Title: Szilágyi és Káldy
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Szilágyi és Káldy" ***

Eötvös Károly Munkái

XVII. KÖTET

SZILÁGYI ÉS KÁLDY

Eötvös Károly Munkái

XVII.

SZILÁGYI ÉS KÁLDY

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

SZILÁGYI ÉS KÁLDY

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



SZILÁGYI DEZSŐ.



ELŐSZÓ.

1841-ben született s 1901-ben halt meg. 1901. évi julius hó 30-án este
hét-nyolcz órakor még élt s a nagy melegben eltikkadva hálószobájába
visszavonult s 31-én reggel holtan találták szobájában. Engem is rögtön
értesitettek haláláról. Akkor az »Egyetértés« politikai napilap vezetője
s mondhatni, tulajdonosa voltam s nyomban elkezdtem e művem megirását. S
folytattam naponként, tizenkét czikkben, mely az emlitett lap hasábjain
jelent meg.

Művem tehát gyorsan készült s azért nem is rendszeres mű. Nem is
akartam, hogy az legyen. Nálunk valósággal ugy van, hogy a tudományos
módszerben készült rendszeres életrajzok nem a nagyközönség olvasmányai.
Csak a szakközönség talál azokban élvezetet. Én azonban a legmélyebb és
legtartalmasabb eszméket is oly módon szeretem napvilágra állitani, hogy
azok a nagyközönség lelkéhez találjanak utat. A legjobb alkalom erre, ha
ez eszmék fejtegetését nagy alakok, korférfiak, kiváló egyéniségek
életéhez és halálához kapcsolhatom. Igy cselekszem e műben is.

Bizonyára lesznek, a kik megirják rendszeres életrajzát. Kiváló szónok
volt, egyetemi tanár, miniszter, parlament elnöke, a törvényhozásban
gyakran nagy cselekvő. Ily férfiut művelt nemzet el nem feled, irodalma
nem hagy emlitetlen. Akárki lesz s akármikor akad életirója,
följegyzéseimet, melyeket e művem tartalmaz, nem mellőzheti. Különösen
oly életirója, a ki őt személyesen nem ismerhette.



I.

(Barátságunk. – Csalódik, a ki magas gondolkozással lép a törvényhozás
kebelébe. – Az ifju Deákpárt. – Szilágyit szemeltem ki vezérnek. –
Adomázó társaságom.)

Mai napon, néhány óra előtt hunyta le örökre szemeit. Sietek róla
elmondani mindent, a mit én tudok s a mit a nemzetnek tudnia kell. Hogy
mindenki tudja, mekkora nemzetünk vesztesége s hogy minden jó hazafi
törekedjék pótolni azt a veszteséget.

Lehet-e pótolni?

Lehet. A nemzeterő és a gondviselés, ha összefog, tudja pótolni. A
nemzeterő kimerithetlen s a gondviselés örök.

Régi barátomat vesztettem el. Régi barátság kapcsolt össze bennünket.

Barátság!

Jó szó-e ez jelezni azt a viszonyt, mely köztünk fennállott? Lehet-e
barátság oly férfiak közt, kiket a végzet országos közügyek intézésére
rendelt s a kiknek lelke a közügyekhez sokkal jobban ragaszkodik, mint
egymáshoz? S a kiknek elméje igen gyakran összeütközik a fölött, vajjon
a választott idő s a választott eszközök a legjobbak-e a közös czél
elérésére?

Rendszeres és teljes élettörténetét nem irom le. Legalább most nem. Nagy
történet az ő élete, mert a nemzet nagy történetével van összeforrva.
Csak rajzokat, csak eseteket, csak törekvéseket és harczokat akarok
élete történetéből felmutatni. A melyeket magam láttam, figyelemmel
megnéztem, gondosan megvizsgáltam s a melyekben magam is részt vettem. S
egyéniségének néhány főbb jellemvonását akarom megrajzolni, hogy a ki
nem állt hozzá oly közel, mint én, még az is ugy fölismerhesse benne az
egyént és az államférfit, az embert és a tudóst, a miként én.

Nem hiszem, hogy vakmerő volnék, ha azt mondom, hogy én őt mindig
tisztán láttam s hogy én igazságos itéletet tudok alkotni róla.

Nem csalódtam benne soha, ő se én bennem. Érdekeink nem ütköztek össze
soha, mert a közügyek terén magánérdek nem vezetett bennünket soha.
Sohasem kértünk egymástól semmit és sohasem adományoztunk egymásnak
semmit. Az ő kezében időnként nagy hatalom volt, de az enyémben is. Az
övében a kormányférfi, az enyémben az irás és a szó hatalma. Ezt se
használtuk egymás ellen soha. Voltam vele egy párton s akkor is gyakran
erősen összeütköztek nézeteink. Közel negyedszázad óta két táborban,
egymással szemközt állva szolgáljuk a hazát s azóta is nagy nemzeti
kérdésekben gyakran egyetértettünk. Voltak köztünk viszálykodások is, de
ezek mindig a honfilélek aggodalmaiból támadtak, sohase más indokból.
Nem voltunk versenytársai egymásnak s azért gyakran mégis a legmagasabb
verseny támadt köztünk. Magánkörben gyakran használtuk egymás ellen a
birálat legkeményebb szavait, de sohase volt oly pillanat, hogy egymást
igazán ne becsültük volna.

Ezért mondom, hogy régi barátság kapcsolt össze bennünket. Ez a barátság
ad nekem jogot ahhoz s egyuttal teszi kötelességemmé azt, hogy emlékét
megőrizzem, tisztán tartsam s abban a fényben állitsam a nemzet elé,
melyet igazán az ő történelmi egyénisége sugároz ki.

Innen-onnan harmincz éve, hogy a képviselőházban helyet foglaltam.

A Deák-pártnak voltam tagja.

Nemes ábránd, eszményi gondolkozás, igaz kötelességérzet töltötte meg
lelkem, a mikor a nemzet nagy tanácsába beléptem. Mint minden ifjuét, a
kit nem hivalkodás s nem üzérkedő törekvés vezet oda.

A Hungária-szállóban volt körhelyiségünk. Eljártam oda szorgalmasan
hallgatni, figyelni, okulni, rokonlelket keresni s Deák Ferencz nagy
szellemének melegénél üdülni, erősödni, nemesebbé válni.

Sokban csalódtam.

Minden ábrándos lélek csalódik, a ki messze vidékről erős képzelettel s
távolból megalkotott felfogással jut oda, a hol a nemzet története
készül, törvényei megszületnek s nagy férfiai egy csopron vannak.

Csalódunk az emberekben, csalódunk a viszonyokban, csalódunk a nemzedék
erejében s végre csalódunk önmagunkban. Mindent gyöngébbnek
tapasztalunk, mint a hogy’ otthon elgondoltuk. Saját erőnket is.

A Lónyay-kormány állt akkor.

Erős kormány helyett marakodó minisztereket találtam. Egységes párt
helyett pajtáskodó szövetkezeteket. Elvek küzdelme helyett érdekek
küzdelmét. S az ellenzéket se találtam nemesebbnek. Indulatosság, düh és
vádaskodási ösztön uralkodott az ellenzéki férfiak lelkén. A nagy
nemzeti czélokban egyetértő lelkesülést, a felelősségnek mély érzetét, a
közügyekért való munkásság önzetlenségét nagyon kevés férfiunál sikerült
fölfedeznem. Sok embert találtam, a kinél a képviselőség se nem
kötelesség volt, se nem hivatás, hanem csak divat, szokás, hivalkodás,
körtagsági időtöltés, képviselőházi unalomölés.

Deák Ferenczben nem csalódtam. Ő még mindig a régi volt.

De kedve borus, ereje hanyatló, betegsége lassanként fokozódó. Mint agg
oroszlán az odu nyilása előtt: nyugodtan ül, őrzi barlangját s vigyáz a
messze vidékre, de a kölykek már keresztül ugrálnak fölötte s ha
egyet-egyet mordul: nem félnek tőle sokáig. Egy pillanatig
elcsillapodnak, de aztán tovább játszadoznak, kergetőznek és
marakosznak.

Előre láttuk, hogy az agg oroszlán nem sokára örökre félrevonul.

De ki áll elő helyette? Ki lesz a vezér? Ki lesz az, a ki mindent
bölcsen meggondol, mindent önzetlenül végez, a ki nem osztozkodik
senkivel s a kinek mindenki hiven és szivesen engedelmeskedik? Ki lesz a
nemzetnek gondjaviselője?

Jött a nagy közgazdasági válság is. Szegénynyé lett a társadalom.
Gyökeret kezdett verni az a vélemény, hogy mi államot fentartani nem
tudunk s ha Deák behunyja szemét: ismét ránk fekszik az osztrák. Csődbe
jut Magyarország s a bécsi kormány lesz tömeggondnoka.

Zichy Manó gróf adomáját mindenki igaznak, talpraesettnek, a helyzet
valódi jellemrajzának tekintette.

Itt volt a király. Mikor Bécsbe visszautazott: sok képviselő kiment
hozzá tisztelkedni a vasuti állomásra. Zichy Manó gróf is. A király a
szalonkocsi ablakából kegyesen intett a képviselőknek s Zichy Manóhoz e
szavakat intézte:

– Remélem, önnel a jövő képviselőházban is találkozom.

– Nem leszek többé képviselő fölség!

– Miért?

– Mert nincs már több Deákpárti ember, csak három. Kevesen vagyunk.

– S ki az a három?

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. Ez
pedig kevés.

A király nevetett.

Ez volt Zichy Manó gróf adomája. Mindenki meg volt győződve, hogy a
terheket nem birjuk, az államszervezet tönkremegy, a Deákpárt feloszlik,
a balközép le nem mond közjogi elveiről, tehát a kormányt át nem veheti;
– nincs segitség sehol, beleesünk az Apponyiak, Sennyeyek, Majláthok
kezébe.

Én nem láttam ily sötétnek a helyzetet.

Szentül meg voltam győződve, hogy ha a Deákpártba lelket öntünk: minden
bajt kilábolunk, minden veszélynek elejét vesszük. Olyan emberünk ugyan
nincs, a ki Deák Ferenczet pótolhatná, de tegyünk kisérletet, komolyat
és nemeset, arra, hogy a legjobb fiatal erők szövetségével vezessük a
pártot s állitsuk még egyszer helyre annak egységét és önérzetét.

Alkossunk ifju Deákpártot. Ne az öregek ellen, semmi esetre se Deák
Ferencz ellen, sőt épen az ő belenyugvásával a cselszövő külön csoportok
ellen.

Én akkor a »Pesti Napló«-ban politikai vezérirója voltam a pártnak. E
miatt is, Deák Ferencz kegyes, barátságos figyelme miatt is, volt némi
erőm a pártban. Ugy hittem, jó dolgot cselekszem, ha ily irányban kezdek
dolgozni.

Meglátogattam Deák Ferenczet. Örömmel hallotta felfogásomat és érveimet
s helyeselte törekvésemet.

Közöltem sok barátommal a tervet. Az erdélyiek különösen örültek neki.
Molnár István Zemplénből, Kvassay Laczi Nyitrából ma is élő emberek, a
kik lelkesen fogadták a tervet.

Körülnéztem. Ki lehetne az ifju Deákpárt vezére? Kinek adott a
gondviselés akkora elmét, akkora politikai és tudományos miveltséget,
akkora erélyt és szónoki képességet, olyan tiszta jellemet s már
megszerzett tekintélyt, hogy vezérünk lehetne?

Szilágyi Dezsőn akadt meg a szemem.

Képviselő volt, miniszteri tanácsos volt s a kodifikáló bizottságnak
tagja volt. Eszét, tudományát, szónoki képességét mindenki elsőrangunak
tartotta. Csak érdes modora s gunyolódó természete ellen volt némi
kifogás. De mi ez oly hatalmas tehetségek ellenében, mint az övéi?

Fiatal, harminczkét éves nőtlen férfiu. Igaz, jó magyar: nevelésben is,
gondolkozásban is. Erős, zömök termet, vastag nyak, hatalmas fő. Nagyon
hasonlit báró Wesselényi Miklóshoz. Tájékozott minden politikai
kérdésben. Beutazta már Németországot és Angliát. Nemes nagyravágyás nem
hiányzik nála. Lakik benne annyi, a mennyi államférfiban mulhatlanul
szükséges. Észjárása, gondolatainak alakzata irodalmi magaslaton áll.
Üzletek, önző törekvések nem lakoznak lelkében. Büszke és önérzetes.

Ilyennek találtam Szilágyi Dezsőt.

Hogy engem vezetni tudna, hogy nekem vezérem lehet: erről meg voltam
győződve. Hogy neki lesz-e szüksége egyszer-másszor vezetésre s hogy én
őt ilyenkor tudnám-e vezetni: ez a kérdés nem jutott eszembe.

Körülvettem. Közöltem vele tervemet, gondolkozásomat. Tetszett neki.

De feltünt, hogy ez irányban kezdeményezni még sem akar. Halogat,
késleltet, mintha várna valamire. Indokát nem találtam ki.

Utóbb nem is kerestem.

Észrevétlenül egy kis állandó társaságot szerkesztettem össze. Tagjai
voltak: Paczolay János, Kerkapoly Károly, Pulszky Guszti, Toszt Gyula, a
kit nagyon szerettem, Szilágyi Dezső s én.

Csaknem minden este állandóan együtt voltunk a körben. A nagyterem
baloldali sarkában a mostani Lloyd-épületben volt egy keresztpamlag: az
volt a tanyánk. Itt tárgyaltuk a kérdéseket. Itt itéltünk elevenek és
holtak fölött. Itt születtek adomáink, szárnyaló jelszavaink, gonosz
megjegyzéseink. Ide jött hozzánk eleintén egyenként, gyakran seregestől
a többi képviselő. Jöttek ide hirlapirók is. Kecskeméthy Aurél állandóan
velünk volt. Notabilitások is gyakran felkerestek. Horváth Mihály a
történetiró, Érkövy a gazdasági iró, Korizmics László, mezőgazdaságunk
irodalmi mivelője Stoll, a bányarém, gyakran hozzánk csatlakoztak. A
mikor Deák Ferencz az átelleni, jobboldali keresztpamlagon adomázott:
akkor a mi társaságunk ugyan felbomlott, mert mi is oda mentünk az »öreg
urat« hallgatni, de ez ritkábban történt. A »Pesti Napló«, a Deákpárt
vezérlapja, e kis társaság szellemét képviselte.

Ez lett az ifju Deákpárt bölcsője.

Az 1874-ik évben a miniszterelnök Bittó is ehhez csatlakozott. S ez év
parlamenti vitáiban még egyszer és utoljára hatalmasan érvényesült a
Deákpárt egysége s nemzeti és szabadelvü felfogása.

Mind ebben már nagy érdeme volt Szilágyi Dezsőnek. Még Paczolay, még
Kerkapoly mellett is Szilágyi egyénisége domborodott ki hatalmasan.

Voltak azonban gyöngeségei is, melyeket már ekkor észrevettünk.



II.

(A lángelme különössége. – Schwarcz Gyula. – Miként figyeltem meg
Szilágyit. – Kerkapoly, Kovács, Szilágyi egymás mellett. – Minő szép a
nagy elmék játéka. – A három elme erőaránya. – Hát én mit nyomtam
köztük? – Miért nem tudott irni Szilágyi? – Miként készitette beszédeit?
– Ott hagyja az egyesült ellenzéket. – Örökös kételkedése.)

Legnagyobb gyöngesége abból állott, hogy tanulmányaiban,
gondolkozásában, egész szellemében, még társalgásában is nagy
egyoldaluság fejlődött ki. A tagadásnak, a kételkedésnek, a
birálgatásnak egyoldalusága.

Óriási elme volt, de nem volt tökéletes elme. Óriási tudása volt, de
azért tudása is csonka volt.

E két mondásom igazságát meg kell bizonyitanom. Különben azt hihetné
valaki: könnyelmü vagy elfogult vagyok szavaimban.

Tökéletes elmének azt tartom, mely alkotni tud. A melyben a
megfigyelésnek és birálatnak képessége teljesen megvan, de egyuttal
megvan a cselekvés, javitás és alakitás képessége is. Az az egész ember,
a kinek szelleme mind a két irányban egyenlően fejlődött. Az mutat fel
sikereket. Az egyuttal a tökéletesen jó ember is. De egyszersmind a
boldog ember is.

Gyakran halljuk társas életünkben: ime egy nagy ész, ime egy lángelme,
ime egy óriási tudás. Ép ily gyakran olvassuk e mondásokat hirlapokban,
sőt tudományos könyvekben is. A nagyközönség hisz vagy nem hisz e
szavakban, de nem gondolkozik fölöttük; tisztán pedig kevesen értik, mit
jelentenek e szavak.

Hányszor állitanak elénk például csodagyereket, a ki zenében vagy
nyelvek tudásában, gyors felfogásban, számtanban, sakkjátékban, de
bizonyos tudományágakban is megelőzi korát s felülmulja a felnőtt
szakembert is. Azt mondjuk: lángelme; – azt mondjuk: nagy tehetség.
Pedig a legtöbb esetben egyik se. A korát megelőző efféle gyerek
csodagyerek ugyan, de nem tökéletes elme s azzá valószinüleg soha sem is
válik. Csak szabálytalanul félrenőtt elme, melyben az elmének egyik
tehetsége aránytalanul nagyobb, mint a másik.

Ilyen volt egykori barátom és képviselőtársam Schwarcz Gyula. Gyermek és
ifju korában oly gyors volt felfogása, oly csodálatos volt emlékezete s
oly rendkivüli volt nyelvtudása, hogy hozzá hasonlót alig tud felmutatni
a mivelődés története. Mikor tizenhárom éves korában a régi hellen
nyelvet a fehérvári gimnázumban tanulni kezdte, mire legjobb
tanulótársai a betük ismeretét, a szavak olvasását s a nyelvtan némi
elemeit elsajátitották: akkorra ő folyékonyan beszélte Homérosz és
Arisztótelesz nyelvét s kétségbeejtette minden professzorát. Mit
csináljanak ezzel a gyerekkel? Minden tudományt összevéve jobban tudott,
mint minden professzora külön-külön a maga tudományát. Még nem volt husz
éves, a mikor már a régi hellenek nyelvén irt oly bámulatos geológiai
tudományos könyvet, hogy angol tudós társaság választotta meg
tiszteletbeli tagjává érte.

S vajjon mennyire vitte férfi korában?

Törvényhozói működése nyomtalanul tünt el. Tudományos művei vontak
magukra ugyan némi figyelmet, de hosszu életüek azok se lesznek. – Nagy
elméje, nagy tudása volt, de elméje egyoldalu s tudása csonka.
Tudományos művei leginkább az államjog és alkotmányjog körében mozognak,
de azért Szilágyi Dezsőnek eszmecsere végett közelébe se mert lépni.
Szilágyi Dezső elméje és tudása ugy állt mellette, mint góth templom a
nádas viskó mellett.

Pedig hát Szilágyi Dezső elméje is egyoldalu volt, noha elméjének
arányai óriásiak.

Én különösen megfigyeltem, gondosan megvizsgáltam, komolyan
tanulmányoztam Szilágyi Dezső elméjét. Harmincz éven át szakadatlanul
ügyeltem erre az elmére s ennek működésére. Mikor haragudott, mikor jó
kedve volt, mikor unta maga körül a világot, mikor nagy
törvényjavaslatokat érlelt vagy birált, mikor nagy beszédeket mondott:
mindenütt ügyeltem rá. Sokszor észleltem bortól, pezsgőtől mámoros
agyának működését is. Fejtegette a maga szaktudományát, el-elmondott
valamit tanulmányi utazásának élményeiből, nagy ritkán belemelegedett
nagy embereink ismertetésébe s nagy költőink műveinek elemzésébe; nagy
ritkán rábirtam, hogy valamit elbeszéljen, meg akartam ismerni elbeszélő
tehetségét is; – mikor élczelt, gunyolódott, kötekedett, feleselt,
komolyan vagy dévajul vitatkozott, én megfigyeltem mindent.

Nem nála kezdtem az elmeerő megfigyelését.

Valamikor, több mint negyven év előtt, olvastam báró Kemény Zsigmondtól
Széchenyi és Kossuth összehasonlitását. Széchenyit igazán nem ismertem,
csak egyszer láttam, halála előtt néhány hónappal. Kossuth
gondolkozásának nagy arányaival már közelebbről s közvetlenül is módom
volt megismerkedni. Deák Ferenczczel néhány éven át többször együtt
voltam. Három olimpusi alak, egyenlően hatalmas nagy elmével. Ezt a
három elmét összehasonlitani: ez volt régi elhatározásom.

Miként látta a dolgokat, a világot és az embert ez a három elme? Miként
születtek eszméik és gondolataik? Minő alakban tudták eszméiket és
gondolataikat megteremteni?

Lehetnek-e szebb kérdések, mint ezek?

Szilágyi elméje és tudása is meglepett. Meglepett találkozásunk első
pillanatában, de magához kapcsolta figyelmemet ismerkedésünk és
barátságunk egész idején át. De azért se Széchenyivel, se Kossuthtal, se
Deákkal nem hasonlitgattam össze. Hanem összehasonlitottam másokkal.

Szilágyi mint fiatal férfi bámulta s mindvégig szerette Kerkapolyt.
Ennek elméje, tudása, szónoki képessége meglepte őt.

Én is szerettem Kerkapolyt. Tanárom volt Pápán s később képviselőtársam
s bizalmas barátom. Pénzügyminiszter korában sok estét töltöttünk, sok
gyönge vacsorát megettünk nála Szilágyi Dezsővel együtt. Édes és meleg
barátság állt fönn hármunk között éveken át. Nem volt oly nemzeti ügy,
mely fölött a legapróbb részletekig ki ne cseréltük volna eszméinket.
Majdnem nyolcz évig, 1872–1879-ig gyakran és rendszeresen találkoztunk.

Kerkapoly, mikor miniszterségéről lemondott, az 1873-ik év végén saját
házába jött lakni, a Ferenczvárosi Csillag-utczába. Közel laktunk hozzá
én is, Szilágyi is. Szomszédságában lakott Horváth Mihály, a püspök és
történetiró. S közel lakott a Kálvin-téren Kovács József orvos, egyetemi
tanár s európai hirü sebész.

Mikor és miként ismerkedett meg Kerkapoly Kovács Józseffel: most már
bizony nem emlékszem. 1874 elejétől kezdve már benső barátság állt fenn
köztük. De Szilágyi Dezső is benső, bizalmas viszonyban állott Kovács
Józseffel s Kerkapolynál is nagyon gyakran találkoztunk. Hetenként
legalább kétszer-háromszor. A találkozás és vidám eszmecsere s élénk,
hatalmas társalgás esti 7–8 órától rendesen 10–11 óráig tartott. Részt
vett benne, noha nem mindig, Horváth Mihály is.

Ez a Kovács József rendkivüli ember volt. Már külseje is feltünt.
Gyönyörü férfi, magas és arányos termet, hatalmas busa fej, élesen néző
okos és tüzes szemek, vastag bajusz, piros arcz, tökéletes magyar alak.

Elméje óriási.

Hogy tudása az orvosi tudományokban mennyi: azt én megitélni nem tudtam,
de eszembe se jutott. Bánom is én, akármennyi. A tudást különben se a
szerint mérem én, ki mennyit gyüjtögetett s rakott el agya tárházába – a
könyvekből. A könyvekből való tudást én igazi tudásnak ugy se fogadom
el. Az orvosi tudományok és segédtudományok rengetegét ma már ugy se
tudja tökéletesen bejárni s minden részletében jól megismerni senki. Én
pedig közel se jártam ehhez a rengeteghez, miként alkothattam volna
tehát véleményt Kovács József tudománybeli tudásáról?

Hanem alkottam más fajta tudásáról. Alkottam gyakorlati tudásáról, az ő
elméjének kohóján keresztül ment s elkészült tudásáról. Arról a
tudásról, melyet megfigyelése, látásának tisztasága, észlelésének ereje,
gondolkozásának mélysége és terjedelme s tapasztalatainak komolysága és
sokfélesége teremtett.

Erről igenis alkottam véleményt.

S véleményem abban állapodott meg, hogy Kovács József elméje a ritkán
előforduló nagy elmék közé tartozik. Ennek az elmének tömege szinte
zsibbasztó hatást gyakorolt rám. Mint a vihar, mint a gátja szakasztott
folyamok áradata, mint a zuhatag: ugy ömlött ez elméből a gondolatok,
ötletek, élczek, mélyreható birálatok s talpraesett észrevételek
tömérdeksége.

S most képzeljük el együtt ezt a három férfit: Kovácsot, Szilágyit,
Kerkapolyt. Minő három alak ez, minő három agy ez! S mind a három
vegyitetlen tiszta magyar. Ha messze távoli ősök valamelyikének erében
volt is valamikor apai vagy anyai idegen vér: sok nemzedéken át az is
tiszta magyarrá változott át.

Közéletünk s irodalmunk nagyjai közt egy életen át sok kiváló elmével
találkozunk. De azok közt, a kiket én ismertem, akkora elmét, mint ez a
három, én nem találtam. Kossuthot és Deákot nem számitom ide. Őket más
mértékkel kell mérnünk. Talán báró Kemény Zsigmondot se számitom. Az ő
elméje is óriási, az ő tudása is bámulatba ejt mindenkit. De az ő elméje
és tudása tespedő volt, mint a tengerszem vize. Tiszta, mély és üde, de
alig-alig mozdult. Csak néhány csörgedező patakot bocsátott ki magából a
mozdulatlan tengerszem; csak néhány regényt, czikket s rövidebb
tanulmányt Kemény szelleme. Pedig mily gazdagság lakott benne!

Minő szép a nagy és tiszta elmének működése! Ha istennők játszanak
egymással az Olimp tetején, a szépségnek és ifjuságnak, a bájnak és
üdeségnek örökkévaló alakjai: még ez se oly fönséges tünemény, mint nagy
és nemes elmék vidám mérkőzése.

A női testnek bája mérhetetlen számu vonalak összessége. Az arczon, a
homlokon, a szemek körül, az ajkakon, a nyakon, a testnek törzsökén és
végtagjain még a szoborként nyugvó női test is ezer meg ezer vonalat,
hullámot, hajlást és alakzatot varázsol elénk, mely mind más meg más s
mely mégis mind összehangzik; mely külön-külön is elragadó kellem s mely
mégis együttvéve egyetlen szépség. Hát a mikor a női test minden vonala
megmozdul, minden hajlása és hulláma él, játszik, mosolyog és fényt
sugároz: mily határtalan gazdagsága az az örök szépségnek!

És még ez is bágyadt tünemény, halvány jelenség ahhoz, a mikor három
nagy, nemes, gazdag és tiszta elme megnézi, megbirálja, elemezi a világ
minden dolgát, minden emberét s minden emberének minden tulajdonságát. S
mindezt teszi vidáman, egymással játszva s üdén versenyezve.

Én nekem ez volt élvezetem éveken át. De nem véletlenül. Magam is
törekedtem, hogy ez az élvezet el ne maradjon.

Kerkapoly gazda volt és bölcselő; Kovács József orvos volt és műtő;
Szilágyi Dezső államférfi volt és jogász. Csak abban egyeztek, hogy mind
a három egyetemi tanár volt.

Föltettem magamban, hogy észrevétlen módon játszi vitába vezetem őket.
De nem oly kérdésben, mely egyiknek vagy másiknak szaktudománya. A
társalgásnak unalmassá fejlődni nem volt szabad.

Hanem oly kérdésben, mely egyiknek se szaktudománya. Ha ily kérdés
fölött támad vita: akkor az elme korlátozatlan ősereje működik. Az az
őserő, mely csak időnkénti észleleteire támaszkodik s melyet tankönyv,
szokás és katedrai szólamok nem nyügöznek.

Igazán tudni akartam, hogy a három elme közül melyik a legnagyobb,
legerősebb, leggazdagabb?

E kérdésre megtudtam magamnak szerezni a feleletet, a melyben
megnyugodtam. Hogy nemcsak ez eszmecserék, hanem egyéb dolgok is
segitettek a felelet megszerzésében: az természetes.

A három elme közül a legnagyobb volt Kovács Józsefé. Azután következett
Kerkapolyé. A legkisebb volt Szilágyi Dezsőé.

Valahogyan félre ne értsen az olvasó. Ez összehasonlitásból sehogy se
gondolja ám azt, hogy Szilágyi Dezsőé kis elme volt, vagy hogy én az
övét kicsinynek tartottam. Csak eredeti, természetes alkatában volt
kisebb, mint két társáé, noha jogi és alkotmányjogi tudományos anyaggal
s ezen kivül az emberek gyöngeségének ismeretével jobban meg volt
töltve, mint azoké. Az afrikai elefánt kisebb mint az indiai, de azért a
patkányok közt, a kikből áll a nagy világ nagy része, az afrikai elefánt
is óriás alak, végtelen erő, fenséges tünemény.

Bizonyára sok embernek jut eszébe az a kérdés, vajjon illetékes vagyok-e
én, van-e nekem akkora képességem, hogy én e három nagy elmét tisztán
fölismerhessem s igazságosan összehasonlithassam?

Illetékes vagyok s volt akkora képességem.

Szinte csodálatosnak látszik, hogy e három elmeóriás közül egyik se
tudott irni. Szilágyi semmi irodalmi művet nem hagyott maga után. Kovács
irodalmi művei csak vázlatok s még vázlatoknak is csak kisérletek s kis
terjedelmüek. Kerkapoly irt ugyan, de csak fiatalabb éveiben, pápai
tanársága alatt, 35 vagy 36 éves koráig. A mióta képviselő lett s aztán
miniszter s a budapesti egyetem tanára, tehát 1865 óta semmiféle
irodalmi művet nem alkotott. »Publiczisztikai Dolgozatok« czim alatt
megjelent gyüjteményes műve nem egyéb, mint néhány ujságbeli
vezérczikke, néhány parlamenti beszéde s talán néhány bizottsági előadói
javaslata és jelentése.

Én tudtam irni. Ezt mindhárman tudták s elismerték. Tudtam irni még oly
kérdésekről is, melyekben ők erősebbek voltak, mint én. Tehát ha a
gondolatok megteremtésében nem lettem volna is vagy nem voltam is oly
erős, mint ők, de a gondolatok irodalmi megalakitásában sokkal több
gyakorlatom és sokkal jobban megedzett képességem volt, mint nekik.

Volt még egy-két ok, a miért ők méltónak tartottak arra, hogy elméjük
játékaiban az én elmém is játszótárs lehessen.

Elbeszélni talán jobban tudtam, mint ők. S aztán az én felfogásomban, az
én eszemjárásában másféle humor volt, mint az övékében. Kerkapoly inkább
élczes, Szilágyi és Kovács inkább gunyos eszejárásu volt, mint én. Én
jobban szerettem az embereket, mint ők s azért az én humoromban volt
érzelmesség is, a mi az övékéből majdnem egészen hiányzott. Nekem is
megvolt nagyszámu ellenségem mindig, mint nekik s gyülölködésük csak oly
csillapithatlan volt velem szemben, mint az övéké is velük szemben. De
azért ugy vettem észre, hogy nekem mégis mindig voltak ismert és
ismeretlen barátaim, a kik igazán szerettek, mig őket csak nagyon kevés
ember szerette igazán. Ennek okát talán később meg fogom magyarázni.

A másik ok, a miért méltónak tartottak arra, hogy társuk legyek, még
sajátságosabb.

Én egyiknek szaktudományába se voltam korántse ugy beavatva, mint ők. Az
ő tudásuk a maguk szakmájában sokkal mélyebb, szélesebb és biztosabb
volt, mint az enyém. Az európai nyelveket se ismertem és beszéltem ugy,
mint ők, kivált mint Szilágyi. Idegen irodalmak ismeretében is messze
mögöttük maradtam. Még utazásaim se közelitették meg az övékét. – De
azért az én tudásom többféle volt s felszinre legalább terjedelmesebb,
mint talán mind a háromé összevéve.

Oka egyszerü.

Én a társadalmi élet több viszonyában voltam cselekvékeny, mint ők. Én
vezettem a közigazgatást, szolgáltam az igazságot, voltam megyei
politikus és pártvezér, voltam mezei gazda és gyakorló ügyvéd s egykor a
bölcseleti tudományokkal is meglehetős komolyan foglalkoztam. Volt még
egy csomó becses orvostani észlelésem is, melyre tiszti állásom nyujtott
módot és alkalmat. Voltam politikai hirlapiró s némi szépirodalmi
kisérletekkel is foglalkoztam. Sőt még a természettudományok nagy
részének fejlődését is állandóan figyelemmel kisértem. S képviselő és
politikus voltam én is, mint Szilágyi vagy Kerkapoly. A valódi élet
megismeréséhez semmi se nyujt akkora alkalmat, mint a megyei
tisztviselőség és a gyakorlati ügyvédség. A jogok és érdekek, a bűnök és
erények, a szenvedélyek és gyöngeségek erejét, harczát, összeütközéseit,
zürzavarát s a társadalmi bonyolódások keletkezését s megoldódását senki
se figyelheti ugy meg, mint a régi vármegye tisztviselője s mint a
hirneves gyakorló ügyvéd. A három nagy elme előtt pedig mind a két mező
egészen ismeretlen volt.

Ez adta meg nekem a jogot és lehetőséget arra, hogy köztük legyek,
társuk és barátjuk legyek, elméjük erejét megitélhessem, sőt hogy
bizonyos dévajkodó ármánynyal őket egymásközt való vitába csalogassam.
Tizenegy alkalommal sikerült ez, mig végre Kovács észrevette az ármányt
s általános kaczagás közt jól összeszidott.

Ha a vitázó felek rokonszenveznek egymással, ha nagy elmék s ha van
akkora lelkük, hogy minden gondolkozásukat nem saját egyéniségük érdeke
emészti föl, hanem a nagy világ minden tüneménye iránt igazán
érdeklődnek: akkor őket vitába becsalogatni igen könnyü.

Fölvetettem például valami távoli kérdést; természettudományit,
társadalmit vagy történetit, a melyet eddig tüzetesen egyik se
tanulmányozott, a melyhez tehát az elmének közvetlen s mintegy
rögtönzött erejével szólhattak. Hogy a kérdést melyik vitázó melyik
oldaláról fogja meg; – hogy a kérdésnek csak külső jelenségein akad-e
meg a szeme, vagy annak benső természetét is azonnal fölismeri; – hogy
mily mélyen hatol be annak mélységeibe s végre, hogy általában a kérdés
melyik része iránt érdeklődik s melyik része hagyja őt hidegen: mindez
többszöri kisérlet után teljes tájékozódást nyujt arra nézve, hogy a
vitázó elmék erőarányai miként állanak egymásközt.

Ily kisérletek után győződtem meg arról, hogy a három férfi közt az elme
ősereje legnagyobb Kovácsnál s legkisebb Szilágyinál.

De hát miért nem tudott irni egyik se?

Kovácsra és Kerkapolyra nézve nem vizsgálom meg ezt a kérdést.
Megmaradok Szilágyinál.

Azt mondhatná valaki, csak annyi bizonyos, hogy nem irt, de ez
egyáltalán nem bizonyitja be, hogy nem tudott irni.

Pedig hát bebizonyitja. A ki hatvan éves életkort ér, nagy és erős elme,
tizenöt esztendőn át egyetemi tanár, mint tanár általános érdekü nagy
kérdéseket fejteget, élete felén át képviselő, elsőrangu szónok, közel
öt évig miniszter, gyakran nagy vitái vannak jobbra is, balra is s
irodalmi művet még se hagy maga után: arról bizvást el lehet mondani,
hogy nem tudott irni.

De azért meg kell magyaráznom ezt a szót is.

Szilágyinak voltak gondolatai bőven és gazdagon. Képes is volt a
gondolatot alakba önteni. A nyelv egészen hatalmában volt. A nyelvet
irodalmunk magaslatán kezelte s gazdag szépségekkel könnyen kezelte.
Minden beszéde bizonyitja ezt. Különösen bizonyitja az ezredéves
emlékünnep alkalmával 1896-ban a királyhoz intézett remek beszéde.

Az irónak minden szokott képessége meg volt tehát benne. Nagyon is meg
volt.

Nem hiányzott benne a nemes nagyravágyás, de az önérzetnek az a faja
sem, melyet hiuságnak nevezünk. Sőt ez a szükséges mértéken túl is meg
volt benne. Büszkesége, zárkózottsága, emberszóló szeszélye, érdes
modora főleg hiuságából származott.

A világ véleménye iránt nem volt se közömbös se ledér. Sőt az emberek jó
véleménye nagyon kedves volt előtte. Ezen kivül tanári állásában csaknem
erkölcsi kötelessége volt hallgatóinak vezérkönyvet adni kezükbe. Másét
nem adta, a magáét kellett volna adnia.

Életének körülményei is arra inditották tehát, hogy irjon, hogy gazdag
irói képességét használja föl, állitsa munkába.

Még se tette.

Nem tette pedig azért, mert lelke tele volt a tagadás ösztönével s
akkora kételkedéssel, mely agyon nyomta irói tehetségét s minden irói
önérzetét és nagyravágyását.

Nem bizott saját gondolatainak igazságában se. Nagy bizonyitékaink
vannak erre.

Ő rögtönzött beszédet alig mondott. Ügyismertető, kérdéstisztázó,
érvelő, okfejlesztő beszédet soha nem rögtönzött. Csak hevenyészett
vitázó beszédeket tartott rögtönözve. Igaz, hogy ezek közt is vannak
nagyok, szépek, gazdagok. De nagy beszédeit rendesen előre megszokta
gondolni, a beszéd fonalát megszokta irni, vezérgondolatait s főérveit
kivétel nélkül mindig előre megirta. Ily beszéd igazságaiban tehát
megbizhatott volna.

Jött azonban a beszéd elmondása.

A szónoklat hevében az erős elme lángelmévé erősödik. Szellemet, hangot,
találékonyságot, költői erőt, művészi alakitást tud szülni a szónoklás
közvetlensége. Szilágyi nem mindig ugy mondta el beszédeit, a mint
megirta. A rögtönöző agy jobb gondolatokat s jobb alakokat talált.
Talált gyakran jelszavakat, szálló igévé magasuló bölcs mondásokat is. S
ha már elhangzott a beszéd s megtette a maga nagy hatását: ennek
igazságában most már igazán megbizhatott volna.

Hiszen a politikai szónoklat végre se arra való, hogy örök igazságokat
tartalmazzon. Még arra se, hogy az egész igazságot minden oldalra
irányuló összes hatásaiban fejtse ki. A politikai szónoklat arra való,
hogy az igazságnak azt a részét domboritsa ki, melyet a közélet szüksége
a mai napra követel. Nagyhatásu szép beszédében megnyughatott volna
tehát Szilágyi.

Jött azonban a gyorsirói jegyzet.

A képviselőház gyorsirói már kétségbeestek, mikor Szilágyi nagy beszédet
mondott. Mert a gyorsirói jegyzetet átnézetlenül sajtó alá jutni nem
engedte, se annak átnézését másra sohase bizta.

Átnézte maga.

De ugy nézte át, hogy néha majdnem az egész beszéd helyett ujat irt. Az
pedig minden esetben előfordult, hogy egész lapokat törölt s másokkal
helyettesitett.

S vele hiába pörlekedett Kónyi és Fenyvessy. Mindig ő került felül.
Gyakran késő este lett, mire Szilágyi a gyorsirói jegyzet átnézését
bevégezte.

Mindezt az okozta, hogy saját gondolatainak igazságában is örökké
kételkedett.

Egyetemi hallgatói készitettek az ő előadásairól is jegy zeteket. De
olyat nem tudtak késziteni, a melyet elfogadott, a mely ellen kifogást
nem tett volna. Utóbb a legjelesebb hallgatók beszéltek össze s
előadásait a fontosabb tárgyakról szó szerint való hűséggel jegyezték
föl. Megmutatták neki. Kérték a jegyzet átnézését s helybenhagyását. Nem
tette meg.

– Köszönöm az urak fáradozását, de nem igy adtam ezeket elő.

Ez volt a felelete.

A ki ennyire kételkedik, a kinél rögeszmévé válik a kételkedés: az semmi
esetre se siet tudományos mű megirásával. Kivált ha annak a műnek tárgya
államjog és alkotmányjog. Hiszen mindenki tudja, hogy e két tudománynak
legtöbb igazsága a korszakok és a nemzetek szerint lényegesen más.

Hát a mikor állásfoglaló, pártjelző politikai nyilatkozatot kellett
tennie! Akkor adta csak át nagy elméjét, aggódó lelkét a tünődésnek.

Elmondok erre nézve egy esetet.

Szilágyi 1878 tavaszától kezdve az egyesült ellenzék tagja s egyik
vezére volt. E pártban volt Kerkapoly is, Bittó István is. A mint ezek
nem vállaltak képviselőséget: e párt kizárólagos vezérlete Szilágyira és
Apponyira maradt. Kezdetben inkább Szilágyi volt a valódi vezér s később
és lassanként inkább Apponyit kezdték vezérnek elismerni. A párthoz
tartozó nagy vagyonu főrendüek, de mások is inkább Apponyit vallották
vezérüknek.

Már 1885-től kezdve bizonyos elégedetlenség vett erőt Szilágyin. Apponyi
sejtette, hogy talán az az oka az elégedetlenségnek, hogy a párt tagjai
Szilágyi autokrata vezérségét nem szeretnék. Ismerte Szilágyit jól, félt
alkalmi fellobbanásától, félt elpártolásától s félt attól, hogy kilépése
megbontja a pártot, de minden esetre meggyöngiti annak tekintélyét.
Személyesen is bizalmas barátság állt fenn köztük, de ettől kezdve
fokozott gyöngédséget és figyelmet tanusitott Szilágyi iránt.

Nem használt semmit. Szilágyi az 1886-dik év tavaszán kilépett a
pártból.

Kilépésekor az a természetes kérdés állott előtte: megmondja-e az okot,
a mely miatt kilép a pártból s megmondja-e, minő elvet vall s minő
irányt követ jövendőre?

Mindenki előtt természetes ez a kérdés s könnyü rá a felelet is, de
Szilágyi tünődő, tépelődő, aggódó lelke előtt szürkeség lepte el a
világot. Kisérletet tett nyilatkozatot fogalmazni. Napokon, heteken át
dolgozott egy kis, rövid nyilatkozaton. Minden nap fölkereste Kerkapolyt
s tanácskozott vele órákon át.

Fölkeresett engem is. Akkor nem voltam képviselő. Lakásom a Petőfi-téren
volt s ablakaim a Dunára, a Gellérthegyre s Petőfi szobrára néztek.
Szilágyi órákig elnézte ezt a szobrot vagy idegesen járt fel s alá a
szobában, tünődve a fölött, mit mondjon nyilatkozatában.

Bizonyosan tanácskozott másokkal is.

Hogy nyilatkoznia kell: e fölött nem lehetett kételkedni. Szilágyi Dezső
nem az az ember, a ki észrevétlenül hagyhatná el pártját. Nem az az
ember, a kinek minden lépésére ne ügyelne a nemzet s a ki ostoba vagy
rosszindulatu vagy tájékozatlan találgatásra bizhatná, hogy utjának
jövőre mi lesz az iránya.

– Mondd meg őszintén s egyszerüen az okot, a mely miatt kiléptél a
pártból. Tartozol ezzel magadnak is, választóidnak is, a nemzetnek is.

Ez volt az én véleményem.

– Bajos ez, ugymond. Semmiképen sem akarom, hogy Tiszáék vagy Apponyiék
belém kössenek s indokom valóságát vitassák.

– De hát voltaképen mi is a te kilépésed valódi indoka?

E kérdésre nem akart felelni. Minden faggatásomra csak annyit mondott,
hogy akárki meglássa, Apponyi egykor le fog térni a szabadelvüség
utjáról. Neki e tekintetben megcsökkent már a bizalma. Oly esetet s oly
kérdést azonban fölemliteni nem akart vagy nem tudott, a melynél már
tényleg megsértette volna Apponyi a nemzeti szabadelvü irányt.

Most már nehéznek találtam a kérdést én is.

Láttam, hogy Szilágyi eltökélte magát minden áron kilépni pártjából.

Láttam, hogy valódi indoka tisztán egyéni érzékenység. Ő Apponyival nem
akart osztozni a vezérségben, de viszálykodni se akart a pártban.

Azt a sejtést vagy ösztönt vagy gyanut, hogy Apponyi valamikor cserben
hagyhatná a szabadelvüséget, komoly férfinak száján kiejteni se szabad.
Annál kevésbbé lehet a nemzet előtt a pártból való kilépés okául
felhozni.

Mind igaz ez.

Csakhogy én közéleti pályámon mindig azt tapasztaltam, hogy a mikor az
ember nehéz helyzetbe jut, a mikor a kilábolás lehetetlennek látszik s a
politikusok szokásos fogásai se segithetnek már semmit: mindig legjobb a
közvetlen igazság egyszerü bevallása. Az embert magát ez teljesen
megnyugtatja s az ellenséget is gyakran lefegyverzi.

A közvetlen igazság pedig ez esetben az volt, hogy Szilágyi és Apponyi
közt nincs meg az a kölcsönös bizalom és politikai rokonszenv, mely a
sikeres együttműködésnek biztositéka lehetne.

– Tegyük hát a nyilatkozatba ezt!

A gondolat megtetszett neki. Megkisértettük irásba foglalni s az irást
eltette zsebébe.

De már most mit jelentsen ki jövőre nézve?

Ebben gyorsabban megállapodtunk.

Függetlenségi párti nem akar lenni. Tisza Kálmán pártjához nem akar
csatlakozni. A mérsékelt ellenzéket elhagyja, de azért ellenzék akar
maradni. Mondja ki hát azt, hogy marad a mi volt, ellenzéki és
szabadelvü.

Eltávozott tőlem.

De harmadnapra ujra felkeresett. Megmutatta nyilatkozatát, mely egy
tenyérnyi papiron az ő kezeirásával, az ő szép gömbölyü, szabályos
betüivel volt leirva. Néhány törlés és igazitás természetesen ebből se
hiányozhatott. Apponyi neve nem volt benne, de egyébként a közös
tanácskozásunkban meghatározott indokot tartalmazta.

Több mint tizenöt év előtt történt ez a dolog; – a nyilatkozat szövege
nincs előttem; de nem hiszem, hogy emlékezésem cserben hagyott volna,
mert akkor másokkal, Bittóval, Kerkapolyval is beszélgettem erről.

Ezt az egész kis történetet ily nagy részletességgel pedig azért
beszéltem el, hogy példát, érvet és felvilágositást nyujtsak arra nézve:
miért nem lehetett iróvá Szilágyi Dezső?

Ha eredetileg vegytanra, természettanra vagy számtanra vagy a
természettudományok más ágára adja fejét, a hol a bölcselő érvelésnek
alig van tere s a hol csak a tökéletes leirás az iró feladata: ott jeles
tudományos iró válhatott volna belőle.

De államjognál, alkotmányjognál és büntetőjognál, az ő tanulmányai
egyedüli tárgyainál, a dolgok leirására alig van szükség, alig nyilik
tér és alkalom. Itt a bölcselő érvelések s a biztos meghatározások
alkotják az iró hivatását. De ha Szilágyi lelkét minden elvnél, minden
tételnél elnyomja a kétség, ha saját gondolatainak igazságában se tud
megbizni, ha beszédeit is folyton módositja, ha egyetemi előadásait se
tartja soha véglegesnek, ha napokig tünődik még amaz egyszerü kérdés
fölött is, hogy miként indokolja a pártból való kilépését: nem kell-e
egészen természetesnek tartanunk, hogy akkor ő irói mű megalkotására,
bölcselő érvelések s biztos meghatározások szerkesztésére nem
vállalkozhatik?

De hát honnan e nagy kétség?

Honnan ered oly büszke és önérzetes léleknél ez az örök kételkedés, ez a
Madách-féle örök tagadás? Honnan ez az önnönmagát is örökké
tépő-szaggató bizalmatlanság?

Hiszen épen ellenkezőleg azt kellene hinnünk, hogy a nagy önérzet, sőt
talán a kellő mértéket is tulhaladó hiuság arra birja Szilágyit, hogy a
mit ő igazságként kimond, azt önmaga szentül higyje is, abban önmaga
rendületlenül bizzék is, ha mindjárt az tárgyilag nem lenne is
kétségbevonhatlan igazság.

Én megtaláltam e nagy kétség okát, eredetét, természetét. E nagy kétség
nagy dicsősége Szilágyi szellemének.

Gyönyörü kérdés ez. Szebb lélektani jelenséget életemben soha nem
láttam. De nem olvastam a legnagyobb regényekben s a legmélyebb bölcselő
művekben sem. A hol a titkot földeritem, ott majd rámutatok arra is,
mily sok gyöngesége van a mi egyetemi oktatásunknak, ha ez még oly
óriási elmét is hézagossá, oly nagy tudást is csonkává tud tenni, mint a
mekkora Szilágyié volt.



III.

(A nagy fuzió 1875-ben. – Pártvezérré lenni nem tudott volna. – A
kodifikáló bizottság. – Miként készültek a törvényjavaslatok? – Szilágyi
romboló szenvedélye. – Az eszme, az elv és az alkotás a törvényhozásban.
– Szilágyi elmeerejének gyöngesége hol kezdődik?)

Most folytatom ifjukori ismerkedésünk történetét. Szilágyit a minisztert
aligha ismerheti meg tökéletesen az, a ki az ő törvényhozói pályájának
első évtizedét nem ismeri.

Az az összebeszélésünk, hogy megalkotjuk az ifju Deákpártot, alig egy
évig volt sikeres és nagyértékü.

Deák Ferencz összeroskadt a betegség terhe alatt. Az 1873-ik év őszétől
fogva többé se a körbe, se a képviselőházba nem jöhetett.

Bittót megbuktatta titkon a bosnyák politika előszele, nyiltan a
balközép fegyverlerakása s a Deákpártba olvadása.

A képviselőház függő elemei megijedtek s vagy szanaszét futottak vagy
siettek a fuzió urainak födele alá menekülni. Sennyey is külön alakult a
maga kisded konzervativ pártjával.

A mint az öreg Deákpárt feloszlott: feloszlott egyuttal az ifju Deákpárt
is.

Én nem mentem bele az uj szabadelvü pártba, pedig Csernátony is hivott,
Tisza is, mások is. Csernátony azzal biztatott: csináljuk meg az
egyesülést a politikai napisajtó mezején is. Vegyem át az »Ellenőr«
vezetését. Nem álltam rá. Indokaim gyerekesek. Nem szerettem Tiszát, de
az igaz, hogy ő se engem. De pártja se szeretett.

Kerkapoly, Szilágyi, Pulszky Guszti bementek az uj pártba.

Bement még Paczolay is.

E fölött elbámultam. Paczolay lelkét igen erős ellenszenv töltötte el a
balközép és Tisza Kálmán ellen. Nagyon sokkal erősebb, mint az enyémet.
S ő mégis elfogadta Tisza Kálmán vezérletét.

– Mit csináltál, az istenért, János bátyám?

Ravaszul mosolygott az öreg táblabiró.

– Jó okom volt. Igen nagy a Tisza pártja. Ha kivül maradok: nem árthatok
neki semmit. De ha bemegyek: ott legalább minden nap boszanthatom.

Csakhogy Tisza nem az az ember volt, a ki sokáig hagyta magát
boszantani. Nemcsak egy Paczolay volt az ő pártjában, hanem igen sok. De
vagy hatvanat-hetvenet ki is szoritott pártjából csakhamar, már az
1876-ik év tavaszán. Ezekből alakult meg a független szabadelvü párt.

Szilágyi, Kerkapoly nem ment velük. Ők még benmaradtak a többség
táborában. Ők csak a közgazdasági kiegyezés miatt az 1878-ik év tavaszán
hagyták el Tiszát. Ugy emlékszem, tizenhatan. Mind az egykori Deákpárt
hivei. Jelentékeny férfi valamennyi.

De én máig is azt hiszem, ha Szilágyiban nincs meg oly nagy mértékben a
kételkedés, a tagadás és a biráló ösztön: akkor többet dolgozik, jobban
alkalmazkodik, az ifju Deákpárt hosszabb életü lesz s nagyobb nyomokat
váj nemzedékünk történetében s a nagy fuzió se hoz annyi kárt s anyagi
és erkölcsi veszélyt az országra.

De hát pártvezérré lenni nem tudott s nem is akart. Kit biráljon, kivel
vitatkozzék, kit kárhoztasson, kire ontsa metsző élczeit, ha nincs
előtte és nincs fölötte valaki? A vezér fölött pedig már csakugyan nincs
senki.

Minő romboló erő volt fiatal korában Szilágyi: ezt csak a kodifikáló
bizottság története tünteti föl igazán.

Ez a bizottság, ha jól emlékezem, 1871-ben alakult s a miniszterelnökség
egyik osztályát képezte.

Az eszme, melyből származott, okos és egészséges volt.

Sok törvényt kellett készitenünk. Lázasan, rohamosan készültek a
törvényjavaslatok.

Először is vigyázni kellett a törvények nyelvére. Legyen az a nyelv
magyar, legyen tiszta, álljon a tudománynak és az irodalomnak
magaslatán. Ne legyen a hirlapirók és pinczérek és tudálékos fiatalok
németbe oltott magyar nyelve. S a magyar törvényhozásnak a megyei és
általános jogi életnek okos és tiszta műszavait használja, ne pedig
idegen műszavak buta forditásait.

Kezdetben nem volt szükséges erre külön is ügyelni.

A közjogi törvényeket maga Deák alkotta meg vagy nézte át nagy gonddal.
Nyelvbeli csufság ezekben nem maradhatott.

A birtokrendezési, magánjogi és perjogi törvényeket is rendszerint
átnézte; – valami ostoba magyartalanságot nem is mertek volna eléje
terjeszteni.

S azután akkor még nagy irodalmi miveltséggel biró sok előkelő ember ült
a képviselőházban, a ki igazán vigyázott nyelvünkre. Csengery, Horváth
Mihály, Tanárky Gedeon, Szász Károly, Joannovics György, Horváth Döme s
többen, de még az ellenzékből is Ghyczy, Várady s mások féltő gonddal
őrködtek nyelvünk törvénybeli tisztasága fölött. A sajtó is gondosabb
volt e tekintetben, mint most. A nembánomság penésze nem lepte meg akkor
még oly erősen a nemzeti érzést, mint mai napság.

De a mint napról-napra tömegesebben készültek a törvényjavaslatok:
szükséges volt állandó bizottságot alakitani, mely a javaslatok
nyelvének tisztaságára vigyázzon.

A nyelvnek tisztasága fontos dolog. De még fontosabb az intézmények
tisztasága és összehangzása, egybeillése.

Sok képtelenség állt előttünk az alkotmányos korszak kezdetén.

Az államszervezet háromféle intézmények tömegéből állott.

Az egyik tömeget alkották a Bach-rendszer osztrák-német intézményei.

A másik tömeget a 48 előtti magyar életnek s a vármegyének intézményei.

A harmadik tömeget a 67 óta hevenyészett intézmények.

Ezt a háromféle tömeget egybe kellett illeszteni, összhangzásba hozni,
az idegent lassanként kiküszöbölni s nemzetivel pótolni, a nemzedékek
mulasztásait gyorsan, rohamosan helyrehozni.

Gyári módon készültek a törvényjavaslatok.

De hát kik készitették? Voltak nekünk törvényszerkesztőink, a kiket
kodifikátornak szokás nevezni? S ha voltak is: magyar észszel, magyar
tapasztalásból, nemzeti szellemben tudtak azok dolgozni?

Igen szegények voltunk törvényszerkesztőkben.

Az a nemzedék, mely Deák szárnyai alatt kormányra ült, ellenzéki
szerepben nőtt fel; azelőtt soha nem kormányzott; politikai szelleme a
birálatra képződött ki; az alkotásban tájékozatlan volt, mert eddig
azzal soha nem foglalkozott.

Szakférfiakra kellett volna bizni a törvényszerkesztést. De
szakférfiaink is kétfélék voltak. A régi táblabirák, a kiknél volt
tapasztalás és bölcsesség. Deák, Ghyczy, Nyáry, Paczolay, Bónis s még
néhányan, de a kik az európai jogélet alaki fejleményeit se közvetlenül,
se a nemzetek irodalmából alaposan nem ismerték. És az uj emberek, a
»tudósok«, a külföld tudományos irodalmából képződött
törvényszerkesztők, a kiknél hiányzott mind a hazai tapasztalás, mind a
szemléleti bölcsesség, de nem hiányzott az elmélet és az egyetemi tudás.
Ezek közé tartozott Szilágyi is, Kerkapoly is. Ide sorozták az olyas
férfiakat, mint Kautz, Csemeghy, Pauler. S végül ott voltak a 40-es évek
politikai irói is, báró Eötvös, Csengery, Pulszky, Trefort s mások.

A magánjog és alaki jog tudósai nem voltak otthonosak a közigazgatásban;
a közigazgatás tudósai nem értették a pénzügyet; a pénzügy tudósai
tájékozatlanok voltak a nemzetgazdaságban. És igy tovább. Egyik
törvényjavaslat rendelkezései keresztül-kasul gázoltak a másikon. Méltán
lehetett attól félni, hogy minél több törvényt és rendeletet alkotunk:
annál nagyobb lesz az intézmények zürzavara, annál gyöngébb lesz a jogok
biztossága s annál védetlenebb a hatalmasokkal szemben a közérdek s az
állammal szemben a jogos magánérdek.

Tanakodtunk: miként lehetne ezen segiteni, miként lehetne e bajt
megelőzni?

Állandó törvényszerkesztő bizottság alakitásában találtunk orvosszert. E
bizottság vizsgálja meg az egyes miniszterek javaslatait arról az
oldalról, –

vajjon azok nyelve tiszta-e?

vajjon a javaslat megfelel-e már fennálló okos intézményeinknek, nem
sérti-e a nemzeti felfogást, megegyez-e fajunk szellemével?

s vajjon nem ütközik-e össze az alaki jog rendelkezéseivel, melyek egyéb
intézményeket szabályoznak?

Szilágyi Dezső ennek a bizottságnak lett tagja. Mint igazságügyi
osztálytanácsos foglalt helyet Bittó igazságügyminisztersége idején.
Senki se kételkedett a fölött, hogy Szilágyi Dezső nagy elméje, nagy
tudása, tiszta magyarsága és nemes nagyravágyása csodálatra méltó
sikereket mutat majd föl e bizottságban.

Minő tapasztalatlanok voltunk mi még akkor! Minő gyerekes hit
lelkesitett akkor még bennünket! Mennyire nem volt még akkor sejtelmünk
se arról, hogy a mikor egyfelől a viszonyok kényszerüsége, másfelől a
nagy elmék és nemes érzések összeütköznek egymással, sohase a nagy elmék
és nemes érzések győznek, hanem mindig a viszonyok kényszerüsége győz.

Igaza van a költőnek.

Átoknak sulya nyom bennünket, mely alatt annyi ész, annyi erő, annyi
szent akarat hiába sorvad el.

Ha e bizottság képes lett volna is hivatásának eleget tenni: még akkor
se lett volna működésének nagy eredménye.

De nem is volt képes.

Kik voltak tagjai: mindegy most már. A hogy a falevélnek, ha elkapja a
szélvész, nem marad nyoma: ugy nem maradt emléke e bizottságnak.

Mikor én megismertem e bizottságot: akkor az akadémia palotájában szokta
üléseit tartani. Egyetlenegy ülésére én is elmentem hallgatónak.

Küldtek ehhez a miniszterek törvényjavaslatokat, de ezek közül nem
jutott vissza egy se. Valamely hosszabb, valamely szerves intézményre
vonatkozó javaslat bizonyára egy se. Az az egyetlenegy mégis
visszajutott. Ez volt a Buda és Pest fővárosok egyesitéséről szóló
javaslat, mely utóbb 1873-ban csakugyan törvénynyé vált. Csak két
érdekes javaslatot emlitek még föl. Az egyik a tanuló ifjuság katonai
gyakorlatairól, a másik az erdei jogról szólt. Egyikből se lett semmi,
pedig amaz ugyancsak üdvös lett volna. Addig tanácskozott a bizottság,
addig birálgatott, addig furt-faragott a javaslatokon, mig azokból
foszlány se maradt. S aztán vagy elhalasztotta a miniszter a maga
dolgát, vagy egyenesen terjesztette a király és a képviselőház elé.

Szilágyi volt a legnehézkesebb.

Az ő rettenetes elméje és nagy tudása s az ő fiatalkori romboló
szenvedélye nyüstté, pehelylyé tépett szét mindent. Az összes jogok
alakiságainak birálatában élesebb elme még nem volt a világon, mint az
övé. Harmincz év alatt százszor elmondtam másoknak is, de neki magának
is. Az elme, a nagy elme olyan, mint a nap: körös-körül és minden
irányban világit. De Szilágyi elméje csak egy irányban világitott. Abban
az irányban, a melyben a jogok alakiságainak birálata fekszik. A
törvényhozó elmének e működése is hasznos és szükséges, de Szilágyi
elméjének tüzét, lángját, villámlásait ebben az irányban senki nem tudta
megbirni. Kábitott, vakitott, sujtott ez a fény.

Ezt a bizottságot először elneveztük cséplőgépnek. Szilágyinak
»cséplőgép«, sőt »a nagy cséplőgép« neve gróf Csáky Albintól származik.
Ő nevezte mint vallásügyi miniszter egyszer a parlamentben a nagy
cséplőgépnek Szilágyit. Azóta a hirlapirodalomban rajta maradt ez a név.
De harmincz év előtt a kodifikáló bizottságra is alkalmaztuk ezt a
jelzőt. Igaz, hogy abban is Szilágyi volt a nagy kerék.

Azután elneveztük a bizottságot olvasztó kemenczének. Szétomlani,
folyadékká lenni, összekeveredni kellett ott minden tervnek, minden
javaslatnak. Utóbb elneveztük krematoriumnak, a mely eléget mindent s
csak füstöt és kevés hamut nyujt, semmi mást. 1873-ban már tényleg alig
működött s 1874-ben végleg megszünt.

Eszme, elv és alkotás: e három fejlődési foka van a törvényhozó elmének.
Az a tökéletes elme, mely mind a háromra egyaránt képes.

Az eszme nem egyéb megalakitott gondolatnál. Van eszméje minden
gondolkodó főnek, minden mivelt embernek, minden irónak és minden
rátermett tanárnak. A kathedrális ész nem is törekszik másra, csak arra,
hogy eszmét termeljen. De általában nem is képes másra. A ki hosszu
ideig tanárkodott: azt ne is tegyétek se törvényhozóvá, se országnak
kormányzójává, se hatóságok és nagy intézetek igazgatójává. Egyéb ugy se
lesz ott, csak czimer és dísz. Ha egyéb is akar lenni: elront mindent
vagy vigjátéki alakká válik. Holott tanárként, ha arra való, fölséges
hivatást végez.

Az elv már gyakorlatibb, tartalmasabb dolog. Ez már nem csupán az
elmének dolga, hanem a jellemé is. A gondolkozásnak és az érzületnek azt
az irányát tartjuk elvnek, a mely a felmerült tünetek és jelentkező
szükségletek zürzavarában bizton vezet a közügy javára. Hitvány az, a ki
elv nélkül vállalkozik törvényhozó szerepére. S még hitványabb az, a kit
önző érdek hajt a közügyek terén valamely irányba. A pártok elvek
szolgálatában állanak. Hogy szilárd elve legyen a törvényhozónak: ez
neki kötelessége is, dísze is.

Szilágyi eddig tökéletes férfiu.

Eszméi gazdagok, mélyek, terjedelmesek. Elve szilárd, tiszta és nemes.
Önző érdeket ő az ő közéletében nem táplált, se magában, se másban el
nem ismert és senkiben nem tisztelt. Sőt szemet se hunyt, ha valakiben
észrevette. A milyen szigoru volt maga iránt, olyan szigoru tudott lenni
mások iránt. Ez volt egyik oka annak is, hogy gyakran érdes, nyers, sőt
durva tudott lenni a társaságbeli érintkezésben.

De már az alkotásban gyönge volt. Ide kell érteni azt a szavamat, hogy
nagy elméje nem volt tökéletes s nagy tudása csonka volt.

Mikor ott a kodifikáló bizottságban egy-egy javaslat képtelenségét
bebizonyitotta, ugy hogy maga a javaslat szerkesztője, maga a
szakminiszter is kinevette saját férczelményét: rendesen felszólitották,
hogy ő készitsen hát javaslatot.

Vállalkozott is rendesen.

Magához vette az iratokat, a javaslat minden előkészitett anyagát s
magát az összetépett javaslatot. Tett is komoly kisérletet minden
esetben javaslat készitésére, de azért az én tudtommal nem készitett ő
el soha egyetlen javaslatot se.

A deákpárti kormányok idején nagy gyakorlatban volt a franczia eredetü
osztályrendszer. A 48-iki nemzetgyülés, az első népkepviselet e
rendszert fogadta el arra nézve, hogy a törvényhozók minden kérdésben
teljes tájékozódást nyerjenek s nézetüket és akaratjukat még a
kisebbségben levő pártok is erejük arányában érvényesithessék.

Az osztályokon kivül voltak szakbizottságok is.

Szilágyi minden osztályülésen megjelent. Általában a képviselőknek
legalább fele mindig ott volt az előkészitő tanácskozásokban. S a hol
Szilágyi volt: ott a tanácskozást elhamarkodni nem lehetett.

A Deákpárt idejében más volt a pártfegyelem, mint ma. A többség csak ama
javaslat mellett állott meg szilárdan, a mit ő maga elfogadni jónak
látott. A kormánynak akkor is nagy tekintélye volt, de e tekintély nem
volt döntő. Csak Deák Ferencz tekintélye volt döntő, de ő meg szabad
tért engedett az eszmecserének. Egy-egy nagy javaslat fölött gyakran
hetekig tartottak a pártkör tanácskozásai.

Szilágyi azokban mindig részt vett.

Az osztályülésekről soha el nem maradt.

A központi bizottságban is, mint osztályának előadója rendesen jelen
volt.

Mindenütt legyőzhetetlen volt a birálatban. A hol lehetett, engedtünk
észrevételeinek. Nem szerettünk vele mélyebb és izgalmasabb vitába
keveredni. De a mikor pótló, javitó, módositó vagy uj inditványról volt
szó: ott az inditvány szerkesztését ő engedte át vagy nekem vagy másnak.
Másnak művét birálni jobban tudta, de jobban is szerette, semmint az ő
műve kerüljön másnak birálata alá.



IV.

(Szilágyi örökös kétségének valódi oka. – Mi a község? – Mi a hegedü? –
Szilágyi nem ismerte tökéletesen a községet. – A hegedüt könyvből
megismerni nem lehet.)

De hát honnan van ez?

Fölvetettem már föntebb a kérdést: minő lélektani gyökere van annak,
hogy Szilágyi önmagában is, saját gondolatai igazságában is örökké
kételkedett? – Most erre a kérdésre akarok megfelelni.

Szilágyi tizennyolcz évig volt már képviselő, a mikor miniszterré lett.
Addig nem volt gyakorlati államférfi. Addig nem volt módjában az állam
ügyeit gyakorlatilag vezetni és igazgatni. Addig valóságban nem mérhette
meg, hogy az az alkotmányjogi és államjogi tudás, melylyel nagy elméje
tele volt, a gyakorlati élet egyes fölmerült kérdéseiben mit ér.

Az alkotmányjognak például egyik nagy tárgya a község.

A község alatt a tudós is, a tudatlan is falut vagy várost gondol egy
csomó házzal, utczával, lakossal, birtokos és birtoktalan emberrel,
iparossal, kereskedővel és mezei gazdával. A minthogy a község első
pillanatra nem is egyéb.

De a község belső élete bonyolult.

Van például a községnek egy csomó magán birtokosa. A birtokok tagositvák
s egyénenként külön hasitvák. De a község valamikor például vagy egészen
nemesi közbirtokosságból vagy egészen jobbágyságból állott vagy vegyes
község volt. Az utolsó esetben a birtokok is kétféle természetüek
bizonyos tekintetben. Azonban magának a községnek is van egyéni birtoka,
a melyet kezelni kell. De van a nemesi vagy volt jobbágyi birtokosságnak
is közösen hagyott osztatlan birtoka, erdeje, legelője, kőbányája,
vályogvető területe stb. Ezt is kezelni kell. Van a község területén
egyház is, vagy egy vagy több. S az egyház is vagy birtokos és csupán
birtokából és hiveiből él vagy pedig a községtől is huz javadalmat ezen
kivül. A közoktatás nagy községi feladat. Lehet, hogy csak felekezeti
iskolái vannak; lehet, hogy csak községi iskolája van; – de lehet, hogy
községi iskolája is van, felekezeti iskolái is vannak. Minden más meg
más esetben mások az egyéni és községi szolgáltatások az elemi oktatás
részére. Vannak árvák és gondnokság alattiak. Vannak szegények és
betegek is. A község határának egy része talán ártérbeli, másik része
talán nem. Ott az italmérés kérdése. Ott a közös és nem közös
tenyészállatok beszerzésének, használatának és tartásának ügye. Ott a
községi vagy felekezeti faiskola vagy szőlő és gyümölcsfaiskola kérdése.
És száz meg száz másféle kérdés. A cselédügy. A honosság és hovatartozás
kérdése. A községi adósság. Az időnként változó folyó szükségletek ügye.
Az elemi csapások. A járványok emberre és állatra nézve. A pusztai
birtokok. Az apró-cseprő biráskodás. A rendőrség erdőn, mezőn s a
faluban. Az éjjeli őrség. A tűz elleni óvakodás. Az ünnepek, a
vasárnapok, a nyilvántartások. Azután a politikai ügyek. Az összeirások.
A községi, a megyei és az országos választások. A temetők és igy tovább.

A tudományos művek mind e dolgot külön tárgyalják, valamint a törvények
és rendeletek is. S mind ezt a dolgot kötetekben tárgyalják. S a mi még
sajátságosabb, gyakran bölcseleti általános tételekben és
meghatározásokban s mindig különös műszavakban tárgyalják.

Holott pedig mind e dolog egyetlen községnek együtt levő s egymással
összekeveredett dolga. S voltaképen csak egy dolog, a mit ugy nevezünk:
község.

A tiszta elméjü falusi ember s a gondos községi jegyző, biró, pénztáros,
lelkész, tanitó tisztán és jól tudja ezt. Tud mindent, ismer mindent,
eligazodik mindenben s gyorsan és jól elvégez mindent.

S miért?

Azért, mert mindezek gyakorlati szemléletében nőtt fel s mert minden
intézkedése helyességét vagy helytelenségét a minden nap ismétlődő
gyakorlat után már fiatal korában biztosan fölismerte. De azért is, mert
a tudományos műveket nem buvárolja s a bölcseleti meghatározásokat nem
ismeri s azokkal nem is törődik. Ha ismerné, ha ezek megismerésében
agyát elhagyná zsibbadni: akkor bizonyára rosszabbul végezné, de jobban
semmi esetre se végezhetné a község kormányzását.

De már most mit csináljon olyan nagy elme, mint Szilágyi Dezső, ha neki
alkotmányjogi törvényeket kell alkotni a községről, a mikor ő községet
közelről sohase látott, felnőtt kora óta faluban sohase lakott, a
községek jegyzőinek, biráinak, közgyámjainak, lelkészeinek teendőit
sohase végezte, sőt ama teendők végzését gonddal és figyelemmel soha nem
is szemlélhette?

A kis elme könnyen határoz. A kis elme könnyelmüséggel van tele, száz
nehézség elsiklik szemei előtt, mig egyet meglát; – bölcseleti
meghatározásokkal ő se törődik, hanem azért vagy talán éppen annálfogva
nyakrafőre itél, intézkedik, kormányoz vakon s gyakran bolondul.

De hát nem kell a tanulás? Nincs szükség az egyetemi tudásra s a
tudományos művekre?

Kell a tanulás. És szükségesek a tudományos művek. A nagy elmék irodalmi
alkotásai nagy gyönyört is okoznak, sok tanulságot is nyujtanak.

De azt igen is állitom, hogy gyakorlati kiképzés nélkül, a község és
vármegye belső életének gyakorlati megismerése nélkül senkit az ország
kormányzó állásaiba alkalmazni nem volna szabad.

Mi a hegedü?

A hegedüt mindenki ismeri. Nem kell magyaráznom, könnyedén meg se tudnám
magyarázni, mi a hegedü. De minek is magyaráznám, a mikor a nélkül is
mindenki jól ismeri.

Szedjétek össze párisi vagy berlini kongresszusra a világ legragyogóbb
lángelméit, legmélyebb bölcselőit s legnagyobb tudósait, hogy ezek
készitsenek tökéletes meghatározást a hegedüről. Oly tökéleteset, a
melyben Arisztótelesz, Hegel és Mill Stuart is tökéletesen megnyugodnék.
A melyben még Szilágyi Dezső és Pulszky Ágoston is megnyugodnék. S a
logika szabályainak megfelelő bölcseleti meghatározás mellé készitsenek
még tökéletes leirást is.

Legyen ez a tudományos mű nagy mű. Legyen két vagy három kötetes. Legyen
fejezetekre osztva s szakaszokkal és tartalommutatóval is ellátva.

Irják le ebben a különböző anyagokat, a melyekből a hegedü készül. A
bükkfát, a jávorfát, az ébenfát, a fenyőfát, a húrt, a birkabelet, a
föstéket, az enyvet, a csontot, a lószőrt, a gyantát, az aczélsodronyt s
minden egyéb szert, a mely a hegedühöz és vonóhoz szükséges. Hol
teremnek ezek a szerek? Mekkora ama fák földrajzi elterjedése? Milyen
koru és szövetü legyen a hegedü fája? Meddig s miként kell száritani?
Melyik fajta juhnak a bele a legalkalmasabb? Hogy’ kell a nyers belet
húrrá késziteni? Hát a lószőr honnan származik? A lónak hajából,
sörényéből, farkából kell-e azt a szőrt kiszedegetni? Hányféle iparos
kell egy hegedühöz, mig az összes kellékek elkészülnek? Mely országban s
minő arányban dolgoznak ezek az iparosok? Mi a nevük, mi a
mellékfoglalkozásuk, mióta áll fenn ez az ipar? És igy tovább.

Ez legyen az első kötet.

A második kötet foglalja magába az egész hegedünek s egyes részeinek
méreteit a pikkolótól kezdve a nagybőgőig, a két húrostól kezdve a négy
húrosig. Legyen ebben leirva a húrok felakasztásának s kifeszitésének
elmélete teljesen. A hangsor terjedelme. A hangok szine. A húroknak
egymáshoz való viszonya. A hangok előállitásának és módosulatainak
természettani törvényei. A különböző fajtáju és nagyságu e nembeli
hangszereknek, a hegedünek, a gordonkának s a bőgőnek, valamint a
különböző húroknak összhangzattani és hangszereléstani jelentősége. S
mindaz, a mi ezek körébe vág.

A harmadik kötetnek tartalmaznia kell a hegedü történetét szent Dávidtól
és a zsidók babilóniai fogságától kezdve Banda Marcziig. A hegedü a
zsidóknál. A hegedü a helleneknél. A hegedü a középkorban. A hegedü a
mithológiában. A renesszánszkori hegedü, az ujkori hegedü. A hegedülés
remeklői. A hegedü szerepe a zenekarokban. A hegedü elterjedése. A
hegedüsök betegségei. A hegedüsök lélektana. Statisztikai közlemények.
Effélék lennének a harmadik kötet fejezetei.

A nagy mű természetesen a tudomány szinvonalán állana s a legujabb
hangtani vivmányokat is tartalmazná. A forrásmunkák és segédmunkák a
jegyzetekben gondosan idézve lennének, mint Bluntschli, Gneist és Kautz
műveiben, melyeket ők az államjogról, az alkotmányjogról és az
országlásról irtak.

Az igy elkészült nagy mű vitathatlan tekintélylyel birna. Leforditanák
minden mivelt nyelvre s tanszéket állitanának neki a világ tudományos
egyetemein. Sőt a tárgy fontosságánál fogva a három kötetre három éves
tanfolyamot rendelnének a közoktatási miniszterek.

Mondjuk: ez bolondság!

Az bizony. Igen nagy bolondság. Épen ugy tudom és vallom, mint bárki
más, hogy igen nagy bolondság. De épen azért hozom itt fel.

Mert ha ilyen tökéletes és nagy munkából a világ legegészségesebb eszü
ifjai az egyetemeken három egész éven át tanulnák is azt, hogy mi az a
hegedü, de hegedüt sohase látnának s kezükbe sohase foghatnának:
egyáltalán nem lenne tiszta fogalmuk a hegedüről. Beszélhetne ő nekik a
világ minden szónoka és jeles tanára éveken át, de ha a hegedüt
valósággal meg nem mutatná nekik: sohase tudnák biztosan, vajjon az a
hegedü nem óriási tücsök-e, nem valami különös ékszer-e s nem
szobadisz-e, mely ott lóg a falon?

Hegedülni pedig épen meg nem tanulnának soha.

A szemléleti és gyakorlati oktatás az, a mit én az államtudósok és
országkormányzók számára is megkövetelek ép ugy, mint a hogy meg van már
az orvosok számára.

Ostoba a világ sok dologban.

Községi jegyző nem lehet, a kinek jegyzői gyakorlata nincs s a ki gondos
elméleti és gyakorlati vizsgát nem állott. Ilyen emberre községek
vezetését bizni nem lehet. Helyes!

Hanem miniszteri fogalmazóvá, titkárrá, osztálytanácsossá meg miniszteri
tanácsossá meg lehet tenni azokat az embereket, az ország kormányzását
rá lehet bizni azokra az emberekre, a kik községet közvetlenül sohase
láttak, sohase igazgattak s a kiknek a valóságos, a gyakorlati, az okos
közigazgatásról fogalmuk sincs s tiszta fogalmuk ott a központon nem is
képződhetik soha.

Ismerje a hegedüt az, a ki valóságos hegedüt sohase látott.

Azért szerettem én Szilágyi Dezsőt, azért bámultam őt s azért tartottam
fenségesnek határt nem ismerő kétségeskedéseiben is az ő szellemét, mert
az a szellem az önérzet és a hiuság minden tulzása mellett is tele volt
a nagy emberek felelősségének legszentebb érzetével.

Ismerte nagy tudását, ismerte saját itéletének csodálatos élességét, de
érezte azt is, hogy ő az intézményeknek csak tudományos művekből
meritett ismeretével bir, de magukat az intézményeket ugy, a mint azok
az életben születnek, nőnek, tagosodnak, hatnak és működnek, nem ismeri.
S nem ismeri se közvetlen szemléletből, se abból, hogy cselekvékenyen
közreműködött azok gyakorlati életében.

Hányszor megfigyeltem én az ő ragyogó elméjének tépelődését!

Ha fölmerült valamely kérdés, mely megoldásra várt: egymásután születtek
meg vitáink folyamán az ő agyában a megoldás tervei. De minden tervnél
nyomban eszébe ötlött, hogy az intézmény élő szervezet; valamelyik
szervnek módositása a többire is kihat, ő pedig a gyakorlati életből azt
a szervezetet nem ismeri: – vajjon az ő terve egészséges hatásu lesz-e s
nem rontja-e meg az egész szervezetet?

Ezért vonakodott attól, hogy ő készitsen javaslatot.

Ezért volt meddő az alkotásban az ő szelleme.

Ezért nem tudott lenni iróvá se, noha nagy elme, irodalmi nyelvnek
tisztasága és könnyüsége s gondolatok hatalmas bősége volt birtokában.



V.

(Jó ember volt-e Szilágyi? – Becsületessége érinthetetlen. – A bajvivás.
– A rágalom. – Szilágyit elkerülte a rágalom. – A „gazember“. – Nemes
nagyravágyása. – Nem lehetett államtitkár. – Egyszer kitör Deák Ferencz
ellen. – Megbánja.)

Népünk közembernek nevezi azt, a ki a közönség dolgát végzi, a ki minden
ember számára dolgozik s a kit valamely társadalmi működés terén minden
ember önmagáénak tart. Az államférfi, a tudományok buvára, a művészetek
hőse, az itéletmondásnak és közigazgatásnak vezetői, a fegyverviselők,
az emberi jóllét gyakorlati előmozditói: mind, mind közemberek.

Minden közembernél gondosan kikémlelik; mekkora az esze, mennyi a
tudása? Hogy Szilágyinál ész és tudás s általában értelmi tehetség
mekkora volt: erről megmondtam véleményemet. Talán életéből s
működéséből hozok még elő egyes eseteket, melyek véleményemet még jobban
megvilágitják, részletekben is igazolják.

De a közembernél gondosan kikémleli a közönség azt is: vajjon jó
ember-e, rossz ember-e? Van-e szive, van-e lelke, becsületes ember-e?

Szilágyinál különösen hánytorgatták életében is, halálában is: jó ember
volt-e?

A felelet nem olyan könnyü, mint a mily könnyedén a közönség el szokta
dönteni a kérdéseket. Mert azzal: vajjon jó ember-e valaki, csaknem
válhatlanul összefügg az a másik kérdés: vajjon boldog ember-e?

Szilágyi Dezső becsületes ember volt. Mint magánember is, mint
államférfi is becsületes volt. Olyan cselekvéséről vagy mulasztásáról,
melylyel törvényszegőn vagy illetlenül, vagy könnyelmüen másnak kárt
vagy fájdalmat okozott volna: a világ semmit se tud. Én se tudok. Ha
valaki ellenkezőt állitana: nem hinném el állitását. Olyan büszke lélek,
mint Szilágyi, sohase követhet el semmit, mely a becsület szempontjából
vitatható lenne.

Sőt még arra is különös gondja volt, hogy a kiváltságos becsületről való
felfogás se érinthesse őt.

A kaszinó urai, a hadsereg tisztjei, a lovagias ügyek gondozói
kiváltságos becsületet is ismernek, erről is állitanak fel szabályokat s
e szabályok megtartása fölött is mind önmaguknál, mind másoknál gondosan
őrködnek. E szabályok szerint az egyéni összeütközés végső és biztos
kiegyenlitője a vérontás és a halál. E felfogás előtt néhány nemzet
politikai férfiai is általában meghódolnak. E nemzetek közé tartozik a
magyar is.

Hogy olyan nagy elme s a tünetek birálatában olyan erős elme, mint
Szilágyié, a bajvivást oktalan, sőt ostoba előitéletnek tartotta: ezt
természetesnek kell találnunk. Hiszen észre, jellemre s gyakorlati siker
biztositására nézve ő az angol és német törvényhozás férfiait becsülte
legjobban, ezek pedig már rég kiküszöbölték a mivelt társaságból a
bajvivást.

De azért a bajviváshoz szükséges minden ügyesség megszerzését s
folytonos gyakorlatát el nem hanyagolta. Az utolsó évtized folyamán
ugyan csak szokásból vagy egészségtani testedzés végett üzte a vivási
gyakorlatokat, de fiatalabb korában bizony azzal a szándékossággal, hogy
ha a szükség ugy parancsolja, a kiváltságos becsület szabályainak is
diadallal tehessen eleget.

A nemesebb és magasabb jellem minálunk is óvakodik attól, hogy afféle
sértést kövessen el, a melyre bajvivás az orvosság. Sőt nem is kell
óvakodnia. Hiszen a nemesebb és magasabb jellem már a maga benső
természeténél fogva se sért s ha pillanat hevében, szándéktalanul tenne
vagy mondana is sértőt: a legnagyobb készséggel nyomban sietne azt
jóvátenni s a bocsánatot azért megnyerni. Nem másnak, hanem önmagának
tartozik ezzel a magasabb jellemü férfiu.

Deák és Kossuth szándékosan sohase sértett és sohase keveredett
bajvivásba. De Szilágyi se. Az én tudtommal legalább 1871 óta, a mióta a
parlamentben helyet foglalt, komoly bajt nem vivott. Pedig az edzett,
gyakorlott, erős vivók közé tartozott. Hanem mások bajvivását gyakran
intézte el s rendesen akként, hogy a véres és erőszakos megoldásnak
elejét vette.

Szinte durvaságnak, sőt ledérségnek látszik országos férfiuról azt
kérdezni s azt vitatni: becsületes ember-e?

Hát lehet az ország élén, lehet a törvényhozásban oly férfiu, a ki nem
becsületes ember?

Lehet.

Volt már elég, tehát lehet most is, lehet ezentul is. Közönséges csaló,
sikkasztó, hamisitó nálunk is emelkedett már a törvényhozás terén
tiszteletre méltó magas állásra. Minden pártnak megvan erre nézve a maga
fájdalmas visszaemlékezése. A választási törvény is korlátokat állit
föl, hogy bizonyos vádlottakat és elitélteket képviselővé választani ne
lehessen. Miniszterelnök korában Wekerle eltalálta az igazságot, mikor
azt mondta, hogy politikában gyakran kénytelen az ember érintkezni oly
egyénekkel, kikkel a magánéletben nem fog kezet.

Mindez azonban elvégre nem nagy dolog. A becsületevesztett ember mégis
kevés.

A világ nem azért kérdi a közembernél, hogy becsületes ember-e, mert
talán egyszer-másszor nem becsületes ember is akad a közélet országos
férfiai közt. Hanem azért kérdi, mert a mi politikai közéletünkben a
rágalmazás iszonyuan el van terjedve, a közönség nagyobb része pedig
mindig hisz valamit a rágalomból.

Nálunk a rágalom politikai tényező. Felhat a koronáig s lehat a legalsó
néprétegig. A törvényhozók közt csak ugy dúl, mint a munkás-szövetségek
tagjai közt. Talán közerkölcseink nyomorultak, talán miveltségünk
silány, talán más nemzeteknél is igy van. Talán az eleven alkotmányos
élettel együtt jár. Nem tudom eldönteni.

Azt se tudom, mikor kezdett nálunk elhatalmasodni. Mikor a
törvényhozásba léptem, már virágjában találtam. Alig van nálunk
gonosztevő, a ki különös szerencsével meg ne menekülhetne a törvény
sulyától, de én nem ismertem egyetlen kiváló jeles embert se, a ki meg
tudott volna menekülni a rágalomtól.

A rágalom csak kiváló embert üldöz. S különösen olyan embert, a ki
vagyonát munkával szerezte s nem ugy örökölte. Az öröklött nagy vagyon
meglehetős mentesség a rágalom ellen, sőt bizonyos mértékig feljogosit a
sikamlós üzletekre, a valóban gyanus élelmességre is.

A rágalom elhatalmasodásának egyik oka bizonyára az, hogy még az igaz
emberek tulnyomó nagy része is fél tőle s a rágalmazót megvetni s a
közéletből kiszoritani nem elég elszánt. A parlamentben a rágalmazó
mindig szert tud tenni bizonyos befolyásra. Annyit mulhatlanul kiviv
magának, hogy meghallgatják s érdeme szerint soha meg nem torolják.

Szilágyi Dezsőt elkerülte a rágalom.

Pedig öröklött vagyona nem volt s egész életén át munkával kereste
mindennapi kenyerét. Volt idő, a hetvenes évek második felében, a mikor
kissé el is volt adósodva. Adósságaitól nagyon szerény életmód mellett
utóbb megszabadult, de vagyont gyüjteni soha nem tudott. Nem is
törekedett rá. Sőt természete sem engedte. Nagy befolyása volt, nagy
állásokat töltött be, de se ő, se más soha nem is gondolt arra, hogy
befolyása czimén rá bármi vagyoni előny hárulhasson. Még valamire való
ajándékot se fogadott el senkitől, de effélét fel se mert neki ajánlani
senki. A becsületes vagyonszerzés vágya természetes és jogos ösztön, sőt
rendszerint nemes kötelesség is. A nemes férfi a nőt és a növendék
gyereket bizonytalan jövőnek nem engedheti át. S aztán minden vagyonnak,
minden gyarapodásnak e földön magyar emberre s nem idegenre kellene
esni.

Szilágyi nem nősült meg, nem volt családja. Vagyonszerző ösztön se
támadott benne. Élete utolsó tizenkét évében, mióta miniszterré s később
a képviselőház elnökévé lett, mindig több jövedelme volt, mint a mennyit
élvezni és fölélni tudott, de fölös pénzét könyvek, képek és szőnyegek
vásárlására s nyári fürdői szórakozásra forditotta. Hogy számba vehető
egyéb tőkét gyüjtött volna: nem hiszem.

Az sem igaz, hogy ételben-italban dobzódó lett volna. Alacsony, zömök
termet hatalmas izmokkal megkivánja a maga megfelelő táplálékát. Sokat
vivott, sétált és gondolkozott. Élczlapjaink torzképei gyakran ugy
ábrázolták őt, a mint széles teritett asztal mellett egész sonkákat nyel
s pezsgőboros üvegek egész csoportját üritgeti. E torzképek helytelen,
sőt teljesen alaptalan felfogást terjesztettek róla. Mértékletes volt ő
ételben, italban.

De az emberek megitélésében szigoru, sőt tulzó volt. Bizalmas körben s
kivált ha valamiért neheztelt, ha indulatba jött, a legélesebb szavak
ömlöttek ajkairól. Indulatba pedig könnyen jött, mert hiusága tetemes
méretü volt s önérzetét csaknem beteges féltékenységgel őrizte. Alig
jutott valaha valakinek eszébe, hogy a kellő figyelmet és előzékenységet
iránta elmulassza s ő mégis gyakran ugy érezte, hogy történt efféle
mulasztás. Ilyenkor kitört haragja.

Van politikai közéletünknek a rágalmon kivül is egy szomoru sajátsága.
Az a mód, az a hang ez, a melyen a távollevőkről beszélni szoktunk.

Erdélyi ember, ha valakire megneheztel, nyomban »tolvaj«-nak nevezi, a
kire megneheztelt. Hogy neki van-e igaza, amannak van-e igaza: nem
keresi. A kire haragszik, az »tolvaj«. A ki pörét megnyerte ő ellene, az
»tolvaj«. A ki a követválasztásnál megbuktatta, az már ennélfogva
»tolvaj«. A ki szemlátomást gyarapodik s őt vagyonban, befolyásban
elkerüli: az is »tolvaj«. Az oláh és szász minden esetre »tolvaj«. Az
ellenkező nézetü párt embere nem is lehet más, mint »tolvaj«.

Rossz szokás és csunya szokás s régi könyvekből és irásokból látom, hogy
régi szokás.

Nos hát a mi szó Erdélyben a »tolvaj«: ugyanaz a szó minálunk a
»gazember«.

Művelt emberek, magas állásu államférfiak, közönséges közlegény
politikusok egyaránt használják egymás ellen ezt a szót: »gazember«.
Természetesen nem szemközt, hanem hát mögött. Irtóztató sértés van e
szóban. Szembe mondva csak vérrel vagy dulakodással vagy igen sulyos
birói itélettel lehetne e sértést kiegyenliteni. De használatának
mindennapisága miatt ugyszólván sértő természetét is elvesztette már.

Ha a miniszter megtagad valami kérést: »gazember«. Ha az ellenpárt
szónoka kemény és személyes érvet használt beszédében: »gazember«. Ha az
ellenzék idején meghiusit valami kormánytervet vagy a kormány valami
ellenzéki tervet: ez már »gazság«. A diadalmaskodó ellenfél mindig
»gazember«. A ki értékes és sikeres üzlethez, előkelő
igazgatótanácsossághoz, jövedelmező álláshoz jut, az egy csomó ember
szemében és szájában minden esetre »gazember«. A ki cselszövényt támaszt
ellenünk, nem is lehet más, mint »gazember«.

Talán az egyetlen Deák Ferencz s talán még Irányi Dániel volt a
legnagyobbak közt, a kitől e szót nem hallottam. Ghyczy, Tisza és
Kerkapoly is óvatosabban éltek e szóval. De különben használta és
használja mindenki.

A csöndes természetü vagyonos jó falusi magyar gazda ezerszerte kevésbbé
használja e szót, mint a hogy’ a képviselőházban szokás. A kire a vidéki
magyar ember azt mondja: gazember – azzal azután nem könnyen és nem
hamar áll szóba. A képviselő azonban magántársaságban igy beszél
valakiről s ha aztán nyomban találkozik vele az utczán vagy a
képviselőház folyosóján, gyakran mosolyogva üdvözli, kezet szorit vele s
szivesen megkérdi: »Hova megyünk vacsorára pajtás?«

Gyakori tünet ez, de gyakorisága daczára is undoritó rossz szokás.

Politikai irodalmunk hangja gyakran szilaj és elvadult. Mikor a
pártharczok vagy egyéni összeütközések hevesek, szenvedélyesek: a
harczoló felek hirlapirói bizony nem kimélik egymást. De a hirlapiróknak
nagy a mentségük. Nem ők kezdték ezt a hangot. Nem ők tanitották erre a
képviselőket és a közönséget. Ők maguk is a képviselőktől, a
törvényhozóktól, a kormány férfiaitól tanulták el ezt a hangot, ezt a
modort, ezt a csufságot.

Nem volt e szokástól mentes Szilágyi Dezső se.

A mily gondosan óvakodott minden sértő, sőt minden félreérthető szótól
is nyilvános beszédeiben: oly féktelenül használta ő is ezt a csuf
szavat bizalmas körben komolyan is, dévajul is.

De nem ártó szándékkal, s nem korlátozhatlan irigység ösztönéből. Hanem
csupán rossz szokásból, melyet általánossá tett a parlament légköre.

A becsületes ember is más, a jó ember is más. Nagy különbség van a kettő
között, noha a legtöbb esetben a becsületes jellem egyuttal jó lélek is.

Szilágyi Dezső folt nélkül való becsületessége fölött nem volt eltérés a
véleményekben. De a mig élt, sokan mondták és hitték, hogy nem jó ember,
nincs szive, nincs érzése, nem sir a sirókkal, nem nevet a nevetőkkel,
ridegség veszi körül egész lelkét.

Sajátságos, hogy Kerkapolyról is, Kovács Józsefről is ez a vélemény
általánosan el volt terjedve. Igaz, hogy hideg-rideg embernek látszott
mind a kettő.

Szilágyi lelkülete minden esetre különös volt. Tudott ő szeretni is,
tudott ő lelkesülni is, tudott ő nagy eszmékért hevülni is, de lelkét az
érzelmességnek sohase engedte át vagy csak pillanatokig. Esze kegyetlen
őr gyanánt állott ébren s állott résen minden pillanatban s a duzzadni,
erősödni, elhatalmasodni törekvő érzést elnyomta hamarosan.

Gyülölete sokkal erősebb volt, mint szeretete és hevülékenysége, de
esze, gondolkozása és akarata előtt ez is meghunyászkodott mindenkor. A
gyülölet se tudott erőt venni ő rajta.

Életének több korszaka van s minden korszak mindenben nem hasonlit
egymáshoz.

Az első korszak a lázas törekvés korszaka. A parlamentbe lépésekor ugy
érezte, hogy ő már vezéralaknak is egészen kész államférfi. Ugy érezte,
hogy értelmi ereje s tudásának tömege neki jogot ád arra, hogy fölvegyék
őt a vezérek táborkarába. Különösen érezte, hogy vitázó szónoklatban
senki se mulja őt fölül s versenyre is kevesen szállhatnak vele. Érezte,
hogy ő minden erő s minden fegyver fölött rendelkezik arra, hogy a
porond lovagharczaiban a babér az övé legyen.

De azt is érezte, hogy a tekintély még hiányzik.

Hiszen őt se mult, se öröklött nagy név, se nagy családi érdeklődés, se
eddig bevégzett nagy munka dicsősége nem segiti. Ő csak fiatal ember és
uj ember, ő csak miniszteri titkár s ujdonsült osztálytanácsos. Micsoda
őrültségnek tartaná azt a világ, ha ő Deák Ferencz mellé törekednék
kezdő létére furakodni? Hiszen minő kisded alak ő még Kerkapoly és
Csengery mellett is! Minő messze áll ő még a nagy táblabiráktól is:
Somssichtól, Bittótól, Szlávytól, Paczolaytól s a többitől!

De az elszánt akaratu ifjunak szereplő ösztöne, jogos önérzete, nagy
erejének nagy tudata s nemes nagyravágyása se lemondani, se alkudozni,
se határozatlan időkig várakozni nem képes. Nem is volna igazi, ha erre
képes lenne. Sőt inkább türelmetlenkedik, támad, élesen birál, lázong és
követel. Követeli, hogy hivatásának mezejére juthasson s lóduljanak
onnan, a kik előtte vannak, utjában állanak, akadályul szolgálnak.

Sohase volt kapaszkodó természet Szilágyi Dezső. Csak gyorsan át akarta
venni azt az örökséget, melyet nemzetünk történetében a gondviselés neki
szánt s melyhez neki joga van. A hogy’ ő hitte s a hogy’ mi is szentül
hittük.

De nem ment gyorsan a dolog. Mások is éltek s akartak élni. Mások is
érezték önbecsüket s mások is tele voltak nagyratörő jogos vágygyal.

A mint Szilágyi ezt észrevette: szilaj természete érdessé,
türelmetlenné, lázongóvá vált. Ekkor terjedt el róla az a felfogás, hogy
ő összeférhetlen egyéniség.

E felfogásban volt is akkor némi igazság.

Bittó István, mikor igazságügyminiszterré lett, államtitkárt keresett. Ő
rendezte a közigazgatástól elválasztott igazságszolgáltatás czéljaira az
állami biróságokat. Százféle javitásra, sőt uj alkotásra volt szükség az
igazságügyben. Tehetséges és munkás államtitkárra volt szüksége.

Bittó jó barátságban volt Kozma Sándorral, a későbbi főügyészszel,
együtt szolgálták egykor Somogy vármegyét, együtt képviselősködtek s e
miatt is bizalma volt hozzá. Megkérdezte Kozmát, kit ajánlana
államtitkárnak?

– Csak két ember közt választhatsz, Csemeghy és Szilágyi közt. Egyenlő
képzettségü s egyenlő nagytehetségü mind a kettő. Szilágyi még nagyobb
tehetség. De ha olyan államtitkárt akarsz, a ki dolgozik, válaszd
Csemeghyt.

Bittó Csemeghyt választotta.

Ettől kezdve Szilágyi engesztelhetlen lett Kozma iránt is, Csemeghy
iránt is. Mindenki tudott erről abban az időben. Csak a mikor
tizennyolcz év mulva miniszterré lett, akkor engesztelődött ki irántuk,
akkor se szive szerint, hanem nagy elméje s államférfiui okossága
szerint.

Pedig Bittó jól választott. Szilágyit sokkal kevésbbé tudták harmincz év
előtt a miniszteriumban használni, mint Csemeghyt. Szilágyi nem tudott
volna lenni hivatalnok s alárendelt tisztviselő. Az ő hivatása volt:
államférfivá s vezéralakká lenni.

Ezért is küldték ki az angol viszonyokat tanulmányozni. S ezért is
helyezték át a kodifikáló bizottságba.

E bizottság a miniszterelnök tárczájához tartozott s neki, mint
bizottsági tagnak, a miniszterelnök volt közvetlen följebbvalója.

Mikor az 1872-ik év végén Szlávy József lett miniszterelnök: őt és
kabinetét nagyban birálgattuk a Deák-párt körhelyiségében. Volt rá ok.
Szlávy nem szivesen vezette a kabinetet. A harczot utálta, kibékülést
keresett mindenfelé s e miatt mulasztásokat is követett el. Deák maga
igen ridegen bánt vele egyszer még a képviselőházban is. Szlávy
mindenképen menekülni akart a miniszterelnökségtől.

Szilágyi elnevezte a Szlávy-kabinetet »Dobzse László-kabinet«-nek.

Kecskeméthy Aurél kiirta s utána a többi hirlap. Országos kaczagás lett
a következése a pártban is, az ellenzéken is, az országban is. De Szlávy
se vette tréfára a dolgot. Szilágyit magához hivatta s ámbár nagyon
szerette és nagyon becsülte őt, mégis fegyelmi eljárással s
elmozditással fenyegette, ha mint a kormány közege s a párt tagja
ezentul is üldözi, gunyolja, ócsárolja saját kormányát s tiszti
följebbvalóját.

Pedig Szilágyinál nem volt ez számitás, csak a nagy elmének s az erős
önérzetnek kivillanása. A fiatal ember lelkének játszi lázongása.

Megnyilatkozott ez benne még Deák Ferencz ellen is.

Deák 1873. évi junius 28-án tartotta utolsó nagy beszédét. Az
egyházpolitikai reformokról szólt e beszéd.

A beszéd bejárta a mivelt nemzetek sajtóját s Szilágyi az angol és német
lapoknak e beszédre vonatkozó összes czikkeit gondosan elolvasta.

Németországban Bismarck épen akkor dolgozott a római egyház lenyügözésén
s ő Deák beszédét kissé lanyhának, az egyházzal szemben nem eléggé
harcziasnak találta. Lapjai csaknem kicsinylőleg nyilatkoztak a
beszédről s Deákot az ó-liberális felfogás hivének jelentették ki.

Szilágyi előtt Bismarck herczeg s a német publiczisztika mindig nagy
tekintély volt, ő maga is az uj-liberalizmus hive volt, mohón szivta
magába a német felfogást.

Ott ülünk julius közepe táján egy este a körben szokott sarokpamlagunkon
s beszélgetünk Deákról. Szilágyi egyszerre csak kitör:

– Nem is látom én be, miért legyen a párt vezére most is még Deák. Öreg
is, beteges is, nem is ennek a kornak az embere s mégis agyon nyom
nálunk minden nézetet, minden önálló gondolkozást.

Nevetésre fakadtunk.

Hogy a bankok, az akkori bankok és üzletek emberei korholják Deákot s
hogy a papok egy része még ócsárolja is: ez még lehetséges. De hogy a
Deákpárt kebelén belül oly nagy elme és önérdek nélküli gondolkozás,
mint Szilágyié, lázadjon föl Deák ellen: ezt vigjátékizü dolognak
tartottuk.

Az öreg Paczolay mindig konzervativ volt s Deákkal sok dologban sohase
értett egyet. De a mint Szilágyi e szavait meghallotta: hátradőlt a
pamlagon s félig nyitott szemmel sandán nézett le Szilágyira.

– Igazad van, Dezső! Minek is ilyen ember az országban, mint Deák
Ferencz? Hiszen Hunyadi Jánosig kell fölmennünk, mig hozzá hasonlót
találunk. Ha ötszáz évig meg tudtunk lenni nála nélkül, mit vesződjünk
vele most? Lökjük ki!

Szilágyi elhallgatott a vén táblabiró gunyos szavaira. Rögtön megérezte,
hogy az ő megjegyzése illetlen volt.

De nem is az ő lelke mélyéből jött az. Csak a csapongó elme röpködése
volt. A mi kitünt csakhamar.

E hó 26-án Budapestet megnézni eljöttek a bécsi világkiállitás
jury-tagjai asszonyaikkal s barátaikkal vagy négy-ötszázan. A világ
minden nagy nemzetének jeles férfiai, tudósai, művészei, kormányzói
voltak itt.

Másnap tiszteletükre Szlávy estélyt rendezett a miniszterelnöki
palotában s oda meghivta természetesen a magyar közélet notabilitásait
is.

Berlinből is volt itt néhány jeles, sőt nagyhirü férfiu, Bismarck
herczegnek is egyik bizalmas tanácsosa, a ki azóta már hires német
miniszterré is lett. Szlávy fontosnak tartotta, hogy ezek a hires
németek ismerjék meg a magyar elmét s a magyar tudományos és politikai
miveltséget is s ne tartsanak minket Parlagi Jancsi-féle embereknek.
Vigyenek rólunk jó hirt Bismarcknak. Különösen megkérte hát Szilágyi
Dezsőt, hogy elmenjen az estélyre s állandóan Bismarck tanácsosával s
bizonyos doktor Hammerrel társalogjon.

Ki volt ez a dr. Hammer, én bizony most már nem tudom. Hanem ez is, a
tanácsos is nem győzött eleget áradozni Szilágyi és Szlávy előtt, hogy
ők mily magas miveltséget találtak itt Ázsiában. Szilágyi természetesen
kivivta a magyar becsületet. Többet tudott a német állami dolgokról,
mint maguk a németek. Ha pedig kedves akart lenni a társalgásban:
elragadó volt kedvessége.

A következő nap estéjén ujra együtt ültünk a keresztpamlagon. Szilágyi
egész meghatottsággal beszélt.

– Barátaim, mégis nagy ember ez a mi Deák Ferenczünk. Bismarck
legbizalmasabb tanácsosa mondta nekem az este szórul-szóra: Én, uram, a
legnagyobb s a legdicsőbb németnek s Európa legnagyobb államférfiának
Bismarck herczeget tartom, de én őszintén nyiltan kijelentem ön előtt,
hogy én Deák Ferencz urat mégis többre becsülöm.

Minket is meghatott Szilágyi komolysága. A hires berlini német
megtalálta benne a magyar szivet. Mi tudtuk azt, hogy ez a sziv mindig
megvolt.



VI.

(Vagyona nincs. – A miniszterek félnek tőle. – Egyetemi tanár lesz. –
Észbeli előkelősége. – Eszével gyakran hatalmaskodik. – Rossz ember soha
nem volt, de boldog ember se tudott lenni. – Egyetemi tanársága.)

Feloszlott a kodifikáló bizottság. Gondoskodni kellett arról, hogy
Szilágyi melyik miniszteriumban foglaljon el állást és miféle állást?

Holmi osztálytanácsos ő már nem lehetett. Hiszen a pártban és a
képviselőházban már oly megalakult egyéniség volt ő s oly sajátságos
tekintély, hogy ő fiatal kora daczára se lehetett volna már
osztálytanácsos.

De még miniszteri tanácsos se. Akkor még összeférhetlenségi törvény nem
volt. Jeles miniszteri tanácsosok ültek a képviselőházban. Molnár
István, Horváth Döme, Neherebeczky Sándor s mások. A közfelfogás szerint
Szilágyi sokkal hatalmasabb alak volt ezeknél. Szinte mosolygott vagy
bámult volna a világ, ha Szilágyi miniszteri tanácsos lett volna.

Pedig mégis csak azzá kellett lennie.

Mert hát mi legyen?

Sajátságos, de gyakori tünet, hogy jeles elmék, kiváló nagy alakok
gyámoltalanokká válnak, ha mindennapi munkával és mindennapi
találékonysággal kell kenyerüket megkeresni. Nyáry Pál önkényt vált meg
életétől, mert azt hitte, anyagi nyomorba jut. Holott volt még tisztes
vagyona is, de ő nem tudott belőle jövedelmet teremteni. Irányi Dániel
tehetetlenül állt volna az élettel szemközt kivált agguló korában, ha
nincs szerény képviselői dija. Szilágyi Dezsőről el se lehet képzelni,
hogy ő mint iró vagy ügyvéd vagy vállalkozó vagy magánintézeti
hivatalnok meg tudott volna élni. Ő képtelen volt még elgondolni is,
hogy neki minden hónap elején kezében ne legyen kisebb vagy nagyobb, de
biztos pénzösszeg, melylyel ő háztartását szerényen, de biztosan
fentartsa. Neki »állás« kellett, mely őt a mai és a holnapi kenyér
gondjától fölmentse. Ily gond őt elpusztitotta volna. Az ő daczos és
büszke lelke az ily gonddal vivott harczban rövid idő alatt összetört
volna.

Alig lehet elhinni azt az okot, a mely miatt neki meg kellett válni az
állami tisztviselői állástól.

Egyik miniszter se merte őt maga mellé venni. Összeférhetlen természete,
örökös birálgatása, nagy bátorsága, éles gunyja s lassu munkálkodása oly
balhirüvé vált már, hogy minden miniszter tiltakozott az ellen, hogy ő
mellé osszák be.

Még Kerkapoly is.

Pedig Kerkapoly nagyon szerette Szilágyi Dezsőt. Nem egyszer mondta,
hogy ha kiforr s dolgozó szenvedélye föltámad: nagy szolgálatot fog
tenni egykor a hazának s nevét följegyzik nemzetünk történetében.
Azonban szemtül szembe megmondta neki:

– De azért Dezső, én nem venném magát magam mellé. Az ördög marakodjék
magával örökké.

Kerkapoly és Szilágyi csak ugy »maga-maga« szóval szokták egymást
szólitani.

Szlávy, mig miniszterelnök volt, csak eltilódott valahogy Szilágyival,
de Bittó már éppen nem akart vele együtt lenni. Az igaz, nem is adhatott
neki megfelelő hatáskört a miniszterelnökségben.

Tanakodtak: mit csináljanak Szilágyival. Engem is bevontak a
tanakodásba.

Kerkapoly és Tisza Lajos a Bittó-kabinetben nem fogadtak tárczát.
Kerkapoly az egyetemi tanszéket akarta elfoglalni, de előbb utazni
akart. Összebeszéltek Tisza Lajossal, hogy bejárják Velenczét,
Flórenczet, Nápolyt, Pompéjit, Rómát üdülés, feledés és tanulás végett.
Innen kerekedett az a gondolatom, hogy Szilágyit meg kellene bizni az
olasz viszonyok tanulmányozásával.

Az olasz büntető-jog ugy elméletben, mint gyakorlatban nagy fejlettségü.
Kitünő tudósok és tanárok mivelik s Olaszország nem egy birósága az
igazságszolgáltatásban kitünően alkalmazza. Mindig rejtély volt előttem
az a néplélektani tünet, a mely szerint épen Olaszország a remek
büntetőjog hazája. Miért? Hiszen az olaszok egyéni s az olasz nemzet
társadalmi életében a bűnről és bűnösségről való gyakorlati felfogás még
középkori. A párbaj és vérboszu mindennapi. Rabló társaságokkal tele
vannak a hegyek és hegyi falvak. A nép rokonszenve a rablókat veszi
körül, nem üldözőiket. A titkos társaságok is elterjedvék s köztük sok a
bűnös szövetkezet. Méregkeverés, orgyilkosság napirenden. Középkori
dolog mind. Honnan ered hát a büntető jogtudomány mivelésére az a nagy
és nemes faji képesség?

Szerettem volna, ha Szilágyi e kérdést megvizsgálja s e czélból esetleg
egy évet is Olaszországban tölt. Hogy tanulmányait megirja: erre nem
számitottam. Hiszen angol tanulmányairól is csak gyönge és rövid
jelentést készitett. De legalább az egyik erős magyar elme megtelik
bölcs és gazdag észlelettel s onnan alkalmilag más is merithet.

Nem akartam, hogy Szilágyi megtudja, hogy őt egyik miniszter se fogadja
el. Ily módon ez a kérdés is sima elintézést nyer.

Elmondtam ötletemet Bittónak. Tetszett neki, noha nem hitte, hogy
Szilágyi ezt elfogadja.

Arról is volt szó, hogy átmenne a felső birósághoz. De akkor a politikai
pályát ott kellene hagynia. Hogy közjegyző lehetne: sohase hittem. Épen
akkor alkottuk meg a közjegyzői törvényt. Akárhány alkalom nyilt tisztes
munkával nagy vagyonhoz jutni. De a politikai pályától a közjegyzőnek is
el kell zárkóznia. Szilágyi azonban sohase vágyott vagyon után, az ő
lelkén nagyobb és nemesebb vágy lángolt: – a kormányzás és törvényhozás
terén küzdeni az elsőségért.

Mig mi töprengtünk: ő határozott.

Az anyagi megélhetés támasztékát mulhatlanul biztositani akarta a maga
számára s a politikai pályán minden áron meg akart maradni. Ezért
választotta az egyetemi tanárságot. A kormány készséggel adta meg ezt
neki, sőt a miniszteri tanácsosi ranggal még diszesebbé is tette azt.

Kissé eltértem legközelebbi czélomtól. Legközelebbi czélom az volt:
megvizsgálni azt a kérdést, vajjon jó ember volt-e Szilágyi?

Hogy érdes modorunak, összeférhetlen természetünek tartották általában:
ezt akartam a felhozott esetekkel megvilágitani. Érdessége,
összeférhetlensége azonban még nem azt bizonyitja, hogy rossz ember
volt. Noha azt se, hogy jó ember volt. Az ő lelkét tovább és mélyebben
is át kell buvárolnunk.

A jó ember édes és derüs lélek, a rossz ember keserü és borus lélek. A
jó ember mást is tud szeretni, nemcsak önmagát; a rossz ember senkit se
tud igazán szeretni, néha még önmagát se. A jó ember egészséges lélek, a
rossz ember beteg lélek.

Szilágyi szelleme az indulatoknak, ösztönöknek, érző és gondolkozó
tehetségeknek nem volt szerencsés vegyülete.

Például, ha van észbeli előkelőség, hát ő az volt. Beszélünk születési
és pénzbeli előkelőségről. Mindegyik utálatos, ha erőszakossá,
követelővé, hatalmaskodóvá, hányivetivé válik. A dölyfös milliomos még
utálatosabb, mint a dölyfös gróf vagy herczeg. Mivelt nemes társaság
egyikkel sem fér össze.

De nehezen fér össze az észbeli előkelőséggel is, ha ez erőszakos és
hatalmaskodó. Szilágyi összeférhetlenségének okát fiatalabb korában itt
kell keresni. Ötleteivel, birálatával, jellemrajzaival, sőt
dévajkodásával is letiport maga körül minden egyéniséget s elméjének
hatalma alá akart rendelni minden önérzetet. Még az együtt étkező, még a
szeliden dőzsölő, még a derüs társalgásban nyugodtan szórakozó együttlét
alkalmával is gyakran kiválasztotta erősen csipkedő elmegyakorlatának
tárgyául egyik-másik társát, sőt időnkénti jó barátját is. A
visszavágást pedig nem igen türte. Igen hamar indulatba jött a
visszavágásra s ezzel kialudt a társaság vidám derüje. Az emberek inkább
türelemmel s maguk megadásával vettek részt azután a társaságban, de
mindig akadtak, a kik többé nem kivánkoztak bizalmas közelébe.

És ez természetes.

Minden ember becses önmaga előtt. Ennek igy kell lenni. Ez ős és örök
igazság. Hazáért, emberiségért, szerelmi hüségért feláldozza magát az
egyén, de más egyénért soha. Hacsak elméjének épségét el nem vesztette.
A hazára és az emberiségre nézve nem minden ember értéke egyenlő magas,
de önmagának minden ember megér annyit, mint akárki más. Senki se
szereti, ha az ő egyénisége más egyén elmejátékának áldozatul esik s
ekként más egyéniség diszletévé válik.

Ezért kellemetlen s ezért válik lassanként türhetlenné az erőszakos és
hatalmaskodó elmeerő.

Ott volt köztünk Deák. Fenségesebb elme még alig szorult koponyacsontok
közé, mint az övé. De ennek az elmének nyomasztó sulyát soha nem érezte
senki. Sőt társaságában mindenki abba a kedves csalódásba ringatódzott,
hogy Deák is csak egyik a társaságban, csak oly derék és oly jó ember,
mint más, de talán semmivel se különb, mint akármelyikünk. Ott volt
köztünk például Kerkapoly is. Az ő elméjének óriási méretei kevésbbé
gyöngéd modora miatt már jobban ki-kivillantak, de az ő társasága se
vált soha senkire kinossá, legföljebb untatóvá. Szilágyi sohase volt
untató, de gyakran okozott keserüséget vagy elkedvetlenedést sok
embernek.

Sokszor mondták, hogy Szilágyinak állandó és benső jó barátja alig volt.
Alig volt valaki, a kivel, mint mondani szokás, össze ne zördült volna s
a kitől rövidebb vagy hosszabb időre el ne zárkózott volna.

Ez volt egyik oka annak is, hogy általánosan elfogadott pártvezérré soha
nem lehetett. De csak egyik oka. Ahhoz, hogy valaki pártvezér lehessen,
még sok külső körülmény kedvező összejátszása is szükséges. Ész, jellem,
jó lélek, igazság, párthüség ahhoz mind nem elég.

Szilágyi nem nősült. Az élet boldogságos oldalának egy részét tehát
igazán soha nem ismerhette. A hitvesnek és a szülőnek, a természetes
gyámnak és gondviselőnek örömei előtt örökre zárva maradt egész lelke.
Másért is élni, másért is dolgozni, nőnek és gyermeknek örömeit saját
örömei gyanánt élvezni s egyetlen szivet több sziv boldogságával is
megtölteni: azt az istenérzést megtagadta tőle a végzet.

Nem volt tehát családi élete.

Jó barátok hű serege nem vette őt körül állandóan.

Nagy elméjének kiméletlen fensőbbségével szétzavarta gyakran maga mellől
azokat is, a kik különben szivesen huzódtak időnként közelébe.

Általánosan elfogadott pártvezérré nem lehetett, noha jogos
nagyravágyása erre méltán törekedett.

Önérzete oly magasra volt fejlődve, hogy sokan, a kik távolabbról
nézték, azt már indokolatlan hiuságnak tekintették.

Szivéből alig hiányzott valamely nemes érzés, de csaknem minden érzést
megbénitott elméjének örökös töprengése s az az anyagi helyzet, mely
országos állásáva alig állott összhangzásban.

S a mikor kormányzója lett az országnak: gyakran egészen elfojtotta
érzéseit a köznek java, a mint ennek eszméje az ő gondolkozásában
elméletileg kiképződött. A mint erről még később mondok majd valamit.

Mindent, a mi lelkében forrt s életében előfordult, összefoglalva:
életének igazsága abból áll, hogy ő soha egy pillanatig se volt rossz
ember, de szerencsés és boldog ember se volt állandóan soha. A jó ember
minden tökéletességét nem adta meg neki a végzet, de a rossz ember
minden vétkétől tiszta volt a lelke.

Másfél évtizeden át volt egyetemi tanár Szilágyi. Harminczöt éves
korától negyvenkilencz éves koráig. Hosszu idő ez s az erős férfikor
dereka. Erőnek, egészségnek, tökéletes munkaképességnek korszaka ez.
Kezdődött 1874-ben s végződött, mikor miniszterré lett, 1889-ben.

De e szép és hosszu korszak alig hozott gyümölcsöt, alig mutathat föl
sikert. Szilágyi tehetségéhez méltó sikert semmi esetre. De bölcsebbé és
higgadtabbá vált. Szellemének robbantó ereje kevésbbé működött,
elméjének szilaj csapongása mintha mérséklődött volna.

Mint tanár, mélyebb tudományos buvárlatokba – ugy látom – nem merült.
Emlitettem már, hogy irodalmi művet nem alkotott, sőt az egyetemi
előadásairól szóló elég gondos jegyzeteket is következetesen megtagadta.
Egyetemi tanárságának tehát tudományunk történetében hiteles nyoma nem
maradt. Nem is akarta, hogy maradjon.

Hogy előadása a tanszéken mily becsü volt: erről a magam véleményét el
nem mondhatom, minthogy erre nézve őt közvetlenül megfigyelni nem volt
alkalmam. Élénk eszü hallgatói közül sokan nyilvánitottak előttem
véleményt. Kerkapoly előadásait rajongva dicsőitették, ezekhez
hasonlitva Szilágyi előadásaiban bágyadtságot határozatlanságot, homályt
vettek észre. Az ifjak nagy része üres lélekkel jött el előadásairól.
Mint külsőséget emlitem meg, hogy megszabott órái mindegyikén nem
tartott előadást; hogy az órának csak felét szokta rendes előadásal
kitölteni; hogy előadásközben soha se hallgatóira nézett, hanem a terem
falának valamelyik pontjára s végül, hogy nem törekedett arra, hogy
közte és hallgatói közt benső bizalom s mintegy az összeszokásnak és
barátságnak érzete fejlődjék ki.

Mind e külsőséget nem tartom fontosnak.

Fontosabb az, a miről már bőven megemlékeztem, hogy tudása az államjogi,
alkotmányjogi és büntetőjogi tudományokban inkább idegen irott művekből
származott, semmint közvetlen szemléletből és egyéni buvárlatból.
Tudásából hiányzott ennélfogva az egyéniség. Hiányzott az, a mi például
Kerkapolyt mint tanárt oly vonzóvá s oly ragyogóvá tette s a mit
Kovácsban is annyira bámultak élesen figyelő hallgatói. Pauler tudásában
is hiányzott az egyéniség. De ő az ő tanszéki tudományát a kor
szinvonalán álló művekből határozott tantételekben gondosan
összeállitotta. E tantételek világosak és egyszerüek voltak. Ezektől
soha semmiben el nem tért, ezekhez hű maradt; még fölvilágositó esetei s
adomái is évről-évre szó szerint ugyanazok maradtak. Hallgatói ezért jó
kedvvel hallgatták s tanait elméjükben megőrizték.

Szilágyi sokkal nagyobb elme volt, mintsem akármelyik hires német
tudósnak tantételeit kételkedés és birálat nélkül egyszerüen s
változhatlan igazságként fogadta volna el s hirdette volna hallgatóinak.
Az ő örökké feszülő és feszegető szelleme az idegen gondolatoknak örökké
ujból alakitására, kiegészitésére, módositására törekedett. De ha ő a
már megállapitott tantételeket érintetlenül el nem tudta fogadni s ha
közvetlen a gyakorlati buvárkodással azoknak egyéni szint, zamatot,
határozottságot s vonzóerőt adni szintén nem tudott: elhárithatlanul oly
eredménynek kellett bekövetkezni, melyet az ő nagy elméjéhez s nagy
önérzetéhez méltán kicsinynek tartott a világ. A hallgatót se rideg
egyénisége, se tanainak tisztasága s eredetisége nem kötötte le.

Végre is ő ugynevezett tudós és egyetemi tanár lenni soha nem akart. Nem
ez volt az ő nemes nagyravágyásának állandó czélja. Ő államférfi s az
országnak kormányzója akart lenni. A hatalom elnyerése volt egész
életének összes törekvése. Nem azért, hogy fényüzésre, tékozlásra, üres
hivalkodásra s mások fölött való uraskodásra vagy talán önző czélokra
használja a hatalmat. Ő a hatalmat az állam és a magyarság javára akarta
használni. Éltek az ő lelkében eszmények. Szentül hitte, hogy a hatalom
birtokában ezeket megközeliti. Ha önérzetének korlátlanságát láttuk,
gyakran azt kellett gondolnunk, hogy hiusága is szerepel hatalmi
vágyódásai között, de a hiuság államférfiunál gyakran erény és sohase
bűn s végre is, hogy hatalmi vágyódásai mily természetüek voltak, azt
tisztán láttuk akkor, a mikor csakugyan eljutott a hatalomhoz.

Nem egyetemi tanárságának sikeréből vagy sikertelenségéből kell őt
megitélni. Egyetemi tanári állása az ő szemében csak ideig-óráig tartó
átmeneti állapot volt. Egész erejét ráforditani, egész lelkét beleölni
sohase jutott eszébe.



VII.

(Szilágyi nem érzi magát jól Tisza Kálmán táborában. – Kilép 1878
tavaszán. – Tanácskozunk a mérsékelt ellenzék pártelvei fölött. – Én a
függetlenségi párthoz csatlakozom. – Szilágyi ezt ellenzi. – Okai. –
Éjjeli tanácskozásunk. – Az én okaim. – Az egyesült ellenzék
megalakulása. – E párt jelleme.)

Szilágyi 1875-ben az egykori Deákpárt vezető férfiaival együtt belement
a fuzióba s a Deákpártból és a balközépből összeolvadt óriási többségnek
soraiban foglalt helyet.

E pártnak külső, látható, sőt valóságos vezére Tisza Kálmán lett.

De hát miért Tisza Kálmán? E kérdés százszor megrezdült Szilágyi
agyában. De Deákpárti társaiéban is.

E férfiu nem volt nagy elme, nem volt szónok, nem volt lelkesülni tudó
meleg lélek, alkotások dicsősége nem állott mögötte s ugy látszik, nem
voltak egyetemes czéljai se. Mi kötötte tehát hozzá az embereket? Minő
erő volt az, mely őt tizenöt éven át megtartotta a hatalom élén? Sokkal
tovább, mint a Deákpárt legnagyobb férfiait!

Nagyon érdekes kérdés ez, de egyuttal annyira tartalmas, hogy ennk
földeritésébe most uem akarok bocsátkozni. Történelmi tény az, hogy a
viszonyok ugy alakultak és sok ideig ugy állottak fenn, hogy Tisza a
hatalmat meg tudta szerezni s másfél évtizeden át meg tudta tartani.

El lehet képzelni, hogy Szilágyi, a ki még Deák Ferencz vezérségét is
birálni tudta, Tisza Kálmán vezérsége alatt nem érezhette magát
boldognak. Nem is erezte. De föllázadni még se tartotta czélszerünek.
Igaz, hogy Tisza nem is az az ember volt, a ki megtürte volna pártjában
a lázongó elemeket. Régi balközépi hiveiből igen jó táborkar alakult
körülötte, mely gondosan vigyázott azokra, a kikben lázongó hajlamot
vagy képességet gyanitott s mindig kész volt ezeket féken tartani, sőt a
pártból ki is zárni.

Könnyen tehették.

Az 1875-iki képviselőházban csak két kis ellenzéki párt volt eleintén.
Az egyik a szélsőjobb-párt báró Sennyey vezetése alatt alig 15–20 taggal
s a másik a szélsőbali függetlenségi párt alig 35 férfiuval. Minden
ellenzéki szavazatra hét kormánypárti szavazat esett Száz embert is
kiszorithattak a többségből s az mégis óriási többség maradt.

Az 1875-ik év tavaszán valósággal ki is szoritottak mintegy hetven
férfiut. Ezekből alakult meg báró Simonyi Lajos névleges vezetése
mellett a független szabadelvü párt. Szilágyi bent maradt a többségben.
Még ekkor azt hitte, hogy lassanként mégis csak összefér majd Tisza
Kálmánnal.

Ez a hite két év mulva végképen kialudt. A mikor elvégre az Ausztriával
megkötendő kigyezés javaslatai nyilt tárgyalásra kerültek: Bittó,
Kerkapoly, Lónyay, Szilágyi lehetetlennek tartották azok elfogadását.
Hatalmas vita után, melynél szebbet alig látott a magyar parlament,
kiléptek a kormánypártból.

Igy lett Szilágyi ellenzéki. Az ő határozottan szabadelvü gondolkozása a
Tisza-kormány sok művében félreérthetlen reakcziót látott. Ezt se tudta
tovább türni. De erős magyarsága éppen nem türhette, hogy a közgazdasági
kiegyezési javaslatokkal hazánkat az elszegényedés utjára kényszeritsék.

Ekkor már négy ellenzéki párt volt a képviselőházban.

Az egyik a szélsőbal.

A másik a szélsőjobb Sennyeyvel.

A harmadik a független szabadelvü párt 1876 óta.

A negyedik a disszidensek pártja. Igy nevezte a sajtó és a parlament
Kerkapolyékat, Szilágyiékat.

Természetes volt s rögtön föl is merült minden oldalon az az óhajtás,
hogy a közjogi alapon álló három ellenzéki párt egyesüljön s igy
hatalmas kormányképes pártot alkosson. Ha egyesül: tagjainak száma
felülmulja a százat s nagy vonzóerőt gyakorol a kormánypárt függetlenebb
elemeire is.

Én akkor nem voltam a törvényhozás tagja. Vármegyémben vezettem az
ellenzéket a keleti háboru alatt fölmerült nagyobb nemzeti kérdésekben s
kivált a hibás kiegyezési javaslatok ellen. De Szilágyival állandó
érintkezésben voltam s Kerkapolynál igen gyakran találkoztunk.

Egyik fontos tanácskozásunkra határozottan emlékezem.

1878-ban volt április 10-ike körül, talán épen április 10-én. Azért
jöttünk össze este Kerkapolynál, hogy a három ellenzéki párt egyesülése
fölött tanácskozzunk s ha lehet, az egyesülés elvi föltételeit
megállapitsuk és szövegezzük. Öten voltunk. Bittó István és gróf Apponyi
Albert s Kerkapoly, Szilágyi és én.

Tizenkét pontban meg tudtunk egyezni. Mondhatnám vita nélkül, nemes és
bizalmas eszmecserével. Épen hozzáakartam fogni már a szövegezéshez, de
előbb még egy utolsó pontot terjesztettem elő, melyet szükségesnek
tartottam megvitatni is, de a programmba fölvenni is.

Javasoltam, mondjuk ki, hogy ha Ausztriával való közgazdasági viszonyunk
a nemzet anyagi erejének elsorvadására vezet s ha a kormány minden
ünnepélyes kijelentése daczára is Boszniát és Herczegovinát elfoglalja s
ekként Magyarország és Ausztria mellé harmadik államterületet is kapcsol
s ezzel a dualizmust meghamisitja: akkor az 1867-iki államjogi kiegyezés
értéke Magyarországra nézve elvész; akkor annak mi csak terheit érezzük
s egyébként az ránk nézve üres keretté válik; tehát akkor annak gyökeres
átalakitása válik nemzetünk érdekében szükségessé.

Czélom volt áthidalni a megalakulandó egyesült ellenzék s a
függetlenségi párt közt fennálló távolságot. Czélom volt olyan
ellenzéket alkotni, a milyen volt 1848 előtt Deák és Kossuth ellenzéki
pártja. Akkor is ugy láttam, most is ugy látom a Habsburgok és
Magyarország közti erőarányokat, a mint ezek 1848 előtt fennállottak s
szent meggyőződésem volt akkor is, hogy a Habsburgok erőtömegével
szemben a magyar nemzetnek mindig erélyes ellenzéki állásban kell lenni
s kerülni kell Mária Terézia korát, a mikor az országgyülés minden
pártja az udvar kegyét és jóindulatát megszerezni tartotta legfőbb
feladatának. Elnémetesedés lett a vége s alkotmányunk elsorvadása s a
beolvadás. A független Magyarország csak üres szó maradt.

Javaslatom megütközést keltett. Bittó nyomban lehetetlennek mondta ennek
elfogadását.

– Jegyezd meg barátom, igy szólt, hogy ő felsége elé ezzel a programmal
nem mehetünk, ő felsége nélkül pedig az ország kormányzására közvetlen
befolyást nem gyakorolhatunk, holott a király bizalmának segélyével sok
jót tehetünk s még több rosszat megakadályozhatunk.

A gyakorlati tapasztalat bölcs érveivel állott elém Bittó, de ezek nem
győztek meg engem. Előtte csak az 1867 óta keletkezett tapasztalat
állott, előttem pedig háromszáz év tapasztalatának tanulsága.

Bittó nézetén volt mindjárt Szilágyi is s azután Apponyi és Kerkapoly
is. Én egész nyugodtan abban hagytam a vitát. Erős egyéniségek,
gondolkodó fők, nemes jellemek voltak e férfiak s meggyőződésük
megingathatlan, hiába lett volna a vitatkozás. De kijelentettem, hogy
velök én nem tarthatok s az egyesült ellenzéknek tagja nem lehetek; – a
függetlenségi párthoz csatlakozom.

Bittó és Apponyi gróf eltávoztak, én és Szilágyi ott maradtunk vacsorán.
Csak éjfél felé váltunk el Kerkapolytól.

De nem mentünk haza.

Nem nagyon hüvös, szép tavaszi éjszaka volt, az ég tele csillaggal.
Kimentünk a Dunapartra s fölballagtunk a Vigadó előtti térig. Azt a
teret százszor összejártuk. A hajnali szürkület vetett haza bennünket.

És ezen egész idő alatt, ez egész éjszakán át Szilágyi engem arra
törekedett rábeszélni, hogy ne csatlakozzam a függetlenségi párthoz,
hanem maradjunk együtt, tartsunk össze, mint eddig s alkossunk oly nemes
és hatalmas ellenzéket, melyhez a nemzet egész rokonszenve kapcsolódjék
s mely előtt utóbb meghajoljon a korona is.

Sohase láttam oly fenségesnek Szilágyi gondolkozását, mint ez éjszakán.
Barátaimnak százszor meg százszor elbeszéltem.

Szilágyi egész beszédét s összes érveit nem irom le. Nincs arra szükség
most már huszonhárom év óta semmi irányban. De néhány érve jellemzi azt
a kort is és az ő felfogását is. Ezekre rámutathatok.

A függetlenségi párt elvei ellen nem volt kifogása, de abban mind a
ketten egyetértettünk, hogy ez elvek győzelmére s Magyarország
függetlenségének helyreállitására a világhelyzet változása nélkül
gondolni se lehet.

Volt kifogása a párt természete ellen.

– A szélső pártok, ugymond, csak jelszavakkal s nem érvekkel dolgoznak.
Minden korban s minden nemzetnél ez a természetük. Ők csak az olyan
férfiakat szeretik, a kiket szenvedély vagy cselszövény vezet. A
gondolkozó lelket s a munkás szellemet meg nem türik maguk között. Nem
biznak bennük.

Hivatkoztam Irányira s Mocsáryra.

– E két férfiu ottléte nem bizonyság ellenem. Irányit félreszoritották s
ő se tud együtt lenni a párttal s Mocsáryt is előbb-utóbb
félreszoritják.

Szilágyinak csodálatos elméssége volt a vitában, ha gondolkozásának
röptét nem akarta korlátozni.

– Rád is, ugymond, az a sors vár. Ha csak kissé elszundikálsz, lerágják
lábaidról a patkányok a bocskort s ha szét nem tudsz rugni köztük,
lerágják füledet, orrodat.

Nevettem e szavain. Nem tartottam, sőt ma sem tartom komolynak ezt az
érvet s alaposnak ezt a felfogást.

Igaz, hogy az akkori függetlenségi párt Irányit kiszoritotta
pártköréből, de később visszafogadta s elnökévé tette. Az is igaz, hogy
utóbb Mocsáryt is elkedvetleni tette s kizárta kebeléből, de ebben már
néhány álorczás párttag cselszövénye szerepelt, a mit akkor még a párt
nagyrésze nem vett észre, sőt nem is sejthetett. Mocsáryt ma is nagy
örömmel látná még a mostani párt is a maga kebelében. Igaz, hogy ellenem
is volt némi feszengés örökké a pártban, de azért engem is elnökévé
választott s néhány klerikális álorczást kivéve ma is elvi s érzületi
egység köt a párt tulnyomó nagy részéhez.

Mind e viszonyok fejtegetése nem tartozik ide.

Szilágyi nem győzött meg engem. Sőt talán az én ellenvetésem még
sulyosabb volt. Én azt mondtam neki:

– Sehogy se látom be, hogy te biztosabban maradhatsz Sennyey és Apponyi
társaságában, mint én Irányi és Mocsáry mellett.

Ő se tartotta komolynak ezt a megjegyzésemet, pedig ő alig nyolcz év
mulva kénytelen volt az egyesült ellenzéket elhagyni. Volt valami benne
is, az egyesült ellenzékben is, a mi össze nem férhetett. Melyiknek
volt, vagy nem volt igaza: ezt feszegetni hiábavalóság lenne.

Sehogy sem tudtam Szilágyival egyetérteni egy sokkal nagyobb és
fontosabb kérdésben, melyet e szép tavaszi éjszakán megvitattunk.

Ő azt mondta, hogy ha mi a közjogi ellenzék mezejére lépünk: ezzel Tisza
Kálmánnak kormányzó uralmát örökössé tesszük. Sőt még sokkal gyöngébb és
rosszabb államférfiak uralma is örökössé válik. A Habsburgok a közjogi
ellenzéket az ország kormányára meg nem hivják. A pártok váltakozó
kormányzásának lehetősége megszünik. Egyetlen pártnak örökös egyoldalu
gazdálkodása a politikai erkölcsök megromlására vezet. S ujulás,
javulás, megtisztulás be nem következhetik. A gazdagodás és az élvezés
vágya lepi meg az embereket. Bankárok és ringyók szereznek befolyást az
ügyek vezetésére, mint egykor Francziaországban. Vagy az uralkodó
környezetének önkénye parancsol, mint nálunk 1848 előtt. A valódi
parlamentárizmus, a hazafias pártok váltógazdasága soha gyökeret nem
verhet. Sőt a kormányok kegyéből könnyen gyakorolható urhatnámság
példája megmérgezi az ellenzék erkölcsét is. Akadnak mindig férfiak, kik
nagy hanggal, nagy igéretekkel s nagy fenyegetéssel dolgoznak az
ellenzéken, hogy a kormánynak legyen indoka őket nagy áron is a maga
oldalára hajlitani. Emlékezzem csak, mi történt 1825 óta az országgyülés
és megyei ellenzék legtöbb nagy emberével. Ha én belátom ezt, nekem
együtt kell maradnom ő vele és Kerkapolylyal, Bittóval, Sennyeyvel,
Apponyival, hogy oly ellenzéket alkossunk, mely képes is, hivatott is az
ország kormányát minden pillanatban átvenni.

Szilágyi ezzel sem győzött meg engem.

Beismerem, hogy a politikai világ gondolkozó emberei ez elvek
igazságáról és helyességéről vannak meggyőződve. Beismerem, hogy Anglia
alkotmányos életének összes tünetei ezeket az elveket igazolják. De az
én eszem másként látott. Az én felfogásom a magyar dolgokról s a
Habsburgokról egészen más volt.

Eszembe jutott az a párbeszéd, mely harminczegy év előtt 1847-ben Deák
Ferencz és gróf Széchenyi István közt ugyanitt a Dunaparton, ugyanerről
a tárgyról s köztük is késő este folyt s melyet én magától Deák
Ferencztől hallottam. Elmondtam ezt Szilágyinak s meg is leptem vele
nagyon.

Elmondtam, hogy nálunk a parlamenti váltógazdaság, a hazafias pártok
váltakozó kormányzása, mig a Habsburgokkal való viszonyunk gyökeresen
meg nem változik, teljes lehetetlenség. Angliában is, másutt is, a
fejedelemnek csak egy uralkodói hatalma van, mely bármint támogasson is
egy pártot, ez a párt a nemzeti akarat változtával könnyen legyőzhető s
a többségből és a kormányból könnyen kiszoritható. De nálunk más az
állapot. A királynak két uralkodói hatalma van. Kormányát nemcsak magyar
királyságának, hanem osztrák császárságának egész hatalmával is
tarthatja, védheti, támogathatja. Valamint kormányának pártját is. S
azért nálunk rendes békés időkben, rendes választások utján a kormányzó
többséget leszoritani s a kormányt megbuktatni nem lehet. Nálunk rendes
időben a kormánybuktatás hatalmával egyedül csak az uralkodó
rendelkezik. És pedig annyira rendelkezik, hogy e hatalmát még a többség
ellen is kényelmesen gyakorolhatja. Biztos abban, hogy a kit ő kormányra
emel, azt a többség is elfogadja azonnal vezérének, mert hiszen a
kormánytól függ a választásoknál többséget alkotni a maga számára.

De mi történik akkor, ha a kormánypártnak kormányképes párt az
ellenzéke? A felelet egyszerü.

Szórul-szóra ezt mondtam Szilágyinak:

– Ül az uraság a zsöllyeszéken. Kezében koncz. Két vagy három kutyája
várja a konczot. Az uraság nagyot füttyent kutyáinak, mintha mondaná: a
ki közületek nagyobbat ugrik, azé lesz a koncz. S a kutyák ugranak. S
valószinü, hogy az ugrik legnagyobbat, a melyik legéhesebb. – Im a
parlamenti pártok szerepe nálunk, ha kormányképes valamennyi.

Durva hasonlat ez, tudom. Békésen tanácskozó parlamentben nem is
mondanám el e szavakkal. De hiszen mi Szilágyival bizalmasan
beszélgettünk az éjnek magányában. S aztán pártom és barátaim körében
elmondtam ezt e szavakkal akárhányszor. A balközép 1875-iki megfordulása
szülte nálam ezt a gondolatot. Egyetlen napon hetvenkét kiváló férfiu
változtatta meg régi elvét s szent meggyőződését a kormányképesség
megszerzése s a kormányzó hatalom elnyerése végett.

De tovább folytattam.

– Nemzeti erőnk a Habsburgokkal szemben nem nagyobb, mint 1848 előtt
volt. Deák Ferencz csak ugy nem volt kormányképes 1833-tól fogva
1848-ig, mint ma nem az a függetlenségi párt. De hiven tolmácsolta a
hozzá csatlakozó nemzeti akaratot s ennek nyomása alatt az egymásután
felbukkanó Reviczky-, Pálffy-, Majláth-kormányok napról-napra
kénytelenek voltak a nemzet kivánatait egymásután teljesiteni. Azt meg
magunk éltük át, magunk tapasztaltuk, hogy ha a balközép mereven
megmarad elvei mellett s ezek elejtésével nem igér az uralkodónak
többet, mint a mennyire mi Deákpártiak lettünk volna hajlandók, hanem e
helyett rendületlen hazafiságával minket szorit s mindig csak szorit,
akkor ma a kiegyezéssel sokkal jobban állanánk s országunk nem lenne
Ausztria zsákmányává, mint lesz most.

Meg kell itt jegyeznem, hogy az 1878-iki februári és márcziusi vitákban
épen Szilágyiék és Kerkapolyék fejtették ki fényesen ezt az eszmét.

De folytattam.

– Szentül hiszem, hogy tisztán látok; tisztábban, mint ti. S én ugy
látom, hogy nekünk erős, hatalmas, semmiben nem alkuvó, soha nem
gyöngülő s a kormányképességért soha nem versenyző függetlenségi pártra
van szükségünk, mely a nemzeti akaratot erősen képviselje s ennek
nyomása alatt a kormányt folyton az ország érdekeinek igaz szolgálatára
kényszeritse. Mint a hogy tették Deák és Kossuth. Ezért leszek én
függetlenségi párti. És azért, hogy a függetlenség nagy eszméjét és
szentséges szenvedélyét jobb időkre ébren tartani segitsem. Mert ez most
gyönge kezekben van. Én független ember vagyok, nekem ez kötelességem.
Én azt hiszem, az én kezem erősebb lesz.

Szilágyi tüzesen szólt közbe.

– Nem lesz erősebb. S ha erősebb lenne, se lesz sikere. Se korunk
szelleme, se nemzedékünk gondolkodása nem olyan, hogy száz vagy
százötven erős lelkü férfi akadjon a kormányrajutás minden reménye
nélkül való örökös ellenzékiségre. Ily fenséges elhatározásra még a
franczia, még az angol nemzet se lenne képes. Még azokban sincs a mi
korunkban akkora erkölcsi erő, hát a mi örökké nyomorgatott fajunkban
hogy lehetne? Én elhiszem, hogy a parlamentben többen lesztek, mint
most. De nagyon sok lesz köztetek vagy a gyámoltalan, a ki a jelszónál
többre sohase viszi, vagy a cselszövő, a ki kéz alatt egyéb pártokkal
dolgozik össze, sőt még a kormánynyal is. A franczia nemzet III.
Napoleon alatt csak öt igazi ellenzéki férfiut tudott a parlamentbe
küldeni, nem többet. De az eszmét ébren tartani ez is elég volt sok
ideig. A függetlenség eszméjét és szenvedélyét tiszta fényében megőrizni
nálunk is elég husz-harmincz férfiu, de ez aztán méltó is legyen ahhoz s
egyéb kötelességet ne ismerjen. A ki pedig dolgozni szeret s alkotni
képes: annak a munka terén a helye.

Ez utolsó mondása nagyon igaznak bizonyult. Igazi függetlenségi férfiu
1875 óta semmi komoly munkához nem juthatott. A kormányok azt sehol meg
nem engedték. Elvont is a nemes munkavágy sok jó erőt a függetlenségi
párttól. Negyedszázad óta sokszor eszembe jutott Szilágyinak ez utolsó
szava. De ez se tartott vissza elhatározásomtól. Azzal vigasztaltam
magam, dolgozom, ha másutt nem lehet, az irodalom mezején.

Politikai utunk ekkor és igy vált el örökre. Szilágyi miniszterré lett s
én ellenzéki s függetlenségi maradtam. Utunk a nagy reformok idején még
egyszer s egy pillanatra közel jött egymáshoz.

Néhány nap mulva megalakult az egyesült ellenzék. Pestvármegye nagy
tanácskozó termében jöttek össze a három párt férfiai április hó 13-án s
ott a programmot vita és ellenmondás nélkül fogadták el. A programm
abból a tizenként pontból állott, melyet néhány nap előtt Kerkapolynál
is tárgyaltunk. Ugy emlékszem, csak báró Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső
szólaltak föl. Amaz a független szabadelvü párt, emez a disszidensek
pártja részéről.

Én már ezen az egyesülési jeleneten nem voltam ott.

Nem volt ott báró Sennyey se, a konzervativ szélsőjobb-párt vezére. Ő
zemplénmegyei kastélyában időzött. Az előzetes tanácskozásokban se vett
részt, az egyesülési elvek megállapitásába se avatkozott. Várta: mi
lesz? Várta: kik és miként, mi alapon egyesülnek? Közte és párthivei
közt erős levélváltás folyt s végre április 20-ika körül megjelent
nyilatkozata, mely szerint ő az egyesült ellenzéknek ezuttal nem lehet
tagja. A nyilatkozat keletét április 13-ra tette. Lehet, hogy akkor kelt
a nyilatkozat, csak a közzététel szenvedett halasztást.

Szilágyival azontul is sokat beszélgettünk az ő és társai politikai
állásfoglalásáról.

Ő nagy vivmánynak tartotta, hogy báró Sennyey Pál kiszorult.

– Lásd – ugymond – a nagy történelmi aulikus párt, mely a bécsi
kongresszus óta annyi kárt okozott a nemzetnek, most már örökre kihalt.
Ifjabb nemzedéke velünk van s köztünk föl nem támadhat.

Én ezt nem láttam olyan nagyon bizonyosnak. Aggodalmam nyilvánvaló
okokból származott.

– Programmotokból ki kellett hagynotok minden egyházpolitikai vivmányt,
melyet az 1848-iki törvényhozás elvileg már elhatározott s melyet Deák
Ferencz 1873-ban politikai örökségül hagyott nemzetének. Ime, e pontban
ti voltatok gyöngék s a konzervativek és aulikusok voltak erősek.
Nektek, a kik Deák igazi hivei voltatok, e pontban nem lett volna szabad
engedni. Ha pedig valamikor a viszonyok kényszere e kérdéseket
napirendre hozza, az a párt ujra feléledhet és pedig felekezeti
szenvedélyek alapján, a mi szégyene is, ártalma is lenne nemzetünknek.

Szilágyi nem hitte ezt.

Figyelmeztettem, hogy utolsó nagy beszédében Deák is rámutatott ily
fordulat lehetőségére.

Türelmetlenné lett.

– Ha Deák rámutatott is, még se bizonyos, hogy ily fordulat következik
be. De ha annak elejét nem tudnók venni a maga idején: még kevésbbé
tudnók elejét venni most. A jövőt nem lehet pártnyilatkozatokkal gúzsba
kötni.

Ebben neki volt igaza.

A nemzet nem valami zajos és kitörő örömmel fogadta az uj pártot. A
függetlenségi párt sajtója az uj pártot »Habarékpárt«-nak nevezte el. Az
uj párt és a kormánypárt elvei között a nagyközönség nem tudott lényeges
és határozott különbséget fölfedezni. Nagyon sokan gondolkodtak ugy,
hogy az egyesült ellenzék elveivel Tisza Kálmán táborában is helyet
foglalhatnak. S ha már az ember a maga politikai elveivel kormánypárti
lehet: miért legyen akkor ellenzéki? Az ellenzéki kenyér nehéz kenyér.
Csak erős ember vállalkozzék arra.

Csakhogy erős emberek nagy tömegben soha sincsenek.

A következő országgyülésre már csak felényi számmal jött be az egyesült
ellenzék.

A függetlenségi párt férfiai 35-ről fölszaporodtak vagy 80-ra, az
egyesült ellenzék férfiai pedig vagy 110-ről leszálltak 60-ra. Maga
Kerkapoly is kimaradt a parlamentből. Sokan a kisebb emberek közül már a
választások után átmentek a kormánypártra.

Pedig a kormánynak igen nehéz volt a helyzete. A bosnyák okkupáczió épen
a választások idejére esett A nemzet mély rétegei háborodtak föl az
okkupáczió miatt. A kormány véges-végig tagadta, hogy okkupálni akar s
tagadása rút ámitásnak bizonyult. Maga a Tisza-kabinet
pénzügyminisztere, Széll Kálmán is, megrémülve az okkupáczió pénzügyi
következéseitől, kénytelen volt ott hagyni állását. De azért az egyesült
ellenzéknek nem állott élére, sőt sorai közé se állott be.

Az egyesült ellenzék nem sokáig viselte ezt a nevet. Fölvette később a
mérsékelt ellenzéki nevet s utóbb már nemzeti pártnak keresztelte el
magát. Nem használt ez se. Tehetségben, jellemben, vagyonban s
társadalmi állásban mindig kiváló tagjai voltak, de ez se használt
semmit. Ez a párt nem kellett a nemzetnek semmi alakban. E pártnak csak
érzülete volt, de nem voltak elvei. Csak tekintélye volt, de hatalma
nem. Se a nemzet, se a király soha föl nem melegedett iránta.

Nagy okok idézték elő ezt az állapotot, de ez okoknak föltárása talán
nem tartozik ide.

Szilágyi nyolcz egész éven át vesztegelt e párton. Régen észrevette ő
már, hogy e párton a nemzet számára komoly vivmányokat elérni nem lehet.
Sőt veszedelmes törekvéseket se lehet meghiusitani. Vagy a korona
közelébe kell jutni, de ezt csak a többség soraiban lehet elérni. Vagy a
nemzet szivverését kell megközeliteni s ekkor a függetlenségi párt jobb
elemeivel kell rokonságot kötnie. A ki se egyikre, se másikra nem kész:
üljön ki a Duna partjára s – mint magán társaságban mondotta – nézze
nyugodt lélekkel, mint folydogál a viz lefelé; – ebben is találhat
élvezetet a jámbor samaritánus.



VIII.

(Pártokon kivül áll. – Szónoklatának természete. – Külsőleg. – Ha
rögtönzéshez szokik, nagyobb szónok lett volna. – Mi a kisszerü
szónoklat? – Attila, Bismarck és Kossuth. – Mitől függ a szónoklat
sikere? – Széchenyi szónoklata 1825 november 3-án. – Szilágyi inkább
tanszéki szónok. – Összegyüjtött beszédei ép ugy hatástalanok lesznek,
mint Apponyi beszédei.)

Elhagyta az egyesült ellenzéket, de nem csatlakozott egy párthoz sem.
Maga maradt.

Nehéz állás, nehéz szerep. Nehéz kivált annak, a kiben hatalmas önérzet
s termetes arányokban kifejlődött nagyravágyás lakik. Holmi vékony
dongáju egyéniség ne is kisértse meg. Szilágyi megkisérthette.

Három évig, 1886-tól 1889-ig volt ily különállásban, Nagy elméje, nagy
szónoki képessége megmentette tekintélyét ebben a külön állásban is. Se
a kormánypárt, se a mérsékelt ellenzék nem üldözte őt s ő is óvakodott
attól, hogy bármelyiknek ellenségeskedését fölidézze maga ellen.

Legszebb, legjelesebb beszédeit ellenzéki korában tartotta. A nagy
szónok hirét ekkor szerezte meg igazán.

A szónoki hatásnak esetleges és külső eszközeivel nem rendelkezett nagy
mértékben. Még oly mértékben se, mint néhány kortársa. Hangja lágy és
nemes, de se nem oly érczes, se nem oly hatalmasan és rokonszenvesen
zengő, mint Apponyi grófé. Testének tartása, kezének mozdulata,
szavainak megválasztása s beszédének mérsékletes folyamata mind gondos
tanulmányra s nyugodt és biztos önuralomra mutatnak. Beszéd közben
sohase tesz szinpadi mozdulatot, soha se ugrál, soha se kiabál és soha
se rohan előre se szavaival, se indulataival; – hadonázni soha se látta
senki. A lelkesedés és ihlet, a mély érzés és az áhitat se fogja el
lelkét soha. Mindig gondolat és érv vezeti őt s gondolata mindig előre
megfontolt s érve mindig előre megalakitott. Még az érvek csoportositása
s sorrendjük meghatározása is előre megfontolt. A mint másként alig is
lehet oly szónoknál, a ki mindig előre átgondolja s rendszerint előre
meg is irja beszédeit.

Vajjon Szilágyi nagy szónok lett volna-e, ha teljesen rögtönző szónokká
válik?

Én azt hiszem: nagy szónok lett volna. Sokkal nagyobb, mint most. Minden
esetre időnként sokkal nagyobb hatást tudott volna elérni.

Gondolatai gyorsan támadtak, csaknem villámszerüen. Magántársaságban,
nagy közönség elől elzárt vitában, nagy kérdések fölött folyt vitatkozó
eszmecseréken hihetetlen gazdagsággal ömlöttek ki agyából a
legszabatosabb gondolatok, a leggyönyörübb képek, hasonlatok, példák,
közszólások, szárnyaló igék, de egyuttal a legélesebb gúny, birálat,
elemzés és ócsárlás gondolatai is.

Épen itt kell egyik okát keresni annak, miért nem akart, sőt miért nem
mert rögtönző szónok lenni.

Mondtam már, hogy a parlamenti viták tulnyomó nagy része élő és működő
intézmények körül s gyakorlati kérdésekről folyik. Az intézményeket
Szilágyi a tudományból ismerte, saját gyakorlati munkásságából s
közvetlen szemléletből pedig kevéssé ismerte. Ezért volt tele mindig
kétséggel s a gyakorlatnak kisebb elmeerejü férfiaival szemben is ezért
forditott különös gondot gondolatainak előre való megfontolására s
alakba öntésére. E miatt nem lehetett rögtönző szónok.

De a miatt se, mert ha rögtönöz: élcze, ötletei, nagy elméjének
szellemeskedő játéka, gunyos birálgatása, dologi ócsárlásai
korlátozhatlan zuhatag gyanánt ömlenek ki belőle s az esetben a
gondolatok legjobb és biztos alakját hevenyében megtalálni alig lehet.
Legalább nem képzelhető lángelme, mely erre minden pillanatban s minden
gondolatnál képes lenne.

Ámde Szilágyi semmire se ügyelt jobban, mint arra, hogy a pongyolaságot
s a már kiejtett gondolatok és szavak félreérthetőségét kikerülje.

S aztán az élcz, a gúny, a szétbonczolás, a nevetségessé tétel
védelemre, sőt visszafordulásra, gyakran keserü vagdalkozásra hivja föl
az ellenfelet. Az ily harczban a legerősebb küzdő is kap sebet vagy
karczolást, paizsa csorbát szenved vagy foltot kap, lobogója
foszlányossá válhat. Szenved a vita komolysága, a személyes érzületek a
tárgyi érvek sulyát évrényre jutni nem engedik, a kaczagás zaja betölti
a levegőt, a közbeszólások darazsai ott donganak a szónok feje körül s
az ünnepélyesség megszünik. De egyuttal megcsökken a tekintély is.

Az a tekintély, melyet Szilágyi az elmék nyilvános küzdelmei közt a maga
számára minden időben s föltétlenül meg akart menteni.

Meg is mentette.

De csak ugy, hogy szónoklatait a rögtönzés koczkázataitól féltékenyen
megőrizte.

Van azért néhány rögtönzött beszéde is, még pedig szép beszéde. De ez
mind vitázó s nem előadó beszéd. S ezekben is szinte emberfölötti erővel
törekszik szorosan megmaradni a tárgy mellett. Különösen az
egyházpolitikai vitában volt kénytelen néhány gyönyörü rögtönzéssel
birni le ellenfeleit. Összegyüjtik-e valaha Szilágyi beszédeit: nem
tudom. Bizonyosnak épen nem tartom. Családja, melyhez tartozott, nem
nagy s fényleni e beszédekkel épen nem akar. Barátai, kiket kegyelet és
hű megemlékezés gyöngédsége birna a beszédek kiadására, alig maradtak.
Az irodalom és a tudomány fejlesztésére e beszédek csak kis mértékben
alkalmasak. A legtöbb politikai beszéd értéke nálunk is, más nemzeteknél
is mulandó, mint egy gyönyörü éneké vagy szép szinpadi alakitásé.
Rajongásba hozza, a ki épen látja és hallja. A ki térben vagy időben
messze esett tőle: az már nem érti és nem élvezi.

Voltak törvényhozóink Szilágyinál talán nagyobb sulyuak. Emlékük mégis
csak a hagyományban él s nem műveikben. Felső-bükki Nagy Pál, báró
Wesselényi Miklós, galantai ifjabb Balogh János, Beöthy Ödön a mult
század első felében jobban fölrázták a nemzet szivét és agyát, mint
Szilágyi s összegyüjtött beszédeik köteteit mégis hiába keressük
könyvtárainkban. Összes miniszterelnökeink közül, a kik 1848 óta
vezették az ország kormányzását, talán csak gróf Andrássy Gyula beszédei
lesznek gondos megvilágitással kiadva. Semmi csodálni való se lesz hát
abban, ha Szilágyi beszédei a naplók sötétségében maradnak eltemetve.

Föl kell tennünk azt a kérdést is: vajjon Szilágyi beszédei tartalmuknál
fogva milyen értéküek s ő maga minő helyet foglal el az alkotmányos
nemzetek szónokai között?

Ha Szilágyit, mint szónokot akár a korabeli, akár a történelmi nevü
korábbi szónokokkal, vagy csak a mi közéletünk mult századi nagy
szónokaival hasonlitjuk is össze: tisztában kell lennünk a korszerü
szónoklat természetével. Különben nem értjük meg egymást.

A korszerü szónoklat se nem művészet, se nem tudomány. Legalább az a
szónoklat, mely a kormányzásnak és a törvényhozásnak, valamint az
alkotmányos gyülések tanácskozásainak mezején terem. Az egyházi élet és
a tudományos intézetek kebelén született szónoklatokról,
emlékbeszédekről, temetői és törvényszéki beszédekről nem akarok szólni.

A korszerü szónoklat értékének egyetlen egy mértéke van. Ezt a mértéket
sikernek nevezzük.

A siker az, hogy a szónoklat azt a hatást gyakorolja, a melyet azzal a
szónok el akart érni. Ha felvilágositani akar: a hallgató nyomban és
tisztán lássa a vitatott ügyet s a szónok czélját. Ha pedig cselekvésre
akar inditani: a hallgatóban nyomban feltámadjon a lelki elhatározás a
cselekvésre.

E nélkül ma minden szónoklat üres beszéd, szép vagy nem szép szavak sürü
szállongása s mind a beszélőre, mind a hallgatóra nézve unalmas vagy
unalom üző időtöltés.

Gyakran beszélnek a lapok és az emberek nagy szónoklatról, fényes
szónoklatról. Ez a beszéd többnyire hiábavaló. Vagy alaptalan, vagy
pedig czélzatos.

Valahányszor a pártvezér felszólal: pártfelei lapokban és társaságban a
felszólalást rendesen fényes szónoklatnak kiáltják ki. Ez a kikiáltás a
pártos önzésnek számitása s közéletünk rossz szokása. Vagy talán ne is
mondjuk rossznak ezt a szokást. Hiszen ez vele jár a pártossággal s a
pártosságot szülő alkotmányos élettel.

A siker attól függ, mekkora erővel és hatalommal rendelkezik a szónok.
Attól függ: szavai mögött ott van-e komoly elhatározása s van-e készen
elég ereje és hatalma elhatározását végrehajtani?

A hatalom is sokféle. Hatalom a fegyveres erő a hadvezér kezében, az
államszervezet a kormányzók kezében, a tömegek szenvedélye az izgatók
kezében, a pénz az intézők és alapitók kezében, a szavazatok száma a
pártvezér kezében s az érvek sulya a bölcs elmék birtokában.

A legkisebb és a leggyöngébb hatalom a bölcs elme s az érvek sulya. A
katona, az államférfi, a pártvezér, a tömegek szenvedélye erre épen nem
ad semmit. Ezeket csak érdekük, vágyuk, akaratuk vezeti. Nagy idő, ritka
korszak s nemes nemzedék az, mely csupán a bölcs elme érvei szerint
határozza el magát cselekvésre.

Attila követe hadizenetet visz Bizánczba s azt mondja Bizánczban a
keleti római császárnak: »Az én uram, Attila, azt izeni neked, készits
számára sátrat, mert jön.«

Ez szónoklat.

Rövid, képletes, szép és fenséges. Nagyon kevés van a világtörténetben,
mely hasonlitana hozzá. Hellász vagy Róma története tud talán egyet vagy
kettőt felmutatni. De Demosthenes és Cicero szónoklatai ehhez képest
üres fecsegések.

Miért?

Mert a hun követ szavaiban Attila komoly elszántsága s hadseregének
ellenállhatlan hatalma nyilatkozik.

Bismarck azt mondja a parlamentben: »Mi németek csak az Istentől félünk,
mástól senkitől.«

Ez is szónoklat. Ha elemezzük e néhány szót, mérhetlen gazdagságot
találunk benne. Francziaország és Oroszország számára szólanak e szavak.
De a szavak mögött óriási nemzet erős államszervezete s két millió jó
katona áll.

Kossuth szavai mögött a magyar nemzet elszántsága s erkölcsi és anyagi
ereje állott. Egyetlen beszédére kétszázezer katonát szavazott meg a
nemzetgyülés. Az a beszéd gyönge. A költészet és a tudomány törvényei
szerint ezer hibája és hiánya van. De azért hazánk történetében a
legnagyobb és legfenségesebb szónoklatok egyike. Azért, mert példátlan
sikere lett s mert a sikert a szenvedélylyé fokozódott nemzeti önérzet
teremtette meg. Ez az önérzet nyilvánult abban a beszédben.

Csodálatos hatalom a pénz is. A magyar nép játszi elméje gyönyörüen
jelzi ezt. Azt mondja: »Kutya ugat, pénz beszél«. A mi azt teszi, hogy
ott, a hol pénzre van szükség, mert a nagy czélt csak pénzzel lehet
elérni, ott a puszta ékesszólás nem egyéb, mint kutyaugatás.

Rettenetes durva igazság, mégis igazság.

A pozsonyi országgyülés 1825-ik évi november 2-án kezdte meg
tanácskozásait a nemzeti nevelés és közoktatás tárgyában s a követek e
napon 37 szónoklatot tartottak s a szónoklatokba belevonták
természetesen a magyar nyelv mivelését, a közoktatásnak magyar nyelven
való vitelét s Magyar Tudós Társaság alapitását is. A legkitünőbb
hazafiak s koruk legelső szónokai szólaltak föl. Felső-bükki Nagy Pál,
Ragályi Tamás, Deák Antal, idősb Balogh János s mások.

Semmi eredmény.

Másnap, november 3-án folytatták a tanácskozást kerületi ülésben.

Reggel 9 órakor kezdődött az ülés s kezdetben néhány perczig alaki
dolgokról folyt a szó. Azután ujra a nagy nemzeti ügyre került a sor s
husz szónok tartott már beszédet s köztük gyönyörü beszédeket, a mikor
huszonegyedik szónoknak ujra felállott felső-bükki Nagy Pál.

A nemzet ujjászületésének e nagy hőse sohase mondott szebb,
tartalmasabb, ragyogóbb beszédet. A beszéd hatása a jótékony viharéhoz
volt hasonló. Erős megindulás támadt a szivekben s ez meglátszott minden
arczon. És még se lett volna eredmény, ha véletlenül ott nincs gróf
Széchenyi István.

Nagy Pál hatalmas beszéde a bécsi udvar, a főpapok és a magyar mágnások
ellen mennydörgött. Ezek pusztitották a magyarságot. Ha most a magyar
mágnások egyike, csupán 35 éves, tehát aránylag ifjabb koru ember, közös
hadseregbeli huszártiszt, habár az Széchenyi István is, előáll s egy
budai házmester nyelvének rongyos magyarságával beszédet tart,
ötöl-hatol, akadoz s köpköd, de tüzesen ajánlja a Magyar Tudós Társaság
felállitását, de egyebet nem tesz: vajjon mi lett volna e beszédnek
eredménye?

Semmi!

Az lett volna, hogy azt a német magyarsággal berregő katonatisztet
kinevetik s attól a mágnásocskától megvonják a szót, a melyhez ugy sem
volt joga.

Azonban gróf Széchenyi István nem tartott beszédet. Csak néhány szót
szólt. Csak annyit mondott, hogy neki ugyan itt nincs jussa felszólalni,
nem is akar ő beszélni, hanem a felállitandó Tudós Társaságra felajánlja
összes jószágaiból való egy esztendei jövedelmét!

Ez már szónoklat volt. Nagy és dicső! A törvényhozók, mint az én
krónikairóm megjegyzi, szokatlan vivátokba törtek ki. Az éljenzés alatt
Vay Ábrahám megyei követ lelkét nehéz honfikeserüség lepte meg, könyei
előtörtek, a nemzet fölébredésének nagy pillanata zokogásra fakasztá s
kardját fölemelve intett az elnököknek, hogy szólni akar. Az elnökök
Kubinyi, liptóvármegyei követ s Máriássy, gömörvármegyei követ voltak
ezen a héten. Mind a két elnök csöndre intette a rendeket. De perczek
multak el, mig Vay Ábrahám magához térhetett s elmondhatta, hogy
elkeseredett az ő szive, de most már jobb időket remél s ő is ad a Tudós
Társaságra tizezer forintot. Jött gróf Andrássy is, gróf Károlyi György
is s jöttek mások. Néhány nap alatt együtt volt negyedmillió forint.

A mi fölött bölcseink már 35 év óta hiába tünődtek: azt Széchenyi István
gróf szónoklata megteremtette néhány nap alatt.

Mert szónoklata mögött ott volt a pénznek hatalma.

Tisza Kálmán alig tud beszélni. Se alakja, se hangja, se lángolása, de
még szándéka se volt soha, hogy szónok legyen. És sok beszéde mégis nagy
hatást szült. Mert pártvezér volt. Ellenzéki korában nem volt ugyan
többsége, de nemzeti szenvedély állt mögötte, – kormányzó korában pedig
megbonthatatlan többsége volt szakadatlanul.

Az utolsó ötven év sok nagy szónokot szült a mivelt nemzetek kebelében.
Fölemlitem például Gambettát, Gladstonet, Castelart, Beaconsfildet. A
remek kor példái s a szépműtan szabályai szerint ezek közt a legnagyobb
szónok Castelar volna s a legkisebb talán Gladstone. S a legkisebb
szónok valósággal mégis Castelar, mert a siker s a hatalom, melyre
támaszkodhatott, nála volt a legkisebb. A legnagyobb szónoknak
Gladstonet kell elismernünk, mert az angol nemzet ereje és akarata
állandóan őt támogatta hosszu időn át. Pedig beszédei a költői erő, a
képzelet hatalma, a gondolatok alaki tökéletessége dolgában Beaconsfield
lord beszédei mögött messze maradnak el.

Szilágyi Dezső, ha ily mértékkel mérjük, nem a nagy szónokok közé
tartozik. A korona tekintélye, a nemzet ereje, a tömegek szenvedélye
sohase állott mögötte s nagyon ritkán és csak részben támaszkodhatott a
többségre is. Attól pedig pártállásánál fogva s a habsburgi hatalom
iránt való figyelemből is óvakodott, hogy beszédeit a nemzeti eszmények
és nagy ábrándok igazságaival töltse meg. Erre pedig nagy képességei
voltak. Még jobban óvakodott, mint gróf Apponyi. Csakhogy Apponyi a nagy
nemzeti igazságokat minden beszédében annyi föltételhez szokta kötni,
hogy a közönség mindig kételkedett, vajjon válság esetén Apponyi gróf a
nemzeti igazságokat emeli-e érvényre, vagy pedig a föltételeket?

Szilágyi beszédei rendszerint tudományos tartalmuak, érvelők,
fejtegetők, felvilágositók, elemzők, még pedig meglehetősen vitatkozó
mellékizzel. Hosszu ideig való tanárkodása meglátszik beszédein is. Az
igazi szónokot a vita folyamán felbukkant gondolatai, ösztönei és
érzései vezetik, Szilágyinál pedig minden beszéd hosszu tanulmány és
megfontolás eredménye szokott lenni.

Gyakran megtörtént vele, hogy addig-addig fontolgatott, mig utóbb a
kérdés lekerült a napirendről, vagy legalább az ő felszólalásának minden
jó alkalma megszünt. Ilyenkor hazavitte s megsemmisitette el nem mondott
beszédeit.

Senkinek se volt annyi el nem mondott beszéde, mint neki. Harmincz éves
parlamenti pályája alatt, azt hiszem, elmondott vagy száz nagyobb
beszédet. De el nem mondott, noha jól elkészült beszédeinek száma
bizvást van háromszor annyi.

Nagy kedve telt abban, hogy más szónokot megczáfoljon, de irtózott
attól, hogy őt is czáfolgassa valaki. Ha hosszabb beszédet akart
mondani: a források, adatok, bizonyitékok egész hadszertárával vette
magát körül. Hozta a hadszertárt kezében vagy hóna alatt. Törvénykönyv,
rendeletek tára, hirlapok, előző beszédek, jegyzetek tömegéből állott az
a hadszertár.

Nem tartom minden beszédét szépnek és sikerültnek s nem tartom minden
érvét okosnak és teljesnek. De beszédei közt sok van, a mely
megérdemelné a kiválasztást és összegyüjtést. A közönség komolyabb része
hasznot látna, élvezetet meritene belőle.

A parlamenti beszédek olvasmánynak csak ugy nem valók, mint a szinmúvek.
A szinművet alkalmas művész alakitásában kell látnunk és hallanunk, hogy
értékét igazán megbecsülhessük. A politikai beszéddel is igy vagyunk. Ha
egyes részeinek, valamint az egész beszédnek közvetlen hatását nem
vehetjük észre: alig lehet fogalmunk annak szónoklati becséről.

Szilágyi beszédeiből se lehetne általánosan kedvelt olvasmányt állitani
össze. Valamint Apponyi beszédeiből se lehet. De azt hiszem, hogy a
jogilag mivelt érett elme Szilágyi beszédeiben mégis több és
tartalmasabb anyagot találna.

De ismétlem, hogy Szilágyiban igen is meg volt a szónoki lángelme minden
ereje. De ő a nyilvános beszédek alkalmával nemcsak nem használta ezt,
hanem még sokszor el is nyomta. Ennek okait már kifejtettem. Zárt körben
és magántársalgásban folytatott vitái és fejtegetései tele vannak igaz
költészettel, a szépirodalom és a történet bő ismeretével s a nagy elmék
gyors és korlátlan leleményességével.



IX.

(Az ellenzék erőfeszitése Tisza Kálmánt megbuktatni. – A véderő-vita
1889-ben. – Szilágyi igazságügyminiszter lesz. – Helyeseltem. – Miért
nehéz a hatalomról lemondani? – Miniszter korában óriási munkát végez. –
Teljesen valótlan, hogy röst lett volna. – A mit tervei közül nem
helyeseltem. – Az itélkezés egysége. – A közvádlók egyoldalu
szigorusága. – A kegyelmezési jog. – Trandafir rémületes esete.)

Tisza Kálmán nem könnyedén szánta magát arra, hogy kormányába Szilágyi
Dezsőt bevegye. Valami mély rokonszenv ugy se volt köztük soha. Tisza
jól ismerte Szilágyi megférhetetlen természetét, de egyébként se nagyon
szerette a nagy tudományos képzettségü és nagy elméjü embereket.
Egyénileg ugyan becsülte a tudományt, meglehetős olvasottsága van
magának is, az angol parlamenti s általános politikai életet egy időben
tudományosan megismerni törekedett is, de azért azok közé a Tisza-vidéki
magyar politikusok és államférfiak közé tartozik, a kik a tudományosan
képzett elméket nem eléggé becsülik vagy legalább a jó pajtást és
tüskön-bokron át hű pártfelet sokkal többre becsülik.

A véderő-vita az 1889-ik év kezdetén mindjárt az első napokban sulyos
válsággal fenyegette Tisza kormányát.

Az ellenzék elvesztette már türelmét. Tisza mind a politikai, mind a
társadalmi téren a boldogulás minden utját ridegen elzárta az ellenzék
tagjai elől. A közigazgatás sok helyütt gonoszul és szenvedélyesen
üldözte még igazságkereső dolgaikban is azokat, a kikről azt gondolta,
hogy Tiszának kellemetlenek. S az üldözöttek hiába kerestek igazságot a
kormánynál. Az 1887-iki választás hihetetlen visszaéléseket hozott
felszinre. A kaposvári választásnál kitünt, hogy a büntetőtörvénybe
ütköző legsulyosabb büntetteket is szabadon el lehet követni az ellenzék
ellen s a kormánynak javára. S orvoslást nem lehet találni sehol. Se a
kormánynál, se a biróságnál, se a parlamenti többségnél.

Az ellenzék elkeseredett s elhatározta, hogy addig nem nyugszik, mig
Tiszát az ország kormányának éléről el nem zavarja.

Alkalmat, sőt jogot is adott neki erre a véderőjavaslat, melynek hires
14-ik szakasza a nemzet ujonczmegajánlási jogát korlátozta, 25-ik
szakasza pedig a magyar ifjuságot az elnémetesedésre eddig soha nem
ismert erőszakossággal kényszeritette.

Élet-halálharcz tört ki a parlamentben. Maga Tisza mindjárt kezdetben
belátta, hogy ő és kormánya ezt a harczot ki nem birja. A trónörökös
halála alig egy hétre tudott csendet előidézni s beavatottak széltében
beszélték, hogy Tisza egyéni óhajtása igen élénkké vált a lemondásra.

Csakhogy az egyéni óhajtás erre nem volt elég. A koronát fedezni kellett
s e miatt a harcz elől nem volt szabad megfutamodni. Tisza benső barátai
azt hitték, hogy ha Szilágyit megnyerik az igazságügyi tárczára: akkor a
harcz se lesz olyan mérges s talán még a kormányt meg is menthetik.

Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil volt. Régi ember volt, legfőbb
itélőszéki biró, sőt tanácselnök s jó biró hirében állt. De ő szolgált
az ötvenes években is mint biró, tehát egyik embere volt az
önkényuralomnak. Voltak jeles függetlenségi férfiak, a kik azt hitték,
noha alaptalanul, hogy Fabinyi menthetetlen bűnt követett el a
Bach-rendszer alatt a nemzet ellen s hogy erre nézve bizonyitékokkal is
rendelkeznek. E férfiak közé tartozott gróf Károlyi Gábor barátom is.
Ezek a harczi tűz élesztésére Fabinyi multját akarták ujabb robbantó
szer gyanánt a vitába belelökni.

Én nem örültem volna ennek s hogy ezt valahogy kikerüljük, magam is
felhivtam erre Fabinyi figyelmét, noha vele bizalmas lábon nem állottam.
Én nagyrabecsültem Zádor Györgyöt, Deák és Vörösmarty egykori benső
barátját és Zsoldos Ignáczot, a magyar jogi és közigazgatási nyelv
megteremtőjét. Ők is a legmagasabb biróság tagjai voltak a Bach-rendszer
alatt. Érdemes férfiak, jeles irók és tudósok s jó hazafiak voltak mind
a ketten, Zádor már nem is élt, nem szerettem volna, hogy szenvedélyes
politikai harczok közt hurczolják meg nevüket és emlékezetüket.

Fabinyi sietett lemondani s igy az igazságügyi tárcza megürült.

Szilágyi hatalmas ellenzéki beszédet tartott a hires 14-ik szakasz
ellen. Óriási hatása lett a beszédnek. A kormány nemsokára kénytelen is
volt ezt a szakaszt elejteni. Még gróf Andrássy Gyula is kilépett
nyugalmából s közbenjárt a koronánál. Sohase volt népszerübb Szilágyi,
mint épen ekkor.

S ekkor kinálta meg őt Tisza Kálmán az igazságügyi tárcza átvételével.

Nem könnyedén határozta el magát Szilágyi. Bizonyára több barátjával
tanácskozott e komoly kérdésben, a mely a viszonyoknál fogva nehéz
kérdéssé vált.

Vajjon megmentheti-e ő a Tisza-kormányt? De ha megmenthetné is: vajjon
épen ő vállalkozzék-e erre a szerepre?

Ha pedig meg nem mentheti: vajjon a szenvedélyes harcz nem morzsolja-e
őt széjjel ép ugy, mint magát Tiszát?

Fölkeresett engem is. Egyenesen intézte hozzám azt a kérdést: mit
csinálnék én az ő helyzetében?

Én minden habozás nélkül azt tanácsoltam neki: lépjen be a kormányba.

– Maholnap belépsz az ötvenéves életkorba. Eddig tanár voltál, a
gyakorlati kormányzás munkáját nem végezhetted. Alkotni csak kormányzó
férfiu állásában tudsz, de hogy erre mikor nyilik ujabb és kedvező
alkalom, senki se tudja. Minél később lépsz be a kormányba: annál
nehezebben és lassabban szerezheted meg a jó kormányzáshoz való
gyakorlati képességeket. Az én óhajtásom pedig az, hogy elvégre magad
is, de a nemzet is meg legyen műveiddel elégedve.

Ezzel indokoltam véleményemet.

És azzal, hogy én és függetlenségi barátaim a harczot ezentul se
folytatjuk ő ellene, hanem a kormány feje ellen s ha küzdelmünk sikerrel
jár is, a siker őt semmi esetre se morzsolja szét. Tárczájának
természete se teszi szükségessé, hogy Tisza gesztenyéjét ő kapargassa ki
a parázsból.

Az igaz, hogy nem is kapargatta.

Attól kezdve, hogy Tisza kezéből átvette a miniszteri tárczát, még
majdnem egész esztendeig tartott Tisza kétségbeesett harcza a
parlamentben, de Szilágyi az ő szakminiszteri tárczája körébe vonult
vissza s az ellenzéki támadások zuhataga elé Tisza Kálmánt megmenteni
soha nem állott. Vajjon pedig várták-e ezt Tisza és barátai? – Nem
tudom. Ha várták: akkor csalódniok kellett.

De hálátlansággal vádolni Szilágyit ezért nem lehet. Nem is lenne okos
dolog. A politikai erkölcsről való felfogással minden esetre
ellenkeznék.

Bármit tesz vagy nem tesz Szilágyi: a Tisza-kabinetet meg nem mentheti.

Ez a kormány a korona és a többség minden támogatása daczára se
állhatott már sokáig fenn. Alig virradt föl rá olyan nap, melyen a
legádázabb támadásoktól ment lett volna. Csakhamar belátta a korona is,
hogy ennek a kormánynak fontos kérdésekben többé hasznát nem veheti. Ha
pedig nem veheti: nem is tartja már sokáig.

Azt se tudom: vajjon Szilágyi biztatta-e Tisza Kálmánt a kellő időben
való visszavonulásra? Nekem ugy látszik, Tisza a legutolsó napig
megmaradott helyén, a meddig csak megmaradhatott. Nagy hiba volt ez.

Mikor szülessék az ember: nem tőle függ. Mikor hunyja be szemét örökre:
rendszerint az se tőle függ. Száz meg ezer emberről mondják és irják:
jókor vagy rosszkor született, jókor vagy rosszkor halt meg. Ez a beszéd
mindig szellemesnek látszik, de mindig oktalan.

Hanem én ugy látom, a hatalomról lemondani is igen nehéz dolog. Csaknem
azt kell hinnem, hogy a legtöbb ember, a legtöbb államférfi képtelen
fölismerni azt az időpontot, a mikor lemondása czélszerü, minden
irányban jótékony hatásu és szükséges.

Sok oka van ennek. Ez okok minden államférfinál nem egyenlők, még csak
nem is egynemüek. Van azonban egy ok, mely mindegyiknél a főok. Ez az
önszeretet, a hiuság. Vajjon ki hinné azt önmagáról, hogy ő nem oly
méltó a hatalom birtokára, mint ellenfele? Gróf Andrássy Gyula
visszavonulása ritka tünet. Bismarck herczeg erre nem volt képes.

Mig a Tisza-kormány fennállott: addig Szilágyi igazságügyünk
rendezésében keveset dolgozhatott. De sokat dolgozott a
Szapáry-kormánynak közel három évig tartó fennállása alatt. Ez időben
üditette fel a biróságokat, osztotta szét a királyi táblákat s készitett
nagy csomó törvényjavaslatot.

Fáradhatatlanul munkálkodott.

Meg kell ezt mondanom azért, mert szinte közkeletüvé lett az a mondás,
hogy Szilágyi röst és dologtalan; hogy csak dobzódik evésben, ivásban;
hogy csak sétál, vitatkozik vagy üldögél, a kormányzással keveset
törődik, henyél és hizik. Az élczlapok torzképei ugy ábrázolják őt, a
mint elhizottan, nagy poczakkal, szétterpeszkedve ül vagy fekszik,
kezében sódar, előtte sült pulykák és boros palaczkok s óriási szájjal
és fogakkal fölfalni készül mindent, a mi ennivaló.

Ez a torzkép semmiképen se felel meg az igazságnak. Én az országnak
1848-tól fogva maig minden igazságügyminiszterét személyesen ismertem,
mindegyiknek munkálkodását 1867-től kezdve közvetlenül megfigyeltem s
egyet se találtam, a ki munkásabb és fáradhatatlanabb lett volna, mint
Szilágyi. A szakadatlan munkásságban talán csakis a mai miniszter
közeliti meg.

De hát mit dolgozott?

Nem sorolom föl munkáit egyenként. E művem egész alkata kizárja a
statisztikát. De munkálkodásának természetéről egyet s mást el kell
mondanom.

Az a jó igazságügyi kormányzat, melynek vezetése mellett gyors, biztos
és alapos a törvények alkalmazása. Ezt pedig csak jó birákkal lehet
elérni. A jó biró pedig a gondos ellenőrzés mellett csak ott terem, a
hol csak alkalmas ember nyer birói állást; a hol a kéz alatti pártfogás
semmit se ér; a hol a jó birót megbecsülik, a rosszat pedig szemmel
tartják; a hol a felső biróságokat jól alakitják s a felső biróságokhoz
nem szamárlépcsőn s nem ludjárás sorjában kerül a biró. A hol tehát
érdeme, munkája, sikere, buzgósága, elmeereje s jellemtisztasága szerint
méltatják a birót.

Szilágyi föltette magába, hogy a birák alkalmazásánál, előléptetésénél
szigoru és igazságos lesz. Tehát az emberi elme határán belül minden
birót tökéletesen megismerni törekszik. Semmi hivatlan értesitést el nem
fogad, minden külső ajánlást és pártfogást kereken visszautasit.

Rettenetes munka ez.

Éjjeleket, nappalokat forditott kivált a királyi táblák szétosztásánál e
munkára. De máskor is és mindig. Száz oldalról szerezte az értesitést.
Száz jegyzést csinált. Különböző alaku és beosztásu rovatos ivekben
készittette a kimutatásokat s ezeken eltünődött napok számra. Egyszer
azt mondta nekem ilyen ivhalmazra könyökölve.

– Tudod-e, hogy én az ország minden biráját a hivatalos adatok szerint
teljesen ismerem?

Kérdezősködött tőlem egyes birákról. Tudta, hogy csak azokról adok
feleletet, a kiket tökéletesen ismerek. De mindig elkérdezte: mióta és
honnan ismerem azt a birót? Mely iskolában tanult? Van-e jól termett
nagy feje? Egyes itéletét megjegyeztem-e?

A fehérvári törvényszékhez kinevezett egy ügyvédet. Csak azután kérdezte
tőlem: ismerem-e s jónak tartom-e kinevezését? Mondtam neki: ismerem; jó
biró lesz az az ügyvéd. – Eljött hozzá az a volt ügyvéd, megköszönni a
kinevezést. Megnézte jól. S akkor nekem esett és jól összeszidott, miért
tartom jónak azt a kinevezést?

– Ha előbb látom, ugymond, nem nevezem ki. Nincs nagy feje, esetlen az
állása, akadozó a beszéde, parasztos a képe!

Kinevettem.

Csak egyetlen példa ez a sok közül s nem is a legnyersebb példa. Sokat
hozhatnék föl, majdnem hihetetlen eseteket is arra nézve, gyakran mily
kicsinyes, mily szeszélyes volt, mig felfogása az emberről s
elhatározása a kinevezés iránt véglegesen megalakult. De e példával is
magyarázni akartam, mily gondos volt ő a birák alkalmazásában.
Gondossága gyakran szőrszálhasogatássá fajult. De ez inkább idegeinek
gyöngesége s nem elméjének tévelygése volt.

Voltak oly eszméi is igazságszolgáltatásunk javitása körül, a melyeket
nem helyeseltem.

Az itélkezés egységének elérése vagy megközelitése egyik nagy eszméje
volt. Ugy látom, ennek fontosságát a német felfogás emelte ki.
Legmagasabb biróságunk köreiben is sokan voltak és sokan vannak ez
eszmének hivei. Sok erős birói elme törte fejét a fölött, miként lehetne
az itélkezés egységét elérni. Ismételten erős eszmecserébe bocsátkoztam
e fölött Szilágyival.

Nekem különös nézetem van e kérdésben.

Én elvileg az itélkezés egységét jónak tartanám ugyan, de az arra való
törekvést, a különös és szándékos törekvést rossznak tartom.

Tökéletes birói elme minden népnél s minden időben kevés. Az ugynevezett
nagy birák ép oly ritkán születnek, mint a nagy irók. A nagy biró
törekedhetik az itélkezés egységére, mert az ő kezében a minden egyes
ügyben külön-külön jelentkező igazság nem csonkul meg az egység
kedvéért, de a birák legnagyobb részének kezében igen is megcsonkul. Ez
pedig már nagy baj. Minden külön ügy külön egyéniség. Az egységre
törekvés a mesebeli Prokrusztesz-ágy. Nem az ágyat tágitják a
ráfektetett igazság mértéke szerint, hanem az igazság kezét-lábát
vagdalják el az ágy mértéke szerint.

Hosszas megfigyeléseim erre a tapasztalatra birtak engem. A váltó és
kereskedelmi jog mezején még türhető az itélkezés egysége, de az
öröklési és kötelmi jog terén már sok veszélylyel jár, a büntető
igazságszolgáltatásban pedig egyenesen vétkes dolog s gyakran borzasztó
is. Még azt se helyeseltem soha, hogy nálunk, a mi gazdálkodó népünk
erkölcsei és szokásai mellett a kereskedelmi jog terén az itélkezés
egységére a német legfőbb biróság itélkezésében keressék az irányt s az
alkalmazkodás módjait. Néhány nagy elméjü s nagy tudásu biránk hozta ezt
a Kuriánál divatba, de bizony helytelenül. Ideje már vele végleg
szakitani.

E nézeteket fejtegettem Szilágyi előtt.

Nem igen tudtam meggyőzni őt. Ő ugyan az angol birósági rendszert
magasabbnak tartotta, mint a németet, de azért az angol birák
felfogásában is az egységre törekvést látta fődolognak. Abban a
felfogásban, mely oly nagy sulyt fektet az előzetes és analóg esetek
tanulságaira. Pedig mégis nagy a különbség az angol és a német gyakorlat
között, mivelhogy az angol nemzet jogélete csak esetenkénti törvényeken,
a német nemzeté pedig rendszeres törvényeken nyugszik. A miénk is csak
esetenkénti törvényeken nyugodott a legujabb időkig. Az angol és a
magyar rendszert én többre becsülöm. E rendszerben jobban képződik a
birói elme. Erősebbé és mélyebbé válik. A jó igazságszolgáltatást pedig
inkább a jó biró teremti meg, mint a jó törvény.

Valami haszna mégis lett eszmecserénknek. A táblák szétosztásakor sok
kalandos terv merült fel az itélkezés egységének biztositására. E tervek
legnagyobb része legalább dugába dült még kellő időben, mert Szilágyi
azután nem erőltette nagyon a dolgot.

Másik különös eszméje volt, hogy a közvádlók az igazságszolgáltatásban
csak a szigort és mindig csak a szigort képviseljék; a tünetek és
bizonyitékok közül csak a terhelőket tartsák szemük előtt s az enyhitést
és mentést bizzák a védelemre.

Határozottan elleneztem ezt. Ezzel megtagadjuk a megyei és a magyar és a
helyes felfogást. Magam is azt gyakoroltam, de mindig megköveteltem is,
hogy a közvádló az egész igazságot tartsa szeme előtt s ne csak egyes
részecskéit. Ezer és ezer nagy ok van erre.

Szilágyi szigorusága határtalan volt. A tanszék rideg elveitől a
kormányzó padján se szabadulhatott. Az állam büntető hatalma szentség
volt előtte. A kegyelmezési jog gyakorlásáról a legtöbb esetben tudni se
akart. Azt hitte, a birói tekintélynek árt a kegyelem.

Előhoztam neki még 1894-ben, hogy nemzetünk ezeréves állami
fennállásának ünnepét nagy kegyelmi ténynyel is meg kell szentelni.
Szinte dühbe jött a nézetem miatt.

– Majd én az ügyészekre bizom ám a kegyelmezési jog gyakorlását!

Még erősebb hangon feleltem szavaira én.

– Ha a király koronázásakor megkegyelmezhettünk néhány száz
szerencsétlennek, a honalapitás emlékére még inkább meg kell tennünk
azt. Aztán mit beszélsz te az ügyészek kegyelmezési jogáról?

Felvilágositott, hogy a király csak az ő javaslatára ad kegyelmet, ő
pedig csak a királyi ügyészek véleményére készithet javaslatot; se a
király, se ő az irásokat át nem nézheti, tehát elvégre az ügyészektől
függ a kegyelmezés. Ebbe pedig ő bele nem megy.

Nagy tévedés volt e felfogása, de azért megmaradt mellette.

Egykor előhoztam neki Trandafir esetét s javasoltam, hogy az állam adjon
a szerencsétlennek holtig kenyeret.

Hihetetlen eset ez. Egész részletességgel nem is irhatom meg ezuttal,
csak röviden emlékezem meg róla.

1856-ban a Bánátban rablógyilkosság történt. A gyanu Trandafirra esett s
bár váltig tagadott mindent, 1859-ben mégis elitélték 18 évi fegyházra,
kis vagyonát elárverezték, feleségét, három gyermekét szélnek
eresztették, ezek el is pusztultak mind. Uton-utfélen koldulva,
nyomorogva, éhen-szomjan, rongyosan meghalt valamennyi.

A Rháday-biztosság 1871-ben kideritette az igazságot; a valódi
tetteseket elfogták s azokat a szegedi törvényszék 1872-ben el is
itélte, Trandafirt pedig és társait ártatlanoknak nyilvánitotta. Erről
azonban a törvényszék nem értesitette se Trandafirt, se a fegyház
igazgatóját, se a kormányt s a királyi ügyész se értesitette Kozma
Sándor királyi főügyészt.

Trandafir és két társa szenvedett tovább.

Az uj itélet fölebbezés utján fölkerült a pesti királyi táblára, itt az
itéletet feloldották s valami pótlást rendeltek. Megint eltelt egy-két
év, mig végre a kuria is elitélte a valódi tetteseket, a kik különben
már 1871 óta a szegedi vár börtöneiben ültek. De se a királyi táblának,
se a kuriának nem volt annyi esze, hogy Trandafirt vagy a kormányt
értesitette volna az itéletről.

Trandafir tovább szenvedett. Társai időközben a fegyház oduiban el is
haltak.

Végre kitelt a 18 esztendő s Trandafir 1877-ben kiszabadult. Épen 21
esztendeig szenvedett ártatlanul.

Roskadt, öreg, erőtlen, elsorvadt testével haza vánszorgott, alig
emlékeztek már nevére is, de azért valaki tudatta vele, hogy a valódi
bűnösök már 1871 óta bünhődnek s őt már 1872-ben ártatlannak mondta ki a
biróság.

De hát miért szenvedett ő 21 esztendeig! De hát miért kellett szenvednie
legalább az utolsó öt éven át? Hol van házacskája? Hol van felesége? Hol
van három apró gyermeke? Ki adja ezeket neki vissza? De ki ad neki most
már csak mindennapi kenyeret is?

Egy képviselőtársam folyamodott Fabinyi igazságügyminiszterhez valami
kárpótlásért, valami biztos kenyérért, habár kolduskenyérért. Kérelmét
elutasitották.

Nincs az államnak ilyesmire pénze!

Az a képviselőtársam aztán pár év mulva engem kért meg: szóljak
Szilágyinak. Hiszen égre kiált szegény Trandafir szenvedése!

Szóltam. Hiába szóltam. Keserü szóváltás lett az egészből, semmi más.

– Nincs alap!

Ez volt Szilágyi felelete. És az, hogy a kormány egyszer már
elutasitotta Trandafirt.

Nem nyugodtam meg az esetben. Sokáig törtem a fejem, mit csináljak.
Szilágyi ellenzése mellett sikerhez ugy se juthattunk. Végre is
tünődésem közben meghalt a szegény Trandafir. S megszünt a kérdés.

Mi volt ez Szilágyitól?

Nem embertelenség. Hiszen neki csak ugy fájt az eset, mint nekem. Hanem
a mikor szive bezárult az egyes ember szenvedései előtt: ugyanakkor
lelke a legmagasabb állami érdek előtt nyilt meg.

Nem akarok gunyolódni a szavakkal. Én nem is ugy cselekedtem volna, mint
Szilágyi. Hiszen maga Jézus is arra intett: »ne légy felettébb igaz«. A
mit Szilágyi tett: az a summum jus. De egyuttal a summa injuria is.
Igazság, de kegyetlen igazság.

Mert hát igaz, hogy az államnak nincs erre külön pénze. Ámbár e bajon
egy ötsoros törvényjavaslattal nyomban lehet segiteni.

Hanem hát Szilágyi előtt az állott: mit csináljon ő azokkal a birákkal,
a kik 1859-ben az alaptalan itéletet hozták? Hol vannak azok már? Vagy
elhunytak vagy magas állásokban vannak. – És mit csináljon ő azokkal a
birákkal, a kik 1871 óta a szegedi törvényszéken, a királyi táblán s a
kurián azt a hihetetlen könnyelmüséget, azt a borzasztó mulasztást
elkövették, a mely miatt Trandafirnak tovább kellett szenvedni? Hiszen e
birák is vagy elhaltak vagy nyugdijban és közbecsülésben élnek vagy a
legmagasabb birói székeket töltik be!

Most ő ezeket fegyelmi pörrel üldözze?

Ő hirdesse hivatalosan szerte az országban, de országunk határain kivül
is, hogy nálunk mind a biráskodás, mind az igazságügyi igazgatás ily
botrányosan hanyag és megbizhatlan?

A társadalomnak szüksége van arra, hogy a biróság tekintélye szent
legyen és sérthetetlen. A biróság tekintélyének egyik legfőbb őre épen
ő. De hát épen ő szaggassa meg ezt a tekintélyt e borzasztó eset
föltárásával?

Trandafir szenvedése egy embernek szenvedése. De ha a biróságot
megalázzák: az a legmagasabb állami érdekek sérelmét idézi elő s az már
minden jó hazafi erkölcsi szenvedése lenne.

Fiat justitia: pereat mundus. Ez nagy szó. De a korszerü állam ezt nem
követheti. Legyen igazság igenis, de ugy, hogy sérelem a világban ne
essék. A közérdek a legmagasabb törvény.

Ime Szilágyi eszejárása.

Ő a korszerü, az uj szabadelvü felfogás embere. Mindent a közért. Az
állam ereje és tekintélye a legmagasztosabb közjó. S ez nála nemcsak
szerep, nemcsak politikai meggyőződés és kormányzó férfi
kötelességérzete. Ez ő nála bölcseleti igazság is, a tudománynak
vitathatlan elve s egész lelkének alkata, érzése és gondolkozása,
ösztöne, büszkesége és szenvedélye.

Mily szép volna Trandafirnak vagyont adni, esetét kiszinezve a közönség
elé terjeszteni s egyuttal neki is a közönség elé állani: ime egy
államférfi, a ki jó sziv, nemes lélek, érező kebel; maga a gondviselés,
a ki letörli a könyeket s egy egész életnek irtóztató szenvedéseit kész
enyhiteni!

Mennyi dicséret, mennyi dicsőség!

E helyett fagyos sziv, rideg lélek, sivatag gondolkozás, mikor az ember
szenvedését látja, de szilárd és még önnön szivével se alkudozó, mikor
arról van szó, hogy a közjót, az állam érdekét, a biróság tekintélyét
kell megvédeni.

Szivtelen ember volt, de derék államférfi volt Szilágyi még Trandafir
esetében is. Elfordulunk tőle, de kalapot emelünk előtte.



X.

(A birók helyzete. – E helyzet javitása. – Más legyen az előadó s más az
itéletmondó biró. – Az egyházpolitika. – Szilágyi szerepe. – A király
kedvetlenül fogadja el miniszterének. – Miként szokta előterjesztéseit a
király előtt megtenni? – Elnöki beszéde a királyhoz az ezredéves
ünnepen. – Nem helyeseltem, hogy Bánffy ellen a személyes üldözés és az
erkölcstelen pártszövetség élére állt.)

A biróság helyzetének javitása fölött sokat tanakodtunk. Ez a helyzet
régóta szomoru, sőt még kinos is.

Kevés a biró, sok a munka, kicsiny a fizetés: ime ez az a szomoru, sőt
kinos helyzet.

Sok dologgal találkoztam már az életben, a melyet sohase tudtam
megérteni. Az érthetetlen dolgok közé tartozik az is, hogy a biró
munkájának értékét az elintézett számok statisztikája szerint itélik
meg.

Ez tökéletes hülyeség.

Mikor a vármegye tisztviselője voltam, megesett velem, hogy egy óra
alatt elintéztem ötven ügyszámot. De megesett velem az is, hogy egyetlen
ügyön öt hétig s naponként tiz-tizenkét órán át dolgoztam. Az egyik
esetben alig két percz, a másik esetben négyszáz óra esik egy ügyre.

Már most ha a hülye felfogás szerint itélik meg birói képességemet: az
első esetben én vagyok a legderekabb biró, noha voltaképen alig
dolgoztam valamit; – a második esetben pedig én vagyok a leghanyagabb
biró, mivelhogy heteket, hónapokat pazaroltam el egy ügyre. Pedig
munkámra testem és lelkem minden erejét ráforditottam.

Egy-két tudatlan miniszteri tanácsos s néhány bolházó elnök és
tanácselnök vezette félre a minisztereket és a józan észt: ugy honosult
meg nálunk, megint német példa után, ez a rossz felfogás.

De hát meghonosult.

Következése az lett, hogy a birák, kivált a táblákon és az egyes
biróságoknál, de még a Kurián is, elkezdtek a statisztika és a
minősitési tábla számára dolgozni, elkezdték erejüket kimeriteni,
éjjelüket-nappalukat elrontani, szemüket és agyukat és életkedvüket
pusztitani, hogy a divatos hetenkénti ügyszámot elérhessék. Ezzel a
birói kar, a tanultságnak, az értelmiségnek és a jellemnek e kiváló
tábora olyan sorsra jutott, mint az ólombányák kőfejtő rabszolga népe.

Mivelt és szabad embereknek rosszabb sorsuk már nem lehet. Az életnek
örömei egy pályán se hervadnak oly gyorsan el, mint a magyar birói
pályán. Vasizom és bivalyideg legyen az, mely e pályán idő előtt meg nem
romlik. Természetesen csak a jó és gondos biróra áll ez a szabály, a ki
az ügyek mélységébe bele akar tekinteni. A felületes biró könnyedén
átugrik sok birói kötelességen. De épen ez oknál fogva az ügyek nagy
része is a felületes, a tessék-lássék elintézés sorsára jut.

Sokat tünődtem a javitáson.

Vég nélkül a birák számát szaporitani nem lehet.

A fizetést se lehet az angol biró javadalmának magasságára fölemelni. De
ez maga nem is igen segitene a főbajon, a birói elme tulterhelésén.

Csak egy biztos mód van, visszatérni a magyar észhez, a megyei észhez,
az embert és a birói elmét az ő méltósága szerint megillető munkához.

S ez abból áll: a biró ne terjessze elő az ügyet, ne tanulmányozza azt
előre, még csak ne is lássa előre az irásokat. Alkossunk fiatalokból egy
birósági segitő személyzetet, a minő hajdan a juratusok, megyei jegyzők
és fiskusok személyzete volt. Ez készitsen az iratokból kivonatot, ez
terjessze a tanács elé az ügyet s a biró ne tehessen egyebet, csak
figyeljen, tanácskozzék és döntsön. Mint hajdan a vármegyénél s a
szeptemvirális táblánál s részben a királyi táblánál és kerületi
tábláknál is.

Ma a társas biró legalább négy napon át ülésben van. De délutánonként s
a többi napon is éjjel-nappal az ügyeket és irásokat bujja, forgatja,
tanulja s készül az előadásra. Szeme romlik, gondolkozása fárad, agya
soha nem pihenhet igazán, termete görnyed, istennek szabad napvilágát s
tiszta levegőjét alig élvezheti, családjának s a lélek nemes örömeinek
alig szentelhet időt és nyugalmat. S mi a jutalma? Nyomorult fizetés,
csekély nyugdij, lassu előbbre haladás.

Ez a jó biró sorsa. A rossz biróról nem beszélek.

Régóta pengetem ezt az eszmét. Paulerben nem volt kezdeményező képesség.
Ő az osztrák rendszerben nőtt fel különben is. Perczel a szolgabiró
gondolkozásán és miveltségén túl nem látott semmit s nem is törődött
semmivel. Csak tisztességes jó ember és jó pajtás volt. Szilágyitól
méltán vártam a nagy ujitást. Talán el is szánta volna magát rá, ha
válság válság után nem következik, ha tünődése és fontolgatása véget
érhet, ha az egyházpolitika ránk nem szakad s ha a politikai vezérség
nemes nagyravágyása meg nem üli lelkét.

De azért a biróságok határozottan javultak vezetése alatt. Az embereket
jobban megválogatta mint elődei s mint közvetlen utóda. Közel hat évi
kormányzása nem mult el nyomtalanul. A táblák szétosztása, az
esküdtszéki intézmény előkészitése, választási ügyekben a kuriai
biráskodás s részben az egyházpolitikai javitások is az ő nevéhez
kapcsolódnak.

Az egyházpolitikának ő nem volt se kezdője, se alkotó hőse. Erre nézve
az országos közvélemény nagyobb szerepet tulajdonit neki, mint a
mekkorát valósággal játszott. Nem hiszem, hogy eljött volna már az
ideje: elfogulatlanul megirni az egyházpolitika történetét. Hiszen ez
még most is az érzékeny politikai kérdések közé tartozik. De ha egyszer
megirják: Szilágyinak szép és tartalmas fejezetet szánnak ugyan abban a
történetben, de az a történet valósággal mégis Wekerle Sándor,
Hieronymi, gróf Csáky, báró Bánffy Dezső, báró Fejérváry s rajtuk kivül
még egy-két államférfi története lesz. Mikor az egyházpolitikát
csináltuk, Szilágyinak nagy hasznát vettük ugyan, de merevsége,
makacssága sok bajt is idézett elő. Kevesen tudják ezt.

Wekerle kormányát a közvélemény nagy kormánynak nevezte el. Méltán
Kiváló férfiak voltak benne s köztük Szilágyi a kiválóbbak egyike. De a
nagy nevet még se tagjainak egyénisége miatt érdemli meg. Hanem a miatt,
mert csodálatosan nagy és nehéz feladatot végzett sulyos bonyodalmak
közt öntudatosan és nagy elszántsággal. Hajszálon függött az alkotmány a
magyarság vezető hatalma s a szabadelvü haladás minden nagy érdeke. Ezek
megmentéseért folyt az a harcz, melyben nekem is s barátaimnak is oly
nehéz munkát kellett végeznünk.

Mikor a Wekerle-kormány alakulófélben volt: Szilágyi már akkor
elvesztette a korona föltétlen bizalmát. Egykoru biztos értesités
alapján állitom ezt. Röviden el is kell mondanom e kérdés történetét.
Csak azért is, hogy ha valamely részletben tévednék, maguk az illetékes
férfiak deritsék föl s esetleg igazitsák helyre a tévedést. Az én
értesülésem biztos forrásból, noha természetesen nem közvetlen forrásból
ered.

Ő felsége a szakminiszterek kinevezésére erős alkotmányos érzékkel a
miniszterelnök véleményét szokta elfogadni ugyszólván kivétel nélkül.
Igy történt volna a Wekerle-kormány alakitásakor is. Wekerlének eszébe
se jutott mást ajánlani igazságügyminiszternek, mint Szilágyit. Hiszen
őt a király már Tisza Kálmán és gróf Szapáry Gyula javaslatára ismételve
szó nélkül kinevezte.

Most azonban a király a leggyöngédebb és legudvariasabb módon tudatta
Wekerlével, hogy őt ugyan a szakminiszterek személyi kérdéseiben
korlátozni nem óhajtja, de azt mégis szeretné, ha lehető volna, hogy
Szilágyi ne legyen miniszter.

Nagy szó volt ez. A király óhajtása személyi kérdésben nagy sulyu
körülmény. Okos miniszterelnök, kivált kormányalakitás idején, de máskor
is czélszerünek, sőt szükségesnek látja az ily óhajtás teljesitését.
Wekerle Szilágyi nélkül jött haza Bécsből, a hol akkor a királylyal
tárgyalt.

Itthon közölte ezt pártja főbb embereivel. Közölnie is kellett
mulhatlanul, minthogy Szilágyi egyszerü mellőzése legalább is feltünő
lett volna s bizonyára bonyodalmak támadnak belőle. Szilágyi nem az az
ember, a ki ilyesmit szó nélkül zsebre tegyen.

Tisza Kálmán abban a véleményben volt, hogy Szilágyi mellőzése
lehetetlen. A mely kormány szerinte a kötelező polgári házasságot, az
állami anyakönyvvezetést s a többi gyökeres egyházügyi javitást tüzi ki
elvül, de alakulásakor épen Szilágyi Dezsőt mellőzi: az a kormány azt a
gyanut támasztja maga ellen, hogy szándéka nem komoly, akarata nem
elszánt. Szilágyi mellőzése s e gyanu feltámadása már veszélyeztetné a
kormányt s a nagy egyházügyi javaslatok győzelmét, mert azonnal életre
keltené a reakcziót s bátrabbá tenné a klerikális ellenzéket.

Tiszának igaza volt. Érvei meggyőzték Wekerlét. Wekerle azonnal sietett
vissza Bécsbe a király elé terjeszteni ezt a felfogást s ez előtt
meghajolt nyomban a király is.

Igy lett Szilágyi a nagy kormány igazságügyminisztere.

Még sokan emlékeznek részletesen a Wekerle-kormány első bukására, mely a
leghevesebb egyházpolitikai harczok közt Kossuth temetése után
negyedévre az 1894-ik év nyarán következett be.

Nem beszélem el apróra e bukás történetét. Hosszura nyulnék e művem.
Elvégre Wekerle ujból megbizást nyert a koronától. A király Budapestre
jött a válságot megoldani. Egész héten át folytak a tárgyalások. Wekerle
Szilágyi nélkül nem akart uj kormányt alkotni, ő felsége pedig Szilágyit
elfogadni épen nem akarta. A hosszas tárgyalások vége az lett, hogy ő
felsége utóbb mégis csak elfogadta Szilágyit.

Csodálatos eset volt ez s 1867 óta nem is volt ilyenre példa. De nagyon
ritka az ily példa más nagy államban is.

Ő felsége gróf Csáky Albin vallásügyi miniszter ellen is táplált
kifogásokat. Gróf Csáky tünődés nélkül elfogadta a helyzetet olyannak, a
minővé rá nézve a király óhajtása által alakult s rögtön és föltétlenül
lemondott állásáról. Ő felsége óhajtása ellenére egy pillanatig se
maradt meg helyén.

Vajjon Szilágyi ismerte-e a király óhajtását 1892-ik évi novemberben,
mikor a Wekerle-kormány először alakult s 1894-ik évi juliusban, mikor
ugyanaz másodszor alakult?

Ismerte. Hiszen előtte se maradhatott titok az, a mit oly sokan tudtak.
De egyébként is, mint tőle tudom, Wekerle mindent közölt vele.

Itt merül fel most már az a kérdés: vajjon Szilágyi miért nem
cselekedett akként, a hogy’ gróf Csáky?

Előre kijelentem, hogy én helyeslem gróf Csáky elhatározását s annak
indokát, mert az ő politikai egyéniségének az felelt meg. De
határozottan helyeslem Szilágyi Dezső elhatározását is s ennek az
elhatározásnak nagy indokait.

Bármint kárhoztatta az udvari emberek eszejárása Szilágyit, ő a maga
konok elhatározásával nagy államférfiui cselekményt hajtott végre. S e
cselekmény nagyságán és nemességén még az se változtat, hogy követői
alig akadnak s a Habsburgok államaiban alig is akadhatnak.

Szilágyinak a miniszteri álláshoz való konok ragaszkodása azt jelentette
s Szilágyi tudatosan akarta is, hogy azt jelentse, hogy az ország
törvényhozásában s kormányzásában az ország általános érdeke előtt a
csupán személyi kérdésekre vonatkozó királyi óhajtásnak meg kell
hajolni. S ha általános érdek az, hogy most az egyházügyi harczok
közepén a nagy javaslatokat ő képviselje s ne más: akkor neki helyén
kell maradnia, a meddig csak lehet, még ha ez a király kedvetlenségével
járna is.

Sok adomaszerü történet él az egykoruak emlékezetében arról, minő
nyiltan és őszintén, sőt minő nyersen szokott Szilágyi Dezső a király
előtt beszélni s előterjesztéseinek indokolásában s a királylyal való
vitázó értekezésben minő szilárdan szokta a helyzetet feltárni s
javaslatának okait minő meztelen valóságukban előadni.

Sok tulzás, sok valótlanság is van ez elbeszélésekben.

A király például egyik értekezés alkalmável elejtette irónját s Szilágyi
nem vette föl, nem hajolt le érte, nem adta a király kezébe, hanem csak
nézte a padlón fekvő irónt. Szolgát kellett a királynak becsöngetni:
vegye föl az irónt.

Ez az adoma valótlan is, izetlen is. A király nem igen szokott
négyszemközti értekezés alkalmával irónt tartani kezében, hadonázni
pedig épen nem szokott vele, hogy esetleg kiejtse kezéből. A király ily
alkalommal nem mozgékony; – minden tagjának minden mozgása lassu,
kimért, katonás. Izgatott lenni nem szokott s annyira gyöngéd és
udvarias, hogy egy leesett vagy elgurult irónt fölvenni miniszterének
egyáltalán meg sem engedné.

Szilágyi igenis nyilt, egyenes, őszinte volt mind előerjesztéseiben,
mind érvelésében, a mikor a királylyal értekezett. Ritkán történt ez;
miniszterségének utolsó két évében alig is került a sor erre egyszer is;
– érintkezésük ez idő alatt az uralkodó családot érdeklő alig egy-két
személyi ügyre szoritkozott s mindenkor a legszorosabb hivatalos határok
közt mozgott.

Korábban se sokszor, de korábban néhányszor mégis értekezett vele a
király. De ez esetekben se volt Szilágyi őszintébb és szókimondóbb, mint
például Andrássy, Bittó, Szlávy, Kerkapoly vagy Wekerle. Általában a
király nemcsak teljes nyugodtsággal fogadja, de meg is várja, hogy a
miniszter, a mikor előterjeszt vagy indokol valamit, teljes nyiltsággal
beszéljen még akkor is, ha nézete az övével ellenkezik. Tisza Kálmán
például nem szeretett, nem is akart a királylyal vitatkozni, el is
kerülte, a mikor csak lehetett, de több miniszter, s ezek közt Szilágyi
is, bizony nem tért ki a vita elől.

Szilágyinak például az 1891-ik év elején volt érdekes vitája a
királylyal.

Arról volt szó, mit csináljanak a papokkal, a kik se a törvénynek, se a
kormány elkeresztelési rendeleteinek nem fogadnak szót, sőt megsértik
mind a kettőt s folyton zavarják a törvényes rendet s a társadalom
nyugalmát.

A kormány szemet nem hunyhat: ez bizonyos. Hova lesz az állam tekintélye
s a törvények szentsége?

A papokat vég nélkül sorra büntetni oly dolog, melyet lehetőleg el kell
kerülni. Nem szabad a papoknak alkalmat adni arra, hogy könnyü szerrel
jussanak az olcsó vértanuság koszorujához.

Kivenni a kezükből a házassági és anyakönyvi hatáskört: nagy sor lesz.
Rögtön nyakig esünk bele az állam és egyház közt kitörő harczba.

Efféle tünődések közt kérdezte meg a király Szilágyit: mi a véleménye.

Szilágyi a Szapáry-kormány nézetén volt. Szemet nem hunyni, a gyökeres
egyházpolitikai változtatásokat elodázni s e helyett a vétkező papokat
megfelelő szigorral büntetni: ez volt véleménye akkor. Véleményét
kifejtette s bőven indokolta a király előtt. Az volt a nézete, hogy az
egyház előbb-utóbb megunja majd az ujjhuzást, megnyugszik s a törvény és
alkotmány tiszteletére tanitja papjait. Csak gyöngék ne legyünk s a
megfelelő szigortól ne féljünk.

A király az értekezés végén ezt felelte:

– Nem győzött meg, kedves Szilágyi. Bismarck kezében nagyobb hatalom
volt, mikor az egyházzal összeveszett, mint a mi kezünkben s utóbb mégis
neki kellett meghátrálnia.

Szilágyi egész komolysággal igy felelt vissza:

– Elvégre is az a kérdés, fölséged kormányoz-e vagy a görbe bot. Én,
mint igazságügyminiszter, fölséged jogát és hatalmát védem.

A »görbe bot« alatt Szilágyi a püspökök pásztorbotját értette
természetesen.

Ennél például erősebb szót sohse használt Szilágyi a király előtt. De
ilyen erőset bizony más miniszter is használt már korábban. Sőt
erősebbet is.

Emlitettem már, hogy a Wekerle-kormány első válsága alkalmával a király
nem óhajtotta, hogy Szilágyi tovább is igazságügyminiszter maradjon.
Ezután nemsokára valami családi egyezmény vagy lemondás történt az
uralkodócsaládban egy házassági szerződés alkalmából s itt Szilágyinak,
mint magyar igazságügyminiszternek hivatalos dolga volt. Találkoznia
kellett tehát a királylyal.

A dolog természete hozta magával, hogy Szilágyi fölötte hideg és
tartózkodó volt, hiszen királyával állt szemben, a kinek nyiltan
kifejezett óhajtását, hogy ő ne legyen tagja a kormánynak, jól ismerte.
Észrevette ezt a király is, a ki egyébként szokott udvariasságát
változatlanul megőrizte vele szemben.

De tett egy elmés megjegyzést a balassa-gyarmati hadgyakorlatok idején
egyik tábori udvari ebéden. Szóba jött az ebéden a király előtt
Szilágyinak Bécsben megfordulta s a királynál való tisztelgése. Vajjon
minő kedve volt Szilágyinak? A király kedélyes mosolylyal jegyezte meg:

– Képzeljék csak – Szilágyi még csak nem is zsémbeskedett velem!

Az efféle udvari dolgok kiszivárgása nyomán keletkezett az a vélemény,
mintha Szilágyi a maga érdes modoráról még a királylyal szemben se
tudott volna lemondani. E vélemény tulzó, sőt alaptalan.

Emlitik azt a beszédet is, melyet Szilágyi, mint a képviselőház elnöke,
az ezredév nemzeti ünnepe alkalmából a királyhoz intézett.

Ebben nincs semmi érdesség, semmi ridegség. Ez a beszéd mind alakjára,
mind tartalmára nézve Szilágyinak talán legjobb, legremekebb beszéde.
Valamelyes birálatot ez a beszéd is eltür. Talán hosszabb, mint kellene.
Talán ugyanazon eszme egyes részleteit szükség nélkül ismételgeti. Ennek
daczára nagyon szép beszéd az, méltó a nemzethez és a királyhoz s az
alkalomhoz, a mely őt szülte. Hanem valami szokatlan van ebben a
beszédben, a mely azonban csak jobbá, tartalmasabbá teszi.

E beszédben nem ugy szól a magyar nemzet az ő uralkodójához, mint
jobbágy az urához. Nem az 1848 előtti országgyülések felirati hangján
beszél föltétlen hódolással, tüntető alázatossággal és csupán csak az
alattvalók hűségével. Hanem a nemzetet ugy állitja a király elé, mint
minden jognak, hatalomnak és dicsőségnek forrását, a ki nagy
fenségjogokkal ruházta fel az uralkodót, mert igy akarta s igy látta
czélszerünek s a ki hódolattal és hűséggel övezi körül királyát, mert
attól az ország jogainak s alkotmányának s a nemzet méltóságának s
jóllétének megőrzését várja meg.

Az ilyen hang nem mindennapi a habsburgi uralkodók előtt. Szilágyi e
beszédben az ezer év óta dicsőségben élő és uralkodó nemzet nevében
beszélt, a ki tulélt már öt-hat uralkodócsaládot s a kinek fejedelmei
csak akkor erősek és hatalmasak, a mikor a nemzet megelégedése és
bizalma adja nekik az erőt és hatalmat. Önmaguktól semmik.

Szilágyi Dezső akkor foglalta el az elnöki széket, a mikor a
Bánffy-kormány megalakult. Tehát ennek a kormánynak s többségének
bizalmából. Negyedfél éven keresztül, tehát még az 1896-iki országgyülés
első harmadában is Bánffy és Szilágyi közt elég jó volt a viszony, de
később, az 1898-ik év közepén erős meghasonlás tört ki köztük s Szilágyi
egész gyülölséggel inditotta meg keserü harczát Bánffy ellen.

Melyiknek volt igaza: e kérdés szellőztetésébe most nem bocsátkozom. A
harcznak sok belső részletét, sok titkát nem is ismerem, minthogy erre
nézve se Bánffyval, se Szilágyival soha nem beszéltem. De ezek a
részletek és titkok engem nem is érdekelnek. Följegyzésre méltóknak nem
tartom ezeket.

Szilágyival nagyon sok dologban és nagyon fontos dolgokban nem értettem
egyet 1898 óta. Nem terjeszkedem ki az utolsó három év történetére. Mert
ez a három év még nem is történet, hanem csak egy folyamatban most levő
történetnek kezdete. Csupán csak futólag akarok rámutatni arra a pontra,
a hol utaink eltértek egymástól.

Sehogy se tudtam kibékülni azzal, hogy ő elnöki székét arra használta
föl, hogy a képviselőház belső rendje és nyugalma megbomoljon. És azzal
se, hogy a legnagyobb zavar és fejetlenség idején otthagyta az elnöki
széket. Vannak politikai alakok, a kik megtehetnek mindent. De Szilágyi
azok közé nem tartozott. A hattyu soha se mehet bukdácsolni – sárba.

A szabadelvü és nemzeti haladás hivei tiz év óta már egy tábort
alkottak, habár különböző pártok szövetségében állottak is. Ha
egyénenként nem találkoztak is egymással, de irányuk és rokonszenveik
közel hozták őket egymáshoz. Szilágyi indulata s közreműködése is oka
lett annak, hogy ama nagy tábor összetörjön s csapatjai közé szó nélkül
vagy álnok jelszavakkal idegen elemek besurranjanak s maguk körül
mindent megfertőztessenek.

Látta-e azt Szilágyi előre, hol tör ki s hol terjed szét az az áradat,
melyet minden zsilip felhuzásával az osztrák és hazánkbeli reakcziós
elemek ránk zuditottak? Vajjon az ugynevezett uj korszak emberei elég
erősek lesznek-e alkotmányunkat a megnyirbálástól, társadalmunkat az
elszegényedéstől, nemzeti önérzetünket a megaláztatástól s faji erőnket
az elzsibbadástól megvédelmezni?

Aggódom. Aggódtam akkor is, a mikor Szilágyit olyan politikai
társaságban láttam, a mely ellen fél életén át minden csöpp vére
szakadatlanul tiltakozott.

De vele találkozni nem siettem. Nem hittem, hogy eszmecserénknek sikere
lehessen. Volt egy közös barátunk: Miklós Gyula; ő is a legrosszabb
politikai elemek támadásának áldozata, a ki által azt az óhajtását
közölte velem, hogy találkozzunk egymással s cseréljük ki nézeteinket.
Nem álltam rá. Azt feleltem:

– Mondd meg Szilágyinak, ne óhajtsuk mi még sokáig a találkozást; – a
helyett, hogy megértenők egymást: összeveszünk.

Viszálykodni vele nem akartam. Hiszen majdnem harmincz éves barátság és
rokonszenv kötött össze bennünket. S a mily erősen hittem, hogy én
jobban átok előre, mint ő: oly biztosan tudtam, hogy ő szentül meg van a
maga eljárásának helyességéről győződve s az én felfogásomat tartja
tévesnek.

Csak a jövő tud igazat adni valamelyikünknek.

De ő azt a jövőt már nem fogja látni.



XI.

(Utolsó együttlétünk. – Korán észrevettem halálos betegségét. –
Halálának külső körülményei.)

Nemzetünk számára nagy veszteség az ő halála. Hibázott-e vagy nem: én
nem dönthetem el. Jól vagy rosszul fejlődnek-e nemzetünk ügyei: biztosan
nem tudhatjuk. De ha hibázott: az ő nagy tehetsége, vasakarata,
tekintélyének hatalma s erős és tiszta magyarsága jóvá tett volna minden
hibát. S a veszélyt, mely fenyeget, könnyebben le tudtuk volna birni az
ő segitségével.

Régóta beteg volt már.

Mikor az igazságügyet kormányozta: már akkor láttam idegeinek
pusztulását. Gyakran fékezhetetlen indulat tört ki rajta pillanat alatt
oly semmiség miatt is, melyet más észre se vett volna, vagy egy
mosolylyal intézett volna el. Nehéz munkával törte agyát szakadatlanul,
az agy szokatlan megterhelésének tulajdonitottam az idegek
ingerlékenységét.

Az 1898-ik év nyarán azt izente Tátrafüredről, hogy ott óhajtana velem
pár napot társalogni. Tárjuk ki lelkünket egymás előtt.

Odamentem. Fölkerestem. Gyöngéd figyelemmel társalogtunk egymással, de
néhány nagy kérdésben nem ismertünk egymásra.

Hanem betegségét, a mely sirba vitte, már akkor biztosan fölismertem. S
erről nem egy barátom tehet tanuságot, a ki előtt közelálló halálának
szomoru sejtelmét nem titkoltam.

A sirt, a hol örök pihenőjét tartja, a nemzetnek kell megjelölni. Észből
és jellemből, tudásból és magyar érzésből, vasakaratból és
nagyratörekvésből készült a gondviselés keze által az a történeti alak,
a kit, a mig élt, Szilágyi Dezsőnek neveztünk. Emléke fennáll sokáig. S
a mig fennáll: ott lesz mellette nemzetünk igaz tisztelete.

* * *

Betegségéről és haláláról is el kell mondanom, a mit magam figyeltem
meg.

Hatalmas csontjai s erős és edzett izmai voltak. Széles váll, vastag
nyak, hátraszegett erős fej, mély hajlásu magyar gerincz, telt karok és
lábszárak. Tökéletes tüdő, biztos, gyors és könnyü járás. Hizodalmas
természet s kissé el is hizott, de se ételben, se italban, se szerelmi
barátkozásban, se testgyakorlatban semmi tulzás, semmi kicsapongás.
Erejét és egészségét gondosan ápolta. Alvásra, felejtkezésre, vidámságra
elég időt forditott.

Sohase jutott eszembe, hogy életkora nem terjed túl hatvan éven.

Azonban megkapta a veszélyesebb fajta szivbajt. Ezt az orv és
gyógyithatatlan betegséget, mely az elmulásnak rendes és gyakori módja.
A halálnak ez a neme pusztitotta el Deák Ferencz életét is.

A szivbajhoz gyakran egyéb baj is csatlakozik a tüdőben, a nagyobb
véredényekben, a gyomorban, a vesékben. Ha csakugyan csatlakozik: akkor
a szivbaj lefolyásának módja és ideje biztosan ki nem számitható. A
halál gyorsan és véletlenül bekövetkezhetik. De minden komoly jelenség
azt bizonyitotta, hogy Szilágyinál egyéb csatlakozó baj föl nem lépett.
Még a vizi betegségnek sem volt semmi nyoma. Étvágya, kedve, izmainak
ereje teljes, mozgása gyors. Az élet néhány évéhez tehát még a szivbaj
daczára is joga volt.

Az én tapasztalásom szerint a szivbajt igen sok orvos és igen sok beteg
rosszul kezeli. Ezt láttam Szilágyinál is.

A szivbajos embernek, ugy vettem észre, se sokat járkálni, se erősebb
mozdulatot tenni, se izomerőfeszitéssel járó munkát végezni, se fürödni,
se nagyobb indulatokba keveredni nem szabad. Vivás, uszás, hegynek
járás, gyors lehajlás, sulyemelés különösen veszedelmes. Szilágyi ezt
vagy nem tudta, vagy nem vette figyelembe. A szivbajos egyék-igyék kedve
szerint okosan s habár naponkint gyakran is, de ne sokat. Üljön
kényelmes karos székben a napon vagy tiszta levegőn s gyöngéd és vidám
társasággal vegye magát körül. Minden ember ugyan ezt nem teheti szigoru
rendszerességgel, de Szilágyi megtehette.

Ő azonban nem türhette azt a gondolatot, hogy őt elgyöngülni,
elhervadni, elfogyni lássa a világ. Irtózott attól, hogy fölötte
sajnálkozzanak. Rettenetes indulatba hozta volna, ha azt látja, hogy
szavának már nincs meg a régi sulya, tekintélye csökken, a törvényhozás
és kormányzás férfiai nem sietnek ugy mint előbb, tanácsát és
jóindulatát megnyerni s azok többé nem félnek tőle, a kiket maga körül
félni látott mindenkor.

Ugy vélte ösztönszerüleg is, hogy szellemének és izmainak erejét és
ügyességét vissza tudja vivni erővel és erőszakkal még a szivbajtól is.

Kik voltak az orvosai: nem tudom. Azt se tudom, mikor figyelmeztették
először szivbajára. 1898. évi augusztusban már megvolt ez a baj. Ekkor
látogattam meg – mint emlitettem – Tátra-Füreden. Talán ez volt nála
utolsó látogatásom. Nyilván észrevettem rajta a szivbaj sok külső
tünetét. Megkérdeztem tőle: folytatja-e még reggelenkénti
testgyakorlatait? Sulyemelést, karfeszitést, marokszoritást. Folytatta,
de csak budapesti lakásán. Folytatta még a vivást is, noha ritkábban. De
a Tátrában óriási hegyi sétákat tett naponkint s fölhevült testtel
nyolcz-tiz fokos kegyetlen hideg vizben megfürdött.

A szivbajos embernek halálos művelete volt már mindez. Megmondtam neki,
hogy mindezt én nem cselekedném. Nem mondtam, hogy szivbajjal igy élni
nem szabad, de azt mondtam, hogy ötvennyolcz éves kövér ember ily
életmóddal szivbajra tehet szert s abból aztán nincs menekvés.
Fölizgatta e beszédem. Közös barátunk volt gróf Károlyi Gábor. Az is
szivbajban halt meg hirtelen. Kérdezősködött viszonyairól s utolsó
napjairól. A mikor a szivbajt emlitettem, megint ingerült lett s nyomban
másra terelte a beszédet.

Ebből következtettem, hogy vagy érzi már vagy tudja is nagy betegségét,
de hallani se akar róla.

Még három évig élt nagy politikai tevékenységben.

Időnkint közel volt az utolsó válsághoz. Volt idő, a mikor arczán ott
volt már hetekig a halál fakó szine. De testnek és léleknek pattogó
erélyéből akkor se engedett.

Végzetes volt rá nézve az utolsó időben a karlsbadi fürdő. Hires fürdő.
A tudomány emberei sok betegségben nagyon jónak tartják. Tudományukba
belekontárkodni nem is akarok, de még se hallgathatom el, hogy ez sok jó
barátomnak és ismerősömnek lett már vesztőhelye, a kikről szentül
hittem, hogy haláluk nincs oly közel.

Szilágyinak nem kellett volna megengedni, hogy Karlsbadba menjen
gyógyulni. Más dolog, hogy engedelmeskedett-e orvosának? Ott ép ugy
elérhette volna a halál, mint az utban. De onnan már magával hozta s
itthon huszonnégy óráig se tudott már vele birkózni.

Mily termet! Mekkora erő! Mily hatalmas szellem! S mindez semmivé lett
egy gondolat elröppenésének, egy villám villanásának ideje alatt!

Összeomlását, végső vonaglását nem látta senki. Az elszálló élet hörgő
bucsuszavát nem hallotta senki. Kemény arcza utolsó eltorzulásának
tanuja nem lehetett senki. Magára zárta szobájának minden ajtaját s ugy
halt meg észrevétlen.

Ha néha gondolt a halálra: ilyet óhajtott magának. A párducz is, ha
sejti elmulását, hozzáférhetlen sötét oduba vonul örökre elaludni. Ne
lássa senki azt az utolsó pillanatot, a melyben gyönge volt.



KÁLDY GYULA.



ELŐSZÓ.

Káldy Gyula magyar szinész, zenealkotó, karigazgató, zenetörténetiró,
élete utolsó tizenhárom évében igaz jó barátom. 1838-ban született, ugy
hiszem Pesten. Meghalt 1901-ben márczius hó 6-án. Halála nekem nagy
fájdalmat okozott. Nemcsak azért, mert jó barátomat s egyik nagy nemzeti
ügyünkben hű munkatársamat s támogatómat vesztettem el; hanem sokkal
inkább azért, mert nemzeti zenénk életének s dicsőségének nagy ügye
vesztette el benne legtevékenyebb munkását s legnagyobb hősét.

Szinész, szónok, zeneművész az élettel együtt az élet minden sikerét is
elveszti. Alkotásainak alig marad nyoma. Legföljebb azok emlékezetében,
a kik vele együtt éltek. Ez az emlékezet pedig egy emberöltő mulva kihal
s azon túl csak az öregektől hallott alaktalan, csonka, időben és térben
összekuszált mesék és mondák élnek, a mig élnek. Ki tud ma már Czinka
Pannáról, Bihariról, Lavottáról oly egyéni részleteket, melyek élettel,
valósággal és szépséggel teljesek s a mellett bizonyosak? Emlékezetük
alkotásaikon kivül ma már csak rege, ábránd, képzelet.

Káldy életéből én meg akarok menteni mindent, a mit én tudok. Habár nem
nagy, de valóságos kincse lesz ez is nemzeti művelődésünk történetének.



I.

(A magyar zene története nincs megirva. – A Gotterhalte rábaközi
ősmagyar dal. – A magyar zenével nem törődnek. – Bihari, Erkel, Káldy. –
Hogy’ kezdődik Káldy élete? – Munkássága. – Halála. – Nyelvtudása. –
Nyelvtudománya megmenti a rablóktól.)

Gazdag története van a magyar zenének. De e történet megirásával nem
törődik senki. Nem törődik a magyar király, nem törődik Magyarország
kormánya, nem a Magyar Tudós Társaság, nem a Magyar Királyi
Zeneakadémia, de nem törődik a Magyar Királyi Tudomány Egyetem
bölcsészeti kara sem. Egy-két szegény pap, tanár, zenekedvelő kisérletet
tett ugyan e történet egyik-másik fejezetét megirni, de hát mindez
kicsiny dolog. Nemzeti vállalat ez, nemzeti erővel kell hozzáfogni, kis
erejü magános ember tökéletes végre nem tudja ezt vinni.

De mi köze ehhez a magyar királynak?

E kérdést veti föl bizonyára minden pápaszem, minden gubanczos hosszu
haj, minden hivatalos ész, a magyar zeneügygyel foglalkozó minden cseh,
minden német és minden magyar hóbort.

Pedig van egy kis köze hozzá.

A magyar zene a magyar léleknek egyik hatalmas működése. A királynak
pedig köze van ahhoz, hogy népének lelke miként működik.

S azután egy iczi-piczi, de jellemző tüneményre rá kell mutatnom. A
magyar király osztrák császár is. Az osztrák császárnak van egy
himnusza, az ugynevezett »Gotterhalte«. Eleget boszantják vele katonák
és nem katonák a magyar fület. Kutya időkre emlékeztet bennünket ez az
osztrák himnusz. Nem szeretjük, nem kell, soha se barátkozunk meg vele.
Soha!

Pedig ennek zenéje magyar népdal. Hol kerekedett: nem tudom. Azt hiszem
a Rába vidékén született, a hol nyelvben, vidámságban, zenei hangulatban
s ősi szokásokban leggazdagabb a magyar nép. Itt hallottam dalolni
gyerekkoromban magam is, itt hallotta dalolni 1848 előtt Kozma Sándor
egykori barátom is. Ma is ismerem a népdal zenéjét s Káldynak
eldudoltam, hogy csináljon belőle hangjegyes dalt s jusson hozzá ekként
minden zeneértő.

Szövegének is emlékszem egy gerezdjére. Ez igy szól:

  Rába partján fűzfaberek,
  Arra nézek, ki van ott.
  Ott búsul a Kónyi lánya,
  Talán értem búsul ott.

A többit elfeledtem. Ez is diákkoromból maradt meg emlékezetemben.
Csornán vagy Szili-Sárkányban hallottam.

A népdal régi. Hiszen innen-onnan száz esztendeje, talán több is, a
mikor tőlünk ellopta Haydn s német-cseh dallamra torzitva csinálta
belőle az osztrák himnuszt. Büszke magyar ritmusát mélázó idegen
ritmusra változtatta s daliás bokázó végdallamát keservesen elnyujtotta,
mivelhogy az ő fuvó hangszereivel igy tudta kezelni legjobban. Az ő
német esze ugy gondolta: a hangszerért van a zene s nem a zenéért a
hangszer.

Igy készült az osztrák himnusz.

Az eredeti magyar dal sok rokonságban van a kurucz zenével. Még pedig a
kurucz zenének hősi részével. Bokázó dal, a ki kellő hangulattal állva
dalolja, szinte lehetetlen, hogy sarkantyuit össze ne verje. Faji
önérzet és nemzeti büszkeség van benne, nem oly határtalan gazdagon,
mint Bercsényi palotásában, de azért nagy mértékben.

Igaz, hogy azt is könnyüszerrel be lehetne bizonyitani, hogy a
Gotterhaltét a magyar kálvinisták egyházi énekéből, a XLVII-ik
zsoltárból csempészték. Történetileg bizonyos, hogy ezt a zsoltárt Béza
Tivadar hitujitó, Kálvin kortársa szerkesztette, a régi magyar szövegre
pedig Szenczi Molnár Albert hirneves magyar hitujitó forditotta. Az is
bizonyos, hogy dallamát ősi franczia népdal után Goudimel franczia
zeneszerző alkotta meg. Mind ez három-négyszáz éves dolog. De az mégis a
legbizonyosabb, hogy a rábaközi népdal daliás és bokázó részleteit mégis
csak a magyar nép alkotó szelleme alakitotta.

Már most ha akadna egy bölcs tanácsadó, a ki azt mondaná a királynak:

– Uram király, a te osztrák himnuszod magyar népdal, mégis szereted, –
ám engedd meg, hogy legyen magyar himnuszod is s hogy ez is magyar
népdal legyen s engedd meg, hogy katonáid a neved napján osztrák
országodban amazt fujják, de magyar országodban a miénket fujják.
Bemutatunk kurucz dalaink és népdalaink közül százat, köztük lesz
Rákóczi is, Kossuth is, válassz ki egyet közülök, nem bánod meg soha! S
nem bánjuk meg mi se.

Vajjon mit szólna ehhez a király? Nem fogadná-e szivesen ezt az
ajánlatot? Hiszen szebb himnuszt találnánk mi dalaink közt, mint
Haydnnak magyartól lopott, magyarból rontott férczelménye.

Hát hiszen ha csak muzsikáról volna szó!

De hát miért nem törődik a kormány, a Tudós Társaság, a Zeneakadémia a
magyar zene történetével? Sőt a magyar királyi Zeneakadémiából miért
kell épen a magyar zenének, sőt még történetének tanitását is kizárni?

Furcsa dolog ez!

Egykor ezelőtt nyolcz évvel – 1893-ban – zajt ütöttem e kérdéssel a
képviselőházban. Addig zaklattam a minisztert, mig utóbb beleegyezett,
hogy Káldy tanitsa hát ott a magyar zene történetét. Vállalkozott volna
is rá szivesen.

De mi történt?

Az történt, hogy mig a magyarul se tudó német és cseh tanárok kapnak ott
három-négy ezer forint évi fizetést, addig Káldynak adtak százötven
forint évi fizetést. Tehát háromszorta kevesebbet, mint a szolgának, a
ki a német és cseh tanárok után söpri a szobákat.

Ne neked magyar művész, saját ősi országodban!

S ma is igy áll ez a kérdés. Vagy még talán igy se. Mindennek, a mi
magyar, ki kell zárva lenni a Magyar Királyi Zeneakadémiából.

Hát a jó tudomány-egyetem bölcsészeti kara?

Ő tudja-e, hogy a léleknek mekkora ereje, a népnek mily nagy és fenséges
jellemvonása a zeneösztön, a dalolás képessége? Tudja-e: minél magasabb
valamely nemzet népzenéje: annál miveltebb és tökéletesebb annak a
nemzetnek lelke s annál nemesebbek erkölcsei? Tudja-e azt, hogy a magyar
népzene már ezelőtt kétszáz évvel, a mikor Zrinyi Ilona bujdosó dalát,
Rákóczi igaz dalát, Bercsényi palotását megalkotta, sokkal magasabb és
fejlettebb volt, mint a világ minden más nemzetének népzenéje? S tudja-e
azt, hogy a zeneösztön olyan, mint az isten képe; – minden nemzet a maga
lelke szerint alakitja meg azt?

Tudja a manót. Német tudós nem irta meg, honnan tudná hát a
tudomány-egyetem?

S a mi jó Tudós Társaságunk!

Van egy lelkes jó barátom, Kálmán Farkasnak hivják. Kálvinista pap a
nagy magyar alföldön. Tudós férfiu, zeneértő, fáradhatlan buvára a
magyar zene történetének. Korszakos művei, fölséges buvárlatai talán
most is ott korhadnak már több mint tiz év óta a Tudós Társaság
lomtáraiban: nem törődik velük senki.

Hanem azalatt országunk szivében és minden nagy városában s szerteszét
mindenütt terjesztik a német, cseh és olasz népzene gajdolásait s a
fölséges magyar dalt átengedik a szegény népnek s a még szegényebb
czigánynak!

Igy van biz ez!

Hejh pedig ha a világ ismerné a magyar zene történetét! Ha ismerné
egyházi, hősi, szerelmi, ábrándozó és tánczzenénk hasonlithatlan
remekeit!

Minden nagy fajnak vad ösztöne meghóditani a világot. Megkisértette a
római, a hun-magyar, a török-tatár, a franczia s most ebben dolgozik az
angol, a német, az orosz.

Mi magyarok már nem hódithatjuk meg a világot. Se népszámunk millióival,
se iparral, se fegyver hatalmával. Csak zenénkkel és tánczunk
fenségével. Ezt legyőzni nem tudná senki; elfogadná, megtanulná,
megköszönné mindenki. Nemesebbé tennők a világot s előbbre vinnők az
emberiség mivelődését.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ábrándnak, kérdésnek szép, de erőtlen faji önérzetnek hiszik ezt sokan.

Kisértsük meg bebizonyitani.

Állitsuk a közönség elé: mit tett Káldy, a vagyontalan, a szegény, a
munkával agyonterhelt, egyszerü magyar szinész – egymaga.

Szép élet a Káldy élete. Fényben, ragyogásban, fenségben én szebbet nem
ismerek. Csakhogy a fényt, ragyogást és fenséget kevesen látták. Igaz jó
magyar szemmel lehetett azt csak fölismerni.

Az utolsó században három állócsillagát látom magyar zenénk világának.

Bihari az egyik, a nagy alkotó.

Erkel a másik, a ki szintén sokat teremtett. A ki bebizonyitotta, hogy a
magyar fajzene egyenlő magasságban áll a világzene remekeivel.

Káldy a harmadik, a ki a feledés moha alól kiásta őseink kincseit s
fölfedezte előttünk gazdagságunk minden rejtekét.

Mások is voltak. Buzgó erők, de kis erők. Alkotók, de csak egy-egy
időszak, egy-egy nemzedék számára. Minden kor, minden időszak számára
csak ez a három dolgozott.

Előttük is voltak nagyjaink. Czinka Panna és Lavotta nevét s örökké szép
műveit jól ismerjük. Még nagyobbak a kurucz dalok teremtői. Csodálatos
szellemek, megmérhetetlen gazdagsággal teljes lelkek. De nevüket
elboritotta a messze mult és a feledés s nemzetünk üldöztetése. A hogy
nem ismerjük az egyiptomi piramisok épitőmestereit: ugy nem ismerjük
azokat, kik a kurucz dalokat megalkották.

De talán nem is egyesek alkották.

Talán ugy készültek, mint Mózesnek szent könyvei, mint Homérosznak
énekei. Ezer év alatt teremtette meg nagy és nemes nemzet lángelméje. A
minő volt a héber, a hellen és a magyar. S a hogy Mózes és Homér nevéhez
kapcsolódik a hajdankor két nagy alkotása: ugy kapcsolódik Rákóczi
nevéhez mindaz, a mit az Árpádok és Hunyadiak kora óta alkotott meg
lassanként, századonként, nemzedékenként fajunk szenvedése, önérzete,
lánglelke, hősi végzete.

Én azt hiszem, igy volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Káldyról élettörténetet irni nem akarok. Se hosszu és mély tanulmányt.
Olyas valamit akarok irni, a mit tárczaközleménynek tart a mai felfogás.
Könnyü olvasmányt, szakadozott élettöredékeket, jellemző adomákat; csak
arra ügyelek, hogy az embert és korát és korának viszonyait hiven
állitsam nemzetünk elé.

Káldy 20 éves korában 1858-ban lett a kolozsvári nemzeti szinház
karnagya. Mielőtt ez állását elfoglalta: nagy utazást tett
Olaszországban, hogy ennek szinművészeti és zeneművészeti viszonyait
alaposan tanulmányozza.

Kolozsvárott volt nyolcz évig.

Ezután 1866-ban az aradi szinháznak lett karnagya öt évig. 1871 és
1872-ben a budai szinkört igazgatta; 1872-től 1881-ig a budapesti
zenekedvelők karnagya s az országos szinitanoda énektanára volt.
1881-től 1884 augusztus közepéig a Nemzeti Szinház operájánál volt
rendező s mikor a királyi opera megnyilt, odament át főrendezőnek s
szerződése volt 1891 augusztus hó 15-ig.

Azonban 1888-ban elcsapták. De ugy elcsapták, hogy mesének hiszi
mindenki, ha történetét elbeszélem.

Pedig elbeszélem. Se őt, se korát nem ismerné igazán senki, ha el nem
beszélném.

Az 1895-ik év nyarán visszahivták a királyi operához. De most már nem
főrendezőnek, hanem igazgatónak. Belátták, hogy a sok Mahlerrel,
Nikischsel s egyéb efféle féleszü faluzó idegennel magyar nemzeti
intézetet fentartani nem lehet. S azért a kit hét év előtt még
főrendezőnek se tartottak meg, azt visszakérték igazgatónak.

A mult év nyarán mondott le e diszes és nehéz állásról.

Meglátogattam, mikor lemondása hirét meghallottam. Sulyos betegnek
találtam. Az a betegsége volt, a mi Deák Ferencznek. Gyógyithatlan
szivbaj mind azzal a szenvedéssel, a mely ezzel járni szokott.

De még mindig nagy kedve volt a munkához.

A beszéd kifárasztá, de azért lelkesen beszélt nagy terveinkről.

Ismertté tenni a magyar nemzeti zenét s oda helyezni azt a világ
homlokára koronának.

Ez volt a mi tervünk. Az övé is, de az enyém is.

Bánatosan jöttem el tőle mégis. A halál szelének fuvalmát éreztem
közelében.

Fájdalom, nem csalt meg a sejtelem. A szivbaj, ha ilyen természetü,
gyógyithatatlan. De gyorsabban fejlődött, mint hittem. És mégis sok
szenvedéstől kimélte meg Káldyt komor végzete. Akkor halt meg, a mikor
még szentül hitte, hogy még dolgozni tud. Ugy szerette a munkát, ugy
lelkesült a nemzeti ügyért, magyar zenénk összegyüjtéseért, hogy kínos
szenvedése daczára is boldog volt, a mikor elgondolta, hogy ő még
mennyit tud végezni. Egy perczig se volt olyan beteg, hogy a munka
reményéről le kellett volna mondania, de le nem irhatnám azt a
fájdalmat, melyet e lemondás neki okozott volna.

Meghalt hirtelen.

Zeneszerzőnek se volt jelentéktelen. Több mint tiz szinműhöz alkotott
zenét s egész zeneszinműveket is irt. Néhány dala édes, tiszta, nemes
magyar dal. Zeneszinműveiben, melyek ifjabb korára esnek, nem mindig
magyar, sőt sok helyütt idegen zenét mivel. Bécsi mesterektől tanulta a
zenetudományt s hiába, az idegen zenei benyomás sokáig megmételyezte
szellemét.

Egykor kolozsvári zenekarát átvitte Bukarestbe is. Nagy diadalokat
aratott vele. A magyar zene, dalunk, dallamaink, tánczunk elragadták a
románokat. Igaz, hogy akkor még a jó szomszédok nem voltak rossz
szomszédok.

Csodálatos képessége volt a nyelvtanuláshoz. Igaz, hogy olaszul és
francziául már jól beszélt, de egy hét alatt meg is tanulta Bukarestben
a román nyelvet s ugy beszélte, mintha évekig ott lakott volna.

A nyelvben, melyen beszélünk, zene is van. Azt gondolhatná az ember,
hogy a kinek nagy tehetsége van a zenéhez, az az idegen nyelvet is
könnyen tanulja. Ez a népdal például: »Lóra csikós, lóra, – elszaladt a
ménes, Csak egyedül maradt – a pányván a nyerges« – a legszebb hangok
bájos kis gyüjteménye. Azt gondolhatnók, a kinek a lelke hangokból tud
szépművet teremteni: az észrevétlenül is megtanulja az idegen nyelvet,
ha szép.

Hát hiszen a magyar meg is tanulja. Egyetlen magyar zeneköltőt vagy
jeles énekest se láttam, se férfit, se nőt, a ki még egy-két idegen
nyelvet folyékonyan ne beszélt volna. De nem ilyen a német vagy a cseh.
Meg nem tanulja az a magyar nyelvet soha. Hozzánk szakad már akkor, a
mikor nem nagyobb még mint a sipja, trombitája, hegedüje; – itt él, itt
marad, itt nő meg haja is, hasa is, de azért a mi édes nyelvünket soha
se tudja megtanulni. Igaz, hogy mi is hibásak vagyunk. A helyett, hogy
sipját, hegedüjét, trombitáját a hátához vernők: még mi is vele együtt
az ő nyelvén rontjuk a levegőt.

Káldynak tökéletes hallása volt a nyelvhez is. Például a német és olasz
nyelvben még a szójárásokat is tökéletesen ismerte. Egyszer bebizonyult
ez egy érdekes kalandjával.

Valamelyik szép nyári holdvilágos késő estén Jókaitól jött le a
Svábhegyről gyalogszerrel, magánosan. Nem a kocsiuton jött, hanem a
gyepük közt a szűk, sötét és mély gyaloguton.

Szemközt jött vele öt-hat markos olasz kőfejtő legény. Talán bor is volt
bennük, talán bojnyik volt köztük a nagyobb része. Káldy jól hallotta,
hogy lassitott hangon a fölött tanácskoznak, hogy a szemközt jövő embert
lefülelik, kissé megfojtogatják, óráját, pénzét elveszik, s ha orditani
talál: leszurják.

Káldy körülnézett; – a szemközt jövő ember ő volt. Neki kellett tehát a
lefülelést, megfojtogatást és oldalba szurást jó kedvvel elszenvedni.

Menekülni se jobbra, se balra nem lehetett. A part magas, a gyepü sürü
és tüskés. A kiabálás nem ért volna semmit. Ki hallja azt meg éjfélkor a
Svábhegy puszta lejtőjén? Hogy visszafelé fusson: eszébe se jutott.
Hiszen neki előre kell, haza kell menni, várja a kis feleség.

Rögtön észrevette, hogy a rablók toszkánai nyelvjárásban beszélnek. Azok
akarnak az ő eszén kifogni! Gyere csak talián!

Ment eléjük bátran. Ő is szeretett széles karimáju, csucsos süvegü,
olasz alaku kalapot viselni. Akkor is az volt a fején. Igaz, hogy arcza
is hasonlitott kissé az olaszokhoz, csak szemeinek tüze volt enyhébb,
sokkal enyhébb, mint az olasz szemek tüze.

A mint hozzájuk ért s a mint azok már készülődtek, hogy őt nyakon
csipik, egyszerre kalapját leemelte, balkezével magasra tartotta s
harsány hangon, tiszta toszkánai kiejtéssel felkiáltott:

– Isten áldjon testvérek! Éljen Olaszország! Éljen Garibaldi! Le a
papokkal!

Hejh, a hány olasz volt a világon abban a kutyaszoritó szűk utban,
valamennyi viharos örömmel kiáltott föl, kését zsebretette, kalapját
üdvözlésre emelte s Káldyt összeölelte, csókolta.

– No csak igaz testvér vagy te Jakopó.

Rögtön elnevezték Jakopónak. A mint meghallották toszkánai beszédét; a
mint látták, hogy szidja a papot: mindjárt biztosak voltak arról, hogy
igaz testvér. A trieszti és a kucséber olasz nem ily tiszta beszédü s
nem ily jó erkölcsü.

Még ők akarták a hegyen lekisérni a déli vasutállomásig, hogy a
vizvezeték körül az éjjeli csirkefogóktól valami bántódást ne
szenvedjen.

Káldynak azonban nem alkotásaiban van nagysága. Vannak nekünk olyan
zeneműveink, mint az övéi s lesznek még nagyobbak, még különbek is.

Nem is abban volt nagy, a mit az operaház belső berendezésében mivelt.

Pedig ez nem kis dolog.

Az uj operaháznak uj a szinpada, ujak a mellékhelyiségei; mind azokhoz
szokni kell s szoktatni kell a személyzetet.

A nemzeti szinháznál nyolcz uj operát rendezett be, a királyi
operaháznál 1884-től 1888-ig ötvenhat uj operát.

Uj diszletek, uj jelmezek, uj kellékek, uj fegyverek, uj butorok
ötvenhat operához. Nagyon kevés ember tudja elképzelni a világon, hogy
micsoda munka ez világvárosi méretü és szépségü uj operaháznál. A mikor
ötvenhat vágytárs és vetélytárs és hirlaptudósitó és műbiró keresi a
gáncsot és kifogást és sugdos miniszternek, intendánsnak, kaszinóbeli
uraknak, prima és secunda donnáknak s egyebeknek.

Mindezt elfeledi, el is feledte a világ régen.

A ki nagy jót alkot: annak neve gyakran fönmarad. A ki nagy rosszat
csinál: annak neve mindig fönmarad. A ki bölcsen és erélylyel meggátolja
a rossz dolgok bekövetkezését: azé a legnagyobb érdem, de se nevének, se
munkájának emléke fönn nem marad.

Minek is?

Káldy nagysága abban áll, hogy föltárta nemzeti zenénk ismeretlen
kincsesbányáját. De, hogy ezt tehesse: előbb el kellett őt kergetni az
operától, meg kellett fosztani őt kenyerétől és nyugdijától, szét
kellett szakitani szerződését, meg kellett rongálni becsületét, meg
kellett semmisiteni a képességeiről való jó véleményt, el kellett őt
könyörületlenül tiporni.

Akkor ötven éves volt. Harmincz esztendőn át a magyar szinművészetért
élt, koplalt és dolgozott. Eredj öreg legény most koldusnak,
földönfutónak feleségeddel és férjhezmenő lányoddal együtt.

El nem engedhetem magamnak, hogy ezt a furcsa dolgot el ne meséljem.



II.

(Káldy szerződése. – Pörei. – A fekete arcz. – A néma szerep. – A
Pauli-ügy. – Káldyt elitélik. – A Bolygó Hollandi hajója nem sülyed el
tökéletesen. – Miért nem sülyed el? – Káldyt megint elitélik. – Az
angyalok élettana. – A magyar korona és a drezdai madonna angyalai. –
Miként repül a szinpadi angyal? – Podmaniczky fizet. – Az amerikai
összeesküvés. – A zongora hazaáruló büne. – Én védem Káldyt. – Az
itélet. – Miért nem védte Káldyt senki? – Az én fölebbezésem. – Mit
rendel Róma törvénye? – Menjünk Jókaihoz. – Béniczkyvel megegyezünk.)

Káldynak szerződése volt a királyi operaházzal. A szerződésbeli idő
kezdődött 1884. évi augusztus hó 16-án s lejárandó volt 1891. évi
augusztus hó 15-én éjfélkor. Fizetése volt mint főrendezőnek évenként
négy ezer forint s ezenkivül ötszáz forint működési személyes pótlék.
Ebből évenként százhatvan forintot a nemzeti szinház nyugdijalapjába
kellett befizetni. Be is fizette. A szerződésben az is kiköttetett, hogy
ha közte és az opera közt per támad, a perben az opera igazgatósága
által választott királyi járásbiróság fog itélni.

A kormány az országgyüléshez az 1888-ik év elején előterjesztést
intézett, melyben javasolta, hogy Káldy szerződését megszüntessék s neki
végkielégitést adjanak. E javaslat nagy feltünést keltett. Hiszen
főrendező mindig kell. Kevesebb fizetést nem adhatnak. Különb embert nem
találnak. Káldy ellen senki semmi váddal föl nem lépett. Miért kell hát
vele szemben megrontani a szerződést? Hiszen a szerződés három év mulva
ugyis lejár magától. Aztán Káldyt szerette mindenki. Maga báró
Podmaniczky az intendáns különösen bizott benne.

Mindez közönséges okosság és közönséges igazság. De vannak felsőbb
okosságok és felsőbb igazságok s ezek egyuttal hatalmasabbak is.
Csakhogy a mindennapi ember és a kis ember ezeket nem ismeri előre.

Volt vendégszerepen nálunk egyszer egy világhirü énekesnő s volt annak
itt Budapesten egy szemrevaló csinos komornája. Én bizony már se
egyiknek, se másiknak a nevét nem tudom. Káldy ismerte és becsülte mind
az urnőt, mind a komornát.

Káldy általában a nőkről, még a szegény kis statiszta nőkről is ugy
vélekedett, mint a szentekről. Ugy vélekedett, a hogy’ minden nemes és
lovagias embernek vélekednie kell. Ezer kósza hir daczára Káldy előtt
ugy állott szinművészetünk minden nőtagja, mint valami középkori
regényhős előtt.

Bámultunk mi ezen, de hát ő ilyen volt.

A világhirü énekesnő eltávozott, komornája itt maradt

Egykor Káldy megy a Váczi-utczán s magánosan sétálni látja ott a
komornát. Káldy lovagiasan hozzámegy, üdvözli s félig komolyan, félig
tréfásan azt mondja neki:

– Édes lányom, ilyen ifju és szép leánynak nem czélszerü itt magánosan
sétálgatni, mert itt sok meggondolatlan ember járkál s kellemetlensége
lehet.

A komorna tovább sétált s Káldy tovább ment.

Kevés idő mulva az operaháznál állás üresedett, melyet szép fizetés
mellett nővel kell betölteni. Sokan pályáztak. Szinészek és szinésznők
tisztes koru rokonai. Pályázott a komorna is. A komorna, bármily szép
is, mégis cselédsorba tartozik s a nemzet iránt még se szerzett
érdemeket. Tisztes jó szokás volt, hogy a megüresedett állást a
szinpadtól már megvált élemedett derék művésznő vagy jeles szinművészek
anyja vagy testvérje nyerje meg, ne pedig valamely hatalmas ur
komorna-barátnője.

Az opera tanácsában ott volt Káldy is s neki épen véleményt kellett
adnia. Ő nem a komorna, hanem egy másik, szerinte jogos igényü nő
kinevezését ajánlotta.

Ez volt bűne.

Mert a komornának volt akkor már valami hatalmas tisztelője vagy
pártfogója, a ki meg minden áron őt akarta arra az állásra. Ez már pedig
csakugyan felsőbb igazság.

Ettől kezdve naponként gyült a vihar Káldy feje fölött. Minden héten,
minden hónapban akadt egy-egy pöre.

Valamelyik darabban két szinésznőnek fekete arczczal kell a szinpadon
megjelenni. Ehhez képest koromfeketére kell arczát föstenie. Ugyde ezért
ősi szokás szerint 25 krajczár jár, Káldy tehát kiutalta a 25 krajczárt.

Káldyt pörbe idézik. A mit elkövetett, az pazarlás, közpénzek hűtlen
kezelése, a felsőbbség jó szándékai ellen való makacs ellenszegülés s
több eféle. Káldyt elitélik, fizessen és megdorgáltassék.

Vannak néma szerepek. Egy vagy több embernek ott kell állni, ülni, futni
vagy feküdni a szinpadon. Az ilyen szerep dija 50 krajczár, ha a néma
szereplő semmit se csinál. – Ámde néha és némelyik terhet hord, részeg
vagy holt embert kiczipel, árboczon vagy lajtorján mászkál s ő ezért 25
krajczárral többet kap. Káldy az ősi szokás szerint ezt kiutalja s ezért
biróság elé állitják, elitélik, fizessen és összemordiáztassék.

Az eféle pörök vég nélkül szaporodnak.

Pauli Richardnak soron kivül föl kell lépni, igy rendeli Erkel Sándor,
az igazgató. Ezért Paulinak kifizetik a szerződés szerint járó 100
forintot. – Káldyt pörbe idézik. Hiába mondja, hogy ő se meg nem
engedheti, se meg nem tilthatja a soron kivül való fölléptetést s Erkel
Sándor hiába istenkedik, hogy nem Káldy, hanem ő rendelte el a
föllépést. Mindegy. Káldyt elitélik, fizesse vissza a 100 forint felét.
Pauli ezt meghallja, uriember, visszafizeti az egész 100 forintot. Ezért
megint Káldyt itélik el, mert ez meg az első itélet kijátszása.

Ezt a Pauli-ügyet kissé meg kell vizsgálnunk. Részletei nagy világot
vetnek arra a korra s annak erkölcseire. S most kell elmondanom, a mikor
még egyik-másik szereplője életben van s ha tévednék: kiigazithatja
tévedésemet. Pauli meghalt, Káldy is elköltözött utána. Nem él már Erkel
Sándor se s az opera egykori ügyésze se. Ha addig várok, mig mindenki
kihal: az ördög se hiszi el, hogy ez a dolog valamikor megtörténhetett.

Hogy Pauli Richárdnak föl kellett-e lépni: ezt eldönteni az igazgató
joga volt, nem Káldyé. De soron kivül kellett fellépnie, a mit az ostoba
hivatalos nyelv »tulfellépés«-nek nevez, ez pedig 100 forint külön
kiadással jár, tehát az intendánsnak be kellett jelenteni, mert neki meg
jogában állott a külön kiadást meggátolni.

Intendáns akkor nem volt. Báró Podmaniczky lemondott, uj intendánst nem
neveztek, Beniczky Feri képviselő és belügyi államtitkár mint
kormánybiztos igazgatta az operát.

Beniczky ismerte a vármegyét, de az operát csak annyira ismerte, mint
Afrika belsejét. Az igaz, hogy Afrika belsejét könnyebb is
elkormányozni, mint nálunk az operát. No de erről majd később szóljunk.

Káldy bejelentette a kormánybiztosnak, hogy az igazgató szükségesnek
látja Pauli föllépését. Mit szól hozzá?

Beniczky nem szólt hozzá semmit. Valami máson volt épen akkor a
figyelme. Megesik az ilyesmi bajuszos emberen akárhányszor.

Káldy tudatja az igazgatóval, hogy a méltóságos ur a bejelentést szó
nélkül fogadta. A mi azt teszi, hogy Pauli föllépését nem tiltotta meg.
Pauli tehát föllépett s minthogy ily föllépésért szerződése száz
forintot biztosit neki, tehát diját ki kellett fizetni.

Jó-jó, – de van ám a világon számtiszt is, a ki csak akkor hiszi el,
hogy a nap reggel 6 órakor kel, ha erre nézve a nap hivatalos irásbeli
elismervényt tud felmutatni. Beszélhet ő neki e nélkül a
csillagvizsgáló, a mit tetszik. Akár a részeg tótnak. A számtiszt el nem
hiszi. Az a kérdés: hol az irásbeli elismervény?

Ilyen pedig csakugyan nem volt.

Kiszimatolta ezt valahogy az opera ügyésze. Régóta porlad, nem emlitem
nevét. Arról volt egyebek közt nevezetes ő is, hogy – mint szokták
mondani – nem ő találta föl a puskaport.

A számtiszt és az ügyész vádat emelnek. A büntető biróság összeül. Elnök
a kormánybiztos, a kit ennélfogva tanuként kihallgatni nem lehet. Egyik
biró az ügyész, a ki vádol. Másik biró az igazgató, a ki egyuttal
vádlott is. Káldy is biró volna ugyan, mert meg van választva birónak,
de őt nem hivják be, mert ha behivnák: ki ülne a vádlottak padján? Ha
pedig ott senki se ül: minek akkor a büntető biróság?

Káldyt kihallgatják.

Előadja, hogy nem ő léptette föl Paulit, hanem az igazgató, mert ez az
igazgató dolga.

De ő helyeselte-e a fölléptetését?

Igen is helyeselte, mert különben nem lehetett volna előadást tartani.

Jól van; – tessék jegyzőkönyvbe venni, hogy vádlott főrendező
töredelmesen beismeri a bünrészességet, sőt ő volt a felbujtó.

A jó Erkel Sándor közbeszól, hogy őt nem bujtogatta senki, ő a maga
jószántából léptette föl Paulit.

A közbeszólás figyelembe nem vétetik, hanem e helyett feleljen vádlott:
miért nem szerezte meg a méltóságos kormánybiztos ur engedélyét?

Vádlott védekezik kézzel-lábbal; – ő idején bejelentette Pauli
föllépését s a bejelentést a méltóságos kormánybiztos ur szó nélkül
fogadta el. Mi kell még több a világ rendjéhez?

A biróság visszavonul s Erkel Sándort és Káldy Gyulát elitéli. Mindegyik
fizetéséből 50 forint levonatik, hogy az ország kárt ne szenvedjen.
Ezenkivül Káldy ünnepélyesen összeszidatik.

Szerencsétlenségre pár hét mulva megtudja az esetet Pauli. Pauli
uriember, pénze is van, odamegy a pénztárhoz és szó nélkül visszafizeti
a 100 forintot. Helyette ne fizessen más szegény ember.

Mi ez?

Hallatlan botrány ez! Hova lesz a biróság tekintélye s a törvény
szentsége, ha a kirótt büntetés alól igy lehet menekülni? Ki hallott már
olyat, hogy szinész, művész akkor is fizessen más helyett, a mikor ezzel
nem tartozik? Hiszen a jelen esetben vétkes cselekmény dicsőitésének
büntette is forog fenn. Itt Káldy főrendező pokoli cselszövényével áll
szemközt a királyi operaház. Most már gyökeres orvoslásra van szükség. A
beteg testrészt tűzzel-vassal ki kell irtani, különben veszély éri a
köztársaságot.

Ily váddal lépett fel az ügyész.

Széleskörü vizsgálatot rendelnek el. Kihallgatják Káldyt: mentse magát.
Kihallgatják Pauli Richárdot: igaz-e, hogy fizetett, kinek és mikor
fizetett és miért fizetett? Kihallgatják Péchy Lajos főpénztárnokot:
igaz-e, hogy Pauli Richárd fizetett, mikor és mennyi- és miféle
pénznemben fizetett? Hogy’ merte a pénzt tőle elfogadni? Kihallgatják
Freund Izsó főkönyvvezetőt, hogy igazat beszél-e a főpénztárnok s be
van-e a könyt vekbe vezetve e nagy törvénysértés?

Összeirnak huszonöt árkus papirost s azt egy csomóban átadják az
ügyésznek. Álljon elő javaslattal. Az ügyészi inditvány elkészül s
ekként hangzik szórul-szóra:

»A bizonyitékok kétségen fölül helyezik, hogy vádlott, a királyi
operaház főrendezője, minden tagadása daczára saját becses személyében
volt főfaktora annak, hogy a reá kimért rendi büntetés (50 frt) alól
meneküljön s hivatalos hatalmával visszaélve a reá kirótt birságot
magának megtérittesse. – Bármily alkalomból emeltessék ily vád s
igazoltassék be minden kétségen felül, mint a jelen esetben,
természetszerüleg a legsulyosabb büntetést vonja maga után stb.«

Igy szólt a vádlevél, sőt még furcsábbul.

De már ezt az ostobaságot Beniczky Feri is megsokalta. Káldyt ugyan
megint jól összeszidta kormánybiztosi hatalmával, de a királyi
operaügyészt is a pokol fenekére küldte. Ha különb vádakat nem tud Káldy
ellen, akkor fogja be a száját és hallgasson el.

Az ügyész nem hallgatott el, hanem keresett különb vádakat. Sok vádja
közül csak hármat mesélek el.

Az egyik a Bolygó Hollandi hajója.

A másik a röpülő angyalok fizetése.

A harmadik az amerikai összeesküvés.

Áldott emlékü szegény jó Káldy barátom! Mikor ezek a pörök folytak
ellene: a feje tetején már akkor egy szál haja sem volt, de a hol még
volt: ott csakugyan felállott minden hajaszála: olyan vádakat tudtak
ellene összekovácsolni. Szerencsére olyan szelid lélek volt, mint a
galamb s olyan bölcs és türő lélek, mint Jézus Krisztus. Ki nem tört
volna nála a harag világért se. Harag, boszuság, keserüség nem lakott
szivében, de a kétségbeesést se ismerte.

Van egy operaszinmű Wagnertől; neve: A bolygó hollandi. Én bizony nem
emlékszem, mikor láttam; de arra emlékszem, hogy egy nagy bolond hajó
jön benne szinre kormánynyal, oldalkorlátokkal, árboczokkal, kötelekkel,
vitorlákkal, matrózokkal. A nézőben azt a hatást kell tennie a hajónak,
mintha igazi hajó, igazi tengeren járna a szeme előtt. Ezen a hajón jön
meg a bolygó hollandus.

A szinpadon tengernek kell lenni. A tenger viharos. A hajó utóbb
elsülyed, a matrózok ott eviczkélnek még egy darabig a hullámok között.
A nagynevü német zeneszerző ugyancsak vonzó látnivalót akart csinálni
hajójával.

Hát egyszer régen valamikor a mi operánk hajója nem sülyedt el
tökéletesen, árboczai és vitorlái kiálltak a vizből, a tenger nem volt
elég mély vagy a vihar nem volt elég erős. Valami nagy emlékezetü
embernek eszébe jutott, hogy e borzasztó tengeri szerencsétlenség egykor
Káldy idejében történt.

Nosza előrántották ez esetet s vád alá fogták Káldyt: mi történt, hogy’
történt, feleljen a sok emberéletért. Az igaz, hogy a hajaszála se
görbült meg senkinek.

Örök időkre szóló mulatságot képezne az emberiség számára, ha a
kihallgatási jegyzőkönyv egyszer napvilágot látna. Olyan ügyvédet még
nem látott az élet és a szinpad, a milyennek itt az a boldogtalan
operaügyész mutatkozott. Rég volt az eset; a jegyzőkönyv minden pontjára
már nem emlékszem; akkor elmeséltem Jókainak s Jókai életében akkor
kaczagott igazán utoljára. Egyetlen adomám se ér annyit, mint ez. Kár,
hogy mindenre már szórul-szóra nem emlékszem.

Ilyen kérdéseket állitott fel a vizsgálóbiró:

– Emlékszik-e vádlott, hogy a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója
egy alkalommal nem sülyedt el tökéletesen?

– Nagyon emlékszem, ezentul se fog elsülyedni soha.

– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó
Hollandijának hajója nem sülyedt el tökéletesen?

– Van. Az opera sülyesztője nem nagyon mély, a hajó pedig nagyon magas;
– tehát tökéletesen a hajó nem sülyedhet el.

– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera sülyesztője
miért nem nagyon mély, a királyi opera Bolygó Hollandijának hajója pedig
miért nagyon magas?

– Ez nem az én dolgom; az operát nem én épitettem, a hajót nem én
csináltam.

– Van-e mentsége vádlottnak arra nézve, hogy a királyi opera Bolygó
Hollandijának hajóját miért nem ő csinálta, holott ő a királyi opera
főrendezője s ezen állásában a királyi operaház szabályrendeletének 42.
§-a s a királyi operaház törvénykönyvének 115. §-a szerint minden
rendért, szerért és szerszámért ő felelős?

– Erre is van mentségem. Az a hajó nem egyéb, mint szer; – a szereket
nem én csinálom, hanem a hajót csinálja az ács, az asztalos, a festő, a
kárpitos, a köteles, a takács és a többi mesterember; – a szerekért
pedig az opera törvénykönyvének 65. §-a szerint a szertárnok felelős,
nem a főrendező.

– Vádlottnak van-e még más mentsége?

– Nincs. Tessék a többit a gépmestertől megkérdezni. Ő sülyeszti el a
hajót, nem én.

– Mivel menti magát vádlott arra nézve, hogy ő a királyi operaház
gépmestere ellen alaptalan gyanusitásokkal lép föl, holott e bűnös
cselekmény a királyi opera törvénykönyvének 31. §-ába ütköző sulyos
vétséget képez?

Káldy körülnéz e kérdésre. Mintha kétsége támadott volna arra nézve,
vajjon valami csoda által nem a bolondok házába jutott-e be véletlenül?
Végre mosolyogva felel.

– Minthogy nekem az öregapám se volt se hajóács, se gépmester, se
szertárnok: tessék a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében azokhoz az
urakhoz fordulni.

Elég volt. Ez a felelet fölidézte a balsorsot. A királyi operaügyész ez
alapon megállapitotta ellene a vádat, a mely szólott ekképen:

»Káldy Gyula, a magyar királyi opera főrendezője, miként a vizsgálat
során s különösen a Bolygó Hollandi hajójának kérdésében 51-ik számu
feleletével beigazoltatott, kötelességérzet és tudat teljes hiányában se
rendezői képesség, se műizlés, se a királyi operaház szinpada
berendezésének ismeretével nem bir.«

Természetesen Káldyt hivatalától meg kellett fosztani. Igaz, hogy az a
hajó se azelőtt el nem sülyedt, se azóta el nem sülyed tökéletesen, de
ez mindegy. Rendnek kell lenni.

Ha pedig még ez irtóztató vétség se lett volna elég: ott van a repülő
angyalok fizetésének kérdése. Itt már Káldyt éppenséggel nem lehet
kivágni.

Mi az angyal?

Az angyal nem egyéb, mint ügynök, ki jutalékra dolgozik. Rendesen a jó
istentől nyer üzleti megbizatást a bűnös emberiséghez s azért folyton
vasuton jár az ég és a föld között. Az angyalok intézményét
kétségtelenül a zsidók állitották föl s már Mózes is jól ismerte s
alkalmazta őket. Mózestől átvették a keresztyének és a mohamedánok is.
Kétféle angyal van. Olyan, a kinek üzlete és hitele még meg nem rendült
s olyan, a ki már egyszer csődbe jutott. Az utóbbit rossz angyalnak
nevezik. Mind a két fajtából ismerünk elegendőt.

Az angyalnak nagy története van és még nagyobb szerepe. Ott szerepel a
vallásban, a népregében, a költészetben, a képzőművészetben. A
szobrászok és a festők egyaránt foglalkoznak vele. Ismeri a szinpad is,
még a magyar királyi operaház is. Meggyült a baja vele Káldynak is.

Az angyalt a vallásalapitók férfinak ismerik. Fiatal, szép férfialak az
angyal tizennyolcztól huszonkét éves korig. Se bajusza, se szakálla.
Rövid, kissé göndör fürtei vannak. Vagy meztelen, vagy fehér ingben jár.
Inge a nyakától bokájáig ér, a mikor van. Két hófehér hosszu szárnya,
mint a sirálymadárnak.

A magyar szent koronát is két férfiangyal őrzi. Nem is annyira őrzi,
mint inkább a levegőben tartja. Azért hivják angyali szent koronának is.
Valami féleszü festő gondolta ezt ki ezelőtt harmadfélszáz évvel. Arra
czélzott vele, hogy Szilveszter pápának angyalok sugták meg, hogy a
koronát a magyarok királyának adja, ne pedig a lengyelek királyának.

Az anya angyalomnak nevezi kis gyermekét. Bizonyosan azért, mert isten
küldöttjének hiszi és tartja a piczikét. Hiszen az is. Az angyal szó
görög szó. Azt teszi magyarul: hirmondó, póstáslegény, hordár. De azért
a mi budapesti hordáraink és levélhordóink és váltótörvényszéki
kézbesitőink épen nem hasonlitanak az angyalokhoz. Nem is engedné meg a
rendőrség, hogy olyan hiányos öltözetben járjanak.

A szerelmes legény is angyalomnak nevezi az ő leánykáját. Ez az oka,
hogy a festőknek és szobrászoknak már régóta nem tetszik az a dolog,
hogy csak férfi legyen az angyal. Miért ne lehetne nő is? Természetesen
olyan nő, a ki fiatal is, szép is, hajadon is. Hogy anyós legyen vagy
sok gyerekü anya legyen, vagy feleség legyen az angyal: ezt a költők, a
festő és faragó művészek el se tudják képzelni.

De hát ő szerintük a kis gyermek lehet-e angyal? Lehet. Rafaelnek
drezdai madonna-képén kis gyermekangyalok néznek föl áhitattal a
csillagok közt fénylő boldogságos szűz anyára. Ezek a kis gyerekek az
imádandó kedvességnek örök szépségü mintaképei. Ettől kezdve divatba
jött az angyalt három-négy éves kövér szép gyerek alakjában ábrázolni.
Budapest faragott angyalai a kapuk boltozatán s a házak homlokzatán
csaknem mind kis gyermek. Biblia szerint való angyalunk kevés van. A
Deák-siremlék ormán, a budavári honvédszobron van egy-egy s azontul
nagyon kevés.

Egy-két emberöltő óta a meztelen képek festői divatba hozták az ingerlő
angyalalakokat. Ő szerintük csak tüzes fiatal leányok lehetnek igazi
angyalok jól kidomborodó testrészekkel. S meglehetősen vékony
öltözetben.

Szinielőadásoknál is az ilyen angyalokat szeretik. S a királyi opera is
ilyen angyalokat hoz szinre.

Van egy darab, a manó tudja: melyik, a melyben repülő angyalnak kell
szerepelni. E szerephez fiatal leányt alkalmaznak. Szerény, kezdő,
statiszta leányt. Felöltöztetik trikóba, kötnek a vállára szárnyakat,
tesznek rá valami fátyolkendőt is itt-amott s aztán kell neki repülni.
Tudni kell pedig, hogy abban a darabban nem egy, hanem több repülő
angyal szerepel egyszerre.

De hát hogyan repül az angyal? A valóságos angyal könnyen repül, mint a
fecske, mert annak az a természete. De hogyan repül a szinpadi angyal?

Biz az egy kissé mesterkélt dolog. Hámba öltöztetik, kötélre
felakasztják s a szinpad padlásáról lógni hagyják s ha mozognia kell:
ide-oda huzogatják. A szertárosnak és gépmesternek kell vele remekelni.
Az angyalnak pedig vigyáznia kell, hogy ne nyöszörögjön, kezével ne
kapálódzék, lábával ne rugdalódzék, náthás ne legyen, köhögni és
tüsszögni meg ne kisértse. Mert a rugdalódzó, köhögő, tüsszögő
angyalokról semmit se tud a szentirás.

A repülő angyal fizetése egy-egy esti szereplés után ötven krajczár. Ha
pedig el találná magát tüsszenteni: büntetésül levonnak a fizetéséből
tiz krajczárt, husz krajczárt. Néha marad is, nem is fizetése.

A valóságos angyal ilyesmivel nem törődik. Őt nem várja otthon éhes kis
testvér s szegény kézműiparos apa és anya, a kinek háztartásához az
egész ötven krajczárra van szükség, sőt még az se elég. A szinpadi
angyal ingyen nem lehet angyal.

De még ötven krajczárért se.

Egy napon összebeszéltek a repülő angyalok szülei, hogy olyan nehéz
munkát, mint a repülő angyalság, ötven krajczárért végezni nem lehet. A
szép fiatal leánynak ott kell lógni, mint a kocsmaczégérnek hosszu időn
át. A hám bevágja hónalját, hasát, derekát ugy, hogy mikor hazamegy:
enni se tud, mig gyönge, harmattestét meg nem kenik, dömöczkölik s ki
nem nyujtóztatják. Segiteni kell a dolgon.

Egyik angyalnak bátor czipész apja csak fölkerekedik s megy egyenesen az
operához. Keresi a pénztárost, a főrendezőt, az igazgatót, az intendánst
s követeli, hogy ő ugyan megelégszik ötven krajczárral, mikor a lánya
gyalogos angyal, de már a mikor repülő angyallá teszik s ott kell
ficzánkolnia az égben, a zsinórpadlás magasságaiban, akkor toldják meg
fizetését husz krajczárral. Ha pedig ez nem tetszik: legyen repülő
angyal maga az intendáns ur ő nagyméltósága. De az ő leánya nem lesz.

Az intendáns báró Podmaniczky Frigyes. Áldott lelkü, nemesszivü jó
ember. Egész életét a hazának szentelte. Volt ő honvéd – ontotta vérét.
Volt az osztráknál besorozott szekerész közlegény, kente a kocsitengelyt
büdös kocsikenőcscsel. Kész a hazáért most is minden áldozatra, de már
akárhová tegye az isten, ő az ő élemedett korában repülő angyallá nem
lesz. Ez már nem lesz. Inkább megadja a szegény kis lánykáknak a husz
krajczár pótlékot, semminthogy ő repülő angyal legyen, kötélen lógjon,
trikóba öltözzék.

– De mit szól ehhez majd a számtiszt, kegyelmes uram?

– Majd beszélünk azzal is. Csak nincs kőből a szive.

Ez igaz. Nincs biz annak semmiből se.

Ez volt a világhelyzet, a mikor a komorna magas pártfogója irtó
hadjáratot kezdett Káldy ellen.

Káldy ugyanis jóhiszemüleg, a gyakorlatra, az észszerüségre s
Podmaniczky báró rendelkezésére támaszkodva az uj korszakban is megadta
a repülő angyaloknak a husz krajczár pótlékot. Bizony vesztére.

Ezt is kiszimatolta a számtiszt és a királyi operaügyész.

Panaszlevél, vizsgálat, törvényszék, tárgyalás, elitélés,
hivatalvesztés, költségmegtérités és a többi egymásután nyomban
bekövetkezett. Azóta aztán az angyalok röpülő hadtestét fel is oszlatták
s a gyalogsági ezredekbe helyezték át az egész állományt.

De a jó Podmaniczky báró is megitta ennek a levét. Az opera számadásait
még négy-öt év mulva is vizsgálgatták a számtisztek s a hány angyali
pótlékra akadtak, mindazt a jó báró ur nyakába keritették. Fizetnie
kellett, de fizetett is szó nélkül. Talán még ma sincs vége a
számtisztek harczának ellene. Ádáz harcz ez és örökkévaló.

Káldy nyakát azonban talán mindez se törte volna ki, ha véletlenül be
nem következik az amerikai összeesküvés.

Ebből nem tudott kilábolni.

Van ugyanis a föld kerekén két világutazó. Az egyik az impresszárió, a
másik a szinházi ügynök.

Ezek bejárják a világ nagy városait, a hol csak szinházat sejtenek s
kikémlelik az énekesnőket gondosan. Ha csodálatosan szép arczu vagy szép
hangu, vagy szép tánczu hölgyet találnak: azt körülveszik édes szóval,
ezres ékszerekkel s milliós igéretekkel s viszik őket Berlinbe, Párisba,
Londonba, Amerikába. Ha viszik.

Abban az időben, a mikor történetünk folyt, megjelent Budapesten
Amerikából egy ur, bizonyos Stanton nevü, foglalkozására nézve
impresszárió, honosságára nézve new-yorki. S vele együtt megjelent Seydl
new-yorki karmester. S ugyanazon időben véletlenül itt volt Selaar
berlini szinházügynök is.

Az amerikai művész-fogdmegek hallották hirét Spiegel Arabella
művésznőnknek. Kitünő művésznő, ragyogó szépség, jó lenne vele
átcsónakázni Amerikába.

Ebből ugyan nem lett semmi. Semmiből se lett semmi. Hanem kémkedés
közben találkoztak véletlenül Saxlehner Emma s Ábrányiné urnőkkel s
jeles művésznőinkkel és Szendrői Lajossal, szintén az opera egyik
énekművészével. S ezek, ki enyelgésből, ki tréfából készeknek
nyilatkoztak az amerikaiak előtt próbát énekelni. Szendrői elszerződésre
gondolt, Saxlehner Emma vendégszereplésre gondolt, Ábrányiné semmire se
gondolt. Csak kedve kerekedett neki is az énekléshez.

Az amerikaiakkal volt a berlini is.

Az énekléshez zenekiséret kell, a zenekiséret zongorán történik.
Elhatározták, hogy Saxlehner urnő zongoráját használják.

Azonban épen negyedévi lakásváltozás ideje volt. Erről jut eszembe, hogy
az eset 1888. évi május első napjai egyikén történt. Saxlehner urnő
hurczolkodott épen s e miatt zongoráját nem használhatták. Nyakába esett
tehát a két művésznő Káldynak: engedje meg, hogy az ő zongoráján
kisérjék az éneklést.

Káldy megengedte.

Megengedte udvariasságból. Hiszen ő végre is főrendező s az a két
művésznő az ő intézetének tagja s neki jó barátja. Melyik lovagias férfi
lenne az a világon, a ki két ifju szép nőnek efféle kérelmét megtagadná?

De hát miért is tagadná meg?

Volt Budapesten akkor 1200 utcza s minden utczában tiz zongora és tiz
ló. Ha tehát ő megtagadja: az amerikaiak találnak tizenkétezer lovat, a
mely elviszi őket tizenkétezer zongorához s ott zongoráznak maguknak, a
hol nekik tetszik.

Végre is a zongorának az a természete, hogy zongorázzanak rajta, az
énekesnőnek meg az a természete, hogy ha neki ugy tetszik: énekeljen.
Ezzel senki jogát, senki érdekét nem sérti.

Káldy tehát megengedte, hogy zongorája mellett énekeljenek.

Szendrői ezt czéltalanul elujságolta az operaház folyosóján. Ily módon
az operaügyésznek is fülébe jutott.

Az operaügyész örömében körülczigánykerekezte az operaházat. Mert most
már Káldynak nem lehet menekülni. Pauli-ügy, Bolygó Hollandus fekete
hajója, repülő angyalok takarodjatok a pokol fenekére: mind semmit se
nyom ez e mellett a hajmeresztő büntény mellett.

Mert ez összeesküvés.

Összeesküvés az amerikai Egyesült Államokkal arra, hogy Magyarországot
minden művészétől és művésznőjétől egy csapásra megfosszák. Magyarország
visszaesik a középkori sötétségbe és bárdolatlanságba, a királyi
operaházat ki kell adni vásárcsarnok-használatra a kofáknak; ha pedig
nem lesz királyi opera, nem lesz királyi operaügyész se.

S mind e hajmeresztő gonosztettnek Káldy Gyula a koholója, tervezője,
tettese, végrehajtója!

A vád borzasztó volt. Az operaügyész kétszarvu okoskodással lépett a
sorompóba. Az okoskodásnak vagy az egyik, vagy a másik szarva okvetlenül
felöklelte Káldyt.

Vagy tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Ez esetben hűtlenséget,
összeesküvést, pártütést követett el, mert összejátszott az amerikaival
arra, hogy a királyi opera művészi erői idegen országokba szerződjenek.
S az ilyen hűtlen és pártütő főrendezőt egy pillanatig se szabad
meghagyni állásában.

Ez igaz!

Vagy pedig nem tudta Káldy, mit akar az amerikai ember. Nem érte föl
észszel, hogy amerikai impresszárió és karnagy s berlini szinházügynök
nem azért kér föl operaházi művészt próbaéneklésre, hogy az éneklés
alatt legyet fogdosson vagy alugyék, vagy a művésznek bókot mondjon,
hanem azért, hogy esetleg a művészt elszerződtesse. Ha pedig a királyi
opera főrendezőjének annyi esze sincs, hogy ezt belássa: akkor meg épen
nem szabad meghagyni állásában egy pillanatig sem.

Ez is igaz!

Mit felel erre Káldy?

Káldy azt feleli, hogy ő neki sejtelme se volt arról, mit akarnak az
idegenek s mit akarnak az éneklő művészek. Erre nézve kéri kihallgatni
Saxlehner Emmát, Ábrányinét, Szendrőit. S kéri kihallgatni Stantont,
Seydlt és Selaart.

A három operaházi művészt kihallgatják. Ezek természetesen Káldynak
adnak igazat. De az ő vallomásuk figyelembe nem vehető, minthogy
Káldynak jó barátai és tisztelői.

A három idegen tanut nem hallgatják ki. Akármit beszélne az idegen tanu:
arra ugy se adnak semmit. Hiszen ők Káldy bűntársai. Az ügy állása
különben náluk nélkül is tiszta.

A bikának két szarva van. Az egyik a hűtlenség. »Tegyük fel – ugymond az
operaügyész – hogy az egyik szarva nem találta Káldyt halálosan. De a
másik szarva elmebeli és szakértelembeli képtelenség. Miként védi ez
ellen magát Káldy?«

Egyszerüen.

Hiszen az opera művészei és művésznői közül nem szerződött el egy se.
Sőt eszük ágában se volt elszerződni, mig itteni szerződésük tart. Semmi
se történt tehát, a miért zajt lehetne ütni. Ha pedig akármelyik is el
akart volna vagy el tudott volna szerződni: azt ugy se tartaná vissza se
a főrendező, se a kormánybiztos, se a rendőrség, mivelhogy az opera
tagjai nincsenek a kocsioldalhoz kötve. S aztán ő bizony jó ismerősnek s
művésztársnak egy éneklésre eddig is átengedte, ezután is átengedi
zongoráját. Minden tisztességes magyar ember eddig is ugy cselekedett,
ezentul is ugy cselekszik. És a többi.

A királyi operaügyész kezdte belátni, hogy Káldyt se a hűtlenségben
külön, se az elmebeli képtelenségben külön elmeriteni nem lehet, a miből
nyilván következik, hogy tehát mindakettőben együttesen kell elmeriteni.

Mert hogy Káldy az operánál meg nem maradhat: ezt a szép komorna
személyében kormányzó magasabb végzet már eldöntötte. A végzet ellen
pedig nincs orvosság, a miként nincs a halál ellen.

A halál ellen orvoshoz, a végzet ellen ügyvédhez futkosnak az emberek.

Káldy fölkeresett engem, adjak neki jogi tanácsot s védelmezzem meg őt.

Vállalkoztam ugyan, a hogy a kötelesség és a barátság parancsolta, de
bizony mindjárt beláttam én, hogy az én segitségem neki nem sokat ér.

Nekem ugyan két ügyvédi oklevelem van, de mindakettőben nagy a hiba.
Egyikben sincs hatalom adva nekem arra, hogy szép asszonyok befolyását
is legyőzhessem. De még a Hármas Könyvben és a Jog Testében sincs erre
paragrafus s azok a gyámoltalan egyetemi tudós tanárok se tanitanak erre
nézve semmiféle tudományt és bölcsességet. Hol vennék? Maguknak sincs.

A végtárgyalást az operaház egyik szép termében tüzték ki. Oda elmentem.
Gyere csak operaügyész, ha még senki meg nem tanitott keztyüben dudálni,
nohát én majd megtanitlak. Biztosan számitottam rá, hogy a vitában folt
se válik abból a szegény operaügyészből.

A mint a biróság megalakult: első határozata az volt, hogy ügyvédi
védelemnek helye nincs. Az ügyvédnek arra, hogy Káldy nevében valamit
javasoljon vagy biráljon, engedelem nem adatik.

Előre sejtettem. Csakhogy ügyvéden nem lehet könnyedén kifogni. Káldyt
jó eleve megoktattam arra nézve, mit adjon elő védelmére. El is volt rá
szánva keményen.

Hiába volt nagy gyürkőzése. Neki se engedte meg a biróság a szólást.

– De talán csak szabad magam védelmeznem!

– A biróság nem kiváncsi arra, miként védi a vádlott önmagát.

Az itéletet nyomban meghozták. Káldyt hivatalától elmozditották, állását
megszüntették, szerződését megsemmisitették. Kimondott oka ez itéletnek
az, hogy Káldy megengedte Saxlehner Emma asszonynak és társainak az ő
zongorája felhasználását a próbaéneklésre.

Az itélet kelt 1888. évi julius 7-én. Épen harmincz év óta szolgálta
Káldy akkor a magyar nemzeti szinművészet és zeneköltészet ügyét. S
harmincz évi hű szolgálat után ez napon lett vagyontalanná és
kenyértelenné.

Káldyt elszomoritotta ez az eset. Nem maga miatt. Hiszen ő férfi volt;
tele nyugalommal és önbizalommal. Hanem volt felesége s felnőtt hajadon
leánya, a kik ugyan az uraskodáshoz sohase szoktak, de eddig legalább
sohase hiányzott asztalukon a mindennapi kenyér.

Csakhogy ötven éves korral s megbélyegzett multtal nagyon nehéz uj
pályát kezdeni.

És most álljunk meg itt egy pillanatra s nézzünk körül a társadalomban.

Hát nem akadt Káldynak védője?

Hol voltak az országos nevü nagyférfiak, kik az igazságot maguk is
gyakorolják, másoktól is megkövetelik?

Hol volt a képviselőház igazsághirdető pártjaival? Hol volt az ellenzék
megtorló haragjával?

Hol volt a sajtó?

Ne tünődjünk ezek fölött.

Az operaházat nálunk is, másutt is a miniszter, a nemzeti kaszinó,
néhány mágnás, néhány szép asszony igazgatja. Az intendáns vagy
kormánybiztos nem egyéb, mint ezek óramutatója. Ha jól mutatja, a mit
belül a gépkerekek csinálnak: akkor megmaradhat intendánsnak akármeddig.
Ha rosszul mutatja; akkor leveszik az óralapról s másikat tesznek
helyére.

Az operát pedig nem igazsággal kell kormányozni, hanem sikerrel. A siker
pedig az, a mit a hatalom birtokosai siker gyanánt hirdetnek. Akármilyen
kudarcz: mindig siker, mig annak hirdetik. S akármilyen siker: nyomban
kudarczczá válik, ha megunták azt, a ki felmutatta.

Minden dolgot jelszó föd el. A legrosszabb törekvést a legjobb jelszó. S
az emberek legnagyobb része csak a jelszót nézi, nem magát a dolgot és
törekvést. A gazemberek dolgoznak legnemesebb jelszavakkal s jelszavaik
mindig rokonszenvesek.

A korszerü sajtó pedig nem hang, hanem csak visszhang. Az a sajtó, mely
önálló hanggal dolgozik: kiáltó szó a pusztában. Nem hallja senki s nem
ad rá visszhangot semmi.

De nem is tanácsos a sajtónak felszólalni, ha egyes emberek dolgában
szenved sértést a közigazság. Az operaház törvénykönyve világosan
rendeli, hogy a ki az igazgatóság ellen nyilvánosan sértőleg ir: az
minden kárpótlás nélkül rögtön el is bocsátható állásából. Már most ha
egyes emberről van szó, mint akkor Káldyról volt, a sajtó habár a
Hiszekegyet vagy Miatyánkat irná is az egyes ember érdekében: azt az
igazgatóság sértőnek tekintené.

Miért?

Azért, mert az igazgatóság a biró ebben a kérdésben. A ki pedig önmaga
biráskodik a saját ügyében és pedig teljes hatalommal biráskodik: az
sértőnek talál minden czikket, melyet valamely lap ő ellene irt.

Káldy az összes lapokat megkérte, hogy valahogy őt meg ne találják
védelmezni, mert akkor az operatörvény 31-ik §-a alapján irgalmatlanul
elcsapják.

Igaz, hogy én erre nem hallgattam. De csak akkor nem hallgattam, a mikor
már ugy is elcsapták. Akkor pedig már átkozottul keveset ért az én
czikkezésem. Abban is hagytam hirtelen.

S aztán a lapoknak kedvük sincs az egyes embert védelmezni. S erre jó
okuk van.

Kit védjenek?

Azt védjék, a kit elcsaptak? A ki üldözött? A ki perét, igazságát,
állását, jövendőjét, vagyonát, mindenét elvesztette? A ki már holt
ember? S holt embert védjenek elevenek ellen, a kik pedig erősek,
hatalmasak, királynak és többségnek bizalmasai? S miben védjék? Oly
itélet ellen védjék, a melynek minden indoka helyes elvet mond ki? Igaz,
hogy minden indoka hazug lehet a valóságban, de ki állapitja meg ezt? A
hirlaptudósitó nem jogtudós s ha az volna is: közel se eresztik
rendszerint a valódi igazság forrásaihoz.

Mikor az itéletet kimondták: Káldy odament a biróság elnökéhez s
nyugodtan és komoly tisztelettel kérdezte:

– Méltóságos uram, miféle törvény alapján itéltek el engem? Melyik
törvény tiltja azt, hogy én zongorámat valamelyik barátomnak néhány
perczre át ne engedhessem?

Beniczky Feri jólelkü ember. De operát se azelőtt, se azóta nem
igazgatott, Káldyt pedig épen nem ismerte. A szerencsétlen operaügyész
pedig telebeszélte szemét, száját. Most is ezzel a felelettel állt elő
Beniczky hallatára:

– A rómaiak se hoztak törvényt az apagyilkosság ellen, mert nem hitték,
hogy arra szükség lehetne valamikor. Nálunk is azért hiányzik Káldy
esetére a törvény.

Erre alapitottam én a fölebbezést. Azt mondtam a fölebbező iratban Káldy
helyett:

»Engem olyan törvény alapján itéltek el, a mely nálunk ugyan nincs meg,
de a rómaiaknál meg lehetett volna, de azért ott se volt meg.«

Nevetett rajta mindenki. Az ötleten is, Káldyn is. De az a nevetés se
használt semmit.

Ejh-hajh Káldy barátom, sohase essünk kétségbe. Van még igazság a
földön, csak meg kell keresnünk. Utána!

Elmentünk Jókaihoz.

Jókai képviselő volt, költőink fejedelme, a hatalmas Tiszának, a
miniszterelnöknek és belügyminiszternek jóbarátja, sok keserü ügynek
megmentője, a kormánynak hősi védelmezője. Neki van esze is, szive is,
szava is, érdeme is. Szerezzük meg pártfogónak.

Könnyen megszereztük.

Jókai már régi ismerőse, régi jóbarátja volt Káldynak. A magyar
szinészélet multját kevesen ismerték ugy, mint Káldy, oly szépen
elbeszélni pedig, mint ő, senki nem tudta. Elbeszéléseiből Jókai fel is
dolgozott kettőt. Az egyiknek története Bukarestben, a másiké északi
Németországban folyt le. Magyar emberek benne a szereplők. Nagyon szép
elbeszélés mind a kettő.

Ezen kivül Káldy száz érdekes dolgot beszélt már Jókainak a magyar
vidékek dalairól és tánczairól. Ő ismertette meg vele a »Csürdöngölő«
tánczot és annak dallamát is, melyet oly csodálatos szépen ir le Jókai
az »Egy az isten« czimü regényében.

Elmentem Jókaihoz.

Elmondtam neki Káldy sok nagy sürü panaszát és szerencsétlenségét.
Közöltem vele tervemet. Fölvisszük az ügyet a nagy urhoz, a belügyi
kormányzóhoz, Tisza Kálmánhoz. Jókai ostromolja meg a nagy urat, én
pedig majd naponként megostromlom Beniczkyt, a ki a mi ügyünkben még
nagyobb ur.

Hogyne volna nagyobb ur? Tisza Kálmán csak egyszer itélhet az ügyben,
Beniczky Feri pedig kétszer is. Elsőfoku biróságként is ő itélt, mint
kormánybiztos, másodfoku biróságként is ő fog itélni, mint belügyi
államtitkár. Ezt a miniszter meg nem teheti, akármilyen hatalmas ember.

Talán én is beszélhettem volna Tisza Kálmánnal. Csakhogy én tizenöt évi
miniszterelnöksége alatt sohase beszéltem vele és hozzá másutt, mint a
képviselőházban s a törvényhozási bizottságokban. Az ilyen
beszélgetésben pedig se nekem nem volt gyönyörüségem, se neki valami
nagy öröme. Jobbnak láttam, Jókai beszéljen vele.

Elment Jókaihoz Káldy is. Nem könnyen szánta rá magát. Szerény és
önérzetes férfiu; a pártfogót hajhászni nem állott természetében.
Ugyancsak erőltetnem kellett, mig végre engedett a szónak.

Jókai nem ment személyesen a nagy urhoz. Ezt nem látta szükségesnek.
Hanem irt hozzá levelet. Együtt állapodtunk meg a levél tartalmára. Szép
és komoly levél. Nagyon szeretném közölni. De kételkedem, van-e hozzá
jogom. Elvégre két ma is élő emberé az a levél. Deák Ferencz a világért
meg nem engedte volna ily levél közlését, ha csak mind az, a ki irta,
mind az, a ki kapta, előre bele nem egyezett.

A levél fölment Tiszához ma, én fölmentem Beniczkyhez holnap.

Beniczky azzal fogadott, hogy jól összeteremtettézte apámat, öreg
apámat, egész nemzetségemet. Mit hajszolom én ezt az ügyet? Ugy se lesz
belőle semmi.

Mosolyogva hallgattam zsörtölődését. Tudtam már ebből, hogy valahogy
rendbehozzuk az ügyet. Dévajkodó kedvem támadt.

– Ha nincs papramorgód és csibukod: engem ne szidj, mert a nélkül meg
nem hallgatom.

Nem volt pedig se papramorgója, se csibukja. Ott a minisztériumban
kiment már ez a divatból. Hajdan 1848 előtt a Helytartótanácsnál nagy
szokásban volt ismerősök között. Ma már a nagy urak az igazságkereső
embert csak rövid szóval vagy hosszu gorombasággal fogadják. Vagy
sehogyse fogadják.

Hanem ha csibukja nem volt is: volt szivarja és gyufája. S dohányfüst
közben csakugyan megegyeztünk.

Káldy lemond állásáról s visszavonja fölebbezését s ennek fejében
szerződésének egész idejére megkapja fizetését egy összegben. Valami
tizennégyezer forintot. Pénzt szivesen adnak, de igazságot nem.

Mikor eljöttem Beniczky Feritől, azt kérdeztem tőle:

– Van-e most szép betanitott négy csikód?

– Nincs. Minek?

– Nohát tanitass be. Majd ha Káldyt visszavisszük diadallal az opera
igazgatójának, a te négyes fogatod vigye.

– Az öreg apád lesz a kocsisa ugy-e?

Inkább a pogány hitre adta volna fejét Beniczky, mintsem azt elhigyje,
hogy Káldy még valaha diadallal jusson vissza nemzeti zeneművészetünk
élére.



III.

(Mit ér egy főispán a tárogató mellett? – Mikor Jókai és Petőfi dalol. –
Kurucz dal jut eszünkbe. – Jókai tánczol. – Hol támadt fel a kurucz
zene? – Enyém a gondolat, Káldyé az érdem. – A kerek asztal. – Liszt
Ferencz. – A veszprémi kórus német fia. – Dinamit kell a királyi
zeneakadémia alá. – Van-e magyar zene?)

De hát meddig él egy államtitkár és egy kormánybiztos?

Törődik is ezzel valaki.

A lángész azonban örökké él. S hiába hirdették Káldyt a lapok és a német
muzsikusok elcsapott tisztviselőnek és holt embernek: ő csakugyan
visszatért.

Beniczky és az operaház elvesződött egyideig bizonyos Mahler nevü német
karmesterrel. Ennek már nagy volt a fizetése. De valóságos hóbortos
ember volt. Erős zeneértő, gyakorlott karmester, a betanitásban is
fáraszthatatlan, de félbolond. A mikor kart vezetett, hat kézzel, hat
lábbal és hat füllel dolgozott s ugrált, mint a majom a fán. A
sarusziját se oldhatta meg zeneértésben és karvezetésben a mi Erkel
Sándorunknak, de azért három akkora fizetése volt, mint ennek. Pedig
Erkel Sándor ott a karnagyi székben a világkormányzó Jupiter
méltóságával és biztosságával vezette a zenét ő mellette.

Azután vesződtünk valami Nikisch nevü nemzetközi zenelovaggal. Ez is
idegen volt. Akkora fizetést adtunk neki, mint a magyar kormány
elnökének. Mégis elszökött országunknak tiz vagy huszezer forintjával.
Üthetjük bottal a nyomát.

A jó Nopcsa báró került az operaház élére. Következett az ezeréves
nemzeti nagy ünnep. Holmi földönfutó németet, csehet illetlen lett volna
a nemzeti intézet élén tartani. S aztán a keserü tapasztalatok után jól
esett hazai erő kezébe adni a vezetést. Ki lett volna más, mint Káldy?
Őt kellett megnyerni.

Őt kérték vissza igazgatónak. Hejh jó lett volna most Beniczky uj négyes
fogata a diadalmas visszatéréshez. Meg is volt az a fogat, csakhogy
Beniczky Feri már akkor nem államtitkár s nem kormánybiztos volt, hanem
Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye főispánja volt.

Forgandó a sors.

Beniczky ott lovagolt az ezredéves nagy diszmenetben, vezette
vármegyéjének daliás lovagjait. Daliás alak volt maga is, nyugodtan és
büszkén ülte büszke paripáját. A diszmenet élén hat hirnök lovagolt a
nemzeti czimerrel s ezüst trombitán fujta a kuruczok fölséges tábori
indulóját.

Beszélek még ez indulóról később is.

Ezt is Káldy alkotta. Ő irta, ő hangjegyezte s ő tanitotta be a
hirnököket. Mintha sejtette volna, hogy azok nyomában ott lovagol majd
Beniczky is.

Biz ugy lett az.

Káldy fuvatta most a zenét s Beniczky lova tánczolt rája s a ló hátán
ott ült lovagja is.

Forgandó a sors.

Csakhogy akkor már Káldy föltámasztotta százados sirjából a kurucz zenét
s végig harsogtatta tárogatóját mind a hegyeken és völgyeken, a merre
csak magyarok és hazafiak laknak.

Szép a főispáni méltóság.

Száz tisztviselő bókol előtte. Hódoló küldöttség várja, teritett asztal
látja mindenütt. Száz irnok és jegyző iktatja, irja, körmöli, porozza s
löki félre parancsait s nem felelős másnak, csak a királynak s az ő
tanácsosának.

Hajh, de mikor megszólal Káldy tárogatója s örökké alvó és örökké fénylő
nagy hőseink zokogó és büszke dalát rábizza a susogó szellőre s a
csattogó viharra s rábizza az ábrándos lelkekre s a hazafi szivekre:
bizony méltóságos főispán uraim, üljenek akkor kendtek le a
kályhasarokba, mert akkor kendtekre bizony nem ügyel senki.

De hát hogy’ támadott fel százados sirjából a kurucz zene?

Elmondom a történetét.

Káldynál voltunk áldomáson.

Nem volt már az opera főrendezője, de fizetését már megkapta.

Azaz: nem kapta meg egészen, mert négyezer forintot visszatartottak a
számtisztek számára. Hátha a számtisztek találnak valami tévedést vagy
fogyatkozást a lefolyt évek operaszámadásaiban? Meg kell ezt fizetni
valakinek.

Találtak is. Munkájuk egy kötet. Háromszáz és ötvenhat tételben
számitják ki a repülő angyalok pótlékos diját. Két álló esztendeig
pörösködtünk e miatt. Elvégre a számtisztek megelégedtek 2 forint 56
krajczárral. Ebben se volt ugyan igazuk, de hogy Káldy hozzájuthasson
4000 forintnyi igaz pénzéhez, inkább megfizettük a 2 forint 56
krajczárt. Ezt megnyerte az állam, de fizetett érte számtiszti dijakban,
papirban, tollban, tintában, fütésben, világitásban, póstaköltségben s
több effélében, több mint háromezer forintot két esztendő alatt.

Ilyen a hivatalos bölcsesség.

Káldynál voltunk hát még az 1888-ik év egyik nyári napján áldomáson.

Felesége szép derék magyar menyecske volt, kecskeméti termés a
Dékány-nemzetségből. Élt még akkor leánya is, a később viruló
hajadon-korban elhunyt angyallelkü Gizella. Ott volt Dékány Miska
barátom is, ma legfőbb közigazgatási biró s ott volt az én országosan
ismert »Perl öcsém« is.

Tűzről pattant szép kecskeméti barna menyecske, Hollósy Zsigmondné, az
urnő rokona volt ott látogatóban s hozott magával madárlátta hires
kecskeméti tarhonyát. Ezzel akarták jól tartani Jókait is s akartak
engem is.

Jókai és én természetesen el nem maradhattunk az áldomásról.

Étel-ital után művészet és zene következett. Egy fiatal ember, kit
azelőtt nem ismertünk, Rudán Amadé odaült a zongorához s finom érzéssel
s gyakorlott kézzel verte a mi szép népdalainkat.

Zeneközben dalolni kezdett a társaság egyik s másik tagja.

S dalolni kezdett Jókai.

Hallottátok-e Jókait dalolni? Hallottátok-e, hogy’ cseng, hogy’ zúg
ezüsttel teljes tiszta nemes hangja, az az édes és mégis erős, hatalmas
férfihang? Mikor még népképviselő volt s ragyogó szónoklatával hóditotta
az embereket: tiszta, érczes, rokonszenvtámasztó hangja akkor is
meglepett mindenkit. Hát a mikor jókedvében dalol? Milyen költő lett
Jókai: az egész világ tudja. Milyen festő, milyen faragó lett volna:
senki se tudja. Ha énekessé válik: akkor is meghódolt volna neki a
világ. Tudjátok-e, hogy Petőfi is irigyelte tőle hangját és dalait?
Petőfinek nagy ádámcsutkája volt, hangjában volt némi recsegés, Jókai
hangjának szinét és kellemét meg se közelitette. De erejét és messzeható
zöngését se. Petőfi társaságában sokszor kitört Jókai dalos kedve.

Én is dudolgattam a magam mezei hangján.

Dalolás közben eszünkbe jutott néhány kurucz dal.

Jókai is tudott néhányat s eldalolta. Maga Káldy kisérte zongorán.

Én is tudtam néhányat. Apámtól, öregapámtól s dédősapámtól maradt ránk.
Eszembe jutott Huszt váráról szóló dal, Zrinyi Ilona bujdosó éneke s a
Lucza Panna dala.

Közben-közben dalolgattunk, közben-közben a régi dalokról elmélkedtünk.
A régieket szebbnek találtuk, mint az ujakat.

Káldy tudta gróf Bercsényi Miklós mulató dalát. A büszkeség dala ez. Egy
mivelt nemes urnő előttem, mikor megismertettem vele, azt mondta: Ennek
a dalnak csak egy neve lehet: »A büszke dal«.

Káldy elverte ezt.

A ki ezt a dalt vidám és erős magyar lélekkel hallja, annak teste
mozdulatlanul nem marad, ha már haldoklik is. Szeme föllángol, fejét
föltartja, derekát kiegyenesiti s lábai bokázni kezdenek.

Jókai eljárta előttünk az igazi kurucz magyar tánczot. Lassan járta,
inkább csak megmutatta, de mégis eljárta.

Hatvannégy éves volt akkor Jókai. Üde, piros arcza, ábrándos és mosolygó
kék szemei s még nem szürkülő szőke bajusz és szakál. Jókainak régi
szokása, hogy kissé oldalra hajtja fejét s mellét kissé beesni engedi.
Hejh, de mikor azt a tánczot járta: egyenesen állt akkor a feje s
domboru volt melle, mint akármelyik daliás hősé Rákóczi hadseregéből.

Az áldomás kincset vetett föl. Akkora kincset, hogy annak nemzeti
értékét csak későbbi korszak tudja fölismerni. Itt jutott eszünkbe
történelmi zenénk fölkutatása, összegyüjtése, megtisztitása.

Talán mondhatnám s ha Káldy élne, meg is mondanám, hogy a gondolat az én
agyamban támadt. De ezt nem tartom fontosnak. Nem az ötlet, nem a
gondolat, nem az eszme a fődolog.

Nincs oly buta ember, a kinek nagy gondolata egyszer-másszor ne akadna.
Tudja ezt a néplélek is. Tudását igy fejti ki: vak tyuk is talál néha
szemet.

Abban már van egy kis érdem, ha nagy gondolatában az ember fölismeri,
megbecsüli, el nem ejti vagy el nem forgácsolja azt, a mi igazán nagy.
Ez annyit bizonyit, hogy az ember méltó az ő nagy gondolatára, sőt még
azt is bizonyitja, hogy gondolatát nem ugy álmodta, nem ugy találta, nem
véletlenül jutott hozzá s nem ugy lopta.

Ámbár lopott eszmékkel, elcsent vagy elsikkasztott gondolatokkal sok
ösztövér lélek gazdagodott már.

Nagyobb érdem, ha a gondolatot megfelelő jó alakban tudjuk megszülni.
Oly alakban, hogy az képes legyen eszmévé válni s mint eszme, az
emberek, a tömegek, a korszakok lelkéhez beférkőzni, oda illeszkedni.

A ki erre képes, annak neve néha hosszabb időre is fenmarad.

Nem mindig okos, nem mindig bölcs gondolat az, mely a tömegek lelkéhez
illeszkedik s korszakok jelszavává válik. De mindegy az. Bizonyos
felmondásra vagy lejáratra szóló halhatatlanságot ez is biztosit.

A főérdem azé, a ki azt a nagy gondolatot megvalósitja s annak erejét
minden kétség és akadály ellenére kifejti.

Ez az érdem Káldyé.

Az érdemmel nem mindig jár együtt az elismerés.

Az elismerést gyakran csak nehezen és lassan lehet kivivni. S az
elismerés haszna igen gyakran nem az érdemé. A ki a gyémántot kiássa a
kősziklából: az rend szerint koldus. Milliomossá az lesz, a ki eladja a
gyémántot.

Én milliomossá Káldyt nem tehetem. De arról gondoskodom, hogy nevének
dicsőségében, érdemeinek történelmi elismerésében fogyatkozás ne legyen.

Az áldomás után jó ideig csaknem naponként találkoztam vele. Tagja s
vendége lett az Abbázia kerek asztalának. Odajött délutánonként egy
darabig minden héten háromszor-négyszer. Ott szőttük-fontuk terveinket,
a melyek csak az ő magyar szive s hatalmas zenetudománya és buzgó
fáradalmai által valósulhattak meg.

Sok boszuságom, sok keserüségem volt nekem a magyar zenevilág emberei
miatt. Ezek az emberek irtózatosan pusztitják a magyarságot s hihetetlen
erővel és sikerrel germanizálnak mindenfelé. Ha Ausztria fizetné, ha
Caraffa és Kollonics vezérelné őket, nem tehetnék jobban. S mindegy ám
az, ezek az emberek itt születtek-e nálunk, vagy valahol a cseh hegyek
között. Mihelyt zeneember: mindjárt német. Alig lehet találni köztük
tiszteletre méltó kivételt.

Ott volt például Liszt Ferencz.

Mig nagy képességei ragyogtak, hóditottak, melegitettek: addig kint
andalgott idegen nemzetek között s ott fecsérelte erejét, tüzét,
lángelméjét. Nekünk hátat forditott.

Mikor pedig a mult század hetvenes éveinek közepén odakint már az
ördögnek se kellett: akkor hazajött hozzánk, megtettük nagy hazánkfiának
s elláttuk uras fizetéssel. Holmi ideges urak és urnők eljártak hozzá
kezet csókolni.

Pedig egy szót se tudott magyarul.

Egyetlen csöpp vére se szeretett bennünket.

Nemzeti zenénket pedig elsikkasztotta s odaadta a vályogvető és muzsikus
czigánynak. Mi ehhez képest Görgeynek világosi fegyverlerakása? S a ki
Liszt Ferencz közelébe akart jutni: annak le kellett tennie
magyarságáról, nehogy őt Liszt parasztnak gondolja.

S mi örültünk ennek, mint a bolond a báránybőrsüvegnek.

Volt a mi operánknál egy zenekarbeli jeles hegedüs. Jó ismerősöm.

Ismertem apját is. Apja kórusnémet volt Veszprémben. Ott kezdte meg a
zenetudomány tanulását elméletileg is, gyakorlatilag is. Magas, sudár,
egyenes termet, szép barna arcz, szemrevaló férfi.

Ott szokott lenni a filharmoniai hangversenyek zenészei közt is.
Gyönyörü hangversenyek ezek is. Onnan is számüzve minden magyar hang.
Beszédben is, dallamban is.

Egyszer ott az Abbázia kerek asztala közelében összeszidom e miatt s azt
kérdem tőle:

– De hát végre is miért nem adnak önök elő magyar zenét?

Mosolyog.

– Hogy’ adhatnánk elő? Hiszen csak a czigánynak való az!

Ezt mondta nekem ez az ember, a ki a magyar királyi operaház zenésze s a
magyar államtól nyeri életének ellátását.

Látta arczomon, hogy keresem a szelid szót az ő feleletére, de nem
találom. Meg akart kérlelni.

– Hát aztán micsoda magyar zenedarabot adhatnánk mi ott elő?

– Leszakadna talán az önök keze abban, ha egyszer évenként előadnák
Kossuth nótáját?

A muzsikus szétnéz jobbra-balra. Azután fölnéz a padlásra. Azután lenéz
az asztal alá. Keresi emlékezetében és kottáiban a Kossuth-nótát. Nem
találja. Utóbb is hozzám fordul.

– Melyik az a Kossuth-nóta?

Ezt kérdezte tőlem ez a magyar ember. A ki Veszprémben született és
nevelkedett. A hol Csermák élt és meghalt. A hol Ruzsicska alkotta szép
magyar hallgatóit. A hol született a két Szigethy-testvér. S a hol
született s a honnan hozta tündér dalait Tamássy József. Ez az ember
odavaló s nem tudja, melyik a Kossuth-nóta.

Odahivtam a főpinczért.

– Géza ur, ha ez az ur itt a kerek asztal közelében valamikor még le
akar ülni: legyen szives megmondani neki, hogy az a hely, a hova le akar
ülni, el van már foglalva.

Később meglátogatott, bocsánatot kért, fölkereste Kossuth nótáját,
alakitott belőle egy ábrándot s ajánló levelet kért tőlem Czeglédre, ott
akarja először előadni.

Bizony nem rossz ember volt ő. Csak szerencsétlen ember volt. Balsorsa
ugy hozta magával, hogy növendéke legyen a magyar királyi
zeneakadémiának. A ki pedig ott meghalni vagy onnan megszökni nem akar:
annak németté kell válni. Annak saját nemzetének zenéjét meg kell
gyülölnie, saját szive dobogását el kell nyomnia.

Nem hiszitek, hogy igy van?

Lehetőnek tartom, hogy van kivétel. De én még nem láttam egyet se.

Minden más nemzet, kicsiny vagy nagy, az ily intézetet régen dinamittal
robbantotta volna szét. A leghitványabb nemzet se türné, hogy saját
költségén saját állami intézetében tartsanak egész sereg embert, a ki
gyülöli őt s gyülöletére neveli föl a nemzedékeket egymásután.

S akadnak védői ennek az undok állapotnak.

Volt egyszer országgyülésünkön hajdani időkben egy tekintélyes politikai
párt. Nemzeti párt volt a neve. Volt ennek egy nagytehetségü,
tekintélyes, előkelő s minden hazafi tiszteletére méltó vezére. Még ő is
abban a meggyőződésben volt, hogy azt a nemzeti intézetet jól vezetik s
annak tanitó rendszeréből minden zenemagyarságot ki kell zárni. S
körülbelül igy vélekednek az ország kormányzó férfiai s a nemzet
törvényhozásának népválasztotta tagjai. Legalább mindent ugy
cselekesznek, mintha igy vélekednének.

Nincs segitség. Ha mikor ez állapot ellen hangom fölemeltem: akár a
Holt-tenger napkeleti partján levő pusztába kiáltottam volna bele. Nem
hallotta azt senki.

Annyit elértem egyszer, a hogy’ már megemlékeztem róla, hogy Káldyt egy
évre megbizták 150 forint évi fizetésért, hogy adja elő ott a magyar
zenének legalább történetét. De a magyar zene ismertetésébe bele ne
fogjon.

Szegény czigány, a te füstös arczoddal és mosdatlan kezeddel de bölcsebb
ember és jobb hazafi vagy te, mint azok a kormányzó urak, zenetudósok és
mindenféle megbolondult szakértők!

Nem kell ám pedig azt hinni, hogy a zeneakadémiai felfogás egyszerü
butaság. Nem az a! Van abban rendszer! Jól meggondolt, szivós
kitartással alkalmazott rendszer.

Először is azt állitják a zenetudósok, hogy nincs magyar zene. Minek
tanitsák tehát azt, a mi nincs?

De ugyanazon lélekzettel azt is állitják, hogy a magyar zene megrontja a
fület és agyat, megfertőzteti a hallást és zenei gondolkozást; a tanuló
tehát a klasszikus zenére alkalmatlanná válik, ha neki a magyar zene
gyakorlását egy pillanatra is megengedik.

Ha nincs magyar zene: miként ronthatja az meg a fület és az agyat?

Vannak zenetudósok, a kik elismerik, hogy van magyar zene. De ezek is
két táborra oszlanak.

Az egyik tábor azt mondja: van magyar zene, de az nem egyéb, mint
sujtás, sujtás és megint csak sujtás. Nem a posztó maga, mert az nincs,
hanem annak csak a zsinórzata.

A másik tábor pedig azt mondja: van ugyan zene, melyet mi magyar zenének
nevezünk, de ez nem egyéb, mint tóttól, szerbtől, oláhtól, orosztól
összelopkodott kezdetleges dallam, mely azonban a továbbfejlődésre
képtelen. Magas értékü zeneművet, klasszikus zenealkotást ebből
teremteni nem lehet. Liszt ezelőtt harmincznyolcz esztendővel csak a
kóborló czigány faluvégi dorombolásának nyilvánitotta a magyar zenét.
Pedig akkor még minden tekintélye meg volt.

Sohase hittem az efféle bolondságot.

De feltünt, hogy teljesen jó érzésü tanult magyar embert is találtam s
nem egyet, a ki bizonyitgatta előttem, hogy abból az éretlen kis
zöngésből, a mit magyar zenének hiszünk, nagy műzenét fejleszteni
csakugyan nem lehet. S bizonyitgatta ezt számtalanszor. Számtani
tételekkel állt elő, a melyek szerint pedig nem tagadhatni, hogy kétszer
kettő sohase lehet több, mint négy. S hol van ez a szám Wagner
zenéjéhez, az álló csillagok távolságának millióihoz?

Valahol hibának kell lenni.

Az egyik eset az, hogy én tévedek s nekem nincs igazam.

De ez az eset fenn nem állhat. Én tudom, hogy van magyar zene. Minden
érzékem bizonyitja ezt. Nekem hiába beszélnek a zenetudósok és tudós
szakértők.

A másik eset az, hogy a zenetudósok és a tudós szakértők agya félre van
nőve s ebben a kérdésben gondolkozásuk béna.

Ez az igazság!

Gyere Káldy, bizonyitsuk be ezt!



IV.

(A magyar zenét régóta ismerik. – Hogy’ jött létre a zene? – Hát a
táncz? – A magyar népdal különös jelleme. – A magyar tánczok. – A
Csürdöngölő. – A végső igazság.)

Régóta tudják, olasz zenetudósok már háromszáz év óta irják is, hogy van
egy különös fajzene Európában, melyet magyar zene néven ismer mindenki.
Különös és sajátságos pedig azért, mert elüt az összes európai népfajok
fajzenéjétől; elüt az ismeretes egyházi és műzenéktől s egészében nem
lehet föltalálni egyéb világrész népénél se. Zenetudósok még
természetrajzi, hangtani és számtani okokkal is ki tudják mutatni, miben
különbözik a magyar zene a többitől. Más a hangsora, más a
hangsulyrendszere, más a ritmusa vagy hanglejtése.

Hogy megvan ez a különös fajzene: azt még a nálunk csavargó sok idegen
zeneművész, sőt talán még a királyi zeneakadémia tanárai is elismerik.
Erről egyébiránt nem vagyok biztos. De elismerte például Haydn. Lopott
is zenénkből eleget. Elismerte például Wagner, az isteni Wagner, ki a
hatvanas évek elején nem minden féltékenység nélkül gondolt arra, mi
lenne az ugynevezett magyar zenébő, ha hozzá, ha Wagnerhez hasonló
lángelme venné azt kezébe. Elismerte Liszt is, csak azt mondta, hogy nem
magyar zene. Azt mondta, megvan az a zene, szép is, jó is, gazdag is, de
nem a magyar lélek alkotása. Elismerte rajtuk kivül száz meg száz
kisebb-nagyobb tekintély.

Mindez azonban nem sokat jelent.

Azokat a tekintélyeket nem becsülöm többre, mint a szent atyákat.
Akármit mond Johannes Damascenus vagy Tertullianus vagy Johannes
Chrysostomus vagy Augustinus: nem adok én mondására, csupán azért, mert
ő mondja, semmit. Megkeresem mondásában az igazságot. Ha megtalálom: a
mondás jó. Ha meg nem találom: a mondás nem ér semmit.

Igy vagyok a zenetekintélyekkel. Bennük még annyi komolyság sincs, mint
a vitázó szent atyákban. Nekem még egyéb bizonyság is kell arra, hogy ez
a különös zene csakugyan megvan.

Hogy miért hivják magyar zenének: ez se döntő előttem.

Azért hivják, mert itt találták nálunk. Itt miveli, itt gyakorolja a
magyar nép, másutt pedig semmiféle nép nem miveli és nem gyakorolja. Sőt
idegen ajku és idegen származásu népfaj még Magyarországon se
gyakorolja, itt is csupán csak a magyar faj.

Igaz, mondja Liszt Ferencz, de csak a czigány keze, czigány lelke által.

Erre a vitára nem terjeszkedem ki; ezt eldöntötték harminczöt év előtt.

De a kérdés, kissé más alakban, ma is föl van téve. Oly alakban, vajjon
egyes részeiben nem orosz, nem oláh, nem délszláv-e ez a zene s a magyar
nem ezektől a népfajoktól kölcsönözte-e? Legföljebb csak magyar
sujtással látta el.

Hogy’ készül a zene?

Az ős ember hangot ád érzésének, indulatának, akarata és gondolatának.
Abból a hangból szótag lesz, a szótagból szó lesz, a szóból beszéd lesz.

De van különös érzés, különös indulat is. Rémület, csodálkozás, dühös
harag, égető testi fájdalom. Ez is hangot ölt, hangban nyilvánul akarva
nem akarva.

Az ős embernek egyszerü érzései, egyszerü indulatai vannak. Azért szava
is kevés, beszéde is egyszerü, kiáltó hangja is rövid és szabálytalan.

Később mivelődik, társas életet kezd, asszonyhoz és gyermekhez, apához
és anyához más is köti, mint a testi érintkezés. Mikor pedig már
társadalmat alkot, hazát szerez, államot szervez, hadat jár, háborut
visel: már akkor szive és lelke ezer finom és nyers érzéssel telik meg.
Szeretet és gyülölet, szerelem, boszu, hála, hősiség, barátság,
nagyravágyás, lelkesülés, rajongás százszoros mértékben és változatban
születik meg a lelkek mélyén s hal el némán vagy tör ki a hangban.

Millió érzés némán hal el, nagyon sok érzés hangban tör ki. Olyan is
akad s a miveltség haladtával mind több és több akad, a mely összehangzó
szavakból, összehangzó hangokból s összehangzó mozdulatokból készit
magának hevenyészett alakot.

Igy jön létre lassanként a dalos táncz. Versszöveg, dallam és táncz
együtt.

Nézem, nézem a magyarnak tánczát, vizsgálom népdala szövegét és
elhallgatom dalát. Összevág-e ez a három?

Ha összevág: akkor az ő lelkének teremtő ereje alkotta meg mind a
hármat. Ha össze nem vág: akkor vagy az egyiket vagy mindegyiket mástól
tanulta vagy mástól lopta.

De kitől?

Déli népektől nem.

Oláhnak, szerbnek, görögnek más a táncza. Tánczának felel meg dala s
dalának a szöveg versrendszere. Mindegyik más, mint a magyar.

A nyugati népekről ne is beszéljünk. A német fajnak különös tipegő,
csoszogó vagy gyorslépésü táncza és körforgása s tánczának dalzenéje
égen-földön egészen más, mint a magyaré. Az olaszé, francziáé, spanyolé
ép ugy különbözik a miénktől.

Keleten igen is kereshetünk rokonelemeket.

A Volga partján keletre is, nyugatra is mind a táncznak, mind a dalnak
bizonyos elemei rokonok a magyarral. Népdaluk verselési rendszerét nem
ismerem, de e rendszerben is kell lenni rokonságnak.

A magyar népköltészet, sőt a magasabb magyar műköltészet verselési
rendszerében is meg kell lenni a rimen kivül a sormetszetnek s az
ugynevezett magyar ritmusnak is. A mi azt teszi, hogy a gondolatnak
egésznek kell lenni minden verssorban; nem szabad töredékesen átmenni a
másik sorra. Annál kevésbbé a másik versszakra.

Kályha vállán ég a gyertya. – Barna kis lány koppantgatja. – Hol
eloltja, hol meggyujtja. – Csak a szivem szomoritja.

Ime egy tökéletes versrendszerü magyar népdalszöveg.

Ennek felel meg a dallam is.

A dallam ritmusa s hangsulyozása is alkalmazkodik a szöveg rendszeréhez.
A sormetszethez, a sorritmushoz s az első szótag hangsulyához.

Ez a példa négysoros versszakból, soronként egy metszetből s
metszetenként négy szótagból áll. De nem minden dalszöveg ilyen. Vannak
több soros versszakok, több metszetü sorok s több szótagu metszetek. De
a hangsulynak mindenütt ott kell lenni a sorok és metszetek kezdő egy
vagy két szótagán a kiejtésben is, a dallamban is. S a zenei nyugvásnak
s az átmeneti közöknek is össze kell esni a metszetekkel és a sorokkal.
Igy vág össze a szöveg ritmusa a dallam ritmusával tökéletesen.

Ez a kimaradhatatlan, ez a szükségképen való jellem nincs meg az eddig
ismert népzenék egyikében se.

De nincs meg az ugynevezett klasszikus műzenében se. Se az egyházi, se a
szinművi, se a hősi zenében. Wagner alig gondolt erre. Elődei és utódai
még kevésbbé. Mulasztásuk oka világos. A nyugati népek zenéjében ezt föl
nem találták, maguk pedig föl nem fedezték.

A zene annyiféle művet állit elő, a mennyiféle az emberi lélek érzése.
Nem minden zene tánczzene, mert nem minden érzés jár a végtagok s a fej
és derék mozdulatával. A csöndes és ábrándos szerelem, a néma és szelid
busongás, a messze multnak gyöngéd és fájdalmas vagy vidám emlékezete, a
mérsékelt remények nem idézik elő a testmozgást, nem kivánják meg, sőt
ellenkeznek vele. Az a zene, melynek ezek a tárgyai, nem tánczzene. Erre
a zenére nem szokás, nem is lehet tánczolni.

A magyar népdal és népzene nagy részét efféle tárgy tölti meg. Ezzel a
részszel a magyar táncz összehangzását tehát ne keressük.

Dévaj zenénk, viharos szerelmi zenénk s hősi zenénk igen is tánczzene.
De e zenénknek azután meg is felel a tánczunk. E miatt a magyar táncz is
eredeti, különös és egyéb népek tánczától teljesen különböző.

A magyar tánczot a negyvenes években s később 1861 körül ügyes és
ügyetlen tánczművészek elkezdték művelni, osztályozni, fejleszteni,
csinositani s mindenképen kezelni. Jó vége nem lett. S a sok Palotás,
Enyelgő, Toborzó, Ismerkedő, Mártogató, Czifrázó, Lakodalmas, Körtáncz,
Füzértáncz, Csárdás, Reszkető s több efféle épen alkalmas volt arra,
hogy az eredetit megfertőztesse.

Az eredeti magyar táncz három részből, talán jobban mondom: három
elemből áll. Az egyik az Andalgó, a másik a Bokázó, a harmadik a Kopogó.

Az ugynevezett Palotás és Toborzó tánczban soha sincs kopogó. Mind a
kettő az andalgóból és bokázóból áll. A palotás egyes táncz, a toborzó
társas táncz. A mostani lassu nem egyéb, mint a toborzó a férfi és nő
kettesében. A csárdás aprózott bokázóból és kopogóból áll. A most
divatos reszkető csárdás nem egyéb, mint bizonyságtétel a férfinak
hitványságáról. Nem elég erősek azok az inak az aprózott bokázóra.

Az erdélyi Csürdöngölőt nem tartom tiszta magyar táncznak.

Csürt épit a székely gazda. Fölemeli falát, felhuzza tetejét, kész az
épület. De padolata nincs, földje puha. Ám a padolatot vagy deszkából
kellene megcsinálni, de ez sokba kerül s nincs is rá szükség; vagy pedig
kézi sulyokkal le kellene döngölni, hogy kemény és sima legyen.

Ezzel azonban nem akar vesződni. E helyett meghivja az atyafiakat,
komákat, jó szomszédokat, az ismert jó tánczos fiatalságot mulatságra, a
tánczot a csürben végzik s kegyetlen ugráló, kopogó és rugdaló
mozdulatokkal reggelre ugy ledöngölik a csür fenekét, hogy simább és
keményebb lesz a deszkánál.

Ezt a tánczot nevezik s ezért nevezik Csürdöngölőnek.

Láttam efféle tánczot a románoknál és oroszoknál.

A magyar, ha tánczol, sohase rugdalódzik. Se a föld felé, se oldalt, se
fölfelé.

Méltóság és ünnepélyesség van tánczában különösen az andalgónál és
bókázónál, de még a kopogónál is. Fejét mindig magasra, mellét mindig
előre, derekát mindig egyenesen kell tartania. Komoly arczczal s kemény
tekintettel kell néznie a nőre, a kivel tánczol, mintha az oltárra vagy
a királyra tekintene.

A testnek egyenes tartását, a kopogós csendes méltóságát s a magyarnak
némileg megfelelő ritmust találtam a Volgakörnyéki népeknél, kivált a
kalmukoknál. A magyar táncznak valamely kezdetleges eleme megvan az
orosz nép tánczában is, valamint zenéjében is.

Mi is arról a vidékről jöttünk ezer év előtt. De mi már tökéletesebb
zenét és tánczot hoztunk onnan, mint a minőt most ott lehet találni.
Természetesnek találom, hogy zenénk és tánczunk némely elemeit emlékül
ott hagytuk a rokon fajoknál, kiknek egy részéből lett lassu átalakitás
folytán a Volgavidéki orosz is.

Viharos szerelmi zenénknek s hősi zenénknek teljesen megfelel tehát
tánczunk is.

Már pedig ha tánczunk is eredeti, népzenénk dallama s egész rendszere is
eredeti s ha népdalunk verselési szövege különös ritmussal s eredeti
verselési rendszer szerint készül, a mely szintén eredeti; ha e három
teljesen egybevág, összehangzik s egyik a másik nélkül létre se jöhet s
nem is képzelhető; s ha e három egyike sincs meg más népfajnál, de mind
a három együtt megvan a magyarnál: nos hát akkor ki meri kétségbevonni,
hogy csakugyan van magyar zene? A melyet a magyar faj teremtő lelke
alkotott meg, senki más!



V.

(Csak a dallam az igazi zene. – Wagner zenéje. – Mit ér a magyar zene? –
Hányféle a magyar zene? – A svihrovai nóta. – Zrinyi Ilona bujdosó dala.
– A magyar zene korszakai. – Nincs pártfogónk. – Káldy első gyüjteménye.
– Kik nem akarják ismerni a magyar zenét? – Utolsó harczunk a
számtisztekkel.)

Van hát eredeti magyar fajzene: e fölött semmi kétségünk nem volt
Káldyval.

Voltak az Abbázia kerek asztalánál naponként férfiak, a kik a zenéhez
mint tudományhoz semmit se értenek, de a zenét kedvelik. Ez alatt azt
értem: a zene erős érzést tud bennük fölszitani. Ezek közé tartozom
magam is. E férfiakkal is gyakran vitattuk e kérdést Káldy jelenlétében.

Sajátságos nézetem van nekem a zenéről. Meglehet, csak parlagi nézet, de
ragaszkodom hozzá erősen. Igazi zenének, igazi művészetnek én csak a
dallamot ismerem el. Azt, a mit a tudomány és a nyelvtan melódiának
nevez. Megengedem, hogy a dallam megtüri nagy zeneművekben a hang összes
elemeinek s a zenei ugynevezett ellenpont egész rendszerének
felhasználását, de mindezt csak addig fogadom el, mig a dallamot meg nem
zavarja, meg nem rontja.

A mi más szóval annyit jelent, hogy én a leiró, oktató, utánzó,
bölcselkedő, magyarázó, érvelő, vitatkozó zenét igazi zenének, igazi
művészetnek el nem fogadom. Én az »isteni« Wagner zenéjéből is csak azt
fogadom el művészetnek, a mi abban igazi dallam. A többi nem egyéb, mint
zörgés, zajongás. Hogy a zajt hányféle hangszer a hangok minő
sorrendjével s a zenei ellenpont mekkora tevékenységével idézi elő: ez
mindegy. A mi nem dallam: az nem zene. Egy darabig untat, azután
boszant.

Ez volt mindannyiunk véleménye a kerek asztalnál. Ez volt véleményünk
Wagnerről is, a kit, bár óriási szerepe van a zene történetében, nem mi
tartottunk »isteni«-nek s a kire nézve az »isteni« jelszóval csak azokat
akarjuk gunyolni, a kik szekere körül futkároznak és csak ujjonganak.
Állitsátok Wagner karát az erdőbe, ti maradjatok az erdőszélben a mezőn,
várjátok be a sötét éjszakát s onnan hallgassátok a zenét, de ne
lássátok a szabót, a kellékest, a gépmestert, a zsinórrendezőt, a
fegyverkovácsot, a csoportrendezőt s a többi kuruzslót – csak akkor
tudjátok megitélni, minő zene az, s mi van abban valódi zene. Én nem
vagyok babonás.

No de ehhez voltaképen semmi közöm.

Káldy sohase nyilatkozott vagy nagy tartózkodással a Wagner-zenéről.
Erről a zenéről bizonyos hivatalos vélemény áll fenn, mint a római
egyház dogmáiról. A ki másként vélekedik s véleményét ki is mondja:
eretnek. Káldy akár igazhivő volt bensejében, akár tévelygő, de
nyilatkozni nem akart. Eretnekké válni nem akart, se pártütővé.

De a magyar zenét lelke mélységéből szerette.

Köztünk végkép el volt döntve, hogy van magyar zene. A kérdés csak az
volt: mit ér az?

A pacsirtának, rigónak, fülemilének is van zenéje – a jeges sarki
eszkimónak, a sárga folyamparti kinainak, a szudáni fekete arabnak is
van zenéje, de hát mit érnek azok?

Fölséges egyházi zenét ismerünk. Nagy alkotók nagy szimfóniáit s
megragadó dalszinműveit ismerjük. Ismerünk hősi zenét hatalmas
indulókban s nemzeti himnuszokban és ismerjük a lantos zene ezer
változatát.

Vajjon besorozzuk-e ezek közé a magyar zenét? S ha besorozzuk: nem
válik-e köztük a mi zenénk jelentéktelenné vagy épen kezdetleges
zöngéssé? Rákóczi-indulónk ugyan megér annyit, mint a világ akármelyik
indulója, de hiszen félig-meddig ez is idegen elmének terméke. A Bánk
bán dalszinmű is helyet foglalhatna a műsoron levő dalszinművek között,
de azért eddig se az angol, se a német, se a franczia, se az olasz
szinész, művész, zenészvilág nem vette észre vagy nem becsülte annyira,
hogy ép ugy művelné, mint mi az övét.

Előhozakodjunk-e tehát mi a mi magyar zenénkkel? Oda álljunk-e a világ
elé hamupipőkének s mutogassuk-e rongyainkat, meztelenségünket,
árvaságunkat?

Mit ér hát a magyar zene?

Van egy nép a Duna–Tisza táján. Egyéneiben szép alkatu, néplelke tele
önérzettel, multja ezer éves és mindig dicső, régóta nem független, de
szabadságát el nem árulta soha, és visszaszerezni törekedett békében,
harczban egyaránt. A szabadság véres zászlóit el nem ásta a föld alá
gyáván, hanem vagy ott lobogtatta a csaták mezején, vagy eltette jobb
időkre istenének szentegyházába. Megbecsülte, vérét ontotta érte
mindenkor. Nyelve szép, költészete magas, tudományért és haladásért
mindig lelkesülő. Eredete a mesék korába vész, Európa földjén idegen, de
a mit a nagy nemzetek nagyot, dicsőt, fenségest alkottak: abban mindig
munkás és buzgó volt ő is.

A magyar zene e népnek szivét tölti meg. El-elhallgatja azt a zenét bús
vagy vidám lélekkel s vagy örömbe, vagy nemzeti fájdalomba, vagy
istenimádásig emelkedő rajongásba tör ki lelke arra a zenére. Jöhet
hozzá a világ legnagyobb zenésze s kitárhatja előtte a világzene
legremekebb alkotásait: mivelt lelke meghallgatja, tetszik is neki, el
is szórakozik rajta, meg is dicséri, meg is fizeti, tanittatja
gyermekének is jó lélekkel. De csak mégis egészen más az, ha saját
nemzeti dallama csendül meg a velőket rázó húrokon vagy a messze multba
visszabúgó tárogatón.

Mit érhet hát az a zene, mely ilyen népnek, a magyar nemzetnek lelkét
tudja magával ragadni?

Ez a kérdés!

Sok vitám volt már e kérdés fölött. Sok órán át elmélkedtünk Káldyval:
miként lehetne a magyar zene értékét nyilvánvaló tenni?

Mert hogy a magyar zene mint fajzene a legnemesebb s a nagy zenei
alkotásokra mint kész anyag a leggazdagabb a világ minden nemzeti zenéje
közt: ez az én nagy és édes meggyőződésem.

Sokféle a mi magyar zenénk.

Van nálunk egyházi zene, darabonként tiszta vagy erős magyar
tartalommal. És ez is kétféle. Külön a római egyháznál, külön a magyar
kálvinista egyháznál.

Van népdalzenénk.

Olyan, a minőt zeneszerzők készitenek és olyan, a minőt maga a nép
alkot. A Sajó völgye, Rima völgye, Bódva völgye, a Mezőföld,
Kemenesalja, Rábaköz csak az én észlelésem szerint szüreten, nászon,
fosztáson, aratáson, vasárnapi és ünnepnapi összejöveteleken csak ugy
ontja a dalt. S az ország más vidékén is. Száz dal készül évenként. S ha
abból kilenczvenkilencz elmulik is: megmarad egy s ez nemzedékeken és
századokon át ezerre meg ezerre szaporodik. Mind rokon egymással, mégis
mind más. El nem fogyó, meg nem csökkenő örökös változatban tárja elénk
a népnek a sziv mélyén lappangó fönséges érzéseit.

Van hősi zenénk a multból.

A kurucz zene Rákóczi korából s még a korábbi időkből. És Bihari
toborzói s az ő korának e fajta alkotásai.

Van lantos zenénk. Czinka Panna, Lavota, Csermák alkotásai s Biharinak
nem egy remeke s a kurucz zenének is sok-sok darabja.

A magyar zenét össze kell gyüjteni, kiadni, a fővárosi közönségnek
minden módon bemutatni s az országban terjeszteni s ezzel a kormány, az
országgyülés s a zenetanintézetek s szini intézeteink figyelmét a nagy
nemzeti ügyre felhivni.

Ebben állapodtunk meg Káldyval.

Ennyiből állott az eszme. Ezen túl minden érdem egyedül Káldyé.

Fölmerült köztünk a magyar zene megtisztitásának kérdése is.

Ezt el kell mondanom részletesen.

Ott van például a Rákócziról elnevezett zenedarab. Mindenki tudja, hogy
ez induló s hogy ezt a mult század negyvenes éveinek elején Berlioz
alakitotta egy régi magyar zeneműből. A Rákóczi-indulót II. Rákóczi
Ferencz fejedelem s kuruczai sohase hallották. Hanem hallották az
ugynevezett Rákóczi-nótát.

Ennek több változata maradt fönn s nem is egy név alatt.

Egyik változata a svihrovai nóta. Szépségekkel teljes hatalmas dallam,
hősi és lantos jellemü részletekkel. De vannak benne tót és lengyel
busongó elemek. Minthogy pedig az egész mű magyar zene, benne e busongó
idegen elemek nincsenek helyükön. Ezektől ezt meg kell szabaditani.

Miért hivják svihrovai nótának: én bizony nem tudom. Van egy hagyomány,
melynek részleteit csak homályosan tudom, biztosan nem. Svihrova
környékén az év bizonyos napján egy magas hegy fölött vitézek csapatja
jelenik meg az égen, mint valamely magasságbeli délibáb. A vitézek
egyrésze lóháton, másik része gyalog. Karddal, buzogánynyal
fölfegyverezve, a gyalogság kaszákkal. A szabadság lobogói lengenek
közöttük. Rákóczi hősei ezek, a kik vezérükkel együtt elbujdostak, de
majd egykor visszatérnek s meghozzák magukkal a szent szabadságot. Addig
is megjelennek időnként, hogy kisértsenek, hogy róluk az aluszékony
nemzedék meg ne felejtkezzék. De a mikor eltünnek az égről: utánuk az
égből a hegyek tetejéről, a távol messzeségből hangok hallatszanak s
elhozzák az emberekhez Rákóczi bujdosó dalát.

Ez a svihrovai nóta!

Szegény tót és lengyel paraszt, áldott legyen a te lelked, a mikor ezt
kigondoltad!

De azért nekünk mégis az eredeti Rákóczit kell megismernünk s nemzeti
zenénk nagy kincse gyanánt megőriznünk. A másik csak maradjon értékes
változatnak.

Van egy Rákóczi-nóta, a melyben meg román zene elemei érezhetők. Ez
talán Erdélyben nyerte alakját. Ettől is meg kell tisztitani az
eredetit.

Másik kurucz dalra még az utolsó kuruczkor előtti időből én
figyelmeztettem Káldyt.

Gyerekkoromban még széltében dalolták a Mezőföldön ezt a dalt:

  „Lóra csikós lóra – elszaladt a ménes,
  Csak egyedül maradt a pányván a nyerges.
  Nem tehetek róla – meg vagyok én fogva,
  Ott az öreg bojtár – adjon számot róla.“

Apámtól, de öregebb rokonoktól is azt hallottam, hogy ennek dallama
Zrinyi Ilona bujdosó éneke abból az időből, mikor Munkács várát s
gyermekeit elvették tőle s ő férje után el-kibujdosott török földre a
tenger partjára. Csakhogy más volt a szövege.

  „Hogyha én azt tudnám, melyik uton mégy el,
  Fölszántanám én azt – aranyos ekével.
  El is vetném én azt térjmeg-rózsamaggal,
  Meg is öntözném azt sürü könyharmattal.“

De még igy is énekelték:

  „El is vetném én azt térjmeg-rózsaszemmel,
  Meg is öntözném azt sürü könnyeimmel.“

Ezt a dalt Mária Terézia uralma alatt nem volt tanácsos énekelni. Az
1790-iki országgyülés után megint énekelték a bécsi kongresszusig.
Azután Zrinyi Ilona emlékezetét megint csak a vasba vert csikós alakja
mögé rejtették.

Eldudoltam Káldynak. Lejegyezte. Kértem, keresse meg az eredeti zenét,
mert ha lehet, azt kell a nemzet számára kiadni. Meg is találta. Ki
van-e adva: igazán nem tudom. A Káldy-gyüjtemények első két füzetében
nincs bent.

Az 1888-ik év második fele s az egész 1889-ik év gyüjtéssel tölt el.

Káldy fölkutatta az összes országos és egyházi intézetek
hangjegygyüjteményét s azonkivül egyes előkelő családoknál is kutatott.
S olyan kincsekre akadt, a milyenekről még álmodni se mertünk egyelőre.
1900. évi április hóban jelent meg gyüjteményének első két füzete.

Káldy értesült már Bogisich, Kálmán Farkas s mások buvárlatairól, melyek
czélja Magyarország minden felekezetének egyházi zenéjéből a magyar
elemeket kikutatni s napvilágra hozni.

Erre azonban egyelőre nem forditott figyelmet.

Nem forditott egyéb magyar zeneművekre se, a melyeket hazai vagy
külföldi zenekiadók megörökitettek.

Ismerte például Picchi Giovanni kiadását, mely Velenczében, 1620-ban
jelent meg s mely a Chilesotti Oscar Bibloteca Raritá Musicali czimü
gyüjteményes kiadásában ujból napvilágot látott. Ebben három magyar
zenemű van: »Ballo Ongaro«, továbbá »Padoano ditta la Ongare« s végül
»d’Ongara a un’ altro modo« nevek alatt. Nekem ugy tetszik, hogy e
műveket a lejegyző talán nem találta el hiven, ezek magyar zenei
sajátságait nem tudta eléggé kiemelni s ugy vélem: szükséges volna
ezeket ujra átdolgozni s kissé megtisztitani.

Káldy egyelőre három korszakra szoritkozott.

Az első Thököly kuruczkora, a második Rákóczi szabadságharczának
kuruczkora s a harmadik Czinka Panna, Lavotta és Bihari kora. Az első
1670-től 1700-ig, a második 1700-tól 1713-ig s a harmadik mintegy
1750-től 1810-ig terjedt. Első gyüjteményében Káldy ezeken kivül alig
egy-két dalt vagy egyéb zeneművet vett föl.

S erre jó oka volt.

Nem pusztán pénzbeli tekintetek állottak előtte. Ámbár ő nem volt
vagyonos ember s 1888 második felétől kezdve állása se volt. Zene- és
énektanitással kereste kenyerét. S nálunk a zeneművek kiadása aránytalan
nagy költséggel jár. A régi magyar zene kiadására pedig istenért se
akadt volna vállalkozó.

Ki adna ki régi magyar zenét, mikor az ujnak kiadásába is belebukik –
ugy mondják – csaknem minden vállalkozó?

Sok dologban szomoru kormányzata van a mi társadalmunknak.

Magyarország kormánya semmit se törődik a magyar zenével. Vagy csak
annyiban, hogy azt elnyomni segitséget nyujt az állami intézetek ostoba
vagy rosszindulatu vezetőinek.

Állami nyomdánk be van rendezve például arra, hogy váltót, bélyeget,
államkötvényeket, értékpapirszelvényeket s szines és nem szines
térképeket nyomjon, de arra nincs berendezve, hogy hangjegyes kiadást
végezzen.

Ezt Németországban kell nagy részben készittetnünk.

A germanizácziónak a zeneműkiadások is állandó eszközei nálunk. És pedig
a közép- és felső rangu családoknál, hiszen szegény ember, kicsiny ember
nem vesz kottát.

Igaz, hogy a kottavásárló közönség is más méretü nálunk, mint
Ausztriában vagy Németországban.

Ott minden muzsikus kottából tanul és kottából játszik. Hosszu haj a
fülek mellett, szemüveg az orr nyergén s kotta minden zsebben: ez az
osztrák, cseh és német muzsikus.

Nálunk van vagy százötven számbavehető zenekar. Ennek kilencz-tizedrésze
czigány. De a mi jó czigányunk se kottát nem vesz, se szemüveget. Ő csak
szabad kézből, szabad ihlet után játszik. Szinházaink zenekarai pedig a
magyar zeneműveket nem veszik. Kedvük sincs hozzá, de a köztük uralkodó
közvélemény szerint nem is szabad nekik. Egészen ugy vélekednek, mint a
magyar királyi zeneakadémia idegen lelkü tanárai.

Pártfogó ilyen czélra nem akad. Káldy munkáira például nem akadt. Én
nagyon tisztelem Magyarország pókjait, téhelyröpüit, rákjait és
mindenféle csuszó-mászó férgeit; tudom is, hogy ezek összegyüjtésére a
tudománynak szüksége van; de mégis furcsának látszik én előttem, hogy
ezek képes és gyüjteményes kiadására kormány, közintézetek, nemes- és
nagylelkü magánosok mindig akadnak, de a magyar zene kincseinek
kiadására nem akad senki. Pedig e kincsek a magyar faj lelkének
napsugaras egét tárják fel előttünk s nemzetünknek még dicsőséges
történetére is világot vetnek.

Káldy saját költségén adta ki tehát gyüjteményes első művét 1890-ben.

Csak két füzetre terjedt. Kötetekre nem terjedhetett. A második kiadás
talán csak 59 zeneművet tartalmaz. Az első annyit se foglalt magában.

De mint mondám, nemcsak pénzügyi okokból takarékoskodott.

Hanem azért, hogy egyelőre csak a nagyobb becsü, valóban remek régi
magyar zenéből akart méltó mutatványt közölni. Hadd lássa meg a nemzet,
mekkora gazdagsága volt a multban s jőjjön meg kedve, rendben tartani s
még növelni ezt a gazdagságot a multból is s a jövendőre is.

Mert hihetetlen az a könnyelmüség, az a bánomisén, a melylyel mi saját
nemzeti zenénket a mult század közepe óta kezeltük. Igaz, hogy a mult
század közepén omlott ránk az osztrák elnyomatás vad korszaka, de azért
könnyelmüségünkre ebben sincs mentség.

Csak a kálvinista főiskolákat és középiskolákat hozom föl például. Már
ezek csak magyarok s magyarok maradtak a Bach-rendszer alatt is, ha még
van magyarság a világon. Minden fő- és középiskolának volt énekkara s
minden énekkar észrevétlenül, lassanként, de kivétel nélkül a
németországi énekegyletek vadászdalait és alpesi dalait s egyéb
ábrándjait tanulta be négyes énekre. Ezeken kivül alig tanult be néhány
magyar nemzeti éneket, a Himnuszt, a Szózatot s egy-két indulót. Ezekben
se tiszta a magyar zene.

Miért van ez? A manó tudja. Hiszen elvégre se hiányzik a magyarban a
fajérzet és a hazafiság. Hiába, a rossz kormányzat hódit, ha még oly
ellenséges, ha még oly gyülölt is. Hódit hatalmával, pénzével,
irányával, szolgalelkü közegeivel s a lassanként meggyökerező rossz
szokással.

A mostani állapoton nem csodálkozom. Hiszen a mióta alkotmányunkat
visszaszereztük, minden állami és társadalmi zeneintézményünk akként van
berendezve, hogy abban a magyar zenét tudatosan, szándékosan, egyenesen
elnyomják.

Boldogult Káldy barátom, te ezt csak ugy láttad, csak ugy érezted, a
miként én, csakhogy neked nem volt tanácsos oly merészen tiltakozni ez
ellen, mint a hogy én cselekszem. Pedig én se cselekszem ugy, a hogy a
hazafikötelesség parancsolná.

Káldy gyüjteményében 22 kurucz dal van II. Rákóczi Ferencz idejéből, a
nagy szabadságharcz korából. Ezek közt az eredeti Rákóczi-nóta három
változatban s ezek közt Bercsényi nótája és Balogh Ádám hires nótája,
melyet változatlan dallammal és szöveggel ma is dalolnak szerte a
hazában. Szebb és lelkesebb dalunk ma sincs.

A Bercsényi-nóta hősi dal s a magyar remektáncznak legtökéletesebb
zenéje. Ez és a Rákóczi-nóta csak a nagy lángelmét várja, a ki egyszer
karra alkalmazza s mint zenészek mondják: instrumentálja. Egykor ezekkel
világhóditó utra indul, a ki rátermett.

Káldy bemutatta e zeneműveket a nemzetnek.

Az akadémia palotájában is, a vigadó nagytermében is. A ki meghallgatta:
átengedte az szivét, lelkét ennek a zenének.

Csakhogy nem hallgatták meg a kormányzók és a törvényhozók. Elmaradtak a
főrendek s a főrendüek mivelt és bájos leányai, asszonyai. Elmaradtak a
nagy pénzemberek családtagjai s a kamarai és filharmonikus előadások
látogatói. Elmaradtak az összes Wagner-bolondok s a királyi magyar
zeneakadémia tanárai és növendékei. Elmaradtak a szinházak zenekarainak
művészei. A hosszu haj, pápaszem és kottalovagok elmaradtak mind. A
képviselőház tagjai közül is alig hallgatta a magyar faj csodálatos
zenealkotásait tiz-tizenöt ember.

Ne neked szegény Káldy! Ezért a nemzedékért ugyan feláldozhattad
éjjeledet, nappalodat s forró lelked nagy erősségeit!

De volt még közönség a fővároson kivül is.

Káldy nyakába vette az országot, meglátogatta a vidék nagyobb városait s
néhány kitünő férfi- és nő-énekes kiséretében feltárta előttük az elmult
idő nagy érzéseit. A hogy’ azok az érzések ősapáink és dédanyáink szivét
megdobogtatták.

Buzgósága és fáradalma nem volt hiában való. Vagyont nem szerzett, de
lelkét mindenütt átültette egy csomó jó hazafi szivébe. S ma már nincs
az országnak olyan zuga, a hol az ősi, tiszta, remek magyar zenének
lelkes barátai ne volnának.

De a mig ő ezt cselekedte: ezalatt a belügyi kormány számtisztjei
hasonló buzgalommal dolgoztak az operaház számadásán s az 1890-ik év
közepére elkészültek az 1885-ik év számadásával s Káldyra kiróttak közel
kétezer forint birságot, vagy mit.

Tanakodtunk: mit csináljunk.

Ha a számtisztek öt év alatt készültek el azzal a számadással: akkor
husz év mulva lesznek készen a többivel. Káldy régen meghal, el is
temetik, föl is támad, a számtisztek még mindig rágódnak rajta, mint a
moly a subagalléron. Ha pedig 2000 forintot fizettetnek vele oly időből,
a mikor a bájos komorna még nem volt ellensége: mennyit kellene neki még
ezen túl fizetnie?

Erélyes tiltakozást nyujtottunk be 1890. évi junius 16-án a belügyi
kormányhoz.

»Én ifjukoromtól fogva a hazai magasabb miveltségnek s különösen nemzeti
zenénk fentartásának s fejlesztésének mindig példás odaadással s
jelentékeny sikerrel törekedtem szolgálni.«

»Most is viszonyaimhoz képest óriási munkával és áldozattal »A régi
magyar zene kincsei« czimü gyüjteményes művön dolgozom, e műből két
füzetet már kiadtam ez év április havában s két ujabb füzet ez év őszén
már megint napvilágot lát.«

»Ezzel nemzeti zenénk történelmileg kifejlett nagy gazdagságát mind
hazánk, mind a külföld előtt föltá rom s ily munkát más nagy nemzetek
kebelében uralkodók, kormányok, törvényhozások s akadémiák szoktak
hatalmasan segélyezni.«

»És engem most mégis a számtisztek darázsraja űz, hajszol, kerget s
üldöz mérges fulánkjaival s a mit magam, családom, beteg leányom számára
nehéz munkával keresek: azt tőlem elbirságolni igyekszik és pedig oly
czimen, a milyenen soha senki ellen eddig a számtisztek követeléssel föl
nem léptek. Mert hát a néma statiszták, el nem sülyedő hollandi hajók és
repülő angyalok napszámáért én felelős nem lehetek.«

Hol itt az igazság?

Mindezt ugyan már én toldottam tiltakozásához, de én csakugyan
odatoldottam. Gróf Szapáry Gyula volt akkor a kormánynak uj elnöke.
Elmentem hozzá személyesen s nem hagytam nyugton addig, mig a
számtiszteket Káldyról el nem hajszolta.

Elhajszolta. Csak azt kötötte ki, hogy a számtiszteknek is adjunk igazat
s négyezer forint helyett fizessünk 2 forint és egynéhány krajczárt.

Isten neki!



VI.

(Gróf Apponyi Albert. – A pénzügyi bizottságban. – Gróf Csáky Albin. –
Az ánket. – Szalay Imre, Bogisich Mihály, Mihálovich Ödön és Lippich
Elek. – Az én javaslatom. – A szomszéd népek dala. – Az ázsiai rokonok
zenéje. – Az ánket vitája. – Mit csinál a miniszter? – Mit csinál a
Tudós Társaság?)

Nem voltam megelégedve Káldy működésének hatásával. Káldy tehetsége és
buzgósága nagy volt, bámulatot gerjesztett. A sirok mélyéből
feltámasztott kurucz zene is csodálatos hangulatot idézett elő azokban,
a kik meghallották és megértették. De a hatást azért nem találtam se
elég gyorsnak, se elég mélynek, se az ország minden részén eléggé
elterjedettnek.

Bántott a dolog.

A vigadóban tiz vagy tizenöt kurucz zeneművet adott elő Káldy. Énekkel
és hangszerrel. Még tárogatóval is. Ott volt gróf Apponyi Albert is, az
egykori nemzeti párt vezére. Akkor még az ugynevezett egyházpolitika s
annak mindenféle izetlensége nem kergetett egymástól bennünket nagy
távolságra. Egész bizalommal kérdeztem tőle, mit szól e zenéhez? Azt
vártam, ő is csak ugy lelkesül érte is, tőle is, mint én. Meglehetős
közönyösséggel felelt:

– Elég érdekes!

Hm! Elég érdekes! Mintha hideg vizzel öntöttek volna nyakon! Meglepett a
szó. Elkedvetlenedtem. Panaszkodtam is barátaimnak e miatt. De Apponyi
gróffal nem feleseltem.

Az ember végre is ugy van a zenével, mint az étellel-itallal. A ki
valamely ételt-italt nem szeret: annak hiába dicsérgeti azt az ember.
Jobb azt nem kinálgatni.

Apponyi grófból a magyar királyi zeneakadémia embereinek nézete szólt.
Apponyi gróf is csak olyan zenei míveltséget szerzett, mint ezek az
emberek. E míveltség pedig a magyar zenét se nem érzi, se nem érti, se
nem becsüli. E míveltség tudományos szempontból hézagos, magyar nemzeti
szempontból kárhozatos és ledér. De nem Apponyi grófot tettem ezért
felelőssé, hanem iskoláját, tanitóit, zenebarátait s azt az egész
ellenséges világot, melyet a magyar zene leszoritására a magyar királyi
zeneakadémia teremtett.

Beláttam, hogy ezt a világot maga Káldy le nem győzi. Az ország
fővárosában legalább nem. Hiszen itt a szivek ridegek, az elmék pedig
begyöpösödöttek és míveletlenek a magyar zenéhez. A felső társadalom
szive és elméje minden esetre ilyen. Még több erőre van tehát szükség,
mint Káldy ereje, hogy elérjük az igazságot.

Meg kell mozditani a kormányt és az országgyülést. A munkát megkezdeni
én tartottam feladatomnak.

Most pedig furcsa történetet beszélek el. Valódi nemzeti történetet,
mely elég fontos, nem is régen esett meg, de a melyet ugy elfelejtett
mindenki, hogy most már azok se emlékeznek rá, a kik megcsinálták.

Épen most kilencz éve, az 1892-ik évi márczius hóban szót emeltem magyar
fajzenénk mellett a képviselőház pénzügyi bizottságában.

Gróf Csáky Albin volt akkor az ország kultuszminisztere. Főrendü eredete
daczára meglehetős magyar ember, tisztes méretü tudományos miveltséggel,
a melyben volt egy kis magyar miveltség is. Volt természetesen más is.

Sajátságos véletlen, hogy nekünk telivér magyar miveltségü
kultuszminiszterünk 1848 óta sohase volt. Se Eötvös báró, se Pauler, se
Trefort. Iró mind a három, tudományosan mívelt mind a három, elméje és
elhatározása szerint elég jó magyar mind a három, de szive, vére,
ösztöne, öntudatlan gondolkozása, beszédmódja, eszejárása egyiknek se
tökéletes magyar. Jeles férfi, történelmi alak, de azért csak afféle ex
offo magyar mind a három. Mert nevelése egyiknek se volt ősi és tiszta
magyar.

Ő utánuk jött Csáky Albin gróf. Az ő nevelése se volt sokkal tisztább,
mint amazoké, de főispán volt sok ideig s bár idegen ajku vármegyében,
de azért lelke a vármegye magyarságából sokat felszítt. Néhány kérdésben
szakember, sokkal több kérdésben meglehetősen tájékozott, de minden
nemzeti kérdésben buzgó és jóindulatu: igy lett ő a lelkek és
mivelődések kormányzója Magyarországon.

Lehetőnek tartottam megnyerni őt a magyar zene nemzeti ügyének.

Előterjesztettem tehát a pénzügyi bizottságban nézetemet. Röviden,
mindent érintve, vaskos érvekkel, tökéletes nyiltsággal. Csáky grófot
meglepte, de meg is hatotta az a kép, mely a magyar zenének
Magyarországon állami erővel való gyalázatos elnyomatását ábrázolta.
Nyomban megigérte, hogy mindent elkövet a baj orvoslására.

Valamivel kisebb papirosra, mint a tenyerem, fölirt néhány szót.
»Pénzügyi bizottság. Eötvös. Magyar zene. Enquete stb.« Ezzel ment be
miniszteriumába.

Enquete! Ez a szó magyarul azt teszi: ánket. Az akadémia nyelvén azt
teszi: szaktanácskozmány. Az élet nyelvén azt teszi: szamárság. A
gyakorlati siker nyelvén azt teszi: kudarcz. Az ánket az eszmék
Temetkezési Egylete. Az ánket gondoskodik az okos és nemzeti eszmék
diszes temetéséről. Csinál halotti jelentést, népes gyülekezést;
gondoskodik kocsikról, koszorukról és sirásókról. A mikor a kormányzó
ember nem tudja, mit csináljon, vagy nem akarja azt, a mit csinálnia
kellene: akkor ánketre bizza a dolgot. Az ánketre pedig okos embert
sohasem hivnak. Csak szakértőket és mindenütt »jelen-volt«-akat. A
mindenütt »jelen-volt« ember nem ért semmihez, a szakértő pedig annyit
se ért. Kiváncsi voltam már előre, mi lesz az én magyarzene-ánketemmel.

Határozottan kijelentem, hogy a jó Csáky Albin gróf föltétlenül a
legjobbat akarta s minden tiszteletre egészen méltó buzgósággal
törekedett arra, a mire én. Csak az volt a baj, hogy miniszter korában ő
is csupán miniszteri észszel tudott gondolkodni.

Sokféle ész van a világon. Professzor-ész, muzsikus-ész, zsidó-ész,
szakértő-ész, bolond-ész, józanész, miniszter-ész s még néhány ész. A
miniszter-ész a legérdekesebb, legmulatságosabb és legkártékonyabb eszek
egyike. De most nem irom meg a miniszteri ész természetrajzát és
élettanát. Nagyon meg szeretném irni, de hosszura terjedne Káldym
története. Tehát csak térjünk a dologra.

Az 1892-ik évi márczius hó 30-ik napjára hivták össze az ánketet. A
kultuszminiszterium palotájába. Oda kellett fáradnom nekem is. Hiszen én
lettem volna az inditványozó, a javaslattevő, az eszmebankár; nekem
kellett eszméimet gyümölcsöző befektetésre elhelyezni.

A tanácskozás elnöke Szalay Imre volt. Ez már akkor méltóságos ur volt,
tehát már e miatt se lehetett más az elnök. De egyébként is rátermett
fiatal embert láttam benne. Talán akkor foglalkoztam vele először
igazán, de rokonszenvemet fölgerjesztette. Nemsokára ezután átment onnan
a Nemzeti Muzeum igazgatójának.

Ott volt Mihálovich Ödön, a magyar királyi zene- és szinművészeti
akadémia igazgatója. Rövid beszéde és hosszu szakálla nagyon tetszett.
Velem szemben láthatólag tartózkodott attól, hogy a kérdések
fejtegetésébe mélyen becsuszamodjék. Vagy talán csak nekem tünt fel
tartózkodása. Nem akart talán vitába keveredni. Annyit mégis
észrevettem, hogy nagy zenetudós ugyan, de a mi zenénkhez semmit se ért.
Azt se tudja, a magyar fajzene mi fán terem. Szibériai mértékben ömlött
róla a magyar zene iránt való hidegség. Az ő vezetése alatt fejlődött a
magyar királyi zeneakadémia a magyar nemzet pénzén magyargyülölő
intézetté. Ő vezeti ez intézetet oly különös gondossággal, hogy ott
holmi Köszlerek és Popperek évtizeden át se tanulnak meg egy szót se
magyarul s azért német előadással rombolják a magyarságot s fertőztetik
meg a magyar zenében levő nemes izlést és irtják ki a növendékből a
nemzeti érzületet. Nincs az az előkelő s nincs az a hitvány nemzet a
világon, a mely ezt eltürné, sőt nagy költséggel önmaga ellen
elősegitené. S erre a mi kormányzó embereink rendszeresen szemet
hunynak.

Ott volt Bogisich Mihály budavári prépost és plébános. Régebben ismertem
már s nagyon becsültem. A magyar katholikus egyházi zene multjából nagy
kincseket hozott napfényre. Hatalmas nemzeti anyag van e zenében. Ennek
megtudását Bogisichnak köszönhetjük. Én neki köszönöm. Nagy kár, hogy
nagy urrá lett s a fővárost hosszabb időre el-elhagyja. Nemzeti zenénk
diadalra juttatásában nagy reményeim kapcsolódtak hozzá, de én nagy
urasága daczára is még sokat reménylek tőle.

Ott volt Bartalus István jó öreg barátom. Könnyek jöttek szemébe, a
mikor én a mi zenénk nagyságáról, nemességéről s végtelen gazdagságáról
beszéltem s a mikor javaslatomat előadtam.

– Igy gondoltam, ugymond, egészen igy gondoltam magam is. Százszor is
elgondoltam már, csak nem tudtam igy kifejteni!

S aztán odafordult hozzám.

– Pedig mindig azt hittem, hogy te nem is vagy muzsikus.

Ott volt Káldy Gyula. Csáky grófot egyenesen megkértem, hogy őt a
meghivásból ki ne felejtsék. Pedig ugy se feledték volna ki.

Az értekezlet jegyzője Lippich Elek; fiatal, jóképü, mosolygó, szótalan
legény, a kit azóta se láttam, de kilencz év és öt nap mulva tegnap
megint láttam, hogy megkérdezzem, vajjon emlékezik-e még arról, a miről
kilencz év és öt nap előtt olyan nagy igyekezettel tanakodtunk?
Emlékszik a manóba! Csak az irások emlékeznek a levéltár dohos
üregeiben. Ő már azóta érdeme szerint és az évek szerint magasra
emelkedett, meg sem áll a méltóságos uraságig s akkor aztán ő is a
levéltári iratcsomagok közé kerül, mint a mi zeneügyünk. Minden
buzgósága daczára is sejt már annyit, hogy a mi magyar zenénk, ha az
ország kormánya és törvényhozása ugy becsüli meg, mint eddig,
előbb-utóbb semmivé válik.

Nos, hát ezekből az urakból állt az ánket.

Előadtam javaslatom.

Zenénknek általános és egyetemes értékéről nem beszéltem. Fölöslegesnek
tartottam. Hiszen ha a mi fajzenénk nem a leggazdagabb volna is a
világon, hanem csak szerény méretü kis nemzeti zene, mint a cseheké,
németeké vagy délszlávoké: előttünk akkor is ez volna a legbecsesebb s
fentartásáról és miveléséről akkor is gondoskodnunk kellene.

S bizony csak nekünk kellene gondoskodnunk, minthogy senki más arról nem
gondoskodik.

Javaslatom az volt, a mit már részben korábbi közleményeim folyamán is
érintettem: –

Először: gyüjtsük össze a magyar zene történelmi emlékeit és alkotásait,
még pedig az összes változatokkal. A gyüjteménybe föl kell vennünk az
egyházi zenét és pedig mind a katholikust külön, mind a protestánst
külön és föl kell vennünk a hősi és lantos zene alkotásait.

Másodszor: alakitsunk állandó bizottságot, mely a népünk lelkében és
ajkán ma élő s évenként és naponként szaporodó dal és zeneanyagot
folyton gyüjti. Nagy munka ez. Nem hiszem, hogy én ezer dalnál és
dallamnál többet hallottam volna életemben. Nem ismerem a székelység és
a Tisza-balparti magyarság eredeti s élő dalait. Pedig még itt is más a
szatmári és szabolcsi kisnemesség s más a hortobágyi gulyás, csikós,
juhász, kondás világ dalló élete. Nem ismerem, vagy csak igen kevéssé
Gömör, Abauj, Torna folyamvidékének s a Bükk sikságának nagyon gazdag és
változatos zenevilágát. Alig ismerem a Bácskát és Bánátot. Pedig itt is
sok a magyar. Zenéhez értő férfiaktól azt hallom, hogy közel tizenötezer
külön dallama él ma is a magyar zenének.

Minő végtelen gazdagság ez!

Ha az összes változatokat összevonjuk is az eredeti dallamra, ha az
idegen fajok zenéjének minden behajlását kizárjuk is, ha a legszigorubb
válogatás munkáját végezzük is: még akkor is ezer meg ezer dallamunk
marad. Határtalan és kimerithetlen anyag, melyből rátermett magyar
lángelme, egy Vörösmarty vagy Petőfi miveltségü Bihari uj világteremtést
állithat elénk. Mutassatok népfajt, mely szivben, érzésben, dalteremtő
képességben gazdagabb volna a mienknél.

De ha egyszer igazán belekapunk a munkába: egyidejüleg még mást is kell
végeznünk.

Össze kell gyüjtenünk a hazánk területén lakó s a szomszédos idegen ajku
népek fajzenéjét is. Van zenéje az oláhnak és a délszlávnak. Közel rokon
ez a zene, de mégis különbözik egyik a másiktól. A bolgár zenét nem
ismerem. A szerb népzene magas fejlettségü. Olyan, mint a magyar volt
harmadfélszáz év előtt. Engem nagyon meglepett s nekem nagy
gyönyörüséget okozott a szerb zene, melynek kiséretében hősi dalait vagy
szerelmi ábrándjait énekli a szerb. A Duna partjain jobbról, balról a
mit hallottam, abban némi rokonságot is találtam a mi lantos zenénkhez.

Van zenéje a csehnek és felvidéki tótnak. A cseh zenét, bármily kis
méretü is ősanyagja, néhány nagy tehetségü zeneköltő igen magasra
fejlesztette. Mélyen ható szép, noha kezdetleges zenéje van a lengyel és
orosz népnek. Európa és Ázsia határain meddig terjed ez a zene, a
Donig-e vagy a Volgáig vagy itt-ott azon túl is: nem tudom.

De érzem azt, hogy nekünk kellene ezt összegyüjtenünk. Mert érzem azt,
hogy az eltünt századok és ezredek mögött volt egy közös forrás s talán
valahol még most is buzog az, a melyből egykor valamelyes dalelemet
közösen és együttesen merithetett a magyar, a lengyel, a kozák, az orosz
s az oroszszá lett turáni. Nem tehetek róla: én érzem.

Természetesnek is találom, de történelmileg s néplélektanilag
igazolhatónak is.

Azért szeretném, ha mi ezt is összegyüjtenők. A mikor nap fényének
világosságával tünnék ki, hogy a magyarság lelke, a mikor fajzenéjét
megalkotta, se át nem vette, se nem utánozta a végtelen szarmata sikföld
népeinek zenéjét, hanem igenis e népek is meritettek valamit abból az
ősforrásból, melynek hatalmasan hullámzó erős és tiszta folyamárját ma a
magyar zene képezi.

Ezért javasoltam harmadsorban, hogy alakitsunk bizottságot, mely a
Kárpátok északi lejtőin a Dniszter, Deneper és Volga völgyein, valamint
az alsó Duna partjain a Balkánig terjedő minden népzenét gyüjtsön össze
s bocsásson a mivelt világ rendelkezésére.

De én nem állnék meg itt se.

Őseinknek megvolt a maguk külön zenéje már akkor, a mikor Európába
törtek.

Lehel kürtje megvolt. S ha már megvolt: nemcsak bőgni tudott, hanem
dallamot is bocsátott ki öbléből. Az a dallam pedig bizonyára nem a
czigánytól, nem a szerbtől, nem az orosztól származott.

E fölött azonban vitatkozzanak, a kiknek kedvük van hozzá.

De ennél sokkal határozottabb bizonyság Szent Gellért püspök legendája.
Ő hallotta a magyar lányt dalolni, de a dallamot nem ismerte föl. Pedig
Gellért püspök akkor már világjártas ember volt. Ismerte az olaszt, a
longobárdot, a szlovént, a déli németet, mert járt közöttük s
kétségtelenül hallotta dalaikat. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök
siket lett volna. Ha tehát a magyar lány ama népek valamelyikének
dallamait dudolta volna: a püspök azt rögtön felismeri s nem
kérdezősködik a lány dala után. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök
buta lett volna. Annyira buta!

Tehát a magyar lány már akkor különös fajzenét dalolgatott.

De még e fölött is lehet vitatkozni.

De a fölött már nem lehet, hogy a mi fajzenénk ma megvan s külön
egyéniségében megvolt már háromszáz év előtt is. Mindaddig tehát, mig
valaki elő nem áll s be nem bizonyitja, hogy a magyar lélek mikor,
miként s kitől vette át fajzenéjét és be nem bizonyitja, hogy hova és
miként tünt el nyomtalanul az a nép s az a világ, a melytől átvette és
eltanulta: előttem senki arról még föltevésként, még lehetőségként se
beszéljen, hogy a mi fajzenénk minden egyéniségével már Árpád korában
is, habár a fejlettségnek más fokán, meg ne lett volna.

Itt már Akiba, Hegel és Darwin igazságait vallom. Semmi sincs, a mi már
meg ne lett volna és semmi se vész el, a mi már megvolt. Csak fejlődik,
izmosodik, módosul s gazdagabbá válik.

Csakhogy őseink másutt is jártak, nemcsak a Duna-Tisza partjain. Jártak
a Deneper és Don körül; jártak a Volga és az Urál folyók vidékén.
Ismerték Perzsia és a Kaukázus népeit. Voltak velük békében is,
háboruban is századokig. Rokonságban álltak a török-tatár turáni
népekkel s rokonságuk ősjelenségei nemcsak a koponyaalkatban, nyelvben,
szokásokban, hanem a zenében és tánczban is felismerhetők.

Ezért tartottam negyedsorban indokoltnak, hogy szedjük össze a
Fekete-tenger, a Kaukázus, az Urál folyó, a Káspi-tó s Kisázsia
népzenéjét is. Valamely ősanyagot mindenütt találunk, mely a magyar
fajzene palotájának egyik-másik alapkövét, egyik-másik diszitményét
képezi.

Mondtam már, hogy a kalmuk tánczban és tánczzenében a magyar kopogósnak
némi elemeit vettem észre.

Zichy Jenő gróf, e nagy ábrándozó, komoly kutató és nagy világjáró tudós
beszéli nekem, hogy a Kaukázus északi lejtőin lakó zicsi ős nemzetség
énekében és tánczában magyar rokonságot fedezett föl.

Ezek talán kis jelenségek. Önmagukban talán semmit se bizonyitanak. De
hát épen azért követelem én, hogy gyüjtsük össze az összes jelenségeket.
Szentül hiszem, hogy a siker csodálatos lesz és sok kérdésre, melyben
most támolyogva mozgunk, nagy világosságot derit.

Ezek voltak javaslataim.

Mi jött ezekből jegyzőkönyvbe: én bizony akkor meg nem néztem. Most
megnéztem. Negyedik javaslatomat még jegyzőkönyvbe se vették.

Nem panaszként emlitem. Jól tették. A többi javaslatomból se lett semmi.
Miért pazarolták volna a tintát és papirost?

Utánam Mihálovich szólalt föl. Nem ellenezte javaslataimat, csak azt
inditványozta, hogy ezekkel első sorban az Akadémiát, a Tudós Társaságot
keressük föl.

No hiszen megfelelt erre a budavári prépost, az üde, piros arczu
Bogisich.

Mit? Az Akadémiát? No ha azt akarjuk, hogy sohase legyen semmi a
dologból: hát akkor csak az Akadémiát keressük föl. Majd eltemeti ezt az
ügyet az Akadémia örökre. – Effélét beszélt a prépost.

Csak néztem, csak bámultam ezt a prépostot. Hogy’ beszél ez! Én szélbali
létemre se mertem igy beszélni. Igazán nem tudom e pillanatban, hogy
Bogisich tagja-e az Akadémiának. Nekem sohasem jutott eszembe, hogy
tagja legyek vagy lehessek az Akadémiának. Én tehát természetesen jobb
véleménynyel voltam e tudós társaságról. De azért a prépostnak ellent
nem mondtam. Sőt nagy tisztelettel fogadtam jövendőmondását. De igaza is
lett kegyetlenül.

Káldy és Bartalus teljesen egyetértettek velem a kérdések valóságára.
Káldy még azt tette Mihálovich inditványához, hogy a Néprajzi Társaságot
is keressük föl.

Hogy az értekezlet jegyzőkönyve mikor készült el s mikor terjesztették
azt a miniszter elé: nem tudom. Azt se tudom, ki terjesztette eléje s
minő észrevételekkel. A miniszter csak két hónap mulva, junius 6-án
hagyta jóvá az ő bölcs emberének javaslatát.

Ki volt ez a bölcs ember; nem tudom, nem keresem. Ugy is eltagadná
munkáját, ha kiirnám a nevét.

Javaslata az volt: meg kell keresni a Tudós Társaságot, hogy a
zenetudomány és zeneművészet idegen műszavaiból csináljon magyar
műszavakat, s hogy az énekelni szokott kurucz és nem kurucz
versszövegeknek állapitsa meg keletkezési korát, évét s hitelességét.

Ugy emlékszem, az iratokból is ugy láttam, ez volt a miniszter
intézkedése.

Ez már aztán a miniszteri ész!

Én azt akarom: szedjük össze a magyar dallamot, de szedjük össze a
hazánk területén levő tót, szerb, oláh, orosz dallamokat s a szomszédos
lengyel, orosz, délszláv népzene-alkotásokat is. E helyett a kormány azt
akarja tudni, hogy a bassus, adagio, allegretto, fugato, contrapunctus,
diatonica, motette, staccatissimo, quintola, pizzicato, timbre,
partitura s több efféle pogány szó mit jelent magyarul.

Én arra törekszem: gyüjtsük össze dicső multunk fölséges zenealkotásaink
minden emlékét és hagyományát, tisztitsuk meg a beléjük szivárgott
idegenségektől s tegyük társadalmi életünk mindennapi kincsévé. S e
helyett a kormány azt rendeli el, puhatolja ki a Tudós Társaság, mikor
keltek e dalszövegek: Ne higyj pajtás a németnek; Hejh Rákóczi,
Bercsényi; Hires Huszt vára stb.

Hát hiszen én nem mondom, hogy a staccatora ne csináljunk magyar szót,
ha igen jó szót találunk rá, de hát nem beszéltünk mi erről az
értekezleten egy szót se. Nem is jutott ez ott eszébe senkinek. Ég-föld
különbség nem akkora, mint az én törekvésem és ez a dib-dáb semmiség.

Szentül tudom én, hogy Csáky Albin gróf ezt nem igy akarta, nem is igy
csinálta, csak az a bizonyos, hogy az ő nevével igy csinálódott. Eléje
tettek valami háromszáz aláirni való okiratot, bérleti szerződést,
számtiszti nyugdijat, képvásárlást, öreg tanitó számára elismerést,
épitkezési számlát, tankönyv-dicséretet, kanonoki kinevezést s ezek közt
nemzeti zeneügyünk föllenditésének szentséges ügyét is, hogy vajjon az
intermezzot hogy forditanók magyarra s ő aláirta szó nélkül. Még talán
azt is mondták neki, hogy az Eötvös-Káldy-féle értekezés ebben
állapodott meg.

Igy volt biz ez és nem másként. Nem is hiszem, hogy nem a magyar királyi
zeneakadémia adott be valami altatót a miniszternek is, tanácsosának is.

Minthogy pedig az ügy eléggé sürgősnek mutatkozott, tehát négy hónap
mulva, ugy október hó közepe felé a szüreti időben el is küldték a
miniszteri iratot a Tudós Társasághoz.

Nem kell ám pedig azt gondolni, hogy a Tudós Társaság nem vette komolyan
ezt az ügyet.

Hogy a tudós miként dolgozik nálunk: azt tudom. Megtanul németül s aztán
valamely német könyvet lefordit vagy átdolgoz magyarra. Igy dolgozik.
Van olyan tudósunk is, a ki kutat, gyüjt, utazik, fölfedez. Okiratot,
bronzot, tört cserepet, moszatokat, férgeket, baczillusokat, magyar
nyelvemlékeket. Mind szükséges dolog, semmi szavam ellene. De tudományos
és a mellett kedves olvasmányt, magyar nyelvnek és irásnak remekeit nem
csinálja senki.

No de majd csinálja ezt is. Várjunk türelemmel és hazafias bizalommal.

Hanem, hogy a Tudós Társaság miként dolgozik: azt nem tudom. Csak
sejtem.

A miniszter iratát valószinüleg átteszi valamely szakosztályhoz, az
osztály kiadja valamelyik tudósnak, a tudós pedig nincs tájékozva a
kérdések felől, mivel- hogy német könyvekben erre nézve tájékozódást nem
talál. Igy azután a Tudós Társaság még ennek az évnek deczember hava
28-án elintézi az ügyet s visszair a miniszterhez.

És irja azt, hogy elvben szivesen hozzájárul a feladat teljesitéséhez,
de véleményt csak akkor tud alkotni, ha a Tudós Társaságnak szánt
feladatról biztos tudomást fog nyerni.

Nesze semmi!

De olyan semmi, a mire még azt se lehet még gunyból se mondani, hogy
fogd meg jól.

Tehát a Tudós Társaságnak nincs véleménye.

Azért nincs véleménye, mert nem tudja, hogy a kormány micsoda feladatot
szánt neki e dologban. Előbb ezt kell megtudnia!

De azért elvben szivesen hozzájárul a dologhoz.

Mihez járul hozzá?

A miben még nem ismeri feladatát s a miben még nincs véleménye!



VII.

(Mással törődtem. – Jön Wlassics. – Káldy javaslata 1895-ben. –
1825–1860. – Tinódy-Balassa kora. – Csokonay kora. – A 16-ik század
magyar tánczai. – Incselkedő, Dobogó, Füzér, Gyertya, Sövény,
Lakodalmas, Barát, Párna, Cziczka stb. táncz.)

Oh tudósok, miniszterek, tanácsosok, muzsikusok, tudós társaságok ti
ugyan csuffá tettétek ezt a szépen kezdődő buzgóságot!

Nekem is másfelé téritette eszemet az ország gondja. Nem ügyelhettem
eléggé nemzeti zenénk kérdésére.

A Szapáry-kormányt meg kellett buktatni. Ez elrabolt tőlem néhány hetet.
Öreg barátom, Irányi Dániel meghalt s nekem kellett a függetlenségi
országgyülési párt elnökségét s vezetését átvennem. Az uj kormány a
gyökeres egyházpolitikai javitásokat tüzte zászlajára s én és pártom
ezek mellett foglaltunk állást. Lassanként ellenem gyülemlett össze az
egyházpolitikai ellenzék minden kedvetlensége, sőt személyes
gyülölködése. Hirlapok és törvényhozók, papok és főrendüek ugy szidtak,
mintha én lettem volna a vezető miniszter. El kellett nennem Torinóba a
szent öreghez, Kossuthhoz s az ő dolgai is sok időmet, sok figyelmemet
vonták el.

Azért az 1893-ik év márcziusában a képviselőház költségvetési vitája
alatt egyszer mégis felszólaltam. Hevenyészett kitörés volt beszédem. De
fejtegetéseim, eszméim hatalmas visszhangot keltettek a törvényhozásban
is, a sajtóban is. Mélyebb figyelemmel alig hallgatták beszédemet
valaha. Még az ellenséges sajtó is nagy melegséggel fogadta szavaimat.

De hiába volt. Csak annyi sikere lett, hogy a magyar királyi
zeneakadémiában Káldyt a magyar zene történetének előadásával megbizta
gróf Csáky Albin. A nemzet minden figyelmét elnyelte az egyházpolitika s
az ez ellen titkon, de hatalmasan szervezkedő szövetség. Zenénk nagy
ügyével magam se törődhettem eléggé.

De törődött Káldy.

Ezt a nagy lelket ekkor bámultam, ekkor szerettem és tiszteltem igazán.
Mindenki magára hagyta, de ő dolgozott fáradhatatlanul, hitvallónak
szent buzgóságával.

Ujabb történelmi zeneműveket gyüjtött. A XVIII. század végéről, Bihari
korszakából, a nemzeti feltámadás idejéből, az 1848–49-diki
függetlenségi harczok időszakából. S nemcsak dalaink, hanem tánczaink
iránt is kutatott. Nyomozásai fölséges eredményekre vezettek.

Az 1894-ik év junius havában lemondott Csáky Albin gróf. Helyét Eötvös
Loránt báró foglalta el. Rövid minisztersége alatt nem történt az ügyben
semmi. Utána a Bánffy-kormány kebelében Wlassics következett. Uj és
buzgó fiatal ember. Ugy járt, mint a ki Váczra indul és Kecskemétre ér.
Jogtanárnak készült s vallásminiszter lett belőle. Pauler is igy járt
valamikor. Szomoru állapot. De bizony gyakori eset ez minálunk, ne is
busuljunk miatta.

Természetes, hogy miniszterkedése első idejében a kezdeményezés minden
ösztöne hiányzott szelleméből. Rá kellett magát biznia tanácsosaira. A
tanácsosok pedig örökkévalók, mint a mesebeli bicska. Hol a nyele
változik, hol a pengéje, de azért a bicska változatlanul ugyanaz.
Megváltozni, mássá lenni nem tud.

El lehet tehát gondolni, mi sors várt Káldyra, minő jutalom és elismerés
az ő nagy fáradalmaiért.

Az 1895. évi február hóban rövid emlékiratot terjesztett Wlassics elé.
Értesiti ebben a minisztert, hogy multunk minő emlékeit adta már ő ki a
maga költségén. Négy nagy mű az, több mint száz remek zeneművel.

Össze van gyüjtve s kiadásra vár az 1825-től 1860-ig terjedő korszak
minden eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotása. Ez a nemzet
ujjászületésének, azután a nagy szabadságharcznak s azután a sötét
kényuralomnak korszaka. Széchenyi, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Deák,
Petőfi, Kossuth, Arany dicső kora. E kort Boka, Csermák, Ruzsicska,
Egressy s többen s utóbb a lángelméjü Erkel Ferencz nagy magyar
alkotásai töltik be.

E kornak sok zenealkotása ismeretlen volt a nagy közönség előtt. Apáink
sokat ismertek, de az 1849 utáni nemzedék sokat el is felejtett. A sötét
kényuralom a magyar hősi zene nyilvános előadását szigoruan tiltotta.
Börtönbe jutott, a ki a Rákóczi-indulót, Kossuth Lajos izenetét vagy
csak a Szózatot is dalolni merészelte. Csak a szerelmi dalok lantos
zenéje volt szabad. E dalok ezernyi számban szaporodtak. A magyar
nemzeti zene a közéletben le kezdett szállni az egyszerü népdal
rónavidékére. A kurucz zenének s a toborzóknak magasra törő szirtormait
elfödte lassanként a feledés köde előlünk. Káldy mindazt, a mit az 1825
óta lefolyt kor teremtett, a mit elfeledtek s a mit érdemes volt
megmenteni, összeszedte és megmentette.

Erre mások is vállalkoztak volna. Ez a kor mégis csak közel volt hozzánk
s éltek még sokan, a kik emlékeztek s nyomra tudtak vezetni.

Káldy visszament a régi magyar lantosok korába is. Abba a korba, mely
Mohács után kezdődött s melyet Thököly kuruczkora váltott föl, Káldy e
kort a magyar zene történetében Tinódy és Balassa korszakának nevezte.
Történettudományi kutatóink közt senki se akadt, a ki ennek a korszaknak
zenei alkotásait, a bús epikai zenét, a vidámabb virágdalokat kiásta
volna az enyészet avarrétege alól. Tudósaink közt nincs is Káldyéhoz
hasonló zenetudása senkinek.

Káldy itt sem állt meg.

Észrevette, hogy 1780-tól 1820-ig, József császár német önkényuralmától
a bécsi kongresszus utáni időig a fönmaradt s eléggé ismert zeneműveken
kivül is csodálatos gazdagságban nőtt a magyar népzene. Én e korszakot
Lavotta és Bihari korszakának neveztem volna. Káldy bebizonyitotta
nekem, hogy két korszak ez. Az egyik Lavotta és Bihari s ezt körülbelül
jól ismerjük. Ezzel egy időben és e mögött másik zenekorszak is élt és
virágzott s ezt ő Verseghy és Csokonay korszakának nevezte. Ezt kevéssé
ismerjük. Ebből a korszakból származik a hires Klopiczky-nóta, melynek
szövege: »Mégis hunczut a német«. Ebből származik a »Csikóbőrös kulacs«
dala. Ebből a »Kossuth Lajos azt izente« nótának dallama is. És száz meg
száz más kitünő zenemű.

Mindezt Káldy felajánlotta 1895. évi februárban Wlassics miniszternek.

S ha még csak ezt ajánlotta volna föl!

Ez a csodálatos szerény és nagy lélek már régen sejtette, a mit én is
mindig állitottam, hogy a nemzet fajzenéje és táncza közt elszakithatlan
kapcsolat áll fenn s ugyanaz a lélek él és munkál s ugyanazzal a
szárnyveréssel működik mind a kettőben. Lejtés a szövegben, szárnyalás a
dallamban, mozgás a testben: ugyanazon idő és számtani törvények
szerint. Igy áll elő a semmivel össze nem téveszthető igazi nemzeti
zene.

Mint jó anya eltévedt gyermekét: ugy kereste Káldy a mult századok sürü
és homályos ligeteiben a magyar tánczokat. S talált sokat. Talált
fenséges tánczokat. Egy részük ma is él vagy a régi nevén, vagy uj
néven. Egy részüket elfeledtük. Sokat kiszoritott a nyugoti divat
betolakodása. Néhány az én véleményem szerint akkor se volt tiszta
magyar táncz.

E kérdésben sok eszmét cseréltünk, sokszor vitatkoztunk is Káldyval. De
most az ő nézetét akarom ismertetni.

Megtalálta már a mult századokban is az Incselkedőt. Ma is járják kivált
a falukon. De nem azzal a lassubb mérettel, délczeg mozgással és
szabályos bokázóval, mint hajdan. A mai fiatalság már alig járja. Most
fut, vihog és ugrál a lány is, a legény is.

Káldy ugy vélte, hogy a mit én ma Kopogónak nevezek, mert öregjeimtől
igy hallottam, annak a neve hajdan Dobogó volt. Ez a mai gyors csárdás
őseredete. Ő nem tudom minő régi forrásokban a Dobogó nevet találta.
Figyelmeztettem, hogy a mi népünk a fahidat és az alól üreges
sziklapadokat nevezi Dobogónak. A régi uri paloták pedig nem deszkával
voltak kipadlózva, hanem kővel voltak kirakva, sőt még módosabb
köznemeseknél is csak tömött, sulykolt agyaggal készitve. Akkor csak a
kopogás szó jelentette tisztán azt a hangot, melyet a gyors csapásu
táncz idézett elő. Káldy meghagyta a Dobogót.

A XVI. század Füzértáncza, Sövénytáncza, Lakodalmas táncza habár nem
egészen vagy legalább nem mindenütt e nevekkel, ma is meg van. A
Lakodalmas tánczczal némi versmondás is szokott járni. A Füzér- és
Sövénytáncz az összefogódzással s a sövényen való átbujkálással ma
inkább a gyerekek játéka.

A Gyertyatánczot ma már nem járják. Ősapáink járták. Ma már gyertya
sincs. A stearin, Apollo, Milly stb. gyertyával nem is lenne tanácsos,
minden ruhát összefaggyuzna vele az ember. Hajdan se faggyu, hanem
viaszgyertyával járták. Még pedig nagy kedvteléssel az élemedettek is.
Igaz, hogy nem szédelgő fejjel s nem bepezsgőzött állapotban.

Volt egy táncz a XVI. században, a melyet Baráttáncznak neveztek. Ez
csoszogó táncz volt a vidámságot előmozditani vagy fokozni. A barátok
hajdan mezitláb jártak, legföljebb egy rövid szőrre nyirt ökörbőrlemezt
kötöttek a talpuk alá. Czipő, csizma később jött divatba náluk, valamint
a fapapucs is. A magyar faj különben sohase viselt fapapucsot. Szentül
hiszem, hogy őseink a Baráttánczot vagy a németektől tanulták, vagy azok
kigunyolására járták.

A Párnatánczot már több izben leirták ujabb iróink is.

A Cziczkatáncz, a mint tudom, hasonlitott az Incselkedőhöz. Csakhogy
gyorsabb járásu volt annál.

A Boriczatáncznak túl a Dunán magyar vidéken sohase hallottam hirét. A
név szláv eredetü. Káldy azt állitotta, ez is divatos volt egykor
nálunk.

A Csürdöngölő tánczról már elmondtam véleményemet. Káldyval ebben nem
értettünk egyet. Gyönyörü táncz, de inkább szinpadra való. Valóságos
akrobata mű, ha valaki gyorsan járja. Sok mozdulata meg van a tót és az
oláh tánczban is.

A Toborzót mindenki ismeri. Ezt Káldy következetesen Verbungosnak
nevezi. Igaz, hogy eleink többnyire igy nevezték. Ez is megvolt már a
16-ik században.

A Sátorostáncz nagyon kedves társasjáték volt. Egyik részlete abból
állott, hogy lányok alakitottak kört, ez volt a sátor, ebbe kellett a
legénynek bejutni.

Őseink járták a Fegyvertánczot is. Ennek egyik nemét Hajdútáncznak is
nevezték. Én ezt se tartom eredeti magyarnak. Délszlávoknál divatos. Vad
emberek is járják Afrikában, Amerikában. A táncz nem egyéb, mint a mozgó
festészet és szobrászat eszménye. Erő és fenség bizonysága a férfitől,
báj és kedvesség bizonysága a nőtől. Ehhez fegyver nem szükséges. A
fejszének, fokosnak, lándzsának és buzogánynak villogtatása a táncz
egészséges eszméjével össze nem fér. Nőt fegyverrel meghóditani igazi
férfinak nem erénye. Tehát a fegyver itt jelnek se való. De tánczolni
csak vidám lélekkel, magasztos indulattal lehet igazán. Ilyen lelki
állapotban virághoz nyul az ember, nem fegyverhez.

Kereste Káldy a Háromszáz özvegy asszony tánczát. Ezt Jókai is leirta
már valamelyik művében. De ő se tudja urát adni igazán. Czinka Pannának
volt egy hires zeneműve, melynek A háromszáz özvegy asszony dala volt a
czime. Ez a mű azonban elveszett. Eddig legalább föltalálni senki se
tudta. Valószinü, hogy csak neve vesztett el s valamely más dalban ma is
él egyik-másik dallama.

Volt olyan táncz is, melyet Halott-táncznak neveztek. Kusza gondolat.
Czinka Pannának erről is volt dala. Ez is elveszett.

Kinizsi tánczára se akadt Káldy. Nálunk túl a Dunán ezt csak a
legmagasabb jókedvben szokta a legelső tánczos eljárni. S ezt csak az
asztal tetején lehetett járni a holt malaczok, kappanok és réczék
között, mint járta egykor Kinizsi a holt törökök között. Utoljára egyik
öreg táblabiró barátomtól, Pápay Miklóstól láttam közel hetven éves
korában.

Ime, e tánczok leirását s zenéjét is felajánlotta Káldy Wlassics
miniszterünknek, mikor minisztersége még csak hat hetes csecsemő volt.
Pedig a magyar tánczok történetének tudománya még sokkal messzebb
terjed. Kortörténeti iratainkban, hagyományainkban, közmondásainkban,
népszokásainkban még sokkal több táncz szerepel.

Ott vannak a csufulódó szóval jelzett dévaj tánczok: a bojnyiktáncz,
tolvajtáncz, borbélytáncz, majomtáncz, szarkatáncz, tapsi táncz,
zsidótáncz, czigánytáncz, ebek táncza, bömbölőtáncz.

Ott van a bundástáncz és kaszástáncz s a ledér farajáró vagy
lapiczkástáncz. De még ez is sokkal tisztességesebb, mint az idegen
kankántáncz bármelyik változata.

Ott vannak még igen szép társas tánczaink, melyeket süvegestáncz,
egerestáncz, kerek vagy körtáncz, párostáncz, sétálótáncz, tökéstáncz
név alatt ismertek őseink és ükeink.

S ott van a szép lejtőstáncz és lassutáncz, a fejedelmi palotástáncz, s
a viharos hajdutáncz és paraszttáncz.

Mind ezeket nagy részben összebuvárkodta s történetük s alakjuk
földeritését fölajánlotta Káldy.

Minő nemzeti kincs lehetett volna ez!

De még mást is, még többet is felajánlott.

A hangszerek és szerszámok tudománya ma már a természettudománynak egyik
nagy és nehéz fejezete.

Az is sajátságos, hogy minden népnek nem ugyanaz a hangszere s hogy a
népek egyénisége még a hangszerek megválogatásában is nyilvánul. Az ős
zsidó kos szarvából csinált magának kürtöt. Nem hiszem, hogy a mi őseink
valaha ezt hangszernek elfogadták volna. A cseh például igen szereti a
trombitát, a magyar ezt se szerette soha. Csak például hoztam föl e két
esetet. Minden erős egyéniségü népnek eredetileg külön kedvencz
hangszere van.



VIII.

(A magyar hangszerek. – Hol szólt utoljára a tárogató? – A
sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója. – 1790–1848–1860. – A Scripsky
és Schunda-féle és az ősi tárogató. – A hangszerek fája. – Ki csinált
hajdan tárogatót? – Kik lopják a magyar zenét? – A német, franczia,
olasz, magyar zeneszerzők. – Hogy’ lett Csermák magyarrá?)

Volt különösen kedvelt hangszere a magyarnak is. Káldy ezt is kutatta.
Munkálatai körébe ezt is fölvette.

Én azt hiszem: a kürt, a furulya vagy tilinkó s talán a czimbalom régi
hangszere a mi népünknek. A dorombról és cziteráról, mint nagyon
kezdetleges hangszerekről alig lehet ma már szólanunk. A guzlát és
guzliczát a délszlávok kedvelik nálunk. A hegedüt is e néven nevezik,
mint nem egyszer hallottam. De meg vagyok győződve, hogy lantos
diákjaink a lantot és hárfát csak ugy használták, mint a nyugati népek.

Az érczből készült fuvó hangszereket, a trombitákat, nem hiszem, hogy
őseink kedvelték volna. Ha szerették volna a trombita hangját: akkor
czigányainknak ez volna főhangszerük s akkor a hadijelek, indulók és
tisztelgések is trombitaszóval zendültek volna meg, nem tárogatóval.

Ma a czigány csak hegedüt, bőgőt, czimbalmot és sipot használ. Nem
azért, mert ő ezt szereti, hanem azért, mert a magyar nép szereti ezt. A
ki másnak játszik és jutalomért játszik: az annak a kedve szerint
játszik minden dologban.

A hegedü és a sip, valamint a bőgő is ma mindenütt, minden mivelt népnél
elterjedt hangszer. Különös magyar hangszernek ma csak a czimbalmot, a
zongora ősét és a tárogatót tekinthetjük. Annak tekintik, a mennyire
ismerik, nyugaton is.

A tárogatónak, akárhonnan vettük valamikor, szép magyar története van.

A majthényi sikon Szatmármegyében szólt százkilenczven év előtt utoljára
mint nemzeti és hadi hangszer. A mikor az utolsó kurucz sereg letette a
fegyvert. Azóta nem volt szabad használni se a táborban, se az isten
házában, se a családok kebelében. Az osztrák előtt görnyedő magyar
kormány 1715 óta eltiltotta. Vagy legalább eltürte, hogy a garázdálkodó
osztrák generálisok eltiltsák. Rettentő emlékeket idézett föl a tárogató
bús hangja. A nagy szenvedések, a nagy hőstettek, a nemzeti boszu és az
elmult szabadság emlékeit. És annak a hősnek emlékét, a ki Rodostóban
sirt elvesztett honán s imádkozott nemzetéért. Mert már akkor egyebet
nem tehetett.

Babilon kényurai megengedték a fogságba hurczolt zsidóknak, hogy
dalaikat nemzeti hangszerükön zöngessék. A zsidók, mint a szentirás
mondja, maguk akasztották hegedüiket füzfákra. Nálunk a habsburgi uralom
vagy talán csak az előtte meghunyászkodó magyar kormány még e nemzeti
hangszer használatát is megtiltotta. Bizony nem jut most eszembe másik
hasonló eset a világtörténetből. Attila, Dsengiszkán, Tamerlán mind
megengedték a meghóditott népeknek hagszerük használatát. A törökök se
bántottak e miatt senkit. Az uralomra került vallási őrjöngés nem
egyszer s nem egy helyütt halálig irtotta a vallásos szerszámokat,
jeleket, képeket, bálványokat s még hangszereket is: igaz. De hiszen az
1715-iki magyar kormány nem vallásbeli hóditás volt s a Habsburgok nem
is hóditották meg Magyarországot soha.

Rögtönitélő biróság elé a tárogató tulajdonosát nem állitották ugyan, de
a kinél tárogatót sejtettek vagy a kinek házában és asztalánál és
lakodalmán fölharsant a tárogató bús hangja: arról már elhiresztelték,
hogy a bujdosó fejedelemmel, a számüzött hazafiakkal rokonszenvez. Annak
már nem volt biztos a birtoka s ha birtokát semmiképen meg nem
támadhatták: akkor német katonák törtek házára s mint rablók és haramiák
pusztitották el mindenét. Vagy a katholikus hitre kellett áttérnie vagy
magyarságát nyiltan meg kellett tagadnia.

Valahányszor lélekzethez jutott a magyar, mindig eszébe jutott
tárogatója. Mindig kereste elmult, elfeledett, földbe ásott régi
hangszerét, hangszerének régi hangját, régi lelkét.

Mikor József önkényuralma után 1790-ben a nemzet régi szabadsága
legalább a vármegyéken felébredt s hozták a szent koronát vissza az
országba, sokfelé nyilvánult az az óhaj, a tárogató hangjával kellene az
alkotmányt s a hazatérő koronát üdvözölni. De hol van hát a tárogató?

Keresték az egész országban, de nem találták sehol. Se uraságnál, se
czigánynál, se gyüjteményekben.

Egyet mégis találtak.

Zemplén vármegyének volt egy kilenczven éves öreg megyei huszárja. Ő még
élő szemeivel látta mint gyermek a szabadság nagy hősét, a dicső
fejedelmet, Rákóczi Ferenczet. Neki volt egy s tudta is fujni.

Mikor meghallotta, mit keresnek, mit óhajtanak az urak, elballagott
pinczéjébe valahol a Sátorhegy oldalában, előkereste a régi szerszámát s
megmutatta az uraknak.

Senki se ismerte már föl az egykori kopott szürke készségben azt a
hangszert, melyben örökre elmult idők daliás lelke szunnyadott s melyet
két nemzedék óta tűzzel-vassal irtott, pusztitott az országos hatalom.

De az aggastyán még tudott vele bánni.

Ifjukorában is, férfikorában is gyakorolta még. Elbujt vele a Sátorhegy
háta mögött levő sötét erdőbe, a merre a sárospataki labancz őrség
lovasai soha se jártak s el-elfujta egyik-másik dalát a régi
dicsőségnek, a régi fájdalomnak.

Ilyen dalt fujt most is, mikor a vármegye főurai és nemesi rendei a
vármegyeház kapujából kiindulva mentek az isten házába Te deum laudamus
istentiszteletre, a miért meghalt a kalapos király s feltámadott a
szabadság. Elől vitték a vármegye lobogóját s annak árnyékában fujta
tárogatóját az öreg huszár.

Nem ismerte már azt a hangot, azt a dalt senki, de azért kicsordult a
könnye mindenkinek. Mintha mindig ismerte volna azt a hangot.

1848-ban is keresték a tárogatót. Sárossy Gyulával évődtek barátai,
miért nevezte Arany Trombitának költeményét, miért nem nevezte Arany
Tárogatónak?

– Mutassatok nekem hát egy tárogatót!

Keresték, kutatták, hajszolták, nem találták.

A sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója is eltünt örökre.
Martinovicsnak és társainak kivégeztetése után megint el kellett azt
rejteni jól. S nem volt már az öreg huszár, a ki ujra megtalálja.

Ezelőtt 41 évvel 1860-ban ujra kerestük. Már akkor sok hirlapunk, nagy
irodalmunk volt, száz ember irt róla, száz meg ezer ember kutatott
utána.

Még rajzát se találtuk.

Hire járt, hogy Münchenben, de német földön másutt is van muzeumokban.
Találtak is. De nem volt tolla. S aztán nem tudta fujni senki. De oly
egyszerü, oly kicsinyes szerszám is volt, hogy senki se hitte el, hogy
ez harsogta volna végig Rákóczi riadóját Magyarország sikján és
bérczein.

Jött megint a Schmerling-korszak s megint elfeledtük a tárogatót.

Káldy érdeme és dicsősége, de különös szerencséje is, hogy valahára
feltaláltuk.

Káldyt jó magyar ösztöne hajtotta keresni a tárogatót.

De volt egy rögeszméje is.

Tudta azt, hogy Wagner Richárd, midőn csodálatos műveihez a kart
rendezte s a hangszereket szerepre osztályozta, nem egyszer sóhajtott
föl: még egy hangszert szeretnék, – a fatrombitát. Ha ezt valaki
föltalálná!

Káldy szentül hitte, hogy a fából való trombitát már egykor fölfedezték
s az nem más, mint a magyar tárogató. Tudta, hogy fából van; alakját,
szerkezetét nem ismerte ugyan, de neve után biztosra vette a
trombitaszerü alkatot. S aztán a kurucz zenéhez mégis csak jó lenne az
igazi tárogató.

Schunda volt Káldy hangszerese.

E kitünő hangszergyárost folyton zaklatta Káldy, hogy keressen, kutasson
ő is. A fővárosban is, de másutt is, régi hangszerkészitő mestereknél s
azok örököseinél.

A sok zaklatásra eszébe jutott Schunda V. Józsefnek, hogy az ő apja 40
év előtt egy vénséges vén budai hangszerkészitő iparos hagyatékát
megvette. Utána nézett, ki volt az az iparos s hova lett az a sok tört,
zuzott, csonka hangszer, szilánk, törmelék, kaczat, a mi egy száz
esztendős hangszerkészitőnél összegyülemlik.

Scripsky Albertnek hivták azt a budai hangszeriparost. 1858-ban vagy
1859-ben halt meg valahol a Lánczhid-utczában. Nagyon öreg volt már s
még az előző században, 1790 körül költözött Budára. És csodálatos
véletlenként csakugyan találtak hagyatékának iratai közt egy ákom-bákom
jegyzést, melyben a hozzá javitás végett adott hangszerek voltak
följegyezve. S találtak e jegyzésen egy tételt németül: »Ein alter
Darogado«. Magyarul »egy régi tárogató«. Évszám: 1790 vagy 1791.

Nagy halom volt a padláson régi hangszerek roncsaiból. Széthányták a
halmot s ott csakugyan találtak csodálatos véletlenből egy ismeretlen
fahangszert. Káldy nyomban felismerte, hogy ez a tárogató.

Az is volt.

Ma is megvan. Én ugyan nem láttam, de alkalmilag magam is megnézem. De
azért már most kijelentem azt a véleményemet, hogy a kurucz közvitéz
tárogatója más alaku s ennél egyszerübb hangszer volt. De ez is magyar
tárogató s igazi tárogató, csakhogy – hogy ugy szóljak – uraságnak való
s valamennyire tökéletesitve van. A mi csak előnyére szolgál.

A régi tárogatónak láttam egy rajzát.

Valami féleszü, de lángeszü cseh rajzmester járt egykor az egész világon
s Magyarországon is ezelőtt több mint kétszáz évvel. Még az utolsó
Rákóczi-kor előtt. Az volt a bolondsága, hogy minden eszközt és
szerszámot, a mi csak volt a világon, lerajzolt. Még pedig szépen,
pontosan, ügyesen. Nem volt az iparnak, mezőgazdaságnak, bányászatnak,
hadi és békés életnek, konyhának, ruházatnak, iskolának,
vallásgyakorlatnak olyan ága s olyan eszköze, a mit le nem rajzolt
volna. Egész nagy könyvet rajzolt tele sok ezerre menő ábrával.

E könyv évek előtt Komjáthy Béla barátom birtokába jutott. Ebben láttam
1680 körüli időből a magyar hangszerek közt a tárogató képét. Megnéztem
gondosan s lerajzoltam magamnak pontosan.

Ennek az alakja más, mint a Schunda-féle remek tárogatóé. Schunda pedig,
noha tökéletesitve, a Scripsky budai hangszeres hagyatékában talált
példány után készitette a magáét.

De az elv s az alkat és belszerkezet lényegesen ugyanaz mind a háromban.
Mert hogy Schunda tárogatója két oktávás, a régi magyar pedig egy
oktávás: ez nem elvi és szerkezeti lényeges különbség.

Az elv az először, hogy alkalmas fából legyen. A régi tárogató
szilvafából készült, de készülhetett körtefából is. A Scripsky-féle,
mint hallom, szilvafa. A Schunda-féle puszpángfa.

A lényeges elv másodszor az, hogy a cső ne folyton egyenlő átmérőjü
legyen, mint a furulyánál, tilinkónál, Pánsipnál és zsidósipnál s
mindenféle nád- és füzfasipnál. S ne is kevéssé táguló legyen, mint a
klarinétnál és oboánál vagy az angol kürtnél. Hanem jelentékenyen táguló
legyen, habár nem is annyira, mint a réztrombitánál.

A régi tárogató harsonás vége sokkal tágultabb és öblösebb aránylag,
mint a Schunda-féle tárogatóé. De én azt hiszem, a Schunda-félének ez
talán nagy előnye. Minden esetre kisérletet kellene vagy lehetne tenni
amazzal is.

A régi tárogatónak tollszár vagy nádszál volt a sipfuvója. Schunda e
helyett a klárinét ajkas fuvóját alkalmazta. Ugy látom: sok oknál fogva
czélszerübb igy.

Sajátságos szerepe van a fának a hangszerek készitésénél. Hangszernek
nem minden fa alkalmas egyenlő módon.

A hegedü hasoldalának fenyőfából kell készülni. Még pedig luczfenyőből.
S annak a fenyőnek se szabad se nagyon fiatalnak, se kövér földben
termettnek lenni. Az évgyürüknek tömötten kell egymás mellett állani.
Olyan oldalról, a hol ága volt a fenyőszálnak, nem szabad a hegedühöz
deszkalemezt metszeni. Az ágnak gyöke, a bütyök vagy bötök zavarná a
zöngést.

Oldala és hátlapja, valamint nyaka és nyerge is jávorfából készül.
Kulcsát vagy csavaróját és hidfáját, valamint keczeléjét vagy hurfogóját
is ébenfából készitik. Lehet másból is. S a hogy’ készül a hegedü: ugy
kell vagy kellene készülni a kis bőgőnek és nagy bőgőnek is.

Jávorfa többféle van nálunk is. De népünk túl a Dunán csak kettőt ismer
igazán. Az Acer negundo-t és sylvestrist. A főleg kertekben divatos zöld
Acert inkább jávorfának, az erdei barna Acert inkább iharfának nevezi.
Meglehetős puha és szálkásság nélkül való fehér husu fa. Faragni, vésni,
furni nagyon alkalmas. A furulyát ma gyertyánfából is készitik; hajdan,
ugy tetszik, csak jávorfából készitették. A népmese legalább ugy tartja.

»Én is voltam jávorfácska; jávorfából furulyácska.«

A klárinétot, a czigányok sipját ma puszpángból, kókuszdiófából,
ébenfából s grenadilfából is készitik. Nem hiszem, hogy nálunk századok
előtt is ezekből gyártották volna. Gyártották olyan fából, a milyent
itthon találtak.

Ugy hallom, hogy a Nemzeti Muzeumban levő tárogatósipok szilvafából
valók. Nem láttam őket. De igy tartom valószinünek. Őseink bizonyára nem
dolgoztak puszpáng, ében vagy kókuszdiófából.

A Schunda-féle tárogatónak az ára ma 120 korona. Azt hiszem, a gyártónak
magának is belekerül ötven-hatvan koronába. De hajdan nem kerülhetett
több pénzbe pár forintnál. A közkatonákat, nemes emberek és főurak
udvari siposait s községek és városok éjjeli és nappali őreit
költségesebb szerrel nem láthatták volna el. S aztán maga mulatságából
akkor se a gazdag ember sipolgatott, hanem a szegény ember.

De hát különös magyar hangszer volt-e a tárogató?

Megengedem, hogy más népfaj is ismerte, de bizonyosnak tartom, hogy a mi
népünk különösen kedvelte.

Azt sem hiszem, hogy az a hangszer, mely irodalmi emlékeinkben török sip
néven szerepel, teljesen hasonló lett volna a tárogatóhoz. Több helyütt
egymás mellett emlitik a két szerszámot. Ha pedig teljesen egyenlő lett
volna mind a kettő: akkor csak egy néven neveznék. Vagy csupán török
sipnak, vagy csupán tárogatónak.

Vajjon mekkora szerepe volt a magyar zenekarban?

Valahol azt olvastam, hogy tiz hegedüs, tiz hárfás és négy tárogatos
volt hajdan nagy ur udvari zenekarában. Ebből azt következtetem, hogy
sokkal élesebb és harsogóbb hangja volt, mint a mai Schunda-féle
tárogatónak. A hagyomány csakugyan ugy beszél róla, mint nagy
messzeségre hallatszó zenehangról.

De hát hol készitették és ki készitette a tárogatót?

Én bizony azt hiszem, hogy legalább a 16-ik, 17-ik században már csupán
Magyarországon készitették.

Okaim egyszerüek.

Ha a nyugati szomszéd államokban is készitették volna: akkor a nép
bizonyos rétegeiben, elzárt vidéken, hegyek közt közhasználatban maradt
volna mind maig. Mennyivel kezdetlegesebb szerszám a duda, czitera,
egyszerü hárfa, furulya stb., mint a tárogató s ezeket még se szoritotta
ki egészen se a trombita, se a hegedü, se más hangszer. Ez az egyik ok,
a miből következtetem, hogy más népfaj, kivált nyugaton, de a déli
szomszédságban is nem ismerte.

De van más okom is.

A mint nálunk a 18-ik század folyamán osztrák generálisok és magyar
kormányhatóságok alaposan kiirtották; mintha csak eltünt volna a föld
szinéről, ugy elveszett. Alig van néhány belőle külföldi muzeumokban. A
mi muzeumunk is 1860-tól kezdve alig tudott összegyüjteni kettőt vagy
hármat. Magán kezek birtokában is alig van köztudat szerint kettő-három.

Ha pedig külföldön ismerték és készitették volna: nagy tömegben maradt
volna fönn még akkor is, ha divatból kimegy. Hiszen külföldön nem
irtotta, nem pusztitotta senki. Hány töredékeny kancsó és tányér, hány
hitvány faszelencze van egyesek birtokában több száz éves; miért kellett
volna épen az egykor becsesebb tárogatónak nyom nélkül – ugyszólván –
eltünni?

Fölmerül azonban az a kérdés, hogy hát miféle gyártó vagy míves vagy
iparos készitette Magyarországon?

Sipgyártó, tárogatómíves s egyéb efféle czéhről, de még efféle szóról se
emlékeznek régi irásaink. Legalább az én tudásom szerint.

Érczmíves, a ki vasból, rézből, ezüstből, ónból dolgozik, bizonyára nem
csinálta. Trombitamíves volt nálunk: ez bizonyos. De ez egészen más.

Fából való finomabb szerek mívese kétféle volt nálunk. Az egyik az
esztergályos, a másik a csutorás. Az esztergályos főmunkája a házi rokka
volt s néhány konyhabeli eszköz s szobabeli butor diszitése. Ezeken
kivül főleg a pipaszárt s ennek hozzávalóit készitette. Volt
faesztergályos és csontesztergályos is. Ez a két mívesség utóbb
egyesült. Az esztergályos csinálta rendszerint az ökörszarvból készült
kürtöket is, a melyet a túl a dunai kanászok ma is használnak a
Bakonyban s Somogy és Baranya erdeiben. De csak a magyar kanászok.

A tárogatót – ugy hiszem – inkább a csutorások készitették. Ezek
főmunkája a csutora, a kulacs, a kupa, a fapoharak minden faja, a
konyhabeli famozsár, a faszelenczék, a füszerszámos kis szekrénykék,
tokok s effélék voltak. Az egyenes és horgas fúró vésü különösen az ő
szerszámuk. Szálkátlan és puha fából ők dolgoztak leginkább. Tárogatónak
is lehetőleg szálkátlan fa kellett, hogy könnyen ne hasadozzon.

Többen, a kik irtak a tárogatóról, Ponori Thewrewk Emil, Tóth Béla,
jeles férfiak, azt hiszik, hogy a »tárogató« szó csupán hangutánzó szó,
mint a »kurjogat«, »ugat«, »béget«, »jajgat«, »huhogat« stb. Sőt azt is
hiszik: idegen eredetü. Idegen fül például a trombita hangját igy érti:
trara-trara. A magyar az idegentől hallva ezt, igy mondja: tara-tara. S
ebből készült volna az ismétlést és gyakoriságot jelző magyar módszerint
a »taragató« s ebből a »tárogató.«

Mindez tévedés és szőrszálhasogatás. A magyar »tár« szó elég egyszerü és
tiszta értelmü szó. »Kitárja lelkét«. »Kitár ajtót, ablakot«. »Kitárom
reszkető karom«. »Tárd ki szivedet« stb. Túl a Dunán használják e szót
dalra, énekre sőt hangra is. »Ereszd ki, tárd ki hangodat«. Berzsenyi
igy használja egyik költeményében: »Más tárogasson maeoni kürtöket.«

A tárogató szó tiszta magyar képződés. Gyöke is világos és tiszta
magyar. Miért kelljen ennek eredetét csupán hangutánzásban és csupán
idegenben keresni? Elvégre a hangot se egy módon utánozza minden nép. A
»hegedü« se hangutánzó szó s valószinüleg a »dob« és a »kürt« se.

De nem folytatom tovább.

Ennyit futólag megjegyezni is azért láttam szükségesnek, hogy kitünjék
nemzeti miveltségünk történetében mennyire érdekes dolog a hangszerek
mivoltának s készitésük módjának története.

Káldy fölajánlotta Wlassicsnak az ő kisded előterjesztésében azt is,
hogy a mult századok magyar hangszereinek s azok használatának és
készitésének egész történetét fel fogja kutatni s kiadásra fel fogja
dolgozni. Kiterjeszkedett volna természetesen az összes vonó-, fuvó- és
ütőhangszerekre s ezek közt még a tömlősipra is. Őseink a dudát hivták
tömlősipnak. Az orgonát pedig kezdetben gunyos elnevezéssel szent
dudának.

Káldy azonban még tovább ment buzgalmában. Meg akarta irni a magyar
szinműzenének, az operának történetét a XVIII. század végétől kezdve
1885-ig, a királyi operaház megnyitásáig. Néhány becses fejezetet meg is
irt. Nem tudom, mikor akad folytatója. S akkora buzgósággal, mint az
övé, akad-e valamikor.

Most pedig igen fontos dologra térek át. Én tartom igen fontosnak s én
lelkesitettem erre Káldyt.

A mi nemzeti zenénk kétszáz év óta szabad zsákmány. Lehet belőle lopni,
a kinek tetszik s lehet annyit, a mennyire a tolvajnak érzéke és
képessége van. Nem őrzi, nem védi senki. Legkevésbbé a kormány, a
törvényhozás és a nemzetközi szerzői jog.

Csak a magyar királyi zeneakadémia nem tudja és csak a futkározó
Wagner-bolondok nem tudják, minő végtelen gazdagság és kimerithetlen
mélység van a magyar zenében. Mekkora erőket tud ez a zenealkotó
tehetségnek adni, mennyi kincs van ebben, a mely feldolgozásra vár. S
régóta hiában vár.

A XVIII. és XIX. század sok nagy zeneszerzője tudta ezt.

A nagyok legnagyobbja Bach Sebestyén, honnan, honnan nem, megismerkedett
a magyar zenével s örökbecsü alkotásaihoz lelket, lelkesülést, erőt,
anyagot vett belőle. Nem is titkolta, el is ismerte, noha különösen nem
hirdette. Hiszen ő német volt, nem is volt hirdetni kötelessége. A nagy
német zeneértő közönség ma is kedveli az ő magyar dolgait, de azt hiszi,
hogy mindez csupán az ő egyéni lángelméjének terméke s nem a magyar
szellem alkotása.

Haydn Józsefnek több mint harmincz szerzeményében a magyar zene az
uralkodó, az élesztő. Irtam már, hogy a Gotterhalte osztrák himnuszt is
magyar népdalból sajátitotta el. Sokan kételkednek e fölött. Levelek
jönnek hozzám tele kétséggel. De én közlöm majd a hangjegyes műveket is.
Meg kell szünni minden kétségnek.

A lánglelkü Beethoven, Schubert Ferencz, a Büvös vadász szerzője Weber
Károly M. mind kizsákmányolták a magyar zenét. Alkotásaik elnevezésében
gyakran rá is utaltak műveik magyar eredetére. De azért természetesnek
kell találnunk, hogy a haszon és a dicsőség az övék lett s nem a magyar
nemzeté.

Mindezek nagy részben a XVIII. század remeklői.

A XIX. században már Ausztrián, Csehországon és Németországon túl is
elterjedt a magyar zene termékenyitő hatása. Berlioz Hektor, Massenet,
Delibes, Motique, Sarasate, Mascagni már francziák és olaszok s ők se
tudtak, ők se akartak zenénk hóditó hatalma elől kitérni. De mellettük a
német zeneszerzők egész serege feszité meg erejét, hogy mivelje a mi
zenénket. Raff Joachim, Rubinstein, Brahms, Bülow Henrik elég nagy nevek
közöttük.

Műveik nem tökéletesek. Fenségben és mélységben meg se közelitik a
kurucz zenét s Lavotta és Bihari és Erkel alkotásait. De erőfeszitéseik
mégis fényes bizonyság a magyar zene nagysága és érdekessége mellett.

Sok vad idegent az a sors ért, hogy hazánk földén született. Fuss János,
Hummel Nepomuk János, Liszt Ferencz, Goldmark Károly hazánkfiai
volnának. De külföldön élnek, lángelméjük idegen nemzeteknek világit s a
mi ékességet a magyar zenéből magukra szedtek: az mind az ő egyéni
ékességük s ránk abból nem háramlik semmi. Legföljebb teher, mint
Lisztnél, ha már elöregedtek.

Sok zeneköltő nem nálunk született, de hozzánk vetődött, itt sajátitotta
el zenénket, művelte is, terjesztette is azt, de azért élete s működése
még se a a magyar miveltség történetéhez tartozik s nemzeti
önérzetünknek még se alkotórésze. Ilyen Beethoven tanitómestere
Albrechtsberger, ilyen Haydn Mihály, a kik Győrött voltak karmesterek.
Ilyen Nagyvárad egykori hires karmestere Dittersdorf s ilyen a
Veszprémben nyugvó Csermák is. Valamennyi alkotott magyar zeneművet, de
igaz miénknek csak Csermákot vallhatjuk.

Ez valami cseh muzsikus volt Bécsben, a mult század elején, Beethoven
közelében. Csodálatos, miként lett magyarrá.

A hagyomány ugy tartja, hogy a mikor a bécsi kongresszus idején Bihari
Bécsbe ment magyar zenéből adni a világ minden együttlevő fejedelme
előtt hangversenyt: Csermák meghallgatta Biharit és annak csodálatos
kurucz és nem kurucz magyar zenéjét. Csermák majd megőrült e zene hatása
alatt. Egész teste reszketett s hajadon fővel eszeveszetten elfutott ki
a bástyákra s ott tombolt és futkosott reggelig.

Reggel elcsillapodott, hazament, beült szobájába s ott ült egy nap, egy
éjjel. Akkor fölkereste kartársait, elhivta őket magához, begyujtott a
kályhába s valamennyi kottája volt: ott a szemük láttára tűzbe hányta,
elégette. S e szavakat mondá:

– Én pedig most már, a mig élek, más zenét, mint magyar zenét se nem
játszom, se nem hallgatok. Magyarrá leszek s elmegyek Magyarországba –
örökre.

El is jött, magyar is lett örökre.

Száz édes-bús kalandját ismeri a túl a dunai hagyomány. Ha élek, talán
majd elmesélem. Az ő alkotása, a mint én tudom, a »Cserebogár, sárga
cserebogár« dala. Nem ez a legszebb és legtökéletesebb magyar dallam. De
azért Liszt Ferencz például minden világhire daczára se tudott ekkora
értékü eredetit alkotni.

Magyar lélek kell a magyar zenéhez.



IX.

(Mit csinált a kormány Káldy ajánlatával? – Az ökör nem köt koszorut a
réti virágból. – A zeneakadémia. – A könyöradomány. – Káldy
operaigazgató. – A Wagner-kórság. – Káldy ellenségei. – A zene a
számtanhoz tartozik. – A csodagyerek. – A muzsikus agya ki van nőve. –
Miként torzul el a muzsikus gondolkozása?)

Mit akartam én?

A magyar zenét összegyüjteni. Minden zeneművünk, minden dallamunk
szerit-számát meghatározni. A mi az elmult századok feledékenységének
lassanként ránk boruló sötétségéből még kicsillámlik: mindazt napvilágra
hozni. Zenénk minden dallamából tökéletes leltárt késziteni. S e czélból
az idegen származásu zenealkotók műveiből is a magyar anyagot
kiválasztani, meghatározni s összeállitani.

Káldy erre is vállalkozott. S javaslatának eszméjét s a megfelelő
munkára való ajánlkozását Wlassics elé terjeszté.

S vajjon mit csinált a mi jó Wlassicsunk?

Elővette miniszteri eszét. Azt a furcsa észt, a mely nem csak az övé, de
az övé is s a melyről egykor jókedvemben nekem még sokat kell beszélnem.
S a miniszteri ész azt tanácsolta neki, hogy adja ki Káldy
előterjesztését a magyar királyi zeneakadémiának vélemény és javaslat s
elintézés végett.

Oh, miniszteri ész! Ez ész megvilágitására kis mesepéldát hozok fel.

Közelget Nagy-Boldogasszony napja, talán holnap-holnapután itt lesz. A
falusi lány nagy nyaláb virágot szed a réten, hogy koszorut kössön
belőle s azt odategye a szüzanya képe elé.

A nagy nyaláb virágot azonban odaveti az ökör elé. Kössön koszorut
belőle az ökör.

Az ökör pedig megeszi a virágot, sőt a melyik szál nem tetszik neki, azt
még ki is köpi s meg is gázolja, de koszorut nem köt belőle.

– – Olyan falusi lány ugyan nincs a világon, a ki igy cselekednék. Csak
példaként hozakodtam elő vele. A legostobább csitri lány is tudja, hogy
az ökör nem köt koszorut a virágból, hanem megeszi azt.

És Wlassics mégis a magyar királyi zeneakadémiának adta ki Káldy
fölséges munkáinak nagy nemzeti kincsgyüjteményét.

Meg kell nézni Mihálovich Ödön feleletét a miniszterhez. Ott van a
miniszteri levéltárban, ha még valaki meg nem ette.

Tiz vagy tizenöt sor az egész.

Egyetlen elismerő szó sincs benne Káldyról és nagy ajánlatáról és nemes
élete nagy munkáiról.

Egyetlen szó sincs arról, minő nagy és szükséges dolog lenne a magyar
zene anyagának összegyüjtése.

Hanem e helyett száraz rövidséggel azt ajánlja a magyar királyi zene- és
szinművészeti akadémia igazgatója, hogy Káldy jelölje meg ama
forrásmunkákat, a honnan a magyar zenét és magyar tánczot gyüjtögeti s
akkor megérdemel némi segélyt, támogatást vagy könyöradományt. Bizonyára
még azt is gondolta ez az akadémia, hogy Káldy köteles legyen a
rendőrség és kerületi előljáróság 50 krajczáros bélyeges
bizonyitványával igazolni, hogy mi a neve, hol született, fi-e vagy
lány, mit eszik, mit iszik, hol tanyázik, s van-e, a mikor nemzetének
művészetéért dolgozik, iparhatósági engedélye?

Ezt azonban nem irta a zeneakadémia, ezt csak, a mint hiszem, ugy
gondolta.

No de hát mit csinált ekkor a magyar birodalom közmivelődési ügyeinek
hatalmas kormányzója? Mit csinált Wlassics miniszterünk?

Mondjuk meg röviden. Ne himezzük-hámozzuk a dolgot. Álljunk elő nyiltan!

Kiutalt Káldy számára bizonyos teljesithetlen föltételek alatt 400
forintot, szóval mondva négyszáz forintot osztrák értékben
könyöradományképen!

És most álljunk meg itt kissé.

Négyszáz forint nagy pénz, mikor arról van szó, hogy a baromfitenyésztés
mezején egy szép kokinkinai kakast és jérczét jutalmazzunk. Négyszáz
forintért egy türhető jó tiszti lovat lehet venni a székesfehérvári
Bertalannapi vásáron. Négyszáz forintért két tanult vizslakutyát adnak a
városligeti kutyaidomitó intézetben. Négyszáz forint volt az ára annak
az egérnek, mely az 1901-ik évi brüsszeli egérkiállitáson az első dijat
nyerte. Ugy emlékszem, valami angol tenyésztő állitotta ki. Szép nagy
volt az egér, vöröses szinü, mint nálunk a mezei kanegér s némi
csikosság nyomai is látszottak rajta. Ezért nyerte főleg az első dijat.
S ezért kelt el négyszáz forinton.

Négyszáz forint tehát nagy pénz. Nem minden bokorban lehet azt találni.

Mit is dolgozott ezért csak Káldy?

Összegyüjtött és kiadott négy jókora nyaláb magyar zeneművet. Ezek a
czimek:

»Régi magyar zene kincsei. 1672–1837.«

»Kurucz dalok.«

»Régi magyar harczi dalok, verbunkosok.«

»A szabadságharcz dalai és indulói. 1848–1849.«

Bejárta velük az országot és lángra lobbantá a lelkekben a magyar
zeneművészet kedvelését. Ezreket költött és áldozott e művekért.

Ezeken kivül felajánlotta kiadásra:

»A nemzetébresztő kor dalait (1825–1860)«;

»A régi magyar lantosok, Tinódy és Balassa korának zeneműveit«;

»Verseghy és Csokonay korának dalait (1780–1825)«;

»A 16-ik század magyar tánczainak leirását«;

»A régi magyar zenehangszerek ismertetését«;

»A magyar szini zene vagy opera történetének megirását«;

»Az idegen zeneszerzők magyar zeneanyagának megállapitását és
összegyüjtését«.

Becsületes és munkás emberéletnek, de egész emberéletnek nagy eredményei
ezek.

S én azt merem állitani, még a miniszter urral, még a szakértőkkel, még
a királyi zeneakadémiával szemben is, hogy ez a munka mégis csak többet
ér, mint két vizslakutya vagy a brüsszeli dijnyertes egér.

Micsoda gondolat volt ez! Négyszáz forintos könyöradományt adni
Káldynak, a szerény, de önérzetes magyar művésznek, zenei multunk
legnagyobb történetbuvárának.

Hiszen igaz! Koldusmankót kapni három forintért, koldustarisznyát lehet
venni ötven krajczárért, vakvezetőt is kapni naponként húsz krajczárért
s ehhez képest négyszáz forint mégis óriási összeg! Csakhogy ezt is
teljesithetlen föltételhez kötötte a magyar királyi zeneakadémia s az ő
bölcs tanácsára a miniszter.

Oh, miniszteri ész!

Fölvette-e, elfogadta-e valamikor ezt a pénzt Káldy Gyula?

Nem tudom, de nem hiszem.

Vagyontalan ember volt. Se háza, se tőkéje soha nem volt, de adósságokba
se keveredett. Csodás hatással tudott éneket, zenét, szinjátszó
tudományt tanitani. Növendékei rajongtak érte. Mindennapi kenyerét
becsületesen megkereste magának, családjának.

Nem is panaszkodott. Még nekem se, még e sértő négyszáz forint miatt se
panaszkodott. Liszt Ferencznek ott a szobra az Operaház homlokzatán,
Káldynak még hitvány sirkövéről se gondoskodik az ország. Liszt Ferencz
csak ócsárolni tudta a magyart s neki nagyon sok tömött ezressel
áldoztunk, mert idegen volt, német volt, kápsáló barát volt és ajkáról
egyetlen magyar szó soha el nem hangzott. Káldyt pedig vérig bántó
kolduskenyérrel akartuk megkinálni. Mert ő igaz, jó magyar volt.

De legyünk igazságosak a másik oldalon is.

Én ismerem Wlassicsot, a minisztert. Nem rossz ember ő s nem is rossz
magyar. Csak nem tudja és nem érzi igazán: mennyi bajunk, mennyi
betegségünk s hány alakban, mily ellenállhatlan sulylyal nyomakodik ránk
az idegen elem. Ő ma se tudja és ma se érzi igazán, mily átkozott
nemzetirtó intézmény az a királyi zeneakadémia s hogy annak több
évtizedes működése mennyi fajérzést irtott ki s mennyi idegenkedvelést,
mennyi elfajzást idézett elő fővárosunk vagyonos osztályának fiai és
leányai szellemében.

A zeneakadémia volt a bűnös ebben is, a miniszter csak gyönge.

Káldyról azonban még se feledkeztünk meg. Jött az ezredéves nemzeti
ünnep. Az Opera élén valami Nikisch nevü, se országa-, se hazája-féle
ember állt mint igazgató. Egyetlen szót se tudott magyarul. Czudarság
lett volna ilyen emberrel menni Árpád világtörténeti nagy művének, a
honfoglalásnak megünneplése elé. Szerencsénkre az opera intendánsa
Nopcsa báró volt, erdélyi főur, tele igaz jó magyar szivvel. Pokolba
kergette az idegen és magyargyülölő kóbor zenelovagot s Káldyt hivta meg
igazgatónak az Opera élére.

A honnan hét év előtt elzaklatták, mert azt hirdették róla, hogy még
főrendezőnek se alkalmas: oda most dicsőséggel és diadallal vitték
vissza, mint igazgatót, mint a nagy intézet vezérét.

Az emberre és a művészre nézve ragyogó elégtétel volt ez.

Boldog volt ő s boldog volt édes felesége. Derék nemes leánya nem
érhette meg ezt a szép családi boldogságot. Virág nyilott már sirhalmán
több tavasz óta.

Örömtől repeső lélekkel jött hozzám tanácskozni szerződése fölött.
Szerény volt igényeiben. Gondolni se akart arra, hogy akkora fizetése
legyen, mint a nemzetünket gyülölő idegennek. Pedig akkor már jól
ismerte az egész ország s a nemzet becsülése szép és nagy nevet
biztositott neki. Kurucz zenéjétől százfelé zengett a messze vidék.

Hanem a zeneakadémia emberei s az operaházi zenekar idegen gunyasztó
baglyai fogcsikorgatással fogadták Káldyt. »Jetzt kommen die Kurutzen!«
Most már a kuruczok jönnek ránk! Igy sóhajtoztak. A mennydörgő mennykő
jár a fülük körül, ha már a magyar zenének csak hirét hallják.
Csodálatos fajzat ez az idegen muzsikus fajzat.

A zeneakadémia nevelte ezt nekünk.

Káldyra is nagy csalódás várt. Ő minden magyar zeneművel tett
kisérletet. Előadta az Operában valamennyit. Volt vagy lett volna tiz
is, húsz is.

De nem volt abban köszönet egyben sem.

Földrengés, tengeráradat, égszakadás, tatárjárás nem pusztitja ugy el a
mezőt, mint a hogy a zeneakadémia tudatlan és ellenséges muzsikusai egy
nemzedék óta elpusztitották a magyar zenei izlést s a magyar zenealkotók
minden képességét.

Wagner-bolonddá tették az egész serdülő tehetséges ifjuságot.

A Wagner-zene nem nemzeti zene. Az egy nagytehetségü őrjöngőnek egyéni
alkotása. Érdekes és nagyszerü önmagában, korunknak különös
idegbetegsége. Sokban hasonlit az opium-betegséghez. Pillanatonként
mennyei gyönyört érez a beteg, de teste-lelke elsorvad bele. S a
zeneakadémia ezt a kórságot oltotta a zenealkotó ifju nemzedékbe.

Van a zenealkotásnak magyar iránya is, olasz és franczia iránya is.
Egyik kedvesebb, mint a másik, nekünk a magyar lenne a legkedvesebb. De
ezt vagy kiirtja, vagy meghamisitja a zeneakadémia.

Ha a tokaji bort pézsmával és fokhagymával füszereznék: az lenne hasonló
a Wagner-féle magyar zenéhez. Undoritó, mint az ipekakuánha. Hatása is
ugyanaz.

Szegény Káldy sivatagot talált minden ujabbkori magyar zenei alkotásban.
De azt talált a közönség is. Alig van még csak középszerü kivétel is. A
régi, a Wagner előtti magyar zeneszinművekből kellett elővenni azt a
kettőt-hármat, a melylyel a remek zene magaslatán rendelkezünk, ha
nemzeti zenében akartunk gyönyörködni.

Vagy hátat kellett forditanunk a nagy intézetnek s oda kellett
folyamodnunk a jó czigányhoz.

A zeneakadémia a remek magyar zenét megint visszaszoritotta a czigány
hegedüjébe s a csárda eresze alá.

S ezért áldozunk mi az állam pénzéből évenként vagy félmilliót az összes
állami zeneintézetekre, akadémiákra, dalszinházakra.

Vajjon lesz-e szabadulás?

Lesz!

Akkor kel föl igazán Káldy napja.

Befejezem bucsuztatómat Káldy fölött. Ugy is hosszabbra terjedt, mint
gondoltam. Se szaktanulmányt, se kimeritő életrajzot irni nem akartam.
Csak megemlékezni, mikor meghalt, egyik hű barátomnak s nemzeti
ügyeinkért való harczunkban egyik hű, lelkes és erős bajtársamnak
életéről, haláláról, nagy sok munkájáról, dicsőséges érdemeiről.

Munkáját be nem fejezhette. Másoknak kell azt folytatni és befejezni. De
kik azok a mások? Vajjon megszülettek-e már? Senkit se ismerek, a ki ugy
szeretné a magyar zenét, akkora zenetudása és alkotóképessége volna, oly
tisztán érezné és látná a czélnak nagyságát, s oly buzgósággal törne
előre elérni azt.

Sok ellensége volt épen abban a világban, a melyben élt és dolgozott. A
muzsikus-világban.

Pedig ellenséget gyüjteni nem akart. Szelid modorral, apai és testvéri
jóindulattal törekedett legdühösebb ellenségeit is lefegyverezni. Az
ezredéves ünnep alkalmából a Jekelfalussy-féle nagy műben ő irt a magyar
zenéről s ennek történetéről, multjáról és jelenéről. Sokat nem ér ez az
irodalmi műve; mint iró nem is volt ő jelentékeny. De e művében
agyondicséri még a zeneakadémia tanárainak s növendékeinek haszontalan
zenetákolásait is. Tudta, hogy ezek hatalmas emberek s a miniszteri ész
csak ezeket érti. Nem akarta, hogy őt gátolják munkájában.

Nem ért ez, nem használt ez semmit.

Muzsikus világ!

Ismered-e nyájas olvasóm a muzsikust? A muzsikust általában, de
kiváltképen azt a muzsikust, a ki most ugy ül országunkon, mint a
mesebeli fekete macska a kocsi-nyujtó végén? Hogy kocsinkat nem tudjuk
miatta a kátyuból kimozditani se előre, se hátra.

A muzsikus különös isten teremtése. Tudniillik az igazi muzsikus. A kit
a gondviselés muzsikus-észszel áldott meg, vagy a ki szentül meg van
arról győződve s életre-halálra azt hiszi, hogy neki muzsikusnak kell
lenni.

A czigány-muzsikusról és a katona-muzsikusról nem akarok beszélni.

A czigány szegénynek születik s szegényül hal el. Akármilyen hires
czigány s habár százezreket keres is életében, gyermeke azért koldusnak
születik s őt magát vagy a város vagy a falu vagy a czigányok
közköltségen temetik el. Egészen életrevaló esze tehát még a
czigány-muzsikusnak sincs.

De azért a czigány-muzsikus még se bolond. A szegénységgel, nyomorral,
nélkülözéssel való küzdelemben elméje mégis arra kényszerül, hogy
valamelyes gyakorlati gondolkozást is sajátitson el. Nincs módja ahhoz,
hogy elméjét örökké zene andalgás töltse be.

A katona-muzsikusban is van egy kis mindennapi józanság. A katonai
vasfegyelem nem engedi, hogy elméje egyebet se csináljon, csak
czigánykereket hányjon.

Nem ezekről beszélek tehát. Hanem a tanult és hivatásos muzsikusokról. A
kik semmi egyebek, mint muzsikusok.

Három osztályt képeznek ezek. Az egyik a nagy zeneszerzők osztálya, a
másik a nagy zenejátszók osztálya, a harmadik a nagy karigazgatók
osztálya. E háromféle muzsikus közt elméjük alkatára nézve alig van
igazi különbség. Kell lenni még ezek elméje közt is valami különbségnek,
de ezt már alig tudjuk valaha észrevenni.

Különös agy ez mind. Kisértsük meg röviden ennek elemzését.

A zene ugy is mint gyakorlati művészet, ugy is mint tudomány a
természettannak ahhoz a részéhez tartozik, a melyet számtannak nevezünk.
Minden művészetben szerepel a számtan. Legkevésbbé a költészetben. A
sorok méretei, a metszetek, rimek, a szótagok hosszabb vagy rövidebb
volta s ezek alkalmazásának aránya a költészetben se menekülhet a
számtan beavatkozásától, de itt csakis ezekre szoritkozik. Itt elvégre
kis szerepe van. A mi a költészet külalakjaiban a legfontosabb: a
gondolatnak a verssorral s a mondattal való teljes egybeillése: ott a
számtan hatását már alig vesszük észre. Sokkal több befolyása van az
ábrázoló művészetre, a festők, épitők és szobrászok alkotásaira. Ezek
méreteiben s részeik arányaiban már szorosan ott kell szerepelnie.

A zenében teljességgel a számtan az ur.

A hangnak foka, ereje és szine van.

A hangnak felosztása egészre, félre s félnél kevesebbre; a hangnak fel-
és leszállása addig a határig, a meddig az emberi fül azt meghallja s a
meddig az zenei hangnak tekinthető; a feloszlott vagy a zenetudósok
által felosztott hangok sorozatának megállapitása, az átmenetek
szabályozása, az összhangzatok alkotó részeinek megkeresése s czélszerü
alkalmazása: mind-mind a természettudományi számtan körébe tartozik.

Oda tartozik a hang erejének meghatározása is. A hangszer által
mozgatott levegő hullámainak számától függ a hang foka s e hullámok
csapásainak sulyától függ a hang ereje. Az őszi bogár ugyanazon foku
hangon panaszkodik, mint a klarinét, de az őszi bogár dalát, ha szellő
fujdogál, alig halljuk öt-hat lépés távolságból, mig a klarinét hangját
meghalljuk nagy messzeségről.

A hang szinének tudományos meghatározását akkor se igen értettem, a
mikor a pápai főiskolában tanultam. Igaz, hogy a természettan nem is
állott akkor olyan magas fokon, mint most. De tökéletesen ma se értem.
Hogy a trombitának másféle hangja van, mint a tárogatónak s hogy a
hegedü hangját se a hárfa, se a czimbalom hangjával összetéveszteni nem
lehet: mindezt én is jól tudom. Blaháné szájából másként hangzik a
Cserebogár dala, mintha azt a miniszterelnöktől hallanók. Ez
kétségtelen. Ugy olvastam valahol valamikor, hogy a hangnak másféle
szinét a hanghullám másféle alakja idézi elő. Meglehet. Én hanghullámot
nem láttam soha, tehát annak alakját szemléletből nem ismerem. De ha
csakugyan a hanghullám alakjától függ a hang szine: akkor a hullámalak
képződésében is ott kell lenni a szám és méret varázsló hatalmának.

De nem bölcselkedem tovább. A tudósok vesződjenek ezzel a kérdéssel s mi
ne. Nekünk elég, ha tudjuk, hogy a hangtan és zenetan sok lényeges
részére nézve teljes rokonságban áll a természettudományi számtannal.

Szám – szám: ez itt a fődolog.

Mert a szám mértékkel adva fölséges tápláló anyag a fiatal elmének. Nől,
duzzad, erősebbé, edzettebbé, gyorsabbá és vidámabbá válik tőle s
lassanként alkalmassá lesz arra, hogy okos gondolkozást szüljön s rendes
jellemet alakitson az ifju és a felnőtt férfi számára.

De ha a számot mérték nélkül és pihenés nélkül hányjuk az elmére, akkor
az elme vagy elbutul vagy félrenő. Semmi se rontja ugy meg a fejlődő
elmét, mint a szám.

Vannak csodaszülöttek, a kiknél a test valamelyik része nő rosszul vagy
nő félre. Kétfejü gyerek, lábatlan csecsemő, kétnemü ujszülött,
szakállas leány s több efféle.

De vannak csodaszülöttek, a kiknél az agy van félrenőve.

Ilyenek azok, a kik már nyolcz-kilencz éves korukban nagy számtudósok,
nagy zenevirtuózok, nagy sakkozók. Ezek közül ha százból egyetlenegy
válik használható emberré, nagy szerencse. Kilenczvenkilencz idő előtt
elpusztul vagy a mikorra felnő: egészen butává válik. Vagy elméje vagy
jelleme sorvadozó lesz.

Valamikor hires ember voltam s a boldog szülők sokszor eljöttek hozzám,
hogy csodagyereküket nekem bemutassák. Mutattak be igazán
csodagyerekeket. A kik jobban tudtak számitani fejből, mint a műegyetem
minden hires tanára s jobban tudtak zongorázni, mint a királyi
zeneakadémia muzsikusai.

Egyből se lett semmi. Vagy elhalt korán, vagy elcsenevészett
gondolkozásban és jellemben egyaránt.

Az ilyen számoló, sakkozó és zenélő csodagyereket minden áron meg kell
gátolni abban, hogy csodatudományával foglalkozzék. Ha zenéhez van
képessége: száz mérföld távolságra kell vinni minden zenétől és
hangszertől s elméjét más munkával kell elfoglalni.

Talán igy még helyrenő eltorzult agya s lesz belőle ember.

Ha pedig mégis zenében akar boldogulni: csak későn, tizennyolcz éves
kora után fogjon hozzá. A mikor már agya talán eléggé megerősödött s az
állandó egyoldalu foglalkozás nem teszi azt beteggé.

Elhiszem, hogy vannak kivételek. Tudom, hogy Beethoven is, Liszt Ferencz
is csodagyerek volt, nagy dolgokat csinált mind a kettő s nem lett
bolonddá egyik se.

De a bolondságtól nem is maradt messze egyik se. Idősebb korában
Beethoven agya is sok részben megbénult, Liszt pedig teljes életében
olyan ember volt, a kit a magyar nép hóbortosnak nevez. Ábrándos,
álmodozó, önimádó, hivalkodó az öntudatlanságig, helyben nem maradó,
örökké költöző, egyik országból a másikba bujdosó, pénzfecsérlő,
vagyonnal és otthonnal és boldog családélettel nem törődő.

Többé, kevésbbé különcz, féleszü és hóbortos minden muzsikus. Egyoldalu
foglalkozása alakitja át agyát annyira, hogy ilyen legyen.

Természetesen nem csodagyereknek születik valamennyi. De a hogy a
természet valamely titka eltorzitja az agyat már a születés előtt: a
szakadatlan egyoldalu foglalkozás az épnek született agyat is ép ugy el
képes torzitani. Kiváltképen, ha számmal és zenével történik a
foglalkozás.

Nézzétek meg a mérnököket. Sok ugynevezett okos ember van köztük. Azok
közt, a kik a számon és mértéken kivül rendszeresen egyébbel is
foglalkoztak. De az a mérnök, a ki tanuló korától kezdve nagy
buzgalommal és szakadatlanul csupán mérnöki munkát végzett, utóbb mind
félszeggé, fonák gondolkozásuvá, ezerféle nemes tárgy iránt
fogékonytalanná válik. Alig van kivétel. Az eddig élt emberek közt a
legerősebb agya s legmélyebb gondolkozása Newtonnak volt. De majdnem
egyedül számitással foglalkozott. S e miatt bizony utóbb az ő isteni
agya is megbolondult.

De nézzétek csak meg a zenetanulót.

Egy másodpercz alatt ötvenszer üt ujjaival a zongora billegőire. Ha
naponként öt órai tanitást és gyakorlatot számitunk: akkor egy év alatt
közel negyedfélszáz milliószor ütött a billegőre. Husz éves koráig olyan
szám jön elő, a milyet már csak a csillagászatban használunk. Minden
ütés ujja izmaival történik. Az izmok valamely idegszállal az agyhoz
kötvék, az akarat az ütéshez az agyból indul ki, tehát az agynak
bizonyos része naponként majdnem egy milliószor végzi ugyanazt a munkát.

Hogy’ ne állana tehát elő az agy ama részében kinövés és eltorzulás? Az
agy pedig a mekkora arányban kinől az egyik részén: abban az arányban
csökken, bénul és sorvad a másik részén.

Még a zongorázónál is rosszabb állapotba jut a hegedüs. A zongorán az
egészre és félre osztott hangok készen vannak, de nincsen készen a
hegedün. Itt a művésznek különös gonddal és ügyességgel kell a szükséges
hangot megkeresni. Figyelmének tehát valamivel éberebbnek kell lenni,
mint a zongorázóénak.

Az észlelés, a külső világ megfigyelése, a tárgyias gondolkozás,
önmagának másokkal, erejének a viszonyokkal való összemérése, egyszóval
az itélőképesség hiányzik a muzsikusnál. Az ő érzése, az ő gondolkozása
s az ő hangszere: ez az ő világa. Ábrándozóbb, hiubb, könnyelmübb és
igerlékenyebb ember nincs a muzsikusnál.

Természetes, hogy nézeteiben makacs, elhatározásaiban konok a muzsikus.
Okoskodni vele nem lehet. Érvet el nem ismer, el nem fogad. Vagy hanyatt
fekszik vagy lót-fut napszámra. Rendet, mértéket, beosztást nem ismer
semmiben. Gyámság és gondnokság alatt kell tartani haláláig.

Van kivétel, de nagyon kevés. A nagy virtuózok közt épen kevés.
Állitsátok össze a nagy szerzők, nagy játszók és nagy karigazgatók
életét részletesen s akkor a hóbortos elmék oly gazdag gyüjteménye áll
előttetek, a melyről egyelőre fogalmatok sincs. De nincs ám az
elmegyógyitó orvos uraknak se.

Ilyen muzsikusok vették körül Káldyt s veszik körül ma is a minisztert.
A kik azonkivül még idegenek, németek, csehek és magyarzene-gyülölők is.
És a kik még csak nem is virtuózok.

Tehát még ez a mentségük sincs.



X.

(Zenénk elismerése. – Miként zsugorodott össze a népdal? – A zene
kenyérkérdés. – A németesités borzasztó eszköze. – A nemzetirtó
rendszer. – A főváros.)

Azt mondtam, hogy a muzsikus-világ magyar-zenegyülölő is. Untig
ismétlem, hogy a muzsikus-világ alatt a német és cseh idegen zenéseket s
a magyar királyi zeneakadémia s mindenféle hivatalos konzervatóriumok
tanitványait és növendékeit értem. Mert ezek nagy része is a rendszer
alatt, a zeneintézetek iránya miatt magyarzene-gyülölővé válik, bármily
jó magyar születésüek is eredetileg.

Meg kell azonban magyaráznom, mit jelent náluk ez a szó:
magyarzene-gyülölet.

A jó zenét semmiféle muzsikus nem gyülöli. A magyar zene jó zene.
Dallamossága csodálatos. Urasága alá hajt minden lelket. Alkata uj és
eredeti a nyugoti népek zenéje és a remek zene mellett. De a magyar zene
magas foku is. Szimfóniák, kamarazenék, szonáták, komoly és vig
dalszinművek alakjában ugyan kevéssé gyakorolják s alig-alig művelik, de
ez nem a zene anyagának becsén, nagyságán és fejlettségén mulik, hanem
mivelőin.

Senki se vonja kétségbe, a legkényesebb fül és lélek, a legönhittebb
nyugoti zenealkotó is elismeri, hogy például a Bánk bán magyar zenéje a
legmagasabb foku remek zenék közé tartozik s elő volna adható teljes
sikerrel a világvárosok bármelyik dalműszinházában is. Mascagnitól
például magam hallottam Káldy páholyában a Bánk bán egyik előadása
alkalmával, hogy Bánk bánnal Olaszországban minden irányban nagy
sikereket lehetne elérni. Maga Wagner nagy bámulatát fejezte ki e zene
gazdagsága fölött. Chopin Liszttől hallott magyar-zene részleteket s
elcsodálkozott ezek szépségén és gazdagságán. Száz ilyen példát lehetne
felhozni zenénk külső igazolására.

A muzsikus-ész azonban eláll Bánk bán előtt.

Azt mondja: ezzel ki van meritve a magyar zene. Ha ki nem volna meritve:
akkor Erkel is, más is több hasonló vagy jobb és nagyobb magyar
zeneművet tudott volna alkotni. Hogy nem alkotott, ez bizonyitja, hogy
nem lehet se mást, se többet, se jobbat és nagyobbat alkotni.

Efféle bárgyusággal nem vitatkozom. Hogy Erkel nem alkotott többet: az
véletlen. Katona is csak egyetlen Bánk bánt alkotott s a muzsikus-ész
szerint Katona után nem lett volna szabad több magyar költőnek születni.

Hanem az igaz, hogy a mióta nálunk a magyar királyi zeneakadémia
garázdálkodik: azóta a magyar fajzene mindinkább kiszorul a zeneélvező
miveltebb közönség társaságából s a zeneintézetek s magasabb
zene-előadások köréből. Azóta fajzenénk egyszerü szerelmi s bordalok
lantos zenéjévé kezd összezsugorodni s megint csak az áldott jó czigány
kezére kezd szorulni.

Volt nekünk egykor, kétszáz év előtt hősi, egyházi s magasabb előadó
zenénk is. Még Mária Terézia zsibbasztó és németesitő korszaka se volt
képes azt elölni. Hiszen Czinka Panna egészen, Lavotta és Bihari még
részben e korszak zeneköltői voltak. Utánuk sürü homály ereszkedett le
nemzeti zenénkre.

Gyerekkoromban sokszor elgondolkodtam népdalaink fölött.

Akkor még csak Erdélyi János gyüjteménye volt meg. Azóta sok gyüjtemény
támadt s ezerekre megy népdalaink száma.

De e népdalok csak szerelemmel s annak örömeivel és bánatával
foglalkoznak. S ezenkivül csak bordal és dévaj dalok alkotják a
gyüjteményeket. Még Kriza székely népköltési gyüjteményéből is hiányzik
a nemzeti hősi elem, e gyüjtemény darabjai közt pedig sok már a balladai
rész, az elbeszélő irány.

Hol vannak hát a nemzet hősi életének dalai és dallamai? Hol vannak a
nyert és vesztett csaták dalemlékei? Hol a Hunyadiak dicső emlékei? Hol
a magyar lélek szárnyalása a Losonczyak, Szondyak, Dobók, Zrinyiek,
Gyulaffyak, Thury Györgyök, Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak nagy
történeti alakjainak s hősi életük és haláluknak fölséges emlékezete
fölött?

Nem szállt fel talán hozzájuk a nemzetnek hálás lelke s nevükkel
gazdagabbá vált önérzete?

Felszállt.

A magyar lélek sohase volt szegényebb, mint a világ bármelyik nemzetének
lelke.

A kuruczkor dalai, a melyeket összegyüjtött Thaly s a kuruczkor
dalművei, a melyeket összegyüjtött Káldy: ezek bizonyitják, hogy a
nemzeti lélek alkotó ereje soha nem szunnyadt el. Ébren volt és működött
szakadatlanul.

Csak Mária Terézia sorvasztó uralma alatt, még inkább a bécsi
kongresszus után maradt ki dalainkból s zeneéletünkből a magasabb
nemzeti és hősi elem. De egyik korszak se pusztitotta nemzeti zenénket
annyira, mint a mai nemzedék kora, a mióta gyámoltalan kormányaink a
királyi zeneakadémiára bizták zenei életünk egész intézését.

Ezek a boldogtalan akadémiai tanitók, művészek és növendékek nem ismerik
a magyar zene nagy alkotásait. Nem ismerik még Káldy gyüjteményes
darabjait se. A mult századok magyar zeneszerzőinek nevei ismeretlenek ő
előttük. Ha Lavotta és Bihari nevét hallják: azt hiszik, ezek valami
amerikai nevek Mexikó ősi állapotából, a rég kihalt aztékok
nemzetségéből.

A mit pedig nem ismer az ember, azt meg se szeretheti.

Azért törekedtem én magam is s azért törekedtünk Káldyval együtt is a
magyar zene összes anyagát s még rokonságát is a multból és a jelenből s
itthonról és a messze Ázsiából összegyüjteni.

Ha megismerik: meg is szeretik. S ha megszeretik: művelik is.

Rettenetes akadály állott és áll utunkban. Rá kell mutatnom erre is,
hogy tökéletesen ismerjük meg az állapotokat.

Az akadály a kenyérnek és a németesitésnek kérdése.

Nézzünk végig muzsikusainkon. Az ugynevezett műzenészeken. Tulnyomó
része idegen. Német és cseh. Vagy idegen zeneiskolában nőtt fel Bécsben,
Prágában s a magyar királyi zeneakadémiában. Ha magyarnak született is
tehát: azért csak elromlott az ő zenei lelke alaposan.

És nagyon sokan vannak ezek a műzenészek.

Az intézetek tanárai. A szinházak és dalműszinházak karzenészei. A nagy
székesegyházak kórusnémetjei. Az a sok megszámlálhatlan zongoramester
mindenfelé. Itt a fővárosban csaknem minden főrendü és vagyonos zsidó
családnak van valami ott lakó vagy bejáró műzenésze, ha gyerek van a
háznál. S mindezek nagy része, de nagy része ám idegen, német és cseh. S
idegen zenét mivel és tanit valamennyi. S németül beszél s németesiti a
családot.

Valami pokoli rendszer dolgozik nálunk a németesités érdekében. Ilyen
rendszer ekkora erővel még sohase dolgozott hazánkban. A hóhérkirály I.
Leopold tűzzel-vassal irtotta a magyarságot, de annak hatása meg se
közelitette a mai rendszert. Még Mária Terézia asszonyi bája,
cselszövénye s németesitő buzgalma se ért nyomába annak, a mi nálunk az
utolsó harmincz évi alkotmányos uralom alatt történik.

Mintha megbolondult volna minden miniszter és minden családfő és minden
tanár. A jelszó az: németül kell tanulmi mindenkinek. A végeredmény az:
németté lesz mindenki. Ha csak a világtörténet mennyköve valamely
váratlan pillanatban le nem üt a mostani állapotra. Leüt bizonyosan.
Csak sokáig ne késsék. Csak el ne késsék.

Németesit a korona, a királyi udvar, a közös kormányzás, a katonaság s
annak száz intézete s harminczezer tisztje. Sőt valamennyi tisztje.
Németesit a főpapság, sok püspöki udvar, az egyház nagy része, minden
apáczatanintézet, minden jezsuita és karmelita s minden csavargó
misszionárius. Németesit a főrendek, pénzintézetek, kocsmák, kávéházak,
pinczérek, kucséberek, utazók, kereskedelmi ügynökök tulnyomó része.
Minden szini zenekar, minden ledér szinház és orfeumi látványosság,
minden főuri mulatság, vadászat, lófuttatás egyaránt németesit.
Németesitenek a kormányférfiak és nagy mivelődési intézetek. A
zeneakadémia régóta német, az országos képtárban és az iparművészeti
muzeumban minden németül megy. Csak ámitják és csalják a világot a
magyarsággal. A Schikkedánzok vezetnek mindenütt. Németesitenek a nagy
ipari és gyári vállalatok is. Magyar nem kap náluk munkát s ha kap:
mindennap »kutya magyar« szót kell hallani. A hány épitész, pallér és
munkafelügyelő van Budapesten: annak nagy része mind németesit. A
szegény felvidéki tót és rusznyák, mikor Amerikából hazajön: angolul
beszél, mikor Budapestről hazamegy: németül beszél. Nemzeti nevelésről
főrendi és előkelőbb és vagyonosabb családainknál szó sincs. Ki van
zárva egészen. Angol missz, német norddájcse, franczia guvernánt, cseh
jáger, olasz és német gyóntató, német és cseh komornyik hemzseg minden
háznál, sok főur gyermekei a nyugoti vármegyékben nem beszélik, nem is
értik a magyar nyelvet.

Rendszer ez! Nagy, hatalmas, mély és általános rendszer.

S e rendszerben legveszélyesebb a muzsikusok, a műzenészek hadserege.

Ez a hadsereg enni, ruházkodni, dőzsölni akar és pénzt keresni.

Az idegen zenét tudja, a magyar zenét nem tudja. A magyar zenével tehát
pénzt nem kereshet, ennélfogva ösztöne hajtja arra, hogy a magyar zenét
elnyomja mindenütt, kiszoritsa mindenünnen.

Pedig milliókat rak zsebre magyarok pénzéből.

Nemcsak a nemzeti lélek fenséges szárnyalása, nemcsak a faji önérzet
tisztasága és nemessége követeli a magyar zenét, hanem anyagi jóllétünk
fentartása is. Száz csatornán szivárog idegenbe a magyar életerő, egyik
nagy csatorna a zeneélet. Zárjuk el örökre.

És nyelvünk!

A főváros, ha magyarrá nem lesz: isten átka lesz nemzetünkre.
Balsorsunk, gyilkos végzetünk.

Fővárosunk világváros. Nagyobb sulylyal nehezedik nemzetünkre, mint a
korona és a hadsereg együttvéve. A mi jelszó, szokás, divat, rossz
erkölcs, bolondság, erény és bűn, árulás és hazafiság itt meghonosul:
elterjed az szerte a hazában.

Ez terjeszti a németesedést is. Száz módon és ellenállhatlan erővel és
minden eszközzel. Egyik hatalmas eszköze a zene. És azok a társulatok, a
melyek a zenét ledér czélokra sikamlós szöveggel mivelik.

Ezek pedig mind idegenek, mind németek.

Nyelve nélkül nincs nemzet-egyéniség. Zenéje nélkül pedig nem egészséges
s lelke nem tiszta. A nyelv és a zene is összefügg. Az idegen zenével
idegen érzés ver gyökeret a szivben s lassanként idegen nyelv szokik az
ajkakra.

Zenénk ma még megvan ősi tisztaságában. Száz idegen nagy zeneszerző
meritett már belőle, de igazán eddig még egyik se birt vele. Nagy
szerencsénk. Ez az oka, hogy zenénket, utolsó s talán egyetlen
világhóditó erőnket még nem sajátitották el. Független állami életünknek
Mohács óta vége. Gazdasági életünk másoktól függ. Hadseregünk, a nemzeti
önérzet ez egyetlen intézménye, hiányzik. Hőssé, hadvezérré nem lehet
már a magyar – önmaga számára. Csak osztrák hőssé, csak osztrák
hadvezérré lehet. Tudományunk korcs, hamis és önállóság nélkül való.

Csak nyelvünk, költészetünk és zenénk van meg még.

De zenénket eltulajdonithatják.

Ha támad idegen nagy lángelme, a ki rábukkan és kidolgozza: ennek
dicsőségét, érdemét és hasznát is elveszitjük. Önérzetünkön esik nagy
csorba, pedig már ugy se egész.

Ez volt az én gondolatom és ez volt Káldy gondolata.

Vajjon elérjük-e nagy czélunkat?

Káldynak minden reménysége megvolt, a mikor sirjába szállott. Engem se
ejtett még meg a kétség.

Keresem azt az embert, a ki Káldyt pótolhatná. Keresem azt a kormányzó
férfiut, a kinek hatalma is van és szive is van a nagy eszményhez. És
keresem azt a pártot, mely engem támogatni fog.



XI.

(Csak saját zenénket szabad itthon mívelnünk. – A Hohenzollernek és a
magyar zene. – Peczek főhadnagy és a czigányok. – Frigyes császár
nyilatkozata a magyar zenéről.)

Nagy zeneszerző ritkán születik. Az apró dalocskák ugy szaporodnak, mint
a tücsök a mezőn, de ezek nagy és remek zeneszámba nem vehetők. Erkel
volt az utolsó, a ki nagyot alkotott a magyar zenéből.

Nálunk azonban sokkal nagyobb baj van, mint a születés esetlege.
Legnagyobb bajunk a magasabb zeneoktatás idegen iránya s a magyar zene
iránt való olthatatlan gyülölete.

Nem hiszem, hogy az utolsó nemzedék egész korszakán át nagy
zeneszerzőképesség nálunk ne született volna. Tudjuk, hogy sokan vannak,
a kik huszonöt-harmincz év óta kisebb-nagyobb dalművek szerzésével
kisérletet tettek.

Mi lett az eredmény?

Nagyobb dalművekben semmi. Kisebb dalban, ugynevezett népdalban nagy
csomó remek dallam született, de a hány nagy dalmű készült, akár vig,
akár komoly, akár bohózat, akár drámai, az mind csonka, béna, idétlen s
vagy idegen zene, vagy torzképe csak a magyar fajzenének.

A szomoru igazság pedig abból áll, hogy tiszta magyar zenét csak azok
tudtak teremteni, a kik a zeneakadémiától távol állanak; a zeneakadémia
férfiai és növendékei pedig vagy idegen zenét, vagy magyar torz-zenét
készitenek.

S ez természetes.

Az idegen irány mindennapi ellenállhatlan rányomakodása alatt a fiatal
agy félrenő s a tiszta magyar zenei alkotásokra azután képtelenné válik.
Darwin törvénye szigoru törvény. Ellene semmiféle elméleti okoskodás nem
ér semmit.

Addig, mig a zeneakadémia idegenekkel s magyargyülölő beteg lelkekkel
lesz megtömve s mig ott a magyarzene-oktatás vita nélkül való uralomra
nem jut: csak a vak véletlentől várhatunk nagy magyar zeneköltőt. De az
állam pénzét addig se szabad idegen irány erősitésére pazarolni.

A magyar zenét magasabb intézetekben nem miveli a világ egyetlen országa
se. Ezt Magyarországnak kell mivelnie.

Minden más felfogás bárgyuság vagy árulás.

Káldyt föl kell támasztanunk. Ha egy ember nem képes az ő helyét
betölteni: állitani kell helyébe kettőt, ötöt, tizet. De a magunk
zenéjét, keleti és déli népszomszédaink zenéjét s Ázsia népeinek
többé-kevésbbé rokonzenéjét össze kell gyüjtenünk s a magyar fajzenét
minden idegen beszivárgástól meg kell tisztitanunk. Hadd lásson a világ
még egyszer valamit a hangművészet terén, a mi nemes, fönséges és
eredeti s a mi gazdagabb, mint a mit eddig ismert.

A muzsikus-világ mosolyog az én rajongásomon s ezer kifogásra kész
törekvésem ellen.

Kifogásait tárgyalni most nem akarom. Talán nem is idevaló egyelőre.
Mosolygása ellen pedig nagy tanut állitok bizonyságul.

E tanu a németek hatalmas császára, Vilmos. A kinek élénk érzéke van a
hangművészet iránt, a kinek lelke nagy lángolásra képes, a kinél igazabb
német ma nincs a világon s talán még eddig se volt s a ki, a mióta
megismerte a magyar zenét, csak ugy rajong érte, csak ugy nagyra becsüli
azt, mint talán én magam.

Szinte csodálatos a Hohenzollernek rokonszenve s igaz ragaszkodása a
magyar zene iránt. Be kell ezt néhány esettel bizonyitanom. Káldy
működésének is némi szerencséje s némi érdeme kapcsolódik ehhez.

Ezelőtt harminczhét évvel szolgált az osztrák és magyar közös
hadseregben egy magyar főhadnagy, Peczek Hugó. Régi magyar nemesi család
ivadéka. Őt magát kevéssé ismertem, de családjával benső barátságban
álltam évtizedeken át. Fia volt János püspök nővérének, a kit az »Utazás
a Balaton körül« czimü munkámban megörökitettem. Dárdán született,
Baranya vármegyében; ötven év előtt Veszprémbe jött lakni szüleivel s
testvéreivel együtt. A jogot Pesten és Bécsben végezte, de erős hajlama
a katonai élethez vonzotta s beállt szülei akarata ellenére katonának a
4-ik számu Deutschmeister-ezredbe. Innen akkor a báró Ramming nevét
viselő 72-ik számu Pozsony-vidéki magyar ezredbe lépett át s ezredével
részt vett 1864-ben a schleswig-holsteini háboruban.

A zenét nagyon kedvelte. Kitünően zongorázott, meglehetős elméleti
zenemiveltsége is volt s bajtársainak sok kellemes órát szerzett magyar
zenedarabjaival. Ezredese is jól ismerte, mint muzsikus főhadnagyot.

Ebben a háboruban a fővezérletnél ott volt Frigyes trónörökös, porosz
királyi herczeg, a későbbi császár, a mai német császár apja s ott volt
Károly Frigyes porosz királyi herczeg is.

Károly Frigyes herczeg ismerte már annyira-mennyire a magyar zenét.
Hallotta már több helyütt és nem egyszer s benne, valahányszor hallotta,
mindig hatalmas érzéseket szitott föl, erős és nemes ábrándokat
támasztott. Közölte ezt a trónörökössel, Frigyessel s mindketten
megkérdezték az ezredest, vajjon az ő ezredének zenekara nem tudna-e
magyar dallamokat játszani?

Tudna manót! A leggonoszabb osztrák kényuralom alatt éltünk, a katonai
zenekarok bizony be nem tanulták a magyar zeneműveket. De egyébként is e
zenekarok főleg fuvó- és ütőhangszerekkel dolgoznak, ezek pedig a magyar
zenéhez nem alkalmasak.

Az ezredes nem nagyon biztatta a porosz királyi herczegeket. Károly
herczeg azonban nem riadt vissza.

– De hiszen, kedves ezredes ur, van az ezredben elég magyar fiu, ha a
zenekar nem ért is hozzá, a fiuk csak elhuzzák a magyar zenét.

A porosz királyi herczeg abban a vélekedésben volt, hogy valamint minden
három cseh kölyökből legalább kettő ért a trombitához: ugy a magyar
fiuk, a jó csalóközi legények is muzsikusnak születtek.

Az ezredes nem vonakodott tovább.

Magához hivatta Peczek Hugót, közölte vele a porosz királyi herczegek
óhajtását s megkérte, csináljon valamit, ha tud.

Peczek főhadnagy megigérte. De csak azon föltétel alatt, ha elég
czigányt talál az ezredben, továbbá, ha őt és a czigányokat a napi és
tábori szolgálattól fölmentik s ha őt arra segitik, hogy hegedüt, bőgőt
és czimbalmot minél gyorsabban szerezhessen be. Pénze elég volt, a
szerszámot ő szerezte be, de a czimbalmot csakugyan katonai futár
gyorsaságával szerezték be Pestről. Közelebb nem találtak. A többi
hangszert Berlinben is meg lehetett kapni.

Czigányt sokat talált. Sorra hegedültette őket. Tizet kiválasztott. A
nevük volt: Bodris, Balás, Kurucz, Recsko, Oláh, Sárközi néven kettő,
Kiss és Pisnyi Zsiga. Ez a Pisnyi különösen ügyes volt, ez lett a primás
köztük, maga a főhadnagy karvezető.

Hová valók voltak e czigányok: nem tudom. Ma is élhetnek még s a ki él
közülök, 60 vagy 62 évesnél nem igen lehet idősebb, de fiatalabb se
igen. Valószinüleg túl a dunai valamennyi s talán pozsony- és
nyitramegyei nagyobb része. Nyájas olvasóink közt találkozhatik, a ki
egyikre-másikra ráakad s nekem is hirt adhat róla. Ők sokat mesélhetnek
a schleswig-holsteini hadjárat magyar zenéjéről s a Hohenzollern királyi
herczegek lelkesüléséről.

Alig telt bele pár hét, a banda megalakult s összetanult. Julius második
felétől kezdve bizony a hadverő herczegek és hadvezérek s mind a
tábornokok és főtisztek, a kik közelben voltak, csak akkor hallgatták a
katonai zenekarokat, a mikor »muszáj« volt. Egész lelkük a magyar zenébe
mélyedt. Maga Bismarck is, a későbbi vaskanczellár, többször elmélázott,
elábrándozott e zenének csodálatos dallamain.

Száz meg száz népdalt játszottak el. A kurucz zene akkor még nem volt
általánosan ismert. A »Kidőlt a fa mandulástól«, a »Zöld asztalon ég a
gyertya« s Kossuth nótája tetszett a királyi herczegeknek legjobban.
Sohase tudták eldönteni, hogy a bús vagy vidám zene volt-e előttük
kedvesebb.

Egy flensburgi fotografus, valami Brandt nevü, vett is föl róluk egy
képet, mikor ott játszottak. A királyi herczegek ott egy kastélyszerü
épületben szálltak. A kapu előtt árnyas fák s asztal és fapadok. Ott
huzzák büszkén a czigányok kék bakanadrágban és fehér katonakabátban.
Fövegét leteszi valamennyi. Peczek főhadnagy a bőgős mellett ül s onnan
kormányoz. Középen a czimbalmos. A kapu fölött széles erkély. Ott ülnek
künt a királyi herczegek. Maga a trónörökös, a későbbi boldogtalan
császár, az erkély korlátjára könyököl, fejét kezére hajtja s ugy
ábrándozik. Hatalmasabb, nemesebb s egyuttal szelidebb arcz még kevés
volt a világon, mint az övé.

Szeptember 11-én az apenradei kikötőben volt a trónörökös. Egyik
ágyunaszád födélzetén volt az ebéd két órakor s oda kérte Peczek
főhadnagy bandáját. Majdnem szürkületig tartott a zene s annak élvezete.
A trónörökös alig tudott tőle megválni. Meleg kézszoritással köszönte
meg Peczeknek a nagy gyönyörüséget. S ekkor mondta e szavakat:

– Nagyon szép az önök zenéje, de alig tudom megitélni. Más zene iránt is
fogékony vagyok, de minden más zene csak idegeimre hat. A magyar zene
egész lelkemet áthatja.

Peczek főhadnagynak egyéb emlékajándék mellett a porosz királyi
koronarendet szerezte meg apjától, a királytól. S azonkivül is szerzett
neki egy csomó rendet, még – ha jól emlékszem – oroszt is.

Minő figyelem és gyöngédség volt ezekben a porosz »legmagasb
uraságokban!«

Pisnyi Zsiga, a primás megbetegedett s Tondernben a kórházba került.
Kutyasor az már a czigánynak, a mikor őt a kórházba fektetik. Mind a
trónörökös, mind Károly királyi herczeg meglátogatta. Beszéltek volna
hozzá szivesen, csakhogy a czigány nem tud németül, a porosz herczeg
pedig nem tud magyarul. Végre keritettek valahonnan tolmácsot. Mit kiván
a czigány?

– Nem lenne nekem, fölséges uram, semmi kivánságom, csak az, hogy ne
költsenek rám olyan sok pénzt.

– Mit ért ezalatt?

– E helyett a sok drága orvosság helyett elég lenne nekem egy jó ital
borocska is naponként.

Nevettek a herczegek.

De azt azután kieszközölték, hogy a czigány, mikor felgyógyult, megint a
muzsikusokhoz kerüljön s ne kelljen neki puskát és borjut viselnie.
Könnyebb a hegedü.

Frigyes császártól a magyar zene kedvelését örökségül kapta fia is,
Vilmos császár. De ő még jobban szereti s még jobban belemélyed, mint
boldogult apja.

Akkor tünt ez ki, a mikor 1897-ik évi szeptember havában eljött hozzánk
Magyarországba s meglátogatta Budapestet is. Akkor ismerte meg a kurucz
zenét s akkor látott és hallott először életében tárogatót.

Mind a kettőt Káldy mutatta be neki.

Ez időtől kezdve nincs a mi zenénknek hatalmasabb és nemesebb barátja a
kerek földön, mint a német császár. Nem felejti még világkormányzó
hivatása közben sem. Sokszor eszébe jut s mindig lelke mélyeig hat,
valahányszor hozzájut.

A kurucz zenével való megismerkedését, a mennyire én tudom, el kell
beszélnem részletesen.



XII.

(A nagy uralkodók nem lehetnek okos emberek. – Vilmos császár okos
ember. – Egy pápai tanár megjósolta Vilmos császár korát. – Kurucz zene
a budai királyi várban. – Vilmos császár és Káldy.)

Vilmos német császár, mint országában mindenki tudja, rendszeres zenei
oktatásban részesült. Volt is kedve a zenéhez. Nem is unta meg se
tanárait, se a hangszer kezelését, sőt üres idejét gyakran szivesen
töltötte el néhány kedvencz dala pöngetésével. A kik közelebbről
ismerik, azt hiszik, meglehetős zeneköltő tehetsége is van.
Zenekölteményét: Ägir dalát olyan emberek is figyelemre méltónak
találják, a kik nem közönséges udvari hizelgők. Káldy azt mondta nekem,
hogy e dal kisméretü alkotás ugyan, de van benne gondolat is, hangulat
is s nem az egykor hallott dallamok egyszerü visszacsöngése. A ki ezt
alkotta: az tudna alkotni mást is, nagyobbat is.

A hatalmas császárban tehát van szellemi tehetség, mely a közönséges
mindennapi emberek tehetségét felülmulja. A mi azt teszi, hogy őt akkor
is észrevennék, ha nem császár volna s ha nem oly erős nagy nemzetnek
volna császára, a minő a német.

Bizonyos, hogy a magyar zene nagy értékét nyomban fölismerte, mihelyt
azzal megismerkedett.

Ez nagy és jellemző dolog. Mert különös okosságra s érző és elfogulatlan
lélekre mutat.

Nagy és hatalmas uralkodónak ugynevezett okos emberré válni sokkal
nehezebb, mint közönséges embernek.

Az a hizelgés, mely körülveszi; az a hit, hogy ő a gondviselés
kiválasztott képviselője s istennek különös kegyeltje; az ezerféle nagy
ügy, mely figyelmét örökké leköti s mely önmagáról elmélkedni alig
engedi; a csalhatlanság biztos érzete, mivelhogy minden ugy jó, a hogy’
ő rendeli; a hatalom ki nem számitható mértéke, a hogy’ ő mindenkinek
parancsol s a hogy’ ő neki mindenki engedelmeskedik, még a tudomány is,
még a művészet is, még a női báj is: mindez alig engedi meg, hogy a nagy
és hatalmas uralkodó okos emberré fejlődjék vagy okos ember maradhasson.
Különös szerencséjük az uralkodóknak, hogy balsors, betegség és halál
őket se kiméli. Ha mindig egészségesek maradnának s két emberéleten át
élhetnének: az elmebetegek házában kellene életük második felét
tölteniök.

Vannak kivételek. De azok azután igen jól fejlődött agyu férfiak.

Nekem távolról ugy tetszik, hogy a német császár a legjobban fejlődött
agyu férfiak közé tartozik.

Ifju korában nem alkalmazkodhatott agya a magyar zenéhez s ennek nagy
tökéletességeit mégis azonnal felfogta s átérezte.

A német és az ugynevezett remek zenéhez szokott egész idegzete s ennek
daczára a magyar zene hatalma azonnal odaférkőzött lelkéhez.

Mennyivel tökéletesebb elme az övé, mint a muzsikusoké általában!

Szülőitől is örökölhette, de alkalmas nevelés is idomitotta és edzette
ezt az elmét.

Más észrevételemet is el kell róla mondanom, ha már róla beszélek.

Meglehetős figyelemmel kisérem alkalmi és rögtönzött beszédeit. Azokat,
a melyeket pillanatnyi benyomás és hevenyében támadt fölgerjedés okoz.

E beszédek eszmemenete, sőt gondolatainak alakja is régen-régen ismerős
előttem. Különösen a mikor a nagy német nemzet világtörténeti
hivatásáról, az általános mivelődés előrevitelében való vezérszerepéről,
nemzeti önérzetének s hatalmának nagygyá s nemessé tételéről s az
uralkodó és népe közt való benső egység szükségéről beszél. Eszméi az ő
lelkéből fakadnak ugyan, de ez a lélek egy pillanatra se tér el a nagy
és régi német nemzeti hagyománytól.

Volt gyerekkoromban a pápai akadémián egy öreg tanárom. Bocsor István
volt a neve. Kemény kálvinista agy. 1848-ban képviselő. Az akadémián a
világtörténetnek s a magyar alkotmányjog történetének tanára. Irt néhány
becses munkát is, melyet azonban ma már mindenki elfeledett. Felfogása
alkotmányunk természetéről s egyes történeti fejleményeiről oly különös,
oly eredeti s oly erős magyar, hogy az eszmék mai áramlatai közt szinte
képtelenségnek tekintené a nemzedék.

Ő a mult században 1834–1835 körül egy-két német egyetemet látogatott s
köztük a berlinit is. Azután lett pápai tanár. Én 1855–1857 körül
hallgattam történeti előadásait.

Csodálatos jóslatokkal állt elénk.

Akkor bizony a németség nem volt világvezető hatalom. Darabokra volt
szakadozva s nagyobb darabjai közt Poroszország alig versenyezhetett még
Ausztriával is. S az öreg tanár már akkor számtani pontossággal
megmondta előre, mi fog következni.

– Jön idő, amici, s nem is sokára, a mikor a német nemzet egységes
államot alkot, kiszoritja a Habsburgokat, leveri a francziát, háttérbe
szoritja a román fajok miveltségét, s tiszta germán miveltséggel áll a
világnak élére. Születni fog uralkodó, a kinek lelke tele lesz a német
nemzet nagy és nemes önérzetével s százados balsorsai közt kifejlett s
megerősödött nagy hagyományaival s a ki alatt elkövetkezik az idők
teljessége, a miről ma még a német szivek csak ábrándoznak, de a mire
azok a szivek már előre készülnek, sőt készen vannak.

Igy beszélt.

Még az uralkodó s népe közti viszonyról is szórul-szóra ugy beszélt,
mint most Vilmos császár.

Kik voltak tanárai, a kiket hallgatott, nem tudom; nincs időm most
nevüket kikeresgélni. Bizonyos, hogy német tanáraitól hozta azokat a
gondolatokat és eszméket. A harmadik nemzedék él már azóta s Vilmos
császár ennek a képviselője. De a hagyomány, melynek az ő gondolkozása
megfelel, már régi.

Régi, de mindig tiszta német s egészen nemzeti. Alig is volt valaha
hatalmas uralkodó, a ki igazabb nemzeti fejedelem lett volna, mint ő. S
bármily furcsán hangzik, valahányszor beszél, mindig eszembe jut az öreg
Bocsor tanár s nagy jóslata.

Vajjon hát Vilmos császár-e az az uralkodó, a kit az enyingi paraszt
biró fia, Bocsor, a jövendő méhében már előre felismert?

Emberi természetünk, hogy óhajtjuk látni a hirneves férfiakat. Én is jól
megnéztem Vilmos császárt, mikor 1897 év szeptemberében Budapesten járt.
Élénk és mély szeme, bátor és öntudatos tekintete tünt fel nekem. Nyilt
és értelmes arcz. Ugy látszik, ritkán bámul el annyira, hogy tudata
minden gondolatát ne követné.

Szeptember 20-án volt nagy és fényes estély a budai várpalotában.
Zeneelőadás is volt, melyet Káldy vezetett. A magyar fajzenéből műsoron
volt Káldynak egy magyar ábrándja s Lavottának Sátoros kurucz nótája.
Rákóczi dalát, a svihrovai nótát műsoron kivül adták elő.

Másnap az Operát látogatta meg a német császár. Itt többféle magyar
operából adtak részleteket. Egyebek közt Bánk bánból is a Szép Melinda
kezdetü nagy dalt.

Semmi sem hatotta ugy meg a nagy császárt, mint Lavotta kurucz dala s az
eredeti régi Rákóczi.

Ezek nem versszakos dallamok, nem ugynevezett népdalok. Mind a kettő a
legmagasabb fajta remek zenéhez tartozik, csakhogy se tökéletesen
harmonizálva, se nagy karra instrumentálva nincsenek. A kurucz zenének
fölséges képviselője mind a kettő. Bár az én izlésem még ezeknél is
ismer nagyobb és gazdagabb kurucz zeneművet.

Tárogatón adta ezeket elő Oláh Lajos tárogatós.

A tárogató bús, de kissé tompa hangja teljes hatalmát képes kifejteni a
budai királyi vár nagy palotatermében. Ezt a hangszert sohase látta,
ilyen hangot sohase hallott a hatalmas fejedelem.

De ilyen zenét se.

Én valami ok miatt nem mentem föl az estélyre, a császár arczát a zene
hatása alatt nem figyelhettem meg. De Káldytól s másoktól is ugy
hallottam, hogy az első hangok hallatára a császár ideges gyorsasággal
kérdezősködött a zenedarab iránt s azután átengedte magát szótlanul,
némán annak a hatásnak, melyet ez a zene a nemes és mivelt lelkekre
gyakorol.

Hejh hatalmas ur! Te nem tudod, mikor és miért keletkeztek azok a
sziveken tipródó kurucz dalok! Te nem tudod, a magyar mennyi vért és
mennyi könnyet áldozott, hogy megvédje faját, nemzetét, honát,
szabadságát, hitvallásának szentségét s jövőjének büszke reményeit.

Te nem tudod ezt, hatalmas ur!

Te azt se tudod, hogy a mióta fennáll az a büszke királyi vár: annak
tömör falai közt most szólalt meg először a tárogató s most tört ki
fekete öbléből először az a hang, mely az annyiszor vérbe fojtott magyar
szabadságnak mindig föltámadásra hivó szentséges szózata volt. S az is
marad mindörökké.

Miért nem jösz mi hozzánk el többször is, te hatalmas ur?

A mint a zene elhangzott: odafordult a császár Káldyhoz. Szelid, komoly,
nagy érzés fénylett arczán és szemein. S kezet fogott a szerény
művészszel.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, Káldy ur, ez élvezetet. Hogy én nem tudtam,
hogy ez a zene is van a világon! Hogy én velem ezt nem tudatták
tanáraim!

Mosolyogva körülnézett. Vajjon nem hallgatódzik-e dr. Lucanus vagy Bülow
vagy Plessen és Hahnke s nem pletykálkodnak-e majd otthon Berlinben. De
ezek a katonák és államférfiak távolabb álltak. S mosolyogva folytatta:

– Természetesen az én zenetanáraim maguk se tudtak erről a zenéről
semmit!

(– A szamarak!) E zárjel közt levő szót nem mondta ugyan ki a császár,
de épen csak hogy ki nem csuszott a száján. Szavainak hangsulya s arcza
után e szónak kellett volna következni.

Azután kérdezősködött Káldytól a zenedarabok koráról, szerzőiről.
Kérdezősködött a tárogatóról is. S nagy érdeklődéssel hallgatta a
magyarázatokat. S ujra szólt:

– Nagyon meghatott ez a csodálatos zene. Mint ön tudja, én is néha, ha
kis nyugalmat lophatok magamnak, foglalkozom kissé a zenével. Az önök
zenéjére nézve nem igérek semmit. Nem igérek! De azt hiszem, én még
ezzel fogok foglalkozni.

Káldy fölemlitette a császár Ägir dalát, mely szintén a műsoron volt s
melyet az egyik zenekar eljátszott. Dicsérte annak szépségét.

A császár vállat vont.

– Köszönöm az ön elismerését, de egyszerü dal bizony az!

Másnap korán reggel a császár már elkészittette Káldy számára a Porosz
kir. Koronarend adománylevelét. Budapesten, szept. 21-én 1897-ben kelt
az. S küldte a levelet is, a rendet is Káldyhoz.

A mi királyunk pedig egy nagyértékü három brillántos arany melltűt adott
Káldynak neve kezdőbetüivel a kurucz zenéért – emlékül. Rég porrá és
hamuvá vált szegény kurucz vitézek, ti se hittétek ám soha, hogy dalotok
egykor ott harsogjon a budai királyi várban császárok és királyok
gyönyörüségére!

De a német császár is bizonyára megbocsát az ő zenetanárainak
tudatlanságukért, ha egyszer megtudja, hogy még a magyar királyi
zeneakadémia muzsikus tanárai se ismerik s talán még maig se ismerik
Lavotta hires kurucz zenéjét!



XIII.

(Vörös Miska és a német császár. – Szögyény-Marich László érdeme. –
Lehel kürtje. – Káldy ajkan megszólal a jász kürt. – Vége.)

Káldy a német császárnak megküldte kurucz dalai gyüjteményét. Kezébe
jutott-e az a császárnak s volt-e ideje és kedve zongoráján pöngetni s
ha igen: eltalálta-e kellő módon a hangok amaz átmenetét és nyomatékát,
melyet hangjegyről igazán csak magyar fül és érzék tud eltalálni:
mindezt nem tudom. Honnan tudhatnám?

Hanem azt tudom, hogy a kurucz zenét el nem feledte.

1898-ban február elejének egyik napján Szögyény-Marich László
nagykövetünknél volt. A nagykövetnél Vörös Miska zenekara játszott. Ez a
Vörös Miska kitünőn játszó magyar czigány, régóta Berlinben van, a neve
már zeneigazgató, ért a kottához is, de azért kotta nélkül játszik, a
mikor igazán játszik, nagy csodálkozására a berlini muzsikus világnak.
Általában a külföldön mindenütt feltünőnek találják, hogy a magyar
zenész hangjegyet, karmestert és pápaszemet nem használ, haja rövid,
szakála nincs, bajusza pedig ki van pödörve s valamennyi barna, mint a
czigány.

A császár régóta kedvelte már Vörös Miskát, sokszor elhallgatta bús és
vidám magyar zenéjét önmagánál saját császári palotájában is s
Szögyénynél is. Most is, a mint a nagykövet estélyén hallgatta: odament
hozzá s fölkérte, hogy játsza el Káldy kurucz dalait. Egyenesen ugy
mondta: Káldy kurucz dalait.

De Vörös Miska bizony nem tudta azokat. Szégyenszemre be kellett
vallania s magát a nagy császár előtt kimentenie. Czigány észszel,
talpraesett felelettel azt találta mondani a császárnak, hogy ujak azok
a kuruczdalok fölséges uram; a mikor még otthon voltam, nem játszotta
senki.

Czigány-czigány ne szégyeld magad. Vagy legalább is ne nagyon. Mondtad
volna meg a németek császárjának s ha még alkalmad lesz hozzá, mondd meg
neki magyarán a teljes igazságot.

– Régi dalok azok, fölséges ur! Ott élnek ezek a magyar nép ajkán és
szivében már századok óta. Ismeri ezeket Magyarországon mindenki, csak
Magyarország kormányzói nem ismerik. Csak az ország nagy zeneművészeti
intézetei nem ismerik. Csak a királyi magyar zeneakadémia muzsikus
tanárai nem ismerik. Csak a filharmóniai hangversenyek művészei nem
ismerik. Csak az országot bekóborló, a népnek pénzét zsebrevágó, a
vagyonos családok kebelében zeneoktató idegen zongoramesterek nem
ismerik. Csak azok nem ismerik, a kiknek ezt ismerni, terjeszteni,
művelni szent kötelességük, hazafias feladatuk volna. Mert a magyarok
országában fölséges ur nem az ám a törvény, a mi a németek országában.
Itt mindenki a német nemzet nagyságáért tör, amott pedig mindenki a
magyar nemzet nagysága ellen tör. Bocsásd meg tehát felséges ur, ha mi
szegény, külföldön élő magyar czigány művészek még most a kurucz dalokat
nem ismerjük. Majd megismerjük mi is.

Igy beszélhetett volna Vörös Miska.

A császár ezen az estén Vörös Miskát egy márcziusban tartandó császári
ebédre játszani meghivta. Egy-két uj dalt is hallott ekkor tőle s ezt
akarta a bájos császárnénak bemutatni. Vörös Miskának ki kellett tenni
akkor magáért.

Megtudta Vörös Miska balesetét természetesen Szögyény-Marich nagykövet
is. Elmondta neki a császár is és Vörös Miska is. A nagykövet is lelkére
kötötte Miskának, hogy a kurucz zenéről meg ne feledkezzék.

A mi népünk talán soha se lehet elég hálás Szögyény-Marich László iránt.

Nem diplomácziai sikereiért. Ámbár a diplomáczia mezején is a mai
viszonyok közt betölti helyét ugy, mint akárki s jobban, mint sok más.
Pontosabb, hivebb, figyelmesebb és mégis szerényebb ügynöke még sohase
volt uralkodónak, mint ő. Nagyon régen nem találkoztam vele, semmiféle
érintkezésben nem állunk, soha nem tartozott az én kurucz függetlenségi
táboromhoz, politikai elvek és érzületek közössége se kapcsol bennünket
egymáshoz, – de ismerem jól, voltunk együtt képviselők, ismertem s
1881-ben egy fürdőévad alatt nagyon megszerettem édes apját, sőt
ismertem mint gyerek, anyai öreg apját is, a ki 1848 előtt az én
vármegyémnek volt főispánja. Szivesen elmondom tehát róla az igazságot.

Az igazság pedig az, hogy a németek hatalmas császárja főleg az ő
személyében, az ő családja nemességében s az ő egyénisége által szerette
meg annyira a magyarságot. Valamennyi nagykövetünk összes munkája nem ér
fabatkát se e kérdésben Szögény-Marich László nagy érdeme mellett. Hadd
tudja meg ez igazságot tőlem minden nyájas olvasóm.

Február 8-án 1898-ban már megkapta Káldy Berlinből a fölhivást, hogy
Vörös Miska számára állitson össze egy kurucz zene-műsort, hogy ezt
Miska zenekara Vilmos császár egyik márcziusi ebédjén már eljátszhassa.
Káldy buzgósággal sietett a fölhivásnak eleget tenni.

Szögyény beszélje el: mekkora sikere lett ennek a kis dolognak.

Hejh ha Szent István koronájának tanácsosai és közelállói erejükhöz
képest annyit tennének a magyar fajzenéért, a mennyit szegény Káldy
tett! S a mennyit csak muzsikus czigányaink tesznek!

De ne törjük fejünket ilyen bolondságon!

– – Be is fejezném már Káldy emlékezetét, de sok érdekes élettörténeti
részlet közül még egyet el kell mondanom.

Káldy kezén megszólalt Lehel kürtje: ezt kell elmondanom.

E kürtnek története van. Századok óta a jászok tulajdona s Jászberényben
őrzik. Miként, mikor, ki által került a jászok kezébe: bizton nem
tudják. A jászok közvéleménye Lehel vezér kürtjének tartja, a ki
Árpádnak volt kortársa s a kiről Béla király névtelen jegyzője több
helyütt emlékezik.

Én valami nagy gondossággal meg nem néztem, de az ezredéves emlékünnep
idején láttam. Elefántcsontból van faragva. Az agyar, melyből készült, a
nagyobbak közül való volt. Ügyes esztergályos munkával van kivésve s
külsején művészi faragványok, domborművű alakok. Az öreg Pulszky szerint
kora jóval meghaladja Árpád korát. Időre nézve tehát csakugyan lehetett
Lehel vezéré.

Hogy az övé lett volna: arra semmi bizonyság. Csak a jász nép
hagyománya. Efféle dolog ezer van a világon. A Habsburgok gyüjteményében
levő Harun-Al-Rasid-féle kardról sincs alkatán kivül semmi bizonyság.
Alkata szerint pedig inkább Árpád-korabeli magyar vezér kardja volt,
mint a hires mór uralkodóé vagy nagy Károly császáré. A különböző
egyházak száz meg száz kegyeleti tárgyat őriznek, melyek egykor
hitalapitók, vértanuk, szentek tulajdonai lettek volna a hagyomány
szerint. Jász atyánkfiainak kegyelete fölött tehát épen nem lehet
mosolyogni.

A kürtön nincsenek hanglyukak. Hangszernek tehát nem használhatták.
Rövid is. Ürege ép oly egyszerü, mint az ökör szarvából készült
kanászkürtté. Fuvó lyuka is olyan egyszerü, sőt tágabb. Semmi nyoma
annak, hogy fuvásához nádat vagy nyelvet használtak volna. Ha tudták is
valaha fujni, hangja csak dudolás, üvöltés, zugás lehetett alig egy-két
változattal.

De nem is tudták fujni. Nem egy czigány, nem egy sipos, kürtös vagy
trombitás tett vele kisérletet, de hiába. Általánossá lett a vélemény,
hogy azt a kürtöt csak Lehel vezér tudta fujni s azóta senki.

Szép ábrándot kapcsolt hozzá a hagyomány s a hivő képzelgés. Ha
megszólal egykor Lehel kürtje, akkor lesz teljes a magyarok szabadsága s
az osztrákot akkor kergetjük ki a világból.

De hát nem szólalt meg.

Vörösmarty Zalán futásában azt a regét beszéli el, hogy a mikor Tas
vezér felesége az azovi tenger partján megszülte Lehelt, egy ősz tündér
lágy hangu dalokkal zengedező sipot adományozott a gyenge szülöttnek. De
a mikor a gyermek felnőtt s látta apjának és bátyjának harczait: arra
kérte az ősz tündért, hogy gyenge sipját változtassa hadi kürtté. A
tündér búsan bár, teljesité az ifju kérését s a kürt ezóta rettenetes
hangjával égi dörgésként zeng a táborokon s vérharczi mezőkön s szivet
emel és aláz a bajnok ajkáról.

Ugy gondolom, Vörösmartynak még 1825 előtt, még Zalán futásának
elkészitése előtt látnia kellett Lehel kürtjét. Addig még tudtommal nem
jelent meg hű rajzban s alapos tudományos magyarázattal. Vörösmarty
mégis »czifrás«-nak nevezi a kürtöt. A hatalmas hadi kürtöknek ez a szó:
czifrás, csakugyan szokatlan jelzőjük. De a jász kürtöt domborművű
faragványai után megilleti ez a jelző.

Káldy legutóbb 1898-ik évi augusztus hó 24-én volt Jászberényben kisded
alkalmi társulatával, hogy a kurucz dallamokat a lelkes jászoknak
bemutassa. Szeretettel fogadták.

Másnap 25-én néhány tekintélyes férfiu fölkérte, nézze meg Lehel kürtjét
s mondjon véleményt arról, lehetett-e ez valaha hadi hangszer?

Káldy elment a városházához s megvizsgálta a kürtöt. Azután kisérletet
tett megfujni. Sikerült neki tiszta és hatalmas hangokat hozni ki
belőle. Volt társaságában egy Beck Péter nevü kürtös művész; ő is tett
kisérletet. Ennek is sikerült. Kicsaltak belőle hat teljesen tiszta és
két bizonytalan hangot. A tiszta hangok, mint velem közlik, a g, c, d,
e, f és á hangok. Káldy e hangokból rögtön alkotott egy hadi riadót vagy
szignált s elfútta azt.

De már ez titokban nem maradhatott. Hiszen csoda volt ez!

Kinyitották a városház nagytermének a térre, utczára néző ablakait.
Káldy odaállt egy ablakhoz s elfútt ki a légbe, ki az égbe, ki a
messzeségbe Lehel kürtjén szép magyar hadi riadót.

Szállt a hang, repült ki az ürbe, mint a harangnak hangja, fenséges
zugással, szelid, édes, hatalmas harsogással. Sohase hallott
Jászberénynek népe ilyen zenehangot.

Micsoda hang ez?

A városház közelében lévők futottak a városház felé. Hallották a hangot,
kérdezősködtek utána s csakhamar megtudták, hogy megszólalt a jász kürt,
hangot adott Lehel hős vezérünk hadi kürtje.

Mint a futó tűz: ugy terjedt el pillanat alatt a csoda hire szerte a
városban. S jöttek a népek, aggok és gyermekek, asszonyok és férfiak
seregestül a csoda látására. Ezer meg ezer ember gyülekezett össze a
városház előtt s tett ámuló arczczal és könnyező szemmel tanubizonyságot
a nagy csodálatos történetről. Mintha az isten szólt volna le az égből,
a felhőből, a magasságból: oly áhitattal hallgatták a honfoglalásnak
ezer év előtt elhangzott harczi riadóját.

S mikor Káldy kilépett a kapun, tódultak hozzá a vének és fiatalok, hogy
megbámulják, köszöntsék, üdvözöljék s kezét és ruhája szegélyét
megcsókolják.

Azóta elnémult Lehel kürtje megint s elnémult Káldy – örökre. A kürtöt
jó hazafiak őrzik, Káldyt a sirnak hantjai. Az a kürt még talán
megszólal valaha, de támad-e egykor férfiu, a kiben Káldy lelke ujra él
és ujra alkot?



TARTALOM.


_Szilágyi Dezső._


Előszó 3

I. Barátságunk. – Csalódik, a ki magas gondolkozással lép a törvényhozás
kebelébe. – Az ifju Deákpárt. – Szilágyit szemeltem ki vezérnek. –
Adomázó társaságom. 5

II. A lángelme különössége. – Schwarcz Gyula. – Miként figyeltem meg
Szilágyit. – Kerkapoly, Kovács, Szilágyi egymás mellett. – Minő szép a
nagy elmék játéka. – A három elme erőaránya. – Hát én mit nyomtam
köztük? – Miért nem tudott írni Szilágyi? – Miként készítette beszédeit?
– Otthagyja az egyesült ellenzéket. – Örökös kételkedése. 13

III. A nagy fuzió 1875-ben. – Pártvezérré lenni nem tudott volna. – A
kodifikáló bizottság. – Miként készültek a törvényjavaslatok? – Szilágyi
romboló szenvedélye. – Az eszme, az elv és az alkotás a törvényhozásban.
– Szilágyi elmeerejének gyöngesége hol kezdődik? 34

IV. Szilágyi örökös kétségének valódi oka. – Mi a község? – Mi a hegedű?
– Szilágyi nem ismerte tökéletesen a községet. – A hegedűt könyvből
megismerni nem lehet. 45

V. Jó ember volt-e Szilágyi? – Becsületessége érinthetetlen. – A
bajvívás. – A rágalom. – Szilágyit elkerülte a rágalom. – A „gazember“.
– Nemes nagyravágyása. – Nem lehetett államtitkár. – Egyszer kitör Deák
Ferencz ellen. – Megbánja. 54

VI. Vagyona nincs. – A miniszterek félnek tőle. – Egyetemi tanár lesz. –
Észbeli előkelősége. – Eszével gyakran hatalmaskodik. – Rossz ember soha
nem volt, de boldog ember se tudott lenni. – Egyetemi tanársága. 70

VII. Szilágyi nem érzi magát jól Tisza Kálmán táborában. – Kilép 1878
tavaszán. – Tanácskozunk a mérsékelt ellenzék pártelvei fölött. – Én a
függetlenségi párthoz csatlakozom. – Szilágyi ezt ellenzi. – Okai. –
Éjjeli tanácskozásunk. – Az én okaim. – Az egyesült ellenzék
megalakulása. – E párt jelleme. 81

VIII. Pártokon kívül áll. – Szónoklatának természete. – Külsőleg. – Ha
rögtönzéshez szokik, nagyobb szónok lett volna. – Mi a kisszerű
szónoklat? – Attila, Bismarck és Kossuth. – Mitől függ a szónoklat
sikere? – Széchenyi szónoklata 1825 november 3-án. – Szilágyi inkább
tanszéki szónok. – Összegyüjtött beszédei ép ugy hatástalanok lesznek,
mint Apponyi beszédei. 97

IX. Az ellenzék erőfeszítése Tisza Kálmánt megbuktatni. – A véderő-vita
1889-ben. – Szilágyi igazságügyminiszter lesz. – Helyeseltem. – Miért
nehéz a hatalomról lemondani? – Miniszter korában óriási munkát végez. –
Teljesen valótlan, hogy röst lett volna. – A mit tervei közül nem
helyeseltem. – Az itélkezés egysége. – A közvádlók egyoldalu
szigorusága. – A kegyelmezési jog. – Trandafir rémületes esete. 110

X. A birók helyzete. – E helyzet javitása. – Más legyen az előadó- s más
az itéletmondó biró. – Az egyházpolitika. – Szilágyi szerepe. – A király
kedvetlenül fogadja el miniszterének. – Miként szokta előterjesztéseit a
király előtt megtenni? – Elnöki beszéde a királyhoz az ezredéves
ünnepen. – Nem helyeseltem, hogy Bánffy ellen a személyes üldözés és az
erkölcstelen pártszövetség élére állt. 126

XI. Utolsó együttlétünk. – Korán észrevettem halálos betegségét. –
Halálának külső körülményei. 141


_Káldy Gyula._


Előszó. 149

I. A magyar zene története nincs megirva. – A Gotterhalte rábaközi
ősmagyar dal. – A magyar zenével nem törődnek. – Bihari, Erkel, Káldy. –
Hogy’ kezdődik Káldy élete? – Munkássága. – Halála. – Nyelvtudása. –
Nyelvtudománya megmenti a rablóktól. 151

II. Káldy szerződése. – Pörei. – A fekete arcz. – A néma szerep. – A
Pauli-ügy. – Káldyt elitélik. – A Bolygó Hollandi hajója nem sülyed el
tökéletesen. – Miért nem sülyed el? – Káldyt megint elitélik. – Az
angyalok élettana. – A magyar korona és a drezdai madonna angyalai. –
Miként repül a szinpadi angyal? – Podmaniczky fizet. – Az amerikai
összeesküvés. – A zongora hazaáruló büne. – Én védem Káldyt. – Az
itélet. – Miért nem védte Káldyt senki? – Az én fölebbezésem. – Mit
rendel Róma törvénye? – Menjünk Jókaihoz. – Beniczkyvel megegyezünk. 165

III. Mit ér egy főispán a tárogató mellett? – Mikor Jókai és Petőfi
dalol. – Kurucz dal jut eszünkbe. – Jókai tánczol. – Hol támadt fel a
kurucz zene? – Enyém a gondolat, Káldyé az érdem. – A kerek asztal. –
Liszt Ferencz. – A veszprémi kórus német fia. – Dinamit kell a királyi
zeneakadémia alá. – Van-e magyar zene? 194

IV. A magyar zenét régóta ismerik. – Hogy’ jött létre a zene? – Hát a
táncz? – A magyar népdal különös jelleme. – A magyar tánczok. – A
Csürdöngölő. – A végső igazság. 207

V. Csak a dallam az igazi zene. – Wagner zenéje. – Mit ér a magyar zene?
– Hányféle a magyar zene? – A svihrovai nóta. – Zrinyi Ilona bujdosó
dala. – A magyar zene korszakai. – Nincs pártfogónk. – Káldy első
gyüjteménye. – Kik nem akarják ismerni a magyar zenét? – Utolsó harczunk
a számtisztekkel. 215

VI. Gróf Apponyi Albert. – A pénzügyi bizottságban. – Gróf Csáky Albin.
– Az ánket. – Szalay Imre, Bogisich Mihály, Mihálovich Ödön és Lippich
Elek. – Az én javaslatom. – A szomszéd népek dala. – Az ázsiai rokonok
zenéje. – Az ánket vitája. – Mit csinál a miniszter? – Mit csinál a
Tudós Társaság? 231

VII. Mással törődtem. – Jön Wlassics. – Káldy javaslata 1895-ben. –
1825–1860. – Tinódy-Balassa kora. – Csokonay kora. – A XVI. század
magyar tánczai. – Incselkedő, Dobogó, Füzér, Gyertya, Sövény,
Lakodalmas, Barát, Párna, Cziczka, stb. táncz. 247

VIII. A magyar hangszerek. – Hol szólt utoljára a tárogató? – A
sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója. – 1790–1848–1860. – A Scripsky
és Schunda-féle és az ősi tárogató. – A hangszerek fája. – Ki csinált
hajdan tárogatót? – Kik lopják a magyar zenét? – A német, franczia,
olasz, magyar zeneszerzők. – Hogy’ lett Csermák magyarrá? 257

IX. Mit csinált a kormány Káldy ajánlatával? – Az ökör nem köt koszorut
a réti virágból. – A zeneakadémia. – A könyöradomány. – Káldy
operaigazgató. – A Wagner-kórság. – Káldy ellenségei. – A zene a
számtanhoz tartozik. – A csodagyerek. – A muzsikus agya ki van nőve. –
Miként torzul el a muzsikus gondolkozása? 274

X. Zenénk elismerése. – Miként zsugorodott össze a népdal? – A zene
kenyérkérdés. – A németesítés borzasztó eszköze. – A nemzetirtó
rendszer. – A főváros. 291

XI. Csak saját zenénket szabad itthon mivelnünk. – A Hohenzollernek és a
magyar zene. – Peczek főhadnagy és a czigányok. – Frigyes császár
nyilatkozata a magyar zenéről. 300

XII. A nagy uralkodók nem lehetnek okos emberek. – Vilmos császár okos
ember. – Egy pápai tanár megjósolta Vilmos császár korát. – Kurucz zene
a budai királyi várban. – Vilmos császár és Káldy. 308

XIII. Vörös Miska és a német császár. – Szögyény-Marich László érdeme. –
Lehel kürtje. – Káldy ajkán megszólal a jász kürt. Vége. 316


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |mi dondenlgát |minden dolgát

112 |minda ketten |mind a ketten

277 |(1780–1825« |(1780–1825)«

277 |megirását |megirását«

316 |mindenüttt |mindenütt]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Szilágyi és Káldy" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.