Title: Pákh Albert humoros életképei
Author: Pákh, Albert
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Pákh Albert humoros életképei" ***

PÁKH ALBERT

HUMOROS ÉLETKÉPEI.

KIADTA

A KISFALUDY-TÁRSASÁG.

PEST.

NYOMATOTT AZ „ATHENAEUM“ NYOMDÁJÁBAN.

1870.



EMLÉKBESZÉD  PÁKH ALBERT FELETT.

Olvasta a M. T. Akadémiában 1870. nov. 7-kén

GYULAI PÁL.

Nehány perczet, egy rövid fél órát akarok szentelni derék társunk, Pákh
Albert emlékének, ki már majdnem négy év óta sírban nyugszik. Későre
teljesitem e kötelességet, de nem ok nélkül. Szoros barátság fűzött az
elhunythoz s tizenhét év óta résztvevő, majdnem mindennapos tanuja
voltam szenvedéseinek, s halála után is nem annyira az iró pályája
foglalkoztatta lelkemet, mint a hű barát és szerencsétlen ember emléke
borult szivemre. Pedig e szószéket, Tekintetes Akadémia, nem a baráti
érzelmek, nem az egyéni szenvedések, hanem az irói küzdelmek és dicsőség
rajza illeti meg. Ime oka késedelmemnek. Azonban az idő nem könnyen
enyhiti az erős emlékeket, s most négy év után sem tudok szabadulni amaz
érzés felindulásaitól. Hijába akarom csak az irót rajzolni Pákhban: az
ifju és nagyreményü humorista pályája csakhamar megszakad s egy beteg
ember szenvedéseibe vész; a szerkesztő szakadatlan munkássága pedig ugy
tünik föl nekem, mint egy fejlődésében megakadályozott iró küzdelme az
elhagyottság és tétlenség ellen.

Valóban Pákh irói pályája nincs arányban kitünő tehetségével, s ez
ellenmondást a magán ember szerencsétlensége fejti meg. Egy
szenvedésteljes élet tárul fel előttünk. Husz évig hordozni egy roszul
gyógyitott betegség átkos következményeit, s mégis teljesiteni, a
mennyire lehetséges, minden kötelességet, melyet a hazafiság, fiui,
testvéri szeretet és barátság előnkbe szab; remények és siker közt lépni
az irói pályára, s egy pár mulva eltemetve minden magasb becsvágyat, a
betegágy szenvedései s a szerkesztői asztal gépies foglalkozásai közt
tölteni el az ifju- és férfikor legszebb éveit; lemondani az élet
örömeiről, de nyugodtan hordani súlyát; a közélet munkása, a szülői ház
vigasza, a baráti körök disze, felderitője lenni: ime Pákh Albert élete,
a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályája, melyre egy
érző, de törhetlen lélek humoros derüje árasztá fényét. Nem szemlélhetni
e pályát megindulás, a fájdalom és tisztelet megindulása nélkül, s midőn
emlékét megujitom, ugy hiszem, nem csak a kegyelet, hanem egyszersmind
az igazság sugallatát követem, ha az iró munkássága mellé oda rajzolom
az ember küzdelmét is, ki egy eljátszott élet romjain még fölemelkedni
képes, s ha nem lehet azzá, mire hivatva volt, vég leheletéig nem szünik
meg hiven és sikerrel szolgálni a nemzeti müveltség ügyét.

Pákh korán lépett az irói pályára. Az alig huszonkét éves humorista és
hirlapiró szokatlan figyelmet keltett, bár a közönség nevét sem ismerte,
mert humoros vázlatait, melyek koronkint a Frankenburg „Életképei“-ben
jelentek meg, Kaján Ábel ál név alatt alatt bocsátotta közre, s mint
Csengery „Pesti Hirlap“jának dolgozó társa névtelenül irt. De annál
ismertebb volt egyénisége az irodalmi körökben, s az a fiatal irói
csoport, mely élén Petőfivel egy egész irodalmi forradalmat készült
meginditani, szövetségesének tekintve, a jövő humoristáját üdvözölte
benne. Mily hamar elhervasztá a sors keze e reményt! A fiatal humorista
csak pályáját kezdhette meg, s három évi kisérlet után örökre
elhallgatott. Azonban a várakozás, melyet felköltött, nem volt alap
nélküli. A humornak nem egy eleme rejlett benne, sőt természete és
jelleme alapját képezte. Senki sem volt társai közt oly kevéssé lyrai
vagy szónoki természetü. Épen nem volt lelkes fiatal ember a szó
közönséges értelmében. Mint ember és iró a nagyban vagy nagynak
tetszőben ösztönszerüleg kereste az árnyoldalt vagy nevetségest, s a
kicsinyben vagy kicsinynek látszóban könnyen tudott valami érdekest
fölfedezni. Mélyen érző szivében erős szenvedélyek szunyadtak, de nem
tudott se tisztán érzelmes, se tisztán pathetikus lenni. Egy ugy
nevezett lelkes czikk, megható szónoklat, vagy komoly elmélkedés nagy
megerőtetésébe került, s mégis, vagy talán épen azért, a legtöbbször
szárazon ütött ki. De ha, mint rendesen, a tréfa, enyelgés vagy gunyor
hangján fejezte ki örömét és fájdalmát, vagy szeszélyes fordulatok
kanyargásán fejtegette eszméit, szellemének egész gazdagsága, kedélyének
egész bensősége nyilatkozott. Élénk érzéke volt az emberi gyöngeségek,
ugy a magáéi, mint másokéi iránt. Egyetlen éles pillantással észrevette
az egyén vagy helyzet nevetséges, de egyszersmind jellemző oldalát. Jól
tudta utánozni mások gondolkodás-, beszéd-, irásmódját, s egy-egy találó
vonással vagy csak puszta elnevezéssel egész torzképet rajzolt. De a
guny ez erős ösztönét szintoly erős emberszeretet mérsékelte. A kettő
összeolvadt benne, mint ál nevében a Kaján és Ábel név, mint
arczkifejezésén a kék szemek szelid fénye s az ajkak gunymosolya. E
humorosért táplálták a körülmények is, melyek közt fölnevekedett, s
mintegy kedvezni látszottak kifejlésének. Volt benne valami polgárias s
ösztönszerü idegenkedés a táblabiróiastól. Szivében erős nemzeti érzés
dobogott, nemzeti hiuság és előitéletek nélkül. Rozsnyón született
1823-ban, atyja evangelikus lelkész volt, szellemi tekintetben a
wakefieldi lelkész másolata. A Szepességen nevekedett, hol a német
müveltség és magyar hazafiság oly sajátságos vegyületet képez. Sopronban
folytatta tanulmányait s az ottani magyar irodalmi társaságban ébredt
föl benne a magyar irodalom szeretete. Majd Debreczenbe ment mint
joghallgató s e nagy magyar városban mintegy magába szivta a magyar faj
minden nemesebb hajlamát, de egyszersmind fejletlensége élénk és
fájdalmas érzetét is. Korán megismerkedett az idegen irodalmakkal s a
magyar közélet és irodalom benyomásai közé némi európai szellemet
vegyitett. Az nem volt puszta véletlenség, hogy midőn 1845-ben, mint
jurátus, Pestre jött, a „Pesti Hirlap“-nak lett dolgozótársa, s igy az
ellenzéknek ahhoz a töredékéhez csatlakozott, mely nem sokat remélt az
ősi alkotmány intézményeinek fejlesztő erejétől s az ujkori
parlamentalismus jelszavait irta zászlójára. Ez eszmék feleltek meg
leginkább hajlamainak és müveltségének. Hasonló ok vezette irodalmi
pártállásában is. A Petőfi-körhöz csatlakozott, nem barátságból, bár
Petőfinek ő volt legrégibb s áldozatra legkészebb barátja, hanem izlése
irányánál fogva. Nem volt ugyan erős érzéke a magyar népies iránt, nem
osztozott Petőfi politikai álmodozásaiban, nem örvendett, ha
erőteljessége nyerseséggé fajult, vagy naivsága eget ostromló
meghasonlásba tévedt; de a humoros kedély, a természetes egyszerüség, a
szeretetreméltó őszinteség, mely tulajdonok Petőfi lyráját oly kiválóan
jellemzik, teljes rokonszenvével találkoztak. Az angol humoristák voltak
kedvencz olvasmányai, s épen oly kevéssé kedvelte a német érzelmességet,
mint a magyar szónokiasságot. Örömest áradt gúnya szónokaink és költőink
szenvelgése és dagálya ellen. Politikai iránya és irodalmi izlése
egymással kapcsolatban voltak. Mig a politikai téren azok sorában
küzdött, kik a régi megyerendszert a haladás akadályának s a szabadság
gyönge biztositékának tekintették: addig az irodalomban a fejlődés
táblabirói nyügeinek tartotta a sujtásos szónoklat uralmát, a felületes
nemzeti irány szükkörüségét s az élet benyomásaitól el-elforduló ál
idealismust.

Ily szellem lelkesitette a fiatal humorista és hirlapiró munkásságát.
Humoros vázlatai majd mindenikében gúnyos czélzásokat vehetni észre
elbeszélési modorunk ünnepies, czifrálkodó, szenvelgő sajátságaira. Sőt
a „Fiatal oriás“ czimü műve nem egyéb, mint szatirája az akkor divatos
magyar regények- és beszélyeknek. „Ignácz és Konstancziá“-ban egy ifjut
és nőt rajzol, kik szépirodalmi lapjaink phraseologiájával táplálkoznak.
Oly párbeszédet hallunk itt, melyet hűség és jellemzés tekintetében
majdnem Molière „Précieuses ridicules“-je mellé tehetni. Pákh nem
csinált személyeket rajzol, hanem élő egyéneket alakit át. Legkevésbbé
sikerült vázlatain is érzik a benyomás közvetlensége. A legmindennapibb
élet felé fordul. Hősei a legközönségesebb emberek: egy jámbor és minden
szolgálatra kész instructor, egy városi érzelgő irnok, egy fontoskodó
jurátus és szónokiasan szenvelgő udvarló. Mintha szatirát akarna irni
beszélyiró társaira, kik nagyszerü hősökkel, óriás szenvedélyekkel
birkóznak – és akaratlan humoristáva lágyul. Oly benső szeretettel csüng
személyein, a látszólag érdektelenben emberileg annyi érdekest láttat,
kedélye derültségével annyira megaranyoz mindent, hogy e felfordult
világ elbájol, e jó bolondok iránt valódi részvétet érzünk, mintha
bolondságukból bennünk is szunyadna egy kis adagocska. Mintegy tiz
humoros vázlatot irt, melyeket soha sem szándékozott összegyüjteni.
Kisérleteknek nézte, melyeket nagy művekkel kellene elfeledtetni, ha
különben is el nem feledtetnének. Valóban kisérletek is, de egy kitünő
tehetség kisérletei. Nem annyira magokban becsesek, mint ama
körülménynél fogva, hogy előhirnökei egy humorban gazdag lélek
fejlődésének. Azonban igy is van köztök egy pár, melyeket a legszigorubb
kritika is méltányolhat. „Egy nap egy instructor életéből“, „Az irnok
szerelme,“ „Ignácz és Konstanczia“ oly sikerült müvek, hogy
irodalmunkban maig is e műfaj legjobbjai közé tartoznak.

Mint hirlapirót is humoros oldala tüntette ki. A „Pesti Hirlap“ fővárosi
ujdonságait irta, mely rovat akkor politikai lapjainknak mintegy
tárczáját képezte. Rövid rajzok a főváros politikai és társadalmi
életéből, irodalmi és művészeti kisebb birálatok, könnyed elmélkedések
és polemiák váltakoztak itt a szatira és humor hangulatai közt. E rovat
soha sem volt olvasottabb, mint Pákh kezében. Mig társai vezérczikkekben
ostromolták a kormányt s a régi megyei rendszert, addig Pákh ötleteivel
szolgálta pártját s néha kitünő sikerrel. Történt a többek között, hogy
egy megyei gyülésen nehány sorával megbuktatta a kormánypárt egyik
vezérszónokát, mert a „Pesti Hirlap“ a gyülés folyama alatt érkezett
meg, kézről kézre járt, s a hallagatóság oly nevetésbe tört ki, hogy a
kigunyolt szónok nem folytathatta tovább beszédét és megzavarodva ült
le. A „Pesti Hirlap“ dolgozó társai reformálni igyekeztek a magyar
hirlapi stylt, kivetkőztették a megyei szónoklat sallangjaiból s
európaibb formába öntötték. E törekvés Pákhban is támagatóra talált, a
mennyiben az ujdonsági rovatba, hol eddig nehézkes szárazság, vagy
elméskedő erőködés uralkodott, szellemet, könnyedséget és humort lehelt.
A párt iránya mellett hiven szolgálta a nemzetiség, irodalom és izlés
érdekeit. A guny nyilait legörömestebb szórta azok ellen, kik
irodalomban és társas életben tulbuzgóságukkal veszélyeztették a
nemzetiség ügyét, vagy a nemzeti irány és sajátság leplével fedeztek
minden hóbortot és izléstelenségét. Csak némely pesti német iró
civilisatori dölyfe volt ennél is kedvenczebb tárgya: ki nem fogyott a
gúnyból, ha ostromolhatta e pöffeszkedést, mely oly lenézőn tekint a
magyarra, s a német müveltség képviseletével kérkedik, melyhez egyetlen
fövény szemet sem hordott.

Három évet töltött Pákh a hirlapirói izgalmas körben. Mint a fővárosi
élet krónikairója jól ismerte Pestet; mint kellemes társalgó szivesen
látott vendége volt a társas köröknek, s fogékony kedélye az élet tarka
benyomásaitól pezsgett. Életkedve, humora, mely a legkülönbözőbb
viszonyok között is fel tudta találni magát, szerencsét, boldogságot
látszottak igérni; fejlődő tehetsége, mely az első kisérletek után
nyomosabb munkásság, magasb czél felé vonzotta, mintegy biztositá
számára a humorista koszorúját. Azonban minden máskép történt. Egy
roszul gyógyitott betegség hervasztani kezdé életkedvét és feldulta
pályáját. 1847 nyarán egy ausztriai vizgyógyintézetbe volt kénytelen
utazni s ott töltötte az 1848- és 1849-diki éveket. Betegen, elhagyatva,
hazájáért és családjáért aggódva töltötte napjait. A haza ügye elbukott,
s atyja sok évi börtönre itéltetett. Hazája és családja romjain állott
meg, midőn 1850 nyarán hazájába visszatért, maga is a mult idők romja.
Egészsége még most sem állott helyre és többé soha. Eljátszottnak
tekintette életét, de ugy hitte, nem élhet tétlen és még tehet valami
hasznot. Nem a humorista koszorujáról álmodozott; többé nem tartotta
magát irónak; se elég kedvet, se elég erőt nem érzett nagyobb művek
irására; de tudta, hogy beteges állapottal is alkalmas szerkesztő lehet
és e szomoru korszakban kötelessége szolgálni a nemzetiség és irodalom
érdekeit. Még ez évben az „Ujabbkori Ismeretek Tára“ szerkesztését
vállalta el, melyet 1855-ben végzett be. Majd 1853 elején a
„Szépirodalmi Lapok“ czimü hetilapot inditotta meg. Sokszor napokig
ágyában szerkesztett, egy kis zsámolyon dolgozgatva. Humora most sem
hagyta el de csak társalgásában nyilatkozott; a mit irt, azok
legtöbbnyire átdolgozások, forditmányok valának s a beküldött kéziratok
javitása vagy átalakitása. Mindkét vállalatával gazdagitotta
irodalmunkat. Az „Ujabbkori Ismeretek Tára“ hézagot töltött be, s kivált
első kötetei becsesek, mig a közönség részvétlensége miatt, a kiadó
sürgetésére, nem kellett összébb szoritani a vállalat eredeti tervét. A
„Szépirodalmi Lapok“ kitünő erőktől támogatott folyóirat volt, s épen
oly határozottan küzdött költészetünk nép-nemzeti iránya mellett, mint a
mily erélylyel támadta meg kinövéseit. Csak egy fél évig állhatott fen,
a részvétlenség miatt meg kellett szüntetni. Pákh a magyar olvasó
közönségben oly jelenségeket vett észre, melyek mig egy részről
szomoritók voltak, addig másfelől némi reményt keltettek, s egy uj
vállalat meginditásán gondolkozott, mely inkább megfelelhet a változott
viszonyok szükségeinek.

Valóban a forradalom után irodalmi viszonyaink sajátáságosak voltak. Az
alkotmány eltörlése, a nemzetiség nyilt megtámadása s a mesterségesen
germanizáló törekvések korszakában a társadalom minden osztályának
fokozott erővel kellett volna támogatni az irodalmat. De az nem történt,
s csak később láttunk e tekintetben erélyesebb mozgalmat, midőn
politikai reményeink éledni kezdének. Majdnem 1859-ig az irodalom
meglehetős elhagyottságban tengett; a müveltebb közönség száma mintegy
apadóban volt. A politikai pártok némi kisérlet után, a censura vas keze
miatt, oda hagyták a politikai lapok támogatását, mintha ily korban a
politikai lapok csak a pártprogrammokért léteznének s nem a nemzetiség
és irodalom érdekeiért s a nemzeti szellem fentartásáért. A régi
conservativ és ellenzéki párt egyesülve csak egyetlen irodalmi
vállalatot inditott meg, a „Nemzeti Könyvtár“-t, a régibb költők és
történetirók gyüjteményét, de ezt is elhalni engedte. A bécsi lapok
olvasása jött divatba, mert azok szabadabban irhattak. A közös
veszteségben egyesült két politikai nagy pártban nem volt annyi lélek,
hogy részvények utján egy politikai nagy lapot alapitson s az irodalom
magasabb törekvéseit minden lehető uton-módon támogassa. A táblabiró, ki
ma is csak politikai szempontból becsüli az irodalmat, hazafi-fájdalomba
merülve, nem ért rá ily csekélységre. A müveltebb közönség számára irt
folyóiratok és könyvek találkoztak a legcsekélyebb részvéttel. Ugy
látszott, hogy e közönség napról napra fogy, de növekedőben van egy új,
a társadalom alsóbb rétegeiből. Minden, mit e közönségnek irtak,
részvétnek örvendett; azonban az irodalom e körében nyegleség és
felületesség uralkodott, s oly hajhászata a népies- és népszerünek, mely
sértette a jó izlést.

Pákh ugy hitte, hogy szükség van oly vállalatra, mely e két közönséget
közvetitse, melyben mindkettő találjon valamit, mely ujdonszerüségével
és olcsóságával nagy elterjedésre számithasson. Igy keletkezett a
„Vasárnapi Ujság,“ melléklapjával, a „Politikai Ujdonságok“-kal. E két
lap nem jelölt ugyan uj irányt se az irodalomban, se a politikában, de
fontos mozzanat volt műveltségtörténetünkben, kivált ama szomoru
korszakban. Oly nagy közönséget teremtett és növelt föl a magyar
irodalomnak, minőt azelőtt encyklopedikus lap soha. Előfizetői száma
mindjárt az első években az 5–7000-et felülmulta, s e szám később is
inkább növekedett, mint apadt. S ezt leginkább Pákh szellemének és
tapintanának köszönhetni. Megvetette az eddigi néplapok affectált népies
hangját, s a világosságban, egyszerüség- és kellemben kereste a hatást.
Az ismeretek terjesztését, a nemzeti érzés ápolását tüzte feladatául,
lépcsőnkint emelve közönségét tartalom- és formában. Maga kevesett
dolgozott lapjába, mindig névtelenül, s leginkább olyant, mire más nem
vállalkozott; de bizonyos tekintetben ő irta lapja nagy részét. Számos
iró és nem iró czikkét dolgozta át a lap szükségeihez alkalmazva, s nem
egy irónak adott tárgyat és munkát, s mennyi mindent javitott egész a
legkisebb ujdonságig. Mindenütt meglátszott keze nyoma, éltető szelleme.
S mig a „Vasárnapi Ujság“ az irodalom érdekeit ily kitünően szolgálta,
addig politikai melléklapja a legjótékonyabban hatott a nép politikai
szelleme fejlesztésére. Ki egykor gunyolta a phrasisok uralmát s
ostorója volt a szájas hazafiságnak, soha sem sülyedhetett oda, hogy a
nép ámitója legyen, bár e szerepet nálunk még jeles irók sem szokták
megvetni. Az elnyomatás szomoru korszakában leginkább a politikai tények
tárgyilagos csoportositása- és magyarázatára szoritkozott, igyekezett a
népben ébren tartani a nemzeti szellemet s áldozatkészségre lelkesiteni
a hazafiság oltárán. Később a pártok küzdelmei között is megtartott
bizonyos tárgyilagosságot, józan mérsékletet, s lapja a néplapok közt
mindvégig az egyetlen maradt, mely többre becsülte a népet, mintsem
puszta politikai eszköznek tekintse és hizelegjen gyöngeségeinek.

Tizenkét évig szerkesztette e két testvérlapot, sőt 1863-ban a „Magyar
Sajtó“ szerkesztését is elvállalta.

A legfáradhatlanabb magyar szerkesztő egy beteg ember volt, s a ki a
közszellemet ébreszteni, a csüggedőkbe reményt önteni igyekezett, maga
felől már rég nem táplált semmi reményt. Folyvást és mindvégig
betegséggel küzdött. Munkából és szenvedésből, szerkesztésből s a maga
orvoslatából állott egész élete. De a humor geniusza nem hagyta el
kedvencz gyermekét. Ott lebegett fölötte és szárnyaival födözte.
Törhetlenné edzette lelkét s vidám mosolyba olvasztotta könyeit. Nem
engedte elzordonulni kedélyét, kiapadni az annyi nemes érzés forrását.
Ott ült betegágyánál, elkisérte a szerkesztői asztal gondjaihoz,
társaságba vezette, fel-felmutatva az élet hiu küzdelmeit, elringatta
fájdalmát s a lemondás erejét s a megnyugvás vigaszát lehelte szivébe.
Az iró humorista rég meghalt Pákhban, de a beszélő humorista folyvást
élt, kivel iró humoristáink nem mindig állották volna ki a versenyt. A
magyar társadalom, politika, irodalom mozgalmairól s a napi eseményekről
senki sem beszélt több humorral, mint ő, ha a társalgásba bele
melegedett. A vendéglőben vagy kávéházban az asztalt, hol ő ült, mindig
hallgatók vették körül, s a társaság, melyben megjelent, kénytelen volt
felvidulni. Humoros megjegyzései, élczei szájról szájra jártak a
városban, s nem egyszer használta föl egyik vagy másik lap. Még halála
előtt egy pár héttel is vidáman vett részt az Akadémia és
Kisfaludy-Társaság üléseiben, s midőn leverte is a betegség, régi
humorával fogadta betegágya körül barátait. De halála előtt nehány
nappal elkomorodott, s igy szólott egyik barátjához: „Oh ez már nem
tréfa, érzem, hogy meghalok. Nem baj, ugy sem sokat ért egész életem!“.
Ez volt az első és utolsó keserűbb panasz, mely ellebbent ajkairól.

Oh derék férfiu, te valóban sokat szenvedtél, de életed sokat, igen
sokat ért nekünk, kik elvesztettünk. Hősiesen harczoltad végig pályádat,
a szenvedés és türelem, a lemondás és áldozatkészség pályáját. A sír,
mely szenvedéseidnek véget vetett, a legnemesebb szivü embert és irót
fogadta ölébe. Emlékedet hiven megőrzi a magyar nép, melynek szellemi
érdekeiért oly hiven s oly sikerrel küzdöttél, s az elismerés koszorúja,
melylyel ime sirkövedet övezem, nem az enyém, barátodé, hanem a Magyar
Tudományos Akadémiáé, melynek nevében szólottam.



TARTALOM.

  Emlékbeszéd Pákh Albert fölött Gyulai Páltól  III

Pákh Albert humoros életképei.

  Egy este a debreczeni szinházban (1844)  1
  Egy nap egy instructor életéből (1845)  13
  Utazás Debreczenben (1845)  41
  Egy városi irnok szerelme (1846)  95
  A sipládás fia és a sipládás fiának az apja (1846)  141
  Fiatal óriás (1846)  173
  A honszerelmesek (1847)  211
  Magyar dolgok külföldön (1847)  253
  Spectabilis tanulmányok (1850)  271
  Hunyadi János (1850)  287



EGY ESTE  A DEBRECZENI SZINHÁZBAN.

1844.

  „Kidült bedült az oldala,
  Belejár az Isten nyila;
  A forgó szél dúdol rajta,
  Boszorkánytáncz van alatta.“

Vörösmarty.

Debreczen nagy város; népességre nézve Magyarország második,
magyarosságra nézve első városa. Ennyit a földleiratból; s ezt csak
azért igtatjuk ide, még pedig a legelső helyre, hogy nyájas olvasóink a
következő rajz szemlélésénél erre folyvást emlékezni sziveskedjenek, s
hogy egyszersmind magunkat is megkiméljük ennek szüntelen ismétlésétől.

És a nagy Debreczennek az ő kis szinházába vezetjük önt, szép olvasónő!
„Szinházba?“ fogja ön kérdezni, s csodálva ránk függeszteni szép
szemeit. Engedelmet e szóért: szinház, mely a tiszántúli világ (azaz
ott, hova nekünk debreczenieknek a Tiszán kell átkelnünk) szinházróli
fogalmai szerint nem egészen látszik alkalmasnak azon valami
kifejezésére, hol esténkint a debreczeni szinészek és szinésznők – itt
megint engedelmet kellene kérnem – és a lelki élvezet után sovárgó
közönség összegyülnek mulattatni és mulatni. De minthogy ezen valami,
bár igénytelen és szerénysége miatt láthatlan, de csakugyan ház, s
minthogy a mai világban már Debreczenben is szinháznak nevezik a
komédiaházat, nem fogja ön rosz néven vehetni, ha azt mi is szinháznak
nevezzük. Szinházba megyünk tehát, kegyes engedelmével.

„Jaj de kicsiny!“ fogja ön felkiáltani, midőn a szinház udvarába
belépünk. Nem a’! nem oly kicsiny az, engedelmet instálok[1], mint ha
még egyszer olyan kicsiny volna. Ötvenezer ember bele nem fér ugyan, de
nem is azért készült, hogy mindez beleférjen. Mert mig lesz kukoricza
meg szalonna, nemkülönben szarvasmarha és sertés (adja a pedig Isten,
minél tovább és minél több legyen!) és mig lesznek oly jó szinészeink,
mint eddig: mind addig ezen szinház ember miatt szét nem reped, s csak
azért fog fenállani, hogy ötvenezer ember elől elbúhasson, s léte csak
azon nemzeti szinü feliratból gyanittassék, mely a harminczados közben
egy rozzant kapu fölött ezen szavakkal mosolyog az olvasni tudó felé és
fölé: „Bemenet a szinházban!“

„Más kisebb városoknak, p. Sopron-, Kassa-, Győrnek, szebb és téresebb
szinházuk van, mint ennek a határtalan Debreczennek,“ fogja ön
alkalmasint mondani. Bocsánatot, hogy ujra instálnom kell az engedelmet,
de ezen néhány szóra több észrevételünk van. Először is Debreczen nem
határtalan; az igaz, hogy nagy, de nem határtalan. Akár elő is
számláljam egyenkint a kapukat a város szélén. Itt csak a sár
határtalan; de már ennek azután széle, hossza, mélysége mind határtalan.
Még azután ama fentebbi városokkali összehasonlitás csak nekünk
debreczenieknek kedvez. Ezen apró s vagyoni tekintetben velünk nem
versenyezhető városkák fényüzésen kezdik a civilisatió dolgát s
szinházakat állitnak ezerek feláldoztával, szépeket és pompásakat; mi
azonban azzal inditjuk meg a polgárisodás hajóját (hajó és Debreczen), a
mi hasznos, a mi szükséges; nem pedig azzal, a mi kellemes, s a mi
nélkülözhető. Szinház! Az egész világ tudja, hogy mi először utczáinkat
köveztetjük ki, mert az embernek önmagán kivül vannak a marhák és
taligás lovak iránt is kötelességei, s joggal egytől sem követelhetni,
hogy ezentul is uton utfélen, a város kellő közepén fujja ki élete
páráját ex non sufficienti. Ad vocem: utczakövezés! a zsidók meglehet
régebben várják a Messiást, de hőbben, forróbban Izrael egy maradéka sem
várta azt, mint sok magyar sziv Debreczen kiköveztetését. Pedig kár ugy
áhitozni utána! Ha Kárpátainkon örökös hó és jég lehet, és senki sem
akad fel rajta: miért ne lehetne Debreczenben örökös locs-pocs? Továbbá
mi kisdedóvó-intézetet alapitunk, kisdedek, de gyermek kisdedek számára.
Ezt csak azért tartjuk szükségesnek megmagyarázni, nehogy valaki agár
kisdedeket értsen, mint melyek számára vidékünkön egy helyen, hol
alkalmasint emberkisdekek is vannak, nem régiben ily intézet állott fel.
Alkotunk továbbá hangász egyletet, gazdasági egyesületet, gőzmalmot
stb., s majd aztán ha mindez meglesz, azután épitünk szinházat
nagyszerüen és Debreczenhez illőleg. Addig azonban, mig ez megtörténik,
érjük be azzal, a mi van, térjünk a mostani szinházba, örülendők az
örülőkkel.

Páholyba nem mehetünk, mert páholy nincs. Magyar ember alacsonyra,
akarám mondani sikra született, nem szereti a magasat, kivévén a
galériát, mely szüntelen, nyög az ember terhe alatt. Itt a zártszékjegy.
Hol van, a ki megmutassa helyünket? „Oh! ki fog mindig másra szorulni?
kiben életrevalóság van, az megtalálja zártszékét!“ gondolják ők, és
„helyes a bőgés!“ mondaná rá a debreczeni pórsuhancz, ha t. i. hallaná
gondolatunkat. És megtalálók mi is nyitott zártszékünket, mert hiszen mi
életrevalók vagyunk.

A ház szépecskén telik. Földszint ember mellett ember ülve, állva,
egymás mellé szorulva, mint hering a hordóban, s tánczolva a jéghideg
tégla padolaton, mert hiszen nincs Debreczenben gyékény annyi, hogy egy
felföldi várost határostul be lehetne vele teriteni. Nem messze
ülőhelyünktől egy hosszú debreczeni arszlán, ki történetesen két
orangutangszerü kezét téli kabátja oldalzsebébe dugva jött be s ugy vön
állást a földszin álló emberei között, most ki akarja huzni azokat
börtöneiből, de bármint görbiti is könyökeit szomszédai hasának, a nagy
szorongásban nem boldogulhat, s a kezek, daczára egy negyed órai
működésnek, maradnak in statu quo. A karzaton, mely egészen körülrámazza
a négyszegü házat, ember hátán ember, Nem hinné senki, mennyi sok jó
ember fér meg ily kis helyen. De az is igaz, hogy inkább türte volna
egynémelyik a 145 évi török igat, mint most ezen kétórai nyügöt. Hijába!
a sors ónsulyu karával rájok nehezkedett, s ily esetben, mit lehet
egyebet tenni, mint nagyokat nyögni, mint a mellény gombjait repesztő s
fülhasitó keserves hangokon feljajdulni, s a nyomott kebel szorult
üregeiből egy-egy fájdalmas sohajt kifúni az ónsulyu kar tulajdonosához?
mihez különösen a karzat emberei, meg hasonló magasságban fellengő
bajtársaik, azon Kadentia istennő köténye alá vonult sohajhősök, a
költönczök, oly emberül értnek.

De miért is sereglett be ma ily számosan a mélyen tisztelt közönség?
Ritka dolog, az igaz, minálunk is az a „tömött“ szinház, de ma minden
különös jós tehetség nélkül is meg lehetett vala jövendölni, hogy nem
épen rosz jutalomjáték lesz. Mert a jutalmazandó művész mit is el nem
követett mindent, hogy a ház jól megbéleltessék nézővel? Nézze, nagysád,
itt a mai szinlap, s ez sok „különmindennel“ kecsegtet. Ime itt van,
hogy ma minden lesz lát- és hallható: zene, mert Boka Károlynak
egyébiránt a maga nemébe igen érdekes barna művészköre ma a szinpadon
jelenend meg, ott működendő; táncz annyi, hogy az embernek előre is
borzad haja szála a lábficzamitó figuráknak csak gondolatára is[2];
szavalás is lesz, valami szerény elvonultságban izzadó s nevét a világ
előtt titkoló, különben geniális költő hazánkfia legujabb költeménye fog
elszájaltatni, mint nevezék 1795-ben a szavalást. Sőt, mi több, még
szindarabot is látandunk, mindössze egy kurta felvonásban, s benne csak
két szinész jelenend meg, de az egyik 7–8 külön szerepet visz, s nekünk
elég alkalmunk lesz egy szinész hatalmas mimikai tehetségét bámulnunk
min kételkednünk egy perczig sem szabad, mert, hiszen jó kezekben vannak
a szerepek. Hát még mi lesz? Hát bizony még márvány szobor mutatványok
is lesznek a „hires Regenti szerint betanitva.“ Nos! nem elég-e, hogy
Debreczen művészi szelleme felébresztessék?

Üljünk tehát szép csendesen, majd csak megcsendül egyszer a varázserővel
biró csengetyü. A karzat dörömböl s tombol, mintha egy szilaj ménes
rekesztetnék istálóba fejünk fölött. S valóban a földszintnek vannak
tagjai olyanok, kik tulajdonképen a karzat koszorujának lennének
kiegészitő virágai, de kiket a garasok különöseb kedvezése földszinre
jutni engede, s ezek eléggé vakmerők a tomboló seregnek időszakonkint e
characteristico-satyricohumoristicus szót felkiáltani: „Abrak!“ Azonban,
ha ez uracsok hatásra számolának e szavokkal, nagyon megcsalatkoztak
hitökben. Mert részint, hogy ezen witz már kissé kopott, élét vesztett s
olyatén mint füles hátán az ütleg, részint, mert a felsőbb regiókban
száguldó lángeszek az alulról jött csapást fel sem veszik, mint csupán
gyáva erőködést, és csak a felülről jövő nyomás miatt jajdulnak fel: a
karzat e malitiosus felkiáltást hallatlan hidegvérüséggel, s legfölebb
egy megvető gunymosolylyal fogadja, és továbbá is „megy rendeltetése
pályafutásain, merre ereje s inai vezetik.“ A karzatot ugy szólván
egészen s helybeli nemes tanuló ifjuság bitorolja.

S ime a csengetyü megszólal egyszer, kétszer. A karzat bőg, organuma
tetőpontját elérni közeledik, annyira fejezi ki magas tetszését. S itt
Debreczen dicséretére lehetetlen meg nem jegyeznünk, hogy szinháza falai
erősbek, szilárdabbak, mint a szent hajdanban Jerikó falai valának, mint
a melyeket egy hitvány trombita tuda földre teriteni, holott amazokat
annyi ép tüdő működése sem birja csak megingatni is.

A függöny emelkedik; szerencsésen föl is ért, mi nem mindig szokott
megtörténni.

„Ejnye! hogy az Isten verjen meg! ne düleszkedj’ ugy a hátamra!“

„Lökd le, pajtás, azt a civist!“

„Kalapot! – le a kalappal! – nem látunk!“

„Hová tegyem? hisz még a fülemnek is alig találok helyet!“

„Nem szabad pipázni! le a pipával!“

Ezen dictiókkal kezdődik a játék, felváltva karzaton és földszint, s
pedig mindjárt elején, beszéd és cselekménydúsan kezdődik.

„Pszszszt! Novitius deák! Halljuk! halljuk!“ ezekkel toldja meg a
földszintnek fentemlitett, galeriához tartozó, egyik garasteljesb része
az elkiáltottakat. És…

„Néma csend ül a komor tetőkön!“

S a barna művészkör lelkesült és változatos külformáju tagjai végig
nyulnak hegedüjeiken, belelehelnek trombitájok odvába, beleharapnak
klarinetjeik szopókájába s a nemzeti zene bájhangjai megszeliditnek –
medvecsoportokat.

S mint minden e mulandóság siralomvölgyében, ugy a czigányzene is végét
érte. S lön ujra tombolás, lőn torok-erőmüvészet-kisérlés a tetszést
nyilvánitó karzaton; lőn fülszaggatás és fogcsikorgatás a földszint
csöndes embereinél. Igen, mert Debreczenben a földszint soha nem tapsol,
soha nem nyilatkozik, kivevén, ha néha-néha a karzat leköpései (pardon!
de nevén nevezem a gyermeket) ellen tesz nyilvános óvásokat: itt a
galeria vette ki magának a biráló tisztet. A karzat dob koszorukat, a
karzat fütyül, mi mindkettő nem épen ritkán történik. És van is azután
ezen karzati tetszés vagy nem tetszésnyilatkozatoknak hatásuk! Látszik
azután a tekintélyes – mondhatnók: ólmos-botos – kritika előtt hódoló
szinészeken a legfelső kivánatnak eleget tenni buzgó igyekezet. No de mi
sem akarunk a galeria jogába vágni, mi sem akarunk mindenről véleményt
mondani, mit ez este látánk s hallánk. Csak még egy-két különösséget
jegyzünk fel ezuttal a ma estei élvezetből.

Egy felvonás közti szünetben a karzat unni kezdé magát, mert akkor
zenészek és szinészek nyugvának. Mit kezdjen? A leeresztett függöny
daczára is látni akart valamit, s ez magában nem sok. Hisz a függöny
felhuzása – mely itt az erőműtan legegyszerübb szabályai szerint
történik – és Keszyné megjelenése egy percz alatt történik, csak szólni
kell, gondolják magokban. És „Keszyné!“ (ez volt neve a
kedvenczszinésznőnek) harsog egy torok, a nyáj vezéri torka. S
„Keszyné!“ orditja után a sereg egyhangulag s mindinkább növekvő zajjal.
A lármára fölemelkedik a függöny; a karzat rögtöni szélcsendben várja
orditottját, s ime! kilép a rendező vagyis inkább a czédulahordozó
(magunk sem tudjuk, mi tulajdonképen, tán ő maga sem tudja), s jelenti
mély tisztelettel, miszerint „Keszyné asszony vetkezik s öltözik.“ A
karzat agyán egy merész gondolat villan át, s az eszmetársulat nyomán
még más tetszetős gondolatok. „Nem tesz semmit! Annál jobb! Hadd jőjön
ki!“ válaszolá a galeria. „Hadd jőjön ki!“ hangzék mind közönségesen.
„Keszyné!“ zúgott a förgeteg. És Keszyné köpenybe burkolva megjelent. S
a karzat azt sajnálá, hogy Keszyné csakugyan fel volt öltözve.

Még egyet. Egy felvonásban, hol zene is került elő, észreveszi a karzat
egyik szinészkendvenczét, Futót, a szinfalak mögött hegedülni. Meglehet,
mivel a művész ezen eddig nem ismert tulajdonsága által lepetett meg;
lehet, mert csakugyan jeles volt a hegedülés: elég az hozzá, Futó a
játék végével kikiáltaték. Azonban Futó pongyolára vetkezve, egy ingben
állott a szinfalak mögött, s igy a közönség szine elé ki nem léphetett.
A karzat azonban nevét kiáltani nem szünik; végre türelmét veszti, s
tagjai közül 4–5 egyén kiválik a karzatról le, az öltöző szobán
keresztül, a szinpadra, s az ott desperáló Futót igénytelen
pongyolájában sans gêne et sans compliments à la Baczur Gazsi föltett
kalapokkal kiránczigálják a közönség elé. És Futó meghajtja magát s a
karzat „diadalmat ünnepel.“ – A játék végződött. Az ott látott- s
hallottakkal iveket tölthetnénk, de ezuttal elég ennyi.

A commentárkészitést az előadottakhoz a nyájas olvasóra bizzuk.
Debreczent pedig lengje körül a müvészet szelid szelleme!



EGY NAP  EGY INSTRUCTOR ÉLETÉBŐL.

1844.

Quem dii odere…


ELSŐ FEJEZET.

Átalános elmélkedések, milyenek az életképeket rendesen megelőzik,
melyek által kiderittetik, hogy ki és mi tulajdonképen az instructor. –
Ki rá nem ér vagy kinek kedve nincs hozzá, az ne olvassa.

Instructor, praefectus, házi tanitó, nevelő: különféle nevezetek, de
mind ugyanazon egy személyről használtatnak a hely és körülmények
különfélesége szerint, kinek életét, napi rendét most kissé
megismertetni szándékozunk.

Azon instructorok pedig, kikről mi elmélkedünk, nem annyira
fővárosunkban vannak, mint inkább vidéki városaink szük kebelében, az
ott létező urak, tisztviselők, ügyvédek, mérnökök, orvosok s egyéb ily
honoratiorok házainál, kik a nyilvános iskolai oktatást, előttük
ismeretes és ismeretlen, helyes és helytelen okoknál fogva, gyermekeikre
nézve károsnak hiszik, és azért ezek mellé házi nevelőket fogadnak.
Midőn az instructorok ezen házakhoz érnek, akkor egy kötelezés- s egy
követeléssel fogadtatnak. A kötelezés abból áll, miszerint megigértetik
nekik, hogy 100 váltó forintnál több, 100 pengő forintnál pedig kevesebb
summa fog nekik évenkint kifizettetni (tápon és szálláson kivül); a
követelés pedig az, hogy az igérő tekintetes urnak rendesen egynél több,
hatnál kevesebb, de mind megannyi nagyreményü és ritka tehetségü
magzatát, némely apróbb tudományokon kivül minden szépben és jóban
oktassák. A kötelezés néha teljesedik, néha nem; a követelés mindig
fenmarad a maga épségében, legfölebb is azon változás történik néha
rajta, hogy a szerződésileg emlitett magzatokon és kötelességeken kivül
egyéb személyekre és tárgyakra is kiterjesztetik.

S ennyit tudnunk elég, hogy tüstént kiszemelt emberünk részleteseb
jellemzésére térjünk át. Neve instructorunknak Sulc Ede. E névre tán
kissé elbámulnak nyájas olvasóink, gondolván, hogy annak birtokosa
valami hazánkban üzérkedő franczia vagy angol származásu, magyar
hazafiakat faragó, egyén. És csalatkoznak, a kik igy gondolkodnak. „A
név nem teszi az embert!“ rég elismert igazság, ámbár minálunk még igen
sokat néznek arra, kinek van magyar vagy nem magyar hangzásu neve, s
épen ezért bukkannak elő naponkint a semmiség öléből soha nem hallott s
nem látott uj magyar nevek. Sulc ur német származásu ugyan, de azért
magyar fiu, kit szintén elragadott a korszellem, és azért nevét, mely
keresztelésekor még igy iratott: Schultz Eduard, álváltoztatá Sulc
Edére. Mondák neki, hogy ha már változtat nevén, változtassa azt
legalább egészen magyar értelmüvé; de ő családja régi becsületes
nevétől, melyet hajdan valamelyik német háboruban egy fővezér, s ismét
valamelyik német városban egy igen jeles polgármester viselt (a mint ezt
egy vén conversations-lexiconból minden pillanatban be tudja
bizonyitni), megválni nem akart, s a föntebbi ártatlan metamorphosissal
megelégedék. S ez egy neme a pietásnak vala ő benne.

Sulc ur tehát felföldi származásu, ki még gyermekkorában hagyá el az ősi
tüzhelyet, s a magyar szó megtanulása végett egy magyarosabb magyar
városba küldetett; később ismét a felföldi felsőbb iskolákban végezte a
philosophiát, just és theologiát, hol az által különbözteté meg magát
leginkább, hogy a panslavismushoz nem hajolt, németül igen jól irt és
beszélt, a magyar nyelvet kitünő igyekezettel tanulta, s a hol csak
lehetett, mindenütt ezen beszélt, a mi mindenesetre jobb oldalaihoz
tartozik. Most Sulc ur egy vidéki magyar városkában tartózkodik, Dorgács
ügyvéd ur házánál, kinek három gyermekét tanitja; s ezért rendes
fizetést is huz, rendkivüli jutalmakban is részesül. A fizetés 200 kongó
forint kerek számmal; a jutalmak: naponkinti egy-két iv lemásolni való
oklevelek, replicák stb., minek ő még örül, a jámbor. De egyrészt valódi
bécsi suszterinas-féle jellemvonás van benne: minél több ütleg, annál
több humor. Fő vonása azonban, mely egész lényén végig huzódik, az, hogy
szegény legény, szegény, mint a templom egere, a mi ha nem volna, azt
szokta mondani, hogy talán nem is instructorkodnék; mint bizonyost
azonban nem állithatja, minthogy még diák korában elhitette magával,
hogy a nevelői pályán kitünő sikerrel és passióval munkálkodik.

Különben Sulc ur szorgalmas, igyekező s a nagykoruságot elért fiatal
ember; esze is van, de nem oly nagy, mint ő hiszi. A magyar irodalom
mozgalmait nagy figyelemmel kiséri; kritikusi szemöldököt is ránt fel
olykor terményei fölött, mitől azonban nem igen ijednének vissza az
illetők; s ámbár ugy vélekedik, hogy ő egy kissé competensebb biró lehet
az ilyeseknél, ki a német literatura mezejét is össze-vissza turta, s a
franczia nyelvtanok pensumainak rögein is hullatta verejtékcsöppjeit.
Henyélni ritkán szokott; leghaszontalanabb időtöltése az, midőn selmeczi
cseréppipába végződő szárral szájában, u. n. házisipkával fején, romló
és bomladozó hálóköntössel testén, vagyis, mint a sógor költő szebben
mondja: „Hofmeisterlich prangend im Schlafrock,“ ölnyi léptekkel sétál
fel s alá az esti homályban és másfél ölnyi hosszu szobájában, és azt
gondolja, hogy nagyobbról gondolkodik, s hogy még fog jőni utókor, mely
mostani gondolkodásának gyümölcsét élvezendi. Mi uton? mi módon? mi
által? azt ő még nem tudja, de hiszi, reméli, s ezen hittel és
reménynyel vagyunk kénytelenek beérni mi is.

Rendes, pontos ember is volna Sulc ur, ha lehetne. Ő minden órának
leszakasztja ugyan virágát, de nem azon virágát, melyet ő ültetett bele.
Ő elgondolja ugyan, el is határozza, mit fog hat órakor, mit tiz órakor
cselekedni, mivel töltendi idejét, ha tanitványaival elvégzé leczkéjét,
még fel is irja magának szegény, hogy el ne felejtse; de százszor
tapasztalta jámbor kedvében, és áldott birkatermészeténél fogva
százszort elfelejté, hogy hijábavaló minden gondolata, határzata, ha a
felső emeletben máskép találnak gondolni és határozni. Instructor
proponit, principalis (et comp.) disponit.


MÁSODIK FEJEZET.

Melyben elmondatik, hogy az instructor, a föntebbi fejezet szerint,
literatus ember levén, szellemi kiképeztetését nagyon szivén viseli.
Ennélfogva hasznos könyvek olvasására adja magát; de minthogy az életben
nem csak a hasznos szükséges, hanem kellemes is, annak következtében az
instructor észt és szivet képző mulattató könyveket is szokott olvasni.
Azon tanulság is merithető e fejezetből, hogy a ki korán kel, arany
csapot lel.

Mondók fölebb, hogy Sulc ur, az instructor, meleg barátja volt az
irodalomnak, különösen a magyarnak; a hirlapokat mindig nehezen várta, s
jóllehet azok elég későn s eléggé összeszakadozottan értek hozzá, ő
azoknak mégis minden még látható és láthatatlan betüit nagymohón
beolvasta magába. Ha valahol irodalmi ujdonságot szagolt meg ismerői
körében, addig járt utána, mig nyomára akadt; s megragadván, addig ki
nem ereszté kezéből, mig tartalmát szintén egészen be nem temette
magába.

Történt pedig egyszer, hogy Sulc ur véletlenül egy, a vidéken még uj
irodalmi jelenségnek, egy drámának jutván birtokába, ennek átolvasásaul
egy napnak kora reggeli óráit tüzé ki magának. A csillagok fénye
lassankint eltünt, mert a nap kiterjeszté sugarait az égnek keleti
oldaláról, és minekutána egy ideig pitymallott volna, elkongá a
toronynak harangja a reggeli öt órát, melynek utolsó kongására Sulc
barátunk, a mint a mult este lelkében elhatározá, fölemelé fejét
egyetlen párnájáról, elsimogatá homlokáról a kissé hirtelenszőke borzas
üstököt, kidörgölé ökleivel szemeit, s egy percz mulva föntéritett
hálóköntösében termett, minekutána azt először fonákul öltötte magára, s
a másodszori felöltés alkalmával karja más lyukon talált volna kibujni,
mintsem erről annak szabója eredetileg álmodozott. Denique, a hálóköntös
testén volt, azon felül zenithjén egy házi sipka, nadirján egy pár
papucs, a test felső emelete kéményéből bodor dohányfüst kerekedvén. S
mindez történt Dorgács ügyvéd ur emeletes háza földszinti részének
udvarra néző egyik szobájában, melyet Sulc ur ideiglen magáénak
nevezett.

És asztalhoz ülvén, olvasni akarta a drámát. De a sors ma kaján
szemekkel kezde reá pillantani.

„Sulc ur!“ kiálta be a félig nyitott ajtón egy hang, melynek birtokosa
még szintén mosdatlan és keféletlen állapotban volt, s a háznál az
összes személyzet közös inasának szerepét viselé.

„Mi kell, Jancsi?“ kérdé Sulc ur, s kissé bámészan emelé fel szemeit a
dráma személyeiről a szobájába bolond-istókozó személyre.

„A tens ur hivatja, tessék felmenni!“

„Mi a ménkőnek, ilyen korán? Még fel sem öltöztem.“

„Már én nem tehetek róla, de tessék sietni, azt üzente a tens ur!“ S a
hanggal együtt Jancsi is eltünt.

És Sulc ur oda hagyá a drámát, és a mint épen csekély tehetségétől
telhetett, oly tüzzel és igyekezettel rohant pongyolájából másik
pongyolájába, de a mit ő nem nevezett pongyolának, hanem nyári nadrág-
és nyári kabátnak, melynek minden öltéséből 200 forint évi jövedelem
nézett ki. És miután megmosdott s fejének pelyhei is leszedettek volna,
kirontott szobájából s nyakrafőre a felső emelet lépcsőinek tartott, s
midőn az ehhez vezető keskeny folyosón végig rugtatna, az előtte hasonló
irányban haladó szolgálót elébb észre nem vevé, mig füle dobját
rémületes sikoltás és csizmáit még szinte párolgó tejözön nem érinté.

„Jaj! az Isten szerelmeért, Sulc ur! mi a gutát csinált? No’sz majd lesz
nekem, ha a tensasszony megtudja!“ kiálta a szolgáló, ki épen a
tehénfejésből érkezett meg s épen most vitte volna a tejes köcsögöt
felsőbb rendelkezés alá, ha Sulc ur vak hevében bele nem ütközik.

„Már megengedjen, Juczi lelkem, de látja, hogy sietnem kell!“ válaszolt
Sulc ur egész paedagogusi phlegmával, azután engesztelésül ugyanezen
phlegmával arczon csipé Juczit, és szintazon phlegmával tovább hajtott.

Juczi még ott állott egy darabig, nézve a kárba ment tejet, csóválva
fejet, összetéve kezeket; később azonban összeszedé minden lelki-testi
erejét és az elszórt cseréptöredékeket, s oly nemes elszántsággal lépett
asszonya tribunálja elé most a semmivel, mint máskor a kevéssel, midőn a
sokat önmaga szörpölé ki.

Sulc ur azalatt fölért Dorgács Dávid ügyvéd és táblabiró urhoz, különben
igen tisztelt főnökéhez, ki már akkor üldögélt ügyszobájában kedvenczei,
örökös társalgói, penészszagu actái közt, még pedig éhgyomorral, a
nélkül, hogy csak legkisebb émelygést is érzett volna. Csak hijába!
szörnyü sokat tesz az a szokás.

„Jó regg’!“ kezdé Sulc ur s lábaival csoszogott.

„Jó reggelt, jó reggelt!“ – vágott közbe a főnök. – „No csak hamar,
amice! már rég hivattam önt, tán nem volt még egészen?…“ s egy czédulát
vett fel iróasztaláról.

„Azaz – igen – de – még“ – rebe- és hebegé Sulc ur.

„Na jó, jó! Még tán nem késtünk el. Alkalmasint szerencsénk, hogy Daraby
spectabilis nem oly igen pontos ember. Ismeri ön Daraby táblabiró urat?“

„Igen is, láttam, midőn tegnap itt vala.“

„Helyesen, itt vala!“ – ismétlé Dorgács ur hivatalos foglalkozási fontos
képpel, és ismétlé különösség okáért is, minthogy ő soha sem szokott
imperfectumban beszélni. – „Ő clienseim egyike, épen tegnap
tanácskoztunk ügye felett, s én egy, a védelem lényegéhez tartozó igen
fontos véleményt s körülményt felejtettem tőle kikérdezni. Ugyanazért
legyen oly szives, amice, ezen levéllel Daraby Gergely táblabiró urat
szállásán az „arany csapnál“ felkeresni. Ő ugyan ma korán reggel akart
elutazni, de okaim vannak hinni, hogy ön még itt fogja találhatni.
Mindenesetre legyen oly szives, édes barátom, minél elébb oda érkezni,
mert a dolog nagyon érdekemben állván, nagyon nem szeretném, ha a
táblabiró urat valahogy itt nem kapnók többé.“

„Értem!“ s a levelet átvevé.

„Ne felejtse, az arany csapnál.“

„Értem!“ s az ajtót kinyitá.

„A szobát nem tudom, de majd megmondják ott.“

„Értem,“ s az ajtót maga után betevé Sulc ur.

„Sulc barátom!“ nyitá ki az ajtót utána a főnök.

„Méltóztassék!“ szökött vissza a lépcsőről Sulc ur, főnöke elé állott s
azon tusakodott, levegye-e kalapját, vagy csak fején hagyja.

„Azután legyen oly jó, kérem, és ne késsék sokáig, mert szeretném, ha
még lenyirná hajamat, mielőtt felöltözködném.“

„Szivesen, tens ur!“ s lerohant a hágcsókon.

Szolgálati készség nagy volt instructorunkban, akarat és hűség szintén,
s otthon, szük szobája négy fala közt, és ha nekiült az irás-, olvasás-
és tanitásnak: meglehetősen ember volt ő a talpán; de mihelyt szobájából
kiszabadult, egynek szörnyü híját érezé: az életrevalóságnak, a
praktikus észnek. A levéllel ő elment Daraby táblabiró urhoz, el is ért
az „arany csap“-hoz, még pedig olyan jókor, a mikor ezt tán principálisa
sem gondolta, s a mint a táblabiró után kérdezősködött, ennek a
tornáczban csizmát tisztogató hajdujától azon választ nyeré, hogy a tens
ur még alszik.

„Hát nem utazik el ma reggel?“ kérdé fuvóként lelkendezve Sulc ur.

„Elutaznánk mi bizony, de mikor az uram még nem kelt fel.“

„Vagy ugy!“ eszmélt Sulc ur, s tökéletesen meg volt nyugtatva. Többet
nem is kérdezősködött, hanem nagy léptekkel fel s alá sétált a
tornáczon, megvárandó, mig a táblabiró urnak fel fog tetszeni támadnia.
Ő egyébre nem gondolt, mint arra, hogy a levelet Daraby táblabiró urnak
kell átadnia, s ezt máskép nem látta elérhetőnek, mint csupán ha
megvárja a feltámadást. És sétált Sulc ur a tornáczon, s unatkozott és
drámájáról sopánkodott, és várt majdnem két óra hosszaiglan a tornáczon.

És a szabadulás percze csak akkor ütött, midőn nagy öblü tajtpipájából
reggelijét füstölve Daraby táblabiró ur, már egészen felöltözötten,
személyesen lépett ki szobájából, s az ajtó előtt lézengő s a levelet
még mindig kezében tartó Sulc urat megpillantá. De Sulc ur is
megpillantá őt, s azonnal ráismert a tegnap látott táblabiróra.

„Alázszolgája! Tens Dorgács ügyvéd ur tiszteletét s levelét van
szerencsém általadni,“ s átadá, s a táblabiró azonnal átolvasá.

„Igen jól van! Tisztelem a tens urat, s minthogy csak délben fogok
elutazni, még meglátogatom ebéd előtt. Ön talán (s itt hosszu pauzát
csinált a táblabiró, minthogy első pillanatra inasnak nézte az
instructort) ön talán jurátusa Dorgács urnak?“

„Tulajdonképen nevelő a háznál.“

„Igen? nevelő?“ ismétlé a táblabiró ur oly hangon, melyen más ember
csodálkozni szokott, s végig nézte a tulajdonképeni nevelőt. –
„Tisztelem a tens urat!“

„Köszönöm alásan; magamat ajánlom!“

Főnöke azalatt nem tudá elképzelni, hová lehetett két fiának s egy
leányának nevelője, és Sulc ur ismert lelkiismeretességéből
következtetve, szinte azt kezdé már hinni, hogy ő a már elutazott
táblabiró kocsija után szaladt, s addig szalad, mig azt vagy utoléri,
vagy lelkét kiadja: s im Sulc ur betoppan, oly égő arczal, oly pirosan,
mintha legalább is a debreczeni hentesek zsupszalmája alatt
perzseltetett volna.

S a mint bejött, Dorgács ügyvéd ur azonnal egy törülközőt keritett nyaka
körül, s olyformán, mintha lóháton ülne, egy székre telepedett. Sulc
urnak sem kellett több, hogy tüstént ollót-fésüt ragadjon s Hugli nemes
foglalkozásában, az azalatt bejött főnökné jelenlétében, amugy hugliasan
elbeszélje mai kiküldetésébeni eljárását. A műtét végeztével a
megelégedés nagy volt; különben is az ilyen sokféleképen haszonvehető,
és, quod plus, olcsó házi butorra ritkán szoktak neheztelni, akkor meg
épen nem, mikor hajat nyir!


HARMADIK FEJEZET.

Az instructor ebben is szükségesnek tartja lelke kimüvelését, s továbbá
is czélravezetőnek tartja e tekintetben az olvasást. E rövid fejezetben
foglaltatik az is, miképen Sulc ur rendkivüli rendes jutalmakban
részesül.

Már épen a megnyirt főnök nyakáról és saját nadrágáról kefélé le Sulc ur
az oda ragadt apróbb hajszálakat, midőn egyszerre keblét lázitó hangok
érinték fülét: a közel toronyóra nyolczat vert! A ház csemetéi, nagy
könyvkötegekkel hónuk alatt, máris fészkelődének Sulc ur körül, s
csakhamar közös vezérlete alatt megindulának szobájába a tanórákra,
gondolatokkal, milyenek egy borjucska agyában támadhatnak, midőn a
vágóhidra viszik, azaz: semmi gondolatokkal. A gyermekek elfoglalák
helyeiket, s ekkor Sulc ur, gyomra hatalmas inditványa következtében,
jónak látta előbb azon pohár tejet s ama kétkrajczáros zsemlyét, mely
asztalán reá várakozott, sub titulo: „reggeli,“ bekapni. Megtörtént, s
pillanat villámsebes játéka volt az egész dolog.

És kezdődött a leczke. Részletenkint ennek rajzát nem adjuk; nem mondjuk
el Sulc ur tekintélyes fellépését, kifakadásait, nem a gyermekek
makranczoskodásait: mindezek leirása külön czikket igényel. A tanitási
órának némi vázlatául csak azt jegyezzük fel, hogy az idősb fiu a hic,
haec, hoc-ot törte, a kisebbik nagyszájtátva betüzött, a kis leány
veszteg ülni, és Sulc ur türedelmesen türni tanult. Az utóbbi
leghasznosabb, de legnehezebb is; Sulc ur azonban bámulatosan haladott
benne. Sokat gondolkodott leczke közben arról is, hogy ennek eltelte
utána mily kellemetes időtöltést és élvezetet szerzend neki a
dráma-olvasás.

Nem tudjuk egész bizonyossággal, az összegyült tanuló gyülekezet
közörömére történt-e, vagy csak egyes felekezetek különös örvendetes
meglepetését okozá, midőn a toronyóra a tizet kongá? annyi igaz, hogy
valamennyi párt arczán változást lehete észrevenni. Még alig hangzott el
(de mégis elhangzott) a tizedik óraütés, midőn a felső emeletnek udvarra
nyiló ablakából Sulc ur becsületes nevét hallá hangoztatni. Sulc ur
tenyere viszketni kezdett; érzeni kezdé a büzt, és intett
tanitványainak.

„Mehettek!“ s e szót másodszor is kibocsátani ajkán csak luxus lett
volna.

„Su–úlc u–r!“ – hallatszott le ujra a felső emeletből ama félig szives,
félig leereszkedő hangoztatás, melyen a főnök organumára lehetlen volt
rá nem ismerni. S e hangra Sulc ur kidugá fejét az ablak rostélyzatán.

„Megyek!“ – s visszalöké fejét az ablakból a szobába, azután egész
testét a tornáczba, s ugy tovább, egész principálisa szobájáig.

„Elvégezte ön a leczkét, ugy-e, barátom?“ – kérdé a főnök, s egy irást
tartott kezében.

„Igen is, el!“

„Jól viselték magokat a gyermekek?“ – és iratai közt keresgélt a főnök.

„Nincs semmi különös panaszom reájok.“

„Valóban? Azt szeretem. S nem, lenne ön most oly szives, barátom, ezt a
kis replikát ezen pörben leirni? Ön jól és hamar ir, s minthogy ez oly
sietős –“

„Értem, tens ur!“ s ezen dicsériának, nem tudá, mosolyogjon-e vagy
vigyorogjon? mindamellett nagy statisfactiot sugárzó arczczal átvevé az
irományokat.

„Amice, ha délig készen lehetne.“

„Meglesz, tens ur!“ s ment az instructor s előre örült volna már a
győzelemnek, mit ebédig leirandó kis replikája által aratandna, ha
ebbeli szép reményeit dráma-olvasási meghiusult reményei el nem
kergették volna. De a türelemben Sulc ur már annyira haladt, hogy ezen
még csak nem is káromkodott.

És a mit más tán kétszer annyi idő alatt sem irt volna le, azt Sulc ur
lerántotta még egy negyedórával előbb, mintsem ebédre hivták volna: oly
páratlan ügyességü ember volt ő iróasztalánál és a lemásolásoknál. Pedig
ezen irás közben is mennyit alkalmatlankodának körülte holdvilág-képü
pajzán növendékei! mennyiszer rikkantotta el magát „Ne rázd az asztalt!
– feldöntöd a kalamárist! – megvágod a kezedet! – kiszurod a szemedet!“
stb., s hányszor kelle köztük békebiró szerepét játszani! A száraz
replika tehát a kivánt időre a kövér pör gyomrába temettetett és Sulc ur
ebédre hivaték.


NEGYEDIK FEJEZET.

Észtehetségeinek kipallérozására az instructor hasonlóképen itt is
hathatós eszköznek tartja az olvasást. Az is bebizonyul, hogy a szemek
pillanatai, ha találkoznak, gyakran megértik egymást, nemkülönben az is,
hogy az instructor szive nincs taplóból.

Asztal felett tanitványaira felvigyázni, hogy az illedelem szabályai
ellen ne vétsenek, a hust, pecsenyét a kisebbik számára felmetélni,
poharába vizet tölteni, villát, kést, kanalat, valahányszor földre
ejtettek, fölemelni: ilyetén elfoglaltatások zavarták rendesen Sulc ur
evésbeli élvezetét. A mai nap azonban e részben kivételt tőn, és Sulc ur
levesét szörpölvén, épen akkor végezte el szivében, hogy mihelyt felkel
az asztaltól, azonnal nekiül a fél napig már hijába hajhászott drámának,
midőn az inas, egy palaczk borral kezében (persze nem az instructor
számára, mert azt tarták, hogy a szükséges nevelői phlegmából és
birkatürelemből a bor által könnyen ki találna „rántódni“), mondom,
midőn az inas ijedező képpel belép, s jelenti, miképen a pinczében egy
hordó megeredt.

És megrémülének a ház oszlopai ezen hirmondáson, és nem tudta, mitevő
legyen a főnök, s ugyanazért egy ideig nem evett, hanem ivott; és nem
tudta, mitevő legyen a főnökné, s ugyanazért éjszakról délre, nyugatról
keletre veté az ő kétségbeesett pillantásait, hajdan szépnek nevezett s
néha még most is szépnek képzelt emlényszemeinek általa; és veté
pillanatát az egyetemes „szükségben segitő“ házi butorra; és felemelé
lassankint Sulc ur is nem szép, de zöld szemeit tányéráról a közinségben
forgókra, és a mint fölveté őket, a zöldeket, akkoron találkozának
velök, a kékekkel, s lőn pompás szinvegyület, és a négy szem két
pillantása megérté egymást!

„Ugyan kérem, Sulc ur, nem lenne ön oly szives, utána nézni a dolognak?“
– kérdezé a főnökné, s szemei kérést, bizalmat s tökéletes megnyugvást
sugározának.

„Igen, igen, Sulc ur, legyen oly jó!“ – szólal meg a főnök is illő
komolysággal, s szemét a tányérról fel sem emelve, mivelhogy épen egy
keresetlevelen törte fejét.

„Azonnal, nagysád! – igen szivesen, tens ur!“ és kirugván maga alól
székét, átvevé az inastól a pinczekulcsokat.

„Jancsi!“ – kiálta az instructor után haladni akaró inasra a főnökné –
„te itt maradj az asztalnál, küldd le Rózsit, hadd világitson Sulc
urnak!“

És Rózsi, a csinos szobaleány, vevén a gyertyát, meggyujtá azt
dörzsgyufával, holott égő szemének tüzével is meggyujthatta volna, és
levilágitott Sulc urnak a pinczébe a meggyujtott faggyugyertyával,
holott levilágithatott volna szemeinek ragyogó fényével is. A pinczében
egyéb baj nem volt, mint az, hogy Sulc urnak három abroncsot kellett a
hordó szétnyiladozó dongáira verni. S eltartott szinte egy egész óráig.
Oda fen már gondolkozni kezdtek és félni, és suttogni, hogy a hordónak
vagy csapnak nagyobb baja talált támadni, és sokallani kezdték Sulc ur
kimaradását. A mi véleményünk szerint azonban ez igen méltatlanul
történt: mert tőle, mint műkedvelőtől, mindig elég volt, egy óra alatt
elvégezni azt, a mit elvégzett, s mert ő mindeddig a kádárság
mesterségében iszonyu kevés előmenetelt tőn.

Mire Sulc ur feljött föld alatti expeditiójából, épen akkor emelkedének
az asztal vendégei ülőhelyeikről, és előtte most két ut állott nyitva:
vagy a többivel együtt felkelni és nem enni, vagy magányosan leülni és
egyedül ebédelni. Ő csakhamar az utóbbit választá. Magányosan leült és
egyedül kezde ebédelni.

„Majd ha elvégezte ön ebédét, édes Sulc ur“ – szóla Dorgácsné tens
asszony a mellékszobából kiáltván kifelé – „Ilkának egy kérése lesz
önhöz!“

És Ilka, a szemérmes 14 éves leány, ki már az instructor kezéből
kiszabadult, pirulva simult anyja mögé és lopva vetett kifelé egy
reményt kifejező pillanatot Sulc urra. Még nem tudá szegényke, hogy Sulc
urnak nincs hatalmában mamája csak egy kérését is megtagadni.

„De azért épen ne siessen, édes Sulc ur!“ – tevé hozzá a ház asszonya.

„Azonnal, nagysád!“ s tudta, hogy lóhalálába kell sietnie. Csak Isten
csodája, hogy hevében a kést, kanalat és villát is meg nem ette.

Elköltvén nagymohón az ebédet, azonnal a mellékszobába igyekezett, hol
főnöknéje s a ház legidősb leánya fogvájókkal tartának gondüző
gyakorlatokat.

„Nagysádtok parancsolni méltóztatnak velem?“ – kérdezé az instruktor.

„Nem, édes Sulc ur“ – javitá a mama, s ez szintén paedagogusi nézetből
történt – „korántsem! csak kérni akarja önt valamire Ilkám.“

Sulc ur nem tudá, mit válaszoljon erre hamarjában, mert ő hamar ki
szokott szavaiból fogyni, s azért zsebébe rejté kezeit, majd reménybeli
szakála helyét simogatá, majd gomblyukába dugá hüvelykét, majd pedig más
egyebet tett, a mit már az ember tenni szokott, mikor nem tudja, mit
tegyen. A tens asszony Ilkára pillantott s pillanatával felhivá Ilkát,
hogy terjeszsze elő kérését. Notandum: a tens asszony ezt maga
személyesen is megtehette volna, de ez egyszer ugy vélekedék, hogy ő
különben is elég sokat kért már Sulc urtól ez életben, s hogy tán
nagyobb örömet fog szerezni Sulc urnak, ha most, az egyébiránt csinos
Ilka kérendi valamire. Ilka pedig a főtt rák szinével ömleszté el
arczát, orra hegyétől számitva egész füle végeig a jobb és bal oldalon,
és szavaknak hiányában látszott szenvedni.

„Sulc ur! – kezdé valahára – tetszik látni, hogy ezek a himzési mustrák
szakadozottak… nem lenne oly szives…“

„Azokat lemásolni s helyettök ujakat csinálni?“ – egészité ki az akadozó
gyermeket Sulc ur. – „Oh ezer örömmel, hisz ez csekélység.“

E szavak hallatára Ilka szivéről egy kavics pottyant le, s midőn Sulc ur
a rongyos mintákat átvevé s a szobából kifelé tartott és drámájára
gondolt, akkor Sulc ur szivére egy malomkő zuhant.

„De, édes Sulc ur“ – toldá meg a mama leánya beszédét – „Ilkám, a mint
ön tudni fogja, három órakor megy varró-iskolába: szeretném, ha“ –

„Értem, tens asszony. Három órakor? Meglesz!“

Szükséges-e mondanunk, hogy Sulc ur szobájába érve, azonnal nekiült a
rajzolásnak, és hogy délutáni három óráig, a mit kezdett, azt be is
végzé? Sulc ur pontos ember vala, Sulc ur szolgálatra legkészebb ember
vala hét vármegyében. A mint megvivé a kész himzési mustrákat, munkája
köztetszést aratott s szerzőjének köszönet szavaztatott; különösen Ilka
oly elragadólag szépen betanulva köszönte meg neki, hogy Sulc ur szinte
bele szeretett volna, ha ráért volna, ha még kilenczvenkilencz „volna“
nem volna.


ÖTÖDIK FEJEZET.

Az instructor az előbbi fejezetekben emlitett szándékánál továbbá is
állhatatosan megmarad. Sulc ur türelme kiállja a tüzpróbát.

Igen! Ő rá nem ért: mert midőn ismét szobájába lépett, akkor csörömpölt
be utána három tanitványa a délutáni leczkére. Sulc ur nevelési
systemáit nem akarván kutatni (minthogy azokat talán ő maga is hijába
kereste volna magában), ezen délutáni leczkéről is csak annyit emlitünk,
hogy az idősb fiu históriát mekegett, a kisebbik szépirást mázolt, a kis
leány meg ismét a veszteg ülést tanulta szünet nélküli mozgások közt, s
mindezeken kivül az instructor a béketürés tanának feküdt neki. Sulc
urnak időszakonkint előtörő mérgelődését szintén hallgatással mellőzzük,
minthogy azok már mindennapiakká váltak nála, a mindennapinak
elősorolása pedig csak unalmas.

Tartott pedig ezen délutáni tanitás három órától kezdve ötig. Ezen
ötödik óra azonban nem mult el egészen, s a nevelő és növendékek még
együtt ülének kellemes orgonasip-csoportozatban, midőn Sulc ur
szobájának ajtaja egyszerre megnyilik. Az instructor történetesen épen
akkor talált akkorát ásitani, hogy a belépő tens asszony a
testestül-lelkestül elnyeletés világos veszedelmének vala kitéve. És
talán baj is történhetett volna, ha Sulc ur hamar észre nem veszi magát,
s tátongó álkapczáit rögtön természetes állásukba vissza nem helyezi.

„Hogy ülsz, Idácska? – Egyenesen! – Melledet ne szoritsd az asztalhoz! –
Gusztikám! hogyan fogod a tollat? – Ne nyomd olyan nagyon!!“ stb, ilyen
dictiókra fakadt a találékony eszü instructor.

„Ugy, ugy, édes gyermekeim, csak szépen engedelmeskedjetek Sulc urnak,
majd ugy mi is szeretünk titeket. – Csak azt akarám mondani, édes Sulc
ur, hogy régen nem volt már ilyen szép idő, mint a mai: talán jó volna,
ha ön tanóra után kisétálna a fiukkal a szabadba?“

„Épen szándékom vala, tens asszony!“ – felelé, vagyis inkább hazudá Sulc
ur, mert Sulc urnak esze ágában sem volt a sétálás, minthogy Sulc ur
drámát akart óra után olvasni.

És kimentek öt óra után a szabadba sétálni, jó messzire a várostól, és
megverte őket a jótékony eső, és leöntött ürgékként tértenek haza; de
ezt szükségtelen is mondanunk, mert az egész világ tudja, hogy ez már
igy szokott történni, ilyetén sétálások alkalmával. A ki nem hiszi,
olvassa meg a pesti nép szabadba rándulásait, melyek le vannak irva
lapokban és könyvekben, s melyeknek nagyobb részében az eső okoz a
kirándulóknak mély bánotot s az olvasónak magas örömöt.

Tehát megáztak és haza jöttek; egyéb szerencsétlenség nem történt; még
csak nem is rántott-csirkéztek és nem is söröztek ut közben, mint a
fővárosiak szoktak. Haza érkezvén, Sulc urnak első dolga az volt, hogy
megázott kabátja helyébe mást öltsön, mert a szinházba menés órája itt
volt, s ő a pesti szinpadnak egy, az ottani szinpadon épen akkor
vendégszereplő egyik elsőrendü tagját kivánta mint Hamletet megnézni, s
ez bizonyosan hatalmas kárpótlás leendett egész napi dráma-olvasása
füstbement szándékaiért. Már készen volt Sulc ur toilettejével, csak
keztyüt kellett még kezébe vennie (felhuzni azokat nem szokta, minthogy
mindegy lett volna, akár felhuzza azokat, akár nem, mert mindkét esetben
kezének nagy része csakugyan meztelen állapotban maradt), csak kalapot
és botot kellett még ragadnia: és megint nyilik az ajtó és kitelhetőleg
felpiperézve megint bekacsázik a ház asszonya.

„Édes Sulc ur, én Ilkával szinházba megyek, legyen ön szives itthon
maradni a gyermekek mellett.“

„Igen jól van, nagysád!“ mondá Sulc ur, s szomorufűzként lekonyulának az
ő fülei egyenes állásukból, és azt gondolá magában: hogy nem jól van biz
az, nagysád! – Majd bizony! – igy sodrá tovább gondolatai madzagát –
máskor is volt ő már szinházban, és én mégis elmentem. Maradjanak a
gyermekek apjokkal, annak ugy sem kell szinház soha! – Még alig
czikáztak e vakmerő gondolatvillámok agyán keresztül, s im belép a főnök
is, egészen ugy öltözve, mintha a házból távozni akarna.

„Amice, feleségem a szinházba ment, én Latovics ülnök urhoz vagyok
meghíva soiréba (ezt csak azért mondta ki a ténsur ily nyiltan, hogy más
is tudja), s azért jó lesz, ha ön az estét a gyermekekkel együtt
töltendi, s rájok s az egész házra felvigyáz, nehogy valami baj
történjen. (Az ügyvéd ur az ikés igékkel nem sokat törődött.) Jó
éjszakát, amice!“

„Alászolgája!“ – remegé Sulc ur, és hogy kalapja kezéből ki nem hullott
s hogy el nem ájult, csak a megszokás, csak a béketüréstanban roppant
előmenete, és csak azon, agyában rögtön felvillant biztatás okozá,
miszerint ő, hát ha már semmikép sem szabadulhat, itthon marad és
kénye-kedve szerint majd elolvassa a drámát.


UTOLSÓ FEJEZET.

Hajh! be szép az igyekezet, az akarat, a lelkesülés a fiatal embernél!
és hajh!! be sok gyarló szirtekre talál mindez az élet tengerén! és még
harmadszor is hajh!! Az instructor eléri czélját, drámát olvas, de – –

Sulc ur tehát ismét drámát akart olvasni; de a gyermekek magokra valának
hagyva szobáikban, s ki állott jót, hogy a macskák hon nem létében az
egerek ki nem rugnak a hámból, s ki nem forgatják a házat sarkaiból? E
szerint Sulc ur nagy szomoruan a könyvet becsapja, felszedi magát s beér
a gyermekek szobájába, hol megjelenésével a közujongást és sikoltozást
pillanatnyi csönddé változtatván át, a gyermekek társaságában először is
harapott valamit, hogy a vacsorának hire elterjedjen gyomra üregeiben.
Ennek végeztével levágta magát a pamlagra és néma morfondirozással
vigyázott fel a ház csemetéire, ő, azoknak gondos kertésze. De a
gyermekek széles jó kedvökben azonnal körülfogták őt, és mint ágyuk a
várat, ugy ostromolták beszédeikkel Sulc urat.

„Sulc ur, kérem, meséljen nekünk valami szépet, vigat!“ – kezdé az
egyik.

„Nem tudok!“

„Dehogy nem tud! tudja, a multkor“ – folytatá a másik.

„Hagyjatok békét, nem tudok!“

„Multkor olyan furcsát mesélt, Sulc ur!“ – végzé a harmadik.

„Ugyan hallgassatok! Mondom, hogy most nem tudok!“

„Kérjük! – Sulc ur! – Kérjük, meséljen!“ rikoltott mindhárom egyszerre,
s ki a nyakába, ki hátára, ki hasába csimpajkozott.

„Megálljatok no!“ – szólt Sulc ur, s egy hatást igérő gondolat kandikált
elő feje rejtelmeiből, és tüstént lerázá magáról növendékeit. – „Majd
olvasok igen szépet, ha szépen figyelmeztek s csendesen ültök.“

„Ülünk! figyelmezünk, Sulc ur!“ – S a három gyermek csupa szem-fül lett.

Sulc ur pedig előragadá főnöke könyvpolczáról Ciceronak egy magyar
forditását, a legelső oratiót elkezdé nekik értelmesen és fenhangon
olvasni. Még alig olvasott el egy lapot, s a gyermekek egyhangulag
kiáltának fel: „Hisz ez nem szép, Sulc ur!“

„Dehogy nem; várjatok csak kissé, mindjárt jön a java.“ – És Sulc ur
körüljártatá a hallgatóságon pillanatát, lesve a várt hatás után. A
hallgatóság pedig mind közönségesen laposakat kezde immáron pillantani.

„Sulc ur, ha megengedi, én aludni megyek!“ – szóla kis vártatva az idősb
fiu.

„Eredj, Gyulácskám, ha álmos vagy.“

A másik hallgató már alig birt székén ülni; szüntelen ingott
jobbra-balra, mintha részeg volna.

„Rózsi!“ – és Rózsi belépett.

„Vetkőztesse le a gyerekeket s fektesse az ágyba. Jó éjszakát!“

És ütött a szabadulás percze! – S most lerohant Sulc ur a hágcsókon,
mintha soha sem akarna többé azokon visszatérni, s szobájába érve,
egyszeriben levetkőzik, pipára gyujt, ágyba heveredik, igy akarván ama
fatalis drámát, minden hatalmában álló kényelemmel, végre valahára
elolvasni.

Neki kezd tehát nagy tüzzel a drámaolvasásnak: olvas, olvas; de tüze
lassankint enyészni kezd, és a négy felvonásból csak négy lapot birt
megemészteni. Mintha csupa álmokkal öntötték volna el, ugy elaludt:
csöndesen, egy szót sem szólva még a gyertyát is égve hagyta.

Más nap reggel öt órakor az instructor felébredt. És csodálatos, hogy a
nap fáradalmai s a nehéz álmok után még fel is ébredt!



UTAZÁS DEBRECZENBEN.

  „Debreczenbe kén’ menni.“

Népdal.


BEVEZETÉS,

mely egyaránt szól szivhez és észhez, nagyobbrészint a geographia
utmutatása szerint. A franczia statistikusok azon merész állitása,
mintha Debreczen Amerikában feküdnék, csekély tehetségünk szerint,
megczáfoltatik.

Vakmerőség lenne tőlünk kérdezni: van-e ember? tehát csak azt kérdjük:
van-e magyar e hazában, ki ne lett volna egyszer életében Debreczenben?
Debreczen hires magyar város tul a Tiszán; de mégis ugy hiszszük, hogy
van olyan magyar, még pedig sokan vannak olyan magyarok. És van-e magyar
e hazában, ki ne kivánkozott volna egyszer életében Debreczenbe? Ilyen
is lesz, pedig millió számára, ámbár mégis sokkal kevesebb, mint ama
fentebbiek. Pedig szó a mi szó, de ez a Debreczen volna tulajdonképen
azon Mekka, hova minden magyarnak legalább egyszer kellene életében
zarándokolnia lelkesedés és erősödés végett, s minden nem magyarnak azon
hit megszerzése végett, hogy csakugyan mégis vannak magyarok a világon.
Vagy nem? Vagy talán bizony Pest? Oh! hagyjátok azt a szüntelen előnkbe
tálalt Pestet, melynek megvan a maga érdeme, de e tekintetben
Debreczennel távolról sem mérkőzhetik. Pest egész magyarsága gyönyörüen
megférne Debreczen Péterfiában, pedig ez a Péterfia csak egy utczája a
nagy Debreczennek. Hatalmas egy város ez a maga nemében! Határa 14
négyszögü mértföld, tehát akkora, hogy egész Torna eltérne, még
kényelmesen ki is nyujtózhatnék benne, hasonlóképen egy sereg
németországi status csak olyformán érezné magát rajta, mint egy-egy
sziget a nagy tengeren.

Sokat beszéltek és irtak már ezen városról, mióta fenáll, különösnél
különösbet; és az igaz, hogy 50,000 lakossal biró városnak kissé különös
is ez a Debreczen; de azért koránsem oly borzasztó, mint a milyennek
ország- és világszerte ki van kiáltva. Lehet azonban, hogy épen ezen
kikiáltás okozza, miképen mindazok, kik Debreczent előszőr látogatják
meg, közönségesen nem találják oly iszonytatónak, mint azt mások beszéde
után, vagy Böszörményen és Dorogon keresztülutaztokban képzelék. Mindig
hallottam, hogy jó, ha az ördögöt rettenetes feketének festik előttünk:
igy történik azután, hogy ha szemünk elé jön, csak egyszerüen barnának
találjuk. Egyébiránt fő érdeme e városnak, mint mindenki tudja, abban
fekszik, hogy tősgyökeres magyar s a magyar szokások s eredetiségek el
nem fajult hazája. Elég baj, hogy ez érdem Magyarországon; de hát mit
tehetünk mi róla, hogy ősapáink nem voltak oly mélyen látó politikusok,
mint ősunokáik? Oh, azok a becsületes ősapák, hogy az Isten nyugtassa
őket! majd még a más világon gyül meg nekik velünk a bajuk. Csak hogy
aztán biz én nem tudom, hogyan leszünk szónoklat és bátorság dolgában,
ha olyan mennydörgős hangon s oly tulvilági magyarsággal, mint p. o. ez
az a „Latiatuc feleim zumtuchel, mic vogmuc, ysa pur es chomuv uogmuc“
szólitnak meg bennünket buzogányterhelt őseink.

Ha azt mondók fölebb, hogy Debreczen legyen jelenleg is a mi Mekkánk:
annál több joggal fogjuk ezt mondhatni csak egy tized mulva is. A vasut
készül, Debreczenre nagyobb figyelem fordul, mint valaha, s néhány év
mulva eddig ismeretlen élet fog bele szivárogni, nagyobb mozgalom, s ha
Isten ugy akarja, nagyobb anyagi jóllét fog benne támadni, és a
művelődés, polgárisodás szövétneke fellobogand, szóval: a város – ha
szabad magamat igy kifejeznem – európai szint öltend magára. És kérdjük
szerényen: lesz-e még akkor is Debreczen sajtó és folyóiratok nélkül,
mint most? fognak-e még akkor is iróink kizárólag Pesten, ezen
zagyvalékában valamennyi nemzetelemnek, tartózkodni? fogják-e mondhatni,
hogy a tiszta, romlatlan magyar nyelv hallására s tanulására nincs
alkalmok? fogják-e merni még akkor is, saját alkatú, egyszerü nyelvünket
idegen ajkakból átkölcsönzött, ész és értelem, nélküli czifra
szólásformákkal, a külföldi finom társalgási tón előteremtése végett,
eltorzitani? lesz-e még akkor is panaszuk regény- és drámairóinknak,
hogy nagyobbszerü sajátos magyar élet nincs, melyet mintául vehetnének
dolgozataikban? el fogjuk-e nekik hinni, hogy azon személyek, kiket
műveikben elénk állitnak, nem csak a könyvben, de az életben, a
valóságban is magyarul beszélhettek? s lesznek-e még azután is
kénytelenek nagyobbszerü bonyolódások szinhelyévé a külföldet tenni, s
idegen tárgyakat és személyeket elénk rajzolni? fogják-e mondhatni, hogy
ha van is magyar élet e hazában, az csak a vidéken található, de hogy
ezen vidéki magyar élet oly kisszerü, oly örökkön örökké egyforma és
unalmas, miképen abba magasztosabb költői világot helyezni csak nevetség
és szánandó igyekezet? – Igen, mi szeretjük hinni, hogy ez mind máskép
leend egyszer, s hogy nagyobbrészint Debreczennek van fentartva azon
dicsőség, mindezen bajokon és szükségeken segiteni, és hangot adni a
magyar világnak, mely után az a szüntelen pengetett, de mind e mai napig
oly kevéssé megközelitett nemzeti önállóság és nagyság révpartjára
juthasson. Arról gondolkodni eszünkbe sem jut, hogy Debreczen valaha
felülmulja a már természeti fekvésénél fogva nagyobbakra teremtett
Pestet; de azt igen is hiszszük, hogy a tősgyökeres magyar Debreczen
leend ellenére a külföldi elemekkel elárasztott Pestnek nemzetiség
dolgában, szigoruan őrködendő, nehogy e legdrágább és nehéz harczokkal
kiküzdött kincsünket csak távolról is vész fenyegethesse. Debreczentől
most kivánni ilyeneket képtelenség: mert elmondák azt már mások, hogy a
mostani Debreczen egy nagy semmi, melyből azonban hatalmas teremtő kéz
sokat, egész világot alkothat.

Debreczen tehát figyelmet igényel. Ugyanazért vevénk magunknak mi is
szabadságot, azt azokkal, kik itt még soha nem voltak, s kik mégis
egyszer másszor ide kivánkoztak, kissé beutazni, és nem többet, mint
Debreczen nyilvános társas életéről némi kis ismertetéseket közölni. Bár
találkozzanak sokan, kik oly tiszta buzgalommal, mint mi, de avatottabb
kézzel és fontosabb szavakkal igyekezzenek figyelmeztetni azokat, kiknek
a dolgon mozditani érdekök- és kötelességökben fekszik. Mi igénytelen
szavainknak ily fontosságot nem tulajdonitunk. S e szerény
nyilatkozattal rögtön megszakad az akaratlanul ily hosszura nyult
bevezetés vezérfonala. Következik az


ELSŐ FEJEZET.

Ebben a kegyes olvasó nagyszerü csizmadiát fog, azaz: szörnyen
rászedetik. Álmélkodva tapasztalandja ugyanis, hogy itt nem utazás
Debreczenben, hanem tulajdonképen utazás Debreczenbe foglaltatik. Azon
tagjai a polgári társaságnak, kik nem tudják a különbséget a ben és be
között, nem értik tökéletesen e beszédet, min azonban ezuttal nem
segithetünk. Egyébiránt a második fejezetben majd beváltandjuk adott
szavunkat.

És most, nyájas olvasónöm, kövesse ön Berzsenyinek Lilihez intézett ezen
szavait:

  „Nyujtsd néki gyönge karodat,
  Hagyd vezérljen tégedet!“

Ön pedig, nyájatlan olvasóm, csatlakozzék hozzánk, gyujtson rá, ha ugy
tetszik, azon honi szivarra, melyet csak nem régiben külföldi gyanánt
szivott ön: majd megmondom, mikor tegye le. Kövessenek tehát önök, én
leszek az ariadnei fonal, mely önöket nagy tömkelegbe vezetem. S ha e
tömkelegben levő szörnyetegek közül csak néhányat lehetne is szerencsénk
különben igen szelid szándéku látogatásunkkal kipusztitani, akkor
nagyobb hálára fakadnánk, mint hajdan Kreta Theseus irányában, midőn azt
a Minotaurustól megszabaditá.

Derült nyári délután van. Csak nem fogják önök rólunk azon
lovagiatlanságot feltenni, miképen önöket borus vagy épen sáros időben
vezetnők sétálni, mi több Debreczenbe? Tisztán ragyog tehát a nap a
végetlen égkupról a nagyszerü alföldi sikra, mely örök csendben s
fárasztó egyformaságban terjeszkedik ki hazánk Kanaánjában, hova
párduczbőrös őseinket tej utáni szomjok s méz utáni éhségök csalogatta
ki (ha igaz) a paradicsom elpusztult országából, s hol a mai időben
báránybőrös honfitársaink szomjokat borral s éhségöket szalonna-,
kolbász- és gulyáshussal csillapitják. De minthogy szükséges, hogy nagy
utunk megkezdéséhez bizonyos kiindulási pontot válaszszunk, kövessenek
engem önök e végett a képzelet egy nagy ugrásával Debreczen egyetlen
mulató helyére, a nagy erdőbe. Mintegy negyedórányi távolságra van ez a
várostól, s valóban olyan hely, a minőt az ember, bármely világtájról
érkezett legyen is Debreczenbe, az ezt környező vidékek kopársága
feletti desperatiójánál fogva, csak álmában sem hitt feltalálhatónak. S
a mint igaz ez: ugy igaz az is, hogy azért még koránsem valami különösen
szép és ritka jelességü tünemény biz ez a nagy-erdőféle mulató hely.
Olyan pesti vagy pozsonyi városliget akarna lenni, csakhogy, mint sok
más dologban, ugy itt is nagyon keveset nyertünk a puszta akarattal.

Ezen szoros értelemben vett nagy erdő, a tulajdonképeni nagy erdő
Debreczen felöli kezdetén van; alkatrészei pedig: egy eléggé csinosan
épült fürdőház s ezzel összeköttetésben egy csapszék, ivoda és zabálda,
hol az ember megfürödhetik, ha helyet, ehetik, ha ételt, s jót ihatik,
ha jó italt kap. Különben itt még nem igen ismerik, mi a kényelem s a
megelőző, pontos szolgálat; magán hordja ezen mulató hely is némi
részben az alföldi csárdák bélyegét, hol az ember inkább boldogul szép
szóval, mint pénzzel, s hol az ember igen jól lakomázhatik, ha a
lakomához tartozókat önmaga hozta s készité is el magának. Megvannak
ennek is természetes okai, melyek közül fő az, hogy Debreczennek művelt
és „fruges consumere natum“ publikuma igen csekély, és azon – szabad
legyen igy neveznem – civisszellem, melynek életigényei oly igen
parányiak, s mely boldog, ha elmondhatja, hogy „csak megélünk bizony mi
is szegény ember módjára!“ s mely oly nehezen változtat apjától öröklött
életrendén. Miről azonban talán még bővebben szólandunk alább.

Egy csinos kis parkon, mely azonban privát emberé, s egy másik
parkocskán kivül, mely legujabban közhasználatra készült, s melyben a
hideg fürdés igen érezhető szükségének is akarának nem régiben
priszniczi vizzuhany felállitása által némileg eleget tenni, nincs itt
semmi, a mi emberi kezek gondos ápolására mutatna, ha csak a vendégház
előtti, meglehetősen csorba s még uj és rövid fasort nem számitjuk még
ide. A többi, a mi van, csupa természetes erdő; de bele jutni s benne
sétálni szabolcsi embernek nem eshetik roszabbul, mint annak, ki a
Saharán oázisra bukkan. Növénydús tér és jó viz: hol ez van a
Hortobágyon, ott a Hortobágyon oázis van. Pedig mióta Debreczen fenáll,
vagy mióta a törökök elkotródtak vidékéről, csak egyéb is történhetett
volna itt, a mi kivánatossá tenné az ittmulatást.

Pünkösd hétfőjén szokott itt évenkint a nem annyira hires, mint inkább
derült, számos és maga nemében páratlan népmulatság végbemenni, hol
fesztelen társaságban együtt iszik és vigadoz vagy 10, 12 ezer
tősgyökeres magyar ember, ha nem több. Ez pünkösd hétfőjén történik.
Pünkösd keddén pedig azon csoda ragadja magára a közbámulatot, hogy a
mulató népség egyik fele, a férfinemmel hasonló számu ólmos és ólmatlan
fütykösök históriai nevezetességü működése alatt, ki nem küldé lelkét a
zöld pázsitra legelni; másik fele pedig a boros kancsók feneketlen
örvényében nem lelte siralmas kimultát. Részletes leirását e mulatságnak
tárgyavatottabb kezekre bizzuk. – Vasárnapokon kijárnak ide azok, kik
különben egész héten munkában és foglalkozásban vannak; leginkább pedig
azért jönnek ki ide, mivel máshova nem mehetnek. Befogatja ilyenkor
három „csikóját“ ekkós (gyékény fedelü) szekerébe nem egy civis polgár,
beleülteti civáját és családi örömeit, nem különben a családi
búkergetőket, a nélkülözhetlen házi és uti butorokat, az öblös
kulacsokat; s kiérvén, letelepszenek egy terepély fa árnyékába, s mig a
kulacs ki nem aszik s a tyukok otthon el nem ülnek, van mulatság és
dáridó! Pesten az ilyet zöld mulatságnak nevezik.

De mi, mint minden utazásnál, ugy itt is a dolgok köznapi rendes
folyamát, s nem a rendkivüliségeket akarván szemlélgetni, hétköznapon
teszszük itt zarándoklásunkat. S ilyenkor, mint láthatják önök, erősen
kevés embere van ide kün a nagy Debreczennek, de a mi mégis van, az a
városnak dióhéjban megférő müveltebb, előkelőbb közönségéből, vagy ha
ugy tetszik, tejföléből, zamatjából való. Tekintsünk kissé körül e
tejfölben és zamatban.

Amott a fák közt sétálgat 5–6 hölgy, pedig csinos hölgyek, és nem csak
csinosak, hanem azonfelül magyarok is, nem a közös értelemben, hanem
magyarok par excellence. Mellettök s velök két arszlán van: egyik barna,
másik szőke serénynyel; egyik alacsony, másik magas; egyik ficzkándozó
mint a csik, másik komoly mint a talyigák tátosa; egyik mindig nevet és
elménczkedik, a másik szüntelen búg és turbékol, s az erdő minden
luczernavirágából mézszavakat akarna kiszopogatni. De mit tehetnek ők
róla, hogy a természet külön belső és külsővel áldotta meg őket? s
elvégre is az ily világos ellentétek csak nevelik a társaság érdekét.
Beszédjök tartalmát nem leshetjük, kilétökkel sem törődünk, a mi reánk,
igénytelen vándorlókra, ugyis mindegy; csupán társalgásuk nyelvére
figyelmezünk, s ez ujabb izlésü magyar. De már hogyan is lehetne ez
másképen? Az ifjak után néhány ölnyi távolságra két tisztes korú és szép
kiterjedésű hölgy mozog – anyák vagy őrhölgyek – egy szintén ilyen koru,
de kevéssé kisebb terjedelmü urtól mulattatva, a mit a számtalan jóizü
kaczagásból gyanitunk. Ezen ur vagy agglegény, vagy özvegy ember,
különben ily nagy dolgokra nehezen adná rá fejét. Ezek ó-testamentomi
magyar nyelven beszélnek.

A mint a fiatalok előbbre haladnak, a fák sürüjében egy harmadik
arszlánnal találkoznak, ki alkalmasint véletlen meglepetésre számitva,
régóta ácsoroghatott már az erdőben, s ez ártatlan időtöltés közepett,
hajh! mi kinosan várhatta a találkozást, és mi földöntuli bájjal
körüllengve lebeghetett lelkének ablakai előtt… ő!… már hogy ő!

„Csókolom kezeiket, nagysáskáim!“ – E három szóból a világ nem szokott
semmit sem érteni, de mi mégis megértjük belőlük azt, hogy a ki elmondta
őket, előkelőbb házból való „nobel“ fiu, s a debreczeni salonokban
megfordulni szokott szeretve tisztelt egyén. E három szót arszlánunk
egy, az egész társaságnak szóló átalános bókkal kisérte a levegőbe,
melyre a nagy- és kis-sáskák viszont bókolának, kivevén egyet, a ki
akaratlanul hátra fordult, arczát zsebkendőjébe takará, mintha onnan
azon pirt akarta volna letörülni, mely azt rögtön elfutá. Pedig
„nyemozse ellentállani!“ azt mondja Lajos urfi a „Szökött katoná-“ban.

„Instálok én is egy kis helyet szép körükben!“ folytatá az arszlán oly
édeskésre rántott arczizmokkal s oly epedő lágy hangon, mintha attól
félne vagy bizonyosan tudná, hogy instálása nem teljesittetik. Ezután
kifeszité két kezét a jövevény arszlán s oda löké a már honositott két
arszlán markaiba, és három vigyorgással kisért megszámlálhatlan baráti
kézrezgés megy végbe, mely alatt a mult farsangi bálokból felmaradt s
tiz krajczárért tisztára mosott fehér jaquemare-ok szintén kinyilnak,
valamint kinyilnak tavaszi napokon a sárgabélü tulipánok fehér levelei.

„Hozott Isten, bruderkám!“ ekkép nyitá fel üdvözlő ajkát a
csiktermészetü arszlán; s ezen gyönyörü „bruderkám“ köztünk, kik
Debreczen „tejföle“ közé tartozunk (annyiban t. i., a mennyiben mi is
kaputos emberek vagyunk), olyan valami atyafiságos megszólitás volna;
legalább nem szoktuk vele akárki fiát megtiszteli. „Ugyan miért nem
jöttél elébb? – folytatá nemes nehezteléssel. – Az egész délután ide kün
mulatunk. Az imint fagylaltoztunk, azután megrendelődött[3] a rántott
csirke, a mely nem sokára készen lesz, s a hol te is velünk tartasz,
ugy-i, bruderkám? Tudom, rigen nem ettél oly jón izüt, István, mint e
lesz, hehehe! (Erre egy pajkos pillanatot vágott István arszlán szeme
közé a csintalan arszlán, ugy hogy ismét a pirulásnak adta magát a
hölgyek egyike.) Utóubb maj – ezt fülébe sugá arszlán társának, de ugy,
hogy még az erdő fületlen gombái is meghallhatták – utóubb maj meg
sámpágnirozunk! Andungom van, hogy igen jóul fogunk még ma mulatni.“

Engedelmet kérünk, de kénytelenek vagyunk e beszédnél még tovább is
időzni, mert ritka dolgok és szokatlanok Debreczenben, a miket ezen
arszlán beszélt. Kün lenni, pedig egész délután kün lenni! Már mire
valók azután a regényes tanyák, azok a trágyaillatu ősi Tusculanumok?
mit vétettek ezek, hogy ily szép nyári napon nem ők látogattatnak meg,
hol annyi szép retek terem, annyi csirke szaladgál és annyi saláta
fejesedik! Ez különös! Fagylalt! Nézzen körül bárki a debreczeni sikon,
lát-e egyhamar valamire való vizet, mely télnek idején megfagyhatna, s a
két czukrász vermeit jéggel láthatná el, s mondja azután, hogy nem
ritkaság a fagylalt. Rántott csirke a nagy erdőn! Mintha bizony
Debreczenben minden Isten adta ház udvara nem lenne tele apró marhával,
s mintha a debreczeni világnak épen a nagy erdőre kellene kimennie, hogy
rántott csirkét ehessék, holott azt minden gazdasszony tizszerte
gazdaságosabban s izletesebben készitheti el magának s övéinek otthon.
És még az a sampágninak csufolt, három pengő forinton fizetett, egy
pengő forintos eperjesi pezsgő! Mi istentelen szándék vert gyökeret
kebletek odvában, oh! arszlánok, kik Debreczen közvéleményét akarjátok
egy csapással lerontani, mely büszke öntudattal azt tartja, hogy nyári
időben nincs dicsőbb ital a hazátok homokföldjén termett és szulini
savanyu vizzel vegyitett vinkónál, alias: kerti bornál, mely ha könyeket
facsar is ki szemetekből, ezt csak azért teszi, hogy megmuttasa, miképen
„sirva vigad a magyar.“

Meg is telünk nemes haraggal ellenetek, elhagyunk benneteket nagy fát
mozgató terveitekkel együtt, és haladunk kitüzött nagy czélunk felé,
arczainkkal fordulva Debreczennek, a ritka jelességünek. A már feljebb
érintett, s a vendégház előtt elnyuló fasorok között andalgunk most,
melyekből igen kitünik a jó szándék, haladni akarás és nagy czélok utáni
törekvés. Felvirul majd talán ezeknek is egyszer nagy napjok, melyen,
jámborul ohajtott, diszben álmodott koronákkal fejökön, fognak
pompázhatni. De mintha belőlök is kinéznének a fiatalkori ábrándok,
melyek ritkán valósulnak, leggyakrabban pedig meghiusulnak. A homok,
melyben e fasorok közt járunk, csak bokáig ér; de hiszen mindamellett,
hogy teremtett az Isten jövedelmes pusztákat, hizott gulyákat és kövér
csürhéket, melyeknek zsirjával a porló homok is hentesnadrág-simává
kenethetnék: teremtett az Isten bokán felülérő lábszárakat is, melyek a
bokán alul eső fejelést és talpalást az ily száraz fürdőből
időszakonkint kivonszolják.

Ah! de mi kellemes hangok hasitják keresztül mögöttünk a levegőt? mi
„dallamdús“ ének ömlegése tartóztatja vissza önkénytelenül lépteinket?
Ha ön, szép kisérőnőm, nem bánja, várjuk meg, mig ezen nagy erdei
csattogányok jobban kibontakoznak a fák sürüjéből. S ime itt jön a 40–50
darab rőfnyi hosszu legényekből álló, életteljes, vidor sereg, itt
jönnek az ügetve sétáló, hazáért és szerelemért lángoló troubadourok,
párosan, illő rendben. Elődandárján e seregnek egy két sor sapkás,
nadrágos és csizmás alvezér diszlik (alkalmasint „szénátorfiuk,“ s ennél
és felsőbb határozatnál és ősi szokásnál fogva valószinüleg első
eminensek); a többi legénységnek minderre nincs szüksége, széles
karimáju kalap, bő gatya s meztelen láb pótolják ki ezeknél amazt.
Mindannyian a „Fóti dalt,“ vagy az „Adja Isten, hogy a magyart,“ vagy a
„Hazádnak rendületlenült,“ vagy egy szépen ömledező népdalt, vagy pedig
más ilyen, felfogásukhoz mért dalt harsogtatnak, s elég szabatosan, mert
iskolájokban a természetes énekre nem csekély gond fordittatik.
Mellettök majd elől, majd hátul – a mint a közjó kivánja – lépeget,
„búsan elfelejtve, sasként egyedül,“ egy komoly, férfiuságnak indult
ifju sereg értelmi lángjának csupa lélekkel bélelt, mindig éber
fútatója, a préczeptor uram, az utolsó nagy ribillió óta most már nem
tógában, hanem csak egyszerü fekete kabátban, s ugyanilyen szinü magas
kalap alatt. A kalap karimájától nem messze eső nyilásból pipaszár
nyulik ki, melyhez a mértéket leghosszabb tanitványa hosszától
kölcsönzé. Ajkai csak a pajzánok intésére nyilnak meg, vagy pedig akkor,
ha a közének-harsogtatásban elvesztik szemök elől a kerékvágást, mit a
homokban egy kis szél könnyen előidézhet, s ekkor megnyitja a préczeptor
uram zsoltárok által kitágult torkát, és azonnal utbaigazitó
gordonhangok robognak elő, melyekre a fák leveleiket hullatják s az
anyaveréb fiai öleléséből csiripolva tova repül. Midőn a sereg hozzánk
ér, akkorra megszünik az ének, az első pár pedig megkezdi a
sapka-emelést, kiknek példájára az utánok valók szintén szellőztetik
fejöket; szintén az első pár megkezdi az „alászolgáját,“ mely azután
betanult nóta szerint ugy fut végig az egész seregen párosával, mintha
valamennyinek száján egy szalonnával megkent madzag volna
keresztülhuzva, s ezen végezné pályafutását a kellemetes „alászolgá“-ja.
Ezen tanuló sereg a délutáni sétából takarodik haza felé, s mi is utánok
indulunk lassu léptekkel.

Kiérünk egy kapuhoz, s ennek mindkét oldalán elnyuló, elláthatlan
kiterjedésü árokhoz, melyek által egy a kapu szomszédságában
észrevehető, csupa nádtetőből álló, lebujféle földalatti üregben az
Isten szabad egének örvendő csőszféle kosztosa a városnak őriztetik,
rendesen többed magával. S itt van a nagy erdő vége, vagyis
tulajdonképen kezdete, s előttünk nagyobbszerü fasorok közé szoritott
nagyobbszerü homok mutatkozik. A kapufára két tudomásul-adás van
ragasztva: az egyik lövészet- és vadászattilalom, a másik
statárium-hirdetés. Ez utóbbit a fentérintett pünkösdi népmulatság
alkalmával óriási betükkel négyszögölnyi lapra nyomatni s alkonyatkor
illuminálni – nem szokták; csak a mulató vendégek fütyköseit s a
gyanuval terhelt ólmosokat szokták elszedegetni. Elég ez is, hogy az
ember örülhessen neki.

A fasorok mellett, mik között most haladunk, rácscsal elválasztott
kertek vonulnak el, melyek alig két év alatt varázsoltattak néhány
lelkes polgár által az azelőtt kietlen és kopár homokra. S itt
szemmellátható, miképen ezen polgárok magán érdekök világos
koczkáztatásával áldoztak a közérdeknek. És minél ritkább az önzés mai
számolgó (speculativ) világában az ily áldozatkészség, annál dicséretesb
e vállalat, s annál kivánatosb, hogy ezen nemes példa minél több
utánzóra találjon, hogy igy a fasorok másik puszta oldala is csinos
kertté alakittassék, a szemnek még tetszőbbre, mint az eddigiek.

Most mellettünk egy hintó robogott el, azaz: robogott volna, ha a lágy
homok miatt roboghatott volna, s nem kényszerittetnék egynémely
verselőnk szerelmi dalaiként csak lágyszeliden zökögni. A hintóban egy
uri ember ült, kényelmesen elterpeszkedve, s otthonos ügyességgel fuvá
ki szivarán a beszivott hatalmas füstgomolyt, melynél talán több sem
lakozott benne a besziváskor, a mit szellemnek s nem testnek lehetne
nevezni. A mint mellettünk elhaladt, épen akkor vevé ki egyik kezével
szájából szivarát, hogy alkalmunk legyen az egyik keztyüjére huzott
ragyogó karikákat megpillanthatni; másik kezével pedig ugyanakkor nyult
mellényzsebébe, s magasra ránta ki belőle egy kisded hengerórát. S mi
azon boldogitó hitben éltünk, hogy egy előkelőbb, fényesebb debreczeni
arszlánhoz van szerencsénk. Ah, de mi a patvar! A hintó oldalára vörös
jegyekkel bizonyos szám van irva; a kocsisnak magas bakján, még magasabb
fején s legmagasabb csucsos fehér kalapján bizonyos vontató és gázoló
néposztály félre nem ismerhető jelei vonulnak keresztül; az egyik lónak,
melynek szürke, ugyszintén a másiknak, melynek pej oldalbordái vannak,
csökönyös a járása. Ez alighanem fiakker – és reszkető örömmel kérdik
önök, nyájas olvasóim: tehát csakugyan debreczeni fiakker? tehát
Debreczenben is annyira kiterjedt már a civilisatió jótékony sugara,
miszerint utczáin, nem tekintve sarat avagy homokot, vörös számu fiakker
hintók döczögnek, s bátor elszántsággal neki hajtanak az utban álló
akadálynak, legyen az gyermek, ifju, férfi, öreg avagy védetlen asszonyi
állat? És jön e kérdésekre felelet, és a pillanatnyi illusió bájképei
elenyésznek. Ama bérkocsi, kocsis és ló, koránsem debreczeni, hanem
egyenesen pesti tünemény, mely a mult napon hozott valami pénzes utazót
Debreczenbe, s most viszfuvar találása tekintetéből itt tölt néhány
napot, a mikor akárki használhatja apróbb kirándulásokra, ha megfizeti.
Van is azután csodálat és bámulat az utczákon! És azon ragyogó arszlán –
„vajh ki ő, és merre van hazája?“ Már hiszen ha ezen határtalan és sokat
látogatott Debreczennek mindössze csak két homályos, s ezek közül csak
egy olyan vendégfogadója van, mely megérdemli, hogy becsületes ember
bele nézzen, már akkor csak tehet szert ilyetén ragyoghatásokra ennek
fő-főpinczére. Egyébiránt, hogy ő Debreczen legnagyobbszerü arszlánja,
ez áll, ezt senki kétségbevonni nem fogja, ezzel kár is a szót
vesztegetni.

Debreczenben nagy a collegium, sok benne a tanuló ifjuság; természetes
tehát, hogy ut közben néhány tekintélyesebb múzsafival is találkozunk,
kik harsány zaj, hahota és egymásnak szeszélyes lefőzése közben haladnak
a nagy erdőbe, hol, ha épen kedvök kerekedik és talán czigányokat is
találnak, bizonyosan mulatni is fognak, tánczolni is, borozni is;
egyébiránt, egy kis kurjogatást kivéve, csendesen viselendik magokat,
mely kurjogatás azonban a magyar zene lelkesitő hangjai közé ugy oda
illik, mint – hogy nagyot és képtelent ne mondjunk – a bajusz a
táblabiró urak konyult szaglálója alá. Ezen bajusz, ha soha nem moczczan
is meg, mindig kurjantani látszik egyet, kivált, ha a kenőcs nem
kiméltetett rajta. A debreczeni diák sem olyan már, mint a régi krónikák
festik. „Elfajult, elmívelődött!“

Utunkban még sok mindenféle ember halad el mellettünk. Debreczenben,
mint az alföldi helységek nagy részében, rendesen a városon kivül minden
irányban vannak a jobb ivó vizzel ellátott kutak, s minthogy a város
nagy s a közepén ásott artézi kut sok lakosra nézve távolabb esik, mint
a szinte negyedórányira városon kivüli kutak, azért az ezek felé vezető
utakat mindig telve látjuk vizhordó egyénekkel. Igy van ez a nagy erdő
felé vezető utvonalon is. Leányok, menyecskék, anyókák jönnek és mennek
barna kő korsóikkal, majd csendes és szomoru „szent egyedül valóságban,“
majd csendes és szomoru társaságban. Nem hinné senki, mily phlegmatikus
és aluszékony természetü ezen debreczeni nőnép már leánykorában is: hát
még ha leveti pártáját és civává lesz! Akkor meg ugy jár uton utfélen,
oly feszesen, komoran és kimért léptekkel, mintha mindig templomba
menne, minek kétségkivül megvan jó oldala, csakhogy ezen örökös
búskomorság csaknem annyit tesz másképen, mint: keleties indolentia,
melyet nem ártana kissé mozgékonyabb elevenséggel felváltani. Dehogy
hallana az ember valaha ezen kut felé vezető pályákon valami népdalt
lelkesen harsogtatni! Ez soha, vagy igen ritkán történik. De ime!
meghazudtolva látjuk magunkat. Népdal hangjai azok, melyek csekély
távolságra tőlünk, orr alatt termett rövidebb, sárkefeszerü szőrök közül
recsegnek elő és keréknyikorgás, lókehelés- és
bordapüffögetés-accompagnement mellett e szavakkal hatnak füleinkbe:

  „Nincsen széna, nincsen abrak,
  Ides lovam, agyoncsaplak!“ stb.,

mely szavak azonfelül még ritka élethű és tettetlen érzéssel
operáztatnak elő, minthogy alkalmasint ritka eset, hogy költő oly igazán
és hiven találta volna el legbensőbb érzelmi hangját valakinek, mint a
föntebbi dal irója emberünkét. S ki ezen ember? s mi ezen tünemény?
Debreczenben készült találós mesében fedezzük fel olvasóink előtt, mely
igy szól:

  „Két kereke vagyon,
  Civis benne vagyon,
  Egy ló húzza nagyon,
  Ménkő üsse agyon.“

Igénytelenebb és egyszerübb szállitó eszköz talán nincs a világon, mint
a debreczeni talyigák; tulajdonosaik azonban (kik alatt állnak a piaczon
ácsorgó hajtók) aránylag vetélkednek akármelyik kikiáltott pesti
fiakkerrel – szerénytelenségben. Az előttünk nyikorgó talyigán egy üres
hordó zörög, melyet szintén vizre visz a viztől irtózó talyigás. Ilyen
ellentétekből áll a világ.

De, hál’ Istennek! már a két árok közé állitott durva fa rostélyzatnál
vagyunk, melynek neve városkapu, s melynek két oszlopai egyikén ismét a
statárium komoly hirdető sorai ragadnak. A gyalog utasok számára
készitett ajtó melletti kunyhóban pipázgató kapuőrnek s a vele időző
atyafiaknak mondunk most jó napot, melyet az őr hidegkomoran fogad, s
először a szomszéd nádfedelekre tekint, azután eszmetársulatnál fogva
égő szivarainkra, miket mi önkéntelenül kapunk ki szánkból s a homokba
temetünk.

És most a nagy Debreczenben vagyunk, nyájas utitársaim!


MÁSODIK FEJEZET.

Szól Debreczenről és lakosairól, különös tekintettel levén a sárra és
más egyébre.

Ujra nyujtjuk önöknek, nyájas olvasóink, vezérkarunkat, hogy ujra
egyesülve haladhassunk az alföld nagy vezérczikkének fekete sorai közé.
Bár akadhatnánk ez utazásban minél több társra, hadd láthassák minél
többen vázlatát a világon alkalmasint legnagyobb magyar városnak, hazánk
első rendü városának, melynek kétségkivül nagy jelentősége van a jövőre
nézve.

A péterfiai városkapunál váltunk el, beléptünk a kapun. Előttünk a
hosszu Péterfia kanyarul beljebb a városba mélységes mély homokjával,
„most homokkal, sárral hajdanában,“ minthogy az utazásunkat megelőző
heteken jó idő járt. A mint végig nézünk a Péterfián: nádfedeleket
láthatunk eleget, emeletes házat egy-kettőt. Ez utóbbiak átalában a
városban – kivéve a piacz-utczát – igen ritkán vannak elszórva; a házak
majd mind földszintiek, s ha ehhez hozzáveszszük még a közönségesen nagy
házudvarokat, elképzelhetjük, mily nagy helyet foglalhat el Debreczen.
Széles lepény, melynek közepéből néhány tepertő ágaskodik.

Itt érjük először is a sörházat. Ronda, nyomorult épület, s ha a mindig
nyilt kapun bepillantunk, Augias istálója áll előttünk leghűbb
másolatban. De mintha nem is igen illenék e két fogalom, Debreczen és
sörház, egymás mellé.

Alig haladtunk még 200 lépésnyire a város felé s már is vagy hat
csapszék mellett vitt el utunk, mit nem csak a czégérekből s az italok
árát mutató, ajtókra kifüggesztett nemzeti szinü kis táblákról, vagy
korommal a ház falára mázolt és a meszeléstől gondosan megóvott, s nem
épen a legujabb, nem is a legszokottabb orthographiával irott szavakból
gyanitunk, hanem a klarinétnak azon ki-kinyikorgó talyiga-ömledezéséből
is, mely ezen csapszékekben a hétnek minden napján, a napnak majd minden
órájában hallatja a szomszédok épülésére czigánytüdő által életbe
léptetett hangjait. Néha hallani csak mellette a brugó tompa dongását,
mely olykor recsegéssé fajul el, de rendesen csak a klarinét hallik ki e
lebuj- és földszinti csapszékekből, szivrehatólag keseregve egyszerü
magányában, s minden egyes hangjának értelme: vivos voco! E csapszékek
megszámlálhatlan számmal vannak a város minden részében, és ezek az
ősegyszerüség és nélkülözés hazái. Noé bárkájában bizonyosan voltak már
oly butorok, mint itt vannak. Mintha csak egy darab járdát ragadtak
volna be az utczáról, olyan egy pár gyalulatlan deszkából áll, a legtöbb
helyen, az asztal, mellette egy-két ugyanilyen lócza, s hol már fényüzés
van, egy-két szalmaszék: ezen költetik itt el a négykrajczáros. Kiktől?
ennek leirása annak lesz feladata, ki Debreczen titkait irandja meg.
Egyébiránt az a jó van a dologban, hogy ezen csapszékek az előttük
függni szokott lámpák által esténkint legalább elősegitik némileg a
város kivilágitását, mely – a mint ezt a hirlapi levelezők már régen
elsorolták – itt ugyis nagyobbrészint a hold komára van bizva; ez pedig
igen szeszélyes és rendetlen lámpagyujtogató.

Egy házhoz érünk, melynek előrésze – falusi modorban – majdnem csupa
kapuból áll; a kapu előtt néhány pongyolára vetkezett katona dévajkodik
és fő figyelmét az áthaladó leányzókra veti, lesve a mellettük komolyan
bajszát pedrő káplárnak tetszést nyilvánitó s nagyobbakra bátoritó
mosolyára; vagy pedig a káplár uram beszél kalandjairól, s a legénység
hallgat, hangos kaczajjal fogadván a jó ötleteket s meglepő
cselekvényeket. Fogadni mernék, hogy ezer idegen között nem volt egy, ki
e házat katonai laktanyának nézte volna; pedig ugy van, ez az
ugynevezett Tót-ház, melyben Debreczen gyalog őrserege éli világát.

Nevezetes ezen Tót-ház még azért is, mert ezen ház előtt kezdődik a
palló. A palló, kődúsabb részeiben az országnak ismeretlen fogalom és
tünemény, Debreczenben azonban feltünő nagy szerepet játszik. Azt fogják
a magyarra, hogy két találmány dicsősége illeti: a kulacsé és fa
kilincsé. Pedig három a szent szám, pedig itt van a harmadik is: a
palló, mely hangosan hirdeti a világ legmagyarabb városában alkotó
mestereit. Szólandunk róla históriai pontossággal.

A palló Debreczenben az volna, mi másutt a járda, s miután a természet
szava régi időktől fogva azt parancsolja, hogy a hol kő nincs, ott
legalább fa teremjen, s miután az emberi kényelem ugy vélekedik, hogy a
kőnek máshonnan szállitása bajos dolog, főképen ha a Tisza négy
mértföldnyire folydogál a várostól: annálfogva igen természetes, ha ily
helyeken a kő fa által pótoltatik. A fa ugyan hamar rothad el s helyébe
nem sokára uj fa kell, a kő pedig kiállja a versenyt akármely ember
életével; de mi nem hijába nem tanultuk diákkorunkban a nemzeti
gazdaságtant.

Áll tehát a debreczeni palló fából, még pedig három-három egymás mellé
illesztett keskeny és vastag deszkából, melyek a földben keresztben
fekvő hasábokhoz vannak, nagy poczokszegek által, szegezve, s melyek
végéhez ismét három ily deszka van toldva minden irányban és mindaddig,
a meddig körülbelül város van és nem falu, mely utóbbi részekben a
trottoir a természet által sajátkezüleg készült, kivevén talán néhány
dilettánskodó tégladarabot.

A palló hivatása az volna, hogy az ember – ide nem értvén a marhákat,
lovakat s egyéb házi állatokat – szükség esetében rajta járván, azt
képzelhesse magának, hogy becsületes trottoiron jár, nem pedig azt, hogy
üres hordó dongáin sétál. Idegen ember, ki először ül egy a debreczeni
utczára néző szobában, s kinek ablaka alatt palló nyulik végig,
szüntelen azt hiszi, hogy ablaktábláin kopogtatnak, valahányszor háza
előtt elpallózik valaki. Továbbá, minthogy Debreczenben is szokott sáros
idő járni, és a különben sárgás homok igen gyakran téglaszinü
lucs-pocsba takarja magát, az volna rendeltetése a pallónak, hogy az
embert az idő viszontagságaitól megóvja némileg. Ezt meg is teszi
csekély tehetsége szerint, csakhogy – csekély tehetsége szerint. Régibb
költőink által megéneklett „virtusnak az ő ösvénye“ sikamlós lehet, de
sikamlósabb alig, mint a debreczeni palló sáros időben. És ha e pallóról
lesiklik az ember, akkor még szerencse, ha csak tiz ujját
daguerreotypirozta le a pallóra s nem kénytelenittetett egyszersmind
sárnyomatu arczképét ott felejteni.

És azután – nem gondolná senki – hogy a pallónak az ember jellemére is
van befolyása. Mert még csak megjárja, ha az ember magányosan sétál az
utczán s nem találkozik senkivel, de ez még csak Ruston is lehetetlen,
annál inkább Debreczenben. Találkozik tehát az ember sok mással a
keskeny padlón. A világ bevett illedelmi szabályai pedig azt tanitják,
hogy két összetalálkozó ember közül mindenik félig térjen ki az utból. S
ez az, a mi a pallón lehetetlen, ha csak mindketten a sárba nem hágnak s
a pallót használatlanul nem hevertetik magok között. Az egyik embernek
tehát gorombának kell lennie és a pallón maradnia, mit a másiknak irigy
szemekkel kell néznie, s vagy a szomszéd ház falának dőlnie, vagy a
másik oldalon botjára támaszkodva, egyik lábával a sárban keresnie
feneket, a másikkal a pallót őriznie. Mintha mind megannyi hitelezője
volna, ugy néz a debreczeni sétáló a vele szemközt jövőre. Ezen
gorombaság azután könnyen vérré válik az emberben a sok gyakorlat után s
igy van a palló befolyással az ember jellemére. Legtöbbet ér a palló, ha
száraz idő van, akkor legalább minden veszély nélkül elsétálhat az ember
a palló mellett. De mindennek megvan a jó oldala. A palló igen hamar
szárad, s legyen bármily nagy a sár, s fujjon egy éjen át kissé erősebb
szél, és reggel a pallót tisztán találjuk. Ilyenkor a palló sárgás szint
visel, az utczák sara fekete, s szebb látományt egyhamar nem képzelhet
az ember, mint ezen rámába foglalt fekete tengert.

Egyik oldalán a pallónak tehát házsorok állanak, kivevén az átmeneteket
egyik utczából a másikba; a másik, sár felőli oldalon sok helyen u. n.
fa bakterek, földbe vert faduczok választják el a szekéruttól. Nem volna
tehát szabad ezen fa bakterek közt gyalog emberen kivül egyébnek járni;
de a fa bakter nem sokkal ér többet, mint az eleven bakter. Ámbár ott
meredez a sárból, s ámbár éjjel a sötétséggel világitott utczákban
egynémely haza felé tántorgó békés civisnek hasrenditőleg adja tudtára
létezését: azt mégis meg nem akadályozza, hogy dzsidás tisztek, sőt
közlegények is, kiknek állomásuk Debreczenben van, minden fabakteri
korlátok ellenére a pallón ne tánczoltassák lovaikat. Az ily találkozás
azután a rettenetes.

A pallóról szőtt ez elmélkedéseink között, a palló pályáján addig
értünk, mig két száraz malom mellett állapodunk meg. Debreczennek
gőzmalma vagy volt, vagy lesz, de nincs. Annál több a száraz malom a
város minden zugában. Egy nagy nád- vagy cserépfedél, mely alatt 2–3 ló
huz egy nagy forgókereket s egy rajta ülő kocsiskodó ficzkót, e födélhez
egy házikó van ragasztva, hol a gabona őröltetik: ez az egész készület.
E malmok környéke közönségesen a legrondább, legszemetesebb zugok közé
tartozik, melynek szemétdombjain s iszapos helyein mindig négy-öt sertés
turkál röfögve, s a nap árnyékában egy-két őrködő kuvasz kaffog a legyek
után, csak arra lesve, hogy kimutathassa valakinek foga fehérét s
vakkantása pattogó hatalmát. Átalában a kutyák száma Debreczenben
roppant nagy, s reájok nagy figyelem van forditva. Majd minden ház
kapuja alján egy sajátszerü lyuk van kivágva, melyen ezek kényök-kedvök
szerint teszik ki s be sétájokat, s csak az kell, hogy némi idegen szag
járjon az utczán, s azonnal kiront néhány komondor, melyek példáját
azután az egész szomszédság követi; és a ki ilyen fogadtatásokhoz nem
szokott, az minden pillanatban inában képzeli üdvözlői fogait.

A Péterfia végén járunk. Szemünkbe néhány emeletes ház tünik, s egy
tágasabb tér, melynek egyik szögletében uj artézi kut ásatik, közepén a
kéttornyu ref. nagy templom áll, s egyik oldalát az épen oly nagy, mint
monstrosum collegium foglalja el. E téren hetivásár napjain
szürszabó-készitmények s nyers bundabőrök szoktak árultatni. Mily
gyönyörü hely lenne ez egy városi sétánynak! – a mi egyébiránt
közajkakon is peng már. A collegium és templom vidékét csupa tudós
lakja; lehetne e városrészt Debreczen Tempéjének nevezni, melynek
alacsony lakaiban a Múzsák ütötték fel sátorukat, maga Apollo és Minerva
a nagy collegium égbe meredő falai közt tanyázván, az artézi kut lehetne
majd idővel a kastali forrás. Disztelenebb s kényelmetlenebb épületet
nem egyhamar láthat az ember, mint a collegium, diák műnyelven
kinlódium: kivülről granárium, belülről sötét, barátságtalan,
szerencsétlen elosztásu kamarák, minden legkisebb csin és izlés nélkül,
a második emeletben lévő nagy teremtől kezdve, melynek neve bagolyvár,
le egész a kontra fészkéig. E nagy épülettel összeköttetésben áll s csak
udvar által választatik el a régi collegiumnak még fenmaradt roskadozó
része, melynek penészes, szurtos szobáiban nagy számu ifjuság lakik, s
melynek ápoló bölcsőjében már nem egy lángelme ringattatott, részint
felébresztetett, részint örökre elaltatott. Ezen szobák a leggenialisabb
diákéleti kalandok, kifogyhatatlan elménczkedések műhelyei, s a
világhirü legátusoknak, sátoros ünnepeki ken kivül, rendes tanyái. A
collegium két „portájából“ szünet nélkül csődül ki s be nagyobb vagy
kisebb diákság. Méhkasnak lehetne mondani vagy darázsfészeknek, mit
szakadatlanul körüldongnak a munkások és herék, azon különbséggel, hogy
ezen méhek és darázsok a kasban és fészekben szivják a mézet, s onnan
hordják kifelé ország- és világszerte.

A collegium szomszédságában van az ennek használatára néhány év óta
fenálló fűvészkert, mely némileg – de igen csekély mértékben – nyilvános
sétatért pótolt, s melyben sok szép és czélszerü, történt már, s még
sokkal több történhetnék, kertésze olyan igen jól nem tanulta volna a
grammatikát, s nem tudná oly igen, hogy prima persona est ego.

A nagy templom mellett elhaladva, kiérünk Debreczen legszebb részébe, a
piacz-utczára. Ennek nagy részét már emeletes házak teszik, s mily
gyönyörü utcza lehetne ebből, ha kiköveztetnék! Tágas, hosszu és
egyenes, milyennek párját keresni kell, s nincs benne egy épület, mely
jelessége által figyelmet gerjesztene; semmi a mi csinra, izlésre,
rendszeretetre mutatna. S most még csak hagyján ily száraz időben,
milyenben mi vándorlunk itten; de tekintsen bárki végig ez utczán
novemberi vagy marcziusi napokon, s szive ríva fakad bánatában. Mi
olyankor ezen utczához képest a Buda-Pest között zajló Duna, hol a
kiállott csekély remegés és révészi gyöngédség-demonstratiók után ép
testtel és lélekkel ér partra az ember: mig itt alig ismer magára, ha az
egyik utczaoldaltól tiszta ruhában kiindulva, a másikra ért: annyira
átváltozott s annyira megfertőztetett e lucs-pocs fertőjében. Ha az
ember ilyenkor látja az utczákat sürün elömlő vég- s határtalan elemet,
önkénytelenül Velencze jut eszébe: csakhogy ebben az Ádriai tenger
csapkodó habjaiból emelkednek fel a büszke márvány paloták, mig itt a
legfeketébb tenger lassan hömpölygő büzhödt hullámaiból nyulnak ki az
alacsony tégla kunyhók. Valóságos canale grande ezen utcza, s az ember
kétségbeesésében sokszor elkiáltaná: „Gondola!“ de működő csajkásokat
sehol sem pillant meg, s önlábain kénytelen tovább folytatni gázolását.
Lehetne pedig ide néhány elszánt pesti révészt alkalmazni. Bérkocsinak
száraz időben sincs hire, minthogy Debreczenben is azon eredetileg,
alkalmasint csizmadia által felállitott elvet tartják, hogy: kinek lova
nincs, gyalog járjon. Különben pedig a bérkocsi theoriája ily novemberi
napokon nem is lehetne praktikabilis, minthogy ily időben, kinek
különben lova s kocsija van is, őrizkedik ezeket az utczára ereszteni, s
inkább gyalog jár hatalmas sárczipőkben vagy csizmába gyürt nadrágban.
Csak azt találjuk ilyenkor itt, kinek a szekerezés kenyere, s kit
kikerülhetlen kénytelenség indit rá.

S mennyi siralmas jelenet szinhelye ilyenkor ezen és a többi utcza! Ott
egy talyiga szeldeli a barna habokat: lovának lábát, kerekének nagy
részét nem látod, s mint Dunán a kormányos a mélyebb helyekre igazgatja
hajóját, ugy irányoztatik ezen lassu mozgony a már kitanult, kevésbbé
feneketlen tájak felé. Amott egy öt lovas szekér áll már óra óta a
fekete hullámsírban, s óra óta ordit a lovakra egy döngető hajtósereg;
de a torkok elrekednek, a kezek kifáradnak, a lovakból sürü gőzfelleg
kerekedik, s a szekér és ló áll – rendületlenül. Ehhez joga is van, azon
jogászelv szerint: ad impossibilia nemo obligatur. Itt is, ott is
egy-egy kiszolgált Pegazus hever, a sár közepéből nagy nehezen a sár
szélére vontatva, küzdve élet és halál között, vég vonaglásaiban még egy
futó tekintetet vet megtört szemeivel lefolyt élete pályafutására, és
hörgő sohajok között tapasztalja, miképen egy hosszu élet örömdús
perczei a szenvedett bajokhoz és nyomorhoz képest oly csekélyek, hogy a
sár szélén álló alig bir reájok világosan emlékezni. Gazdája már alig
várja felette, hogy behunyja szemét – ilyenek a roszlelkü örökösök! – s
már előre is azon töri fejét, vajon hány itcze borrá válhatandik bőre?
Igy van ez a debreczeni canale grandeban őszi és tavaszi napokon, nem is
emlitvén a számtalan emberi bukásokat, melyek itt napirenden vannak.

Egyébiránt e széles utczán most, száraz időben is elég a szemét és
piszok, melylyel néha városi rabok és dologtalan csavargók szoktak
megbirkózni, rendesen pedig csak a varjuk által hordatik szét. Tehát
varjuk utczatisztitásra…! E madarak oly nagy számmal is vannak itt, hogy
gyakran napfogyatkozást vél az ember rögtön beállottnak, pedig csak egy
határtalan varjusereg repült a város felé, melyek azután oly károgást
visznek véghez, miképen a debreczeni kofa nem értheti világosan: sulymot
kérnek-e tőle, vagy mórabórát? E varjusokaság oka pedig alkalmasint az,
mivel Debreczenben rendkivül sok disznó kap halálos itéletet, miket, ha
hó esett, szabad az utczákon is perzselni; de minthogy a pipázás a
városban tilos, a perzselés mellett dohányozni szorosan tilalmaztatik.

Nem képzelik önök, nyájas olvasóim, tovább haladtunkban, mily nagyot
léptünk most! egyetlen lépéssel Szabolcsból Biharba léptünk át. Legalább
azt beszélik, hogy e két megye közti határ a nagy templom környékében
volna. A Debreczen alsó részén lakozó diák tehát naponkint Biharból
Szabolcsba utazik, valahányszor a collegium felé iparkodik.

Kofa a debreczeni piaczon kitünőleg sok üldögél sajátszerü kathedrában,
határtalan urnők egész a diófáig. A magyar született vitéz és szónok,
azt tartja a közvélemény. Mennyi illeti e dicsőségből a magyar kofákat,
ennek tudomását mindennapi tapasztalás utján ki-ki megszerezheti
magának, különösen Debreczenben. Árulnak pedig ezek: mindenféle
gyümölcsöt, a pattogatott tengeritől kezdve egész a burgonyáig,
kalácsféléket, zsemlét és pálinkát, pecsenyéket, rőfökre terjedő
kolbászokat s vastag hurkákat, ponyvára fektetett „uj nótákat és szép
históriákat,“ a helybeli és vidéki könyvnyomdáknak „ebben az
esztendőben“ készült műveit; árulnak keréknagyságu kenyereket, kását,
lisztet, dohányt, taplót, tűzkövet; s ki győzné mind elő számlálni azon
áruczikkeket, miknek birtokába a debreczeni közönség nagy része
kofa-kezek által jut? Legnevezetesebb, hogy mindezek, különösen pedig a
gyümölcsfélék, oly izletes modorban, alakban és edényekben kináltatnak
az átmenőnek, miképen ezt látva, nyitva felejti száját azon csodálkozása
kifejezésében, hogy vajon kik- és mikből állhat tulajdonképen ezen kofák
vevő publicuma! Minket most egy általunk taposott palló tájékán még
hátramaradt szag arra emlékeztet, hogy a palló hosszában, reggeli
órákon, nyers káposztát áruló kofasor szokott elnyulni, mely mellől
olyankor akkora bűz terjed el, hogy e bűzzel legalább is gőzhajót
lehetne hajtani, ha t. i. – lehetne.

Túl ezen utcza másik oldalán egy keskeny utcza nyulik be, tele
mészárszékekkel, s ezen husvágda-alléeban szerezhet magának az ember –
ha eddig még nem szerezhetett – némi fogalmat, mit jelentsen az
körülbelül, ha mondják: hogy e nemzet tulajdon zsirjában fog megfulni. A
„Bika“ czimű vendégfogadó előtt felállitott sűrű talyigasorok a régi
magyarok szekérsánczait juttatják eszünkbe.

A merre most járunk, itt már mindenfelé kereskedői boltokat és
kirakatokat szemlélhetünk; de milyen boltokat és kirakatokat! Csin, disz
és izlés itt is hijába kerestetnek; de ez mindaddig nem is lesz, mig az
utczák kikövezve nem leendenek. Legörvendeztetőbb az, hogy nem látunk
itt talán egyetlenegy idegen nyelvü czimet is. „No, hisz’ csupán ez
kellene még!“ mondja Petőfi. De vannak azután a boltok előtt képirói
mázolások, melyek akaratlanul a festészet gyermekkorára viszik vissza
gondolatainkat, és csak az szerencséjök ezen festményeknek, hogy alájok
van irva, miképen „gárdistát“ vagy „magyar menyasszonyt“, vagy
„gőzhajót“ jelképeznek, különben erre Debreczen ötvenezere közül aligha
meg mert volna esküdni ötven. De hisz ennek oka is csak a publicum
hiánya.

Debreczen legnagyobb háza, a Bek-házhoz érünk most, s ezen ház több
tekintetben nevezetes. Itt tartja eléggé csinos szállását az egyik
casinó, melyet frakkosnak is mondanak, ellentétben a polgárival, melyet
gubásnak is neveznek, s mely a „Fejér ló“-ban ütött tanyát. Debreczennek
egyetlenegy kávéháza sincs. Csak nem lesz senki oly vakmerő, hogy ez
állitásunk czáfolatául a „Csontos“ jusson eszébe, hol egy szük szobában
felállitott szurtos teke-asztalon rendesen mindig működik ugyan néhány,
a napot brugónak néző diák vagy borbélylegény, hol azonban alig ismerik
a kávét hiréből, egyéb kávéházi nemesb élvezeteket pedig annál kevésbbé.
Valódi jótétemény Debreczenben tehát a kaszinó, hol az ember legalább
emberek közé jöhet s hébe-hóba kibeszélheti magát. Csak oly rettenetesen
üres ne volna aztán oly gyakran ezen kaszinó.

Hogy Debreczennek redoutterme nincs, azt könnyü lesz elhinni, ha tudjuk,
hogy itt még oly sok jó intézet hiányzik. A casinó tehát minden
farsangon adni szokott négy vagy öt bálját a szobáival összefüggésben
levő kerek teremben szokta adni, melybe ha belépünk, azt eléggé
csinosnak találandjuk ugyan, és egy-két családi kör mulatozására elég
alkalmasnak, de a nagy Debreczen tánczközönsége befogadására csakugyan
csekélynek hiendjük. És az igaz, hogy ezen rotonda igazi circulus
vitiosus, p. o. a jogászbál vagy más előre kikiáltott bál alkalmával; de
különben, bármily parányi is az, soha sem telik mégis ugy meg vendéggel,
hogy azokból a város népességének számára biztosan lehetne
következkeztetést vonni.

E bálok alkalmával tünik ki leginkább, mi csekély az, mit Debreczenben
publicumnak nevezhetni. A nyilvános helyek közönsége oly stereotyp, oly
örökkön örökké egyforma itt, a mint senki nem gondolná. Egyik bálnak,
egyik szinházi előadásnak – némi csekély változásokkal – ugyanazon
közönsége van, mi a másiknak, s e tekintetben a nagy Debreczen olyan
kisvárosias szint visel magán, mint bármelyik 5–6000 lakosu városaink
közül. Sehol sem ismeri egyik ember a másikat ugy, mint itt, sehol sem
törődik a másikkal annyit, mint itt, s azért a kisvárosi pletykáknak
sehol sincs oly nagyszerü mezeje, mint itt. Különben a casinó báljai
közül rendesen csak kettő vagy három látogattatik meg kissé sürübben, a
többi üres és kellemes látomány, mi már nem egyszer történt: bált látni,
melyen csupa frakk mozog, s eljárja 11–12 óráig a tánczrend szerint
valamennyi kitüzött tánczot – hölgyek nélkül.

Oh! mert a tánczot szeretik Debreczenben. Közeledjék vagy érkezett
legyen el a farsang, s a fiatalok szive máris walzer tactusában kezd
dobogni, és itt is, ott is klubbok alakulnak, melyeknek czélja a
tánczgyakorlat, hogy annak idején mint kiképzett művészek állhassanak
elő. Ha esténkint végig sétálsz ilyenkor az utczákon, nem egy ablak
alatt hallod zongora vagy hegedü hurjaiból a körmagyar hangjait
előcsalni, mikre néhány diák s a kerületi tábla néhány jurátusa járják
kitelhetőleg felkeztyüzött és sarkantyuzott állapotban a háziasszonykodó
hölgyek karjain a lélekviditó figurákat. S oh! mi boldog órák ezek! mily
örömmel mulat ezeken, még később időkben is, a képzelet és emlékezet!
mint a melyekben nem egy fiatal látta „életének legszebb napjait“ néhány
szál gyertya fényénél feltünni s elenyészni. És szive megrepedni készül
boldogsága árvizétől, ha eszébe jutnak a bűverejü szemjátékok, a titkos
és meleg kézszoritások, sőt a rebegve és pirulva tett nyilatkozatok is,
miknek száma csak azon mennyei hatalom előtt van tudva, mely meg birja
számlálni az ember hajszálait s a Hortobágy homokszomeit. Eszébe jut a
boldog percz, midőn ő – az emlékező – a táncz végeztével, szomjuságtól
kinoztatva, a mellékszobában felállitott étel- és italkészületekhez
rohant, és – ilyenkor bort inni nem szokván – egy pohár ártézi kutvizet
kezébe ragadt. S a pohár már szinte lángoló ajkát érinté, midőn a
tánczszobából kettőztetett léptekkel s hangos ruhasuhogással egy hölgy
ront feléje.

E hölgy a vizivó szivkirálynéja volt; testét előre hajtva, karjait
remegve kifeszitve, szemeit „egy nemével a kimondhatatlan kifejezésnek“
merően a száj felé utazó pohárra szegzi, s a mint ez már a szájhoz ér,
megragadja s felkiált:

„Az Istenért, mit csinál kegyed?“ (A hangsuly itt a kegyed szón fekszik,
minthogy minél kevesebb ember él még e szóval Debreczenben, annál több
szokta azt beszéd közben irgalmatlanul megnyomni.)

„Semmit, édes nagysám!“ (Itt a hangsuly a nagysámon fekszik a fentebbi
oknál fogva) válaszol, hideg vért tettetve, a boldog vizivó.

„Meg akarja kegyed e poharat innni?“ kérdi reszkető hangon a suhogó
ruháju hölgy.

„Csak a vizet belőle, édes nagysám!“ lakonizál a szerelem tulédessége
által keserüvé vált tánczos.

„Talán jobb lenne egy pohár csokoládét vagy limonádét…?“

„Nem instálok, édes nagysám!“

„De gondolja meg kegyed, ily forróságban… Kérem kegyedet, ne igya meg
azt a vizet.“

Hosszu pauza, melyben a vizivó ingadozni látszik. Szomja azonban
erősebb, s ő még egyszer magasra emeli a poharat.

„Én nagysád egészségére üritem e poharat, és ilyenkor soha sem
ingadozom. (Most a hang szelid nyögdécseléssé változik). S innám bár
száz halált e pohárból, azt mégis utolsó cseppig üritem ki, ha ez által
nagysádat lehet szerencsém éltetni.“ S a pohár tartalmát magába önté az
oroszlánszivü arszlán.

Ismét pauza, melyben a szemek egymásra tapadnak; s miután a hölgy látta,
hogy elszánt lovagjának a nagy áldozat után sincs semmi legkisebb baja,
vérszemet kap ő is, és pohárt ragad és vizet kér.

„Minthogy kegyed ivott érettem, szükséges, hogy most én is igyam
kegyedért. (A hang lehető legnagyobb remegésbe megy át.) Náczi!… az…
Isten… éltesse!…“

S miután a suhogó ruháju hölgy a pohárból nehány homoeopathiai csekély
dózist szippantott volna, vissza akarja azt az asztalra tenni. De a
gyönyörszomjas Náczi kiragadja kezéből és felkiált:

„O… hhh!… ide avval a pohárral! Hadd csókolhassam le róla azon helyet,
melyet édes nagysám ajkai érintének.“

És minek utána a poharat egy ideig megforgatta volna kezében, megtalálá
végre karimáján a nyomozott helyet, s a midőn kiitta vizét, csak azon
csodálkozott, hogy a poharat minden igyekezete daczára is, idvessége
érzetében, ketté nem haraphatta.

Ekkor azonban rákezdék a tánczszobában a françaiset, s a boldog pár a
többi boldog párok közé állott.

E jelenet megtanit bennünket arra, miképen választatnak itt a szerelmi
seladonok s a Nácziak mint kenetnek farsangi lovagokká.

Sehol sem tánczolnak talán a bálokban oly sokat és oly szenvedélylyel,
mint Debreczenben. A körtáncz itt valóságos kórtáncz, s az egy részben
csak dicséretes volna, ha a többi idegen táncz nem volna szintén az.
Alig dugja ki Boka Károly a karnagy szük karzatán a táblácskát, melyre
körtáncz van irva, máris képzelhetlen mozgás és sürgés van a teremben.
Boka Károly kezébe kapja hegedüjét s „van tolongás s uj öröm Budában!“
Mint az árviz ugy rohannak egymásnak az előlegezett párok, itt-ott
másokkal összeütközve, ruháikkal fenakadva, s az érthetetlen zajból
ilyenkor következő kiáltozások hatnak ki:

„Siessünk, nagysám, oda a másik oldalra…“

„Nem, maradjunk itt, jobb lesz itt.“ S a szegény tánczos kénytelen a
kellemetlen, nem inye szerinti vis-à-vis-val megelégedni.

„Hol van még egy pár? – Ide még egy párral!“ kiált, az egyik szögletben,
egy rendezőféle egyén.

„Itt vagyunk – jövünk – ne ereszszenek senkit a körbe.“ S a terem másik
végén törtet a tömegen keresztül egy pár, melynek mind him, mind nő
része egyik kezét a teremben hullámzó fejek niveauján felülemeli,
észrevehetővé akarván igy magát tenni; a másik két kéz elválaszthatlanul
egymásba van préselve, hogy egyik a másikat valamiképen el ne veszitse.

„Nincs több hely… el van foglalva,… nagyon sajnálom, édes nagysám;…
siess máshová, bruder!“ E szavakkal fogadtatik a pár, midőn hajnalpiros
arczokkal már révpartra akart volna szállani. Ez aztán szurok!

És a karnagy már álla alá kapja hegedűjét.

Kétségbeesetten veti föl a pár a karzatra pillanatát és felkiált: „Ne
huzzátok még!“ És ők nem huzzák.

Azután kétségbeesetten jártatja szemeit a terem boldog vendégein, és
talál köztök boldogtalanokat is szivének nagy örömére, talál kimaradt,
megbukott, kiszoritott párokat, és e párok oly könnyen megértik egymást,
s nem kell egyéb, csak az, hogy az egyik pár elkiáltsa: „A mellék
szobába – utánam!“ – s azonnal vert hadként a szomszéd szobába rohannak
a későn járt s kevésbbé életrevaló párok.

A teremben, melyben egy kör is csak épen hogy eljárhatja a körtánczot,
kiáll négy, öt kör; a szomszéd szobában szintén kiáll egy, rendesen
csorba kör, mely azonfelül a zenéből egy kukkot sem hall becsületesen,
és ők eljárják a körmagyart, és ugy megaprózzák, hogy jobban megaprózni
már nem is lehetne. S mennyi tyúkszemtapodás, mennyi oldalba-lökés, és
mégis – mily mennyei élvezet!

Fényoldala a debreczeni báloknak azon fesztelenség és egyenlőség, azon
szép pêle-mêle, mely ezeket oly érdekesekké teszi. Nem látni itt semmi
különválásokat, kotteriákat, melyektől apróbb városaink közönsége csak
ritkán ment, a miért azután rendesen jól is mulat ott kiki.

Kivánatos volna azonban, hogy ne adassék annyira hely a német
csevegésnek, mely nem üzetik itt ugyan olyan nagyban, mint másutt, de
mégis roszul esik látni, hogy azon hölgy, kinek szájába oly jól illik
anya-nyelve, mihelyt körre akad, melyben a betanult néhány idegen szót
elmondhatja, hirtelen megfeledkezik magáról és német nyelven tördeli elő
azt, mit magyarul becsületesen elmondhatna. És affectálnak német nyelvet
és beszélnek olyan nyelven, hogy a „Spiegel“ szerkesztője Pesten inkább
leharapná saját fülét, semhogy ezen istentelen torz hangokat beeresztené
azon. Különösen idegen katonatisztek azok, kiknek kedveért azonnal odább
adnak a szegény magyar nyelven. Oh! pedig ha tudnák e hölgyek, mily
gyönyörüen cseng szájokban azon Eperjesen vagy Kassán tanult tótos és
azután Debreczenben magyarossá vált németség: akkor házi körükben
gyakorlat kedveért akármikor, de nyilvános helyeken bizonyosan soha sem
szólalnának meg. Sok nálunk a képtelenség! Városunkba költözött néhány
vándorlólegény számára sörház áll fen; a beköltözött német katonatisztek
számára németül tanulunk: nemhogy azok borunkat innák meg, ezek
nyelvünket tanulnák meg. Vajon beszélhetnek-e ily szerencséről az olasz
és német tartományokban szállásoló huszárjaink? De ők nem is lehetnek
oly szerénytelen követelők; ők tudják, hogy azon országnak, melynek népe
közt élik napjaikat, nyelvét megtanulni, legalább is illő. Nálunk a
vendégszeretet tulhalad minden várakozást.

A Bek-házat az uj városháztól egy utcza választja el, melyen a zsibvásár
szokott tartatni. Az utcza nevét nem tudjuk, minthogy Debreczenben egy
utcza neve sincs sehol felirva. A városház téres is, szép helyen is áll,
elég sokáig is készült, hogy jól sülhessen el, s hogy mellette – a
példabeszéd szerint – sok embernek jusson is, maradjon is; de azért
minden egyéb, csak nem szép. A pesti városházzal csaknem egy idős, és
mégis mily rendkivüli nagy a különbség a kettő között kivülről,
belülről, pedig aligha nem többe került ennél, pedig a pesti sem igen
ütötte meg a mértéket. Alsó része a városháznak csupa kalmárboltokból
áll, melyeknek majd mindenike előtt kis domb emelkedik, az illető
gazdáktól a végett feltöltve, hogy a vevők sáros időben ezen elcsuszván,
a boltokba mintegy belebukjanak. Ez azután az, a mit kereskedői
életrevalóságnak nevezhetni.

A városház előtt pedig kényelmes otthonossággal hevernek az eszmék
világában létező debreczeni dolgozóház növendékei, azon, nagyobb magyar
városainkban oly hagy számmal lézengő, dologtalan csavargók, vulgo:
betyárok, kikre csak undorral és szánakozással tekinthet a jobb érzésü
ember. Ott egy nyers tekintetü férfi hasal, kinek kezében a mindig nála
levő fütykösnél egyéb dolgozó szerszám talán soha sem volt, s kit ha
szabadban találkoznánk vele egyedül, csupa jó szivüségből bizonyosan
megkinálnánk egy pipa dohánynyal. Itt egy szálas siheder dűledez
botjára, kiből, ha hulladozó rongyait divatos köntössel cserélnők fel s
bozontos fejét valami pesti fodrász művészetére biznók, már halvány és
lelketlen arczánál fogva is, derék arszlánt teremthetnénk. Ama zugban
nehány nőszemély guggol, kiknek élettelen arczai talán soha sem érezték
a vizet, s kiknek testét alig födi nehány foszlány; egynek fonnyadt
emlőin csecsemő csügg s e szerencsétlen anya boldogtalan gyermekét élet
nélküli viaszbábnak tekintenők, ha egy elhaló gyenge sikoltás nem adná
olykor tudtunkra, hogy él. S e nyomor gyermekei egész nap itt undoritják
az átmenőket, kik oly hidegen haladnak el mellettök, mintha ennek igy
kellene lenni. Hiszen a városház alatt látják többnyire e siralmas
csoportozatokat!

Elhagyván a városház mellett a piacz-utczát, bekanyarulunk a czegléd
utczába.[4] Veszik-e önök észre, mily széles és egyenes utcza ez is, s
mily jól van itt megvetve alapja egy majdan leendő szép városnak! A
czeglédutcza egy darabján átmegyünk, a nélkül, hogy valami figyelemre
méltót találnánk, ha csak egyes, részint épülő, részint sülyedező házak
jellemrajzát nem akarjuk adni.

Csakhamar befordulunk tehát innen is a harminczados utczába. Itt is jó
darabig koptatjuk a pallót a nélkül, hogy a „Két pisztolyhoz“ czimzett
csapszéken kivül máson akadna meg szemünk, hol az ember, a külsőről
itélve, mindenkor fris ételt és italt kaphat. Ezen háznak, melyben a
„Két pisztoly“ van, másik végén egy bomladozó kapu felett egy tábla függ
ezen felirattal: „Bemenet a szinházba.“ S talán sehol sem felel meg egy
felirat is annyira czéljának, mint itt, mert csakugyan nem jönne a
nélkül senki azon vakmerő gondolatra, hogy a kapun által szinházba
menjen. És azért éljenek a jó gondolatok! Csakhogy bizony keserves
gondolatokat költnek e gondolatok az ember fiában. Debreczenben, hol az
ember a legszebb, legjelesebb magyar szinházat, a legnagyobb magyar
szinházi közönséget keresné, itt kell neki ily kapun bemenni, hogy egy
az udvar hátulján felállitott, alacsony, szük és szurtos, csűrféle
épületbe juthasson, melyben azután kénye kedve szerint álmodozhatik
szinházról és nemzeti műveltségről.

És nézzük e szinházat belülről. Képzeljenek magoknak nyájas olvasóink
egy téli estét, mely sem péntek, sem szerda, hanem más valamely nap,
mely az épen akkor Debreczenbe vetődött szinészeket mozgásba hozza.
Belépünk a szinházba. Épitészi jelességről szó sincs, arról hát nem is
szólunk, nem beszélünk arról, a mi itt nincs, hanem csak azt nézzük, a
mi van.

Legelsőben is látunk nagy sötétséget, mely onnan származik, mivel a
szinház tetejéről – világ helyett – egy madzagra hurkolt, három águ
vaspléh gyertyatartó lóg le, megtömve három szál égő garasos faggyu
gyertyával; a szinpad előrészén pedig szintén ilyen két gyertya küzd a
világossággal, nem emlitvén, hogy a sugólyuktól jobbra és balra szintén
néhány mécs vetekedik a háromágu luszterrel, de melyet a láthatlanság
miatt bajos észrevenni. Az előfüggönyre holmi lantos emberek és meztelen
dámák vannak festve, a mennyire ezt a nagy árnyékban
megkülönböztethetjük.

Látunk azután a szinpad előtt elnyuló, mélyen besüppedt helyen, egy
hosszu padon, hét vagy nyolcz czigány legényt üldögélni, oly mélyen és
olyan V betüszerü helyzetben, miszerint a földszinten, mely egyuttal
páholy is, álló néző nem lát és hall egyebet, mint hét vagy nyolcz
hollófekete czigány parókát, néhány hegedűvonót, néhány erősebb trombita
hangot és egy néha fel-felbukkanó térdkalácsot. Az a gazdaságos van e
dologban, hogy ezen zenészeknek fagygyu gyertyára nincs szükségök, s
hogy ők a sötétben is elmuzsikálnak, művészi szellemöknek keblökben égő
szurokfáklyája által megvilágittatva. De ezen művészeket már nem
mindenkor láthatja itt az ember. Vannak ugyanis esték, midőn Boka Károly
bandájának más és jövedelmesebb működési cyklusa nyilik, s ekkor vagy
üresen marad az orchestrum, vagy más hasonnemü, de nem hasonértékü
egyénekkel pótoltatik. Vagy pedig hébe-korba’ megtörténik az is, hogy a
szincsűr szerfölött megtöltetni reméltetik, s ekkor a szóban forgó
besüppedt helybe is zártszékek alacsonyittatnak le, honnan ha a működő
szinészeket nézi az ember, azoknak egyéb részét nem látja, mint
fejeiket, ugy hogy egész illuminált arczképgyüjteményt lát maga előtt
mozogni. Már csak különössége miatt is érdekes!

Látunk továbbá egy, a háromágu vilárt körülfolyó karzatot, és rajta
zsufolt publicumot, melynek tapsvihar és éljen-orditások tekintetében,
már az igaz, hogy párja nincs. Mintha, hallgatás helyett, mindig ebben
gyakorolná magát a collegiumban. Volt már máskor is alkalmunk e
karzatról szólani, nem akarunk itt a mondottak ismétlésébe esni; némi
közelebb megismertetése végett azonban annyit mondunk csak, miképen e
galéria soha sem tapsolja meg a szinész játékát, hanem szüntelen csak az
eléje állitott és rajzolt jellemre forditja kritikusi figyelmét. És
azért játszék a szinész bár a legremekebbül, de játszék valami
fondorkodó gazembert, többnyire irgalom nélkűl kipisszegtetik, bőgéssel
fogadtatik s kisértetik, s még örüljön, ha meg nem dobáltatik. Ellenben
legyen a szinész játéka bár a legbotránkoztatóbb, de képviseljen valami
epedő, jámbor, becsületes árvát, azt azonnal magas pártfogásába rántja a
karzat. Az ember azt gondolná, a természet együgyű gyermekeit, vagy az
amerikai ős-erdők valamely ide vetődött népét látja maga felett, még
pedig oly közelségben, hogy szinte kezet foghat velök.

Elhagyjuk e szinházat, mely csak lealacsonyitólag hat Debreczenre, s
melyben a nagy czél: az izlés- és erkölcs-nemesités, physikai és moralis
okoknál fogva, soha sem fog elérethetni. Hiszszük, hogy, mi már
terveztetik is, egy nagyszerűbb, és a világ legmagyarabb s nem is, épen
a legszegényebb városához méltó szinház néhány év mulva fog már a piacz
valamely szép helyén pompázni.

A harminczados utcza szögletén megállunk, s itt egyszerre négy utczába
láthatunk be. Hátunk megett a harminczados utcza; balra a Sz.
Anna-utcza, melynek elején áll a kath. templom két tornyával s órátlan
óralapjaival; előttünk van a varga-utcza, ennek elején a kerületi
táblaház, szintén olyan „semmit nem mondó kifejezésü“, mint a többi
privát ház; jobbra tőlünk van a rettegett sántaköz, s ebbe befordulunk.
Ezt alkalmasint azért nevezik igy, mert hihetőleg sok ember sántult már
meg benne örökre; fél is ettől sáros időben minden tapasztalt talyigás,
s nem egykönnyen vetődik ide, hacsak kikerülheti valamiképen.

A sántaközből ismét a piaczutcza alsó részébe érünk, melynek a
sántaközzel szemközt levő oldalán a szintén feneketlensége miatt
rettegett Miklós-utcza hajlik be. Nem fog ártani, ha majd ez utczák
sarkára fel lesznek irandók neveik, mindezeknek jelentékenyebb s
történetünkből meritett neveket adni. E vidéken láthatjuk egyszersmind a
„Fehér ló“ czimü fogadót, mely az itteni két fogadó között a
leges-legkülönb. Ebben tartja szállását a népes polgári kasziné, ennek
termében adja báljait ezen kaszinó; továbbá a mindennemü mesterlegények
és farsang utolján a helybeli speculativ szellemű czigányság.

Fölfelé haladunk most ismét a piacz-utczán. A czegléd-utcza szögletén, a
reform. kis templom előtt ásott artézi kuthoz érünk, mely egész nap el
van foglalva vizet meritő lányok- és férfiakkal. Különösen az esti
órákban állja azt sürü néptömeg körül, s nem egynek kell gyakran
óranegyedekig várakoznia, mig a sor reá kerül, mialatt természetesen
folynak a vastag tréfák, hangos kurjantások és kaczajok, s mindez a kut
körül soha ki nem apadó sárban. Mert a viznek lefolyást nem csináltak, s
a természet ugy segit magán, hogy a száraz földből örök sártengert
képez.

Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen ez utazásunkat nyári szép
délutáni időben kezdtük meg, a nagy erdőből kiindulva. S mig az itt
leirt városrészeket bebarangoltuk, s az illető helyeken elmondók
megjegyzéseinket, az alatt mindig alább szállott a nap az itten
véghetetlenül kiterjedt láthatáron, s a szép délután szép alkonyattá
borult. Az est hirdetői: egy károgó, határtalan varjusereg kering a
város felett, majd leereszkedve a magasabb háztetőkre, majd ismét hangos
suhogással felrepülve; füleinket ködként szemünk előtt lebegő
szunyogsereg dongja körül; a munkások mindenfelől haza térnek; a kofák
összerakják sátraikat, vállokra szedik kathedráikat, és szitanagyságu
fejékeikben lassu lépésekkel haza felé ballagnak. A kath. templom
tornyán megkondul az estharang.

A mint ismét a városházhoz érünk, már csak két betyárt pillantunk meg
előtte, kik talán valami vacsora reményében maradtak itt ekkorig. De már
ők is távozni készülnek. Az idősbik botján feltápászkodik heverő
helyéből; a mellette feküdt bután bámészkodó ripők ösztönszerüleg
utánozza mozdulatait, s a mint az a menésre adja magát, ő is utána
iramlik, s menés közben e párbeszédet hallatják:

„Hol hál kend az éjjel, János bácsi?“

„Hol? Hát a hol szoktam, mikor jó idő van – a tanyán.“

„Megálljon kend, János bácsi, én is kenddel megyek.“

„Siess hát no, hogy az Isten verjen meg.“

És mennek a „tanya“ felé. Az est szép, menjünk mi is utánok e
mysteriosus helyre. A német-utczán végig menvén, kiérünk a városból egy
a péterfiaihoz hasonló farácsozatu kapun, mely mellett és kivül azon fa
és kő sátorok városa terül el, melyben a négy országos vásár vendégei
szoktak összegyülekezni; különben mindig üresen és használatlanul
hevernek e számos boltok. Képzelhetni, mily kinos lehet sáros időben a
városból idáig jutni, hol némely helyen övig kell az embernek a sárban
gázolni.

Kiérünk a szabadba. Embereink jó előre haladtak s egyszerre, mintha
földbe sülyedtek volna, eltünnek szemeink elől. Tovább haladva,
csakhamar oly látomány tünik szemünkbe, melyet csak azért nem irunk le
egész valóságában, minthogy ezt olvasóink gyöngéd érzetének megsértése
nélkül nem tehetnők.

A szőlőkertekbe vivő uton állapodunk meg, s innen balra tekintünk. E
helyen hajdan valószinüleg nagy mélyedés volt, melynek betöltése végett
régi időktől fogva ide hordatik a város egy részéből a trágya, ugy hogy
most e helyen messze nyuló trágyahalmok és völgyek vonulnak el. Ezekben
tanyáznak minden este éjjel azon szerencsétlenek, kiknek nappal néhány
példányát a városház előtt volt alkalmunk látni. Itt, e trágya dohos
rétegeiben ástak magoknak fekhelyet, sőt egész kunyhókat, s e gödrökben
biztositják magokat az idő minden viszontagsága ellen.

Mintegy közepén e trágyamegyének, mélyebben a földben, büzhödt, iszapos,
fekete mocsár terjed el; partján száritott trágyadarabokból rakott
tüznek sürü, büdös füstje gomolyodik, lassan uszva tovább a végtelen
sikon. A tüz rövid lángjait lassu rezgésben tükrözi vissza a barna
mocsár, s körülötte ijesztő rémképekként ülnek a nyomornak ez elhagyott
durva gyermekei, nappal szerzett holmi ennivalót főzögetve vagy
sütögetve. Férfiak, nők és gyermekek ezek, korlátlan köztársaságban, s
arczaikon az inség, zabolátlan szenvedélyek s állati ösztön vad
kifejezései ülnek. Ők az éjet itt töltendik most is, mint máskor, hogy
reggel ismét a városba térjenek nyomorult élelmök fölkeresésére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


BEFEJEZÉS.

Melyben a jelen utazás bevégeztetik, s elmondatik, hogy Debreczennek
csak csekély, de legnevezetesebb része volt az, melyet beutaztunk. Az
utazási rajz irója egyszersmind szivesen meghivja tisztelt utitársait
szerény lakába – egy szál pipára; az utitársnöktől pedig kénytelen
ezennel fájdalmas bucsuját venni, s nekik tanácsul adni, hogy a
képzeletnek azon ugrásával, melylyel Debreczenben termettek, teremjenek
most ismét egyszerre kedves házi köreikben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen volt hazánk egyik fővárosa az 1844-dik év nyarán Krisztus urunk
születése után!



EGY VÁROSI IRNOK SZERELME.

(Novella beszély-alakban.)

  Látni téged és szeretni
  Pillanatnak műve volt.

Tihany ostroma.

  Villámlott a zsendicze,
  Hozzárugott Böszörmény.

A nép.


ELSŐ FEJEZET.

Mely bizonyos okoknál fogva megelőzi a másodikat, s melyből kitünik,
hogy nagyszerü szenvedélyek gyakran igen szomoru körülmények között
születnek. Hogy pedig azután gyakran igen szomoru kimulással végződnek,
az majd az utolsó fejezetből fog kiviláglani, a mit azonban kár volt
mindjárt itt elárulni. Mandzsur érzelgés kórjelei a városi iródeákon.

A historia, melyet el vagyok mondandó, egyszerü és talán nagyon
mindennapi. Azonban hogyha ezen mindennapiság nem előadásomban, hanem az
általam rajzolandó jellemvonásokban, sziv- és tárgyhelyzetekben
találtatnék, csak az fogna történni, mire törekszem. Én – és e
tekintetben bizonyosan az emberek legnagyobb részével értek egyet –
jobban szeretem a sziv életének közönséges és mindennapi, de épen azért
valóbb és könnyen érdeket, rokonszenvet ébresztő rendes lüktetéseit
látni és hallani, mint olvasni a mesterségesen felizgatott, sátoros
ünnepszerü, rendkivüli szivállapotok leirásait. Egyébiránt bocsánat,
hogy kiindulási szempontot bátorkodtam kimutatni olvasóimnak.

* * *

Egy hónapja lesz körülbelül, hogy Pesten egyik előbbkelő kereskedőnek
fiatal leánya meghalt. A szegény leány szülői házának egyik fiatal távol
rokonára is bizatott a temetési pompa elrendezése, kinek kötelessége
vala, a többi között 12 halottkisérőt összeszerezni. Ily czélból szólitá
ő fel az általa kávéházilag ismert, magyarositott nevü Krajczer Hektor
városi irnokot, lenne egyike azoknak, kik a szerencsétlen kimultat végső
nyughelyére illendően elkisérjék.

Alkalmat veszünk magunknak itt e városi irnok fő jellemvonásait röviden
elmondani. A városi irnok oly emberek közé tartozik, kik legalább is 12
esztendős korukban születtek e világra, azon korban, melyben idvezitőnk
az irástudókkal első izben vitázott; annyi igaz, hogy már csecsemős
korában roppant vén tehetséget bámult benne nagyapja solo, édes apja
feleségestül és az egész sógorság hol párosultan, hol puszta
egyedüliségben. Hektor és ehhez hasonló számtalan keresztnevei mutatják,
hogy mindezek talentomát már akkor is észrevették rajta, mikor a
keresztvizet öntötték lágy fejére, a mely megkeményedvén az idő folytán
s a természet rendje szerint, a benne s a test egyéb részében lappangó
tehetségek nem maradtak kiműveletlenül. Hektor tanult rajzolni, vivni,
uszni, tánczolni, s mivel zongorája nem volt, a hegedűt is nyakravalója
mellé tűzte néha; tanult több olyfélét, a hol olcsó pénzen
hozzájuthatott, a mit Pesten fölnevelkedett s legfeljebb is Budára s
onnan visszautazott fiatal embernek nem tanulni nem szabad, hogy annak
idejében a vidékről betóduló számtalan tolakodó ficzkót elhomályositván,
a fővárosi szépek előtt „mint egy férfi álljon, ércz karokkal győzni a
viszályon.“ Hogy azonban a mi Hektorunk mindezen tanulmányokból csak
igen keveset birt a világnak felmutatni, azt könnyen elhiszszük, ha
megtudjuk, miszerint ő, mióta iskoláit bevégezte s szüleitől különválva
él és lakik, minduntalan irnokoskodik, a mi hat évnél aligha rövidebb
idő, miután ő már a 26-dikba jár.

Krajczer Hektor inkább német, mint magyar; inkább érzelgő, mint
búskomoly természetű; közlékenység kevés van benne, de annál több
fogékonyság, a mi különösen feltünik nők irányában, minthogy alig van
nála az évnek összesen két olyan hónapja, melyben szerelmes ne volna
valakibe, pedig tisztán, mélyen, mondhatatlanul, ámbár azt kivüle és
Istenén kivül soha senki nem tudja meg. Szóval: neki a bátorság
leggyöngébb oldala. Azt fogják az irnokokra, hogy rendesen büszkék,
felfuvalkodottak; lehet, hogy hivatalos foglalkozásaiban Hektor is
olyan, ezt mi azonban egészen érintetlen hagyjuk, csupán magán életére
levén itt figyelmünk, melyben az igaz, hogy nem szereti, ha irnoknak és
nem cancellistának nevezi az ember, azonban szeretetreméltóságán kivül
egyébbel soha sem büszkélkedik. Magasabb vágyai neki nem is valának
soha.

S hogy ezek után ismét felfogjuk elkezdett beszélyünk fonalát, el kell
mondanunk, miképen Hektor a fentemlitett temetési felszólitás által
kissé elkedvetlenedett ugyan, mert hálókabátbőségü kedélye mindig
fellázadt arra gondolatra, hogy sem az ázsiai, sem az európai
kényelemmel semmiképen meg nem egyeztethető szűk magyar nadrágba és
topánba kell szorulni; mindazáltal a halál gondolata erősebb minden más
gondolatnál. Elképzelé magának az érző szivű Hektor, mily jól esnék majd
neki is, ha majdan lelke elhagyott sátorát harczias hangzásu
kardcsörtetések között kisérendnék csendes nyughelyére. S ezt azért
képzelte igy magának, mert a jámbor azon mindennapi teremtések közé
tartozott, kik hajlandók elhinni, hogy nem halhatatlanok, s tudják, hogy
lakjanak bár a kilenczedik emelet magasságában, vagy a torony
harangjainak szomszédságában, végtére mégis csak kénytelenek kiköltözni
a magas szállásból s amolyan elhagyott földi lebujban bérelni
„kvártélyt.“ De azért minden ilyes kedélyessége mellett sem szeretett
volna még felpénzt adni ezen lebujra.

Teljesité tehát a felszólitó halottrokon kérését s a kitüzött nap
délutánján magára ölté ama teveszőrzsinóros és gombos ruhadarabot,
melyet Magyarország fiai rendesen akkor szoktak felölteni, midőn
törvényeket hoznak és bontanak, midőn magasbak előtt bókolnak s midőn
temetnek (egy szóval: midőn valakit vagy valamit temetnek.) Magára
illeszté az attilát; berázódott a magyar nadrág feszességébe; kiálló
bokacsontjait fekete topánrojtok verdesék; oldalán pakfong kardja
handabandázott, jobb válláról lefutó bojtos zsinóron lógván le, mint azt
az ujabb s a gyomor szabad emészthetését illő tekintetbe vevő divat
kivánja; szokatlanul lesimitott s itt-ott felsütött fejére mindezek
koronájául feltevé a kölcsön vett kócsagtollas kucsmát; s ezen
felpánczélozott állapotban megindult a temetési tisztelgés helyére.

Hasonló rendeltetésü és állapotu 11 társát már ott találta, kirivólag
érzéketlen arczokkal csörtetve kardjaikat a többi érzéketlenek s azon
vigasztaló sereg között, mely a fölötte érzékeny csapás alatt görnyedő
rokonok fájdalmát betanult phrasisaival igyekvék csititani. Pedig oly
sebet kapának a rokonok, melyet az időn kivül semmi sem képes
megvigasztalni.

Sirás, zokogás és vigasztaló szavak hangzottak mindenfelől a sötét,
búskomor szobában, mi oly regényes fajdalmat lehelt Hektor szivére,
hogy, minden vasgyuró pánczélozottsága daczára is, közel vala szintén a
sirásra-fakadáshoz, mit ő átalában sohasem szégyenelt, mert ugy
okoskodott, miszerint az Isten nem csupán azért teremtett a férfi
szemébe is könyeket, hogy legyen egy kis nedv, mely tobákolás és
tüsszentés alkalmával előjőjön.

Igen jól esett tehát Hektornak, midőn a 12 gyászvitézt, köztök őt is,
csakhamar a mellékszobába szólitá egy nő. E szobában négy-öt ismeretlen
csinos leányt találtak, s egy asztalon fátyolokat, bokrétákat, viasz
fáklyákat, keztyüket stb., mikkel ők valának halottkisérőkhöz illőleg
fölpiperézendők. Párosan kiállottak tehát a vitézek a szoba azon
helyére, hol szék, ágy és asztal nem gátolák őket, s a leányok elkezdék
munkáikat: bokrétákat kötének, kinek jobb, kinek bal karára, s széles
fehér fátyolszalagot tüzének vállaikra, mely mellök- s hátukon keresztbe
bokáikig futott le. Csendes és egyhangu volt minden, nem váltatott egy
kis mosoly sem; komorak és némák valának a gyászba öltözött kötözgető
hölgyek, mintha a mesés világ életfonalt sodró és metsző Párkáit látták
volna hivatalos foglalkozásukban a kardosok.

S e komor alakok közé egyszerre egy nem egészen gyászba öltözött
gyönyörü hölgy lépe be. A többi hölgyek kissé zavarodva s csodálkozva
tekintének feléje, mintha kérdezni akarták volna, hogy mit keres itt?
Zavarukból azonban csakhamar kisegité őket a bájos ismeretlen.

„Meg fogják önök engedni – szóla, a leányokhoz fordulva – hogy segédjök
lehessek önöknek ez utolsó szolgálatnál, melylyel némileg én is tartozom
a szegény Vilma emlékének, kivel semmi közelebb viszonyban nem voltam
ugyan, de kinek kora halálát én is szivemből sajnálom.“ S ezzel, a
többiek helybenhagyását sem várva, elragadó bájjal a fátyolok és virágok
után nyult.

Az elhunyt leány barátnői csakhamar kitalálák a dolog kulcsát, s
elsuttogák egymás között, hogy e hölgynek azon személynek kell lennie,
ki ugyan azon ház első emeletében lakik, melynek jelenleg ők vannak
második emeletében, s kinek ismeretségével – habár csak futólagos volt
is az – életében gyakran dicsekvék előttök kimult barátnőjök.

Hektorunk nem tudta, mi baja lett egyszerre. Ugy tetszett neki, mintha e
hölgyet az álmok vagy a való országában már látta volna valahol.
Sohajok, sovárgás, epedés és rejtett vágyak előrohanó egész serege lepte
meg egyszerre keble csatapiaczát. E váratlan tünemény, e szivből fakadó
hárfahangok egészen kirántották sodrából: szorosabban szoritá markába
kardja markolatát, mintha önmaga és mások ellen akarta volna magát
védelmi állapotba helyezni.

Azonban a mint a szép ismeretlent a bokréták után nyulni és félénk
szeméremmel a kardos leventék felé pillantani látá, az irnok rögtön
föleszmélt, a hölgy felé csörtetett s hideglázi reszketés- és remegéssel
mondá:

„Ha szerencsém lehetne, szép nagysád“… Láttatok-e ily tolakodó ficzkót
valaha? A hölgy helybenhagyólag inte.

„Karját kérem,“ zengé a hölgy. Az irnok oda nyujtá azon kart, melynek
műveit talán még századok mulva is dús példányokban fogja előmutathatni
a városi levéltár. Hogy is nyujthatott volna mást, mint jobbját?

A hölgy már reá vala kötendő a bokrétát, a midőn Hektor háta mögött álló
társa, Gulden Gábor, egy elhizott, szörnyü prózai irnok, ki a pesti
Kundschaftsblatt-on kivül soha semmit sem szokott olvasni, de ki a
szellemi felsőbbségü Hektort vakon tisztelé és szereté, s kivel Hektor,
előleges megegyezésök szerint, most egy sorban vala kisérendő a
koporsót, már kiczifrázott jobb karral közéjök tolakodik s elkiáltja
magát:

„Ne azt, Hekti! – a bal kezedet add oda!“

„Igazad van, Gábor,“ szóla a lehetőségig elpirulva Hektor, kinek ez
alkalmatlan figyelmeztetés kissé zokon esett. „Szerencsétlen
utasitásadó!“ mormolá fogai között, s azután kardja végénél is
hegyesebben végig pillantá a boldogtalant, kinek morális becse e
pillanat óta iszonyuan alásülyedt Hektor szemei előtt, s mindezek után
guny- és elragadtatással vegyült képzelhetetlen mosolyra vonult arczczal
a hölgynek nyujtá a jogszerü bal kart. Pedig senki nem fogja neki, ugy
hiszem, rosz néven venni, hogy ő jobbját nyujtá előre, mert, oh, mennyi
roppant sok gondolat fekszik e parányi gondolatban: jobbomat nyujtám egy
szép leánynak.

És az ő bal keze reszketett az átkötési műtét alatt, s midőn a
piroskörmü finom ujjak attilája posztóját érinték, akkoron Gács
posztógyára is boldognak érezhette volna magát, annál inkább Hektor, ki
a gácsi posztó alatt érzékeny szivet hordozott.

A bokrétakötés után következett a fehér fátyolszalag vállratűzése.

„Kérem önt, hajoljon meg kissé,“ csendült meg ismét a bájos hölgy szép
hangja, s e hangra lehetlen volt, hogy Hektor azonnal szives-örömest el
ne engedjen tulságos hosszuságából annyit, hogy arcza a hölgy arczával
egyforma magasságban legyen a tenger szinétől, s hogy az kényelmesen
működhessék vállán.

És Hektor oly közel vala a hölgy arczához, köztük csak oly csekély ür
létezett, minőt egy jó hosszu csók tökéletesen betöltött volna. Maga
előtt látá összegét mindannak, minek látásánál a férfivilág azt szokta
mondani, hogy – – Vagy nem! nem szokott semmit sem mondani, hanem vagy
tovább ballag, ha épen utban van, vagy haza megy, otthon pamlagára vagy
ágyára dül s bodor szivarfüst hullámzásu körben titkos-édes gondolatok
gerjedelmek, bölcsőjében ringatva képzelődését, dáriusi kincsesláda
fölött is kénytelen megvallani maga és a világ előtt, hogy még valamit
szeretne birni, hogy még valami igen nagynak hijával van, a mikor azután
könnyen Vörösmarty ezen versével hagyja el álomképeit:

  „Vaj, kinek virit e mennyből szállt tavasz?
  Istenem, be boldog, boldog ember az!“

Hektor szemlátomást zavarodott. Hogy megfoghassuk kritikus helyzetét,
megkisértem elmondani, mi volt mindaz, a mit ő maga körül látott és
hallott s a mit ennélfogva magán belül éreznie kellett.

Meghajolva állott – mint mondám – a hölgy előtt: érzé egy közönségesen
szájnak nevezett rózsabimbó balzsamillatát, s szeretett volna csupa
orrból állani; a vállához közel tarlóskodó bal szakála érzé a bársony
kacsók üdvmámorba szenderitő érintését, s a szakál mindenik szála
egy-egy villámfogóvá változott, melyen idegrázkódtató dörgéssel rohant
le a mennykő szivébe; látott tündöklő selyem fürtöket, melyeknek sötét
tündéréjéhez hasonlót sem Olaszországban, sem a földsarkok hat hónapig
tartó éjszakájában sem látsz, s mely fekete éjszakába Hektor savó szemei
két tátott száju holdvilágként bámultanak bele; látott ezen sötét éj
sátorában két mosolygó csillagpárt ragyogni, szende fényűt, az igaz, de
nem oly hideg, érzéketlen sugarakkal, mint a milyeneket az ég közönséges
csillagainál látunk, hanem forrókkal, mik alatt Hektor lelke, hámor
alatt izzó vasként, szikrákat hányt; látott fogsort, melynél épebbet és
ragyogóbb fehérségűt soha még egy czigánysátor nem látott, s melynek
mindenik darabjából egy-egy alabastrom szobrocskát lehetett volna
faragni; látta a pihegő márvány keblet, s melle szorulni kezdett,
lélekzete visszafojtódott; hallá a hölgy szavát, csengő hangjait, s
torkának ezüst harangja imádkozásra hivá keble szent lakóit: a csendes
és ünnepies érzelmeket; látta az öszhangzó termetet, és a sentimentalis
Hektor meg nem foghatá irnoki egyszerüségében, hogy kikből állhat tehát
az ég angyalserege, ha még a tökély e non-plus-ultrája sem ragadtatik
fel közéjök? látta végre az előtte lebegő alak pehely lágyságu puha
mozdulatait, és ereiben a vér tajtékzó habot vetett.

Nem adnám sokért, hogy mindezt csak igy is elmondhattam; azonban mi ez
mindahhoz képest, mit el kellene mondanom, ha Hektor felfogását és
érzelmeit hiven akarnám visszatükrözni! Mi örömest szeretett volna a
sokból, mit érezett, legalább valamit tudtára adni fölfedezett
ideáljának. Nem adta volna egy hónapi jövedelmeért, ha a hölgy
kötözgetés közben véletlenül megszurta volna a gombostűvel, hadd
mondhatta volna el a bizonyosan bocsánatkérésre fakadónak, hogy: nem
tesz semmit, s hogy neki még a sebek is jól esnek, melyeket ily kezek
ejtenek rajta. De ő, fájdalom! nem szuratott meg.

Elvégre a hölgy bevégzé rajta a temetési toilettet, s ámbár az egész
műtétben nem látszott birni sok gyakorlottsággal, szinte maga is örült
mégis művének, midőn Hektort bevégezve bocsájtá ki ujjai közül, s
azonnal más attilához szökkent, ott folytatandó munkálatát. Hektor
szerette volna lerántani magáról a cziczomát, s ujra a gyöngéd kacsók
alá kerülni. Alig birt egy pár köszönő szót kibókolni, mert ő jobban
szerette volna azt még meg nem köszönni.

Egy zugban állott némán, égő arczczal, nem törődve semmivel, csak önző
szenvedélyével; pillanata éhes farkasként furódott a semmiségbe, s
fülein is sohajokba öltözött vágyak törtek keresztül, mik mind e
hangokban öszpontosultak: „Oh, Ida, Ida!“ – Hektor nem tudá ugyan a
hölgy nevét, azonban neki az volt sajátságos rendszere, hogy minden szép
leányt Idának szeretett nevezni. S tulajdonképen van is valami a
dologban. Mert, mit tesz ezen szó: Ida egyebet, mint ivoda, azaz: olyan
hely, melynek környékén kéjt és gyönyört iszik az ember. Felsohajta
tehát: „Ida, oh Ida!“

Hozzájárult mindehhez a melancholikus csend, az egyhangu suttogások, a
meg-megszakadt szótagok inkább, mint beszédek, a szomszéd halotti
szobából átható zokogások, a koporsófedél éleshangu leszegeztetése, s a
vigasztalás tompa szavai, s mindezt hallva, lehetlen volt, miszerint az
irnok fogékony kedélyét a legelszántabb resignatio s a legbuskomolyabb
érzelgéssel párosult szenvedély ne szállja meg.

Ezalatt valamennyi gyászvitéz fel lőn szerszámozva. Hektort illetőleg,
még mindig az emlitett szobazug volt „bánatai s reményei tanyája“, a
mint a nem annyira ugy nevezett, mint inkább ugy sohajtott Ida még
egyszer feléje lépe, egy futólagos pillanattal átnézendő, rendben van-e
minden, s nincs-e valami igazitani való rajta? Megjött pedig fent
elsorolt kellemeinek teljes és hiány nélküli seregével.

Hektor nem birt tovább indulatával. Szive csordultig tele volt, s hogy
romboló árvizével el ne öntse keble buzaföldét, meg kelle nyitnia torka
zsilipjét. Szemeinek holdvilága tulvilági kéjben fürdött, s eloszlatván
annak szempilla-udvarát, megereszté annak minden kitelhető fényét s egy
erejétől kitelhető lépéssel a leány elé lépett, bal lábát előre, jobb
lábát balra feszitve. Megragadá a villany-érintésű kacsót, szenvedélye
Memnon-szobra megzendült és a cancellista elolvadt fagylaltként a csésze
határin átömlő lelkesedéssel két szót flótáza ki fuvola és más fuvó szer
nélkül, oly két szót, mely becsületes instructiókkal ellátva, annak
idejében egy egész érzelemvármegyét vala képviselendő a kellem- és
bájnak előtte álló, őtet el- és általa megragadott országgyülésén. E két
szó pedig nem vala sem több sem kevesebb mint:

„Örökre tied!“

Tudta is ő, mit csinál! s mondjátok meg ti, kik még a természet rendes
utján jártok, vagy kiknek száját a forró kása még nem égette meg,
tehetett-e Hektor egyebet?

A hölgy megállott a bámulat miatt, rá süté Hektorra szemeinek sötét
golyóit, s mintha szólani akart volna valamit – – Azután az irnok által
marokra fogott kacsóját igyekvék kiszabaditani; de sehogy sem
boldogulhatott, mert Hektor megragadá azt, mint vizbefuló a
szalmaszárat, és érzelmeinek kurta dereku, de vastag képviselőit némi
variatiókkal ujra előtolá, igy fuvolázván:

„Tied örökre!“

Mind ez illő csendben ment végre a sötétes szoba sötét zugában, a
többiektől alig észrevéve.

E pillanatban Gábor, a már fentebb méltó nehezteléssel emlitett kardos
irnoktársa, hátulról megragadá Hektor karját.

„Jöszte már no, induljunk,“ szólitá Gábor.

Hektor e szavakra rögtön felriadt, mintha legalább is gyujtogatáson
kapatott volna, s e perczben kisikamlának körmei közül a finom ujjak: a
szép Ida eliramlott, oda hagyva az irnokot, mint Sz. Pál az oláhokat. És
Hektor Gábor felé fordult, és most azon fájdalmat és keserüséget, mely
arczára kiült, látni kellett volna, én leirni nem birom.

„De hát ki vagy te, boldogtalan fiatal ember – szóla torkának
leggordonabb hangján – ki mindenütt üres koppantóként tolakodol
boldogságom gyertyája eloltásához?“ S kardja megzörrent hüvelyében, de
csak ugy véletlenül.

„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé Gábor, ki nem látszott érteni a
dolgot, s árva lelkemre mondhatom, hogy szegény az egésznél oly ártatlan
volt, mint a ma született gyermek.

Hektor nem felelt, hanem egyre lövelé a jámbor Gáborra a szánakozó és
megvető néma pillanatokat, s talán a végtelenig lövelte volna, ha
csakhamar észre nem veszi, hogy talán mégis helyén volt Gábor
felszólitása, mert már majdnem egyedül maradtak a szobában, a többiek
mind lecsörömpölvén az udvarra, égő fáklyáikkal körülállandók az ott
felállitott gyászravatalt.

Gábor a Hektor számára praedestinált viasz szövétneket ennek tenyerébe
szoritá s vezérlete alatt meginditá őt is a többi elindultak után. A
mint a szoba ajtajához ért, önkénytelenül – mintegy álmában – még
egyszer visszaforditá ábrázatát a boldog zugra, hol észrevétlen táplálá
lángjait, de testi szemei nem láthatának semmit, lelki szemei azonban
igen sokat pillantának meg ottan.

  „– – – Elmerült a rónatáj,
  De a messze távozónak
  Szíve vérzik, szíve fáj.“

A ház lépcsőire lépve, karon fogá az általa megsértett Gábor barátját,
reá dült, és szeliden kérdezé:

„Meg tudsz-e bocsátani, Gábriel? – – Oh, ha tudnád, mily kimondhatatlan
boldog vagyok én!“

„Mit beszélsz, Hektikám?“ kérdezé az egyátalában semmit sem gyanitó
Gábor, s a mint szintén szeliden Hektor szemei közé akart pillantani,
egyszerre neki ugrik kucsmájának s ijesztő arczkifejezéssel leragadja
azt illatos fürteiről.

„Mi az ismét? Tehát csakugyan“ – – kiálta fel Hektor.

„Hisz nyomban porrá égsz, Hekti.“ – S csakugyan. Kucsmájának drága
kócsagtolla meggyuladt, ügyetlenül tartott fáklyája lángjától-e vagy
keblének fejéig elhatott tüzétől? nem tudom. Annyi igaz, hogy a lobogó
lángokat Gábriel őrangyala oltotta el, azután ismét fejére tolá a
kucsmát, s Hektor, kócsagromokkal ugyan, de szerelmének egészen uj
épületével, helyet foglalt a koporsó körül.

A temetési menet nem sokára megindult, a szövétnekesek a gyászkocsi után
ballagának egész a zsidó-piaczig, itt bérkocsiba telepedének párosan s a
többiekkel együtt kihajtatának a váczi temetőbe, a hová
legalkalmatlanabb lehet akkor kihajtatni, mikor az embert hanyattfekve
utaztatják.

A temetőbe érve, leszállt-e Hektor a kocsiról vagy nem? s átalában
vitt-e véghez ott valami emlékezetre méltót? azt nem tudhattam meg tőle;
arra azonban emlékezett, hogy oly fájdalmas érzésekkel volt ott jelen,
mintha őt magát temették volna. Siratta a multat, mert elmult; örült a
jövőnek, mert nagy reményeket táplált iránta lelkében; sajnált volna
valakit, és nem tudta, kit sajnáljon; távozott volna, de valaki
visszatartóztatta; életért rimánkodott és pedig még meg sem halt. Oh,
higyétek el, „szeretteim!“ szörnyű dolog, mikor az ember nyugalmát
temetik.

Mikor haza érkezett szállására Hektor, este volt. A ház kapujában,
melyben lakott, egy pár, a házhoz tartozó csinos szobaleány ácsorgott.
Látván őtet temetési pompájában feléjök közelgetni, az egyik azonnal
kitelhető szobaleányi szerénységgel (a mivel nem sokat mondunk épen)
eleibe ment, s kissé bizalmas hangon e megszólitást intézé hozzá:

„Urfi!“ – de a cancellista nem hallott semmit, talán azért, mert ő már
jó ideje tuljárt az urfikoron.

„Tens urfi!“ – ismétlé a szobaleány, de az iródeák esze még mindig
másutt járt.

„Kit temettek, tens urfi?“ – sikoltá végre, türelmét vesztve, és Hektor
lobogó gyászszalagját megrántva, a szobaleány, mire ő épen a kapu
aljában rögtön megállott, mintha fa képpé változott volna hamarjában.

Rá nézett a szobaleányra, egy bágyadt mosoly vonult el ajkain, mely
mintha ezt akarta volna kifejezni: „Oh, boldogtalan Kati! mi vagy te az
én Idámhoz képest!“ – Azonban mindjárt tudta, mi kell Katinak; tudta,
hogy a rajta parádézó cziczomára fáj a foga, s válasz helyett, mit a
leány ugy sem igen várt, leszedett magáról minden piperét, s mindazt, a
mi csak lekoppasztható volt rajta, a leány kezében hagyá. Miért is ne
tette volna ezt? Nehány órával elébb önmagát vetette oda, még pedig
örökre, egy ismeretlen hölgynek, s most ne adott volna oda egy pár
mulandó foszlányt egy talán nem egészen ismeretlen „fehér népnek“, habár
szintén örökre? S ez nagyobbrészint az ő saját okoskodása volt, mely
ellen, ha épen akarnám boldogságát megzavarni, volnának néhány
észrevételeim.

Szobájába ért. Első, mit tett, gyertyagyújtás vala. Azután pipát vett
elő, ledült pamlagára s álmait, ábrándjait, gondolatait szabad
szárnyokra ereszté. És oh, micsoda pamlaga vala ez a szegény butoru
irnokszobának. Azon korban készült ez, mikor még „kanapé“-ra ült a világ
pamlag helyett; s ezen kanapé kopott fekete bőrrel bevont ülő eszköz
vala, rendkivül keskeny és rövid, de annál magasabb, ugy, hogy a ki rá
ült, annak lába csak ugy lógott le a semmibe, mint vitéz Háry Jánosé,
mikor leült vala a világ szélére, felső része pedig minduntalan
lecsuszott az embernek a magasra kitömött kemény ülésről; hintázó
ruganyosságnak természetesen hire sem lévén. De Hektor e kanapén élte
életének legszebb óráit – mint szokta mondani – s a rajta való elnyulás
és gondolataiba merülés neki szenvedélye volt. Ez adott kinjainak
vigasztalást, csüggedésének erőt, elfáradt lelkének nyugalmat s
perzselni és perzselődni akaró szivének tápot. S rendesen igen boldog
órákat szokott igy tölteni. „A boldogság nem a külvilág rengeteg
erdejében terem, szokta ő ellágyult pillanataiban mondani, ott hijába
keresed; a boldogság magva belvilágunk kertjében van elásva, mit
ápolnunk kell ugyan és sokszor arczunk verejtékével, sokszor szemünk
harmatával öntözgetnünk, de egykor bizonyosan élvezendjük gyümölcseit.“
Igaza lehetett Hektornak, s ő nem is volt egészen üres fő; azonban ezen
pamlag eljárása nem volt egyéb tettlen nyugalomnál, körülbelül épen
olyan, mint – engedelemmel legyen mondva – édes hazánké volt. Századokig
élt ez is ily pamlag álmokban, és sokszor boldognak is érezte magát,
bármint háborgott is néha belvilága, és most ki kezd nézni a nagy
külvilág rengeteg erdejébe, és ezer meg ezer fanyar vaczkort kell
megrágnia s elvásult fogakkal nézni végig a többi teendők hosszu során.

Hektor álmodozott. A szobája falán függő fa óra épen éjfélt zöröghetett
volna (ha t. i. szobája falán átalában óra függött volna), midőn
észrevevé, hogy még mindig kard és attila övezte kebellel s rojtos
topánokkal, miket boldogsága érzetében egészen elfelejtett magáról
lehámozni, sütkérzik szerelme lángjánál, melynek fénye kitört szemein
égett, mint két milly-gyertyaszál, a nélkül, hogy koppantani kellett
volna, ellentétben az asztalán álló faggyugyertyával, melynek illetetlen
maradt kanócza hosszura nyúlt, s a hegyén alakult rózsák vérszin-vörösen
sötétlének, emelvén ez által is a percz ünnepélyét. A boldog irnok
ajkain csupa sohaj lebegett, miket – gőzmozdonyképen – mindig egy Ida
nevezetü vezérsohaj vezetett gyertyavilágra. Egy szóval: ő szeretett!
Volt-e rá oka vagy nem? ő nem kérdezé; de ki is kérdezte ezt valaha
hasonló helyzetben? Átalában ő nem gondolkozott arról, a mi már történt
vele e dologban, hanem csak arról, a mi még ezután fog történni, és
pedig – mint szentül hivé – minden bizonyára fog történni – „vagy jőni
fog, ha jönni kell, a nagyszerü halál…!“ – És van-e, kérem alásan,
keletkező szerelemnek egyebe, mint jövője?

Szivéhez szoritá képzeletében az egész világot, azaz: csupán őt, mert
hiszen ő volt egész világa, és és melle szinte behorpadt, a mint ő t
görcsösen kebléhez szoritá. Az alvás angyala azonban közbeveté magát az
álom képei közé, mik egymás után mind elkotródának, s mielőtt Hektor
szemei klapliját végképen becsukta volna, még egy pár szelid hangot
ásitott ki nyughelyére, s e hangok nem valának mások, mint:

„Idám! örökre tied!“

A gyertya béle, nem törődve semmivel, halkan tovább égett, a Hektorhoz
kötött kard csörögve lezuhant a szobapallóra, azután minden csendes lőn
az egész háznál, csak az irnok hortyogott szeliden, kedélyesen,
kimondhatlanul.


MÁSODIK FEJEZET.

Oh vannak dolgok, melyek…! Irinyi József.

Ebben a nyájas olvasó észreveendi, miképen jelen kesergő história
hasonlit némileg a b. e. „Debreczeni ripők“ czimű drámához, melyben 10
évig kegyetlenül üldözé a sors és az emberek Egressy Gábort (nem
emlékszünk már, miféle árnyékot képviselt tulajdonképen a müvész a
holtak azon országában) s a darab végén kisül, hogy e rémitő üldözésnek
oka az volt, mert Fáncsy a szinfalak megett roszul találta egy időben
rakni lábait, elbukott s megsérté orrát, a melynek kifutott vérét azután
Egressy által Fáncsyn elkövetett gyilkosság nyomainak tekintették a
rövidlátók, pedig az egész bajnak nem Egressy, sem Fáncsy, hanem
Szerdahelyi volt az oka. A cancellista lelki állapotja s szelid
gyötrelmei szerelmes korában.

A fentebbi fejezetben elmondottak óta Magyarország éghajlatával
tökéletesen megegyező három hét mult el, s szeptember vége felé járt az
idő. Nem csak a széna, hanem a sarju is mindenütt betakarittatott; a
gabona kinyomtattatott s kicsépeltetett; a fecskék és gólyák, azon
egyetlen utazók, kik nem irnak utazási rajzokat, elkezdék bundáikat
kielégitőknek nem találni; az erdő- és kertekben lassu halál emésztett
és itt-ott sárga levél zörgött. Pest utczáin már melegebb- s hosszabbra
szabott öltönyök is sétáltanak; s itt is, ott is nagy tűzifa-halmazokat
lehetett a házak előtt látni, melyeket az utcza közepén fürészeltek a
szegény kalibák lakói, kik a fahasábokat a mellettök elhaladó,
palotákban lakozóknak először lábikráikhoz vagdalák, hogy onnan
visszapattanva, a pinczelyukakba hulljanak; a szüret ideje beállott.

A társasági körök, a szinházak megnépesültenek, a fővárosnak falun s a
zöldben elszórva élt népe szobába szorult, a meleg által netalán
egymástól eltávolodott szivek a közelgő hideg által ismét egymáshoz
közeledének, a szétvált ezernyi apró életgonduk ismét összelapultak s
összeforrt erővel működének, egészen a természettan szabályai szerint,
mely azt tanitja, hogy a testek részecskéi meleg által eltávolodnak
egymástól, hideg által pedig összébb huzódnak. És az az örök öszhangzás
a természetben! A külvilág hidegét pótolja a felolvadt sziv s a –
befütött kályha melege.

Azonban, ugy látszik, mintha feledném, miről és kiről kell szólanom, s
hogy nem természet-, hanem szivrajzot irok. S ezennel rendre utasitom
magamat.

Hektorunknak, a szerelmes irnoknak – mint mondók – az volt szerencsétlen
szokása, hogy rendkivül hamar szeretett a szép leányokba, különösen ha
azokat némi regényes távolságban látta magától, s történt legyen ez
bármily hölgy irányában, bárhol és bármiképen, ő azonnal házassági
tervekkel gyötrötte szegény fejét. Szive olyan volt, mint a kénetlen
gyufa, mely a legcsekélyebb dörzsölésre azonnal lángra lobbant, s annyi
esze ilyenkor nem volt, hogy e lángot, mely keble oltárán lobogott,
önmaga oltotta volna el, még mielőtt megtudandotta, hogy nem mozdul
feléje semmiféle Vesta-szűz, ki azt gyulékony fidibus és tartós tüzü
hasábokkal örök életben tartsa. Ő a lángot rendesen égni hagyta, mig az
vagy magától aludt el, vagy a körülmények által fojtatott meg, a mire
sohasem kellett több egy hónapnál. Azonban az ily hónapban csordultig
tele volt ábrándokkal, vágyakkal, mik – mint kiki képzelheti – mindig a
legmerészebbek s legtúlcsapongóbbak valának.

És nem volt a világnak komorabb, ingerlékenyebb, szerencsésebb és
szerencsétlenebb embere, mint Hektor, midőn szerelmes vala. Hogy is ne?
Verseket irni nem tudott: ezt nem csak mi mondjuk, ezt maga is átlátta
nagy nehezen. Pedig elmondták neki mások, s elképzelé magának ő is, mily
kimondhatatlan kéj lehetne az a szivre való nézvest, ha „lágy sohajait,
szende vágyait, kriptaszagu komor resignatioját“ versekbe birta volna
önteni! Lelke ilyenkor puszta, elhagyott vár volt, s a szerelem annak
düledező omladékain huhogó bagoly, mely különösen s rendesen az esti és
éjjeli sötétben rémitő siránkozással kuvikolt.

A nappalok csak megjárták, de az éjszakák szörnyüek valának Hektor
körül. Nappal kenyérkereseti foglalkozásainak élt, s itt csak az volt
hibája, hogy gyakran nagyszerü kanczelláriai bakokat lőtt. Igy p. o.
utlevelet irván egy utas számára, a személyleirási rovatokat ugy
összezavarta egy izben, hogy azon az utlevél tulajdonosa ily tételeket
volt kénytelen olvasni, mint: orra: református, vallása: rendes,
életmódja: nőtelen, termete: gesztenye szin, haja: kék, stb. S az ily
baklövések miatt ő aztán illendőképen meg is dorgáltatott. Ez nappal
történt.

De midőn elvégzé napi szakmáját, midőn besompolygott szobájába a szürke
est, akkor az ő lelkének mindenik mocczanása Idát dudolt. És az ő
dudolásai nem valának czél és irány nélküli hiu álomképek. Ő nem tudta
ugyan, kicsoda és micsoda az ő Idája, s megelégedett azzal, hogy
naponkint elsétál egyszer ablaka alatt, a nélkül, hogy megpillanthatta
volna; azonban ő mindamellett mélyen szereté Idáját, és pedig Hektor ur,
ki néha napján desperátusan szeretett volna megházasodni, nem csak azért
szeretett, hogy szeressen, hanem mert tudá, hogy Idája (már mint az ő
Idája) szép is; remélé, hogy gazdag is; hivé, hogy müvelt is. S
mindezeknél fogva képzelé ő, az esti órákban szerény pamlagára dülve, s
szabad legyen képzelődését minden teketória nélkül elárulnom, hogy az
Isten nem messzire teremthette azon boldog órát, mely őt Idájával örökre
egyesitendi.

És az ő lelke szárnyas állattá vált azon gondolatra, hogy ő nem sokára
kopott butoru szűk szobája helyett kényelmes bútorzatu nagyobbszerü
szállást fog bérelhetni, s a helyett, hogy, mint eddig, minden Isten
adta ebédkor a pesti drága vendéglők étlapjainak tömkelegében
syllabizálna, ezentul az ételkeresési nyomoruságos zavartól meg lesz
mentve, s számára naponkint hitvestársi szeretet fog tálalni s
tálaltatni, a nélkül, hogy valaha válogatni lenne kénytelen – nagy lelki
megnyugvására. És a legboldogabb embere a világnak bukott poéta volt
hozzá képest, ha meggondolá, hogy nem sokára az irnokságtól is „saját
kérelmére“ kegyes elmozdittatást fog nyerni, s hogy mindaddig, mig
senatorrá lehetend s a maga érdekeit a városéval ugyanazonositania fog
sikerülnie, vagy épen semmit sem teend, vagy pedig az általa mindeddig
mellőzött irodalomnak (magyar vagy német – mindegy) esendik neki, mire
nézve nem épen haszonvehetetlen eszmesugót és születendő műveinek
(alkalmasint freskoképeinek) józan correctorát vélt imádott Idájában
feltalálhatni. Szándékai tiszták valának és nemesek, habár kissé
prózaiak, de hiszen ő, mint mondám, nem irt verseket.

S mindezek után találkozik-e még valaki, ki el ne higye, ha mondom, hogy
Hektor három hét alatt nem aludt annyit, mint egy füles bagoly? Ez idő
alatt szobájából is alig ment ki, csak nehány perczre is, a rendes
hivatalórákon kivül. A német szinházban alig volt 2–3-szor, a nemzetiben
pedig egyszer sem, a hova bizonyos, nem ugyan nemzeti, de annál
fontosabb városi okok miatt, különben is csak felette ritkán –
legfölebb, ha ingyen jegyre tett szert – szokott elmenni. Nem azért nem
ment pedig ő ide, mintha nem tudta volna, a mit a Fóti dal tót forditója
mond, hogy t. i. „Kazsdi cslovek nyeh je cslovek, a magyar“, hanem mert:
Accessorium sequitur suum principale – igy szokott vala Krajczer Hektor
elménczkedni – s az én principálisaim a városiba járnak, tehát, stb., s
meg kell vallani, hogy Hektornak ezen elménczsége, ha nem volt is
Boz-féle, de mindenesetre boczi witz volt. Még csak kávéházban sem járt
ez idő alatt, s egy a korona-kávéház egyik asztalánál rendesen
politizáló s a frakkok legujabb szabásáról, a hajviselet legujabb
divatáról nemes tűzzel elmélkedő klub nagy lelki szájtátással bámulá
Hektor kimaradását, mely bámulatot ők testi szájaik feltátása által is
szerettek volna ugyan gyakrabban kifejezni, azonban az utóbbit rendesen
a kávéházi garçon török pipáinak csibukja töltötte meg feltáthatatlanul.

Az első fejezetben emlitett jó barátja, a tömör tekintetü Gábor irnok,
ki sehogy sem tudta kitalálni, mi lelhette Hektikáját, nem sokára
elhatározá magában, személyesen győződni meg Hektor rendkivüli
láthatatlansága szülő okairól. Ily dicséretes szándékkal megtömött
kebellel kapta magát Gábor egy csendes alkonyatkor – napi munkáinak
teljes bevégzése után – s felszuszogván a szellemdus Hektornak 3-ik
emeleten lebegő szállására, épen Hektor szobájának barna kilincsére tevé
jobb kezét, mialatt keresztbe nyult baljának pupra görbült középujjával
az ajtón szokatlanul kopogást affectált, a midőn a kulcslyukon s az ajtó
hasadékain keresztül a sentimentális Hektor által mód felett kedvelt
Schillernek ezen, általa – mondhatnók (ha aesthetikát nem sértenénk) –
elvonitott szavait hallotta kiömleni: „Hektors Liebe stirbt im Lethe
nicht!“ Ugy látszott, mintha Hektor épen Idáját vigasztalta s biztatta
volna, nem testben ugyan, de lélekben.

És Gábor nem tudá, mit higyen hamarjában, a midőn benyitá az ajtót. A
szoba sötét volt, mint a kalamáris nedve, melyből e betűket halászgatja
a jelen sorok „csekély érdemű“ irója, s abban egyelőre nem látott
semmit, mint egy a fent leirt özönviz előtti pamlagon végig nyuló,
ingujjra vetkezett, tótemberszerü derekat, egy pár lábszárt, melyeknek
talpaiktól fel egész a térdkalácsig számitott része a pamlag alsó részén
levő támaszáról lógott le, mint két nyélbe csinált kasza, a pamlag felső
vége felőli, szögletes fába végződő támaszán pedig tarkója nyugodott, s
a tarkóval összefüggésben levő nyakról a boldog fej lógott le, mint
indájáról az uri tök. Azonkivül az egész alaknak alapját a hát tevé,
melyre fektetve a gyönyörszomjas kebel dobogott. Mindezt azonban – mint
mondám – Gábor a sötétség miatt nem láthatá, kivevén csupán a két
fehérlő ingujjat, melyek egyikének tenyere Hektor mellényének szivét
takaró tájékán terpeszkedett öt felé, másika pedig a pamlag szoba felőli
elkeritetlen oldalán a szoba deszkáira futott le.

Hektor még mindig idézte Schiller verseit, a belépett Gábort észre sem
véve; de ez csakhamar utat tört bámulatának a sötétségbe ily szavakkal

„Mit csinálsz, Hektor? – Bizony észre sem veszed az embert.“

„Én – izé, csak ugy – olvasgatok“ – s ezzel rögtön ülő helyzetbe rohant
a hosszan elnyult s felriasztott Hektor.

„Ebben az egyiptomi sötétségben?“ tamáskodék Gábor.

„Azaz, hogy – nem is azt akartam tulajdonképen mondani – hanem hogy hát
– nevetni fogsz, hehehe – szokásom néha-néha, de ne nevess, Gábor.“ S
elkezdének mindketten egymás szeme közé szélesre rántott mosolyokat
villámlani. „Oh, ismét ez a szerencsétlen Gábriel!“ tevé aztán hozzá
gondolatában Hektor, s a világ valamennyi intrigánsára átkot mormolt
foga között.

„Ugyan, ne tarts bolonddá, Hektikám – szóla Gábor, megunván végre a
sikertelen, néma vigyorgást – jól hallottam, midőn az imént beléptem
ajtódon, hogy declamáltál. Halld inkább, miért jövék hozzád.“

„Mi kell hát no? beszélj!“ ragadá meg a szót Hektor, örülvén, hogy oly
könnyü szerivel menekedett meg a faggatástól. Azután gyufa után nyult, s
miután egynehányat hijába dörzsölt volna el a szoba kénkő-foltos falán,
végtére csizmája talpához dörgölt egyet, mely lobot vetett, s melynek
segitségével csakhamar meggyult a gyertya is, kellemetlenül serczegve,
mi nyilvános jelét adá annak, hogy az a mult éjjel – s talán minden
egyes elalváskor – örömkönyükkel áztatott, koppantó-helyettes ujjakkal
oltatott el. E gyujtogatás bevégezte után letelepedett Hektor árva
pamlagára s elkezde fülelni. Barátját azonban ugy nézé most a
gyertyafénynél, mint nézheti a rengetegek tigrise a vadászt, ki őt
csendes nyughelyéből felriasztja; csakhogy talán még sem egészen ugy. De
mit ott barátság, hol szerelemről van szó? Mit ott Gábrielek, hol Idák
„bájhonában leng a képzelet?“

Azonban Gábriel nem ugy gondolkodott.

„Mire való mindez, Hektikám? – kérdé Gábor. – Nem akarom én most sem a
gyertyavilágot, sem azt, hogy ismét nekidülj gyönyörüséges kanapédnak.
(Hektor észrevevé a vakmerően hideg és metsző ironiát, de még nem
szólott semmit.) Hetek óta nem láttunk társaságunkban. A városházán
többször igérted, hogy közénk jösz, s nem jöttél. Ma, most tüstént el
kell velem jönnöd; elébb a magyar szinházba rendelkeztünk mindnyájan, a
hol ma bécsi tánczosok lépnek fel; onnan majd közös erővel vacsorálni
megyünk. De minek pazarlod miattam azt a gyertyát, Hekti?“ S egy könnyü
sohajjal elfuvá a még alig pislogó fagygyuszálat. Azonban a pamlagról
rögtön egy nehéz sohaj követé az elfujt sohajt.

„Gábriel!“ – kiálta szenvedélyes hangon, mély elkeseredéssel pamlagáról
fölemelkedve, Hektor – Gábor! mivel érdemlettem, hogy egy idő óta minden
legszebb szándékaimat akaratosan meghiusitod?

„Mit beszélsz, Hektikám?“ vágott közbe az ártatlan Gábor. De „Toldi nem
hall már, harczok gondolatja mert fejében jár.“

„Nem, Gábor, ezt nem érdemlettem tőled – folytatá a boldog boldogtalan
irnok keble ingerültségével – én neked nem sokára egy roppantul életbe
vágó titkot fedeztem volna fel, s én nagyon sajnálom, életemet adnám
oda, ha meg nem történt volna, de a történtet az Isten sem teheti meg
nem történtté, s ha te engem ilyen embernek tartasz: ám – – váljunk
örökre!“ S ezzel kinyujtá karját Gábor sötét alakja felé az asztalon
keresztül, mialatt egy könycsepp pottyant le könytárából asztalán
elterült csekély könyvtárára. „Oh nézd, mivé levék általad! – Gábriel –
–! Isten veled örökre!“ – És Hektor ingerült lelki állapotján senki nem
csodálkozhatik.

Gábor e véletlen hangon rendkivül meghökkent, s minden kedvét egyszerre
elhordta a gólya.

„Igy még soha életemben sem láttam,“ kiálta fel magában; azután
észrevevé, hogy e dolog őt kissé sérteni kezdi s ugyanazért elhatározott
kebellel barátja felé fordult s igy szóla hozzá: „Egyébiránt komolyan
mondod azt, Hektor?“

Hektor lesüté fejét a sötétben; kezeit leejté, a meddig csak ejtheté, s
nem csak hogy habozott feleletével, hanem egészen oly némán viselé
magát, mint hal a habokban.

„E szerint ugy látszik, el kell távoznom uraságodtól?“ folytatá érzéstől
elfojtott hangon Gábor.

Hektort az „uraságod“ meginditani látszott, mert egy lábával kilépett
állásából Gábor felé, egyik kezét is fölemelé térdéről, szemei is
alkalmasint megmozdulának, mit azonban a sötétben nem lehete észrevenni,
ajkain pedig az igen és nem szócskák egymást kergeték.

„Ugy Isten önnel, uram! Az ingyen-jegyre kapok embert akármennyit.“ És
Gábor ajtóhoz kapott.

Azonban szavainak záradéka megtevé hatását. Hektor föleszmélt, s átlátta
hirtelenkedését. Egy lépéssel távozni akaró barátjának nyakában volt, s
megragadván gallérját, keblére voná azt, és engesztelő áldozatul
felcsattant egy kedélyes csók Gábor arczán, oly nagyszerü, hogy a
szomszéd szobában lakozók bizonyosan azt hivék, miképen az irnok
szobájában a falat vakolják; egy szóval: Hektor és Gábor ismét jó
barátok lőnek s ugy összesimulának, mint még soha össze nem simult
senki. A hosszu ölelkezésből csak ily tört szavak szabadulának ki, mint:
„Gábor – –! – Hektor…! – Meg fogsz-e bocsátani? – Mit beszélsz,
Hektikám?“ stb.

Lássátok, feleim! ily rosz következései vannak a német szinházba való
járásnak: a beteges kedélyességet és ál sentimentalismust igy teszi ott
az ember sajátjává. Morál: ne járjatok német szinházba, hazámfiai!


MÁSODIK FEJEZET MÁSODIK RÉSZE,

melyben benfoglaltatik az irnok szerelmének és sors haragjának vége.

Mindezeknél fogva csak becsülnünk lehet a két irnokot, hogy a fentebbi
szivreható jelenet teljes bevégezte után csakhamar felkészülvén,
elindulának a magyar szinházba, mit ez egyszer azon különös
véletlenségnek köszönhet a nemzet, hogy Gábor iródeák, alkalmasint
valami szabadjegyes városi előljáró szivessége által, ingyenjegyekre
tett szert. Ut közben az egészen megjuhászodott s kiengesztelt Gábor
sokat beszélt össze-vissza, a miből azonban nem sok fért szerelmes
Hektorunkba, mert ő ismét szinig volt megtöltve Idája emlékével.
Fejlesütve menetett inkább, mint ment, Pest utczáin keresztül, melyekben
ily tájban legélénkebb a zsibaj: a nappali madarak ilyenkor takarodnak
nyughelyeikre, az éjjeliek ilyenkor suhognak elő rejtekeikből, mely
fontos fölfedezést egyébiránt nálamnál sokkal fontosabb capacitások
tevék először. S mily ellentét voltak ezek az utczák az ő lelke
utczáihoz! Ezekben minden néptelen és csendes volt, bennök minden
szellem fel nem riasztható mély álmot aluvék; csak egy elmosódott
halvány alak járt benne fel s alá, kisértetiesen-gyönyörü léptekkel,
félig gyászba borulva, virágbokrétával s fehér fátyolszalaggal kezében,
Hektor felé nyujtván jobbját s ajakát, s minduntalan ezt énekelvén:
„Örökre tied!“ a mit nemrégiben ő maga kiáltott az alak eredetije felé.
S ámbár, hogy ez alak-másolat egyesegyedül járkált keble utczáin, minden
legkisebb garde de dame nélkül: Hektor még sem mozdulhatott feléje.
Miért? talán nem is szükség elmondanom.

Kissé elkéstek; s a szinházban már javában játszának, midőn a két irnok
a csarnokba érkezék. De mi ez egy szabadjegyesre nézve?!

„Hekti barátom, itt a jegyed,“ mondá a csarnokban Gábor: „eredj be
egyenesen a földszintre, én nem sokára utánad megyek, csak elébb
megnézem a második emeleten, itt vannak-e valamennyi társaink“. –
Tudnivaló dolog, hogy e társak azért valának oly magasságban, mert ők
nem birának szabad jegyekkel. S ők addig nyujtózkodának, meddig
paplanjaik nem értenek le a szinháztetőtől egész a földszintig.

A szinház nem vala oly tele, hogy ne lehetett volna benne sétálni: bécsi
tánczosok, hál’ Istennek! nem nagy pusztitást tesznek a magyar
közönségben. Szerelemüres szivvel máskor nagy örömet szokott Hektor az
ily sétálásokban találni, minthogy voltak perczei, melyekben igen
természetesnek találta, hogy a szépnem szemei rajta megakadnak.
Lepkeledérséggel repülének ilyenkor pillanatai egyik hölgyről a másikra,
leszivák mindenikről a szépség mézét, azután besajtolák azt fogékony
keble köpüjébe, mire ő azután otthon, ismeretes pamlagmerengései között
elővevé a köpűt, kiszedé a mézet és gourmandi ügyességgel lassankint
megemészté azt sonkolyostul együtt és kenyér nélkül, a miért azután,
mint már tudjuk, rendesen egy hónapi indigestiót kapott.

Jelenleg azonban az ő sétálása nem volt ilynemü sétálás: mintha dróton
rángatták volna, oly lelketlenül lépett ő egyik helyről a másikra. Látni
pedig, épen nem látott semmit; a pápaszem, mely mindenkor orrán
nyargalt, most tökéletesen haszontalanul állott szemei előtt. És a
szinház hölgyeit illetőleg Hektorra nézve valóságos napszaporodás és
holdfogyatkozás uralkodott. Hogy is ne? Az ő szeme kölcsönzött fényü
sötét bolygó csillag volt s ezen planéta előtt állott szüntelen a
ragyogó nap, Idája, roppant nagy formatumban, mely árnyékát nem csak
egyre, de a szinház valamennyi holdvilágaira veté, habár nem voltak is
valamennyien holdvilágképek. A természetben ugyan ilynemű
fogyatkozásokat nem látni, de bocsásson meg a természet, Hektor urnál a
természet csakugyan igy állott. Napján kivül minden egyéb láthatatlan
volt előtte. Szerelme minden egyéb iránt vak volt; s vak volt e roppant
szenvedély azért, mert a szűk test, melybe záratott, annyira szoritá azt
minden felől, hogy lassankint csupa tyukszemeket kapott, a melyek, mint
tudjuk, nem szoktak látni semmit.

Igy levén a dolog, Krajczer Hektor, az irnok, nekidült egyik oldalával a
szinház falának, és szerelmét: „tarka pórázon mosolyogva nyögte,“ hogy
Berzsenyivel szóljunk. És beállott egy jelenet, mely egy pár pillanat
alatt történt, s mit egyetlen egy szuszszal kellene ugyan elbeszélnünk,
de tüdőnk gyengesége ki fog menteni, ha azt több apró lélekzet közt
mondjuk el.

Hektor pillanata egy első emeleti páholyon akadott meg, s szeme két szeg
lőn, melylyel egyszerre lelke a páholyhoz szegezteték. A páholyban két
hölgy ült: az egyik időske, s valaha lehet, hogy szép is volt, a mihez
azonban semmi közünk; a másik fiatal, gyönyörü s bizonyosan a szinház
összes leányinak gyöngye. Midőn Árpád legelőször pillantá meg a Duna
partjait, nem érezhetett elragadóbb örömet, mint Hektor, midőn e hölgyet
most felfedezé. Komoly sejtelmeit, csendes álmait, pamlagábrándjait
egyszerre mind megvalósulva képzelé. Igen ő mindig hivé, hogy reá talál
Idájára, habár nem keresi is őt, mert hiszen az ég nem lehet oly
kegyetlen, hogy maga ne segitse össze a boldog frigyet, mely szerinte
komoly elhatározás, érett meggondolás és józan megfontolás (s még
számtalan -olás és -elés) szüleménye.

És ime most megpillantá őt – –! És szűz szemérme fültövéig terjeszte
paprikaszinű fátyolt arczára, ha meggondolá, miszerint ő most annyi
népség előtt, oly nyilvánosan, kénytelen általlátni szerelmi
boldogságát. Vére agyába szökkent és hajszálai égre borzadának e
vértolulástól; érzelme nyelvére ült és kitört e mindent magába foglaló
szójárása, melynél többre soha sem mehetett, kitört a nagyszerü: „Örökre
tied!“ – „Oh, megyek, megyek, édesem!“ tevé hozzá biztatólag. Egy percz
mulva a szinház ajtaja szenvedélyesen becsapódott s Hektor csakhamar a
felső emeleti lépcsőknél termett, s nem repült ugyan rajtok holmi
szerelmi szárnyakon, de oly nagyokat lépett, hogy minden egyes lépéssel
3–4 hágcsót haladott meg, mi közben minden negyedik hágcsónál tremolo
hangon zengé el a néma falaknak, hogy: „Örökre tied!“ És vajon ki nem
cselekedett volna hasonlóképen? ki nem rohant volna azonnal
eszméletlenül, önkénytelenül, nem nézve semmit, sőt még viszjegyet sem
kérve a szinház ajtajánál (mint lángzavarában Hektor tevé), ha
megpillantotta volna azt, kit csak egyszer látott ugyan, de kivel azóta
nála minden remény, vágy, lehetőség, sőt egész élete öszszeforrt?

És az üdvmámortól remegő Hektor egy pillanat alatt fölért az első
emeletbe; pihegő kebléből kiemelkedő dadogó nyelvével megolvasá a
páholyok számát, s rátalálván csakhamar az igazira, épen kilincs után
nyult, midőn a páholy ajtaja megnyilt (épen eléggé, hogy bepillanthasson
s meggyőződhessék, hogy jó helyen jár) s belőle egy ezüst sujtásos,
czifra liberiás inas lépett ki.

A liberiás láttára kissé meghökkent Hektor. Holdkórosként andalgott ő
egy hónap óta Ida ábrándjai között, s valóban most is, midőn a lépcsőkön
fölfelé rontott és el nem bukott, valódi holdkórosi ügyességet
tanusitott; de ime a kék frakk, a veres mellény, a harisnyás, czipős két
láb, mely előtte állott: aligha ez nem lesz jelenleg az égő gyertyaszál,
mely a holdast álmából fel lesz riasztandó s valóra ébresztendő.

Az irnok visszaijedt képzeletétől. Az inas betevén maga után a páholy
ajtaját, kiért a folyosóra. Hektor néhány lépést hátrált, két tenyerét
fölemelé a liberia felé, szemöldökét felrántá addig, a hol haja
kezdődött, a mi rendkivüli hüledezés kifejezése volt arczán. Olyformát
sejthetett ő, mint Lendvai Márton, midőn Czakó „Végrenrdeleté“-ben apja
végrendeletét olvassa, s megtudja, hogy ő, a 24 éves mágnásfiu, nem
mágnás fia. Egy szóval: Hektor borzasztókat gyanitott.

„Ember! – uram!“ – rivalga ijesztő arczkifejezéssel, fuldoklási kórjelek
között, Hektor a bámész inasra – „mondja el, ki van e páholyban?“ – S e
kérdés kibocsátása után Hektor nem Hektor az irnok vala többé, hanem egy
colossalis nyilt fül.

„Már mint ebben a páholyban?“ kérdé a retirált inas, bámész pillanatokat
szegezve a kérdezőleg remegőre.

„Ja, ja!“ – kiálta az irnok, s a fővárosi irnokok igen helyett mindig
azt szokták mondani: Ja, ja – „ama két hölgy – egy öreg s egy fiatal –
oh, hamar – kicsoda ő?“ – E szavak egymást ölték Hektor szájában a
kijövési elsőségért.

„Ebben a páholyban az uraságom van, épen tegnap érkeztünk meg a
faluról,“ szóla hidegvérüen az inas.

„Miféle uraság, hogy az Isten áldja meg?“ – és mintha az
anyatermészettől kapott eredeti csizmáiban borotva-éleken tánczolt volna
Hektor.

„Hát Barkányi grófné ő méltósága a leányával,“ szóla a czifra liberia, s
azonnal páholyt akart nyitni a véleménye szerint bemenni szándékozó
egyszerü irnokkabátnak. De Hektor megragadá őt, még mielőtt a kilincshez
nyult volna, s elinté dolgára. Azután összecsapott kezek kiséretében a
rémitően megnyilt szemek azon tájék felé pillantának, hová a galeriát
csinálták, de csakhamar le- és kibomlának az összekulcsolt kezek,
lehullott a merész tervű fő is melle közepe tájáig, s kialudt fényü
szeme leeresztett födelek alól azon irány felé lapult, melyben a
földszinti páholyok nyulának el. Hektor mereven állott, mint a bálvány,
a vészhozó páholynak fordulva képével, mint a kálvinista fejfák
felirásaikkal napkeletnek.

  „És ha láttál szépen nőtt virágot
  Elhervadni belső baj miatt:
  Ugy hervadt el, félvén a világot,
  Krajczer Hektor belső bú miatt.“

Ő nem volt báró, ő nem volt gróf, sőt Krajczer Hektor még csak ypsilont
sem irt neve végére!! – s mindezt csak most tudta ő meg! A polgári
társaságnak ez alkalmatlankodó intézetéről ő mindeddig még soha sem
emlékezett meg!

A szép remények, kilátások, pamlag ábrándok mind elsodortattak a
semmiség üres örvényébe. Ott állott ő még mindig keresztbe font
karokkal, lekonyult fővel, mozdulatlanul, eleven halott martaléka az
átgondolt gondolatlan szenvedélynek. És „örökre tied! – tied örökre!“
ezt variálta ő öntudatlanul mormogva, s belőle a legkeserübb guny
mormogott, belőle városi pénztár költségén szerzett jó feketeségü
tintánál is feketébb epe ömlött, s mind e mellett neki, ki nem régiben
ábrándjaival az egeket ostromlá, most minden kedve elmult egy páholyt és
szép tartalmát ostrom alá venni. És ne mondja senki, hogy ez nem
psychologiai igazság.

A bájos ismeretlen, ki az előbbeni fejezetben emlitett temetési
készületeknél, részint az előtte némileg ismeretes s vele ugyanazon egy
házban élt meghalt leány iránti vonzalomból, részint leányi szeszélyből,
megjelent, s kinek az elragadtatott irnok örökre leköté magát, ben ült a
páholyban. S Hektor Idája meg sem álmodá, mily iszonyu kinoknak szülője
ő e jelen pillanatokban.

S itt tulajdonképen vége lehetne ez elbeszélésnek, ha nem volna még egy
kis elbeszélni valónk.

Épen midőn már majdnem megunta Hektor a folyosón ácsorgást s a szégyen
és fájdalom még mindig petrificálták teste egyes részeit, épen akkor
rontott le a második emelet lépcsőin barátja, a kedély legingerlettebb
perczeiben izetlenkedő Gábor, s megpillantván őt itt áldogálni, azonnal
feléje sietett, hátulról vállára ütött a merengőnek.

„Hát te mit csinálsz itt, Hektikám?“

Hektika fölrezzent, s mintha szerelme sirján könyökölt volna könyözönt
patakzó szemekkel s onnan riasztotta volna fel egy reményt riadó hang,
hamarjában összeszedte lelke, teste minden sátorfáját, de a zavar, a
boszu, méreg, lealázás csak tört szavakat tolának ki belőle.

„Oh, ismét ez a borzasztóan malitiosus kölyök!“ – kiálta fel, de ugy,
hogy a hangok saját gyomra felé tartának inkább, mint Gábor fülébe.

„Mit beszélsz, Hektikám?“ – faggatá ismét Gábor.

„Én? – Semmit“ – fuldoklék Hektor – „csak – oh, te szándékosan mindenütt
utamban állasz – de, oh nem képzelheted, barátom, mint szeretlek én
mégis tégedet – roppantul szeretlek én téged!“ – S ezzel nyakába borult
barátjának, kit midőn épen ezen perczben gyülölt inkább, mint szeretett,
mindazáltal jól esett neki, hogy valakit előkaphatott, a kinek
megvallhatta szerelmét. Ugy tetszett árva lelkének, mintha ez által
boszut állana azon „mellőzésért,“ melyben csak az imént részesitették.
Sőt képes lett volna alkalmasint e jelen perczben magát Gábort nőül
venni, ha ez egyátalában kivihető lett volna, csupán azért, hogy a tőle
elpártolt, s általa most már – megvetett (igen, megvetett) hölgy ellen
demonstratiót csinálhasson. Mint látjuk, keblének fáklyás-zeneszerü
bájos ömlengései egyszerre sivitó macskazenévé torzulának.

„De hát mondd meg, Hekti – kérdé az ismét ellágyult és nyakáról
lassankint lesimitott irnokot barátja – mit keressz tulajdonképen itt a
folyosón?“

„Én, édes barátom?“ – felele a mindinkább zavarba jövő s szerelmét
mindenkor, különösen pedig a jelen körülmények között, rendkivül titkoló
irnok, és nem adta volna egy jó irótollért, ha ez egyszer becsületesen
kivághatta volna magát – „hogy én – mit keresek itt, Gábrikám? – Én – –
hehehe – én a kalácsárust keresem.“

Gábor diákban megvolt azon sokszor megbecsülhetlen tulajdonság, hogy
mindent elhitt, s kérdezgetni csak addig szokott, mig kérdésére választ
nyert: minőt? arra semmi gondja nem volt. Most is csupán csodálkozott
kissé Hektor feleletén, azután tolakodó szivességgel megragadá karját, s
mi közben mintegy kényszeritve levezeté a lépcsőkön, szünni nem akaró
bőbeszédüséggel azt bizonyitgatá előtte, hogy a kalácsárus nem ott van,
hol azt Hektor keresé, hanem ott, hová ő vezeti őt.

S leértek a csarnokba, és Gábor megállapitá a karjára dülöngő alvajárót
egy sütemény halmaz előtt, mondván: „Itt van ni, egyél!“ – Hektornak
egyátalában nem volt most étvágya; de bármint igyekezett is szabadulni,
azt nem teheti a nélkül, hogy el ne árulja magát, s ez által rövid idő
mulva az irnoksereg gunymartalékává ne váljék. Gépileg a sütemények elé
állott tehát, s elkezde enni, és folytatá az evést, oly mohón, oly
szenvedélylyel, mintha épen szerelme gyülölt tárgyát tépné fogaival.
Pusztult előtte minden; s ha Gábor angyalnak eszébe nem hozza épen e
körülmény a fizetést, tán diós és mákos és lekváros kiflik tömege okozta
volna siralmas kimultát a jobb sorsra érdemes Hektornak.

És a ki őt ismét háborgatta és zavarta, az ismét Gábor vala. A gyülölet
hannibali boszuindulattá vált lelkében, midőn Gábor e szavakat intézé
hozzá:

„No menjünk már be a szinházba, Hektikám! Abropó![5] ismered-e a
Barkányi grófkisasszonyt? Nekem a második emeletből mutatták, ez a
leggyönyörübb leány a szinházban.“

A szegény ártatlan Gábor e szavakkal tökéletesen befűtött magának. Soha
még egy pulyka sem fútta fel magát oly méregre, mint jelenleg Hektor. A
fájdalom tetőpontját érte.

„S te még keserü gunynyal merészled kinozni szenvedéseimet? – Vakmerő
Gábriel! (Metsző pillanatok, fogcsikorgások és néma pauza.) – Gábriel! –
– te, te merészled azt? – Jól van. Ugy áldjon meg a szent Isten, a mint
– – (az irnok nem talált alkalmatos szavakat) szemeim téged örökké
kerülni fognak – – –“

S ezzel a szinház ajtajának rohant; de hijábavaló igyekezet vala ez,
mert Hektor első boldog kirohanásában viszjegyet nem vett, s. most a
boldogtalan, metszettfülü gyászvitézre reá nem ismertenek.

„Oh, Istenem! még ez is!“ kiáltott, megfordult, kirohant a csarnokból,
az utczákon nehány lába ügyébe eső vargainast elsodrott, csakhamar
szállására ért, a harmadik emeletbe fellihegett, szobája ajtaját
szenvedélyesen becsapá, gyertyát nem gyujtott, ruhástul az ágy párnája
közé temetkezett, s egyszerre minden csendes lön. Néhány percz mulva
lágyan panaszló hang szólalt meg az ágyon: „Idá-ám! örökre-e ti-ed!“ De
rögtön utána egy ijesztően dörgő hang ordita ki az ágyból: „Oh undok
asszonyi hűtlenség!“

Másnap 9 órakor Hektor Gáborral a legszebb barátságban copizált együtt a
város házán. Azt mondá, hogy a mult éjjel nagyon megterhelé gyomrát s
roszul aludt.

S most ismét egy hasonló uj szerelemnek néz elébe.

Egy könyet a szegény Hektor számára, szép olvasónőim!



A SIPLÁDÁS FIA ÉS A SIPLÁDÁS FIÁNAK AZ APJA.

(Irány-ábrány, ad normam: irány-regény.)

  Alap-hangok: Orgelum orgeleis,
  Dudeldum deis.

Sördal.

  Jahrbuch des deutschen Elementes in Ungarn.

Carl Maria Benkert.


NYITÁNY.

Szerzé s előadja Kaján Ábel 1846 elején.

Egy fővárosi ujdonságiróval állok igen közel ismeretségben. Ezen
tisztelt barátom, szaglálódás, bámulás és hallgatózásra használni
szokott hivatalos óráinak egyikében, egy a holdvilág tájékára épitett
légvárakat lelkesen vakolgató „nemes ábrándozó“ társulatra bukkant: hol
másutt, mint a zagyvalék Pesten, a leendő magyar világ-teremtés ezen
jellem és idom nélküli chaoszában? Barátom – erőt véve magán, és ritka
ujdonságirói nagylelküséggel – lemondott a tett felfedéshez tulajdonosi
jogairól, azokat teljesen és dijmentesen nekem engedvén által. S én
fölemelem szavamat az égre.

Tagjai ezen klubnak ülő és fekvő helyzetben is a mennyország gerendáit
verdeső fiatal óriások valának, s megannyian a világirodalomnak hol
szőke, hol barna, hol vörös üstökü kométáivá hizó, bolygó tüzek.

Nem volt a világon irodalmi határ, melyen vágyaik tul ne rohantak, nem
termett borostyán és babér, mit kalapjaik karimájával örömest föl ne
cseréltek, s nem circulált földünk ismert részeiben egy árva garas, mit
birni ne szerettek volna. Lehetetlenséget nem ismertek, még akkor sem
ismertek, ha öt perczczel az ebédlés ideje előtt történetesen lapos guta
simitásaiban szenvedtek erszényeik.

Ha a nagy Germania tudta volna, hogy ezen emberek az ő ápoló pesztonkái,
fogadni mernék, hogy Germania legalább is a Rákóczi-indulót harsogtatta
volna haladási örömében.

Elgondolkoztam tehát, és feneketlen gondolatokba sülyedtem olykor azon
elmém elé tolakodó kérdés fölött: vajon mivé válnak egyszer ezen
Napoleonkeblü csodabogarak? vajon miféle jövendő van irva számukra a
sors könyvében?

S ezen elmerülésem egyik esti órájában tarka visiók repkedének
képzeletem elé, s megszületék vala „a sipládás fia és a sipládás fiának
az apja.“


I. SZAKASZ.

Szerzé s előadja egy ismeretlen egyéniség 1890 derekán.

1890 derekán Pesten egy magyar regényiró ül szobájában iróasztalánál.
Nem az a furcsa a dologban, hogy ezen ember regényiró, hanem hogy ezen
ember regényiró, hanem hogy 1890-ben ir magyar regényeket. Rendkivüli
tiszteletben tartja az 1890-iki regényiró emlékét azon ügyvédeknek,
orvosoknak és táblabiráknak, kik, a replikákon, recepteken és a semmin
kivül, novella- és regényirással is foglalkoztak 1845 körül, lelkes
műveik irása közben szüntelen azon törve fejöket: vajon lesz-e ember a
hazában, ki azokat megvegye s elolvassa? De az idők változtak.

Hondery Ákos, mintegy 32 éves csinos barna uri ember, regényiró és
polgár. Ő ir, a közönség olvas. Az idők változtak.

Nevét apjának köszönheti, ki azt (a nevet) 1840 táján csinálta, akkor t.
i., midőn az a hire járt, miképen Magyarország fővárosát, Budapestet,
Honderűnek keresztelendik át. Az apa beléhalt a várokozásba s uj nevét a
várakozással együtt fiára, Ákosra hagyá. Nem csak, hogy a főváros
elkereszteltetését meg nem érte, hanem még azon lap is sirba zuhant,
mely ugyanazon időben, a mondva csinált Honderű név alatt, napvilágot
látott. Az apák bűneért igy bünhödik gyakorta az utókor.

Egyébiránt Hondery Ákos műveit 1890-ben nem csekély része ismeri a
művelt világnak. Egy szibériai tudós, kikkel egyidő óta szorosabb
összefüggésben állunk, „Sewerowostoknoi Jussuf és Soroksári Ilka“ czimű
legfiatalabb regénye átforditása ügyében épen most mulat Pesten.
Arczképe tizenhat kiadást ért eddig, a kor divatja szerint, kozák
sipkában és hosszu ködmönben.

Lakása Ákos urnak (csak igy nevezi őt egész Pest) a főváros legszebb
részében van, az Árpád-külvárosban, a Margitsziget átellenében, hol a
kereskedői nép még nem alkalmatlankodik annyira örök zajával, mint
lentebb a régibb városrészeken. Phantastikus elrendezésü dolgozó szobája
saját házának udvarára s ez a Dunapartra nyilik. A házak napról napra
nagyobbak, az udvarok mindinkább szűkebbek. Ákos ur szép háza szép
udvarát bizvást használhatta volna tintatartónak, s másodemeleti ablakán
csak ki kellett volna nyulnia tollával a regények kihalászása végett.
Házmestere legalább ilyképen járt el rosz időben. Csak az ablakon nyult
ki a seprűvel, s ugy seperte fel az egész udvart, a nélkül, hogy
megázott vagy a nap megsütötte volna.

Ennyit el kelle mondanunk Ákos urról, ennyivel tartozánk neki.

Dolgozó asztalánál ült – mint kezdők mondani – Ákos ur. Egy épen kéz
alatt levő regényének kifejlési stadiumán vala, s a regényhősök
bonyolodásaiba ugy belebonyolult maga is, hogy nyakába borult volna
annak, a ki hamarjában kezébe adta volna gombolyaga irányfonalát.

Tintája tollába száradt, szemei meredt pillanataikkal majdnem kifurák
iróasztalát, gondolatai tárházából nem csalhatott ki semmit, a mit
felhasználhatott volna. Szomoru pillanatok, olyformák, mint midőn a
szabó fekete frakkot varr s veres czérnánál egyebe nincs. Roszabb a
semminél. Ákos ur több izben fölkelt, a mellékasztalon álló czukros
vizből kóstolgatott, hogy elrekedt fejében a gondolatok gyilkos
haramjákkal elállott utját kiegyengesse; rá gyujta egy Kossuth-szivarra,
hogy Amerikát megszégyenitő illatával kisérgesse a netalán előjövendő
eszméket az előtte heverő papirosra; felborzogatá haját, bajuszát és
barkóját, mit az európai civilisatio legkisebb sérelme nélkül most is
kitünő abundantiában visel a magyar nemzet: erőködése mind hasztalan! a
toll száradt, a papiros üresen maradt. Terméketlen volt, mint az
1845-diki irók nagy részének nagy része. Csak azért mondjuk, mert de
mortuis nil nisi bonum.

S a gondolatmeddőség e verejtékfacsaró pillanatában a dolgozó szoba
ablaktábláin keresztül már 1845-ben is untig ismert hangok ungrándozának
Ákos fülébe… Leirom a hangokat hatásteljes rövid sorokban.

A hangok nem valának erősek, nem valának kellemesek… Mintha Sujánszky, a
conservativ szellemű poéta dalait hallotta volna az ember.

Nyikorgók valának a hangok és visitósak.

Az ily hangokat rendesen ebéd után szokta hallani a pesti ember, ha t.
i. otthon ül és nem kávéházban.

A hangok nem korszerü gőzsípládából származának.

Hondery Ákos udvarán egy emberkézzel forgatandó antik werkli foglalt
helyet.

„Valami, a kor rohanó talyigájáról már rég lepottyant polgártárs
kenyérkereső művészete lehet,“ gondolá magában Ákos.

A hangokra mindazáltal felriadt, s a kevés tartalékgondolatok is, melyek
kedvezőbb pillanatokra lesve, agya háttérében ácsorgának, ijedve tova
iramlottak. „Átok reád, udvar sípládája!“ kiálta fel az iró, az ujabb
kor egyik költőjének szavait idézve, melyekben a reminiscentia kézzel
fogható, s lekapván füle mellől az ott bitangoló tollat, az asztal alá
vágta azt. És csaknem haja szálainak fogyasztásához fogott, midőn a
néhai „Szökött katona“ és „Két pisztoly“ népdalainak elforgatása után,
holmi ócska laendlerek és keringők ugrándoztak elő a werkli
meg-megszaggatott, rögös és kátyus utain. Ákos urban megszilárdult azon
meggyőződés, miképen az udvaron kinzott kézmű legalább is félszázados
rommaradvány, s hogy valószinűleg nyugdijas állapotából rántatott elő,
hogy még egyszer éljen, élelmet adjon és elevenitsen. A regényiró élénk
képzeletének ugy tetszett, mintha egy agg invalidust látna
fölfegyverkezett állapotban tűzről pattant huszárok sorában, vagy pedig
mintha egy elvénült rekedt kopót látna egy sereg con amore csaholó
kutyakölyök közelében.

Oly nagy a különbség a hajdani és mostani sipládák között.

Elkeseredésében mit tehetett egyebet, mint felhagyni egy időre a
fejtörés szellemi munkájával s más anyagi időtöltés után látni? Ugy lőn.
Szivardarabját eldobá s búfelejtésül rágyujta legkedvesebb pipájára azon
dohányból, mely a „szenvedélyes dinnye- és dohánytermesztő“
philosophusunk által Cubából hozatott magnak maga sem tudja
hányadizigleni unokája, de azt tudja, hogy a dohány felséges, s
valahányszor szivja, mindannyiszor áldást rebeg a magyar philosophusok
szenvedélyességére.

Pipáját is, melyből jelenleg füstölgetett, rendkivül nagyra becsülte,
nem valami nagy külértéke miatt, mert az nem volt egyéb egy bádoggal
fedett selmeczi cserépnél s egy görbénél görbébb kuszó fenyőszárnál;
azonban e készületet ő a nem régiben Csokonaihoz tért magyar Beranger
hátrahagyott holmijének eladásakor szerezte drága pénzen. Igen! a
kezében levő pipából hajdan Petőfi szivott, igen! az ujjai között
kigyozó szárat kárpáti vándorlásaiban hajdan ő szerezte. És azért
legkedvesebb Ákos urnak ezen pipa. Neveli érdekét még az is, hogy volt
tulajdonosának kortársa, a – – a „kebeldús“ Kaján Ábel (a ki jelenleg
pálinkát főz álnév alatt Árvában) is szippantgatott belőle néha-néha a
jobb időkben, midőn még egymás társagában töltögettek üres órákat és
üres pipákat. (A pipáról talán elég ennyi előlegesen, mig hiven talált
rajza a Debreczenben megjelenő s élénk részvétnek örvendő „Magyar
Illustrált Ujság“-ban leend közölhető.)

A regényiró lelke a jelen ráklábain a mult időkbe mászott vissza és
sötét gondolatokba merülve várta pamlagán az udvaron keletkezett
sipverseny elmulását. A werkli egyre hangzott.

Egyszerre kopogást vesz észre szobája ajtaján.

Vagyis nem annyira kopogást, mint inkább karmolást, vakarást.

Ugy tetszett, mintha kutya, vagy más ily alacsonyabb műve a teremtésnek
kapaszkodnék jó remény fejében a kissé magasan álló rézkilincs után.

„Szabad! – Tessék! – Bujj be no!“ hangzék a pamlagról.

Az ajtó meg nem nyilt. De az ajtókaparás, reményt nem vesztve, tovább is
hallatszott.

A ház ura megsajnálta a boldogtalan kapaszkodót, az ajtóhoz közelge s
kinyitá azt. E pillanatban látta az egészen kifáradt kapaszkodó sovár
reményeinek teljesültét. Egy 10–12 éves fiatal ember volt ez, minden
áron a szobába ágaskodó.

„Egy garaskát a szegény werklis számára, nsgos uram!“ E szavakkal
hátrált az előszobába a szerencsétlen fiatal ember. Ujra fiatal embernek
mondom: igen: mert ámbár félre nem ismerhetők valának rajta a
gyermekévek, arczának kiképzett vonásai mégis valóságos embert mutattak.
Utazási, házalási fáradalmak és alamizsna-szerzemények keserves
eredménye volt ez. Azonkivül arczbőrét átláthatlan szeplő-fátyol boritá;
egyik szeme, alkalmasint a sok koldulási hunyorgatás következtében,
feltünőleg nagyobb volt a másiknál, s azon kirivólag szőke hajcsomók,
melyek minden oldalról a vörhenyeges arczra borultak, akármit
jelentettek inkább, mint angyalszelidséget. A ruhadarabok tarkasága,
különfélesége s kopottsága, melyek ez alak tagjait körülhullámzották,
egész megszaladt kis zsidópiaczot jelképezének.

Ki ne ismert volna rá?… Ő volt…

Ez volt a sipládás fia.

Azonban mindezen külsőségeken Ákos ur fen nem akadt, mivelhogy ő csak
rendkivüliségeken szokott fenakadni, a rongyos koldusok pedig nem
rendkivüliségek honunkban még 1885-ben sem. De igenis meghökkent a
garaskát igénylő fiatal ember magyar beszédén, minthogy a
werkli-művészet mai nap is csaknem kizárólagos szabadalma az idegen
földekről bevándorlott, keresztülkasul ihletett, de még
keresztülkasulabbul éhezett külföldi notabilitásoknak. 1846-ban a
Honderü vette őket meleg pártolása alá, és több izben igen jeles, igen
műértő és igen kimeritő birálatokat és ismertetéseket közlött a
sipládamüvészet és forgatás ügyében, kisérvén azt számos arczképpel és
rézmetszettel. Másképen azt attól várni nem is lehetett, ki az egyetemes
világirodalmat és művészetet birta átkarolni. (Nyájas olvasóink tudják,
hogy e kezek most, miután ideiglenes nyughelyökből, egy magyarországi
szük kriptából felszedettek, a német Walhallában nyugszanak. A világ
visszakövetelte emberét, s mi oda adtuk.)

„Te magyarul szólitasz meg?“ e szavakban fejezé ki meghökkenését Ákos.

Az 1½ rőfös fiatal ember bozontos fejét mellére vágta, szemeit behunyta
s ismét kinyitá, mi által nyilván azt akarta kifejezni, hogy: „Igenis,
nagyságos uram!“ (NB. napjainkban tekintetes urak már csak azok, kik a
nyájak és csordák nyomaiban sétálnak.)

„Én honi vagyok, nagyságos uram!“ tevé hozzá a sipládás fia, s olyformán
hunyorgott, mintha ő maga tudná legjobban, hogy csak fele igaz annak, a
mit mond. S ezen fél igazság bebizonyitásául, fél kezével nyakára
mutatott, melyet egy szinét vesztett s a hajdani védegylet
keletkezésekor készült kék kendő folyt körül, s melyre rá volt ugyan
nyomtatva vagy ötvenszer ezen szó: „honi,“ de annyira elkopva és
szaggatva, hogy a sok közül egyet is alig lehete tisztán elolvasni. Ki
tudja, melyik papirosgyár rongytárában bitorlá már helyét?

Ákos ur elmosolyodott, nem a nyakkendő látásán, melynek, mint egy
nagykövetkezményü nemes buzgalom szép ereklyéit, régiségtárában ő maga
is több példányát birja, hanem igen mulatságosnak találta, hogy a fiatal
ember a XIX. század végén ez által akarja bebizonyitani honiságát.

A sipládás fiának hazafiui nyilatkozata, mely, ugy látszott, mintha
magasabb instructio folytán lett volna betanulva, felingerlé a regényiró
kiváncsiságát.

„Mi a neved, ficzkó?“ kérdé Ákos ur a cserebogárszinü fürtökkel betakart
füleket, s egyet igazitott a pamlag vánkosán, hogy kényelmesebben
pipázhassék.

„Ingomár Jaromir Mária,“ recsegé a sipládás fia.

A cubai dohányunoka füstje csodálkozólag torkában akadt Ákos urnak.

„Ennyi nevet s a nevekbe annyi R betűt adni egy, az R betűt, mint
magától értetik, kimondani nem biró selyp német fiunak: mily barbárság!“
gondolá magában a jószivű regényiró. Különösen meglepte a fiu harmadik
neve, és genusa iránt szinte némi kételyek támadtak benne; de csakhamar
eszébe jutott, hogy a sógorok nagyok és erősek a szendeségben,
kedélyességben s a vad himnemüek szelid elnevezésében.

Hát még mily hősi indulattal párosult szelidség lakozhatik azon apában,
ki fiát ily keresztnevekkel szállitá ki a világra! Meg kell vele
ismerkednem. Igy okoskodék s határzá Ákos ur.

„Ne rimánkodjál, Mária, mondá a szüntelen hunyorgó suhancznak, küldd fel
apádat.“ A himnemü Mária vállára szedé nem annyira saruit, mint inkább
lábait s leiramlott velök a lépcsőkön, mintha legalább is a regényiró
előszobájában lopta volna azokat.

Nehány percznyi szünet állott be, mit Ákos ur néma gondolkozásra
használt. Hogy miről gondolkozott oly némán, azt egész bizonyossággal
nem tudjuk.

S az előszobában lassu lábcsoszogás hallik…

S a szoba ajtaja benyilik…

És kérdés: lesz-e elég erőnk hiven leirni a jelenetet…

Megkisértjük.

Láttátok-e, emberei az 1890-ik évnek, a koszorus regény- és novellairót,
ismeritek-e az agg Pálffy Albertet, a veteránt, a nestort, a ki hátra
levő napjait szülőföldje határán, a nagyváradi diákszertartásu káptalan
fürdőiben látja lefolyni? mely balneákba ő – mint tudjátok,
polgártársaim! – nehány évvel ezelőtt vonult vissza a nagy világ
unalmassá vált zajától, e kedves Vaucluseben akarván élni ezentul
világát „procul negotiis, solutus omni foenore.“ Azonban e magányban is
munkásan tölti ő napjait és a legszorosabb összeköttetésben él Irinyi
József hazánkfiával, ki – mint tudjuk – megcsömörölvén a magyar emberek
„sivár üzelmeitől“ és a nagy lutrin 200,000 váltó forintot nyervén (mely
idők folytán négy-, ötször annyira gyarapodott) 1850-ben
Francziaországba vándorlott ki, s immár 40 esztendeje, hogy neje, a
lelkes franczia hölgy karján „Párist és a francziákat“ bámulja.
(Czimzete: Mr. Joseph d’Yrigni rentier. Boulevard des Italiens No. 24.
1-êre étage.)

Azonkivül az agg regényiró szüntelen körözve van számos tisztelőitől, s
meg-meglátogatva a jelen irói világ választottjaitól. Láthattátok több
évvel ezelőtt mint bihari képviselőt is az alsóházban. Ismerni fogjátok
őt sokan személyesen, és tudni fogjátok teste azon hosszuságát, melyet
mig végig nézett a szem, addig megéhezett a legjóllakottabb száj is.

A „Magyar millionaire“ stb. stb. stb. koszorus irója tehát nagy is,
hosszu is.

De sokkal hosszabb volt azon alak, mely a szoba ajtaján jelenleg
betapogatott.

Kezében tartott, kidült-bedült oldalu kürtős kalapja, eredetileg mintha
bérkocsiskobakra vándorolt volna Hajós Sándor egykori budai gyárából; a
gyér fürtök, melyek szerfölött apró s findzsaalaku fejét födék, nem
gyanittatták, hogy elpusztult társaikkal együtt valaha fodrászok vasa
alatt martyrkodtak; keskeny homloka alól két hosszukás és keresztbe
fektetett, tökmagprofilra emlékeztető kis szem taplótüze vereslett.
Arczának pofacsontjai oly hegyesen duzzadtak elő halántékai alól, hogy a
legvastagabb marku kovácslegény is ökölre foghatta volna őket; a
béleltelen arczbőr oly vékonyan vala oda tapadva állkapczáihoz, hogy
elözvegyült fogait meg lehete számlálni. Testének egyéb sovány szabásu
részeit pedig conservativ szellemü ócska ruhadarabok csapkodták körül,
melyek az alak talapzatáról ég felé tátongó két fakó csizmaszárba
folyának.

Az ajtóban az ujra megjelent sipládás fia mutatkozott legelől, ki a most
leirt elviselt emberi alakot betolván, mintegy bemutatólag ezt kiáltá a
pamlag felé:

„Az apám, nagyságos uram!“ – Ő volt…

Ez volt a sipládás fiának az apja!


II. SZAKASZ.

Az előbbi ismeretlen egyéniség 1890.

A hosszadalmas agg alak – mint mondók – belépett. A sipládás fiának az
apja, a regényiró szobájába lépve, bókolni kezdett s üdvözlő szavakon
törni fejét; azonban megelőztetett Ákos ur által.

„Üljön le arra a vahotra – mondá a regényiró, s az ajtó közelében álló
pamlagcsára mutatott, minek hasonmásait 40 évvel ezelőtt még nálunk is
balzacnak hivták – ön fia kiváncsiságomat ébreszté ön iránt. Ön, ugy
látszik, sok viszontagságon ment keresztül. Életpályámnál fogva az ilyen
embereket rendkivül szeretem; az emberismeret különös studiumom.
Külföldi származásánál fogva ön sok szép tapasztalást szerezhetett
utazásaiban, nemde?“ – kérdé a regényiró s hivatalos foglalkozási
arczkifejezést öltött magára.

„Pocsanat, ketves ur – szóla a vahotra telepedett aggastyán – udasztam,
igenis sokad udasztam, de gilfeldi zarmazasu nem fatyjok,“ s a jövevény
müvész arczán keserü harag látszott elvonulni.

„Tehát csakugyan…? tehát ön is…“

„Ikem is, csagutyan én is. Ach, uram! sokad dudnék asz urnak pesszelni,
porszaszdó és haladlan, ha a matjar nielf jobban mene asz enjim nielfen.
Aszérd alzo csag rozs matjarul és kicsi némedil muszaj fatyjok montani
ety kicsi asz ennjim zomoru életébl.“

„A mint tetszik,“ mondá a regényiró.

S a sipládás apa elkezde beszélni. Fia e közben melléje kuporodott a
vahotra s az ösztönszerü bólintgatások elé szegezett néhány hijábavaló
ellentállás után csakhamar lágy szundikálásnak adta magát.

A megkezdett párbeszéd hangjainak illendő visszaadását azonban aligha
megbirnám, minélfogva reménylem, nem fogja senki rosz néven venni, ha
azt, mit a sipládás elmondott, enszavaimba öltöztetett mondatokban
terjesztem elő, oly rövidséggel, a minővel mindeddig még nem
dicsekhetem.

„Ugy emlékszem – ragadá meg a sipládás fiának az apja a szót – mintha
1820 táján születtem volna Pest egyik külvárosában. Ezt én jó darab
ideig nem tudám elképzelni, főképen miután, gyöngéd korom első éveiben,
én és utánam több rokon érzelmű barátom erősen hivők, hogy talán nem is
anyától lettem, mivelhogy minden eddig látott embertől csodálatra méltó
módon egészen elütöttem.“

„Ne beszéljen!“ kiálta a regényiró.

„Már az ugy volt, instálom alásan. Ifju korom elzugott mellettem, s azon
arányban, a mint az eltünt, s a mint napról napra inkább tanultam bele
az olvasásba, növekedett keblemben a vágy: nagy emberré lehetni. Uram
Istenem! érthetni csak az fog, ki az irodalmi dicsőségről álmodozott
valaha.“

„Magam is iró vagyok!“ veté oda a termékeny szerző.

„Hál’Istennek! hogy már egyszer emberemre találtam: ön érteni fog.
Érteni fog, ha mondom, hogy kávéházakba kezdtem járni, láttam s olvastam
a még akkor virágzott „Tageblatt“-ot, „Spiegelt“, „Vaterlandot“…! És
ismertem apámat, a becsületes szobapiktort, unokavéremet, a humoristikus
boltoslegényt, sógoromat, az életet komoly oldaláról tekintő bukott
greiszlert: mindezek és számtalan mások dolgozótársai valának a fentebbi
lapoknak. S a vér ne buzdult volna fel ereimben? Irogatni kezdtem, s a
mit irtam, azt kinyomtatták. De nekem többre volt szükségem. Magasabb,
ragyogóbb czélokat kerestem…“

A sipládás fia éles hangu szuszogásaival tölté be a beállott szünetet,
de az apa oldalba taszitá, s a szuszhuzam csendes léghuzammá változott.

„A nagykoruság emancipáló korszaka felé talpaltam. Rokonérzelmü
barátokat kezdék keresni 1842-ben, és végre találtam azokat 1844-ben.
Találtam hat lelkes fiatalt. Összejövénk és társulatot alakitánk,
melynek egyéb apróbb czéljain kivül az volt rendeltetése, hogy
hetenkinti összecsődülés által, a kávé- és theának pipázással vegyes
szörpölése közben, a berlini és lipcsei irodalom számára megérjünk.“

A regényiró kételkedni látszott a mondottakon, s azt gondolá magában:
„Régen lehetett, talán nem is igaz.“ Pedig igaz volt.

„Verseket irtunk és szavaltunk – folytatá az agg művész, és szavai a
megbánás törődött hangjain folyának – ma Uhland, holnap Schiller,
holnapután Goethe, Heine, Mathisson, stb. modorában raktuk verseink
lábait, s az uhlandi, schilleri stb. lábak természetesen csak uhlandi,
schilleri fejeket és szellemeket hordozhatának. Mert hiszen előttünk nem
volt semmi is lehetetlen, s megszületék vala mindenikünkben azon
meggyőződés, hogy a ki mindenkit utolér, csakugyan valamennyi között
legelső. Bámultuk egymást, csodálta mindegyik önmagát, s bekövetkezett
feloszlásunknak csak ez utóbbi körülmény volt oka.“

„Hát a kritika szavainak önök nem hódoltak?“ kérdé Ákos ur, csakhogy az
érdekes társulat bővebb ismertetését hallja.

„Igen, mi birálatokat is irtunk egymás munkái fölött, mik között a
legsujtóbb rendesen az vala, ha kimondtuk, hogy a munka „ez egyszer“
kissé gyönge, de a lángész még botlásaiban is érdekes és irójából még
mindenesetre a nagy Germania irodalmi kutágasa válandik. S elvégezvén e
kritikákat, neki feküdtünk a magasztos érzelmeknek, a lelkesedésnek.
Előszedtük részint itt-ott elszórva megjelent, részint legszebb
kalligraphiával füzetekbe rajzolt, még sajtót nem látott műveinket, és
hangosan eldörögtük, és szép csendesen elnyöszörögtük azokat egyszer,
kétszer, háromszor, végtelenszer, mindaddig, mig bele nem fáradtunk, s
kiizzadt üstökökkel egymás nyakába nem borultunk mind a heten. S egymás
fölibe dültünk, ki székre, ki pamlagra, ki asztalra mind a heten, és
vizsgálat alá vettük egymás homlokát, szemeit, profilját, arczát mind a
heten, s mindannyiban lelket, szellemet, kifejezést s a köznapitól elütő
méltóságot fedeztünk fel mind a heten…“

„Az ön képében is?“ kérdé mintegy öntudatlanul e kérdésre fakadva
Hondery Ákos.

Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen a beszélő öreg ur arcza a
legjámborabb werklis-physionomia vala.

„Hogyhogy? nagyságos uram! miért e kérdés?“ kérdé a még romjaiban is
büszke lángész.

„Nem ugy értettem – csititá Ákos ur – csak tessék csendesen tovább
folytatni, honfitárs!“

Az agg honfitárs egy rövid és bizonytalan jelentésü sohaj után ki volt
engesztelődve, s oly mohósággal, mint börtönből kiszabadult ember, a ki
már régóta lesi a kibeszélhetési alkalmat, kapott ismét szavakhoz.

„Hogy magamra térjek vissza, én különösen emlékező tehetség dolgában
állottam felebb valamennyi szellemrokonomnál. Mikor ugy együtt
merengtünk s jövendőnk tarka álomképei közé temetkezve, egymásra
düledezve, egymás szeme közé füstöltünk, nem egyszer történt, hogy
társaim egyike e szavakkal fordult füleimnek: „Mariskám! (mert az én
nevem Mária) hány nyomtatási hiba van a Spiegelben megjelent
czikkedben?“ Erre én legmélyebb álmaimnak közepette is rögtön
válaszolám, hogy: „Tizenkilencz meg egy fél, édes Gottliebkám. Nyolcz
sorban pedig a betük szine sokkal kopottabb, mint másutt.“ És Gottliebék
mindig ugy találták, hogy a hazugság – legalább ily esetekben – nem
mesterségem.“

„S mi tárgyuak valának leginkább ama czikkek?“

„Ugy hiszem, leghivebben jellemzem azokat, ha azt mondom, hogy vegyes
tartalmuak valának. Nem nyilt meg Pesten uj szivarbolt, melyben én be
nem jelentettem volna, hogy irni tudok, s hogy kiváltképen
szivar-magasztalásokat szoktam irni a hazai középrend lapjaiba. S én, az
igaz, mindenkor igen jó szivarokat is szíttam. Vagy ha öltönyeimet kissé
megragadák az idők és divat körülményei, egy vagy más felküzdő szabóhoz
tértem be en passant, megajánlám neki hivatalos szolgálatomat és ruhát
szabaték magamra. A ruha ugyanazon időben lőn készen, midőn „ruhaszabás
és Schneidermayer Vincze ur“ fölött irt „nehány szóm“ napvilágot látott.
S a midőn külföldi notabilitások érkezének Pestre, én valék az első, ki
hozzájok talpaltam, én valék szerencsés megmagyarázhatni nekik, mily
nyomorult, elhagyott országba érkezének, s hogy mindamellett mily
nagyszerü talentumok vannak benne véka alá rejtve. Boldogok valának ők,
hogy kezet szorithattak velem. Megirtam rövid életrajzukat a helybeli
lapokban, megemlitve benne magamat, őket, születési órájokat, s mindazon
nagy dolgokat, melyek velök történtek s történhettek volna; s a mint
eltávozának, elkisérém őket egész a gőzhajóig, s a magyar főváros falai
között szerzett aratásból nehány árpaszem nekem is jutott osztalékul.“

„És ön ezt nem röstelé?“ kérdé Ákos ur.

„Már miért, nagyságos uram? Hát volt ebben valami röstelni való?“

„Nem volt, dehogy volt, csak ugy kérdeztem,“ igazitá ismét utba a
könnyen más térre csapongható párbeszédet Ákos ur. „Hát nagyobb művekkel
nem lepé meg ön a világot?“

„Sőt igen. Egy német röpiratot irtam ezen czim alatt: „A rántott csirke
méreg. Éljen a gulyáshus!“ A könyv erősen kelt, de ellenem zuditotta a
buda-pesti vendéglősök és pinczérek egész seregét. Pedig én ez által
csupán a fővárosi közönség nemzetiség iránti érzelmeire akarék hatni.
Nem volt más menekvésem, mint csakhamar uj röpiratot irni, melyben
bebizonyitám, hogy „dehogy méreg a rántott csirke, méreg biz a
gulyáshus!“ E munkám még jobban kelt az előbbinél, de ellenségem mind
jobb, mind bal oldalon ugy nőtt, mint a gomba. Minden felszólalásom a
legnagyobb malitiával találkozott: nem értettem, uram! letorkoltattam,
uram! Ellenem támadt mind a rántott csirke pártja, mind a gulyáshus
emberei. Egy a világirodalom történetében páratlan vállalaton törtem
fejemet. Németország szellemét akarám a magyar szellemmel
összeházasitani. Képzelje, uram, nekem esett minden, magyar és német
egyaránt; az összes hazai lapirodalom kezelői megtagadák e házasságtól
az egyezést, az abból származandó gyermekeket mindegyik magáénak akarván
neveltetni. Megbuktam… A roppant munkából alig jelenhetett meg egyéb a
roppant hirdetéseknél… Erkölcsi agyonlövetésben szenvedtem.“

A sipládás fiának az apja elhallgatott és zsebkendőt keresett
oldalzsebében könyeinek letörlése végett, bizonyos okoknál fogva azonban
ez egyszer zubbonya ujjasával kénytelenittetett azokat felfogni. A
regényiró is olvadozott, de a sipládás fiának nagy bensőséggel előadott
szuszogásai mindinkább hortyogásokká szilárdulának.

„Fölkerestem fentemlitett rokonérzelmű bajtársaimat – folytatá a szünet
elmultával az agg bajnok – az 1846-ik év egy tavaszi reggelén.
„Barátim,“ szólék hozzájok, és szavaim az öntudat büszkén száguldozó
hangjain robogtak elő: „barátim, Isten veletek! Láthatjátok, hogy e
világ nem az én világom; itt nincs tenni való, itt süketek a fülek,
vakok a szemek, itt nem virit honorárium. S az óriást tyúkólba még nem
zárta senki: oh az én karjaim szebb, nagyobb világ után terjeszkednek
ki. Adieu, barátim! Jön idő, mikor e hálátlan nép büszkén fogja
mutatóujját felém, eltaszitott fia felé, terjeszteni. Adieu, Vaterland!“
Szükség-e mondanom, hogy vágyaim, ábrándjaim, ideáljaim képei közé ekkor
tolakodott fel a legóriásibb nagyságban – Germania? Oh, jött-e valaha ön
szive, uram, sebesebb dobogásba e szó hallatára: Germania?“

„Nem emlékszem világosan,“ szépité a dolgot Ákos ur.

„Ugy nem is beszélek sokat, ön ugy sem értene. Ugy hivém, hogy nekem
nagy jövendőt várni Germania virányain több jogom van, mint
akármelyiknek azok közül, kik ott látták meg először a napvilágot. Oh,
mert én tudtam, hogy senki sem próféta a maga hazájában. S én, ki egy
szabad nép kebelébőli származás, s az ujság, ritkaság érdekét magamon
hordozám, ki mindenütt genialis külsőt, affectált és természetlen
sentimentalismust valék képes felmutatni, én a német népségek között
biztos szerencsére számolhattam. És kiindulék a nagy utra. Pozsonyban
tartottam az első humoristicosatyricus akadémiát, a „Pressburger
Zeitung“ által előlegesen bemutatva a közönségnek. De a közönség nem
jött. Nem csodálkoztam rajta, belül valék még hazám határain. S e
hazában még akkor a művészet, a szellemi nagyság iránti méltánylás és
fogékonyság leginkább csak az ingyenjegyesek tenyereiben találtatott.“

„Bizonyitja az akkori pesti német szinház krónikája,“ jegyzé meg Ákos
ur, hogy régiségbuvárkodásának némi tanujelét adhassa. De az agg lángész
rá sem hallgatva tovább folytatá:

„És a birodalom fővárosába érkezém, és oh…“

S most nehéz sohajok emelkedének a sipládásapa kebeléből. Hátra
tapogatott a sipládásfiu után, ki háta mögé telepitett fejjel legmélyebb
álomba temeté eszméletét.

„Oh, hol vagy, Ingomárom?“ kérdé, s a mint hátra nyult, tenyerébe a
vaksors a szundikáló kis Ingomár Jaromir Mária fényes orrát hullatá, a
ki apja tenyerét felriadása első perczében collegialis sipládagyerek
ellenséges érintésének álmodván, meg nem kopott fogaival nagyot harapott
rajta. A visszarántást, rövid felvilágositást s az azonnal kibékülést
kiki képzelheti magának.

Ákos ur a szomoru inség daczára is alig állhatta meg, hogy ne nevessen.

„Jöszte, Máriám, édes fiam, jövel, „te pelikán szerelem gyöngye!“
folytatá a mult idők embere, s szinte hallatszott, mint lepé el keblét a
kedélyesség. „Születésed előtti boldog korodra kell emlékeznem, mikor te
még – oh elfog az érzés, az öröm és fájdalom! De hiszen te nem voltál
még akkor oka örömemnek, nem is lehetsz tehátlan oka mostani
fájdalmamnak. Bocsánat, uram, bocsánat egy öreg ember kitöréseinek!“ és
ölbe kapá a cserebogár-fejet és könyükkel áztatá.

„Oh folytassa, kérem!“ zokogá a lágyszivü regényiró.

„Igen, folytatom. Adj erőt a folytatáshoz, szent költészet, mely
ifjukori napjaimban oly gyakorta háborgattál! Bécsben még föl sem
léptem, a mint ott mulatásom első vasárnapi délutánján, kutyaként kisérő
nemzetboldogitási, hir- és pénzszerzési ábrándjaim társaságában,
kisétálék a Praterbe. Tudja ön, uram, hogy ez a Prater az, minek a pesti
városligetnek kellene lenni?“

„Tudom.“

„Igen, tehát ide gyalogoltam én, és oh, kérdem önt, uram, tehet-e arról
a fiatal ember, ha szivnyugalomfosztogató országos gondjait üstökön
ragadják emberi érzelmeinek pandurjai s azt kiáltják elébe: „Hóó!
megállj! hátra az agarakkal!“ tehet-e arról, ha a szív megfelejtkezik
magáról, a midőn feltalálja
üdvkéjmámorbáj-édenjátszimosolytavaszsugársohajképzelte ideálját!?
Engedelmet, ez németül van gondolva: nem tudom, ha vajon…“

„Értem!“ mondá Ákos ur, s visszagondolt egy pár, 1846-iki csinos nyelvü
magyar versiróra.

„Rövid leszek, nagyságos uram. A Praterben sétáltam. Egy terepély hársfa
lombjai alatt egy nő ült. Kezében hárfahangok, ajkain énekdallamok
nyugovának, majd fellázadva, majd szeliden ömledezve. Nem beszélek
sokat. Oh, szép volt e nő, szép, mint „a harmatcsepp csókja az élet zöld
levelén,“ mint „a kékség lehellete;“ és szivem elkiáltá magát: „repülj
föl, föl a légbe!“ Huszonhat éves voltam… Bocsánat, hány éves ön, uram?“

„Harminczkettő,“ felelé a regényiró, s meg nem foghatá e kérdés
szükségességét.

„Ugy meg fog ön engem érteni; igen, ön ért engem: mert oh, melyik 32
éves ember ne lett volna legalább egyszer életében 26 esztendős!“

„Igazság!“ mondá Ákos ur, pártolni bátorkodván a sipládás vakmerő
állitását.

„A nő, kit megpillanték, a természet izlésének a szó legteljesebb
értelmében becsületére vált. Ott ült ő a hársfa lombjai alatt…!
Hurjainak s ajkainak zenéjére a Prater szabadon legelő őrei közül
mintegy 29 darab körébe csődüle, nyakon bámulván őt és az andalitó
zengzeteket. A többi állatokat, kik körülállák, nem is emlitem. Csak azt
mondom, hogy én is ott állottam. Szellemem jobb része lágy ájulásba
rogyott. Huszonhat éves voltam, uram!“

„Bizony már benőhetett volna akkor feje lágya,“ gondolá Ákos ur, de nem
mondotta szája.

„A hárfamüvésznő megszünt zengedezni; csend lőn; egy távol werkli
hangjai emelgeték csupán a percz ünnepélyét; vadul regényes állapotban
reszketett bennem a fiatal sziv. A hölgy fölemelé szemeit rám, fogytam,
olvadtam, perzselődtem. Nem állhattam ellent, leereszkedém egyik
térdemre melléje.

„Mi a neved, angyalom?“ kérdém először is, és keze szára után nyulék.

„Az enyim?“ kérdé ő, szintén először, s kezembe fekteté kezét.

„Igenis, a tied, oh, a tied…“

„Az én nevem Genoveva Afanazia Thekla,“ mondá ő.

„Fogsz-e engem szerethetni, édes Genovéva Afanázia Theklám?“ kérdém én.

„Tégedet?“ kérdé ő, s rám nézett egy pár szemmel, melyeknek párját,
becsületemre mondom, még az akkori pesti német szinház choristánéi
között sem láttam soha.

„Igenis, engemet!“ állitám én, s melléje ülepedém.

„Foglak,“ mondá ő.

„Igazán? édes Genovéva Af… stb.“

„Bizony Isten, igazán! te kedves, te szelid ábrándozó!“ erősité
Genovéva.

„Végem volt. Szerettük egymást. A hölgy hollófürtei felém fordulának és
sötét árnyat vetének érdekes czitromképemre, szemem szemébe, lelkem
lelkébe tapadt.“

„De hát nemesebb, magasabb vágyai?“ kérdé Ákos ur. (Meg kell jegyeznünk,
hogy Ákos ur a fentebbi eljegyzési vallomásnak a sipládás szájában csak
azért engedett oly szabad folyást, mivel az kétszeresen érdeklé őt, ki
nehány hét mulva szintén össze vala kelendő a literurától visszavonult s
most dusgazdag aradmegyei birtokos, Degré Alajos egyetlen leányával, a
bájos Degré Jolánnal.)

„Oh, én megfeledkezém mindenről – felele savanyu arczczal a
sipládamüvész – felejtém Alemanniát, felejtém magas vágyaimat, és
mindent, mindent: mert ama perczekben elhitetém magammal – miről
magányos óráimban gyakran álmadozám – hogy az ember tulajdonképen csak
arra van teremtve, hogy párját keresse s találja e földön, s vele boldog
egyszerüségben, lágy kenyér és kemény viz társaságában, élje le
hátralévő napjait. De oh, én siralmasan bántam meg fiatal tüzű, s mégis
szamár tettemet!“

„Hogyhogy? szamár…“

„Igen, szamárságomat. Vak szerelmem csakhamar örökre kötött össze
Genovévámmal, ki az ifjuság és kellem mindenható istennőjének tetszett a
hársfa lombjai alatt. Nem akarom önt soká fárasztani beszédemmel.
Fájdalom! elég hamar megtudám, hogy az imádott holló-fürtök ragasztékok,
a piros arczok mázolékok s a gömbölyü tagok pótolékok valának. De össze
valék vele kötve örökre, szöknöm nem lehetett. Csakhamar
paprikajancsi-féle szinpadot nyerék nőm apjától, egy lerchenfeldi
komédiástól, hozományképen. Ehhez kelle nyulnom; éles hangom, bő
olvasottságom, tapasztalásaim és saját számos dolgozataim igen nagy
hasznomra valának e művészetnél. És hires valék Bécs környékének minden
búcsu-ünnepélyén és a Praterben. Végre megvénülvén s ez iparágból
kiszáradván, visszagondoltam hazámra s – 1846 észtermésem szerint itélve
– a művészetnek itteni számtalan, parlagon heverő, mivelő kezekre leső
pusztáira. Werklit szereztem, s egész családommal leérkeztem Pestre,
épen az napon, midőn a – mint hallám – Lisznyai Damó Kálmánt temették
nagy halotti pompával.“

„Igen, ő benne halt ki egyik ősfaj, melynek itt-ott felásott több
csontváza fölött napjainkban oly nagy fejtörésbe kerülő szemlélődéseket
tartának tudósaink, soká nem tudván elhatározni, az emberek mily
osztályához tartozhattak tulajdonképen eleven korukban, miután minden
ily egyes csontvázra ki volt faragva e szó: Universal-genie.
Családjával, mondá ön?“ kérdé tovább visszatérőleg a sipládást.

„Igen, uram, azon hölgy, ki szerény sipládámat kinozza jelenleg az
udvaron, erőtlenül, alig hallhatólag, ez az én Genovévám.“

Ákos ur lenézett az ablakon, s ugy tetszett neki, mintha felöltöztetett
paszulykarót látna egy kis ketrecz elé szurva, mozdulatlanul.

„Ez pedig itten egyetlen örökösöm – folytatá az agg bajnok – sokáig
gyümölcstelen családi élőfa késő és fiatal csemetéje, fiam, Ingomár
Jaromir Mária. Hol is vagy, Maris?“

A sipládás fia ismét aludt és hortyogott, miközben egyik keze, mely
nagyon hozzá volt már szokva apja ölelgetéséhez, ennek tátongó
csizmaszárába enyészett el. Végre megtalálá az apa a fiu gubancs fejét s
bemutatá Ákos urnak.

Mintha biz ő azt már nem látta s meg nem nézte volna azelőtt!

„S minőnek találá ön ujra Pestet?“ kérdé a ház ura.

„Jaj, édes nagyságos uram, másképen áll itt a világ, mint én képzelém.
Nem hiszek szememnek, nem fér a fejembe, a mit látok és hallok.
Hajdankori rokonérzelmü barátimat nevökről sem ismeri senki. Az akkori s
azóta feltünt magyar irók pedig mind Dárius kincseivel birnak; köztök
legelsők – mint hallom – Czakó és Obernyik, kik épen a mult hónapban
vették meg együtt Tolna megye egész határát. A müvészet pedig annyira
haladt ez országban, hogy minden pesti werklis már gőzsipládákat
használ. Én nagyon elmaradtam. Ide érkeztemkor a honi pártolásával
akartam itt magam iránt jó véleményt gerjeszteni, de már a komáromi
várszinház költője, Jókai Móricz (kihez ut közben szintén betértem)
figyelmeztetett, hogy ne bolonduljak, mert az ilyeseken a mai időben már
fen nem akad senki, miután azok számára, kik ezt nem teszik, bizonyos
veres tornyok már ugyis több helyen vannak az országban, miknek hiját
nagyon lehete érezni 1845-ben. Árván maradtam, uram, éltem vége
napjaira… Oh, uram, észkáprázás és szivbolondulás: ezek a fiatal ember
mételyei!“

A sipládás fiának az apja elhallgatott, azután nagyot sohajtott,
felzavará fiát és felkelt ülő helyéből.

Ákos ur tökéletesen ellágyult, de azért mégis némi öntudatlan örömet
érze szivében. Miért is ne érzett volna? Az orvos örül, ha beteg testhez
jut; a regényiró örvend, ha dult lélek tárja fel előtte titkos
történetét.

„Még egyet, polgártárs! Hogy hivják önt?“

„A nevem Joseph Mária Besenstiel, nagy jó uram.“

„Lehetetlen! A név nem egészen ismeretlen előttem, olvastam valahol.
Bizonyos lehet ön benne, hogy ön és neje számára nem sokára helyet
szerzendek valamely aggok intézetében. Fiát illetőleg pedig gondoskodni
fogok, hogy okosabban vezéreltessék a világ szinpadára, mint apja. No
no, ne hálálkodjék ön; meghiszem, meg, hogy áldott egy ember vagyok,
csak ne rohanjon ugy reám, még eltöri kedves pipámat. No ne vinnyogj te
is, Mária. Menjenek, addig is e kevés pénz.“

Mintegy 30 garas lehetett, mit Ákos ur a két szerencsétlennek,
előlegesen, kezébe nyomott. Azután nem tekintve zokogásaikra,
hálarebegéseikre, kitolá az ajtón.

A lépcsőkről egy rebegő szózat hangzott fel: „Az Isten áldja meg a
magyar irókat!“

A sipládás fia elvezeté a sipládás fiának az apját.

Ákos ur pedig nekiült a regényirásnak, és a regényirás szerelmes
gondolatainak ide s tova röpkedése daczára is képzelhetlen gyorsasággal
haladt.

E regényben lesz megirva a jelen ábrány hősének halála is.



FIATAL ÓRIÁS.

(Magyar titok vagyis hazai rejtelem.)

  Mi csöpp s mi okos!
  Duzsárd.

(Magyar pogány hitrege.)


ELŐJÁTÉK,

mely nem tartozik ugyan szorosan a dologhoz, de mely még sem arra való
egészen, hogy csupán lapot töltsön és honoráriumot szerezzen. Történik
egy hirlapiró szobájában. Nappal.

Nem régen történt, a mit röviden el akarok mondani.

Dél felé járt az idő. Miként ez időben rendesen, ugy akkor is hirlapirói
trónomon, egy becsületes szalma széken ültem, melyről a fővárosi
bérkocsisok, naplopók és tolvajok stb. országának nyilvános ügyeibe
szoktunk beleszólani. Pillanatom iróasztalom zöld posztóján hevert. Nem
akarom ezzel azt mondani, mintha ezen emlitett szalmaság és zöldség
hatással szoknának néha lenni azon előttem fekvő papirszeletre, melyre
tollam fejemnek kiáradó gondolatait egyenkint vezetgeté által.

Kopogást ugyan nem hallottam, azonban egyszerre nagy szelet hajtva
benyilik szobám ajtaja. Ha dicsekedni akarnék, azt mondhatnám, hogy
legényem, a gazember, valami közel eső kocsmával cserélte fel ezuttal
előszobám unalmas magányát; azonban meg vagyok győződve, miképen
legényem ezen vétkes kötelesség-mulasztását ugy sem hinné el senki. A
benyilt ajtón tehát, minden bejelentés nélkül, egy feketén öltözött
szőke uri ember lépe be. A mint belépett, mindjárt gyanitám, hogy vagy
házas, vagy özvegy, vagy pedig még nőtelen ember. Mert oh, a kit az élet
vihara ugy meg korbácsolt, mint engem és fájdalomdus számos „fiatal iró“
barátomat: az nem mindennapi tapintattal bir az emberek belső jellemének
azonnali átpillantásában!

A szőke ur kezében finom nádpálcza, szájában égő fél szivar vala;
egyébiránt csinos fiu volt, s akárki is érdekesnek nevezhette volna, ha
ugy tetszett neki. Magam is első tekintetre azonnal szerencsémnek kezdém
tartani, hogy szerencsém lehete hozzá.

Fölemelkedtem üdvözletére s házi sapkám után nyulék. Tekintetem kérdőleg
fordult feléje.

„Soh’se fáradjon – szóla hozzám – csak tessék élni a kényelemmel: inkább
fölteszem én is kalapomat s folytatom félbeszakasztott szivarozásomat.“

Valami fiatal iró lehet, gondolám.

„Ön el van foglalva – folytatá – nem fogok sokáig alkalmatlankodni.“

„Oh, kérem, tiz sorral több vagy kevesebb, nálunk nem tesz semmit,“
biztatám az ismeretlent.

„Mindegy, rövid leszek,“ szóla határozottan. „Köszönöm, nem ülök le.
Csupán ezen iratokat akarom önnek átadni, melyeket csak azért hoztam el
magam személyesen, hogy teljesen biztos lehessek azok kézrekerülésében.
Egy novella ez, mely egészen a mai kor igényei szerint készült, s azon
modorban, melyet mai beszélyiróink nagy része szintén követni látszik,
de teljesen még egyik sem ért el mind e mai napig. A novella mellé egy
levél van mellékelve. A levelet tessék elolvasni, s a beszélyt átküldeni
Frankenburgnak. Évekig foglalkoztam a külföld szépirodalmával s éltem az
életet, hogy megtudjam: mi az élet? Studiumom gyümölcseit most akarom
legelőször előtálalni. Ugyanazért önre nézve is egészen közönyös annak
tudása: ki s mi vagyok én.“

„Épen nem vagyok kiváncsi,“ gorombáskodám felzavartatásombam.

„Önhöz fordultam kérelmemmel, ki, mint látszik, némi viszonyban van az
emlitett szerkesztővel; ámbár, mint hallom, ön is az insurgensek sorába
lépett.“

„Hová, instálom?“ kérdezém.

„No, azon 10 tagból álló insurrectióba, mely egy ideig nem irand
divatlapokba.“

Valami vén iró lesz, gondolám magamban.

„Ah, elménczség! Ön elménczkedik is?“ kérdezém.

„Szoktam. Tehát ujra kérem önt, hogy e novellát közölje az Életképekben.
A mit erre nézve még el kellene önnek mondanom, azt bővebben
olvashatandja ön a levélben. Isten önnel!“

„Részemről a szerencse!“ kiáltám utána.

Ez után ismét beállott szobámnak normális állapota. Csendesen tovább
akarék irogatni, de meg nem állhatám, hogy belé ne pillantsak a
nagyreményű ismeretlen talentum levelébe. Lelkem is hizott bele, midőn a
következőket olvasám:

„Sok jó napot e sorok olvasójának. Hadd szóljak egy pár szót az olvasó
közönség nevében és érdekében. Iró nem vagyok, a közönséghez tartozám én
is számos esztendeig. Ennélfogva kivánatait, igényeit senki jobban nem
ismeri, mint én. S igazi örömmel látám, hogy mai iróink ezen igényeknek
mindinkább eleget tenni iparkodnak. Tudják ők, hogy holmi
mindennapiságokat, locus communisokat már ma nem szeretünk. Jól teszik,
ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket
és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejök utolsó
megfeszitésével is eredetiek akarnak lenni.

„Más időket élünk. Régen másként állott a dolog. Az akkori időben elég
volt egy kis halavány holdvilág, körülötte sötét felhők, melyek alatt
egy illatos liget sürü lombozatában kebelbeli epedő várakozással a rezgő
holdsugarakat szopogatta a szende lány, mig egy közel bokorban részint a
csattogány, de többnyire a sápadt ifju lantolá el szive fájdalmát a
hurok halvány hangjaival; minek utána a harmadik lugos árnyékában
ólálkodó intrikus lepé meg őket sátáni gunykaczajával, s erre azután
egymást követé: a véletlen felsikoltás, elájulás, összerogyás s a
fölébredés alkalmával az ifju bajuszpelyheivel való találkozás, minek
utoljára kölcsönös boldogtalan kivégzés vete rendesen véget, hogy a
kiket az élet ölt halálra, azokat a halál támaszsza boldog életre. Ez ma
csupa merő mindennapiság. A lovagkornak hajdan oly érdekes kalandjai ma
a lovakat is kifárasztanák, annál inkább a mostani finomabb
arszlán-nemzedéket. Csendes házi boldogság otthon az életben ha van is,
unalmas, regényekben ha nincs is, unalmas.

„Érzékeink tompák, viseltebbek; mi nem csoda: mert mi csakugyan vénebbek
vagyunk, mint nagyapáink s nagyanyáink valának, mikor még ők is emberek
voltak. Nekünk kebellázitó hatásos dolgokat kell használnunk. S ne
mondja senki, hogy ez nem a polgárisodás haladását tanusitja. Maholnap
ott leszünk, hogy ha a gyermek azt mondandja anyjának amugy parasztosan:
„Anyám, kenyeret!“ ez esetben nem fog kapni egy morzsát is; de ha igy
kiáltand fel szétborzolt hajszálak fedele alól: „Hah! legjobbika az
eleven édes mamáknak! egy nemével a kilencz napig kőfalba vakolt kebel
érzelmeinek rimánkodom tenéked, hogy az organikus élet legfőbb
tényezőjének, a gyomornak, haragos követelését csillapitsd le egy darab,
oh csak egyetlenegy darab kenyérnek általa!“ akkor a kedvező hatás el
nem fog maradhatni. Azt kérdem, vajon nem méltán-e?

„S akármit beszél és gondol b. Eötvös József, hogy a magyar népnek ily
érzéscsiklandozásokra még szüksége nincs: én azt kiáltom több
rokonérzelmüekkel együtt, hogy van! hogy a magyar közönség is elveszté
immár ama könnyű szerrel is meginditható szűziességét. Hogy szegény a
magyar élet, s kevés benne a felhasználható tárgy és anyag: igaz. De
épen ezért kell költögetnünk szabadon, minden tartózkodás nélkül
szinpadokat, és teremtgetnünk bele annyi exotikus személyt, a mennyit
csak megbirunk. Az igazsághoz és valószinűséghez nekünk minél kevesebb
közünk van. Tessék megolvasni novellámat. Ezen novellában…“

Az óra ütött, a piszkos szedőgyerek sürgető megjelenésétől rettegtem.
Tovább nem olvashattam az érdekes levelet, ámbár még alig olvastam el
felét. Hirlapi czikkem után kelle látnom, mely halasztást nem szenvedhet
soha. Élvezettől fosztám meg e félbenszakasztás által olvasóimat, de
hiszen beküldtem a novellát az Életképekhez. S a kárpótlást kereső
közönségnek csak azt mondom:

„Tessék hát megolvasni azt az eredeti uj és frappant novellát!“


I. ALAGUT.

  Szende mérgek bősz bájában
  A sziv üdve zordonul.

Vihary.

18** évi május 13-án d. e. 11 órakor a budai két águ tunnel egyik ágában
egy himnemü, de szerfelett kurta emberi alak futkos fel s alá, repkedő
frakkszárnyakkal, lobogó nyakravalóval, szétrepedt keztyűkkel, melyeknek
egyikével egy divatos nádbotot tól maga előtt, a mely pedig, vastagságát
illetőleg, beillenék buzogánynak akármely nagykoru orangutang öt körme
közé.

Csizmája sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlik. (Nem az orangutang, hanem
a kis ember csizmáján.)

Ugyanazon időben a budai tunnel másik ágában egy tehetsége szerint
nagyra nőtt nőszemély haladt rohanva, fonatlan hajszálakkal, összefont
kezekkel és suhogó ruhanemüekben. Szólni nem szól, csak megy, röpül,
miként az öntudatlan förgeteg, zúgva, suhogva szótlanul.

Keztyűje tövén egy nagy karperecz sárgul.

Mindkettőnek szeme remegve mered minden utjában eső tárgyra, mintha
valamit keresnének.

Sőt ugy látszik, mintha egymást keresnék, egymást kergetnék, csakhogy
mindenik külön ágában az alagutnak, ugyanazon egy irányban.

Ki tudja, mi vad szenvedélyek csatáznak e két ismeretlen kebel
érzelemországában? ki tudja, mily szilaj mennykő csapott le sziveik
kinyuló villámfogójába? ki tudja? szóljon.

Nem szól senki.

A sötét alagut fényesen ki van világitva száz meg száz légszeszlámpa
által. Valódi tündérország a boltozatos tunnel ezernyi csillagaival s a
viszfénytől ragyogó lovak-, emberek-, szekerek-, targonczákkal. De ki ne
ismerné e gyönyörü és fölséges müvét a budapesti teremtő észnek?

A tunnel nincs még készen. Nem tesz semmit, tervben már megvan.


II. ELSŐ SZERELEM.

Van egy faja az embereknek, mely nemével a könnyelműségnek veti magát az
élet zajongó örömeinek karjaiba.

Legujabb tulipánnyelvü fölfedezése egy magyar divatlapi beszélyirónak.

Néhány nappal a történtek előtt Budapest „Pest“ nevezetü részének váczi
utczájában s ennek egyik két vagy legfölebb három emeletes házában s e
ház egyik csinosan parquettezett szobájában egy nő ült egyedül, némán.
Szótlanságából azt lehetne következtetni, hogy gondolkodik; annyi
bizonyos, hogy ha beszél, ezt tenni rendesen nem szokta. Mert a nő nem
finom, sem fiatal, sem szép. Micsoda hát? Szende, köpczös,
tenyeres-talpas, elragadó.

Ölében egy ¼ □ ölnyi terjedelmü ficzkót tart, ki emlőin csüggve vagy
reggeliz, vagy ebédel; nem tudom bizonyosan, hány órakor szokott
fölkelni.

A rövid fiatal embernek egyszerre megállt az esze, vagy ellenkezőleg
talán épen a szopás theoriáján töré fejét. Mert e fejből kiereszté a
szopókát s a nő öléből epedő pillanatokkal neki fordul a nő képének,
elkiáltván magát:

„Anyám!“

Szavára szótlan csend viszhangja dördüle.

Oh, ha tudta volna a boldogtalan, hogy a kire ugy rárivalt, nem anyja,
hanem csak dajkája! Mert oh, neki talán soha sem volt édes anyja!

„Oh anyám!“ sikoltá még jobban az ismeretlen ur. És megjött a válasz.

„Ugyan ne ordits már no. Mi kell, Jankó?“

„Kikérem, anyám, Béla a nevem, Rodonyai Béla.“

A nő csintalanul, titkot rejtőleg mosolygott s e gunyszavakat sugá be
magába: „Komisz Babszem Jancsi!“ A fiuból egyszerre kitört a lelkesedés.

„Anyám! szerelmes vagyok!“

„Juj! irgalmatos Isten, el ne hagyj! Ha ha ha!“

Egy éles felsikoltás s egy rekedt nevetés, és a dajka kapta magát s a
gót izlésü oldalajtón megszökött. Mielőtt azonban megszökött volna,
elébb kiejtette öléből a kis szerelemvallót, a ki macska indulatával
szerencsésen talpra esett. Leérvén a földre, megállott, mint a kőszál, s
mintha ki lett volna esztergályozva, ugy állott meg pólyájában, melyből
csak apró lábai s óriási feje kukkantanak elő. Azután mérges boszura
gyuladt arczczal utána nézett a szökött „anyának“ (oh, mert ő mindig
ezen hiedelemben volt!) s mennydörgő hangon ezt rikácsolá:

„Tehát igy vagyunk? (A fej megáll, a szemek sétálni járnak a szobában
fel s alá.) Tehát ti nem hisztek, gunyolódtok? (A falak nem mozdulnak,
pedig kivülök nincs senki a szobában, a ki mozdulhasson.) Oh nyomorult
törpe emberiség!“ (Az iróniának éles hangja rögtön kettémetszi pólyája
köteléket, ugy hogy az lehámlik róla, s a fiatal ur egészen hasonlita az
Ámorhoz, mint azt a halhatatlan rómaiak mythologiája ábrázolá.)

S ekkor büszke önérzettel lábujhegyre állott, hogy nagyobbnak lássék,
azután ezen öntudat boldogitó érzetében végig akarta simitani fejének
barna üstökét, mit azonban két okból nem tehetett: először mivel keze be
volt pólyázva; másodszor, mert átalában véve fejének még semmiféle
üstöke nem volt. Megszégyenülve e kudarcz által, lábával toppanta egyet
s feje hármat bólintott utána.

„Nem hisztek? – folytatá s csaknem köpködött szavainak keserüségétől –
nem? Ha ha ha ha! De jól van! Majd meg fogom én mutatni, hogy ki vagyok.
Igen! ti gyermeknek néztek, ti kinevettek, s én már gyakran kérdezém
kinaimban, vajon vak-e az a gondviselés, mely igy sujt büntelent? S
pedig ki vagyok én? Nem vagyok-e én az ős Rodonyai-család ivadéka? s nem
nekem kell-e jószágaim kezelését immár átvállalnom? vagy talán… oh
talán… (az ős család ivadéka megáll, szeme a padolatba furódik s fejében
forrni kezd, hogy szinte füstöl) vagy oh talán, oh ki fogja földeriteni
homályos sejtelmeimet? Isten! ne tégy őrültté! Hah! (Meg kell jegyeznem,
hogy ezen ivadék rendkivül liptói kiejtéssel beszélé a magyar nyelvet.)
De nem, az nem lehet, nem lehet, mondom. És van-e, kérdem, nagyobb
zsarnok a polgári társaságnál és országgyülésnél, mely holmi haszontalan
nagykorusági törvényeket volt elég kába teremteni s életbe léptetni? De
megyek, megyek, s meg fogom mutatni a világnak, hogy e gyöngéd kor,
melyet Isten átkul mére reám, nem gátoland mindazon nagy dolgok
véghezvitelében, melyekkel eddig csak hosszura nőtt emberek szoktak vala
hetvenkedni. És te Isten sujtoló karoddal! (A beállott szü netben Erkel
hattyudalát dudolja ritka bariton hangjával.) Igen, megyek. Oh Irrrmáám
jö-vök! – Bajuszt ide és parókát! – Hé toilette!“

Csengetyűt keresett most, de nem talált, minthogy nem látott fel az
asztalig s az asztalon tulajdonképen nem is volt csengetyű. Csöngetés
helyett kiabált tehát s inasait egyenkint szólitá be nevöknél.

„Ragout!“ s az egyik mellékajtón azonnal belépett egy inas szerepét
játszó franczia escaloppe. „Les culottes! Oh beléd rejtem minden
bizalmamat!“ szólott az ur, s beszélt kétfelé, mint Bánkbán, mikor
Tiborczczal találkozik és fájdalmával.

„Oui, monsieur!“ S ott termett a nadrág.

„Farcimen!“ S más ajtón egy felvidéki lépe be czifra libériában.
„Calceos! Te vagy alakja egész földi létemnek!“

„Ad servitia, domine spectabilis!“ A csizma is ott volt.

„Pudding!“ S egy frakkba öltözött beefsteak csoszogott be. „The
waistcoat! Te fogod megőrizni keblemet!“

„Yes, mylord!“ S ott termett a mellény.

„Makaroni!“ S egy sujtásos szalámi hajlongott befelé. „Il fracco! Te
lebegsz körül ünnepélyes óráimban!“

„Si, signor!“ S ott volt a frakk is.

„Brinza!“ S belódult egy hazai drótosból készült libéria-töltelék. „Daj
szem hantusku! Te övezed körül éltem árboczát!“

„Naráz, pán velkomozsni!“ S a nyakkendő sem hiányzott.

„Schmarn!“ S dreischrittban betipegett egy rántott csirke. „Den Hut! Te
takarod el legnagyobb hiányaimat!“

„Ja,’rr Gnaden!“ S megjött a kürtőkalap is.

„Gaján Appel!“ (Azt akarta mondani: Kaján Abel; de ő hautevoléesága nem
a legtisztább magyarsággal szokott élni.)

„Parancs!“

„Ne bolonduljon kend annyira, hanem tegye el kend a schlafrokkomat, s
hozza el kend a mi még hibázik.“

„Értem, tens uram!“

S minden ugy történt. Az utólszor megjelent egyéniség fölkapta a pólyát
s eltevé valahová, reá rakván egyszersmind urára a többi meg nem
nevezett ruhadarabokat.

Olvasóim már eddig átlátták, miszerint a fiatal óriásnak az volt
sajátságos rendszere, hogy mindenféle nemzetü inasokat tartott, s
mindenikkel saját nyelvén beszélt. Amolyan privát passio: kinek mi köze
hozzá?

Rodonyai Béla, igy nevezzük őt mi is, mig az álarczot le nem rántandja
képéről a sors, tökéletesen felkészült.

„Halloh!“ szólának ajkai, s mind a 10 mellékajtón egy tempóban inasfejek
termettek.

„Kocsi nem kell. Gyalog megyek ki. Megyek. Oh Irmám, repülök!“

Hanem ezt nem mondta ki amugy közönséges nyelvbeli kimondással, hanem a
világ „egyetemes nyelvén“, a zene bájhangjain adá elő, azaz: csak
énekelt bizonyos hangokat, s mind a 10 legény azonnal megérté s
visszavonult.

Egy pár perczig mindinkább elhaló lépteket hallunk a termeken,
mindaddig, mig a hallgatást megunjuk s eltávozunk. Azután rögtön üres
lesz a szoba. Lassankint elsötétedik s a hold belöveli arany sugarait a
szobák ablakain.

A Pudding nevü angol inas kijön az üres uri szobába s a legkényelmesebb
pamlagra dőlve, csakhamar az álmok országában hortyogva andalog. A többi
kamarából marseillaise, zsobrinóta, pozabucski, makao, ferbli és
pofhangok hallhatók. Urokat várják. De az soká nem jön.

Ki tudja, visszahozza-e őt még valaha a sors? Igen, mert a fiatal óriás
lépéseit is a sors kormányozza!


III. VÉRSZOPÓ BARCSÁK.

Ne marj, gyötrelem, ne harapj oly fogakkal, mit ezredév bűne sem
érdemel.

Gróf Táray Béla.

Este van a faluban Pesten.

Egy özvegy grófné szobájában vagyunk, kinek neve Eszter.

A butorozás keleti fényüzéssel párosult. A szobában, melybe lépünk, 10
pamlag van, 6 zongora, 13 asztal, 59 szék, nagyobbrészint egymás
tetejébe rakva, hogy a benne levő személyek is elférhessenek egy kissé.

Pedig az egyik asztalnál a ház asszonya ül. Előtte légszeszmécs és tárt
biblia, kezében feszület, két válla közt halálfej sátáni mosolylyal.
Üres szemgödreivel nagyokat pillant időszakonkint a közel pamlagon ülő
párra.

Irma ült ott és Béla egymás mellett, boldogan, miként a teremtés
hajnalán az első pár. A hölgy épen 28-ik tavaszát élé csendes tiszta
életének, s a fiu is átuszta már – mint tudjuk – legalább is 18-ik
hónapját élete „hullámhabjainak.“

A társalgási tón a lehető legfrancziásabb vala közöttök.

„Irmám! – szóla Béla ur, mikoron letelepedék – én az élet tengerén
szenvedett mai napi kinos hajótörésem után a te csendes-édes kikötődbe
tértem vissza.“

„Kötőmbe? – kérdé nem csekély nehezteléssel a bájos Irma. – Ne
sértegessen Béla ur; én nem viselek kötőt, szobaleányom visel kötőt;
majd ha egyszer főkötő alá teremtett: akkor kötődjék és kössön ki én
velem, tudja?“

„Oh, te szellemdus, szójátékos kis liba, eszem azt a kis májadat! kiálta
fel elragadtatásában Béla. Nono, ne fordulj el tőlem oly haragosan.
Milyen jól áll rajtad az a sárga ruha!“

„Ugy-e, Béla ur? Magam is azt tartom – felelé Irma rögtön
kiengesztelődve – de én francziául is tudok ám! Ah, zsö vu-z-ém dötu mon
kőr, món sér Béla! Tudja-e ön, mi ez?“ kérdé csintalan mosolylyal a
hölgy.

„Nem tudom, de nem is akarom tudni, mert ugatni nem szeretek“, igy
válaszolt a komoly férfiu, végig simogatva ideális bajuszát s összeverve
sarkantyuit.

Irma meg volt nyugasztalva, és könnyelmüsége felett nagyszerüen
elpirult.

„Egy kérdést hozzád, Irmám. Azt mondják, hogy én iszonyu fiatal és kis
ember vagyok. Oh, mondd – remegve kérdem – mondd, igaz-e ez?“

„Hah! – kiálta fel Irma, s haja azonnal szétzilálva futott le feje
tetejéről – és lett volna ember, annyira vakmerő? Nem, az nem lehetett
ember, az a rágalomnak megtestesült sántitó ördöge volt. De oh,
szerelmem felfutó repkényének égi karója! kérdelek: volt-e valaha nagy
férfiu az ég alatt, kit az irigység és rágalom kaján pápaszemei aprónak
ne néztek volna? volt-e?“

„Nem volt. Igazad van, s vigasztalásod édeni szavai mézcseppeket
hintenek szivemnek öröméhes barázdáiba. Oh, hölgy! az Isten gyönyörül
teremte tégedet!“

S ekkor ölbe kapá Irma Béla urat és eltakará ajkainak szegélyével, de
nem egészen. Forró csókok zamatja ragyogott ajkaiknak koránybiborán.
Mert „oh, vagynak csolkok,“ melyek „egy nemével“ a koránybibornak
szeretnek ragyogni az élet varangyos utainak sötétlő ajakbimbóin.

Az óra tizenhármat vert. Gyakorta lehet látni az életben ily
tüneményeket olyatén óráknál, melyek az órás müvész ujjai alá
sovárognak.

Az órakongások hallatára Eszter grófnő aggodalmas sejtelmektől kezd
marczangoltatni.

Irma rá néz Bélára: szép volt ő (Irma), mint sátoros ünnepeken az
áhitat; jó volt ő (Béla), mint tengerifosztáskor az enyelgő játszi
kedély.

Azonban most három csillag következik.

* * *

„Ön itt, tisztelt férfiu?“ kérdé meglepetve Irma, a mint ránézett
Bélára.

„És te kérdezheted ezt, lelkem fele?“ kérdezett és válaszolt egyszerre
nem mindennapi ügyességgel a beszély hőse, egy oda ragadt pelyhet
tisztitván le frakkja galléráról.

„Uram, e szokatlan órában…“ kezdé ismét Irma, s csaknem forró csókjaival
tetézé imádottját.

„Enyim vagy tehát végre – folytatá, nem törődve semmivel, az imádott –
enyim vagy, földi fájdalmam enyhe koporsója, üdvöm tölt korsója, bánatom
guzsályának orsója, életem ételének sója, enyém vagy, ohja!“

„Nein, nein! – kiálta közbe a bájos koporsó, korsó stb., – kérem önt,
Rodonyai ur, még nem vagyunk pertu.“

„Hogyan? Oh, te, ki még a tréfában is szeretetre méltó vagy! olvastad-e
te Ossiánt? Nem, te nem olvashattad. De olvastad Herczegh Viktor
népdalait. És vajon magázza-e H. V. az ő szivének menyasszonyát: mondd,
magázza-e?“

„Nem!“ válaszola alig hallhatólag Irma, s szemérmes elpirulás és lapos
szem-lesütés közben szeliden arczul csapatá magát Béla keztyüje által.

Egyszerre csekély villámlás tünt fel a szobában és lassu dörgés. Senki
sem tudta, honnan? Én magam sem tudom.

„Ember, ember, vigyázz tenmagadra, mert halandó vagy!“ E szavak csendes
rezgéssel kongának végig a terem levegőjén. A boldogok alig vevék észre.

Eszter grófnőéi voltak a hangok.

„Igen, menyasszonyom, arám! Voltál-e már ara, Irmám?“ kérdé a mámoros
Rodonyai.

„Ugyan már hogy lettem volna? Eh menjen, maga mindig csak figurázik.“

„Nem voltál? Ugy az leszesz nem sokára, erre esküszöm.“

„Ne esküdjél!“ kongá Eszter grófnő üres hangja s a légszesz lobbot
vetett és bűzt terjesztett.

„Szép jószágaim vannak, csak megélünk.“

„Nincsenek!“ mormogá a halálfej.

„Fényes nevem is sokat segit rajtunk: mi kell egyéb?“

„Neved sincs!“ kongá még iszonyubban Eszter hangja.

Irma egészen el volt mélyedve, s merengve andalgott képzeletével jövője
bájos tündérképein, melyeket oly élénk ecsettel feste elébe szive
választottja.

„Holnapután tehát a pap áldása örökre kötend össze bennünket,“ tevé
hozzá a boldog vőlegény.

„Hazudsz!“ kiálta fel a halálfő borzasztóan.

Béla megunta a tréfát.

„Ugyan ne kotynyeleskedjék már mindig napam asszony. Bizony befoghatná
már egyszer a száját!“ szólt a méreg nyelve Bélából.

„Hah! hitvány áruló!“ sikolta Eszter grófnő a legiszonyatosabb
sikoltással.

Irma elájult. Többet mondanom róla nem szükség.

„Irmaga, akarom mondani: irgalomnak örök Istene!“ zokogott a mély
érzelmü Béla, és várta ő is a halált.

Az agg halálfő nagyot prüsszentett örömében s dühöngése megrázkódtatá a
szoba ablakait.

„Spiriti miei!“ rikolta a Boscokeblü aggastyán nő.

E szavakra azonnal hét darab, skárlát vörös carbonári köpönyegbe
öltözött piócza jelent meg nagy robajjal a szobában.

„Obedité, putz weg!“ parancsolá mutató ujja kinyujtásával a ház
infernális összeköttetésü asszonya.

S a megjelent hét darab intrikus lélek, ezen vadindulatu vérszopó
barcsák, aljas barmocskák egyenesen a nemeslelkü Bélának tartanak,
egy-két alattomos kanyarulattal füle tövébe kapaszkodnak s lerántják a
padolatra és szopogatni kezdik az ő testének vérét. Oh, ez iszonyu
szivásról nincs fogalmatok! mint estek neki, mint kapnak, mint
csinpajkóznak bele a bőrbe, s mint szivattyuzzák magokba a vérpiros
vért, mig egészen megpuffadva, elfeketülve rogynak le saját bűnsúlyuk
alatt: oh, erről nem lehet fogalmatok, mondom, nem lehet!

E borzasztó műtét alatt szüntelen lassu dörgés zavará az elájult hölgy
nyugalmát, mit ez fölötte rosz néven is vett az illető goromba dörgőnek.
Rodonyai Béla nyögött, hogy még a vad nadály is megszánhatta volna; ah!
de őt pióczák marczangolák, pióczák! Egyébiránt ő egyenesen az eldült
Irma mellé rogyott s a két szerelmes oly szép harmoniában fekvék egymás
mellett a vér keverte padlaton, miként ha a „Jelenkort,“ és
„Társalkodót“ láttam volna magam előtt.

Ilyen az élet, nyájas olvasóim! mennyi szomoru contrast, mennyi
átláthatatlan cselekmény, mennyi titkos rejtély, s mégis mennyi tömérdek
csizmadia van Debreczenben!

Végre a pióczák elkékülve henteregtenek immár a porban, eltorzitva egész
lényökben, miként részeg patkány a pincze hordói közt. S egyszerre,
mintegy nehéz, még soha nem aludt álomból felriadva, felugrik Béla a
sima padlatról, keblére emeli a szunyadó Irmát, és az öreg grófnőtől
észre sem vétetve, fülébe sugja e szavakat:

„Irmám, holnap, azaz: 18** évi május 13-kán délelőtt 11 órakor a budai
tunnelben ismét látandjuk egymást: hallod, Irmám?“

„Hah! hallom szavaid varázscsengetyüjét. Az alagutban? Jól van!“ igy
válaszolt szintén mintegy álmában a szép hölgy s ujra elaludt; álmában
égi szerafok zengzetével játszott, és lázas rángatózások között síri
csendben e tört és értelmetlen hangok rezegtek elő a „lágy párnák“
közül:

„Mahomed paradicsoma! – Verbőczy tripartituma! – Chansons à la
carmagnole! Oh, érzem a nőnem hivatását! oh, Schulcz testvérpár! – fen
az égben – angyalok hár-fáz-nak. Tehát holnap május 13-dikán délelőtt 11
ó-ra-kor, ah-hah-hurh!“ És ő aludt.

Pihegő keblére balzsamos aetherből készült rózsafelleg nehezkedett.
Honnan? nem tudhatni.

Béla haza sietett. Mellénye alatt már is sírvirágok fakadoztak. Ép arcza
elfonyadt, s arczbőrére az ismeretes gyanus hektikus pirosság veres
foltjai ülepedének le. S tessék hinni bármit, de én azt hiszem, hogy ő
semmi esetre sem leend többé képes sokáig megbirni az élet küzdelmeit.
Mert nem is gyerekség aztán annyi baj egy ember ellenében.


IV. HEAUTONTIMORUMENOS.

A sors megrészegült és mámoros szeszélyében, mint virágot hervasztó pók,
keblek boldogságán élődött, hogy ily élet sorvasztó mesterséges hálót
birt fonni.

Ismét: gr. Táray Béla.

Az első fejezetben a budai alagutban láttuk a fiatal óriást. Ott láttuk
Irmát is. Már most megfoghatjuk, miért láttuk őket ottan 18** évi május
13-án d. e. 11 órakor. A mint t. i. a nadályozás kinos perczeiben egymás
között elhatározták, ugy történt. A kitüzött időre mindkét fél annak
módja-rendje szerint megjelent ugyan az alagutban; azonban, uraim! egy
titkot sugok meg önöknek, melynek hallatára tarkótokon a
legkikeményitettebb inggallér is szerényen összezsugorodni kénytelen,
egy titkot, hölgyeim! mely ha értéstökre esik, kebletek átlátszó
mellényeinek csipkéi össze fognak huzódni, mint azon mezei virág,
melynek nevét ugyan nem tudom, de mely a nappal kifejlett szirmokat
piczinke bimbóvá vonja össze a napnak alkonyán. Elmondom a titkot:

„A fiatalság hű bele-Balázs módjára gondolkozik, határoz és cselekszik!

Oh, igen, fájdalom! igen.

Mert a budai tunnelnek két, egymástól elkülönzött ága volt azon tervek
egyike szerint, melyeket egykoron az „Életképek“ is közlének
műmellékletül. De e körülményt a boldog pár kifelejté boldogtalanságában
a számitásból. Ők csak azt határzák el, hogy a fen leirt időben
találkozandnak az alagutban, de hogy melyik ágban, melyik oszlop alatt?
erről tanakodni egyiknek sem jutott eszébe. Rövidlátók vagyunk, nyájas
olvasóim! mióta s mig fiatal ember avagy kisasszony a nevünk, s a
szerelem szinpadán, ha mi vagyunk a működők, meg vagyunk fosztva azon
gyönyörtől, hogy minmagunkat szinházi tárgyközelitő látcsöveken
szemlélgethessük. Puszta szemmel kell megállanunk, s e pusztaságot, oh,
mint kápráztatja gyakorta a lámpafény és más egyéb!

Három óra hosszat kergették egymást az alagut ragyogó aknáiban. A
balsors ugy hozta magával, hogy mindkettő ugyanazon egy irányban
haladott szüntelen s ha jobb szelleme sugallatából ellenkező irányra
fordult az egyik, ugyanazt sugá azon perczben a másiknak gonosz szelleme
is, és ismét ott valának, hol elébb. Akarjátok, hogy ezt motiváljam? Ki
fogta valaha motiválni a végzet eljárásait, mely ész és értelem nélkül
kondoritja össze mindig a kötelékek szálait?

A budai tunnelnek a Krisztinavárosba nyiló részén szüntelen nagy száma
szokott lenni a bér- és társasági kocsiknak. Az utóbbiak közül minden
fél órában indul egy a budai hegyekbe, 10 váltó garasért személyenkint.
Ismeretes dolog.

De az nem ismeretes dolog, hogy azon két személy egyike, azon rövid, de
erős kebel, kit e beszély elején repkedő frakkban láttunk rohanni az
alagutban, most, nehány futtatási óra lefolyta után, nagy lelkendezések
között napvilágra bontakozik az alagut sötétes aknájából, s a készen
váró társas-kocsiba veti magát, mely csak két személy hijával volt már,
egyébként egészen megtelve.

A kocsi előrészében szemközt ült egymással két fondor képü nőszemély.
Egyiknek arcza oly sűrü fátyollal volt eltakarva, hogy az ember azt sem
tudta, halálfő van-e a kalap alatt, vagy élő emberi arcz? A másik –
alkalmasint gyakori szokásnál fogva – szüntelen ugy tartja két karját,
mintha mindig gyermeket szoritana velök ölébe. Csak annyit mondok, hogy
mi többet tudunk a társas kocsi összes vendégeinél, mert mi e két nőt
alkalmasint már közelebbről ismerjük.

Ama fiatal férfiu, kinek sarkán nagy ezüst sarkantyu fehérlett, beleült
a kocsi hátsó zugába, a fáradalom erőt vett rajta ugyannyira, hogy
csakhamar anda szunyadásba mélyedt.

„Még egy személy! No kinek tetszik?“ kiáltá a bakján felnyult kocsis, s
szemeit körüljártatva nagyokat csettentett suta ostorával.

„Megálljatok!“ rikolta egy körülbelül 28 éves bájos hölgy az alagut
torkolatából.

„Megállj! Praenumerirt!“

A mint e nő karját előre terjeszté, keze tövén egy arany karperecz
látszott fürdeni a nap sárga sugaraiban.

A hölgy a kocsinak nevezett buzahombár, alias: szuszék hátulsó részén
nyitva tartott ajtaján föllépett s a még üresen lévő zugba betelepedett.
Szemeinek izzó állapota s keblének vakitó fájdalma volt oka, hogy észre
nem vevé a fiatal embert, ki átellenben ült a hason szerkezetű zugban.

Én pedig ugy veszem észre, miképen olvasóim előtt e két alak szintén nem
egészen ismeretlen. Mi tűrés-tagadás benne, biz az egyik Béla volt, a
másik Irma.

Mi váratlan és meglepő találkozás!

Irma végre nagy nehezen elhelyezkedék a kocsiban, suhogó ruházatának
tömegével, s körül kezde tekinteni szemüvegével a tág kocsiban.
Fészkelődései közben reátalált hágni sarkával a fiatal Béla
tyukszemeinek egyikére.

Ez felriad, felpillant. Irma is rá pillant a napernyő alól.

„Hah! mi ez?“

„Hah! mit látok?“

„Hah! való-e ez?“

„Hah! álom-e ez?“

„Igen, igen! ez mind való!“

„Nem, nem! ez nem lehet álom!“

Szükség-e mondanom, hogy a két érző kebel e rövid, de mindent kifejező
kölcsönös nyilatkozatok után azonnal egymás nyakravalójába rohant,
melyeknek csokorredőiből csak ritkán, mint egy-egy eltévedt holdvilági
hang, búgott kifelé e pár szó: „Angyala mennyországomnak!
Mestergerendája keblemnek! Oda kün ebédelünk ugy-e, a zöldben?“ stb.

A viszonlátás kéje kit ne kábitott volna el még valaha? S azon komoly
lelkületü férfiunak, a fiatal óriásnak, kinek mély érzelméhez hasonlót
még nem érzett ember, tulságos elolvadásán, reménylem, ásitani nem fog
senki. Oda volt ő egészen.

Elragadtatásában kikapja oldalzsebéből a „Nemzeti Ujság“ egyik közel
számát s az ölelés közben, átpillantva kedvese hóvállain, üdvkáprázó
szemekkel olvasni kezdi a lelkes fekete betűket, melyekben annyi komoly
és való érzelem, annyi átviharzott lelki szenvedések martyrkinai
nyilatkoznak rendesen. E lap rendkivül dicsekhetett Béla rokonszenvével,
min, ugy hiszem, szintén nem fog csodálkozni senki.

Ezalatt a Laszlovszky-majorhoz ért a bárka. A lovak megállapodtak, a
kertsövény körül ácsorgó fiuk kinyiták a kocsi ajtaját, és ekkor vevé
észre a boldog pár, hogy ki kellene szállania. Ugy is tőn, fájdalmas
szivvel bár, de nem volt mód benne, tovább is a kocsiban maradhatni.
Valamennyi utasa continensre lépett, s a kefés fiuk által megtisztitva,
ment kiki, merre kedve tartotta. A boldog pár karra fűzte egymást s
haladott fölfelé a Zugligetbe vezető uton, a nélkül, hogy tulajdonképen
tudta volna, hová és minek megy? De hiszen nem elsők ők, kik igy járnak
az élet utain.

Utánok mintegy 15–20 lépésnyi távolságban azon két nőalak lépdegélt, le
nem vonva róluk figyelmes pillanataikat egy perczre is, kik a kocsi
előrészében is jelen voltak s kiknek egyike átláthatlan sürűségü fátyolt
viselt. Egymás között nem szóltak semmit, csupán a fátyolozott hölgy
mormoga egy izben ilyfélét: „Itt az ideje, hogy ezen czudar, elbizott
népet valóra ébreszszük valahára!“ Egyébiránt menés közben gyakran
meg-megrángatta egyik a másiknak ruháját, mit kölcsönös titkos
figyelmeztetés jelének kérek vétetni.

Ut közben valami jutott eszébe Bélának.

„Ugy, igaz! hát miért nem jöttél a kirendelt órára az alagutba?“

„Igazság! most jut eszembe, hát ön engem ily csufosan tudott rászedni?“

„Kicsoda? micsoda? hogyan?“ E kérdések egymást űzék most. A mikre meg is
jöttek azután a kölcsönös felvilágositások épen olyformán, mint ezt a
dolgok állásáról immár tudósitott olvasóim akármelyike tenné önmagának.
S ha netalán találkoznék valaki, ki minderre azon észrevétellel lépne
fel ellenem, miképen a két boldogságraktárnak ezen kérdezősködések kissé
későre jutának eszébe, annak csak azt felelem, hogy ha ő is kissé
meggondolná azt, miképen elszórtabb natio nincs a föld kerekségén, mint
a szerelmesek, hogy ezek épen nem tudják, mit kérdezzenek, mit
beszéljenek elébb, s hogy nálok holmi „logikai egymásután“-nak plane
nincs sem hire, sem hamva; ha mindezt meggondolná azon valaki:
bizonyosan nem jőne engem haszontalan észrevételével háborgatni
elbeszélésemben. Ennyit szerény válaszul. Ha kell, többet.

Elég legyen csupán a szerető pár kölcsönös felvilágositásának eredményét
elmondanom, mely röviden abból állott: 1) hogy elismerték, miszerint
könnyelmüek valának a rendezvous helyének meghatározásában; 2) hogy a
budai alagutnak két ágra épitése szerelmi találkozásokra nézve a
legveszedelmesebb institutió; s végre 3) hogy egymásnak kölcsönösen
megbocsátának, s kebleikben ismét a régi boldogság ütötte fel
sátorfáját.

E közben mindig tovább haladtak a kövecses gyalog uton, melynek partjait
zöld gyep s különnemü fatörzsökökből kinőtt lombozatok szegélyzék be,
részint pedig be is árnyazák. Kapjak-e az alkalmon, s beszéljek-e a
természet szépségeiről s alkotója iránti legmélyebb hódolatomról? Oh, én
nem szólok. Mert meg vagyon irva régen, hogy legvalóbb, legmélyebb
érzemény és szenvedély az, mely nem nyilatkozik szavakban. Innen van,
hogy a magyar nemzet költői, kiknek nagyobb része minden karácsonyra ir
egy verset, oly kimondhatatlan mélységgel éreznek.

S oh, mint üdvezült egymás birtokában az anyatermészet zöld ölén s Irma
jótevő napernyője árnyékában a két szerető sziv! Párbeszédöket pontról
pontra követnem nem lehet, de nem is szabad. A ki vőlegény volt már
avagy menyasszony, ugy is fogja tudni, mit beszélt szive tárgyával egy
nappal a lakodalom előtt; a ki pedig nem volt még sem egyik, sem másik:
annak kivánom ugyan, hogy segitse Isten minél elébb e zöld ágára az
életnek, de annak nem mondhatom el a szerető pár lakodalom előtti
beszédeit.

A két rejtélyes nőalak folyvást követte lépteiket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Tehát ott valál és csupán és kizárólag engem kerestél, Irmám, te szende
bimbóm?“

„Kit mást, mint önt, Béla ur, önt, tisztelt barátját az erénynek?“

E szavakat mondák, midőn a Fáczánhoz vezető gyaloguton csaknem azon
helyre érének immár, hol – köztudomás szerint – egy 4–5 lábnyi magas s
csaknem ilyen széles barlangnyilás ásit az utra.

Béla, a mennyire rövid karjainak hatalmában állott, átkarolá Irmáját s
figyelemmel kisérte ajkainak minden lehelletét.

E pillanatban bizonyos belső megrázkódás jelei valának észrevehetők a
szelid Irmán, azon rázkódások, melyeket rendesen e közönséges szóval
fejezünk ki: csuklás. Mintha az égnek tüzes nyila vágott volna Bélába,
ugy állapodott meg rögtön, még tüzesebb nyilakat repitvén meredő
szemeiből Irmára.

Épen ekkor értek az emlitett barlang nyilásához.

„Hah! mi ez? jól hallottam-e? Hallga!“ és rémitő fülelésnek indul a
fiatal óriás. „Hallga! most, most, és ismét harmadszor… Oh szörnyü
felfedezés… ha ha ha ha! Ne neked, bizalom, odaengedés, hit, vallás,
elolvadás! Ide jöjjetek mind, mind kiket férfiaknak nevez a világ, ime
itt nézzétek a csalfa kigyót! Ugy van, kigyót! csakhogy a kigyó sziszeg
csupán, de te, te undok asszonyi teremtés, te csuklol, csuklol, csuklol…
Oh, e szó őrültté tesz!“ Itt megragadja egyik kezével izzó homlokát, a
másikkal Irmát szoritja karon oly erősen, hogy ez nagyot sikolt
fájdalmában.

„Ugyan mi lelt, édesem? Roszul érzed magadat vagy mi?“

„Roszul érzed magadat? – kiálta fel keserűen az áldozat – Oh, csak
gunyolódjál, csak kaczagj, viperafajzat, kit, mint fiát a pelikán,
szivem vérével tápláltalak én. De tréfához most nincs idő. Mondd,
kicsoda a kárhozatnak azon fia, ki téged a jelen perczben emlegetni
merészel? Emlegetni, mondom! Csuklásod azt nyilvánvalóvá teszi. Szólj!“

Irma nem tudott magához jőni, részint a véletlen és csakugyan erős
csuklás, részint a bámulás miatt, s csak e pár szót mormolá fogai
között: „Kincsem, nagy szamár vagy!“

„Mi volt ez? Már most szakadj reám, mennybéli boltozat! Veszsz tehát
pokolba…“

S már-már meg vala gyilkolandó az ártatlanság áldozatát; de e perczben
ére oda a két félig ismerős rejtélyes nőalak, kiknek egyike Bélát,
másika Irmát ragadá karon és nyakon. Egy pillanat mulva mind a négyen
ben valának a barlangban.

Ha gyufát hoznak vala magokkal, talán a sötétséget is eltávolithatták
volna. A két szerető kábulva rogyott le a sötét kövekre.

„Elbizott czudar nép!“ kezdé a lefátyolozott halálfő, Botrány Eszter
grófnő: „halljátok a végzés szavait. Régen kellett volna meglepnem
titeket e titokkal, mit csak mi ketten birunk itt: én, és e dajka, kit
„Rodonyai ur“ igen jól fog ismerni.“

„Ismerem,“ rebegé Béla.

„Elmondom tehát, figyeljetek. Azt hiszi az ur, hogy az ur az ős Rodonyai
család ivadéka?“

„Hizelkedem magamnak,“ válaszola elkékülve a fiatal óriás, s keblét régi
gonosz sejtelmeinek egész tábora lepé el.

„Ime tehát itt e pergamen, folytatá a szörny, s előmutatá „egy nemét“ a
devalvationalis rovatnak: ez meg fog önnek magyarázni bővebben mindent.
Én csak igen röviden adom elő tartalmát.“ S mindnyájan hallgatának,
miként a csendes völgy hallgatja éjfélnek idején a bagoly huhogásait.

„Nagy ég! mit fogok hallani!“ kiálta Béla s fél térdre ereszkedett.

„Mit? Bizony meglehetős borzasztóságot. Nyargaljon tehát kissé vissza
emlékezete paripáján a közel multba. Tudni fogod, fiatal óriás, s tudja
az egész világ, hogy a tavali nyáron számtalan szerencsétlen árva
vármegyei atyánkfia követe el népvándorlást Magyarország fővárosán
keresztül jobb hazákba. Inség, nyomoruság űzte őket. A karavánnak egyik
kiegészitő része egy hitvány kis talyiga, mely elébe két fiatal
óriásszerű ló volt fogva, a fővárosi utczák zajában elvesztve
eszméletét, egyenesen a váczi utcza szegletén levő műárus-bolt csinos
kirakatainak ment neki, bezúzva rudjával a szekrénynek egy-két
ablaktábláit, tönkre silányitva egy pár csinos festvényt. A talyigában
három személy ült: a dult keblü atya, az anya, s egy kisded csemetéje a
családi élőfának. Az utczai botrányra tömérdek nép gyűlt össze. Az
árvaiak rimánkodtak, jajgattak, mert erszényök a kárpótlást nem birá
meg. S a nemesszivű műárus, a nyomortól megindulva, el is határozá
csakhamar agyában, hogy a kárt önmaga téritendi meg magának.“

„Oh, kinjaim vihara, ne rángasd szivem feszült hurjait!“ kiálta Béla, s
hangja mindinkább haldoklott.

„A kis fiut, ki a szekérben siránkozott, egy jelen volt nemeskeblű
magyar nemes, tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Rodonyai Jakab ur,
több tekintetes vármegyék főfő táblabirája, stb. kéré ki magának a
szülőktől, s azonnal meg is vásárlá tőlök, daczára minden ősiségnek és
zálognak, örökre, akkori közép becsáron, három ezüst huszason. Azután
haza viteté, s ugy nevelé a jámbor agg legény a csinos kis Jankót,
miként saját gyermekét neveltette volna. E társnőm itt dajkálkodott
fölötte,“ s rá mutatott azon nőszemélyre, ki vele együtt jelent meg a
barlangba s kit e történet folyamában már láttunk a fiatal óriás házi
butorai között.

„Oh, halál, mit mosolygasz felém oly keserűen?“ kiálta fel a mindinkább
roskadozó. „De nem, nem! légy férfiu, Béla! hallgasd tovább! Kérem,
tovább, kérem!“

„Nem sok hallgatni való van immár hátra. Az árvai családapa ugyan tovább
hajtott szekerével, nem tudom, hova; de az anyát, a különben még fiatal
erőben levő derék személyt, én fogadám magamhoz szolgálatomba,
bizonytalan időkre.“

„Mi, micsoda? jól hallottam-e?“ reszkete Jankó.

„Ugy van, ugy. Én házamba fogadtam őt; eleinte jól is viselte magát, nem
sokára azonban neki adta magát az életnek, kalapot, fátyolt, suhogó
ruhákat, karpereczeket kezde viselni, s oly kisasszonynyá fejlődött,
hogy az egész világ leányomnak hivé öt. Utóbb – mint te legjobban
tudhatod, Jankó – nyilvánosan, szemem láttára, saját házamban a szerelem
plátói epedéseinek is helyet engede szivében. Ezt többé nem szivelhetém.
Attól tarték már, hogy lassankint engem is kitúr a házból. S én ez
elbizott, hálátlan népet meg akarám büntetni.“

„Irgalom! irgalmazzon, asszonyom! A hölgy nevét kérem!“ kiálta Jankó,
még egyszer fél kézre ülve az elátkozott barlangban.

„A hölgy épen itt van. Neve tulajdonképen Hancsa, ő azonban Irmának
szereté nevezni magát.“

„Irma, ah!“ ezt oly élesen sikoltá el Jankó, hogy illendő leirását
hijába kisérteném meg, azután összezsugorodott tökéletesen.

„Mit hallok! te, fiam? te, édes kedves kis Jankóm! Zatraczeni!“ sikoltá,
ha lehet, még élesebben a bájos Irma, jelenleg Hancsa, s anyai érzelme
egész erejének szabad működési tért engedett.

De néma és puszta lőn a barlang. Nem szólott benne senki, csupán a
csalódás keserves érzelme rázkódtatá meg dobogásával időszakonkint a
barlangot, miközben a két ördögi nőszemély metsző nyihogással
nyilatkoztatá ki kárörömét.

Az ál Béla még egyszer és utoljára nyitá fel szemeit.

„Irma, Hancsa!“ szóla alig hallhatólag, s ugy tetszék, mintha mérlegelné
e két szót: „oh, Irmám! te csupán anyám volnál, oh, te csak és csak
anyám vagy, egyéb semmi!? Nem az fáj keblemnek, hogy kikoptam az ősi
Rodonyai-családból, hanem csak az öli meg életemet, hogy te – szende
bimbó – kizárólag – és csupán – anyám vagy! Meghaltál, szenvedély;
meghaltál, Béla; halj meg tehát te is, Jankó!“

A hektikus pirosság, mely képén tündöklött, sápadt halálszinben ömlött
el egyszerre egész testén, s a nagyszerü remények tanyája, a fiatal
óriás, elpusztulva romokba dülve hevert anyja és a semmiség ölében. Ő
nem volt többé. Exspirált.

A két vigyorgó sátán még egy pár léghasitó kaczajt külde ki magából,
azután megtelve diadalérzettel, visszaballagott a Laszlovszky-kerthez,
ott kocsiba ültek s Pestre robogtak.

A Nemesis sürü por alakban repült utánok s nem hagyandja el őket talán
soha, mig Pesten tartózkodandnak.

Irma, alias Hancsa, beljebb ballagott szomoru szivével a Zugligetbe, s
okulva a történteken ismét egyszerü szolgálóvá szegődött egy hegyi
majorba. S a ki nem sajnálja a fáradságot, meglátogathatja a
szerencsétlent, s megláthatja, mi csüggedetlen buzgalommal feji ő minden
hajnalban s alkonyatkor a major teheneit.

Éjfelenkint meg-meglátogatja kétszeresen kedves Jankója sirhalmát,
melyet csak egyedül ő maga ismer széles e világon.

Oh, nyájas olvasóim, ilyen szomoru az élet!



A HONSZERELMESEK  vagyis:  IGNÁCZ ÉS KONSTANCZIA.


ELSŐ FEJEZET,

melyben szerző feleslegesnek tartja óvását kinyilatkoztatni az iránt,
mintha jelen czikket az Ignácz és Konstanczia név iránti gyűlölet iratta
volna vele, mind a mellett, hogy e két emberi nevet teljes életében soha
ki nem állhatta. Kéretik is a világ valamennyi Ignácza és Konstancziája,
hogy ezen sületlen vallomást néma megvetésökre méltassák. Annál inkább
ajánltatik azonban minden leendő apa és keresztapa figyelmébe. A fejezet
kezdődik egy ismeretlen faluban s végződik a fővárosban. Czime lehetne:
„A szobaúr.“

Mi szép az ébredő természet!

A reszkető szürkület, a méla derengés, a bomladozó fellegek, a ragyogó
hajnalpir, az arczbőrt hivesen simogató fris fuvalom, a kitörő első
napsugár, mely csillogó reggeli pongyolát ölt a káposzta zöldeskék
levelein álmodozó kövér harmatcseppekre, a kapu nyikorgása, az álmos
szolgáló egyhanguan halk seprőrángatása a tornáczon, a verebek csattogó
csiripelése, a bárányok rezgő bégetése, a juhász füttyentése, a lóistáló
tombolása, tüsszögése, abrakropogtatása, a kolomp kongása, a kanász
kürtriadása, a gazda perlő pattogása a ház küszöbén s ugyanannak bodor
füstölése a pipaszár végén, a tüzről pattant gazdasszony
csengetyühangja, melyre a házküszöb elé tipeg a ház barom-fiatalsága,
köztök a bugó galambok, éhgyomru mohósággal kapadozva fel a szakajtóból
közéjök szórt magvakat, a nyitott ajtaju konyha tüzhelyén ünnepies
buzgalommal lobogó lángok sustorgása, az őrkutyák szájrepesztő
nyujtózása, a bámész ökröknek, a gazdaság ezen kérődző journalistáinak
(honneur au propre métier! castis omnia casta!) lassu elvonulása a járom
négyszögébe, s mindezek mellett és körül az Isten reggeli dicséretére
ébredett nagymáminak remegő orrhangon ömledező buzgó éneke: ah, ez mind
oly szép, oly bizalmas, oly kedélyes!

S mind ezt minden falusi ember sokkal jobban tudja, látja és érezi, mint
egy fővárosi rideg falak közé vetődött toll leirhatná, mely mióta a lud
hátáról leszabadult, amaz előszámlált s vele rokon természetébredési
élvekben nem is részesült.

Nem is ezeket akarám leirni. Én némileg ellenkező uton járok; de én is
azt mondom:

Mi szép az ébredő természet!

S ezt a falu ellentétében, a fővárosban, s a falusi családi lak
ellentétében, egy pesti ház ajtóin s ablakain belül akarom fölkeresni.

De nem fogom egy egész pesti ház életének apró rejtelmeit feltárni. A
mystèrek irodalmát szaporitani én ugy is későn jönnék.

Egy ház Pesten! Pesten csak uradalom, de egy ország volna falun, ha oda
helyeznék, különösen miután Budapesten is csaknem szintén az. Király
benne a házi ur, népét a lakók teszik. Rangosztályok benne az emeletek.
Ki többet, ki kevesebbet, de mind az uralkodó önkényes kivetése szerint
adóz, s pedig a nélkül, hogy országgyülés tartatnék, a kérelmeket
kihallgatnák és számot adnának. Helytartó a házfelügyelő. Fejedelem és
helytartó igen gyakran az ország határán kivül laknak. S ekkor, de
különben is, az összes miniszterium, az egész végrehajtó hatalom a
házmester kezében központosul. Közlekedési eszközök: a lépcsők, folyosók
és ajtók; törvényszék: az udvari kut, hol a cselédség összeáll (a birák
tehát nem ülnökök, hanem állnokok), itéleteket mondandó az ország nagyai
és kicsinyei felett egyaránt szigoruan és kiméletlenül. Határbeli
vámszedőt akarsz látni? Nézd a házmestert, mint nyujtja a 9 óra után
elkésett lakos rézpénze elé rezes markát, s mint vesztegetteti meg
magát, ha a contrebandot észre nem akarja venni. Rendőrség? Ez rendesen
nincs. E tekintetben Házország hasonlit Magyarországhoz, hol
rendszabályai még az agarász egyletnek is vannak, de a rendnek szabályai
és ősei még mindig csak eszmében élnek. A mit egyszer egy
utlevélkutatást már tul a rendén megunt angol utazó Budapesten
kimondhatlanul becsületes és comfortable dolognak talált
kinyilatkoztatni, s a mely nyilatkozatnak azután ugy megörültek
Magyarországon, hogy mai napig is szabadon sétálhat bele minden
galicziai zsidó és würtembergi sváb. Létezési kényelem dolgában már
régen tulhaladtuk nyugat civilisált népeit.

De folytassuk merész képzeletü országos összehasonlitásunkat.

És van börtön is a házaknak országában. S e börtönök az udvarra néző és
nyiló hónapos szobák.

Mennyi lelki kint, mennyi szent akaratot, mennyi szabadságvágyat zárnak
magokba e tömlöczök! Mennyi fiatal és ép lelki, testi erő sorvad el
bennök észrevétlenül, felhasználatlanul! Mi természetellenes a helyzet,
melyben e börtönök lakói sinylenek!

Pillantsatok be, kérlek, egy ily udvari szoba magába vonult, társ és
család nélküli, sötét lakójához, ismerjétek meg a természet utjától
eltért mai századnak gyermekét, négy fal közötti életküzdéseiben,
örömeiben és fájdalmaiban. Mi kisszerüek azok, mi gépiek, mennyire
illőek egy börtön rabjához! De ezen rabok, mint talán minden rabjai a
világnak, a reményről, boldog jövőről soha le nem mondanak, s a
legmarczangolóbb tehetlenségi érzet mellett is a leggyönyörűbb tündéri
álmokon keresztül szép jövőt látnak mosolyogni.

Pillantsatok be a pesti szobaurakhoz, ismerjétek meg otthoni életök
ridegségét, ha ráértek, szép olvasónőim. És el fogjátok hinni, hogy az –
mint az „Ördög részé“-ben mondják – „bizony czudar egy állapot!“

Mi is egy ily szobaurat keresünk most. Fel kell őt keresnem, hogy
bemutathassam. A reggeli órákban legbizonyosabban találhatni otthon; de
ha olvasóim e kora látogatást kissé röstellenék, inkább csak magam
megyek, hű számadást adva itt utam eredményeiről.

Egy, a fővárosban, különösen annak minden közhelyein eléggé ismeretes
szobaurhoz akarok betérni; otthonos életében fogom meglesni a hőst,
kinek életéből egy reá nézve fontos időszakot akarok elbeszélni.
Előleges jellemzéseül most csak annyit, hogy okvetlen ő is hasonlit
minden más szobaurhoz, a mennyiben benne is egy egész „világnak szive
ver“, s belőle is még minden válhatik, mert előtte a háziuraságig,
földesuraságig, tudósságig és családapaságig – e négy körül forog az
élet – még minden ut nyitva és érintetlen áll, s ezek közül még egyiken
sem bukott el. S hogy ez utakon boldogulnia egy szobaurnak nem
lehetetlen, mutatja a világ folyása. Magányos udvari szobák voltak
minden valódi nagyranőttségeknek ringató bölcsői. Azt nem is emlitem,
hogy még „nagy férfiu“ is lehet belőle, miután t. i. bebizonyult, hogy a
legnagyobb emberek az udvari szobákba szorult, kevés pénzü osztályok
kebeléből szakadtak ki.

Bemutatom őt, a természetnek ezen világos contrastját, fölébredésében.
Korán reggel, azaz 7–8 óra tájban belépünk a háznak, melyben kiszemelt
hősünk lakik, kapuján.

Kitelhetőleg csendes még minden. Aristokratikus alakokat, equipageokat,
kráglikat, fejér nadrágokat és suhogó selyemruhákat a világért sem
lehetne még látni sehol; csak a dolgozó néposztály van már ébren,
legalább csak azt lehet még látni az utczákon. A ház kapuszögletében egy
tejes kofa uralkodik letelepedve, czéklapiros kezekkel osztogatva a
környék szobaleányainak és szakácsnéinak a hófejér habarékot, mely
később barna vőlegényével, a kávéval, lesz összeházasitandó. Felhágunk a
lépcsőkön, hol a lámpa már régen kialudt. Ezen észrevételre egyébiránt
és valószinüleg a háznak mindazon lakója fakadt, ki éjfél tájban szokott
haza vergődni, és szerinte a pesti szokásnak, sötétséget harapva s
homályba fogózva szállásába betapogatni.

Fölérünk a második emeletbe. Itt kell lenni a szobának, melyet keresünk.
Fen vagyunk a folyosón. Nem látunk egyebet, mint felettünk egy darab kék
eget, köröskörül csupa falat, ajtót és ablakot, s alattunk egy keskeny,
négyszögü udvart, mely fölülről nézve mély, mint a kut, s melybe – mint
ezt azonnal észreveszszük – a folyosó vas korlátiról, föleresztett
kutgém vedreként, egy unalmasan elégületlen és komor hosszu pofa bámul
le egy zárt ajtó előtt. A paradicsom kapuja előtt őrködött s
lángkardokat suhogtatott gonosz angyalok ilyenek nem voltak, az
bizonyos; minők lehettek? az bizonytalan. Ezen cerberus aligha
czélunkhoz nem vezet, aligha nem szolgáland utmutatóul a bejáráshoz,
melyet keresünk.

Ki volna más, mint hitelező, ki az adós fölébredési pillanatára éhezik
hajnal óta? igy fognak talán itt-ott okoskodni. Ha születése perczében
minden véleményt nem tisztelnénk, megbotránykoznánk ez okoskodáson. Nem,
az nem volt hitelező. Mi a hitelezőt, különösen az olyat, ki az ember
ajtaja elé jár strázsálni, az életben sem szoktuk észrevenni, s ezt
csupán és kizárólag aesthetikai izlésünk tulnyomósága miatt, mely a
csunyát, utálatost minden áron kerüli, s csak a szépet, örvendetest
keresi; szépirodalmi művekben pedig, mióta Kendey Géza és mások,
váltóikkal, adósaikkal és hitelezőikkel egyetemben, oly szúrós
koszorukat arattak, hitelezőkkel mulattatni egyátalában nincs elég
bátorságunk. Az elkülönzött bejárásu zárt ajtó előtt unatkozó egyént
kefékből, porzóbotból, seprüből stb. álló mozaik-quodlibet egészitette
ki jobb lába szomszédságában a folyosón, és szobatisztogató inas volt,
egyéb semmi.

A zárt ajtón egy kis fekete tábla van s ráirva e név: „Sodrony Ignácz
ügyvéd és orsz. védegyleti tag. Hon található reggel 9 óráig, délután
gyakran.“ A név alá ez volt irva nagy betűkkel: „Ki volt itt?“ S az ezen
felirás által támadt rovat ban ismét a mult napi délutánon megjelentek
különféle, változatos modoru kézvonásai, melyeket a csak éjfél tájban
haza vetődő szobaur, immár Sodrony Ignácz ur, éjjeli nyugalmának
tekintetéből, csak másnap reggel szokott tudomásul venni s kitörülni.

S ott olvassuk legfelül: „Uram! ez sokk! már harmaczor elpolontidani asz
empert a derminussal! Nem jövek töbet. Maga lassa a tensur. S. Rosen…“
(A többi olvashatlan, nem tudni „thal, baum, berg, stein, zweig,“ vagy
miféle más vég szótagot jelentsen.)

Továbbá egy másik kézirat: „Náczi! üssön meg a mennykő, miért nem tart
itthon a fergeteg!“ (Név nélkül, minek titkát Ignácz ur hihetőleg érteni
fogja.)

Ez alatt ismét: „Tisztelkedni kivánt, de fájdalom nem tehette, a ki
holnap reggel már elutazik, Barnabás Simon táblabiró Nógrádból. Veres
ökör, 6. szám.“ (Ignácz ur valószinüleg sajnálni fogja, hogy nem
lehetett szerencséje.)

Végül a tábla alján e tyukkaparás látható: „I binn da gewessen – tuht
mier leiht Herr von Sotron – je vous éme deux tout mon kör. Hermine.“
(Hinni akarjuk, hogy ezt csak valami jó barátja irta oda kedvtöltésből.)

A mi már a fekete táblára nem fért, az magára az ajtóra iratott fejér
krétával ilyképen: „Id vold az posta mar ketzer.“

Ilyen volt az ajtó. Az előtte álló inas ácsorgásából azt lehet
következtetni, hogy Ignácz még alszik, s a dörömbözés vagy nem tanácsos,
vagy czélhoz nem vezet.

A folyosóra néző két ablaknak sárgafejér mosatlan függönyei nincsenek,
vagy lehet, hogy vannak, de leeresztve, összehuzva nincsenek, minthogy a
szoba ura este soha sincs otthon (ki látott valaha nőtlen embert este
otthon ülni?), s ha éjjel haza ér, ugy is alszik már az egész ház, minek
hát a függönyöket leereszteni? Ezen praktikus okoskodásának
köszönhetjük, hogy most az ablakokon bepillanthatunk.

A nap mindinkább növekvő erővel emelkedik a láthatár középpontja felé, a
sugarak bevetődnek a szűk udvarba. Egy pár közülök Ignácz ur árva
ablakaiba is betévedt, láttatni engedvén a szoba belsejéből némi
„tárgyhalmazt“ regényes félhomályban.

Mi szép az ébredő természet!

Közel az egyik ablakhoz egy iróasztal ébred, megrakva összevissza
hányt-vetett irományok Csáky-szalmájával, könyvekkel, s egy nagy
tintatartóval, mely nagyon hasonlit ahhoz, melyet a krónika szerint
Luther Márton ur hajdanában az alkalmatlankodó ördögnek vágott fejéhez.
De ezen tintányok igen nagy fontosságu eszközök a szobaélet világában.
Bennök rejlik majd minden baj és öröm kutfeje, minden fájdalom
orvossága. A mellett még keresetforrása is a szobauraknak: ebből szednek
minden okosságot és bolondságot; innen kerülnek ki az infrascriptusok
is, a kiknél kikerülnek, melyek idő jártával megássák azoknak fővárosi
sirjait. S a boldogtalan szobaur vidékre kénytelen költözni, és bukott
remények dohos koporsójaként ott hamvadni, pusztulni el egy számtartói
hivatal s egy még számtartóibb háziélet testnövesztő, lélekfogyasztó
temetőjében. Van rá példa akármennyi.

Fontos tehát a kalamáris. Mellette egy kisded támon a zsebóra nyugodott.
S ez nem csekélyebb fontosságu a szobaéletben. Ez az egyedüli lény, mely
él, mely mozog, mely int, mely parancsol a szobaur körül, melynek nem
engedelmeskednie lehetetlen. Házi barátnál, feleségnél ez több és
hatalmasabb. S ha ennek szava néha napján – mivel megindittatni
elfelejtetett – eláll: akkor a szobaur életének nincs iránya, tetteinek
nincs vezére, késedelmeinek nincs határa. Öntudatlanul bolyong Pest
utczáin, miként vad az erdő sürüjében; otthon nincs nyugta, nincs
maradása; s ha itt-ott tornyok nem ágaskodnának az ég felé s harangok
meg nem kondulnának, egészen megfelejtkeznék róla még a természeti
ösztön is. Szobaur nem ösmeri az időt óra nélkül.

A szoba falai tele voltak akgatva országos férfiak rámás és rámátlan
arczképeivel, melyek nagyobb részint a „Pesti Divatlap“
műmellékleteiként jelentek meg. Különösen pompázott a védegyleti bált,
de különösen rajzolóit s a rajz kiadóját jellemző divatkép nagy arany
rámában. A szomszédjában levő szegről a juratuskorra emlékeztető aczél
szablya zománcza fogá fel az ébredésre intő napsugarakat.

Távolabb, a szoba hátterében, több viseltes butordarab társaságában áll
az ágy, melynek tarka párnáin Ignácz álomba merült feje nyugszik.
Beszédes képe most is szólni látszik. Valószinü, hogy álmodik. Ki volna
képes elmondani, miről álmodik? Később, ha jobban kiismerendettük lelke
állapotát, tán megsejthettük volna alvajáró gondolatait; most legjobb
szándékunk mellett sem adhatunk e tekintetben felvilágositást.

Pedig ébredésének módja ünnepnapi álmakra mutat. Jobb kezét hirtelen
felüti s nagyot vág a falon öklével. Az ökölfájdalom megnyitá két
szemének ökölkéjét, melyek zavarodottan tekintenek szét, majd merően egy
pontra szegződnek, mintha elröppenő álomképeit akarnák egyenkint magokba
visszaszivni.

  „De hijába, vad nem tűn ki,
  És haragban ég az urfi.“

Bekövetkezék a kiábrándulás kinos percze. Lekonyul a fej, lebomladoznak
a kezek s keserüre huzódoznak az arcz izmai. S az öntudat megérkezik, és
megszületik egy kebel mélyéből felzugó sohaj, melynek értelme: „Csak
álom, nem valóság!“ Ignácz kidörzsöli szemeit, elsimitja homlokára lógó
hajfürteit, s a fölkelésre gondol. Mi szép az ébredő természet!

E pillanatban zörgetett az ajtón az unalmát megunt ruhatisztitó szolga.

Ignácz felugrik, fél percz alatt tetemén van házi pongyolája. Az ajtóhoz
tántorog, egyet csavar a kulcson, s beereszt egy pár fényes csizmát, s a
már ismeretes komor cselédet, ezen közös jószágot, melynek legalább is
tiz compossessora van a városban. S ezeket mind egy szálig egy reggel
tisztitja meg s keféli ki.

„Ugyancsak soká várakoztam, tens ur!“

„Soká, Márton?“

„Bizony soká. Már odább akartam menni, tens ur!“

„Odább, Márton?“

„Mert hát sok uram van nekem, tens ur!“

„Sok, Márton?“

„Bizony sok. Hanem mert hogy mindig pontban hétkor itt legyek, azt
akarja a tens ur!“

„Ugy van, Márton.“

„Máskor nem várok oly soká, tens uram!“

„Ejha, Márton gazda!“

Ezen párbeszéd némi csekély stylaris változással minden reggel el
szokott mondatni; eredménye is mindig egyforma, azaz: semmi. Csak
jogainak fentartása végett szól Márton, követve a gravaminalis
politikát. A beszéd közben Márton hozzálátott a tisztogatáshoz; Ignácz
ur pedig tulajdonképen azt sem tudta, mit beszél, mikor Mártonnak
felelgetett. Gondolatai tökéletesen mártontalanok valának. Márton pedig
szabad folyást engedett szokott bőbeszédűségének; de beszélhetett akár
itéletnapig, Ignácz azt nem hallotta. Mert az ágyazás megpillantásakor
Ignácz szivarra gyujtott s kiment a folyosóra szellőződni.

Nem volt senki, a ki lesse ébredését; nem, a ki szerencsés jóreggelt
kivánjon neki; nem, a ki örüljön, hogy ismét fris egészségben láthatja;
nem, a ki husra és zöldségre pénzt kérjen tőle. Ah! ilyen a
szobaurodalom! S ezen egyhangu magányos ébredések lassankint oly
lélekállapotba sülyesztik az embert, hogy bekövetkezik az idő, midőn
önmaga sem örül többé magának, önmaga sem gondol magára, s önmagát is
oly semmi embernek tekinti, mint azon senkik, a kik az ő házi életében
mindig jelen vannak.

Len az udvarban „donauwassert, handlét, kaufens a műli-t“ s több effélét
kiabáltak, a kutat rángatták, söpörgettek, szemetért csengettek, stb. S
Ignácz a második emelet folyosóján aprózgatta sétalépteit, s ámbár nem
tudta, hol kezdje a gondolást, de azért gondolkodott és szivarozott.

Mi gyönyörű az ébredő természet!

A fölébredt természet megvárta, mig szobája ki-, ruhája megtisztul;
azután hozzálátott az öltözködéshez. Sokáig nem tartott a toilette.

S épen midőn már teljesen fölkészülve ajtaján ki akarna lépni,
reggelijének ut közben leendő bevétele után hivatalos óráiba menendő,
azon perczben a házmesternébe ütköznek szemei.

„Tens ur, egy ismeretlen szolgáló e levelet hozta e perczben.“

„Kitől?“

„Nem mondta.“

„Hah! – gondoltam – Vannak előérzetek – oh Istenem!“

A levél felnyilik. Az aláirás megkönyeztetik, hanem az örömnek miatta.
Ignácz elragadtatása határt és házmesternét és sok más egyebet nem
ismer, mit azonban meg lehet neki bocsátani. A házmesterné Ignácz minden
réz pénzének birtokosává lesz. Ignácz csókokat hint a rózsaszinü
levélre, összetördeli, ismét elolvassa, szobájába tér, meg ujra kimegy,
ismét betántorog, végre elrohan.

Mi lelte a fölébredt természetet?


MÁSODIK FEJEZET.

Hogyan történt Ignácz és Konstanczia megismerkedése. Megmutátása annak,
hogy ők is csak olyanok voltak, mint Ádám és Éva s mint Romeo és Julia.
Ők is csak a szerencsés véletlennek köszönhetnek mindent. Ignácz nem
messze áll attól, hogy Náczivá, Konstanczia, hogy Stanczivá fajuljon.
Kik voltak ők? s miért voltak honszerelmesek?

Sodrony Ignácz azon jó hirben állott, hogy otthonról is lehetne
valamije, s hogy két keze és egyetlen feje munkája után is
tisztességesen elélhetne. Az elsőre nézve nagy ur volt, az utóbbit
illetőleg lényegesen különbözött a nagy uraktól. Igaz volt-e a közhir,
nem-e? azt Pesten, hol ezer meg ezer ember van, ki maga sem tudja miből
él, minden este maga is elbámul, hogy mégis él, s minden reggel azon
busul, hogy ismét élnie kell, ezt Pesten bajos eldönteni.

Annyi igaz, hogy Ignácz ur egy nagy hirben álló nagy hazafi „oldala
mellett,“ hites ügyvéd létére titoknoki (=irnoki) szolgálatokat végzett;
miért is a napnak használatlanul fenmaradt óráit kapta szabad
rendelkezéseül s mértékletes havidiját jutalmul. Egyébiránt napról napra
rettenetesebb „hazafivá“ fejlődött. Illő szakált s bajuszt eresztett,
hirlapi ujdonságokat olvasott, s ezen studiuma folytán a kávéházi
asztalok körül őt körülvevő, de nálánál – hallgatásuknál fogva – okosabb
vendégek előtt ugy varrta a magyar politikát, mint akármelyik politikus
csizmadia. Elmélkedései hasonlitának kétkrajczáros szivaraihoz, melyeket
valóságos iparpártoló szenvedelemmel pusztitott: égtek, hamvaztak,
piszkoltak, bűzlöttek s keserüséggel teljesek valának.

Sok országos férfiuval Ignácz néhányszor már csaknem kezet szoritott;
annyi bizonyos, és erre akár meg is esküszik, hogy igen sokkal beszélt;
minél fogva a vidéken, hol született s növelkedett, s melynek fiaival
folytonos hazafiui összeköttetésben él, meglehetősen nagy férfiunak
tartatik, kinek országos hire még csak azért nincs, mert lesz! Minden
fáklyás zenénél ő vitte az első szövétneket, ámbár – mint maga is
megvallja – ilyen alkalomnál még soha sem szónokolt. Ha kérdik: miért?
nem szól; csak fejét rázza és szánakozólag összehuzza vállait, mondván:
hja!

Megyei gyülésekből s országos ügyeket tárgyaló más összejövetelekből a
világért sem maradna el. A zöld asztal elnökségéhez legközelebb álló
helyet ő szemeli ki magának; legnagyobbakat a szónoklati witzeknek ő
nevet, leghosszabbakat a hazafiui fájdalomnak ő sohajt, leghatalmasbakat
a lefőzésnek ő tapsol. És kimondhatatlan boldog, midőn egy elkésett
hazafiunak ő tolhat alája széket, vagy midőn az egész gyülekezet szeme
láttára egy, a szónoklat által kiszáradt torok tulajdonosának ő adhat
által egy hajdu-assistentia által nyert pohár vizet. Szintoly boldog
végre, midőn a gyülekezet elnökéhez vagy egyéb fontos tagjához, szintén
a közönség szeme láttára, hozzá simulhat, füléhez hajolhat s ezekbe
besughatja: „Tens (vagy méltóságos) uram! egész nap jártam utána, de nem
találtam sehol,“ mely igénytelen szavakat ő azonban oly arczkifejezéssel
kisér a fülekbe, mintha legalább is azt mondaná: „Ejnye, Laczi, kössön
fel a hóhér, be pompás oratiót csaptál!“

Az utczán még talán senki sem látta Ignácz urat a nélkül, hogy – a mire
ő is sokat ad – jótékony czélu aláirási iveket ne hordozott volna hóna
alatt. Aláirókat minél kevesebbet kapott; no de az ivtartók mindenütt
azon szalmaszárak, melyekhez kétségbeesésében kap hozzá a jótékony czél.

Azon kivül Ignácz az irodalom körül is bujkál. Több szerkesztőt
személyesen ismer, azt mondja; s ismerősei mindig megtudják, mikor
melyikkel találkozott, s melyik fogadta el köszöntését legszivesebben,
melyik tehát e szerint legderekabb ember közöttük. A fiatal költőkről és
journalistákról pedig csak per Marczi, Berczi, Miska, Jancsi beszél; s
ha épen akarna és kivánnák, akármennyi ujdonsági czikket ki tudna
mutatni, melyekkel tulajdonképen, és hogy az igazat megvallja, ő
kedveskedett az ujdonságok iróinak. Minden hirlapi czikk azonban nem
tetszik neki, különösen azok nem, melyeket nem szokott olvasni, mint p.
o. a nehezebb emésztésü vezérczikkek. Ezekről, ha szó van, csak azt
szokta mondani: „Hagyd el, nem ér az semmit, szamár az a sok tudós –
nincs bennök agitatori szellem – csak olyan „doktrinér“ dolgokat ne
irnának azok az emberek.“ Akkor meg épen a guta környékezi, midőn a
lapok idegen nyelvü mondatot idéznek czikkeikben. Könyveket olvasni nem
szokott.

Ilyen volt Sodrony Ignácz bensőleg, polgári szempontból tekintve. Emberi
szempontból véve fel, fiatal volt, szerelem dolgában fogékony, és magyar
érzelmü hölgy karján, de csakis itt, ugy volt meggyőződve, hogy a
mennyország bérlett ki magának örökös szállást.

Külsejéről rágalmazás gyanuja nélkül sokat mondani nem lehet. Termete
magas s hizottság hiányában előre görbült, háta kidüledt, mint sokat ülő
principálisok embereinél szokás. Fejének sok hasznát lehetne venni, ha a
charivari-irodalom és művészet nálunk is divatban volna. Arcza
ugynevezett éjjeli arcz, melyet nappal jobb meg nem nézni; környékezete,
a hol kellett s lehetett, bajusz és szakál, meghagyva, a mint a
természet előtolta; olló soha sem bántotta; a mi meg is látszott rajta.
Fejének haja hosszu volt, s a szakállal együtt azon két sajátsággal
birt, hogy inkább fekete volt, mint barna, s hogy soha életében egyetlen
egy szál sem göndörödött még karikába tüzes vas nélkül. Nyakravalója
csokrának kötését senki sem értette, oly sajátságos stylban volt
componálva. A fekete attiláról azt állitja, hogy azt talán csak
szemfödelének reá ruházása alkalmával fogja másnemü köntössel
fölcserélni. S a mikor ezt mondja, mindig megemlékszik a halálról:
epedőleg szemei közé néz kedveseinek, ha épen velök van találkozása,
megemlékszik a jelen nem levőkről, s kedélye elborul, mint sok más
becsületes érzékeny kebelé. Testének egyéb részéről nem szükség
szólanom, hogy bebizonyitsam, miképen Ignácz tetőtől talpig érdekes alak
volt.

S az nem lehet, hogy ezen érdekes jelenségen, ha másnak nem is, de
legalább valakinek szemei meg ne akadtak volna. Részemről az első
fejezetben mondottakból is sejtettem már ilyesmit; nem tudom, mint
éreznek e tárgyban olvasóim. Egy levelet hozott a házmesterné, mely nála
tétetett le Ignácz ur számára, félig titkon, ismeretlen nőszemély által.
Ez nyomára vezethet a „turpisságnak.“

Miképen jutott a levélhez? Nem lehetetlen ugyan a mai világban sem,
midőn már az „elisir d’amore“-féle italkák kimentek divatból, hogy
valami metaphysikus uton jutott a levél birtokába; azonban igen
valószinü, hogy ennek egyszerüen prózai és természetes előzményeinek
kelle lenni. Mióta a „sorsok, véletlenek, rejtett ajtócskák és veres
haju intrigánsok“ illendőképen kikaczagtatnak: azóta igy történik ez nem
csak az életben, hanem az irodalomban is.

Ignácz természetes uton kapta a levelet.

A szinházban operát adtak. Ignácz, a titoknok, maga sem tudta miért, az
operában iparkodott legtöbbet élvezni látszani. S ebben annyira ment,
hogy otthoni magányában több izben el is akart már néhány áriát kezdeni,
de hangja mindannyiszor a Zsobri nótájára csapott át. Szerető fecsegők-
és fecsegni szeretőkre nézve az opera igen kényelmes mulatság. Feszült
figyelem nem kell, s a történet fonalának elvesztésétől nincs mit
rettegni.

Ignácz jelen volt az operán. Nem sokat járogatott fel s alá, nem sokat
tapodta mások lábait, hanem rápillantott egy zártszékre, melyre máskor
is szokott pillantani, s nem látván rajta senkit, átellenes irányban a
földszinti nézőtér falának dülve, megállapodási pontot vett.
Pillanataival az üres zártszéket őrizte.

Alig telt belé néhány percz, s a zártszéknyitóné vezérlete alatt két
hölgy tolongott be, s csakhamar lecsattant a két zártszék, melynek
egyikére a terjedelmes nagynéne, másikára a szikár unokahug telepedett
le.

Ez volt ama Konstanczia, kivel már régóta ijesztgetem olvasóimat. S ha
látták volna személyesen ezen kisasszonyt, miként én láttam: akkor
megismerhették volna Ignácz izlését. Az izlés különféle, azt mondják, s
ezen izlést különösen lehete különfélének mondani. Kimondhatlan gonddal
fésült fej, gyermekded fodrozattal, melynek szine ragyogott, mint a
fénymáz; tul a rendén czifra és tulipános öltözet, s átalában annyi
mesterkéltség, hogy általa a természetes bájak minden legkisebb
maradványa is elüzetett. Ha Konstanczia életkorát ötvenre szabták oda
fen az egek hatalmasságai: akkor ő a jelen perczben már megette
kenyerének javát. Fájdalom a harminczon tuli alkony felé látszott már
élete napja leereszkedni. Elég durvaság ezt tőlem ily nyilvánosan
kimondani.

De durvaságomért teljesen kiment Ignácz nemes gondolkozásmódja. Nem
egyszer mondá ő, hogy az élet keserü tapasztalásai (saját érdekében
kivánom, nehogy valaki utána járjon e tapasztalásoknak) már régen
megtaniták, miszerint nem szépségben, nem fiatalságban keresendő az élet
kéje s az asszonyi nem által eszközlendő boldogság kutforrása, hanem a
hölgyek szellemi felsőbbségében. S a mi Konstancziát illeti, ki a
szinház 10 év előtti fölépitése óta csüggedetlen buzgalommal
frequentálja azt, róla már sokszor hallotta s régen sejtette, hogy
társalgását élvezni annyi, mint a teremtés remekét, az emberi szellem
nagyságát bámulni, s honleányi buzgalmu beszédeit végig hallgatni több,
mint egy egész évi divatlapi folyam vezérczikkeit egy huzomban végig
olvasni, és végre országgyülésre beillő lelkesedését nézni bizonyosan
nem kevesebb, mint édes magyar hazánk boldog jövendőjét elérve, két
tenyerünkön hordozni.

Szorosan véve a dolgot, ugy áll a mai világ s kizárólag hir- és
divatlapjaink által mivelt és nevelt asszonyaink és férfiaink szellemi
vágyódása, hogy Ignácznak rosz néven venni nem is lehetett, ha
Konstanczia hirhedett tulajdonai által egészen elbájoltatott. Lehetetlen
volt vele minden áron meg nem ismerkednie, s már régóta leste az
alkalmat vele közelebb viszonyba jöhetni. Az üdvöt vagy kárhozatot
méhében hordó pillanat megérkezett. „Most vagy soha!“ kiálta fel Ignácz,
a mint Konstancziát megpillantá, s elővette a vele szomszédos zártszék
jegyét, melyet reggel óta hordozott zsebében, s ment!

Egymás mellett ültek Ignácz és Konstanczia, először életökben! Mély
értelmét e szavaknak csak azon keblek fogják megérteni, kik már egyszer
epedtek „birhatatlan“-ért. Egyenesen, merően, mozdulatlanul ült eleinte
mind a kettő, mint két kő szent. Ignáczban a dicsért szellemi
fensőbbségnek megélvezési vágya furta a kiváncsiságot. Mindenütt nehéz a
kezdet. Ignáczot a boldogság előérzetének fellobbadozó lángja ugyancsak
fűtötte belülről. Első szava nem is volt más, mint ez:

„Ah! nagyon, rendkivül nagyon meleg vagyon!“ s egyet törült homlokán. A
szavak ugy valának intézve, hogy a kisasszony magához intézetteknek is
vehette azokat, nem is, a mint jónak látta.

De a kisasszony sokkal inkább tudta az illedelmet, semmint ezen
reflexióra egy előttünk ismeretlen gondolatnál egyebet teremjen.
Mindazáltal fölemelé kissé két karját s egyet igazitott két karpereczén.
Nem tudom, volt-e Ignáczban annyi lovagias becsületérzés, hogy illendően
észrevette volna azokat.

Ignácz uj ostromnak indult.

„Oh, mi fölséges ária!“ szóla ismét remegő hangon. Ez már inkább szakba
vágó észrevételnek látszott a kisasszony előtt. Kissé félre is
pillantott, ekkor találkoztak szemei az ignáczi szemekkel. Ignácz
szinről szinre látta azokat. Világos zöldet sugárzottak ők; de Ignácz
azzal biztatta magát, hogy nappal bizonyosan sötét kéket mutatnak. A
kisasszony azonnal le is kapta azokat, s az áriát kereste velök a
szinpadon, mely meg lőn dicsérve.

Ignácz kétségbe kezdett esni e hallgatagságon. Csakhogy még nem tudta,
önmagát szidja-e vagy mást?

„Nagysád mindig ily szótalan?“ kérdé vég elszántsággal. Konstanczia
kissé körülnézett, mintha kételkednék, vajon igazán hozzá s nem máshoz
intéztetett-e a kérdés; azután meggyőződve, hogy az nem lehet más, mint
ő, le nem irható nyájassággal fordult barna fejecskéjével (ő képzelte
fejecskének) Ignácz felé, mondván:

„Különös szokása az az emberi nemnek, tisztelt kegyed! hogy midőn
hallgat s nincs kivel beszélnie, rendesen szótalan. (Ignácz
csodálkozik.) Igen, rendesen szótalan. Egyébiránt én azt tartom, s ezt
komolyan mondom, hogy a mily nehéz feladat valóban ez nőkre nézve,
teljesitése szintoly dicséretes. Ön is tudni fogja: minket hölgyeket
azzal vádol a férfiuság, hogy kissé csacskák vagyunk. (Ignácz megrémül a
vádon s dicséretes kivételekről akar szólani.) És, és, megvallom, a
gonosz férfiak ezen vádja nem is egészen alaptalan. Részemről az
igazságot még az ellenféltől, igen, az ellenféltől is, szivesen
elismerem s elfogadom. (Ignácz elismeri az érdemet.) Mindazáltal én
fölötte szeretném, ha hölgyeink, hazánk hölgyeit értem, (Ignácz is érti)
kissé bővebb beszédüek volnának. Önnek bizonyosan volt alkalma, oh én
nem kételkedem, nem ismerem ugyan a férfiakat, de, no de, mondom, önnek
bizonyosan volt alkalma sok magyar hölgynél észrevennie, hogy
társalgásuk oly darabos, oly nehézkes, oly, ah, én nem is tudom, minek
mondjam. (Ignácz sem tudja.) Pedig tőlünk várja e tekintetben a haza
jobb jövendőjét. A nő a leendő családanya, a férj boldogitója, a család
éltető szelleme, s a többi. De a nőnevelés hazánkban! (Ignácz hasonlót
akar állitani a finevelésről.) Én is voltam néhány év előtt (ezt igen
futva mondta ki a kisasszony) egy hazai nőnevelő intézet növendéke.
Istenem, minő rendszerek! Oh ha akkor ugy látok a világba, mint most!
(Szünet. Ignácz vigasztalni akarna.) Csak későbbi folytonos elmeképzés
és ernyedetlen szivnemesités által sikerült pótolnom az elmulasztottat.
Novellák, költemények, szinbirálatok és különösen a komoly honleányi
kötelességekre intő czikkek nem, oh bizony nem voltak reám nézve
haszontalanok. (Ignácz nem tudja megfogni, miképen is lehetne ezen
kételkedni.) Most legalább ott vagyok már, hogy néha-néha egy szende kis
verset… (Itt megáll a kisasszony, és azután megijed.) De bocsánat, minő
bohóságokat fecsegek én itt egy teljesen ismeretlen ur előtt, oh én
könnyelmü és vigyázatlan!“ (A szemek lelapulnak, s a kisasszony teljes
szeméremmel a virágleveleket sepri le kezével, melyeket beszéd közben
ölébe tépegetett.)

Ignácz sokat várt, de annyit nem, mint a mennyit kapott. Legalább hat
hirlapi czikk kivonatát hallotta elpergetni a szótlan hölgy által.
Érezni kezdé a szellemi fensőbbséget.

„Ismeretlennek?“ vága közbe Ignácz rögtön, a mint lehetett. „Oh ne
mondja e szót nagysád! Ismeretlen, az vagyok igen, mert oh hiszen
engemet senki sem ismer. (Konstanczia ellenkezni akar s már is bánja
szavát.) De hiszem Istenemet, nem leszek az soká. Nagysád észre fogja
rajtam venni, hogy gyönyörü szavainak, a kebel mélyéből fakadó
érzelempatakja ezen jobb világba andalitó csörgésének meghallgatására
teljesen érdemes vagyok. Mi férfiak oly boldogtalanok vagyunk Pesten,
teljesen kizárva a nemesebb hölgyek társaságából. Falun ez egészen más;
ha haza megyek, ott minden női szem rám néz. De ők vágyaimat ki nem
elégitik. Oh pedig mi az élet nők nélkül! Van szerencsém magamat
előlegesen bemutatni: én Sodrony Ignácz ügyvéd és házi sekretarius
vagyok.“

Konstanczia még csintalanabbul mosolygott, azután az illető vonalban
felnézett Ignácz szemeibe, melyeket kékeknek látott, holott azok
éjjelnappal zöldek voltak.

„S azt hiszi ön – mondá a mosolygó – hogy én ezt igazán nem tudtam?
Régóta van szerencsém önt távolról ismerni, s ön élete pályáját
bálokban, szinházban, megyei gyüléseken, stb. figyelemmel kisérni. Csak
próbára akartam tenni: vajon… vajon… ah, nem merem kimondani… vajon
fölfedezi-e magát nekem?“

„Lehetséges-e? Vágyaim legszebbike teljesedésbe megy-e? Tehát volnának
előérzetek a világon? S mig én a rögös honfiui pályán haladok, éjjeleket
átvirrasztva, gondok között, jutalom reménye nélkül, mellőzve, hátra
téve, puszta önérzetre támaszkodva: (Konstanczia örvend a tulipános
phrasisoknak) addig engem a honleányok legbájlóbbika figyelmére méltat,
figyelmére! Oh, s én mennyi szépet s jót hallottam itt-ott zengedezni
nagysádról, s mennyi kínteljes erőködésembe került a visszavonulás.
Áldva legyen a „szerencsés véletlen“, mely most összehoza bennünket!“

Mennyi volt igaz a kölcsönös bókokból, mennyi nem, azt ők tudják
legjobban. Mind a kettő hazafiui érzelmeit használta fel hóditásának
eszközeül, s ilyen ember van akárhány a lánglobbanásu hazában.

Kis szünet állott be, s ennek be kellett állnia, mely alatt Ignácz
Konstancziát nézte, ez pedig nézette magát amaz által. Ilyenkor támadnak
a vágyak, epedések és kivánatok.

Konstanczia megszólalt, nagynénjéhez fordulva: „Nénikém, van szerencsém
bemutatni Sodrony urat!“

„Ah!“ válaszolt a nénike s ezzel mindent kifejezett.

Ignácz ur Konstanczián keresztül a nénike elé nyujtá bókját.

Most már nem fogytak ki a beszédből. Ignácz kérdezte Konstancziától:
ismeri-e azt a kráglis bárót ott a veres páholyban? azt az egyszerü
tudóst ott az egyszerü páholyban? ezt a nagy férfiut a földszinten? azt
a hires mazurtánczos divatlapszerkesztőt a zártszékben? (kinél jobban
csak Ignácz járja a mazurt) stb. stb. De Konstanczia mindent ismert,
mindent tudott, minden egyénre egy-egy szeretetre méltó kis rágalmazást
ruházott, a mit Ignácz véghetetlen szellemdusságnak talált.

Lefolyt az idő, isteni mulatság között. Vége az lett, hogy Ignácz karon
fogva kisérte haza Konstancziát. Haza érve, meghökkentek, hogy már
otthon vannak. Megállottak. Mind a kettő szólani akart; de nem tudott.

„Náczi!“ kiálta fel végre a hölgy, karját kinyujtva.

„Stanczi!“ rebegé a férfi, a kar végének keztyűjét ajkához vonva. A
„nagysád“ örökre számüzöttnek látszék. Rendez-voust nem határoztak; de
más nap reggel Ignácz egy levelet kapott, melyről már fen tevék
emlitést, s mely betűről betűre igy szólott:

„Tiszteltt kegyed, reszkettnek kezeim midőnn, tolho nyulok. Előszer
történik életembe, hogy férfiuho irokk. De bátorságot vettem magamnak.
Magyar Leány létemre valódi gyávaság volna tőlem bátorsággal nem birni.
Vannak szomoru pillanataim, melyekbe az egész világtul busan,
elfordulok, nem hijába mondja az én kedves Kövessy Kálmánom:

  „Nem öl hiuz hiuzt, sem róka rókát
  Nem ejti meg:
  Vagytok hiuznál, rókánál, vadabbak,
  Ti emberek!“ (Oh ugy van!)

Gyönyörü sorok! Vajon tudja-é, kicsoda ezen Kövesy Kálmán? Oh ez nem uj,
ez gyakorlott régi tol! Ne gyanicson azomba Kegyed czélzást az utóbi két
sorba. Vannak az emberek között is dicséretes kivételek. Itt már czélzás
van: vajon észre fogja-é kegyed venni? kiváncsi vagyok. Tulajdonképen
nincs semmi irni valóm, hanem azért ne gondolja kegyed hogy csupán
stylusomat akarom itt kegyednek bemutatni. Oh nem.

  „Megátkozott a sors engem
  Kegyetlenül!
  Érző szivet dobott belém
  Átokjelül!“ (Hanem ezt csak Kövessy mongya.)

Máskor majd az én kedves Hiadoromból idézek egy pár sort, verseinek nagy
részét leirtam magamnak, hanem ezt csak 4 szem közt mondom. Nem
szeretném ha ő megtudná falusi magányában, hogy „főrangu hölgyével“
ketten vagyunk, a kik szeretytyük. Most olvasom a derék Schultz
testvérpárnak (melyet személyesen is ismerek) derék munkáját: „A Szűz
legszebb czélja.“ Van jövendője a magyar hölgyvilágnak is. Vajon
emlékszik-e még kegyed a mult tél egyik báli alkalmával rajtam volt
veres bársony mellénykéjü ruhára, a kit a „F. Divatlap“ képe után
csináltam. Ma ujra megnéztem, abba voltam mikor kegyedet először
megláttam. Boldog idők. Ha kivánja, megmutatom kegyednek egyszer. Álgyon
meg minket a három Isten! Krancz Konstanczia m. k.

1) Utóirat. Ne haragugyon, hogy oly rosszul irtam, nagyon siettem és
rosz a tollam. Konstanczia m. k.

2) Utóirat. Ma este 7 órakor Kasper tánczmesternél leszek a szélutczában
Donerházba 2-dik emelet, tánczpróbán. De kegyedet hivatalos
foglalkozásai fogják meggátolandani. Ugy-e? Stanczi m. k.“

Igy hangzott a levél, mely Ignáczot oly boldoggá tevé.


HARMADIK FEJEZET.

Náczi és Stanczi teljesen értik egymást. Nyilatkozatokra kerül a dolog.
A történet folyama rohanásnak indul, mindaddig, mig ismeretlen tájakon
egészen el nem vesz. Tapasztalni fogják e fejezetből az olvasók, hogy
egyik legmegbecsülhetlenebb tulajdona sok elbeszélőnek az utolsó
fejezetek irása, a befejezés és elnémulás.

Midőn Ignácz az egész terjedelmében közlött fentebbi levéllel
szállásáról hivatalos óráiba rohant, már akkor el volt határozva
lelkében, hogy azt nem mutatja senkinek, egész nap lementéig hallgatag,
néma, komor és sötét lesz, és csak midőn az est közeleg s az ünnepies
öltözködés órája megjelent, fogja enyelgően nyájasra szoktatni érzelme
képviselőit, arczvonásait. Már akkor elhatározta, hogy szebb, kedvesebb,
játszibb kedélyü levelet annál, mely az ő kezében van, soha senki sem
olvasott. S ha igaz ama német közmondás, miszerint az ur Isten a szivre
néz, nem pedig az orthographiára, lehet, hogy Ignácz nem ámitotta
véleményével a világot. „Mennyi finom fordulattal teljes az – gondolá
magában – és mennyire szeszélyes elmésséggel csattan a végén a meghivás!
Oh, ilyenre csak hölgy, csak ő képes!“

Azt is elhitette magával, hogy ebéd után azonnal Kövessy Kálmánra adja
magát, s kedvnyerésül, elmederitésül és meglepetésűl betanul belőle
néhány strophát. Továbbá lelke minden erejével iparkodott a levélben
emlitett veres bársony mellényü báli ruhára visszaemlékezni, melyben
Konstanczia először látta Ignáczot; s az emlékezés annyiban csakugyan
sikerült, hogy a ruháról ő is azt hitte, mikép az gyönyörü lehetett.
Végre feltette magában, hogy esküdjenek bár össze ellene a világ minden
principálisai és titoknokot tartó emberei: neki ez este hivatalos
foglalkozása nem lesz. Igenis, nem lesz! sőt mi több, ilyenkor különben
sem volt soha semmi dolga.

Hogy a várva várt est bekövetkezett, szükségtelen elmondanom. Mind a
mellett, hogy Ignácz a délutáni időnek rá nézve rendkivül lassu
haladásából már azt hitte, hogy az est csak másnap reggel fog Pestre
érni, az est mégis megjelent szokott időben. Oh, de mit nem hisz el
mindent a szerelmes ember!

A szélutczának egy második emeletében egy tánczmesteri, bocsánat!
tánczmüvészi szállás várta vendégeit. Szállás alatt egy ajtót, két
ablakot s ezeknek közötte egy sovány butorzatu szobát kérek értetni. A
tánczmüvész ur is szobaur volt.

A szoba tetejéről lecsüggő vilárnak négy szál gyertyája közül még csak
az egyik volt meggyujtva. Jele, hogy a vendégek még nem érkeztek meg.

Egy széken, mely a kályha és ágy közötti sutba volt beplántálva, egy
bozontos szemöldökü, sörszinü öreg hegedűs ült. Jele, hogy a vendégek
már itt lehetnének. A vén hegedűs ismeretes pontosságu ember. Fiatalabb
korában, mikor még a pesti német szinházin floribus egymaga volt szinház
a magyar fővárosban, az itteni zenekarnak volt tagja, hol trombitása,
hol fagottistája. Most, öreg napjaira, midőn számos családja is van, a
sörben is telhetetlen, a szeme is mindinkább gyengül, a német szinházból
kimaradt s a fővárosi tánczmüvészek leczkéin rontja hegedűjét. Egy
taktust tizszer is el kell kezdenie s ismét abban hagynia, mig a
növendékek utána járni képesek. De már nagyon birja a szükséges
phlegmát. Pontosságáról hires. Mikor a szobába lép, mindig akkor veri a
hét órát.

Legelső, a ki belépett, Ignácz volt. Tetőtől talpig feszes ünnepi
ornatusban. Ha lefestetné magát a műkiállitás számára: bizonyosan igy
öltözködnék fel. Ignácz ugyan talán még soha sem volt e helyen; de
lehetett-e Konstanczia szeszélyesen elmés meghivásának nem engednie?
annyival is inkább, mert tudta, hogy az ily tánczpróbákon különben is
minden tisztességes frakku „fiatal“ szivesen láttatik. S ő némileg
ismerős is volt a tánczművészszel. Ez egyszer Ignáczot is felszólitotta
sok mással együtt, csinálna neki egy ujonan feltalált magyar tánczának
nevet. De nem minden ember dr. Bugát, hogy nem egy, hanem 40,000 uj szót
csináljon. Ignácz sem csinálta meg a szót; hanem azért emlékezhettek
egymásra, igy gondolkodék Ignácz.

A tánczművész leczkéi mint legmagyarabb szelleműek valának hirnévben
gazdagok. Csupa magyar fiu, leginkább jurátusok és kereskedő segédek,
tanultak tőle az otthoni esti előadáson; csupa attila s aranyrojtos
nyakkendőből állott a tánczbeli viselet. Ezen finövendékei kedveért a
derék és lelkes tánczművész néha napján hölgyeket is hivott meg,
összeszokás végett: nagyrészt csupa német varró leányokat, ezen pesti
grisette-fajt, melynek csacskasága azonban a magyar nyelv szépségeivel
is igen hamar megbarátkozik.

Ilyen estélyek ünnepek voltak. Ilyenkor ki volt hirdetve, hogy a szoba
ki lesz világitva, azaz: négy szál gyertya égend a luszterben, s hogy
zene is lesz, azaz: a vén hegedűs elfoglalandja sutját a kemencze
mellett.

Ignácz a félhomályu szobába érve, nehéz szivvel várta a történendőket.
Az öreg művész azonnal szóba állott vele, a drága időn és inségen
kezdvén a dolgot, mikhez hasonlókat – pedig már láthatja a tens urfi,
hogy vén ember szól – de még soha-soha nem látott. A kenyeret 25 garason
adják; a disznózsirnak fontja fölment egy forintra. Hallatlan
uzsoráskodás! No hiszen lenne csak ő törvény és igazság – ugymond – majd
megmutatná ő, hogyan kell a sok gazemberrel bánni. De a törvény és
igazság más kezekben van, a mit fájdalommal vesz ugyan észre, de róla
egyátalában nem tehet, stb.

A művész lelkesedése s komoly haragja mindinkább pirossá tevé arczát,
mindaddig, mig egy hatalmas köhögés nem jött közbe, mely arcza szinét a
lehető legnagyobb pirossággá fejleszté s veszedelmesen izgató szavait
egészen elnémitá.

Egy álmos szolgáló vetődött a szobába, ki meggyujtá minden gyertyaszálát
a vilárnak. És lőn világosság!

Ez alatt néhány uj vendég érkezett meg, köztök két ismeretes alak, két
novella- és versiró, szóval költők, kiknek studiuma: élet- és
emberismeret, az irodalmak és nyelvek használatba vétele nélkül.
Studiumaiknak tánczpróbán, minden Palotára való kiránduláson, minden
városligeti „népünnepen,“ különösen pedig a kávéházakban szoktak hosszu
képekkel neki állani, s az összes hazát s boldogságát mindenütt
vállaikon hordozzák. Buskorányi Márton volt az egyik, Kéjfohászi Mihály
volt a másik. (A vezetékneveket, ugy látszik, magok csinálták, a
keresztneveket a pap adta nekik.) Büszkén tekinte széjjel a két költő.
Velök jött Zwieback Jenő, egy pesti német lapnak magyar ügyekben
referense; tollának a tánczművész hire s kelete sokat köszönhet, a toll
tulajdonosa a hir és kelet birtokosának nem kevesebbet. Értik egymást.

Nyilik ismét az ajtó. Jöttek a hölgyek, csoportosan tódult be a szépnem,
mintha csupa szemérmeskedésből a házmesternénél várták volna be egymást.
Mi azonban nem bizonyos. Velök jött néhány elegans boltsegéd, kik
páholyba is beillettek volna. Ezek az őranyák szerepét viselék, minthogy
ezen genreből a hölgyek között alig lehetett volna egynél többet
kiszemelni.

A szépnem soraiban ragyogott Konstanczia is, kit Ignáczunk, képzelhetni,
hogy sokkal előbb vett észre, mint mi. Elébe szaladt. Konstanczia el
akart pirulni s ruhájára nézett le. Azon veres bársony mellényű ruhában
volt, melyben – mint a levélben megirta – legelőször látta Ignáczot. Ez
azonnal észre is vette a dolgot, s neki bátorodva szabadságot vőn
magának a legszebb reményekre érezni magát feljogositva. Ezt ő
ilyeténképen fejezte ki: a felső öltönyeket, a kalapot lekapkodta
imádottjáról, miközben Kövessy Kálmánból e sorokat sugá fülébe:

  „Mért busuljak én napestig
  Hasztalan?
  Tán azért, ha a nap elment,
  Este van?

Konstanczia észrevette, megismerte a sorokat, és boldog volt, mint
Ignácz, mikor a bársony mellényt megpillantotta. Mikor két sziv
eltalálja egymás titkos óhajtását, az nem is lehet másképen. Ezután a
szerető pár összesugdozott holmit a beállandó tánczot illetőleg.
Konstanczia e helyen nem volt uj jelenség, minélfogva bizalmassága az
ismeretlen Ignáczczal aligha föl nem tünt a rendes tánczosok között.

Minden készen volt, s nyughatatlan, mint harczba menő bátor sereg. Az
öreg hegedűs pengetni kezdé műszerét.

Csak a társaság lelke és locomotivja hiányzott, a derék és jeles
tánczművész.

„Vajon hol maradhat oly soká?“ kérdezték itt-ott a szobában.

„Ne aggódjanak; bizonyosan valamelyik tánczleczkéjén késett el
véletlenül“, igy világositá fel a dolgot az okos és szellemdus
Konstanczia.

Már hinni kezdék átalánosan, midőn az ajtó rögtön nagy zajjal benyilik.
S egy sovány kis ember, bokáig sárosan, homlokig izzadtan, tetőtől
talpig átázva rohan be a szoba kellő közepére.

„Ah! eső esik! nincs esernyőnk!“ sikoltozának mindenfelé a megszeppent
hölgyek.

„Megbocsásson nagyságtok! Jó estét, uraim és hölgyeim! Buskorányi ur,
Kéjfohászi ur, és Herr von Zwieback, üdvözlöm önöket! (Kölcsönös
kézszoritások.) Fogadják bókomat mindnyájan. Vigasztalhatlan vagyok,
kétségbe vagyok esve, soha ily skandalum nem ért! Képzeljék önök, haza
felé indulok, jókor indulok, hogy valahogy az itteni kedves, mondhatom,
legkedvesebb tánczleczkémről el ne késsem, s alig érek ki a kapun,
szakadni kezd az eső. Az eső, uraim! de ugy, hogy ilyen szakadást még
soha senki nem látott. Becsületemre mondom! Iszonyu embarrasban vagyok
az utczán. Mit csináljak? Visszatértem a házba, honnan kiindultam, s
esernyőt kértem kölcsön. A hatvani-utczától egész idáig vert az eső,
fiakkernek se hire se hamva sehol, s ime önök látják, mily deplorabilis
állapotba jutottam! Oh hallatlan! Bocsánatot kérek. Tüstént készen
leszek.“

S a derék tánczművész egy zugba szökött Minthogy más szobája nem volt,
itt vala kénytelen sáros topánjait tisztákkal fölcserélni. A hölgyek
közül egy sem nézett oda.

„Tehát, ha ugy tetszik, kezdjük. Musik!“ kiáltá a derék tánczművész, a
mint felkészült.

Intés, taps, hegedűhangolás egymást követék figyelemébresztésül. Körbe
állanak, a kik már összeszövetkeztek.

Buskorányi Márton, mint máskor is tevé, Konstancziát különbözteté meg, s
feléje hajolván mondá:

„Kisasszony, szabad kérnem?“

„Köszönöm, már avandsirozva vagyok,“ felelt röviden a kisasszony.

„Már… avan… zsirozva van!“ csodálkozék Márton, kinek még soha senki
kosarat nem adott. „Vajon kivel lehet?“ gyötrődék magában. Ignácz
előállott. Ki az? kicsoda ő? kérdezték mindnyájan. Nem ismerte senki.

A körtáncz befejeztetett. Utána társalgó jött. Most Kéjfohászi Mihály
próbált szerencsét a kapós kisasszony körül. Szóról szóra ugy járt, mint
barátja. Ismét Ignácz volt a nyertes.

„De hát ki ezen ember?“ igy fakadtak ki már kissé hangosabban, a mint
találkoztak, a kosaras tánczosok. Zajongtak, tomboltak és mérges
pillanatokat lövelltek szerteszét, különösen Ignáczra. A derék
tánczművész félni kezd, hogy jó hirnevü tánczpróbáit véletlen
összekocczanások rosz hirbe hozandják, s az illetők felé fordulván,
összetett kezekkel igy rimánkodik: „Buskorányi ur, Kéjfohászi ur, kérem,
az Istenre kérem! kiméljék meg intézetemet. Nálam minden tisztességes
embernek szabad bejövetele van!“

De az emberismeret után sovárgó költők már nem hallgatnak szóra, már
boszu forr keblökben, már a legvégsőre vannak elszánva. Buskorányi ur
Ignácz felé tart.

„Uram! egy szóra.“

„Tessék.“

„Uram, ön itt ismeretlen.“

„Itt? Talán nem egészen az,“ jegyzé meg a boldog Ignácz némi titkos
czélzással a hölgyek közé pillantva.

„Értem; ön Konstanczia kisasszonyt érti.“

„Nem, oh nem, a világért sem – szerénykedék a fölfedezett gondolatu
Ignácz – ő még nem ismer engemet egészen.“ (Épen akkor pillantott ide
Konstanczia, és szemei elragadtatást sugárzának.)

„Uram! száz szónak is egy a vége – folytatá a bősz Buskorányi –
egyenesen ki kell mondanom: ön vakmerően sérti a társaság illedelmi
szabályait, ön minden tánczra előlegezi, vagy, mint ő mondja,
avandsirozza a kisasszonyt; ez sehol a világon nem járja; uram, ki kell
mondanom, ez vakmerőség, nem, több, ez… ez… szemtelenség!“

Az utolsó szóra, mely mint a villám csapott le, átalános zürzavar támadt
a szobában. A derék tánczmüvész kétségbeesése tökéletes. Soha, de soha
az ő tánczpróbáin ily botrányos valami nem történt; ha ennek hire
terjed: egész életére tönkre van silányitva. A német lap magyar
referensét, Zwieback urat kérve kéri, felejtse a mit itt látott és
hallott, s addig nem tágit kérésével, mig ez meg nem igéri a felejtést.
Hasonlóul rimánkodik azután az összes vendég sereg előtt. A hölgyek
szétszaladnak s ijedezve suttognak a mellékpamlagokon. Néhányan irigylik
Konstanczia szerencséjét, ki ennyi zavart volt képes okozni. A magyar
érzelmü boltsegédek a feleselők körül publikumot képeznek s az
erősebbnek látszó megtámadó javára mimikáznak, egyhangulag mondván: „Ugy
van, szemtelenség!“

Ignácz jéghidegen állott meg, napoleonilag keresztbe font karokkal, s
csak ezt mondta a megtámadásra:

„Legyen ön bárki: megvetem önt!“

„Hah! ismétlem – itt az egész tisztelt társaság előtt ismétlem – ön
szemtelen!“

„Ön ismétli? Ismételheti miattam akár hetvenhétszer. Mindannyiszor
higgadt természetemnek fogja ön köszönhetni, hogy közbe nem sujtok!“

„Mit? sujtani? ön sujtani akar? Ah ez brutalitás, ez több, ez sok!
Tánczmester ur! vagy ő megy el, vagy mi maradunk!“

Konstanczia ekkor már fölszedé felöltönyeit, haza készülvén. Ignácz
meglátta.

„Megelőz ön, uram, kérésével. Van szerencsém jó éjszakát kivánni. Isten
önnel, tánczművész ur!“

Mentek. A szoba lecsendesült. A kalandszomjas Buskorányi hősi viselete
megcsodáltatott, mit ő azonban igen természetesnek talált maga részéről.
Az eltávozottakat kinevették s a mulatság folyama előbbi rendes medrébe
tért vissza.

Ignácz csupa gondoskodás volt. A pitvaron a tánczművész kifeszitett
esernyőjét kapta egyik hóna alá, a másik alá Konstancziát vevé fel.

Ut közben kevés szóváltás történt, de fontos. Az eső szép csendesen
zuhogott a sötét utczákra, melyeknek csendébe e halk suttogások
szabadulának ki:

„Stanczi!“

„Náczi!“

„Ön velem jött?“

„E kérdés!“

„Ön engemet igazán szeretne?“

„E kérdés! Hanem ugy látom, ön csak fölém tartja az esernyőt, mig önmaga
egészen megázik!“

„Oh, mi e csekély viz ahhoz képest, mit önért gyönyörmosoly között
akármikor szivesen eltürnék! Önért, ha kell, akár a dusvizü Dunába is
ugrom!“

„Ah, Náczi! Nem, én nem kivánok ily áldozatokat senkitől, különösen
öntől nem! Istenem, mi boldog vagyok!“

S itt azután egymást érték a vallomások. Mire haza értek, már el voltak
egymásnak gyürűzve.

S mióta ismerem őket – pedig régi dolog már – azóta mindig el vannak
jegyezve. Szerelmök mindig ugyanaz; de a fő dolog, az összekelhetési
lehetetlenség, Ignácz szobaur részéről szintén ugyanaz. Nagy
kiváncsisággal lesem az összekelési napot. A derék honfi és honleány
szorgalmasan olvasgatják Kövessyt s a divatlapokat, s élnek a verseknek,
hazának és emberiségnek (ez az ő phrasisuk), mert másnak nem élhetnek
(ez az én észrevételem). Honszerelmesek, mert más nemü szerelmesek csak
távolról lehetnek.



„MAGYAR DOLGOK KÜLFÖLDÖN.“

(Humoreszk.)

  Szegény tatár!

Vörösmarty.

Népes társaság volt együtt a teremben.

Én épen azon napon érkeztem meg Magyarországból s még nem volt időm a
nyárilakban egybegyűlt vendégseregnek külön mutattatni be magamat. Midőn
beléptem, a házi ur, ki már napok óta birá Pestről ajánló levelemet s
kivel mindjárt megérkezésemkor volt találkozásom, felém irányzá jobb
karját, mondván: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró!“

E néhány szó volt oka minden szerencsétlenségemnek.

Rettenetes bemutatás! Ötven akadémiai rendes és levelező
megirigyelhetett volna érte, de nem volt érkezésem kifogásokat tenni
ellene. Nem is tehettem róla. A házi ur alkalmasint a pajtáskodó ajánló
levélből meritette rólam való merész tudományát, s most figyelmet kivánt
ébreszteni nem annyira irántam, mint vendégének minősége által önmaga
iránt. Polgár volt.

A bemutatásra néma bókok s kurta bókocskák hajlongtak felém itt is, ott
is, amott is, s mialatt én mindezeket közbejáró, hosszas, kitartó
bókommal iparkodám megelőzni vagy felfogni, ut közben egy alakon akadtak
meg szemeim, melyről hamarjában nem értem sem többet sem kevesebbet
megjegyezni, mint azt, hogy: gyönyörü! Az arczból pedig két oly mágnes
tapadt rám, hogy megakadt bókomat alig birtam további körütjára inditni,
tán épen azért, mert vas akaratom volt azt tenni. S a körutat alig
végeztem be pillanatommal, már ismét ott voltam, honnan az előbbi
perczben oly nehezen tudtam kigázolni. S ez még nem lett volna nagy baj,
többször megesik ez gyarló emberen minden veszedelem nélkül; aggasztóbb
volt rám nézve, hogy ama két szem is oly valami örvendetes meglepetéssel
veté reám pillanatát, mintha e gondolat lakott volna benne: „Végre rá
találtam!“

Mi szörnyü könnyelmü ember az az öreg ur! gondolám magamban szép
csendesen.

Asztalnál ültünk. Inkább szenvelgései, mint szükségei közé tartozott e
körnek, mint sok másnak, hogy irodalmi s politikai tárgyak felett folyt
nagy részben a beszéd. Már csak velem együtt megérkezett hirem iránti
tekintetből is bő részt kelle abban vennem, a mi különben ily dilettáns
társaságban nem volt volna nehéz feladat, még egy igazán hires magyar
iróra sem, különösen a mai világból.

A fenczimzett gyönyörü arczczal, ámbár nem átellenében, hanem vele egy
sorban ültem, gyakran találkoztam a fejek, nyakak és vállak hézagai
között. Lelkes figyelemmel hallgatott, midőn szólék, s szemeinek minden
villanása egy-egy biztató felszólitás volt. Ismeri-e a nyájas olvasó a
veszélyt, mely támadhat, midőn egy… egy… szóval egy épen olyan hölgy,
minő Lina volt, azt kezdi értésünkre adni, hogy nem tart épen –
fabakternek?

Ebéd után a társaság kénye-kedve szerinti tömbökké alakulva, majd ismét
egyesekre bontakozva járt fel s alá a nagy kert árnyaiban. Engem egy
tudvágyó férfikör karolt fel; de itt csakhamar elfáradtam a
Magyarországról képzelt csodabogarak irtásában, elváltam a
politizálóktól s szivarom kék füstjével ballagtam a fasorok között
egyedül. Elgondolkodtam, mi kedves tanyám lesz nehány napig, mig
megkezdett utamat tovább folytathatnám.

Egy kanyarulatnál két hölgyre bukkantam. Közöttök azon különbség volt,
hogy ámbár mindkettővel alig két órája, hogy találkoztam legelőször
életemben, az egyiket még csak egyetlenegyszer, a másikat már
számtalanszor láttam. Nem tehettem róla, de ugy volt. Lassan haladtam
nyomukban, mint a büntetés, de épen oly bizonyosan.

Hozzájok érve, sokat adtam volna egy nagy kezdő betüért, melynek
kényelmesen utána bigyeszthessek egy hathatós mondókát. Rendes
körülmények közt ez nem nagy mesterség; de nincs szegényebb
lélekállapot, mint az, midőn hires embernek hirében áll az ember. Most
érzém, mi könnyü volt ott szólani, hol igy indulhattunk neki:
„Tekintetes karok és rendek!“

Szerencsémre nem volt szükségem hosszu fejtörésre. Épen oda érkeztemkor
az egyik hölgy (azon egyik, ki a másikat egészen elfogyatkoztatta szemem
elől) rögtön a sétaösvény melletti gyepre pillant. Valami ártatlan
camomillát (melyből, ugy hiszem, a herbateát készitik) vesz észre, s
elhiteti magával, hogy az gyönyörü egy virág, s hogy neki azt birnia
kell.

És az a karcsu derék már meg is hajlott, s az a keztyűs kis kacsó már ki
is nyult, hogy leszakaszsza. Lehetett-e, kérdem, e készületeket tétlen
nyugalomban néznem?

Ott termek, mint a gondolat. Leszakasztom s átadom azt a sárga
virágszált. Legalább egy pár szó nélkül ez természetesen véghez nem
mehet. Ő édes meglepetést nyilvánit, én meg szerencsésnek érzem magamat,
mindketten pillanatokkal inkább, mint phrasisokkal.

S az én boldogtalanságomnak komolyabb initiativája megtörtént.

A mint estve magamra maradtam s szokás szerint megfordultak elmémben a
nap eseményei, ugy vélekedém, hogy egy árva herbatévirágot nem ok nélkül
tépet le száráról s tűz fel kebelére az ember; továbbá: hogy apróságok
gyakorta igen nagy dolgokat maszkiroznak; s elvégre: hogy csakugyan
rettenetesen könnyelmü ember az az én gazdám. Természetes, hogy csak
későre alhattam el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem szükség bővebben mutogatnom, mely időben történt, a mit regélek.
Öröm és zajongás éve volt, gyermeki boldogság ütött sátort innen is, tul
is a Lajtán.

Reggel volt. A tegnapi nap férfiai ott állottunk a kertben a hűs forrás
körül, külön külön poharainkkal. Harmattól nedves lábaink s a kezünkben
lévő hegymászó botok bizonyiták, hogy bár a nap még nagyon alant jár, ma
már kiki hosszabb kirándulásból tér haza. S a hegy-völgyek mászásában
felébredt szomjunkat ugyancsak altattuk a szikla kristály nedvével.

Csekély távolságra tőlünk, egy félre eső ösvényen a tegnapi két hölgy
bukkant elő, kiáltóbb szinű reggeli öltönyökben, nagy szalmakalapokkal,
mint látszott, szintén messzebb sétáról haza térőleg.

„Bon giorno, signora Lina!“ kiálta fel otthonias bizalommal egy piros
pozsgás, jókedvü öreg ur, kiről annyit már tudtam, hogy a természetet
imádta, nagyon szeretett volna olaszul beszélni, s most első volt, ki
körünkben a nőket észrevevé. „Örvendek, hogy annyira elfáradtak!“ toldá
meg gonosz malitiával, de már nem olaszul.

Lina barátságosan inte szép fejével a részünkről felé intézett egyetemes
„jó reggelt“-re s az öreg ur gyanujának mintegy czáfolatául fürge
léptekkel szökelt odább a ház felé vivő ösvényen.

Az öreg ur hosszan nézett utánok, s mig szemei elől el nem tüntek,
folyvást billegeté utánok kezét, kendőjét, botját, kalapját s a mit
kapott. Egészen benne volt természetimádói ihlettségében. Azután egyet
meritett a forrásból, s miután meghütötte indulatját, felém fordult, és
ha bajusza lett volna, bizonyosan megpödöriti vala, midőn azt kérdezé
tőlem: „Vannak-e Magyarországon ily hajadonok?“

S itt a pont, melynél töredelmes szivvel kell bocsánatot kérnem Éva
anyánknak a hármas bércz és négy folyam partján termő utódaitól. Mert én
a fentebbi kérdésre azt válaszoltam, hogy: „Nincsenek! soha nem is
lesznek!“ Némileg kiment az a körülmény, hogy ezt akkor nem csak
mondtam, hanem hittem is.

„De látták-e önök – szólalt fel egy nagy szakálu fiatal, kiről elég
annyit mondani, hogy akárhova beillett volna kérőnek – észrevették-e
önök, minő szineket viselt ma Lina?“

„Igen bizony – kiáltának fel többen – öve körül roppantul széles
csikokban a három szin…“

S mindnyájan megegyeztek abban, hogy meg nem foghatják a különczséget s
hogy majd kérdőre vonják érte. A szakálas különösen gyanus pillanatokat
lövelt felém, mintha jelenlétem terhére kezdene lenni.

Én nyugodt diadalérzettel állottam közöttök, mint egy vitéz, ki még nem
is gondolt a vár megrohanására s már hozzák eléje a kulcsokat. De uj
gondolatok kergették bennem egymást. Föl kelle magamban tennem, hogy
megelőzöm a többieket a kérdőre vonásban s okvetlen nekem kell elsőnek
lennem, ki tisztába jöjjön a dolog iránt.

Nem kelle soká várakoznom. Kevéssel a reggeli bevégezte után ott ült
Lina és barátnéja az árnyas mogyorófalugasban. Előttök nyitott könyv és
női munka. A mint hozzájok közeledtem, a könyvet betevék s a himző tűt
vették kezökbe.

Rövid szóváltás után hamar találtam egy kedvező fordulatot, s ki kezdém
ugrasztani bokrából a nyulat, a kit legalább én képzeltem nyulnak.

„Nagysád szeretni látszik a váratlan meglepetéseket,“ mondám.

„Ah! tudom. Tapasztalhatja ön, hogy itt semmi sem maradhat soká
titokban. Ön reggeli szineimről szól. Mondják, hogy azt határozott
nehezteléssel fogadta az egész társaság.“

„Az egész…?“ kérdém kivétel öntudatával.

„Önt természetesen kivéve,“ igazitá meg magát nemes kimélettel.

„S szabad-e kérdenem – folytatám ellenállhatlan kiváncsisággal – vajon
ez édes megfoghatlanságot csupán jelentőség nélküli szeszélynek, a
véletlennek köszönhetem-e, vagy…“ Itt megakadtam; maig sem tudom, mit
akartam kérdezni. (Vagyok néha ilyetén állapotban.)

A leány hosszan nézett rám, nem mintha felelet szükében látszanék
szenvedni, hanem mintha vizsgálna, vajon rám bizza e feleletét. Azután
tisztába nem jöve velem s magával, jónak látta ily kitéréssel
válaszolni:

„S szabad-e viszont nekem kérdenem, vajon ön kérdése nem megy-e tul a
kiváncsiság határain? nem valóságos vallatás-e ez?“

„Ha ugy akarja kegyed – válaszolék zavart helyzetemben, melybe, sajnálni
kezdém, hogy bele sodrottam magamat – ha ugy akarja kegyed, lélektani
vizsgálódás az, vagy hazafiui remegés, vagy, vagy, vagy bármi egyéb; de
az bizonyosan nem, a mivel kegyed gyanusit.“

Ez utóbbi hangnyomatra szünet állott be, melyet leginkább arra
használtam, hogy ismét a házi gazdát szidjam össze a rettenetes
bemutatásért, gondolatomban.

„Sokat mondhatnék e dologra vonatkozót, fogá fel ujra a szót Lina.
Mondhatnám önnek, hogy a közel mult években hosszabb ideig tartózkodtam
atyámmal Pozsonyban, a ki mindig nyilt rokonszenvet érzett ezen, miként
ő nevezé, „national“ nemzet iránt, s lelke is örült, ha végig tekinthete
a zajos termeken, deli termeteken, s a magán életben még inkább szereté
őket az ő férfias, önzéstelen, egyenes s oh mit én tudom még miféle más
tulajdonaikért. Ön megbocsát, ha nem emlékszem hiven atyám
jellemrajzára. Mondhatnám, hogy háza itt is mindig nyitva áll különösen
e nemzet fiai számára…“

„Mely dicső szabálynak köszönhetem én is jelen szerencsémet,“ e
szavakkal takartam el néma lelkesedésemet. S nem hogy visszavonulást
parancsoltam volna magamnak, midőn még lehetett, megelégedvén a tett
vallomásokkal: nem, nekem egészen el kelle merülnöm.

„S nem volnának-e – faggatám mindig nagyobb lángra gyulva az állomását
hősileg védő kis tüzért – nem volnának-e kegyednek e tekintetben saját,
független nézetei? Nem támadt volna-e lelkében néha napján egy titkos
ohajtás: szeretnék e nép között lakni, vele örülni, szenvedni, élni s
meghalni…?“ Tökéletesen ben voltam a diktióban.

„Oh oh oh! – mondá zavart mosolylyal Lina, s mintha egy igazi gondolatán
kapott volna rajta – ujra figyelmeztetem önt, hogy kérdései valóságos
vallatások: én sem életre, sem halálra még nem gondoltam soha!“

Hallgatása tökéletesen kielégitett.

Megvan, megvan! Szentséges szent Isten! töprenkedém magamban, az a házi
gazda borzasztóságos ember! S más fordulatot keresve, önkéntelenül az
előttünk heverő könyv után nyulék, s szórakozottságomban elég vakmerő
voltam azt felnyitni.

„Hogyan? mi az!“ kiálték fel ugyanazon perczben nagyra nyilt sugárzó
szemekkel.

„Igen – válaszola Lina lehető legnagyobb lelki nyugalommal, s oly
ártatlansággal, mintha teljes életében magyar grammatikánál egyebet nem
olvasott volna – igen, magyar könyv. Nem szeretném elfelejteni, a mit
egyszer már tudni kezdék. Fájdalom, hogy mióta itt vagyunk, tanitó
hiányában, a helyett hogy haladnék, mindinkább hátra megyek.“

Mondhattam-e erre egyebet, mint:

„Végtelen boldognak érezném magamat, ha itt mulatásom rövid ideje alatt
is…“ s a többi.

„À la bonne heure! válaszolá Lina, kinek a gondolat megtetszett. Ön igen
szives, s én örömmel fogadom az ajánlatot. Áll az egyezség! Ha tehát ugy
tetszik, minden reggel 10 órakor itt e lugasban várandja mesterét az ő
szófogadó tanitványa. De, kérem, pontosan!“

„A tizedik óra lesz napom legnehezebben várt órája!“

Midőn távozám, a másik hölgy, ki jelen volt, de csak kevés részt vett a
fentebbi társalgásban (legalább én nem sokat tudnék belőle elmondani),
ugy, hogy még én is hallhatám, e szókkal fordult Linához: „Nem veszed
észre, hogy uj mestered sok tekintetben hasonlit Rudolfhoz?“

Még ez is! Már most Rudolfhoz is hasonlitok, még pedig sok tekintetben
hasonlitok! Nem tudtam ugyan, ki az a Rudolf; de ha ama kisasszony ugy
vélekedik, hogy hasonlitok valami Konrádhoz vagy Venczelhez, boldog
vagyok; azonban Rudolf! borzasztó.

Végem van! kiálték, midőn kifáradtan szobámba értem. Ha az a leány nincs
szinig megtelve csupa tiszta tizenhárom próbás gerjedelemmel, ha az a
házi ur nem a legmeggondolatlanabb gyerek a kerek ég alatt, s ha nem én
vagyok a legártatlanabb áldozatja hirnek, dicsőségnek: akkor nem volt
soha bizonyos dolog a világon!

Magyarország, miért vagy te oly igéző! Magyar emberek, magyar irók,
miért van nektek idegen földön oly átkozottul szép hiretek! Ki
akarhatja, hogy én essem áldozatul szép hireteknek!

Ily s ehhez hasonló felkiáltások támadtak bennem, mindig növekvőleg, s
már-már siratni kezdém lelkemnek megszokott kényelmes nyugalmát, mely
ime szomoru pusztulásnak indult.

A nyelvleczkék javában folytak reggeli 10 órakor az andalitó lugasban.
Vagy kétszer párját ritkitó szorgalommal olvastuk Samarjay nyelvtani
gyakorlatait.

S ah, ezek még arkádiai perczek valának. Oh mi csendes háborgásban
ringott ekkor az én lelkem Balatonja! Igy szerettem volna, hogy örökké
maradjanak az idők. Mert oh, mi ártatlan kedvtöltés, mi veszélytelen
csónakázás az az indulatok tengerszemein, midőn az ember óra hosszat nem
érez egyebet, majd magyarul, majd németül, mint azt, hogy p. o. „az
asztal kerek, a viz meleg, a kapu széles!“ De fájdalom, ily gyermeteg
állapotban mi nem maradhatánk sokáig.

Megfeledkezénk czéljainkról, napok mentek, napok jöttek, s nem egy,
hanem három-négy órát is ültünk a lugasban, a betett könyvet magunk
előtt simogatva. Az idő telt, bizalom bizalmat üzött, egész életem
pályája ott hevert előtte, mint egy országut, rögeivel, árkaival,
kátyuival.

Lelkem kormánya megbukott s valóságos forradalom volt kitörőben:
visszaijedtem!

S ott voltam, hogy komolyan véget vessek a dolognak. Elmentem hozzá
búcsuzni.

Azt hivé, mint rendesen, leczkére jövök, s magyar szavakkal fogadott. Rá
lehete ismerni a betanult hangra, de hiszen Csongrád vármegye hangjai
voltak; Samarjaytól tanulta, de hiszen értem tevé. Ily sonettet zengett
gondolatom, s még el sem kezdém, már is kiestem szerepemből.

Szótlan valék; befelé beszéltek bennem a gondolatok. Lina ha látta is,
de észre nem vette. Én szerettem volna, hogy észrevegye, hogy lett volna
okom elmondani kinomat, tán lábaihoz omlani, tán átkozódni, tán szidni a
világot, álladalmat és társadalmat, s vagy élni vagy halni, de minden
esetre kibontakozni e zür- zavarból.

„Tudja-e, hogy egy igen nagy tartozását még mindig nem rótta le ön?“
kérdé kiszólitva szótlanságomból.

„Én?“

„Igen, ön még egyetlen költeményét sem közlé velem.“

„Igen de, mondám, hogy nem irok verseket.“

„Én meg szintén mondám, hogy az lehetetlen.“

„Ismétlem.“

„Kérem.“

„De ha komolyan mondom.“

„Ön makacs.“

Ezen utolsó szót, talán mert sokszor hallottam, soha sem szenvedhettem.
Lehettem-e, maradhattam-e makacs? Bár nem tudja senki, életemben sok
verset irtam én is; de akkor már tán csak egy volt emlékezetemben,
melyet örök ijesztő példaként iparkodni fogok soha el nem felejteni.
Kellett annyi kimélettel lennem magam és velem járó hirem iránt, hogy
titkaim közt megőrizzem. Nem fogja senki kivánni, hogy itt elmondjam.
Készség és kötelesség közt ingadoztam. A percz kétségbeejtő volt. Bármi
áron szabadulni óhajték. S mint sok más ügyefogyottat, Petőfi
kisegitett, s egy kicsi kis plágium, melyért utólag bocsánatot tőle
többé nem kérhettem!

„Ön gondolkodik, bizonyosan a választás esik nehezére,“ jegyzé meg Lina,
ki ezalatt uszni- törekvésemen legelteté szemeit.

„Oh nem! épen nem! Ha soha egy szót nem irok vala is, e pillanatban
versben teremnének gondolataim.“ Effélét rebegék, rá kezdtem, s hirtelen
e vers jött ajkaimra:

  Ez a világ a milyen nagy,
  Te galambom, oly kicsiny vagy;
  De ha téged birhatnálak,
  A világért nem adnálak.

  Te vagy a nap, én az éjjel
  Teljes teli sötétséggel:
  Ha szivünk összeolvadna,
  Rám be szép hajnal hasadna.

Minden betűt megértett!!!

Ki gondolta volna valaha, hogy e versben oly iszonyu dolgok vannak
elmondva.

„Gyönyörü, felséges!“ kiálta fel a kis „galamb“ valódi elragadtatással.
De azonnal ismét elnémult, mintha egy bántó gondolat szállotta volna meg
lelkét. „Régen birja ön e költeményt?“ kérdé remegő szavakkal.

E kérdésre nem voltam elkészülve. Tán rájött az orzásra is! s egy
egészen elvetemedett gonosztevő vakmerőségével erősitém: „Épen tegnap
készitém!“

„Tegnap?“ ismétlé ragyogó jelével az indulatnak, s reám néze, mélyen, a
mindig mélyebben sülyedőre. Majd kezét nyujtá, mely szép volt, mint egy
herczegnőé, és forró, mint egy láz-betegé, s melyet
önmagamonkivüliségemben lehetlen volt azonnal még lázforróbb ajkaimhoz
nem vezetnem. Lina csak azon egy szót rebegé:

„Köszönöm!“

Nem tudom, azt mondtam-e rá: „Szivesen, tessék máskor is parancsolni!“
de fogadni mernék, hogy sületlen volt, a mit válaszoltam.

Csak azt tudom, hogy nem sokára szobámban voltam, gépiesen neki estem
podgyászomnak, összeállitottam holmimet, s felkiálték: „Egy pil anatig
se tovább! Még egyszer látni, két szóval azt mondani: Isten veled, s
azután illa berek! Itt többé nincs kigázolás.“

Elrohantam az épület azon részébe, hol házi gazdám és leánya szobái
valának. Nem láttam senkit. Ott volt, vagy nem volt valaki, mindegy; nem
láttam senkit.

Az előszobába értem. A teremből, melynek ajtókilincsét már kezembe
fogám, idegen hangok, férfi hangok hatottak füleimbe. Megállj! Tán nem
is jó helyen jársz? Hol vagyok, hol járok? Csitt! beszélnek. Egy női
hang:

„Jaj be szur a szakála!“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Legnyájasabb olvasóm, el fogod nekem hinni, hogy szeretem ezt az
országot, melyet áldott következetességgel még mindig hazánknak szoktunk
nevezni, szeretem valamennyi fővárosaival együtt; de pusztuljon el
Budavára, ha annál az egy pár szónál többet hallottam: „Jaj, be szur a
szakála!“ ennyit s nem többet; de ráismertem azon hangra, mely alig fél
órája azt rebegé előttem: „Köszönöm!“

Hevem elmult, bucsuzási kedvem elhalt, szemeim megnyiltak s mégis homály
fogta el őket; csupa ólom voltam, s csaknem a levegőben jártam, oly
csendesen sompolyogtam ki az ajtón, a melyen jöttem. Oh azt nem is
sejtheti senki, minő lelki kinokat okoz ily szakálszurás. „Egy óra mulva
nem lát engemet Milano!“ kiálték fel a classicus „Szökött katonával.“

Búcsu nélkül, zaj nélkül hátamra plántáltam kis uti böröndömet, kezembe
ragadám vándor botomat, kisuttyanék a kert hátulsó kapuján s
elzarándokoltam kitüzött pályámon a stájer alpesek közé, el, messze el.

A legközelebbi állomásról levélben bucsuztam el szives gazdámtól, a
gazdag selyemgyárostól, hirtelen elutazásom okául adván, hogy az ember
élete rövid, hogy használni kell a perczeket, hogy egy első rangu magyar
költő azt mondja: „Élj az idővel!“ s mit tudom én. Csakhogy egyszer
kivül lehettem a fojtó gőzkörön.

Grátzba érve, már válasz várt reám, melyben a szives öreg ur tudtomra
adta sajnálkozását, annál inkább, mert egy fontos családi ünnepélyt
mulasztottam el. „Nehány nap mulva üljük meg – irta az öreg – leányom
kézfogóját. Jegyese Weinberg Rudolf bécsi nagykereskedő, kire ön tán
emlékezik s ki önt üdvözli. Egyéb nevezetesség ez eseménynél nem
történt, mint az, hogy Lina, még eljegyeztetése előtt kiköté, miszerint
Rudolf roppant szakálát saját kezével vághassa le. Sok vonakodás után
nagy czeremoniával és sok tréfa között ment véghez a műtét. Ha jól
emlékszem, épen az napon történt, midőn ön oly rögtön itt hagya
bennünket.“

A levelet elolvasván, tükör elé állottam, s e szavakkal üdvözöltem
magamat: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró, gratulálok!“

Weinbergné asszony pedig, mint azóta hallottam, régen elveszté kedvét a
magyar grammatikához s emberekhez. Azonban épen oly buzgóan hódol a
divatnak most is, mint akkor.



SPECTABILIS TANULMÁNYOK.

Emlékezzünk régiekről.


GYÖNGYÖM, GALAMBOM, JÁNOSKÁM;

vagy is megmutatása annak, miképen „nemzeti ujjászületésünk“ mai
hajnalán polgári kötelessége minden csekély erőnek számba venni mindazon
tényezőket, melyek ezen szerencsés fordulat előidézésénél befolyással
lehettek volna, ha mindjárt nem voltak is. Miképen nevelődtünk
hajdanában. Egy fiatal kebel, midőn épen a tudományok és szépmüvészetek
oltárán áldoz.

Ki volt János?

Jánoska született s a világba lépett. Ez igen természetes Jánoska
részéről, ámbár a tudomány és ismeretek terjedésével, a forradalmak
bukásával s a doktorok szaporodásával mindinkább növekvő
világfájdalmaktól dult keblek azt állitgatják, hogy ez a legnagyobb
szamárság, melyet az ember életében véghez vihet. Na de hiszen a
szamárság is természetes, s mi nem állitunk egyebet, sőt még azt sem
akarjuk tagadni, hogy sok emberre nézve kétségtelenül igaza van a
világfájdalomnak.

Jánoskának atyja férfi volt ugyan, de nem feje a háznak; anyja asszony
volt ugyan, de kormányzati rendszere ugy vala kidolgozva, hogy mind a
törvényhozási, mind a felügyelési, mind a végrehajtói hatalom kizárólag
őt illeté házi körének kényurasági országában. És kérdés keletkezik,
hogy vajon Gombóczyné asszonyság mi rendkivüli kedvező körülményeknek
köszönheté absolutismusa támadását?

Megfejtjük a kérdést.

Körülbelül az utolsó nemzeti insurrectio korában vagy valamivel később
történt, hogy bizonyos Tésztaváry Juliána kisasszony egyszer azon vette
magát észre, miképen az idők vas foga ingatni kezdi az ő csontfogait, s
hogy legfőbb ideje volna a kényes izléssel felhagyni, ha csakugyan nem
szándéka pártáját a mennyország kapujánál Péter bácsinak bemutatni.

Épen jókor jött tehát Gombóczy Gergely hat szilvafás nemes ember
háztűz-néző látogatása, ki különben is vele született talentumainál
fogva semmi egyébre nem volt alkalmatos e nagy világon, mint hogy szivét
s hat szilvafáját a nem annyira imádott, mint inkább nagy szerencse és
jó parthie gondolatával merészen óhajtott Juliána szivével és szép
birtokával egyesitse. A többire nézve Gergely lovag szerelme tökéletesen
vak volt.

S Juliána elvette Gergelyt. Mindenesetre a menyecskéé volt az elsőség a
háznál, mert ő hozott abba vagyont, ő hozott élettapasztalást. Ennek
volt következménye az, hogy Gergely ur mindig akkor s azt tette, a mikor
s a mit neje elébe tálalt, hajfürteit mindig ugy fésülte, nyakkendőjét
mindig azon csokrokba kötötte s fehérnemüjét mindig akkor váltotta, a
mint s a mikor azt feleségének túlnyomó izlése hozta magával.

Gombóczy Gergely és Juliána tehát egy jókora vagyon s egymás minden
possibilis szenvedélyeinek kölcsönös birtokában tölték el napjaikat egy
magyar falu özönviz előtti kuriájában. S e kuriában a Vörösmartyként
„hófehér burokban járó tiszta szorgalom“ nem maradt gyümölcstelen.
Megáldá őket az ég szerelmöknek egy zálogával. Többet kivánni a magyar
faj európai hirü sterilitásánál fogva lehetetlen volt.

Anyja a fiut egészen a maga bölcs vezérlete alá fogta. Apja pedig nézte
a vezérletet. S felsőbb rendelkezés folytán a kis Gombóczyt senki az
apai háznál, senki a faluban nem merészelte Jancsinak nevezni. Az ő neve
Jánoska volt, vagy János urfi. Tertium non dabatur.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Gyöngyöm, galambom, Jánoskám! Oh hogy meg tudnám enni ezt a kis
angyalt!“

Igy sikoltott Gombóczyné asszony, az édes mama, s vége-hossza nem volt a
csók-czuppantás- és csattanásnak, mivel ugynevezett angyalának, egy 8
éves pufók csemetének szemét-száját elárasztá, ki a szeretetnek ezen
perczenkint megujuló hatalmas bizonyitékai után fuladozva s pityeregve
mereszté anyjára ugynevezett két kökénykéjét.

A mamával átellenben ült Pogácsayné: rangjára nézve: szomszédasszony;
foglalkozása: örülni az örülőkkel, sirni a sirókkal, pletykázni a
pletykázókkal, kávézni a kávézókkal; charaktere: asszony. Jelenleg kávét
iszik.

A szögletben a kövér táti pipázott egy tajt bögréből (mert pipának csak
nem csufolhatjuk azt a roppant calibert): mint gyanithatni, rangra,
foglalkozásra, jellemre sőt talán születésre nézve is: táblabiró.
Jelenleg bort iszik.

Jánoska rendesen fel szokta használni azon perczeket, melyekben csekély
véleménye szerint meg lehetne szöknie az ölelések elől. Szép csendesen
el akart osonni.

„Itt fogsz-e maradni, te rosz fiu? ide jösz-e most mindjárt? Nézze az
ember a kis gonoszt! Hogy áll már megint rajtad az a ruha! Oh te, te!“ s
ez alatt rendbe illetgeté Jánoskának a csókzivatar által állásából
kijött hosszu attiláját, s meghütés ellen biztositó
nyakravaló-bástyáját, az elbomlott fényes szagos kis üstöknek pedig
visszaadta azon kacsafarkállást, mely a papát a sohajjal emlittetni
szokott hajdankorban oly bájlóvá tevé.

„Igy ni, most mehetsz. Oh kis angyalom!“ kiálta ismét a mama, s ujra
ölbe fogta a fiut: „nézze csak kedves szomszéd asszony,“ szólt
Pogácsayné asszonyhoz, ki előtt mindennapi szokás szerint most is
bizonyitgatá magzata rendkivüliségét, „nézze csak, mily szépen kacsint
ránk kökénykéivel. Oh a kis hamis, mint érti már is a szemjátékot! Mi
lesz még belőle, ha felnő!“

„Oh ne csufolódj’ te is, édes mama, szóla közbe kedvetlenül a szerelem
záloga, Andrásy Peti és Bankó Miska is azt mondta tegnap, hogy kerbe
nézek, hogy…“

„No csitt, kis galambom! Nem szabad bele szólani, mikor a mama beszél.
Azok a gaz, neveletlen fiuk többé hozzád nem jőnek. Elég neked Burdiga
Pista. Nem képzelheti szomszéd asszony, micsoda átkozott rosz gyermekek
azok. No de hisz az nem is lehet máskép. Apjaik annyi sok mindenre
tanittatják, ugy agyon kinozzák őket, hogy azután nem csoda, ha kirugnak
a hámból, mihelyt érzik, hogy nincs kocsis a hátok mögött. Oh dehogy
jönnek azok többé az én házamba. A fiamat gyalázni. No de az én házamhoz
ugyan nem járnak többé, azt fogadom; inkább, inkább, nem tudom mitévő
lennék.“

S a megsértett anya ölbe szoritván a szegény gyermeket, ugy fúta
méreg-klarinetjét, hogy a szomszéd asszonynak lehetlen volt nem
kontrázni rája.

„Dejszen – monda Pogácsayné – ugy kellett volna már régen tenni, kedves
szomszéd asszony. Én már régen nézem azt a kevély nácziót, s mindig
mondtam, mikor is volt csak, hát tegnap, de tegnapelőtt, de bizony mégis
csak tegnap volt, hát Kubicza komaasszonynál vagyok a varga-utczában,
épen a malomból jöttem haza, hát betérek, mondok, ugyis nagyon fáradt
vagyok, mondok, és már régen is láttuk egymást, mondok.“

„Hogy mint van Kubiczáné, szegény? jobban van-e már a lábával?“

„Azt mondja, jobbacskán van; de én nem hiszem, s köztünk maradjon,
kedves szomszéd asszony, nem lesz kutyából szalonna. Hát a mint leültem,
beszédbe eredtünk, sirva panaszolta előttem bajait, szidta a vejét, a
ki, csak képzelje, már ismét elverte házától feleségét, bizony szegény
Julinak sokat kell szenvednie! De mit is akarok mondani? Ugy, hát igen,
hát hogy s hogy nem, szóba jöttek azok az Andrásy fiuk is: hát Kubiczáné
azt mondja, hogy aszondja, hallottam-e már, aszondja, hogy azok a fiuk
most már németül és francziául is tanulnak, aszondja; uj instruktort
kaptak Eperjesről, aszondja.“

„Tót diákot az ebugattát!“ mordult közbe a tajt pipa mellől Gombóczy
senior, ki ritkán szólott, de annál talpraesettebbeket mondott.

„Ugyan mire való már az – folytatá rá nem figyelve Pogácsayné – szólék
Kubiczánéhoz: talán attól fél az apjok, hogy nem lesz a gyermekeknek
miből megélniök, mondok, vagy itt is a fösvénység bántja az öreget,
mondok, hogy még többet akar szereztetni a fiukkal. Oh, mondok, nézze
csak Gombóczyék Jánoskáját – igen, ezen szavakkal mondtam neki, nem
bánom, ha mind megharagusznak is rám, mert Kubiczáné gyakran eljár
Andrásyékhoz, de a mi igaz, igaz marad a – hát, mondok, nézzék csak
Jánoskát, lesz annak mindig annyia, mondok, hogy sem a németekre, sem a
francziákra nem szorul, ha az Isten megsegiti, mondok…“

„És ha valahogy el nem prédáljuk,“ tevé hozzá önmagát mentő,
megelégedett mosolylyal a mama.

„De még a tótokra sem!“ kiálta fel a táti, ki gondolataival rendesen el
szokott késni.

A mama ki látszott engesztelődni a szomszéd asszony elragadó ékesszólása
folytán. Első hatása az volt, hogy kezébe fogá a kávés ibriket s tele
tölté belőle a szomszédné findzsáját. Ez egy darabig szabadkozott,
mondván, hogy már ugy is három findzsával ivott meg, hogy bizony majd
meg is árt, de ha már csakugyan meg kell lenni, s hogy elejét vegye az
aprehendálásnak, ugy inkább is csak kimártogatja lassacskán ezt is.

A mi az öreg urat illeti, ő sem hagyá a perczet használatlanul. Nem
hijába állott az ő székének jobb lába mellett a termetes kulacs, s
asztalán az öblös pohár. Életnézete itt az volt: „Minden órádnak
leszakaszd virágát!“

Jánoska szintén kapott egy kávéba mártott, piritott kenyérszeletet,
melyet végig szopott, mig ismét – mi nem soká maradhatott el – ujra rá
került a beszéd figyelme.

„No meg aztán – fogá fel ujra a szó fonalát Pogácsayné asszony – hogy
nem félnek azok a szülők az Istentől, hogy gyermekeiket télen-nyáron
nyakravaló nélkül járatják. S uram fia! el tudják nézni, hogy ugrálnak a
fiuk, hogy birkóznak, hogy másznak egész fél nap, sőt még magok
csináltatnak nekik holmi akasztófákat, a miken felkapaszkodjanak, és nem
borzadnak, hogy majd ők felelnek érte, ha nyakok kitörik. Dejszen, nem
hijába mondom én, a mit mondok, nem jó vége lesz mindennek, oh, oh, oh!“
A többit, minek még jönnie kell vala, egy erős kávéhörp fulasztotta meg.

„Oh dehogy hagyom az én kedves kis galambomat ily illetlen dolgokra
szoktatni,“ fejezé be a gyöngéd mama. „Oh gyöngyöm, galambom Jánoskám!“
s ismét jött a csókzápor: „más örömöket szerzesz te nekem. Mondd el csak
azt a szép kis verset, a mit nevem napjára tanultál, azután valamit a
gyéográfiából. A szomszéd asszony még nem is hallotta: mondd el csak,
kis fiam.“

„Apám!“ kiálta fel a kibuvó ajtócskát kereső kis martyr, apjához
forditván pillanatát, ki néha-néha, ha jó kedve volt, pártját próbálta
fogni fiának.

„Ne ugass, fiam. Beszélj, ha kérdeznek,“ dördült a táti, de nem valami
fölhevült indulatból, hanem, mert neki ez volt tonusa.

Jánoska tehát nem menekülhetvén, összehuzta arczocskáját, mintha savanyu
almácskába akart volna harapni, azután a mama elé állott, leereszté két
kezét, s e commandirozott positurában elkezdé szónoklati működését. Majd
az egyik kar, melynek ujai egyenesen kifeszitve és szorosan egymáshoz
illesztve az attila végét keresték, egész merevenségében a testtől
elválva fölfelé emelkedik, s e pillanatban Jánoska hangokat sápogott
elő, melyeket hogy le nem kótázhatunk, örökké kell sajnálnunk.

Meg kell elégednünk annak elmondásával, hogy Jánoska egy rigmust mondott
el, melyet édes atyjával – oly régen, hogy talán már nem is igaz –
hasonló ünnepélyes alkalommal mondatott el Istenben boldogult tanitója,
s melyet most emlékezeti táblájáról sajátlagos szemeivel leolvasván, a
családanyának leendő roppant meglepetése tekintetéből, három hónap
leforgása alatt tulajdon maga zárt fiának czinkefogójába. És ezen nincs
mit csodálkoznunk. Vitéz Gombóczy Gergely ur elmetehetségeinek
fényvilága nem ért ugyan Henczidától Bonczidáig, az igaz; no de valamint
megragadtak velejében a „Kis Tűkör“-nek versei, szintugy vergődött az
emlitett névnapi köszöntő örök stabilitásra fejében, annál inkább,
minthogy később ugy sem jött abba semmi, a mi azt onnan kiverhette
volna.

A mi magát a köszöntő verset illeti, az leélte fénykorát. Azon boldog
időkben készült ez, melyekben ilyeténképen beszéltek:

  „A virtusnak az ő kellemetessége
  Légyen te fiadnak drága ékessége;
  Ez légyen mindenkor fő kötelessége
  Kedves asszony-anyám! ezzel mondom: vége!“

S ez volt egyszersmind a szoban forgó rigmusnak vég szava. Azon korban
készült ez, mondók, melyben szép időben kordovány, rút napokban bagaria,
de mindenkor nagytaraju sarkantyus csizmában, sujtásos és zsinóros és
sallangós öltönyü, dohány-, tűzkő-, taplóval bőven ellátott, kikent
bajszu, kard övezte Muzsák haladtak, pipaszó közben, a magyar Helikon
felé. S aztán ezen nehézkes külső ne béklyózta volna a lelket! S mégis
ha tudnák szegények, hogy mi lett a vége az ő megkezdett haladásuknak.

Elég az hozzá, Jánoska eldarálta a rigmust; eredménye bámulat volt és
csókzápor, e két izé (minek is nevezzem a legnagyobb szenvedélyek e két
vég irányát), a mi után annyi tömérdek tintát mártogattak már ki, s
annyi cadentiákat kalapáltak már össze, mióta a manufacturai czikkeknek
kelete van e világon.

A mámi és a táti szemeiből örömkönyüket csalt ki a köszöntő, Isten
tudja, már hányadszor. A szomszéd asszonynak mit volt mit tennie? Ő sem
akart különb lenni a Deákné vásznánál, ő is megereszté két szeme
patakját, s már ő nem könyezett, de sirt.

Sőt még Burdiga Pista is, kit még eddig nem volt alkalmunk bemutatni,
azon Jánoskánál egy-két évvel idősb, mendikás szellemű, fekete ragyás
gyerek (egyébként, mint örökbe fogadott árva és Jánoska társalkodója,
fontos kiegészitő része a családnak), kit az egész eddigi jelenet alatt
az udvarra nyiló nyitott ablak alatti tornáczon csizmát tisztogatni
láthattunk volna – mondom – még Burdiga Pista is megállitá a rigmus
hangzatára keféje járását s ünnepélyesen magába merült. Oh mert őt ilyen
szépekre nem tanitották! Még a házi ebek is, melyek rendesen Pista
gőzkörében tartózkodtak, ki meg szokta velök osztani falatjait, még azok
is a vasárnapi jóllakás nyugalmával nyultak végig e perczben a pitvaron.

Azután jött a második rész: „a gyéográfia.“

Nem lehet mindent oly hosszasan elmondanunk, mi történt; s azért röviden
csak azt jegyezzük meg, hogy János urfinak anyja által két ugynevezett
geographikus kérdés tüzetett elébe. Az egyik ez volt: „mivel táplálódnak
a francziák?“ A másik: „hogyan öltözködnek az argliusok?“

S minthogy találkozhatik, ki felébredt ismeretszomjánál fogva hozzánk is
intézhetné e kérdéseket megfejtésül, mi egy pillanatig sem akarhatván
senkitől is neheztelő tekinteteket löveltetni sorainkra, ide igtatjuk
János urfinak jószivű, de tudós mamájától tanult válaszát.

Azon kérdésre, hogy mivel táplálódnak a francziák, ugy vélekedék elmés
szajkónk, hogy biz ezek levessel, marhahussal, vastag étellel,
tésztással, pecsenyével és a többivel élnek. Az angliusok öltözetére
nézve pedig azt jegyzé meg, hogy azok kalapot, nyakkendőt, frakkot vagy
kabátot (de soha zrinyi-dolmányt), nadrágot, csizmát s még valamit, a
mit ő ott szintén kimondott, viselnek, az anglius nők öltözetéről nem
szólván, mint a minek tudása – a mama józan belátása szerint – „még nem
gyereknek való.“

Az examen elmult. Jánoska kisompolygott társalkodójához, Burdiga
Pistához, kivel csaknem oly elválaszthatlanul vala összekapcsolva, mint
hajdanában a „Jelenkor“ az ő „Társalkodó“-jával. Kérdés támad, hogy azon
lapokat miért nem nevezték igy: „Gombóczy és Burdiga?“

Ez alatt szép csendesen bé is esteledett. Pogácsayné szomszéd asszony
menni készült, szinig megtelve ámu- és bámulattal a kis urfinak ily
korán kifejtett elmeélén. A boldogság- és kövérségben uszó családanya
marasztá, a mint csak maraszthatá, de szavai semmikép sem hathatván a
szomszéd asszony fölkerekedésének visszakeritésére, fiának
magasztalásával kiséré azt a kapu alá, hol természetesen még folyt egy
jó fél óráig a diszkurszus.

Az öreg ur szép nyugalmasan megmaradt az ő székében, csikóbőrös
galambocskájának oldalán, honnan őt csak a gyertyakioltás közelitő
katastrophja volt képes feltámasztani. Határozatlan szinü gondolatok
jártak-keltek agyában, melyek nem sokára ily formulázott alakban ültek
ki bajuszára:

„Ebből a fiuból még a hazának az ő istápja lesz!“

Meglássuk.



HUNYADI JÁNOS.

(Johannes Edler von Hunyad.)

Historiai novella.

Nándornak Fehérvára fölött komor redőket ölte az enyészet arcza magára.
Tölgyfa karszékében ült magába merülve az ősz kormányzó, mert ő volt;
szemeinek éles pillanatát, mely elől annyiszor futott az ozmán, vakuló
remegéssel most bágyadt pillák mögé csuká a fájdalom kinja. A nyitott
ablakon az alant hömpölygő szőke Duna küldé be panaszosan búcsuzó
sóhajait, a lágy szellő megsimogatá a haldokló arcznak ezüst
szőrszálait. Tulvilág! örülsz ugy-e a martaléknak?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn engem 1847-ben, épen forró délben, akkori collegám, az én
pápaszemes kutgém druszám, a gőzhajóra kisért, melynek kerekei pár percz
mulva ki valának lubiczkolandók a hazából: mily szomoruak voltak akkor
az idők! Pecsovicsok dühöngtek, administrátorok lábatlankodtak,
táblabirák hortyogtak, a nemzetiség még mindig ingre vetkezve birkozott,
s a jobb fejek lekonyultak, s ha nem látta őket senki, ily szókat sirtak
a párnák közé, melyeken hevertek: „Nem lesz a magyarból semmi!“

Midőn 1850-ben egy nyári kies estve egy erős őrizetű commissär a pesti
gőzhajóállomáson kikapta kezemből utlevelemet, mily vigak valának akkor
az idők! A pecsovicsok elhaltak, az administrátorok elhaltak, a
táblabirák is elhaltak, a journalisták is elhaltak, a statusférfiak is
elhaltak, a honvédek is elhaltak, minden, de minden elhalt, s e sok
minden helyibe más minden támadt, és a fejek most még sem konyulnak le,
mint akkor, és nem mondják, a mit akkor mondának…

Hát a nemzetiség?… A magyar szolgabiró most ugyan igy irja magát alá:
„Bihary von Johann, Oberstulrikter!“ hanem hiszen, ki a zsidó ne nevetne
ezen? S azon két német barátom, kik a távol külvidékről ide kisértek,
miután vagy három nap alatt Pesten összejárták volna Tolnát-Baranyát,
egész komolysággal azzal dicsekvék előttem, hogy ugy látszik, miként a
német nyelvvel is boldogulhatnának Pesten. Ez 1847-ben eszébe sem jutott
volna az idegennek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alig raktuk le podgyászunkat a Nádornál, tüstént utnak indulánk,
embereket keresni. Mint megannyi gőzmozdony, ugy zugtunk egyik ismert
helyről a másikra: a nyilvánosság mezején senki, de senki! Pedig be sok
becsületes embernek kellett hajdan jó estét kivánnom e helyeken. Idegen
arczok, néma ajkak, szótlan csirke-czomb-ropogtatások.

S naphosszat jártam ismert házak ismeretes ajtóihoz kopogtatni, hogy
megnyittassék nékem. Kérdeztem, a kit kérdezni mertem. „Nem lakik itt!“
kiáltá itt is, ott is egy töltöttkáposzta-gőzü szolgáló, s bevágta orrom
előtt az ajtót.

Napok multak, napok mentek. Átkozott állapot, midőn az ember egyes
egyedül van ezen roppant Pesten. Rajtam kivül csak egy-két pinczér
lakott itt, kikkel szóba kellett ereszkednem, valahányszor megéheztem.
Megkezdém a járdát koptatni, hogy a véletlen karjaimba dobjon a négy fal
közül megszabadult valamely kedves egyéniséget.

Sok gyönyörü fej, sok szép arcz, sok rut fej, sok csunya arcz; de ah egy
ismerős bajusz sem lengett felém az utczák tekervényes utain.

„Ugy van, más faj állott a kihunyt helyére!“ gondolám; s még azt is
gondolám: „Itt nem maradunk! Gyere innen, fakó lovam!“

„Hová?“ kérdé a gondolatot a lelkiisméret.

„Vissza Ausztriába! Hisz most mindenütt birodalom van, s ennél fogva
mindenütt Magyarország is van a birodalomban, vagyis, ha Magyarország is
a birodalomban van, ugy Magyarország is van a birodalomban.“ Igy
enyelgett bennem a shaksperi gondolat.

„Hohó!“ kiálta fel a vasgerebeni lelkiismeret, s nagy szemeket
meresztett a sophismáló gondolatra, s alkalmasint galléron csipi s
ledobja a garádicsról, ha nem tiszteli annyira énem hajlékában az
egyenjoguságot, s ha magának is kedve nincsen kivándorolni Amerikába.

S midőn utczai andalgásaim közepett épen e tusa folyt volna keblemben,
egy alak léptetett el mellettem, magába mélyedve, komolyan, mintha épen
azon törte volna fejét, hogy a német szinháztól a Nákó-házig hány darab
kőre van szüksége a statusnak. Ismertem valaha. Nagyon magas ugyan a
kalapja, de megszólitom.

„Uram!“

„Hüm, ja.“ (Emberi hangok, de melyik nemzetéi?)

„Beszél ön magyarul?“

„Volt idő, midőn egyebet sem tudtam. Ah de ni ni ni – megálljon csak –
ismernem kell önt (s itt egyet törült homlokán lefelé szakála végéig) –
igen, ön az – persze hogy ön – ezer esztendeje – Hozta Isten! – Hát nem
halt meg?“

„A halál kapitulált. Sokáig harczoltam vele, de interventiót kértem s
Csontosy lerakta kaszáját, megadta magát s elment. De hagyjuk azt. Majd
én kérdezek, ön feleljen. Ön sokról adhat felvilágositást. Ön
hajdanában, mikor Pestre beszabadult, s én még itt éltem világomat,
nagyon szeretett a szerkesztőségek körül járni, kiadásra kész
kézirat-csomaggal hóna alatt, önből bizonyosan – de bocsánat, ha
megsértem – önből bizonyosan iró lett?“

Erre először is egy roppant füstgomoly volt a felelet, mit öntudatlanul
arczomba fuvott. Azután azt mondá, világos jelével a megneheztelésnek:

„Vezérczikkiró vagyok!“ s lapos egykedvüséggel félrepillantva, lesodrá
kis ujjával szivaráról a hamut s a vatermörderekbe hátrahanyatlott.

„Vezér-czikk-iró! Ah, bocsánat ignorantiámnak, de fájdalom,
Lauterbachba, hol én laktam (az Isten háta mögötti kerületben), nem igen
ért el a magyar publicisták hire.“ S e közben karonfonva tovább
sétáltunk.

„Német lapba irok, s annyiban igen is magyar publicista vagyok.

„Irgalmazz mi nékünk!“ imádkozám magamban. „Ez az ember le van
forditva!“

„Mindent megengedek, édes vezérczikkiró barátom; hanem egyre kérem,
legyen ez egyszer az én vezérczikkem, s igazitson engemet, ezen
megtestesült „külföldet,“ utba. Diogenesnek czudarnál czudarabb
állapotja lehetett, midőn embereket kerese. Napok óta Diogenes vagyok,
lámpám nincsen ugyan, de annak hordója is volt, a hová éjszakának idején
meghuzódhatott. Kérem, legyen az én lámpásom, hordót majd önként
találunk azután. Hát nem mondhatná meg nekem, hol lakik Petőfi?“

A vezérczikk paragraphussá zsugorodott e névre.

„Lassabban az Istenért, ne beszéljen oly fenszóval. Látja, hogy nem
magunk vagyunk az utczán.“

Magam is meghökkentem. Látom, igaza van.

Ezután egy másik kérdést állitottam ki, de ezt már oly lassan suttogtam
elő, hogy háromszor kellett elmondanom, mig magam is észrevevém, hogy
csakugyan hangokba vannak öltöztetve a szavak:

„Hát Petrichevich Horváth Lázár hol lakik?“

„De már azt kikiálthatja bátran!“

Ekkor vérszemet kapva, rákezdék ujra:

„Hát Petőfi, Jókai, Pálfy…?“

„Ugyan ne kiabáljon az ördögbe! De mit is kérdez tőlem ilyeneket; nem
tudom én sem az egyiket, sem a másikat; soha sem volt nekem azokkal az
emberekkel semmi dolgom. Alászolgája!“

S menni akart; de én bele kapaszkodám, mintha én vizbe fuló, ő meg
szalmaszál lett volna.

„Már ha azt akarja, hogy csakugyan ebben az országban maradjak…“

„Koronaországban!“ igazitá neheztelve a vezérczikk, mintha csak
szerkesztői veres plajbász volna.

„Nem bánom, hát koronaország, ámbár én nem Liptó vármegyét értem. De
mondjon legalább egy embert, a kitől kikérdezhessem azt, a mit öntől nem
tudhattam meg. (Ekkor értünk a városház melletti szük utczába.)
Utasitson legalább valami jóravaló ujságiróhoz, kit eláraszthassak
kérdéseim özönvizével.“

E pillanatban a városház egyik ablakának vas rostélya közül egy fej
nézett ki, s üdvözletet inte felénk. Ugy látszott, egyikünket ismeri.

„Mi az? Ki az?“ kérdém vezérczikkemet.

„Oly ember, a kit ön keres, tőle tudomást szerezhet mindenről. Nekem ugy
is mennem kell. Adieu!“

S kapva kapott az alkalmon, hogy tőlem megszabaduljon. Elment, ott
hagyva engem a faképnél.

A fakép pedig még mindig ott állott a rostélynál, le nem véve rólam a
szemét, mintha le akarná velök rólam olvasztani a fedező
idegenszerüséget, hogy feltalálhassa alatta az ismert alakot. Bennem is
fölébredtek a sejtelmek.

„Ki vagy te, bánat embere, mi sorsnak üldöz fegyvere, hogy ülsz rostély
mögött?“ kérdém költői s emberi reminiscentiával a rostély emberét.
„Kofabiztos lett belőled, vagy hajdu vagy drabant, vagy mi a patvar,
hogy ott lakol?“

„A manót! De át fogod látni, hogy nem polemizálhatunk itt kivülről
befelé s belülről kifelé, nem vagyunk bombák: jöszte, látogass meg.“

„Szivesen, biz én, kedves öcsém. Reménylem, ajtaja is van ezen
ablaknak.“

„Csak bátran be a kapun, s a melyik ajtó előtt a legtöbb drabantot látod
ácsorogni, azon jöjj be, majd eléd nyitok.“

Mentem. Nehány percz alatt kezet szoriték egyik reményteljes utódommal,
ki felült vala azon pünkösdi királyságu trónra, honnan naponkint mondja
az itéleteket elevenek és holtak felett.

„Mondjad már, hogy mi az ördögöt csinálsz itt?“ kérdém, midőn a szük
szobába léptünk.

„Ölök,“ mondá borzasztó nyugalommal, s nagy lépésekkel próbálgatva fel s
alá járni, de melyekből kettő untig elég volt a szobának.

„Kit, mit? az ég szerelméért!“

„Magamat gondolataimmal s ezeket a vérszopó vad állatokat egy
commissariusnak evvel a lineájával,“ s ezzel rácsapott egy falon
csuszó-mászó, inexpressible nevü, szinü s bűzü lakótársára. „Nézd ezt a
falat – folytatá – azt hinné az ember, frescofestés vagy márványozás;
pedig nem igaz: vér, csupa vér, a mit itt látsz: én ontottam, én, s
előttem számtalanok, kik itt tanyáztak.“

„Huh, borzasztó vagy, József. De ezt ugy teszed qua önkéntes,
reménylem?“

„Nem, assentálva vagyok.“

„Aha, most értelek; s régóta?“

„Két nap óta.“

„S miért?“

„Három sor irásért.“

„Szerkesztő vagy?“

„Nem, egyszerü dolgozó társ, név és jegy nélkül.“

„S a szerkesztő felelős?“

„Igen.“

„S te öldökölsz itt?“

„Igen, mint képzelheted, a művészet iránti különös előszeretetből én
kértem ki magamnak a provincziát.“

„Ah, ismét értelek.“

Szünet lőn. Nekem eszembe jutott, hogy talán vigasztalnom is kellene a
szerencsétlent. Ugyanazért körül néztem és reflectálni kezdtem.

„No, de legalább nem panaszkodhatol barbárságról. Humanitás fő
jellemvonása fogházainknak mostanában. Lakat nincs az ajtón, az
ablakokat is ki lehet nyitni egész a rostélyokig, azután lábad, kezed is
ment mindenféle ásványtól. Mi kell több? Berzsenyi azt mondta volna:
„Kegyes istenimtől kérjek-e többet?“ Ah, meg ez a kényelmes bőr pamlag.“

S neki indultam, hogy egész otthonossággal végig vessem magam’ rajta.

A szoba lakója zsarnokilag tartóztatott vissza.

„Nem, oh te nem fogod azt tenni!“ monda szinpadi pathossal, s már félig
ülő helyzetemet előbbi lábra állitá vissza.

„Nem-e? de hát miért nem fogjam azt tenni?“

„Mert először ezen pamlag a fő szálló helye mindazon vad állatoknak,
melyeknek vére lepi e négy fal meszét. Másodszor: a pamlag nem az enyim;
minden éjjelre bejár reá egy biztos (köznyelven: biazzi pistoch), ki
végig hortyogja rajta az éjszakát, kivévén azon epochalis fertály
órákat, melyekben aludnia nem lehet. Harmadszor: illetlen dolog, egy ily
erkölcsjavitó helyen, a pamlagon végignyulás, frivol kényelmeinek
áldozni.“

„Brávo! Nem mondanád el még egyszer? Hallja maga, magán már nagyon is
meglátszik foganatja az erkölcsfinomitó helynek.“

E pillanatban egy ismeretlen fej nyult be a félig benyitott ajtón s
szemeit körüljáratván a szobán, ujra eltünt.

„Mit akarhat ezen arczkép?“ kérdém.

„Erkölcsi magunkviselete megőrizője, ki azt nézi, mit csinálunk. S hogy
másodszori megjelenését sikeretlenné tegyük, légy szives megelőzni
kivánatát, azaz: letenni szivarodat s levenni kalapodat, mert, mint
mondám, a kényelem veszedelmes az erkölcsre s különösen az ujságirói
igazságszeretetre való nézve, s határozott, szigoru utasitásaim vannak e
tekintetben. Mint mondám.“

„Bölcsen, bölcsen. Pardon, hogy már elébb nem gondolék erre; de nem
jutott eszembe, hogy szobában vagyok,“ mondám, s megtevém, miként
kivánta. Levettem kalapom’ s eldobám szivarom’.

„De há már annyit reveráltál, kedves barátom, folytatám, engedj meg még
nehány kérdést, melyekre a körülmények kényszerüsége ösztönöz. Ha t. i.
azt a bőr pamlagot éjjelre a biztos lepi el, kérdés támad lelkemben,
vajon te melyik szögletébe huzódol meg ennek a szobának? mert szemem
ugyan jó, hál’Istennek! de két nagy protokollumon, melyek egy asztalt
maszkiroznak, s egy vas kemenczén kivül egyéb butort én itt nem látok.“

„Igen, mert elfödjük. Kelj fel csak ülő helyedből. Nézd e két széket, az
enyimet és tiedet. Mind a nyolcz lába nyikorog ugyan, mintha mind meg
annyi visitó malacz volna, hanem az bliktri! Meg fogom e két széket, s
koporsó távolságnyira felállitom egymás ellenébe, azután rá illesztem
egyikre fejemet, igy ni, a másikra felemelem lábaimat, igy ni, s ki
mondja, hogy nem fekszem?“

Figyelmesen néztem a műtétet, s eszembe jutott, hogy Montechristo is ily
iskolán ment keresztül, mig megtanult mindent tudni s mindennel birni.

„Jol van, jól – mondám – a feltalálás becsületedre válik; de csak nem
kivánják tőled, hogy egész éjjel lebegj igy ég és föld között, mint
Mohamed koporsója?“

„Oh, azt nem kivánják.“

„Hát?“

„Minden pillanatban odább rughatom az egyik széket, s kitaszithatom
magam alól a másikat, és szépségesen lezuhanhatok a földre, igy ni.“

S ugy tett, a mikép beszélte. Lezuhant.

„S ott maradhatsz a földön?“

„Ott.“

„A meddig tetszik?“

„A meddig tetszik.“

„Akár egész éjjel?“

„Egész éjjel.“

„S nem ellenzi senki?“

„Nem, senki.“

S még mindig ott hevert rögtönzött ágyában, komoran, némán, hidegen. A
világért sem mosolygott volna. Fejem kezdett szédülni tőle. Hosszu pauza
után azonban segiték magamon.

„Igen örültem, pajtás, hogy volt szerencsém. Láttam, hogy a legáldottabb
kezekben vagy. Igyekezni fogok minél nagyobbakat lépni, hogy hamar
kiérjek. Ajánllak kedves lakó társaid testvéries indulatába.“

S hátrálni kezdék.

„Hogyan, te már mégysz?“

„Ujra láttam, mint tolá be az ajtót az iménti arczkép.“

„Igaz, hamar megszokta sokalni a párbeszédeket.“

„Már az nekem most mindegy. Sok szerencsét eget és földet kiengesztelő
philosophiádhoz a két széken, itt többé nem látjuk egymást, ott, ott,
egy másik, szebb hazában, tul, kivül, a pokolban! Jó’jczakát!“

S kirontottam, beszélve folyvást, magam sem tudom mit, csakhogy az én
protectio alatt élő barátom ismét uj szavakhoz s én uj ismeretekhez ne
juthassak; s elkábitva magamat en szavaim által, öntudatlanul rohantam
ki az ajtón, ki a – szabadba.

A mint kiértem, vettem észre, hogy csak ott vagyok, a hol voltam.
Hallottam, láttam sok mindenfélét, de még mindig semmit abból, a mit
szerettem volna. Másnap a fogoly is megszabadult, de én kérdéseimre még
mindig várom a feleletet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nándornak Fehérvárában éjféli tizenkettőt kongott az óra. A nehéz, lassu
ütések elhangzottak, a terem magas boltozatán meg-megtöredezve. Igy
törtek meg hajdan sok ezer kopjadöfések pánczéla aczélán azon ősz
bajnoknak, ki épen e perczben hunyta be örökre szemeit. Vég perczében is
magasztos, vég pillanata is oly keresztyénien szelid volt hogy az
esztergomi primás tökéletesen meg lehetett vele elégedve.

Hunyadi János nincs többé!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A debreczeni ember minden harmadik szavánál „instál.“]

[Footnote 2: Műkedvelők és nem kedvelők (értsék: szinészek) által
„közkedvességgel lejtve“! mondja a szinlap.]

[Footnote 3: A mint látjuk, még csak az arszlánok által sem nagy
figyelem forditódik a grammatikára: mit szóljunk hát a tigrisekről?]

[Footnote 4: Debreczenben nem mondják cseglédi utcza, hanem egyszerűen
czegléd-utcza, hatvan-utcza, várad-utcza, stb. Pesten is lehetne
váczutcza, kecskemétutcza, bécsutcza, stb.: mert a váczi utcza Váczon
van, a vácz-utcza pedig Pesten vagy akárhol lehet.]

[Footnote 5: Olvasd: à propos!]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

V |Eletképei |Életképei

XVIII |tarsaság |társaság

18 |O elgondolja |Ő elgondolja

24 |ő a taplán |ő a talpán

29 |rikkantottta |rikkantotta

32 |Ilkának … önhöz!′ |„Ilkának … önhöz!“

33 |dél-lutáni |délutáni

39 |„Sulc ur pedig |Sulc ur pedig

52 |lelkének ab-akai |lelkének ablakai

58 |koczkáztatásávál |koczkáztatásával

114 |vilég szélére |világ szélére

128 |jegyed, mondá |jegyed,“ mondá

156 |vahotra“ |vahotra

166 |uram? |uram?“

201 |E közhen |E közben

277 |átkozottt |átkozott

299 |földön? |földön?“]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Pákh Albert humoros életképei" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.