
elszökni. A másik felét elnyomták, mielőtt elindulhatott volna. Szuván
generális rögtön lefegyverezte. Kisült, hogy öten voltak a legénység
közt a bujtogatók. A leggonoszabb köztük Pauker őrmester. Ezt az ötöt
vasban vitték Tarnopolba az ezredeshez. Ha még föl nem akasztották őket,
holnap vagy holnapután bizonyosan fölakasztják. Elrettentő példát kell
mutatni. A század másik fele szerencsésen elszökött. Valami Belón nevü
kassai származásu ember, nagyon okos és ügyes gonosztevő, pénze is sok
van, ugy elvezette a két szakasz huszárt, hogy a generális nyomát
vesztette egészen.

Efféléket beszélt a két zsidó. Jól hallották, jól megérthették az
iddogáló huszárok.

A két zsidó fizetett, fölkelt és elment. Rá se néztek a huszárokra. De a
huszárok utánuk néztek.

Azt mondja az egyik káplár Herman Jánosnak:

– Az áldóját, őrmester uram, meg kellett volna kérdezni, ki ez a két
zsidó, honnan való, mit keresnek itt, hol tanultak meg magyarul?

Hejh, te huszárkáplár, sohse kérdezgesd te ezt. Verd ki a te lelkedből a
kiváncsiságot. Gyereknek és asszonynak való az, nem a vitéz katonának.

Majd megtudod te azt előbb vagy utóbb, ki volt az a két zsidó. Talán
csak az egyik volt zsidó s nem is mind a kettő. Talán Kászonyi Dániel
volt a másik, a ki lelke gyökeréig tele volt minden császár és minden
hatalmasság ellen izzó gyilkos haraggal. A kiben nagy lelkierők lakoztak
és forrtak. A ki tudott minden európai nyelven beszélni. A ki először
segitett felbujtani Bécset. A ki Bem tábornokot kiszabaditotta Bécsből.
A ki bejárta az idegen földön levő huszárezredeket, hogy hazájuk keserü
bánatát, fajuk kinos gyötrelmeit szivükbe vésse s őket véreik védelmére
hazabirja. A ki hol posztóügynök, hol kucséber, hol drótostót, hol
muszkazsidó volt, de tökéletes. A ki mindenkivel a maga nyelvén beszélt
s a maga esze szerint. A ki éjjelét-nappalát, egészségét, fiatalságát a
szent ügynek szentelte. Ázott-fázott, koplalt, árokparton hált, büzös
lebujokban töltötte éjszakáit. A ki minden nap a halállal játszott
hónapokon keresztül s nem pihent addig, a mig szentséges czélját el nem
érte.

A ki nem pihent azután se, csak akkor, a mikor már vállára tette nehéz
kezét a halál, hogy kénytelen volt rideg szalmazsákjára lefeküdni, mert
az anyaföld szivta már magába. A ki se nem kért, se nem nyert jutalmat
senkitől, a kinél nagyobb hőst, nagyobb szenvedélyt és keserübb
szenvedéseket nem szült függetlenségi harczunk s a kit akkor sem
becsültünk meg eléggé, a mikor öreg koldus iró gyanánt itt lézengett
köztünk.

Oh, te vad, rideg ember, te érdes hangu, te zsarnokgyülölő, te kopott
mezü, te nevetni se tudó öreg Kászonyi: születik-e valaha ember, a ki a
te életed igaz történetét megirja szeretettel?

Az iddogáló huszárok feje tele lett a két zsidó beszédével. De szive is.
Most már nem nyugodtak addig, mig meg nem tudták, vajjon hát valósággal
ugy történt-e Trembovlán, a hogy a két zsidó mesélte?

Október 20-ika körül volt az idő.

Jellasich táborát már szétvertük s Bécsig kergettük. Roth táborát
csüstől, mindenestül elfogtuk. Még egy egere-patkányja se mehetett
vissza Horvátországba. Seregeink Bécs felé közelegtek s az osztrák
főváros közelében vivták harczaikat.

Mind igaz volt, a mit a két zsidó beszélt. Igaz emberek voltak azok,
becsületes volt járatuk, csak beszédjüket meg kellett érteni – de
visszájáról. Meg is értették a zbarazi huszárok.

Tarnopolból hamarosan megkapták a hirt. Az öt huszárt csakugyan
visszavitték oda. Nem adtak volna életükért a zbarazi huszárok egy
pipadohányt. Szentül meg voltak győződve, hogy hamarosan fölkerülnek a
szárazfára.

De bizony mégse ugy lett.

Az ezredes, Földváry István, vén megcsontosodott katona volt, de magyar
ember volt. Egy hétig bezárva tartotta az öt katonát, egy kissé meg is
koplaltatta, kegyetlenül össze is szidta őket s azután kieresztette.
Megkegyelmezett nekik. Takarodjanak vissza századukhoz, a melynek fele
akkor már szerencsésen határainkhoz érkezett.

S a mikor tisztjei kérdezték, miként lehetett a hütlen huszárokhoz oly
irgalmas, azt felelte:

– Mit akartok? Hiszen csak haza akartak menni, de ott is huszárok
akartak maradni. Ha ily vén bolond nem volnék már, magam is csak oly
bolond lettem volna, mint ők.

De ebből az irgalmas eljárásból a zbarazi Vilmos-huszár mást is gondolt.

Azt, hogy valahol a magasságban még a jó ezredesen felül is valami okból
nagyon félnek.

Nem lehet az másként. Bizonyosan félnek.

Mert hogy a huszár összebeszéljen s szakaszonként, századonként
megszökjék, fegyvert, ruhát, lovat magával vigyen s mindezért csak két
napi elzárás legyen a büntetés, egyéb semmi: a magasságos uraknak nagyon
meg kellett ijedniök valamitől. Azelőtt? Ég leszakadt, föld megindult
volna, semmint kegyetlen halállal ne lakoljon az öt huszár.

Mást is vettek észre.

A botbüntetés elmaradt. Korábban, még öt-hat hét előtt is, minden
szóért, minden semmiségért nyomban kijárt a tizenkét vagy huszonöt bot.
Most e helyett elzárták a legényt. A mi csak boszuságot okozott a többi
bajtársnak. Mert a bezárt legény lovát, szerszámát, a többinek kellett
gondosan ellátni.

Csakhogy a huszár általában fura legény. Ha látja, hogy a fölebbvalók
félnek, a szigoru bánásmód enyhül, a legények rendetlenségeire szemet
hunynak: csakhamar ugy érzi, hogy ő az ur a világon s most már neki
igazán nem is parancsol senki. Bajuszát még keményebben kipödri, pipáját
foghegyre veszi, fejét hátraszegi, ugy lép az utczán, mintha toborzóba
akarna kezdeni s a fegyelmet épen nem akarja régi mód szerint tisztelni.

A mi Zbarazban akkor azt jelentette, hogy most már a hazamenetelről is
hangosan lehet beszélni. Csak épen az a kutyafülü szászpapkölyök, az az
őrmester meg ne hallja, mert az bizonyosan áruló lenne s aztán kéz alatt
agyon kellene lőni vagy vágni.

Október 25-ike jelentés napja volt. Az altisztek oda gyültek a kapitány
lakására. Mindössze csak öten voltak. A többi vagy beteg, vagy
fegyházban, a kezelőőrmester épen Tarnopolban. A kapitány se volt
otthon, csak a főhadnagy előtt végezték a jelentést.

A mint ott ácsorognak, jön Tarnopolból egy ordináncz. S tudatja, hogy az
első század onnan megszökött. Vele ment Szontágh Izidor hadnagy is. Ő
biztatta fel s ő vezette el a századot.

Nem ismertem Szontágh hadnagyot. Nem is igen tudok róla többet, mint a
mit Herman Jánostól hallottam. Ő ugy emlékezett: Frigyes volt a neve, de
az ezred történetéből ugy olvasom: Izidor. Herman azt mondta róla: pesti
születésü, ritka becsületes ember, jó tiszt, szerette katonáit, a
legénység rajongott érte, bátor, sőt vakmerő, többször harczolt vele,
többször látta és bámulta a csatában. Ha óvatosságra intették, azt
szokta mondani:

– Az a golyó, melyet az én számomra öntöttek, megtalál mindenütt. Más
golyó pedig ugy se talál meg.

Igazhivő török mondása ez.

Világosnál fogolylyá lett. És pedig nehéz fogolylyá. Herman János Aradon
látta utoljára, kifosztva mindenéből. Az ily tisztek iránt, a kik előbb
a rendes hadseregnél voltak, nem ismert könyörületet a hóhérlelkü
osztrák. S ő azonfelül egész század huszárt is hozott át a
honvéd-hadsereghez. Kufsteinba vitték 18 esztendei várfogságra.

Él-e még: nem tudom. Többé e történet folyamán nem fordul neve elő.
Névtelen dicsősége maradjon fönn e szerény följegyzésem soraiban.

Visszatérek a jelentés további lefolyására.

Az altisztek elbeszélgettek a tarnopoli ordinánczczal. Mit beszélnek a
legények Tarnopolban? Mit csinálnak a tiszt urak? Üldözik-e keményen a
menekülőket? Mi lesz már ezentul a magyar katona sorsa?

Társalgásközben várják a naposkáplárt: mikor mehetnek már jelentésre a
kapitány elé?

Jön egyszer a naposkáplár. Tudatja, hogy a kapitány nincs itthon. A
jelentést Crowther főhadnagynak kell megtenni. Ő pedig nem jön ide,
szeretőjénél van, oda rendeli az altiszteket rapportra.

Ezt már a huszár gyomra sem állta. A lengyel menyecske villája messze
volt. Az utczák kövezetlenek, bokáig kellett az őszi sarat gázolni. A
jelentés helye a kapitány lakása. A főhadnagynak oda kellett volna
jönni.

A huszárok elkezdtek ugy a bajuszuk alatt morogni.

– Micsoda? Mi menjünk seregestől a főhadnagy ur szeretőjéhez? Nem ez a
rend. Eb megy oda. Nem megyünk!

Herman János őrmester nagy szót ejtett ki a száján.

– Hát inkább jönnétek haza Magyarországba? Én oda is elvezetlek
benneteket.

Mint a villám, ugy csapott rájuk a szó. De nyomban kitört belőlük az
öröm és elszántság.

– Oda elmegyünk. Vezess!

– Jól van, bajtársaim! Elmegyünk. De előbb jól meg kell gondolni a
dolognak elejét-hátulját. Estére jőjjetek hozzám a szállásomra. Ott
meghatározzuk a tennivalót. Most pedig mégis elmegyünk a főhadnagy
urhoz. Ha onnan elmaradnánk: mindjárt észrevehetnék, miben törjük a
fejünket.

Okos beszéd volt. Szót fogadtak. Odamentek Crowther Eduárd főhadnagyhoz.

A főhadnagy katona volt, de angol volt. Először ugy beszélt hozzájuk,
mint katona, – azután ugy beszélt, mint angol.

Hosszu beszédet tartott.

Először is tudatta velük, hogy Tarnopolból az ezredes első százada
megszökött. Tehát igazat beszélt a két zsidó is, az ordináncz is.

Azután elmondta, hogy minő szégyen, gyalázat ez az egész ezredre. Hütlen
megszegése a katonai eskünek, folt a büszke lobogón. El nem hitte volna
soha, hogy magyar huszár ilyesvalamire vetemedjék. Gondolják ezt meg jól
a huszárok.

Nem káromkodott, nem tombolt, nem toporzékolt, nem szedte le a csillagot
az égről, nem mivelte a huszárok apját-anyját s valamennyi szentjét.
Angol embernek ez nem szokása.

Végezetül azzal zárta mondókáját:

– Különben hallják meg kendtek azt is, hogy én a lova farkához nem
köttetek egy huszárt se!

Hát ez is mondott szó volt. Érthetett belőle, ki mit akart. A huszárok
azt értették, a mit legjobban szerettek.

Estefelé az őrmester szállására összegyültek. Mind az öt altiszt együtt
volt. Volt valami kevés innivalójuk. Pipaszó mellett folyt a
beszélgetés. Körül se kellett tekinteni: nem hallja-e meg a szót valaki.
Nem tudott ott magyarul senki, csak az öt huszár.

Egyszerü ártatlan lelkük talán nem is sejtette, mekkora végzet az, mely
ott lebeg fejük fölött s ott leskelődik köröskörül életük és haláluk
fölött.

Herman János kezdte a szót.

– Öten vagyunk bajtársak. Mindenki mondja el egymásután a gondolatát,
mikor induljunk, mekkora készséggel lássuk el magunkat, kiket vigyünk,
kiket ne vigyünk magunkkal, merre menjünk?

Egymásután mindenki előadta a maga tervét. Utóljára az őrmester állott
elő a magáéval. Ebben nyugodtak meg egyelőre valamennyien.

Holnapi napon, október hó 26-án esti nyolcz órakor lesz az indulás.
Nyolczra készen legyen mindenki. Teljes felszerelésben minden huszár.
Széna, zab annyi, a mennyit a ló elbir. Szegről, pótlék-patkóról se
feledkezzék meg senki. S minden kenyerét magával hozza mindenki.
Tarnopolon mennek keresztül. Ott vezet át a legegyenesebb út nagy
Magyarországba. Ott van a zászló is az ezredes lakásán. Azt a zászlót
magukkal kell vinniök. Hiszen szent esküjök szállt az égbe, hogy azt a
zászlót soha el nem hagyják. Azt az esküt meg kell tartani.

Eskü!

Most is meg kell esküdni az öt bajtársnak egymás között. Áhitatos
lélekkel, komoly, férfias elszántsággal. Habár ez az eskü ellenkeznék is
a zászlóesküvel. De nem ellenkezhetik. Egy istenünk, egy életünk, egy
halálunk, egy hazánk, egyetlen édes szenvedő nemzetünk. De minden
életünk és halálunk imádott magyar fajunké! Minden más eskü
istentagadás, szentek káromlása, lélekkárhozat, kegyetlen gonosztett.

Megesküdtek együtt, egyszerre mind az öten.

A pipát letették az asztalra. Letették a csákót is. Körbe álltak s
megfogták egymás kezét jobbról-balról. Herman János mondta az eskü
szavait, utána elmondta a többi.

– Mi hű bajtársak, Vilmos-huszárok, becsületes magyar legények,
esküszünk az igaz istenre, a magyarok istenére, hogy mi ez idegen
országból együtt, egyetértve, édes hazánkba visszatérünk, semmi
veszedelemtől meg nem hátrálunk, senkinek parancsolatára vagy kérésére
meg nem tántorodunk, utolsó leheletünkig haza igyekezünk, hogy életünket
és vérünket édes hazánk és nemzetünk javára hiven feláldozzuk. Jól
tudjuk, hogy nagy veszedelmek környékeznek bennünket, de azért eskünket
megtartjuk, bajtársainknak hű bajtársai leszünk s őket semmi
nyomoruságukban el nem hagyjuk, együtt küzdünk, együtt szenvedünk,
együtt, egymásért lészen utközi halálunk – a ki köztünk elgyengül,
támogatjuk, – a ki elmulik, eltemetjük, becsületes hirét, nevét
hazavisszük. A ki előttünk járó lészen, hiven követjük, a ki vezet,
annak szót fogadunk; kesergésre, panaszkodásra, mások kárhoztatására nem
fakad lelkünk. Ugy áldjon vagy verjen meg bennünket a mi istenünk, a
hogy eskünket igazán megtartjuk!

Azután a mikor bevégezték, még egyszer megszoritották egymás jobbkezét.
De már akkor nem szóltak, nem beszéltek.

Igy hangzott esküjök. Nem pap, nem tudós ember csinálta, nem könyvből
tanulták azt az esküszöveget. Csak az együgyü huszárlélekből, de hazafi
lélekből sarjadzott az. Csak Herman János őrmester mondott később
valamit.

– Hejh, bajtársak, sokszor esküdtem már a zászlóra, egyébre nem. Minden
esküm igaz eskü volt, de a mai volt a legigazibb.

A bajtársak szemeinek villogása volt a tanubizonyság, hogy ők is igy
vélekednek a maguk esküjéről. Pedig se pap, se feszület nem volt náluk.
Csak a mikor az esküszózatot bevégezték, sarkantyujok pengése mondta rá
az áment.

Szegény huszárok, vajjon megtudjátok-e tartani szent fogadástok?

Másnap, 26-án, délelőtt a szokásos naponkénti oktatást tartották a
szakaszvezetők. A katonai kincstár nagy lóólaiban volt az oktatás. Mind
az öt összeesküvő egy szakasznál jött össze.

Itt most az őrmester tartotta az oktatást.

– Fiaim, legények, bajtársaim! Tudjátok, hogy’ vagyunk. Ha nem tudnátok,
elmondom. A mi szép huszárezredünk felbomlik. Van is már főtisztünk,
nincs is. Senki se parancsol. Emlékeztek, hogy a tavaszszal Szent György
napja előtt már megkaptuk a rendeletet, hogy haza megyünk édes hazánkba.
Senki se tudja, miért nem történt ez meg eddig. De most már nem lehet
várni tovább. Az ezredes ur svadronyja már Tarnopolból elindult. A mi
türelmünknek is vége van már. Mi is sokan, jó bajtársak, fogadást
tettünk már a tegnapi napon magunk között, hogy még ma mi is elindulunk.
A ki közületek velünk akar jönni, szivesen viszszük magunkkal!

A legénység zajosan kiáltott közbe:

– Mind elmegyünk mi is!

Az őrmester folytatta:

– Jól van, bajtársaim! Igazi magyar huszár nem is tehet másként. Otthon
is édes hazánkért harczolunk s zászlóeskünkben erre is megesküdtünk.
Azonban mégis gondoljátok meg jól. Mi senkinek nem parancsolunk, senkit
nem kecsegtetünk, senkit arra, hogy velünk jőjjön, rá nem beszélünk.
Vessen számot mindenki saját lelkiismeretével.

A legénység megint felkiáltott:

– Számot vetettünk! Megyünk!

Az őrmesternek még sok volt a mondanivalója.

– Bajtársak! A kik elmegyünk: nem lakodalomba megyünk, hanem inségre,
nyomoruságra, talán a halálba. Nem a vidám élet vár bennünket, hanem az
éhség, futás, gyötrődés, ha pedig elfognak az uton: vas és akasztófa.
Mert üldöznek bennünket éjjel-nappal, hegyen-völgyön, vizen és szárazon.
Mindaddig, mig édes hazánkba nem érünk, a hol háboru lesz megint a
sorsunk, vérontás a mindennapi mulatságunk. Senki minket balsorsáért ne
okozzon. Minden bajtársunkat saját keserü elszántsága vezérelje.

De a legénység még most is lelkesen kiáltott:

– Készen vagyunk mindenre!

Az őrmesternek szivét elnyomta ez az elszántság. Egy köny hullott ki a
szeméből. Azért folytatta kemé nyen:

– Bajtársaim! A ki itt marad: az is megesküszik az élő istenre és
huszár-becsületére, hogy a mig mi el nem mentünk, utat nem nyertünk,
addig nem szól senkinek és néma marad, mint a sírhalom. És megesküszik,
hogy ha észreveszi, hogy az ittmaradottak közül valaki áruló, azt
nyomban agyonlövi. És szent fogadást tesz arra is, hogy ha addig, mig mi
felkészülünk, főtiszt jönne véletlenül ide: azt hozzánk be nem ereszti,
hanem az ajtóban agyonlövi s akármit mondana: semmi szavát meg nem
hallgatja. Csak istennek hisz ezentul és saját szivének és hű
bajtársának. Ha pedig a főtiszt észrevétlenül mégis be találna lépni:
életét el nem veszi, hanem lerántja, megkötözi s egy nap, egy éjjel
elzárja.

Egy-két huszár elnevette magát:

– Ez már nem nekünk szól őrmester uram, mert mi itt nem maradunk.

Az őrmester igy végezte szavait.

– Most pedig legények, mielőtt megesküdnénk: kiadom a parancsot. S a ki
áldója van ennek a kajsza-bajsza világnak, azt lelkére vegye mindenki,
mert különben belétek üt a kacskaringós menykő, de azonkivül magam is.
Senki a mai szent napon a lénungját kezébe nem kapja, hanem az ott marad
a szakaszvezető bugyellárisában. Különben akadhatna olyan gézenguz,
kákabélü, furukihányta, semmire se való, gyalogjáró kapczabetyár, a ki
még ma is felöntene a garatra, még ma is felkeresné a babáját, még ma is
beleveszne a pálinkás zsidóba s egy vagy más módon veszedelmet
támasztana még ma is. De azért ma is keményen sétáljon az utczán s a
korcsmába be-benézzen minden legény, mint a hogy’ lénung napján eddig
szokta. Igy legyen, a mint mondtam, legények, azt a dörgő, morgó,
csikorgó mennyei seregét az öreg apátoknak!

Furcsa szónoklat volt bizony ez! De az őrmester jól ismerte már a
huszárt, kiváltképen az öreg huszárt. Arra a szóra, a mely csupa
bölcseség és áhitatosság, nem ad az sokat. A mi a fődolog, a maga
nyelvén kell azt neki megmagyarázni.

A huszárok nagyot bólintottak erre a beszédre. Ez már igaz mondás. Mert
ámbátor a lénungjáról le nem mond valamennyi szentek és megváltók
kedvéért se s a babájának is szivesen megcsipné piros pufók arczát még
egyszer, de azért a mai napnak mégis nagy sora van s egy napig már csak
elvár, ha másként nem lehet.

– Most pedig esküszünk, bajtársaim!

A huszár egy esküt ismer: a zászló-esküt.

Ott van előtte a ragyogó zászló: a hősi vitézség jelvénye. Annyi áldás
rajta, annyi véres csatáról, annyi hősi diadalról tesz tanubizonyságot.
Ellenség kezébe nem került még soha, hulló vérével megvédte azt a
huszár. Nem is kerül soha, csak a mikor minden huszár holtan fekszik már
a csatamezőn. Diszben áll ki a huszár a téren, harsogó zene üdvözli,
fényes tisztikar áll előtte főtisztekből, vezérekből. Istennek
fölszentelt szolgája mondja az eskü szavait előtte s a huszár mély,
dörgő hangján mondja a szavakat utána. Azután a vezér tart beszédet.
Császárról, királyról, istenről, hazáról és hősi vitézségről és a
huszárbecsületről beszél. S azután ujra felharsan a riadó zenehang és a
vezényszó. Fordulj! Indulj! Magyar huszár vagy, a hatalmas istennek első
katonája!

Csakhogy most nem volt diszszemle, nem volt harsogó zene, nem voltak ott
főtisztek, hadvezérek, nem volt ott a ragyogó zászló sem.

Nem volt bámuló közönség. A diszes, tágas lóólnak még az ajtóit is
bezárták. Csak egyik-másik ló forditotta vissza fejét a jászol mellől s
nézte az összeesküvőket. Nem értette, mit akar az ő gazdája. A
huszárlegényen se volt se dolmánya, se mentéje, s diszes csákója.
Szennyes vászonzubbonyban volt valamennyi, a hogy szokás, a mikor a
lóval bánik. Kitlinek nevezte azt a zubbonyt.

Kitliben esküt tenni!

Különös az. De különös volt az idők járása is. Más világ, más ember, más
sziv, lelkeknek más lángolása. Valami csodás, valami szent és felséges
káprázat az emberek lelkén. Elszántság, dacz, bánatos harag, a hazának
égő szerelme, angyalszivek boszuja – leszámolni végre a háromszáz
esztendős nemzeti fájdalmakért.

Letették az esküt. Letette mind a négy szakasz. Épen ugy, a hogy Herman
János szakasza. Nyugodtan ment azután ebédjére minden legény. A
szakaszvezetők is rendesen átvették a lénungot, csakhogy nem osztották
ki. Majd később. Holnap reggel, a mikor már menekülő utjokban lesznek.
Távol Zbaraztól és Tarnopoltól.

De nagy véletlen jött közbe, szinte fenyegető. Pontosan délben megjött a
kapitány. Uj kapitány a második századosi rangban. A neve: Ermisch
Frigyes. Származására rajnavidéki német vagy porosz. Már régebben
szolgált a huszároknál, de nem a Vilmosoknál. Valamit tudott magyarul
is.

Ez a kapitány délutáni 2 órára magához rendelte az összes szakaszok
altisztjeit. Természetesen megjelentek s a kapitány előtt sorban
felálltak. A jelenet részleteit különösen megtartotta emlékezetében
Herman János. Ő a sor jobb szárnyán állt a kapitány balkeze felől.

Szép beszédet tartott a kapitány.

Elmondta, hogy ő is hive a szabadságnak s a népek jólétének; ő is
szereti a magyarokat, ismeri is őket, kivált a huszárokat, a kik őt,
mint jó atyjukat, ugy szerették, ugy becsülték. Ő is lelkesül azért,
hogy a szép Magyarország boldog legyen s leküzdhesse ellenségeit s
mihelyt ő felsége a császár azt parancsolja, ő is szivesen vonul be
Magyarországra, hogy ott az oláhot, ráczot, horvátot s a haza egyéb
ellenségeit eltiporja.

A huszáraltisztek csak hallgattak. Némán, merev, kemény arczczal néztek
a kapitány szemei közé.

Ha a császár azt parancsolja! Jó reggelt, kapitány uram! Hogy’ adja a
hátaslovát? Hiszen épen a császár parancsára öldöklik a magyart s
pusztitják országát. De már, vitéz kapitány uram, mi majd csak
hazamegyünk magunk, ha a császár nem parancsolja is. Sőt ha ellenkezőt
parancsol is.

Ha a kapitány jól megnézte volna az altisztek kemény arczát: valami
eféle gondolatot hamar leolvashatott volna az arczáról. De hát ő nem
nézte meg, hanem egyenesen oda fordult Herman Jánoshoz:

– Adja kend kezét és becsületszavát, hogy ő felsége a császár parancsa
nélkül az ezredet el nem hagyja s Magyarországba vissza nem megy.

Most akadt meg már Herman János!

A becsületszó nagy szó. Katonánál, huszárnál életnek és halálnak szava.
Tegnap este ötödmagával esküdött hüséget hazájának. Ma délelőtt a négy
szakasz huszárral együtt. Szive, lelke után ezt az esküt tartja.
Élve-halva ezt az esküt meg nem szegi. Hogy adhassa most becsületszavát
a kapitánynak?

Könnyedén nem is adta.

– Vitéz kapitány uram, olyan világot élünk, a mikor senki nem tudja, mit
hoz a holnapi nap. A mikor senki se tudhatja: kinek higyjen. Jellasich
ma áruló, holnap dicső hadvezér. Előttünk hirdették ki. Minden rend
fölbomlott már. Ki parancsol, ki engedelmeskedik, azt se tudjuk immár. A
mi ezredünknek is egyik százada itt, másika amott. Esküm köt engem,
vitéz kapitány uram, mire adjam én becsületszavam?

Derék legény is volt Herman János, de kissé ravasz is volt. Elég bátor
volt arra, hogy az első felhivásnak ellene szegüljön, de azt mégis
elhallgatta: melyik esküje köti őt. A régi e vagy a tegnapi és mai?

De a kapitány elképedt az ellenszegülésre. Hiszen ez lázadás. Annyi
mintha fegyverrel támadta volna meg főtisztjét. Joga volna nyomban
agyonlőni azt az altisztet, mint a kutyát. Ilyen szörnyü esetről még nem
is hallott a kapitány a maga katonaéletében…

Szerencsére, fékezhetlen dühvel és haraggal lett tele minden csepp vére.
Odaállt az őrmester elé. Odahajolt hozzá. Orra majdnem az őrmester
orrába ütődött. Kardját verte a padlóhoz s orditott, mint behemóth.

– Kend kutya lázadó! Kendet tüstént nyakig vasba veretem s Tarnopolba
hurczoltatom. Kendet a lengyelek felbujtották vagy Magyarországból
kapott levelet. Mi?

Odatartotta kinyujtott tenyerét az őrmester elé.

– Adja kend nyomban a kezét és becsületszavát?

Az őrmester eszén járt.

Belecsapott a kapitány tenyerébe s megrázta azt istenesen.

– Katonai becsületszavamra kijelentem, hogy se lengyelek engem fel nem
bujtottak, se Magyarországból levelet nem kaptam három hónap óta.

Ermisch Frigyes vitéz kapitány ur rögtön magához tért s büszkén nézett
végig az altiszteken.

– No, lám! Ugy-e?

Az altisztek előtt csak ugy tündöklött a kapitány sikere és hatalma!
Pedig Herman János kissé megint ravaszkodott. Mert abban csakugyan igaza
volt, hogy lengyel őt fel nem bujtotta s a hazából hivó levelet nem
kapott.

Noha ily módon szerencsésen megmenekült a faggatástól: mégis sok
gyötrelmet okozott neki ez a jelenet. Sohase hányta szemére senki, de ő
jól érezte, hogy nem volt őszinte, nem volt igazán egyenes. Tizedik
esztendeje szolgált már az ezrednél. Természetében is ott volt, de tiz
év alatt meg is tanulta, mi a becsület. Ösztöne örökösen zajongott, hogy
őszinteség nélkül nincs igazi becsület. Szerencséjére a napok és
éjszakák izgalmaiban ösztöne elcsillapodott. De még élemedett korában,
husz év mulva is, elpirult, a mikor erre a jelenetre gondolt.

Szegény fiu, te nem tudtál volna a királynak jó tanácsadója lenni.

Ermisch kapitány a nagy diadal után nyomban szomszédjához fordult. Ez
valami Gojnár nevü altiszt volt. Készen árulóvá lenni, mindent
nagyhirtelen elmondani. Azt is, a mi történt a lóólban s azt is, a mit
esti nyolcz órára terveztek. A mint a kapitány hozzászól, jobb kezét
odavágta a mellére s kemény hangon felkiáltott:

– Vitéz kapitány ur, jelentem alázatosan, én mindent elmondok, a mi a
szivemen van!

No, most mindjárt lecsap a menykő!

De nem csapott le. A kapitány látta, hogy még nagy csomó altiszt áll
előtte. Hát ő valamennyinek a szónoklatát végighallgassa? Mikor lesz
ennek vége? Igazi katona ugy se szereti a sok beszédet. Még a magáét se,
hát még a másét!

Rácsapott az árulkodó altiszt vállára.

– Derék legény kend. Különös gondom lesz kendre!

Nyomban elfordult tőle s a hitszegő Gojnárnak nem volt alkalma titkát
kitárni.

Hát a szász pap kölyke, a Kossuth-gyülölő őrmester, a ki ott állott a
balszárnyon szélről!

Verte a mellét, hogy ő igaz hive a császárnak.

Erre már nem volt kiváncsi sem a kapitány, se a többi altiszt. Ezt ugy
is jól tudta mindenki.

A fenyegető véletlen igy ért véget. De a vezetők aggodalma tovább
tartott.

Az udvaron állt már az egész század, várta a lénungot. Herman János és
társai attól féltek, hogy a kapitány az egész századot is vallatóra
fogja. Ez esetben halomra dől minden. Akadt volna egész sereg legény, a
ki megvall mindent. A huszár előtt rettentő hatalom a kapitány. A
kapitány az uristen. Még annál is több: a császár helytartója. A mit a
kapitány parancsol: az a szentirás.

Csakhogy a kapitány semmi különös dolgot nem parancsolt.

Sőt nekem az a gyanum, hogy ez a kapitány nem ostoba ember volt, hanem
jó ember. Németországi igazi német, nem afféle osztrák. Rajnavidéki
hazájában megismerte s megszerette a népek szabadságát. Csaknem
mindenből, a mit tett vagy mulasztott, az tünik ki, mintha tudta volna s
jó szivvel látta volna: mit akarnak a huszárok. Hadd menjenek isten
nevében arra dél felé orvul megrohant hazájuk védelmére.

Napiparancsa abból állt: mai naptól kezdve ő veszi át a század
vezetését, – a lénungot megkapja minden legény; – a ki fogságban van,
kiereszti; – elődje a század pénzéből megtakaritott hetven ezüst
forintot, azt ő nyomban a legénység közt jutalmul kiosztja.

Ez kell a huszárnak. Hetven forint nagy pénz. Minden legényre majdnem
harmincz pengő krajczár. Hiszen ez tiz napi lénung! Hol lesz a huszár
már tiz nap mulva! Ugy se volt pénze. Arra pedig el voltak szánva, hogy
utközben nem harácsolnak, hanem a mig győzik: készpénzzel és becsülettel
megfizetnek mindent.

Jó az isten.


II.

(Indulnak hazafelé. – A zarubinczei izenet. – Zsurmay kapitány. – A
lengyelek bucsuja. – Az első állomás. – A borkii gátszakadás. – Herman
őrmestert meg akarják ölni. – A trembovlai huszárok. – A lengyel
önkénytes. – A czorkovi eset. – Miért haragszik a paraszt? – Átkelés a
Nyisztra vizén.)

Most már nem sok idő volt hátra az indulásig. Csak izenetet vártak még
Zarubinczéből.

Kis falu ez, Zbaraztól alig öt kilométernyire. Valami ujabb keletü
nemzetőrség volt ekkor Gácsországban és Zarubinczében lakott a nemzetőri
kapitány. Derék lengyel nemes, előkelő földesur, a magyar barátságnak s
a népek szabadságának rajongó hive. Napok óta biztatta már ő is a
huszárokat a hazamenetelre. Az összeesküvő altisztek korán reggel
kiküldtek hozzá egy huszárt, hogy adjon nekik biztos kalauzt, a ki
elvezesse a huszárokat a Kárpátokig és küldjön attól néhány száz
forintot is. Pénz nélkül, kalauz nélkül vészbe, nyomorba, halálba
mennek.

Tőle várták az izenetet, a pénzt, a kalauzt. Esteledni kezdett már s még
mindig nem volt itt, a mit vártak.

Október 26-án korán alkonyodik. Hat órakor már teljes sötétség. Herman
Jánosnak nem volt maradása. Összejárta mind a négy szakaszt. Nem lesz-e
baj? Nem bomlik-e meg az egész terv? Nem volt-e áruló?

Nem vett észre semmi gyanusat. A huszárok is ettek, lovaik is
abrakoltak, minden kéz munkában. Minden készség málházva, csomagolva.
Nyolcz órakor kellett indulni. Egy negyed órával előbb minden huszár a
lován, indulásra készen. Egészben 130 huszár s 17 vezetékló.

Most már nem féltek senkitől és semmitől. Herman János adta ki a
vezényszót.

– A kapitány ur lakására! Indulj!

A század odament a kapitány lakására. A kapitány nem volt otthon. A
városi társaskörbe ment vacsorára, ismerkedni és udvarolni. Csak
katonaszolgája volt otthon. Nyavalyás osztrák fiu, majd a nyavalya törte
ki, a mikor a raktár kulcsát oda kellett adnia.

Kiszedték az éles töltéseket. Herman maga osztotta ki a legénység
között. Egy csomó legénynek rongyos volt a csizmája, mindegyik kapott uj
csizmát. Uj dolmány, mente és nadrág is volt a raktárban, a huszárság
szennyes, rongyos, de azért az uj ruhát nem vették ki.

Miért?

Mert az a másé, az osztrák kincstáré, a császáré!

Óh, együgyü magyar huszár! Bizonyára nem jutott eszedbe, hogy az a más
mennyit rabolt, mennyit fosztogatott a te szegény nemzetedtől háromszáz
év óta! Az a csoda, hogy meztelen bőröd megmaradt. S te még most sem
akarod, most sem mered az uj dolmányt magadra ölteni!

Vigyázz! Fordulj! Indulj! Neki a sötétségnek, neki a nagy
bizonytalannak!

A lovak alig tesznek néhány lépést: megállásra ad jelt a trombitaszó.

– Mi történt?

A gondviselés mérhetetlen jósága beleszólt a játékba. Azok a szegény
huszárlegények elindultak volna pénz nélkül, vezető nélkül, főtiszt
nélkül, térkép nélkül, az utak, lesek, veszedelmek ismerete nélkül,
Tarnopol felé, háromszáz kilométernyi utra, nagy Magyarországba. De
megjött a zarubinczei izenet.

Herman János lovagolt az oszlop szélén. Szemközt jön vele uri kocsi a
sötétben. A mint a huszárok elé ér, megáll. A kocsiban fölemelkedik
valaki s hangosan a huszárok felé szól:

– Vilmos huszárok! Én vagyok a zarubinczei izenet.

Herman János s altiszttársai leszállnak a lóról s a kocsi mellé állanak
meghallgatni az izenetet. Fontos és érdekes az!

Volt a Vilmos-huszároknál egy lengyel származásu hadnagy, daliás termet,
lelkes fiu, nemzetünk lángoló hive. Függetlenségi harczunk történetében
Zsurmay a neve. Eredeti lengyel családi neve Surmacki volt, keresztneve
Leopold. Mint hadnagy épen 1848-ban vált meg az ezredtől, mert a tavasz
elején nyugalomba vonult. A márcziusi dolgok után nem volt kedve többé
az osztrák császárt szolgálni. Nálunk leginkább Bem oldalánál harczolt
Erdélyben, Zsurmay Leopold néven ismerte csak a honvédhadsereg. Kitünő
tiszt lett belőle, ha jól emlékszem ezredes. Októberben épen Zbaraz
körül tartózkodott.

A zarubinczei nemzetőrkapitány igenis el volt határozva, hogy vezetőt
is, pénzt is küld a huszároknak, de csak akkor, ha már ezek valósággal
elindulnak. Elhatározásuk erejében ugyan nem kételkedett, de gondolt
arra az ezer meg ezer akadályra, mely esetleg fölmerülhet s mely a
szándékot dugába dönti. Az utolsó pillanatra tartotta fenn tehát a
segitséget. Hiszen kudarcz esetén ő is nagy bajba kerülhetett volna.

Zsurmay az alkonyat sötétsége alatt már bement Zbarazba kocsijával.
Megvárta, mig a huszárok lóra ülnek. Megvárta, mig a kapitánynál
elvégzik dolgukat s a raktárból a szükséges dolgokat magukhoz veszik. De
előállt akkor, a mikor már változhatatlan bizonysággal az elindulás
hazafelé megtörtént.

– Hozzátok jöttem, Vilmos-huszárok s megyek veletek hazátokba. Karom,
kardom, vérem és életem a tiétek és hazátoké. Ismerlek benneteket,
szolgáltam köztetek. Van pénzem, térképem, elszánt akaratom számotokra,
az utakat tudom és megtalálom. De csak ugy, ha biztok bennem, ha én
leszek a század parancsnoka.

Ez volt a zarubinczei üzenet, a hogy Zsurmay tolmácsolta.

Az altisztek alig egy-két pillanatig tanácskoztak. Herman őrmester
kimondta az itéletet:

– Legyen hát vitéz kapitány uram a mi vezérünk. A magyarok Istene hozta
mihozzánk!

Zsurmay csak ennyit felelt:

– Lovat, nyerget!

S a mint lovára ült, kirántotta kardját s huszárai élére állt.

– Utánam!

Azt hitték a jó huszárfiuk, hogy majd ők az éjnek sötétségében titokban,
észrevétlen osonnak ki Zbarazból. Nem lehet ám az! Lengyel lakja azt a
várost, a kinek szive eltiprott honáért örökké vérzik, mint az istenanya
szive keresztre feszitett szent fiáért. A lengyel jól tudta már, hogy a
magyar hazamegy nemzete szabadságát megvédeni. Előbb tudta, mint maga a
huszár. S a mikor a század megindult, egyszerre világos lett minden
ablak, fényes lett az egész utcza; néppel, tömeggel, sokasággal tele
lett a házak eleje; – aggok, kicsinyek, férfiak és nők és ragyogó szüzek
pirult arczczal éltették a huszárt s a hős magyar nemzetet, a ki
fegyvert fogott szabadságáért.

– Isten áldása legyen veletek. Legyen utazástok boldog, győzelmetek
bizonyos. Miért nem mehetünk mi is veletek? Ha mikor diadalmaskodtok: el
ne feledjétek Lengyelországot.

Zsurmay minden szót jól értett. Kemény arczán végig csurgott könyje. De
mintha a huszárok szivét is megérintette volna a földindulás.

– Isten hozzád Lengyelország, nem látunk mi már téged többé!

Oszlopban ment a huszár, csak léptetve a kivilágitott városon keresztül.
Mikor már kiért a városból, még akkor is hallotta, a mint utána zugott a
két nemzet testvéri dala:

  Polak z Wenger
  Dva bratanski
  Ido sablye,
  Ido sklanki.

De a huszár is mély hangon dalolta a maga nyelvén:

  A lengyel és magyar
  Együtt két jó barát,
  Egymásért emeli
  Kardját és poharát.

Hajh, szomoru és mégis dicső kor, a mikor az elnyomott nemzetek édes
testvér gyanánt szerették egymást. A lecsillapodott város mint az
erdőzúgást, ugy hallotta a huszárok énekét a távolból, a sötét
éjszakából.

Igy hagyta el a Vilmos-huszár Zbaraz városát 1848-ik év október 26-án
esti nyolcz órakor. Csak a mikor jó messze kiért már, akkor kezdte
rendezni, tarsolyába és kápájába elrakni a sok lengyel kalbászt és
mézeskalácsot és rozsliszt-pereczet, melylyel a népség az utczákon át
nagy szivességgel elhalmozta.

De Zsurmay nem a tarnopoli uton vezette századát. Az a katonai főút
sokszorosan veszélyes lett volna. A város vége felé balra, mellékutczába
vezényelt s onnan mellékútra Zarudzie felé. Meg is magyarázta
altisztjeinek rögtön. A főuton okvetlenül útjukat állják s el is fogják
őket. Ő ezért az orosz határszél mentében Bukovina felé mellékutakon
akar haladni, igy biztosnak tartja a menekülést.

Négy jó legényt elvesztettek e miatt a menekülők. Hárman őrszem gyanánt
álltak messze kint a tarnopoli uton s egyet utánok küldtek ordináncznak,
a mikor még Zsurmay nem jelentkezett. Ez utolsó neve Hegedüs volt. Derék
fiu, nagyon szerették. Ez a négy huszár többé nem is csatlakozhatott a
menekülőkhöz.

Az első állomás Czernietov-Mazoviecki volt, kisded falu, jó 12
kilométernyire. Nem nagy távolság, a lovak is jó erőben, a legénység is
jó kedvvel, nem is kellett volna megállani. De másrészt jó ok volt rá.

Az uraság várta itt a huszárokat. Zsurmay kijelentette, hogy neki be
kell menni az urasághoz, de benne ne kételkedjenek, kisérjék őt oda.
Herman János hatodmagával odakisérte. A kastély kivül volt a falun,
termei kivilágitva fényesen s tele uri vendéggel, tündöklő szépségü
asszonyokkal. Esti tiz óra tájban volt az idő.

A huszárokat nagyon szivesen fogadták, kivált mikor értésükre esett,
hogy felsőbb parancs nélkül mennek Magyarországba. A gazdasági udvarban
a legénységet is ellátták itallal s harapnivalóval, a lovakat is
hevenyészett abrakkal. De nem ez volt a fődolog, hanem az, hogy Zsurmay
kapott itt egy jó rendben kidolgozott utirendet, melyen a nappali és
éjjeli állomások meg voltak jegyezve s az uton talált összes lengyel
urak megnevezve. Ezek fogják ellátni a huszárokat, ezek jegyzik föl az
ellátás költségeit. A költségeket majdan a diadalmas Magyarország fogja
annak idején megtériteni. A becsület dolga ez.

Bizony a becsület dolga ez! Derék, jó lengyel barátaink rég aluszszátok
már az örök álmot s várakozástok még mindig nem teljesülhetett. Porrá,
hamuvá váltak már a huszárok is. Alig élhet közülök egy-kettő. De azért
mi most is esennen várjuk, hogy nemes adósságunkat valamikor, minél
előbb leróhassuk.

Egy órai pihenés után tovább mentek. Esős ősz járt, az utak fel voltak
ázva, felfakadozva. A ló csülökig dagasztott a sárban. De menni kellett.
Tarnopol közelében voltak, innen távozni kellett minél előbb.

Utjuk mellett nagy tekergéssel folyik a Gniezna patakja. Jókora folyó,
mint nálunk a Hernád. Vize most kissé fel volt duzzadva. Borki fölött
mesterséges halastó van, ennek gátján jó időben út vezet s ez útra
tévedtek a huszárok. Ám a gát fel volt ázva, omlott, süppedt a lovak
lába alatt, néhány ló le is fordult a gátról, bele is sülyedt a sárba,
az őszi habarékba.

Egy embert és egy lovat se volt szabad elveszteni. Kimentettek, kihuztak
minden lovat.

Éjfél volt az idő, felhős ég, kevés világosság. Keservesen jutottak el a
zúgóig, a csapógátig. S a mikor oda jutottak: nagy riadalmukra akkor
vették észre, hogy a csapógát dobogója nincs meg, elvitte a viz, vagy
elvitték ellenséges kezek.

Most mit csináljanak?

Visszafordulni majdnem lehetetlen. A csapógáton kell átmenni.

A borki éjjeli őr segitségükre volt. Maga is egykor katonaviselt derék
lengyel. Ő megmutatott a faluban valahol egy csürön egy óriási kaput,
hozzák el a huszárok, keresztül teszik a zúgónak árkán, jó lesz hidnak.

Igy történt. Valami tizenöt vagy husz ló Zsurmayval együtt át is ment
rajta. Ijedezve, toporzékolva, de mégis átment. Hanem a többi ló át nem
ment az apostolok kedvéért se. Az éjszaka sötét, az út sötét, a kapu
világos, a ló el nem tudta gondolni, miféle bolondságba viszik,
megbokrosodott, nem ment.

Herman János leszállt a lováról s kantáron fogta a huszár lovát. A
huszárt nem engedte leszállni, fogja a kantárt s használja sarkantyuját.
Erős legény volt, 26 éves, zablatövön fejénél fogva huzta a lovat. Hátul
pedig az éjeli őr dolgozott. Alabárdjának vastag, hosszu nyelét elvégre
összetörte a lovak hátán. Képzelhetlen vesződséggel csak igy lehetett a
lovakat egyenkint átvonszolni.

Vagy nyolczvan huszár átkerült már, de még mindig túl volt a csapógáton
ötven. Éjfél rég elmult már, hajnali két óra körül járt az idő. Zsurmay
elgondolta, hogy a nagy hajszának nagy zaja van. Fele falu már fölébredt
s ott volt, ott bámészkodott a gáton. Tarnopol alig tiz kilométer nyugat
felé. Tarnopolba Zbarazból is eljuthatott már a szökés hire. Ott nagy
helyőrség van, üldözésre küldhetnek ki lovas századokat. Elhatározta,
hogy a 80 huszárral megindul s a túl rekedt 50 huszárt sorsára hagyja.
Egy huszárt oda küldött Herman Jánoshoz s közölte vele e szándékát.

Herman testben-lélekben ki volt már merülve. Szakadt róla az izzadtság,
alig lihegett az órákon át tartott erőfeszitéstől, inai már elkezdték az
ernyedést. El is volt keseredve. S ime, azt hallja, hagyjuk el ötven
bajtársunkat.

Odaszól nagy lélekzetvétel után a huszárhoz:

– Hát te mit csinálnál?

A huszár neve volt Böszörményi Dani. Ő is altiszt. Egykor sárospataki
diák, kemény fiu, mint a tűzkő. Igaz, jó, benső barátság kötötte
Hermanhoz. Azt felelte:

– Én, Jancsi, a bajtársaimat el nem hagyom, ha megnyuz is a kapitány ur.

– Én se, Dani. Eredj oda az emberekhez, a hol a kapitány ur áll. A
kapitány urnak ne szólj semmit, hanem vedd elő a pisztolyodot, huzd fel
a sárkányát s kiáltsd ki hangosan, hogy a kapitány ur is hallja, hogy a
ki előbb megindul, semmint minden bajtársunk megmenekül, azt agyonlövöd,
mint a kutyát. S kiáltsd ki azt is, hogy ezt én parancsolom.

Ugy történt. Egy huszár se mozdult meg, mig az utolsó is át nem jött a
kapuhidon.

Hajnali három órakor lett vége az iszonyu vesződségnek. Herman Jánost
két huszárnak kellett tartani, hogy a képzelhetlen fáradtságtól el ne
essék és a puha sárba el ne feküdjék. Jártányi ereje nem volt, lovára se
tudott felülni. Husz év mulva is azt irta Jókaihoz küldött rövid
emlékiratába e jelenetről:

»Ha valaha isten ellen vétettem, most leróttam, mert olyan dolgot
végeztem el, a melyet elgondolni se lehet.«

Elvégre feltették lovára s a nyeregben meg tudott ülni. Ereje is
lassankint visszatért. A reggeli hüvös őszi szellő már teljes erejében
találta. Hiába, a fiatal kornak varázsló képessége van.

Ezután nagy utat tettek egyfolytában világos reggelig. De csak léptetve.
Az út rossz, a lovak erejét kimélni kellett oly időre, a mikor a
gyorsaságra lesz szükség. Az út mindenütt a Gniezna partján vezetett.

Reggel Smolanka táján nagy nemesi vagy grófi kastélyhoz jutottak. Az
utirend szerint itt jóbarát várta őket, ide hát betértek. Minden
huszárnak volt elég zabja, a legtöbbnek szénája is. Megetettek. S a
legénység is reggelizett és pálinkázott.

Itt egy 15–16 éves uri rendbeli fiu jött hozzájuk. Lelkes arcz, tüzes
szemek, lángoló lélek. Ott őgyelgett a huszárok közt s a régiekkel, a
kik már megtanulták a lengyel szót, beszélgetett. Elkérdezgette: hova
mennek, ki küldi és ki hivja őket, mit akarnak?

Egyik öreg huszár szóba állt vele.

– Senki se küld minket urfi, nem is hi minket senki, csak a haza. Tele
van osztrákkal az országunk, csak azokat akarjuk egy kissé agyonverni.

Nagyot sóhajtott a fiu.

– Hejh magyar vitézek, én is szivesen elmennék veletek, ha lovat,
fegyvert adnátok kezembe!

– Hiszen ha csak az kell!

Az öreg huszár jelentette Herman őrmesternek s ez Zsurmaynak. A derét
fiut bevették huszárnak. Pénze volt elég. Jó katona lett belőle. A
veszedelmes utat könnyü lélekkel tette meg a huszárokkal. A halálos
órákban nem siránkozott édes anyja után. Ő is Bem közelébe került
Erdélybe. Nevét az őrmester elfeledte.

Tovább mentek.

Ha a Gniezna partján maradnak; egyenesen Trembovlába jutnak. Ebből baj
lehetett volna. Skomorochynál tehát letértek az utról Iwanowka felé.
Délután négy órakor értek ide s jól látták jobbkézről nyugat felé
Trembovlát a völgyben valami nyolcz-kilencz kilométernyire. Bár a nap
már nyugvóra kezdett fordulni, Trembovla tornyai oda fénylettek
hozzájuk. Itt is sok jó bajtársuknak kellett volna lenni.

Éjszakára egy nagy faluba értek s a falu közepén levő nagy korcsma
udvarán helyezkedtek le.

Huszonnégy óra óta voltak utban. A mult éjjel semmit se aludtak. Egész
nap keveset pihentek. A halastó gátjánál sok erőt vesztettek. Mégis
nagyobb utat végeztek hatvan kilométernél.

De legényen, lovon meg is látszott. A ló nem szokta meg ezt. Huszonnégy
óráig hosszu uton hurczolni lovasát s egész terhét, nem a közkatona
lovának való. Sok ló nem evett s alig ivott valamit. Alig várta, hogy
nyergét levegyék, csak elfeküdt oly gyorsan, mintha leroskadt volna.

A legénység is fáradt volt kegyetlenül. Huszonnégy óra óta nem aludt,
folyton lóháton vagy a lovat kantáron vezetve gyalogszerrel. Sok
legénynek se ital, se étel nem kellett. Csak letette fejét a lova
mellett nyergére s aludt, mint a kősó.

Itt azonban mégis uj erőhöz jutottak.

A földesur nyomban fölkereste a századot s az egész legénység számára
húst főzetett és süttetett. Kenyere ugy is volt, de azt is kaptak. Esti
tiz óra tájban hatalmas lakmározást csapott a huszár. A lovak is
megdörzsölve s kissé pihenve, vigan kezdték ropogtatni a takarmányt és
az abrakot. A lovak száma azonban kisebb lett. Hármat az útban el
kellett hagyni. Kettőt Zsurmay és a lengyel urfi ült meg. A vezetékló
tehát tizenkettőre olvadt le.

Az őrmesternek, Herman Jánosnak itt komoly esete támadt.

Délután egy útszéli csárdánál itattak. Volt egy közhuszár, félig magyar,
félig tót, mogorva sunyi legény. Beült a csárdába s kijelentette, hogy ő
most már innen az istennek se megy tovább. Ő nem megy neki a
veszedelemnek, hanem belovagol Trembovlába s jelentkezik ujra az
ezrednél.

A ki ezt cselekszi: egyuttal áruló is lesz.

Az őrmester megfogta a két fülét s megrázta kegyetlenül, mint Krisztus a
vargát.

– Vagy hű maradsz vagy meghalsz!

A legény megadta magát, elcsillapodott, megigérte, hogy ezentul
szófogadó lesz.

De alattomos természete nem változott. Az egész uton estélig senkihez se
szólt. Látszott rajta, gonosz indulata még mindig tart s boszun töri
fejét. Egy-két huszár figyelemmel kisérte.

Ez volt a szerencse.

Az őrmester aludt, mint egy darab fa. Ő dolgozott a gáton legtöbbet, ő
volt kifáradva legjobban, neki kellett a pihenés leginkább.

A sunyi legény fölkelt fektéből, pisztolyát kivette a nyeregkápából s
ment az őrmesterhez. Alvása közben agyon akarta lőni az őrmestert.

De a két szemes huszár utána. Kezét elkapták, pisztolyát kicsavarták s
egy ajtószár rekeszvasához odakötözték.

Zsurmay bent volt az uraságnál, az őrmestert keltették hát föl törvényt
látni az orgyilkos fölött.

Egy-két altisztből, egy-két közhuszárból állt a hevenyészett biróság. A
tárgyalás alig tartott három perczig. Tetten is érték, be is vallotta
gyilkos szándékát, a büntetés: halál. Példa kellett.

Belátta a sunyi legény is: ez az igazság. Nem is igen nyugtalankodott,
mikor az udvaron a kút mellé állitották, hogy ott agyonlőjjék. De akkor
előállott maga az őrmester s igy szólt:

– Bajtársak, megérdemelné a nyomorult a halált. De kegyelmezzünk meg
neki. Kitaszitjuk magunk közül, hadd menjen neki a világnak. Rongy
életét ne pusztitsuk el. Minek az nekünk?

A bajtársak belenyugodtak.

Az orgyilkost kikötötték a kúthoz s ott volt reggelig, indulásig.
Könyörgött, istenkedett, égre-földre esküdözött, hogy szánja-bánja
vétkét, jó bajtárs marad ezentul, de már többé nem hittek neki.

Reggel a huszár-gunyát le kellett tennie. Pőrén, gyalog, ló nélkül,
fegyver nélkül kikergették a faluvégre. Mehetett Trembovlába. Hirt róla
ezentul nem hallottak.

Reggel még sötét volt, a mikor elindult a század. Jó előre az előörsök,
jó hátra a hátvéd.

Egyszer csak előre rugtat a hátvéd és jelenti, hogy trombitaszót hall
mögötte az uton. A ködben, sötétben nem tudja, miféle csapat, de
lovasságnak kell lenni.

Zsurmay megállitja a századot és csatasorba rohamra fejleszti. Herman
őrmester hat erős legénynyel visszafordul kikémlelni az ismeretlen
csapat erejét és mivoltát.

Csakhamar megközeliti s meglátja a csapatot. Lovasság jön, de a ködben
nem látja jól, miféle. Rájuk kiált, de a csapat nem felel, csak jön.
Vagy ötven lépés távolságból még egyszer rájuk kiált:

– Megállj, vagy lövetek. Ki vagy?

Erre a szóra csak jön ám vissza a hang, a ködből:

– Jó reggelt, Herman bajtárs!

Bizony Rácz Pista őrmester volt az, a ki jött Trembovlából, a
Vilmos-huszárok ottani századából. Gyenge félszázaddal, épen 45-öd
magával indult el épen azzal a szándékkal és igyekezettel, miként a
zbarazi huszárok. Csodálatos véletlenség volt találkozásuk.

Csakhogy a trembovlaiak valahogy fehér köpenyegre tettek szert. Bizonyos
távolságból svalizséroknak lehetett tartani. De azért kölcsönösen nagy
volt az öröm a találkozás fölött. Csakhamar megizleltek minden kulacsot
s kicseréltek minden pipát. Csak Zsurmay nem örült.

– Eddig is sokan voltunk. Eddig is sok baj volt, még több lesz ezután!

Már ebben nem hallgattak rá a huszárok.

Igy került össze a 175 huszár, a melyről szól ez a történet. Sorsuk
ezentul egyenlő.

Délután Czortkovba értek. Jókora város ez, a Szeret folyik keresztül
rajta sokféle kanyargással. Itt nem volt szándékuk megállni s mégis
megszaporodtak egy önkénytes lovaggal.

Épen a város közepén lovagoltak a folyó balpartján. Szemközt a
jobbparton látnak egy előkelő ifju lengyelt, a mint felszerszámozott,
felnyergelt lovára akar ülni. Oldalán kard, övében pisztolyok, lengyel
süvegén kócsag, jó meleg dolmány vállain. Daliás alak.

De könnyedén nem tud felülni. Körülötte családjának tagjai. Apja, anyja,
testvérei, gyönyörü leánykák és fiuk. A lovat is fogják. Az apa mordiáz,
az anya sir, a leánykák fejük felett összekulcsolt kézzel könyörögnek,
könyjük hull, mint a záporeső.

– Ne hagyj itt bennünket. Ne menj el. Sohase látunk többé!

– Megyek harczolni a magyarokért.

Lerázta magáról siró rokonságát, felpattant lovára s nyargalt ki a folyó
partjára. A legközelebbi hidnál Zsurmaynál jelentkezett s a huszárokhoz
csatlakozott.

A neve Maklovszky volt. Csatában bátor, jó katona. A lengyel légiónak
volt egyik jeles tagja. Végigküzdötte egész függetlenségi harczunkat. Az
őrmester Lugoson találkozott vele utoljára. Menekült Törökország felé.
Él-e még vajjon? Ősz fürtökkel, rokkant öregséggel emlékezik-e még a
Vilmos-huszárokra? Visszajutott-e még egyszer szülőföldére?
Megölelhette-e még szeretteit, a kik oly sürü könyhullással látták, a
mint szabadságért lángoló ifju hevében elrohant harczolni szegény magyar
testvéreiért? Vagy elhunyt utközben, elvérzett az oroszok elleni
harczokban s hamvait elfödte már az enyészet s emlékét a feledés!

Ki tudna ezekre ma már feleletet adni!

A mint a század átment a városon s a város végére ért: ime, a folyó
hidja nincs meg. Gonosz kezek fölszedték a huszárok előtt. A tulsó
parton pedig egész tömeg férfi állt kaszával fölfegyverkezve. Zajongtak
s emelgették a kaszát, hogy most mindjárt lekaszálják, rendre vágják a
huszárokat.

Mi ez?

Kérdik uj bajtársukat, Maklovszkyt. Ő aztán megmondja, hogy a tömeg
oroszokból áll, valami orosz pap bujtotta s fegyverezte fel. Szándéka
határozottan ellenséges.

Annál jobb. Fél is a huszár gyalogembertől, kaszás paraszttól. Nem is
volt a tömeg épen nagy. A huszár rögtön neki akart rohanni s széttiporni
az egész csőcseléket.

De Zsurmay nem engedte. Semmi zajt, zenebonát, ütközést, vérontást nem
akart. A lovat is féltette, az embert is. Visszafordult. Egypár
körmönfont huszárimádság átröpült ugyan a kaszásokhoz a folyó tulsó
partjára, de egyéb baj nem is történt. Csak az, hogy istentelen nagy
kerülővel lehetett ismét a rendes utra visszatérni. S nem is aznapon,
hanem csak másnapon délelőtti tiz órakor. Kisebbszerü faluba értek.

Vasárnap volt. A legénység nekivetkőzött embert, ovat, ruhát, patkót,
nyerget, szerszámot rendbehozni. A birónak megparancsolták, hogy minden
ház főzzön egy-egy huszárra. A huszár-kovácsok munkához láttak. Minden
huszárnál volt két patkó és harminczkét patkószeg. A ló papucsának
rendben kell lenni. Ez a fődolog. Patkó nélkül nincs ló, ló nélkül nincs
huszár.

De tökéletes boldogság sincs a földön.

A biró csak jön ám vissza kis vártatva, hogy a főzésből nem lesz semmi,
mert a népség nem engedelmeskedik. Azt mondja a népség, nincsenek jó
járatban a huszár urak.

Dühbe jön az őrmester. Tud beszélni oroszul is, lengyelül is; öreg
katona; még káromkodni is tud idegen nyelven. Elkeriti a főzőkanálfülü
mivoltát a biró hetvenhetedik öregapjának s ugy kérdi tőle:

– Honnan tudjátok ti gazemberek, hogy a huszár urak nincsenek jó
járatban?

Nem is ijedt meg nagyon a főzőkanálfülü biró.

– Azt mondja a népség, csókolom a vitéz ur kezét, ha jó járatban
volnának, akkor jött volna a szálláscsináló és szépen beszállásolnák a
huszár urakat.

Ebben pedig igaza volt a birónak. A huszárok csak a csürös kertekben
tanyáztak.

Rendes étkezés, elegendő pihenés tehát nem volt.

De nemcsak a biró szava volt az, a mi sietésre biztatta a századot.
Hanem az urak beszéde. Néhány lengyel nemes ur is lakott ott és a
közelben. Ezek jó szivvel, jó szóval felkeresték a huszárokat. Ők már
tudták hova mennek azok. S nyiltan megmondták, hogy a parasztok rossz
indulattal vannak a magyarok iránt.

Ugyan miért?

E kérdésre már nehezebb a felelet. Hiszen a szegény paraszt volt a
legnagyobb szolgaságban. Ő szolgája volt uraságának is, a császárnak is.
A magyar pedig szabadságáért küzdött s parasztjainak is jóvoltáért,
felszabadulásáért. A józan ész tehát ugy hozta volna magával, hogy a
lengyel és orosz paraszt szive is ott legyen a huszárok mellett, a
szabadság bajnokai mellett. A józan ész és a tisztesség egyaránt.

Ejh-hajh, gyerekbeszéd ez! Ha a koronás urakat s tanácsosaikat a józan
ész és a tisztesség vezetné! Épen csak ez a kettő nem vezeti.

A lengyel nemesség nemzeti nagyságra s országának szabadulására
törekedett. A bécsi hatalmasság épen ezt nem akarta. A nemességet nem
fojthatta bele a gödörbe, mint ősszel a méheket szokás, tehát
felbujtotta ellene a parasztságot. A parasztság aztán épen két év előtt
verte agyon a nemes urakat halomszámra.

Azóta nemesség és parasztság a sziv mélységeiben ellensége volt
egymásnak. A kit a nemesség szeretett, azt gyülölte a parasztság. A
lengyel nemes rajongó barátja volt Magyarország függetlenségének, hű
bajtársa a magyarnak. A lengyel és orosz paraszt már ennélfogva is
ellensége mind a kettőnek. S a bécsi udvar gondoskodott arról, hogy a
szegény földnépe meg ne ismerje az igazságot s meg ne szeresse a
magyart.

A huszár itt már torkig volt az indulattal. Nem akart a faluból
kiindulni addig, mig a falu lakosságát egy kis keserves tánczban meg nem
forgatja. Meg is kérte Zsurmayt, hogy álljon csülökre s fenyitse meg a
rosszindulatu embereket. Egy kis deres és harács észretériti majd őket.
Nem félt a huszár. Hét szakasz huszár legázol, ha arra kerül a sor,
hetvenhét parasztfalut.

Azonban Zsurmay megmaradt a maga jól kigondolt terve mellett. Ne bántsuk
a parasztot; ne bántsunk senkit. Térjünk ki minden baj elől, ha lehet.
Most még lehet. A kard markolatát csak akkor fogjuk meg, a mikor már
életre-halálra ki nem kerülhetjük. De akkor aztán majd megfogjuk
istenigazában.

Hát jól van! Talán igaza is volt a vezénylő kapitánynak. Talán ő
ellátott olyan messzire, a hova a közhuszárnak sejtelme se ért el.

Hanem azért azt a káromkodást, a mit a haragos huszár azon a rongyos
falun végig mivelt, mig kiért belőle, nem jó lenne felirni s ékes, tudós
könyvekben örökössé tenni. De nem is mutatkozott az utczán, apró
gyerekeket kivéve, teremtett lélek. A huszár bizonyosan végig
kardlapozta volna, ha felnőttet lát.

Jó három órai lovaglás után egy kis városkába értek s a piacz közepén
arczélben felálltak. Kopott mente, foltos nadrág, a csákón csapzott
kócsag: egyenkint nem valami diszes tünemény a nagy utazásban levő
huszár. Por belepte, sár beföcskendezte, még a bajusza se ugy áll, a
hogy kedve volna hozzá. De tömegben, de hadsorban mégis fölkelti a
lelkek alvó indulatát. Meséből, mondából, multak emlékéből vele jár a
hősi vitézség ragyogása s ha tömegben ott áll, azt a ragyogást látja
mindenki.

Szine-java kijött a városnak a köztérre. Mindenki kiválasztott egy
huszárt s hivta vendégének. Lett volna lakodalom hegyen-völgyön. De
Zsurmay nem engedte. Közel járt már a század Bukovinához s a Nyisztra
vizéhez. Arra már nagy helyőrségek vannak. Sietni kellett, hogy a század
előbb keresztülhaladjon, semmint a helyőrségek fel lesznek riogatva. Ha
pedig minden huszár külön gazdához megy vendégségbe, nehéz lesz őket
összeszedni. Fél napot is, egész napot is elveszthetnek.

Csak előre!

Hanem azért itt derekasan megvasalták a lovakat s rendbe hoztak minden
szerszámot. Bevásároltak egyuttal annyi kenyeret és kolbászt, a mennyi
készen volt az egész kisvárosban.

A hogy’ Zsurmay megtagadta az egyenként való vendéglátást: egyik
előkelőbb lengyel ur leemelte süvegét s minden polgárt sorba járt, hogy
a mit vendégére szánt volna, adja adományul készpénzben, jó lesz a
huszárnak az utra.

Az is igaz. De a huszárnak volt elég pénze. Pénzre nem szorult. Zsurmay
csak nagy kérésre fogadta el. Hanem a mikor kellő pihenés és abrakolás
után a század megindult: akkorra készen állt már a város zenekara is s
muzsikával kisérte a nép messze-messze be a szürkülő estébe a dalolgató
huszárt. Mert a huszár, ha halottas ágyáról kel is föl, ha egy-két óráig
jó dolga van, már dalolni tud, mint az erdei rigókakas.

De itt mégis megtudtak két dolgot.

Az egyik az, hogy a Nyisztra vizén nemsokára át kell menni, még pedig
olyan helyen, a hol se ember, se ló nem szokott átjárni. A másik pedig
az, hogy Kolomeában lesz az első igazi pihenés, ha ugyan lesz.

Zsurmay ügetésre vezényelt. A ló fáradt volt már, senki se hitte, hogy
ügetni tudjon. De a lónak is kedve támadt. Kedve meghozta erejét.
Általános öröm és csodálkozás a huszárok közt. Becsületes ügetésben
talán tiz-tizenöt kilométer távolságnál is többet kibirtak.

Egyszer csak valami puszta, rekettyés ligetben előttük állt a Nyisztra
vize.

Nincs olyan tudós könyv és térkép, a melyen a Nyisztra folyamot meg
lehet találni. Nem is az ennek az igazi neve. A tudományban is, de azon
a vidéken is Dniester ennek a neve. Az ottani nép azonban Dnyeszternek
ejti ki.

De a huszár ezt a szót meg nem tanulja. Hallja, hallja ugyan, de a
nyelve nem áll rá. Hanem azért ad neki nevet a maga módja szerint.
Nyisztra – van ez olyan szép, mint a Dnyeszter.

Előttük áll hát a hatalmas folyam. Már ott is van akkora, mint a Tisza
Szegednél. Kényelmesen gomolyogtak le árjai napkelet felé. Ha csendesség
van: zugását is lehet hallani.

Mi lesz most már?

Se hid, se komp, se zátony.

Bizony itt usztatni kell. Ősz van már, november elején vagyunk, hüvös
éjszaka, szellő is leng, eső is szemetel. S embernek, lónak bele kell
feküdni a hideg hullámokba. Csak az orra, csak a füle látszik ki. Terhe
van lónak, embernek. Ruha, fegyver, patkó, nyeregkészség. Sok vas, sok
szij, ázott gunya, mind sulyos. Az embert és a lovat mind huzza lefelé a
mozgó örvények mélységébe, az örök sötétségbe, a halálba. S nincs meg
egész ereje se embernek, se lónak.

Megállnak a parton. Nagyot fuj a ló. Egyik-másik tüsszögni kezd.
Tüsszenésük, horkolásuk betölti az éjszakát és a ritkás ligeteket.
Embernek a közelben semmi nyoma.

Sötét van. A vizben senki se látja társát. Senki se tudná észrevenni a
fuldokló bajtársat. A ki halálnak válik, észrevétlen tünik el a
mélységekben. Nincs segitség. Szegény hazánk, szegény árva magyar
hazánk, de sokat szenvedsz fiaidért, de sokat kell szenvedni fiaidnak te
érted. És csak jó fiaidnak kell szenvedniök.

Hejh, vitéz kapitány uram, ezen a folyón mi ma át nem megyünk!

– De bizony átmennek kendtek. Épen három nap előtt itt ezen a helyen
fogtak el félszázad huszárt, a miért, hogy ők se akartak nekimenni a
folyamnak. Nem alkuszunk. Előre!

Ez volt Zsurmay parancsa.

De a pataki diák nélkül aligha baj nem lett volna. Előállott Böszörményi
Dani s azt mondja a közelében levőknek:

– Hallottátok-e legények Árpád apánk hirét? Az volt a ti öreg apátok, de
az enyém is. Az is erre járt, mikor Ázsiából hazajött. Épen ezen a
helyen usztatott át e rongyos pocsétán, a hol most mi állunk. Pedig nem
is kergette senki. Ha ő megcselekedte: mi is utána csinálhatjuk. Nem
törik bele se kezünk, se lábunk.

Még nevettek is rajta, akármilyen keserü volt a nevetés. Azután Herman
őrmesterhez fordult:

– Gyere pajtás, törtessünk előre! Csináljuk meg az utat a bajtársaknak
vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a tulsó partra. Jó út lesz az,
akármerre vezet.

A pataki diák jól megtanulta az uszást valamikor a Bodrog vizében. De az
őrmester is gyakorlott volt benne.

Lecsatolták a kardot oldalukról s fölakasztották a nyeregkápára. Nekik
nehéz lett volna az uszáshoz, a ló könnyebben birja. Ugy mentek ketten
előre s mikor lovuk lába már nem érte a földet, ugy fordultak le a
lóról, hogy uszva törjenek előre s félkézzel ugy vezessék a mellettük
uszó lovat.

Utánuk a kapitány, utánuk a legénység szép kettős sorban, rendes
hadoszlopban. Csak a lovak feje, csak a huszárok feje látszott ki a
vizből. De azért nem látta őket senki. Senki se volt a két parton,
sötétség volt az ur, mintha a folyam örökre elnyelte volna a vitéz
századot. Ha van is ott valaki: csak egy hosszu, vastag, óriási
kigyószörnyeteget lát a vizek fölött, a mint ott kanyarog és vonaglik s
halad lassankint a tulsó part felé. Vajjon eljut-e odáig?

Messze sodorta őket a hatalmas folyam alá felé, de azért oda jutottak.
Szerencsére meneteles parthoz értek s a mikor ember és ló lerázott
magáról annyi vizet, a mennyit tudott s egymást számba vették: nem
hiányzott senki.

Csoda volt ez!


III.

(Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova
bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe!)

De még nagyobb csoda volt, hogy a legénység, bár nyakig ázott, órákig
fázott a hideg novemberi hullámokban, még hurutot se, még náthát se
kapott a veszedelmes kaland után. Edzett a magyar legény,
hideget-meleget egyaránt birja, lenézi az orvost, utál minden
patikaszert; fiatal pálinka, paprikás szalonna, jóizü káromkodás: ebből
áll minden orvossága; magát el nem hagyja; mint a legyet, ugy hajtja el
magáról az ápolót és sajnálkozót, lábáról le nem esik s ha csak aludni
nem akar: le nem fekszik. Ha egyszer a huszár elveti magát: már akkor jó
éjszakát! A halál kutyái ólálkodnak már akkor körülötte.

De a miben különös nagy gyönyörüsége telt a huszárnak, még a ló is
felüdült a fürdő után. Vidáman emelgette lábait s jókedvéből még
nyeritett is egyet egyik-másik.

Hajh pedig se a szürkülő reggel, se az egész borongós őszi nap nem nagy
örömre várta a huszárokat!

Valahol Uscieczko városa közelébe mentek át a Dnyeszteren. Innen némi
kerülővel jó országút vezet Horodenka-Kolomeába, de nekik itt már az
országutakat kerülniök kellett. Közel Bukovina, közel Moldva, közel
Oroszország, itt már erős helyőrség volt az országutak mentén minden
nagyobb faluban, városban. A Dnyeszter jobbpartján itt Uscieczkótól
félre kevés falu, nagy erdők és nagy pusztaságok s vizes, tocsogós,
süppedős nagy rétek, mezők, legelelők. Az erdőt is kerülték, a mezőkön,
süppedékeken hatoltak előre. Apró erekkel voltak tele a mezők. A
dülőutak keresztülvágták az ereket. Hol volt, hol nem volt hid az
ereken. Még jobb volt, ha nem volt. Rongyos, korhadt, fenyőfahidak.
Minden hidnak beroskadt vagy padlója vagy gerendája a lovak lába alatt.
Ha már hidat láttak, leszálltak a lóról s ugy vezették a lovat a rozzant
hidon keresztül, mint mikor a dajka járni tanitja az ölbelit. Igy is sok
lovat ugy kellett kiemelni az ingoványból.

Ugy késő fölöstököm-tájban tiz óra körül egy magányosan álló
szénaboglyához értek. Itt letelepedtek s a lovakat lepányvázták. Hüvös
idő volt, de azért minden huszár pőrére vetkőzött, hogy az éjjeli vizet
minden ruhadarabból kifacsarják. Az eleven testen három nap se száradt
volna föl a ruha s igy igen nehéz volt a lónak a huszár. A posztó és
fehérnemü sok vizet felszi magába, a lovat pedig kimélni kell. A lovak
is jól laktak a gazdátlan szénából, a legények is kedvökre falatoztak.
Szerencsére nem csatangolt arra se csősz, se kerülő, se vadászgató
ember. A kissé homályos szürkeségben pedig a messzi falvakból, a távoli
országutakról nem látta őket senki.

Késő délután valami faluba értek. Itt felálltak a templom-téren. Itt
kellett volna éjszakázniok. A lovak egész nap posványt dagasztottak, el
voltak fáradva keményen. A század eleje már egy óra óta is ott állt a
templom mellett, mig a vége a mezőkről bevánszorgott. Már szentül hitték
is, hogy itt éjszakáznak. Zsurmay bement a lengyel urasághoz és sokáig
késett ott. Miért késett volna, ha nem azért, hogy elszállá solásról
gondoskodjék.

Bizony nem lehetett itt hálniok. Az uraság kijelentette, hogy semmiről
se áll jót. A lakosság orosz, Kolomea nincs messze, rossz emberek éjjel
bizonyosan hirt adnának a helyőrségnek s reggelre az egész század be
lenne keritve s fogolylyá téve.

No huszár, nézz föl arra a csillagos égre, a melyen nem látsz csillagot,
mert szürke felhők eltakarják előled, azután káromkodjál egy nagyot,
czifrát, haragosat, de indulj az esti alkonyatban. Éhgyomorral, fáradt
lóval, uttalan utakon kutyád tudja, hova mégysz az őszi éjszakában!
Pedig még kutyád sincs!

Menni kellett tovább, tovább, tovább!

De azért mégis volt iránya, volt szerencsés elvége a mai utnak.

Volt Horodenka-Kolomea közelében egy falucska s benne lengyel uraság. A
falucska neve Strzylecz vagy mi volt, mesemondóm már biztosan nem
emlékezett nevére. Elfelejtette az uraság nevét is.

Az uraság nevére könnyen rájöhetnénk. Fia tiszt volt a
Ferdinánd-huszároknál. Ez az első számu ezred volt, a függetlenségi
harczban csak ugy ismertük: a Császár-huszárok. Talán az egész ezred, de
bizonyosan több százada itthon volt honvéd hadseregünknél már jó előre.
Dicsőséges részt vett a csatákban, legnagyobb részt talán a
nagy-sarlóiban. Kutassy Ignácz kapitánya egykori jóbarátom egy szakasz
Császár-huszárral vitte be Guyon tábornokot is az ostromlott Komárom
várába. Ő fogta el Hontban pecsovics volta miatt a jó Paczolay János
hires követet és képviselőt is. De hát ez mind nem ide tartozik. Csak az
tartozik ide, hogy a strzyleczi lengyel uraság huszár fia ennél az
ezrednél volt hadnagy vagy főhadnagy.

Hát az csak igazán természetes, hogy a lengyel uraság szivesen látta a
menekülő huszárokat.

Csakhogy sok természetes dolog van a világon.

Az is természetes például, hogy a ki a katonaság szökését háborus időben
elősegiti, azt mint az ellenséggel czimborálót haditörvényszék elé
állitják s nyomban agyonlövik vagy felakasztják.

Az is természetes, hogy Kolomea városa közel fekszik, csaknem a kertek
mellett. S ott egy zászlóalj gyalogság s két erős század német lovasság
van elhelyezve – kétszeresen elég arra, hogy az ázott-fázott, kimerült,
kifáradt huszárokat könnyü szerrel meglepje és elnyomja.

És az is természetes, hogy a lengyel uraság azért, mert fia magyar
huszártiszt volt s mert maga is szerette a magyarokat, mégse nagyon
vágyakozott arra, hogy őt hamarosan agyonlőjjék vagy felakaszszák. De
mégse örült volna azon se, ha a menekülő huszárokat nála fogják el.

A legtermészetesebb pedig mégis csak az volt, hogy ha igaz jó lengyel
hazafi ajtaján vendég kopogtat, ha az a vendég magyar s maga, lova éhes,
szomjas: hát akkor a lengyel hazafi ajtót nyit, keblére öleli üldözött
vendégét, könyje összeomlik a magyar bujdosó könyével s szivét, csürét,
éléstárát átengedi vendégének, ha mindjárt kerékbe törik is, négyfelé
vágják is. Igy tett a lengyel bujdosóval a magyar is mindenkor. Igy
voltunk már egymással jó kétszáz esztendő óta! Még a kuruczok bujdosása
óta! Még Zrinyi Ilona fejedelemasszonyunk, még Rákóczi utolsó
fejedelmünk óta!

Azonban ehhez a sok természetes össze-visszasághoz képest most már okos
ember kellett. A huszár is hozzájusson mindenhez, az uraságnak se legyen
semmi bántódása.

Hát hiszen okos ember is akad a huszárok közt.

Az uraság kastélya kivül volt a falun, jó két parittyadobásnyira az
utolsó házhoz. A kastély mellett angol kert, az angol kerten kivül a
gazdasági udvar bekeritve fallal, palánkkal és hatalmas gyepüvel.

A huszárok késő este nagy sötétben jönnek. De nem jönnek végig a falun,
a mely orosz és ellenséges, hanem kint a mezőkön. Lesz gondoskodva
vezetőről. A mikor pedig odaérnek kivül, hátul a keritéshez, nem szólnak
egy szót se, nem könyörögnek senkinek: adj’ isten jó estét, itthon-e a
gazda? – hanem a hol leggyöngébb a palánk, ott bedöntik; ha kapnak ólat
és jászolt, szénát és zabot: lovukat odakötik. S ha egyebet is találnak:
meleg ételt, tüzes italt, puha derekaljat, hát legyen eszük, tudják,
mirevaló.

Minden igy történt.

Keserves csetlés-botlás után a sötét estén odaértek a keritéshez. Herman
János őrmester leszállt lováról s bemászott a kerités kapuján. A ki ott
várta a sötétben pipaszóval: maga volt az uraság. Nem szólt, nem
beszélt, csak intett egy-két emberének: pusztitsák föl egy helyütt a
palánkot. Csak egy huszár férjen át a résen. A többi a huszárok gondja.

Édes anyjuk meleg hajlékában se volt jobb dolguk. Mióta Zbarazból
elindultak, ez a pihenés és ellátás esett nekik legjobban.

Ettek, ittak, jól mulattak. Pipáztak is, daloltak is, szunnyadoztak is.
A lovak már órák óta jóizüen ropogtatták a lóherét és rozsabrakot.

Egyszer csak elkezd fülelni a ló. Fejét fölemeli néz mereven, pillanatig
a szájabelit se ropogtatja.

Mi ez? Mit sejt a ló?

Hang jön a messzeségből. Öreg este van már, kilencz óra. Késő idő
novemberben. Hang jön a sötétségből, keresztül az égen, a mezőkön, a
ködökön. Valami jól ismert, valami édes, bánatos, most keserü hang!

A trombita hangja! Kolomeában most fujják a takarodót. A takarodó
hangja! Oda hozza a szellő és az éjszaka. Először megérti a ló, azután
megérti a huszár!

Az a felséges zene! Hallottátok-e már a távolból, a mikor magánosan
andalogtatok az éjben és a pusztaságban? Istennek hangja az a katona
lelkéhez.

A mint ez a szózat hozzá jut: leteszi fegyverét és mezét. Azt a ruhát és
azt a vasat, mely mindenütt kemény és mindenütt szorit és mindenütt
sulyos. A mely arra inti, hogy ha majd kell: vitéz legyen, hős legyen,
vért ontson, embert gyilkoljon, édes jó anyjának könyörgő szavára se
hajtson.

A takarodó hangjának szózata másra inti.

Pihenj édes fiam. Ne félj ma már följebbvalód durva szavától, kegyetlen
bántalmától. Add át lelkedet a szelidségnek. Tedd le fáradt tested a
földnek felszinére s hajtsd le fejed nyugodtan. Ne gyülölj, ne
haragudjál, boszuságot ne táplálj, hanem szeress. Gondolj azokra, a
kiket otthon hagytál s a kik még most is szeretnek s oly esennen várnak.
Hunyd le szemeidet s engedd, hogy édes puha tenyerével a jóltevő álom
fogja le azokat. S szálljon fel lelked az álmok világába s keresse meg
ott szivbéli mátkádat s repüljék át álmaid az esztendőket s lásd magad
körül mosolygó hitvesed, játszó gyerekeidet s szabad hazádat.

Leteszi a huszár a pipát s elhallgat maga is, mint a lova. Hallgatja a
takarodót.

Elhagyta ezredét. Hűtlenné lett zászlójához. Megszegte esküjét!

Ez is eszébe jut.

Jól van. Megtörtént. Eltiprott faját, feldult hazáját kell mentenie.
Azért tette. A haza mindenek felett való. Se Isten, se ördög, se
üdvözülés, se kárhozat, se élet, se halál ne legyen akadály azon az
uton, mely a haza megmentéséhez vezet.

De mi lesz holnap? Mi lesz holnapután? A sikon, a hol minden ember
ellenség s fent a szirtek magasságában s az erdők mélységében, a hol
ember sincs?

Mennyit szenvedtek már eddig is!

Böszörményi Dani szeméből kihullott a köny. Vajha elérhetné édes
hazáját. De vajjon néhány nap mulva nem hollók és farkasok játszanak-e
csontjaival?

Egyik közhuszár felkiáltott:

– Hej, bajtársak, eljöttem veletek, el is megyek tovább is. Ha égbe, ha
pokolba, ha tüzes kemenczébe. De másodszor meg nem tenném, ha Árgyélus
király fiának tenne is meg az a kopasz öreg uristen!

Öreg huszár felelt neki:

– Ne félj attól, kis öcsém. Csürhés bojtár maradsz te otthon ezentul is,
nem Árgyélus királyfi.

Szerencsére vége lett a takarodónak. Még nevettek is a közhuszár
kárhozatos beszédén.

Hajnalban, sötétben indulniok kellett. Félig aludta ki magát a huszár,
egészen a lova. Három órakor már éjfél után nyeregben ült mindenki. Hét
óra előtt nem lesz világos. Jó négy órájuk lesz egérutat nyerni.
Kolomeát kikerülni s messze hagyni. Husz kilométernyi uttal már jól bent
lesznek Bukovinában.

Csakhogy most már hegyek közé jutottak. A hegyek és erdőségek, ritka és
szegény falvak, rossz utak, járhatlan hegyicsapások, mind ellenségei a
huszárnak. S a Pruthfolyótól még mindig 130 vagy 140 kilométernyi út
előttük.

A Pruthon szerencsésen keltek át valahol valami Budylov nevü falu
közelében, de azután beszakadtak a hegyek közé Galiczia és Bukovina
határainak mentén. Minden nap veszedelmek sokasága fenyegette őket. A
mesemondó őrmester el se tudta mondani minden kalandjukat. Helyet,
számot, nevet sokat elfelejtett.

Néhol a patakmedrek és hegyszakadékok fölött oly magas hidakon mentek
keresztül, hogy ember, ló szédült, ha a mélységbe tekintett. Egy helyen
se út, se hid előttük. A völgy mélyén a szakadékok miatt nem lehetett
járni. A vezető mégis abban az irányban tartotta biztosnak a menekülést.
Óriási hegy meredek oldalán kellett félszakosan végig lovagolni. De
bizony nem lovaglás volt az. A huszár nem mert lován maradni. Leszállt
mindenki, eleresztette lovát, kápára tette a kantárszárát s kardja
segitségével gyalog botorkált a meredeken. Kecskének való út. A ki
leszédül, lecsuszik, vagy legurul: halál fia. A ló, ez a hű és okos
állat, istenadta jó ösztönével el nem hagyta gazdáját, nagy vigyázva
utána ment, nyomában haladt. Érezte, hogy a maga erejével, maga eszével
meg nem menekülhet.

Szegény huszárló! Te is a magyar Alföld sik-egyenes mezejéről kerültél
ide, a miként huszárgazdád. Nem jártál iskolákat, nem hallgattál
bölcselkedő tudományokat, furfangosságra nem torzitották el a te
egyszerü lóeszedet. De bizonyára a te egyszerü lóeszeddel elgondoltad
nem egyszer, hogy mi a menydörgős menykő hozott ide téged is, gazdádat
is, erre az istenverte pogány országra? Miért kell teneked bérczek
oldalán, fák tetején, meredek lejtőkön mászkálnod, mint a mókusnak,
holott te nem vagy mókus s a gazdád se mókus! Nem jobb volna, nem
okosabb volna-e ennél odaát a sikon, a délibábos rónán szabadon legelni
s futkározni?

De hát, jó huszárló ne szomorkodjál. Most még legalább ne essél
kétségbe. Lesz még neked rosszabb sorod is a világon.

Például ott Uscie-Putilla körül.

Huszárátok még nem ért olyan várost, mint Uscie-Putillát. Bukovinai
város ez, épen Galiczia és Bukovina határán. Zsurmay jó eleve tudta,
hogy ennek jókora gyalogsági helyőrsége van, azért a várost nagy
kerülővel s egész éjjel lovagolva, ki is kerülték a huszárok. Kegyetlen
út volt, köves területen, fáradt lóval, éhes és álmos huszárral.

Igaz, hogy a huszár a ló hátán is tud aludni. Csakhogy az előőrsnek,
elővédnek nem szabad aludni, mert annak a vezető nyomán az útra kell
vigyázni. Útra is, ellenségre is. Igy van a hátvéd is, a kinek még arra
is van ügyelete, hogy fáradt lova el ne bóduljon, el ne maradjon.
Középen, az oszlopsorban aztán alhatik a huszár. De azért ez az alvás se
sokat ér. Az éhes ló fű után, lomb után, falevél után kapkod. Minden
kapkodásnál meglódul az alvó huszár feje. Álma ennélfogva inkább gyötrő,
mint engesztelő. Mire hajnalodik, mire kialudta magát, épen csak ugy
érzi, mintha jól eldögönyözték volna.

Reggelre egy nagy völgybe értek. Nagy völgyben nagy falu. Nagy faluban
lengyel uraság. Lengyel uraság jó szivvel látja a huszárokat. A huszárok
megtelepednek az urasági majorban.

Zsurmay kiadja a rendeletet: ma pihenő nap lesz. A huszár szemre birja
lovát. Ez az első kötelesség. Megdörzsöli, megjártatja, levetkőzteti,
itallal megkinálja. Sok ló fáradt, erőtlen. Sok patkó hiányzik. Körmök
letöredezettek, hatvan ló sántit. Ezzel tovább menni igy nem is lehet.
Elő a vasalással. Ez még az etetésnél és abrakolásnál is fontosabb.

De a huszár is éhes. A farkasnál is éhesebb. Káprázik a szeme, rogyik az
ina, szárad a nyelve az éhségtől. Az eget már nem is égnek nézi, hanem
rongyos, foltos köpönyegnek, a mely mindjárt rászakad és őt agyonnyomja.

Pénz van elég, árus ember is van elég, a bukovecz jó pénzért odaadja
mindenét. Itt ma jól lakunk.

Szalonnát ugyan keveset kaptak, kolbászt se eleget, de megvettek egy
nagy hordó brinza sajtot, – sóval, köménynyel, illatos fűszerszámmal
legyurt, legyömöszölt kecsketurót. Ez is valami. Mig a meleg étel
elkészül, a brinza is jó éhes embernek kenyérrel falatozni.

De mi lesz hát a meleg étel?

Mi lenne más? Málé, puliszka, mamaliga. Kukoriczalisztből főzött pempő,
dödölle, gánicza, nyögvenyelő. A bukovecz nemzeti eledele. Fölséges
étel. Megeheti a császár is. Ha az embernek hátához vágják: ott ragad,
pupja lesz belőle, mint a tevének. De a huszár megszokja, szereti abban
a pogány tartományban. Ha isten igazában jól lakott belőle: ugy érzi a
gyomrát, mintha ott belül volna a patrontáska hatvan éles töltéssel.

Öt nagy üstöt kitesznek a nagy szin alá. Tele rakják sóval, vizzel,
kukoriczaliszttel, apritott szalonnával. Akkora tüzeket raknak az üstök
alá, mintha ökröt akarnának sütni. S készitik a kását kissé bukovecz
módra, kissé magyar módra.

A bukovecz télre is gondol. Gidája, kecskéje, gödölyéje elég van. El is
hull belőle néhány, le is öl néhányat. De akár hullott, akár leölt:
megfüstöli s ha már megfüstölte: maga se tudja, melyik az egyikféle,
melyik a másikféle. Ez mind eladó. S a huszár megvesz annyit, hogy
mindenkire jusson egy gödölyeczomb. Ezt is főzik nagy üstökben.

A mi alatt pedig a huszárok igy készülnének a lakomára és a pihenésre:
azalatt valami akasztófavirág, valami kém, biró vagy pap, valami
bukoveczi gazember hirt ád Uscie-Putillában, fölzajgatja a helyőrséget;
ime, itt vannak a szökevény huszárok, itt is napolnak, itt is
éjszakáznak, el lehet őket fogni utolsó emberig.

A helyőrség parancsnoka okos ember és nagy hadvezér. Csupán gyalogsága
van ugyan, de az legalább elég van. Megindit egy erős zászlóaljat, vagy
ezer embert s két szakaszban megy a huszárok után.

Nem a faluban akarja őket megrohanni. Utczákon, sikátorokon át akkor
elmenekül a huszár.

Nem is a falut akarja körülvenni. Vékony csatárláncz lenne abból, ott
töri át a huszár, a hol akarja.

Nem is hátból akarja megtámadni, hiszen akkor a huszár lóra ül s megy
előre épen oda, a hova menekülni akar. Olyan cserepár pedig csakugyan
nem született még a világra, a ki a huszárt hátulról kergetve el tudná
fogni.

Hanem a helyett jó messze kikerülve, jobbról-balról, megkerüli a falut s
elmegy a hegyekig. Ott van egy szoros út. Azon az uton kell a huszárnak
keresztül vonulni. Azt az utat állja el mindkét felől a gyalogsággal s a
sürüből ugy lelövöldözi a huszárt a lóról, mint a varjut a fa tetejéről.
De még sokkal jobban. Mert a varju, ha megunja a lövöldözést, tovább
repül, a huszár pedig még se tud repülni.

S a helyőrség parancsnoka, a hogy bölcsen kitervezte: azon módon végre
is hajtotta a hadicselt.

Jámbor huszárjaink csak várták-várták: mikor lesz már készen a mamaliga
és a kecskeczomb. Kevergették, izlelgették nagy gonddal. Bizony, talán
már jó is lenne. No még tiz percz, akkor lesz igazi. Meg kell hát azt is
még várni. Különben se sietős a dolog. Nincs a tatár a hátukban.

Eltelt a tiz percz is. Böszörményi Dani a főszakács. Herman őrmester az
üstparancsnok. Nyugodtan megállapodnak: kész a fölséges étel.
Tökéletesen sikerült minden.

Elő hát most már a köpönyegekkel.

Hét köpönyeget leteritenek s azokra kiboritják az üstök forró, meleg
tartalmát.

A köpönyeg pótolja az asztalt. A földre csak nem borithatják ki az
illatos, jó ételt.

Azután a köpönyegen el lehet teriteni a forró ételt, hogy hamarabb
kihüljön. A macska sem enné meg hevenyében a forró kását.

Végre pedig a köpönyegen el lehet osztani a mamaligát igazságos, egyenlő
adagokra. Minden köpönyegen huszonöt adag. Hét köpönyeg százhetvenöt
huszár.

Valahára letelepednek a köpönyegek mellé s megkezdik nagy kényelmesen a
falatozást. Éhes a huszár, jól esik minden falat. Az ételnek illata is
csak fokozza az étvágyát.

A mint az első falathoz hozzányulnak, megharsan a trombita.

Fegyverre, lóra, készen lenni indulásra! Veszett sietésre hajszol a
tábori jel.

Nem lehet az! Agyon kell ütni azt a trombitást. Valaki bizonyosan
megveszett. Talán csak nem bolondult meg Zsurmay kapitány ur! Hogy
hagyhassa ott az éhes huszár a kész ennivalót? S aztán a lovak se fujták
még ki magukat.

Herman őrmester fut a kapitányhoz.

– Mi ez, vitéz kapitány uram? Hiszen a legénység most nem ülhet lóra.

A kapitány fölvezeti az őrmestert valami látóhelyre. Mutatja neki onnan
az út menetét. Épen helyezkedik el a gyalogság, hogy puskavégre várja a
menekülőket. Mindezt jól lehetett látni a tábori messzelátóval. De
hiszen ott volt a kapitány kezében a jelentés is.

Lóra, fegyverre, indulásra!

Nem lehetett okoskodni. Még késlekedni se.

Hanem azt a káromkodást, a mi erre kitört, ne kivánja senki meghallani!
A jégeső ahhoz képest kis leánykának szelid imádsága. Az égnek angyalai
ugyan mindent meghallanak, azt a káromkodást is meghallották, de el is
bujtak az öreg anyjuk köténye alá, elő nem mertek bujni harmadnapig.

Igy mondta el a huszárőrmester.

Vége tehát a százhetvenöt adag mamaligának! Az illatos jó ételt
leforditották a köpönyegekről bele a sárba, szemétbe.

– De a ki áldója van a bukoveczének: ebből ugyan nem eszik. De még a
kutyája se!

A huszár méltó haragjában lovával a fekete földbe gázoltatta bele azt a
sok jó ennivalót. Került ugyan belőle egy-egy jó marokkal a csákóba is,
de mégis sovány vigasztalás volt az a nyugodt lakoma elmaradásaért.

Hanem a kecskeczomb még se maradt ott.

Minden legény felszurta kardja hegyére a maga gödölyéjét s ugy ment
végig szép egyenes sorban a falun és az uton az ellenség elé.

De most már szemébe akart nézni ennek az ellenségnek. Ezer vagy tizezer,
lő vagy nem lő: mindegy az. A huszár neki akart rohanni s azt is
legázolni, mint a mamaligát.

A kapitány minden haragját előszedte, hogy ezt meggátolja.

– A hazának szüksége van, bajtársak, minden lóra és minden emberre, mit
tékozolnánk erre a rongyos cserepárra?

Ez is igaz.

Hanem a mi ezután következett, arról soha se látta be a huszár, hogy
annak ugy kellett lenni.

Zsurmay tanácskozott a vezetőkkel. Ők elvezetik a menekülőket föl a
hegyekbe és erdőkbe olyan uton, a hol nem lesz többé ellenség, de falu
se lesz, ember se lesz. Ott éhen veszhet minden ember, minden ló.

A kapitánynak vasfeje volt. Ő ezt az utat választotta.

A mint az ellenség lőtávolába ért a huszárság, alig járható ösvény
mutatkozott jobboldalról. A kapitánynak jeladásra villant kardja s aztán
jobbra fordult az erdei ösvényre. Utána a huszárok. A cserepár csak
várta, mikor jön már a szökevény huszár, mikor sütheti rá rossz
puskáját. De bizony hiába várta. Fölfelé ment a huszár az erdőkbe, a
magasságba. A cserepár, a mint egyszer fönt a szikla élén
megpillantotta, keresztet hányt magára. Oda már nem hord el az ő
puskája. De oda már maga se megy se elébe, se utána a huszárnak.


IV.

(Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester
elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok
tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. –
Felső-Vissó ünnepe. – Végszó.)

A huszár átvergődött a bukovinai határon s megint ott volt Galicziában.
Valahol Probina-patak felé, valahol a Baba Ludova óriási hegységének
közelében.

Találkoztak erdei emberrel. Szóba álltak vele.

– Jól megyünk-e, héjh?

Az erdei ember a fejét csóválta. Nem akart felelni.

– Akárhova mennek a vitéz urak, nem jó uton mennek. Éhen-szomjan
pusztulnak el a vitéz urak.

No, ez ugyan jól biztat. Hanem azért csak előre! A mig ló birja, ember
birja.

A pokolról azt beszélik a papok, hogy az a kegyetlen vendégfogadó
valahol lent van alattunk, valamiféle mélységben s ott valami
kecskelábu, kettős szarvu, hosszu farku, kiöltött piros nyelvü fürge
fekete legények rakják a tüzet a katlan alatt, kétágu vasvillával
berzengetik a parazsat s igy fütenek be a szegény vendég alá, a ki igy
vagy amugy oda kerül szállásra.

A huszár most arról győződött meg, hogy mindez bolond beszéd.

Nem a mélységben van a pokol, hanem a magasságban. A hol nincs
jótét-lélek, nincs meleg hajlék, nincs ember. A hol nincs más, mint
árnyék, sötétség, nyirkos kő és büdös fenyő. A hol se fű, se virág, se
napfény, csak mérges gombák, pöfetegek, utálatos csuszó-mászó férgek. A
hol nem csak nem sütik-főzik az embert, de a hol az ember még csak föl
se melegedhetik, a hol örökké didereg s a ködtől, nyiroktól még délben
se tud szabadulni.

Ez a valóságos pokol.

Egész nap mentek. Mikor volt este, mikor volt éjszaka, nem is tudták a
fekete fenyvesekben. Hol töltötték, hogy töltötték az éjszakát: mind
elfeledték. A ló csak bandukolt előre hegynek, völgynek. Talán harapott
is útjártában, ha füvet talált itt-ott. A legénység megette
gödölyeczombját s azután szunyókált vagy a lován, vagy a lova mellett.

Déltájban havas tetejére értek. Kiéhezve ember, állat. De itt mégis
szerencsések voltak. Ráakadtak egy ütött-kopott, rozoga gunyhóra. Valami
juhásznak vagy kecskeőrzőnek volt a gunyhója. De eleven; gunyhólakó
nyomai látszottak körülötte s volt mellette egy boglya széna is. Idei
rakás, egészséges, illatos.

No hála legyen a papnak-papucsnak: a lovak számára hát lesz ennivaló.
Zsurmay kapitánynak aggodalmai voltak ugyan, hogy a tulajdonos engedelme
nélkül föl lehet-e a szénát étetni, de már erre csak nevetett a huszár.
Hát a betlehemi jászolból, a csecsemő Jézus Krisztus alól nem kiszedné-e
a huszár a szénát, mikor az ő lova éhes?

Mégis trombitáltatott a kapitány ott a havas rengetegben, hogy ha
közelben van a széna tulajdonosa: hallja meg.

Meghallotta. Odajött. Sajnálta a szénáját eladni, mert nem hitte, hogy
megkapja az árát, – attól félt, kardlappal fizetik ki. De bizony jó
pénzt kapott érte. Épen két akkora szája lett örömében a rusznyáknak,
mint a mekkora illett volna.

Ennivaló hát van a lónak, de hol lesz már az innivaló?

Sehol se lesz. Csak annyi viz van a havason, a mennyi holmi apró
gödröcskékben, földszinti faodvakban meggyülekezik. Ez pedig édeskevés.
Sok hegyet-völgyet meg kell mászni még ma a lónak, mig vizre akad.

De hát most már mit eszik a legénység? A huszár se kutya.

Előállt a rusznyák, van két hordó juhteje.

Hejh rusznyák, istennek angyala vagy te. Hol az a két hordó juhtej?

Előkerült.

Megvették, megitták. Minden legénynek jutott egy meszely. Savanyu volt,
mint a vén asszony nevetése, de többet ért, mint máskor a sódar.

Hanem hát végre is mi az? Egy meszely juhtej. Becsületes macskának is
kevés. Valami harapnivaló is kellene.

Egyik huszár elkezdett böngészni. Valami vakandturásra akadt, de a mely
mégis nagyobb volt, mint a vakandturás. Szétrugja a földet s ime,
veremre akad. Turkál benne s kisül, hogy a verem tele van burgundi
répával.

Isteni fölfedezés. Nagyobb, mint a könyvnyomtatás, fontosabb, mint
Amerika fölfedezése. Burgundi répa! Igaz, hogy takarmány; állatnak,
malacznak való, de mennyei étel lesz most ez a huszárnak.

Megvették mind s neki álltak a burgundi répának. Azt az édes, leves,
émelygős, szokatlan torzsát ugy ették, csak ugy harsogott. Még a
tarsolyba is eltettek egy darabot.

– Röf! röf!

Ezt a hangot a volt pataki diák ejtette ki a száján.

– Ugy lesz biz az bajtársak; – ha még igy élünk egy darabig, nem huszár
leszek én, hanem sertés a javából. Savó és nyers burgundi répa: épen igy
élnek a malaczok anyám házánál.

Valami nagyon még csak el se keseredtek a legények.

Egyik huszár felkiáltott:

– Hejh, Fecském, édes lovam, gyere csak ide, üljünk egy asztalhoz!

Fogott egy nyaláb burgundit s vitte lovához s szeletenkint adta neki.
Egyik szelet a lóé, másik a huszáré. Legalább a szomjukat is eloltották.
S utána minden huszár azt cselekedte. – Minden huszár! Hányan is vannak
csak még? Talán jó lenne számba venni most már.

Elindultak százhetvenöten. Megszaporodtak három lengyellel, de egyet
maguk közül elkergettek. Tehát százhetvenhétnek kellene lenni még most
is.

Nincs pedig több százhatvanötnél. Tizenkét huszár tehát már elveszett.
Kidőlt, elmaradt, eltünt. Vagy talán megszökött?

Nem. Egy se szökött meg. Jó az isten. Van még remény, hogy megkerül majd
az a tizenkettő is.

Hanem az én mesemondó őrmesterem rosszul járt. Összes málhája,
fehérnemüje kocsin volt, kocsin szállitották a század után. Ezt a kocsit
a menekülés második napján már elfogták. Tartalék ruhája tehát már régen
nem volt. Most pedig a burgundi répa-lakoma közben azt vette észre, hogy
szép, duzzadt, őrmesteres, piros bugyellárisa is elveszett s nincs
sehol. Vele együtt minden pénze is. Sehogy se tudott visszaemlékezni,
hogy a sok utban, futásban, keserves hercze-hurczában, hol és miként
veszthette el kincsét.

De hiszen mindegy az már. Mégis nagyon elkeseredett. Most hát már
egyetlen fillérje sincs.

Azonban megvigasztalódott. A pataki diák különösen meg tudta
vigasztalni.

– Sohase busulj, bajtárs, pénzed miatt. Ebben az alávaló rengetegben ugy
se adnának érte semmit. Innen pedig ugy se tudunk menekülni. Itt döglünk
meg a hányan csak vagyunk, egy rakáson. Ma ugyan még nem, hanem holnap
vagy holnapután.

Hát e bizony alapos vigasztalás volt. Nem is tudta hamarosan Herman
János, miként köszönje meg.

– Ha pedig, édes jó bajtársaim, utóbb mégis hazajutunk valahogy, hát
akkor…

Nem szólt többet a pataki diák, hanem összeütötte bokáját, csak ugy
pengett a sarkantyuja. Hátra is nézett a sarkára. Hogy annak a
sarkantyunak még el nem állt a szava!

No, majd eláll az is.

Tovább mentek a huszárok. Jó két vezető emberük volt, de jól is fizeték
őket. Nagyon bizott a két vezető, hogy egy-két nap mulva fölérnek a
hegységek legmagasabb tetejére. Onnan azután majd csak legurulnak
valamerre.

Késő estig szakadatlanul mentek hegynek föl, völgynek le. A hegyen viz
nem volt, a völgyön fű nem volt, a lovat jól etetni, erőben tartani nem
lehetett.

Öreg este volt már, a mikor egy nagy hegyről lebotorkáltak egy
völgykatlanba. Nem is katlan volt az, hanem valóságos gödör. Szűk
mélyedés, alig fért el rajta husz-harmincz ló. De volt forrásvize… Itt
mégse éjszakázhattak. Föl kellett mennie a hegy oldalára s ott
elszéledve legeltetni a lovakat. A hegy pedig meredek volt.

Itt már kitört a zugolódás Zsurmay ellen. Csakhogy a vitéz kapitány ezt
nem hallotta. Ő messze elől járt több órajárásnyira az erősebb lovakkal
és erősebb legényekkel. A gyöngébbek maradtak hátra s velük a mesemondó
őrmester s a pataki diák. Erős mind a kettő, lovuk is jó, de ők el nem
akarnak hagyni senkit. Biztattak, vigasztaltak, segitettek.

Gyakran a biztató szó se ért semmit.

Zabla-száron vezeti a huszár a lovát. Bágyadt a lova is. A nyereg és
minden készség ott van a ló hátán.

Egyszer csak megáll a ló. Fejét lehajtja, orra majd a földet éri. A
huszár szólitja, zabla tövénél föl akarja a fejét is emelni. A ló nem
mozdul, hanem lefekszik, elnyujtózik, fejét leteszi a hantra.

A huszár félrevágja a csákóját, nagyot káromkodik.

– Hejh, a megváltóját, hát csakugyan itt kell elpusztulnunk!

Ismeri már a lovat. Napok óta nem evett, nem pihent a ló kedve szerint.
Talán el is busulta magát. Ha a ló egyszer lefekszik az utban, nem kel
az már fel többé.

Mégis szeretne reménykedni a huszár. Szól hozzá.

– Édes lovam, Vidám te, ne hagyj el engem!

Talán még megérti a ló a keserü hangot. Fejét kissé megmozditja s ránéz
gazdájára. Azután megint leteszi a fejét s szemére valami láthatatlan
pókháló kezd ereszkedni.

Utolsó pillantása volt gazdájára.

A huszár kemény gyerek. De könyei mégis kitörnek. Hiába! Teste-lelke
neki is elernyedt már. Leül a ló ejéhez, leveszi róla a kantárt s haját
a két füle közt szeliden huzogatni kezdi. S zokog keservesen. Igy
találja őrmestere.

– No fiam, Ferkó, gyere már, hagyd ott a lovadat. Végy magadon erőt.

– Nem hagyom itt, őrmester uram. Ő se hagyna el, ha ereje volna. Azután
mindegy már az. Akár itt pusztulok el, akár másutt. Ugy se birom tovább!

Ime egy jelenet a sok közül. S mindennap több. Mind egyenlő s mégis mind
másféle. De a szivet szaggatja valamennyi.

Az őrmester nyeregszerszáma is összeszakadozott már. Az ő lovának se
volt már hasa. Nem állt rajta rendben semmi. Szájánál fogva vezette maga
után s folyton kötözni, szoritgatni, igazgatni kellett rajta mindent.

Nem számlálták most már se a napokat, se az éjszakákat. Hegynek-völgynek
mindegy volt már. Ha inuk leroskadt: lefeküdtek. Ha egy kis erőhöz
jutottak: megint mentek tovább. Néhol buja fű volt a völgyeken,
szakadékokban, források tövénél. Ott a ló kedvére jóllakott. A huszárt
is tudta vinni. A huszárnak alig volt már egyebe szárazkenyér
morzsájánál. Valami vad, tövises, erdei eper érett itt-amott: azzal
verték el éhüket, szomjukat. De erőt az se adott. Nem féltek már
ellenségtől, kémektől, üldözőktől. Felértek már a magas Kárpátokra
Galiczia és Máramaros vármegye határán, de ők nem tudták: hol járnak,
hova lyukadnak ki. Se jókedv, se elszántság, se számitás, se hidegvér –
csak az élet vak ösztöne vezette őket.

– Ott jártunk, uram, olyan magas hegyekben, a hol még ló nem járt, a
mióta a kutya mezitláb jár a világon!

Igy beszélte a mesemondó őrmester.

A legénység elszakadozott egymástól. Nem volt már hadoszlop, nem volt
már büszke huszár többé. Négy óra járásnyi távolságban széledeztek
egymásután. A ló néha még tudott nyeriteni. Hivta társát vagy jelt adott
neki.

Egyik estén nagy erdő tisztásán öten jöttek össze. Az őrmester,
Böszörményi, a pataki diák és három legény.

Mit csináljunk?

Előttük is sok huszár, utánuk is. Hogy’ érjék el, a ki előttük van, hogy
szedjék össze, a ki utánuk van? Éhesek is voltak, fáztak is.

Hasig érő fű volt a tisztáson, harapta a ló, csak ugy bujálkodott benne.
Aznap havas eső esett; minden fűnek széles sása tele volt hóval, vizzel,
harmattal, nem kellett a lovat itatni se.

Itt töltjük az éjszakát. Ebben történt megállapodás.

Tüzet raktak. Magánosan álló egész óriási fenyőfákat gyujtottak meg.
Hadd legyen meleg és világitás. Talán az égre verődött fényt
mérföldekről meglátja a nyomorgó huszár s oda siet. Lövöldöztek is
rendes időszakokban, talán a pisztoly hangját is meghallja a menekülő.

Akár a fény, akár a hang után, azon az éjszakán még huszonkét huszár
jött össze azon a helyen. A lovakat legelni eresztették, maguk jól
aludtak a nagy tüzek enyhe közelében. Se ételük, se italuk, de annyi
fáradtság után az édes alvás mégis adott erőt napkeltére.

De fokozta az éhséget is. Azután a keserüséget s utóbb az erőtlenséget.

Hejh katona, vitéz huszár, elsőrangu hőse a világnak, de nyavalyás
alakká válsz te, ha nagy fáradalmaid közt egy-két nap óta nem ehettél.

Enni: állat dolga. Igy mondják az erkölcsök nagy birái.

Az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette az alkotó. Igy
tanitják a bölcsek és irástudók. De igy van-e hát?

Nézd az ifju hőst, a kit levert lábáról az éhség és fáradtság. Hős
indulat a szivében, éles aczélfegyver a kezében, de üres a gyomra.
Akármelyik futkározó rongyos siheder le tudná gyalázni egy furkósbottal.

Oh, Zrinyi, oh Leonidas s ti többiek, örökké ragyogó hősei a nagy
világnak: éreztétek-e ti az éhség kinjait? S te Toldi és Kinizsi s ti
aczélkaru óriások a mesék országából s a nagy nemzetek történelméből:
vajjon le tudott volna-e suhintani buzogánytok, hogy az ellenség
csontjait összetörje, ha napok óta éhen-szomjan vonszoltátok volna
fáradt tagjaitokat? S ti lánglelkek, te maczedoni Sándor, te Czézár, te
Napoleon s ti nagy eszmék és nagy szenvedélyek teremtői: mit tudtatok
volna ti, ha csak nyers burgundi répával lehetett volna jóllaknotok
minden harmad, negyednapon egyszer? S te Romeo és Julia, hova lett volna
szerelmetek istenereje, ha egy héten át koplalnotok kellett volna és a
mellett ázva-fázva nehéz munkát végeznetek?

Gyomor: te benned lakik együtt az isten és az ördög, a fenség és a
nyomoruság! Tőled származik minden jó és minden nagy és minden hitvány!

Reggel a huszonhét huszár még egyszer és utoljára rendbehozta lovát,
szerszámát, ruházatát s elindult azok után, a kik előtte voltak. A
század többi része jó előre járt már, ezt a szakasz el se érhette.
Két-három órai utat kellett volna gyors menettel megtenni, hogy
elérhesse.

Hanem egyeseket csakugyan ért el. Ott hullároztak az utban s lovaikat
kergették, hivták, édesgették. Mert akadt olyan huszárló is, a mely
megunta már az égben és a szirteken való járást s megemlékezvén a
völgybeli jó levegőről, a mennybeli seregek kedvéért sem akart előre
menni – hanem vissza – hátra a legelőre. A huszár aztán ugy akart lova
során könnyiteni, hogy leszedte róla a nyerget és terhelőt s ezeket ott
az erdőben egy csomóba összerakta.

Ha megélünk: majd eljövünk érte. Ha meghalunk, ha éhen veszünk, hát
isten neki – hadd pusztuljon a nyereg is. Mindegy már!

A Lozdun havasok körül jártak. Galicziában is, Máramarosban is igy
hivják a Kárpátoknak ezt a részét. A vezetők is aligha el nem
tévesztették az utat. Ha kissé nyugotra mennek, rábukkanhattak volna a
Suliguli szorosra. De a hágón, a hegység gerinczén csakugyan áthatoltak
már. Hanem a huszár ezt még mindig nem tudta. Kiszámitotta, hogy egy
napig még talán megállhat a lábán: azután jó éjszakát. Most már nem is
káromkodtak. Mint a fekete köd, mint a fekete éjszaka: ugy állt lelke
előtt a rettentő sötétség. Az a lélek már hervadó volt, már alig látott
világosságot. Csak az éhséget és összeomlást, csak a halált látta.

Déltájban levánszorogtak a hegyről. Valami völgybe értek, csörgedező
patakhoz. A ló nagyot ivott.

A patak mellett ember állt. Borzas gucsma a fején, bocskor a lábán.
Kuszált haju erdei ember, csak bajusza volt kipödörve. Nyilván orosz
ember.

De mégis ember! Napok óta nem láttak már idegen emberalakot a
rengetegben. Talán most már nekik is hajnalodik.

Megszólitják oroszul.

Az ember magyarul felel.

– Hozta isten vitéz urak! Erőt, egészséget adjon a gondviselés! Honnan
jöttek kigyelmetek a mi országunkba?

Az ember a patak tulsó partján állt. Erős férfilépéssel át lehetett
lépni a patakot. Böszörményi Dani, a sárospataki diák megmozdult, hogy
odamegy az emberhez. De nem volt már annyi ereje. Csak ugy szólt hozzá.

– Ugyan kedves bátyám, jőjjön kelmed ide hozzám, hadd szoritom meg
kezét.

Az ember odament. A sárospataki diák megszoritotta kezét, de szólni már
nem tudott. Összeölelte, csókolta a torzonborz embert s fejét vállára
tette, ugy zokogott. Elfogta az érzés. Hazája szentföldén édes
anyanyelvét ime, mégis meghallotta!

Nagy megindulással nézte a többi huszár ezt a tüneményt. Jó magyar fiu
valamennyi, feszült a sziv a szűk zsinóros dolmány alatt. Hazaértünk. Az
élet hát mégis megmaradt számunkra. Nem hiába volt hát a szenvedés.
Saját vérünket mégis megláthattuk.

Istennek nagy adománya volt az az érzés, mely egy pillanatig erőt vett a
huszáron. Öröm és vigasztalás. Enyhület, mely megérdemelte a
férfikönnyet is.

Az az ember Fajnatelepről való volt. Felső-vissói jó kálvinista-zsöllér,
a kincstárnak valami erdei embere. Elmondta, hogy reggel óta látott ő
már huszárokat erre vonulni. Bizony csak ugy szédelegtek, támolyogtak
azok is. De most már ott vannak a telepen. Megsegitette az isten azokat
is.

Odasietett az őrmester is huszonhetedmagával.

Első dolguk volt két embert a telep lakói közül felküldeni a hegyekbe:
szedjék össze az elmaradt, elkényszeredett huszárokat. Vigyenek magukkal
kenyeret, turót, pálinkát. A mi kezük ügyében volt. Két fiatal,
gyorslábu legény vállalkozott erre. Oda a galicziai határ alig
nyolcz-kilencz kilométer. Ők estélig fölkeresnek minden embert, minden
lovat és elhányt nyeregkészséget; legkésőbb reggelre hazahoznak
mindenkit.

Ugy lett.

Kenyér kevés volt a telepen. De nyomban levágtak egy félig hizott
hatalmas röfögőt s néhány juhot és kecskét. Ropogott a tűz, készült az
illatos sült, megint megszólalt a pataki diák sarkantyuja s megint ő
volt a főszakács. Az éhes huszár, végigfeküdve a haraszton, most már
nyugodtan várta a lakomát. Sajt, turó, pálinka volt az étvágygerjesztő
előétel.

A mint kifujta magát a huszár: első dolga volt lovát levetkőztetni,
annyira-mennyire megcsutakolni s ételhez-italhoz juttatni. A
telepesemberek segitettek a munkában.

Szó se lehetett arról, hogy még este tovább menjenek. Felső-Vissóra,
onnan a Vasérpatak völgyén vezet az út. Kanyargós út, jó harminczöt
kilométer távolság. Hanem a telepről szamaras legény hirt vitt a
városba, hogy a haza védelmére megjöttek a huszárok Galicziából, holnap
estére beérnek a városba.

Lett nagy lótás-futás a városban. Sütni-főzni minden házban.
Tejben-vajban fürödjék a huszár, de a lova is. Kéznél legyen minden
czigány és a szerszáma. A késő ősz minden virágát szedjék össze.
Koszorut a huszár csákójára!

A huszár pedig kedvére lakomázott. Azután a boldogok álmát aludta egész
éjjel. Husz keserves napnak fáradalmát pihente ki egyszerre.

Milyen más volt reggelre kelve a huszár is, meg a lova is! Csodaerő van
a fiatalságban s az egészséges lóban.

Hanem azért volt bizony ott egy csomó hiányosság!

Reggel trombitaszóra szakaszonként összegyült a legénység. Szemlét
tartott a kapitány s számba vett minden embert.

Furcsa látvány volt.

A fej nyiretlen, a haj csapzott, három hét óta a huszár álla nem látott
borotvát, fölverte állát, arczát az avar. Mintha ágról szakadt volna
valamennyi. A bajusz is vagy busan lóg, vagy a hány szál: annyifelé akar
futamodni.

– Hejh, a ki áldója van ennek a keserves világnak, meg ne lássa a
Vilmos-huszárt ilyen ábrázattal az ország.

No, hiszen volt mosdás, nyirás, borotválás, bajuszpödrés. Nyalka legény
lett a huszárból hamarosan. Hát még, a mikor minden vasa ragyogott a
tisztaságtól s minden szija fényes volt és rendes.

– Gyere édes lovam te is, tartsd a lábad.

Erre került most már a sor s elvégezték jó renddel a vasalást is.

Hogy azután még a köpönyegek tele voltak foltokkal, a mentének prémje
feslett, posztója rongyos s a dolmánynak hetvenhét zsinórja hetvenhét
felé szakadozott, de meg sok csizma sincs rendben s a nadrág is busul a
szabó után: ez ugyan mind szomoru valóság, de már erről Fajnatelepen nem
tehetünk.

Majd valahol máshol ezen segitünk.

Késő este lett, a mikor Felső-Vissóra beértek. De nem is ugy szállt le a
huszár a lóról, hanem csak ugy leölelték, lecsókolták.

S a mikor délután kiállt a század a templom elé: nem volt már akkor
szakadozott se a posztó, se a prém, se a zsinór. Soha se lesz annyi
szabó Felső-Vissón, mint a hány akkor egész éjjel dolgozott a
huszárokon. Kik voltak, honnan jöttek, miként kerültek elő; sohase tudta
elgondolni senki.

*

Vége a történetnek. A többi már a hadjáratnak, a függetlenségi harcznak
s a nemzetnek története. De nyájas olvasóim közt lehetnek kiváncsiak is:
az ő kedvükért jegyzek föl itt némi apróságot.

Hogy Böszörményi Daniból, az egykori hatalmas pataki diákból, mi lett,
nem tudom. Tiszt lett-e, ott halt-e el a csatatéren vagy talán ma is él:
nem tudom. Pataki ifju és öreg barátaim keressék ki nevét és szülőhelyét
a mult század negyvenes éveinek tanuló-névsorából: akkor utána
kérdezősködhetünk s életsorát megtudhatjuk.

A mesemondó őrmester életéről többet tudok.

A mikor a század diadalmenetben Máramaros-Szigetre ért: onnan a
századot, Zsurmayval az élén, Bem hadseregéhez rendelték Erdélybe.
Herman János őrmestert azonban kiszakitották századából.

A nemes vármegye két erős század felállitását határozta el s Herman
Jánost hivta meg a szervezésére.

Micsoda?

Háromszáz parasztból huszárt gyártani, háromszáz tanulatlan csürhéből
huszárlovat teremteni: nem egy embernek való munka az. Elkopik abban tiz
erős őrmester is.

Herman János tisztelettel megköszönte a megbizást, de el nem fogadhatta.

Az alispán kemény ember volt.

– Ha kend százhetvenöt huszárral át tudott jönni a lozduni és borkuti
havasokon, a hol csak a sas meg a mormota tud járni: akkor kend a
regrutával és a remondával is el tud bánni. Kend katona, kendnek az
engedelmesség a dolga.

Ez is igaz.

Herman János ott maradt és a télen át csakugyan gyártott két század jó
huszárt. Kora tavaszszal be is osztották a hadjáratba.

Végigküzdötte a függetlenségi harczot. Becsülettel, tisztességgel.

A harcz után ujra besorozták régi ezredéhez, de csak közlegénynek.
Büntetésül elcsapták az őrmesterségből. A Vilmos-ezredet az osztrák ujra
szervezte, német tisztekkel tömte tele és Csehországban helyezte el.
Onnan bocsátották el Herman Jánost az 1851-ik év végén.

Veszprémbe jött, ott megnősült, a város közönsége megszerette,
megbecsülte. Lisztes boltot nyitott s a lisztet, melyet árult, maga
őrlette be hetenként a veszprémi Séd-vizi műmalmokban. A buzát is maga
vásárolta össze hetenkint a gabonapiaczon. Ezért jött a gabonakereskedők
névsorába.

Ezelőtt harminczöt évvel 1870 körül elvesztettem szemem elől. Ismétlem,
a mit már mondtam. Ugy emlékszem, mintha Szatmárra vagy Szamos-Ujvárra
költözött volna. Ezóta nem ismerem élete sorát. Veszprémi és szatmári és
szamos-ujvári barátaim nyomozódjanak utána. Él-e még, vagy élnek-e
maradékai?

A Zbarazból hazajött jó Vilmos-huszárok nem sokáig maradtak tétetlenül.
Hentaller barátom jegyzetei nyomán adom elő történetük rövid foglalatát.

November közepén érhettek Máramaros-Szigetre s 25-én már csatát álltak.
Katona Miklós serege ütközött meg Kozárvárnál Urbán osztrák tábornok
seregével. Urbán győzött s a magyar seregnek Deés felé kellett hátrálni.
A Vilmos-huszárok Zsurmay vezénylete alatt fedezték a visszavonulást, ők
állták utját az üldöző ellenségnek s ők mentették meg az ágyukat.

1849-ik évi január 24-én Bem alatt a szelindeki csatában vettek részt.
Kegyetlen tél volt, de azért nem szenvedtek annyit, mint menekülő,
hazatérő utjok alatt.

Február 4-én a vizaknai ütközetben vettek részt Zsurmayval, a ki akkor
már őrnagy volt. Puchner osztrák tábornok középhadát rohanták meg,
vissza is szoritották és ezzel lehetővé tették a szabályos
visszavonulást.

Négy nap mulva Zsurmay a Vilmos-huszárokkal Medgyesről kiverte a
császári sereget. A medgyesi szász polgármester épen kivilágitást akart
rendezni a császári sereg tiszteletére. A fáklya, muzsika, áldomás már
készen volt. A polgármester azonban Zsurmaynál tisztelgett, minthogy ő
volt a győző.

– Aztán kedves polgármester ur, mibe került volna az a fáklyászene?

A polgármester vakaródzott, de azért megmondta.

– Kétezer forintba!

– No hát azt a kétezer forintot nyomban lefizessék. Kell az én
vitézeimnek!

Márczius 2-án Medgyesnél Zsurmay őrnagy és Bethlen ezredes huszárai
döntötték el a csatát, Van der Null osztrák generálist kiverték
állásából s Asszonyfalváig kergették az ellenséget.

– – Ime öregéből, nagyjából a százhetvenöt huszár története.

Derék fiuk. Hazatérésük a legszebb s legnehezebb katonai cselekmények
egyike, melyeket a világ ismer. Hősök voltak mind végig. Életük, haláluk
s örök dicsőségük felett álljon őrt a nemzet hálás emlékezete!

Zsurmay alezredes és Szontagh kapitány nem ülte végig a tizenhat és
tizennyolcz esztendeig vasban töltendő várfogságot. 1857-ben kegyelmet
kaptak.

Dicső életük további folyamát nem ismerem.



TARTALOM.

A dicsőséges csaták napjaiból.

I. Az áldomás. – Hogyan készül a fegyver? – A nemzetőrség. – Apám a
hadnagy. – A magyar vezényszó. – A nemzetőr egzecziroz. – A bolondos
harczi dal. – Őrizzük a Drávát. – Pápay Miklós öreg barátom. 1

II. Jön Jellasich. – A borsodi alispán fia. – Itt vannak a horvátok. –
Ők lakmároznak abból, a mi a honvédek számára készült. – Küldöttség a
bánnál. – Az ellenség elvonul. – Apám Balaton-Füredre indul. –
Ellenséget lát utjában. – Jó lenne azt elfogni. 16

III. Apám támadást parancsol az ellenség ellen. – Kik voltak a hősök? –
A vadrácz kovácslegény. – Csata előtt igyunk egyet. – A vakmerő lelkész.
– Sortűz egymás ellen. – Holtak, sebesültek. – A háboru kemény dolog. –
Az ellenség menekül. – Utána! – A félrevert harangszó. – Az üldözés. –
Ujabb véres összecsapás. – Az utolsó hős. – Szomoru halála. – Mit
feleljen az örök biró előtt? 30

IV. Mit akart az ellenség? – A házatlan zsöllér. – Eberhard kettős
lövése. – A fenevad. – A szegény katona kegyetlen halála. – A kisértet.
– A halálfej. – A mogyorófa mindent rendbehoz. 51

V. Roth generális Soponyán. – Fábián tiszteletes ur. – A megzavart
vacsora. – Itt vannak a huszárok! – Roth generális menekül. – Görgey
Artur. – A huszárok éjjeli terve. – A kálozdi legények. – Szilas-Balhási
fészkünk. 61

VI. A föld népe. – Kossuth alföldi utja. – A nagykőrösi nemzetőrök. – A
kis kunok. – Három pandur meg az esküdt ur. – A szilas-balhásiak
harczolni akarnak. – Roth generális utolsó táborállása. – A tábori
éjszaka. – Megyünk apámmal Görgey elé. 74

VII. Apám találkozik Görgeyvel 1848-ban, és 1901-ben. – Apám
tanácskozása. – Görgey és Perczel. – Roth generális megadta magát. – A
történet vége. – A történet igazolása. 86

Nyomoztam, a hol Petőfi elesett.

I., II., III. 104–122

Még se lett királyi ember.

I. Komárom várát feladjuk. – Szabó Gábor honvédszázados. – Wolff
Sebestyén, a cserepár főhadnagy. – A macska. – A rizskása. – A sok
takács. 123

II. Az Almássy-összeesküvés. – Az akasztófa alatt. – Magam is
összeesküvő leszek. – Pesti utazásom. – Késmárky Pepsa. – Komáromi
haditörvényszék elé idéznek. – Nyomatéktalan a vád. 130

III. Megyek a haditörvényszék elé. – Megmentem egy katonagyerek életét.
– A Dunán nem tudok átmenni. – Latin táviratom. – Mégis átmegyek. –
Táviratom sorsa. – Megbüntetnek. 142

IV. Szabó Gábor ügyvéd. – Megismeri Wolff Sebestyént. – A rizskásáról
szóló levél. – Elbánik az auditorral. – Az auditor pedig az én ügyemmel.
– A tárgyalás. – Haza szabadulok. 154

V. Szabó Gábor levele. – Ünnepeljük Budapesten. – Megkapja a királyi
kinevezést. – Ábrándozik a neszmélyi hegyen. – Elégeti a királyi
kinevezésről szóló okiratot. 166

Kossuth népszerüsége. 177

A hős.

I. A dermesztő hideg. – Fehér emberek fehér lovakon. – Hir a móri
csatáról. – Ki volt Kun Béla? 185

II. A móri csata. – Wallmoden-ezred. – Kun Béla rohamot intéz az ezred
ellen. – Levágja az ezredest. – Sebjeiből kiépül. – Barátsága az orosz
tisztekkel. 194

III. Besorozzák osztrák katonának. – Tisztelegnek előtte az osztrák
tisztek. – Garibaldit bekiséri Nápoly városába. – Harminczhárom
huszárral elkerget egy hadsereget. – A hős börtönbe jut. – Hazatér. 203

Százhetvenöt huszár.

I. Jókai regénye. – Ki volt Herman János? – A Vilmos-huszárok. – A
furcsa hirek. – A két rongyos zsidó beszélget. – Kászonyi Dániel. – A
huszárok megesküsznek. – Ermisch kapitány. 217

II. Indulnak hazafelé. – A zarubinczei izenet. – Zsurmay kapitány. – A
lengyelek bucsuja. – Az első állomás. – A borkii gátszakadás. – Herman
őrmestert meg akarják ölni. – A trembovlai huszárok. – A lengyel
önkénytes. – A czorkovi eset. – Miért haragszik a paraszt? – Átkelés a
Nyisztra vizén. 251

III. Kolomea szomszédságában. – A takarodó hangja. – A huszár lova
bölcselkedik. – A mamaliga. – Utjukat állják. – Föl a hegyekbe! 275

IV. Hol a pokol? – A széna, juhtej, burgundi répa. – Herman őrmester
elveszti pénzét. – Kidől a ló. – Mi a hős, a mikor éhes? – A Kárpátok
tetején. – Az első magyar szó. – Fajnatelep. – Megmenekültek. –
Felső-Vissó ünnepe. – Végszó. 290


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

134 |vezé-ünktől |vezérünktől

182 |mindegyik. nek |mindegyiknek

193 |ját élete |saját élete

267 |huszárlmádság |huszárimádság

302 |Megesgitette |Megsegitette]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A nagy év" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.