Title: Életemből (I. rész) - Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás.
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Életemből (I. rész) - Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás." ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=WPhiAAAAMAAJ

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCVI. KÖTET

ÉLETEMBŐL. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

ÉLETEMBŐL

IGAZ TÖRTÉNETEK. ÖRÖK EMLÉKEK. HUMOR. UTLEIRÁS.

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



A MÁRCZIUSI FIATALSÁG.

(Visszaemlékezés.)

Ötven év múlt el azóta.

A kik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már.

Egy egész új emberöltő támadt nyomukban.

A kik ama napfordító év cselekményeiben résztvettek, kevesen élnek már,
s a kik még életben vannak, azok is mindennap leszámolnak az élettel,
mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még
annak az álomnak fölébredése?

A kinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen
vele, a míg a nap süti az arczát.

Én is e régi emberek közül való vagyok.

Hadd mondjam el, a mit ez emlékezetes napról följegyeztem.

Más Magyarország volt az, mint a mostani.

A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei
tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket, megyénkint
kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez
utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket.

A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi
városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a
szavazata «egy» szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a
törvényhozás műveletében.

Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a
munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt.

A «misera plebs contribuens», a «glebæ adstrictus» jogokkal nem birt,
csak kötelességekkel.

Ő viselte az adó terhét, sokféle czímen, ő adta az ujonczokat a rendes
hadsereghez, s azok szolgáltak tiz esztendeig, szabadságolás nélkül: a
nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harczolni.
A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott,
robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a
füstpénzt; csinálta az országutat, birája volt az «uriszék», törvénye az
«urbarium». A bot volt a rangkülömbség jelképe a nemes és a jobbágy
között.

Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország.

S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?

Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva.

Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem
haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni,
kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden
út el volt zárva.

Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb.
Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési czél nélkül. Jövendő prédája
bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.

Az országgyűlésen voltak kitünő államférfiak, kik az életbevágó reformok
szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha
nézeteik többségre vergődtek is, a conservativ felső tábla
visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat
végrehajtsa: helytartótanács, udvari kanczellária, dikasteriumok
intézték az ország ügyeit, administrátorok úrkodtak a vármegyéken, s
valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.

A magyar nemzeti politkusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét
parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, a mik a pozsonyi diætán
elhangzottak. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a
bástya ellenáll; de előre nem mozdul.

Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új
programmal lépett fel: nevezték őket doctrinaireknek, centrálistáknak.
Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal,
Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel.

1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, a mikor ezt mondá
előttem:

«… a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető.
Négy szóból áll: «felelős kormány, népképviseleti parlament».

Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba
kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi
országgyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek,
mely képviselőket válaszszon.

Lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó és felső
háza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a
jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy
a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjeszsze a
parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda,
hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő
ékesszólás, lelkesítő irói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich:
Magyarország újjá születésének hatalmas akadályozója?

De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére irott szóval, nyomtatással,
mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a censura?

Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak,
katonának a káplárpálcza, irónak, költőnek a censori veres plajbász.

Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis
felvirradna.

Felvirradt.

Márczius 15-ike volt 1848.

Tizedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, melylyel a korszellem
óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel,
hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára.

Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi,
korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot
vető, szabad Magyarországnak.

Nem jött e követelés megelőző intés nélkül.

A míg az 1846–47-iki országgyűlésen az ország legjobbjai fáradtak a
reformok sisyphus-sziklájának felgördítésével a soha el nem érhető
hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a
láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarczolta a «mene,
tekel, ufarsin»-t. A szomszéd Gallicziában kiütött a forradalom.

A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az
elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség
szabadságharczot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának
felszabadítását. S a kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett
áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, a miknek híreit, ha a
hírlapokban elnyomta is a cenzura, a magyar országgyűlés vezérszónoka
által annál megrendítőbb alakban lettek felmutatva; vérrel írott izenet
voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a
magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem
köztulajdon; hogy az a régi privilegiumok zászlója alatt halálba vezet:
életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve «népszabadság». S a
vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ád időhaladékot.

Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség
után rajtunk a sor; s a kiméletlen hatalom ellenében nincs más módja a
nemzeti lét fentartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány
mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az
országot azoknak a népmillióknak, a kik eddig csak veritékükkel,
vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették.

Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, a kik rendes
útakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító
termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi
czéljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább
az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek
feneketlen kátyuiban a reformok szekere fennakadt.

Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az
akkori állapotokra.

Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak
engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei
vadgyümölcs? Szamócza, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők,
gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a
leghevesebb ellenállásra talált s végűl kiderült, hogy a vezérszónoknak,
ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdei után a jobbágyai ötven
ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéseért!

Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, a mely az egész
eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!

Az országgyűlés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a
tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin:
kimerítő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a
honosság és az administrátori rendszer fölött: ezek között három
sürgetős reform, egy pedig még sürgetősebb gravamen. Nagy viták folytak,
névszerinti szavazásokkal a fölött, hogy a főpolgármester évi fizetése
600 forint legyen-e vagy 1500?

Ekkor kiütött a franczia forradalom. A párisi fölkelő nép összetörte a
trónt. Egy fiatal irótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett
trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a
világtörténelmi barrikadharczokban.

S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a
lombard-velenczei mozgalom. A szárd vezetőkörök a magyar nemzethez
buzdító felhivást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivívására.

Közeledő vihar dörgése nyugtalanítá Közép-Európát.

A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó
lépésre ösztönzé. Márczius 3-án Pestmegye követe, Kossuth Lajos,
felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek elé, melyben a
törvényhozás a dynastia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a
tróntól a felelős ministerium kinevezését, a szellem szabadságát, a
honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabadítását, országos kárpótlás
mellett. Az alsó tábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.

A méltsás főrendek azonban igen egyszerűen segítettek magukon, hogy ez a
felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű
tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig nem került
tárgyalás alá a felirati javaslat. A márczius 7-iki alsóházi ülésben már
türelmetlenkedtek a követek, hogy mit absentálnak annyit a főrendek? Mit
keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyűlés! – Komárom követe
Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a
csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására
tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő
között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar
bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem
tánczolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti
tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még tovább ment s vád alá kivánta
fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális indítványra
egyszerre felemelte az alsóházban lehunyt fejét a conservativ reactio s
a mérges vitának ismét Komárom követe szakította szét a gubanczát azzal
a szóval, hogy a farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen komoly ügyeket
tárgyalni, halaszszuk ezt a nagybőjtre. (Márczius 7-ike épen húshagyó
keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk
a nagybőjtbe.

Egyszer aztán a tánczoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt
parkettet a Bécsben kitört utczai forradalom. A bécsi intelligens
fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép
akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres
összeütközés történt a nép és katonaság között az utczán; melynek az
uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szíve vetett véget, elbocsátva a
kormányról az absolutismus főnökét, Metternichet.

A bécsi ifjúság szabadságharcza valóban megelőzte a pesti mozgalmat s
diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható.

Csupán azt a körülményt akarom felderíteni, hogy a pesti mozgalomnak
mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja.

A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint
ily országra szóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni
Budapesten. Ámde 1848-ban még nem volt se vasút, se villanytáviró. A ki
nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal
utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket
ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A
Pesti Hirlap ugyan márczius 17-iki számában azt írja, hogy márczius
14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a híre Pestre. Én azonban
lehetetlennek tartom, hogy egy hirlapiró márczius 14-én ily világesemény
hírét megkapja, azt a fiókjába elzárja s csak három nap múlva közölje.

A márczius 13-án támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a
következő márczius 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harczok között,
melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság
küzdött első sorban a bécsi népsereg élén, jutott az márczius 15-ikén
döntő diadalra, a midőn a népakaratáról felvilágosúlt uralkodó az
alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az
aula felfegyverzését aláírta s az újjongó Bécs utczáin, testvérével és
annak fia, Ferencz Józseffel egy kocsin végig vonúlt. Ugyanezen a napon
érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyülés küldöttsége,
István főherczeg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és
követtársaival, a bécsi nép ovácziói mellett, a király által kegyelmesen
fogadott feliratával az országgyűlésnek.

Ez is márczius 15-ikén történt – Bécsben.

De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett.

Egy tenger választott el még akkor bennünket.

A budapesti márczius 15-ikének indító oka nem a bécsi forradalom volt;
hanem, a mit nyomtatott adatok igazolnak, a «Pesti Körnek» az a
határozata, hogy a «magyar nemzet tizenkét pontban formulázott
kivánatait» ne intézzük egyenesen az országgyűléshez: hanem elébb
köröztessük azokat az országban vidékszerte.

Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása.

Ez ellen indítottuk meg mi, márcziusi fiatalok, a népre való
hivatkozást.

Márczius 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon,
melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk.

Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozó helyen: Petőfi,
Vasváry, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzay, Vajda János,
Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pillwax-kávéházban
vártak reánk, az úgynevezett «közvélemény asztalánál».

Korán reggel volt: borús, esős idő.

Petőfi az elmult éjjel megírta költeményét: «Talpra magyar, hí a haza!»

Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak: «mit kiván a
magyar nemzet?» a nép által megérthető magyarázattal alakítottam át. A
tizenkét pont összeállítása Irinyi József műve volt, ki azt a Pesti Kör
elé terjeszté.

A kérdés csak az volt márczius 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e
tizenkét pontos petitióval.

Appelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.

Vasváry Pál, kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen
hadonázott, hogy a pálczatőr kirepűlt a botjából s az én falam
szögletében állt meg a hegyével.

«Jó ómen!»

Előre a vassal!

S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki márczius
15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.

E nap dicsőitésében szabad nekem is részt vennem, a kinek a fejére ennek
a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A
népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyűlésen, a
pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi.

Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei
voltak azok az előhirnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb
szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a
korszellem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet színvonalán
álló lángész, a ki egy lustrum alatt egy üstököspályát futott meg az
égen s művei összeségében magának halhatatlanságot, nemzetének
elismerést vívott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja a
hirdetett népszabadságnak, kinek alakját érczbe öntjük, hogy mindig maga
előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.

Márczius 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyűjté maga
körűl egy csillagkoszorúba.

Mi többiek, kik az ő felhívó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő
hű harczosai voltunk.

Ennek a becsületes hazafi phalanxnak a tagjairól kívánok én e mai napon
megemlékezni, a ki őket márczius 15-ikén a küzdelem színhelyén láttam.

Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam
elő azoknak neveit, a kik a márcziusi napok ifjai közül még élnek. Még
most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az
irodalomnak. Másnap rá a sors keze, ez a rettenetes censor, kitörülte az
első sort a feljegyzésemből, Márczius 15-ikének a szerkesztője a
ravatalon feküdt. Én aztán kitörültem a többi sorokat. A mesterségemhez
illik, hogy az ómenekben higyjek.

Nem merem már megszámlálni az élőket. Egyedül maradtam már a «tizek»
közül. Két év alatt az utolsó háromból kettő elhagyott. Petőfi
születésnapjától a szabadsajtó születésnapjáig háromszor fogy el a hold:
– addig még mi is elfogyhatunk.

Következzék ama hosszú sora a szellemalakoknak, a kik már csak a
lélekidézés szavára vonulnak végig látó lelkem előtt: legelől Petőfi,
utána Vasváry Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Bozzay, Egressy Gábor,
Vidacs János, Vajda János, Csengery Antal, Sükey Károly, Emődy Dániel,
Bulyovszky Gyula, Oroszhegyi Józsa, Irányi Dániel, Vas Gereben
(Radákovics), Ludassy Mór, Papp Gábor, Lisznyai Kálmán, Bérczy Károly,
Tompa Mihály, Arany János, Helfy Ignácz, Kerényi Frigyes; utolsónak
Pálffy Albert és a kiket, bár korukra nézve nem, de szellemükre tekintve
a fiatalok sorába kell számítanom, Nyáry Pál Pestmegye alispánja és
Rottenbiller, Pest város polgármestere.

Minő felvonulása a szellemeknek! Mintha Csaba vezér «hadak útját» látnám
az éjjeli égen megrémledezni!

Ezeknek az alakjairól akarok tinektek beszélni, ti szép, ifjú,
reményteljes, kötelességterhes új nemzedék.

Költők, hirlapírók voltak mindannyian. Neveiket műveik elsorolásával
együtt mind megtalálhatjuk a hazai lexikonokban: egy sem múlt el úgy,
hogy irodalmunk muzeumát ne gyarapította volna. Egy, szorosan összetartó
irodalmi társaságot képeztünk valamennyien.

Nyáry Pál ugyan nem tartozott az írók közé; de különösen rám nézve
valóságos kútforrást képezett az ő gazdag ismerete, melyből a régi
táblabiró világ és a szabadságharcz leírásának adatait merítettem. A
magyar humorban, mely előadásait jellemezte, igazán mesterem volt. Erős
kritikája volt s azt kiméletlenűl gyakorolta ellenem, Petőfi ellenében –
és még a legnagyobb emberek ellenében is. Alakja, arcza igazi magyar
typus volt, amaz erőteljes, emez kissé ragyás: nem volt ideálszép; de
szeretetreméltó: láttam őt több izben halálveszély előtt is mosolyogni.
Hogy a legnagyobb kétségbeesés halálbacsalogató napjaiban élve maradtam,
azt is neki köszönhetem. – Aztán ő is ott volt közöttünk márczius
15-ikén reggel, a mikor egy csoport fiatal ember azzal a képtelen
követeléssel állt elő, hogy legyen egész Magyarország fiatal. Nyáry Pál
megjelenése közöttünk azt bizonyítá, hogy ez lehet, – meglesz, – meg
kell lennie!

Társaink egyike nem tudta ezt a napot bevárni. A megelőző évben
mindennapos látogatója volt társas összejöveteleinknek Czakó Zsigmond,
fényes nagy tehetség, eredeti úttörő a szinműirodalom országában (már az
arczképe is megjelent, Barabás rajzónjától megörökítve). Mért hagyott
itt bennünket? annak az okát soha meg nem tudtuk. Nem bízott tán a
jövendőben, nemzetében, önmagában. Csengery Antal lakásán, vidám
társalgás közepett, szájába vette egy pisztolynak a csövét s ezzel a
halálcsókkal átküldte magát a túlvilágba. Szegény özvegy anyja ott
Erdélyországban, összegyűjtött vagyonkájából sírkövet szándékozott dicső
fiának készíteni; de mire az összeg egybegyűlt, bekövetkeztek a nemzeti
felszabadulás napjai s a szabadságra rögtön előtámadtak a megvédő
küzdelemé: a küzdelemhez honvéd kellett, annak fegyver és ruházat, ahhoz
pénzre volt szükség; hogy a magyar pénzjegyeknek hitele legyen,
érczalapot kellett előteremteni: felhívtuk az egész országot, hogy kiki
tegye le a haza oltárára az otthon takargatott ezüstjét, aranyát; a
nemzet követte a felhívást, főurak ezüst servicei, polgárok ezüst
kanalai, szép asszonyok, hajadonok arany függői, karpereczei, jámbor
földmívesek rejtegetett tallérkái halomra gyűltek a szent oltáron. Czakó
Zsigmond édes anyja is odatette ez áldozatok közé a bibliai
özvegyasszony fillérét: szeretett egyetlen fia sírkövének az árát. S
most csak az őszi kökörcsinek tudják, melyik hant alatt nyugszik a
költő? Fejfáját feltűzelték azon a télen a táborozó hadcsapatok. Ha
tudott volna várni egy esztendeig, talán másutt is megkaphatta volna
ezeket az ismeretlen sírokból kibúvó kökörcsineket, a hogy megtalálták a
magukéit Petőfi és Vasvári.

Petőfinek arcza és alakja nem volt az, a mit daliásnak nevezünk:
arczkifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagy lépésű
mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja
átmelegítette, ez a mozdulatlan arcz ragyogott, ezek a csapott vállak
földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek s midőn lelkesítő költeményeit
szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta,
mennydörögte. S ha lóra kaphatott, akkor egész daliává alakúlt át: úgy
ült a lovon, mintha teljes életében azt tanulta volna. Bár sohase is
vált volna meg a lovától a végzetes napokban. Ha Bem tábornokot, mint
hadsegéde, követi, a végzetes űtközet után vele együtt menekülhetett
volna azon a mocsári ösvényen, melynek bejáratát a hős Zeyk Domokos
egymagában védte mindhalálig az egész szotnia kozák üldözése ellen.
Miért kellett neki nézőűl elmenni abba a magára hívott végső csatába:
«ott essem el én, a harcz mezején!» Ahogy megkívánta, a hogy megjósolta,
a fölötte elszáguldó paripák ott hagyták holttestét összetaposva. Hol
omlott ki drága vére? Hol van eltemetve? Azt senkisem tudja. A mennyire
a láthatár terjed Fehéregyház táján, az mind Petőfi sírja. Sirnak elég
nagy.

Azt mondá Petőfi hozzám írt versében: «Te, lelkem megmaradt fele!» – A
megmaradt fél nem szünt meg elvesztett felét siratni soha. Talán
összetalálkoznak még valahol.

A márcziusi napoknak második hőse volt Vasvári Pál. Hatalmas ifjú
férfialak, nyilt tekintetű, nemes vonásokkal büszkélkedő arczczal, nagy
kék szemekkel, sűrű gesztenyeszín hajfürtökkel. Bálványa volt a
fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús csengő
szózatára ment utána, a merre hívta, s megállt, a hol megállítá.

Ő is kardot fogott, mikor a tollnak és szónak a sikere megszünt. Maga
szervezett egy szabadcsapatot, Rákóczy-csapat czím alatt. Csapatja élén
esett el az erdélyi havasok közt. Társait is leölték. Tíz évvel később
ott jártam a Biharhegy gerinczén, a hol e siralmas harcz lefolyt. De még
akkor nem nyíltak a kökörcsinek, hogy megkérdhettem volna tőlük,
melyikük őrzi a délczeg népszónok álmait. Kisérőm, egy derék oláh nemes,
tíz év előtt ellenség, most jó barát, megmutatta az út mellett felmeredő
sziklatornyot, mely mellől a csapatja élén lovagló vezért lesből
lelőtték. Az elesettnek piros bársony mellényét is megmutatta, mit
ereklyéűl megtartott. Ráismertem a szép asszony keze himzette
virágokról. A himzőjét is ismertem valaha. De a sírját a kisérőm sem
tudta megmutatni. Kőhalmaz, borókabozót nagy messzeségben.

Megelőzte mind a két vértanúját a népszabadságnak a közöttünk legifjabb
költő, a szép tehetségű Bozzay, ki még az aldunai harczok alatt esett
el. Alig volt húsz éves. Vasvári volt huszonkettő, Petőfi volt huszonöt.

A márcziusi ifjak közül még többen is elmentek a csatatér babérait
tépni. Degré Alajos mint huszártiszt sebet is kapott az isaszeghi
ütközetben, Úrházi György hirlapíró egy kozák lándzsadöfés sebhelyét
viselte holtig a homlokán, Ballagi Károly írónak Budavár ostrománál a
karját lőtték keresztül, Sárossy Gyula, az «Arany trombita» írója, s
Táncsics Mihály, a socialista író, az in effigie felmagasztaltatásban
részesült. Vajda János zászlótartó volt; Sükei Károly is végig szolgálta
a hadjáratot, mint hadnagy ez a kis termetű, de nagy erélyű emberke,
kinek márczius tizenötödikén dadogó hangjával kiejtett szava röpke
mondásúl maradt fenn: «nem kkkell ilyenkkkor hallgatni az okokokos
emberekre!» Azután Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Balázs Sándor, majd
Vadnay Károly, Tóth Kálmán, kik még a márcziusi napokban fiatal diákok
voltak, de mielőtt a költői babért kivívták volna, a legnehezebb idők
harczi babérjait szerezték meg homlokukra.

Egressi Béni, a kedves dalköltő, Petőfi verseinek dallamosítója, mint
honvédszázados harczolt számos csatatéren; Egressy Gábor, az
utolérhetlen szavalóművész, mint kormánybiztos és szabadcsapatvezér
játszotta a legszebb hősszerepet a Kárpátok között. A magyar hadsereg
romjaival ő is kivándorolt Törökországba s éveket töltött a
számkivetésben. A király kegyelme megnyitá előtte hazája határát,
visszatérhetett honába. Honába igen, de nem a maga országába, a
szinpadra. Az intendáns nem ád amnestiát. Ekkor aztán a magyar közönség
gyűjtés útján adta össze a páratlan nagy művész fizetését, hogy az újra
elfoglalhassa a helyét a szinpadon. Ott is halt meg, a szinpadon, a
saját csataterén, a hogy illik a szellem harczosához, egy mesterszerepe
közepén.

Oroszhegyi Józsa alacsonytermetű, czingár emberke volt, tökéletes khinai
arcztypus, még a sárgaszínnel is ellátva. Hirlapíró volt és
költészettanára egy pesti felsőbb leánynevelő-intézetnek. A hadjárat
alatt ő is szabadcsapatot alakított, melynek viselt dolgait a hivatalos
Közlöny is megörökíté. A végén ő is átmenekült Törökországba. Orvosi
diplomája volt, az ozmán hadseregnél alkalmazást nyert; abban meg is
maradt; utóbb tábori főorvosi rangra vitte. Hét nyelven beszélt és írt
tökéletesen. A hatvanas évek vége felé meg is házasodott, török leányt
vett el. Sokoldalú tudományáért, különösen nyelvismereteért a törökök
nagyon megbecsülték. Egy ebéd után hirtelen felhajtott egy pohár arakot
s attól kapott a fejére a denevérszárnyú angyaltól egy olyan legyintést,
hogy a hét nyelv közül hatot egyszerre elfelejtett, csak a hetedik
maradt meg a nyelve hegyén: a magyar anyanyelv. Ekkor kénytelen volt
hazajönni Magyarországra; itt azután a magyar kormányelnök gondoskodott
a kegydíjáról, mely életét fentartsa – a halálangyal szárnyának második
szellőcsapásáig. Mozgalmas életet végzett; pedig milyen nyugodalmasat
kezdett!

Vas Gereben (családi néven Radakovics József) szintén a márcziusi
fiatalság közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők
közé érdemesíti. A szabadságharcz alatt a kormány által gyámolított
Néplapot szerkesztette, s a későbbi évtizedekben tehetséges munkása volt
a nemzeti irányzatnak. Vidám, eleven, életpiros arczú fiatal ember volt,
a kinek a feje fölött az idők viszontagságai nyomtalanúl múltak el.
Kétszer házasodott, mindannyiszor eszményi szép nőt vett feleségül.
Egyszer Bécsbe utazott, a hol ügyvédi praxisa után volt valami dolga. Az
utczán valami baját érezte. Máskor is elő szokott az nála fordulni. Egy
kis szívdobogás. Ismerte már a csalhatlan gyógyszerét: Digitalis.
Utjában volt a Burg melletti gyógyszertár. Oda tartott a panaceát
megrendelni. Mikor a gyógyszertár ajtaját kinyitotta maga előtt, még
ezen a földi világon volt; mikor betette az ajtót maga mögött, már akkor
a másik világon járt. A legtöbb irónak ez a vége. A jótékony
szívszélhűdés. A szivünkkel dolgozunk. A természet diktálja, hogy az
elhasznált életműszer felmondja a szolgálatot. Egész lajstromát az
írótársaimnak számlálhatnám el, a kiket ugyanez a gyorsposta szállított
el boldogabb hazába.

Irinyi Józsefre kerül a sor. Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak
volt a legszebb férfi, a kit valaha ismertem. Termete Antoniusi, arcza
klasszikus idomzatú, feje mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók,
beszéde gyors, a francziához inkább hasonló, mint a magyarhoz.
Francziához hasonlított az egész modora, viselkedése, szokásai,
társadalmi fogalmai. Tökéletesebb párisi alakot nem lehetett képzelni
Irinyinél, ki mindenben hű utánzója is volt a franczia arany
fiatalságnak, mely közt nevelkedett. Senkit sem respektált, mindenkivel
komázott. Egyszer Deák Ferencz azt kérdezé tőle, hogy mit adnak ma a
nemzeti színházban? – A Hunyady Laczit – felelte Irinyi. – Ugy? A
Hunyady Mukinak a fiát? – mondá Deák. – Irinyi volt a pesti tizenkét
pont összeállítója, ő volt, a ki e pontokat kinyomatva a Landerer és
Heckenast nyomda ajtajából a közönség közé szórta. A szabadság éve alatt
tagja volt a képviselőháznak. Kiváló alakja meg van örökítve az
országgyűlés megnyitását ábrázoló nagy képcsoportozaton. A Bach-korszak
alatt ismét visszatért az irodalmi pályára. Ismeretei, nagy tehetsége
ott ismét nagy elismerésre jutottak. Az a sajátsága volt, hogy télen sem
viselt soha meleg felöltőt. Csikorgó januári időben találkoztam vele
gyakran az utczán, szétgombolt frakkban (mindig frakkot viselt, még a
forradalom alatt is) és fehér mellényben. Azt mondta, hogy Párisban nem
ismerik a hideget.

Egyszer aztán alaposan meghütötte magát: gyomorgyulladást kapott.
Orvosa, jó pajtása, félreismerte a baját; gyomorkatarhusst konstatált s
erometicát rendelt neki: s azzal magára hagyta.

Irinyi József nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető, se
fizetett ápoló.

Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, butorai
összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett,
a nélkül, hogy valaki segélyére sietett volna.

Vele együtt mult ki az utolsó franczia-magyar.

Idézzek-e még több kisértetet?

Nem menekül-e még a hallgatóság kegyetlen előadásom elől. Hisz magamnak
is megreszket a szivem a szellemidézés közben.

Pedig még többen vannak, a kik a földalatti induló zeneaccordjaira,
halotti lepedőikbe burkolva előttem végig haladnak.

Ott jön a «Kegyencz» drámaírója, a magyar emigratió vezére, átlőtt
szivét takarva szemfedővel. Megszólítom: «miért volt ez?» Felemelt
csontkeze ujjával int: «ha megmondanám, te is utánam jönnél.»
Megsemmisíteni magunkat, mikor meggyőződtünk róla, hogy élő alakunk
utjában áll a nemzet jövendőjének.

Majd Vidacs János alakja vonul el lelkem előtt. Milyen igazi magyar fiú
volt 1848 márcziusában, mikor az Egyetem-téren összetalálkoztunk.
Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetű
ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsagó szavára mozgásba
jött a tenger: a néptenger. S ő szerette ezt a tengert hullámba verni,
partot ostromoltatni vele. Értett hozzá. Talán egyetlen valódi
forradalmi jellem volt a magyarok közt. A hadjáratot végig szolgálta
fegyverrel. De azután sem nyugodott el soha. Feszítő rugója volt minden
mozgalomnak, mely az idegen absolut uralom megtörésére támadt itthon s
fentartá az összeköttetéseket ott künn. A börtönoduk penésze nem tudta
kigyógyítani belőle.

És a mellett a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapított,
mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám,
dicsekedés. A Vidacs-ekék híresek voltak a hazában és a külföldön
mindenütt, a hol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik.
Együtt dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s
a munkások nem panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér
miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdonosuk maga is ott veri a vasat
az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és a
családjának, a mely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerűséget
követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt:
ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország
közbizalma, melyek titoktartást követeltek.

Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság
Budapesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár
megalakítását tüzte ki feladatául. Igazgató elnöke lett a szabadságharcz
egyik legnépszerübb tábornoka. Munkásokul behozták a külföldön
leghirhedettebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel
alkalmazták, mint a milyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.

Ez volt a megölő fátum.

Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolta, hogy ez az
őrületes verseny semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros
munkabérfölemelést el nem bir. Pedig most már az ő munkásai is fel
vannak izgatva.

A részvényes-gépgyár aztán nehány esztendő alatt elvesztegette a
millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de a közben a földig
verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs gyárat. Alapítója, a még
mindig fiatal népképviselő egy rosz napon egy kigyó-utczai ház negyedik
emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.

De a kezelésére bizott közpénzekből egy fillér sem hiányzott. A
honvédmenház alapjára begyült összegeket halála előtti napon az utolsó
forintig leszámolta az építő bizottságnak. Egy homályfolt sem maradt a
nevén. A szakismeretlen vállalkozás egészségtelen versenye ölte meg.

Hasonló halált választott a szabadság hosszú küzdelmének egyik
legkiválóbb vezéralakja, Nyáry Pál. Végzetes elhatározásának indító oka
sohasem jött nyilvánosságra. Rongált vagyoni állapot nem lehetett az,
mert rokonai igen szép összeget érő vagyont örököltek utána, mely az
egyszerű magányosan élő urát bőven eltarthatta. Halálának titka csak
sejthető; rendkivüli helyzetekből, lélektani kényszerűségekből
összebonyolult oly kinzó szövevény támadt, melyet egy lágy ember
félkézzel letépett volna magáról; de mely a vasembert agyonfojtotta.
Nyáry Pál életének regényét én jól ismerem, de leirni nem fogom soha, –
elrettentő például mindazoknak, a kiket valami végzet arra ösztönöz,
hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját boldogságukat,
lelküket, mindenüket.

És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, a míg
majd én is nem kopogtatok az ajtón: akkor zúgjátok, hogy «szabad!»



A LÁTHATÓ ISTEN.

Jól tudom én azt, hogy e két szó hadizenet tőlem minden eddigi uralkodó
fogalomnak, elkezdve a Brahma, a Budha imádójától, a ki azt mondja: «az
enyim az!» a keresztyénig, mohamedánig és izraelitáig, a ki azt mondja:
«láthatatlan az!» és a nihilistáig, a ki azt mondja: «nincsen az!»

Azonban én nem vagyok próféta, a ki új sektát szándékozik alapítani;
hanem csak költő, a ki sokat átélt, sokat látott és sokat átérzett.

Voltam egy kissé természetbuvár is, a ki a Kosmos nagy írója nyomán
elhatoltam az emberi tudás véghatáráig, a csillagködképletekig, a miket
a távcső szabálytalanul keringő fénytömegekre bont fel, s e fényes
chaoszban a kezdődő teremtés művét sejteti velünk.

Ki az ott?

A tudósok azt mondják rá, hogy az egy olyan nagy eszme, mely emberi
fogalmakba bele nem fér, s melyet Istennek nevezni, a ki emberi
dolgokkal törődik, antropomorphismus. Hisz a föld maga egy láthatatlan
porszem a világegyetemben, s a napok összesége, a miket ő esztendejének,
századának, évezredének, æocenejének, plyocenejének nevez, egy
eloszthatlan percz a nagy mindenségben. Ki ügyelne ennek a percznek a
történetére? Ki törődnék az ázalagokkal, a kik egy eczetcseppnek
sphæráján egymással küzdenek, s magukat embernek, s nemzetnek nevezik? s
még azoknak az apró bajaikkal is? s láthatatlan lelkük kimondhatatlan
érzéseivel? a ki itéletet hozzon erény és bűn fölött? tanítson szeretni
felebarátot, hazát? odakölcsönözze teremtő lelkét a sárdarabnak? holott
annak az egész planétája csak egy porszemnyi töredéke – nem is a ragyogó
mindenségnek, hanem – a láthatatlan semminek. Hisz ez a föld maga is egy
«nihil»: a legközelebbi naprendszer lakói, sőt maguk az Uranus lakói már
nem tudnak róla, hogy «van».

Azonban én egy kissé kertész is voltam. Évről-évre elnéztem azt a
közönséges sárga pillangót, mely derék nyárban millió számra repked a
gyümölcsös kertekben s petéit leginkább az almafák leveleire rakja le.
Két hét mulva a forró kánikulai nap kikölti az apró hernyókat, a mik oly
kicsinyek, hogy alig lehet őket puszta szemmel észrevenni. És ennek a
górcsövi paránynak már van tudata arról, hogy a mostani forró napok után
jönni fog a tél, jég és zuzmara, hogy ez a falevél le fog esni a fáról s
akkor ő elvész. És van tudata arról, hogy neki élni kell, és egy új
tavaszszal mint pillangónak szállni fel a légbe. És van tudata arról,
hogy ha ő annak a falevélnek, a melyen született, a felső fényes
epidermisét lerágja, akkor az össze fog zsugorodni és őt az alsó molyhos
borékjával be fogja göngyölíteni, s akkor ő a tél hidegét bizton kiállja
tavaszig. És van együttérző értelmisége, hogy valamennyi társával együtt
egy-egy vékony selyemszállal oda kösse a fa ágához azt a levelet, a mely
neki hazája fog lenni, hogy mikor eljön a tél, le ne hullhasson róla,
megmaradjon a jövendőnek.

Ki az ott?

Ki tanít ennek a paránynak, mely nem nagyobb, mint az irónom letört
hegye, meteorologiát, technikát, társulási egyetértést, előrelátást,
hazaszeretetet a maga szülőfölde, a falevél iránt? – S aztán mikor ott
állok a megoldhatlan csillagképlet s a szélben lengő téli falevél közt,
s végig gondolok a saját életemen!

Nem mondhatom, hogy sok szenvedés, megpróbáltatás, viszontagság ne ért
volna. Hanem azt mind magam kerestem. Ha meghúztam volna magamat, talán
nekem sem jutott volna belőle több osztalék, mint másnak; de mindig
űzött a vágy szembe menni a nehéz időkkel, néha még baljóslatok,
ellenálló akadályok daczára is.

Ifjuságomban festőnek készültem, volt tehetségem hozzá s kezdetben
biztató szerencsém. Ha ott maradtam volna, most talán az egész világ
volna hazám s senki sem neheztelne érette. Én azt egyszerre elhagytam s
választottam helyette az irodalmi pályát, melynek koszorúi tövisből
vannak fonva s nimbusza nem világít, hanem éget. És mégis Őt látom e
sorsfordulatban; mert nekem ez a pálya minden szenvedéseivel,
küzdelmeivel, nehézségeivel együtt a gyönyörök végtelensége volt;
menedékem az országos viharokban, vigasztalóm az elcsüggedésben;
harminczhárom év óta az egyetlen hely, a hol mindig megtaláltam mindazt,
a mit a nagy világban és a kis világban elvesztettem, volt az íróasztal.

Majd szólok még az íróasztalról később.

A márcziusi napokban Petőfivel együtt én voltam az, a ki a
népszabadságot kikiáltottam a szabad ég alatt. Az első szó kimondója
fejével játszott; mert ha az egész nemzet nem visszhangoztatja azt, az a
fej elveszett. Ki költé fel e visszhangot? Ki őrzé meg fejeinket?

Hát azután, hányszor álltam a nyitott sír szélén? Csatatereken,
ellenséges táborokon keresztül hatolva, ostromolt városokig, bombazápor
alatt. Szegeden a lőporos raktár robbant föl mellettem, s körültem az
egész tért beteríté romokkal; én érintetlen maradtam.

Világosnál az «utolsó» napon egy olyan társasággal ebédeltem együtt,
melynek minden tagja tudta már, hogy a fejét eljátszotta, s nekem sem
volt semmi okom a magamét jobbnak hinni a többiekénél. Csak egy
választás lehetett még: az, a mit egykori ügyvédi főnököm tett, a ki
szemem láttára lőtte főbe magát. Azon gondolkoztam, hogy melyik lesz
jobb? Mert bizonyára az én életem is olyan jól be volt ott végezve, mint
a többieké. – Ekkor egyike a legelkeseredettebb politikai ellenségeimnek
odatoppan elém, paraszt kocsisnak átöltözve, s azt mondja: «a szomszéd
városban van a feleséged, a ki utánad jött Pestről, ülj fel a
szekeremre, viszlek», s ezzel a szóval ez az ember, a ki nem szeretett,
kiragad a halál torkából s a muszka táboron keresztül hatolva,
megszabadít.

Ki küldte ezt oda?

Fél évig bujdostam erdőkben, ismeretlen emberek között. Azok, a kiknek
hivataluk lett volna, hogy üldözzenek, segíték elő menekülésemet, s a
komáromi kapitulátió menlevele általi megszabadulásom nem költemény.

Hanem hát ezek mind materiális csodák. Jók egy magánélet regényéhez
sensationális fordulatoknak; de a kitűzött jelmondathoz nem adnak semmi
bizonyítékot. Te «egy» ember vagy, a ki azt mondod: «Láttam az Istent,
mikor megszabadított!» de hol volt az Isten akkor, a mikor a többiek
halálra mentek: a kik voltak olyan jók, mint te vagy!

Tudom. – De nem ismerem el a halált büntetésnek s az életet jutalomnak.
Missió mind a kettő. Egyikünknél az az áldozat, hogy meghal, a
másikunknál az, hogy élve marad. Hányszor irigyeltem én azokat, a kik
már dolgukat jól végezve, pihennek: hányszor évtizedeken keresztül? De a
holtak és élők áldozata egy czélra szolgált; nagyobb czélra, mint egy
emberi boldogság; e nemzet ellenálló erejének megszilárdítására. S a kik
e czélért meghaltak, többet tettek, mint mi, a kik e czélért élve
maradtunk.

Ha akkor ellágyul a nemzet, most nincs Magyarország.

A csillagképletek, a téli falevél, az egyes emberélet történetén túl ott
van «Ő» a nemzetek nagy életének fordulataiban.

Minden nemzet addig él, a míg missióját betölti; ha azon túl megy,
elmulik, s ha új missiót talál, új alakban támad fel.

A klasszikus korszak mythosza szerint a fátum fölötte állt még az
isteneknek is; a bölcsészet ezt tagadja; de azt el kell ismernie, hogy
az emberi szabad akarat egyenlő tényező az isteni hatalommal; mert e
nélkül a lélek nem volna lélek; s az a Teremtő, a ki az embernek lelket
adott, a hatalmát osztotta meg vele.

És itt találunk rá a látható Istenre: a midőn az emberi szabad akarat
valamit elront, hogy fordítja csodamódon ismét jóra. Néha óriási
szenvedések, áldozatok árán, de a miknek díja az árát mindig túlhaladja.

Ne szóljunk a zsidó nemzetről, mely Jehova választott népének vallva
magát, Istenétől mégis hazájából kiűzetni hagyatott. – Ha ott maradt
volna, most a drúzokkal együtt juhokat, tevéket őrizne kis hazája
legelőin s nem volna több egy nomád népfajnál; míg szétküldve a széles
világba, nevezetes tényező lett a népek között.

De keressük mi csak a saját nemzetünk történetében a látható Istent.

Előtámad, senki sem tudja honnan, Ázsiából-e vagy a volgavidéki
Éjszak-Európából egy néptörzs, s helyet foglal Európának egy olyan
országában, melynek népzagyvalékát se Róma, se Attila, se Nagy Károly
hatalma nem birta egy összetartó birodalommá alakítani.

Ki vezette őket ide?

Ki adta neki a súlyos megintést a Lech mezőn, hogy ne vesztegesse el
magát, mint elődei, a hunnok, avarok; hanem maradjon otthon földet és
emberszivet művelni, országot alkotni. Csapásnak látszott; megmentő
intés volt.

Ki adott világot a lelkének, hogy a midőn két vallás között kellett
választania, ne annál állapodjék meg, a mely őt kelet felé vonja, hanem
a mely a nyugottal egyesíti? Nem a dogma itt a kérdés, hanem a
cyrillbetű, ezek a rabszolgaság lánczszemei, a mikkel a moszkvai egyedúr
minden népet, a mely azt fölvette, magához kötöz.

Mi a nemzetek története? – Küzdelem az istenerő és az emberakarat
között. Néha együtt halad mind a kettő; az a nemzet nagy lesz.

Néha győz az «akarat» az istenerő fölött, hanem az ember, a nemzet
elvész.

Néha egy erős csapása a világteremtő kéznek megtöri az akaratot;
csapásnak látszik, de mentő intés volt az. Mikor az ember, a nemzet
önmagával meghasonlott s önbűnével ássa sírját.

Megkaptuk ez intést a mohi pusztán, megkaptuk a Csele pataknál. A nemzet
halála látszott az lenni. Csak tisztító tüze volt.

Hisz ez a nemzet önmagát akarta meggyilkolni akkor.

Nézzük végig a mohácsi vészt megelőzött korszak rettenetes törvényeit; a
jobbágy nép millióinak elnyomására, megkinzására kigondolt czikkelyek
egész sorozatát; az egész megyék nemességét proskribáló határozatokat,
azért, mert a szegény jobbágygyal rokonszenveztek; az embernek, a saját
magunk vérének állattá lealjasítására czélzó végzéseket, egész addig a
hahotával vegyült átkozódásig, hogy «lutherani comburantur!» aztán
kérdezzük, hogy nem kellett-e ide egy vérözön, mely szennyeinket
letörülje, hogy aztán kezdjünk a tiszta lapra egy új, fényesebb, dicsőbb
történetet írni.

Mikor a magyar önmagának lett legrosszabb ellenségévé, adott neki az
Isten egy jobb ellenséget.

Mert ez ellenség barbár közönye mellett verhetett gyökeret hazánkban a
reformátió, virulhatott fel a nemzeti tudomány, erősödhetett meg a
szabadságérzet, emelkedhetett föl templomi szentséggé a hazaszeretet.

E nagy csapása nélkül az Istenkéznek ma ez a nemzet csak gyűlölt
zsarnokokból és nyomorult helotákból állna; rég elpusztította volna
önmagát.

Mikor a leczke megfogant, akkor az, a ki ránk bocsátá vaskezét, ismét
visszavonta azt rólunk. Nem maradtak-e e kéz ujjainak a nyomai rajtunk?

Akkor aztán átestünk a másik végletbe. Az Istenerővel küzdő emberakarat
helyett úrrá lett nemzetünk fölött a sors előtt lefekvő álmatag közöny.
A világ látott volna egy tüneményt, hogy múlik el egy nemzet, csupa
életunalomból. Nem pusztítja ellenség, csak úgy elmúlik magától, a
főrend átalakul németté, a jobbágyság beolvad a tótba, oláhba; csak a
köznemesség és a papság marad meg – latinnak, magyart csak a nagy
alföldi városokban találni már. Nincs költő, nincs tudós, nincs
országgyülési szónok, a ki a magyart képviselje többé.

Ekkor ismét jött az intő vaskéz. Jött a József császár alatti
germanizáló korszak. Végveszedelmünknek látszott, pedig ujjászületésünk
volt az. Mindenki ismeri a genesisét. A koronázatlan uralkodó azt
parancsolá a magyarnak: beszélj magyarul, hozz törvényt, tanácskozz,
biráskodj magyarul. A magyar vármegyék azt felelték vissza: nem! mi
latinul akarunk beszélni; ez kell nekünk, a magyar nem alkalmas arra.
Akkor aztán azt mondta nekik, hogy: «no hát beszéljetek és
kormányozzatok németül».

S e szó fölrázott bennünket öngyilkos mákonyálmunkból. Erőnk tudatára
ébredtünk. Kincs lett ránk nézve, a mit eddig lábbal tapostunk. A
veszély szabadított meg.

A ki megnézi azt az üres lapot, mely törvénykönyvünkben Mária Terézia és
II. Lipót nevei közé szorult, ezen a fehér lapon ott találhatja az
istenkéz látható írását.

Akarjátok újabb csodáit hallani, a mik már élő szemeink előtt
nyilvánultak?

A min egy századon keresztül hasztalan fáradozott annyi nagy szellem, a
népszabadság nagy művén, ezt a lehetetlen, óriásnak való feladatot egy
márcziusi napon megoldja egy csoport fiatal költő, ujságíró és egyetemi
tanuló, s arra az egy szóra, hogy «ezt kivánja a nemzet!» felszabadul a
nép, a föld és a szellem. Én láttam e napnak istenarczát s fényétől még
most is elvakul szemem, ha visszatekintek rá. Ott járt előttünk,
tűzoszlop képében, mint a szolgaság házából menekülő Izrael előtt.
Láttam ezredévek bálványait egyszerre összeomlani, egyes embereket a
tegnapi énjükkel ellenkezővé teremtődni, láttam egy korszakot egy percz
alatt megszületni, láttam egy szolganépet egy varázsszóra szabad
nemzetté átalakulni. Láttam az Istent!

És azután láttam egy nemzetet, melynek egész egy emberöltő ivadéka nem
tanult fegyverrel bánni, melyről azt énekelte költő és történetíró, hogy
el van már puhulva, mint egy óriást fölkelni fektéből s puszta kézzel
megvívni kilencz oldalról rátámadó fegyveres ellenség légióival s
diadalmaskodni valamennyin.

És ismét láttuk küzdelemre kelni az emberakaratot az istenerővel.
Diadalunkra, melyről azt hittük, hogy hazánkat újjá teremti, jött a
csapás, melyről azt hittük, hogy hazánkat megsemmisíté.

És ime, újra élünk. Nemzetünk ismét úr saját hazájában, nyelvünk
elfoglalta hatáskörét, minővel még soha nem birt; országunkat mint saját
nevű monarchiát a kerek föld elismeri s szavunk döntő súlylyal bir a
világrész végzetében; hitelünk szilárd, területünk vasutakkal van
odaszőve Európa czivilizált régiójához, irodalmunk virágzó, művészetünk
elismert, tudományunk kezdeményező, és jövendőnk egy uralkodó kezében
van, a ki több, mint atyánk: – jó barátunk.

Talán, ha az emberakarat győzött volna, nem lenne jobb.

Annyi bizonyos, hogy abban az esetben most Magyarország köröskörül volna
véve ellenséges nagyhatalmaktól, egyetlen egy szövetséges nélkül. – S
hogy minő sorsa volna e nemzetnek itt határain belül? azt ki mondhatja
meg? – Irtó harczot folytatva annyiféle nemzetiséggel, miket minden
szomszéd ráuszíthat és kényszerítve az újabbkori hadászat által
elviselhetetlen hadikészülődésekre, nem roskadt volna-e már azóta össze
terhei alatt? Aztán ismerjük magunkat. Külellenséggel még lehet őszinte
békét kötni; de ki békítheti ki valaha a belső ellenséget, a
kielégítetlen nagyravágyást, mely örökké harczol a fennálló ellen s
fegyverszünetet nem köt soha, s ha győzött, nem pihen meg, csak tábort
cserél? Hányszor meghurczoltuk volna azóta annak a nagy magyarnak minden
szál ősz haját a sárban, kinek históriai nymbusából most egy sugár sincs
elhomályosulva! – És ime, a mult és a jelen át van hidalva.

Hanem a két korszakalkotó percz között tizennyolcz év fekszik.
(1849–1867.)

És e tizennyolcz évnek van története.

Történet, mely soha sem lesz megirva.

Igen is, megkisérték az elbukottak mindenféle módját a szabadulásnak, a
lesujtó végzet alól. – Küzdöttek Istennel.

Ezeren meg ezeren vannak, a kik közül az egyik az egyik részét, a másik
a másikát ismeri e csendes, de hősi erőködésnek, e lázas töprengésnek,
és ezeren meg ezeren mind a sírba fogják vinni magukkal azt, a mit
tudnak.

Maga a legkiválóbb alakja a magyar Amphyktionoknak nem azt jelenté-e ki
most legközelebb: «semmit sem írtam fel az utókor számára abból, a mit
tudok».

A magyar nemzet «meg nem történt történetének» kell e nyomtalanul elmult
és mégis teljes sikerű küzdelmet neveznem.

E meg nem történt történetnek mennyi teleirt és kitörült lapját látom
magam előtt. Ismerem az emberkezet, mely teleírta, hát azt a kezet ne
ismerném, mely kitörülte?

E nehéz korszak száműzött engem íróasztalomhoz. – De nem! Nem exiliumom,
asylumom volt az.

Nem is ott kezdődik, kicsi gyermekkoromnál kezdődik az.

Nem adomázási vágyból, nem is önéletleírási ösztönből írom le ezeket;
hanem hogy láthatóvá tegyem, hogyan fejlődött ez ki csirájából?

Nekem gyermekkori játékszerem sem volt más, mint a palatábla, meg az
iral.

A mit irtam, ahhoz rajzoltam is, s a mit rajzoltam, ahhoz valami
történetet is irtam.

A legelső pikturám hat esztendős koromban egy farkas volt, s alá ez a,
történetesen alkaikus, vers volt irva: «búsulást hallata bokrokban egy
farkas». Hogy mi busította el olyan nagyon azt a farkast, arról most már
fogalmam sincs. Hanem a farkas meg a vers most is meg van valahol, mert
késsel volt belekarczolva a nagy palatáblába.

Második művészi kisérletem egy szörnyeteg vers mellékletében a hirhedett
Rőth-féle család gyilkosának arczképe volt. Ekkor már hét esztendős
voltam. Jó apám dicsekedve mutogatta azt az ismerőseinek, s sokáig ott
láttam azt a bibliába eltéve. Kilencz éves koromban már két versem
jelent meg a «Regélő»-ben, meg a «Társalkodó»-ban; az egyik valami
négerrel bajlódik, a másik azonban egy ismerős alakot, a város bolondját
énekli meg; alányomtatva a nevem, szülöttevárosommal és életkorommal
együtt. Ez első siker által elkapatva, rögtön és egyenesen a
drámaíráshoz fogtam. Tíz esztendős voltam már, ez elég indok rá. Elő is
adtuk azt a darabot kortársaimmal. Hanem az irigy kritika
agyonhallgatta. S én ennek következtében elég jókor rájöttem arra a
tudatra, hogy ha az ember író és festő akar lenni, elébb talán jó lesz
iskolába járni.

Azóta mindig iskolába járok.

Sokat éltem, sokat tapasztaltam, sokat olvastam.

És az, a mi nekem sok, még mindig olyan elenyésző parány az összeségben,
minő a föld a világrendszerben.

Az élet és a könyvtár két nagy iskola. A teremtésnek két nagy
universuma.

Mik a csillagos ég minden csodái egy könyvtárhoz képest?

Ez a tünemény, ez a phœnomenon, melyben látható a lélek, Isten.

A nagy szellemek összeségének hagyománya. Az eszmék, a gondolatok álló
csillagai. A minden materiális mozderő fölött álló, a semmi anyagra nem
redukálható ember meteorjai.

És mennyivel nagyobb csodája a teremtésnek a napok tejútjainál maga az
emberi szív élete.

Annyi millió között két egymáshoz hasonló élettörténet nincsen. A hány
szív, annyi történet, örökké új és kimeríthetlen, végtelenebb a
makrokosmosnál; egy világ, mely magát mindennap újra meg újra teremti és
nem ismétli soha.

Harmincz év óta mindig hordok magammal egy-egy kis könyvecskét, a mibe
mindazt följegyzem, a mit az élet és könyvtárak tanítanak. Egy kis
gyűjtemény már maga ez a könyvecskéim halmaza s a belejegyzett tárgyak
tömege nem egy, de tíz emberélet munkásságának alapot adna. De azoknak
soha sem fogja hasznát venni senki, magam sem valamennyinek. Mert az
alkotáshoz nem elég az akarat, nem elég a tehetség: oda inspirátió kell.

Lehet valakinek a leghálásabb költői tárgy a kezében, birhatja az írói
nyelvet, a ragyogó tollat, merész phantáziát; ha nem tudta megtalálni a
sugallatot, mely tárgya iránt átmelegítse, mely annak rejtélyeit előtte
feltárja: vesződni fog, kínnal alkot és belefárad, s mikor elkészült
vele, bánja, hogy megteremté.

Ellenben minő földöntúli gyönyör az: az önkénytelen sugallattól
átmelegülve dolgozni egy munkán, melybe alkotója bele tudott mélyedni
lelke egész szeretetével, azt az első megfogamzás perczében készen látja
maga előtt, s nem tud tőle megválni, míg be nem fejezte.

Én éreztem mind a kínjait, mind az örömeit ennek a munkának.

Ki tanuskodjék a látható Istenről, ha a költő nem, a ki ugyanazzal a
tollal írhat jót, írhat rosszat. Ezt a klasszikus kor költői vallották
már: «Est Deus in nobis!» – S az «invita Minerva» kriteriona volt náluk
a költői érzéknek.

Azokat a munkáimat, a miket az olvashatók közé soroznak, mindig egy
pillanatnyi ötlet teremté meg; másokhoz évekig készültem, s most bánom,
hogy a tűzbe nem dobtam.

Vannak munkáim, a melyeknek keletkezését egy-egy nagy csapás idézte elő.
Például az «Üstökös» czimű humoristikus vállalatom úgy keletkezett, hogy
egyszer egy barátom hibája miatt nagy bajba kerültem s gondterhesen
járkáltam künn a kertemben, akkor még fiatal fácskáim között s ime, mint
Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek
meg egy művet, a mihez akkor még minden hiányzott, humorisztikus író,
rajzoló és olvasó közönség, csak egy volt meg, a mi nem kellett: osztrák
censura. S ez a sugallat szülte azt a vállalatot, melynek huszonkét
évfolyamában a magyar néphumor van összesítve s mely rám nézve is egy új
fordulópontot képezett és szabadulást nyitott önerőm útján.

Mennyi gondnak, mennyi aggodalomnak, mennyi keserűségnek volt
eloszlatója rám nézve az íróasztal! Az íróasztal még a börtönt is
otthonná tudta változtatni rám nézve, s bástyám volt, a hol ellenségeim
el nem értek, bűvköröm volt, mely előtt balsorsom rám nem talált.

Azért írok olyan sokat. Volt idő, azt mondják, a mikor szükség volt rá,
hogy a nemzeti önérzet ébrentartásáért írjak; – most már nincs rá
szükség: most már csak magamnak írok.

S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti
kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek, – hanem azért, mert én
olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a
gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. Miért is nem
világnyelv? Ha ezt más nemzetek nagy szellemei tudnák! Hiszen magyar
nyelven költeni, olyan, mint a hegedűművésznek a straduarión játszani! –
Miért nem beszéli ezt a művelt nagy világ? – Sokszor kérdezem magamban,
hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére
teremtette?

De én hálát adok neki, hogy ezt nekem adta anyanyelvűl; hogy ezen a
nyelven mondhatom meg neki, hogy én látom őt a csillagtejutakban, látom
az aszú falevél férgeinek életében; látom saját sorsom rejtélyes
fordulataiban, látom nemzetem csodateljes történetében, látom az emberi
lángész remekeiben, látom az üres papirlapon előttem.

Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, a hol őt ne látnám.

S nem félek kimondani, hogy a nagy és kicsiny között, a ki középen áll,
az az ember.

Nem a csillagos ég, az ember az istenség tanúja.

A nap csak eszköz, a föld a czél, bárha ez forog is amaz körül; s a
mindenség közepe nem a Syrius, hanem az emberi szív, mely megtelt
Istennel!



ÉLETEM LEGSZOMORÚBB NAPJAI.

(Naplótöredékek.)


I.

1849-ik augusztus 8-án titkos értekezletet tartottak a számra igen
meggyérült országgyülés tagjai Aradon.

A kormány azzal a hírrel lepte meg a képviselői testületet, hogy többé
biztosításukról gondoskodni nem tud, mert a szőregi vesztett csata után
Arad fedetlenűl áll.

Kossuth maga bevonult a várba azzal a határozattal, hogy ott bezárja
magát s védi annak erődjeit, a míg a seregek a harczot tovább
folytatják.

Ugyanazon lakrészt foglalta el, melyben a vár előbbi parancsnoka,
Berger, tizenegy hónapig tartotta ki a magyar fegyverek ostromát; két
kis szűk lyuk az a sánczboltozatok alatt, melyek egyikébe keskeny ablak
juttat gyér világot az ajtó fölött; az is erős vasrudakkal elrácsolva. A
vasajtó lemezein még akkor is láthatók voltak a horpadások, miket a
kívülről belőtt bomba szétszakadt darabjai okoztak rajta.

A kormányzó családja ez alatt Világosra menekült, de ott sem maradt
sokáig.

Az érkező tudósítások óráról-órára nyugtalanítóbb híreket hoztak minden
oldalról.

Dembinszky elhagyta Szőreget, s a helyett, hogy Aradnak vonúlt volna, az
ellenséges Temesvárnak vetette magát.

Bem moldvaországi győzelmes előhaladásának híreit még lehete olvasni a
falragaszokon, midőn az érkező futárok csüggeteg arczczal jelenték a
kormánynak, hogy az eddig oly győzhetlen sereg Segesvár alatt
tökéletesen szétveretett.

Görgeiről semmi bizonyost sem lehete hallani.

Kossuth ugyan elment eléje Madarasig, de előre küldött futárai
álrémekkel addig unszolták, míg hallgatott rájuk és visszafordult.

A város tele volt menekültekkel; minden osztályból levő kompromittáltak
itt gyülekeztek össze; követek, kormánybiztosok, hivatalnokok;
fegyvergyárak, felszerelések személyzetei; hírlapírók, papok, kiket
Haynau vérboszús kiáltványai s a szibériai éjszakákróli hagyomány a
kétségbeesés e végpontján összehozott.

S midőn végre csak egy hely volt még, hol a menekültek megpihenhetének,
kimondatott, hogy e pont huszonnégy óráig sem biztos többé, menjen
mindenki, a hova jobbnak láttja. Duscheknek parancs adatott, hogy a
pénznyomdát és államkincstárt szállitsa a várba; ahhoz kétszáz szekér
kellett, és szekér nem volt kapható többé. Menekülők lefoglalták
valamennyit.

A hivatalnokokat szétbocsátották, fizetést az naptól fogva nem
igényelhetett senki, a bankjegyek kétséges hitele mesés drágaságot
idézett elő.

A kormányzó tulajdon titkára egy fillér nélkül maradt az utczán. Láttam
midőn R… J. utolsó forintjait megosztá vele; azután egymás nyakába
borultak, rábízva egymásra, hogy a melyik még találkozni fog a másik
családjával, mondja meg neki, hogy – nem tudom már mit? annyit tudok,
hogy több volt benne a köny, mint a szó.

Azzal aztán oszlott mindenki széjjel; senki sem mondta hová? Senki sem
akarta, hogy az előre kiszemelt menhelyet mások is megtudják.

Némelyek Erdélynek tartottak, mások Világos felé, legtöbben Lugosnak
vették az utat, onnan aztán lehetett Mehádia, Orsova és Törökország felé
haladni: míg egy nagy rész inkább óhajtva a csatamezőt, mint e szomorú
felbomlás látványát, megindult felkeresni Görgei hadseregét, melyről
egyedül hitte még mindenki, hogy egy dicsőséges csatában megállni képes.

Így indult meg 8-án alkonyatfelé egy csoport «szónok és státusférfiú»
Váradnak. A várban csupán a kormányzó maradt és Palóczy, az öreg
korelnök.


II.

A simándi úton szekér szekeret ért; s ha egy-egy gyorsabb futtában
elkerülte a többit: a bennülők – nem akartak egymásra ismerni.

Megdöbbentő volt ez.

Más időkben mindenki tegezte egymást, messziről köszönt; és most nem
akar a másikra ismerni, mintha azt kivánná, hogy ő rá se ismerjenek.

Mintha az augusztus 8-án lemenő nap veres fénye már az autodafé
viszsugára volna, mely előtt a vádlottak megtagadják egymást.

Sok arcz ki is volt véve rendes alakjából; szakállak leborotválva,
bajuszok rövidre nyírva; ruhákról sok zsinór letépve.

Engem Nyáry vitt szekéren; ugyan az, ki nekem e balsorsot már két hó
előtt mosolyogva jövendölé meg; kinek feje legmagasabban állt arra
nézve, hogy legelébb érje a csapás; ki azután nagyon is szemközt találta
magát és igen sokáig a halállal, s szenvedett erős lelkeért annyit, a
mennyi egy halállal felér; és a ki még most is ugyanaz maradt, a ki volt
11 év előtt: bátor ellenfele a veszélynek; akár alulról, akár felülről
jőjjön is az: még az az érczmosolygás is meg van arczán, valahányszor a
baj növekedik. (Ez 1861-ben volt írva.)

Egy feketefödelü szekér is haladt a többi között, két szürke ló volt
eléje fogva. Nyáry messziről ráismert a lovakra. «Ez mind a kettő
pegazus», mondá tréfálózva.

– Miért az?

– Mert költők lovai.

Valóban, honunk két első írója, Bajza és Vörösmarty ült a szekéren. (A
harmadik, Petőfi, már akkor a segesvári hantok alatt feküdt.)

Költőink dicséretére mondhatom, hogy szakálluk, bajuszuk nem volt
levágva.

Alig eredtünk velük szóba, midőn egy terhes szekérrel találkozánk
szembe. A szekér mellett ballagó kocsis azon kérdésünkre, honnan jő?
mogorván felelé: Váradról.

– Ott van-e már a magyar sereg?

– Nincsen; felelé egész bizonyossággal: el van fogva mindenestől; egy
ember sem szabadult meg belőle; mind ott vesztek.

És ezt olyan nyugodt faképpel mondá, mintha az egészből semmi sem
érdekelné egyéb, mint az, hogy az ő szekere megmaradt. Ez rossz
vigasztalás volt. Még akkor a debreczeni ütközetről nem érkezett hír.
Nagy Sándor hadteste a muszkák ellen csatát vesztett ott.

E hadtest tisztei a legjobbak közé tartoztak, s tüzérsége kitünő volt.
Szerencsétlen gondolat volt, épen akkor lakomát rendezni számukra, midőn
az oroszok félórányi távolban álltak. A megrohanás véletlenül jött; az
ellenállás hősies volt,[1] hanem a lovasság túlnyomó ereje eldönté a
csatát, s azt mi vesztettük el.

Görgei alig két órányi távolból hallgatá a derék haddal az ágyúzást;
azonban úgy vélve, hogy intézkedései következtében az utócsapat
ágyúcsata közt vonul utána, meg sem mozdult, s csak akkor értesült az
ütközetről, mikor már a csata el volt veszve.

Az I. számú huszárezred nehány legénye egész Váradig vágtatott még az
nap, s elhíresztelé, hogy az egész magyar seregből rajtok kívül senki
sem menekült meg.

A nem harczoló rend forradalmi férfia közül igen sokan még akkor, midőn
a képviselőház Szeged elhagyására határozta magát, Arad helyett Váradot
választák nyughelyül; ezek tehát azon rémhírre, hogy a magyar sereg
Debreczen alatt semmivé van téve, hirtelen szekérre kaptak s jöttek Arad
felé.

Ez történt ugyanaz nap, hogy Aradon kimondták, miként a város huszonnégy
órára sincs biztosítva a meglepetés ellen.

A Váradról menekvők tehát siettek Aradra, az Aradról jövők Várad felé, s
így találkozott szembe a két menekülő csapat Simándon.

Ez volt a siralmas óra!

– Hová? kérdezők mi. – Hová? kérdezék a szemközt jövők.

– Mi Aradra megyünk, és ti?

– Mi pedig Váradra.

– Csak vissza, vissza! Váradon ezóta Paskevics ott lehet.

– Arad alatt pedig Haynau.

Ők a debreczeni csatáról beszéltek, mi a szőregiről; amarról mi, emerről
ők nem tudhattak semmit. Mi az ő reményeiket törtük össze, ők a mienket;
pedig mindegyikünknek kevés volt már.

Tanakodtunk, latolgattuk a veszedelmet, előszedtük térképeinket,
iparkodtunk egymás híreit megczáfolni, lehetetlennek bizonyítani;
elvégre is mindenki nagyobbnak találta azt a bajt, a mely elől fut, mint
a melynek eléje megy, s indult megkezdett iránya felé.

A csapat a simándi fogadónál kétfelé szakadt; egyik tartott Váradnak,
másik Aradnak; a határozatlanabbak, hol az egyik, hol a másik irányt
követve, majd a jövőkhöz, majd a menőkhöz csatlakoztak; voltak olyan
ismerőseim, kikkel egy nap alatt háromszor is találkoztam; hol
elhagytak, hol szemközt jöttek, megint utolértek; maguk is megvallva,
hogy már két nap óta utaznak majd dél, majd éjszak felé s soha sem
tudnak bejutni sem Aradra, sem Váradra.

Kegyelmes Istenem! Mi ekkor nem találtunk ebben semmi humoristikumot.

Nyáry és én azonban, kik elhatároztuk, Görgeit mindenesetre fölkeresni,
ha még valahol föltalálható: elindultunk késő este Zerind felé.


III.

Azon éjjel Zerinden háltunk, s másnap mentünk tovább Szalonta felé.

A velünk találkozóktól megértők, hogy Görgei egész seregével jő Várad
felől, a Debreczennél megvert hadtestet most már előreküldve.

Dél tájon már találkozánk a hosszú sorban vonuló podgyászos szekerekkel,
s kiérve a szalontai erdőből, megláttuk a távolból a város előtt
letelepült tábort. Ez volt Nagy Sándor hadosztálya.

A mint a katonaság közt végig haladtunk, egy ismerős őrnagy odaugrott
szekerünkhöz, Zákó István, hajdan képviselőházi tag, később igen jó
katona.

Ő tudatta velünk a debreczeni csata részleteit; szerinte a lényeges
veszteség nem ment olyan sokra, mint gondolók.

– Mennyien vagytok most mindössze? kérdezők tőle.

– Mintegy huszonhárom ezeren; de verekszünk ötvenezerrel, ha Görgei
vezet.

Nagy volt akkor a ragaszkodás Görgei iránt!

Innen betértünk a városba, a fővezért ott bevárandók.

Házi gazdánk igen jól fogadott bennünket; augusztus 9-én derék
kánikulában úgy ránk füttette a szobát, a mint csak tehetségei engedék;
de se baj az, a honvédeknek kellett kenyeret sütni, azért füttetett
olyan nagyon.

Pár óra mulva találkozánk Nagy Sándorral.

A tábornok elbeszélte a váczi és vadkerti csata részleteit, a hol az ő
hadosztályát az oroszok már körülfogták, a midőn a fővezér, a veszélyről
értesülve, hirtelen kiürítteté a podgyászszekereket, a mennyi gyalog
honvéd rájuk fért, azokat annyival megrakta, s ezekkel és a lovassággal
gyorsan visszafordult, az ellenségre ütött, s Nagy Sándor hadosztályát,
podgyászaival és ágyúival együtt kivágta az oroszok közül. Általában az
egész visszavonulási utat Komáromtól a Tiszáig a hadműködés remekének
állítá a tábornok, a kin épen nem lehete észrevenni azt a gyűlölködést,
a mit a közhír a fővezér irányában ráfogott.

Itt kezdett először az a tünemény meglepni, hogy az oroszoktól senki sem
retteg úgy a táborban, mint a polgári osztálynál, sőt igen sokan
dicsérik őket, és szoktatják magukat azon eszméhez, hogy az orosz
seregek a magyarokkal rokonszenveznek.

Később alkalmam volt meggyőződni róla, hogy ez a hit nem valami
mesterségesen élesztett propaganda következménye, hanem természetes
állapota az emberi kedélynek, mely akkor, midőn reményei mind
meghiúsultak, a minden előjöhető esetek leglehetlenebbikéhez szokott
ragaszkodni.

Még az nap meglátogattam Szalontán Arany Jánost. Örültünk-e nagyon
egymás láthatásának? Csak úgy, mint az a vendég és az a házigazda
örülhet, a ki tudja bizonyosan, hogy holnapután ellenségnek fog helyt
adni a hajlékban. Azelőtt kevés idővel távozott el onnan Petőfi. Arany
beszélte róla, hogy mikor utolsó este ott mulatott, egy szép ezüst
veretes török pisztolyt mutatott neki, melyet Erdélyben kapott
ajándékul; nők és gyermekek is voltak a szobában, és sok ismerője
Aranynak; a pisztoly kézről-kézre járt, mindenki megnézte azt, s el is
csettenték, hogy lássák, milyen szépen szikrázik a kova; a pisztoly
természetesen soha sem volt megtöltve, mint Petőfi mondá: ő csak
ereklyéül tartogatta azt bőröndje fenekén; egyszer aztán ő is kezébe
vette azt, s elcsattantá a lőportalan sárkányt és akkor elsült a
pisztoly, két golyó furódott a falba, egy arasznyira Petőfi fejétől.
Abban az órában minden jelenlevő megkerülte tulajdon megásott sírját.
Isten csodája, hogy egy sem esett bele.

Még az nap éjjel Nagy Sándor hadteste ismét tovavonult.

Másnap, szakadó esőben, jött meg helyette Görgei derék hada.

Maig is fülemben cseng az a trombita dallam, a mi az utászok indulója
volt, egészen a forradalmi sereg számára készítve; sokáig úgy tetszett
még évek után is, mintha hallanám e sajátszerű hangot, s várnám, hogy
jönnek utána a szürkekabátos utászok ásókkal, csákányokkal vállukon,
utánuk a barnaruhás honvédek nemzeti szín rózsákkal, és a délczeg
huszárok zöld és piros kalpagokkal, és a piros sipkás zászlóalj, és a
szép fényes ágyúk hosszú sora, a hogy az akkor előttem végig vonult.

Hogy bámultuk akkor a szép rendet és fegyelmet, mely oly hosszú
útveszély mellett is megmaradt. A tisztek nem hiányzottak sehol; ott
gyalogolt a sorok végén mindegyik a térdig érő sárban, a vezénylő
tisztek víztől csurgó gubában lovagoltak a zászlóaljuk előtt.

A zászlóaljak meg voltak fogyva nagyon, de azért a sorok nem
szétzilálva; az egyes katonák sárosak, elcsigázottak, de nem csüggedtek,
nem támolygók.

Annyi csata, nélkülözés, betegség, nyomor, megtizedelte a sereget, de
nem erkölcsteleníté el. Harag, rossz kedv, dűh látszott minden arczon;
de nem levertség, nem aggodalom, mely hátráló seregek arczkifejezése.

A honvédek egy része elszállásoltatott a városban, a többi a mezőn ütött
tábort a folyton szakadó esőben.

Ekkor találkozánk ismerőseinkkel.

Egy alezredes barátom Gózon, ki, mint ügyvéd, közlegénységen kezdé a
katonáskodást s érdemeiért kapta rangját, odajött hozzám s kért, hogy ha
majd atyjával találkozom, kit szintén jól ismerek, mondjam meg neki,
hogy – fia elesett.

Azt hittem, hogy tréfál; ő aztán elbeszélte, hogy a sereg minő
helyzetben van, e szavakat jól feljegyzém akkor emlékembe: «azok ugyan,
míg mást nem parancsolnak nekik, csatázni fognak, de azért még sem lesz
belőle egyéb eredmény, mint hogy elvesznek az elsőtől az utolsóig».

Panaszkodott, hogy a hadsereg fizetéseit csupa merő százasokban küldték
meg, a katonák úgy vagdaltak el egyet-egyet tízfelé, hogy
megosztozhassanak rajtuk, míg a tömérdek 30 és 15 krajczáros
bankjegyeket a hivatalnokok fizetésére osztogatják. Úgy, hogy már
egyszer azon tanakodtak nagy szorultságukban, hogy apró
guerillacsapatokra oszoljanak, s úgy folytassák a háborút szanaszét az
országban.

Ezzel röviden búcsút vettünk. Gózon Lajos visszament a mezőn tanyázó
seregéhez, az éjet ponyva alatt töltendő, a hogy ezt azon hadtest minden
tisztének kötelessége volt tenni.


IV.

Görgei táborában az utóbbi napokban többen fordultak meg a képviselőházi
pártok és a magyar miniszterium emberei közül, a kik mind azzal a hírrel
tértek vissza, hogy a hadsereg általában igen rosszúl van hangolva a
nemharczos hazafi osztályok iránt.

Most nincs itt az ideje annak okairól beszélnem.

Ennek az eredménye bizonyos nyomasztó bizalmatlanság, kétkedés,
őszinteség-hiány volt mind a két részről, a mi gonosz álomnyomásként
nehezedett a kedélyekre. Görgei volt az a pont, a hol a félelem és a
bizalom egymással érintkezének.

Az előbbeni napokban különös összejövetelei voltak a rejtélyes emberrel
nehány politikai nevezetes emberünknek.

Akármi eshetőséget kérdeztek tőle, mindenre azt felelte, hogy az
«természetes,» ez «úgy fog lenni»; semmit sem tudhattak ki tőle.

Végre Szemere elküldte hozzá Sz… gh képviselőt, hogy tanulja ki a vezér
akaratát s szükség esetén beszéljen jól a lelkére; azonban el ne árulja,
hogy őt a miniszterelnök küldé, mert akkor tartózkodó lesz.

Sz… gh egyike a legnemesebb lelkű, őszinte embereknek, ki tettetni
egyáltalában nem tud, ki ennél fogva azon kezdte a beszédet a vezérrel,
hogy őt Szemere küldé s elmondott aztán mindent őszintén, nyiltan, a
mire választ akart nyerni.

És ez volt a legsikeresebb mód. A kinek a kabbalisztikus válaszaiból az
alattomos fürkészőnek lehetetlen volt eligazodni, az a becsületes
őszinteséggel, és szigorúan kérdező hazafi előtt nyílt, őszinte lett, s
elmondott neki mindent, mit ez tudni akart.

Másnap megérkezik hozzá Szemere: fölkeresi őt; a vezér a mint meglátja,
azon kezdi, hogy «tegnap beszéltem Sz… ghgal».

– Melyik Sz… ghgal? kérdi nagy csodálkozást tettetve a miniszter.

– A képviselővel.

– Úgy? Igen. Ismerem. Derék ember. – Mit akart itt?

Erre Görgei végig nézett hideg, fagyos tekintetével rajta – s azzal
elfordult és egy szót sem szólt hozzá többet.

Szemere tehát méltán, és egész ártatlan, semmit sem sejtéssel állíthatá,
hogy ez olyan eszeveszett ember, a kivel már beszélni sem lehet.

Növelte a keserűséget az, hogy nehány kormánybiztos teledicsekedte vele
a környéket, hogy meg van bízva a kormánytól Görgeit elfogni. Az
absurdumoknak mindig legtöbb hivője akad. Annyi bizonyos, hogy a
kardnélkül járó emberre nagyon kevés becsüléssel néztek a táborban, a
melybe utolsó reménységünket vetettük.

Augusztus 10-én találkozott Nyáry Görgeivel. Miért nem egy héttel előbb?
Talán minden egészen más fordulatot veende akkor.

Görgei el volt keserítve s a mi legjobban hatott ellenszenveire: ez
kormányférfiaink őszintétlensége volt. Ezért lett nagy hatással rá egy
olyan férfival találkozása, ki, mint ismerjük, egész a kíméletlenségig
őszinte; ki életét nem félti, vagyon után nem vágyik, hatalomra nem
féltékeny, dicsőségre nem hiú, és a mellett minden ízében becsületes
hazafi, s a mi fődolog, neki semmi tekintetben nem vetélytársa, vagy
előljárója.

– Legyen ön őszinte irántam, mondá Nyári és mondja meg nyíltan, van-e
még reménye valamit kivihetni?

A vezér komolyan helyt állt a kérdezőnek és válaszolt:

– Abból, a mit önnek mondani fogok, látni fogja, hogy őszintén beszélek.
Reményem van, de az nem a magyar respublika fölállítása, nem is egy
európai háború, hanem egy «becsületes békekötés». Harczolok, de nem a
győzelemért többé, hanem a békességért. A nyomor az országban
iszonyatos; a katonaság el van csigázva: ez így sokáig nem tarthat;
mikor az oroszok a váczi-csata után parlamentairt küldtek hozzám,
mindenki azt kérdezte: tán békét ajánlanak?

– Szegeden is ez a hír járt; – és mit ajánlottak?

– Semmiségeket. Határozatlan alkudozásokba akartak velem elegyedni, s e
végett 48 órai fegyverszünetet engedtek; de mire én azt feleltem, hogy
fegyverszünetet se nem kérek, se nem adok. Itt egyszerre azt a hírt
kezdte valaki terjeszteni, hogy a tiszteknek az orosz seregbe való
átállhatás volna megajánlva, rangjok megtartása mellett. E hír kútfeje
előttem ismeretlen, én siettem azt megczáfolni, mert az nem igaz, nem
lehet és nem is fogadná el derék ember.

– S miért utasította ön vissza a fegyverszünetet?

– Mert azalatt idejük lett volna seregeiket körülem összevonni, s úgy
hiszem, az alkudozás is csak e czélból volt megajánlva.

– S mi volna tehát az annyit emlegetett orosz sympathia?

– Az, mit jó katona érez jó katona iránt. A huszárok és kozákok az
előőrsökön egymást kulacsból itatják, a tisztek fraternizálnak, a
foglyok barátságot kötnek; hanem ebből senki se következtesse azt, hogy
az orosz minisztertanács a mi kedvünkért európai háborút idézzen elő.

– Önnek mindenesetre addig kellene lépéseket tenni, a míg tekintélyes
hadserege van, háborút is csinálhatni.

– Azt én nem tehetem. Kormány én nem vagyok. A mostani kormánynyal pedig
ezek nem akarnak beszélni; kénytelen voltam a magam részéről azt
válaszolni, hogy én jelenleg még csak a kormány által kinevezett fővezér
sem vagyok, csupán többség által választott hadparancsnok.

(Mint tudjuk: Szegeden az országgyülés többsége nevezte ki Görgeit az
összes magyar hadak fővezérének.)

– S miből tudja ön azt, hogy a mostani kormánynyal nem akarnak beszélni?

– Meg volt próbálva. – Mikor ezelőtt nehány nappal Szemerével beszéltem,
azt mondá, hogy a forradalom ügyét csak a diktátori hatalom mentheti
meg. Szükség azonban, hogy két diktátor legyen: egy katonai és egy
polgári. Ez utóbbi természetesen ő. Azt feleltem neki, hogy én két
diktátort egyszerre nem tudok képzelni. A diktátura eszméje kizárja az
osztakozást. Polgári diktátort pedig épen nem ismerek.

– S ha ön maga lenne az, mit fogna tenni?

– Azt nem igérem, hogy fényes győzelmeket fogok aratni, hanem azt igen,
hogy ha az összes magyar seregeket egyesithetem, azokkal oly tekintélyes
pozicziót foglalhatok el, a hol a világ két első hatalmasságának sem
váland szégyenére, velem alkuba bocsátkozni.

– És ha még sem akarnák azt tenni?

– Akkor megverekszem velük. Tud még az én katonám verekedni, kivált ha a
téli ellenséget látja majd maga előtt. Ha nem győzök is, de rendben
visszavonulok, újra álláspontot foglalok, mindaddig, a míg békére nem
hajolnak. Azt már csak láthatják, hogy el nem tudnak fogni.

– Ha ez a szándéka önnek, miért nem siet a déli seregekkel egyesülni?

– Rá érünk. Az orosz nem fog bennünket üldözni többé.

Ez igen nevezetes mondás; jó lesz, rajta hosszan gondolkozni, egy kicsit
a térképet is kézbevenni. Görgei Szalontán volt mintegy 25 ezer
emberrel; Dembinszky Temesvár alatt 40 ezerrel; vele szemközt Haynau nem
sokkal többel. Váradon volt Paskevics Görgeitől három katonai napi
járatra; hogy mi történhetett volna akkor, ha Dembinszky az ellenséges
Temesvár helyett Arad felé jő, s ott a három sereg találkozik, míg a
negyedik (az orosz) három állomásnyira elmarad tőlük?

Azonban ez illuzióját a vezérnek hamar lerontá Nyáry.

– Ámde a déli sereg ezalatt folyvást távozik és pusztul.

– Az én intézkedéseim szerint közelednie kellene. Egyébiránt, ha én
sietek, ismét nem érünk czélt. Mihelyt egy kis lélekzethez jövünk,
megint elbizottak fogunk lenni. A mi uraink nincsenek még eléggé
megijedve.

– Az ön megérkezte határozó lenne. Miért időzött annyit Tokajnál? miért
nem jött mindjárt Tisza-Fürednél keresztűl?

– Azért kerültem Tokaj felé, hogy Kazinczy hadtestét vonjam magamhoz. A
mint az országgyülés fővezérnek kinevezett, rögtön intézkedtem, hogy a
szélylyelhányt hadseregek, a mik együtt 110 ezer főre mennének még,
siessenek velem csatlakozni, és még eddig egyetlen egy dandár sem jutott
el hozzám; úgy látszik, mintha másfelől valaki az én parancsaimmal épen
ellenkezőket osztogatna. Kazinczyra két napig vártam, ő tizenötezer
emberrel elmaradt, s én vesztettem két napot; Dembinszky pedig 40 ezer
emberrel oly irányt vett, melyből azt látom, hogy inkább tőlem siet,
mint felém.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


V.

Estebédnél együtt találtam Görgeit egész táborkarával.

Sebesült fején keresztül fehér pontos kék selyem kendő volt kötve.
Voltak, a kik később ezt is árulási jelenségül számíták be neki, mert e
kendő a pétervári udvar szineit viselte.

Ott ült az asztal egyik szegletén, a hol épen hely jutott számára,
környezete demokrát rangtalanságban ülte az asztalt körül.

Ott volt Piller, kit még Komáromból ismertem, mint Bakonyi segédét, most
alig ismertem rá, övig érő fekete szakállától; ott ült Leiningen, szép
szőke, komoly ifjúdad arcz. Izmos, életerős termetéből még félszázados
élet reménye igérkezék.

Görgei maga mellé ültetett, s tréfálva kérdezé, hogy mitől ijedtek meg
az uraságok olyan igen Aradon?

– Úgy gondolom, hogy vagy az osztrák, vagy az orosz seregek
közeledésétől.

– Ha az oroszok volnának közel, régen elfogták volna őket, az orosz
ravasz.

– Megbocsát ön, ha kiváncsiságom indiskrétté tesz. Azt hallottam, hogy
ön a zsolczai csata után egy pár pisztolyt kapott emlékül, melyek
egyikére az volna felírva: «Görgei Arthurnak, midőn körülfogott seregeit
csodás vitézséggel megmenté, emlékül, halálos ellensége, Paskievics.»

– A tárgy igaz; hanem már látszik, hogy sok poéta kezén ment keresztül.
Pisztolyokat kaptam e napon, de semmi verseket hozzá; nem is Paskievics
herczegtől.

S ezzel inte egyik segédének, hogy mutassa elő a hozott fegyvereket.

Három pisztoly volt, antikszerű ezüst veretes agygyal, egyik drótcső,
franczia mű, a másik kettő Lazzarino.

– Azért, ha a csatában találkozunk, saját pisztolyainkkal is megöljük
egymást, – szólt Görgei, ismét félretétetve a halálos ajándékot.

– Mennyi lehet a seregek létszáma, – kérdezém, – mik most közvetlen az
ön vezénylete alatt vannak?

– Nagyon megfogyott, – válaszolt erre elkomorultan Görgei. – Csaták és
szökések igen leapaszták.

– Szöknek is az ön táborából? – Kérdém elbámulva.

E csudálkozásomra Leiningen közbeszólt.

– Mit gondol ön, mennyi maradozott el tőlünk, mióta Komáromot elhagytuk?

Nagyot akartam mondani: «ezer?»

– Nyolczezer.

– Hallatlan! mi növelte ennyire e számot?

– Sanyarúság, éhség, elkényszeredés.

Egy ezredes vágott itt közbe:

– Hallgasson ön meg egy esetet: – Miskolczon innen egy krumpliföldben
két közvitézt látok meglapulva, mindkettő az előttünk menő hadtesttől
maradt el. Ismertem a zászlóaljukat: derék verekedők voltak. – Egyik
feküdt a földön, a másik guggolt és foghegyen rágta – a nyersburgonyát,
mit akkor tépett fel a földből. Én rájuk kiálték, hogy csatlakozzanak a
sereghez. A melyik feküdt, annak nagy okai voltak, parancsomra nem
ügyelni, a másik vad, elkényszeredett tekintettel néze fel rám s
nyöszörögve mondá: «hagyjon itt, ezredes úr, úgy sem messze mehetnék
már.» – Én nem hajtottam kértére, hanem újból ráriadtam, hogy költse fel
a másikat is, és álljon a sorba! – «Költhetem már ezt: – válaszolt erre
keserüen a honvéd, – egy órája, hogy meghalt éhen, én is mindjárt mellé
fekszem.» Leszálltam hozzá. A földön fekvő már hulla volt, az élőnek
odaadtam megmaradt profuntom darabját, s lovagoltam odább. – Ilyen
ellenség is van ám a csatában.

– Valót beszél. – Mondá rá a vezér.

Nehány percz mulva egy szalontai gazda jött a vezérhez, panaszkodva,
hogy a katonák elhordták a kerítését tüzelőnek.

– «Elhordták», – kérdé a vezér keserű iróniával; – ez nagy disciplina
volt tőlük; másutt ott gyujtották meg, a hol találták s úgy feküdtek
mellé. Ne haragudjék érte, jámbor hazafi, három nap óta veri már őket az
eső, s még «ebben az esztendőben» nem háltak fedél alatt.

A panaszttevő elkotródott. Fogalma sincs arról békés tűzhelye mellett
ülő embernek, hogy a nyomor nem tanult loyalis lenni.

Vacsora után egy fiatal művész, kit Görgei nagyon szeretett, s mindig
magával hordott, vette elő nyirettyűjét, s hatalmas varázs hangokon
húzta el az akkor legkedveltebb népdalokat: «Talpra magyar!» «Ég a
kunyhó, ropog a nád», – azután még azt, melynek az a refrainje, hogy
«Éljen a magyar». Olyan szépen húzta, hogy nekem a szivem facsarodott el
a gondolatnál, hogy talán egy hónap mulva már a dalokat majd nem lesz
szabad énekelni; keményszivű urak megbüntetik érte még azt is, a ki
dallamaikat az utczán fütyörészi.

– Hiszi-e ön? – szólt e mélázásom közben Görgei, – hogy ez a gyerek
valaha európai hírű művész fog lenni?

Olyan kedvem volt akkor, hogy semmit sem hittem.

Pedig ebben igaza volt Görgeinek, mert az a nyirettyüs fiú abban a piros
bársony bluzban Reményi Ede volt.

Az orvos jónak látta figyelmeztetni Görgeit, hogy ideje volna sebét
beköttetni.

Mintha most is látnám azt a hosszú mély sebet. Valahányszor kisértetbe
jövök, hogy a kárhoztatás kövét felemeljem az egykori fővezér feje
ellen, mintha mindannyiszor e sebet látnám, e meg-megnyiló,
vércseppekben felelő sebet, és a vezér fájdalomtalan, csukott ajkát
mellé, és mintha előttem állana az a kemény tekintetű szempár most is és
mondaná: «látod, neked ez jobban fáj, a ki nézed, mint nekem, a ki
érzem».

Orvosa Orzsovenszky, egy magas barna fiatal férfi, nagy gonddal ápolá a
sebet, mely még akkor tört csontokat is vetett ki, s azt mondta nekünk,
hogy az a sebe Görgeinek még nem szűnt meg halálos lenni.

Be jól járt volna vele!


VI.

Másnap délben indult tova Görgei hadteste. Az eső folytonosan szakadt, a
ki az ottani utakat ismeri, képzelheti, mivé lettek azok, három napi
esőzés után?

A városból pusztult a nép jobbra-balra a szerteeső falvakba. Az nap már
semmi, de semmi élelmi szert sem lehete kapni, még kenyeret sem; a
lakosok elrejték azt, hogy a nyomban levő orosz seregnek legyen mit
előadni, nehogy a várost boszúból elpusztítsák.

Egy muszka hadi-fogolylyal találkozám, kit egy «hadi költő» barátom
vezetgetett karon fogva. A fogoly valami herczeg fia volt (van az
oroszoknál elég) s jól beszélt francziául, értett németűl is. Csak
mosolygott, midőn a hadipacsirta szokott enthuziasmusával
hegyestűl-völgyestűl odaajánlotta Muszkaországnak Magyarországot és a
forradalmi seregeket.

– Nekünk ti nem kelletek, – felelt nagy őszinteséggel, – nem kell
országotok; ha ti még most sem tudjátok, hogy miért jöttünk ide? az
rátok nézve szomorú dolog.

Poéta barátom odasúgta fülembe: hogy ne igen hallgassunk a fiatal
emberre, a ki külömben jó fiú, – de hiszen arról ő muszkalétére nem
tehet, hogy a politikából egy szót sem ért.

A hadtest tova vonult Arad felé. Az egész magyar seregben ez volt a
legszebb hadtest, a III-ik és a VII-dik. Semmi sem mutatta rajta az
ellenség elől futó sereget. Rendben, tömegben vonult elől a huszárság;
utána hét ágyú, a nyolczadik vetágyú, azután a gyalogság, oldalt egy-egy
markotányosnő kétkerekű talyigájával, utána ismét egy lovas üteg, a
tüzérek ötével sorban fennültek az ágyúszekéren, a kanócz kézben volt;
jöttek a vörös sipkások, megfogyott, de mindig hős csapat; utánuk ismét
ágyúk, az ágyúk után huszárok fehér csákókkal; ismét daczosképű, robogó
gyalogság, a manszwörthi viadorok, a hatvanharmadik zászlóalj; leghátul
a legjobb lovasütegek, és a Hunyady-huszárok kerek, vörös szalagos és
tollas kalapokkal; azt beszélték róluk, hogy ezeknek van legtöbb
szenvedélyük a kozák lándsákkal vitába keveredni. Fedezetnek voltak
hagyva.

Követte a sereg vonulását, oldalt és utána a minden rendű menekvők és
maradozók szomorú csapata, rendetlen tömegben lepve el erdőket, mezőket,
s bujkálva szerte a kukoriczaföldeken.

A dinnye akkor ért; a rendetlen, kiéhezett zagyva csoportok neki estek
az egészségtelen tápláléknak, a környék, melyen átvonultunk, úgy tűnt
elő a felszeldelt és elszórt dinnyéktől, mint valami csatatér, a hol
iszonyú sok lekaszabolt emberfő van elszórva.

Másnap érkezett meg a sereg Aradra.

Egy és ugyanazon szálláson voltam Nyáryval Aradon, melyben Csányi és
Görgei voltak. Csányi szobája Nyáryéra nyílt, Görgei az emeleten lakott.

Semmi hang, semmi szó el nem kerülheté figyelmemet, a mi az utolsó napok
alatt, e szobákban mondatott; most is oly rettenetesen jelen van előttem
minden alakja e soha ki nem törülhető emléknek, mintha az multtá lenni
soha nem bírna.

Az általános hit, melyben katona és nem katona megállapodott, ez volt:
visszavonulni a Dunántúlra s Komárom előtt foglalni újra állást. Klapka
diadala már ekkor tudva volt; a hid még a mienk volt, melyen Kmetty
átjött a Dunán, külömben is volt a sereggel egy teljesen felszerelt
hídkészlet. Egyébre nem gondolt senki.

Még azon este, hogy Aradra érkezénk, jött Görgeinek egy futárja
Debreczenből, az orosz fővezértől. Beszélte, mily kitüntetéssel fogadták
az oroszok eleinte, a vele volt huszárokat aranyakkal, rubelekkel
ajándékozák meg, sőt maga Rüdiger tábornok kisérte el az előőrsökig, s
ez így ment – egész a fővezér, Paskievics hadiszállásáig, ott azonban
már igen hidegen bántak vele és semmi jóval sem bíztatták. Pöltenberg
tábornok, ki szintén parlamentaireűl küldetett, még nem érkezett vissza.

11-én reggel a magyar kormány férfiai egy okiratot szerkesztettek Csányi
szobájában, mely felszólitás volt a kormányzóhoz, hogy a hatalmat tegye
le Görgei kezébe.

Az okiratot aláírta legelől Csányi, s egy óranegyed mulva Aulich.

A többi minisztereket is hivatták.

Megjelent nemsokára Vukovics s szintén aláírta. Valamivel későbben jött
Szemere.

Csak az ő arczán nem látszott meg az a gondolat, a mitől bennem majd
szétszakadt a szív.

Eléje adták az iratot: «mi ez?» kérdezé.

– Olvasd és írd alá. – Szólt hozzá Csányi.

A miniszterelnök olvasá és mosolygott; de oly keserűen és fagyosan.

– Nincs rá szükség, hogy aláírjam, hárman vagytok már alatta, az okirat
érvényes, elküldhetitek.

És nem írta alá.

A felszólítási oklevelet azután összehajtogatták, lepecsételték s
beküldték a várba.

A beszélgetés közömbös tárgyakra tért át. Hideg vérrel mondogatta minden
ember, hogy holnap talán sokkal kevesebben leszünk, hogy most már igazán
szemközt áll mindenki a halállal. Még ekkor a «halál» neve alatt
mindenki a csatát értette.

Csányi sajnálkozott azon, hogy az utóbbi napok eseményeiről nem vitt
naplót.

– Tehát az előbbiekről vittél? – kérdezé Szemere.

– Még pedig kommentárokkal! – viszonzá Csányi, szúró-tekintettel
Szemerére, kivel sok ellenkezése volt.

– Én magam nem írtam naplót; – szólt Szemere; – az eseményekre azért
tisztán emlékezem, igen jó emlékezőtehetségem van.

Azzal vette kalapját: Isten hozzádot mondott a társaságnak s indult
kifelé.

Én az ajtó mellett álltam; mikor mellettem elhaladt, odafordult hozzám s
elég fennhangon ezt mondá:

«Bizony elvesztette Görgei Magyarországot.»

Most is előttem áll a mosolygó arcz, mely e szavak után egy percz mulva
eltűnt előlem; maig is emlékezem e keserű mosolyra, egy férfi mosolyára,
ki azon perczben hazát, vagyont, családot, jövendőt elveszített, kinek
még csak útlevele sem volt, hogy meneküljön, sem félretett pénze, hogy
másutt megéljen, sem családja jelen, hogy attól búcsút vegyen, csak
mérhetetlen büszkesége: nem sírni akkor, midőn «ennyit» elveszített.


VII.

A következő nap egy perczre sem találkoztam Görgeivel; csak annyit
hallottam, hogy Csányival együtt a várban vannak, a kormányzóval
értekezni.

Délben Dániel képviselőnél voltunk ebéden Nyáryval és Kiss Ernővel,
midőn Új-Arad felől erős ágyúzás kezdett hallatszani; arra átmentünk
mind a Maroson, s még láttuk a csata végét, mely Nagy Sándor hadteste és
a császári hadseregek között kifejlődött. Egyes kiáltások az
ellentáborból, mint «vivát Jellasich» áthatottak hozzánk, hogy az
ágyúzás megszűnt.

Estefelé a másik két hadtest is megkezdte átvonulását a Maroson;
honvédtisztek, asztalraterített térképről értekeztek a holnap reggeli
csataterv felől, mely Haynau seregét Görgei és Dembinszky seregei által
két tűz közé szorítandja.

Késő este jött vissza Csányi Kossuthtól. Tizenegy óra volt. Azért tudom
ilyen pontosan az órát, mert életemnek ez volt legrettentesebb forduló
pontja.

Mondá, hogy a kormányzó mindennemű hatalmát letette Görgei kezébe, s a
fővezér, ki most már diktátor, azonnal rendelkezéseket tőn, hogy
csapatai induljanak Dembinszky seregével egyesülni, a mi kezdete lesz
egy talán oly hosszú csatának, a milyen volt a Hort és Iszaszeg közötti.
Tehát holnap kezdődik a végső eldöntő harcz.

A végső eldöntő harcz!

Ez volt az első megnyugtató eszme, a min lelkem két hónapi hánykodás
után megnyugodott.

Tehát holnap kezdődni fog.

Mindenki lefeküdt a háznál, a gyertyákat eloltogatták, én a földön
feküdtem leteritett gubámon s hallgattam az ablakunk alatt szakadatlanúl
folyó robajt; a csendben, dobszó nélkül vonuló hadsereg lépteinek
moraját.

Nincs dajkamese, nincs dallam ennél altatóbb! A hős fiúk indulnak a
csatába!

Így gondolám ki magamban: most e halk, együtésü léptek moraján csendesen
elalszom; majd mikor aztán jönnek a nehéz ágyúk, azoknak dübörgésére
fölébredek; egy kard van a fejem mögé támasztva, azt felkötöm, felöltöm
köpenyemet, s észrevétlenül kisuhanok az alvó házból, odasorakozom a
tüzérség közé; – ott is érek még valamit.

Ez oly boldog, olyan nyugalmas gondolat volt, hogy ott a kemény földön
elszenderedtem rajta.

… De mielőtt e nehéz, dübörgő ágyúk jöttek volna, egy kéz ébreszte fel,
mely vállamat érinté. Feltekinték, s Nyáryt láttam magam előtt,
felöltözve; a gyertya ismét égett a szobában.

– Öcsém, be édesdeden alszol; – mondá Nyáry, – Dembinszky serege szét
van verve; – vége mindennek!

Milyen álom, és milyen ébredés!

A halálra ítélt ébredése ennél nem iszonyúbb, ki családja körében
álmodta magát, s kit azzal ébresztenek fel, hogy vár a halottas szekér!

E pillanat emlékeinek leírását megtagadja tőlem a sziv, megtagadja a
kéz; annyit mondhatok, hogy ez beillik «kóstolónak az örök kárhozatból!»


VIII.

Egy sebesült tiszt érkezett a temesvári csatából, ki e hírt hozta,
melyet később Guyon tudósitása megerősített. Guyon, ki a rossz híreket
nem szokta nagyítani, tudósítá a kormányt, hogy Dembinszky serege
tökéletesen szétveretett. Kmetty Lugoson védte túlnyomó erő ellen a
sereg maradványainak menekültét, Mészáros és Vetter törökföldre
indultak, segédeik visszajöttek Aradra.

Ütközetről e percztől fogva senki sem beszélt.

Csak az volt a kérdés: merre lehet még menekülni?

Nyáry azt mondá barátainak, hogy maradjanak együtt s várják be nyílt
homlokkal, a minek meg kell történni, legalább ne essék rajtuk az a
szégyen, hogy a nemzet képviselőit kukoriczák közt, mocsárokban
fogdossák össze, mint egy szétszaladt guerilla csapatot.

Csányi hidegvérrel ajándékozá el értékesebb holmiait, könyveit,
pisztolyait olyan embereknek, a kikről azt hitte, hogy túl fogják élni.
Midőn Nagy Sándor fájó sarkasmussal mondá előtte: vajjon közölünk hányan
válnak meg a fejüktől? «Mi ketten bizonyosan» felelé rá az öreg honfi,
komolyan, hideg vérrel.

Mikor pisztolyait osztogatta, én kértem, hogy adjon nekem is egyet.

Szemembe nézett, s azzal haragosan elutasított:

«– Tedd, de ne mondd…»

Én nagyon elszégyenlettem magamat, hogy arczom elárulta, mire gondolok s
kimentem a szobából.

Kiss Ernő utánam jött s megfogva karomat addig beszélt hozzám, míg
kibeszélte fejemből azt a sötét gondolatot, a mit már homlokomon
lehetett olvasni.

Ő volt az, a ki rábeszélt, hogy kedvem legyen, újra kezdeni azt a
megsiratott drámát, a minek élet a neve; ő volt az, a ki arra a
határozatra birt, hogy meg ne adjam magamat sem a sorsnak, sem embernek,
sem a halálnak, s nem bántam meg, hogy ezt tettem és köszönöm neki a
föld porában azt a szót, a mi sorsomon határozott.

– Önnek neje is van…

Nőm Gyulán maradt el tőlem, odáig minden nyomorúságon átkisért;
elhatározám, hogy visszajutok hozzá, ha lehet.

Este nyolcz órakor érkezett meg Pöltenberg Paskievicstől. Az orosz
fővezér utolsó válasza volt: «Föltétlen megadás.»

Ez volt az utolsó elvesztett reménység.

S mintha a sors tréfát akart volna üzni az eltiportakkal, épen akkor
érkezett meg a «Messenger» angol lap azon száma, mely a britt
országgyülésen tartott beszédeket közli a magyar ügyek fölött.

Csalhatatlan gyógyszer, – egy halott számára.


IX.

Az aztán következő jelenetek csak másolatai a negyednap előttieknek.

Ugyanazon tanácstalan készülődés, csak hogy nem azon tréfás alakok
többé, hanem a szomorúság, a kétségbeesés tragikus képei.

A férfiak, kik találkoztak egymással, álöltözetekben, elmásított
arczczal, nem nevettek most egymásra, hanem sirva fakadtak, egymásra
borultak, úgy váltak el. Sokan nem is látták egymást többet.

Az utczán mindenki búcsúzott egymástól.

Legnagyobb ellenségek, politikai antagonisták, egymást föltalálva,
kiengesztelten nyújtának kezet, – épen mint egy elsülyedő hajón. – A
képviselők, kik elhatározák ott maradni, ott ültek sorban a piaczon, a
fal mellett, a boltok lépcsőin, a puszta földön, búsan, szótlanúl.

Nekem a római senatus jutott eszembe, mely a Gallusok jöttekor a forumon
sorban ülve várta be az ellenség bosszúját.

Este felé kiszedték a Maros hídját, mely a várat a várossal összekötve
tartá, az egész hadsereg visszavonatott; a vár védelmére rendelt
sugárágyúk, miknek Temesvár alúl kellett volna megérkezniök, ezentúl oda
be nem juthattak. Másnap az útban találkoztunk velök.

Hajnal előtt nem lehetett a hadseregnek megindulni, mert a menekvők
szekerei oly sűrű tömegben torlottak meg a városból kivezető széles
főutczán, hogy azok közt utat nyitni teljes lehetetlenség volt.

E várakozás alatt találgatta mindenki jövendő sorsát. Legtöbben azt
hivék, hogy az Szibériában fog végződni.

Csányi nagy lemondással jegyzé meg:

– Bizony nehéz lesz már ilyen öreg embernek, mint én, hozzászokni ahhoz,
hogy megkancsukázzák.

Egy fiatal rokona járt vele, azt bíztatta, hogy hagyja el, ne kisérje
tovább balsorsa elé. Hanem az ott maradt vele s nem tudom hová lett.

Ez utolsó estén családapák leveleket írtak otthon levő szeretteiknek, s
azokat menekülni készülő fiataloknak átadták; némely levél soká nedves
maradt.

Aztán az iratokat, mik másokat bajba keverhetnének, égették el; mindent
akép, a hogy egy öngyilkolásra készülő szokta tenni.

Éjfél után két órakor jelenté a vezérnek a Hunyady-huszárok egyik
tisztje, hogy az út megnyílt, azzal szekérre ültek mind, s indultak
Világos felé.

Túl a Maroson látszottak az osztrák seregek elszórva csillámló őrtüzei.

Simánd felől, a szürkület ködében, kivehetők voltak az orosz előőrsök
dárdahegyei.


X.

Még azon éjjel az egész hadsereg átvonult Világos alá.

Annyi fájdalom közt legjobban fájt az ellenszenv, a mit honvédeink
nyiltan mutattak a polgári osztály bajtársai iránt.

Nem mondhatom, hogy az ellenszenv igaztalan volt.

A jó katona, ki annyi csatában tette ki magát a halálnak, ki azzal a
tudattal pazarolta vérét, tűrt nyomort, sanyarúságot, hogy mindezen
áldozatot hona boldogságáért hozza; – most minket okolt, hogy ez
áldozatok eredményét belviszálkodásaink, egymás iránti féltékenységünk
porba ejté.

Úgy szégyenlettem magamat a porfedett vitézek előtt.

A következő napot már nem vártam be Világoson.

Még egy szomorú emlékkel nehezebben jöttem el onnan, mint mások.

Ottlétem nehány órája alatt egyike legjobb barátaimnak, a pesti
vészbiróság elnöke, ki nem véritéletekkel, hanem bölcs kegyelmezéssel
tünteté ki magát, egyike a legmagasabb szellemeknek, tiszta fő, igaz
hazafi és becsületes ember: Molnár József, – főbe lőtte magát.

És senkisem kivánta el tőle ezt az útját a férfias szabadulásnak!
sietnem kellett e helyről.

A mik ezután történtek Világoson és Aradnál, azoknak körülményei
ismeretlenek előttem.

Mint történt az, hogy Görgei nem volt képes legjobb barátait, köztük
Csányit, ki úgy viselte magát hozzá, mint édes apja, megmenteni?

Azt sem teszem kérdésbe, hogy nem vonúlt Világos helyett inkább Komárom
felé? a merre nagyon elzárva nem lehetett az útja, midőn Haynau Lugoson,
Paskievics Váradon volt. Komáromban legalább emelt homlokkal
beszélhetett volna, nem a czár lábainál fekve. Ez hadtudományi kérdés, s
ahhoz én nem értek.

Nem volt czélom Görgeit sem menteni, sem vádolni.

A világosi katastropha nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész
Európa feleljen arról; nem mi!

Ha volna törvényszék, mely e kérdésben itéljen, kit kellene mentenem,
kit kellene vádolnom?

Azokat a honfiakat-e, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő
vágyát hordozzák szivükben a hontalanság üldöző kínja mellett?

A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?

A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak
sebeket vitt el innen magával?

Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye nagygyá?

Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg
nem törtek?

Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szünt, s melyet a szenvedés
honától el nem tántorított?

Vagy azt a közkatonát, ki húszszor rohant a halálba e szóval: éljen a
haza! s kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy «meghalt
a haza?»

Van-e nekünk szükségünk e vádakra? kell-e itt itéletet kérnünk?

Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: «két
világhatalom keze súlyosúlt rájuk, s ők kevesen voltak».

Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik
hatalom: csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?

Szorúlt-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harcz
kimeneteleért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeinek
egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.

Én nem találok semmi gyönyört, annak, mi nagy volt, elgázolásában. Fáj
rálépnem arra, a ki elesett – és olyan magasról esett.

Ha valaha, úgy ma nincs ideje a rekriminátióknak.

Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Úrnak, a magyar
nemzet fiai között nincsen párt, nincs testvérkülömbség, nincs
osztálybüszkeség; nincs elvviszálkodás, nincs fajgyűlölet; (1861.)

Ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem
ismer a magyar nemzet a multak miatt száműzöttet, fölségsértőt,
elitéltet;

Akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész, kimondani azt is, hogy
1861-ben a magyar nemzetből a multak miatt nincs vádlott, nincs elitélt,
nincs hazaáruló!



FELTÁMADUNK.

Legmagasabb, legédesebb gondolatja az emberi szívnek: feltámadás!
Istentől adott vigasztalásunk, halálfölötti győzelmünk, hadd pihenjen
meg rajtad e napon az én lelkem.

Egy mulandó ember akarja magát oltalmadba ajánlani, ki eltemetett sokat,
a mi rá nézve drága volt, igen sok és nagyon megsiratott halottakat s
gondol az Idvezítőnek példájára, valahányszor halottaira gondol.

Jőjjön ide az, kinek megsiratott halottja volt, (kinek ne lett volna?)
és nézzen velem együtt az égbe, és tanuljon olvasni annak
végtelenségéből.

Jőjjön ide az, kinek az elmult évek emlékeiben gyásznapjai vannak
eltéve, kinek bánat nyomja szivét, ki visszahozhatlanok után sóhajt és
mondja el áhitatos lélekkel magában:

«Feltámadunk».

Egy szép, egy vigasztaló példáját mondom el előttetek a feltámadásnak.

Nem igen régen történt, hogy a nemzetnek egy nagy költője meghalálozott,
az ég visszavette őt tőlünk, mintha mondta volna, minek tinektek a
dicsőség dalnoka többé? a költőt eltemettük, megsirattuk, sírján
megtapostuk a földet, és azt mondtuk, hogy meg van halva. Özvegye
valóban özvegy, árvái valóban árvák, de senki sem annyira özvegy és
árva, mint maga azon nemzet, mely dalnokát el tudta feledni és érte nem
hevült.

És ime, a sírban fekvő dalnok kinyújtá jobb kezét koporsója alól, hogy
megvédje árváit, hogy megáldja nemzetét, hogy felköltse az elkésett
lelkesülést a szivekben, s ihletes szava reszket által sziveinken:
«feltámadunk».

A költő árva leányát egy jó hírű nevelőintézetbe akarták adni. A nevelő
nem fogadhatá őt el, mert a növendékek határozott száma be volt már nála
töltve. És ekkor az intézet növendékei, a kis gyermeteg leánykák oda
mentek nevelőjükhöz és sírva ajánlák neki, hogy megosztják lakásukat,
ágyaikat, falatjukat a költő árva gyermekével; testvérei, édesei lesznek
annak, és gondját fogják viselni…

Nagy tanúság, biztató jel van e szóban.

A gyermekek, a leánykák gyenge szava hirdeté minékünk, hogy jobb,
nemesebb ivadék következik mi utánunk, mint mi voltunk; gunyhókban és
palotákban jó keresztyént, jó hazafit, jó honleányt nevelnek mindenütt…

Feltámadunk.

Az én szivemet is tetszett a Mindenhatónak szent akarata próbakövéül
kiválasztani.

A csendes családi életben kerestem boldogságomat mindig és mindig meg is
találtam azt ott. A sorsnak tetszett családunkat úgy szét szórni, hogy
minden testvérem külön városba jusson. Szétvált érdekek, újra kezdett
élet még messzebb távolítottak bennünket, mint a hosszú mértföldek. De
volt egy közös helyünk, egy közös gondolatunk, a melyben mindig
találkoztunk: egy jó édes anyánk. A midőn hivatal, lekötő munkakör,
nehéz körülmények megengedik, itten szoktunk összejönni az ősi födél
alatt, melynek minden zuga gyermekboldogságunkra emlékeztet vissza. Az
ilyen találkozásokat hónapokkal elébb szoktuk tervezgetni; s örültünk
előre neki, úgy számítgattuk előre a napokat, úgy készültünk reá.

A feltámadás boldog ünnepére tűztük ki azt ez évben: a mint a határidő
közeledett, megsűrűdtek leveleink, izeneteink egymáshoz, nehogy
elfelejtse, ne hogy elmulaszsza valamelyikünk azt a napot, melyen
találkoznunk kell… és valóban találkoztunk is… anyánk koporsója mellett.

A mi óhajtva várt örömnapunkat választá ki az Úr fájdalmas látogatása
napjául. A boldog, életvidám, mosolygó ajk helyett egy hallgató, hideg
arcz fogadta csókjainkat, s ezentúl nincs többé helye találkozásunknak,
mint két egymás mellett levő sírhalom.

Feltámadunk! bizony feltámadunk!

De én azért még is úgy szeretnék ott azon két sír között arczra borulni,
és kisírni magamat, és ne tudna arról senki semmit; csak az Úr, az
örökkéélő Úr, a ki minden tavaszi füszálban azt suttogja nekünk:

«Feltámadunk, bizony feltámadunk.»



AZ ÉN SZINPADI ÉLETEM.

Minthogy tartok tőle, hogy ezt a részét a biografiámnak senki sem fogja
megírni, hát megirom magam.

Nekem is volt életem a «deszkákon», én is rajongtam az előfüggöny
titkaiért.

A legelső színi előadást kicsiny híja, hogy három esztendős koromban nem
láttam.

Kis diákok rendeztek előadást, ha jól emlékezem rá, a bátyám is köztük
volt; mert a produktiónak épen a mi szobánkban kellett volna végbemenni.
Vitézi darab lett volna az; de siralmas lett annak – nem is a vége, de
mindjárt a kezdete. A kurtina két egymással szemközt álló almáriom
sarkaira volt keresztül kötve, azok közül az egyik olyan kettős
pohárszék volt, a melyiknek a felső része lejár: az pedig felül tele
volt rakva eczetes és tintás üvegekkel. Hát a mint a kurtinát a
zsineggel felhúzták, a nagy igyekezetben bumszti! lefordúlt az egész
pohárszék, be a színpadra: eczetes üveg, tintás üveg a theatristák nyaka
közé. Persze, hogy ezzel a csattanós kezdettel vége volt az előadásnak.
Hanem a kritika, azt hiszem, hogy nem maradt el.

Ez a scéna mindig eszembe jut, mikor a «Szigetvári vértanuk» utolsó
jelenetét várom: no most jön az almáriom-esés, eczetes üveg, tintás üveg
hullás! Csak hogy én azt jobban rendeztem, mint a bátyám; mert a végére
csináltam a darabnak az almáriom-beesést, nem az elejére.

Így mult el egy hajszálon, azaz hogy egy zsinegen, hogy nem három
esztendős koromban láttam meg az első szini előadást.

Hanem negyedfél esztendős koromban.

Már ekkor csakugyan elvittek a szinházba. Muszáj volt, nem maradtam el a
kedves édes anyámtól, akárhova ment; színházba is el kellett vinnie. Víg
darab volt az, de még vígabb lett attól, hogy én belekiabáltam a
darabba, s a mi megtetszett a beszédből, mind utána mondtam. Egy
felkiáltásomra jól emlékezem. «Oh asszonyok! asszonyok!» Furcsa az, hogy
ez még most is eszembe jut. Még az is, hogy valaki egy pogácsát akart
adni, hogy elhallgattasson; de én nem engedtem a véleményem szabad
kimondását egy pogácsával megvásároltatni; a mi elég fontos adat
megvesztegethetlenségem bebizonyítására. – Hanem többször nem vittek el
a theatrumba.

Csak később, mikor már iskolába jártam, jutott az a feledhetlen élvezet
osztályrészeműl, hogy elmehettem arra az előadásra, a mit a kollegium
nagy termében rendeztek a «belső emberek». Csokonainak «Gerson du
Malheureux» czímű darabját adták. Pápay uram, a káplán volt a tiszt,
Harmati uram, a kántor, volt a kisértő lélek, s Szarka János urambátyám
(akkoriban a legszeretetreméltóbb fiatal kedélyű úr Komáromban) – ő volt
a tréfás czigány. A közönség őtet tapsolta elő legtöbbször; Pápay
urammal pedig nem volt megelégedve, azt mondták róla, hogy akkurát úgy
játszik, mintha prédikálna.

A harmadik szinpadi előadás már – a sajátom volt.

Sajátom a színpad, a színmű és a társaság. Conjugista diákok voltunk;
Benke Kálmán (meghalt a mult évben), Vörös Benő (most ügyvéd), Goda
Sándor (elesett mint huszár), Szikra Ferkó (meghalt élte virágában), meg
magam. Ez volt a társaság. Tíz éves volt köztünk a legöregebb. A
színpadot kocsiszínben állítottuk fel; kulisszákat is magunk festettünk.
A színdarabot én írtam. A czíme volt «Hohenheimi Fridrik, vagy a
meggátolt gyilkosság» szomorújáték öt felvonásban. Meg akarja abban egy
gonosz nagybátya minden módon gyilkoltatni az unokaöcscsét, hogy
vagyonát örökölje; de őrködik a fölött egy kegyes remete, s végre
kiderűl, hogy az a meggyilkolandónak elveszett apja, a gonoszság
kiderűl, az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz intrikus maga eszi meg
a megmérgezett ételt, a mivel az öcscsét el akarta veszíteni. Mind benne
volt ez abban a darabban. El is játszottuk mi azt szépen. Nem is volt
semmi egyéb baj, mint hogy Vörös Béni a remete szerepét, egy álló
helyében, mind az öt felvonásra valót végig elmondta. Az se lett baj;
aztán még egyszer el kellett neki mondani – felaprózva.

Minket aztán megdicsértek s nem vertek meg.

Innentűl aztán hosszú idő telt bele, míg újra színpadot láttam. –
Kecskeméten jogász voltam már akkor. Műkedvelő társaságot ütöttünk
össze; előadtuk a főiskolai könyvtár javára először a «Szerelem és
champagneit», azután egy másik darabot, minek a neve nincs már a
fejemben, hanem azt tudom, hogy én egy Selicour nevű bonvivánt
játszottam benne. Igazán mondom, jól játszottunk! Olyan pompás komikust,
mint Sas volt, olyan ügyes szerelmest, mint Zabolay Pista, olyan
szeleburdit, mint Hartman (később Keményfy), igazi szinészeknél is
ritkán látni; magamat nem dicsérem, mert az nem illik; de mit szóljak
primadonnáinkról? Az egyiket, egy gyönyörű festői mintaképnek való
karcsú alakot, a ki a menyasszonyt játszotta, kiváló kellemmel és női
finomsággal, az előadás után rögtön nőül kérette gróf B. olasz nevű
chevauxlegers kapitány; de nem adhattuk hozzá, mert a szép hölgyalak
szinte jogász pajtásunk volt. Szegény Gál Józsi! Ha leánynak született
volna, milyen hamar úrrá lett volna; de mert férfinak született, nagy
észszel, leleményes mechanikai talentummal, még most is más
szolgálatában keresi kenyerét. – A harmadik előadásunk Kotzebue
«Zűrzavara» volt. Ott már én voltam a primo amoroso. És abban már igazi
delnők voltak primadonnáink. Az én hódolatom tárgya Simonyi Antal
nagyhírű pesti fényképész nővére volt. Tele szinház, taps és koszorú
volt elég. Mire nézve saját magunk hetilapot is adtunk ki – előfizetés
nélkül! – s abban magunk iránt kellő elismeréssel viseltettünk.

Mily nagy lehetett a siker, a melyet kecskeméti színpadi szerepléseimmel
arattam, azt onnan is meg lehet itélni, hogy mikor a «Hahó tekintetes
karok és rendek» czímű híres kortes verset elszavaltam, a hallgatóság
közt jelen volt Petőfi többek előtt kinyilatkoztatá, hogy ezt a verset
rajtam kívül csak egy ember tudja még jobban szavalni az egész
országban: – ő saját maga. S nem rég találkoztam egy kecskeméti
polgártárssal, a ki egyszerre visszaemlékezett a nevemre; «Ahán, az a ki
a «Hahó tekintetes karok és rendek!»-et szavalta 1841-ben». – Azóta nem
hallott felőlem semmit.

Negyedik szinpadi föllépésemnek már a pesti nemzeti színház volt tanúja.

Ah! az nagyszerű előadás volt.

Olyan drámát sem azelőtt nem adtak soha, sem ezután nem fognak adni
soha.

1848. márczius tizenötödike volt.

A nép széttörte lánczait, a nemzet felszabadítá a földet és a szellemet.
A minden halottak föltámadásának napja volt ez! Cenzura nélkül jelentek
meg a lapok; népbizottmány vette át a közrendre felügyelést; s a
souverain nép óriási tömegben vonúlt át Budára, kiszabadítani börtönéből
a sajtó martyrját Táncsicsot, s úgy hozta haza Pestre nagy diadallal,
mint egy hőst.

A friss szabadság új borától mámoros volt minden lélek.

A nemzeti szinház is kitett e napon magért. Színre hozták a cenzura
által rég eltemetett nagyszerű Bánkbánt s ingyen előadást nyitottak a
közönségnek.

Képzeljen valaki ilyen látványt! Ingyen előadás, Bánkbán, szabadságtól
idvezült, örömtől ittas nép, a szinház minden zuga tömve; szép hölgyek
és kufárnők, elegáns úrfiak és mesterlegények összekeveredve, és
valamennyien oly sárosak, mint a kik egész nap barrikádokat ostromoltak.

Aztán megzendült a Rákóczy induló. Még csak ez hiányzott! az embernek
kedve támadt az egész publikumot sorba csókolni. Aztán felhúzták a
függönyt; a nemzeti színház egész személyzete teljes díszben állt a
szinen s rá kezdé a «Hazádnak rendületlenűl»-t. Drámai tagok is
énekeltek, ki hogy tudta. Utoljára a publikum is együtt énekelt velük.
Végig az egész szózatot. Dehogy lehetett aztán szó Bánkbánról. Elébb
kivánhatott volna egy kétségbeesett népszónok csendet a Niagara
zuhatagtól, mint ettől a lelkesedésében határt nem ismerő közönségtől.
Nem kellett annak se Bánkbán, se Peturbán; nem volt türelme őket
kihallgatni. Abba kellett hagyni a darabot. Ekkor Egressy Gábor, a nagy
nap egyik hőse, arra az ötletre jött, hogy kiállt a színpadra, fekete
attilában, görbe karddal az oldalán s elkezdé szavalni a Petőfi
lángszavú versét: «Talpra magyar, hí a haza!» Erre egy kicsit
elcsendesültek a karzatok; de mikor oda ért Egressy, hogy «kárhozottak
ősapáink!» lekiált egy hang a kakasülőről: «ha kárhozottak, maradjanak a
pokolban». S azontúl nem tudom én mit szavalt Egressy Gábor, csak azt
tudom, hogy minden ember kiabált, én is kiabáltam; de a magam szavát sem
hallottam. Végre kitalálta a felizgatott közönség, hogy mi kell neki? –
«Lássuk Táncsicsot!» S azzal elkezdte a lelkesűlt nép hangoztatni
Táncsics nevét. Táncsicsot akarták a színpadon látni. Hasztalan volt
minden józan ellenvetés; hogy szegény Táncsics most odahaza van a
családjánál, pihen, ne háborgassuk; nem is illik, hogy egy nemzeti
martyrt most ide a színpadra czepeljünk, mint valami híres koncertistát
s az itt hajtogassa magát a publikumnak. – Nem használt semmit. – A nép
Táncsicsot akarta, s addig nem mozdúlt a helyéről, míg azt meg nem
kapja; a zaj egyre növekedett. A nép vezérei zavarban voltak, hogy mint
szabaduljanak meg az ünnepélyes napnak e derültté lenni fenyegető
befejezésétől?

Hasztalan szónokolt Petőfi a zártszék tetejéről; hasztalan állt ki
Irinyi a tudósok páholyának mellvédére a népet haranguirozni; elveszett
még Vasváry szava is a zajban, pedig a legfelső kakasülőről kisérté meg
a tengercsillapító szónoklatot. A közönség a szinházat szétbontani
készűlt.

Sokan már arra a gondolatra jöttek, hogy valakit fel kell öltöztetni
Táncsicsnak s bemutatni helyette a színpadon, a mi nagy sérelem lett
volna a nép jóhíszeműségén.

Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok
a néphez a prosceniumból.

S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karbonári köpönyeggel,
behorpadt czilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon
egy jurátus karddal felrontok a színpadra.

Ott találkoztam legelőször is Laborfalvy Rózával, ki saját nemzeti színű
kokárdáját vette le s azt keblemre tűzte, azzal léptem a publikum elé.

Hanem ez aztán hatás volt!

Mit beszéltem, azt nem tudom; hanem, hogy kihallgattak, az áll; s hogy
azután szép csendesen és lelkesülten haza oszlott a publikum, nem
követelte többé, hogy Táncsicsot a színpadra hurczoljuk, az is igaz.

Tehát ezen színpadi föllépésem teljes sikert aratott.

Föllépti díjam volt amaz emlékezetes nemzeti színű kokárda.

Azontúl aztán megint sok ideig visszavonúltam a művészi pályáról.

Nem jó világ járt akkor ott, mikor még az öreg színigazgató Simoncsics
is azt a vigasztalást adta a panaszkodó Szigetinek, hogy «jobb is lesz
már, ha maguk végkép felhagynak azzal a szinészetytyel!»

A hatvanas évek mozgalmas napjai szólítottak ismét vissza.

Horvát testvéreink éheztek; ezúttal nem mi ránk.

A magyar főrend megemlékezett a magyar irodalomról; ezúttal nem a
hírlapkauczió eltörlésének leszavazása által.

A főrendi urak és asszonyságok elhatározták, hogy fényes színpadi
előadást fognak tartani horvát testvéreink fölsegítésére a nemzeti
színpadon, képletekkel, énekkel és szavalmányokkal, mikben csak urak és
úrhölgyek és írók veendnek részt.

Volt biz abban egy kis politikai demonstráczió is. Az utolsó budai basa
azt mondá rá, hogy «das war eine fein gesponnene Intrigue!» de nem
lehetett megakadályozni; mert horvát testvéreink valóban éheztek s mi
valóban fel voltunk értük lelkesülve.

Minden szereplő gróf, herczeg, grófnő és herczegnő volt; csak egy
csizmadia volt a társaságban, magam egyedül.

Képzelhetni, milyen nehéz dolog lehet egy ilyen főrendü szinész
társaságnál rendezőnek lenni. Eleinte én kisértettem meg; de nagyon
hamar átláttam, hogy nem értek hozzá. Akkor erélyesebb kezek birkóztak
meg a feladattal; gróf Andrássy Manó vette át a rendezést és oly
erélylyel kezdte dirigálni a méltóságos főurakat és úrhölgyeket, hogy
azzal még Ürményi Miksa barátom is meg lett volna elégedve, a ki pedig
kétszáz huszárt kommandirozván egy időben, nagyon jól tudja, hogyan kell
egy szintársulatot eldirigálni. Hanem aztán Andrássy Manónak meg épen
nem fogadtak szót. – Elvégre is a szinháztól kellett egy ahoz értő
szinész embert felkérnünk, hogy jöjjön oda parancsolni: annak aztán szót
fogadtunk valamennyien, s lett nagyszerű előadásunk, közkivánatra
ismételve rangunkhoz illően felemelt belépti díjak mellett.

Én szavaltam Szilágyit és Hajmásit. Ennél nagyobb kaliberű szavalmányt
nem engedett a censura a budai várlak és czitadella ellenében
elsüttetni, és magyaráztam Zrínyi Miklós a költő verseivel a tableaut,
melyben gróf Zichy Manó, mint Zrínyi, megesküdteti a magyar
aristokracziát, hogy az utolsó csepp vérig nem fognak ezentúl máskép
beszélni, mint magyarul. Olyat sem látott a publikum soha, ezután se fog
látni soha.

Azonban horvát testvéreink még nem voltak egészen kielégítve; ők soha
sincsenek egészen kielégítve; a vidéken is kellett a számukra rendezni
jótékony előadásokat.

Ugyanazon év nyár elején Székely Imre hirhedett zongoraművész és Várady
Antal barátaimmal Kazinczy Gábor látogatására indultunk el. Első este
Tarnaőrsön szálltunk meg báró Orczy vendégszerető házánál, kinek fia, s
bájos leánya az esti társalgást kitünő művészi cziterajátékukkal tették
még élvezetesebbé. Másnap együtt mind felmentünk Egerbe.

Hát a mit legelőször meglátok Egerben, az egy nagy szinlap, azon
olvasható: Horvát testvéreink javára nagyszerű szinielőadás; a sok
éneklő és szavaló között ott áll feketével a fehéren: Jókai Mór szavalja
az «Egy akol egy pásztort». Tudtom és hirem nélkül!

Hisz ez valóságos orozva felléptetés!

Ez persze Orczy Bódog munkája volt, a ki ezúttal nem fogott bennem
Macsivánszkyt, hanem kaptam tapsot és bukétot sokat, a mit hajlandó
vagyok művészi előadásomnak beszámítni, mert a mi magát a verset illeti,
az valami hallatlan ostobaság: az van benne, hogy Magyarországon minden
párt egyetért, minden nemzetiség kezet fog, minden osztály egybeolvadt,
minden vallásfelekezet egymást gyámolítja. Próbálja most ezt valaki
eldeklamálni, tudom, hogy kifütyölik! Nekem pedig még az érsek is
tapsolt! Majd adna most a pásztorbottal, csak beszélnék neki az «Egy
akolról».

Azután még egyszer debutiroztam a szinpadon, még pedig Gyulai Pál
barátommal együtt – az írói segély-egylet javára. Valami regény-félét
olvastam fel, s ismét csak jeles előadásomnak tulajdoníthatom, hogy Pál
barátom a felolvasásom után a helyett a vers helyett, a mit el kellett
szavalnia, nem egy kriminális kritikát rántott elő ellenem a zsebéből, a
mit elismerem, hogy megérdemlettem volna. Hanem hát szép előadásom van,
azt Toldy Ferencz is elismeri. Gyulay nem is tud mással levágni, mint
azzal, hogy a feleségem tanít meg szavalni; ha pedig Jókainé játszik,
olyankor azt mondja, hogy a baloldal rendezte az ovácziót.

Nem akarok dicsekedni balatonfüredi vendégszereplésemmel a Szeretetház
javára. Jótékony czél volt: én gorombaságokat mondtam a publikumnak, az
megéljenzett érte, köszönöm. A mit a jobb kéz tesz, ne tudja meg a bal.

S minthogy ez a jobboldali intézmény javára történt, nem tanácsos vele a
baloldal előtt dicsekedni.

Utolsó szinpadi föllépésem most volt Budán, egészen tudtomon kívül.
Minden gáz egyszerre kialudt; nekem csak az jutott eszembe, hogy a
nézőtér sötétben maradt, s ott két fiatal nő-rokonom ül a zártszék
sorban, s azok most kétségbe vannak esve, s azzal kaptam a legelső
gyertyatartót s kiléptem vele, hogy világosságot csináljak. – Azért is
megtapsoltak. Hiába: a világosság terjesztését mindenkor főfeladatomnak
tartottam.

Hanem ez volt utolsó fellépésem s már most visszalépve a megérdemelt
nyugalomba, ezentúl pihenek babéraimon.



A CSENDES ÉVEK TÖRTÉNETE.

Azokról az évekről fogok megemlékezni, a miket se költő, se történetiró
nem méltat figyelmére, a mikről a professzorok a kathedrából nem
prelagálnak hallgatóik előtt, a mikről az apák a kandalló mellett nem
mesélnek fiaiknak. Mert a fényes, hős tettekkel teli, pánczélban és
lovon járó esztendőknek akad elég történetirója, hős költője; hanem
azokkal az alázatos, rongyokban és mezitláb járó esztendőkkel, a mikben
nem történik semmi nagy dolog, nem örömest foglalkozik valaki. Kell
ahhoz valami undor a ragyogás iránt, a hogy Hugo Viktornak egy hőse a
«századok legendájában» mondja: «annyit láttam a dicsőségből, hogy
vágyom már a szemétre».

Ime a história nélküli évek szemétdombjáról egy batyú rongyot szedtem
össze. Mit akarok vele csinálni? Azt, a mit a rongyokból szoktak: tiszta
papirt – kimondatlan igazságok számára.

Mi vezetett erre az eszmére? A legközelebb lefolyt idők politikai
küzdelme.

Egy eszme volt népszerű Magyarországon, egy nagymérvű háború megkezdése
a keleti kérdésben.

Nem titkolom, hogy én egyáltalában békebarát vagyok de különösen óhajtom
a békét az osztrák-magyar monarchia számára, legeslegkülönösebben pedig
a magyar nemzetnek, melynek a rendes emberi és bölcsészeti okokon kivül
még saját különös érdekei vannak, hogy legalább egy emberöltő időn
keresztül engedjen magának megpihenést.

Mint a közzé tett adatok bizonyitják, a legközelebbi hadjárat
Oroszországnak kétszázezer halottjába került eddigelé, azok között
tizennyolczezer csak, a ki a téli táborozásban megfagyott; s ha még csak
halottak volnának, a kiket el lehet temetni; de azonkivül kétezerötszáz
millió rubelébe, a mi megmaradt élő adósságnak és enni kér. Ennyi
halottba nekünk is került volna ily mérvű hadjárat, s a mi a
pénzáldozatot illeti, ha az osztrák-magyar szállítmányosok önzetlenségét
számításba veszszük, legalább annyi forintunkba, a hány rubelébe az
orosznak. Valljuk meg az igazat, hogy nem volna irigylésre méltó
helyzetük azoknak az osztrák és magyar pénzügyminisztereknek, a kik most
egy kétezerötszáz milliós új teher kamataival megöregbült
költségvetéssel jönnének elektrizálni a tisztelt házakat.

Azonban hát a háború alatt, a dicsőség mámora közt, a lét és nem lét
fölötti küzdelem óriási izgalmaiban se pénzzel, se vérrel nem törődik
senki. A parlament, a közvélemény, mely béke idején a zsugori apa
szerepét viszi a jólnevelt kormány ellenében, háború idején a tékozló
fiú szerepét veszi át, kezébe adja a kormányának a bankóprés rúdját, s
elveszettnek tartja azt a hónapot, a melyen a távirat nem hozott olyan
hírt, hogy tizezer ember elesett valahol. A dicsőségért semmi ár sem
elég magas.

S ha benne volnánk a harczban, bizonyára én is azok között lennék, a kik
szóval és tettel, a kik vérük utolsó cseppjével és vagyonuk végső
maradványával is diadalra törekesznek juttatni a zászlóra kitűzött
ügyet.

Háború alatt bölcsnek lenni – hazaárulás.

Hanem a háború előtt beszélni arról, a mi a háború után következik, – ez
még talán nem az.

*

Két korszakot tekintettem keresztül, mely egy-egy az osztrák-magyar
monarchiára nézve fényes eredményű nagy hadjáratra következett. Az egyik
a hét éves háború, a másik az első napoleoni hadjárat nyomában érkező
kor.

Értekezésem nem históriai mű, csak társadalmi irányú czélzatos
elmélkedés; azért ez összevissza hányt adathalmaz nem is formál nagyobb
igényeket, mint annak a bebizonyítását, hogy a nagy hisztórikus éveknek
a dicsőségét az utánok következő csendes esztendők mily szertelen nagy
hanyatlással szokták fizetni.

Hogy ezt a hanyatlást felfoghatóvá tegyem, a háborút megelőző korszaknál
kell kezdenem.

A szatmári békekötésre következett tartós békekorszak alatt
Magyarországon jóllét és bőség uralkodott.

Tanuskodnak erről az azon időből fenmaradt hagyatéki összeírások és
végrendeletek, mik oly gazdagságot, pompát és heverő készpénztömeget
mutatnak ki, a minőt a szomszéd Németországban lehetett csak találni.

S ez a jóllét nemcsak az előkelő nemesi rendnél volt meg.

Azon időben egy Batthyányi gróf azzal dicsekedhetett, hogy van neki ezer
olyan jobbágya, a melyiknek mindegyike képes ezer forintot készpénzben
lefizetni.

Az érczpénzen kivül azonban még nagyobb gazdagsága feküdt a magyar
falusi gazdának a marhaállományban. Ez volt az ő kincstára; a mező volt
a takarékpénztára. Az ökör készpénz számba ment s reálisabb számtani
ábra volt, mint az angol font sterling, s az indus lak rupia; a hazai
törvény meghatározta az ökör és arany közötti viszonyt, mert némely
büntetés ökörszámba ment. A nőrabló bírsága volt tiz ökör. Jómódú
gazdák, kik fiaikat a németországi egyetemekre küldték ki theologiát
tanulni, a szükséges tartáspénzt és tandijt nem tallérokban, hanem
gőbölyökben küldték meg nekik, s ez nagyon czélszerü volt, mert ilyen
négylábú pénznek, mire Augsburgba megérkezett, már ázsiója volt. Azért
bátran lehetett volna ezt a «pengő pénz» mintájára «bőgő pénz»-nek
nevezni. Azonban a magyar épenséggel megfordította az elnevezést: neki a
«marha» szó volt a kedvencze; s épen az arany és ezüst ékszereit nevezte
«arany és ezüst marhának».

Egy krónikás adoma legjobban meg fogja világítani ezt a boldog
korszakot.

A szatmári békekötés után Magyarországnak akkori egyik legnagyobb
jobbágyközségét, Hód-Mező-Vásárhelyt, Schlick osztrák tábornok kapta
donáczióba a koronától.

Egy óriási nagy község harminczezer lakossal, mely akkora területtel
bir, mint egy kis herczegség, a magyar alföldi rónán, melynek földje egy
ölnyi mély televény s trágyázatlanul is husz magot ád a legszebb aczélos
buzából. Hanem akkor még nem volt a Hód vize kiszárasztva, Tisza és Hód
minden esztendőben eláraszták a rónát, azért gabona-termelésre, a miből
a földesúr dézsmát szedhet, nem volt az annyira alkalmas, mint
marhatenyésztésre. A derék Schlick tábornok rájött rövid időn, hogy ez
az ő roppant urodalma neki semmit sem jövedelmez. Pörlekedni pedig nem
szeretett a jobbágyaival. Azt mondta nekik, hogy szivesen eladná őket
negyvenezer forintért, ha találnának valakit, a ki megvegye. A város
előljárói erre fölkeresték az akkor legnépszerűbb magyar grófot, Károlyi
Sándort, s felszólíták, hogy vegye meg őket Schlick tábornoktól a kinált
áron. «De nekem nincs negyvenezer forintom!» mondá a gróf. «Hát hiszen
mi adjuk hozzá a grófnak a pénzt!» mondának a küldöttek. «De hát akkor
inkább váltsátok meg magatok számára magatokat!» – «Hogyan? hogy mi
nekünk ne legyen földesurunk? ne legyen, a ki pártunkat fogja, ha valami
bajba jutunk? Nekünk földesúr kell.» S megvetették magukat a saját
negyvenezer forintjukon Károlyi Sándor gróffal. Száz év mulva a
mezőváros aztán ugyanazon grófi családtól másfél millió forinttal
váltotta meg magát az úrbériségből.

Az új földesúr azonban rövid időn ugyanazt a tapasztalatot tette, a mit
Schlick gróf: hogy az ő nagy uradalma neki semmit sem jövedelmez. Mert
ajándékozni, azt szeretett a régi magyar; de fizetni: ez nem volt
kellemetes szó előtte. Kivált rendesen, minden évben, bizonyos napon
fizetni: ezt a legkeservesebb ünnepnapnak tartá, a mi a kalendáriumban
előfordul.

Egyszer aztán lement hozzájuk látogatóba Károlyi Sándor gróf. A
vásárhelyiek nagy lakomát rendeztek a tiszteletére: nem hiányzott abból
a híres vásárhelyi lencseétek sem, melybe csak azt a részét teszik a
sertésnek, a mi a §-hoz hasonlít. Az volt pedig a szokás, hogy asztal
fölött az előkelők sorba eldalolták a maguk nótáját, s azt a társaság
mind utánuk tartozott dalolni.

Végre a grófra került a sor: «Kend is danolja el a maga nótáját gróf
uram».

Megtette, poharat emelt, s szép csengő hangjával rázendíté:

  «Minden gazda ád egy ökröt!
  Biró uram kettőt!»

Utána énekelték szépen. S ez volt a kontraktus. Ha pergamenre lett volna
irva, hét pecséttel ellátva, tán nem tartották volna meg; de a mit
egyszer utána énekeltek, annak aztán urának is álltak. Másnap ötezer
tulok volt összehajtva az új földesúr számára. Mai világban egy kerek
millió! De hol van az a Wertheim-láda, a mibe ezt el lehet tenni? Arról
is gondoskodtak a jó vásárhelyiek. Kiszakítottak a határukból egy
tizezer holdas parczellácskát az új földesúr gulyájának legelőül, azt is
odaajándékozták hozzá. Jelenleg e helyen van Magyarországnak egyik
legszebb mintagazdasága.

Ez volt a legmagasabb tiszteletdij, a mit valaha énekhangért fizettek a
világon. S hogy ezt Magyarországon fizették, bizonyitja, hogy apáink
gazdagok voltak s – tudtak élni.

*

Az ökörrel való adózás különben régi magyar szokás volt. A székelyeknél
királyfi születésekor fordult az elő, a mikor «ökörsütés»-nek nevezték
azt. Minden székely gazda egy ökröt adott ajándékba a királynak, s a
királyfi nevét odasütötték az ajándék oldalára.

Az emlitett kor öltözködési pompáját nemcsak a magyar főnemességnél, de
a magyar földmíves népnél is számos egykorú feljegyzések bizonyítják.
Étkezésük pazar volt és izletes. Egy parasztlakodalom leirásánál két
tele oldal alexandrinusok megirására lelkesíté fel az egy időbeli magyar
poétát a népies konyhaművészet.

Mária Terézia trónraléptével egyszerre vége lett az országos idillnek.

Soha igazságtalanabb háborúval ország meg nem támadtatott a czivilizált
Európában, mint monarchiánk akkor. Fél Európa indított hosszú,
erőfeszített hadjáratot egy ország ellen, mely századokon védbástyája
volt Európának, a czivilizácziónak, a keresztyénségnek, mely előharczosa
volt a szabadságnak, a reformácziónak, a felvilágosodásnak, a melyet, a
míg szét volt darabolva, egyesült erővel törekedett Európa
helyreállítani, s melyet, a midőn helyre volt állitva, ismét össze akart
törni. Egy vezéreszme nélküli hadjárat volt az, melyben monarchiánk
népei, midőn a trónt védték, az örök igazságot s a legszebb emberi
jogokat védték meg. Hét esztendeig tartott a hadviselés s fenmaradásunk
tanusítja, hogy ránk nézve dicsőségesen.

A történetiró krónikánk legfényesebb lapjainak nevezi azokat, a mik e
hét évet örökíték.

Mi azonban lapozzunk tovább s kérdezzük meg, hogy e méltán kivívott, e
hősi módon megérdemelt, ez elkerülhetlenül reánk erőszakolt dicsőség
mibe került?

A hét éves háború bevégezte után a szorosan vett Magyarország népessége
lefogyott hét millió kétszáznyolczvan ezerre, tehát felénél kevesebb a
mostani lélekszámnak. Ebből a valódi magyar ajkú nép tett két millió
ötszázezeret, a magyar nemesség lélekszáma volt ebből 162 ezer. Volt
ezerkétszáz elhagyott falu, a mi pusztává sülyedt le.

A «vitam et sanguinem pro rege nostro» komolyan lett beváltva.

S a megfogyott nép szegény volt.

Magyarország összes adója három millió kétszázezer forint volt.

Az állandó hadseregtartás miatt azt Mária Terézia kormánya az 1764-iki
országgyülésen fel akarta emeltetni négy millióra.

Egy kicsiny kis milliócska, még nem is egész millió! Mi az? Mai nap még
csak arra sem volna elég, hogy egy ellenzéki szónokot kis negyed óráig
érdekessé tegyen. Akkor négy hónapig elharczoltak fölötte, s nem volt
kormánypárti, egyet kivéve, mind ellenzéki szónok volt. Az alsó tábla
követei egymással versenyeztek a nép nyomorának rémséges leirásában, s a
kik még fölülmulták őket, azok a papi követek voltak. A nép már
templomba sem tud járni, mert nincs ruha a testén; minden szónok a
háború miatti általános kimerültséget adta a nyomor indokául; a királyi
leiratok maguk is elismerik az országos inséget, de viszont azok is a
háborúval indokolták az adófelemelés kényszerűségét, minthogy a
hadviselésre 200 millió államadósság lett fölvéve. Utoljára a követek
égre emelt kézzel esküvének meg, hogy az ország népe egy forinttal több
adót sem bir elviselni, úgy, hogy mikor elvégre a felső tábla
közbenjárásával a kormány leszállt egész háromszázezer forintig a
követelésével, hogy ezt az összeget is elfogadhassa az alsó tábla,
kénytelenek voltak a papi követek az országgyülésen ünnepélyesen
felmenteni a követeket a kimondott esküjök alól. Háromszázezer forint
miatt!

De hát csakugyan nagy pénz is volt az akkor.

Egy mérő buza ára volt két forint, egy akó jó boré egy forint s minthogy
itt magyar forintot kell mindig érteni, a mi a mostani számítás szerint
harminczöt krajczárt tesz, tehát hetven krajczárért vesztegették a
bánsági buzát s harminczötért a budai bort. 1787-ben még alább szállt a
búza ára: 1 forint 30 krra.

S milyen volt maga a forgalomban levő pénz is? A Terézia tallérok és a
körmöczi aranyok, a byzantinusok és az erdélyi farkasfogas aranyok
külföldön vándoroltak, idebenn maradt a mindenféle alakú és értékű réz
és kevert érczpénz, az apró babka, dénár, bécsi garas, poltura, fillér,
a mik között nagy úr volt a greschli, fiatal korában ezüst szinű, kopott
korában veres; s mindez a pénznem sűrűn keverve hamisított pénzekkel,
mert hiszen sokkal jutalmazóbb fáradság volt a pénzt csinálni, mint
keservesen megérdemelni; verte is boldog, boldogtalan, lakatos,
czizmadia, juhász, rézöntő, s maig is eldöntetlen jogi kérdés maradt,
hogy a nagykőrösi kolompáros czigánynak a pénzei hamisaknak
tekintessenek-e, miután ő azokat a saját képére és nevére készítette,
nem a császáréra. Később bankó czédulák is jelentek meg a piaczon,
minden érczalap nélkül. Ezeknél még a hamis pénzt is szivesebben látták.

De legalább hát, ha ilyen olcsó volt a buza, bor, s ilyen kevés a nép,
annak a kevésnek ugyan volt bősége ételben, italban?

Dehogy volt! Épen ellenkezőleg következett. A munkás kéz megfogytával a
dúsgazdag Kanaán is meddővé lett. Egyik inséges év a másikat követte,
Ausztriában úgy mint Magyarországon. A míg Bécsben napirenden voltak a
«kenyér rebelliók», a míg a sok evést-ivást a szószékről «peccata
germanorum» czímmel bélyegezték meg, a míg a jó páter Tarhemmer nem csak
a szószékről prédikálta a bécsi népnek az ételtől-italtól való
tartókodást, de példaadásul ki is vitette magának a temetőbe az ebédjét,
a vizben főtt gombóczot, hogy lássa a nép, a papja is hogy bőjtöl: addig
Magyarországon az inséges esztendőre egy rémületes boszorkányvilágítást
vet a tornamegyei emberevők elleni proczesszus. Sokáig híre volt, hogy
itt laknak az európai kannibálok.

A mellett az elnyomorodott föld népét Magyarországon nem csak a
csekélynek látszó államadó nyomta. Nem számítva a földesúri
szolgalmakat, robotot, dézsmát, füstpénzt, az egyháznak fizetett
kilenczedet: ott volt rajta még a mindenféle czímen szedett subsidium,
dica, datia contributio, annonarium, trigesima, domestica és bellica
cassa, katonatartás, a terhes lucrum cameræ, a hol még nyest volt, ott
fennállt a «mardurina», a hol bort termesztettek, a «zuluzma» és végre a
sexagesima. Ez utóbbi igen mulatságos megadóztatási forma volt. Minden
embernek: nemesnek és parasztnak megbecsülték az összes ingó birtokát, s
a kinek az értéke a hat rénes forintot meghaladta, az annak egy
hatvanadrészét tartozott az államnak készpénzül lefizetni. Volt olyan
község, a hol a telkesgazda az államadójához hatszorta nagyobb pótadót
fizetett mindenféle czímeken, a mi pedig mind nem fordult az ország, a
község, az emberiség javára, hanem szétolvadt az előljárók kezei között.
Mert mikor legnagyobb az inség a népen, olyankor legszabadabb az
erkölcstelenség, a huzavona. A koldustarisznyából legjobban lehet lopni.
S ez az erkölcstelenedés a falusi birótól elkezdve felment egész a
legfelsőbb hivatalkörökig.

Hanem azért volt eszeveszett fényüzés a fővárosokban. Őrjöngő divat, a
nők léghajó nagyságu, bufándlinak nevezett szoknyákkal, drótból font
vertugadinokkal, messze úszó selyem szalupokkal; toronymagasságú
hajfonadékok, pánczél alakú vállfűzők; a férfiak tarka selyemruhákban,
maguk is kifestve fehérre, pirosra, a hajuk befehérítve liszttel s hátul
táskába fonva; s míg Magyarországon ötven tallérért egy uradalmat
lehetett venni falustól, a bécsi gavallér nem sajnált ötven tallért egy
szép hollandi tulipánért szívhölgye nevenapjára kidobni; s hogy a
szédelgés se maradjon el: divatba jött a más országból már rég
kiküszöbölt aranycsinálás őrjöngése. Magas állású főurak vesztegették a
rájuk bizott közpénztárakat alchymiai műhelyek s az azokat kezelő csalók
fentartására. A magyar testőrség pénztárnoka 86 ezer forintot
változtatott így füstté a rábizott pénzből aranycsináló műhelyekben.

Ekkor emelkedett ki e ködlepte világból korának legfényesebb alakja, II.
József császár.

Nem szólok róla, mint uralkodóról; a politika ki van rekesztve
értekezésemből. Ő és nagy eszméinek egy része (nem mindannyi) egy
századdal megelőzték a maguk korát; de mint nemzetgazdász épen jókor
érkezett.

Ez a csodálatra méltó alak, a ki kölcsönzött fényt elutasítva, mint az
álló csillag, önmagától ragyogott: külső megjelenésével saját eszméinek
megtestesült alakja. Egyszerű, himzéstelen, paszománnélküli zöld
kabátjában, tollatlan kalapjában, közönséges vadászhoz hasonló, csak
szemeinek tekintete árulta el benne az uralkodót, azoké a sajátságos kék
szemeké, a mikről a divatvilág a Kaiseraugfarbe kelméket elnevezte:
azoké a szemeké, a mik oly kegyteljesen tudták a titokban rejtőző
nyomort felkeresni, mint a magasban pompázó bűnt lesujtani. A pompás
divatbohóczok között egyszerűsége hirdette, hogy ő az, a ki mindenkinek
fölötte áll. József a trónra emelte fel a takarékosság polgári erényét.
Krónikairói emlegetik azt az egy pár csizmáját, a melynek a szára
eredetileg vissza volt hajtva, de a sok fejelésben, a hogy alul
elfogyott, a hajtás fölfelé gyüretett s úgy viselte azt tovább. A
kabátjának a könyökein is láthatta akárki a rávetett foltokat. S az ágy,
a melyen a monarchia uralkodója nyugodott, soha sem volt mással
megtöltve, mint szalmával: a fosztott kukoriczahéj lukszusát engedte meg
néha magának. Asztala oly egyszerű volt, mint egy polgáré, még annál is
egyszerűbb, mert viznél egyebet nem ivott soha. Táborozás közben maga
megcsinálta magának a rántottát. Kazinczy Ferencz feljegyzé róla, hogy
egy nyilvános ebéden, a mit Magyarországon a tiszteletére adtak, a
felhozott tokaji bort pohárba tölté, felemelte, keresztül nézett rajta,
azt kérdé: «iste est vinus tokajinus?» S arra érintetlenül visszatette
az asztalra.

Nagy gravamen! Már az is, hogy a tokaji bort masculini generis czímezte,
mert mi magyarok azt tartjuk, hogy «quale vinum, tale latinum!» de
kóstolatlan hagyni azt a pohárban, valóságos uralkodókegymegtagadás.

S a hogy maga az egyszerű viselethez ragaszkodott, azt követelte, hogy
ezt az alattvalói is kövessék. Kiadta a szigorú ruharendet, a melyben
minden rangfokozatnak meg volt szabva a maga divatja, a mi szerint
öltözni tartozik. Aranycsipkét csak a herczegeknek volt szabad viselni,
a báróknak, nemeseknek meg volt határozva, milyen széles ezüst
paszomántot hordhatnak a kabátjaikon: egész a kontár mesteremberekig
kiterjedt a ruharend gondoskodása. Nem seperhették a szakácsnék selyem
sleppekkel az utczát. Tollat a kalapjaikon csak a rangbeli nemesek
viselhettek és a nemzeti szinház tagjai: de ez utóbbiaknál a hölgyeknek
sárga, piros, vagy kék kötényt kellett a ruha fölött viselniök.
Különösen üldözte a császár a halhéjas vállfüzőket. A mely kisasszony az
audienczián ilyen pánczéllal jelent meg előtte, attól azt kérdezé:
«Melyik kürazir-ezredben szolgál maga?»

A «haszontalan árúknak» külföldről behozatalát már a magyar törvények is
megtiltották a közvetlen megelőzött korszakban. II. József e tilalmat
megerősítette. Mai nap ezen a czímen, csak a «nürnbergi árúk» rovata
alatt csak maga Magyarország 150 millió forint árúczikket fogyaszt el. S
egyéb czikkekkel együtt 500 millió körül jár a behozatal. Akkor csak
«egy» millió volt a behozatal. S ez is be lett tiltva. Az arany és ezüst
kivitelére az országból még a magyar törvényhozás halálbüntetést
szabott; II. József alatt a gabonakivitel is be lett tiltva. Az idegen
borokat is kitiltotta az országból. A saját pinczéjében talált nagy
mennyiségű Cap-vidéki veres borokat mind szétosztatta a kórházakban a
betegeknek.

A vágómarha-kivitel eltiltása végre szomorúan tanuskodott róla, hogy a
nagy kincses ládája Magyarországnak: a «bömbölő pénz» takarékperselye, a
mező is, hogy megnéptelenedett. A dicsőséges évek árát még a baromnak is
meg kell fizetni. Bécsben és Prágában, a miatt, hogy minden beteg
vágómarhát felhasználtak, valóságos pestis ütött ki az alsó néposztályok
között.

Hogy a pénz értékét emelje, II. József a Mária Terézia korából fenmaradt
papirpénz huszonkét milliónyi összegét, a mit atyjától örökölt,
kemenczébe dobatta s elégetteté. Ez saját országának hozott áldozat
volt.

A közpénztárakat szigorú ellenőrzése alá vette, s előkelő sikkasztókat,
nem tekintve magas állásaikra, családi fényes neveikre, Bécs piaczán a
pellengérre állíttatott.

A fölösleges hivatalnok-sereget szélnek eresztette s a ki fizetése
csekélysége miatt panaszkodott előtte, annak azt mondá: «menjen ön csak
Engelhez ebédelni!»

Engelnél Máriahilfben abban az időben hat krajczárért lehetett négy tál
ételt kapni.

A katona sorsa sem volt valami fényes. Egy huszár és más lovas katona
havi zsoldja volt százötven krajczár.

Hogy a munkaerőt szaporítsa, II. József a tömérdek szerzetest, apáczát
mind, a ki csak nem közoktatással, vagy betegápolással foglalkozott,
kiüzte kolostoraikból, vagyonaikat elkobozta s azt köznevelési alappá
tömegesíté.

II. József takarékossági hajlamát, különösen épen a szerzetes rendek
irányában, egy adat világítja meg, a mit egy hajdankori irott
jegyzetgyűjteményben fedeztem fel, s mely tudtomra még nem volt
napvilágra hozva. A ráczkevei sziget a magyar királynőknek házassági
ajándékul az ország által átadott kelengye volt ősidőktől fogva. A
királynő jezsuita gyóntatója, kiről azt jegyezte föl a történet, hogy a
királynő gyónási titkait Rómába küldözte a rend főnökének, egy napon azt
kérte a királynőtől, hogy engedje át a jezsuitáknak azt a «kis»
Ráczkevinek nevezett dunai szigetet «káposztás kertűl». A kegyes
királynő beleegyezett a kérelembe s a jezsuiták már közel voltak hozzá,
hogy Magyarországnak egyik legszebb édenkertjét elfoglalják, mely egy
nagy várost és hét falut számlál, a midőn II. József, ki már
együtt-uralkodó volt, megtudta az alkut. A királynőnek volt egy kedvencz
bohócza, magyar születésű és protestáns. Ezt bizta meg a vakmerő
impetrálók letromfolásával. A bohócz azt mondá a jezsuitaküldötteknek,
hogy a donatióhoz egy föltétel van kötve: oldják meg elébb, mit jelent
ez a négy betű a Megváltó keresztfája fölött: INRI.

Azt pedig álmukban is megtudták mondani: «Jesus Nazarenus Rex Judæorum».
– «Oh nem úgy van!» szólt a bohócz; ez a négy betű azt jelenti:
«Jesuitis Non datur Raczkeviensis Insula». S nemsokára aláirta a
királyné a jezsuitáknak egész birodalmából való számüzetését. II. József
utánuk küldte a többit is, harminczhat ezer szerzetes és apácza lett
visszaadva a világnak.

II. József tilalmat vetett a szerencsejátékra: ő maga soha nem
kártyázott; az volt a szava, hogy az uralkodó, a ki játszik, a népei
pénzét vesztegeti.

S hogy a földmívelő munkáját megtisztelje, ő maga kivette a pór kezéből
az ekét és mint egykor Hunyady Mátyás megtanította udvaronczait kapálni,
II. József megmutatta főnemeseinek, hogyan kell barázdát szántani.

De nemcsak a betevő falat, a kenyér és hús hiányzott az országban, a
munkás kéz hiánya miatt, még a fainség is beköszöntött. Az erdőgazdag
Ausztriában és Magyarországon nem volt épületnek való deszka és gerenda,
úgy, hogy II. József császár egy időben kényszerítve érzé magát még a
halottakra is kiterjeszteni a fényüzés tilalmát. Mert az ember még
halálában is hiú! Nemrég napjainkban egy magyarországi nagy városban
levő Societé des entreprises funebres kénytelen volt liquidálni, mert a
halott uraknak az a gyászos szokásuk van, hogy még holtuk után is
szeretnek tehetségeiket meghaladó adósságot csinálni: de a fizetésről
aztán hallani sem akarnak. II. József megtiltotta a koporsóban
temetkezést, s a pompához szokott császárváros megérte azt a
rémlátványt, hogy utczáin egyszerű zsákba dugva szálliták örök
nyugalomra a túlvilág utasait: a mi csaknem lázadást idézett elő.

S a mi a fényüzésnek legfőbb és örök tárgya marad: a női szépség, az
érezé meg a nagy reformátor drákói szigorát. Azoknak a szép hölgyeknek,
kik férfi kiséret nélkül mertek végig menni a belváros népesebb utczáin,
a templomjárást kivéve, semmi mentség nem adatott. A ki imádságos
könyvvel a kezében, szemeit szépen lesütve haladt végig a Grabenen, az
megmenekült; ellenben rögtön elfogta a rendőrség és deportálta –
Temesvárra. Ott nagyon hidegek lehettek a férfi szivek, hogy miattuk ezt
a várost tartották a tűzveszélyes keblű hölgyek Szibériájának.

Az inség börzeárfolyamában a szellemi terméknek is megtaláljuk a
lajstromát. Festményekért, a mik a császári Burg számára készültek,
kapott egy művész tizenöt aranyat. Mit szólnának ehhez mostan Makart,
Munkácsy, Matejkó? A színművészet díjazását megtaláljuk herczeg
Grassalkovich számláiban, ki a pozsonyi színtársulatot, az akkori
hírlapok által főúri bőkezűségnek nevezett segélylyel, hetenkint húsz
forinttal jutalmazta; ebből kellett kiállítani a ruhatárukat és
díszleteiket. A bécsi császári protekczió alatt álló National-Theaterben
a legmagasabb fizetés volt 1200 forint, s a karinthiaikapu színháznál
minden igazgató megbukott, még a franczia társulatoké is. Az irodalmi
termények még ezen a lépcsőfokon is alúl következnek. Az egykorú hiteles
adatok szerint egy nyomtatott ívért kapott az író egy forint negyven
krajczárt. Az igaz, hogy Engel vendéglőjében ezért három hétig
lakomázhatott. De ez csak a német írókról szól, s azoknak is csak azon
fajtájáról, mely gúnyiratok készítésével foglalkozott. Ez volt a
divatirodalom. Volt kiadójukat Wucherernek hívták. Nomen et omen. A
pasquillirodalom többnyire a császár személye körül forgolódott. A hogy
más uralkodót a hízelgés aranylegyei donganak körül, úgy zümmögtek II.
József körül a csúfolódás darázsai. A nagy szellem tűrte azt. Engedett
mindent kinyomatni maga ellen. A sértett önérdek, a kielégítetlen
nagyravágyás, a kolostorából kiüzött henyeség, a vallási fanatismus, a
nemzeti féltékenység, a sértett nemesi büszkeség mind oda kölcsönzé
fullánkjait a gúnyirodalomnak. A kiadó házakat épített belőle, s az
írósereg élődött a neki jutott morzsákon. Egyszer aztán a császárnak az
a jó ötlete támadt, hogy az ellene írt gúnyiratokat utánnyomatta s
harmadrész áron árultatta, mint a kiadó: a begyült összeget pedig
kiosztá a szegények közt. Erre a kiadó megbukott; a pasquillírók
elenyésztek, s helyükbe jöttek nemes czáfolatírók, a kik nem dolgoztak
honoráriumért.

Ily fényes sorsban azonban csak az osztrák írók részesültek, a magyar
tudós dolga az inség csendes esztendői alatt még ennél is alantabb állt.

Egy ilyen tudós példányképét állítja elénk Kazinczy e korból Kalmárban.
Nemzetek hagyományaival és régészetével foglalkozott, e miatt sokat
kellett utaznia. Az útra sót és eczetet vitt magával, s a hol erdőn,
mezőn olyan növényt talált, a mi megehető, elővette a sót, eczetet és
megebédelt. Télire Budára jött fel lakni, ott kapott ingyen lakásúl egy
kerti filagóriát; – s minthogy azt nem lehetett fűteni, de ha lehetett
volna is, nem volt mivel: tehát tele tömte azt szénával, maga beült a
széna közé, hogy meg ne fagyjon, s így írta tovább a munkáját – nemzete
dicsőségéről.

II. József minden téren le akarta küzdeni népeinek fényűzési vágyát az
általános vagyoni hanyatlás közepett. Talán nem lesz érdektelen
feljegyeznünk róla azt az adatot, hogy a drága hollandi tulipánokkal
való szédelgést is ő buktatta meg. És hogyan? Ő hozta be Egyiptomból azt
az eddig ismeretlen szerény kis virágot, mely egyszerre leverte
trónjaikról az eddigi növénykirálynékat, s mely még most is kedvencz
dísze, gyönyörűsége mindenkinek, a fejedelmi díszkertektől kezdve a
napszámos ablakában kitett cserépig: – a rezedát. Ez II. József
ajándéka. S ha minden alkotása elmúlik is, ez a kettő fentartja a nevét
örökké: a vallásszabadság és a rezedaillat.

Még egy óriási nagy eszméje volt II. Józsefnek. Ő Magyarország számára
meg akarta nyitni a világkereskedést. Hiszen ugyanakkor, a midőn a mi
népünk nyomorral küzdött, Európa más nemzetei jólétnek, bőségnek
örvendtek. Ő kitalálta az okát.

Ugyanaz az erős akarat, a mivel I. Péter czár Szent-Pétervár alkotásával
egy ablakot akart nyitni birodalmának Európába, buzdítá II. Józsefet,
hogy országának ajtót nyisson Európába. Már készen állt a nagy hajózható
csatorna terve, mely Budapestet összekösse az Adriai tengerrel; készen
volt a pénzösszeg, mely e merész terv kiviteléhez szükséges: hatvan
millió, azon időkben rengeteg nagy szám: s mi volna most az ország, ha
ez akkor létesült volna? – Mindenki ellene mondott. Nem értették meg. A
magyar nem akart kereskedő lenni, rőffel, fonttal a kezét beszennyezni,
nem akart az idegennek utat nyitni az országba. A béke hadjáratához nem
lelkesült fel senki. Jobban tetszett annál a török háború. Vettünk aztán
magunknak azon a hatvan millión tengeri csatorna helyett dicsőséget –
(nagyon keveset) – betegséget és ragályt – (nagyon sokat), – mely az
ország szinét-javát ismét megtizedelte, s magát a nagy uralkodót is
magával ragadta.

Mi meg aztán csináltunk igen szép népdalokat tovább is arra a nótára,
hogy «Nem bánom, hogy szegénynek születtem!»

Szép nóta, de nem igaz…

*

Alig három esztendeig engedte a sors pihenni a monarchiát a török
hadjárat után. Bekövetkeztek a nagy európai hadjáratok a franczia
köztársaság, s majd a franczia császárság ellen.

A hadjáratok históriai eredményéről könyvtárak vannak írva, én csak a
hétköznapi, nem harczoló emberek történetéhez járulok nehány vázlatos
vonással.

A hadjárat alatt az egész ország egészségtelen vízkóros bőséget érzett.

Özöne volt a pénznek, aranynak, ezüstnek, a félforintnak keresztelt
rézpénznek, de különösen a bankóczédulának. Kétszáz forint volt egy pár
csizmának az ára, száz forint egy mérő búzáé. A kinek csupán csak
bankjegy volt a zsebében, száz forinton alúl meg nem ebédelt a
vendéglőkben.

A piaczra került nagy pénztömeg óriási szédelgést idézett elő.
Magyarországnak sem lehetett abból kimaradni.

Ez ideig azonban Magyarországnak nem volt igazi kereskedő osztálya.
Magának a magyarnak kevés hajlama van ehhez. Egyetlen töredékét, a
székelyt kivéve, a spekuláczióhoz nem ért, a nyereség elkapatja, a
veszteség elcsüggeszti: nincs hideg vére hozzá. A semita népfajt még
akkor mindenféle törvény korlátolta, hogy nagyobb szabású kereskedelmi
osztálylyá nőhessen fel. Meg volt tiltva a héber népnek boltot nyitni,
árúczikkekkel házalni, bizonyos terményeket vásárolni és eladni, földet,
házat épen nem vehetett, s adósságok behajtásánál igen sok kivételes
bizonyítékokra volt kötelezve.

A napoleoni háborúk alatt aztán fejlődött ki egy valódi magyar
kereskedelmi osztály, mely az üzletet, a pénzforgalmat egyszerre magához
ragadta. Nem voltak ázsiai fajrokonaink; görögök voltak, valóságos
macedoniai bevándorolt ivadék: hanem azért mégis a legtökéletesebb
magyarok. Az egyedüli népfaj, mely rövid időn nyelvét, szokásait,
viseletét, erényeit és hibáit úgy elsajátítá a magyarnak, hogy semmi
idegen nem maradt rajta. Ők magyar nemesek lettek, egyűtt tanácskoztak
apáinkkal a zöld asztalnál; együtt harczoltak az inzurrekczióban s
összeházasodtak a magyar nemesi családokkal. Sok magyar úri család
ivadékaiban most is hellen vér folydogál.

Gyönyörű népfaj volt! Azokkal a klasszikus metszésű nemes arczélekkel,
azokkal a lángoló szemekkel, azzal a szénfekete hajjal, olajbarna
arczszínnel, a min a hölgyeknél, a keleti hő vér karniol szine tört
keresztül. Minő szoborszerű alakok! Minő szép öreg emberek és matronák!

Ők pénzt is hoztak be magukkal s annál értékesebbet: eleven, vállalkozó
észt. Még kiváló költők és tudósok is támadtak közülök itt mi nálunk s
Aiskhilos és Euripidesz utódai Árpád nyelvén gazdagíták a litteraturát.

De különösen kitüntek kereskedelmi, vállalkozói tehetségeik által. A
kereskedés nagy lendületet vett az egész országban s az mind az ő
kezükben volt.

A milyen gyorsan látta Bécs és Budapest a hetvenes évek elején a
korzókat, a körutakat emelkedni, ép oly gyorsan támadtak a század elején
nagyobb forgalmú vidéki városainkban a legdíszesebb házsorok, egész
utczák, a miket a görögök építettek, ráczutczája lett minden városnak. S
úgy építették a házakat, mint a kik örök időkre alkotnak. A vakolatot
víz helyett vörös borral keverték, s csarnokaikhoz márványoszlopokat
hozattak. Aztán a saját utczáikban saját templomokat építettek, pompás
keleti díszben, tele szent képekkel; karcsú tornyaik rézfedele messze
ragyogott a gazdag aranyozástól, büszkén emelve a kettős keresztet és
harangjaik hangja legcsengőbb volt a városban, a harangöntéskor az
olvadt ércz közé szórt tömérdek ezüst tallértól; czifrára festett
tölgyfahajóik végig járták a Dunát, Pozsonytól Orsováig, hátrészeiken
aranyba festett szent alakokkal. Milliomosok voltak közöttük.

Olyan világ volt, hogy a pénz berepült az ablakon.

A hagyomány emleget egy kalmárt, a ki a hadjárat útjába fészkelve be
magát, naponkint annyi tömérdek pénzt vett be, hogy este felé, mikor
tele volt vele a véka, egymásra dobálva arany, ezüst, fekete bankó,
restellt a szétválogatással vesződni, kivitte azt az udvarra, s mint a
gabonát a szérűn, megszelelteté; a polyvát, a bankót félrehordta a szél
egy rakásra, a jó mag az arany, ezüst egy garmadába hullott; akkor aztán
neki álltak seprűvel, lapáttal, így tömték zsákokra.

Én még láttam ezt az embert, gyermekkoromban, húsz évvel később. Ő volt
a legrongyosabb koldus a városunkban.

A dicsőség évei elmultak; következtek a csendes évek. Minden jólétnek, a
mit a hadviselő pazarlás, mint egy varázsálmot előbűvölt, egyszerre vége
lett. Az emberek álmodták csak, hogy gazdagok voltak. A pénz, a mivel
álmukban tele szedték a keblüket, nem volt pénz, hanem csak pozdorja; –
elolvadt ez a jól bezárt vasládákban, a közpénztárakban is.
Árvagyermekek, úrfiak, kisasszonyok, kik a városház egyik ajtaján
bementek, mint százezeres örökösök, a másikon kijöttek, mint rongyos
koldusok.

A gabonának az ára leszállt egy forintra. Még azon is alúl szállt.
Ismertem azt az öreg földesurat, a ki ispánjával együtt felvitetett a
tokaji vásárba ötszáz mérő tiszta búzát eladásra. Délben kérdé az
ispánjától, hogy kérik a búzát? – «Két huszasért!» – «Öntesd valamennyit
a Tiszába!»

S aztán egyik éhhalál-esztendő a másikat követte. A földbirtok értéke
ázsiai fogalmakra szállt le. A kinek volt, iparkodott megszabadulni
tőle, hogy a terhét ne viselje. Hogy csak egy adatot hozzak fel, a miből
az általános viszonyokra lehet aztán következtetni, a Kállay-családnak
volt egy nagy osztatlan birtoka, tizenötezer hold egy tömegben, azért e
század harmadik tizedében fizettek következő haszonbért: száz forintot
ezüstben, tizenkét darab nyusztbőrt és egy pár piros csizmát; s kellett
rá húsz esztendő, a míg a legkedvezőbb helyen fekvő birtok holdjáért
megadták az egy forint haszonbért.

És a milliomosok hová lettek? Az a szép, délczeg, magyarrá átidomult
görög faj, mely vagyonszerzésben s annak a fényes felhasználásában úgy
kivált az Árpád-ivadék közűl? – Kérdezzük meg a róluk elnevezett
utczákat. A kik ezeket a díszes házakat építették, azoknak az ivadéka
már nem lakik ottan. Elmultak jobbadán. Az elszegényedő gazdag embernek
az ivadéka is ki szokott veszni. Némely városból annyira kivesztek, hogy
a fényes templom ott áll évről-évre kinyitatlan. Az aranyozott torony
még messze ragyog a napfényben, hanem az ezüsthordó harang nem csendül
meg több görög húsvétra s a küszöb előtt buján zöldül a fű. – Megölték,
eltemették őket a csendes évek, ők ennek a láthatatlan harcznak a
halottai. Csak a földbirtokosok, a gazdálkodók maradtak meg közülök. Kár
értük. Derék emberek voltak.

Irányzatos mű volt értekezésem; előre megmondtam, hogy az lesz.

Figyelmeztetni akartam a földbirtokost és a kereskedőt, a kinek van mit
elvesztenie, hogy mekkora mélység van alattunk, a hová alászállhatunk,
ha ők is úgy akarják.

Nem a hadjárat alatt szoktunk elvérzeni; hanem a hadjárat után. Azért
«caveant populi!»

Ha elkerülhetetlen, ha az ország jövője, biztossága, ha a nemzeti
becsület, ha a korona méltósága követeli, nem fogunk visszariadni sem a
háború alatti, sem a háború utáni elvérzéstől. S a mily híven
beváltották apáink jelkiáltásukat: vitam et sanguinem pro rege nostro,
mi is oly igazán fogjuk azt beváltani. De ha az uralkodó bölcsesége
talált módot életünket és vérünket megkimélni, akkor is az övé legyen
az. A történetíró pedig jegyezze fel, hogy a ki a história
legzivatarosabb korszakában így keresztűl vezette a legsulyosabb
válságokon a maga népét, hogy jövendőnk reményét, népünk virágát,
apáinál jobb sorsra hivatott fiatalságunkat fel nem áldozta, s
országczímerünk becsületét még is ki tudta vívni: az nyerte meg a
legfényesebb hadjáratot.

Ezt az igazságot kivántam felírni arra a tiszta papirlapra, a mit a
csendes évek rongyaiból kallóztam össze.



MÁRCZIUS TIZENÖTÖDIKE.

(1867.)

«Ipsis Idibus Martii!»

Ugyanazon hang, ugyanazon fény, ugyanazon szinek, a mik tizenkilencz év
előtt.

A hang egy üdvkiáltás: «éljen a haza, éljen a király, éljen a szabadelvű
alkotmány» – a fény egy jobb jövő reményének sugára: – a szinek az
ország szinei, – minden házon, minden zászlón, miként akkor.

A külömbség csak az, hogy akkor ifjak voltunk, most pedig vének vagyunk.
Nem csak mi, kiknek az akkori idők izgalma elrablá éjjel álmainkat, hogy
nappal kétszeresen visszaadja; de vénült velünk együtt az egész nemzet,
s a földrész bajai meg vannak érve.

Akkor azt hittük, hogy már most meg van nyerve minden s nekünk nem kell
egyebet tennünk, mint örülnünk és ismét örülnünk, s közbe-közbe
mindenkit keblünkre ölelnünk, mert hisz az egész világ jó barátunk.

Azóta megtanultuk, hogy az embernek van egy biztos jó barátja, kire
mindig bizton számíthat – és az saját maga.

Azt is megtanultuk, hogy ennek a mi egyetlen jó barátunknak tehetsége is
van annyi, a mennyi épen elég arra, hogy rajtunk segíthessen.

De minthogy ennek a mi jó barátunknak minden tehetségére szükségünk van,
tehát arra kell ügyelnünk, hogy az tehetségeit se használatlanúl ne
hagyja, se gondatlanul el ne fecsérelje.

Nagy diadal, de még nagyobb feladat, ha egy nemzet saját magának
visszaadatik.

A mik az 1848-ki márczius 15-ike után történtek, azok feltárják előttünk
a feladatot, mely az 1867-ik márczius 15-ike után vár Magyarországra.

Akkor talán több erővel, most talán több bölcseséggel fogunk hozzá.

Magyarország világtörténelmi feladatának nehézségei azóta igen
megnőttek, de helyzete kedvezőbb lett most azáltal, hogy jelenleg
magának a trónnak, magának Ausztriának érdeke, egész művelt Európának
kivánalma az, hogy Magyarország feladatát megoldhassa, s ha oly közel
nem talál is minden eszközt, mint akkor, de az akadályoktól sem kell
annyira félnie, s azt is tudja már, hogy önmagában mit bír?

Halaványabb az öröm külfénye 1867-ik márczius 15-én, mint tizenkilencz
év előtt volt; mert ez évben nem ajándékozhatott a nemzet a népnek,
miként 1848 márczius 15-én oly sokat, – mindent, – a szabadságot, a
szabad földet, a jogegyenlőséget: szabadság, szabad föld, jogegyenlőség
már ma megvan, csak hogy mind a három megterhelve közös kötelességekkel,
nehéz tartozásokkal; ámde azon önbizalom, mely keblünkbe visszatér,
nagyobb ma, mint volt akkor: mert az 1867-iki márczius 15-ike azt mondja
nekünk: hogy a magas eszmék, a mik 1848-ik márczius 15-én születtek, nem
voltak halandó ábrándok; 19 nehéz év eltemetve tartá őket; és ők
kitörtek sírjokból, s visszavívták magoknak az életet.

E halhatatlan eszmék összeköttetésben állnak hazánk örök életével, ezek
biztosítják európai lételét; ezek tették dicsőségessé multját,
megtörhetetlenné néma akaratát, ezek vezérlendik diadalra munkás
törekvését.

A mi nekünk 1867-ik év márczius 15-én lelket ád, ez épen az a gondolat,
hogy annak már tizenkilencz éve, midőn dicső jelszavainkat zászlóinkra
kitűztük, és azok ily hosszú idő alatt sem multak el, még most is élnek
és élni fognak.

Midőn elbuktunk is, azt mondánk, nincs veszve minden, az eszmék
halhatatlanok; a korszellem nem számít emberekkel és évekkel, hanem
nemzetekkel és századokkal. És ime még megadatott érnünk, hogy a
korszellem két évtized mulva föltámadásunkra adott jelt, mert az eszmék,
a mikért elbuktunk, szentek voltak és igazak.

Ne feledjük el, hogy ez eszmék, mik Magyarország alkotmányát újra
feltámaszták, miket 1848-ki márczius 15-ikén zászlóink hirdettek, ezek
voltak: «Szabadság, – egyenlőség, – testvériség».

E három szóban most is benne van Magyarország minden feladata.

Azért 1867-diki márczius 15-én méltán emelhetjük áhitattal arczainkat a
kopott zászló rongyaihoz, önbizalommal rebegve: «in hoc signo vinces».



HUSZONÖT ÉV MÚLVA.

(1873.)

Mi történt az első «Talpra magyar!» kiáltás után? annak a hagyományát
úgy tudja már minden ember, mint a bibliai történeteket.

De mit csináljunk ennyi talpra állitott magyarral? A talpra állt
embernek ellenlábasai is támadnak.

Volt lelkesedés, áldozatkészség, testvérszeretet, bűnbocsánat,
jobbágyhűség, honszerelem, bátorság, s az mind ezen az egy napon
született.

A huszonöt év előtti napok dicsősége nem melegíti már szívemet; de az
eredmény a hideg önbíráló előtt is örökké nagy marad: «a nép
felszabadítása a jobbágyság alól».

Azért ne beszéljünk arról többé, hogy szép, ragyogó, dicső nap volt
márczius 15-dike: ismerjük el, hogy «szükséges nap volt!»

Szükség volt egy napra, mely félretaszítsa a törvényhozás ócska
klepsidráját, s egy lökést adjon az időnek, mely a nemzetet évtizedekkel
előbbre vigye. Szükség volt, hogy rögtön rendkívüli nyilvánulás által
szakítson a nemzet a mult balfogalmaival, hogy egyszerre jusson erejének
tudatára. Előtte állt a galicziai példa, hogy mire képes egy elnyomott
nép, ha azt az absolutismus véres eszközéül akarja használni? A lengyel
gyász a mult év tanulsága volt, s nem lehetett tudni, hogy ugyan az a
hatalom enged-e még egy évet a magyar nemzetnek a deliberálásra?

Sietni kellett: – és aztán követelni egyszerre mindent, a mihez a
nemzetnek joga van, a mi életének föltétele, És követelni azt
egyhangulag.

S az egyhangú követelés sikerült, győzött; csak hang volt; nem követte
vér, mégis diadal termett nyomán. Az országgyülés elfogadta azt, a mit a
pesti közpiaczok zászlóikra írtak, s a király szentesítette, a mit az
országgyülés elfogadott.

De nem ment ez olyan símán.

Húszezernyi néptömeg hullámzott Pest utczáin, a sajtó tettleg
felszabadíttatott, a népvezetők sajátkezűleg nyomtatták ki a pesti 12
pontot: «mit kiván a magyar nemzet?» s Petőfi költeményét: «Talpra
magyar, hi a haza!» s a városházára sereglő népsokaság Rottenbiller
polgármester elnöklete alatt megválasztá a közbiztonságra felügyelő
bizottságot; benne volt Nyáry Páltól Sükey Károlyig minden hirhedett
név. A népnek tetszett a kezdet. «Eljen a forradalom!» Kaptunk nemzeti
színű zászlókat, felkötöttük balkarunkra a nemzeti szalagokat (az enyim
most is megvan, még akkor gyöngéd kezek által egy falevélre hímzett
1848-al rámába téve), de mit tegyünk tovább?

Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja hogy mit tegyen?
Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol
vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kanczellárunk Bécsben van, a
parlamentünk pedig Pozsonyban?

A nagy óriás pedig, ha egyszer fölébredt, tenni akar.

A népbizottság, hogy némi autorizácziót adjon a mozgalomnak, elhatározá,
hogy a sajtószabadság tárgyában egy küldöttséget indít meg Budára a
helytartótanácshoz, a nép kivánatainak tolmácsolására. De ahhoz a
küldöttséghez húszezer ember csatlakozott.

Délben egy levelet kaptam, melyen egy kiszolgált császári tiszt volt
aláírva (később szomorú emlékezetű alak, mint hirhedett feladó –
utoljára öngyilkos) ebben az volt velem tudatva, hogy az általunk
csinált parapluie-forradalom nem ér semmit. Fegyver kell a nép kezébe.
Ott volt aztán egy egész strategiai terv. A jövő éjen tíz helyen
meggyújtani a várost, a támadt zavarban megrohanni a Neugebäudet, ott a
gyenge helyőrséget lefegyverezni, az ágyúkat elfoglalni, azokkal a
Károly-kaszárnyán rést töretni, azt megostromolni. Az üllői kaszárnya
felől torlaszokat emelni, a lovasság elé tört üvegdarabokat hinteni, az
olasz katonákat haranguirozni, egy pár generálist kezesűl letartóztatni
stb. stb., hogy én nekem a hajam szála mind az ég felé állt bele. Még
akkor volt.

Sietve hivattak Rottenbillerhez, még nem is közölhettem senkivel a
borzasztó haditervet. Ott találtam nála a tüzérség főparancsnokát
Budáról. A kis köpczös úr szörnyű haragos képet mutatott, azt mondta,
hogy ő be nem ereszt olyan nagy népsokaságot Budavárába, mint a mennyi
bevonulni szándékozik. Ő becsukatja előttük a kaput. Rottenbiller
figyelmezteté, hogy ez nagy baj lenne a kapura nézve, mert azt akkor
bizonyosan betörnék. – «Akkor én össze fogom önöket kartácsoltatni!»
kiáltá a vitéz alezredes.

Erre én azt mondám neki: «Azt teheti ön, hanem ha mi kiejtjük a
kezünkből a háromszínű zászlót, akkor majd jön utánunk más, a ki a vörös
zászlót emeli fel.» S azzal megmutattam neki a kapott haditervet,
eltakarva az aláirást.

A becsületes főtiszt azt mondta ennek felolvasására, hogy «ez nem tréfa»
s aztán ő kezdett el bennünket kérni, hogy csak vezessük hát okosan a
népet, majd ő is rajta lesz, hogy semmi baj ne történjék.

Ez volt Budavár második vérnélküli bevételének (először a törökök
foglalták így el) genesise, melyhez a hadi tervet mi hárman csináltuk:
Rottenbiller, a tüzér alezredes, meg én; bármennyire igyekezzenek is e
körülményt a historikusok agyonhallgatni.

A diadal tökéletes volt, nem csak felmentünk, de vissza is jöttünk
Budavárából, s a sajtószabadságon kívül lehoztuk az irodalmi működésért
tömlöczbe zárt Táncsics Mihályt.

Táncsics maradt e nap hőse, őt hoztuk olyan diadallal Pestre, a minővel
az angolok II. Károlyt Londonba, a francziák I. Napoleont Párisba, sőt a
minővel csak Schwartz Gyula vagy Szilágyi Virgil diadalmenetei a
fővárosban hasonlíthatók össze.

A következő évforduló már Debreczenben talált bennünket összpontosítva.

Valami buzgó hazafinak az az ötlete jött, hogy 1849. márczius 15-én
valami méltó ünnepélyt kellene rendeznünk Debreczenben. (Odakinn «a
havon» épen rendezték azt javában Klapka, Görgey, Dembinszky, Perczel,
Damjanics és még valami 180,000 honvéd fiú!) Az indítványra Pálffy
Albert azt az ötletet mondta: «ha meg akarjuk ünnepelni márczius 15-két
en famille, csukjuk be Táncsics Miskát.» – Szegény jó öreg barátom,
derék becsületes hazafi volt mindig, tele jó szívvel, jó akarattal; de
fatuma volt, hogy igen furcsa ötletekkel tudta mindig kifejezni
fáradhatlan honfiúi buzgalmát.

Kiittam én ezt a serleget egészen, a budapesti mámorító habjától kezdve
egész a világosi seprűjéig.

A világosi sötét éjszakán együtt voltam Nyáryval, Csányival és Kiss
Ernővel: egy szobában háltunk.

– Mi el vagyunk veszve, – mondá Nyáry; – Magyarország elbukott. De a mit
társadalmi téren kivívtunk, a nép felszabadítása, az örökké fenn fog
maradni, s mi nem hiába vesztünk el.

És ez márczius 15-ikének az emléke: élő emlék. Tizenöt millió ember
szive tartogatja azt.

Huszonöt év! Egy század negyedrésze! Kimondani is sok, hát még átélni!
Hát még úgy átélni, a hogy mi éltünk! Annyi országos csapás, rémület,
iszonyat, küzdelem, hiú remény, kétségbeesés, elfásulás, újra ébredés,
újra lefekvés, veszteség, megpróbáltatás után!

Márczius 15-ke tegnap (huszonöt év előtt,) és ma (huszonöt év után!).

A kezdete magas komikum, a vége mély tragikum.

Egy csoport gyermek, ki belekap a sors gépezetébe, egy csapat poéta, ki
politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek,
koszorúzott alakok a bitófán.

És mégis dicső nap volt ez! Mert a népet ez szabadítá fel, s a nemzet
millióit ez tette honpolgárokká, a verejtékük által áztatott föld
uraivá.

Minden buzakalász, melyet Magyarország földje terem, 1848. márczius
tizenötödikének emlékét dicséri, a hogy a néphit szerint minden egyes
buzaszem hegyére oda van nyomva a «Patrona Hungariae» szent képe.

A nagy eszme nagy áldozatokat követelt. Sokat vesztettünk vérben és
vagyonban. De a veszteségek legérzékenyebbike: eltemetett nagy
férfiaink.

Széchenyi István, Teleky László, Nyáry Pál, politikai nagy fájdalmaik
elviselhetlen terhe alatt törtek össze. Szemere, Bajza, lelkük
szétbomlásával előzték meg testi halálukat. Petőfi lánglelke és Vasvári
honszerető szive ismeretlen csatamezőkön tüntek el kortársaik közül; a
márczius 15-iki nap ifjai közül legtöbb panaszatlan keserveit
megnyugtatta már a sírban, martyrjainknak síremlékeit faragja már az
utókor, s Batthyányi Lajos nagy alakjára suttogva mutat a csak sejteni
tudó ivadék; elmult a fénynapok hivatott alakja, István nádor,
elfeledve, s huszonöt év óta van élőn eltemetve egy koronás alakja a
márcziusi napoknak, V-ik Ferdinand király.

Bizony nagy ára volt e napnak! De a győzelem, mit meghozott, még e nagy
árnál is nagyobb.

E naptól számítja felszabadítását a magyar nép.

Áldva legyen azoknak hamva, kik e nap diadaláért áldozatul adták oda
magukat.



MAGYAR KÖLTŐK SORSA.

(1854.)

Kedves hazámfiai, kik csendes örömmel nézitek, mint virul fel lassankint
édes hazai nyelvünk, kik tetsző dicsekedéssel halljátok, mint emleget
bennünket a külföld költőinkről, iróinkról, s ti is elégedetten
mondjátok egyikre is, másikra is: «ez a mienk!» halljátok meg néhány
együgyü szóból tőlem: mi a magyar költők sorsa? mi az élete, mi a halála
azoknak, kiket Isten arra hívott el, hogy lennének a költészet
felkentjei a magyar nép előtt?

Nyolcz esztendeje annak épen, hogy Pestre jöttem, a hazai műveltség
középpontjára, hol tiszteletemnek annyi tárgya volt együtt s nem volt
lelkemnek forróbb óhajtása, mint azon közbecsülésnek csak egy kis részét
is valaha kiérdemelhetni, melyben költészetünk dicső bajnokai
részesültek.

Egy ifjú barátom állt mellettem e pályán, oly idejű mint én, de
akaratra, szenvedélyre erősebb; ki mint költő halhatatlan nevet szerzett
magának s senkitől nem segítve, senkitől nem vezetve, a csillagok
magasságáig vitte nevét, onnan hullott alá, épen mint a csillag, melyről
senki sem tudja, hová esett?

Az én pályám nem volt annyi küzdéssel összekötve, engem jó tanácscsal,
jó akarattal fogadtak mind kortársaim, mind idősebb koszorús íróink, s
ha valamit haladtam azóta, nekik köszönhetem.

Ma egy hete jöttek ezek a gondolatjaim; a múzeum teremében hangverseny
adatott egy elhunyt magyar költő árváinak segélyezésére.

Garay, Vörösmarty, Bajza, Czakó, Nagy Ignácz.

Ők voltak a legelsők, kik őszinte szeretettel, pártolva, védve emeltek
magukkoz.

Garay maga a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek; a
ki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Ő nem
ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó
ellenfeleket, s olyan jó, kedves férj volt otthon, olyan gyöngéd atya
gyermekei között: máskép nem is lehetett őt látni az utczán, mint vagy
egyiket, vagy másikat vezetve kezénél fogva. Csekély fizetése volt,
szűkölködött is sokat; de gyermekeire nagy gondja volt, s tudott
munkálkodni értök.

Munkálkodni! de hogyan munkálkodni! Reggeltől estig valami csekély
hivatal foglalta el: nappal igen ritkán dolgozhatott kőltői művein, mert
óráira fáradságos munka volt szabva. Tehát éjjel dolgozott. Tizenkét
esztendeig folyvást három órakor reggel kelt föl dolgozni, s mikor a
szemközt levő paloták függönyeit félre vonták az ablakról, már akkor
Garay egy munkában kifáradt, hogy hozzáfogjon a másikhoz. Később, midőn
e megölő életmóddal fel akart hagyni, már nem teheté: a három órai
harangszó elverte szemeiről az álmot és soha többet nem tudott azon túl
nyugodni, – költői képzelet csengő bongó tündérei kiszólították az
ágyából, és írt, mint a ki siet; – mert rövid az élet.

A mult év tavaszán találkoztam az utczán egy tapogatódzva haladó
férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő
szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay
volt. Megszólítám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszorítá,
üdvözölt. – E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang lehelletében
már benne volt a halál. Kérdezém tőle: hogy van? Rekedt, sípoló hangon
válaszolt: «még tavaly csak egy krajczárt értem, már most érek két
krajczárt».

És nevetett hozzá, hogy a köny kicsordult a szememből e szomorú
nevetésre.

Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől
tudakozódtam: hol két, hol három krajczárra becsülte magát. – Most már
gyémántokat érsz jó öreg barátom, most már el vagy temetve. – Meg kelle
halnod, hogy bebizonyítsa a nemzet: mennyit értél neki?

Vörösmarty nevére emlékezem ezután. Akadunk néha az életben emberekre,
kikről az a gondolatunk támad: mint szeretném, ha ez az ember apám
volna! Vörösmarty ilyen; egy neme a fiúi érzelmeknek az, a mit
ifjabbkorúak láttára érezni kénytelenek. Az a tiszteletreméltó szelid
arcz, mely aranytisztaságú jellemét tükrözi vissza s lelkének hajthatlan
ereje mellett, annak kedves szelídségét mutatja. Ki ne ismerné a magyar
hősköltemények dalnokát? ki ne olvasta volna az ősök harczait, miket
Vörösmarty költészete elénk varázsolt, hogy szinte reszketni érzők
alattunk a földet és haragtól reszketni keblünkben a szivet, midőn őt
olvastuk? A harczok költőjének arczát én nem tudom úgy képzelni, hogy
haragudjék. Soha sem látta őt senki haragudni. Midőn legelőször
megismerém, boldog házassága első éveit élte; apró gyermekek játszottak
térdein; elbeszélgettünk az írók pályája felől, ő kedélyesen mondá: «más
nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán
szalmazsák sem jut». Irodalmunk feje, összetartó kapcsa, családatyja
volt ő. Szigorúbb sors most falun kényteti élni. Szántani, vetni kell a
költők patriarkájának. Ámde azért ő buzgón dolgozik most is, nevét újra
meglátandja ragyogni a magyar közönség. – Midőn kezeitekbe fogjátok
venni e műveket kedves honfitársaim, gondoljatok reá: a ki azon ifjú
tűztől szikrázó sorokat írta, annak hajfürte ősz! és annak hajfürtei a
nemzeti dicsőségen fáradozásában őszültek meg s jutalma nem volt e
fáradságnak…

Bajza ifjabb életkorra nézve Vörösmartynál. Igen sok köszönni valója van
Bajza irányában egész irodalmunknak, ő maga egy új korszakot teremte
abban, és olyan korszakot, melyre sóhajtva gondolhatunk vissza ma is.
Küzdött sokat, tömérdeket írt, munkái által köztisztelet tárgya lőn az
egész hazában. Sokáig minden irodalmi vállalat élén lehete őt látni;
józan elméje, tudományos müveltsége, magas költészete eszményképpé
avatták őt. – Négy év óta hírét sem hallani. Hová lett? kérdi néha
egy-egy ismerőse; – a felelet egy sóhajtás. Néha találni az utczán egy
férfit csendes, halk léptekkel ballagva, szemöldei mozdulatlan homloka
elejére összevonva, szép, kifejezésteljes szemei merően maga elé
szegezve; rendesen egy szép, halavány, szelid arczú ifju vezeti. Ez
Bajza és gyermeke. Emeljetek kalapot előtte és haladjatok el mellette
csendesen. Ő nem ismer senkit; nem ismeri önmagát sem. – Ez a költők
sorsa!

Ki volt Czakó? Legjobb szinműíróink egyike. Sokat írt és igen jó
munkákat, igen sok dicsőséget aratott. És midőn már sok munkát írt, és
sok dicsőséget szerzett, egyszer az történt, hogy nem volt képes
keresményéből az életfentartásra legszükségesebb költségeket fedezni.
Pedig munkái mindenütt diadalt arattak a kerek hazában. És szerzőjük
éhezett. Gazdag és előkelő család fia volt. Atyját egy szerencsétlen
szenvedély tette tönkre. Az aranycsinálás tudományát iparkodott
felfedezni, erre elköltötte egész vagyonát, s fia a nyomornak, inségnek
lett általadva. Atyja nem találta fel az aranyat, de ő feltalálta azt, a
mi az aranynál becsesebb: a költészet ihletét. Gyönyörű műveket írt. Ki
lesz valaha nálánál jobb? Egyszer elkérte kölcsön pisztolyaimat; mint
mondá, gyakorlás végett. Otthon lement a pinczébe, s meghagyta házi
gazdájának, hogy ha lövéseket hall odalenn, ne zavarodjék meg, mert ő
gyakorolja magát; másnap visszaadta fegyvereimet, azt mondva, hogy nem
jók, mert három deszkát nem hat át a lövés. Egy este együtt mentünk haza
a vendéglőből. Útközben azt mondá: «Meglássad, én meg fogom magamat
lőni.» És másnap főbe lőtte magát. Egy esteli mulatság díja megmenthette
volna Magyarország legnagyobb költőinek egyikét. De ki gondol arra?
Kérditek, hol van eltemetve? Tudja az Isten! Halála után két évvel már a
sírjára sem lehetett akadni; az is elpusztult, elenyészett, sírkövet sem
emeltek neki s fejfáját feltüzelték, – és ez a magyar költők sorsa…

Néhány év előtt jó kedve lehetett a magyar olvasó közönségnek. Vidám
mulattató könyvek jelentek meg, miken csaknem agyon kaczagta magát az
ember: «Torzképek, Menny és pokol, Magyar titkok, stb.» mind oly
egészséges jó kedvvel fűszerezve. Minden szinpadon megfordult nem
egyszer, de számtalanszor a «Tisztújítás», melynek mulatságos
jeleneteiből nevetve nyert tanulságot és okulást a nép. Ezeket mind Nagy
Ignácz írta. Víg ember lehetett ugy-e bár, a ki az egész országot így
meg tudta nevettetni? A mióta én ismerem, soha még csak mosolyogni sem
láttam. Mindig ugyanazon szomorú arczczal lehetett őt látni íróasztala
előtt, és sehol másutt, mint íróasztala előtt. Látta-e őt valaha mulatni
valaki? tánczvigalmakban, víg társaságokban? Régen lehetett az, nagyon
régen. Isten igen jó családdal áldotta meg őt: kedves, példás hűségű
nővel, jó atyával és anyával, kik betegsége hosszú éveiben szüntelen
körüle voltak; egyik oly áldott szelid lélek, mint a másik. E családért
fáradott ő egész életén keresztül. És munkásságának lett áldozatja ő is.
Már nyolcz év előtt oly roskatag volt, hogy egyedül nem tudott járni.
Mindig neje karján lehetett őt látni, ki elvezette őt a szinházig, Garay
lakáig; mert e két kedvencz helye volt a jó öregnek, s ha összejött a
két beteg sorvadozó költő, fellelkesültek talán egymás lelkének
lángjától, s beszéltek a jövőről s gondolták magukban, melyikük fog
elébb elmenni?

Garay ment el elébb. Tudni lehetett már évek óta, hogy haldoklik, mégis
megdöbbentő volt halálának hire. Nagy Ignácz előtt el akarta azt
titkolni családja. Szegények, nem gondoltak rá, hogy a hirlapokból úgy
is meg fogja azt tudni. Ez nagyon leverően hatott rá. Már akkor hat
hónap óta nem volt kinn a házból. Garay elment az ősz hulló leveleivel,
Nagy Ignácz érzé talán, hogy az ő jelszava a tavasz fakadó bimbói?

Az ő eszméje volt e hangverseny az elhunyt költő barát árvái számára. Ő
akarta azt rendezni.

Még két nap előtt nála voltam. Vidám terveket csináltunk a jövő felől.
«Már most én is örömmel kezdek ujra a munkához», monda ő, kezemet
megszorítva.

Már ekkor egy év óta nem volt kinn a szobából. Hivtam, hogy jöjjön ki a
budai hegyek közé lakni, ott jobb a levegő. – «Mindenesetre ki kell
mennem a szabadba. Csak a tavasz jöjjön», mondá ő; és ki is ment
nemsokára, a meleg tavasz virágai közé – a sírba.

A Garay emlékére tartott hangverseny napján kivette munkás kezeiből a
tollat az Isten halvány angyala, a halál; és monda néki: pihenj meg. E
hymnusz helyett, melynek hangjai e helyről ég felé törnek, más éneket,
más dalt hall ő már odafenn!

Jó családja, az áldott, szelid lelkek, a hű nő, ki egész életén át
betegét ápolta, a roskatag apa és a kegyes anya, ki oly örömest váltotta
volna őt meg önnön életével, oly szegényen, oly gyámoltalan maradnak
itt, mint minden magyar költő családja…

Körülem magasztos, szomorú énekhangok zengnek az elhunyt költő
tiszteletére; lelkemen pedig az a gondolat borzong végig: menjek-e én is
tovább azon az úton, melyen Garay elment, melyen járt Vörösmarty, Bajza
és Czakó, melyen bevégezte futását Nagy Ignácz? Vagy megforduljak innen
s felkeressem az ősi barázdákat, és szántsak és vessek és elrejtsem
magamat úgy, de úgy, hogy soha hiremet se hallja senki?…



MAGYAR SZINÉSZET A LEGRÉGIBB IDŐKBEN.

(A legöregebb szinészek egyikének jegyzetei után.)

A legelső kisérlet magyar szinészet alapítására 1790-ben siralmasan
ütött ki. Ernyei igazgatása alatt egy csoport írástudó ember Pesten
szinielőadásokat kezdett mutogatni, de nem volt kinek: egy ideig tűrték
a választottak a dicső nyomoruságot, azután szétoszlottak s látott kiki
puhább kenyér után. Magyarországon még akkor az úri rend németül, a
középrend diákul beszélt, a köznép pedig a medvetánczoltatást és
kötélmászást tartotta komédiának. Nem volt se publikum, se mæcenás, se
ujságíró, a ki őket összetrombitálja.

A kis Erdély megelőzött minket, ott már az új század első éveiben
szinházat építettek, s a magyar szinészet első ébredésének ünnepét oly
előadással ülték meg, melyben minden szerepet Erdély legelső
családjaiból született ifjak és hölgyek játszottak. Ezzel mutatták meg,
hogy a komédiajátszás nem gyalázat.

Erdély főurai még többet is tettek; alkottak egy szintársulatot, mely
állandóul fővárosukban játszék; azokat, a kik e pályára vállalkoztak,
megbecsülték; asztalaikhoz ültették, vélük társalogtak, mulatságaikba
meghivták, s oly tiszteletben részesíték, mint kitünőbb vendégeiket;
hogy a közönség is tanulja őket becsülni.

Volt Erdélynek egy nagy fia, a kinek nevét minden gyermek ismeri már:
báró Wesselényi Miklós.

Mind tudjuk, hogy Wesselényi milyen hatalmas büszke úr volt és mégis nem
restelt a szegény szinész-had gyámolítója lenni, annak apró bajait
elintézni, velük türelmesen haladni a töretlen pályán s őket gyöngéd
figyelmével buzdítani. Azt is tudjuk, hogy Wesselényi szerette a
paripákat, e kedvencz szenvedélyére kincseket pazarolt el; hanem azért a
hazai művészetről nem feledkezett meg nemes ménei kedveért, mint ezt
mások tették; hanem éveken keresztül pártolta és fizette az első
szinésztársaságot, hogy szükséget ne lásson, a ki a hazai múzsáknak
áldozik.

Benke József, kinek irataiból ezeket merítém, akkoriban Kolozsvárott
tanult, s ügyvédi pályára készült; a szinészi állás oly becsben kezde
ekkor állani, hogy a fiatal jogtanuló elhagyta érte eddigi pályáját s
szinész lett.

Első fellépése sikertelen volt; megbukott vele. De a vágy sokkal nagyobb
volt lelkében, hogysem az első bukás által elhagyta volna magát
riasztani. Elhatározta magában, hogy tanulmányozni fog. De hogyan és
kitől? Bécs messze van, másutt nincs mit tanulni. Az ifju szinész tehát
elment Bécsbe. Megtette az utat gyalog Bécsig; odafenn hivatalos uraknál
másolgatott nappal, úgy szerezgetett pénzt az esteli előadások
látogatására, egypár zsemle volt mindennapi eledele; de egy nap sem
maradt el a szinházból.

Nyolcz hónap mulva tért vissza Kolozsvárra, akkor mint tanult gondolkozó
szinészt alkalmazták első fizetés mellett.

1805-ben már harmincz tagra növekedett az erdélyi szintársulat, ekkor
megvillant az eszme erdélyi nagyjaink agyában, hogy e művészi köpűből
talán rajt lehetne ereszteni a testvér Magyarországba, mely ott is
megkedveltesse a szinészetet.

Murányi Zsigmond, Kemény János, Kántor Gerzson, Németi Sándor, Magyar
György, Simonfi György, Andrád Elek, Szakács Teréz, Németi Julia, Nagy
János és Benke József vállalkoztak e merész útra, mely akkoriban nem
volt csekélyebb vállalat a pólusi expedicziónál; olyan hidegnek látszott
még Magyarországon a klima azon időben a művészetre nézve.

E kisded társulat a Pesten szétoszlottak vezérét Ernyeit hivta meg
igazgatóul s így indult meg harmincz darabból álló könyvtárral s rongyos
ruhaszerrel 1806 május 6-kán Zsibóról. Wesselényi ellátta őket
utiköltséggel s megbiztatá, hogy ha valahol nyomorba jutnak, tudassák
vele és kisegíti őket.

Még ekkor nem mertek messze menni az anyai háztól; gyönge raj volt; a
legelső virágos fára leszállt: az a virágos fa pedig volt Debreczen.

Ott maradtak egész nyáron: nemcsak a nyár volt pedig meleg, hanem a
debreczeniek szive is. Szinházuk mindig tele volt, akár vígat
játszottak, akár szomorút; fizetésük kitelt bőven s félév alatt fényes
ruhatárt szereztek; belekerült 1500 forintba!

El is maradtak volna ott tovább is, de Wesselényi rájuk parancsolt, hogy
még beljebb menjenek az országba, hirdessék tovább az igét.

Menniök kellett Szegedre.

Hogy elbámultak a mi jó szinészeink, a mikor Szegedre érve, azt mondák
nekik, hogy mindenkinek előre el van már rendelve ingyenszállása, még
pedig nem kell ám alatta kalodát érteni, hanem valóságos úri házakhoz
szállásoltattak, s azután még napról-napra egyik vendégségből a másikba
vitték őket; boldog volt, a ki az utczán elfoghatott egy szinészt s
vihette ebédelni magához; s prenumeráltak rá, ha el volt igérkezve
máshová, ha holnap nem, holnapután. Úgy hogy – leirni is vakmerő
gondolat – a szinészek egyik hónapról a másikra benn felejtették a
fizetéseiket a pénztárban; míg végre az igazgató azzal fenyegette őket,
hogy a ki rendetlenkedik és hónap végével tisztességesen ki nem veszi a
fizetését, annak a pénzéről ő nem számol. – Volt pedig az első szerelmes
fizetése akkor 30 bankó forint, a primadonnáé huszonnyolcz, s nem tudták
mire elkölteni!

Szegedről áprilban megint visszament a társaság Debreczenbe.

Ekkor kezdett szóba jönni, hogy országgyülés lesz Pesten, s hogy ott be
kellene mutatni magát a magyar szinészetnek.

Ernyei, ki már egyszer kóstolta ezt a keserű poharat, csak nagy
biztatásra vállalkozott rá, hogy a pesti német szinház igazgatóival,
Sándi és Czibulkával alkuba ereszkedjék; a derék urak átengedtek a
magyar előadások számára hetenkint két napot, szerdát és pénteket, miket
bőjtös napoknak hivnak mind a naptárban, mind a szinházi heti rendben,
mert akkor legkevesebb közönség jár; és az előadások jövedelméből
negyedrészt tartottak meg maguknak.

Május 8-án lépett fel e társulat a dunaparti szinházban, «A virtus
próbaköve» czimű darabban. Ez a mű csakugyan próbaköve volt az ő
virtusaiknak. Az országos küldöttek féltek ez előadástól, s annál
nagyobb volt örömük, midőn az kielégíté őket. Maguk a német szinészek is
méltánylandónak találták a magyarok összevágó gyors játékát és
készültségét.

Később e hetenkint kétszeri bőjtös előadás nagyon szegényül kezdé
táplálni a múzsák választottait, mely idő alatt régi pártfogójuk
Wesselényi ismét ezer forinttal segélyezte őket.

Hiába, Pestnek nem volt Wesselényije; a kik az itteni szinészétet
pártolásuk alá vették, nem voltak elég gazdagok, hogy buzgalmukat
sikeressé tegyék; Darvas Ferencz helytartói tanácsos, Mérey Sándor, b.
titkos tanácsos, Kanyó fiskális, Kulcsár István, végre Vida László derék
hazafiak neveit kell elsorolnunk, kik mind maguk megerőtetésével ápolták
e fagyos országban gyökeret nem verhető virágot; végre Pestmegye
gondnoksága alá jutott, az azontúli viszontagságai ismeretesebbek.

Laborfalvi Benke József 1815-ben elhagyta a szinészi pályát; 1820-ban
megházasodva, miskolczi tanár lett, ott megőszült és meghalt a mult
évben; miután tizennégy gyermekét elébb eltemette. Csak kettő maradt
élve. Ezek közül az egyik Laborfalvi Róza.



NÉPSZOKÁSOK A MAGYAR SZINÉSZEK ORSZÁGÁBÓL.

Nem hibáztam a czímben; egy külön népről beszélek, melynek életmódja,
lelki világa, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiektől; egy olyan
saját országról, melyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika
belsejében, s új dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.

Én, ki e sajátságos országban, mint turista, több esztendőn át voltam
szerencsés utazni, feljegyeztem nehány emlékezetre méltó dolgot e kis
respublika belső életéből, mely, úgy hiszem, fogja annyira érdekelni
közönségünket, mint az útleirások a kafferek között.

Már a belső elrendezése is sajátszerű a szinészek népének. Lycurgi
törvényeik egyaránt kötelezik a legnagyobbat, mint a legkisebbet; nincs
olyan kedvencze a társaságnak, nincs olyan jó barát a társaság között, a
kinek hibái, mulasztásai bűntetlen maradnának; a bíróság pedig saját
kebelükből választatik; még pedig nem a leghatalmasabbak, hanem vegyesen
kicsinyek és nagyok közül; a kardalnok hoz itéletet az első hős és a
primadonna mulasztásai fölött; a királyné, ki két perczet késett a
próbán, megjelen a kardalnok előtt, ki ugyanakkor a lándzsatartót
játszta, s az első hősnek nem volt elég, hogy megöletett a színpadon,
hanem még azonfelül meg is büntettetik, a miért az ügyelőnek nem
fogadott szót, hogy kiment volna, mikor hívták. A színpadon künn bűszke
hősök, koszorúzott művésznők, a színfalak között engedelmes alattvalói
az ügyelőnek, rendezőnek, a kik künn az udvaron azután ismét szives
tisztelőik, bizalmas barátaik, vagy lekötelezett híveik, a hogy a
körülmény hozza. És ez Aræopag itéleteit más világbiróság elé vinni
tilos; a kit mire ott itélnek, azt semmi befolyás meg nem másítja; abba
még az igazgató sem szólhat bele. S az ilyen itéletekért haragudni nem
is szokás; a vádlott egy kicsit lármáz, míg el nem itélik, azután egy
kicsit nevet, s azután – megint jó barátok lesznek: birák és elitéltek.
A büntetés mindig pénzbe megy, s a birságok a nyugdíjintézet pénztárába
folynak. A halálbüntetés el van törülve: ez csak a színpadon járja;
idekünn semmit sem számít.

Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, mely
szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire
szemközt álljanak is a magánosok életkérdései: az egyetemes főérdek, a
kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevít, ingerel,
vagy csüggeszt; a ki ez érdekek ellenében áruló, a ki színfali híreket
hord szét, a ki más társaságot keres, s övéit megveti, a ki hírlapokba
viszi panaszait, s társaira uszítja az ujdondászatot, annak aztán
megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, melynek minden titkát
keresztül-kasúl látják, azt minden lépten-nyomon ellenző ösztön fogadja,
míg vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást
tapasztal társai részéről, a ki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó
tehetség, türelem által magát kedvessé tevé; – például: valaki elkésendő
a próbán jelenetéről, már csak négy percze van: talán nem is tudja, hogy
itt kellene lennie; ha kedves személyről van szó, akkor észreveszik
távollétét; színházi szolga kész érte szaladni, két percz oda, két percz
vissza; a vétség megelőztetik: a várt személy pontosan ott terem; de ha
nem kedves személy, nem törődik vele senki, nem futnak érte; ott a
fekete tábla, ott a színház törvényei; az ő dolga volt magára vigyázni,
senki sem köteles őt megóvni.

Egy igen eredeti és jellemző vonást rajzolhatok ide a színészvilág
társas mulatságairól. Mint igen régen tudjuk, a mi színészeink
ezermesterek. A zeneszerzéstől és a drámaírástól kezdve le a
czipővarrásig minden szépművészetnek akad itt képviselője. Legközelebb
hatan ismertebb színészeink közül egy zenebandává alakultak, mely nehány
hónap alatt annyira vitte tudományát, hogy versenyt muzsikál akármelyik
czigánybandával. E banda hivatása a kölcsönös felderítésre van szánva.
Lehet-e ennél kedélyesebbet kigondolni? Tizenkét részvényes tag kötelezi
magát névnapjának megülésére, kölcsönös részvéttel járulván a
legszükségesebb kiadásokhoz, s a vidám, fesztelen mulatságokat füszerezi
a czigányos egyenruhába öltözött banda, míg a jókedvű ifjabb tagok,
felváltva a zenét, mulatságos produkcziókkal derítik fel a társaságot; a
komolyabb férfiak költőink verseit szavalják: az olyan mulatság, a minőt
semmi nagy úr meg nem szerezhet magának, mert a humort nem adják
pénzért; így csak a színészek tudják sokszorozni egymás örömeit.

Hát mikor bánatuk van, midőn valakit balszerencse ér, a társas szellem
akkor még erősebben tud nyilatkozni köztük; ha egy szinész megbetegszik,
azt mindenki siet látogatni; ha szegény, összerakják forintjaikat, hogy
könnyebben viselhesse a gyógyítás költségeit, és midőn egy ízben szó
volt róla, hogy egy hosszasan betegeskedő tagnak a betegség idejére
fizetése levonassék, az egész társulat testületileg tiltakozott ellene.

S midőn néha egy-egy polgára e kis népnek eljátszsza azt a jelenetet, a
mit Ristorinál legtöbben bámultak: a meghalás szkénáját, még pedig
Ristorinál is hívebben, mert nem is ébred fel utána, akárhogy
kiáltoznának is neki fuorát: akkor a hű sorsosok ismét családgyülést
tartanak, ha a megholt nem hagyott maga után semmit, eltemetik saját
költségükön, gyász-éneklők, zenészek, halotti kíséret, mind kitelik
saját népségükből; s az elhunyt jelesnek, kiről elfeledkezett a világ, a
mint letünt a világot ábrázoló deszkákról, ismét az ő áldozataik
gyüjteménye emel szerény temetői szobrot, mint emelt legközelebb Bartha
emlékének, nem kéregetve idegen földön, nem dicsekedve vele idegenek
előtt.

Mindezeket pedig nem ok nélkül jegyezgettem fel: óhajtanám, hogy mások
is megértsék. A szinészek közt uralkodó társas szellem, szives kedély,
közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; a hol
élünk, mint a széthullott kéve, kiki önmagának; három ember nem jön
össze, a ki egymásnak igaz barátja volna, s ha kiki önmagát nem szeretné
nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, a
kinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, a kinek rosszúl megy a
sorsa; a kisebb gyülöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, építi
a chinai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához és nem
közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is
kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás;
pedig bizony ránk is illik a költő mondása: «Ha ölnyi téren hírem és
magam bőven tanyázunk, mért e hosszas út?…»



TÖKÖLI EMLÉKÜNNEP ÚJVIDÉKEN.

(Augusztus 29-én.)

E század első felében egy tehetős szerb úr minden vagyonát nemzete
boldogítására hagyományozta.

Neve Tököli Sebő, a néphagyomány szerint ivadéka dicső emlékű
szerencsétlen fejedelmünknek, kinek hamvai Iz-Nikmid temetőjében
nyugszanak: oly idegen földben!

Tököli Sebő alapítványából támadt a pesti szerb növelde és a Maticza
Szerbszka irodalmi intézet; ezeknek köszöni első kézből a magyarországi
szerb nép értelmisége kifejlődését.

Ugyan e Tököli Sebő, ki egy magyar kivándorolt ivadéka, mint
«bevándorló» jött be egykor «édes hazájába»; nem feledkezett meg a
kötelességekről, melyek a hon irányában a «fogadott fiút» is kötelezik;
több hagyományai között a debreczeni reformált tanodánál, s a magyar
tudományos akadémiánál is örökíté nevét alapítványaiban; ez utóbbinak
két ezer pengőt hagyván.

És hagyott mind a két testvérnépnek egy minden kincsnél drágább intést,
melyet jó lesz ereklyeként tartogatnunk; a midőn azt mondá, hogy e két
nemes népnek csak a művelődésben szabad egymással versenyezni, s
magyarnak és szerbnek csak segélyre, de tusára nem nyújtani ki kezét. –
Vajha sohase lennének szavai elfeledve!

Ez évben a boldogemlékű honfi halálának napját nagy ünnepélylyel
szentelé meg a szerb értelmiség Újvidéken, s erre a Maticza Szerbszka
egylete által a magyar tudományos akadémia is meghivatott, mely
meghivást annyival nagyobb készséggel fogadá, minthogy az akadémia is
megdicsőült hagyományosai közé tartozik.

A küldöttség elnöke, báró Eötvös megbetegedvén, nála nélkül
kényszerültünk útnak indúlni, az akadémia részéről hárman: Toldy
Ferencz, báró Podmaniczky Frigyes és én; a hazai sajtót Urházy György
képviselte.

A gőzös Pestről is nagyszámú vendéget vitt már magával, kik a
Tököli-ünnepélyre szándékoztak, e szám azonban éjfélig egész
logarithmussá nőtt, a midőn minden állomásról érkező szerb küldöttségek
a hajó minden lakható részét megtölték.

Ott voltak a szerb nép nevezetességei minden politikai szinezetben, a
kik Bécs, Pest, vagy Belgrád felé fordulva szoktak elaludni és
fölébredni.

Ott találkozánk Csernovics Péterrel és Stratimirovics tábornokkal. Hogy
Csernovicsnak nem kell a keresztnevén kívül egyéb czímet adnom, az az ő
érdeme.

Az egyik asztalnál egy bécsi, egy prágai és egy ujvidéki úr vitáztak
azon, hogy melyik leend a kettő közül a szerb vajda? A kérdés így volt
felállítva: vagy a bécsi kormány kandidál s a szerb közönség választ a
nevek közül, vagy a szerb kongresszus kandidál s a bécsi kormány választ
azokból vajdát. Igen sajnálom, hogy e humorisztikus ötlettől meg kell
fosztanom élczlapjainkat.

Mi pedig azalatt a hajó farában vitatkoztunk azokról, a mik jönni
fognak. – A tábornok igen nyájas, közlékeny ember: ha úgy kezünkben
volna hatalom és tehetség, a hogy nincs, nem mondom, hogy nagyon meg ne
férhetnénk egymással.

Csernovics nyilt, egyenes, mindenen keresztültörő jellemét mindenki
ismeri, s ez az, mi a szerb köznép előtt annyi varázszsal bir. Az elmult
kongresszus alkalmával, midőn a városba megérkezett, a csajkások
csoportostul fogták körül s hangosan üdvözlék: «Mit ér az üdvözlés», –
mondá Cs., – «ha nem látom várostokban lobogni a magyar zászlót?» –
«Kitűznők, de tiltva van», felelének azok. – «Akkor bocsássatok, ti nem
vagytok szerbek, a mit a szerb szivében jónak hisz, az megcselekszi, s
nem kérdi, mi lesz azután?» Ezzel ott hagyta őket s később fölment Ph.
tábornokhoz, ki ott királyi biztos volt. Panaszlá, hogy a magyar nemzeti
zászló kitűzése tiltva van. – «A katonai végvidék nem Magyarország,
felelt a tábornok, az osztrák tartomány.» – «Pedig én mégis azt hiszem,
hogy ki van tűzve valahol a nemzeti zászló.» – «Azt nem merné
megpróbálni senki.» – «Én mernék rá fogadni.» Fogadtak s azzal az
ablakhoz léptek, és ime már akkor ott lobogott a palota előtt a piacz
közepén levő kút fölött a magyar nemzeti zászló. A tábornok elébb
haragudni akart, azután elmosolyodott; «legyen tehát ott az «ön»
kedveért.» – E vonás is eléggé jellemzi azon viszonyt, mely Cs. és a
szerb nép között fűződik.

Késő estig elvitatkoztak közügyeink felől; végre Cs. féltréfával azt
mondá a tábornoknak: – «Fogadok kétszeres tétbe, hogy ön be fog menni a
Reichsrathba.» – «Én meg abba, hogy ön megy be.» – «Ez ellen pedig
százat teszek egyre.» – A csipős esti szél átjárt bennünket, a tábornok
fogfájásról panaszkodott, melyet semmi szer sem bír gyökeresen
meggyógyítani. – «Rossz fog ellen hilft kein octroy, tábornok úr,
mondám, – csak Gewaltmassregeln.» – «Igaza van: no arra fogadok is, hogy
ez a fogam nem megy be a Reichsrathba!»

De vajjon a többi bemegy-e?

Éjfél után három órakor érkezett meg Ujvidékre a vendégekkel túltömött
hajó. Az ünnepély rendezői ott vártak bennünket; egy zenekar felváltva a
szerb néphymnust s a Rákóczy-indulót hangoztatá a kiszálláskor.

De túldörgé a zenét a lelkesült «zsivió» és «éljen» kiáltás, mely
felriadt, midőn Csernovicsot megpillantá a nép. Képzelhetni azok
ragaszkodását, kik egész éjszakán át ott vártak a parton a szokottnál
két órával később érkező hajóra, hogy legnépszerűbb emberüknek egy
éljent kiálthassanak.

A Pestről jött küldöttség tagjait kocsikkal várták és vitték
szállásaikra; csupán Cs. nem jutott hozzá, hogy kocsira üljön, mert őt a
lelkesült nép körülfogta, s úgy kisérte zeneszóval szállásáig; – én már
rég ágyamban feküdtem, míg odakünn folyvást hangzott a «zsivió» és a
szerb hymnusz zenéje.

Szállásra a város egyik legtiszteltebb férfiához, a szerb nép kitünő
jogtudósához Hadzics úrhoz jutottam, ki hat évig lakván Belgrádon, a
szerb nemzet törvénykönyvének kidolgozásával örökíté nevét. Deák
Ferencz, mint igazságügyminiszter, osztály-főnökséggel kinálta meg s b.
Eötvösnek is régi ismerője.

Mindenki nagyon sajnálta, hogy Eötvös nem jöhetett el, ő rá különösen
vártak.

Mindenki emlegette őt, mint a nemzetiségi határozat volt szerkesztőjét,
s szerette volna őt bővebben felvilágosítani, mert e határozattal –
Ujvidéken legalább – nincsenek megelégedve.

Most szóljunk az ünnepélyről.

Ujvidék egy szépen emelkedő város, mely a forradalom alatt elpusztult;
mint tudjuk, a bán innen akarta megostromolni Péterváradot, s a várból
halomra lőtték. Azóta hamvaiból újra emelkedék s főutczája kétemeletes
házsoraival bármely metropolisnak díszére válnék; igaz ugyan, hogy még a
külső utczák nagy része most is romban hever, s a város egy kerek millió
adóssággal bír.

Tizenhatezernyi lakosának mintegy fele szerb, s ez a tehetősebb része; a
többi katholikus s mindkét protestáns, azok közt az ezeren felül haladó
református atyafiak a legszegényebbek, még szentegyházat sem voltak
képesek eddigelé építtetni, a mivel a legkisebb református falucska is
bír, s el kell csenevészniök, ha hitsorsosaik buzgalma nem segít inséges
állapotukon.

Kilencz órakor indultunk az óhitüek templomába, ott találkozánk még
Ignjátovics és Branovacsky képviselő társainkkal, ismerős arczaik amaz
emlékezetes múzeumi napokból, mint rokonaik képei tüntek elénk. Mégsem
egészen idegen helyen járunk!

Épen tizenkét óráig tartott a szent mise, és a megdicsőültérti
gyászáldozat; a lithurgia szent énekeit, miknek búskomor dallama
szüntelen a szerb népdalok és hősköltemények melodiáira emlékeztet, egy
gyermekhang által énekelt hosszú ábrándos dal végezé, melynek bár
szavait nem érthetők, de panaszló, búsongó menete mindvégig meghatóan
bilincselé le figyelmünket, míg a szerbek elragadtatva hallgatták azt.

A templomból a városház udvarára tért az ünnepély, mely szerb nemzeti
szinekkel volt feldiszítve, egy fülkében Tököli Sebő olajba festett
arczképe állt, s az arczkép előtt éneklék a néphymnuszt, szavaltak
költeményeket s végül Szubotics szerémi alispán tartott beszédet a
szerbek s magyarok közti egyetértésről. Egy püspök, a péterváradi
kormányzó-tábornok s néhány magyar díszruhás földesúr, Aradváros
küldöttei, élükön Török Gábor polgárnagygyal, képezék velünk együtt a
páholyok közönségét, míg az udvarra nyiló ablakokat Ujvidék szépei
foglalták el.

Két órakor 150 terítékű lakoma tartatott, melynek igen érdekes toasztjai
közül a legtöbb a szerbek és magyarok közötti egyetértésre volt
köszöntve, azok közül Branovacsky, és Ignjatovicsé magyar nyelven, az
akadémiai küldöttekével együtt. Olyan szép volt: osztrák tábornokokkal
sorba koczintanunk – – «a szerb és magyar egyetértés örökké tartására.»
Ittunk a horvátokért is: e toasztot Sztratimirovics mondá; azután a
«nagy szerb testvérekért» a Száván túl; így aztán apródonkint a
bosznyákokért, montenegritákért, s azoknak vitéz fejedelméért, harczaik
dicsőséges kimeneteléért; a püspök és a tábornokok ez utóbbi toasztok
után eltávoztak.

Valóban oly hosszú volt az ebéd, hogy nehéz volt végét várni:
kénytelenek voltunk szomszédainktól búcsút venni, hogy időnk legyen
átrándulhatni Karloviczára, a patriarkához, ki betegsége miatt nem
jelenhetett meg az ünnepélyen.

Két kocsin mentünk; az egyiken Csernovics és Podmaniczky, a másikon
Toldy és én. Utunk keresztül vitt az emlékezetes hidfőn és Pétervárad
kapuin; annak katonás egyformaságu utczáján, mindenütt katonaőr,
katona-vámszedő, sétáló katona, pipázó katona, hidon, utczán,
ablakokban, a sötét kapuboltozatok alatt s különös volt látni, hogy e
katonák mind üdvözlék Csernovicsot; – határőrök voltak; – még a
vámszedők sem állították meg kocsiainkat a hidon.

Karlovicz egy regényes, zöld szőlőkkel beültetett domblánczolat
völgyében fekszik, honnan kettős tornyu metropolitán temploma messzire
kitünik. A patriarka még ugyanazon egy emeletes palotában lakik, melyet
Csernovics ősapja építtetett e czélra száznegyven év előtt; ugyanazon
jellemzetes alacsony ablakok, a tetőnek egész a földszin padmalyáig
aláhajlása, miáltal az emelet összekeskenyül, belül a mély és vastag
boltozatok, mind, a hogy ezt a legtöbb őskori szerb épületeken látni.

A patriarka rögtön fogadott bennünket, a mint bejelenteténk: ott ült
olvasó szobájában egy szögletbe fordított asztal előtt, igen egyszerű
régi székek, asztalok képezék butorzatát, miken becses kötésű imakönyvek
voltak a legértékesebb tárgyak. Ő maga négy gyertya mellett a legujabb
hirlapokat olvasá.

Rajasics patriarka egy hetven éves ősz; piros eleven arczszine, ép fogai
meghazudtolják korát s beteges hirét, hosszú ezüstfehér haja, mely
kétfelől vállára borul, s ővig érő kéthegyű ősz szakálla valóban oly
alakot mutatnak benne elénk, minőnek a hajdankor patriárkáit képzeljük.
Ő maga is azt mondja, hogy egész a szivéig ép még, de azon alul nem a
maga embere többé. Folytonos hashártya-görcsben szenved, mely legkisebb
mozgásra elviselhetetlenné súlyosul.

Hanem ez nem gátolá abban, hogy igen élénk beszélgetést folytasson
velünk. Szinte két óráig voltunk nála, s azon idő alatt rendesen ő vitte
a szót, kétszer is felkeltünk, hogy jőjünk, ujra leültetett. Azokban, a
miket beszélt, igen sok tanulságos volt, s a mellett részemről különös
élvezetem volt az én barátom Podmaniczky Frigyes diplomatai
tapintatának, s Toldy Ferencz barátom politikai egyenességének
bámulatában, magamra nézve igen alkalmasnak találván annak a szerepét az
egész expediczióban, a ki hallgat és hallgat (qui tacet et audit).

Este a város ki volt világítva, – a német urak házait kivéve, – nekünk
«pestieknek» szokatlan tünemény, kiknek nemzeti ünnepélyek estéjén nem
lehet megtudni, melyik ház birtokosa visel német nevet? Az ünnepnap
fáklyászenével végződött.

Másnap visszajöttünk, búcsúlátogatásainkat megtéve szives
házigazdáinknál, s a szerb pártok vezetőinél, s még azon éjjel Kikindára
szekerezve, szombaton reggel Pestre érkezénk. Az éji utazás, mint
szokta, most is megtöré egészségemet, mit előre is tudtam, de mégis nagy
nyereségnek tartom ez út tapasztalásait, s eltűröm értük katarrhusomat.

Megtudtunk egyet, a mi felől eddig talán kétségben voltunk. Két szerb
pártot lehet felismerni: egyik az, mely magát a magyar alkotmány alatt,
a megyei autonomia mellett mindig boldognak érzi, mely áldozni a hazáért
serény, mely a mienk volt s lesz; mely bizik bennünk és szeret; – és egy
másik, mely nem egyenjoguságot, de felüljogosítást kiván. Mi csalárd
játékot az utóbbiakkal nem űzhetünk; mi nem tehetjük azt, a mit tesznek
talán mások, hogy a horvátot a szerb, a szerbet viszont a horvát, román
és német fölötti supremacziával kecsegtessük, hogy egy és ugyanazon
földdarab birtokával Horvátországot és a Vojvodinát igérjük
kiegészíteni, hogy egy és ugyanazon széken üléssel a zágrábi érseket és
a patriarkát biztassuk, csakhogy ideig óráig czéljainkat elősegítsék. Mi
jogot, igazságot kinálunk mindenkinek, s bárha később is, de mindenki
meg fog hozzánk térni.

Annyi kétségtelen, hogy a testvérnemzetek nagy része, különösen köznépe
és birtokos értelmisége, az, a mit hazafipártnak szoktunk nevezni: ez a
mienk. E derék, e nemes pártot nekünk, történjék bármi a közeljövőben,
végezzenek mások a testvérnemzetek nevében szomoruságunkra másként,
elhagynunk, vagy föláldoznunk soha sem lesz szabad.



A KIRÁLYI ESTÉLYEN.


I. BUDÁN.

Kétezerötszázan voltunk meghíva, s megjelentünk kétezeren. Hogy a többi
ötszáz is miért nem jött el? azt nem tudom. Azt láttam, mikor Madarász
hatalmas filippikáját végezte a jubileum ellen, akkor nyomták a kezébe a
meghivót a királyi estélyre. Nem tudom egész bizonyossággal, hogy ott
volt-e?

A lépcsőn találkoztam az én kedves barátommal és hajdani
fogolytársammal, gróf Zichy Nándorral. A bejáratnál szokás szerint
huzakodni kezdtünk, hogy melyikünk bocsássa a másikat elől? – «Te főrend
vagy.» – «De te vagy az elsőrendű gonosztevő!» – «Igaz, hisz ebben a
rendben ballagtunk a tömlöczbe is.» – N… barátomnak egy államgazdászati
czikke miatt. – Boldog idők voltak azok! Mikor elloptuk a tömlöczből
magát a profuszt s kinn a svábhegyen olyan jót tettünk magunkkal, egy
két palaczk siller mellett, hogy alig találtunk vissza porkolábostól a
tömlöczbe. A generális meg azalatt oda ment, meg akart bennünket
látogatni, aztán nem talált senkit, aztán összeszidta a
platzkommendánst. A platzkommendáns aztán, mikor megkerültünk, feljött
hozzánk, félóráig anekdotázott, s akkor azt mondta: «el ne felejtsék
önök, hogy én most önöket megdorgáltam.» – Csak egy hónapig tartottak e
szép napok, a többire amnesztiát kaptunk. Most azt hallom, hogy gr. Z…
N.-ral az akkor elengedett 11 hónapot, mint pénzügyminiszterrel akarják
leületni. Igazán sajnálni fogom, mert derék ember s nekem igen jó
barátom.

A királyi teremben aztán összetalálkoztunk a hajdani generálisunkkal is,
a platzkommendánsunkkal is s igen örültünk, hogy egymást ujra látjuk.

A királyi elfogadó terem bizony nem igen nagyszerű terem, hosszú és
keskeny; de jó az nekünk; mert legalább kénytelenek vagyunk egymáshoz
közelebb simulni. Nekem az a szerencse jut, hogy csupa püspökök közé
kerüljek. A társaság legmagasabb férfia (nem a király, hanem Apponyi
Albert képviselőtársam) azzal üdvözöl, hogy: «megkérdeztem már
Sennyeitől, vajjon jól kitaláltad e titkos intenczióit a «Hon»
vezérczikkében?» «No, és bizonyosan azt felelte rá, hogy «tökéletesen.»
– «Kétséget sem szenved.»

De ime egy igazi király is közelít. A zongorakirály Liszt. Egyszerű
fekete kabátban, melyet három nagy csillag diszít a mellén, a nyakában
pedig egy hosszú lánczra függesztve csüng valami negyven érdemrend. Úgy
hiszem, egész Európa ott van.

Már most én miről kezdjek el beszélni ennyi főpap között? Elkezdem
szidni a tanfelügyelőket. S ime olyan egyetértés támad egyszerre
közöttünk, mint a paradicsomban.

A terem lassankint megtelik, a hőség afrikai; s minden ember prémes
mentével a vállán. Két-három ifjú képviselő, a ki azt képzelte, hogy itt
táncz lesz, fekete frakkban állít be közénk. No, azok kikapnak a
miniszterektől. «Hiszen nem a ti számotokra volt az odaírva a
meghívókra, hogy «vagy fekete frakkban»; hanem a horvát képviselők
kedvéért.»

Fényes egyenruhák, magyar díszköntösök, stikkolt titkos tanácsosi
frakkok, lilaszín papi palástok sűrű tömege között útat nyit egy-egy
honvédtábornok, lángszínű dolmányában. Andrássy Gyula adomázik; könnyű
neki: övé Európa s az nem kér enni. Egyszer aztán hangzik az ajtónállók,
rendezők botkopogtatása, megnyilnak az ajtók a királyi lakosztály felől,
s a mi ekkor történik, az leírhatlan, mivelhogy mi, kik a terem közepén
állunk, nem látunk semmit.

Egyszer aztán jön a belügyminiszter a tömegen keresztül úszva; int
egyikünknek, másikunknak. Szó nélkül megértjük. Ketten-hárman a
koaliczióból egymásnak vetjük a vállainkat. Tisza Kálmánt közreveszszük.
Simonyi Lajost előre bocsátjuk réstörőnek; hol könyökkel, hol
könyörgéssel kivergődünk a tisztásba s felállunk a félkörben, mely ő
felségeik körül eleven falként képződött.

A király honvédezredesi egyenruhát visel; a királyné fehér selyem
öltönyt ezüst hímzetekkel; sötétszőke haja egyszerű fürtökbe szedve s
gyémánt diadémmal átszorítva; válldereka gazdagon ékítve brilliánt
virágokkal, mig nyakáról smaragd és gyémánt rivière folyik alá, diónyi
nagyságú gyémánt csüngőben végződve. De ékszert és gyémánt hímzetet csak
addig lát az ember a királynén, a mig távolról látja. Mikor szemben áll
vele, a kristályok minden tüze láthatlanná lesz az ő tekintete előtt.
Először is a magyar szó igen szépen hangzik a királyné ajkairól, azután
nemcsak az ajkai beszélnek, de minden vonása beszél; különösen a szemei.
Szemeinkkel is hallgatjuk, mit beszél. Tekintete elhomályosítja még
koronája fényét is; nem a királynét látjuk benne, nem a nőt, hanem a
nemtőt. Ezt mindenki mondja: ez közvélemény, tehát nem hízelgés. Hozzám
e szavakat mondá ő felsége: «Régen láttam már önt.» Hódolattal
viszonzám: «Én pedig mindig magam előtt látom felségedet, azon pillanat
óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat felségednek átnyújthatni».
– «Ön azóta is sokat dolgozott.» – «Azt hiszem, hogy porszemeket hordok
vele hazám épületéhez.» – «S ön mentül többet ír, nekem annál többet
kell olvasnom.» – «Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya
nemzetünknek.» – «És ön mindig dolgozik?» – «Ez az élet rám nézve.» –
«Akkor ön boldog ember.» – «Ma valóban az.»

A királyné kegyteljesen beszélt Tisza Kálmánnal, Simonyi Lajossal,
Keglevich Bélával és azután másokkal, a kiknek többször is jut alkalom a
királyi trón fényénél melegedni. Mi az egyes sugarakat is feljegyezzük,
a mi nekünk és barátainknak jut belőle.

Még azután abban a kiváló szerencsében is részesültem, hogy ő fensége
József főherczeg, a magyar honvédsereg főparancsnoka lépett hozzám e
szavakkal: «Én most egészen a jövő században élek, minden nap azt
olvasom.» – «Rettegek, ha arra gondolok, hogy müvemet ily kiváló katonai
tehetség veszi birálat alá.» – «Sőt én nekem épen a hadászati dolgok
tetszenek benne legjobban. Én egészen hiszem, hogy valamikor fel fogják
találni a repülő gépet s az teljesen megváltoztatja a mostani hadakozási
rendszert.» És azután ő fensége oly kimerítően elbeszélgetett a magyar
litteraturáról, hírlapokról és írókról, mint akár egy akadémikus.
Lapjainkat pedig minden nap olvassa, mint a hogy az akadémikusok nem.

A királyné körüljárta már a cerclet s még egy embert akarna látni: Liszt
Ferenczet.

Azt is előkeresik valahonnan a labyrintból.

A nagy maestro, míg áthalad a félkörön, elveszít a nyaklánczáról egy
érdemrendet, egy gróf felkapja s utána siet vele; Liszt rá sem ügyel,
mit neki az az egy érdemrend? észre sem fogja venni, hogy hiányzik a sok
közül.

S aztán a nagy maestro azt a barátságot teszi meg velem, hogy épen
mellém áll, míg a királynéval beszél; a miért én hálából elengedek neki
egy rossz élczet a fölött, hogy francziául beszélt vele.

Ezzel végződik a cercle, a királyi pár visszahúzódik, a vendégsereg az
étterembe siet.

Hajdanában a szultánoknál azt volt a mérlege a kedvencz sereg, a
janicsárok jó, vagy rossz kedvének, hogy a feltálalt «piláfot» siettek-e
elfogyasztani, vagy otthagyták? Meg lehet nyugtatva ő felsége: úgy még
janicsárok piláfot soha el nem pusztítottak, mint az ő hívei. Az egyik
pohár bordeauxi, meg a másik között azt az adomát hallottam, hogy a
király azt kérdezte Ivánka Imrétől, hogy micsoda párthoz tartozik most?

– Én mindenben Ghyczy Kálmán után megyek. – De hát ha Ghyczy Kálmán a
képviselőház elnöke talál lenni, akkor hová megy ön? – (Nem tudom, hogy
úgy volt-e?)

Féltizenegykor oszlottunk szét; a királyi palotától a Györgytérig, hol a
hatszáz kocsi közül kiki keresheti a magáét, jó hosszú sötét út vezet. A
sötétben mellém kerül egy hozzám hasonló fekete dókás egyszerű alak. Ez
csak Kerkápoly lehet. Megszólítom.

– Rá sem ismernél az emberre, a mióta nagy úr lettél; bezzeg, a mig
szegény miniszter voltál, csak megláttál.

– Még szegény miniszter vagyok. Még nem vagyok nagy úr; de az leszek nem
sokára.

– Dehogy! Hiszen jönnek már a bizalmi szavazattal.

– Későn jönnek. Már most csinálják jobban, a kik jobban tudják.
(Megmondta, hogy kik; de nem árulom el.)

Azzal elváltunk. Ő ment haza gyalog.

Szegény miniszter!


II. BÉCSBEN.

Háromezerötszáz vendég, a kik közül minden ötödik mágnás, minden tizedik
tábornok, minden ötvenedik egykori vagy mostani miniszter, és minden
századik ismerős. A nemzeti díszruhák s katona egyenruhák, rendjelmezek,
paszomántos frakkok, papi talárok egész tömkelege, a miben a sporadice
felmerülő polgári fekete frakk úgy tünik fel, mint a ragout levesbe
esett légy. És mindez behintve a világ mindenféle országainak
rendkeresztjeivel és csillagaival. Tökéletes Kis-Európa. Magyar beszéd,
német szó, franczia, horvát, cseh, lengyel, olasz diskursus egymással
tőszomszédságban. A vendégsereget három külömböző kapun és lépcsőn
bocsáták be s esti fél tizenegyig a hölgyek el voltak különítve a
férfiseregtől.

Mi, fegyvertársammal, R–y Gidával épen legelsőknek érkeztünk a várba.
Hanem aztán meg volt érte az a jutalmunk, hogy a termeket kényelmesen
végignézhettük. Egyszerűek azok és mégis mennyi pompa! Minden falat
remek gobelin szőnyegek takarnak, a monarchia történetét megörökítők.
Különösen érdekes az a kép, a melyen Erdély meghódolása, a törökök
kiűzése után, van ábrázolva. Őseinknek az egykorú irók által emlegetett
viselete, sajátszerű, két oldalt kiborotvált s középen üstökös feje,
ruhaszabásai, archæologiai gyönyör tárgyai lehetnek.

Csak a főétekfogó mester ő excellentiája volt még a teremben, a ki
kegyes volt számunkra kinyittatni azokat a termeket, a mikben az
ünnepelt uralkodó párnak átadott üdvözlőfeliratok vannak elhelyezve. Egy
negyeddel később már nem lehetett volna azokat a nagy tolongástól
leírni. Én azonban ide is magammal hoztam a zsurnalisztát s a
legnevezetesebbeket följegyeztem az elválhatlan könyvecskémbe.

A legelső helyen állanak a mieink: a magyar országgyűlés képviselőházáé,
azután jön a püspöki karé, s azután a főrendeké. Valljuk meg az igazat,
hogy ezek a legszerényebb külsejüek. Pótolja a jó szív, a mi adta.

Mert a mi utánuk következik, az valami pompa! Felírtam vagy
kilenczvenet.

A fiumei album, rubinokkal és almandinokkal kirakva.

A cseh nemesség albuma, rubinokkal és smaragdokkal s közepén ezüst
dombormű-csoportozattal.

Mindjárt mellette a szerajevoi album, a csillagos és félholdas czímerrel
zománczban.

Az alsó-ausztriai felirat nagyszerű faragott paliszander szekrényben,
ezüst ékítménynyel; fenn egy művészien alkotott szoborcsoportozat tömör
ezüstből, egy angyal két népviseletű gyermekkel.

A bécsi kereskedelmi kamara albuma, tömör ezüstlappal.

A morava felirat ezüsttáblával, a sarkain topázokkal és krysoprazokkal
kirakva.

Következnek a maltai rend, a karinthi nemesség, az osztrák püspökség,
Boczen, a németegylet mindenféle szinű: veres, fehér, fekete, zöld,
aranyos és ezüstös albumai, a mik egyszerűbbek.

Szép kiállítása van az alsó-ausztriai városok albumának miniatur
porczellánfestményekkel.

Azután jön a cseh jegyzői kar albuma, arany táblával; a prágai gazdasági
egyesület, a Görz és Gradiskai album.

Ekkor látunk csak egy, a mienkhez hasonló hengeralakú tokot, a miből
Alsó-Ausztria fölirata van kigöngyölítve, csakhogy ez arany-abroncsokkal
van ékítve.

A horvát-szlavon album ezüst-táblával.

Következik a bécsi ünnepély-bizottság nagyszerü medaillonja ezüstből,
Budapest város arany-medaillonja mellett. Amaz művészibb kivitelű.

Igen szép szekrény a tüzkármentő társulatok feliratáé ébenfából, ezüst
ékítéssel, szoborművekkel.

Megint jön egy ezüst-henger, a styriai.

Azután a budapesti album, Zágráb albuma, drágakövekkel, a krakkói
egyetemé, a sziléziai ezüstlappal, a a troppaui, szintén olyan, a
brünni, olmüczi, morva, salzburgi ezüst-aranynyal, a felső-ausztriai
ezüst; azután ismét egy remekmű.

A linczi album, melynek lapja egyetlen fafaragvány, művészi vésmunka.

Czernovicz város albuma ezüstlappal.

Prága város albuma fafaragványú borítékkal.

A bécsi urakházáé, aranyszegletű bársonytok. Krajna, fekete, aranynyal.
Adelsburg, Zára, Grácz, Krakkó albumai.

Itt megragadja a figyelmet a pápa két ajándéka. Az egyik saját arczképe,
Szoldatics hazánkfiától festve, a másik pedig egy régi remekmű: mozaik
kép, a «madonna del grand duca e del viaggio», a hajdani toskanai
nagyherczeg tulajdona, ki azt minden útján magával hordta s mindig
szobájában tartá, az eredetije Rafael műve a palazzo Pittiben.

Azután jön a horvát-szlavon szekrény.

Majd a lembergi album ragadja meg figyelmünket, melynek lapján művészi
festményben van föltüntetve Galiczia egész néptypusa: elől három szép
parasztleány, oldalt parasztok, egy nemes úr s (fatális véletlen) a
nemes úr háta mögött a zsidó, a háttérben várak, lengyel és ruthén
templomok, Koszak Gyula festménye. A szekrénytok ébenfa.

Azután megint dalmata, ausztriai, s egy sereg cseh album, míg ismét
megállít bennünket egy ismerős: a berlini magyar-egylet igen izléses
albuma, közepén ezüstpaizsra írva a magyar hódolat.

Az Enns alatti hódoló felirat szekrénye fehér elefántcsontból.

Azután Tyrolé ébenfából és puszpángból, csupa faragvány, minden ércz
nélkül. Ezzel ellentétben Bécs városáé, tiszta ezüstből áttört mű,
miniatur zománczfestményekkel.

A Währingi album ezüstangyalok domborműveivel, s ismét egy bécsi album
elefántcsontból, miniatur-festményekkel, az osztrák Lloyd-társulaté
miniatureökkel porczellánon, s a legegyszerűbb: a hadastyánoké; a
tornaegyesületé korállékítéssel, Ischlé fafaragványokkal, Trieszté
aranysarkakkal, s Dél-Tyrolé rámában s a sorrendbe elhelyezve Ebensee és
még egy csoport minden tok és album nélkül. (Azt hiszem, ezek is ép oly
drágák, mint a smaragddal kirakottak.) Egy terem közepén pedig áll az
Alpes-egylet virágasztala, virító havasi virágokkal elmésen földiszítve.

Mire ezeket végignézve, a termekbe visszatértem, már nem lehetett
mozdulni a vendégtömegtől. És már akkor a trónterem is nyitva volt. Egy
a budai várlak trónterméhez hosszaságra hasonló, de szélességre két
akkora oszlopzatos csarnok, a háttérben feldiszítve gyönyörű virág
csoportozatokkal. Két ölnyi magas arabesk, kaméliák, rhododendronok,
ritka szép daturák, aphelandrák, jazminok, mind tele virággal, fehér,
piros, zöld; egész erdő. Mind a mi szineink. A virágok a mi szineinket
hordják, ezt nem csinálhatja utánunk a német!

És hozzá ez a tarka mozaik, csupa férfiakból. Legtöbb a lengyel és a
legfényűzőbb is. Bárha R..cs képviselő kollegámnak a mente-kötője is
tizennégy ezer forintot képvisel; de Cs...y herczeg gyémánt solitair
gombjait félmillióra becsülhetni. S a tömérdek katonai egyenruha,
vegyítve a maltai lovagok lángpiros és arany, s a német rend lovagjai
fehér ezüstjelmezeivel, a püspökök violaszín talárjaival, a diplomaták
aranyhímzésű öltönyeivel, a mik közül egy sajátszerű pár válik ki a
szemlélő előtt. Elválhatatlanok ők, pedig ellentétek. A szerajevói
polgármester és a főpap. Amaz mohamedán, feje körül a hét rőf halotti
lepel turbánná tekerve, ó-török kaftánban, emez francziskánus főnök,
durva szőr csuhában, török fezzel a fején, magyaros bajuszszal az ajka
fölött.

A teremben a hány gyertya, annyi ember melegíti egymást. Afrikai hőség
van. Végre lehetetlen tovább mozdulni többé s még valakit látni, a
hozzánk szorítottakon kivül. A véletlen egy régi ismerőssel zár össze;
regényíró és zsurnaliszta kollega, tele érdemrendekkel a keble. Ez
mindenkinek a nevét sorban meg tudja mondani. Csak hogy én meg azt
sorban mind el tudom felejteni.

Végtére is akármilyen fényes társaság legyen is, ha csupa férfiakból
áll, szomorú társaság az. Czifra virágedény virág nélkül. S a hőség kezd
Nabukodonozor kemenczéjével vetekedni. Itt-ott kezd egy-egy titkos
sohajtás hangzani: «buffet!»

Most végre megkondul a jelt adó kamarásbot: az uralkodó pár jön a belső
termekből, hol a diplomatákat, püspököket és a hölgykoszorút fogadta; a
három elemet, a mi a világot kormányozza. A férfi tengerben egy kis
meder nyilik, a melyen átkigyózhat az ember faj szebbik neme (nem a
püspököket értem) s ez, mint az Amazon folyamról írják, hogy még a
tengerbe ömölve is messze megtartja a kék szinét, igy vonul keresztül a
tarka tömegen, csupa fehér és halavány színü öltöny; keresztül a
tróntermen, s végig az albumok termein s onnan megint vissza.

A fényes menet elején a felséges uralkodó pár, a király olyan könnyű,
délczeg léptekkel, mintha még most is főhadnagy volna, s a királyné
«nilus-szín» öltönyében, virágokkal és gyémántokkal ékítve, oly szendén,
mint menyasszony korában, s utánuk valamennyi osztrák-magyar főherczeg
és főherczegnő, az öregektől kezdve a tizenkét évesekig és az
oldalrokonság nagy számú csoportja. Itt senkivel sem állnak meg
beszélni.

Az én érdemrenddús német kollegám kezdi csábító szavakkal rajzolni
előttem a buffet mahomedi paradicsomának gyönyörűségeit. Én nem állhatok
ellent; azt hiszem, hogy nagyon jól tudja itt a járást, ő legjobban
elvezet. Hiszen nem mondhatom, hogy nem jó helyre vezetett volna. Nagyon
is eltalálta. Nyolcz egymásból folyó szoba volt csupa udvarhölgyekkel
tele, a kik ott már vacsorához letelepültek. Egy festői kétségbeejtő
látvány. Tengere a selyemnek, fellegei a csipkének, tejútja a gyöngynek
és gyémántnak s örvénye a szépségnek! A monarchia előkelő világának
minden szépsége és nevezetessége együtt, kép csupa fényből, minden
árnyék nélkül. S nekünk ezen a tengeren kellett végig eveznünk. A
nyolczadik szobában aztán tudtunkra adták, hogy az átjárás el van zárva
a férfi-buffethez, vissza kell fordulnunk s még egyszer átvitorlázni
ezeken a tündérgrottákon, a mik egy más világ lakóinak szolgálnak
rejtekül.

Soha boszúságért ennyi hálával nem tartoztam valakinek, mint úttévesztő
vezetőmnek!

Végre aztán a végtől-végig gobelinekkel rakott korridorokon keresztül (a
miket egyedül irigyelt a császári Burgtól a czár) eljutunk a hajdani
álarczos bálok termeit képező redouteba, a hol a férfiak étkező helye
van berendezve, s van szerencsénk Simonyi Ernőt Schmerling lovaggal egy
asztalnál pezsgőzni látni, a kik közül az első azzal teszi magát
ismeretlenné, hogy egy szót sem szól, az utóbbi pedig veres admirali
egyenruhát visel; s kérdezősködésünkre, hogy vajjon a paragrafustengeren
folytatott tengeri ütközetek emlékére hordozza-e azt? azt a választ
kapjuk, hogy ez bizony a prágai lövészegyesület ezredesi egyenruhája.

Végre a magyar miniszterek is megjelennek, az elmaradhatlan bosnyák
kérdés kiséretében; s nem sokára élő szemeivel meggyőződhetik a világ,
hogy a bosnyák mahomedánok megeszik a sonkát s megiszszák a pezsgőt, és
így a pacifikáczió tökéletes; a mi felől mi soha sem kételkedtünk.

Aztán sietünk haza s a mit a mai gyönyörnap után (a mi fölér egy ütközet
fáradalmaival) kivánunk a felséges uralkodó párnak, az legelső sorban:
«nyugodalmas jó éjszakát.»



AZ UDVARI BÁLRÓL.

Míg a nagy márványteremben a tűzvérű fiatalság járta a czigányzene
mellett az andalgót és a friss magyart (hibásan csárdást), az alatt a
királyné, a főherczegnékkel és udvarhölgyeivel félrevonult a «fehér
terem»-nek hivott palota-osztályba theázni. A tánczteremben kizárólag a
hölgyvendégeket fogadta. Nehány férfi vendég figyelmeztetve lőn, hogy
keresse föl a fehér termet, ő felsége theázás után ott fogadja el őket;
azok között volt Tisza Kálmán, Tisza Lajos, gróf Nádasdy Ferencz,
Bánffy, a tánczrendező és Jókai Mór. A királynő a jelenlevők
mindegyikével hosszasabban beszélgetett, – kizárólag magyarul, – Jókai
Mórt azzal szólítá meg, hogy «nagyon régen nem láttam önt», mire
önkénytelen volt az író válasza: «nekem pedig úgy tetszik, fölségedet
látva, mintha az évek visszafelé folynának; fölséged arczán népeinek
imája látszik, a kik örök fiatalságot könyörögnek az égtől.» (A királyné
valóban elragadó, bájos jelenség volt mai nap, délczeg, de ideges
termetével, azzal a leányos mosolylyal arczán, azzal a hasonlatnélküli
ragyogással szemeiben.) A királynő arról tudakozódott, hogy micsoda
művön dolgozik J. most? – mire a kérdezett elmondá, hogy egy új
regényének a tárgya az Endre királyunk vezérelte keresztes hadjárat a
szent földön. Ennek a folyamatján a Thábor hegyének a történetét is
adnia kell, mely hegy háromszáz évenkint egészen átváltozott, más
emberek, más istenek lakhelye lett, s azokkal együtt más növényzet is
diszlett rajta, míg a mostani alakja pusztaság, rom és bozót, Istentől,
embertől megfosztott magány; a milyennek azt Rezső főherczeg útleirása
rajzolja, a mit a regényiró kénytelen volt szóról-szóra átvenni,
hivatkozással. A királyné azután kérdezte tőle, hogy a nyarat hol szokta
tölteni? – Füreden. És akkor elmondatta magának a Balaton és vidéke
szépségeit; érdekelten kérdezősködve a részletek felől: milyen meleg
szokott lenni a Balaton vize? egészséges-e a lég? a vidék? S fölemlíté,
hogy egyszer neki is ajánlották, hogy töltsön ott egy fürdő évadot, de
akkor ez elmaradt. – Talán bekövetkezik még! «Ha a fölséges asszony
meglátná egyszer a Balatont, úgy megszeretné, hogy mindig visszatérne
hozzá.» – «De mikor Gödöllő is olyan szép!» – mondá a királyné, s egész
elragadtatással beszélt a gödöllői szemptemberi napok gyönyörűségéről,
mennyire szeret az ottani várkastélyban tartózkodni, a minél csak a
budai királyi lak kedvesebb. – «Kár, hogy olyan szűk» – mondá J. – «Hogy
volna szűk, mikor itt van az a gyönyörű várkert a tövében; a mihez
hasonló semmi királyi palotának nincsen; itt örökké szabadnak érzi magát
az ember. S hát még ez a fölséges kilátás, a mi még nagyszerübb a
Gellért ormáról!» A királyné több ízben fel szokott sétálni a Gellértre
gyalog s onnan gyönyörködik a felségesen elterülő alföldi róna látképén
és az ifjú főváros palotasorain. Ezek az ő mosolygását ragyogják vissza.
Mennyit köszönhet ennek a szívnek minden, a mi másfél évtized óta e
látkör alatt kiemelkedett! «A viszontlátásig!» ezzel a szóval bocsátá el
a királyné az írót.

A szomszéd teremben egy udvarhölgy, a ki legtöbbet élt a királyné
környezetében, megismerteté az írót az uralkodónő életrendszerével.
Talán húsz év előtt a királyné olyan nagy beteg volt, hogy az orvosok
már lemondtak az életéről, ekkor egy régi öreg bajor orvosa, családjának
házi barátja, jött oda hozzá. S azt mondá: dobjon ki a felség minden
orvosságot az ablakon; tiltsa ki az orvosokat a házából, hisz azok ölik
meg; kezdjen új életrendet: menjen a szabad levegőre, lovagoljon és
gyalogoljon jó időben, rossz időben, attól meggyógyul. A királyné
rászánta magát a heroikus kurára s ime a veszedelmes kórtünetek
egyszerre elmultak, egészségesebb lett, mint valaha volt. Attól az
időtől fogva változás nélkül követi ezt az életrendet: az a paripái lába
alatt dobogó avar az ő orvosa, a szabad levegő a gyógyszertára, a
merész, fáradságos testmozgás az a csodaelixir, mely arczának hajadoni
zománczot, tagjainak aczélerőt kölcsönöz; keveset eszik s csak húsfélét,
este kilencz órakor már aludni megy s reggel hét órakor már künn van a
fák alatt, télen, nyáron, jó időben és esőben. Azért, a kik a magyar
királynénak hosszú életet s egészséget imádkoznak, ne sajnálják tőle ezt
az egyetlen ártatlan gyönyört, mely az ő életének és egészségének titka.

A fehér terem második osztályában a koronaörökösné, Stefánia
főherczegasszony, szintén kegyes szavakat váltott a magyar íróval, kinek
már akkor Rezső főherczeg elmondá, hogy nem sokára Damaskusba fognak
utazni; a beszélgetés leginkább ez út körül forgott; aztán áttért a
mostani udvari bálra, melyre a főherczegnő megjegyzé, hogy valóban
meglepő az az összhangzatos pompa, a mit a magyar díszruhák festői
változatossága kölcsönöz ennek a tánczvigalomnak. Az író sem tagadhatta
meg magától, hogy ennyi tömegben csoportosult női és leventei délczeg
szépség láttára, költői lelkesülésében e szókra ne fakadjon: «Bizony
fenséges asszonyom, ezt nem csinálja utánunk Bécs!» A fenséges asszony
mosolygott rá; talán meg is bocsátott érte.



A TRÓNÖRÖKÖS PÁR ELFOGADÁSI NAPJA BUDAVÁRÁBAN.

Ezerhatszáz ember volt együtt a nagy trónteremben. Az ország küldöttei
minden megyéből, városból, főpapok, aristokráczia, tekintélyek,
népszószólói; ész, birtok, befolyás; a nemzet szinének, javának
válogatottai egybegyűjtve. Nubiai forróság az atmosferában. Az ember nem
lett volna meglepetve, ha, a kiket bemenni látott fehéren, kijövet
szerecseneknek látta volna.

E sorok írójának kedvezett a gondviselés. Csak két deputáczióba voltam
hivatalos, az egyik a fővárosi képviseleté, a másik a magyar tudományos
akadémiáé. Mind a kettőnek külön fogadtatás volt rendelve, az elsőnek az
általános fogadások elején, a másiknak a végén, nyájas, hűs, európai
éghajlatú termekben. Holtig magasztalója leszek ezentúl minden
udvarmesteri hivatalnak.

A magas elfogadási ünnepély a fővárosi küldöttséggel nyittatott meg. A
melléktermeken keresztűl körüljártuk a nagy tróntermet, s az attól
harmadik teremben délfelől lettünk felállítva félkörben, oldalvást az
asztal, melyre a főváros ajándéka, a hazai ötvösművészet remekműve, volt
elhelyezve. A tulsó oldalon a zágrábi küldöttség foglalt helyet, szintén
elhelyezve egy asztalon magával hozott ajándékát, egy kövekkel kirakott
arany diadémot. Mi csak egy mentekötőre gondoltunk: a zágrábiak koronán
alúl nem vágyódnak.

Tisztelet mind a kettőnek!

Rövid várakozás után hangzottak a pálczikárok koppantásai, s a kétfelé
nyilt szárnyajtókon keresztűl előlebegett a várt tünemény.

Valóban tünemény volt, ifjú férje karján, a költők álma megelevenülten;
karcsú tündértermetén az ősmagyar hölgyviselet: fekete bársony vállfűző,
arany csipkékkel, elől szélesen kifűzve gyöngysorokkal, rózsaszín
csokros ujakkal, hasonló halvány rózsaszín öltöny hullámzik alá, hosszan
utána arany csipkézettel, szőke göndörfürtös fején fejedelmi pompával
eszményített magyar főkötő, az elmaradhatlan csokorral a tetején. A
gyöngysorok fényüket veszítik keble hevétől, s a hova kék szemeinek
sugara tekint, öröm tavaszodik minden arczon. Egész tekintetében
elragadó bűbáj, rózsa arczán boldogságtól ragyogó mosoly, őszinte tiszta
kék szemeiben egy szeretetteljes fenkölt lélek kisugárzása. Finom ajkait
még eddig csak mosolyogni láttuk. – Az is sokat mondó volt. – De hát
mikor megnyiltak, mikor az a mi édes nyelvünk szózata kezdett elzengeni
rólok! Mit mondott? szép volt-e? azt másutt olvassátok, én csak azt
tudom, hogy hogyan mondta. Mintha minden szava a sziven keresztűl jött
volna, mintha mindig közöttünk élt volna, mintha semmi más nyelvet nem
ismerne a mienken kívül: a közvetlen érzés melege érzett egész beszédén.
Azt hiszem, oly száraz vagyok már, hogy semmi meg nem olvaszt, s csak
akkor kezdtem megbocsátani áruló könyjeimnek, mikor azt láttam, hogy az
a többi férfialak is mind a szemeit törülgeti e szavak után. József
nádor unokája tudja azt, hogy őt itt mily mélységesen szeretik. És
Rudolf trónörökös tudja azt, hogy ez a mélység tele van azzal a mesés
kincscsel, a mi annál több lesz, mentől többet vesznek fel belőle!

Az üdvözlések után következett a fővárosi ajándék átadása.

A minden nemzeti dicsekvés nélkül remeknek mondható ékszer-csoport
valóban meglepé a trónörökös-párt.

Stefánia főherczegnő igazán nőies, gyermeteg kiváncsisággal vizsgálta
össze annak egyes darabjait, kiszedette a mentelánczot belőle s
megmagyaráztatta magának, hogy azt hogyan kell viselni; nem titkolta el
örömét, forróan köszönte, kedves ajándékul fogadta.

Harsányúl, kitörően éljenzett a főváros; nekem összeszorította valami a
torkomat.

Azzal átléptek a mellékterembe, s onnan a trónterembe.

«Isten vezessen!» suttogám magamban. «Mert ez bizony nagy és nehéz út
lesz. Itt még csak a főváros volt: most következik az egész ország. Mi
még csak pohárral töltöttük elétek az üdvözlő nemzet szeretetét; ott
tengerszámra találjátok azt fel s azon vitorlázni lehet!»

Nincsen ott sorfal, emberspalier, nincs kikerített cercle: egy
megmozdíthatlan embertömeg az egész, fő fő mellett; nincsenek
rendcsináló kamarások, nincs etikettre figyelmeztető udvarmester, egy
miniszterelnök és egy zászlós úr az egész kiséret, mely útat vág az
élőbirodalmon keresztül a trónörökös-párnak s a három kisérő
udvar-hölgynek, akkora útat, a mekkorát az önkényt szétváló férfikeblek
nyitnak jöttük elé; összezáródva előttük, utánuk.

Én kívül maradok; – odabenn a trónteremben semmi hivatalom; – várom itt
biztos menedékben a szállingozó akadémikusokat s azalatt számítgatom
magamban a helyenkint fel-felhangzó éljenzés topografiájából: «most
odafenn járnak Zemplénben… most a Tiszavölgyi vármegyékbe jutottak el…
most útaznak a szép Erdélyen át… azután fel a Dunamentén:… már
visszafelé jönnek; itt vannak ismét a határon…» Egy udvari inas, a kinek
a szárnyajtót felnyitni hivatása, a kulcslyukon keresztül figyeli, hogy
itt-e a percz az ajtónyitásra? – Sohse nézd barátom… Meghallod te azt
majd mindjárt arról a nagy szóról, a mi következni fog.

Másfél óra telt el ez idő alatt.

Előbb egy szép gyermekarczú fiatal kamarás jött ki az ajtón, olyan
hevülten, mint a ki a csatából érkezett meg, jelentve, hogy vége van a
körjáratnak, s azzal szétnyiltak az ajtók.

Dehogy volt még vége. Az ajtóban is körülfogták a főherczegi párt még
újabb csoportok, azok között régi ismerősök, a kikkel meg kellett állani
beszélgetni, feleségét bemutatni, kezeiket megszorítani; a hány lépés,
kétannyi kézszorítás, még egymás vállán keresztül is, és benn a teremben
a falrengető éljen s ezernyi sastollas kócsagos kalpag lobogtatása… Épen
úgy, mint akár csak egy képviselőválasztási gyűlésen, a hol a «tisztelt
jelölt» egyhangú megválasztatása kétségtelen.

Végre kilépnek ismét a csendes, hűs terembe, a hol, hogy még hűsebb
legyen, tizenkét akadémikus áll félkörben, magas megérkezésükre várva.

A királyfi arcza most is ragyog a mosolytól; de valóban a verítéktől is.
– Hódító hadjárat nem jár a nélkül – s ez az volt. – Ha még ő fensége
egykori uralkodása alatt is lesz háború, a mitől őrizzen Isten, s annak
a döntő csatájából diadalmasan fog visszatérni, a mit adjon az Isten!
hiszem, hogy akkor is vissza fog emlékezni, hogy a május 19-iki
diadalnap még ennél is melegebb volt.

Hanem a trónörökösné arczán meg sem látszott a fáradság, oly szelíd, oly
derült, oly elbájoló volt, mint a nagy «tűzpróba» előtt.

És itt következett a mai nap legnevezetesebb, legmagasztosabb jelenete.
Több, nagyobb mindannál, a mi a nagy teremben végbement.

A magyar tudományos akadémia elnöke, átadva üdvözletét a magas
trónörökös párnak, elmondá azután, hogy ez a magyar tudományos társaság
a trónörököst, mint tudóst, mint írót, a tudományok emberét
megválasztotta tiszteletbeli tagjának, s fölkéri ezennel, hogy dicsőítse
meg jelenlétével a hazai intézetnek félszázados örömünnepét, mely
ittléte alatt fog megtartatni.

A trónörökös válaszát el kell olvasni, mit e felhívásra adott. Egy szó
ne legyen ahhoz hozzáadva, ne legyen belőle kifeledve. Elfogadta a
meghívást, megköszönte a megválasztatást, büszke reá, hogy a magyar
tudományos akadémiának megválasztott tagja lehet, s megigérte, hogy az
örömünnepi gyűlésre eljövend.

S ez volt a mai nap hallott nyilatkozatok legnevezetesebbike.

Ti uraim, a nemzet képviselői üdvözöltétek őt, mint egykor leendő atyját
hazánknak, mi üdvözöltük őt, mint addig is e nemzet kebeléhez tartozó
testvért, s ő azt viszonzá, hogy büszkén fogja viselni addig is a
polgárkoszorút, mit számára polgárérdem szerzett. – S a «honpolgár»
lehet legalsó czím, de a többi mind ezen nyugszik… Nagyot gondolunk
utána, s elfeledünk éljenezni, a szó kevés ide…



FOGADALMI TEMPLOMFELSZENTELÉS ÉS SZINHÁZI DISZELŐADÁS.

A bécsi lapok kivétel nélkül mind a tegnapelőtti főpróbákról
tudósítanak: magán az ünnepélyen egynek sem volt szemmel látó
képviselője jelen.

És bizony ez nagy hiba. Mert azon, hogy Haydn miséje hogy lett
elénekelve? a néptánczok hogy lettek eljárva? nincs mit megörökíteni; ez
csak a háttér: az ünnepély maga az, a minek az összbenyomása és egyes
momentumai olyanok, a minőket egy negyed-század csak egyszer hoz a
szemlélő elé s a mik érdemesek rá, hogy egy író, egy költő fantáziájával
versenyt fussanak s azt kifáraszszák.

Hanem hát az udvarmesteri hivatal nem hívhat meg ilyen ünnepélyekre
másokat, mint a kik udvarképesek. Még a kiknek ezen czím alatt voltak is
jogos igényeik, úgy hallom, hogy valami háromszázan lettek
visszautasítva a diszelőadásból. Van apprehenzió! Csakhogy háromszáz
aranykulcsosnak a lármája mind együtt sem ád olyan nagy hangot, mint
három ujságiróé.

Ezen segíteni lehetne. Hogyan? Hát csak úgy, a hogy mi segítettünk
magunkon. Minden párt beválasztotta a hirlapíróit a képviselőházba s
ezáltal azok előtt egyszerre megnyiltak az udvari szárnyajtók.
Megfoghatatlan, hogy a cizlajtáni képviselőházban egyetlen egy
lapszerkesztő sem foglal helyet. A pártok hanyagolják-e el a
hirlapírókat, vagy a hirlapírók a pártjukat, vagy mind a ketten egymást?
Az eredmény az, hogy a napi sajtó épen ott nem lehet jelen, a hol valami
egyéb is volna leírni való, mint a puszta ceremonielle, a szabályra
kimért egymásután következése a programm számainak, a konvencionátus
nyilatkozatok és válaszok, s divatlapszerű leírása a toiletteknek.

Mert azt csakugyan egy negyedszázad látja egyszer, mikor a Habsburg
család összes tagjai és rokonságai együtt egy hosszú csoportban végig
vonulnak előttünk; élükön egy igazán szeretett uralkodó párral. Az
ünnepelt férj arcza a boldogságtól ragyog, az ezüstmenyasszony tekintete
átszellemülten tekint az ég felé; s a sorfalat a templomajtótól az
oltárig nem katonaság képezi, hanem hetven püspök! teljes templomi
ornátusában!

Hiszen katonasorfalról is gondoskodott a szertartás rendezője. Hanem a
hol magyar és lengyel deputáczió van jelen, ott a ceremonia nem soká
marad úr, a szegény katonákat úgy körülfogta az üdvözlő gyülekezet, hogy
azok egészen elvesztek benne. A hozzám legközelebb álló őrmester három
magyar miniszter, meg két országgyűlési elnök által volt cernirozva. Az
egyik volt a bécsi Reichsrath elnöke Rechbauer, a kit az igazán
«amabilis» konfuzió a mi csoportunkba hozott.

Irtak már le templomi ceremoniákat ennél sokkal fényesebbeket. A Vatikán
fénykorából elég van feljegyezve kifárasztó pompájával. De itt épen a
ceremónia helyére lépett kedély a feljegyzésre méltó. – A két ország
minden népeinek képviselői egymással kölcsönösen ismeretséget kötve,
közelbe hozva, összekeverve; még az egyháznagyok is, a mint az
ünnepélyes körmenetben végig vonulnak a tömeg között, mosolyogva intenek
üdvözletet honfitársaiknak, magyar a magyarnak, lengyel a lengyelnek,
horvát, cseh, a maga honfitársának. Egy pillanatra elfeledik az eget s
eszükbe jut a haza. Ezt nem látják a loggiák soha!

És azután az a díszelőadás a szinházban!

Ki beszélne itt sokat a színpadról? Szép volt minden. Kiki jól énekelte
és tánczolta a maga nemzete dalait és tánczait. Még a magyar szakaszt
sem lehetett úgy elmesterkélni, hogy azt ne kellett volna rá mondanunk,
hogy még is csak «legszebb a világon a magyar!» De hát kinek jutna
eszébe az előadást kritizálni? Minden jól ment. Az «An der Donau»
szerzőjének, Saar kollegánknak a versei is szépek s a Burg-színház első
tagjai által kellő hangulattal szavalva; – hanem aztán az a látvány,
háttal a színpadnak fordulva, a mi leirhatlan. Alant a parkette első
zártszék-szakasza, a hol mi is helyet foglalunk, túlnyomó tömegben
megrakva a «fehér néppel», a mi ezúttal nem «hölgyeket» jelent, hanem
tábornokokat, fehér egyenruhákban, tarkítva magyar díszöltözetekkel s a
huszártábornokok lángpiros dolmányaival. Keresztek, csillagok özöne a
hadászat kitünőségeinek mellén. A második parketten a küldöttségek
csoportjai, az álló helyeken hátul csupa bécsi egyenruhák.

És aztán az a négy páholysor egymás fölött végtűl-végig rakva a szépség
és a drágakövek pompájában ragyogó hölgysereggel. A női báj ezerszeres
sokszorosításban mint egy prizmán keresztűl látott tündérkép, melyben
minden fő koronát visel, s a keblek hava, mint az alpesi hó, úgy
világítja be a termet: tiszta, mint az alpesi hó; – a nőerény tündököl
alá!

S a hol egy-egy sötét odu szakítja félbe a tündöklést, ott megint olyan
férfiak ülnek, a kiknek a szelleme ragyog szét az országban;
miniszteren, nagyköveten alúl egy sincs. A földkerek minden nemzete
képviselve van itt, mögöttem két japáni uraság ül, azokon túl egy török,
meg a bosnyák polgármester.

S még odafönn a legfelső karzaton is csillognak az érdemrendek. S ez
csak a ráma. A kép maga középen.

A középső nagy téres páholyban az ünnepelt uralkodó pár, gyermekeitől,
családtagjaitól környezve; míg a többi nagyherczegek a két színpad
melletti udvari páholyt töltik meg családjaikkal együtt.

A vendégsereg igazán vendég itt. Az udvari cselédség minden oldalon
frissítőket, csemegehalmazt hord körül s a szellemi tápon kívül
édességekkel is regalirozza a néző tömeget.

Taps nincs az egész előadás alatt.

Hanem a mint egy helyen a színpadi mentő e szavakat ejti ki, az uralkodó
felé fordulva: «üdv neked!» arra rögtön, mint egy varázs-ütésre felugrik
helyéből az egész néző tömeg, zártszékről, páholyokból, s hátat fordítva
a szinpadnak, mindenki az urakodó pár felé fordul s felzendűl egy olyan
óriási üdvriadal, a minőt sohasem hallottam életemben. S ezért az egy
momentumért kellett volna ott lenni mindazoknak, a kik a nap eseményeit
megörökítni hivatvák; mert ezt nem elég egy embernek leírni, ezt
tanubizonysággal kell erősíteni a napi krónika minden leírójának; ennek
a hatását visszaadva versenyezni kellene mindenkinek, a kinek szó
adatott; mert ez olyan jelenet volt, a minőt nem lehet előre kicsinálni,
a mire nem lehet összebeszélni, a mit még sejteni sem lehet, hogy egy
egész csendben ott ülő ünnepi tömeg egy rövid pillanatban, széttörve
minden etikett, ceremonielle bilincseit, a maga ösztönéből hangot adjon
a szive érzésének s mint egy ember forduljon üdvriadallal uralkodója
felé. Senkisem menekülhetett meg a nagy jelenet mély benyomása alól.

Bizony mondom, hogy a közelemben ülő egyik szélsőbali deputátus
kollegámat is hallottam «hoch»-ot kiáltani! Nem árulom el, hogy melyik
volt? – Lehet, hogy gyermekei vannak otthon. – Legalább gyanítom, mert
czukedliket rakott a mente zsebébe.

Nagy kár volt, hogy ezt a tüneményt rajtam kívül más nem írta le. Rólam
azt fogják mondani, hogy álmodtam – és hízelkedem.

Pedig kétezer emberrel történt meg.



LISZT HANGVERSENYE.

Általában, korrajzi tekintetből, megjegyzem, hogy a zene nálunk nem
liberális tantárgy. Petőfi annyira unmusikalisch volt, hogy a
szinészetet csak azért hagyta el, mert énekelnie is kellett volna:
«dejszen fürészelhet ön azzal a hegedűvel a fülem mellett!» mondá Szabó
karmesterének, ki erővel be akarta tanítani valami népdalra, – nem megy
abba egy hang se bele; – Bajza népszerűségének egyik alapja az volt,
hogy az operát nélkülözni tudta; – Gál József elbeszélése, a
«Zeneember», a zenekedvelők karrikirozásával kapott országos hírre. Deák
Ferenczet, Ghyczy Kálmánt nem látta senki annyiszor a színházban, a
hányszor üstökös csillagot az égen, s a ki nem hallotta még Kerkápoly
minisztert énekelni, az nem hallott semmit, olyan nincs több. Én voltam
oly szerencsés. A ki nálunk zongorázni tud, az abba a hírbe keveri
magát, hogy lutheránus; a puritán kálvinizmus még az orgonának is útját
állta, ez emlékezetes mondattal: «minek a templomba a duda?» S
Magyarország leghíresebb nagy államférfiának egy emlékezetes
költségvetés alkalmával ezen szavait jegyeztem fel: «utolsók a
komédiások».

Tehát nálunk zenéhez érteni nem liberális dolog; én sem értek hozzá.

Pedig hát a zene a «világnyelv». Magyar írónak, magyar szinésznek
keskeny birodalma van; de a zeneművész az egész világnak szól, s midőn a
művelt világ Liszt Ferenczet a zenevilág királyává koszorúzza meg, az
egész nemzetünkre nézve koronázási ünnepély, mely hazánk autonomiáját
bizonyítja.

Egy napon egy levélkét találok asztalomon, tisztelt barátom Orczi
Bódogtól, melyben tudatja velem, hogy Dunkl úr nagyfontosságú hazai
ügyben kiván velem értekezni.

Mi lehet az?

(Vasútügy. – Nemzeti bank.)

Nem az volt.

Dunkl úr vasútjai a legvékonyabb síneket használják a világon, a miket
zongora húroknak neveznek, azokon szállítja ő szét a világba, (a
Rózsavölgyi és Társa zenebankár konzorczium czége alatt), a hazai
zeneművészet terményeit s importálja a külföldét. Ez a tisztelt
nagyczégbirtokos azzal a propoziczióval lépett elém, hogy minekutána
Lisztnek van egy nagyszerű zenekisérete Bürger Leonorájához, azt pedig
Ábrányi Kornél lefordította magyarra, nem volna-e hajlandó Jókainé azt a
balladát Liszt kisérete mellett elszavalni?

Elbámultam! Jókainé épen a konyhára adott ki. – «Hát értesz te még
ehez?» – kérdezém tőle. – «Megpróbálom». – Felelt rá az asszony.

Az igéret után következett, hogy a szavalmányt és a zenekiséretet össze
kellene tanulni a két együtt előadónak. E végett Liszt meglátogatott
bennünket. Egyedül jött. Olyan igénytelen volt megjelenése, hosszú ősz
hajával, egyszerű fekete öltönyében, hogy a házmesterné azzal fogadta:
«csak jőjjön bácsi, – majd én bevezetem».

Azután bevezette hozzám, – én pedig Jókainéhoz.

Hajh, bizony huszonöt éve már annak, hogy ugyanazon deszkákon
találkoztak. A viszontlátás igen szivélyes volt. Liszt mentette magát,
hogy még mindig nem tud magyarúl, Jókainé megfeddte, hogy hát miért nem
tanult meg? Liszt erre megfogadta, hogy rögtön hozzá fog, és
nyelvmestert fogad. Ez igérete egy tanú által hitelesíttetve
bekönyveztetett.

Hanem hát mi lesz addig? Mi lesz Leonorából? Liszt nem tud magyarúl,
Jókainé pedig nem tud a zenéhez. Hogy fogják ezek egymásnak
megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt
egyedül játszani; hol hagyja abba a zenész, s engedje a szavalót
beszélni? s aztán meg hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hogy
emelje a zenekisérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, hogy
tompítsa a zeneművész a kisértetes elbeszélésnél a zongora húrjait?

(Valaki azt ne higyje, hogy azért, mert zongora van házamnál, én magam
tudok zongorázni: a kis leányom tanul rajta).

Maig sem értem én, hogyan volt? de kétszer fél órai próba után, hol
Liszt magyarázta Jókainénak: «most itt jön az asszonyok örömzaja! itt a
menyasszony kétségbeesik; – itt dobog a halálparipa; – itt a rémek
tánczolnak, itt ropogva sülyed el a halott lovag; itt a szellemek
danája!» majd meg Jókainé magyarázta meg Lisztnek: ez a mondás magyarúl
mit jelent? Hogy a második próba után azt mondám nekik: «no lám, két
leczke alatt Liszt megtanult magyarúl, s Jókainé megtanult zongorázni!»
Semmi sem könnyebb ennél.

Következett a hangverseny. Ha bekötött szemmel vittek volna a
hangverseny termébe, s ott vették volna le a szememről a köteléket, s
azt kérdezték volna, hol vagyok? azt mondtam volna: «Bécsben». A nagy
terem a Hungáriában tömve volt rám nézve idegen alakokkal, fényes
hölgykoszorú, urak, bálnak öltözve, főtisztek és nagyszámú főurak (azok
miatt még hihettem volna, hogy Bécsben vagyok). – Úgy, hogy mikor gróf
Festetics Leó és báró Augusz Antal régi jó ismerőseimet a múlt időkből a
sokaságból kiválni láttam, örült a szivem igazán. A zenekedvelők egylete
egy más regió lakossága, a kik közé én, mint Klimius Miklós estem «fel»
valahonnan.

A hangverseny művészi részéről nagyon keveset is írok le; csak annyit, a
mennyit értek belőle: a hatást. A többi közreműködő urak és úrhölgyek,
Mihalovics, Dunkl, Jael és neje művészi előadásaik nézetem szerint a
legtökéletesebbet nyújtották e nemben. Dunklné asszonyság igen szép
érzéssel és csinos dalokat énekelt. Hanem azt azután, a hogy Liszt bánik
a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet. Mikor ő arra a sok fogú
szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszünik zongora lenni; valami élő
csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, mint az apocalypsis réme
ledörg reánk; azután meghunyászkodik a rém s elkezd beszélni lágyan a
szív mély titkairól, miknek számára szó nincsen; megfogja a
holdsugarakat s a csillagsugarakat s azoknál fogva közelebb húzza
hozzánk az egész mennyboltot; azt hiszem, most mindjárt felrepül, (hisz
azért Flügelpiano) hanem aztán mikor rágyújt megint a harczi indulóra s
elkezdi magyarázni Széchenyi Imre riadóját: akkor meg azt hiszszük, hogy
a kerekes gép most mindjárt neki gördül, s oda kartácsol a… majd
kifecsegtem, hogy hová?

Liszt zenéje nem csak gyújt, – de melegen hagy…

Most azután csak a közönségről akarok még szólni.

Ez az idegennek nézett közönség, melyben tíz ismerős arczot nem láttam,
minő lelkesedéssel fogadta a mi magyar költészetünket és művészetünket.
– Annak a magyar művészetnek és költészetnek a kedvéért hogy
átalakította az egész arczulatát magyarrá. A hangverseny után a terem
újra tömött lett a lakomára ottmaradtakkal, s az áldomások magyar
szóval, magyar szívből hangzottak. Becsületes német hazafiak elővették
magyar szavaikat, azokban tolmácslák érzelmeiket, az egész zenekedvelők
ünnepélye oly magyar jellemet öltött, hogy én most már igazán nem
hiszem, hogy – Pesten vagyok. Az Isten tartsa meg őket!



A MÍG A TERMŐ RÜGYBŐL KÖRTE LESZ,  VAGY MENNYI MINDENKINEK VAN
BELESZÓLÁSA A SZEGÉNY KERTÉSZ DOLGÁBA.

Van nekem egy igen szép növésű körtefám. Entztől vettem. Ha azt
mondanám, hogy feljegyzettem a nevét, mikor elültettem, hát senki sem
hinné el, azért nem is mondom. Megvallom, hogy nem tudom, minek híják?
Minthogy legszebb növésü a többi közt, különös kegyeletben részesült
nálam, a mi abban áll, hogy minden évben szorgalmasan megmetszettem. A
franczia is «favorit»-nak nevezi azt, a mit gondosan metél, csakhogy ő
«bajuszt» ért alatta.

És ennek a fának egész biografiájával szolgálhatnék, ha valakinek úgy
kellene, mint nekem: mikor még csak négy ága volt, mikor lombosodni
kezdett, mikor egy ágát letörte a szél, mikor azt helyrenőtte, mikor egy
gyűrűs hernyó jegyajándokát megleltem rajta, mikor az iloncza szivart
tekergetett a fiatal hajtásaiból stb., hanem ez nem mulattatna senkit.

Csak ott kezdem, mikor legelőször észrevettem rajta őszi megmetszéskor,
hogy termőrügyek mutatkoznak a bogokon. Oh! az micsoda kertészatyai
öröm; az első termőrügyet észrevenni az általunk ültetett fán.
Megszámláltam, hány van rajta? Épen száz volt. Ujra megszámláltam: akkor
a kabátom szárnyával letörtem róla egyet. Oh hogy megsajnáltam azt az
egyet. Azon gondolkoztam, nem lehetne-e visszaragasztani? Milyen kár!
Ebben a rügyben már benne van az egész körte, nem is egy, de legalább
hat. Kétségtelenül szagos és czukorizű; husa mint a vaj. És letörött.
Azt az egy rügyet lenyomtattam valami könyvbe, a fán csak 99 maradt.

Tavaszszal ujra megnéztem a kis fát, megvolt mind a 99 virágrügy, szépen
duzzadt, fejlődött, kifakadt; egy reggel a déli felén levő minden virág
kitárta keblét, másnap nagypéntek volt, éjjel jött egy két fok
minuszszal fütyülő szellő, attól reggelre minden olyan virág a fámon,
mely már ki volt nyilva, szépen elfagyott, csak az maradt meg, mely elég
türelmes volt bimbóban maradni. Tehát maradt már most csak ötven virág a
fámon.

No hanem ezt aztán meg is őriztem.

Reggel, délben, este őrjáratot tarték gyilkosai ellen és azok voltak
sokan.

Először is jött a szürke skarabéus. Ennek a barátomnak az a szives
készsége van, hogy bebuvik a virág kelyhébe s onnan a jövendő gyümölcs
embryóját tisztára kiszedegeti. No ezt nem csodálom, valami édeset talál
benne, s az jól eshetik neki. Daczára a sürü razziáknak, mégis
elpusztította virágjaimnak husz perczentjét.

A mint ennek a szezonja lejárt, akkor jött a lilaszinü orrmánybogár. No
már hogy ennek mi passziója telik abban, hogy a gyümölcsnek a szárát
ollójával lecsikkentse? azt csakugyan nem értem, pedig mindennap rajta
kaptam egy párt in flagranti. Ez megint elpusztította reményeim 20%-ét.

No már a bátyját, az aranyos szárnyú orrmányt becsülöm, mert alig hogy
az öcscsét elvitte az ördög, mikor már a gyümölcs nagyobbodni kezd, ez
következik a nyomában, jő egy hosszú fúróval, belefúr, a lyukba tojását
teszi, a gyümölcs megrothad és leesik, s úgy táplálja kikelendő
kukaczát. Ennek van értelme. E rhinchites anyai szeretetének megint
áldozata lett körtéim 20%-je.

Ha jól tudok számítani, akkor már csak 25 körte volt a fámon. Hanem azok
nőttek gyönyörűen, a héjuk vastagabb volt már, mint hogy a rhinchitesz
vékony fúrója fogott volna rajta, s én már számítgattam magamban, ebből
kettőt elküldök Girókutinak, kettőt Entznek, kettőt a «Vasárnapi Ujság»
szerkesztőjének, kettőt megdetermináltatásnak áldozok stb. stb. stb.
Ekkor nekijő egy nagy szél, lever belőle tizenkettőt.

Maradt aztán tizenhárom. Ominózus szám.

Azt mondtam, hogy az orrmánybogár fúrója nem fog a kemény őszi körtén?
De fog ám a rózsabogár harapófogója. Mert a kegyes természet mindenféle
vágó, szuró, feszítő eszközökkel látott el különféle fenevadakat, hogy a
hol az egyik elvégezte, ott kezdhesse a másik. Ime, nem maradt több
körtém a fán hatnál.

Százból hat! Egészen törvényes kamat.

Ezek aztán megértek. Szépen pirosodtak, megnőttek, gyönyörüség volt
rájuk nézni; akkor egy szép napon nekik esett a darázs, olyan szépen
kirágta a belsejüket, hogy háromnak csak a héja maradt.

De már az utolsó hármat nem engedem! Mit csináltam? Krinolint csináltam
a megmaradt körtéknek tüllszoknyából, mindeniket odavarrtam a fához,
hogy azt se jégeső, se zivatar le ne verhesse, se semmi ártó bogár meg
ne támadhassa.

Egy reggel, mikor felkelek, nézem a fámat, hát nincs rajta több
krinolin, csak egy, hanem épen akkor repül el róla egy sárgarigó.
Reggelire megzabált belőle a gazember kettőt. No megállj, gyere vissza!
S még azt irja a rigóról Entz, hogy férget eszik! eszik bizony azt, a
mit a féreg meghagyott.

Már most nincs több egynél. Hogy biztositsam ennek az egynek az életét?

Azt tettem, hogy egy kis sodrony-kaliczkát akasztottam a fára, abba
helyeztem el a körtét. Na ehhez már most még a madár sem fér.

Sajnálom, szerkesztő urak, ebből az egyből már önöknek nem küldhetek,
mert azt holnap leveszem a fáról, sorba adom a családom tagjainak
szagolgatni, azután három napig mindig szagolgatjuk, akkor nevem napja
lesz, annyifelé vágom, a hányan megköszöntenek, s azt mindenkinek fennen
magasztalni kell. Ez úgy lesz.

Az ám.

Az utolsó körtémet kaliczkástól ellopta az éjjel valami becsületes
ember.

Erre a féregre nem is gondoltam.

*

Most már – negyven esztendő mulva kiegészíthetem ennek a körtefának az
életirását. Most is meg van: minden évben gazdagon terem, pompás, jóizű
gyümölcsöt százával. Bizonyosan megsúghatta neki Domora, a kertek
védistennője, hogy mit irtam róla ezelőtt negyven esztendővel!



BÁLVÁNYOS VÁR A TRÓNÖRÖKÖS FŐHERCZEGI PÁRNÁL.

A «Nemzet» hasábjain jelent meg egy regényem a régi székely-magyar
világból, mely iránt (tárgyánál fogva) Rezső főherczeg érdeklődött.
Sajátkezüleg irt leveléből, miket egy iró kollegámhoz intézett, tudtam
meg, hogy óhajtaná ezt a székely történetet olvasni, a mint kapható
lesz. Annálfogva kedves kötelességemnek tartottam ezt a regényt a
megjelenése előtt magam elvinni a főherczeghez, ki azt kegyes volt ma
elfogadni, a fenséges asszony jelenlétében.

Mióta legutoljára volt szerencsém a főherczegi párral találkozni,
meglepőnek kell találnom a változást, mindkettőnek alakján, arczulatán.
Rezső főherczeg, a kinek a megjelenése pár év előtt, bármennyire
kordiális és bizalmas volt is, valami katonás levente modort tüntetett
fel, most a szivélyességnek egész addig az érzelmes fokozatáig közelít,
mely elfeledteti a trónrahivatott ifjut s a bizalmat kinálja cserébe.
Rezső főherczeg «ma» fiatalabb, mint két év előtt volt. Stefánia
főherczegnő pedig, a ki akkor egy gyermeteg menyasszony volt, ma valódi
eszményképe a nőnek. Arczáról sugárzik a boldogság.

Milyen volt az öltözete? azt nem tudom. Azt hiszem fekete, és fénytelen.
Én csak az arczát tudtam meglátni. Ilyennek festené ihletett müvész a
jobb idők reményének nemtőjét.

Fényes, nagyméltóságú úri tisztelkedők között, egyedül magam a
hétköznapi polgári ruhában, átnyujtottam a magam fegyverét, a könyvet
Magyarország egykor leendő uralkodójának, elmondva neki, hogy ez arról a
népről van irva, mely a magyar földnek legrégibb lakója, a székely, s
melyhez a főherczeg annyi szeretettel ragaszkodik, s mely azt a
szeretetet bizony megérdemli.

Ekkor azután beszéltetett magának a főherczegi pár általam a székelyföld
természeti fenséges szépségeiről, annak népéről, magas müveltségéről
igen hosszasan, élénk kedvet mutatva annak színről-színre
megismeréséhez.

Rezső főherczeg ekkor azt kérdezte tőlem, hogy ez a regény a székely
tájszólás szerint van-e irva? Én mondám ő fenségének, hogy a magyar
nyelvben nincsenek olyan idiómák, a mik irodalmi külömbséget okoznának.
«De mégis vannak egyes szavak, tájszólamok, a mik sajátságosak,» mondá
Rezső főherczeg.

Ekkor aztán be kellett vallanom, hogy biz ebben a Bálványos-várban is
sok olyan szó és mondás fordul elő, a mi még a lexikonokban sem
található, mivelhogy nekem a kor hangulatához kellett ragaszkodnom, s
mellőznöm nem csak minden idegen szót, de még az ujabbkori fogalmakat
is. Annálfogva ő fensége, mikor ezt a regényt olvasni fogja, erősen
gyakorolhatja magát az uralkodók legfőbb erényében, a türelemben. Nekem
ugyan szándékom volt ő fenségének ehez a regényhez egy extra ősmagyar
vokabulariumot mellékelni, ha egyenes felségsértésnek nem tartanám,
feltenni a magyar trónörökösről, hogy nem tud valamit, s a művemet «in
usum delphini» előkészíteni; de ha mégis akadályokra találna benne,
kegyeskedjék csak egy akkora kis Futtakit, mint a kisujjam, hozzám
küldeni, rögtön menesztem fel a szittya szótáramat.

Ezután azt kérdezte a főherczeg, hogy hányadik kötet regényem ez már?
Mondám, hogy a kétszázötvenedik. Óh, mi kedves volt az őszinte
meglepetés hangja a bájos főherczegnő ajkain erre a szóra! «Biz ezt
elolvasni is sok, nem hogy megirni.» «S ezeknek nagy része németre is le
van fordítva?» «Valami százhetven kötet.» «És francziára is?» «Valami
tizennégyféle nyelvre.» «E szerint ön korán reggeltől késő estig mindig
dolgozik?» mondá a főherczeg. «Nem én. Csupán délelőtt irok. Minden
munkámat elébb a fejemben dolgozom ki egészen, mikor már leülök azt
papirra tenni, csak a készet irom le.» «De mégis sokat kell önnek
kútforrások után járni, tanulmányozni, utazni. Azonkivül még az
országgyülésen is van feladata.» «Most már kevesebb, mint az előtt, a
szónoklatok küzdelme most már a gyakorlati feladatok megoldásának adott
helyet.» Ekkor azt kérdezte ő fensége, hogy ismerem-e Brankovich magyar
irót? «Igenis, ő fordította fenséged keleti utazásai leirását, ismerem a
művet mind a két nyelven, jól van lefordítva.» «Brankovich tehetséges
iró?» «Igenis. És hirlapszerkesztő.» «Úgy tudom, hogy szélső bali.»
«Fenséges uram, mondám, nálunk még a szélsőbal is a loyalitásnak a
mintaképe, s a mit minálunk szélbalnak neveznek, az Francziaországban
konzervativnak is megjárná. Nálunk minden párt hű és becsülésre méltó.»
«Igaz!»

Ekkor ő fensége ujra visszatért a székelyekre. Egész kedvteléssel
hallgatta, a mit felőlük beszéltem.

– Ön többször járt a Székelyföldön?

– Többször bejártam azt költői tanulmányozásból. Székely leány a
feleségem is. A képviselői mandátumot is egy székely kerületből nyertem,
a mellettem való székely kerület választotta meg Tisza Kálmánt is
képviselőnek.

Ekkor aztán beszélt a főherczeg Tisza Kálmánról.

Én sem maradtam adós a felelettel a főherczegnek, elhiheti akárki.

Azzal végezte, hogy «csak az Isten tartsa meg őt mi nekünk sokáig!»

Végül azt mondva: «igen szépen köszönöm önnek ezt a kedves ajándékot, el
fogom olvasni», szivélyesen kezet szorított velem, (szegény magyar fakó
poétával) a legszeretettebb, a legünnepeltebb trónörökös pár. Az Isten
tartsa meg őket mi nekünk sokáig!



EGY NAP ARANY JÁNOSNÁL.

Akkor még nagykőrösi professzor volt az öreg. Aztán nem is volt még
öreg. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Tompa Miska, Ballagi, Mentovich,
Losonczi László, én magam is, mind fiatalok voltunk, egyikünk sem
tudóstársasági tag. Szilágyi Sándor pláne még csak «vad-malacz» volt.

Az elsőt nem panaszképen, az utolsót nem gorombaságul mondom, hanem hogy
hát mivelhogy nem voltunk tudóstársasági tagok, tehát valamiféle
társaságnak csak kellett lennünk, annálfogva még Petőfi találta ki azt a
nagyon megtisztelő czimet a számunkra, hogy «vaddisznók». Degré, Lauka
nagyon jól emlékezhetnek rá, hogy ezt a czimet valódi büszkeséggel
viseltük. Arany János azonban a még akkor nagyon fiatal Szilágyi Sándort
a felserdülés (illetőleg felsüldülés) reményében egyelőre csak
«vad-malacznak» fogadta el.

Tehát egy szép őszi napon meghíttak bennünket, pestieket, a nagykőrösiek
egy kis vidám mulatságra.

Az volt ám a tanári kar! a fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor
Nagy-Kőrösön volt, s egyszer a sok okos ember közül egy azt a legnagyobb
okosságot követte el, hogy örökölt valami félmilliót. Nem vonom vissza a
kifejezést, valóban elkövette ez okosságot, mert vannak emberek, a kik
bolond fővel örökölnek, de ő rászolgált a magáéra a tudományával.

Ez úgy történt, hogy lakott a külföldön egy magyar születésű, de görög
vallású úri ember, a ki műkincsei gyüjteményéről messzeföldön nevezetes
volt és a mellett több, mint milliomos. Régen elszakadt azonban hazulról
és sem ő nem gondolt itthon maradt rokonaira, sem azok ő rá. Nem is
szándékozott a végrendeletében róluk megemlékezni. Egyszer híre megy a
hirlapokban, hogy a nagykőrösi kálvinista kollégiumban megválasztották a
görög orthodox hitű Tomory Anasztázt matheseos professzornak. Az öreg
milliomos meghallja ezt a hirt: hisz ez az ő unokaöcscse! Nagy eset ez!
Hogy a tősgyökeres, kemény nyakú nagykőrösi kálvinisták egy görögöt
emeljenek fel a kathedrájukba! Akkor ennek nagyon derék embernek kell
lenni. A mint hogy az is volt. Erre a milliomos rögtön új végrendeletet
ir, s minden vagyonát Tomoryra és annak a testvéreire hagyja; maga egy
év mulva meghal, s azzal a gyönyörű szép örökség három derék magyar
családot emel fel egyszerre a boldogok sorába; s mindez köszönhető nem a
véletlennek, hanem a tudománynak.

Persze, hogy az a + b magyarázásnak egyszerre vége szakadt. Tomory
barátunk megmaradt ugyan régi kollégái jó barátjának mind e mai napig;
de a kathedrától elbúcsúzott, s az ő «kitoló kásá»-ja képezte a titulus
bibendijét a mi nagykőrösi dinomdánomunknak.

Hajh bizony pedig már akkor ő volt az utolsó görög Nagy-Kőrös városában.
Kivesz mindenünnen a városainkból ez a derék macedon faj, a mely olyan
igaz jó magyar volt. Üresen maradnak azok a szép rácz templomok, a miket
a virulás korszakában építtettek. A nagykőrösi görög templom nem volt
valami szép, se nem nagy, valljuk meg az igazat, hogy kicsiny volt.
Miután gazdája nem volt, a városra maradt; a város meg nem tudott vele
mit csinálni, utoljára kiadta haszonbérbe. Tomory kivette azt és aztán
imitt-amott ellakogatott benne.

Már most hát csak azt is meg kell vallanom, hogy bizony mi a gazdátlan
templomban ültük meg ezt a búcsúlakomát. De nem volt az a templom
puszta: előtte való nap Mentovich kipingálta a falait mindenféle
képekkel, de azt maig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai
jeleneteket ábrázoltak? Ellenben mulatságosak voltak.

Mulattunk bizony mi, és pedig igen jól. Rendkivüli dolgok történtek.
Hallottam Ballagit énekelni és láttam Gyulai Pált tánczolni. Kivel
tánczolt? Velem, ő volt a kisasszony. Csupa férfi-társaság volt, a
czigány pedig húzta, tehát tánczolni kellett, nekem felváltva hol
Gyulai, hol Salamon Ferencz volt a tánczosnőm. Akkor még a lapok nem
irták ki a bálkirálynők neveit, azért jegyzem azt fel utólagosan a
história számára. És Gyulai szemembe mondá (ha csak most el nem
grünwaldozza a szavát), hogy soha se látott jobb magyar tánczost
nálamnál. Tompa összecsókolt minden embert, s Mentovich Losonczy Lászlót
imádta, hogy mondjon el egyet a verseiből, a mit az sehogy sem akart
elkövetni; ebből gondolhatja mindenki, hogy micsoda jó bor lehetett az a
nagykőrösi idei termés.

Csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János. Ő
hozzá voltunk Tompával meg Ballagival éjszakai szállásra rendelve, hát
neki meg kellett tartania az egész tájékozási tehetségét, hogy legyen
valaki, a ki a többieket haza vezeti a templomból.

A nagykőrösi lágykeblű aszfalt rég elenyésztette azokat a nyomokat, a
miket a mi lábaink ez éjszakán hazáig rajta hagytak (ilyen háládatlan a
világ!), hanem az én emlékemben még most is édesen duzzadoz az a jó puha
ágy, a mibe kedves háziasszonyunk minket, hazatérő korhely népet
lefektetett, s a miből Ballagi minden félórában felránczigált bennünket,
mikor már aludni kezdtünk, hogy elbúcsúzzék tőlünk, mert ő már megy a
vasutra. Utoljára is lekésett róla.

Mi még egy napot ott töltöttünk Tompával a vendégszerető baráti háznál s
ez emlékezetes nap volt.

Arany János azzal a biztatással csalt ki az odumból (mert nehezen
mozdultam ki Pestről, még akkor a policájnál bizonyítványt kellett rá
venni, hogy jó járatban való ember az ember, ha Nagy-Kőrösre akart
utazni s visszatérett megmotozták a vámnál), tehát gyönge oldalánál
fogta meg a poéta-kollégát, azt mondta, hogy van neki egy kis leánya, a
ki egy humorisztikus novellámból csinált egy vígjátékot, és azt maga el
is játszsza.

Gyönyörű, kedves gyermek volt, mintha most is előttem állna még,
rózsapiros arczára, nagy eleven szemeire s arra a mosolytvalló ajkra
olyan jól emlékezem. Még azt a kort élte, a miben a leányt gyermeknek
híják; de a mikor már szabad neki egy olyan bolondos novellát elolvasni,
mint az én «Örmény és családja» czímű mesém, (a mit a censor tett meg
«rácz»-ból «örmény»-nek, ő tudja miért?)

A kis Juliska egy kis szépen-kérésre, egy kis atyai felhatalmazásra, s
egy kis anyai biztatásra ráhagyta magát venni, hogy előadja közös
vígjátékunkat, még pirosabbra gyulladt arczczal. Bámulatos volt annyi
genialitás abban a gyermekben. Ötféle szerepet kellett játszania, egy
vén lamentáló fösvényt, egy boltoslegényt, egy pálinkaszomjas kocsist,
egy naiv, szelid hajadont, aztán meg egy pajkos, cserefendi leányt, a
kit az apja «Minczuczkának» hivogat és kényeztet. Mind az ötöt úgy adta,
hogy csupa megenni való volt. Különösen a vén Gerguczot, a maga ráczos
kiejtésével, a ki a Minczuczkát «arányus leányum»-nak szólítja. Az
előadás köztetszést aratott s az összes játszó-személyzet általános
tapsviharban részesült.

Ettől fogva, ha összejöttünk Aranynyal, nem is kérdeztem másképen, mint
hogy «mit csinál a szép kis Minczuczka?» Mintha most is előttem látnám!

Hát még az hogyne látná őt maga előtt örökké, a ki a Toldi szerelmé-ben
újra meg ujra maga elé teremti őt; mintha a helyett, a ki testben eltünt
előle, az álomalakját akarná érczbe önteni?

Biz az már mind tegnapelőtt történt.

Másodszori látogatásom Aranyéknál ez év Petőfigyülése napjára esik. Csak
huszonöt év van a kettő között. És még milyen huszonöt év! Egy napját
sem kivánnám vissza! Örömök, kétséggel megkeserítve, de előre rettegett
bajok, s közbe változatosságképen egy-egy véletlen veszedelem.

Megirta Toldi szerelmé-t. Egész világ üdvözölte a művet és iróját. Én is
fölkerestem levelemmel Aranyt. Arra meg ő irt hozzám egy kedves baráti
választ, a melyet én sokkal kedvesebbnek tartok, mint hogy
nyomdafestékkel be hagyjam kormozni. Beszél benne a muzsákhoz való
viszonyomról, s hogy elébb megőszül még a parókám is, mint annak vége
lesz.

Tehát a Petőfi-társaság tisztelgő küldöttségét kellett hozzá vezetnem.
Aztán szónokolni a társaság nevében. Hiszen a budgethez lehet
szónokolni, de hogy lehet Aranyhoz és nekem?

A mint benyitottam az ajtaját, egyszerre ott állt előttem megint az
«arányus leányum», a szép piros, lángszemü Minczuczka.

Hajh, nem ő: ez már a «kis idegen». Ez a szép Juliska leánya. Bizonyosan
olyan jó leány, mint az volt.

De hát én azt mit tudhatom, a ki a tegnapelőtt és a ma között huszonöt
évet átaludtam?

Minden diktió kiment a fejemből.

Nem tudtam én Aranynak semmiféle felköszöntést mondani.

– Látod, mondám neki, olyan régen nem láttuk egymást, hogy még azt sem
tudod, hogy már csakugyan megőszült a parókám is.

Mosolygott, azzal a jószivü ravaszságával.

– Azért irtam a levelemben a parókádról, mert tudtam, hogy így hiúságból
nem adod ki az ujságban.

S aztán nem tudtam, csak hallgatni és nézni.

Hatalmas az idő!

  Fehérre festi a sötét hajat
  S sötétre festi a fehér szivet.

De a szellem hatalmasabb!

Fehér hajnak, sötét szivnek visszaadja az eltünt fiatalságot.

Tartson még sokáig!



AZ ÉN KORTÁRSAIM.

Előre bocsátom, hogy az, a mit itt elmondok, csak vázlatos töredéke egy
valaha megirandó s egyszer talán napvilágra jövendő műnek.

A mit most bemutatok belőle, az csak össze-vissza hányt emlékhalmaz, a
miket művészi kéz nem rendezett.

Arra akarok visszagondolni, hogy minő hatása volt a magyar közéletre
annak az irodalomnak, melyet 47-től 48-ig «fiatalnak» neveztek. Rövid
ifjuság!

Olyan rögtöni volt annak keletkezése, mint a milyen meglepően
összetalálkozó volt vele egyidejüleg a régibb irodalmi matadorok
pályakörének bevégzése.

Vörösmarty, nagy művei bevégezte után, alig szólalt még meg, egy-egy
nagyobb nemzeti mozzanat által hangra keltve, évenkint egyszer az
irodalmi téren; Bajza letette a tollat s szinházigazgató lett, Nagy
Ignácz nagyhatásu fővárosi életképei után egészen elhallgatott, Gaál
falura vonult s nevelősködött, Kuthy ragyogó tolla belefáradt
nagyszerűnek kezdett Hazai rejtelmeibe, Garay lantja hangját veszté,
Eötvöst nagy históriai regénye óta elvonta a politikai küzdelem, s maga
a politikai irodalom is elveszté legelső hőseit: Kossuth lelépett a
hirlapirodalomról, s Széchenyi István, a mint nagy antagonistája eltünt,
nem tudott hogyan harczolni egyedül.

Kossuth nem kapott az akkori kormánytól engedélyt új lapra, s a Pesti
Hirlap, mely az ő szerkesztősége alatt ötezer előfizetőig vitte, a
tudós, de szárazon doctrinair Szalay László alatt leszállt ezerháromszáz
előfizetőig, s Széchenyi maga jellemzé helyzetét, midőn azzal
fenyegették, hogy nagy népszerűsége után közel van hozzá, hogy
macskazenét kapjon, ő pedig azt felelte rá: «Nem tesz semmit, eddig
Sárvári Széchényi Istvánnak híttak, azontul Charivari Széchenyi lesz a
nevem.»

A színirodalomban Szigligeti népszínművei tünnek fel ez időben, mint egy
önálló korszak, mely követőiben egész iskolává nőtte ki magát, de neki
is legelső művei, mik e korszakra esnek, maradnak örökké fiatalok s
túlélik utódaikat.

A gazdag költői erű Jósika is hosszú szünetet tartott, mintha kimerült
volna, s csak egyszer szólalt meg egy kisebb műben, s sok év kellett rá,
hogy muzsáját felköltse.

Kemény Zsigmond első műve készen volt már fiókjában, de még kiadatlanul.
Ő átugrotta az ifjú irodalmat s mint veterán iró állt elő egyszerre.

Az ebben a korszakban feltünt új tehetségekből alakult az a csoport,
melyet ifjú irodalomnak nevezünk, Petőfitől, ki legelőbb jött, Arany
Jánosig, ki legutóbb tünt fel.

Ezeknek voltak kortársai: Csengery Antal, Pálffy Albert, Degré,
Obernyik, Bérczy, Pákh Albert, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Irinyi,
Frankenburg, Bogdán Lajos, Vahot, Pompéry, Czakó, Emődy, Dobsa, Vasváry,
Csernátony, Kazinczy Gábor, Sárossy, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Berecz,
Bulyovszky, Oroszhegyi, Xantus, Losonczy, Szilágyi, Vajda, Adorján,
Kecskeméthy, Ludassy Mór, s majd kifeledtem magamat, én is.

A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry
korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi
időnkben gyermekek voltak.

De mi már mind végzett emberek voltunk. Kérem! Petőfin kivül az
elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De
csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve, pert sohasem folytatott egy is,
pedig mind ügyvéd volt.

De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S minthogy
az én életiróm ez egyetlen peremet szives volt felemlíteni, de nem
helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom
magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi működésemnek.

Tehát a Nagy Komló tulajdonosa, a ki serfőző volt, indított kárpótlási
pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a
korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, a mire azok aztán inkább
kivánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég
mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem
hat jurátust és tíz mesterlegényt, mint kompetens tanukat, arra, hogy
édes ételre épen sert kiván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd
megesküdtetett tizenkét jurátust és husz mesterlegényt arra, hogy az
édes ételre bort kiván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy
ki ihatnék sert? mind arra, hogy ki ihatnék bort? tanut annyit lehetett
kapni, a hány seres és boros pohár van a világon. Végre itélet alá
került a processus. Az első biróság azt itélte, hogy édesre bort kell
inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megappelláltam. A királyi tábla
jobb izléssel birt, ott a sernek itélték oda az igazságot. Győztem.
Hanem akkor az ellenfél megfelebbezte a perét a hétszemélyes táblára.
Akkor aztán megharagudtam: «Nem bánom igyatok sert, akár bort, én
jóllaktam, nem veszekedem tovább!» És soha többet engem a magisztrátus
nem látott.

Elhatároztam, hogy iró leszek és semmi más.

Ez sokkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most.

Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el
sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő iró koromban. Hat
forintot fizettem egy butorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő
volt a házi gazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért
kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi
fiatal iró pajtás velem együtt egy tejes boltba járt és tejet, vajat
ozsonnázott, a mi került három forintba (havonkint).

Ennek a tejes boltnak a gazdáját Depscher uramnak hívták és annál én
bölcsebb politikust nem ismertem. 1847-ben felakasztott a falára három
arczképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a
három, soha sem cserélte fel őket.

Hanem a tejétől milyen tüzes álmok jöttek reánk!

De hogy el ne veszítsem a fonalat (az álmokról majd később), e szerint
15 forintból uri módon lehetett akkor megélni.

Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni
irodalmi úton.

Akkor nem volt ám 194 lap Pesten, hanem volt két olyan politikai lap, a
melyikhez magára tartó irónak lehetett szegődni.

Az egyiknek kellett két rendes munkatárs, a másiknak három. Volt három
divatlap is, de azok közül az egyik anathema alá volt vetve, abba nem
lehetett irni, a másik kettő honorált, de szűken. Petőfi kapott egy
verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg
harminczat.

Hanem enyhíté a kezdet terheit az akkori öreg irók, a koszorúsok
patriarchalis szivessége irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták
a fiatal irodalmat.

Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeretlen Petőfi első kötet verseinek
kiadását az ellenzéki körnek ajánlotta, s mert az ellenzéki körnek pénze
nem volt, Tóth Gáspár derék magyar szabómester ajánlkozott a nyomtatási
költségek viselésére.

Az én legelső regényemet maga Nagy Ignácz vitte el Hartlebenhez s el is
adta neki háromszáz hatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben
először. És midőn első színművem a drámabiráló bizottmány előtt
megjelent, annak két tagja, Vörösmarty és Bajza nem restelték a
fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan
lehetne rajta igazítani. Akkor a kritikát előre adták ki, nem
utólagosan, s mikor színművem színpadra került, a jó öreg kritikusok
dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt;
biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat irok eztán. Szigligeti, a
kinek versenytársa akartam lenni, meg épen a házához fogadott, s mikor
halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát.
Öreg drámairó kezdő drámairót! Furcsa idő volt az.

Még a censorok is kegyelettel voltak hozzánk. Soha se törült ki az én
munkámból censor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem
tetszett Petőfinek egy verse, a censor könyörgött neki, hogy inkább
megadja az árát, csak hagyja ki a versei közül. Ki is hagyta azt Petőfi
gyűjteményéből, pedig egy korábbi censor elébb már keresztül eresztette
azt egy divatlapban.

Azt tehát nem mondhatjuk, hogy «fiatal Magyarországot» «öreg
Magyarország» ne pártfogolta volna.

De hadd mutassam be elébb fiatal Magyarországot, a hogy az egyes alakok
huszonöt év előtti képei előttem révedeznek. Hadd simítom le hajokról az
ősz derét, arczaikról a kor barázdáit, némelyikről a szemfödél hamvát.
Van olyan is, a kinek a csontjait úgy kell ismeretlen földön
összekeresgetnem.

Óh mi szép fiuk voltak!

Csengery Antal, halavány arczával, sűrű szemöldével, izomteljes
homlokával, Széchenyi István arczának ifjabb kiadása. Ő nála szoktunk
összegyülni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttünk az igazi grand
seigneur, a «Pesti Hirlap» szerkesztője, mely vezetése alatt ismét
felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.

Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a theát, s tudott nekik mindig
themát adni, a miről vitatkozzanak, a bel- és kül-politika, a társadalmi
eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Kiki vitatta a maga
álláspontját, a miben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldaluvá
lett. Különösen a szépirodalom és színművészet képezték a viták legfőbb
tárgyát, mikben Csengery maga mutatott legtöbb jártasságot.
Figyelmeztette a költőket oly tárgyakra, a mik költői kidolgozásra
méltók; több beszélyem tárgyát én is tőle nyerém, minők Perozes, Shirin.
A nemzeti szinház is állandó vita tárgya volt. Ebből keletkeztek Czakó
levelei, mik nagy senzátiót keltettek akkor. Megvolt az antagonizmus a
dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört
lándzsát, a dráma hívei ismét két pártra szakadtak: Egyik Egressyt,
másik Lendvayt csodálta, s érdekes volt a verseny a két művész s
irodalmi pártfelei között. Tapsonczok még akkor nem voltak, de voltak
műbarátok.

Ott ült Czakó, soha nem mosolygó barna arczával, komor erőteljes alak,
akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt a Sakuntaláról s a hindu
irodalom remekeiről.

Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délczeg alakjával, a ki oly
sebesen tudott magyarul beszélni, mintha francziául szólna, örök
disputában a komoly Emődyvel, ki alapos meggyőződéseiből nem engedte
magát a gyors politikai partisan által kiveretni.

Pálffy Albert szép, nyulánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival,
mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csipősen szólt;
barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.

Pákh – az első találkozáskor még szép, szőke ifjú, kinek arczán a gunyor
és a jóság volt egyesülve – ő volt a Pesti Hirlap hirhedett négyszöge, e
jel alatt ujdonságiró, a mi azon időben hatalom volt; csak úgy szórta a
többiek beszéde közben az élczes aperçuket.

Az életvidám Bogdán Lajos, ki a publicistica és jogirodalom terén
működött, s szintoly sokat tapasztalt utazásaiban, mint Irinyi, s
szintolyan szép fiú volt: hármas ok a rivalitásra.

Itt folytak a szellemi tornák a kor nagy kérdései fölött, s a hevült
vita csak akkor csendesült el, ha Petőfi egy-egy újabb költeményét
olvasta fel. Gyönyörűen tudott szavalni – húsz ember előtt, bizalmas
társaságban, bár szinésznek és szónoknak nem volt nagy.

Hogy Petőfi alakját leirjam, kissé messzebb kell kezdenem. Mikor Pápán
találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy
sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arcza elé
húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s
nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová,
bús hazafi? Nem felelt semmit; félre taszított az utjából s odább ment.

Az iskolában mindig a legutolsó padban húzta meg magát s élczeket
csinált a Tabula Cebetisre s az előadó tanárokra. Csak egy tanárát
szerette, Tarczy Lajost: annak egy kis leánya halt meg, a kinek
temetésénél egy gyászdalt olvasott fel; ekkor hallottam legelőször
szavalni.

Volt Pápán egy önképző társulatunk: abban szavaltunk és saját műveinket
felolvastuk, jutalmakat is tűztünk ki a legtöbb költői művekre, s azokat
más tanodákban levő tudós tanárok ítélték oda.

Ez önképző körben legelső szavalási föllépése volt Petőfinek Vörösmarty
«Szózatában».

Csakhogy ő azt a nagy nemzeti buzdítót nem úgy szavalta el, a hogy tudta
volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: árvavármegyei kiejtéssel.

A tréfa kellemetlen benyomást tett. S azt sokáig el nem moshatta az
emlékekből Petőfinek költői ere. Az ez évben kitűzött három költői
jutalmat Petőfi, Petrich és én nyertük el.

A másik évben már Kecskeméten találkoztam vele, akkor már elhagyta az
iskolát s szinész lett. Ábrándja volt a szinpad s Shakspere volt az
ideálja. De se hangja, se alakja nem volt szinpadra való.

Halvány szikár arcza letörölhetlen dacz kifejezését hordta magán mindig,
semmi más árnyalat fölvételére nem volt képes; rendbeszedhetlen sűrű
haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes;
szemei bátrak és szögezők, homloka nyilt, ajkai szépek; csak mikor
nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is
hozzá – olyankor tünt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely
valami dæmoni kifejezést adott arczának: mikor megboszantottam
valamivel, ezzel a hegyes foggal szokta a fejemet megszúrni. Kecskeméti
szinész korában jöttek ki legelső költeményei a szépirodalmi lapokban.
Akkor ő húsz éves volt. A nap minden üres idejét együtt töltöttük és
építettük fellegvárainkat. Én egy verses drámát irtam az akadémiai nagy
jutalomra, ő azt barátságból lemásolta. «A zsidó fiú», első művem, keze
irásával jött be az Akadémiához. Most is megvan.

Mint egész modorában, úgy külviseletében is szerette Petőfi a geniális
különösséget.

Frack- és czilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet
vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat
is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét
utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral,
zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.

Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét
vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos
atlaszból varratni attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú,
pörge, de még sem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt
mondá róla: «Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy
az ember vele álmodik.» Csakhogy ez a különczség ő neki mind illett,
mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő izlése volt, nem
erőtette senkire.

Ő volt az az egyetlen ember, a kinek soha czilinder a fején, frakk a
testén nem volt és a ki soha operába nem ment.

Gyűlölt minden éneket s a dalműveket üldözte. Még engem is úgy
elriasztott az operától, hogy évekig laktam Pesten s még nem láttam
egyet sem; s mikor egyszer Irinyi erővel bevitt «Fra Diavolo»-ba, nem
mertem Petőfinek e kihágást bevallani. A szinészetet is azért hagyta ott
Kecskeméten, mert igazgatója, Szabó, azt követelte, hogy tanuljon
énekelni. Egyetlen egy dalt hallottam tőle énekelni, a marsellaiset, azt
is csak félig, azt is rosszul. És még egy különczségére volt büszke
Petőfi: arra, hogy se tudóstársasági, se Kisfaludy-társasági tagnak meg
nem hagyta magát választani. Többször fölszólították, és ő mindannyiszor
azt válaszolta, hogy vissza fogja utasítani a megválasztást.

De hadd mutassam be sorba többi kortársainkat is.

Degré eleven kedélyű, tüzes, fegyverfogható férfi volt, novellái a
szalonok sima padkoczkáin játszottak, s szeretni szerelemből, verekedni
becsületből a közéletben is olyan jól tudott, mint regényhősei.

Obernyik, a jeles drámairó ellenben igen szerény ifjú volt, szelid
hajlamokkal és nemes ambitiókkal; modora ugyanaz a komoly pedáns
kálvinista első eminensé, a mit a tanodában elsajátított. Tűzbe nem
szokott jönni; de szilárdságára mindig számíthattunk.

Bérczy Károly alakja finom előkelő szabású volt, mindig udvarias,
lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol.

Mi többiek mind francziák voltunk. Bérczy pedig annyira angol volt, hogy
csak angol irókat tanulmányozott, angol mértföldekben beszélt; s mikor
egyszer kétségbe vonta valaki azon állítását, hogy egy szini előadás hat
óra hosszat tarthatott, azt felelé rá: «Én angol órákat értettem.» Mint
novellairó a lélektani buvárlók közé tartozott.

Pompéry úrias magatartása elárulá a Pegazus sportsmenét. Lyrája, prózája
mindig oly kifogástalan csínnal dicsekedett, mint toilletje, s a szépek
szalonjaiban nem kevésbbé kedvelt vendégek voltak költeményei, mint
szerzőjök.

Lauka humorizált. Neki is jutott egy provinczia Európából, ő spanyol
volt. Spanyol nyelvtant tanult, spanyol irókat tanulmányozott, spanyol
humort használt s financziáinak rendjében is örökös spanyol állapotokat
követett. Álnévül is spanyolt vett föl: don Gunárosz! Mindenki a
legfidélisebb czimborának tartotta.

Berecz Károlyt is az ifjú irodalomhoz számítottuk, bár Lisznyay azzal
boszantotta, hogy ő, még mint iskolás fiú, kezet csókolt neki, mikor
Bereczet már mint költőt bámulta. De ez nem igaz.

S itt következik a kicsiny dolgokban nagyszerű s a rettenetesben tréfás
Lisznyai. Eredeti alak: vékony czingár legényke, hősi taglejtésekkel;
bendeguzi méltóság az arczán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel,
jaquemar keztyűvel, de hozzá pitykés világos kék, delivörös hajtókájú
Viktória-dolmányban; másszor meg párisi divat szerint kicsipve, de
borzasan és nyakkendőtlen s fokossal kezében. Kisebb baja soha sincsen,
mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer
pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá,
szétosztja mindenkinek, a ki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló,
s még hozzá egészen palócz kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni
kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem
zavarja meg; folytatja, a mit elkezdett, olyan éles hangon, mint a
trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá
teszi, elfeledi tréfás modorát, palócz kiejtését, s tapsol neki.
Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép
költeménye fölötti elragadtatásában: «Te eget eszel s isteneket hánysz!»
Hanem a mit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta
kételkedni.

Több kortársunk, ki nevezetes helyet foglalt el az irodalomban, távol
volt Pesttől, s így azokról mint csoportunk kiegészítő részeiről úgy
kell szólnom, mint egy «hors d’oeuvre»-ről, mely szorosan vett
tárgyamat, a fiatal irodalom befolyását az akkori közéletre csupán
közvetve egészíti ki.

Tompa, a lelkész, a szép kedélyű, jószívű, martiális termetű férfi, a
népregék koszorús költője, falun lakott, csak nagy ritkán jött fel
Pestre, vagy pedig együtt követte Petőfit költői utazásaiban.
Mindkettőnk legbensőbb barátja volt. Emléke legédesebb előttem most is.

Kazinczy Gábor szintén falun lakott, s csak néha jött fel közénk, a
midőn elragadott mindenkit gyönyörű szellemdús beszédével, melylyel
férfiasan szép arczvonásai összhangzottak. Mi kár, hogy nem tudott úgy
irni, a hogy beszélt.

Dobsa, a lovagias, geniális drámairó, azon években mint szinpadi sokat
igérő jelenség tünt fel s aztán eltünt Párisba.

Vahot Imre sokoldalú tehetségével magára állt s csoportunkkal csak
eleinte volt összeköttetésben. Szép és eredeti zamatú humor volt
munkáiban, mik közül több vígjátéka ma is fentartja hatását, valamint
szép magyaros alak volt ő maga is, délczeg mazurtánczáról a
tánczvigalmakban ismeretes. Az ő lapjában is volt egy pár apróbb művem
közölve, mikor még névtelen, ismeretlen iró voltam, s azért neki hálával
tartozom.

Sárossy valahol megyei tisztviselő volt s csak később ismerkedtünk meg
egymással: akkor még jó kedélyű s boldog családos életet élő férj volt.

Bulyovszky a legcsinosabb fiuk egyike volt akkor, s elmés
tárczaczikkeket irt Jules Janin modorában.

Oroszhegyi kis termetű, ragyás kalmuk arcz volt, s mikor először
találkoztam vele, épen sárgaságban szenvedett: olyan volt, mint egy
czitrom. Ez nem volt prókátor, hanem orvos. Ez nem politizált, hanem kis
leánykákat tanított s nem irt verseket, hanem tudományos értekezéseket.
Ki hitte volna, hogy ő belőle válik mindnyájunk közül az önálló guerilla
vezér?

Közülünk vált ki Kecskeméthy Aurél is. Nagyon szép gyerek volt, vidám,
könnyűvérű fiú. Elmés gunyora nem kimélt senkit, még saját magát sem.
Nagy szenvedéseken át vezette őt a világba az élet, s ezek taníták meg
tagadni mindent és kikaczagni mindent.

Xantus volt természettudósunk, hogy semminek hijával ne legyünk, s már
akkor az exotikus földek utáni vágyai vonzák. S Szénfy volt
zenetudósunk; Szilassy Géza, a szelid szótlan ifjú, nagy ismeretekkel
biró műítészünk és zenebirálónk, maga is kitünő festő és zenész.

Külön állt tőlünk Hiador, kinek műveiben sok valódi költészetet kellett
felismernünk, s első drámai kisérleteiben is erő és tehetség
nyilatkozott; de a ki lehetetlenné tette magát az irók közti társas
életre, egy Szigligetivel folytatott kellemetlen polémiájával ugyanazon
históriai tárgynak mindkettőjök által drámai alapul felhasználása
fölött.

S meg kell még említenem egy magányosan álló portentumot, ki nem
tartozott senkihez, semmi irodalmi csoporthoz, sőt semmi nemzeti
irodalomhoz, ő maga büszkén vallván be, hogy három nemzetnek irója: a
németé, a francziáé és a magyaré; a németben irta a «Grosse Fibel»-t, a
francziában a «Comédie Infernale»-t, a magyarban az «Egy magyar
királyt», «Brutus és Lucretiát» és a «Világ szinjátékát»: német nevén
Bernstein, franczia nevén Hugó Károly, s az magyarban is jó, mert
franczia.

Sajátságos alak, nagy bozontos fejjel, alacsony termettel, prófétai
rendetlen szakállal; soha sem beszél másról, csak magáról. Ő tudja azt,
hogy ő a költők fejedelme; meg is mondja mindenkinek, nem utazik
incognitó, s megvárja az illő hódolatot. Csak az kár, hogy ez a magyar
nem igen tiszteli a fejedelmeit, s még kárabb, hogy olyan rossz
adófizető. Egyszer azt mondta Henszlmannak: «Der Schiller, der war ein
Versemacher; der Goethe, der war ein Dichter; aber ich bin Poet!» mire
aztán Henszlmann mondott neki valami furcsát. Drámáiban valósággal sok
erő és tehetség nyilatkozott; tetszettek is; igaz, hogy azoknak a
nyelvét elébb Egressy igazgatta át egészen; de némelyikben aztán a
rendkivüliség a furcsaságig fokozódott. Legutóbbi drámájáról, a «Báró és
Bankárról» Emődy felfedezte, hogy az egészen egy franczia novellából van
készítve, szóról szóra átvett párbeszédekkel, mely után Hugó corioláni
haraggal hagyta el a hazát s elment a volscusok földére.

És miután az ifjú irókat bemutattam, kik velem egy korszakot éltek, hadd
mutassak be egy veterán irót is, ki szintén közénk tartozott: Szemere
Pált.

Emlékezünk e jó patriarchis alakra, ki fülére lehúzott téli sipkával,
lábain téli botosokkal, járt az utczán, s otthon megszámlálta szemenkint
a kávét, mit reggelijéhez megőrölnek, nehogy egy szemernyivel több
coffein jusson teje közé; de ki a költészet világában örök ifjú
merészséggel kalandozott mindnyájunk túros hátú szárnyas paripáján. Ez
egyszer megfogott bennünket az utczán s azt kérdé Petőfitől: «Hány
esztendős ön?» – «Huszonkettő.» – «Hát ön?» kérdé tőlem. «Én is
huszonkettő». – «No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk per tu
pajtások.»

S azontúl mindig velünk tartott. A forradalom után irt is egy hosszabb
verses szatirát az akkori állapotokról, «Dithramb Argyrus» czim alatt.
Mikor azt felolvasá Kazinczy Gábornak, azt kérdezte tőle: «No hát
értetted-e?» Kazinczy baráti kegyelettel viszonzá: «Értettem!» Mire
Szemere Pál haragosan becsapta kéziratát: «Hazudsz: nem értetted! hisz
én magam sem értem egészen.»

A két éves korszak vége felé szaporodott meg ifjú phalanxunk hat új
alakkal; ezek: Arany János, Vasvári Pál, Csernátony Lajos, Vas Gereben,
Vajda János és Sükei.

Mennyi külömböző alak, s mily önálló irói egyéniség mindegyik!

Arany János, falusiasan egyszerű kinézésével, hosszú fekete bajuszával,
nyugodt tekintetével, melyből a mélyen érző költő s az öntudatos művész
szellemét csak az látja ki, a kinek magának is érzelme, szive ébren van.
Otthon oly nyájas, és csak otthon boldog. Falun lakik, nem tud felőle
senki. Egyszerre tünik fel, mint a meteor, de nem tünik le, mint a
meteor, hanem ott marad álló csillagnak. Első ragyogó megjelenése az
irodalom egén a méltó vetélytárs Petőfit nem hogy megdöbbentette volna;
mint igazi nagyság, nem félt az egyenlő nagytól: a legjobb barátok
lettek, s ha versenyeztek a hírért, az mind a kettő hírét csak növelte.
Nem azzal versenyeztek, hogy egymást behomályosítsák, hanem hogy egymást
túlragyogják.

Vasváry Pál fiatal jogvégzett volt: ifjú athletai termet, szép római
arczéllel, erős vonásokkal, merész orral és szelid kék szemekkel. De
mikor beszélt, arcza lángra gyuladt, s szónoklatát kezdték Kossuth
ékesszólásához mérni. Mint iró a bölcsészet és társas életi eszmék
fejtegetésében tünt ki.

Csernátonyt nem szükség lerajzolnom: ő épen olyan fiatalnak néz ki most
is, mint huszonöt év előtt; egy haja szála ki nem hullott, meg nem
őszült, s nagy rágalmat követnék el rajta, ha azt állítanám, hogy
irmodora akár hajdani erélyéből, akár érzelmei merész kifejezéséből
vesztett.

Mint a ki örökké együtt lakott velünk, úgy esett közénk Vas Gereben,
abban a pillanatban mindenkinek jó barátjává idomulva. Piros arczú,
veres szakálú, kék szemű, jó kedélyű gyerek volt; tele adomával, minden
tréfára kész. Művei a magyar népéletet tükrözték vissza egészséges
humorral, tiszta érthető nyelven, s hajlott egy kissé a szatirához is.
Oly véletlenül tünt is el a negyvenhetes év végén. Ez is egy kis
humoreszk. Valami összekoczódása volt egy ifjúkori barátjával, s az irói
becsület azt kivánta, hogy megsértőjét hívja ki és verekedjék meg vele.
Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt kérni. «Nekem van egy,
mondám, de ez dupla pisztoly, hogy lőttök ezzel?» – «Hát majd úgy, hogy
először az egyik fél lő az egyik csövével, aztán ha az nem talált, a
másik lő a másik csövével.» – «Biz az jó lesz.» Pár óra mulva hozzák a
hírét, hogy Vas Gereben keresztül van lőve a karján. Oda sietek hozzá.
Fekszik s bekötött karját jeges vizzel borogatja, ingén lyuk a golyótól.
Én egészen sajnálkozva hagytam el szegényt. De nem voltak olyan jó
keresztyének Degré és Lauka, pedig hiszen pápisták; nem hittek neki,
levették karjáról a köteléket, még a flastromot is levették, s nem volt
biz annak semmi baja. Párbaj sem volt. E miatt szegénynek nem volt
maradása itten Pesten, hová csak a későbbi mozgalmas év hívta ismét
vissza. Jó fiú volt, én szerettem. Mindenkinek tartozott egy kis
pénzzel, a kit ismert, nekem is; de én szivesen adnék neki tízszer
többet, csak élne még; s úgy hiszem, más ismerőse is úgy van vele.

Vajda János valódi eszménye a fiatal óriásnak: erős, de még kamasz
években növekedő termet, és épen olyan múzsa. Tud gyöngéd lenni, tud
lángolni, majd meg epés, maró, mintha két külömböző ember volna benne
egyesülve. Egyik vonásában dölyfös bojár, másikban felgyürközött
sansculotte, harmadikban igazi költő. Keverve a gyöngy a makkal!
Talentuma mindenesetre szokatlan nagyságú, erős, kölcsönözetlen. És a
mellett szilaj.

És most végül kiemelkedik közülünk egy sajátságos alak. Mikor a
czilinder kalapja emelkedik fölfelé, véghetetlen magasságú,
fenyőegyenes, keskeny karimás kalap, azt hiszszük, ez egy angol; mikor
az arczát meglátjuk, fakó bajuszával, benyomott állával, fiatalon rezes
képével, szinevesztett hajával, azt mondjuk, ez egy kozák; mikor utána
következik a vézna alak, behorpadt mellkassal, előre eső vállakkal,
egyik kezének hüvelykujját gomblyukába akasztva, mintha maga magában
kapaszkodnék, azt mondjuk, ez egy kretin; s mikor megszólal,
rettenetesen dadogva, akkor nem tudjuk, hogy kicsoda; hanem ha végre
megértjük, hogy mit beszél, akkor azt mondjuk rá, ez egy genie! Ez volt
Sükei Károly. Fia a bukaresti magyar protestáns egyházat megalapított
nagy missionárius lelkésznek, kora ifjúságában egy gonosz hátba ütés
miatt örökre dadogóvá téve, de fejében egy eleven encyclopædia. Nincs a
világon tudomány, a mit ne tanult volna: nyitott könyv, vagy apokryph,
incunabulák és unicumok, szóról-szóra a fejében. Ez nem elég. A mely
külföldi és hazai költőket szeret, azoknak minden művét könyv nélkül
elmondja. A mit azok magok is rég elfelejtettek, a mi elveszett, nincs
többé: az ő fejében megvan. Az egyszer hallott művet képes lediktálni
évek mulva. És a mellett emelkedett költői kedély. Egy kötet költeménye,
a «Hulló csillagok», a hazai remekművek közé sorozható. Cynikus és
idealista!

Örökké jellemző az a mondata, a mivel egyszer Pulszkynak megfelelt a
48-as forradalom napjaiban.

«Mmmmmost olyas idők járnak, a mmmmikor nem kkkkkkkkkkkell hallgatni az
okos emberekre!

Arany igazság! Bár ne hallgattunk volna rájok!

Még egy irótársamat kell idesoroznom: a 48-as év végén s 49 közepén az
Életképeknél és Pesti Hirlapnál meg az Esti Lapoknál munkatársamat és
segéd-szerkesztőmet, Ludassy Gans Móricz urat, volt magyar
belügyminiszteri osztálytanácsost s jelenleg bécsi házi urat, nagyságos
belső titkos tanácsost és kétszeres milliomost. Én voltam szerencsés őt
a magyar irodalomba bevezethetni.

Legutoljára jövök én magam, s hadd legyen szabad elmondanom, hogy hol
jártam.

A mint az irói pályára léptem, legelőször is elfogott Frankenburg
szinbirálónak. Nem értettem hozzá. Mindenkit agyba-főbe dicsértem neki.
Rögtön elcsapott. Helyette felfogadott a jó öreg Helmeczy újdonságirónak
harminczöt forint fizetéssel, s ott segítettem a Jelenkort megifjítani
három hónapig Királyi Pál barátommal, ki főfő szerkesztő volt. Akkor
Frankenburgnak, holmi kormányi cselszövény következtében, le kellett
mondania az Életképek szerkesztéséről s felmennie Bécsbe; az Életképek
szerkesztését én rám ruházta át s ezzel önálló szerkesztővé lettem.

Még egy szót az akkori irók életmódjáról és élhetésmódjáról. A
legnagyobb honorárium volt ívenkint 16 forint; egyes verseiért Petőfi
kapott legtöbbet, 5 forintot. Heckenast, Emich, Hartleben, Geibel önálló
munkáknál egy kötet prózát 150–180 frttal díjaztak, de azt előre
fizették. A hírlapoknál működő irók is elég szerényen voltak fizetve. Az
én havi díjam a Jelenkornál volt 35 forint, s a híres □ a Pesti
Hírlapban, Pákh, elején 40 forintot kapott. Petőfi első művei közül a
«Helység kalapácsa» 40 forint tiszteletdíjt aratott, a «János vitéz» már
százat, s két kötet összegyűjtött verseiért Emich ötszáz forintot
fizetett neki. Petőfi azt a pénzt is szülőinek adta. Ő maga igen
takarékosan élt: a bordalaiban megénekelt mámor költői phantásia csak.
Meszely bor volt az egész még akkor is, a mikor már telt miből. S
inyenczsége abból állt, hogy minden nap este csigabigát evett a Sperlben
Várady Tóni nagy borzalmára, a ki testi-lelki barátja volt. Egy szobában
laktak. Ott irta Petőfi költeményeit, alá s fel lépkedve a szűk téren s
egy tallérral hajigálózva a levegőben. Felettök lakott valami korhely
kártyás, a ki rendesen éjfél után szokott haza jönni s akkor kezdett el
járkálni nagy dobogva, mikor Petőfi aludni akart. Váradynak volt
hegedűje, Petőfi aztán felkölté Váradyt: «Tonele, hegedüld meg azt az
embert!» A meghegedült ember odafenn káromkodott, hanem aztán csak
inkább lefeküdt ő is, hogy békét hagyjanak neki. Egyedüli szenvedélye
volt Petőfinek a billiárd, hol nagy ügyességre vitte; s szeretett vívni
is. Chapontól tanult; hanem az nagyon boszantá, hogy van valami olyan
tér, a hol őt is megveri valaki, s ha nagy tisztelője, Várady Tóni
kifárasztá s sarokba szorította, akkor két kézre kapta a kardot, s
rúgott-vágott kézzel-lábbal.

De most térjünk megint az előzményekre vissza.

Három szépirodalmi magyar lap volt akkor: a Pesti Divatlap, Életképek és
a Honderü.

A Pesti Divatlapot Vahot Imre szerkeszté, s az volt a magyar
középosztály, a jó falusiak közlönye, nyers nyakas modorával, jó gyomrot
feltételező élczeivel, kezdő iróival s Petőfi költeményeivel.

Az Életképeket Frankenburg szerkeszté, maga is kitünő magyar prózairó, s
a ki a legtöbb tehetséges irót tudta lapja körül egyesíteni. Ő neki
dolgozott Kuthy Lajos is.

Kuthy nem tartozott a fiatal irók közé többé, ámbár mindig szerette a
legfiatalabb nemzedéket maga körül gyűjteni.

Gyönyörű nyelven irt, ragyogó phantasiája volt, és a mi legfőbb, a főúri
körök kedvencze. Szép férfias arcz, fekete hajjal, nagy lelkes
szemekkel, rokonszenves hanggal, melylyel szellemdús társalgását minden
szívbe behízelgé, és a mellett tökéletes gavallér.

Soha sem láttam én azóta sem olyan elegánsul butorozott szállást, mint a
milyenben Kuthy elfogadott bennünket Petőfivel. Ő volt az irodalom
grófja. Hetenkint irói estélyeket adott.

Hanem egyszer Petőfi megsértette Kuthy hiúságát, s azzal a szokott
estélyek elmaradtak.

Kuthy felment Pozsonyba Batthyány gróffal s aztán nem érintkezett fakó
irótársával többet.

Ekkor egy eszme villant meg Petőfi agyában: az irói társulati terv.

Miért minekünk mindig másoktól függnünk? Egyesüljünk egy czélra mind s
adjunk ki magunk egy közlönyt. És aztán kötelezzük magunkat egy évig nem
irni sehova, mint egyedül saját közlönyünkbe.

Tizen irtuk alá e szerződést: Petőfi, Pálffy, Degré, Obernyik, Pákh,
Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai és én.

Ez volt a «tizek társulata».

Csupán egyet hagytunk ki a számításunkból; azt, hogy abban az időben a
lapkiadáshoz engedély is kellett. A laptulajdon akkor szabadalom volt, s
gondoskodva volt róla, hogy három szépirodalmi lapnál több ne legyen a
világon. A tizek nem kaptak egy negyedik lapra engedélyt, s egy évre
terjedő fogadalmukkal csak azt nyerték, hogy egy évig el kellett
némulniok, nem irhattak sehova.

Ezt a helyzetet bölcsen felhasználta Frankenburg, s egy lekötelező
felhivásban meghivta lapjához a tizeket, tért nyitva nekik, hogy
irodalmi működésöket folytathassák. Kilenczen elfogadták a meghivást,
csak Obernyik nem. Ő puritán szigorral úgy fogta fel a dolgot, hogy egy
évig saját lapjában kötelezte magát mindenki irni csupán, máshova nem,
ha tehát ily lap nem jöhet létre, tartozik egy évig hallgatni.

A többi elfoglalta a tért s a fiatal irodalom együttes erővel kezdte meg
működését.

De nem csak azért volt az fiatal irodalom, mert tagjai ifjú emberek
voltak, hanem azért is, mert új, ifjú és merész volt egész irányzata
politikai, társadalmi, költészeti téren, elütő az eddigitől,
kezdeményező, korszakba vágó.

A politikai irodalomban Csengery, Szalay, Eötvös, Irinyi, Emődy, Pákh a
parlamenti kormányzat s a magyar centralisátió elvharczát indították
meg, támogatva a sociális kérdések szabadelvűséget követelő
feladataitól: örök váltság, úrbériség eltörlése, népfenség,
közteherviselés, jogegyenlőség, vallásszabadság, önálló nemzetgazdaság,
honi ipar és kereskedelem emelése, mind meg annyi tárgy volt az új
korszak jelezésére, s az új eszmék áthatottak a szépirodalomba is. Azé a
franczia iskoláé, mely Lamartinetől Hugo Victorig s Dumastól Berangerig
mindent magában egyesített, a mi eszmében szép, kivitelben merész,
érzelmekben megragadó, a mi a szivet hevíti, a mi a lelket fölemeli. A
franczia irók (azok a régiek) nemes rajongásai, erős meggyőződése, dicső
ábrándjai magukkal ragadták mindazt, a ki ifjuságot s nemes ábrándokat
bir.

Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet,
Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol
vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine,
magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német,
de szellemökben francziák.

Petőfinél valódi kultussá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele
volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párisból hozatott s azok
a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Juste
Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még
szakálát is francziásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy,
Irinyi, Czakó, Lauka, Kecskeméthy, mind csupa franczia szakált hagyott,
csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.

Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur
Rayéenek így mutatott be: «Ez valóságos franczia regényeket ír
magyarúl».

Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, a meglepő, a
rendkívüli.

Hanem ha puszta utánzás lett volna a dolog, úgy az hamar parodiává
silányult volna. Csupán oly nagy lángész, mint Petőfi, kisértheté azt
meg, hogy egy, a magyarra nézve oly idegen, természetétől távol álló
modort, eszmejárást oly hamar meghonosítson. A nyelv bűbája s az
önteremtő költészet hatalma volt vele. Oly erőt tudott a magyar nyelvben
fölfedezni, a minőről azelőtt senki sem álmodott. S az erő hódít.

Hogy a merész irány felzavarta maga körül természetes ellenségeit, az
várható volt.

A költészetben a pedáns formák tisztelői, az æsthetikai antiquáriusok,
mint Császár, Hazucha, rendszeres támadást intéztek az új eszmék
hirdetői ellen; a konservativ körök kedvencz lapjában, a Honderüben
Horváth Lázár salonképes élczekkel s Zerfi alacsony személyeskedésekkel
fordult az új irány ellen, mely a léha, fecsegő, hízelgő, nyavalygó,
piperkőcz irodalom ellenségeül állt elő, s az erős nemzeti lendület
szelének a német elem is útjába igyekezett állni, új lapot alkotva, mely
a német elemet képviselje Magyarországon. Sőt a konservativ gyűlde még
egy konservativ fiatalság megalakítását is megkisérté a szabadelvű ifjú
Magyarország ellenében.

Az ifjú irodalom nem riadt vissza a támadástól; éles polemiák
keletkeztek, mikben Petőfi vad szenvedélye s Pákh attikai humora
felolvaszták, porrá morzsolták az olyan lágy ellenfeleket, a minők
Császár és Hazucha s a mögöttük álló æsthetikai marodeurök voltak;
kivált midőn egyszer Császárt arra vitte a nemesis, hogy ő, a kritikus,
szintén darabot írjon, melynek csatányos bukását a Pesti Hirlap
négyszögös irója tette klasszikus birálatával még emlékezetesebbé. A
Honderü, szerkesztőjével együtt, kiment a divatból, mihelyt a szellem
kifogyott belőle s olvasó nélkül maradt; tépett rongyaiból Lauka
Charivarija csinált még madárijesztőt, az olyan piszkolódóval pedig,
mint Zerfi, igen röviden bántak el. Degré kurucz gyerek volt; elégtételt
kért tőle, s midőn azt megtagadta, adott neki egy fricskát, a mitől
aztán a konservativ irodalom hőse úgy eltűnt, hogy addig elő sem jött, a
míg mint vörös republikánus nem mutathatta be magát. Az ifjú irodalom
magas eszméi keresztülvitelében a fegyvertől sem ijedt meg; az elvek
tollharcza közé a párbajok kardcsattogása s pisztoly durrogása is
vegyült, s egy napon Irinyi ad majorem populi gloriam a konservativok
lapszerkesztőjének, Vidának karját keresztüllőtte párbajban, az
administratori rendszeren összeveszve vele.

Végre a «Deutsches Element in Ungarn» szerkesztője, Kertbeny Károly
Mária, Pákh Albertben és Petőfiben olyan két kalapácsra talált, hogy itt
hagyta az elementet és kivándorolt Németországba, megörökítve elébb Pákh
Albertnek egy hirhedett humoristikus novellájában.

Ez utóbbi igaztalanság volt, Kertbeny nem érdemelte a bántást, s azt
Petőfi is megbánta s azt nekem bevallá, és Pákh igyekezett később jóvá
tenni. Kertbeny aztán azzal állt boszút, hogy oda kinn Németországban
folytonosan írt, beszélt, izgatott a magyar irodalom mellett; száz lapba
és önálló brochurebe küldötte a magyar irók műveinek magasztaló
ismertetését, s különösen Petőfi műveit tízezernyi példányban honosítá
meg Németországon; s még most sem tesz egyebet, mint félholtan, betegen,
szegényül, nyomorogva, ingyen dolgozik, küzd a magyar irodalom
terjesztésével; hordja hirlapokhoz, műitészekhez, könyvárusokhoz a
magyar írók műveit, életrajzaikat, a nélkül, hogy valaki azt mondaná
neki érte, hogy «köszönöm»; s ha adatai néha hibásak, annak egyszerű oka
az, hogy mikor valami adat iránt kérdezősködik nálunk, mi olyan
indolensek vagyunk, hogy még csak nem is felelünk neki rá.

A mi pedig a gyűldei konservativ fiatalságot illeti, az az eszme
meglelte méltánylását Petőfinek ama hirhedett versében, mely így
kezdődik: «Ti fekélyek a hazának testén!» s dicstelen végbukását abban a
fáklyás-zenei siralmas jelenetben, melyet a hontmegyei főispán
tiszteletére improvisált a pesti közönség. Azóta sem látott a világ
fáklyás macskazenét.

Az ó-kor eszméi, politikusai, litterátorai, kritikusai le voltak győzve,
s csak az volt a kérdés, hogy önként el akarnak-e vonulni, vagy
bevárják, hogy kergesse őket valaki.

Ekkor Frankenburgot felhívták Bécsbe, a lapszerkesztésről le kellett
mondania. Ő engem választott utódjának s azontúl az Életképeket az ifjú
irodalmi erők segélyével én szerkesztettem.

Akkor egy szállást tartottunk Petőfivel. Nem küzdöttünk már
szegénységgel: nekem lapom volt, s ő eddigi összes verseit eladta Emich
Gusztávnak kétezer forintért. Tarthattunk már három szobás szállást. De
hogy minek volt nekünk kettőnknek három szoba? azt majd később mondom
el.

Most egy katastrophánál kell megállnom, mely társaságunkat súlyos
csapásként érte.

Társadalmi gyűlhelyünk még mindig a mindnyájunktól becsült Csengery
lakása volt a mostani Pálffy-féle házban; ugyanott volt Landerer és
Heckenast nyomdája, a hol a Pesti Hirlapot nyomtatták.

Egy délután Czakó, a nagyhatású drámák költője, oda megy Csengeryhez, ki
épen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a lap berendezése
felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery czéllövő
pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy az meg van töltve.
Erre Czakó azt mondja, hogy: «Én ezzel a pisztolylyal húsz lépésnyiről
ellövök egy huszast». Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás
hangjára fordultak felé. Igen, csak a gyutacscsattanást lehetett
hallani, mert a pisztolydurranást Czakó feje fogta fel: a szájába vett
fegyverrel agyán keresztül röpíté a golyót. Soha sem tudta meg senki e
borzasztó tettének indokát. Vele egy nagy jellem s egy kitünő lángelméjű
drámairó veszett el. És ez esemény után vége szakadt a Csengerynél
tartott társas összejöveteleknek.

Itt most egy hézagot hagyok vázlatomban, melyet majd későbben fogok
betölteni, miután nem tartozik szorosan felvett thémámhoz az, hogy minő
hatással volt az ifjú magyar irodalom, különösen a hölgyközönségre. Azt
mindenki tudja, hogy a hányan e phalanx ifjai közül megnősültek, mind
irodalmi érdemeikkel szerezték meg a feleséget, s a kik agglegények
maradtak, magoknak tulajdonítsák, minek válogattak olyan sokáig.

Petőfi többször tett körutat az országban, s a merre járt, mindenütt
örömmel fogadták, s a hol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt
tüzet-lángot hagyott maga után.

Egyszer aztán a tűzzeljátszásnak az lett a vége, hogy megházasodott s
haza hozta Szendrey Juliát. Ezért volt a három szobás szállás. Egy volt
az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtunk;
együtt ebédeltünk, de vendéglőből hordattuk az ételt: Julia nem táplált
gazdasszonyi hajlamokat.

Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak egygyel.
Petőfi Julia is írt bele: nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása
volt, egészen összeegyező férjeével: néha excentrikus, de mindig
szellemdús.

Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint a minőnek Sándor
versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arczszine, de
férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt
nem volt összhangzás; a mellett rövidre nyirott hajat viselt; s épen úgy
tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer
főkötő helyett egy nemzeti színű csigaalakú phrygiai sipkát csinált
magának, abban ment színházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem
pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát
hogy tetszik?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most következnek az álmok, a mikről fentebb Depscher uram tejéről
emlékezve beszéltem. Sárkánytej volt az; oda ne menjetek, ifjak, inni
belőle.

Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt irni tőle; lenni
osztrák-magyar cenzurázott poéta s irni a világszabadságról, magyar
nemzeti nagyságról.

És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei – a Kard és a Láncz, a
Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar
nemzet, Egy gondolat bánt engemet – mindenütt rokonszenves lángra
gyulaszták a sziveket, s az egy Szigligeti népszinműveivel többet tett
Budapest nemzetiesítésére, mint minden törvényczikkelyünk. Felébreszték
a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba. Mi
többiek is hordtunk egy-egy követ ez épülethez, mi is szóltunk egy
hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.

Egyszer a hajnalodás alatt azt álmodta a világ, hogy Európa megifjodott.

Márczius 15-ike volt: Attila halálának napja, Julius Cæsar halálának
napja…

Európa egyik szélitől a másikig zengett e szó: népszabadság.

Fenn Pozsonyban az ország rendei tanakodtak a reformokon. Nehéz munkájok
volt: az önzés egész tábora kapaszkodott kezeikbe-lábaikba.

Egy adoma maradt fenn ez időből. Batthyány Lajos egy hangversenyen
találkozott István nádorral; a főherczeg kérdezé tőle: hogy állnak a
kilátásaink az országgyülésen? mire Batthyány azt felelte: «Nagyon jól,
fenséges uram, megverjük a pecsovicsokat, csak úgy zúg!»

Pálffy Albert barátom nagyon jól fog emlékezni erre az adomára, mert
azon Csengery-féle estély után, a hol azt hallottuk, együtt mentünk
haza, s ő olyan hangosan, a hogy tüdeje birta, kiáltá végig a csendes
utczán e szókat: «Éljen ötödik István király!»

No de ez régen volt, talán nem is igaz. Csak egy tanú van rá s azért fel
nem akasztanak senkit.

Az ország rendei tehát verték a konservativ urakat, csak úgy zúgott; de
azoknak meg nagyon erős bőrük volt: tűrték.

Segítsünk rajtok egyet.

Pozsonyban a parlamenti kormány iránti törvényjavaslat készült, de fenn
volt akadva a felső tábla ellenállásában.

A párisi népmozgalom pedig széles gyűrűkben kezdte fölverni az alsó
néptengert.

Itt lenn Pesten a szabad elvek bajnokai az ellenzéki körben szervezték
az országos ellenzéket. Irinyi tizenkét pontban formulázta az ország
kivánalmait. Azokat az ellenzék elfogadta. De nem tudott velök mit
kezdeni. A higgadt öregek fel akarták azokat küldeni az országgyülésnek,
a még higgadtabbak csak az ellenzéki pártnak.

Ekkor jön a híre a Bécsben kitört forradalomnak.

Nem lettünk volna méltók az ifjú-kor hevére, ha ez a hír fel nem
villanyozott volna bennünket.

Négyen voltunk együtt dohányutczai szobámban: Petőfi, Vasváry,
Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét
pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e
napra. És aztán előre! kiáltá Vasváry, s a mint a tőrbotjával előre
sújtott, a tőr kirepült pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.

Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol irótársaink szoktak összegyülve lenni.
Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: «Mit kiván a magyar
nemzet». Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém,
hogy végzetes szó az, a mihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha
áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasá fel
halottföltámasztó költeményét: «Talpra magyar, hí a haza! itt az idő,
most vagy soha».

S most hová innen? Oda, a hol ifjú tűz van: az egyetemre.

Ugyanazon villanyárasztó jelenet, de már a csoportosult ifjúság buzdító
riadala mellett, kinek nevében a vállakra emelt Vidacs János felelt a
felhívásra.

S hová innen?

A nyomdába! Nem ismerünk censort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését
és Petőfi buzdítóját.

Landerer nyomdája előtt már valamennyi irótársunkat mind együtt
találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a nemzeti színház
tagjai, férfiak, nők.

Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé.

«Ej, uraim! kiálték a közönségre, lehet, hogy egy óra mulva a golyók
hullanak ránk eső helyett: akkor elfutunk-e?»

S arra minden esernyő eltünt a fejek fölül.

De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irinyi az első
példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: «Ime a szabad sajtó
legelső nyomtatványa!»

A nyomtatógépet mindjárt legelső ragadta meg Irinyi, a második nyomást
Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy ha a merénylet szerencsétlenül
üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet. Így
lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső terméke. Így
született meg a sajtószabadság, ifjú pályautódim!

Eszembe jut, hogy az alatt, a míg a tizenkét pontot szedték, felhivattak
a nemzeti kaszzinóba, mely ugyanazon ház első emeletén volt s ott egyike
a legkonservativabb uraknak – a kire mindenki rá fog ismerni, ha azt
mondom hogy neki volt a legnagyobb hasa a kaszinóban – azt a tanácsot
adta nekem, hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk fel egyet: a papi
jószágok elvételét. «Úgy-e bár, mondám, azért, hogy a 13-dik ponttal
megbuktassuk a többi 12-őt? Köszönöm a jó tanácsot!»

Nem feladatom a márcziusi napok történetét e helyütt megírni; csupán az
ifjú irodalom hatását a közéletre vettem thémának. Azért csak az ide
vonatkozó adatokra szorítkozom.

A sajtót még aznap szabadnak nyilvánitá a helytartó tanács, s a lapok
már censura nélkül jelentek meg, de nagy óvatossággal.

Hanem a főrendek oda fenn Pozsonyban még mindig nem akartak róla tudni,
hogy mit kiván a magyar nemzet.

Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:

  «Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
  Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?»

végződik pedig így:

  «Vasvillára velök, azután szemétre!
  Ott egyék őket kutyáink ebédre!»

S a mi a kettő között esett, az valami irtózatos dæmoni költészet! Pokol
sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!

Mikor ezt a verset az irói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál
felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: «Égesd el ezt a verset!»

Ő szemembe nézett egy perczig, gondolkozott. Nem volt szokása soha
megbánni, a mit tett, kitörülni, a mit leirt: hanem ekkor fogta ezt a
lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.

De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta
azt Pozsonyba, a mi emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt
az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s
Dózsa Györgyöt utánozni készül.

E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyült főurak közé, s
e szavakkal kezdi üdvözletét:

«Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?»

A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla
határozatait.

Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is oda jött
hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a
versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi
hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra
megtanulta azt, ő pedig meghalt.

Csodálatos idők következtek azután. A megindult mozgalom túlnőtt
mindnyájunkon.

De nem akarok a politikai mozgalomról beszélni, csak az irodalomról
beszélek.

A mozgalom első napjai fényesek voltak; diszes közönség, urak,
polgárurak, úrhölgyek kisérték zászlóinkat; mindennap népgyülést
tartottunk a múzeum terén s ott a lépcső mellvédén állva tartottunk
szónoklatokat a néphez.

Hanem egy napon a mellvédi szónok állványt elfoglalva találtuk új
emberektől, a kiket soha sem láttunk, a hallgatóság tömegét megtarkítva
olyan alakokkal, a minőnek létezéséről addig fogalmunk sem volt:
rongyos, sáros, vad kinézésű emberek, botokkal kezeikben, késekkel
csizmáik mellett, ordítozó, bőszült tömegek. Ezek nem a mi embereink! Ez
a reactio csőcseléke.

Szónokuk, kiben sokan megismertek egy helytartósági hivatalnokot, (nevét
nem akarom megörökíteni), ugyan szép dolgokat beszélt.

Szerinte minden eddigi népvezető áruló; a legelső teendője a népnek az,
hogy gyújtsa meg négy végén a várost s aztán foglalja el a kaszárnyákat!

Szerencsére a nép józanabb része túlnyomó volt s nekünk sikerült a
veszedelmes izgatót leszónokolnunk a helyéből; hanem ekkor azt mondám
Petőfinek: «Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk
többé tollal és parapléval, ide kard kell».

És aztán kötöttünk kardot.

Karddal járt minden ember az utczán, a diákok az iskolába, a szinészek a
próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot.
Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, a mivel sétálni szokott, hogy
azt már guillotinnak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is
legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem
járt senki az utczán; nemzeti szinű csillagnak pedig mindenki keblén
kellett lenni, a kinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti
czimer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszinű is, veres,
zöld, fehér, kék és aranyszinű, az utóbbiak az erdélyi uniót
jelképezvén. Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, a nélkül
reggelezni sem ment az ember.

De hát meg volt ennek a maga haszna.

Az említett reactionárius zagyva csőcselékkel még sokszor volt
találkozásunk a kormánynélküli napokban, a midőn heteken keresztül
egyedül a nép által választott biztossági választmány kormányzá a
fővárost. Titkos izgatóik elő-előuszíták a szurtos, gyanús,
napfénykerülő hadat rejtekodúiból, s majd a terézvárosi zsidók
kirablására bőszíték fel, majd a budai katonai kormányzónak adattak
macskazenét, s ilyenkor a kardos, puskás iró és proletár sereg mindig jó
szolgálatokat tett, visszakergetve medrébe a piszkos áradatot.

A legzajosabb napunk volt márczius 30-án. A késő este megérkezett gőzös
utasai azt a hírt hozták, hogy a dynastia megtagadta az ország
kivánalmainak teljesítését. A késő éj daczára elterjedt a rossz hír, s
éjfélfelé megteltek az utczák zsivajgó tömegekkel, mik mind a városház
felé tartottak s elfoglalták annak bejáratait, lépcsőit. Én a
bizottságban voltam akkor s rögtön siettem haza a rossz hír vételéről
Petőfit értesíteni. Ő már lefeküdt akkor. Én nemzetőri fegyveremért
siettem, s az alatt Petőfi Julia utánam jött és kért, hogy ne engedjem
férjét elmenni velem, ő retteg az életeért. A veszély perczében mégis
erősebb volt nála a hitvesi szerelem, mint a honleányi dicsvágy. Nekem
igen könnyű volt Petőfit otthon marasztanom, csak az egyetlen közös
kapukulcsot kellett magammal vinnem, mely addig közös cselédünknél állt
s azután abból a házból ki nem jöhetett senki. Petőfi az ablakból
kiabált utánam, s kitagadással fenyegetett, ha ki nem bocsátom, de én
abból persze nem hallottam semmit. Útközben találtam Vasváryt, Irinyit,
Oroszhegyit, s még több irótársamat, kik szintén fegyveresen a
városháztérre siettek; a nép ingerült volt reményei meghiúsultán, s
mindenütt a «fegyverre» kiáltás hangzott. A szabadságtér közepén az új
belügyminiszter: Szemere kisérté meg a népet lecsillapítani. Azt ki sem
hallgatták: az általa alkotott sajtótörvények óta, miket nehány nappal
elébb épen azon a téren égetett meg a nép nyilvánosan, ő nem volt
népszerű ember. Azután Nyáry kezdett el beszélni, de egy fékevesztett
csoport veres zászlóval a kapunak rohant ordítva: félre kell verni a
harangokat s kitűzni a veres zászlót!

A toronyhoz vezető lépcsőt csak egy maroknyi fiatal nemzetőr védte; azok
között álltam én is; a mellettem állót Fekete Tóninak hívták. A felfelé
rohanók között megismertem a minapi népszónokot a muzeumtérről. De
szuronyaink hegyénél nem jöttek tovább, visszavonultak meghunyászkodva,
s az alatt Nyáry és Klauzál lecsendesíték a feltámadt tömeget, előadva,
mit felelt az országgyülés a királyi leiratra, s ez megnyugtatott
mindenkit. És más nap jött a hir, hogy a király minden kivánatát megadta
a nemzetnek, és akkor illuminatio fényében úszott az a város, melyet egy
nappal elébb egy hajszálon mult, hogy fel nem gyujtottak.

Mikor szállásomra visszatértem, azt mondám Petőfinek: «Barátom, a mi
tollunk bevégezte dolgát, most a szurony missiója kezdődik». Úgy is
lett.

A magyar fiatal irók szerepeltek még azontul is, mint férfiak, mint
politikai párthivek, mint katonák, de irói küldetésök megszünt.

Voltak igen szép ábrándjaink, a mik csak költői kedélyekben
fogamzhattak; de valljuk meg, hogy biz azok csak ábrándok voltak.

Ilyenek voltak a testvéresülési ünnepélyek.

Mi összehívtuk a szerb, a román, a horvát fiatal irókat; kölcsönös
fogadást tettünk velök, hogy elnémítjuk a testvérgyülölet hangjait
hazánkban s a közös szabadság érdekében egyetértve működünk ezentúl.

Szép gondolat volt. Poéták voltunk! – Máskép rendezte azt az élet.

Meghívtuk a bécsi fiatalságot Pestre, s azok el is küldték hozzánk
üdvözlő deputatiójokat, mi sorba csókoltuk valamennyit. Nagy díszebédet
rendeztünk tiszteletökre. A küldöttség egyik vezérszónoka kitünő ifjú
volt, mindig versben beszélt, s ha párbeszédet kezdett vele valaki,
minden szavára kadentiát mondott. Ebéd fölötti toasztjai mind
alexandrinusokból álltak. Mikor a bankett elnöke: Patay József e költő
képessége fölött a német szónoknak méltó bámulatát fejezé ki, az
megmagyarázta neki a dolgot, hogy az igen könnyű:

  Ist der Reim nicht gegenwärtig,
  So ziehe ich meine Dose,
  Nehme d’raus eine Prise,
  Und der Vers ist sogleich fertig.

Mi is küldtünk fel hozzájok viszont egy küldöttséget, melynek szónoka a
mi tűzvérű költőnk: Vajda János volt, ki tartott is egy olyan szép német
beszédet a glacis-n felállított bécsi nemzetőr polgártársaknak, hogy
azoknak a kommandánsa, gróf Hoyos, kardot rántott s le akarta vágni a
szónokot, hogy az ő nemzetőreinek ne hirdessen ilyen veszedelmes
dolgokat.

És azután jött a szurony missiója, s az elvitte a poétákat: kit erre,
kit arra, kit a csatatérre, kit a politika mezejére, a hol egyformán meg
lehet halni a költőnek.

Csoda-idők voltak azok.

Petőfi, a fiatal férj, elhagyta ifjú nejét, hogy a csatába menjen, s az
a nő, ki fél év előtt még remegő szívvel tartá vissza férjét egy utczai
riadalba elegyedéstől, most maga küldte férjét a csatamezőre és maga is
kisérte őt útjában. Degré, Kerényi, Lisznyai, Dobsa, Vasváry, Xantus,
Vajda, Kecskeméthy, Egressy a harcztérre siettek. Oroszhegyi
guerilla-csapatot vezetett: még a beteges, dadogó Sükei is felköté a
kardot s bandukolt a Vérmezőre a többiek után.

A fiatal újoncz költők, kik még szerelmes verset irtak tegnap,
Szathmáry, Tóth Kálmán, Vadnai, gyerekek, kiknek arcza még az anya
könyétől nedves, siettek a harczba és velök együtt az országnak összes
litterátus fiatalsága; kiürültek a tanodák, még a zárdák növendékei is
fegyvert ragadtak, s a zirczi barátok kolostorában maga maradt a vén
guardián. A literatura ment legelől vérét elpazarolni.

A kik pedig itthon maradtak, azokat elnyelte a politikai Asztaroth, ez
az emberáldozatot követelő szörny.

Bajza politikai lapot szerkesztett; Vörösmarty politikát szedett színbe;
Szigligeti politikát dramatizált; Egressy kormánybiztosnak ment; Pálffy
«Márczius 15-ike» czímű lapot szerkesztett Csernátonyval, melynek
mottója volt: «Nem kell táblabiró politika»; Kemény, Csengery, Kuthy,
Pompéry, Jósika, Bulyovszky kormányhivatalokba léptek; Vas Gereben
kormány-néplapot adott ki, s mi többiek mind politikát verseltünk,
politikát novelláztunk, politikát vezérczikkeztünk, vagy néha politikai
küldetésekben próbáltuk, hogy nem akad-e a nyakunk a kötélben, mint
mikor egyszer Csernátonyval az ostromlott Bécsben jártunk, a mit majd
máskor mondok el.

A közönség pedig azon kezdte, hogy nem olvasott semmit. Nem kellett
annak egyéb, mint a falragaszok.

Úgy, hogy annak a csaknem egyedüli szépirodalmi lapnak, melynek 1848
első felében még másfél ezer előfizetője volt, midőn azt a második
félévben az ország legnépszerűbb költőjével, Petőfivel együtt
szerkesztettük, leszállt az előfizetői száma 400-ra.

Sőt megtörtént, hogy Petőfi, a haza kedvencze, az országgyűlési
képviselő-választásnál mint jelölt egy nagyon egyszerű polgártárs
ellenében saját szülőföldjén megbukott, mi kedélyét még ingerültebbé
tette. Győztes ellenfelét, ki őt hírlapban megsérté, ki is hívta
párbajra, Pálffy és én voltunk szekundánsai, de biz a táblabíró úrnak a
párbaj nem kellett. Azt mondta, hogy ökölre kimegy, de pisztolylyal nem
jó tréfálni.

Nem kellett a költészet többé. Még a tábori danákban is inkább a
közkatona csinálta verseket danolták, mint Petőfi vagy Arany remek
riadóit.

Utóljára minden munkatársam elhagyott; egyedül maradt mellettem
segédszerkesztőm, Ludassy Gans Mór, kiről utóbb bebizonyult, Pulszky
szavait idézve, hogy: «nem olyan nagy költő, mint a milyen nagy szerző».

Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s
Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez
irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a
szétzűllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú.

Bevégzem visszaemlékezéseimet egy kevesek előtt ismert adattal, mely
tanúbizonyságául szolgáland végső állításomnak, hogy a fiatal irodalom,
mely az 1848 márciusi napokig csalhatatlan befolyást gyakorolt a hazai
közszellemre, e napok után már csak viszhangja volt az őt túldörgő
közhangulat tengerzajának.

Mikor már le volt aratva a véres mezőn minden, akkor eszébe jutott egy
közvádlónak a rémuralom korszakából a magyar irodalom is. Nevét nem
mondom meg. Rajta van a multakra vetett fátyol. Ez a kegyelmes úr
harminczkét magyar írót ajánlt a vértörvényszéknek kivégeztetésre. Ezek
voltak: Vörösmarty, Bajza, Szigligeti, Petőfi, Arany, Csengery, Pálffy,
Degré, Lisznyai, Szalay, Irinyi, Táncsics, Emődy, Gyurmán, Egressy,
Vasváry, Sárossy, Csernátony, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Bulyovszky,
Oroszhegyi, Losonczy, Vajda, Szász Károly, Szemere Miklós, Tompa, Orbán
Pető, Erdélyi János és Jókai Mór. Egy egész komplet album. S ha ajánlata
elfogadtatik, pedig akkor jó idő járt rá, a közönség szépen beköttethet
bennünket mind egy csoportban. De ekkor előállt egy másik kormányi
ügyvéd. Ezt már megnevezhetem: Kossalkó. Ez egy hosszú, több íves
elleniratban bebizonyítá, hogy a felsorolt írók együttvéve csak a napok
uralkodó hangulatának voltak tolmácsai, azok nem üldözendők. Ennek a
következtében lett megszüntetve a 48-iki magyar írók politikai
üldöztetése.

Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy
szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; írói bujdosásban,
számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult
kedélylyel, vesztett reménynyel, Istentől és az egész világtól
elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.

És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.

És mégis… és mégis mozog a föld!



A SZELLEM MEGHAMISÍTÁSA.

A mai kor írói igazán boldogok. Az ő Minervájok oly fegyverzetben
szökhetik elő apja fejéből, a milyenben kigondolták. A régibb időkben
úgy léphetett csak ki Minerva a szabad levegőre, a hogy a cenzura
uniformirozta. Legtöbbször a fegyvert is le kellett tennie, ha nagyon
éles volt, s pajzsán a Meduzafőnek kellemetes arczjátékot kellett
mutatnia, hogy senkit meg ne ijeszszen.

A cenzor életnek és halálnak ura volt; bizonyos tárgyakról említést sem
volt szabad tenni: vallásról, szabadságról, a szabadságharczok
eseményeiről, ha néha igen kellemetes modorban, a kicsinyeket
szelidítgetve s a nagyoknak hízelkedve.

Gyakran jött azután az író abba a helyzetbe, hogy a kegyetlen cenzorral
elkezdett alkudozni. Néha egyetlen szó miatt megtagadta a cenzor a
«typis admittitur»-t.

A «gonosz barát» adomája historicum. A cenzor kiigazította azt «gonosz
prédikátorra». A «barát» ugyan azt jelenté, hogy «amicus», de hijába! a
közönség azt is érthetné alatta, hogy «monachus». S az nem lehet gonosz:
a prédikátor az lehet.

Petőfinek el kellett engednie munkáiból egyik erőteljes versét:

  Megvetésem és utálatomnak
  Méltó tárgya, ember a neved.
  A természet söpredéke vagy te,
  Nem király a természet felett.

A cenzor is ember volt, s ezt a kollektiv nótát az emberiség nevében
sehogy sem akarta elfogadni.

Kuthy Lajos sok tekintetben geniális «Hazai rejtelmei» el voltak tiltva
a kinyomatástól e phrasis miatt: «Ha a bibliaként Isten azt mondta az
embernek, hogy: «Arczod verítékével szerezd kenyeredet», az még csak
embertelenség volt; de mikor az ember mondja azt embertársának: «Arczod
verítékével szerezd a más kenyerét», az már istentelenség». A cenzura
blasphemiát talált benne – alkalmasint abban, a mi az emberről volt
mondva – s Kuthynak más phrasist kellett helyébe tenni.

Vörösmarty egyik legszebb költeménye: «Egy rabszolga keserve Pompejus
sírján», eredetileg: «Mikes keserve Rákóczy sírján»; de napvilágot csak
ily etiquette mellett láthatott.

Lisznyay török-tatár versei mind a magyar-osztrák thémáról vannak írva,
fogoly Balassájának keservei az 1849 utáni időket zengik.

Magam is tudnék a hamisításról egyet-mást bevallani. Két novellámat
kényszerültem Magyarországról áttenni kit Spanyolországba, kit Mexikóba,
s alakjaimból spanyol hidalgókat s rézszínű indiánokat csinálni, a kikre
azután az idegen ruha s idegen bőr nem is illett semmiképen. Sőt
megtörtént egy négyfelvonásos darabommal, melyet az én kedves barátom, a
cenzor nem akart megbuktatni, hogy tehát minden ki legyen expiálva, még
egy vég jelenést csinált neki.

Be is fűtöttem vele.

Mennyi ideig kellett a közönséget a fehér sorok közt olvastatnom! még
most is megérzik a tollamon ez a félénkség. Hányszor segített ki Róma és
Graecia, ha egy kis szabadság-eszmére kellett hivatkoznom; s hányszor
laktam meg azt a jó Chinát, mikor hazai viszonyokra kellett példálózni.

Hiszen tudjuk, hogy egyidőben a «Pesti Napló» hirdetett (FK)
vezérczikkezője, ha valami igazat akart elmondani itthon, beült
Schleswig-Holsteinba, s úgy tett, mintha Dániának beszélne.

A cenzura kényszeríté az írót saját írói egyéniségének meghamisítására.

Senki a hamisítás által többet nem szenvedett, mint a mi Csokonaink.

Az a Csokonai, a kit a nyomtatás elénk állít, egy könnyűvérű, néha
mámoros, gyakran szerencsétlen szerelmes, sokszor hízelkedő, egy-egy
korszakában pathetikus filozóf; és mind ez egyesült is benne, kivált
élte vége felé, mikor a sors kereke lejárta. De hát az ifjúság lángja
hol maradt.

A költők nem voltak-e szabadelvűek akkor? nem rajongtak-e korukat messze
meghaladó eszmékért? Oh igen. Csakhogy azokat a lángokat a cenzura
koppantója szép óvatosan eloltogatta.

Hanem a hová azután a cenzura veres ónja el nem hathatott, a magánosok
írott gyűjteményeiben, ott most is megkaphatjuk Csokonainak, fájdalom
önmaga által, kényszerűségből, a nyomtatásban meghamisított költeményeit
a magok eredetiségében, a hogy azok a költő meleg szivéből születtek.

Mily kicsinyes volt az akkori cenzura akadékoskodásaival!

A Béka-egérharczban például a nyomtatásban ez van:

  E közben a rút habokat
    Mindinkább kezdi nyelni;
  Mord! Rettung! kiáltja sokat,
    Senkit sem hall felelni.

A kéziratban pedig ez:

  E közben a feldult habot
    Mindinkább kezdi innya;
  Nincs Compostelli Jakab ott,
    Sem Sennis Katalinja.[2]

Másutt ugyanazon költeményben a cenzor «egy ott hevert ladikot»
markoltat fel a hőssel, mi a kéziratban így áll: «egy rozzant
Nepomukot». Toldy kiadásában már ez utóbbira van visszaigazítva; de
Nepomuk szent nevéből még mindig csak két betű áll ott, a többit a
cenzor megtartotta magának.

Erős világot vet Csokonai egyéniségére a «Konstantinápoly» czímű
költemény, mely atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul
elő; az utóbbinak czíme «A vallás». Ez is a törökkel takarózik a
nyomtatott kiadásban, s maga elé teszi Konstantinápolyt, melyhez pedig
se iránya, se irálya nem illik; amaz pedig pajkos szatira, emez pedig
egy emelkedett philosophi költemény, mely kezdődik egy új invocatióval.

S a mi fő, a nyomtatásban ki van hagyva belőle az a stropha, mely
kétségtelenné teszi, hogy biz ez nem csupán a török vallásra vonatkozik.
Az egész így szól:[3]

  Denevér babona, bagoly vakbuzgóság,
  Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság?
  Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén,
  A vitézek karján, a népek bilincsén?
  Míg az emberi nem hajdan a természet
  Együgyű keblében nyugva heverészett,
  Nem emelte még fel kiáltása szavát,
  Hogy keresd a vak éj fiainak javát:
  Boldog volt a világ; _a hit és a szentség_
  _Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség;_
  Állott a természet örök építménye,
  Állt az emberiség legszentebb törvénye;
  De mióta annak sok romlást szenvedett
  Oldalába raktad bal madár fészkedet:
  Azóta számodra rakja a lenyomott
  Érzelem aztat a sok fényes _templomot;_[4]
  Azóta adja ki a kenyért házából,
  Kikapván éhhel holt kicsinye szájából,
  A szent névre vágyó balgatag anya is,
  Hogy tudjon mit vágni a dervis foga is.
  _Sok bolond kiadja utolsó fillérét,_
  _S letészi a mennynek árendáját, bérét,_
  _Hogy mikor az oltárt építik számodra,_
  _Kecskeszőrt vihessen ő is oltárodra._
  _Nappali álmodban látsz ezer álmokat,_
  _Éjjel a népek közt huholod azokat._
  _Jőj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,_
  _Mennyei képedet látván, imádhassunk._
  _Te a vak homályban rakod a templomot_
  _És onnan igéred a paradicsomot;_
  _Csak bétolongjanak hozzád a moséba,_
  _Az észt és a virtust hagyod a kordéba’._
  _Hát már ha valaki bőjtölget pénteken,_
  _Hogy éhhel s mezítláb jár a szent helyeken,_
  _Olyan nagy érdem-e egy két liturgia,_
  _Hogy azzal az ember legyen Isten fia?_[5]
  _Hogy paradicsomba’ és mennybe részt vegyen,_
  _Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?_
  _Különben nem lehet idvezült törökké,_
  _Ámbár emberséges ember volt örökké._
  _Egy paradicsomot csak magának tetet_
  _Minden nemzet s abból kizár más nemzetet._
  Természet! emeld föl örök beszédedet:
  Mindenek hallgatni fogják törvényedet,
  S a kézzel fogható setétség eltűnik,
  Az éjnek madara huholni megszűnik;
  Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl,
  S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
  Ah ti, már is abból fakadt indulatok,
  Nyelvemre harsogóbb hangokat adjatok,
  Emelkedj’ fel, lelkem! előre, képzelem!
  Mint kiált fenszóval egyet az értelem:
  Azonnal a setét kárpitok ropognak,
  A szívről az avult kérgek lepattognak;
  Tárházát az áldott emberiség nyitja,
  Édes fiainak sebeit gyógyítja;
  A szeretet lelke a földet beteli,
  Ember embertársát ismét megöleli;
  _Eloszolnak a szent és panaszos hangok,_
  _Boldogító érczczé válnak a harangok;_[6]
  _Azzal sok száz embertárson segítenek,_
  _A min most egy czifra tornyot építenek._
  Siess, késő század! jövel, oh boldog kor!
  Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
  De jöttödre vígan zengem énekemet,
  Vajha te csak egyszer említnél engemet,
  Úgy e bajos világ bár rémítne tőle,
  Nemes utálással halnék ki belőle.

Ez magyarázza meg azt az üldöztetést, a miben Csokonainak a saját felei
által is részesülnie kellett; azért maradt örökké vesztett híre: mert
hiszen semmi sem könnyebb, mint egy költőt a társadalom ellenségévé
dühíteni.

Egészen nagynak és fenköltnek engedi pedig láttatni Csokonait az a
verse, melyet a «hadról» ír. Ime a kézirat szerint annak befejezése. Az
eleje a had borzalmait festi, a vége pedig ez:

  Minden rendet feljár a szörnyű setétség
  Ijesztő ködébe’ a félelem s kétség;
  A kirántott kardok csillámló ligete
  A néző szemekre fényes homályt vete;
  A halálnak sok száz czifra mészárosa
  Áldozatjainak nyakait csapdossa;
  Örül, mikor látja, hogy embertársának
  Vércsepjei dühös karjára omlának;
  Hízik az előtte fetrengő jajától
  S tiszteletet kiván gyilkos szablyájától.
  Meg ne itéljetek, emberek, ha kérdem:
  Ez-e a valódi virtus és az érdem?
  Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
  Pennáján az őtet dicsérő Homérnak.
  Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni
  Dicső virtus? annyi embert öldökleni?
  Az ártatlanoknak felkonczoltatása,
  A szelíd városok s faluk feldulása
  Olyanok-e, melyek által lehettenek
  Sok száz gazemberek hérók és istenek?
  Ha valaki megöl egy embert magába’,
  Függesztik a Hámán szellős ablakába;
  De a kik ezt sok száz ezrekkel cselekszik,
  A nép még azoknak nevével dicsekszik:
  Azt kerékre teszi, a neve pirata;
  Ennek örök márvány oszlopot irat a.
  Bár hazánk is, melynek minden krónikája
  Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
  Adna már ezeknél egy szebb matériát:
  Így írhatnék én is dicsőbb históriát.

Minő magas eszmejárás, s minő merészség kellett ahhoz, hogy azon időben,
midőn minden nép ittas volt a vértől s harczi dicsőségtől, egy költő így
arczába merje vágni a világ hatalmasainak az ő megérdemlett itéletöket.

De nem is olvasható ez az itélet nyomtatásban, mert a nyomtatásban így
végződik a vers:

  Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
  Az irtózás elhal képzelődésemmel.
  Te, szelidebb Múzsa, fuss el e scénáról,
  Ne gondolkodj ilyen gyász matériáról!
  Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
  Hol zúgnak az édes örömnek forrási:
  Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
  Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
  Mert ha egy dalomat Rózsi helybe’ hagyja,
  Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagya.

Minő esés ez! Minő foka a megaláztatásnak kellett ahhoz, hogy egy költő
szárnya annyira letörjön, hogy azt a dalt, melyet mint sas kezdett, a
királyok és hérosok feje fölött csattogva, mint szerelmes veréb végezze,
verébnéje előtt fetrengve a porban.

A felszabadult kor valóban tartoznék költőinknek azzal, hogy most, midőn
lánczok nem terhelik többé a szellemet, szolgáltatna nekik igazságot az
által, hogy keresné fel munkáikat meghamisítatlan eredeti szövegeikben s
mutatná be szellemöket ez ő eredeti tisztaságában.



PETŐFI ÉS ELLENSÉGEI.

Harmincz esztendő után! a mikor már az egyik por, a másik csillag: lehet
róluk így együtt beszélni.

Az alatt a rövid meteorfutás alatt, a mit az ő életpályája rajzolt az
égen, de sok ellensége volt! Ha nem támadt magától, keresett magának.

Igazán olyan volt, mint a gyémánt, a mely mindent megsért, s magát csak
gyémántporral engedi köszörültetni. Még a jó barátnak is csak poralakban
volt szabad megjelenni előtte, hogy csiszolni engedje magát általa.

Mikor Budapestre felkerültem, az első, a kivel Petőfi megismertetett,
Pákh Albert volt; még akkor nem tudtam róla sokat: Pákh aztán
közelebbről mutatta be magát: «én vagyok az a veszett kutya, a kit
Petőfi megénekelt». Hozzá volt intézve az a vers: «Isten veled, te
elpártolt barát! Veszett ebként, ki szivem megmarád…»

Valamikor az életrajz-író meg lesz akadva, hogy micsoda catastrophát
keressen e kifakadás háta mögött? Apróság volt az, valami olvasni elvitt
könyvön zördültek össze – levél útján. S Petőfi, a milyen könnyen
lobbant szeretetre, olyan könnyen a haragra is, az utóbbit csak a
férfiakra értve. Már ekkor ismét jó barátok voltak Pákhkal.

De korábban is tudta már, hogy mi az az ellenség? Szinész korában nagy
harczai voltak a rendezővel, a kit Almásynak hívtak: onnan tudom, hogy
Almásynak hívták, mert az egész társaságnál csak az egy színházszabó
fogta Petőfinek pártját, annak panaszolta el nehéz tusáit a zsarnoka
ellen, s a derék szabó igazat adott neki: «ha mégis gróf Almássy volna!»
Az a harcza volt vele ugyanis, hogy ő mindig drámában szeretett volna
játszani, a rendező pedig a népszínműveket kegyelte, (akkor támadt a
«Szökött katona», «Két pisztoly») s azt akarta, hogy Petőfi is
énekeljen, természetesen a chorusban. Az pedig rettenetes volt, mikor
Petőfi énekelt. A ki ő tőle hallotta azt, hogy «Három alma meg egy fél»,
annak nem kellett többet abból az almából egy gerezd sem. Semmi érzéke
nem volt a dalhoz, az operát úgy gyülölte, hogy soha egy dalmű előadásán
nem volt, s később is csak olyankor fogott a dalláshoz, a mikor azt
akarta, hogy szobatársa menjen el már hazulról. Már pedig Almásy úr
nézete szerint a szinésznek énekelni is kell, annálfogva Petőfit minden
délelőtt odaállították a karba, s hogy jobban a fülébe menjen a nóta,
Almásy (egyúttal karmester is) odaállt melléje a hegedűvel, úgy
mortifikálta órahosszant a betanítással. «Dejszen fürészelhet az úr az
én fülembe azzal a nyirettyűvel! mondá Petőfi: azért én még sem tanulom
azt meg!» E miatti gyülölete kiterjedt Németire is, a ki
népszínmű-énekes volt s a közönségnek jobban tetszett, mint ő. «Azt az
embert én egyszer megölöm!» mondá nekem több izben, úgy hogy én azt
hittem Németiről, hogy az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb
ember volt a világon.

De még korábban is kellett Petőfinek ellenségeinek lenni. Még az
iskolából hozott el egynehányat magának. A mint az első költeményei
megjelentek, természetesen rögtön ott volt a sarkukban a kritika. Egy
lapban kegyetlenül lerántották Petőfit álnév alatt, megtagadtak tőle
minden talentumot s a verseit mind leócsárolták. Erre ő visszavágott egy
éles ellenbirálatban, melynek végsorai így szóltak: «Fogadjátok hazám
legszebb erényű ifjai hódolatom tömjénét». A ritkított betűkből e két
név jött elő «Szeberényi» – «Dömjén». Hajdan iskolatársai voltak,
riválisok a képzőtársaságban, azokra gyanakodott. Pedig valószínű, hogy
mind a kettő ártatlan volt benne: az igazi czikkíró soha se jött elő
magát felfedezni. Az idei országgyűlési vitákból emlékezhetnek, a kik
figyelemmel kisérték, arra a piros arczú evangelikus pap képviselőre, a
ki élczes beszédével oly derült hangulatba hozta a házat: erről hitte
azt Petőfi, hogy ő nyitotta meg ellenségei hosszú sorát. Tudniillik a
kritikusokét.

Mert hosszú sor lett abból.

Császár Ferencz, Hazucha, Zerfi, – kritikusi hypochondria, pedáns
æsthetikuskodás s a féltalentum irígykedése összefogott, hogy
megsemmisítse azt a lángészt, a kit nem kötöttek az ócska formák, a ki
nem tanult senkitől s azt írta, a mit érzett. Aztán volt akkor egy
szépirodalmi lap, a Honderű, szerkesztője Horváth Lázár, a kinek az a
törekvése volt, hogy a magyar irodalmat az arisztokratikus körök
szalonjaiba bevezesse, a miket Petőfi gyűlölt; ő meg a pusztát, a
kunyhót, a csárdát népesíté meg költészete eleven szellemeivel; aztán
az, a mit ő dalolt, szívből jött, földre talált; míg amazoknak a
zengeménye csinált dolog volt, sehol sem éledt meg. Természetes volt a
kettőjük közötti összeütközés. De Petőfi már ekkor nem volt egyedül,
tábora volt és organuma: hadjárat volt az, az egyik fél
megsemmisítésével végződő. – S mintha az önként jövő ellenség nem volna
még elég neki: egy pár vidékről feljött czelebritást, a kik barátilag
közelítettek hozzá, kíméletlenül leélczelt, azok között volt Szemere
Miklós is, az aztán revancheul írt egy persiffláló verset Petőfiről a
Honderűben, a melynek ez volt a refraineje:

  «Az ebrudon kidobott Marczi
  Zöld szerkesztője én vagyok!»

Tudniillik, hogy volt Petőfinek egy népszínműve «Zöld Marczi», a mit ő
maga jónak látott az előadás előtt visszavonni. No azért nem haragudott
meg Szemere Miklósra, tetszett neki is az ellenpoéma, s nevetett rajta,
ha azontúl úgy híttuk, hogy «Marczi Zöld».

Hanem annál keservesebben rájárt a rúd Horváth Lazira.

«Pedig aranyával fizetted egykor költeményimet». Ez a refraineja annak a
versnek, a miben Petőfi ezt az ellenségét megörökíté.

A harcz utoljára egész a puskaporig ment.

Horváth Lazi azt irta, hogy a «Honderü» Széchenyi István tetszését is
megnyerte, a ki ezt a calembourgt csinálta rá «Hunterri» (vadászparipa).
– «Az bizony, Honte des rues» (utczák szégyene), viszonzá rá a Pesti
Divatlap, Petőfi orgánuma. A mire aztán Horváth Lazi egészen kijött az
úri kontenanszeából, s minthogy a magyar szótár nem ad elég goromba
kifejezéseket, németül irta, hogy az egész «Pesti Divatlap» valamennyi
munkatársával együtt «ein Lumpengesindel von Gemeinheiten». Ebből aztán
párbaj lett, lövöldöztek, egészségesek maradtak; az ügy befejeződött,
hanem egymás között még sokáig az volt a titulusunk, hogy
«Lumpengesindel von Gemeinheiten», a mi Petőfinek olyan nagyon tetszett,
mint némely embernek a «belső titkos aranykulcsos tanácsos».

Végre egy neutralis téren felszólaló, de mindig incognito maradt derék
kritikus vetett véget a Petőfi elleni hadjáratnak, közé gázolva az egész
ellenséges hadnak. A hosszú czikkben számtalanszor előfordult ez a
kifejezés: «Császár és hasonmásai». Petőfi akkor épen otthon volt az
apjánál s felolvasta előtte a neki teljes elégtételt szolgáltató
czikket. Végig hallgatta a jó öreg korcsmáros, (ki már akkor büszke volt
a kitagadott fiára) s azt mondta rá, «úgy kell, az angyalát annak a
hasonmászó Császárnak!»

Igy tette ellenségévé Petőfi Kuthy Lajost is, kinek szintén sok jutott
abból az eredetiségből és genialitásból, a mi Petőfinél kincs maradt,
csakhogy ő azt mind aprópénzre váltotta fel. Nála az írói genie csak
eszköz volt, czél a gyors emelkedés. Ő volt az irodalom divatarszlánja:
elegáns szállást tartott s hölgyek körüli hódításaival szeretett
dicsekedni. Egy télen «jour fix»-eket adott, az írótársakat maga körül
gyűjtve, s ott igen élvezetes estéket töltöttünk kedélyes médisance
között. Egyszer azt kérdezte Kuthy Petőfitől: «Ugyan te Sándor,
szerettél-e már életedben úgy nőt, hogy pénzedbe ne került volna?» a
mire Petőfi rögtön visszavágott neki ezzel az ellenkérdéssel: «ugyan te
Lajos, szerettél-e már életedbe úgy nőt, hogy annak ne került volna
pénzébe?» – Néhány nap mulva staatsvizitet tettünk Kuthynál, Petőfivel.
Alig léptünk be hozzá, le sem ültetett, azt mondta: «rosszkor jöttetek,
barátim, épen egy szép hölgynek adtam légyottot, arra várok, jöjjetek
máskor!» – No csak ez kelletett Petőfinek, hogy őt valaki elutasítsa,
mikor látogatóba megy hozzá! A legközelebbi jour fixen a theázás közben
kiki elmondta, hogy mi új munkán dolgozik? «Én most egy regényhez
kezdtem, mondá Petőfi, a minek a czíme «a magyar Rinaldo Rinaldini»,
téged tettelek meg a czímszerep hősének!» – Ez Kuthynak szólt. – Arra ez
büszke önérzettel kelt fel az asztaltól s vállára veregetve Petőfinek,
azt mondá: «édes öcsém, nőjj te még egy kicsit, ha engem ennek vagy
amannak meg akarsz tenni!» – S több jour fixen nem voltunk nála. – Hozzá
is fogott Petőfi a «magyar Rinaldo» megírásához, hanem aztán
nevezetesebb dolgok jöttek közbe, a mik töredékben hagyták a megkezdett
szatirát. Csak 1848 tavaszán találkozott ismét Kuthyval; akkor ezt a
pozsonyi országgyülésből küldték le hozzá azzal a titkos megbizással,
hogy kémlelje ki Petőfit, mit forral a most megindult mozgalomban
(márcziusi napok voltak). Az a hír járt Pozsonyban, hogy Petőfi egy nagy
pórlázadást akar megindítani, s az urak ellen egy II. Dózsa Györgyöt
készül eljátszani. Kuthy szokásos szeleburdiságával össze-vissza
kérdezősködve, mintha csak szórakozottságból tenné, elkezdett Petőfi
íróasztalán az iratok közt hányni-vetni, mire Petőfi egész nyugodt
sarkasmussal ezt mondá neki: «tudod kedves barátom, jöjj hozzám máskor,
most a feleségemre várok, a kinek légyottot adtam». Kuthy elértette s
nem jött vissza többé, hanem Petőfi ki lett kiáltva bolondnak.

A magasabb politikai körök mindig annak tartották, s még akkor egy olyan
kaliberű szellemet elég volt agyonignorálni, hogy meg legyen bénítva,
skartba téve.

Magyarok Istene! Ha ma volna egy Petőfi, ötven helyen választanák meg
képviselőnek, akkor pedig megbukott a saját szülőföldjén,
Szabadszálláson; megbukott oly borzasztóan, hogy menekülnie kellett a
városból, mellékutakon, nehogy agyonverje az ellenjelöltje mellett
lelkesedett nép, őt, a nép apostolát! Ugyanakkor egy hajduböszörményi
poéta kegyetlen verssel tromfolta vissza a «betyár Petőfit», a kinek
költeményeit a piacz közepén égette meg a nép. A nép? Petőfi verseit?

Még csak arra sem érdemesítették, hogy az országgyülés padjai végében
valahol helyet adjanak neki. Mindenki ellensége volt. Még az édes jó
publikum is. Az «Életképek»-nek még márcziusban ezerötszáz előfizetője
volt, s márcziuson túl, mikor Petőfi is szerkesztőtársul lett
megnevezve, mikor azokat a leggyönyörűbb költeményeit írta, a mikor maga
körül még Aranyt, Gyulait, Szász Károlyt, Lévayt egyesíté munkatársul,
leszállt a lap négyszáz előfizetőre: a kiadó felmondott. S Petőfi
költészete akkor kulminált!

E mély elkeseredésében elpanaszolta a szabadszállási bukása esetét
lapjainkban, elmondva a visszaéléseket a választás előtt és alatt. Erre
az akkor legelőkelőbb lapban az ellenjelölt, ha jól emlékszem a nevére,
Nagy Károly részéről egy válasz lett közzé téve, a miben az Petőfit
«gazember»-nek nevezi.

Hiszi ezt valaki? Egy Petőfi neve után a «gaz» epitheton! Ugy-e, hogy
mese ez?

Petőfi azonnal Pálffy Albertet és engem küldött, mint segédeket a
megsértőhöz, lovagias elégtételt követelni. A kihivásra a nagyérdemű
hazafi azt felelte, hogy ő bizony pisztolyra senki fiával se verekedik,
«hanem álljon elém az a Petőfi egy szál kardra, s tudom, hogy úgy ketté
hasítom, hogy fele erre, fele arra esik!»

Ketté hasítani egy Petőfit!

Most meg aztán porszemenkint raknók össze, csak tudnók, hogy merre fujta
széjjel a szél?

Mi aztán kiadtuk a bizonyítványt, hogy a képviselő úr nem akar lovagias
elégtételt adni, s Petőfinek el kellett tenni az emlékei közé a keserű
megbántást.

Elment aztán külömb ellenséget keresni, a csatamezőre. De a míg azt az
utolsó ellenséget megtalálta, azt a doni kozákot, a kinek a vasa a
legdrágább vér után szomjuhozott, még sok ellenséget kellett megismernie
– a maga nemzetéből. Egy idegen, a lengyel Bem, tudta csupán megbecsülni
e vékony testben az isteni lángészt. Őt kisérte Petőfi minden
csatájában, mint honvédtiszt. Erdély dicsteljes visszafoglalása után
kinevezte Bem Petőfit őrnagynak. Hiszen bizony «katonának» nem valami
derék darab hús volt Petőfi, talán nem is tudott volna egy zászlóaljat
en échellon debouchiroztatni, de ha őrnagy lehetett volna, lovat kapott
volna, nem menekült volna gyalog a segesvári ütközetből. Mondtam már,
hogy bolondnak tartották. A kormány egyik tagja azt mondá nekem felőle,
hogy minden őrültnek az a legelső symptomája, hogy a ruhát nem tűri
magán: Petőfi már elkezdette nem tűrni a «nyakravalót». S azért, mert
nem akarta felkötni a nyakravalót, a hadügyminiszter nem erősítette meg
a kinevezését. Ekkor aztán letette a tiszti rangját.

Mikor aztán a végső erőfeszítés napjai következtek el a nemzetre, a
mikor csak egy csodalelkesülés hozhatott még diadalt, akkor írt Petőfi
egy lelkesítő riadót, s azt beküldte a kormánynak, hogy nyomassa ki egy
millió példányban, oszsza ki a nép és a hadsereg között, neki pedig
adjon minden példányért «fél krajczárt».

A kormány nem nyomatta ki a költeményt millió példányban, s nem adott
érte a költőnek fél krajczárt darabonkint.

Pedig már akkor tízezer forinttal többet nyomatni a bankóprésnek akár
ide, akár oda. S ha azt megkapta volna Petőfi, vehetett volna magának
szekeret, lovat, nem kellett volna gyalog menekülnie a segesvári
csatából, utolsó ellensége, a doni kozák elől.

Most aztán az egész nemzet jó barátja már: csak az kellett, hogy
meghaljon. S jól járt. Most egy darabban kapja azt a nagy követ, a min
emlékszobrának lába fog nyugodni; ha élt volna e harmincz éven át, azt a
nagy követ mind apró darabokban kapta volna a fejéhez verve.

* * *

Még egy ellenséget kell megemlítenem: az én vagyok.

Én magam.

A kihez ezt irta:

  «Miért szeretsz te engemet,
  Kit annyian gyűlölnek?
  S én, a ki annyit gyűlölök,
  Téged miért szeretlek?»

S mi mint mélyen meghasonlott haragosok váltunk el egymástól.

Nehéz eset volt az.

A magyar kormány ujonczot és pénzt kért az országtól, czímszerint az
osztrák hadsereg kiegészítésére, de valóban egy nemzeti hadsereg
felállítására. A szín, melybe a javaslat burkolva volt, gyűlöletesnek
tünt fel. Hogy azt Kossuth Lajos ajánlotta, az nem enyhíté Petőfi
ellenszenvét iránta. Ő Kossuthot nem szerette. Érezte, hogy az neki
vetélytársa a magyar nép előtt, s az lesz a nagy világ előtt. Tudta,
hogy a mit ő eszmékben, azt Kossuth tettekben alkotja meg: a magyar nép
felszabadítását, s féltékeny volt a nagy sikerre. És talán sejtette,
hogy a mit ők ketten csinálnak, az megmarad és egyik a másikat el nem
felejteti. A politikai világ minden matadorját vetélytársainak tartá s
ezt nem titkolta.

Az országgyülés óriási többséggel fogadta el a jól megértett
törvényjavaslatot, e többség közt volt Vörösmarty is.

Erre irta Petőfi azt a költeményét Vörösmartyhoz, melynek refraineje ez:

  «Nem én tépem le homlokodról,
  Magad tépted le a babért.»

E költemény fölött hasonlottunk meg.

Emődy Dániel közös barátunk szobájában volt az utolsó összejövetelünk.

Én nem szóltam neki a kérdés politikai oldaláról, csak arra kértem, hogy
tekintse a személyt, a ki ellen írt.

«Vörösmarty neked is, nekem is, második atyánk volt. Ő vezetett be az
irodalomba; ő pártfogolt, ő szeretett bennünket, ő figyelmeztetett
hibáinkra. S a ki négy szemközt mondja meg hibáinkat, az nem
kritikusunk, az barátunk, az apánk. Nem szabad őt megtámadnunk!»

Ezt mondtam neki.

Ő erre azt felelte:

– És ha igazi apám volna sem kimélném ezért, a mit tett.

Én mondtam neki, hogy mint szerkesztőtárs, kiadhatja a lapunkban e
verset; de én ki fogom nyilatkoztatni, hogy az helyeslésem nélkül
történt.

És mégis kiadta.

Mert a milyen zsarnoka tudott lenni az érzelmeinek, olyan rabszolgája
volt az elveinek. Tudta magát kényszeríteni szerelemre, fájdalomra ott,
a hol nem volt oka rá, haragra, gyűlöletre ott, a hol kevés oka volt: de
arra, hogy az ő egyenes útját a nemzetiség és szabadság felé akárminő
kerülő kedvéért meggörbítse, nem birta őt rá se a hatalmasok haragja, se
a közönség elhidegülése, se a kiadó felmondása, se a jó barát esdeklése.

A vers megjelent, s a rá következett két rövid nyilatkozatban úgy el
tudtuk egymástól szakítani magunkat, hogy többé egymásnak a nevét sem
mondtuk ki.

Csak egy nehéz év után jöttünk össze. (Csak nyolcz hónap volt, de
beillik egy évnek.) A Buda bevétele örömünnepére tartott lakománál
találkoztunk ismét.

Sok minden áldomást mondtak ott. Én csak a magaméra emlékezem.

– Éljenek azok, a kik ezután fognak meghalni a hazáért, – éljenek
örökké!

Ekkor odafordult hozzám s azt mondá:

– Köszönöm, hogy én értem is ittál!

S összekoczintá velem a poharát.

Ez a pohárkoczintás volt az utolsó búcsúhang közöttünk.

S elváltunk, a nélkül, hogy egymást megöleltük volna. Nagyobb volt a
dölyf mind a kettőnkben, minthogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy
fáj a harag.

S csakugyan jól mondta: az a pohárköszöntő ő neki is szólt.

Ha én azt akkor tudtam volna!

* * *

Nem zárhatom be e lapokat a nélkül, hogy egy ide vonatkozó jegyzetemet
ne közöljem.

E napokban Szegedről együtt utaztam Budapestig Katona főmérnök úrral, ki
a régmúltban maga is belletrista volt. (Munkácsy «Rajzolatjai» mellett
főmunkatárs.) Komoly, derék, szavahihető ember. Tőle hallottam ezt a
traditiót.

Petőfi æsthetikus ellenségei között említém fentebb Hazuchát, a ki
valami államhivatalt viselt; külömben becsületes, tiszta jellemű ember
volt.

Ezzel jó barátságban élt Katona, s a forradalom után 1849 telén nála
időzött Budán.

Egy deczemberi este szokatlanul felizgatottan tért szállására Hazucha, s
a mint Katona észrevette egész lénye felháborult voltát, elmondá neki,
mi történt vele.

– A mint a fedett folyosón jövék hazafelé, egy szögletből elém lép egy
ember s megszólít: ismerem-e? Ráismertem: Petőfi volt. Azt mondta: «ön
nekem ellenségem volt valaha, de azért becsületes hazafi: én menekülni
akarok külföldre, segítse elő menekülésemet, mint hivatalnok».

– S mit tett ön? hová tette őt? kérdezé Katona.

– Azt nem mondom meg. Mindenki tudja, hogy ellensége voltam, ha
elfognák, azt hinné a világ, én árultam el.

Komoly dolog volt-e ez? Mi benne a való? Nem vagyok képes rá megfelelni.
– De sem Katona főmérnök személyisége nem arra való, hogy vele tréfát
űzzön valaki, sem Hazucháé nem olyan, hogy nagyon szerette volna a
tréfát, sem a tárgy maga, hogy azt tréfának használja fel valaki.

Nemsokára Hazucha meghalt, magával temetve el a titkát, s mi ismét ott
vagyunk a Petőfi-végzettel a fekete éjszakában, a melyből csak nevének
csillaga világít elő: porát szétfujta a szél…



A PETŐFI-MEGJELENÉSEK REJTÉLYÉNEK MEGOLDÁSA.

E napokban volt szerencsém egy régészeti kiránduláson együtt utazhatni
Petőfi egyik legrégibb és legbizalmasabb barátjával: Bathó Ferencz
úrral, jelenleg gróf Károlyi Alajos stomfai uradalmának tiszttartójával,
a ki a költővel, még mikor az vándor szinész volt, Váczon sokszor
megosztotta kenyerét. Később a szabadságharczban mint honvéd, együtt
szolgált vele Bem alatt; az orosz invázió után pedig mint menekült
honvéd Szendreyhez került, Petőfi apósához, s azóta mindig a család
legbizalmasabb embere volt, s később rokonságba is jött vele. Petőfivel
Marosvásárhelyen találkozott legutoljára, három nappal a segesvári
ütközet előtt; egész éjjel együtt volt vele s marasztotta, hogy ne
menjen Bemhez vissza; de nem birt vele. Reggel 3 órakor Petőfi kocsira
ült s elhajtatott. A vesztett ütközet után tudakozódott Petőfi felől, s
többekkel beszélt, a kik mind azt mondták, hogy gyalog látták őt futni a
kozákok elől. Hogy hová lett, azt senki sem tudta. Mikor Julia hazajött
egyedül, Szendrey kétszáz aranyat adott a leányának, hogy menjen el
férjét felkeresni. Az utánjárásnak az lett az eredménye, hogy Petőfiné
bizonyossá lett a felől, hogy Sándor elesett, s visszatérve már új
férjét mutatta be atyjának, Árpádot, kit Szendrey megkedvelt, s az új
házasságba belenyugodott.

Ekkor 1850-ik ápril végén egy hódmezővásárhelyi asszony jött fel a
mágócsi pusztára, a hol akkor Szendrey lakott, s Bathóval kivánt
beszélni.

Bathó már akkor nem viselte álnevét, a mi alatt bujdosott, mert Kende
tábornok a vidékbeli honvédeket, szám szerint 34-et, a maga
felelősségére szabadon bocsátá.

A vásárhelyi nő azt az izenetet hozta neki egy nála lakó menekült úrtól,
hogy az beszélni óhajtana vele személyesen. A vele jött kis leány
meglátta a szobában Petőfi arczképét s gyermeki naiv meglepetéssel
mondta: «nini, ez itt annak a bácsinak a képe, a ki nálunk lakik». Erre
a szóra Bathó rögtön elhatározta magát, hogy átmegy Vásárhelyre a
szállástadó nővel.

Az ott egy kis udvarszobába utasítá őt, a hol egy férfialak feküdt az
ágyon, ki az ő láttára rögtön felkelt és eléje sietett.

Soha ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett; ugyanazon
arcz, hajviselet, szemek, még a Petőfinél oly sajátságos fejfelkapás,
mozdulatok, a lépések megnyomása és maga a hang is ugyanaz.

És mégsem volt az.

– Mi tetszik önnek, uram? kérdezé a megérkező.

– Hát nem ismersz rám? Feri! szólt a rejtélyes alak, kezét nyujtva
eléje, «én vagyok Sándor».

– Uram! szólt Bathó, az igaz, hogy ön oly bámulatosan hasonlít
Petőfihez, hogy az embert zavarba hozza; de ön mégsem az. Én őt nagyon
jól ismerem, ön rendkívül hasonlít hozzá, de azért mégsem ismerem el
annak.

Ekkor a rejtélyes ember elkezdett beszélni mindenféle viszonyokról, a
mik a Petőfi és Szendrey-család között voltak, oly körülményekről, a
miket csak a beavatottak ismerhettek; Juliáról, Zoltán fiáról; a
debreczeni összejövetelükről; együtt utazásukról. Mindent tudott, a mit
nem tudhatott más, csak Petőfi. És mégsem volt Petőfi.

És a míg beszélt, annyira vitte Bathót, hogy az elkezdett kétségeskedni.
Utoljára még a tegezést is elfogadta. Végre Bathó átadott neki húsz
forintot, s azt mondta, hogy maradjon itt; ő vissza fog térni
Szendreyhez, azzal közölni fogja e titkot, s ha Szendrey is elismeri őt
Petőfinek, akkor majd kieszközlik, hogy külföldre kimenekülhessen,
ellátják pénzzel, a mennyire csak szüksége van.

Ez az ember már azt is tudta akkor, hogy Julia férjhez ment, s ezzel
indokolta, hogy nem akar Szendreyékhez elmenni.

Bathó erre visszatért Mágócsra s a szintén akkor hazatérő Szendreynek
elmondta a vásárhelyi titkot, s kérte, hogy látogassa meg ő is azt az
embert, a ki oly feltünő hasonmása Petőfinek, hogy az ember a saját
szemei és fülei után sem mer fölötte itélni.

Akkor este volt már. Csak másnap reggel lehetett Vásárhelyre
visszatérni. Mire másodszor is megérkezett a parasztlakhoz Bathó, már
akkor a rejtélyes embernek csak a hülyt helyét találta ott. A
szállástadó asszony értesítése szerint az, a mint megkapta a húsz
forintot, rögtön egy pár új csizmát hozatott, azt felhúzta s azzal úgy
elment, hogy vissza sem tért többet. Szendrey megérkeztét már nem akarta
bevárni. Ezzel bizonyította be, hogy csaló volt.

De hogy veszedelmesen kellett hasonlítania Petőfihez, azt kétségtelenné
teszi, hogy egy oly közelálló barátjával, mint Bathó, képes volt
elfogadtatni magát, mint Petőfi.

És így már most az is megérthető, a mit Katona mérnök beszélt
Hazucháról. Ugyanennek az embernek kellett lenni annak is, a ki őt Budán
megszólítá, s a kit Hazucha épen úgy megemberelt, mint a többiek, a kik
ez alak által magukat illuziókba hozatni engedték. Ez a legvalószinűbb
megoldása a Petőfi-megjelenések legendájának.



EGY MAGYAR KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.[7]


I.

A pápai nagy kollégium mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy
még kisebb fehér szoba, abban a ház kis szobájában szokott összejönni
ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, a kiknek kicsiny volt ez
az egész világ.

Az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam
magam.

Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennél, s úgy hiszem, hogy az
egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most.

Mindegyikünknek volt saját kedvencz szenvedélye: Orlaié a költészet,
Petőfié a szinpad, az enyim a festő ecset.

Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat,
én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalás modora ép oly
rendkívüli volt, mint az én kompoziczióim. Maga készíté plasztikai
szabályait, mint én a festékeimet.

Egymásnak őszinte bámulói voltunk; Orlai megközelíté előttünk Jósika
Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is
valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a czímerül
festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!

Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arczképét, kicsinyben, olajba;
nem tudom, hova lett ez a kép. Orlai emlékverseket írt számunkra, Petőfi
könyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk
egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még
egyszer találkozunk az életben.

Azután széjjel mentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk
egymásról semmit.

Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hirhedett költője volt
Magyarországnak, Orlai ihletett festész; magam sem tudok róla számot
adni, miként történt? a helyett, hogy ülnék az én kedves mosolygó
festékeim között, ime itt szántom ezt a sok csunya fekete betűt, s azt
szeretném, hogy ha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában,
hogy mi legyen belőlünk? Orlai irná a szép kedélyes novellákat, Petőfi
elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


II.

Sokan azt hiszik, hogy Petőfi csak szenvelgésből irta azokat a verseket
a nyomorról, mely őt környezé. Pedig az mind szomorú való volt.

Ő gyermekkorában igen jó nevelést kapott, mert atyja tehetős ember volt.

Véletlenül családja egyszerre nyomorra jutott; igen-igen szegények
lettek; Petőfi soha sem beszélt azon okokról, melyek családját
megronták; csupán rokonaitól lehetett megtudni, hogy csalárd adósok
megszökése juttatá atyját tönkre, ki valamely alföldi városban mint
kocsmáros volt kénytelen élelmét keresni. Egyszer említi csak «a jó öreg
kocsmáros»-ban:

  Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
  Alig tudta számát ökrének, lovának.
  Pénzét a hitetlen emberek csalása,
  Házát a Dunának habjai vitték el.
  Így szegényült el a jó öreg kocsmáros.
  Áldja meg az Isten mind a két kezével.

Még Sándor volt a család egyetlen reménye, neki jó nevelést adtak,
lehetett volna belőle ügyvéd, szolgabiró; jó tanuló volt, tanárai
dicsekedtek vele; egy szó sem igaz abból, a mit ő egy versében írt:
«Secundába pónált mégis sok szamár professzorom», ő jól tanult, s csak a
színpad és a gonosz versek okozták, hogy belőle híres, nevezetes ember
nem lett, a kit mai napig is megsüvegelnének mind Laczházán, mind
Szabadszálláson, mert hiszen neki még most élte virágában kellene lenni;
alig volna több harminczkét évesnél.

Egyszer azonban úgy elvette az Isten az eszét, hogy iskola helyett
szinházba kezdett járni, a tudós tanárok bölcs beszédei helyett
hallgatta azt a sok helytelenséget, a min a komédiában röhögnek és
sírnak a víg és szomorú bolondok; ebből aztán az lett, hogy Sándornak el
kellett hagyni az iskola küszöbét. Az atyai ház küszöbe pedig el volt
előtte tiltva.

Gyalog bújdosott az ország egyik szélétől a másikig; a ki inkább tudott
éhezni, mind kérni, meghalni az útfélen, mint hibáját megbánni. Ment, a
merre megindult: atyjának átka nem sietteté, anyjának sirása nem lassítá
lépéseit. Szinpadot keresett és beállt szinésznek.

Nagyon fiatal volt még akkor, s ez a tulajdonság csak a nőkre nézve
előny a szini pályán; neki nem jutott egyéb osztály a dicsőségből, mint
a szinpadra kihordott székek és asztalok.

Nem sokára megtanulta azt, hogy a szinház lakásnak nagyon hideg s a
babér olyan ostoba fa, a min semmi ennivaló gyümölcs nem terem. Később
tréfásan beszélgeté el akkori napjairól: «rózsa lugosokon háltam és
felhőkkel takarózám», értve alattuk a szinfali limlomokat, mik párnáját
és paplanát képviselték, mikor egyéb szállás hiányában a szinpadon
aludt.

A nyomor, a kétségbeesés végre nem hagyott más utat számára, mint
katonává lenni. «Zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény.» Soha sem vitte
odább a közlegénységnél. Furcsa katona is lehetett a jámbor:
Horácziussal a tölténytartóban, és Schillerrel a csákójában. Ez a kettő
volt akkori tanulmánya. Az őrállomáson, hol az ember olyan egyedül áll,
hamar megunhatja magát. Sándor ilyenkor előszedegeté kedvencz poétáit, s
a puskát vállára vetve, deklamálva járkált alá s fel az őrhelyen.
Mehetett ő tőle azután akárki fia ott keresztűl, még ha tábornok volt
is, ő senkit sem látott, nem hallott, nem tisztelgett, miatta akár a
faköpönyeget is ellophatták volna. Egyszer épen a felváltására jött
káplár azon kapta, hogy az őrállásra elfeledett szuronyt tűzni a
fegyverére, hanem a helyett olvasott. A káplár fogta és vitte Sándort a
kapitányhoz, nem ügyelvén azon szép mondásra, hogy «justum ac tenacem
propositi virum… non vultus instantis tyranni (magyarul «káplár») mente
quatit solida». Ha a kapitány olyan jó ember nem lett volna, be sokszor
megjárta volna Sándor azt az utczát, a hol a fűzfavesszők beszélnek, az
lett volna aztán igazán: «was der Wald spricht?»

Bizodalmas óráiban sokat elbeszélgetett katonai éveiről, legkevesebb
panasz nélkül; csak egy kellemetlen emléke volt belőlök: mikor télen a
havat kellett kihordani a kaszárnya udvaráról; ezt szivesen átengedte
volna másnak.

Néhány adomát feljegyzek utána, azon furcsán szomorú dolgok közűl, a mik
szegény közkatona fejében megragadnak, a ki ezer ismeretlen pajtás közül
egyiket-másikat minden ok nélkül megszereti…

… Egy szelid jámbor lakótársa volt Sándornak, kit valami vétség miatt
hadbiróság elé idéztek. A jó fiú, mikor az első emeletből a másikba
kellett felmennie, olyan érzékenyen búcsúzott el minden szobatársaitól,
mintha soha sem látnák többet. Azok kaczagtak rajta. Hiszen legfeljebb
egy pár napi ismeretség lesz belőle a porkolábbal, abba csak nem hal
bele. Petőfi azután kikönyökölt az udvarra nyíló ablakon s ott pipázott
a világba; egyszerre a fölötte levő emelet ablakából egy katonai
egyenruha forma bukfenczezik le előtte, majd kiverte szájából a pipát;
utána néz, csakugyan egyenruha volt, de benne volt maga a katona is, ott
a kövezeten még egyet fordult és azután meghalt. Az ő jámbor szobatársa
volt az. Félnapi kurta vasra itélték, s ő kivetette magát az ablakon…

… A másik pajtásának szeretője volt otthon. Sokat töprenkedett rajta:
hátha addig férjhez is megy, a míg ő kiszolgálta az idejét? Minden nap
várta tőle a levelet, soha sem jött, a legény mindig sápadtabb lett;
pajtásai tréfáltak, ingerkedtek vele, biztatták, hogy ne búsuljon: «más
város, más leány!» de a legényt nem vigasztalta semmi. Egyszer új
állomásra kellett átvonulniok, útközben a szomorú legénynek hallatlan jó
kedve támadt, dalolt, ugrálta a pocsétákat, s kötekedett társaival; «ez
a fiú ma vesztét érzi» mondogaták azok magukban. Egy helyen letelepült a
zászlóalj pihenni; az út mellett volt egy nagy szőlős kert, a szilva
épen érőfélben. «Fogjad csak kissé a puskámat», szólt a víg legény
Petőfinek, «megnézem, érik-e a szilva?» A fiú sokáig oda volt, már a
készülőt dobolták, a midőn sietve jött a szőlőpásztor, s jelenté az
őrnagynak, hogy egy katona lopja a szilvát. A katonák oda mentek, –
szegény fiú! nem hogy a fa gyümölcsét fogyasztotta volna, hanem még
magát is oda akasztotta rá szilvának…

… Volt egy nagy korhely fiú a zászlóaljban, férjek veszedelme,
menyecskék romlása, ki után minden városból elszökött egy-egy jámbor
asszony; ennek olyan volt már a háta, mint a jóféle kordován a sok
vesszőzéstől, s megszokta már a botot, úgy, hogy még csak meg sem
jajdult a harmincz alatt. És ez mind a szerelem sebe volt rajta. Gyakran
egész éjjel kimaradt a kaszárnyából, nem is mentette aztán magát érte,
hanem kiállotta a mi dukált. Egyszer szinte késő éjjel barangolt az
utczán; az őrálló észrevette s rákiáltott, hogy megálljon! a ficzkó a
helyett futni kezdett, az őr utána lőtt, s a sötét éjszakában vaktában
úgy találta, hogy a golyó szivén ment keresztűl. Rögtön meghalt, – talán
egy pár csókért.

Száz ilyen apró jellemzetes kalandot regélt Petőfi katonaéletéből; kár,
hogy azokat maga fel nem jegyezte. Egy kellemes emléke maradt fenn ez
időkből: egy jó, hű pajtás emléke, ki érzelmét s kenyerét megosztá vele;
ezt énekli meg későbbi verseiben annyiszor; ezt halmozza el legőszintébb
áldásaival, ezt dicsőité legtöbbször, midőn az ő nevét már bel- és
külföld elismeré, amazét nem említé senki. E név Kuppis Vilmos. Hova
lett, mivé lett? nem tudom. Reménylem, hogy Petőfi áldásai legalább ő
rajta foganatosak voltak.

Két év múlva kiszabadult a katonaságból Petőfi. Egyik jó szellem a
másikat segíti, őt a betegség és elgyöngülés segíté ki innen.

Ekkor még alig volt tizenhét éves – és már obsitos katona.

Késő évek után történt, midőn Petőfi már hírhedett költő volt, hogy egy
este belép hozzá egy bakancsos őrmester, s illő tisztelgés után kérdi
tőle, ha tetszik-e még rá emlékezni. Hogy ne emlékezett volna! Ő volt
egykori káplára Petőfinek. Csak azért kivánta őt most meglátogatni, ezen
jártában, hogy tisztelkedjék nála, s ha talán megbántotta volna
egykoron, ezért tőle bocsánatot kérjen. Petőfi nagy örömmel fogadta a
derék hadfit, de még csak arra sem birta rávenni, hogy nála leüljön;
tudja ő, úgymond, hogy ámbár Petőfi sem kapitány, sem tábornok, azért
mégis olyan nagy ember, a kit neki tisztelni kell. Ezt tartotta Petőfi
mindig a legnagyobb hódításnak, melyet versei az emberi sziveken
műveltek.


III.

Az első vers! az első nyomtatott vers!

Ah! ezen szó értelméről nincs másnak fogalma, mint a költőnek.

A mi a szerelmesnek az első «igen» szó, az ügyvédnek az első kedvező
itélet, az: – de hogy az! száz annyi a költőnek az első nyomtatott vers.

Minket is megragadott ez a szent őrültség, mit az udvarias világ
költészetnek nevez; Pápán voltunk, diákok voltunk, mi is alkottunk
magunknak tudóstársaságot.

Hát mi rossz volt abban? Lám az igazi tudóstársaság sem árt senkinek; mi
kárt tehetett volna hát a mienk? Neveztük mi azt illő szerénységgel
képzőtársulatnak.

Választottunk elnökül egy derék tanárt, aztán alelnököt, jegyzőket,
választmányi tagokat, tartottunk gyüléseket, a mikben szónokoltunk, úgy
mintha országgyülésen volnánk, szavaltunk, mint a szinpadon, s
vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk
fel verseket és novellákat, megbiráltuk, s a mi jó volt, azt beirtuk egy
nagy könyvbe, melyet híttak érdemkönyvnek. Ebben maig is találni olyan
verseit Petőfinek, a mik nem láttak napvilágot (értsd napvilág alatt
nyomdai festéket).

Ez aktiv mulatság a könyvolvasás passiv élvezetével levén összekötve,
kicsiny társaságunk közvetlen előmozdítója volt az irodalomnak az által,
hogy a megjelent jobb műveket megvette és bámulta.

És mégis akadtak pártosok, kik ez ártatlan mulatságunkat kigúnyolták, s
elnevezték szép társulatunkat képzelődő társaságnak.

Hogy sértett bennünket ez a gúnynév! Pedig pecsétje is volt már
társaságunknak, melyre nagyszerű geniust metszett egy pápai vésnök,
nagyobb volt a feje, mint az egész alak; ezzel pecsételtük meg a
diplomákat, miket tiszteletbeli tagoknak osztottunk. És mégis
kigúnyoltak bennünket.

A gavallérok és a betyárok, ez a két öröklött ellenséges osztálya minden
irodalom-félének, kik jobbnak tartották kávéházban és kocsmában
dőzsölni, míg mi szónokolunk és verseket deklamálunk. Pápán iskolai
törvény szerint a kocsmázás birsága volt tíz garas, a kávéházjárásé
pedig öt forint, minélfogva a gavallérok még jobban lenéztek bennünket,
mint a betyárok.

De ki lett víva nemsokára a társulat becsülete. Minden megelőző hír
nélkül, senkitől elő nem segítve, nem hiresztelve, egyszerre, mint az
üstökös, megjelenik az Athenaeum hasábjain egy vers Petrovics Sándor
aláirással (ez volt Petőfi családi neve).

Az pedig nem volt jelentéktelen dolog; akkoriban nem létezett hét
szépirodalmi lap, csupán csak egy, és az is nagyon válogatós volt;
szerkesztője Bajza és Vörösmarty.

Ez korszakot képezett társulatunkban. E vers kivívta számunkra az egri
nevet. Hogyan? az Athenaeumban jött ki a vers? lehetetlen! Pedig úgy
van, suttogták mindenfelé s kezdtek ránk valamit tartani.

– Most már te se nyugodjál addig – szólt hozzám Petőfi, büszke
öntudattal – míg tőled is meg nem jelenik valami.

És azután én sem nyugodtam addig. És azután adtunk ki egy egész könyvet,
a minek neve volt Tavasz, Szentmihályi Sándor viselte a költségeit; és
ha valaki olvasná azokat a furcsa verseket és novellákat, a mik azokban
vannak, hogy elmosolyodnék rajtok; én pedig, valahányszor azokat
előveszem, mindig valami olyan köny féle jelen meg a szemeimben; milyen
boldogok voltunk akkor!


IV.

On revient a ses premiers amours. Visszatérünk az első szerelemhez.

Petőfi első szerelme volt a szinpad. Ez a kaczér kendőzött múzsa, a ki a
kegyetlent, a szívtelent játsza azok előtt, a kik életüket kinálják
neki, a ki elcsábítja tisztes apák, anyák fiait, s midőn utána
bolondulnak, ott hagyja őket nyomorban vigasztalan, ki hagyja őket
nevetni, lepisszegetni, keresztűl bukni és azután hátat fordit nekik,
mint minden kaczér hölgy megbukott imádójának.

Mennyivel szelidebb lény vagy te költészet istennője! Te nem kérded
választottaidtól, milyen alakjuk van? te csak a szellemmel alkuszol,
téged érdekelni tud a szép lélek, az ember portetemével és kongó
hangjával semmi közöd.

A szini pálya csak töviseit termé Petőfi számára; a rózsákat osztogatta
bőkezüleg másnak. Egy-egy megszökött mészároslegény, a kinek nyalka
termete volt; – csavargó, részeges naplopók, kiket dörgő hanggal áldott
meg a természet; – bohóczkodó furcsa pofák, kik szerettek magukból
bolondot csinálni a közönség kedveért; – cziczomázott gavallérok, kiket
szép embereknek tartottak a kisvárosi kisasszonyok; – szemöldökrángató
intrikusok, kik olyan gyönyörüen tudták magukat rossz embereknek
álarczozni, hogy minden bolond rájuk ismerjen: ezek és ilyenek aratták a
tapsokat, a koszorúkat; Petőfit, a gondolkozó, a művészetben élő, a
szenvedélygazdag szinészt észre sem vette senki. Szerény alakja, kevéssé
szinpadi arcza, korlátolt hangterjedelme mind nem jó ajánlólevél volt
számára. A jobb emberek sajnálták.

Ő otthon, magányában Hamletre készült és Coriolánra, és a színpadon
vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepet játszott, az a vőfély
volt a falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a velenczei hölgyben,
Szökött katonában a notárius, Learban a király bohócza. Ő mind ezeket
tagadhatatlanúl saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem
volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat s tapsra kényszerítse
tenyereket.

A szinészvilág nem sokat adott rá, senki sem féltette tőle babérait, még
azzal is bántogatták, hogy nem ő az a Petőfi, a ki ama szép verseket
irja, hanem egy másik, ki itt és itt lakik. Az ilyenekért azután a
keserűségig dühös volt.

Még jobban fájtak neki az apró szerepek: a mi más senkinek sem kellett,
azt mind az ő nyakába rótták. Ilyenkor azután megtette azt az apró
boszúállást, hogy a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt
csinált magából, hogy az egész közönség kaczagott rajta, s egy izben,
midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett eljátszania, azt a tréfát
követte el, hogy a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkós
botot tűzött fel, s midőn a furibundus hős neki fordul, kiáltván, húzz
kardot gyáva stb. s ő kihúzta a bunkós botot, olyan kaczajt gerjesztett
vele, hogy a súgó is belesült a szerepbe. Ezért azután megbüntették öt
forintig, a mit azonban az igazgató, Komáromi, elengedett neki.

Hát még azután a fizetés! volt neki huszonnyolcz bankó forint
proporcziója; az a proporczió pedig furfangos találmány; ezen az úton
ismerkedik meg a vidéki szinész Keplerrel és Newtonnal, kivált mikor azt
mondják neki a hónap végén, mint Petőfinek, hogy nemhogy ő kapna
valamit, de még ő fizet vissza. Ezt nevezik proporcziónak.

Oh milyen sokszor ébredt fel a szegény szinész, a nélkül, hogy aznap
kenyeret sütöttek volna valahol az országban számára és mégis büszke
volt azt tudatni mással, hogy ő nyomorban él.

Ezen a pályán nem volt rá nézve semmi javulás; Kecskemétről feljött
Pestre; onnan ugyan sok szekér jár fel hetivásárokra, pár forintért el
is hozták volna, de az fényűzés lett volna reá nézve; gyalog indult neki
a nagy útnak; egy jó kecskeméti ember adott neki egy kenyeret, és egy
ürüczombot, azzal indult meg Magyarország első költője Magyarország
fővárosába.

Az úton belebetegedett a fáradtságba, s valahol a pusztán feküdt, talán
minden ápolás nélkül. Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és
egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok, s a hosszú
borozó-asztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg
költő olyan boldog volt akkor! Ez időben az Athenæumban olvastuk azt a
versét: Hortobágyi korcsmárosné angyalom! S mondogattuk magunkban, be
vigan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon
éhen és nyomorban.

Pestről is odább csalogatta a csalárd szenvedély, «benézek Debreczenbe,
bolond Istók gyanánt!» Többet vendégszerepelt az országban szanaszét,
mint leghirhedtebb művészeink, csakhogy azokat diadal és koszorúk
fogadják, ő nyomort és koldusbotot talált.

Utolsó szini fellépése ismét Pesten történt: a Szökött katonában
játszotta Gémesit; a csekély siker meggyőzte a felől, hogy a szinpad nem
az ő hazája. Szavát nem lehetett eléggé hallani, s végül oly zavarba
jött, hogy ilyest mondott: «tehát Gergely úrfi a menyasszony?» s
kiigazítá hirtelen így: «Julcsa kisasszony a vőlegény».

Ekkor végre megszánta ama szelidebb nemtő, a költészet: «hagyd te oda
azt a hűtlen kaczér nőt, maradj te az enyim: az csak sebeket adott
mindig, én gyógyítottam be azokat, az kigúnyolt, én felmagasztalálak; az
üldözött, én nyugalmat adok, az elvette ifjúságodat, én örökké ifjúvá
teszlek!»

Jó, hogy áldott szelleme sugallatát meghallgatá s egészen az irodalomnak
adta magát.

De a kedves chimærat soha nem tudta elűzni szivéből s a bájos hűtelent,
a ragyogó szinészetet még azon perczben is megénekelte, midőn az
irodalommal szent frigyét megköté.

Madárnyelv nélkül beszélve, midőn a Divatlaphoz beszegődött segédnek.

  «De sorsom egykor még azt mondja,
  Ha majd rám megbékülve néz,
  «Eredj, a honnan számüzélek,
  Légy a mi voltál, légy szinész.»
  Hát addig is, míg újra elzárt
  Mennyországomba léphetek,
  Isten veled regényes élet,
  Kalandok, Isten veletek!»

Mennyi szenvedély, mily rajongó érzés kellett ahhoz, hogy valaki két évi
szenvedés, inség, lemondás és boszúság szakadatlan folyamát
«mennyországának» nevezze, s annak bezárt ajtajához visszasírjon!


V.

  «Isten veled te elpártolt barát,
  Veszett ebként ki szivem megmarád!» stb.

Valami későkori kommentátor igen meg lesz akadva ezzel a verssel, ha ki
akarja tudni, mi indíthatta Petőfit e szenvedélyes kifakadásra, e
siralom, szemrehányás és panaszteljes búcsúvételre?

Bizonyosan imádott hölgyét csábíthatta el valaki…

Vagy cserben hagyta, midőn inségben volt…

Vagy vakmerő kritikát írt verseire; – ez a legvalószinűbb lesz.

Csak egy e három közül lehet méltó ok arra, hogy Petőfi ily versekre
fakadjon:

  «Nem a legelső rajtam már e seb,
  De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
  A sok között,
  Melyet vétkes könnyelműséggel,
  A hűtelenség fegyverével
  Rajtam baráti kéz ütött.»

… Elmondom a tragédiát.

A Vasárnapi Ujság jelenlegi érdemteljes szerkesztője Pákh Albert,
ezelőtt mintegy tizenegy évvel Debreczenben, egy úri háznál, nagyra
becsült nevelő volt, s már akkor mint igen geniális fiatal ember volt
ismeretes.

Egy napon tisztesen öltözött, attiladolmányos ifjú nyit be hozzá,
bemutatva magát, mint Petőfi Sándort. Az ismeretség két fiatal ember
között hamar meg van kötve; mind a kettő tele volt kedélylyel, tele
ragyogó reményekkel és szeretettel az egész világ iránt, a hogy szokott
húsz éves embereknél lenni.

Debreczeni föllépte Petőfinek megint nem ütött ki kedvező sikerrel; ott
nehány kóbor szellemmel összebeszélt, hogy elmenjenek faluzni, és azután
elmentek faluzni, játszani komédiákat pajták és sátorállások
dicsőségtelen csarnokaiban.

Pákh Albert megáldotta, megcsókolta útra térő jó barátját, s azután
hónapokig nem hallott felőle semmit.

Egy estve, a mint haza megy, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát
ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy
vándorbottal kezében.

Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arcza
is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt
kapu előtt, mert odább menni úgy nem tudott volna, s az egész nagy
magyar Jeruzsálemben nem volt ismerőse egyéb.

Pákh szivesen megosztá vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a
faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni s becserélni
rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott a
szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, a ki eltemeti.

Nem halt meg, kigyógyult. Volt akkor is ott egy szinész társaság; annak
a jegyszedője volt Bordásné asszonyom, becsületes debreczeni polgárnő,
az magához vette Petőfit, ápolta, táplálta, gondolván, hogy majd
megfizet ez, ha módja lesz benne egyszer.

Így feküdte végig betegen az egész telet, nélkülözve, sanyarogva; meg is
emlékezik róla:

  «Jó hogy az embernek csontfoga van,
    Ezt bölcsen rendelék az istenek,
  Mert hogy ha vas lett volna a fogam,
    A rozsda ette volna meg.»

Csak két mulatsága volt; a színházbajárás, hová Bordásné asszonyom
titokban bebocsátgatá és Pákhkal eltöltött órái.

Itt kezdődik most a tragédia.

Volt Pákhnak egy szép nemzeti szinű szalagja, melyet ő valakitől kapott,
s azt Petőfi gyakran kérte, Pákh pedig soha sem adta, mert rá nézve az
kedves emlék volt.

Egyszer Pákh nem volt odahaza, Petőfi vette a szalagot, s felkötötte azt
a kalapjára; gondolta, mint fogja majd vele Pákhot megtréfálni.

Pákh azonban érzékenyen vette a dolgot s szemrehányó levelet irt miatta
Petőfinek, nem is azért, hogy a szalagot elvitte, hanem hogy nyitva
hagyta a fiókot, melyben pedig sok fel nem kutatandó irat
heverészhetett.

Erre született meg az a veszettkutya vers.

Két nap múlva természetesen mind a ketten átlátták heveskedésük
helytelen voltát, s nagy könyhullatások közt kibékültek, hanem már ekkor
a vers megvolt, s Pákh sokkal inkább szépnek és talpraesettnek találta
azt, mintsem eltépni engedje, s maga tette azt fel a postára az
Athenæumnak.

Ez ama vers története.

Egy szép reggel az eset után berohan Petőfi Pákhhoz, (mindig úgy szokott
rohanni, mintha azt a hírt hozná, hogy ég a ház) s megállva előtte, azt
kérdi tőle:

– Van-e hozzám föltétlen bizalmad?

Pákh igent mondott.

– De oly nagy bizalmad, hogy még csak kétkedni se tudj abban, a mit
mondok.

Pákh esküdött, hogy van.

– Akkor vedd a kalapod és gyerünk.

Hová és mi czélból? arról egy szót sem szólt, csak vezette Pákhot
keresztül Debreczen sáros utczáin, míg csak épen a város végire nem
értek.

Ott volt és van most is egy sor rongyos, szurtos ház, azok közt az egyik
volt Bordásné asszonyom viskója, ebbe vezette Petőfi barátját.

Ott lakott ő egy kis szűk szobában, ablakából épen az akasztófára volt
kilátás; kopott pokróczczal bekerített ágya fölé volt akasztva egyik
felől Hugó Viktor, másik felől Vörösmarty arczképe; a hideg vaskályhát
asztalnak használta, melyen irta költeményeit s olvasta Berangert, (most
már Heine s Beranger voltak studiumai). Meg kell ezúttal jegyeznem,
miszerint általában mind azok, kik Petőfit valami műveletlen
naturalistának tartották, mind ő saját maga, midőn azt irja: «a
természetnek tövises vadvirága vagyok én!» nagyon csalatkoznak. – Petőfi
nagyon sok önszerezte tudományos műveltséggel bírt, az angol, franczia,
német és latin irodalom remekeit nagyobbrészt eredetiben olvasá, a
külföld hirhedett műbíráit igen jól ismerte, francziául, angolul,
németül tökéletesen beszélt, utóbbi években a spanyol nyelvet is
elsajátítá; csakhogy ő mindezekkel nem szokott dicsekedni, sőt szerette
magát tudatlan embernek mutatni. Könyvtára egy volt a legszebbek közül,
melyben Byron, Shakspere, Beranger, Hugo, Heine, Lamartine, Schiller,
(Gœthét nem állhatta), Shelley pazar kötéseik által kitűntek. Egy
szálláson lakván, gyakran únott könyveinket egymás könyvtárába
csempésztük, s mulatságos lehetett egy harmadikra nézve elhallgatni,
hogy tagadta el mindegyikünk a subintroduktákat; kié ez a könyv? az
enyim nem, – az enyim sem, – hogy jött hát ide? én nem tudom, én sem
tudom. (Igy jutottam többek között Hahn Hahn Ida műveihez miket Petőfi
csempészett hozzám, orozva és titokban, s miket kétszer loptam neki
vissza, harmadszor rajtam maradtak.)

Ott még egyszer megtudakolta Pákhtól, hogy van-e hozzá föltétlen
bizalma?

Akkor azt mondta neki, hogy üljön le és vegyen tollat a kezébe; majd ő
diktálni fogja, hogy mit irjon; a mint következik:

– Én Pákh Albert, kötelezem magamat, azon esetben, ha Petőfi Sándor 150
váltó forintnyi tartozását Bordásné asszonyomnak 45 nap alatt le nem
fizetné, ez összegig kezességet vállalni, s azt helyette lefizetni.
Datum stb.

Pákh leírta és alájegyzé a kezeslevelet. Bordásné asszonyom átvevé azt
és megnyugodott benne.

Pákh maga sem volt valami ragyogónak nevezhető helyzetben, 150 forint
összes évi fizetésének háromnegyedét képezte; hogy ezt koczkáztassa, a
legnagyobb bizalmának kellett lenni Petőfi jó csillagzatához; azért nem
lehetett tőle rossz néven venni, ha a megtörtént dolog után megkérdezte
Petőfitől: hogy még is mi úton reméli ez összeget oly rövid idő alatt
összeteremthetni? mi alapja van e reményhez?

Petőfi büszkén tevé kezét egy csomó mindenféle alakú papirra,
öntudatteljesen mondva:

– Költeményeim!

Később hozzá tevé:

– És ha térden állva kellene is házról-házra koldulnom, még is bizonyos
lehetsz felőle, hogy napjára megküldöm az összeget.

Azzal ismét vevé pálczáját és költeményeit, s neki indult a világnak.
Nem volt a zsebében több tíz garasnál.

Mig Pákh ismét keresztül kisérte a városon, egy emberséges vasárus
titokban hat ezüst huszast csúsztatott Petőfi zsebébe; ez volt egész
útiköltsége Debreczentől Pestig.

Negyvenkét napig azután egy szót sem hallott felőle Pákh. Még csak egy
levelet, egy biztató sort sem kapott tőle, azt sem tudta, merre van?

A negyvenharmadik nap kezében volt az egész összeg, Petőfinek egy igen
tréfás, bohókás levelével, mintha az egész dolog igen rendes mindennapi
eset volna!

(Petőfi általában nagyon szerette a humort leveleiben, s ezt gyakran a
levélborítékra is kiterjesztette; egyszer megharagudott rám valamiért, s
hozzám intézett levelén ilyen czímzet volt olvasható: «Jókai Mórnak,
legkisebb tisztelet nélkül.»)


VI.

Egy csomó verssel a hóna alatt, az utolsó garassal a zsebében érkezett
meg Pestre az árva költő. – Ebbe a nagy Bábelbe, hol rá senki sem várt,
a hol sem rokona, sem barátja, sem egy elbúsult vendégszerető hazafia
sem várta nyitott kapuval, tárt kebellel; a hol idegen volt rá nézve
minden ember, vagy a ki már egy kicsinyt ismerte, még rosszabb az
idegennél.

De – nem jól mondám: – hiszen itt lakott a költők Mentora, a minden
fiatal tehetségek pártolója, a magyar irodalom édes atyja, Vörösmarty.
Nem úgy mehetett-e ő hozzá minden ismeretlen, névtelen ifjú költő, kinek
a legelső buzdító szóra volt szüksége a nagy világban, mintha atyja
házához menne? nem köszönheti-e neki a legelső buzdítás jótékony
hangjait valamennyi irója az újabb kornak? nem segített-e ő mindenkit,
kiben tehetséget ismert, emelkedni, megállhatni a költészet útján,
nemcsak jó szóval, de tettel is?

Mi volt természetesebb, mint hogy Petőfi is legelőször ő hozzá fordult.
A jó szelíd költőpatriarka nem volt bő beszédű, nem tudott valakit sok
szóval biztatni, de a mit mondott szájával, azt érezte szivével. Magára
vállalta, hogy Petőfi költeményeinek kiadót fog keresni. Petőfi
megnyugodhatott benne, hogy ez nem üres szó, ez nem elnapolási czím,
hanem férfi igérete, mely be lesz váltva.

Volt ez időben egy saját gyűlhelye a pesti értelmiségnek, hova irók,
tudósok, ügyvédek, orvosok, művelt polgárok s egyéb efféle férfiak
szoktak seregleni, kik nem eléggé mágnások arra, hogy a nemesi kaszinót
látogassák, s nem eléggé proletáriusok, hogy kávéházban füstölögjenek;
ezt a helyet nevezték nemzeti körnek.

A nemzeti kör akkori jegyzője egy fiatal ügyvéd volt; (az ingyen
hivatalokkal ilyen hazafiakat volt szokás megtisztelni) neve Várady
Antal.

Ha megmondom, hogy Várady volt később Petőfinek azon egyetlen egy
barátja, a kire soha meg nem haragudott, a kivel soha össze nem
koczódott; akkor, úgy hiszem, egy tollvonással tökéletes jellemrajzát
adtam a derék férfiúnak, kit magam is szerencsés vagyok változatlan
barátaim közé számítani.

Egy este a fiatal ügyvéd másik kollegáját látogatva, azt épen sajátszerű
munkában látta elfoglalva; verseket válogatott. Megdöbbentő
foglalatosság egy ügyvédtől.

A szoba hátuljában állt egy fiatal, sápadt képű alak, kurta
gallérköpenyegben; ki figyelt volna rá?

Az ügyvédtárs kérte Váradyt, hogy tekintsen e versek közé s mondja meg,
mit szól hozzájuk?

Az kivont egyet a sok közül, és az épen a «disznótor» volt.

– Jaj be silányság; – mondá ez, iszonyúan fitymáló arczkifejezéssel.

Az ügyvéd kényszeríté, hogy olvasson el még egy másikat.

Ekkor akadt kezébe a «Befordultam a konyhára». Ez már inkább tetszett.
Ez jó vers, mulatságos vers.

De még tovább.

«A virágnak megtiltani nem lehet.»

Már ekkor széket húzott az asztalhoz Várady, s maga kérte, hogy hadd
lássa a többit.

És egyre nőtt elragadtatása; hiszen ezek remekművek, hisz ez tünemény!
Van-e még több? Hol termettek ezek? Ki bir ilyeneket irni?

Az ügyvéd mondá, hogy tekintsen hátra; szerzőjük ott áll.

Ez a szegény rongyos fiú? Kinek halavány orczáin egy szín változás sem
mutatta, hogy az ő verseit ócsárolják és magasztalják füle hallatára?

Ez a szegény rongyos fiú, ez a fakó csalogány az, a ki oly bűbájosan
énekel?

Minden üres hálálkodás, magasztalás helyett azt kérdezte Várady a
költőtől, hogy van-e szállása?

Az ügyvédek mindig praktikus emberek!

– Még nincs, volt a válasz.

– Jöjjön hozzám, egy szobám van, de eltérünk benne ketten.

Petőfi keresztül-kasul nézett az emberen; mert mindenkitől nem szokott
szivességet elfogadni, s miután jól bele nézett, azt mondta, hogy elmegy
hozzá.

Nappal az ügyvédnek sok dolga volt, ezt Petőfi jól látta, s azt mondá,
hogy neki semmi dolga sincs. Hanem éjszaka, midőn Várady fölébredt,
akkor látta, hogy fenn ül és dolgozik. Nem háborította, úgy tett, mintha
aludnék.

Másnap kérdezte tőle, hogy nem lenne-e szives vele ebédelni? Petőfi
megköszönte, már máshova van híva.

Nem volt igaz; az a nap is ebéd nélkül múlt el róla.

Csak nagy unszolásra volt képes Várady pár forintot elfogadtatni vele
kölcsön.

Másnap azt is visszafizette Petőfi: éjszaka két költeményt irt, s
valamelyik szerkesztőnek odaadta annyi árért, mely épen elég volt ez
adósságát lefizetni.

Mindezek igen aprólékos dolgok, de a költő jellemére oly valódi fényt
vetnek, minőt saját naplójából soha sem lehetne kideríteni.

A negyvenöt napból így folyt le tizenöt, csak harmincz volt hátra, a
midőn egy estve azzal toppan be Várady lakótársához, hogy harmincz
forintja van nála letéve.

Szép története van e harmincz forintnak!

E két hét lefolyta alatt sok kiadó ajtaján bekopogtatott a jó
Vörösmarty, a nélkül, hogy az ifjú költő verseinek keresztapát talált
volna köztük. Végre eredeti eszméje támadt; hisz a «nemzeti kör» úgy is
tudósok tanyája, adja ki e verseket a nemzeti kör!

A jó költő-vezér csak önmagáról tudott itélni. Váradyval s több
irodalompártoló ügyvéddel, orvossal összebeszélve, előterjeszté ez
óhajtását. E vakmerő indítványra felröffen a nemzeti kör minden toll- és
versfaragó tagja, rátámad az öreg úrra; mi dolog ez: «költő-dajkák
vagyunk-e mi? versírók kisdedovója akar a nemzeti kör lenni?
Kapaszkodjék kiki maga, minket sem segített senki!»

A poéták, irástudók immár megbuktatták volna a jó Vörösmartyt és azt a
nehány ügyvédet, a ki Váradyval az indítványt pártolá, ha ekkor elő nem
állt volna egy emberséges derék – szabómester, s azt nem mondá, hogy ő
megbizik abban, miként Vörösmarty rosszat nem ajánlhatott, s ha más nem
akad, ő egyedül egymaga viseli a nyomtatási költségeket, még harmincz
forintot előlegez is a költőnek, hogy élhessen egy ideig.

Ezt a derék kézmüvest nevezik Tóth Gáspárnak. A ki Petőfit szerette,
méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen
Mæcenása.

Három hét múlva azután százötven pengő forintot kapott a nemzeti kör
útján Petőfi versei első kötetéért, s napjára kifizeté a Pákh által
aláírt adósságot.


VII.

Nagyon divatos hang mai világban arról énekelni a költőknek, hogy őket
milyen rosszul fizetik: nem találom czélszerűtlennek e tárgyról nehány
adversariát jegyezni fel Petőfinek életéből.

Azon évben, hogy a Pesti Divatlapot Vahot Imre tisztelt barátom
megindítá, őt szólította fel segédszerkesztőjének. Bajza, ki valami épen
nem személyes, de tisztán irodalmi polémia miatt Vahottal ellenkezésben
állt, maga tanácsolta Petőfinek, hogy fogadja el az ajánlatot, mely
Pesten lételét biztosítja.

Petőfi tehát először is minden számába a Divatlapnak tartozott egy
verset írni. Másodszor az ujdonságokat szerkeszteni és harmadszor
félmérföldet utazni reggelenként Pestről a Magyar-utczából Budára
Gyurián és Bagó nyomdájába, s ott végezni a korrekturát.

És mind e munkáért kapott 400, mondd négyszáz váltó forintot; nem
havonként: – egész esztendőre.

A jó Petőfi nem hogy keveselte volna ez összeget, sőt dicsekedve mondá
nekem, hogy milyen szép fizetésbe jutott. Szállást is kapott ezenfelül,
melynek ablakát félig eltakarta a lépcső; itt irta azt a panaszos verset
a naphoz, hogy mért nem akar hozzá besütni? hisz tudhatná magáról
Apolló, hogy a poétának nincs pénze fára és gyertyára.

A korrekturából még az a mellékakczidencziája volt, hogy a hol lehetett,
egy-egy furcsa sajtóhibát csúsztatott be a szövegébe, például a helyett,
hogy ez s ez a párisi főúr egyik örökösének két ezer livre évi dijt,
másiknak háromszáz ezer frankot hagyományozott, így igazítá ki a
mondást: az egyiknek kétezer éves livréet, a másiknak háromszáz ezer
frakkot.

Az ilyeneken azután ő nagyon jól mulatott.

Első nagyobb költeményét, a Helység Kalapácsát negyven forintért vette
meg tőle Geibel Ármin, János vitézt százért Vahot Imre; egyes verseiért
eleinte két forintot adott Frankenburg, Horváth Lázár egy aranyat;
később az Életképek szerkesztői másfél aranyat.

Egyszer Petőfi meg akarta tréfálni a szerkesztőket.

Föltette magában, hogy fog rossz verseket írni, igen-igen rosszakat
szándéka szerint, s majd azokat elküldi a szerkesztőkhöz, hogy fogják
érte összeszidni.

De megjárta, mert mikor rossz verseket akart irni, jókat irt, s minden
szerkesztő rá ismert a Pönögei Kis Pál név alatt.

Ilyen a fátum, egyik jót akar és rossz sül ki belőle; másik rosszat akar
és nem ért hozzá.

Gazdagság volt ez mind ő reá nézve, hisz oly igénytelenül tudott élni.
Csak egy vágya, egy óhajtása volt, ha olykor pénz után sóhajtott: hogy
szűkölködő szülőin segíthessen vele.

Évek előtt kitiltá őt az atyai szigor a szülői házból és most arról volt
szó, hogy az apát űzik el könyörtelen uzsorások azon házból,
fizethetetlen adósság miatt.

Néhány száz forint megmenthette a jó öreget e nyomortól és gyalázattól.

Petőfi erősen föltevé magában, hogy ez összeget megküldi számára, s az
erős akarat és a gyermeki szeretet előtt mi a lehetetlen?

Ez időben épen híre futamodott, valamennyi hirlap sietett hirdetni,
variálni, commentálni, hogy egy gazdag magyar főúr elhatározá magában,
miszerint a magyar irodalom lételét biztosítani fogja, nagyszerű
áldozatokra készül, sőt már építtetett is egy tornyot a jószágán, a
melyet asilumnak szánt jámbor poéták számára, a hol ott ellakozzanak, ő
gondoskodván étel, ital és csizmáról s ott énekeljenek, mint boldog
fürjek a búzában.

Ez az eszme nagyon magasztaltatott akkor a hirlapokban.

Petőfi gondolá, hogy a kinek ilyen nagy torony van a fejében, az tán
attól sem fog megijedni, hogy ő neki ötszáz forintot adjon – kölcsön,
egy év alatt pontosan visszafizetendőt.

A főúr külömben is jó ismerőse volt Petőfinek, ennélfogva azt válaszolta
neki, hogy pénzzel ugyan meg nem vigasztalja, hanem ha tetszik a
toronyban lakni, hát ottan szivesen látja.

Mint a debreczeni csizmadia mondta a szinészeknek: fizetni, nem fizetek,
hanem a csizmáitokat megrepetáltatom.

Petőfi csak azt sajnálta, hogy minek kért?

Utközben elbúsultában összevetődik egy emberséges könyvárussal, azt
kérdi tőle, hogy mi baja? Petőfi mondja, hogy az atyja tönkre jut és ő
nem tud ötszáz forintot kapni, hogy megsegítse.

– Hisz az legkevesebb, – mondá a könyvárus, – vannak önnek művei! És
rögtön kifizetett neki 500 frtot, megjelent versei második kiadásáért.

És két év mulva ugyanazon versek harmadik kiadásáért adott neki két ezer
pengőt.

Ez a derék pártfogó volt Emich Gusztáv, ki úgy hiszem nem is bánta meg,
hogy Petőfit megnyeré.

A költőnek csak egy igaz pártfogója lehet, ki előtt meghajolhat, kit, ha
hálatelten üdvözöl, el nem pirul bele és ez a pártfogó – a közönség.

A közönség pártfogása végre képessé tette Petőfit, hogy szülőit
magához vehesse és őket jó módban eltartsa vénségükben.
Nyolczszáznegyvennyolczban már öt aranyat fizettek legkisebb verseiért
és ő neki akkor is csak egy fényűzése volt: édes apja, édes anyja.

Olyan nagyon szerették egymást ők hárman, hogy a mint az egyik meghalt
közülök, egy év alatt utána halt a másik kettő.


VIII.

Petőfi szerette külsőleg a különczöt játszani. Viseletei mindig olyanok
voltak, hogy a ki meglátta, vele álmodott.

Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy réz bogrács, csodálatos
süvegeket, majd ember nem látta, fül nem hallotta szabású zekéket,
dolmányokat virágos atlaszból.

Talán azért tette ezt, hogy a figyelmet magára vonja? Épen nem; sőt a
lehető legnehezebbé tette a vele megismerkedést, hideg, büszke és
szótalan volt a többi kalapviselő népek iránt. Valódi keleti büszkeség a
frank giaurok ellen.

Egy időben azt a divatot vette fel, hogy kerek, asztrakán kucsmát
hordott, csipőn alul érő prémes mentét, à la Csokonai és csizmába húzott
magyar nadrágot.

E Csokonai-divat idejében járt itt Liszt Ferencz, annak egyik
hangversenyén a hallgatók között gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg
Petőfi, s egészen elmerengett rajta, úgy hogy azt is elhitte volna
akkor, hogy Egressy zongorázik s Liszt Ferencz szaval.

Körüle álló barátai észrevették elragadtatását s egy gunyoros fiu a
többi közül figyelmezteté őt, hogy ne igen mélyen tekintsen azon szép
hölgy szemeibe, mert az rá nézve könnyen szomorú szenvedélylyé lehet.

– Miért? kérdezé a költő büszkén.

– Azon hölgy nem magunk forma szegény legénynek való, mert az K**, a
leggazdagabb pesti bankárok egyikének leánya.

Petőfinek büszkesége egészen felháborodott e szavakra. Hát egy költő
lelki gazdagsága még csak egymás mellett sem említhető egy bankár
kincseivel?

– Azért is nőül fogom kérni e hölgyet! szólt, a midőn elhagyták a
hangversenyt.

Társai azt hitték, hogy tréfál és nevettek rajta. E kétkedés, e kaczaj
még jobban elvadította. Másnap felkereste azt a barátját, ki őt a
mondott észrevétellel felingerelte, s azt mondá neki, ha meg akarja
tudni, vajjon Petőfi gyávább-e a kivitelben, mint a beszédben? vezesse
el őt a bankárhoz; még ma meg fogja kérni leánya kezét.

Az eleinte azt hitte, hogy Petőfi csak tréfál, s elment vele a bankár
ajtajáig, hanem a mint látta, hogy ez komolyan szándékozik fellépni,
akkor elővette minden rábeszélő tehetségét, hogy őt e szándékáról
leverje.

Petőfi kiszakítá magát kezei közül, s belépett a bankárhoz.

Hivatalos iratai közt találta az érdemes urat, s minden kerülgetés
nélkül bemutatá neki magát, röviden tudtára adva, hogy ő nem egyébért
jött hozzá, mint hogy leányát nőül kérje.

A bankár derék, finom úr volt és a mellett művelt, olvasott hazafi.

Mondá Petőfinek, hogy már régóta ismeri műveiből és nagyra becsüli
személyes ismeretségét; a mi látogatása érdemét illeti, arra nézve semmi
kifogása nincsen, miután e tárgyban a határozást egészen leányára szokta
bízni. E tekintetben tehát csak azon formaságra figyelmezteté Petőfit,
hogy legyen szives magát leánya előtt a család valamely ismerőse által
bemutattatni; mindjárt utasítá is őt, hogy ki által?

Azzal megszorítá a költő kezét szivesen, nyájasan; Petőfi vevé a
kucsmáját, jó napot kivánt, s úgy elfelejté a dolgot, mintha meg sem
történt volna.

Sohasem mutattatá be magát azon háznál. Csupán azt akarta bebizonyítni,
hogy volt bátorsága megtenni azt, a mit kimondott.

Ilyen bohó fiu volt ő, ha megharagították.

Szeretni és gyűlölni a végletekig tudott. Egy futó pillanat elég volt
arra, hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, s egy háborult
pillanat ismét elég arra, hogy legkedvesebbjét meggyűlölje.

Máskor is megtörtént vele, hogy egy szini előadás alatt egy kedves
művésznővel jutott szomszédságba, az első felvonás alatt megismerkedtek
egymással, a másik alatt örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig
sem várták, hanem siettek a paphoz, s tudtára adták, hogy ők rögtön
össze akarnak esküdni; nagytiszteletű Sz… i úrnak szerencséjükre az a
felelete volt rá, hogy gyertyavilágnál egybekelni nagy ritkaság,
felmentés nélkül nem is megy, tehát menjenek elébb és hozzanak
felmentéseket. Míg aztán a felmentés után jártak, a szép kis művésznő is
férjhez ment máshoz, Petőfi is egyebet gondolt, s útjaik nem jöttek
többé össze.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy estve érzékeny jelenetünk volt Petőfivel. Az összezördülés okaira
már nem emlékszem, csak a kibékülés jut eszembe. Valami apróság lehetett
az egész, a min vitatkoztunk; hanem a vita mindig érzékenyebbé kezdett
válni. Ő heves volt, én keserű, közel voltunk hozzá, hogy egymást
megríkassuk.

E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú
szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szívta, melynek kiégett
hamuját azután koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a
padlóba ne tapodja.

Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam
felszólalni:

– Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?

Oda tekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. A nagy
dühösködésben nem tudom minek nézhette?

Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatlanul kaczagni, s mire
magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el a vitát?

Aztán nem is kezdtük ujra.

Pedig egy pillanat előtt azon a ponton álltunk, hogy örökre elváljunk
egymástól; a mi csak évek mulva következett be aztán, és az is csak
ügyetlenség volt.


IX.

Vahot Sándor, a gyöngéd költő széplelkű nejének hasonló szellemű ifju,
gyermeteg testvére költé fel Petőfi szivében a legelső rokonszenv boldog
érzelmeit.

Még ki sem volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még
csak ábránd, még csak titkos óhajtás volt a költő szivében ez a
gondolat, midőn a legváratlanabb csapás ezt a szót nyomta rá: gyász!

Etelka meghalt. Meghalt, mielőtt élt volna.

Ne is kereszteltesse senki Etelkának leányát, mert e név viselői korán
halnak el. Ez az én vakhitem.

Én láttam Petőfit igaz fájdalmát egy évig viselni. Nagyon, nagyon
szenvedett. Évekig gyászolta Etelkát.

Szegény ifju gyermek, ha ő meg nem halt volna, talán Petőfi is élne
most. Talán őrszelleme tudott volna lenni a földön. Így pedig magához
szólítá őt, midőn költőjének nem volt mit tenni többé e világon.

A cziprus lombok minden sora a legigazabb könytől van átázva, a
legmélyebb, a legtisztább érzelemtől átölelve, elkezdve ama verstől
«elmondom, mit eddig rejtve tartogattam», egész addig, hogy «függ már a
lant megérintetlenül».

Ezen sorok Petőfi lelkének legszebb, legnemesebb vonásai, – mert
legigazabbak.

Emlékezem rá, hogy e halál után két esztendővel, midőn Etelka sírját
halála évnapján meglátogatta, feldult arczczal lépett be hozzám.

– Látod, milyen silány az ember! mondá csüggedten; a temetőből jövök,
Etelka sírjától; sírtam, mint egy őrült. És a mint visszafelé jöttem,
egy idegen szép leány jött reám szembe; s a mint egymás mellett
elhaladtunk, én – utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.

Milyen mély, fenékig tiszta tenger lehetett azon érzés, melyben ily
átvonuló árnyék is meglátszott. Minő teljes tele tiszta érzelemmel volt
az a lélek, ki szemrehányást tett magának azért, hogy egy szép hölgyre
kiváncsian tudott nézni, midőn egy másik sírjától jött, ki azóta rég
porrá omlott oda alant!

Etelka halála egészen világgyűlölővé tette Petőfit. A cziprus lombok
után nyomban következik ez a vers: «Megvetésem és Utálatomnak hitvány
tárgya ember a neved!» Ezt a verset ugyan egy korábbi kiadásban a jó
öreg Reseta, szelid, becsületes czenzorunk lealkudta Petőfitől: «Lássa
ön, mondá a kedves öreg, én sajnálok öntől egy sort is kitörölni, de ha
szeret engem, hagyja ki ezt költeményei közül»; hanem egy későbbi
kiadásba ismét be van az téve, s a mi utána következik, az mind sötét,
vadonat eszmékkel van tele.

Petőfit ez eset elűzte Pestről, ujra bebarangolta az egész hazát; most
már kényelmesebb úttal, mert mindenütt tárt karokkal fogadtatott, de
annál nehezebb szívvel, mert most már volt, a mi Pestre visszavonja: egy
sír. Imitt-amott írt versei erős tanubizonyságot tesznek háborgatott
kedélyéről, mely csak ott csillapul le néha, midőn a szülői házhoz ismét
koronként visszavetődik, midőn anyjának a legtisztább gyermeki szerelmet
vallja, midőn vigasztalja, hogy ne aggódjék azért, hogy kenyere oly
barna, az mégis jobb izű, mint másutt bármi lakoma, és a midőn
megénekelheti a pusztát, ezt az ő lelkével azonos határtalan képét a
szabad, a korlátlan természetnek!

Ez időben találkozott Tompa és Kerényi költőtársaival; az «erdei lak»
költői versenye örökíté e találkozás emlékét.

Azok a dőzs-dalok, miket ez időközben írt, mind olyan szép tarka
bokréták, miket örömest szagolgat az ember, a míg meg nem tudja, hogy a
temetőből vannak tépve. Csak egy elfájdult, elfáradt erős szenvedély
hangjai azok, miknek vígsága alatt mindenütt meg lehet találni a
keresztül nyilalló fájdalmat.

  «Kívül a síron nyílik a virág
  S belül a sírban féreg és halott van!»

Még a midőn késő – késő idők mulva új szerelme gyöngyeit megirta, akkor
is keresztülvillámlott még e fájó gondolat legforróbb ömledezésein.

  «Sírba tették első szeretőmet!»

A szerelem gyöngyei korszakot képeznek Petőfi verseiben, de nem
életében: én bizony már azt sem tudom, hogy a kihez irva voltak,
érzett-e olvasásuk alatt mást, minthogy azok igen szép költemények?

Csokonai Lillája háromszor ment férjhez, s ötven évvel élte túl a
költőt.

A költők sorsa úgy látszik minden században ugyanaz.


X.

Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye
valamelyik helységébe. Szép, komor hajlásu vonásai, szintelen arcza,
kissé melancholikus szemei, s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon
arczoknak, a miket a ki egyszer látott, soha el nem felejt.

Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon
igazolni kellett magát. Az ifju utast is megállítják a falu közepén, s
türelmetlen ellenvetései daczára vezetik a faluőrök a jegyzőhöz.

Az ifju lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatal,
czivilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó
röviden hitte végezhetni baját az által, hogy magát egyszerűen
megnevezte előtte:

– Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.

A jegyző arczán semmi változás.

– Van uraságodnak útlevele? kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. Mert
ebben a vármegyében ilyen nevű compossessort nem ismerek.

Petőfi egy perczig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó
parasztkunyhóban épen úgy ismerték, mint a delnők boudoirjaiban, s
arczképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s ime itt egy
kaputhordó irástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?

Többet nem szólt, hanem előadta az útlevelét; a jegyző összenézte, ha
megegyez-e arcza a személyleirással, szépen előttemezte és visszaadta az
iratot. Tessék tovább menni.

Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a
jegyzőhöz.

Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, a kinek
a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.

Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét s
átnyujtá szó nélkül.

De a mint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől
reszkető hangon kiálta fel:

– Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!

És azzal átölelte a költőt s oly jól esett neki, hogy örömkönyeit
keblére sirhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem
bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn
eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kisérte őt ismeretlen útjára.
Ennek az öregnek az áldása kisérte őt talán legtovább.


XI.

Semmi sem oly megdöbbentő az eszmélni szerető olvasóra nézve, mintha
most végig olvassa Petőfi verseit, s majd itt, majd amott akad amaz erős
sejtelmeire azon gyászos végzetnek, mely őt utolérte.

Az ember el-elborzad bele.

A halál sejtelme, a halál előérzete mindenütt.

Szüntelen ugyanazon véres szomorú kép, melyet utóbb ideáljává tett, s
szerelmes lett bele. Ezek a költői lélek profetiái!

  «Tudom azt az egyet,
  Hogy nem soká élek»…
  – – – – – – –
  Hogy ha én majd meghalok,
  Nem leszen kő síromon…»
  – – – – – – –

Valóban nincs sírjának emléke.

  – – – – – – – –
  «Most gomblyukamban a vírág,
  S ha újra zöldül a világ,
  Talán sírom halmán fakad.»
  – – – – – – – –

Ismét odább:

  Ha az Isten ekép szólna hozzám,
  «Fiam, én neked megengedem,
  Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik.»
  Erre kérném akkor Istenem:
  … hogy tavasz legyen,
  Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
  Veres rózsák férfi kebleken,
  S lelkesítve zengjenek a harczok
  Csalogányai, a trombiták.
  Ott legyek s az én szivemből szinte
  Nőjön egy halálos vérvirág.

Távolabb egyre sötétebben:

  «Ha meghalok, ha megfagyok: szememre
  Megkönyezetlen szemfedő borúl,
  S ültetni nem fog senki egy virágot
  A sírra, a mely rajtam domborúl.
  Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
  Nem jő megnézni senki síromat…»

Ismét tovább:

  «… Te fergeteg jöjj…
  S szórd el csontommal hírem, nevemet,
  Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen
  Megátkozott teremtmény létezett!…
  – – – – – – – – – –
  Véres napokkal álmodom,
  … Ha megfagyok, ha meghalok
  … a csatatéren»…

És legvégre:

  «Egy gondolat bánt engemet,
  Ágyban, párnák közt halni meg…
  … Ne ily halált adj Istenem…
  … Ott essem el én
  A harcz mezején,
  Ott folyjon ez ifjui vér ki szivemből
  S ha ajkam… végszava zendül
  Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
  A trombita hangja, az ágyúdörej,
  S holttestemen át
  Fujó paripák
  Száguldjanak…
  S ott hagyjanak engemet összetiporva…»

E véres sejtelemmel teli verset ő irta 1846-ban, mély béke idején,
viruló ifjuság korában, menyegzője küszöbén.

És úgy lőn, a hogy kivánta.

Hat év óta hat külömböző esetét hallottam halálának.

Mindegyik elbeszélő merőben ellenkezett a másikkal, s bizonyítá a
magáét. Hat közül öt tehát nem mondott igazat, én még azt is merem
állítani, hogy a hatodik sem mondotta azt.

Nem látta őt senki meghalni. De annyi bizonyos, hogy meghalt.

Hol és mi úton? melyik virágot táplálja porló hamvaival? nem tudja
senki; elmult, elenyészett, mint a vihar, melyről nem tudni, honnan jött
és hova lett? Nem tudja senki más, nem is kérdezi más, csak az esti
szellő, viharos lelkének szelidebb testvére, mely eljár a természet
költőjének hamvaihoz, fülébe sugdosni:

  «Porladozzál porló szeretőddel!»



A JÓ ÖREG ASSZONY.[8]

Régen, régen volt biz az már!

Mikor engem legelőször az iskolába vittek.

Csak épen akkora fiu voltam, hogy épen kilátszottam a földből, s
elbirtam a zsoltárt, ha két kézre fogtam.

Maig is emlékezem azokra a benyomásokra, soha sem is fogom elfeledni.

Elvitt jó apám kézen fogva egy nagy rettenetes épületbe, a minél
iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak az
épületnek, magas márvány lépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős
vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, a minek
lehetetlen volt belátni a végét.

A hosszú folyosón kettős ajtók voltak jobbra-balra, a miken keresztül
rejtelmes syllabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át; az
emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák classisok ismeretlen titkaiba
vezetett fel, öreg diákok csörtettek alá, kik végezték a leczkét s
mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt.

Oh mi óriások voltak én előttem ezek az öreg diákok, mennyit tudhatnak
már ezek, a mit én nem tudok!

A folyosóra nyiló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem s
kezemnél fogva előre bocsátott.

Háromszáz gyerek ült odabenn harminczhárom padon, mind olyanok, mint
magam. Rettenetes egy ország, a hol csupa gyerekek laknak! a falon egy
óriási tábla; arra irva szörnyeteg nagy betűk, azokra mutogatott egy
fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálczával, a gyermek-tábor pedig
mondta rá: «ábe ab vas kalap, ha megütöd, megharap!»

A mint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt,
hóna alá fogta a pálczáját, elénk jött, köszöntött; áldott jó apám
elmondta neki, hogy ujonczot hozott a számára; ne sajnálja velem az ő
fáradságát.

A nagybajuszú férfiu megsimogatá simára nyirt lenhajú fejemet, s
kérdezé, hogy hívnak?

Én mondám, hogy «Móricz».

Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat.
Ezek a fiuk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hívhatnak valakit
Móricznak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb
rendes nevezetűnek?

Egy ideig csak néztem, hogy vajjon édes apám is itt marad-e velem? és a
mint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik és engem itt hágy egyedül
ebben az ismeretlen nagyvilágban, a hol mindenki rám néz, s senki sem
ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak
egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sírjak megtettem volna.

A nagy férfiu, a kit a többiek ujjaikat feltartva, úgy hívtak, hogy
«rektor úr», a folyosóig kikisérte jó apámat, onnan azután visszatért s
engem beültetett a második padba egy kaputos, meg egy mezítlábos fiu
közé: a mezítlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és
az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiu, mint az
úrfi. Oh az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan biró volt a maga
országában.

A mezítlábos fiu ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a
padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, a miből mártogatott s
szorongatott erősen két linea közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája
járt a nagy igyekezet miatt.

Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután tele csepegtette
tintamalaczokkal az írását, légyházat csinált belőle; engemet is
biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, a mit én a világ minden
kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt
mondta, hogy «Mó–ricz!» én úgy szégyenlettem magamat s nem csúfolhattam
vissza, mert őtet Gyurinak hívták.

Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiu engem is
kiszólított a padból, odaállított a két térde közé, bemutatott a
zsoltárba és szép nyájasan felszólított, hogy mondjam meg: micsoda betű
ez?

Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.

Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanítottak már engem olvasni
otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre
s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélekzetem
el nem fogyott. A rektor úr megborzalta a fejemet s azt mondta, hogy
hisz ez már nagyon is jól megy.

Az én arczom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsértek már
meg egy párszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső
rektoromé, a ki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.

Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, a ki mellettem csak úgy
ötölt-hatolt a syllabák között s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.

Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első
pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt
hallani.

A mint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a
szivem; hátha engem is kérdeni fognak: «ha elnézed e világot, mit
gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?» és én még nem
tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezítlábas bajtárs is
felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondani valóját,
hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakítá az
examinálást.

Ilyen nehéz kő soha sem esett le a szivemről, mint akkor; meg valék
szabadulva a legnagyobb félelemtől, a mit valaha kiálltam. Hiszen a mi
leczke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog
többé ilyen rettegésem lenni.

Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a
hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját
gyújtó-üveggel, a mint a nap odasütött.

A mosdatlan kamasz ordított és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy
szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen igéri, hogy nem
teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni s kiállani a
három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének.
Hogy mer az a fiu most haza menni az atyjához?

A fiu még azután soká bőgött odahátul; mi pedig el kezdettünk énekelni
szépen: «óh mely boldog az oly ember éltében!» a rektor úr verte a
taktust az asztalon s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám
mosolyogna s még buzgóbban énekeltem.

Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fenhangon, imádság
után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leczkét, s azzal
hazabocsátá a nagy tábort.

Ott kinn meghúzták a nagy csengetyűt, mely egyedül az iskolai nagy
hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd classis népe
között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték
az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg
is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.

Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen s úgy vezetett haza abba a nagy
messzeségbe; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan messze még
nem voltam soha.

Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném
szilvás derelyét készíte számomra, a miért jól viseltem magamat s úgy
hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa
alá s fenhangon elkezdtem tanulni a kis káté és a hármas kis tükör
nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nem
csak a mezítlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem
egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig,
akkor legyőztem azt is.

Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen
az olyan régen volt már, hogy azt a fiatal embert, a kit akkor a
komáromi kollégium első osztályában Móriczkának csúfoltak, bátran
tekinthetem egy olyan személynek, a ki ezelőtt huszonhat évvel semmit
sem tudott arról, hogy én micsoda atyafiságban állhatok ő vele?

A közül a háromszázharminczhárom gyerek közül azután igen sokat nem
láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, a mint az
ábéczét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emlékezném, ha
megint elém jönne s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiu legyen most
is, mint ezelőtt egy negyedrész századdal.

Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb
régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel
szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az
emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat és mikor mi is
megnőttünk akkora óriásokká, a minőket én bámultam az előtt, hogy tudnak
egyszerre négy lépcsőt ugrani? és mindent tudtunk keresztül-kasul, a mi
azokban a nagy vastag könyvekben van megírva: akkor alig voltunk többé
tizenketten a háromszáz közül.

Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, a hol az a nagy bölcseségű
mester, az élet tanítgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, a
minek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálczájával, ha
roszszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképen a reménység,
barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragraphusoknál.

Egy-kettő már bevégezte iskoláit s pihennek csendesen, otthon, édes
anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy
elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószínűleg ők sem én
felőlem. Van olyan, a ki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most
boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, a hol ő
szerezgette hajdan.

Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen.
Nem tanítottak minket arra.

Volt azonban egy kortársam, a ki mellőlem még a legelső iskolában
elmaradt; erre még most is emlékezem, az én legelső szomszédom, a kis
Gyuri.

Épen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint
tudott ez a fákra mászni; a szájával sipolni; nyelvére tett levéllel
fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút
húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekíteni, milyen győzelmes volt
mindig a pitykővel, a pilinczkkel, a barabarabájszum-mal való
játszásban; a mikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjel
nagyobb fiúkat, hogy sírva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte
enni a zöld baraczkot, hajigálni a vén szakállas zsidókat és kergetni a
kósza kutyákat az utczán; a mit én mind nem mertem.

Én gyáva voltam, nagyon gyáva.

El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig
utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt
rettegésemnek: nem tudom ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók
megfognak és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni s
elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett
kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeserítette.
Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve
pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú
zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?

A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A
legrettenetesebb képzelettel birtam magamban elgondolni, milyen helyzet
az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad
körüle: olyan mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes
anyám! ne hagyjanak engem eltemetni!

Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a
szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálczáim, s nem volt
reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy
paraplé-nyelet kaphatnék valahol, a mi ideáljaim netovábbját képezte; s
ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az
udvaron is.

Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkozni, órákig
elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem épen
egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam
mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam
magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, a miket félelem
volna elmondani.

Míg más okosabb gyerekek összejöttek lapdázni, lármázni, kinn a
szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében építettem magamnak
kukoriczaszárból házat, a melybe el lehetett bújni, ott faragtam
mindenféle fegyvereket, kézíjakat, képzelt ellenségek ellen, ott
készítettem földalatti sírboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek
az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és
fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengetyű
három is, kisebb-nagyobb, a mikkel őket elharangoztam s írtam számukra
epitaphiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.

Egyszer az én kis Gyuri pajtásom is meglátogatott engem az én saját
kukoriczaváramban, az én selyembogársírboltom mellett, egy szombat
délután, a mikor nem volt iskola.

Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle
balga történeteket, a miken nagyon rosszúl mulatott; nem volt sem hinta,
sem laptázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem
volt kedve szerint.

– Te is olyan vagy, mint a nagymama, szólt duzzogva, az is mindig
koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.

– Koporsókkal? kérdezem én megdöbbenve.

– Az hát, felelt Gyuri kedvetlenül; van neki három koporsója is, aztán
azokba minden nap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik
sokszor halottnak, úgy tesz, mint a ki meghalt s mindig azt kérdezi,
hogy szépen el fogjuk-e temetni?

Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis
Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg
őket; majd ő eljön értem s azután játszunk együtt szépen.

Másnap délutánra szólt az engedelem. Akkor eljött értem a kis Gyuri, meg
az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk s én olyan távolra el nem
mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utcza is idegen
ország volt.

Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, a hol minden ablaknak öblös
vaskosara volt ki az utczára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai
között a kalapácsos rézpereczet, a mivel zörgetni kellett, ha zárva volt
az ajtó.

Nincsenek-e itt kutyák? ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig
követett; volt egy nagy, de ez lánczra volt kötve s külön ház volt a
számára építve.

Egy hosszú folyosón, meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába
érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a
szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az
ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután
előszedte játékszereit, a mikkel tele volt minden szeglet: dobot,
kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és
doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt
nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.

Azonban még alig volt ideje felállítani a gyalog és lovas hadakat, alig
mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal, midőn jött a
szobaleány s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a
nagymama elébb látni akar bennünket.

Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele
a nagymamának? láthatta már eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma
engedjék őt játszani.

A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját s olyat
húzott a könyökére, hogy az ríva ment el onnan.

Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e
lázadási kisérletért s én is «mitgefangen, mitgehangen» majd úgy
meglazsnakoltatódom a jóbarátság kedvéért, a hogy csak illik. Egyébiránt
elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell haza találnom, mikor
azt sem tudom, hogy hívják azt az utczát, a hol lakunk?

Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama
jött, még pedig nem korbácscsal a kezében, hanem igen is nyájas
arczczal. Olyan jó szelíd képe volt, hosszúkás finom arcza, nagy,
bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához,
igért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki: «hogy ha engemet
szeretsz». Pirongatta a makranczos fiut, hogy nem szégyenli-e magát
előttem? lám én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem,
akkor azt mondta, hogy no az én kedvemért bejön, de aztán hamar
kiereszszenek bennünket: hanem annyit mégis megtett haragjában, hogy egy
kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.

A nyájas asszonyság megfogta kezeinket s egy pompás, selyemmel
bútorozott termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.

Nagy sötét szoba volt az, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt,
roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek,
kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak czifrázatul; a falak mellett
fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.

A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arczképe: az úr zsinóros
mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött
szalaggal.

A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, a minek hátul
két nagy, elől két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg
asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta,
olyan összelapult ránczokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van
valaki abban a ruhában; fején suta hímzett főkötő volt; szemei előtt
pedig nagy zöld ellenző, a mitől alig lehetett az arczából valamit
látni.

Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót
nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé: «ki jött be?»

Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:

– A Gyurika, meg a Móriczka.

– Úgy? monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.

Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak,
estefelé már alig tudta megkülömböztetni az alakokat. Fejeinkre tette
két kezét és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a
Móriczka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.

Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány
csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlük szabadulni. Ott kellett neki
maradnia és beszélgetni a nagymamával.

Az öreg asszonyság igen jó kedvű volt és életvidám. Tudakozódott tőlem
mindenről, a miről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon
érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? mondtam neki, hogy
ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy
csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem
magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.

Gyurika elkezdett feszengeni.

– A nagymama megint benne van már a testamentomban; ereszszen el már
játszani.

E naiv véleményre a jó öreg is elnevette magát. Nem voltak már fogai és
mégis nevetett.

A szobaleány akkor ozsonálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta
a nagy karszék támláját s átgördítette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú
asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménynyel és kalácscsal.

Nagy társaság volt; ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a
szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy
magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, a kit
láttam már egyszer az examen alatt s úgy féltem tőle, mikor valamit
kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.

Ennek a felesége volt az a nyájas, szelíd asszonyság. Gyurika mamája.
Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyulánk halavány leányka,
a kit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt,
a kit még ölben hordozott a dajka.

Azonkívül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt,
meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, a ki Pápán járt iskolába,
meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, a ki azt
képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.

Még azután ott volt a nagymamának egy öcscse, valami nyugdíjazott
huszárkapitány, a kinek a fejében egy darab ezüstből volt csinálva, meg
egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még
azonkívül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, a ki nem szokott a
többiek közé ülni, mert azt nem szerették; nem tudom, hogy miért?

Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, épen tizennégyen ültünk
annál, a kik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a
többi a családhoz tartozott.

Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négy akkora csészéje volt,
mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s
emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon, s ha nem adtak
neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a
gyerekek esznek-e?

A nyugdíjazott kapitány, meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy
álljon be katonának, melyikhez csap fel? huszár lesz-e, vagy
gyalogkatona? ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos,
hanem generális.

A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, a min az
nagyokat kaczagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha
miattuk.

Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el
mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; a míg ő beszélt, addig
még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból.

Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban
mindenki kedvez. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő
uralkodik az ifjakon és véneken.

Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az
lehetett a magyarázata, hogy Gyurika anyja igen gazdag volt s ennél
fogva őt úgy tekintették, mint a kiből valaha legnagyobb úr válik a
családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek
kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész
még az öreg mama kezén lévén, a ki mindig bíztatta őket, hogy egyiknek
ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy
fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet? eldugdosott ezüst,
arany, élére vert pénzek, ócska bibliák, a levelek közé lapított
bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek
mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika,
ezt a Józsi, ezt a Juczi. Néha közbe születik egy új pretendens, annak
megint új hely jut a codicillusban; mind úgy el vannak látva a
gondoskodó nagymama által.

Öreg is volt már, igazán az öreg mama; ha tíz olyan gyermekéletet, mint
az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé s a világban
az a hit, hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.

Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti
ruháját, főkötőjét, a mikben kivánta, hogy eltemessék; elkészíttette
koporsóját, rá is iratta nagy arany betűkkel nevét, és hogy «meghalt az
Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén». Mikor aztán egyik nap a másikat
ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy
évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az
elmúlt évszámot s egygyel többet iratott helyette.

És a midőn eljöttek hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok,
ismerősök megköszönteni őt az új születés napján, a kis gyermekek
verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat hímeztek
számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét
gránátszínű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér
tafota vánkosaival, csipkés szemfödelével és lefeküdt bele, szépen
összetéve kezeit mellén és szemeit lehunyva csendesen, a hogy halottak
szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az
elrendelt sorban. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi, meg a szelíd
asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén,
utánuk a két kisebb fiu, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér
kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány
onnan a konyhából. Balfelől legfent a nyugdíjazott huszártiszt és az
özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.

Mikor egyszer így mind mellette álltak, nekem is megengedte a jó öreg
asszonyság, hogy benn legyek, akkor mind sorba megcsókolták összetett
kezeit, ő pedig folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik,
miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és
többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még bele
fekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.

Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok
maradjanak, az egyetértést meg ne háborítsák; a melyik közülök
nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit
pártul fogják, a gyöngébbek az okosabbak tanácsán járjanak, és végtére,
hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt
esztendeig elviseljék; sírhalmára gondot viseljenek, azt minden évben
felhantoltassák és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol
fekszik? hogy azok megemlékezzenek róla.

És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben
egyik-másik gyöngébb szívű elérzékenyült, és halkan zokogni kezdett,
azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e
számos családtagok kezeit sorban megcsókolák.

Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagy tekintélyű, magas
homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:

«Óh anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?»

A miért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott s csaknem keseregve
mondá fiának:

«Hogy tudsz te én nekem ilyen rosszakat mondani?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még nem mult el az az esztendő, a midőn egy reggel hat órakor már
elkezdtek zúgni a harangok. «Valami nagy halott van», mondák odahaza.

A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis
Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel az
iskolába, mert meghalt az édesatyja.

Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!

Mit mondhat most a jó öreg mama?

Leczke után tanítónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanítás, hanem a
helyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnénk, az
egész iskola ki fogja kisérni a nagy halottat.

Nevezetes férfiu volt, nagy pártfogója az egyháznak és iskolának: illő,
hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, a kik vele megfogyatkoztak.

Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öreg
diákok tanulták a gyász-éneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének
egy-egy méla töredéke; délután kiállítottak bennünket hosszú sorban az
iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak
illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.

Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról. Jöttek a
gyászénekes-diákok, – a tisztelendő urak selyem tógáikban, – a négy
lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve,
bársonynyal behúzva, nagy aranyos czímerek mindenik oldalán, kétfelül a
kocsi mellett díszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek
fáklyákat, selyemre nyomtatott czímerekkel fedve; azután… hallatszott
valami csendes szomorú hang; mint mikor sokan sírnak egyszerre, s
csendesen, mint valami álom vonult el előttem egy feketébe öltözött
hosszú csoportozat: a gyászoló család.

Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában;
testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sírt, de feje
lecsüggött mellére és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh hogy
ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, ő rajta lett
volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, a mi jó volt, hiszen
nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap
a halált: és ime ennek meg kelle őt előzni.

Letört családjának dísze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb
oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…

A többiek, a kik utána jöttek, mind sírtak és nem szégyenlették a sírást
annyi nép előtt. A kis Gyurika is sírt, és elrejté arczát nénje kezébe
és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes
előkelő férfiak, vállaikra emelve.

Azután egy vége-láthatatlan sereg nép vonult még utánuk, tisztes öreg
emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg
voltak illetődve, olyan csodálatos színe volt minden arcznak, hogy én
olyant még nem láttam soha.

A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval
bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiuk elől,
apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.

Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg
asszonyt, a mint leroskadt a sírra, a mint felemelték és kocsijába
vitték, és mind ez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.

Oh rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem
azoknak, a kik őket odáig kisérik és ismét visszajönnek.

E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott,
hogy édes anyja elköltözött e városból, a hol minden tárgy olyan szomorú
emlék volt rá nézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával; nem is
fognak többet visszajönni.

Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával;
gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat s új
eszmékhez szoktam.

*

Hajh, bizony sok idő elmult már azóta!

Ha összeszámítom, hát épen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy
negyedrésze!

Sok, nagyon sok idő.

És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt
ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port:
«mint lehet abból kenyeret keresni?» és holnapután megint más szemmel
fogjuk azt nézni: «hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?»

Hányt vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és
bennem, arczomon, szívemben idegen érzések váltották fel egymást, a mik
úgy nem hasonlítanak egymáshoz, mint a vad rózsa illatos bimbója ahhoz a
fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, a mi a rózsa virágából szokott lenni,
ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, a honnan
elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolcz
óra volt, iskola kezdődött. A kis fiuk most is úgy siettek, nagy könyvek
a hónuk alatt, fekete tábla az oldalukon, némelyik olyan aggodalmas
arczczal: bizonyosan nem tudja a leczkét.

A nagy tábla előtt most is úgy mondták; «ábe ab, vaskalap, ha megütik,
megharap».

A kérdés most is az volt, hogy «ki teremtette e nagy világot?» A kis
gyermekek már tudnak rá felelni, és a bölcsek még most is törik rajta a
fejüket.

Minden úgy van, a hogy volt.

Utam arra vitt a jó öreg asszony laka felé. A ház most is zöldre van
festve, miként akkor, a mérges oroszlánfej még most is harapja a réz
pereczet, a mivel zörgetni kell.

Az ajtó kissé nyikorog, a mikor kinyitják s az udvar be van nőve fűvel,
miként hajdan nem volt. De arra a kérdésre, hogy ki van itthon? még most
is azt felelik: az öreg asszonyság odabenn van.

A jó öreg nagymama! Ő tehát most is él!

Végig megyünk a hallgató szobákon. Benyitunk az ismeretes ajtón; minden
úgy van, a hogy volt. A nagy sötét almáriomok, valamivel még sötétebbek,
a tornyos pohárszékek; egy bútor sem kivánkozott a másik helyére. Meg
voltak elégedve állapotukkal. Ott a szegletben most is a nagy kerekes
szék, benne ül a jó öreg asszony; csak alig bír már mozdulni, minden
érzéke elhagyta, beszélni is csak alig tud. A vén társalkodóné ott áll a
háta mögött és köt harisnyákat, nem mintha szüksége volna rá valakinek,
hanem csak szokásból, hogy teljék az idő.

Az idegen lépéshangra kérdezi az öreg, hogy ki jött hozzá?

Mondják neki, hogy a Móriczka van itt, a Móriczka innen és innen, a ki a
Gyurikának olyan jó pajtása volt.

– Úgy? a Móriczka! rebegi a jó öreg, s odaint magához és iparkodik
kezével fejemet elérni és hajamat megsimogatni; «hogyan megnőtt.»

És azután leteszi kezeit és kaczag: az ember azt gondolná, hogy most
nevet, pedig ez nála annyit jelent, hogy sír.

Nem kivánja, hogy beszéljek, mi újság van a világban? elég neki, ha
kezemet kezében tarthatja, s mikor búcsúzni akarok, még azt mondja, hogy
maradjak.

Nincs is miről beszédet kezdeni vele, mert az mind síráson végződik.

Mit is kérdezhetnék tőle? Hová lett a számos család? Miért van most oly
egyedül?

Oh arra mind nagyon szomorú volna a felelet.

Három regényíró kifáradna abban, ha azt mind elakarná regélni, a mi e
családdal történt.

Gyurika nénje, a halvány karcsú leányka, legjobb tánczos volt három
farsangon a dalidókban, a negyediken legfehérebb halott a koporsóban.

Utána való évben az a kis piros arczú leányka halt meg skárlát himlőben;
a halál mind a fiatalokat válogatta.

Kisebbik fia, a katonatiszt egyszer, valami mellőztetés miatt párbajt
vívott; keresztül lőtték, a tüdéjén ment át a golyó, úgy hozták haza
halottan.

Azután Gyurika anyja következett; férje halála óta folyvást idegbajokban
szenvedett, az orvosok kifáradtak benne; egyik fürdőről a másikra járt,
egyszer azután el is maradt, a hol örökre kigyógyult.

Egészen szomorú a szép eladó unokahúg története: azt egy csapodár ifju
elcsábítá, elvitte magával; azután elhagyta nyomorban, gyalázatban: a
leánynak volt bátorsága tűrni a nyomort, de nem a gyalázatot; mérget
vett be. Rokonai ugyan, kik siettek a bocsánatadással, jókor érték s
kiszabadíták a rögtöni halálból; de azután lassan elsorvadt s egy év
alatt csendesen elhalt.

Mint a villámcsapás jött rögtön erre a hír, hogy a kollégiumban tanuló
idősebb unoka, egy szorgalmas ifju, ki ügyvédi pályára készült, egy
délután fürdés közben görcsöt kapott lábaiba, s bár legjobb úszó volt,
ott társai szeme láttára menthetetlenül a vízbe fulladt. Egy csekély
nyomorult patakba, a mit máskor játszva úszott keresztül.

E rettentő hírre a szerencsétlen anya, ki mindkét gyermekét elveszté,
forró lázba esett, s tizennégy nap alatt kimult. A jó öreg nagymamát itt
elhagyá már a keresztyéni türelem lelke.

– Hát illik-e ez tőletek, dorgálá a halottat, eltemettetitek velem
unokáimat, és azután meghaltok magatok is, és hagytok engemet itt
kínlódni ezen a világon; én hantoljam be a ti sírotokat? Én temessem el
valamennyit! Oh ez kegyetlenség! szörnyű kegyetlenség.

Az idők újra múltak szokott soruk szerint, a jó öreg asszony mindig
újabb évszámot festetett a koporsóra, és előtte nem hal meg senki.

Pedig még testvére is hátra volt. Az is sokáig élt már azzal az ezüsttel
foldott koponyájával: ideje volt teljes nyugalomra menni neki is; az
öreg asszony azt is eltemette.

De hiszen még megmaradt két unoka; Gyurika és leánytestvére.

Amaz derék szép ifjuvá nőtt fel; ott volt a testőrseregnél: azt mondják,
hogy nem volt nálánál szebb egy sem. Emez elnyomorodott szegényke,
kinőtt, köszvényben szenvedett; szánalom volt ránézni; még a jó öreg
mama is ha ránézett, felsóhajta magában: «bár az Isten még ezt is
magához venné.»

Meg is történt. Hosszú betegségnek halál a vége. A gyermek elszáradt,
elfonnyadt, mint mikor két gyümölcs van egy száron, az egyik megnő,
piros lesz, a másik elsárgul, és lehull. Ez is lehullt a sírba.

Eddig is kedvencze volt Gyuri a jó nagymamának, és most mind azon
szerelmét, melylyel többi gyermekeit, unokáit elhalmozta, mind ez az egy
örökölte. Ah milyen büszkesége volt benne! Ha csak nevét említék is,
magánkívül volt örömében.

Ez a legszomorúbb történet.

Az ifju bátor volt és vakmerő. Közbejöttek borzadalmas idők, az ifju
elfeledte, hogy neki jó öreg anyja van és annak ő utolsó öröme; elment
valahova, a honnan sokan nem tértek vissza. Ő is elmaradt ott; azt sem
tudni, hogy hol? azt sem tudni merre? azt sem tudni: volt-e szemfedője,
mikor eltemették? Csak azt tudni, hogy meghalt; csak azt tudni, hogy nem
jön haza többé.

Lehullt már levél és virág és gyümölcs a fáról, nem volt már senkije az
öreg anyának, a kire várjon. Mind elmentek előre.

Ekkor jutott eszébe az a mellőzött rokon, a kiről eddig senki sem
beszélt. Most azt vette maga mellé, az lett az egyetlen egy. Az is
harmincz éven túl lehetett már, midőn ez történt: addig észre sem
vették, most egyszerre udvarolni kezdtek neki nősülendő piperkőczök,
gavallérok s nagysádnak kezdték nevezni.

A mellőzött leány pedig azzal állt boszút piperkőczökön, udvarlókon és
szomorú öreg nénjén, hogy mikor legjobban féltették, akkor meghalt
kolerában.

És a jó öreg asszonyság, ki úgy elkészíté magának előre a koporsót,
egyedül maradt életben: annyi vidám rokon közül, a kik előtt hoszú évek
sora állt még, midőn együtt álltak ott körüle, és ő feküdt a koporsóban
szépen, kezeit összetéve és szemeit behunyva. És annak huszonöt
esztendeje már, és az nekem úgy tetszik, mintha csak tegnap előtt lett
volna.



DEÁK FERENCZNÉL.

1875 szeptember 10-én.

Budapest fővárosának egy olyan részében, a mit a touristák nem irtak még
le, tölti a verőfényes időszak napjait a nemzet kegyelt férfia.

A százházon túl, paradicsomtermő kertektől környékezve, egy olyan
utczában, a mit kétfelől terebélyes fák szegélyeznek, van az a zöldre
festett kerítés, mely a Deutsch-villát elzárja a külvilágtól. Ünnep
délután van, s ember még nem jár az utczán, a kitől kérdezősködni
lehetne, hanem azt minden bérkocsis tudja, hol lakik Deák Ferencz, s
egyenesen odahajtat velünk.

A kényelmes nyári lak fiatal park közepett fekszik, fákon és
virágcsoportokon még nem látszik az ősz búskomor színe. A nyitott
veranda alatt ül Deák Ferencz egy pamlagon, bő téli kabátban
(hálókabátot sohasem viselt), körüle rokonai, látogatói, egyik ápoló
rokona, egy finom alkatú, szőke, kék szemű sylphid, ki az öreget papának
nevezi; a másik egy feketehajú, élétpiros büszke szépség, (vendéghölgy);
aztán egy délczeg huszártiszt, meg egy magamforma vén képviselő, a ki
mindenképen el akar tagadni az ötven esztendejéből egyet, meg egy
felsőházi tag, a ki velem együtt csak azért akar harmincz esztendősnek
látszani, hogy a fejét meg ne hűtse. Mert ilyenkor őszszel, mikor a
parokámat felteszem, minden ember azon kezdi, hogy abba köt bele.
Denevértermészet! «Tedd fel azt a kalapot!» «Ámbár úgyis fedve van a
fejed.» «Bizony magam is rászorulok ides-tova, de várok vele míg ötven
esztendős leszek.» «Hiuság! a te neved képviselő, még fiatalítja is
magát!» «De itt a zsebemben a keresztlevelem.» «Az bizonyosan az öcsédé
lesz.» «De: nem lehet egy apának két Tádé fia!»

Most közbe szól Deák Ferencz: «Miért ne lehetne? Mikor hajdanában a
nemesi katasztert készítettük, találtunk egy apát, a kinek mind a három
fiát Jánosnak hívták, egy másiknak pedig két Ferencz fia volt. Az utóbbi
ki tudta menteni magát. Azt mondta, hogy az egyik fia Ser Ferencz, a
másik pedig Bor Ferencz. T. i. hogy a naptárban Franciscus Seraphinus és
Franciscus Boromæus csak a három első betűjével szokott jelezve lenni».

Áttértünk ezután a mai szent ünnepnapra: Mária-napja volt; a
városligetben nagy búcsú, erre egy nagyon kedves adomát mondott az öreg
úr.

Kehida szomszédságában is van egy hirhedett búcsújáró hely, melynek van
egy csodatevő kútja, a minek a vize mindenféle betegséget meggyógyít, s
azonkívül is használatos. E hely birtokosa jó barátja volt Deáknak s
sokszor időzött ott nála. Egyszer a többi között marasztja, hogy ne
menjen még. «Sietnem kell haza, mondá a vendég, holnap angyalok napja
van; búcsú lesz s még az éjjel lajttal vizet kell hordatnom a szent
kútba, mert egészen kiszáradt.» Hanem azért használt az mindenre.

Deák mondá neki, hogy mint okos felvilágosult ember, miért nem hagy fel
ezzel a szent kúttal, ha már nincs benne víz? «Azt én nem tehetem,
felelt a tulajdonos, mert az árendásom százhúsz forinttal többet fizet a
korcsmámért, azért, hogy a szent kút ott van.»

A vízről aztán áttértünk a csengetyüre. Két tárgy van az öreg úr keze
ügyében elhelyezve, egy légycsapó, meg egy óriási nagy csengetyü. Hogy
az első mire való? azt könnyű volt kitalálni; a pesti levegő, mint már
analysálva van, áll egy rész élenyből, háromrész légenyből (carbonicum:
nem Bursche) meg egy rész légyből. Ezeket a repülő Lusztkandeleket
rendre kell utasítani. Hanem az az elnöki csengetyű mire való? Az öreg
úr felfogta azt és csengetett vele. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy a
tisztelt ház hallgasson. Nem biz az, hanem hogy a messzelakó gazdasszony
meghallja és hozzon friss vizet.

Erre aztán én is elmondtam az öreg úrnak, hogy mennyire meg vagyunk most
elégedve az elnökünk csengetyüjével. Példányképe lettünk a rendnek. Mai
nap azt mondta tisztelt elnökünk: «fel kellene még olvastatnom a
házszabályok értelmében az indítványkönyvet és az interpellátióskönyvet;
de miután azokba mindez ideig semmi sincsen beleírva: a tisztelt ház
engedelmével, úgy hiszem, helyesen fogok cselekedni, ha nem olvastatom
fel». S a tisztelt ház egyhangulag beleegyezett.

«Bizonyosan nem volt ott Simonyi Ernő.»

Most már, ha a fejem leütik, sem tudom megmondani, hogy tértünk át az
országházról az állatkertre: erre is volt az öreg úrnak egy jó adomája.
Mikor még a jóságos Ferdinánd koronaörökös volt, akkor került az első
giraffe a bécsi állatkertbe. Egy kiváncsi polgár épen a trónörököst
magát szólította meg, mikor a schönbrunni kertben sétált, hol lehet azt
a ritkaságos állatot meglátni, a minek a nevét nem tudta. Ferdinánd a
kisérőihöz fordult, s azt mondta; «zeigt ihm einen Ligurianer; so ein
seltenes Thier hat er gewiss noch nicht gesehen».

A giraffeokról áttértünk az újságirókra (fatális eszmelánczolat!); az
öreg úr elmondá, hogy egyszer Kemény Zsigónál Mátyás napján ebéden volt,
s ott felköszöntötte a hírlapirókat, a kiknek ma nevük napja van.
Hogy-hogy? kérdezék tőle mindannyian. Hát úgy, hogy Mátyás teszi azt a
jéggel, a mit ti az újdonságokkal: «findt er keins, so macht er eins».

«Az ám, mondék, csakhogy a löbliche policáj sokszor megtette a szegény
újságíróval, hogy «macht er eins, so findt er keins».

«Különösen Zsigóval történt ez meg sokszor, folytatá Deák. Majd minden
éjjel fölverték az álmából azzal, hogy itt van Pultz úr (a
censor-rendőrbiztos), valamit ki kell venni a lapból, s valami mást
tenni helyébe. Egyszer megsokallta a mulatságot Zsigó, s mikor éjfél
után bekopogtat hozzá Pultz úr azzal a szóval, hogy baj van, a főczikket
ki kell venni, különben lefoglalják a lapot, Zsigó álmos is volt, mérges
is volt; azt mondta: no hát foglalják le! azzal befelé fordult s tovább
aludt. A rendőrbiztos csak magyarázta neki még a dolgot: alkudozott
vele, hogy legalább a kék plajbászszal aláhúzott sorokat vegye ki a
czikkből: de Zsigó már akkor úgy horkolt, hogy rengett bele a ház! A
biztos hazament s referált Protmannak, hogy a szerkesztő nem enged a
fenyegetésre, hanem horkol. A hatalmas főnök megütődött: «da muss was
dahinter stecken!» Már most csak azért se foglaljuk le a lapot! S másnap
sértetlenül megjelent a czikk. Ilyen dolog volt akkor az újságírás!

Kemény Zsigmond emlékénél egészen fölmelegedett az öreg úr; ő ismerte
tanítványának, e tiszta léleknek, e lángelméjű államférfiúnak legfőbb
becsét, kinek lelke elébb megtörött, mint porhüvelye, míg ő, a mester, a
testi szenvedések közepett is a szellemóriás maradt. Magasztalását,
sajnálatát mindnyájan osztottuk.

Most új látogatók jönnek: mi helyet adunk s búcsút veszünk az öreg
úrtól.

– De ne tessék elszaladni! kiált utánunk minden olvasó. «Hát az öreg úr
egészségi állapotjáról nem hallunk valamit?»

Úgy hiszem, hogy folyvást arról beszéltem.

Deák Ferencz derült, vidám kedélyben van: adomázik, mint hajdan,
szelleme teljes ruganyosságával bír; nem a ki az egész társaságnak a
hátán fekszik, de a ki kedves hangulatával az egész társaságot kezén
hordja. Csak az a kéz reszket kissé, ha felemelve tartja. (Nem reszket a
lélek!) A veszélyes betegség csaknem egészen elmúlt, s a maradék is
teljes gyógyulásnak ad helyt. Visszatért jó álma, étvágya, szabad
lélekzete, izomereje: s most már nem csak az életnek, de a közéletnek is
reméljük őt visszaadva látni.

Mint szerető rokonai mondják, az öreg úr most már kész elfogadni a
pest-belvárosi képviselőséget: még pedig nem csak mint megtisztelő
kegyelet czímét, de mint tettleges munkakört: «én nem akarok szavazógép
lenni,» mondá, s szándéka megjelenni az országházban, hogy részt vegyen
annak tanácskozásaiban.

Olyan napot nem látott még az országház, mint az lesz!

Adja Isten, hogy minél elébb bekövetkezzék, s adja hosszú sor
folytatását ennek az örömnapnak.



JÓZSEF FŐHERCZEG CSALÁDJA KÖRÉBEN.

Sokat írtak már felőle, mint «nagy» emberről, szóljunk róla egyszer,
mint a «jó» emberek mintaképéről, a családatyáról.

Minden államnak az alapja a család, s jó, ha a családi élet áldásaira
onnan felülről jön a példa.

Többször volt szerencsénk a magyar nádor fiát családja körében
tisztelhetni, s mind annyiszor azt a meggyőződést szereztük, mennyire
drága ránézve az otthon. Kastélyának belső pompáját nem a bútorzatok
drágasága adja meg, hanem az emlékezet becse. A falakon István
főherczeg, az utolsó nádor aquarell-festményei; a családi képek sorában
a gyermekek kedvencz nevelőnéjének arczképe; ereklyék, miken az anyák
kézmunkája van megörökítve; a főherczegnők szobája művészi atelier, a
főherczegfiuké tanulóterem: magáé a főherczegapáé műhely, muzeum és
fegyvertár.

A mi idejét nem a közügyek veszik igénybe József főherczegnek, azt mind
szeretett családja körében tölti. Igazi patriarkális élet van itt.
Reggel korán, a nappal együtt kelnek, délig dolgozik mindenki; tizenkét
órakor pontban ebédelnek, azután jön egy kis családi hangverseny,
zongora, czimbalom, dal, újra munka, tanulás, kertészkedés, vívás,
tornászat, fél hétkor együtt vacsorál a család, s kilenczkor már csendes
a ház. Csak ha tüzi lárma támad a szomszédban, akkor szakad félbe a
csendesség: a főherczeg, a tűzoltók parancsnoka, siet maga a vonata élén
a vész színhelyére s ott működik, míg a pusztító elem le nincs győzve,
néha másnap délig is.

A főherczeg gyermekeit rajongva szereti, maga mondja róluk: «ezekben már
kettős magyar vér foly» (anyáról is Koburg-Koháry királyi család
sarjai).

Egy jó barátunk, ki a főherczegi házzal közvetlen összeköttetésben áll,
ez érdekes adatokat közlé velünk e példaszerű családi életről.

József főherczeget a jó Isten azzal a jóval áldotta meg, mely itt a
földön leginkább képes igazán boldogítani az embert, mely kárpótolni
képes minden veszteségért, de melyet nem pótolhat semmi; adott neki
kedves, jó családot. Ott van a gondos, kedves, szerető és szeretett nő;
körülötte az élénk, szép, eszes gyermekek. Mintha csak rólok szólna a
zsoltár: «Feleséged mint a bőven termő szőlőtő, a házad falai között;
gyermekeid mint az olajfa hajtási az asztalod körül. Ime így áldatik
meg, a ki az Urat féli».

Mária Dorothea főherczegnő, a legidősb herczegkisasszony, gyönyörűen
fejlett, felnőtt hajadon. Homlokáról magas értelmiség, szeliden fénylő
szemeiből életvidor jókedv és szende szívjóság sugárzik elé. Példánya a
jól nevelt fejedelmi hölgynek. A tudás minden ágában kimüvelve, igaz
magyar nemzeties érzületben felnövekedve, az európai művelt nyelveken
kívül, melyeken szabatos tisztasággal beszél és ír, a latin nyelv
titkaiba is beavattatott. Művészi hajlamairól már sokat irtak a lapok, s
valóban nem közönséges hivatottságra valló képeket festett jeles
művészünk, Vastagh György vezetése alatt. Hasonló lelkesedéssel ápolja a
zenét is, s a generál-bassban egy ideig Erkel Gyula volt mestere. A múlt
farsangon el volt terjedve a magas szoczietás közt a vélemény, hogy
Mária főherczegnő a budai várpalota fényes termeiben a világba fog
vezettetni; de az uralkodó-háznál divó szokás szerint ez majd csak
jövőre fog megtörténni, ha betöltendi a főherczegnő 18-ik életévét.
Csupán Valéria főherczegnő tánczestélyén izlelte meg a táncz hevélyeit
és gyönyörét.

Nővére, a három évvel fiatalabb Margit főherczegnő, a szelidség, báj,
kellem megtestesülése. Testvérnénje művészi hajlamaiban ő is osztozik.
Rajong a zenéért. Kisebb darabokat már is komponál titokban. Egyet
ezekből sikerült nővérének megkeríteni, melyet a télen át esténként
tartatni szokott családi koncertben el is játszottak. Mindenkit
meglepett a kétségkívül gyermekies kisérletben is félreismerhetlenül
mutatkozó dallamosság és szerkezeti tisztaság. Ebben is anyjuk leányai
mind a ketten.

Józsi főherczeg, az idősebb fiu, a nyáron lesz 13 éves. Igazi
grand-seigneur a szó ideális értelmében. Előkelő, urias minden
mozdulata, modora, gondolkodásmódja, a nagyúrias gőg, fenhéjázás,
elbizakodottság legkisebb árnya nélkül. Előzékeny, megnyerő, lekötelező.
Most a gymnasiumi III-ik osztály tantárgyaival vesződik; vesződik, nem
azért, mintha nehéz feje volna, sőt ellenkezőleg, nyilt eszű, könnyű
felfogású. Hanem vesződik ambitioból, becsvágyból. Édes apja
tudvalevőleg megköveteli, hogy gyermekei ország-világ előtt nyilvánosan
beszámoljanak tanulmányaikról; mert nem akarja, hogy az ő számukra külön
sütet készüljön. Azért a főherczeg-úrfiak is csak úgy kénytelenek
tanulni, mint akárki fia. Három tanár van mellettük alkalmazva, s reggel
8-tól 11-ig, délután 4-től ½7-ig foly mindennap a tanulás a rendes
tantárgyakból. Azután jönnek a szabad-művészetek: zene, rajz, lovaglás,
vívás; lovaglásban a híres lovas, Juhász honvéd-alezredes, vívásban
Keresztesi Sándor a főherczegek tanítója.

A kis László főherczeg, a mennyire elválhatatlan jó pajtása három évvel
idősb testvérének, a mily benső szeretettel ragaszkodik hozzá, oly
ellentéte bátyjának. Modora népszerű, fesztelen, semmi korlátot nem
türő; merő pajzánság, csupa elevenség egész a féktelenségig. Egy helyben
ülni, no arra ugyan nem képes. Számára nem létezik fa elég magas, árok
elég széles, folyton ugrál, szaladgál, s vidám zajától egész nap
viszhangzik a tágas kastély, s a még nagyobb kert. Van is ám dolguk
tanítóinak, őt megfékezni. Hanem azért arany-jó szív. Önzetlen egész a
magáról megfeledkezésig. Apró ötleteivel, melyekben kifogyhatatlan,
gyermeteg élczeivel az egész főúri társaságot mulattatja. Ha huszár nem
lesz belőle, hát akkor semmi sem! Bátyja ellenkezőleg már most is egy
kis államférfiú.

A két legkisebb, Erzsébet és Klotild piczi főherczegnők, még nagyon is
aprók. Igazi kis angyalkák a Murillo képeiről. Ezek az egész családi
körnek beczéi, szemefényei, aranyos játékszerei. Isten tartsa meg őket,
s nevelje nagygyá kitünő szüleik örömére, a haza javára és büszkeségére!



SZÜRETI MULATSÁG ALCSUTHON.

«Aztán majd szüretkor én magam készítem el a gulyáshúst!»

Ezzel a szóval biztatott fel József főherczeg ő fensége, mikor legutóbb
Alcsuthon voltam a «Romano csibakéro sziklaribe» dolgában.

Nem is felejtkezett meg az igéretéről, egy patriarkális táviratban
meginvitálva a mai szüreti mulatságra: «nagyon jól fogunk mulatni».
(Erre pedig ugyan nagy szükségem van, mert a válaszfelirati vita
mulatságnak nem igen jó mulatság.)

Kilencz óra volt, mikor a vasutról odarepített a négy kisjenői sárkány.
Már akkor a két kis főherczeg Holdházy apátkanonokkal együtt indulásra
készen várt rám, József herczeg botot is faragott a számomra, hogy
könnyebben essék a gyaloglás. László meg előrefutott, «ott van már a
papa a szőlőben, látja a konyhája füstjét, ide érzik a jó szaga!»

Azzal megindult a karaván a közeli szőlőbe. Csányi Pista felcsuthi
bandája már messziről rákezdte a Rákóczy-indulót, mikor észrevett
bennünket. A gyepes udvaron nagyban folyt már akkor a munka. Az alacsony
nádfedelű présház előtt őrölték a mustot, az ökrös szekér ott várt rá a
lajttal. A szőlőlugasban egy katonaviselt ember gömbölygetett a tenyerei
között nagyszerű tészta galacsinokat, egy másik ezüst érdemrendes honvéd
egy hosszú asztalon aprította szeletekre a kétféle húst; azokat Farkas
honvéd alezredes húzogatta nyársra, szalonnával, veres hagymával
sorakoztatva; meg más katonák krumplit hámoztak, káposztát aprítottak;
csak maga a főherczeg volt czivilben, kék kötény kötve a derekára. Két
nagy katlanban égett már a tűz, azok is tábori szokás szerint a partba
voltak ásva; mind a kettő fölött egy-egy roppant rézüst fortyogott, az
egyikben főtt már a gulyáshús, a másikban meg a «czakumpakk», egy
melléktűzön csendesen sistergett a bakagombóczhoz való hagymás zsír, –
mindenkinek tele volt a keze dologgal. «Hát nekem nem lehetne valami
hasznomat venni?» – «Dehogy nem, a gulyáshúst segíthet keverni, legalább
nem lesz kozmás, mint tavaly volt.»

S aztán megmagyarázta a főherczeg, hogy mi minden lesz a mai lakomán.
Így szólt a «szüreti menázsi» 1894 október 16-ikán: Marhahús paprikás
krumplival. (No ezt már ismerem). Azután «bakagombócz». (Ez tésztából
készül olyan egy fontos golyóformára, szalonnával megspékelik, azután
egy óra hosszat főzik bugyborékoló vizben, míg megpuhúl, akkor zsírba
rakják, hol újra megkeményedik, hogy lőni lehet vele). Azután lesz
«czakumpakk», (ebben van paszuly, burgonya, rizs, káposzta, közbe
vegyített bőrös pecsenyedarabokkal, feleresztve rántáslével, paprika a
tetejébe), azután jön czigánypecsenye, meg zsiványpecsenye (ezt nyárson
fogják sütni: áll marhahúsból és sertéshúsból), azután kapunk
«granatéros marschot» (hát ez mi? túros csusza, de turó helyett hagymás
krumplival keverve; hol vennék a táborban a túrót?) aztán még jön a
«visokai sütemény», ezt az a horvát honvéd tudja készíteni, a kinek
ezüst vitézségi rendje van.

Mind elkészült ez annak idejére, megérkeztek a kastély tündérei, a magas
úrhölgyek, az ilyes gulyáshús lecsalogatná még az Olympot is.
Hevenyészett asztal lett terítve, a főherczegnőnek átadatott a magyarul
irt «menázsi» s arra a honvédek elkezdték körülhordani a hatalmas
bográcsokat egymás után, s senkinek sem kellett kinálás. A kisebbik
professzora a főherczegfiaknak kitanult fényképész, odaállított egy
fotográf-műhelyt s pillanatnyi fölvétel után megörökíté a lakomázó
társaságot: a főherczeget a kanállal a szájában; én szerencsére nem
látszom a pohártól, a miből épen iszom.

Először jóllakott a menázsiból az úri társaság, akkor hozzáült a
honvédcselédség; következtek utánuk a czigányok; még azok sem bírták
elfogyasztani, akkor aztán jól tartották a szedőket. Olyan volt ez, mint
a Thábor-hegyi prédikáczió.

Ebéd után hozzáláttunk a szüreteléshez (így jó az) s egy egészséges séta
után én eltüntem Rómer Flóris szobájába (úgy hívják azt, a hová
bekvártélyoztak) s ott neki ültem regényt irni; mert hát nemcsak a
nagyherczegek parancsolnak velem, hanem a «Kis királyok» is.

Ilyen az én szüretem!

Észre sem vettem, hogy már vacsorára jár az idő: dehogy voltam éhes. Ha
az apát úr fel nem jön értem, a holnapi tárcza a «Nemzet»-ben hosszabb
lenne.

«Várnak már odalenn!»

De azt nem árulta el, hogy mire várnak?

Nagy meglepetés volt. Már a tornáczba érkezve, hangzott elém az alföldi
népdal, a mit a főherczegnő szobájában énekeltek; a kórusban túlnyomó
volt a szopránhang, de az elámulás csak akkor fogott el, mikor a terembe
léptem s megláttam az egész társaságot. A főherczegi család ifjú tagjai
és az udvarhölgyek mind népies jelmezekbe voltak öltözve; Mária
főherczegnő gyöngyös pártával, zsinóros pruszlikban, gyönyörű gömöri
parasztleány volt, míg Margit főherczegnő kisjenői oláh fátának volt
öltözve, ezüst szövöttes katrinczával, piros mellénykével, ezüst
virágokkal hímzett, hosszú bő ingujjakkal, karmazsin piros csizmában, a
mi mind úgy illett hosszú fonadékú aranyszőke hajához. Zichy Irén grófnő
pompás győrvidéki menyecske volt, míg Boxberg Paula bárónő aranycsipkés
főkötőjében, virágos viganójában a mátrai pompát képviselte deli
alakjával. A két kis főherczeg Bánk bánt és Hunyady Lászlót
miniatureben, – maga pedig József főherczeg igazi eredeti debreczeni
csikós ornatusban pompázott; lobogós ingujjakkal, birkaprémes mentéje
fél vállára vetve, alatta az ólompitykékkel kivarrott pruszlik,
sallangos kostök, a szíj mellé dugva, (megsúgta később, hogy szűz dohány
van bele vágva), a gyűrt torkú csizmán hatalmas pengős sarkantyúk, s a
vállán keresztül csavarva a kivert nyelű karikás ostor.

«Milliom bocsánat! hisz ebben az egész társaságban csak én magam vagyok
egyedül a német.»

«Azt énekelte a pap: ne nézd uram, hogy ő német!»

Majd vacsorához ültünk. Sejtettem, hogy táncz lesz ennek a vége! A hogy
be is következett; vacsora után átment a társaság a tánczterembe. Ott
várt már felvont hegedűvel Csányi Pista bandája, s rárántotta a láb alá
valót. Hiszen tánczosnő lett volna szép számmal; de tánczos csak egy
volt, a kis József herczeg; a ki ki is tett magáért.

Mondék a főherczegnőnek: «eszembe jut most az az operette, a minek a
czíme «Tiz leány és egy férfi».

«Majd lesz itten több is!»

Kiváncsi voltam rá, ki lesz az? Csak nem a fiatal tisztelendő tanár úr?

Egyszer aztán megperdül a sarkantyú s előáll maga József főherczeg,
Mária főherczegnőt párul vezetve, s bemutatja azt az igazi huszáros,
csikósos magyar tánczot, a milyenre én csak kecskeméti diákkoromból
emlékszem, mikor a verbunkosok járták a promenád közepén. Tökéletes
alföldi magyar legény volt, mikor abban egyenesre ágaskodik a jó kedv,
neki szánja magát, de soha egy pillanatra el nem veszti a komoly
délczegségét, nem rugdal, nem toporzékol az, hanem kevélykedik, abban a
virtusa, s minden mozdulatával azt mondja, «ki a legény a csárdában?» De
gyalog is szivesen eljöttem volna Alcsuthra, csak azért, hogy ezt a
tánczot lássam.

Egyszer aztán azon vettem észre, hogy magam is benne vagyok a tánczban.
Vittek.

Még azt mondta a főherczegnő, mikor vége volt, hogy elég jól járom a
palotást.

«Hjaj! Fenséges asszonyom, nem palotás ez már, hanem csak ruinás.»
Denique, megesett.

Tudom, hogy ezért az exceszszusért kereset alá fognak venni idehaza; de
hát majd én is azzal védem magamat, a mivel a bécsi operaszinházi
páholynyitó, a ki Milán királynak gyufát nyujtott a foyerban
szivargyújtáshoz: hogy «kényszerítő körülmények forogtak fenn».

Éjjel azzal álmodtam, hogy Kecskeméten a jó Siposs bácsi, a jogtanárom
examinálni akart, hogy «quid juris». – «Non sum paratus: az éjjel bálban
voltam.» – «Tánczoltál?» – «Omnino.» – «Habes eminentiam.»

Aztán mikor felébredek, keresem a fejemen a papillotokat, a mikbe a szép
dúsfűrtű szőke hajam van becsavargatva: (azok is mind szerelmes
versekből voltak hasogatva).

Hol van az már – Marczi fiam!



KIRÁLYÉKNÁL.

Bizony rég ideje, hogy egy magyar király tudósaival együtt tanakodott
tudományos munka létrehozása iránt; arra pedig, hogy uralkodó fejedelem
levente fia saját készítette irodalmi művet nyujtott volna át koronás
atyjának, nem is emlékszem.

Épen a Tisza-jubileum előtti napon kaptam a trónörököstől levelet,
melyben értesít, hogy ő Felsége deczember 1-én fogadja őt és az
«Osztrák-Magyar Monarchia irásban és képben» szerkesztőit kihallgatásra,
átveendő a munka első füzetét; ugyanabban meghív magához, a munka
szerkesztősége megtiszteléseül adandó ebédre, megbízva, hogy a magyar
szerkesztő és művészeti bizottság elnökeit, Haynald bibornokot és Keleti
Gusztáv igazgatót és hívjam meg a nevében. (A másik elnök, Benczúr
inkább elkészít egy képet, mint hogy ünnepelyes lakomákban vagy
gyülésekben részt vegyen.) Azonnal siettem a bibornokhoz; nem volt senki
az előszobájában, úgy kellett hozzá bejelentetlenül berontanom. Munkában
találtam, mint mindig. Ajánló leveleket diktált prælatusának. Mert
Haynald senkitől sem tagad meg semmit; az ő jótékonyságának
bőségszarvából hull minden, a mi aranyat ér; többek között az ajánló
levelek: festő és zeneművész úgy számít azokra bel- és külföldön, mint
hajdan az indulgentiális levelekre a másforma művészek.

A trónörökös azt irta a levelében, hogy elébb szép diplomatikusan
puhatoljam ki, hogy nem lesz-e terhére a bibornoknak a Bécsbe utazás?
mert bár nagyon nehezen nélkülözné a jelenlétét, nem szeretné, ha csupán
az ő kedvéért venne magára ilyen öreg úr akkora fáradságot. Megmutattam
a bibornoknak ezt a passzusát a levélnek. Nagyon tudta méltányolni annak
az értékét. Csak az «öreg úr» ellen tett exceptivát, tréfás
tiltakozással. – «Legyen megnyugodva eminencziád: majd elmondják az
ellenségei, hogy «nem öreg úr!» (Már akkor fujták is a követ.)

A Tisza-jubileum után harmadnapra (ezt már a mamelukok így fogják
használni időszámításra, mint az Izlám-hivők a Mahomed-futást) odafenn
voltunk a császári várpalotában, a trónörökésnél, pontban tizenegy
órakor. Weilen barátom fekete frakkban, én kardosan és panyókásan:
mindegyikünk a hóna alatt a maga füzetével, Weilen a némettel, én a
magyarral (a mienk japáni papirra volt nyomva). Ő Fensége előre
figyelmeztetett, hogy elébb a magyar szöveget fogja ő Felségének
átnyujtani: azért, mert Bécsben a magyar a vendég, s a vendégé az
elsőbbség.

Ő Felsége ez alkalommal legbenső dolgozószobájában fogadott; nem a
diplomácziai kihallgatások helyiségében. Csendes kis szoba az; egyszerű,
pompa nélküli otthon. De mégis van benne valami felbecsülhetetlen pompa;
két életnagyságú arczkép. Mind a kettő ő Felségét a királynét ábrázolja,
legvirulóbb ifjúkorában; csaknem egymás mellett áll a két kép, csupán
egy közbeeső ajtó által elválasztva: mind a kettő ugyanazon felfogásban,
nem mint uralkodónőt, de mint hódítónőt őrökíté meg a királyasszonyt
egyszerű eszményi fehér öltözetben, a mire hosszú, tömött gesztenyeszín
fürtei térdein alul omlanak alá. Az első arczkép oly tündérien bájoló
kifejezéssel tekint alá; a másodikon már uralkodik az anyai méltóság és
boldogság kifejezése.

Ő Felsége igen derült kedélyben volt. Arczszine férfias, erőfeszítő
munkában edzett egészségre mutat, erőteljes kifejezésű vonásaiban, a
nála megszokott fenséggel párosult nyílt nyájasságon kivül, ezuttal
valami örömsugárzó gyöngédség volt a hangulatadó. Nem hódolatfogadó
monarkha és tisztelgő álltak egymás előtt; hanem apa és fiú. A beszédek
nem voltak irásból olvasva; hanem jöttek a szivből. Az egész ünnepélyes
jelenet a valódi patriarkhális üdvözlés és elfogadás szinét viselte
magán. Mikor a király kezét nyujtá a trónörökösnek, s ez megcsókolta a
nyujtott kezet, ez a magunk saját puritán ősszokásainkra emlékeztetett
vissza.

Ezután a trónörökös átnyujtá a királynak a mű magyar és német szövegű
első füzeteit; mire ő Felsége hozzám fordult, s magyarul szólva,
elismerését fejezte ki a szerkesztőség és a munkatársak iránt, hogy ily
rövid idő alatt lehetővé tették ily sok nehézséggel járó munka
megindítását. S azután mind a két szerkesztővel hosszasabban társalgott,
értesülést kivánva a mű összeállítása és kiadása részleteiről; egyszer
aztán ismét a fiához fordult: «Ezt a czikket te irtad, úgy-e bár?»
kérdezé, a bevezető czikkre mutatva, s aztán a szerkesztőkhöz intézé
rögtön a szavát; «Jól van az a czikk megírva?» a mire én, még az illemes
válaszon túl azt is bátor voltam felelni, hogy a főherczeg a legjobb
irója ennek a műnek. S ebben egy csepp hizelgés nincs. Oly rövid, tömör
és kifejezésteljes irálya van Rezső főherczegnek, néhány sorban egész
képet visszaadó, hogy azt mindnyájan mintául vehetjük: innen és túl a
Lajtán.

Ez ünnepélyes átadás után visszatértünk a főherczeg lakosztályába, a hol
együtt Weilen tollviselése mellett szerkesztődött meg a lapok számára
való szövegezése a lefolyt jelenetnek.

Az elbocsátásnál tudatta velem a trónörökös, hogy a mai díszlakomán
áldomást fog mondani a szerkesztőségre, a jelen és távollevő s még
azután közreműködendő munkatársakra; még pedig Haynaldot külön
felköszöntve, mivelhogy egy bibornok egyenlő tisztességben részesül a
királyi herczegekkel.

Én rögtön siettem ezzel a hírrel a Hotel Londonba. Az Haynaldnak a
szállója már negyven esztendő óta. Egész Bécs városában a
legkezdetlegesebb fogadó: olyanforma, mint nálunk volt a Hattyú. Maga
adomázta el egyszer a főpap, hogy mikor a bibornoki kalapot elnyerte, a
bécsi papság sietett a szállásán tisztelegni s e miatt mindig nagy
népcsoportosulás volt a London előtt. Egyszer lármát hall s az ablakon
kinézve, látja, hogy egy embert a rendőrök a tömeg közül elfognak és
bekisérnek. Felhivatta a rendőrbiztost s kérdezte tőle, hogy mit vétett
a befogott ember? – «Hát azt mondta, hogy micsoda kopott kardinális
lehet az, a ki egy ilyen szutykos vendéglőben száll meg?» Természetesen
azonnal kieszközölte, hogy szigorú birálóját szabadon bocsássák. Hát
azóta a Hotel London még mindig nem lett elegánsabb s a kardinális
kapuját nem őrzik svájczi alabárdosok; odalenn nem vár rá a gyaloghintó
(hogy szentséges lábai a földdel ne érintkezzenek), előszobájában nem
udvarol két prælátus selyem szutánban; hanem úgy kell megint (sikertelen
kopogtatás után) berontanom egyenesen az elfogadó szobájába s
felzavarnom a senki által nem őrzött bibornokot délutáni siestájából. És
a mint értesült általam a mondandó főherczegi toasztról, rögtön fölfogta
a helyzetét: «Akkor nekem viszont felköszöntőt kell mondanom a
főherczegre a munkatársak nevében.» – «Még pedig németül és magyarul, a
dualizmus értelmében. Azt pedig le is kellene irni a nyilvánosság
számára.» – «És én nekem nincs itt a prælatusom, a kinek diktálni
szoktam.» – «Majd neki ülök én, tessék nekem diktálni.» És úgy történt.
Haynald diktált, én meg irtam. (Annak is van már ötven esztendeje, hogy
legutoljára diktandó járt a toll a kezemben.) Csak két órai határidő
volt, s azalatt még le is kellett tisztázni az eredeti konczeptust.
Ebben már kisegített bennünket a Pázmáneum igazgatója, morvaországi
szűletésű derék magyar ember.

A toaszt szövegét elhoztam magammal; ez volt a válasz arra az
emlékezetes felköszöntésre, melylyel a monarkhia trónörököse a maga
szellemi táborkarát, az osztrák és magyar irókat, saját asztalánál
üdvözölte. Ugy hiszem, hogy mindnyájunk érzelmeit fejezte ki benne.
Mikor hazaérkezve, egy irói körben megjelentem, azzal fogadtak, hogy:
«Most már igazán és komolyan ismerjük el a főherczeget, mert lakomát
adott és áldomást mondott». Tréfaként hangzik ez; de nagyon komoly
értelme van.



REZSŐ TRÓNÖRÖKÖS IRÓSZOBÁJA.

Az egész fejedelmi irószoba az összeállítás izlése és pompája által
érdekes; de még inkább azzá lesz, ha az egyes alkatrészeknek a
provenientiáit megismerjük. Mert ez a szoba nem úgy van felszerelve, a
hogy azt egy udvari szőnyegész (a ki érti a szakmáját, s a kinek az az
utasítása, hogy «kerüljön, a mibe kerül!») a legdrágább kereskedőktől
összevásárolja; itt minden tárgyhoz valami emlékezet van kötve: elkezdve
a kárpitmennyezetet tartó királysastól, a melyet a trónörökös maga
ejtett el. A többi is mind tanulságos és regényes útazások szerzeménye,
keleti uralkodóknak, szabad nomád törzsek emirjeinek tisztelet-ajándéka,
a miket pénzen meg nem lehet venni, csak kölcsönös fejedelmi
munificentia árán; köztük olyan ritkaságok, a melyekhez egész magyarázat
kell. Minden butordarab, fegyver, szőnyeg, edény egy-egy történetről
beszél s magával hordja azt a kiterjedt horizont, a melyet a trónörökös
maga előtt kibontakozni látott.

A sors a magasan született férfiaknak szokott osztogatni állásukhoz való
ajándékokat: Rezső főherczegnek gondolatokat adott. Egy gondolkozó
fejedelmi sarj! Nem mindennapi tünemény. És a ki a gondolatait szereti
másokkal közleni és óhajt a mások gondolataival is megismerkedni. A ki
akarja látni és hallani az igazat, a valót, a ki nyílt szivet tár az
őszinte beszéd elé; ki az ellenvéleményt provokálni bátor, s leküzdi, ha
az övé az erősebb; de enged neki, ha azt találja helyesnek.

Ott, annál a kis iróasztalnál szokott a trónörökös értekezni nagy
népismei műve szerkesztőivel, mikor azok mind a ketten Bécsben vannak.
(Máskor viszont Budapesten fogadja mind a kettőt.) A trónörökös
semmiféle magántitkárt, irnokot nem tart: maga irja a leveleit, munkáit,
és oly korrekt irálylyal, hogy azokban soha egy törlés, igazítás elő nem
fordul, még ha magyarul vannak is szövegezve. Az «Osztrák-Magyar
Monarchia irásban és képben» szerkesztésénél, mondhatni, hogy a
legnagyobb gond terhét a trónörökös vállalta magára. A czikkek az első
fogalmazásban az ő kezébe kerülnek, s azután a felügyelő-bizottságok, az
egyes szaktudósok észrevételeivel megint vissza; végre kiigazított,
kiegészített alakban újra megjelenik a legfelső szerkesztő előtt, a ki
aztán a legőszintébb és tárgyilagosabb birálatot gyakorolja mindannyi
fölött, s a míg egyrészt meglepő szakismeretével imponál, másrészt a
kettős szerkesztőség között támadható véleménykülömbségeket ritka
tapintattal tudja mind a két félt megnyugtatólag kiegyenlíteni.

Ha egy költő, egy professzionátus iró előszeretettel van az iróasztala
iránt: az rendes tünemény; ahhoz szokott, abból él; de a trónörökösnek
egyéb hivatása, egyéb gyönyöre is van. Hivatása hadvezérré avatja;
gyönyörűsége a vadászat. Mind a kettőhöz hideg vér, kemény idegzet,
edzett testalkat kell. S ezekben a legjava jutott Rezső főherczegnek. Ő,
a ki éjfélben fölkel és neki indul a havasoknak, nádasoknak, egy könnyű
kabátban, kezében egycsövű fegyverrel, melynek lövése bizonyos halál;
nem kisérve mástól, mint gyakran egy ismeretlen, vad, idegen vezetőtől,
s daczolva zivatarral, leküzdve nehéz fáradalmakat; gyönyörnek találja
mindazt, a mi egy közönséges tudóst menten a halhatatlanságra vezetne –
a másvilágon; hogy másnap rögtön az iróasztalához űlve, legmagasabb
élvezetét keresse abban, a mihez forró vér, érzékeny idegek, andalgó
képzelet szükségesek: az irodalmi foglalkozásban; hogy egyik nap
hadseregeket vezényeljen, másik nap a szellem táborait vezesse: ez a mi
rendkivüli.



ÉN ÉS A ZSIDÓK.

Mi tűrés-tagadás? én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok
fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a
zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják: s a mi
házunk és az iskola között esett épen a Baranyay-kuria, melyen zsidóknak
szabad volt lakni. A sakter is ott lakott. Mindennap láttam, mikor az
elvágott nyakú ludakat kihozták a kapuján a zsidó asszonyok: a
képzeletem kiegészítette a többit. Szörnyű dolgok történnek odabenn! Nem
is mertem én magamban elmenni azok előtt a boltajtók előtt, a hol azok a
hosszú szakállú mogorva emberek ülnek, kaftánújjba dugott kézzel,
papucsba dugott lábbal; egy szolgálónak kellett elkisérni az iskola
udvaráig vagy legalább az Eszter nénémnek a mi házunk ajtajába kiállni s
utánam nézni; de ha a sakter ajtaja előtt hátratekintettem s azt láttam,
hogy nem néznek utánam a házunk ajtajából, bizony vissza is szaladtam én
a fele útjáról az iskolának.

Aztán, a mit az iskolában tanultam egy nagy vastag könyvből, a minek
Hübner volt a neve, az sem igen volt arravaló, hogy a zsidók iránt való
előszeretetet serkentgesse bennem. Hogy engedik ezeket az embereket
szabadon járni, a kik az én Idvezitőmet olyan kegyetlenül megölték?

A ki a nézeteimet a legtökéletesebben osztotta, az volt a Cziczke
kutyánk. Hej, hogy iramodott neki, ha egyszer valami olyan szakállas,
bugyogós alak bejött az udvarunkra. Ott már én is vitéz voltam: ugyan
uszítottam utána a Cziczkét: «aló, pucz, csippd meg!» s nagyot nevettem
rajta, mikor csattogott a papucsa a kifelé iramodónak, a míg az
utczaajtóig elért.

Mikor aztán nagyobbra megnőttem, akkor elküldtek Pozsonyba, német szóra.
Ott azután megtanultam azt, hogy van a város végén egy elátkozott hely,
a mit Schloszbergnek hívnak: azt csupa zsidók lakják; annálfogva az a
csoportosított fészke és tanyája minden Isten és ember ellen való
bűnnek, úgy, hogy ha egy diákról megtudják, hogy a Schloszbergen volt,
azt rögtön kicsapják az iskolából.

Ebben a hitben megerősödve, ismét visszakerültem Komáromba, a hol még
akkor híres gimnázium volt három bölcsészeti osztálylyal.

Zsidó diákkal még mind addig az ideig nem találkoztam se lyceumban, se
gimnáziumban, de csak egy szállal sem. Minek is tanult volna a zsidó
diákul? Hivatalt nem viselhetett, ügyvéddé, mérnökké nem lehetett.
Mirevaló volna neki a diák nyelv? Csak azért, hogy Horatiust megértse:
«nunc est bibendum, nunc pede libero pulsanda tellus.» Hát szabad a
zsidónak jó kedvének lenni? bort inni és tánczolni? Az volna a furcsa!

Csupán egy tudományos pálya volt a zsidók számára nyitva, az orvosi,
vagy mint akkor hívták, a doktori pálya. (Még akkor csak az orvosoknak
volt szabad hólyaghúzót és köppölyt alkalmazni, a prókátoroknak nem:
azért hívták csak az előbbieket doktoroknak; – az utóbbiak fiskálisok
voltak.)

Egyszer aztán, mikor épen a poétai klasszist frekventáltuk, megtörtént
az a csoda, hogy egy zsidó diák iratkozott be a klasszisunkba.

Koricsánernek hívták.

Nem volt már fiatal legény: a negyvenet meghaladta. Eddig az ideig a
kalligrafia mestere volt: szépírást tanított, gratuláló iratokat másolt
aczélmetszéssel vetekedő módon. Biz ez sovány kenyér volt. Hajlott
korára támadt az az ambicziója, hogy orvossá legyen: e végett előbb a
humaniorákat kellett elvégeznie. A grammatikát, syntaxist megtanulta
otthon, iskolába járás nélkül, a mi óriási szorgalmába kerülhetett; mert
nem volt valami különös gyors eszü.

Nekünk tizennégy- tizenöt esztendős sihedereknek nagyon sok tréfát
okozott ez a negyven esztendős iskolatárs, az ő furcsa tagbaszakadt
alakjával, borotvált képével, mausoló kiejtésével, akaratlan
komikumával.

Egy nap elmaradt a leczkéről, s midőn másnap e miatt a tanárunk
megdorgálta, azt mondá mentségül a jó Koricsáner:

– Bocsánat, professzor úr, bizony nem jöhettem, mert a feleségem épen
tegnap ajándékozott meg egy kis fiacskával.

Képzelhetni azt a jucundus hangulatot, a mi erre a szokatlan mentségre
felrivajlott az egész klasszisban. Csak a tanárunk nem nevetett rajta; ő
mindent komolyan vett, s szerencsét kivánva a tanítványának az
újszülötthöz, haza bocsátá őt erre a napra, hogy ápolja a feleségét,
felhagyva neki a holnapra való leczkét.

A jó Koricsáner maga is igen komolyan vette azt. Mint mindent az
életben. A kalligrafiával nem fér össze a tréfa.

Egyszer összedisputáltunk iskola-óra előtt: az öreg Koricsáner, meg én.

Az volt a vitás kérdés, hogy vajjon a magyar mértékes versben a «h» betű
mássalhangzó-e, vagy nem?

Én azt állítottam, hogy igen, ő meg azt, hogy nem. Én utoljára azt
vágtam neki oda, hogy «mit tudsz te ehez? te zsidó vagy!» – Erre ő nekem
azzal döfött vissza, hogy: «te pedig csak gyerek vagy!»

Borzasztó megbántás! Egy 14 éves férfiúnak azt mondani, hogy ő gyerek!
Mai napság ezért párbajra hívnák a sértőt. Akkoriban rövidebben bántak
el vele. Ő 41 éves volt, én 14. De én magyar voltam, ő pedig csak zsidó!
ok és jogczím arra, hogy megfogjam a gallérját, s jó sort verjek a
hátára ököllel.

Mikor akként magyaráznám a «h» betü mássalhangzóságát a zsidó iskolatárs
hátán, épen akkor nyit be a tanárunk az iskolaterembe.

Szigorú és igazságszerető derék ember volt: engem (pedig sógora voltam)
e kihágásért megbüntetett; ott marasztott az iskolában: csak este volt
szabad hazamennem. A mi nagy szégyen volt.

Otthon pedig az anyám fogott elő.

Boldogult jó szülőm áldott jó szívű volt, de a mellett szigorú, katonás
természet. Kérdé, hol maradtam. Megmondám, nagy méltatlankodva, hogy
milyen igazságtalanság történt velem: én tudom jól, hogy a «h» betű
konzonáns, idézhetem Vörösmartyt. «Cserhalom» ez dactylus, ha a «h»
konzonáns nem volna, akkor ez pyrhycchius volna; valaki ellentmondott,
azért megütöttem egyszer-kétszer: ezért ottmarasztott a professzor.

– De hát ezért minek kellett valakit megütni? kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? kiálta fel az anyám; te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát
te előtted a zsidó nem olyan ember mint más? Te lenézesz mást a vallása
miatt? Te elfelejted, hogy a «mi» vallásunkat még ötven év előtt épen
így üldözték ebben a városban, a hogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem
tanultad te én tőlem, se boldogult édes apádtól! – Most rögtön eredj, és
keresd fel azt a zsidó diákot, a kit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot
és hozd tőle nekem irásban, hogy te neked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű itélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

– Megalázod magad az Isten előtt, a ki a zsidót veled egyenlőnek
teremtette.

– Hol keressem én azt most a városban?

– Az a te dolgod. Tudod jól, hogy melyik utczában laknak a zsidók. Járj
végig házról házra, míg rátalálsz: nyisd fel a szádat, kérdezősködjél,
Komárom nem nagy erdő. – De nekem a nélkül az irás nélkül a szemem
elejbe ne kerülj.

Ez volt az ultimátum.

Fatális állapot.

Az ebédet már elmulasztottam, most még vacsorát sem kapok.

De nem lehetett appellálni, se az országgyülésen interpelláltatni az
ügyemben; meg kellett törnöm magamat. Neki fanyalodtam, hogy hát megyek
Koricsánert keresni a város végére, ott lakott.

Hát a mint az utczaajtót nyitom, valaki ugyanazt kívülről tolja befelé s
a mint az ajtó kitárul, ott áll előttem az én kis Koricsánerem.

A két vállát behúzva, a fejét szomorúan félre hajtva, azt kérdi tőlem a
küszöbön megállva, szelíd, reszketeg szóval:

– Irasceris mihi? (Haragszol rám?)

Hogy én haragszom-e ő rá?

S azzal alázatosan levéve a kalapját, azt mondja:

– Azért jöttem hozzád, hogy bocsánatot kérjek tőled.

Ő, a megvert ember, jön bocsánatot kérni az inzultálójához! Pedig őt nem
kényszeríti erre odahaza senki. Neki nincsen erős itéletet osztó édes
anyja, a ki hozzám küldje, hatalmas parancsolattal! s ő keres fel engem.

Nekem a köny kicsordult a szememből, nyakába borultam, megöleltem.

– Nem te kérsz én tőlem bocsánatot, hanem én te tőled; s már most jőjj
be az anyámhoz, s mondjuk el neki, hogy kibékültünk, megbecsüljük
egymást.

– Hiszen azért jöttem épen hozzátok.

Azzal bejött velem az anyámhoz s így szólt:

– Eljöttem bocsánatot kérni a nagyasszonytól, hogy így megbántottam. Én
vagyok a hibás, elismerem. Mert a miről disputáltunk abban neki van
igaza, a Móricznak. A «h» betű csakugyan konzonáns: csak poëtica
licentiából néha lesz belőle hehentés. Ezt megmagyarázta a professzor úr
nekem. Azért bocsánatot kérek, hogy okot szolgáltattam Móricznak, hogy
engem megüssön. De én nekem nem fájt, mert neki van igazsága és van jó
ökle. Majd azzal az öklével meg fogja ő védelmezni a zsidót, mikor a
zsidónak lesz igazsága.

Ettől a percztől fogva lettem én filoszemitává.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S nem csak ideális frázis volt ez nálam: átment az életbe is.

A hol csak iskolába jártam, mindenütt azon törekedtem, hogy
iskolatársaim a zsidó kommilitókat becsülettel traktálják. S ehhez nem
kell egyéb, csak jó példaadás. A szeretetnek is van hódító ereje.

A kecskeméti kollégiumban, a hol már nagy rangra emelkedtem: én voltam
t. i. a jogászbálra alkotmányosan megválasztott előtánczos, a
klasszisomban első eminens, (a mi mellékes dolog) és a műkedvelőknél
első szerelmes. Ezt a nagy tekintélyemet mindenütt érvényesíteni tudtam
abban az irányban, hogy a kecskeméti zsidóság kereskedelmi osztályának
művelt fiatalait a mi társas köreinkben otthonossá tegyük. Azok voltak
legjobb barátaink: azokkal beszélhettünk legtöbbet irodalmi dolgokról,
azoktól kértük kölcsön az olvasni való könyveket; még Petőfit is azok
pártolták legjobban.

Egyszer műkedvelői hangversenyt rendeztünk az ifjúsági könyvtár
megalapítására. Zenészek, szavalók kiteltek magából az iskolai
fiatalságból, de iskolázott énekes, a ki operai áriákat elő tudjon adni,
nem volt közöttünk.

Egy fiatal zsidó, Gallia Fülöp (később könyvárus lett) igen sokoldalú
műveltséggel biró diplomás férfi, kinek a mellett gyönyörű tenor hangja
volt és jó iskolája, az én kértemre felajánlotta a közreműködését, hogy
el fogja énekelni Belizár operából a «Trema Bizanczio sterminatrice»
magány dalát. A szövegét én fordítottam le neki magyarra.

Az előadás előtti napokon hire szárnyalt, hogy valami domonstráczió
készül a publikum részéről a zsidó vendégszereplő ellen.

Nem riasztott bennünket vissza.

A szinház megtelt közönséggel; a bevétel megállapítá az iskolai
könyvtárt.

Mikor a Gallia énekére került a sor, mindenki feszült figyelemmel várta,
hogy mi fog hát történni.

Az én zsidó énekesem kilépett bátran a szinpadra, a zenekar elé, s alig
hogy elkezdé: – «Reszkess Byzantium!» – a midőn felkiált a nézősereg
közül egy ökörhajcsári hang:

– Nincs itten lú-bőr? Mit keres itt a zsidó?

Hanem azt az egy szál felkiáltót, a milyen hirtelen kiröpítette a
nézőtérről a tisztelt publikum maga, az egy olyan rövid pillanat műve
volt, hogy még csak félbe sem szakította az áriát. Mikor az utolsó vers
elhangzott: «És minden könyei a nemes hősnek vértengerrel lesznek
megboszulva!» oly általános taps és éljenriadal támadt az egész
közönségből, hogy alig akart vége szakadni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez történt Urunk születése 1842-ik esztendejében, 42 évvel ezelőtt,
Kecskemét városában… ilyen nagyot haladt a világ azóta!



SZERKESZTÉSI KURIÓZUMOK.

Hat rendbeli lapnak és folyóiratnak a szerkesztéséből koptam ki ez
ideig; átolvastam kilenczven rizsmára menő beküldött dolgozatot,
évenkint ezer levelet s mondhatom, hogy ez nem tartozik a legutolsó
mulatságok közé.

Egyszer egy ismeretlen drusza azzal az indítványnyal lepett meg, hogy ha
már egyszer Móricz helyett feltaláltam a Mór nevet, jobb lesz, ha
egyúttal szerecsennek nevezzük egymást, jelentvén ez épen annyit, mint
Mór, s milyen szépen fog ez majd hangzani: Jókai Szerecsen, Ballagi
Szerecsen, Szegfi Szerecsen, Kelemen Szerecsen, s több eféle irodalmi
négerek.

Másszor azt a javaslatot kaptam, hogy lapomat osztályozzam az égi kör
(zodiacus) képjegyei szerint: «Kos» legyen a vezérczikk, minthogy ez
dönt; «bika» a vidéki levél, minthogy öklel; «kettős» a novella,
minthogy mindig szerencsés vagy szerencsétlen páros érzelmeken alapúl;
«rák» a tudományos rovat, minthogy haladása ilyen, «oroszlán» a verses
poézis, minthogy harap, ha hozzá nyúlnak; «szűz» a divat; szereti úgy,
mint a piperét, lévén dáma; «mérleg» a börzehírek, (még pedig nagyon
rossz mérleg); «skorpió» a satyra, mivel csíp; «nyilas» a kritika,
minthogy puskával lövöldöz; «bak» a mit a szerkesztő maga ír; «vízöntő»
a mondanivalók, mely megmossa az illetők fejeit; «halak» végre az
előfizetési felhivások, melyek közül itt-ott valamelyik horgon akad és
az neveztetik előfizetőnek. – Ez indítvány úgy meglepett, hogy rögtön
letettem a szerkesztésről: uram, folytasd te, mert jobban tudod.

Egy elődöm azon lapnál, melyet később én pusztítottam, nagyon megtalált
bíráltatni egy érdemes vidéki szinészt, melyre az érdeklett hosszú és
körmönfont ellenbírálatot sodorintott s felküldte a kiadandót. Kollégám
befűte biz azzal s azt írta a mondanivalókba, hogy «N. N. úr
ellenészrevételei helyszűke miatt nem adhatók». Olvassa ezt N. N. úr ott
Vámos-Pircsen, s ír vissza a kollégának, hogy «hallja az úr, máskor ha
felvesz ellenem valami czikket, akkor a megfelelésnek is adjon
igazságot, mert különben, ha én feltalálok menni Vámos-Pércsről oda, a
hol az úr lakik, majd én mutatom ám meg az úrnak, hogy mi az a
helyszűke?

Egy bécsi laptól egy érdemes kolléga azt kivánta tőlem, hogy miután ő
«az akhtiári foglyot» közli, minthogy ez a novella nem elég hosszú,
engedjem meg, hogy kinyújtsa olyanformán, hogy az egyik szökött
lengyelből avart csinál, azt életben hagyja s ebből lesz azután az «avar
fejedelem» mely már aztán hosszabb. Azt feleltem neki, hogy nem bánom én
ha «Sonkolyi Gergelylyel» kötöd is össze, de aztán te se bánd, ha kiírom
ezt a furcsa tréfát uti figura docet.

Egy vidéki érdemes hazafi egyszer ezen szavakkal köszönt be hozzám: «jó
napot Jókai úr, én ide vagyok utasítva kegyedhez, de minthogy kegyed nem
Vahot Imre úr, a kihez utasítva vagyok, hát mondja meg, hogy hol lakik?

Egy genialitásáról épen úgy, mint lustaságáról ismeretes író
anticipálván, el is szelelvén egy novella árát, midőn annak
elkészítésére a jámbor szerkesztő által sürgetőleg felszólíttatnék,
utoljára ezt a megvigasztaló eszmét találta ki a számára: tudja mit
kedves barátom? írjon ön maga egy novellát s tegye alá a nevemet; majd
azután később én írok egyet s az alá meg ön tegye a nevét.

Egy jeles versíró pénzt kért kölcsön nehány napra egy jeles
novellaírótól. «Pénzt nem adhatok, hanem novellám van, ha kell azt
adhatok kölcsön», felelt ez neki. A versiró nem vette tréfára a dolgot,
hóna alá csapta a novellát, elvitte egy szerkesztőhöz, az meg is vette,
ki is adta a versíró neve alatt; és mindenki tudta a tréfát, csak a
szerkesztő maga nem.

Nagyon szerette volna egy fiatal költő, ha már valahol egy verse
megjelent volna; küldött is belőle egy csomót egy szerkesztőhöz,
különösen lelkére kötve, hogy figyelmezzen ott egy versre, melynek czíme
a «fergeteg». De a szerkesztő semmit sem felelt rá, sem poste restante,
sem a lapban; s a költő elbúsultában még össze írt egy csomó verset,
közé azoknak is a «fergeteget», s elvitte azt egy másik laphoz, ajánlva
ezt a fergeteget a szerkesztő nyájasságába. Ott ismét elhallgattak róla;
a költő kétségbeestében még egy harmadik csomó verset gyalult, oda is
bele plántálta a «fergeteget» s neki rontott vele egy harmadik divatlap
szerkesztőnek. Valamelyik majd csak elsül. Hát egy vasárnap, talán
egyszerre megszorultak a szerkesztők vers dolgában, vagy egyszerre
megszállta őket az emberszeretet, elég az hozzá, hogy mind a három
lapban egyszerre megjelenik a «fergeteg». No iszen befergetegeztek
azután a szegény poétának! Maig sem mernek tőle több verset napvilágra
hozni, mindig attól tartva, hogy hátha a másik is épen akkor rántja elő.

Egy emberséges csizmadiamester megkap egyszer az utczán: «uram, egy pár
sort szeretnék beigtatni az ujságba». – «Szivesen, mi legyen az?» –
«Képzelje ön, egy adósom kilencz év előtt eltávozott Pestről, most
egyszerre visszakerült és kifizetett; hát csak azt szeretném kiiratni,
hogy lám mégis vannak becsületes emberek a világon.» – «Vannak bizony és
ön különösen maga az, a ki kilencz esztendeig elvár az adósára s midőn
kifizeti, még megdicséri érte.»

Azt nem tudja senki, hogy a halhatatlanság rendbehozói, a betűszedők
milyen fontos szerepet játszanak a szerkesztőkre nézve. Azt nem is
említem, hogy a halhatatlanság útjának göröngyei, a sajtóhibák, az ő
remekműveik; de lényeges befolyással vannak ők magukra a lapokra is.
Vannak zsarnok betűszedők, a kik fölkeltik a szerkesztőt még reggel hét
órakor, a kik tiltakoznak minden közbe irandó sor, újra tördelés,
változtatás ellen; a czikknek maradni kell, a hogy ki van szedve; vannak
ismét humorisztikus betűszedők, a kik tréfás jegyzeteket szednek a
czikkek alá; néha a czikkíró maga is bitorolja ez érdemes firmát; ismét
vannak költői lelkületű betűszedők, kik, ha nem telik ki a lap, egy-egy
kis apró czikkecskét, egy-egy fővárosi ujdonságot oda szednek, a mennyi
épen kitölti a hézagot; a szerkesztő hogy megörül neki, mikor meglátja,
hogy «nini!» – végre pedig vannak kritikus betűszedők, a kik megdicsérik
a szerkesztőt, ha valami jót hozott s ellenkezőleg megbirálják, ha
tetszésöket meg nem nyeré, a kik visszaküldik a kiszedendő kéziratokat
azon kérdéssel, hogy okvetetlen meg kell-e ezeknek jelenni? Én e
véleményeket nagy tiszteletben szoktam tartani s megtörtént rajtam, hogy
egy félig kiszedett czikket szétszórattam, az érdemes halhatatlanság
rendezőnek azon észrevételére, hogy külömbet tudna ő ennél szedni, ha
semmi sem volna előtte.

Egyszer a vezérczikk íróm megbetegedett, pedig æsthetikai értekezést
kezdett meg az észről és szívről, s vége volt igérve a jövő számban.
Nekiültem hétfőn és megírtam a végét az észnek és szívnek, pedig most
sem tudom, melyik az egyik, melyik a másik? Keddre P...-nak kellett
volna novellát adni, nem adott: ülj le fiam, írj magad; ez is elkészült.
Verseket kellett volna küldeni Petőfinek, Aranynak és Tompának, egyik
sem küldött, semmim sem volt a vadverseken kívül; azt is magamnak
kellett írni. Szerdán a humoreszket kellett volna megkezdeni Laukától,
az pedig szállást változtatott s nem mondta meg, hová? Ez a rovat is rám
éhezett. Csütörtökön a nemzeti szinház, irodalom és ujdonságokra érett
az idő, ezeket a jó Sükeinek kellett volna betölteni; ő pedig
tökéletesen elfelejtkezett róla, pedig a csütörtök utolsó nap a
szerkesztés heti rendében. Mit volt tenni? az utolsó betűig magamnak
kellett megírni az egész lapot, minden czikk és vers alá soha nem
hallott álneveket nyomatva. «Hol lőtted ezt a sok abszurdus poétát?»
kérdezé tőlem Petőfi, mikor hazakerült s meglátta a lapot.

– Hol ám?



MAGYAR SZINÉSZEK ÉLETÉBŐL.

Hajh, azokban a boldog időkben, a mikből régi nagy művészeink kerültek
elő, sokkal mostohább volt a szinész sorsa, mint most.

Mikor a jó Sz...i Kecskeméten játszott, mint fiatal reményteljes
szinész, nem volt több egy piros nadrágjánál.

Azokban az időkben nappal is el lehetett viselni a piros öltözetet, s
ezért Sz...i piros mondhatlanja nappal az utczán, este a szinpadon végzé
kettős szolgálatát.

Ebédre akkor a cserepes vendéglőbe jártak, oda tartottak a helyben fekvő
ezred tisztei is, kiknek ezredese örömest eltréfált jó kedvében a jámbor
szinészekkel.

Feltűnt neki egyszer a fiatal szinész piros mondhatlanja s megszólítá
érte, hogy mi jelentése van annak?

Sz... hivatalos komolysággal értesíté, hogy ezt azért vette ma fel, mert
estére tábornokot fog személyesíteni.

Másnap azonban megint az a piros tünemény lépett a vendéglőbe.

– Ah, ma megint generális! – kiálta rá a tulsó asztaltól a víg ezredes s
engedé magának újra megmagyaráztatni Sz...itől, hogy ezúttal azért vette
fel a pirosat, mert estére régi magyar vitézt kell játszania.

De harmadnap is csak a piros nadrág volt kénytelen helyt állani.

– Teringettét, – kiálta az ezredes, vállára ütve a fiatal szinésznek, –
ön ma megint generális.

De a szinész szeméből kiesett a köny e szóra s véget vetett a tréfának.

– No, no, ne legyen szomorú, vigasztalá az ezredes, megbánva, hogy
tréfált vele. Teringettét, az nem szégyen; önnek csak egy ruhája van,
mégis mindig más embert látok benne a szinpadon, más szinésznek meg tíz
is van, mégis mindig ugyanazt az embert látni benne.

Katonásan volt meghatározva, de annak a hadfinak helyes fogalma volt a
művészetről.

*

Általános bevett szokás volt hajdanta, hogy a színészi osztály
pályájukat változtatott református tanulókból telt ki; még most is nagy
többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve.
Legkevesebb pedig közöttük az evangélikus. Tudtomra kettőnél többet nem
ismertem, az egyik volt Petőfi, a másik Fekete Soma.

Egyszer Petőfi vándorszinész korában valami kis városban keresztül
utazván, megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, a ki nagyon
szives volt iránta.

Az első szónál bizalmasan veregetett a molnármester Petőfi vállára:

– Hát maga szinész? no, annak örülök, mert én is kálvinista vagyok.



AZ ERDEI DAL.

Engem is meglepett egyszer a világfájdalom.

Én bizony nem is tudom már, mit vétettek az emberek, mit a világ, mit az
egész áldott természet nekem? elég az hozzá, hogy abban az állapotban
éreztem magamat, a mikor a vad poéta azt kivánja, hogy omoljanak össze a
csillagok, nyiljék ketté a föld s nyeljék el, temessék el őt
közköltségen.

A gazember! hát nem elég magas neki a kútágas? okvetlen a hold szarva
kell neki, hogy arra akaszsza fel magát?

Azt hiszem, tartoztam nehány száz forint adóssággal hitelezőimnek s
nehány kötet regénynyel kiadóimnak, a mikből nem tudtam hogyan
szabadulni; ez volt minden bajom. Oh, ez más embernél is így van; ne
higyjétek, hogy a Byron-utódok sötét haragja onnan származik, mert
megbomlott az emberiségbeni hitük; legfeljebb a csizmájuk talpa szakadt
le s nincs bizalmuk a vargaczéhben, hogy találnak-e abban embert és
hazafit, a ki elég keresztyén és felvilágosult lesz azt újra
megtalpalni, jobb időkben bizván?

Kivételt teszek azon nemesebb keblekért, a kik magasabb okoknál fogva
gyűlölik a világot minden bennelevőkkel egyben; tudniillik máj- és
lépfájdalmak s hæmorrhoidalis szenvedések miatt; már ezeknek több okuk
van szidni az emberiséget, mert a beteg ember méltán úgy tekinthet
minden nem szenvedőt, mint a ki az ő elvesztett egészségét megtalálta és
bitorul használja.

Nekem nem volt a májammal semmi bajom és mégis olyan csúfnak, oly
utálatosnak találtam ezt az egész világot; miért a fák, meg a békák
olyan zöldek, az emberek meg oly pirosak, a tinta olyan fekete, a
papiros meg oly fehér? miért nem feketék inkább a fák, fehérek a békák
és zöldek az emberek?

Mit tud nevetni két bolond, mikor úgy összejön egymással? Mit tudnak
olvasni ezeken az ujságokon, a mikbe én is annyi ostobaságot irok? miért
nem hajigálnak ki a szerkesztők engem az ablakon? és a publikum a
szerkesztőket utánam? és a világ maga magát szinte azon ablakon
keresztül?

Hogy van kedve valakinek egy fát ültetni, mikor úgy is tudja, hogy
ellopják a gyümölcsét? hogy van kedve valakinek házasodni, mikor
gondolhatja, hogy majd fia s lánya lesz, mennyi boszúsága lesz velök?
Hogy tud valaki Pestre kivánkozni, mikor ennél unalmasabb fészek nincs a
világon? s hogy tud valaki Pestről kimozdulni, a ki már egyszer
beleesett, mikor a vidéken egyebet se lát, mint nyomoruságot?

És az emberek is milyen haszontalanok mind! A város egyik végén
temetnek, a másikon tánczolnak. Mikor valaki jól lakik, sirnia kellene,
arra gondolva, hogy mások hogy éheznek. A ki jól alszik, fel kellene
minden perczben ébrednie, és arra gondolnia, hogy hányan vannak, a kik
most nem tudnak aludni, és sirni fölöttük! Teszi ezt valaki? Senki,
senki. Önzők, szivtelenek az emberek! megérett, megrohadt gyümölcs a
világ. Hol az a magnus annus Platonis! hol az az itélet napja! hol az az
üstökös, a ki véget vessen már egyszer mindnyájunknak! s legyen valahára
általános quitt a világgal.

Ilyen csunya, sáros kedélylyel azután kikóboroltam a hegyek közé, az
erdőkbe; s olyan jól esett, hogy ha egy-egy nagy pöffeszkedő gombát
találtam az útamban, azt felrughattam. Ah, milyen édes boszút állni
magamért a sorson, az ő kegyenczeiben, a gombákban. A gomba a szerencse
közvetlen gyermeke, mert semmiből terem, véletlen alapon; azért édesen
esett benne a szerencsét meggázolnom.

Hogy is nem írtam én azt meg akkor versekben?

Ilyen úttalan, czéltalan bolyongásaim közt egyszer az erdők mélyéből egy
hathatós kardal zendül fel előttem, melynek dallama nagyon is jól
ismeretes volt előttem.

  «Isten áldd meg a magyart,
  Jó kedvvel, bőséggel…!»

Hm. Vajjon ki lehet az, a ki olyan vígan tud lenni most?… Derék dolog ez
a hymnus, a kinek kedve van hozzá… No, csak rajta. Danoljon, a ki még
szeret danolni. Én ugyan nem akkompanyirozok neki.

Azonban a dal mindig erősebben hangzott és nem akart megszünni. Úgy
látszott, hogy az éneklők végtől-végig el akarják énekelni Kölcsey
versét.

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy neki vágtassak-e egy tüskebozótnak s
félkabátom hátrahagyásával kikerüljem az éneklőket, vagy a rövidebb utat
választva, elmenjek mellettük és ha lehet, sötét arczommal megrontsam jó
kedvüket?

Az irigység ez utóbbit választatá velem.

Egy kis csalit választa el csak a danolóktól, annak zöld ágbogain
keresztül fúrva magamat, egy sík mezőre értem, melynek közepén állt egy
nagy terepély bükkfa.

Ott a bükkfa alatt ült a zöld pázsiton tizenkét ember; a gyermekkortól
kezdve, a husz évesig.

Azok danolták ott a hymnust.

Az a tizenkét alak ott mind vak volt.

Szegény árva fiúk mind. Kik nem látnak sem eget, sem földet többé.

Behunyt szemekkel, égnek emelt arczczal, lelkesült ajakkal úgy éneklék
ott a kerekfa tövében: «Isten áldd meg a magyart!» hogy a köny
kicsordult szememből.

Ha még tinéktek is drága név a haza, ha még a ti szivetek is örül a
jövőnek, ha még a ti ajkaitokon is van áldás a nemzetre, az emberiségre,
mit szóljak akkor én, kinek mindent adott Isten, a mi örülni, remélni
jogosít!…

Ott maradtam sokáig; elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek a
jámbor fiúk, el kezdettek játszadozni, körbe fogott kezekkel
pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa
körül s úgy nevettek, úgy örültek mindenféle apró tréfán.

Széjjel mentek a mezőkön, keresgéltek virágokat, kötöttek azokból
bokrétákat, koszorúkat, feltették a fejükre, odatűzték gomblyukaikba,
kalapjaik mellé; milyen szép lehet ez annak, a ki látja!

S ismét hozzá kezdtek valami víg dalhoz, a mi az életet dicséré és mind
azt, a mi az életben szép, a szép eget, a közös szeretetet, a boldog
ifjúságot, s a mindent áldó Istent.

Azon vettem észre magamat, hogy kezeim össze voltak kulcsolódva.

«Bocsáss meg nekem Istenem, hogy eddig nem láttalak!»

Vége volt nálam a világfájdalomnak, eldobtam magamtól az esztelen
embergyűlöletet, messze a bozót közé hajítottam; meg sem mondom hova?
mert volnának bolondok, a kik érte mennének és felkeresnék.

Hazamentem. Leültem dolgozni; kielégítettem hitelezőimet, kiadóimat és
azóta sem világfájdalom, sem embergyűlölet nem kerülgetett soha.

És még most is, midőn meggyógyult kedélylyel bolyongok ugyanazon
erdőkben, ha véletlenül az ismerős nagy bükkfa elé jutok, visszagondolok
ama jelenetre, s ha valami bántó gondolat üldözött, mindig elmarad ott
tőlem.



A MAGYAR NÉPHUMORRÓL.

A humor csak szabadelmű és felvilágosúlt népek tulajdona.

Nemzetek, a kik szeretik kimondani az igazságot, mikor nyíltan nem
lehet, képes beszédben, tréfa szine alatt is; a kiknek szelleme azon
önállóságra jutott, a honnan a jót a rossztól nem csupán a hagyományos
hit, hanem saját itélőtehetség tudja megkülömböztetni, a kik a
világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.

Khinában nincs nyoma a humornak.

Régi évkönyvekben egész halmazát fedeztem fel azon jegyzeteknek, melyek
khinai népmondákból gyűjtettek össze: hogyan talált Konfucse a pusztában
egy kútat, melyből, szomjas levén, inni akart, de miután megtudá, hogy
azt zsiványok kútjának hívják, ott hagyá és szomjan odább ment; – másutt
a khinai bálványisten hogy engedi magát az áldozatok hulladékaival
kielégíttetni, míg azoknak javát az áldozó magának tartja; – mint útálja
a tengeri szellem a pecsenyeszagot; – hogy készített Kao Ti császár
kövekből hadsereget, miután élő népét az ellenség és az elemek
elpusztíták; – hogy viszik fel a khinait halála után hosszú varkocsánál
fogva az égbe; – hogy veri meg a házi bálványistent a khinai kereskedő,
midőn veszteségben van, – mindezek nekünk elég humorisztikus dolgok, de
ott egész komolysággal vannak följegyezve, s nincsenek igényeik a
kedvderítésre. Az sem humor, mikor a karaibok lakója, egy
misszionáriusnak e kérdésére: «ismerted-e a derék páter Barnabot?» azt
felelelé: ismertem, ettem belőle.

Az ezeregyéjszaka regéi között már sok helyütt tűnik fel humorisztikus
alapgondolat, mentűl közelebb esik a mese az uratlan pusztákhoz, s aként
enyészik el e szinezet, a mint közelebb jár a kalifák trónjához. Az
arczraboruló nép nem enyeleg; a heréltek között nincsen tréfa.

De ragyogni látjuk a humort a szabad görög népnél; ezredek óta fenmaradt
egyes ötletek, mint a spartai nő mondása fiához: ha rövid a kardod,
toldd meg egy lépéssel; Leonidás válasza Xerxeshez, ki azzal kérkedett,
hogy nyilai elsötétitik a napot: «akkor árnyékban fogunk harczolni»; a
perzsa követek elé tett közkonyhai barnaleves Lacedaemonban,
bizonyítják, hogy a humor a nép szellemében is otthonos volt, nem csupán
Demokrit tanaiban s Nikarkhosz epigrammáiban; s nem egyedül Diogenes
iskolája volt az, a bonmot legrégibb mesteréé, ki maga is kénytelen volt
elszívelni Fileptől azt a bonmot-t hogy «bölcsnek igen nagy bolond,
bolondnak igen nagy bölcs». Aesop és Phaedrus, az állatok megszólaltatói
bölcsen oldák meg azt a kérdést, hogyan kell a hatalmasoknak szemükbe
mondani azt, a mit az ügyefogyottak gondolnak magukban; hogyan lehet
hibákat megostorozni, a mik vagy olyan finomak, hogy az igazság
istenasszonyának serpenyőjén súlyt nem vetnek, vagy olyan magasan
vannak, hogy az úgynevezett istennő pallosával odáig el nem ér.

Az óriási Róma még humoros ötleteiben is óriás: mint Jupiternek még
nevetése is mennydörgés. Ki ne emlékeznék e mondásokra: «Ego vero
Carthaginem delendam esse censeo!» – «Caesarem vehis!» – «Miles, faciem
feri!» – «Sit divus, dum non sit vivus!» – s a nagy jelenetekre, mikhez
azoknak emlékei kötvék; ki ne ismerné az adomát, mely a «Hannibal ante
portas» czímét viseli, midőn a szorongatott római nép árverezni kezdte
azt a tért, melyen győztes ellensége állt; ki ne tudná a Caracalla
Geticus szójáték siralmas büntetését?

A keresztyénség diadalával egyidőre el kellett hallgatni a néphumornak.
Olyan idők következtek, a midőn erős hit, látnoki buzgalom, szent
önfeláldozás voltak a világot fentartó erények; s ezek ellenében nem
volt helye semmi kétkedésnek, a gúnynak, satyrának meg kelle némulni, az
ég volt megnyilva, abba kelle nézni, emberi hibákat nem láthatott a
szem.

Később azonban még is kezdett egy tárgyat találni a gunyor, mely ellen
nyilait hegyezhesse, egy új, még eddig nem bolygatott hatalmas nagy
urat: őt magát, az ördögöt.

A legrégibb adomák azok, a mik az ördögről szólnak. Hogy űzték ki az
ördögöt az algarbi királyleányból egy rossz asszonynyal ijesztgetve?
hogy szólalt meg az ördög a magdeburgi templomban, egy Te Deum alatt,
midőn a lelkész ezt éneklé: «Hanc ego diem gloriosam feci!»
visszafelelve: «hanc ego diem cruentam feci!» Hogy vitte el az ördög a
rossz mértéket adó kocsmárosnét lóvá alakítva, útközben hogy veretett
egyik lábára patkót, s ime reggel a visszaváltozott nőnek a meztelen
sarkára volt szegezve a patkó; hogy találta meg a részeg ember a pohara
fenekén az ördögöt; hogy szedte rá az ördögöt a ravasz menyecske,
lehetetlen feladattal, a mi abból állt, hogy egy szál kondor hajat
egyenesítsen ki; ezt a sötét kedélyű urat épen úgy üldözték azon időben
az adomák és élczek, mint jelenben az uzsorásokat, s más gyűlöletes
karaktereket.

Később egy-egy orthodox adoma is felmerült a schismatikus
szőrszálhasogatások közepett; minő az, midőn Theodosius császár hajlandó
volt a tudós Eunomius tanai felé hajolni, ki az arian hitszakadás feje
volt, akkor Amphilochius püspök egy nyilvános elfogadás alkalmával
trónja elé lépett, s mély tisztelettel meghajtá magát, míg mellette ülő
fiát csak úgy félvállról lenézte. E gorombaságon megharaguvék a császár,
s azt mondta, hogy lökjék ki azt a neveletlen embert; mire Amphilochius
hozzá fordulva szólt: Látod, uram, így jár az a mennyországban is, a ki
csak az atyát tiszteli és a fiát nem.

Később, midőn a papi hatalom sok helyütt a visszaélésekig kezde
túltengeni, származnak a babonákat és a szerzeteket tárgyazó adomák;
gúnyos emlegetései a szertelenül elszaporodott ereklyéknek, miben a
leleményesség valóban egész a komikumig van vive; például: egy hang
abból a trombitaszóból, a mitől Jerikó falai ledültek, üvegbe
pecsételve; egy rög abból a földből, a miből Ádám készült, úgynevezett
bolus Damascena; a Sámson által összekötözött rókafarkak, a miket a
kölni toronyban a férjhezmenendő asszonyok, nem tudni miért, magna cum
devotione venerabant; Belzebubnak a szakálla, Mózsesnek egyik szarva; a
sánta Mefibozeth csizmája, öt szem Ezsau lencséjéből, artocreas ex
chocolata americana, a mi Tóbiás lakadalmából megmaradt; Ádám apánk
burnótszelenczéje; item burnótszelenczék a Faraó álmodta hét sovány
tehén körmeiből; két akó az özönvízből; Góliáth kézikönyve a
hadviselésről; arany mondások, a miket Balám szamara még azután is egész
kötet számra enunciált; gúnyiratok az akkori casuisták kitünőleg rossz
latin verselése ellen; például egy, mely állítólag a norinbergai szent
Kristóf szobra alá volt írva:

  «Oh magne Christofore,
  Qui portas Jesu Christe,
  Per mare rubrum,
  Et non franxisti crurum,
  Quod non est mirum,
  Fuisti enim magnum virum.»

Legtalpraesettebb s mindenesetre legszelidebb ezek között az, a mit
VIII. Henrik angol király udvari káplánjáról mond a hagyomány, a ki azon
időben, hogy a király hat új törvényczikket hozatott a papok házasodása
ellen, midőn az udvaronczok kötődtek vele, hogy meg van tiltva a
papoknak, hogy feleségük legyen, viszonzá rá: «de nincs megtiltva az
asszonyoknak, hogy papjuk legyen». Majd, hogy a reformáczió korszakot
kezde képezni a népek életében, a néphumor mind jobban érni kezde; az
ezen korból ránk maradt adomákból felemlítem a legszebbet:

1560-ban V. Károly császár, ki a Luther tanainak véres üldözője volt,
saját szemei előtt ilyen komédiát láta végbemenni:

A komédiások emelvényén (még akkor nem hítták szinpadnak) megjelenik egy
vén ember; kezei közt egy nyaláb fa, gallérjára e név írva: Reichlin. A
fát lelöki a földre, s némán odább megy.

Jő egy másik, annak gallérjára e szó van írva: Erasmus Rotterodamus, az
a szétszort hasáb fákat halomra rakja s eltávozik.

Utána jő a harmadik, kit álczájáról is meglehete ismerni, hogy Luthert
képviseli; az fáklyát hoz, s a máglyát meggyújtva, ott hagyja.

Akkor jő a negyedik, kinek czíme X. Leo, ez a tüzet el akarja oltani egy
veder vízzel, de víz helyett olajat tölt rá, s még nagyobb lesz az égés.

Végre jő egy ötödik alak, tulajdon Károly császárnak öltözve, véres
pallossal kezében, hogy majd ő szétveri azt a tüzet, a mi által azt épen
egészen elterjeszté.

És azt a gúnyjátékot maga a császár is végig nézte.

Más nyomait találjuk a néphumornak a városok emlékjegyeiben, mikbe
olykor a legcsudálatosabb ötletek vannak örökítve, néha nem is igen
nagyon aesthetikusok. Némelyeknek egész folytatólagos története van,
mint az arrasi kőmacskának, mely egy kőegérrel játszik; azt a jelt akkor
emelték az arrasi polgárok, midőn a francziák ostromlák erős városukat;
alá írva e mondást: «Les français prendront Arras, quand çe chat prendra
çe rat»; a francziák azonban bevették Arrast, s akkor azt a tréfát
mívelték, hogy a «prendre»-ből lefaragták az első betűt, akkor aztán így
hangzott a mondás: «Les français rendront Arras, quand çe chat rendra çe
rat.»

Ide tartoznak a gúnyemlékek, mint a magdeburgi emse, mely egy zsidót
szoptat; a prágai torony négy főutczája, melyről az a tréfa, hogy: öt
volna az, de a ki nem igazi fia az apjának csak négyet lát belőle; meg
kell itt emlékeznünk a Pasquino szoborról is, melyet az olasz nép
hatalmasai ellen írt gúnyiratok felragasztására használt, s a melyről
aztán a személyeskedő gúnykölteményeket ma is pasquilnak nevezik.

A humorizálás kiterjedt még a sírkövekre is, mikre némelykor egész
betűtalányokat véstek vagy nevettető képtelenségeket írtak rájuk; sőt a
gúnymondatok, emblematikus betűösszeállítások emlékpénzeken is örökítve
vannak.

Majd ismét a papi szószékre került fel a néphumor, a midőn divatos
bűnöket, uralkodó nevetséges szokásokat ostorozott. Ilyen mulatságos
prédikácziókat találunk még régebben, mint Ábrahám a Santa Clara adomás
beszédei, a széles szoknyák és hosszú férficzopfok idejéből. Ez
utóbbiakkal nagy vitájuk volt a tisztes uraknak, «de caudis
rationalibus, et irrationalibus.» Persze a caudae irrationales mindazok,
a mikre sem embernek sem állatnak szüksége nincs. Divat ellen azonban,
bármilyen nevetséges volt legyen is, küzdeni soha sem lehetett, a
varkocs ott maradt a férfiak nyakacsigáján, mire aztán a szent filozófok
egy keserű epigrammal sújták a czopfjához ragaszkodó férfivilágot.

Legalább nevettek rajta.

Voltak személyes képviselői is a néphumornak, akkor azoknak igen
tisztességes nevök volt – «a bolond». A legtöbb jó ötlet ezen kezdődik:
«egyszer volt egy bolond». Többnyire fejedelmek, királyok tartották őket
magok körűl s ma is irígylendő szabadalommal ruházták fel őket: keserű
igazságot mondani a fejedelmek szemébe, miknek rossz következésétől a
csörgő sipka sokkal jobban évdelmezte a kimondó fejét, mint a sisak vagy
akár az infula.

A középkor leghíresebb bohócza azonban nem volt királyi udvarnál: azt
Tyll Eulenspiegelnek hitták, kinek tréfái nagyon jól illettek az akkori
idők szájízéhez, s a kit, – csodálatos ellentétül – épen egy kolostor
tartott menedékkel; pedig a rakonczátlan bohócz magukat a szívós
szerzeteseket is megtréfálta, mikor lehetett, mint például, mikor az
apát úr rábízta, hogy távollétében vigyázzon rá, vajjon az éjféli misére
elmennek-e mind a fráterek? hát bizony a bohócz restellte azt a hidegen
lesni, hanem a falépcsőnek, melyen alá kellett jönniök, kivette egy
fokát, a mit a jámborok nem láthatva a sötétben, mind keresztűl buktak
rajta. Ő aztán a meleg szobában csak azt számlálta, hogy hányat puffan
oda künn?

Később a piaczra szorúlt ki a humor, talált önálló hajlékot magának a
vásári bohóczok ponyvabódéiban, melyek között a franczia Mondor és
Tabarinét méltán emlegeti művészete csarnokaival egy sorban.

És azt igen bölcsen tevék a hajdankor fejedelmei, hogy a gúnyt maguk
körűl tarták és fizettek neki, hogy ott maradjon, mert a midőn később
kizárták az igazmondást a vár kapuján, a bolond a nép között beszélt.

A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve.
Csalán hegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a
gazdagok pazarlását, az urfiak könnyű erkölcseit, majd a papság
tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedék; néha a biboron
keresztűl is csíptek; s mint az Oeil de Boeuf krónikái, néha elég
merészséggel bírtak a fejedelem és udvar emberi gyöngéit is
csiklandozni; mindig pedig és mindenütt lázadásban találjuk a humort
azon legszélesebb szuverén hatalom ellenében, mely koronáját nem annyira
maga viseli, mint mások fejére rakja: – ez a mélyen tisztelt nőnem.

Már a jámbor asceták celláira fel volt írva a kettős verssorozat:

       ret     re     te     ret            re
Qui ca     uxo     li     ca     atque dolo
       pit     rem    tem    pit            rem

Egész könyvek irattak ily czímek alatt: «az asszonyok csalfaságairól»,
«litánia az asszonyokról», «asszonyok privilégiumaik», «szent Dávidné
zsoltárai.»

Boccaccio Decameronja, Lafontaine regéi mind e szeretetreméltó
zsarnokság elleni merényletek; újabb időkben egy franczia épen egész
foliantot gyűjtött össze azon gúnyversekből, a miket minden idők költői,
sziveik megkönnyebbítésére elmondtak az asszonyokról: «le mal, qu’on dit
sur les femmes», s ez bizonyosan igen kis része az egésznek.

A néphumor szeretett néha tömegekben is nyilatkozni, mint
Francziaországban a hugonották elleni processziók alatt; a farsang
utolsó napján a «bolondok pápájának» nevezett alakjátékban; mindezek
valami mély meggyökerezett meggyőződés nyilatkozványaiul vehetők az
előidéző kor jellemezésére.

Azonban háladatos is tudott lenni a nép nedélye: a hős fejedelmek
győzelmeinek híre alig élt tovább, mint a meddig azok sebei behegedtek,
kik azokat kivívni segítének, de a mi jót tettek, a mi jót mondtak, azt
megörökíté a népadoma; s a nagy Fritz, első Napoleon, Péter czár s a mi
Hunyady Mátyásunk emlékei már az iskolás gyermekek szívében is élnek.

Tekintetes Akadémia! igen tisztelt, tudós uraink!

A midőn e jelen tárgyat választám székfoglaló értekezésem alapjául, nem
volt szándékom csupán egy tréfás estét szerezni magasra becsült tudós
férfiainknak; hanem óhajtám a tudományos világ figyelmét felhívni egy
eddigelé ügyeletre nem méltatott, talán meg is vetett, minden esetre
kevéssé becsült tárgyra, mely pedig a búvárlatot épen úgy megérdemli,
mint hazánk geognoziája és régiségtana; értem a nép adomáit.

Érezte már a Kisfaludy-társaság a nép teremtő lelkének fontosságát
irodalmunkra nézve, a midőn elrendelé, hogy a hazában divatozó népdalok
összegyűjtessenek. Az eredmény meglepő volt, nem is sejtett gazdagság,
felfedezetlen szépségek, új formák, ezerszínű változat tárult elénk, s a
gyűjtemények hatása megérzett a következő évtized költőinek versezetén,
a kik különösen egyet tanultak meg abból: meg tudni választani az
érzésekhez az alakot; éreztetni a rímmel az eszmét, zengést adni a
gondolatnak.

Hasonló fontossággal bírnak ránk nézve a nép adomái. Semmi népleírás oly
jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint a
hogy képes az önmagát rajzolni – adomáiban.

Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és
néha egész nemzetet jellemez, annyira, hogy akármit lehet travestálni,
csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy az más nemzet
életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni;
igen nehéz pedig újat teremteni, a mi meg nem történt.

Csak két nemzet adomakörét hasonlítsuk össze, a németét a magyaréval,
hogy ez éles külömbségekről meggyőződjünk.

A német irodalom szerencsés egy oly sok éven át folytatott nagy becsű
nyűjteménynyel bírhatni, minő a «Fliegende Blätter,» melynek adataiban a
német nemzet életét, jellemét, szokásait sokkal hívebben látjuk
lefestve, mint azt bármely «gründlich» tudós doktor ethnografiája elénk
bírná rajzolni. Azon folyóirat nem egyes humorizáló szerkesztő
teremtménye, minők aztán vannak többen, melyek azonban az egyoldalúság
mellett néha csak helyhez és időhöz alkamazott humorral táplálkoznak, –
hanem ezt az egész német nemzet elménczei segítik összeállítani élethű
daguerreotypokban, miket a nép maga rajzolt, a nép maga autografizált.

Midőn aztán az élethű, csupán és kiválólag a német nemzetre ráillő
adomákat sajátjainkkal, a mik szintén nem gyártva, de gyűjtve vannak,
összehasonlítjuk: akkor tűnik fel a kiegyenlíthetlen külömbség a német
és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása, az
intézmények alapjai, a közélet kerékvágásai és millió apró körülmények
között, melyek egymás mellett igen, de egymás helyén soha nem fognak
állani.

Német törvénykönyv paragrafusait lehet magyarra fordítani, és viszont,
de adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti a másiknak.

A magyar néphumor ép oly önállóan fejlődőtt, mint más mívelt nemzeté.
Már Priscus Rhétor Attila udvaránál is talált bohóczokat, kik a hun
király lakomáján az egybegyűlt vendégeket jó kedvre deríték; sőt, hogy
maga Etele sem volt a humorisztikus ötletektől idegen, arról elég adatot
szolgáltat a hagyomány; a minthogy a mai székelyek, kiknek hun
eredetéből az utolsó körömszakadtáig nem engedünk el egy hajszálnyit is,
máig is a legelmésebb ötletgazdag faja nemzetünknek.

Királyaink és főuraink később is tartottak bohóczokat udvaruknál; a kik
közül nevezetesebbekűl emlegeti a hagyomány Stibor vajdáét; Beczkót,
Mátyás királyét; Apaffi Mihályét, Birót; és Teleki Mihályét, sőt
Markalfot is nekünk tulajdonítják, rossz hangzású neve mellett, mint a
ki Salamon király híres bolondja volt, csak az nem bizonyos, hogy vajjon
bölcs Salamoné-e, avagy a magyar Salamon királyé, ki mint tudjuk, csak
vénsége felé lett bölcs, ellenkezőleg azzal a palesztinaival. Szintén
nagy híre volt Mária Therézia udvari bohóczának is, kit egy elmés
kálvinista diák képviselt, s kiről a hagyomány igen eleven ötleteket
tartogatott fenn, minők a «Fiat voluntas tua,» s az INRI-betűk
megfordított tételének magyarázata; Insula Raczkeviensis Non datur
Jesuitis, melynek az lett a vége, hogy a kegyes atyák nem nyerték meg
káposztásnak azt a kicsi szigetecskét, mely valamivel nagyobb, mint
Reuss-Schleuss herczegség.

Ilyen formáknak tekintették egy időben a hegedősöket is; ezek gyakran
tréfás dalokat zengedeztek hol a népnek a köztéreken, hol a főuraknak a
termekben; ezeknek egy pár elkésett példányát feltaláljuk még Tinódiban
és különösen Gyöngyösiben, ki félig belső inas, félig udvari költő,
Széchy Mária udvaránál olyanforma helyet foglalt el, hogy midőn hajlott
korában versei döczögőssé váltak, asszonyának e tréfás szavára: «Bizony,
kend már nem Gyöngyösi, hanem Göröngyösi,» ezt felelheté vissza: «De ám
kegyelmed sem murányi Vénus már, hanem murányi vén hús!»

Szintén az ős hagyományok közé tartozik a Mátyás királyunkróli adomakör.
Galeotti is sokat feljegyezett róla, még többet tud a köznép; a
czinkotai itcze, a budai kutyavásár, a tétényi malomkő, a három kérdés,
mind magukon hordják azon kor zamatját, s legnagyobb részüknek nem
leltem pendantjait semmi más nyelvű gyűjteményekben, és így bízvást
eredetiek, s már annyiban is kedvesebbek a velük egykoru más
nyelvűeknél, hogy mentek az akkor széltében divatozott mosdatlan száju
skurrilitásoktól.

Hasonlóan régi a Zrinyi Miklós által felhozott adoma a székelyről, kit
az ördög visz a hátán; kérdi tőle a szemközt találkozó társa: komé,
hová? «Visz az ördög a pokolba.» «A bizony rossz.» «De még rosszabb
lenne, ha ő ülne a nyakamba, s én vinném őt a pokolba!» Ez czélzatul
volt felhozva arra, hogy az akkor vitázó két nemzet melyikéhez szegődjék
a magyar?

Ugyane korból való egy magyar főúr emlékverse bátyjához, ki az
ellenpárthoz szított.

  «Bátya, ne higyj a németnek!
  Akármikép hitegetnek;
  Mert ha ád is nagy levelet,
  Mint a kerek köpönyeged,
  Pecsétet üt olyat rája,
  Mint a holdnak karimája,
  Nincsen abban semmi virtus,
  Verje meg a Jézus Krisztus.»

Legrégibb kezdeményei bizonyosan a néphumornak azon gúnyadomák, mik
egy-egy veszetthírű falura költettek. A németeknél a schildaiak, a
lalenburgerek azok, kikre minden megtörténhetetlen ostobaságot ráfogtak,
tehát a polgári osztály: nálunk e helyett a közrendűek osztoztak a
kölcsönös tréfákban; Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédecz, Kóka stb.
hirhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihuzott sárkány, a
borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő, s
a fatális lencse történeteiről, a miket igen régen hosszu versbe
foglalva is lehete hallani.

A magyar népadomák gyűjteményei közt legrégibbnek tartom «Világbencze
nevetséges történeteit», a miknek nagy része ugyan igen észrevehetőleg
fordítva van német és latin anthologiákból; helyenkint ilyen
kifejezéseket is találni benne, mint: «kereste őt kibékíteni» (suchte
ihn zu besänftigen), azonban egynehány mégis magán viseli a kor és faj
bélyegét, minő például az, mikor a kálvinista diák be akart jutni Mária
Terézia koronázási ünnepélyére s az ajtónál őrt álló két granátos,
kiknek utasításul volt adva, hogy csak a zászlós urakat és azok
cselédjeit bocsássák a terembe, megállíták, kérdve, ki szolgája? – Én a
Zebaoth szolgája vagyok, felelé a kandidátus.

Ismered azt az urat? – kérdi egyik granátos a másiktól. – Felel rá a
másik: Bizonyosan valami erdélyi mágnás lesz, mert olyan furcsa neve
van; ereszszük be hozzá. Ugyanebben találni a «ha akarom vemhes, ha
akarom nem vemhes», később politikai mottóvá is alakult történetet.

Később igen becses gyűjteményt birunk e nemben: gróf Szirmay «Hungaria
in parabolis»-ában, melynek különösen kéziratban levő példánya teli van
a magyar néphumort jellemző eleven adatokkal. Ő is vett fel azok közé
gúnydalokat, mint szintén Erdélyi János a maga népdal-gyüjteményébe.
Jellemzetes pedig, hogy ez a humorisztikus mű latin nyelven van írva.

Utóbb is foglalkoztak e téreni böngészettel Furkács Tamás, a tudós
palócz s valamennyi naptár-készítő.

Azonban mindez csak tarlózat volt egy olyan mezőn, melynek termékenysége
most már bámulatra ragad bennünket.

Három év alatt egy gyüjteményben, egy folyóiratban és egy másfél íves
hetilapban, eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam
közrebocsátani.[9] Közel ezerre megy és folyvást növekszik a közlésre
várakozók száma, legalább még ennyi, a mit nagyon ismert volta, vagy
csiklandós természete, vagy egyéb tekintetek miatt félre kelett tennem.

Több gyüjtemények, mint Vas Gereben, Hegedüs és Garaméi, az
országgyülési adomák szintén ezeren túl szaporítják e számokat, és
mindez nem csinált, nem gyártott munka, hanem egyenesen a magyar nép
humorának felhivatlan nyilatkozványa.

Oly gazdag és oly kiválólag saját adománya a humorra ritka népnek van,
mint a magyarnak.

A mezei munkás azzal rövidíti munka-idejét, hogy társaival tréfásan
kötődik, éles ítélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak
gyöngeségeit, s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret. A középosztály
kedélyes mulatozásainál egyik elmés ötlet a másikat éri; egyik adoma a
másikat költi fel; néha reggelig folynak azok egymásból szakadatlan
lánczolatban, s a zöld asztalok komoly tanácskozmányai szolgálnak a
leghumorosabb adomák eredeteül.

Ez adomákban él a nemzet kedélye. A ki az adomák után a magyart nem
tudja megismerni, annak gyönge a feje, a ki meg nem tudja szeretni,
annak rossz a szive.

A német adomákban főszerepet játszik a polgári osztály; e csendes,
megszokott idomtalanságaihoz hű, lassan haladó osztály, melynek
mulatságosabb részét filisztereknek csúfolják.

Nálunk a filiszterről nincs fogalom. A magyar kézműves, mesterember, a
kik között a néphumor különös kedvenczeiül tűzte a derék csizmadiákat,
épen ellenkezőleg vállalkozó szelleméről nevezetes, s a mi adoma
ráragadt, az épen ebből származott.

Mindkettőnek egyenlően természetes üldözője azonban a diák. Már ebben az
egyben van némi találkozás a két nép között. A diákok hajlamai mindenütt
igen egyformák. Azonban az intézmények itt is különbséget tesznek. A
német tanulók egyletei, a burschenschaftok, divatos verekedések, az
úgynevezett paukereiok, virtuozítások a sörivásban, szabadabb közéletök,
apró sipkájuk, ágyúszerű czizmáik, földig érő pipaszáruk, vajmi más
alakot adnak ez osztálynak, mint a mi konviktusba zárt tanulóink, hosszu
togáikban, háromszögű kalapokkal, makrapipával; a kiknek furfangjaik
épen abban élesültek, hogy a zárdai tilalmat mint játszhassák ki, a
kiknek legácziókba kelle járni, világjáratlanságuknál fogva épen annyi
balgaság és tréfa alkalmai közé; a kiknek a vett sérelmeket nem lehet
mindjárt éles schlagerekkel egymás arczára karmolni, hanem havakig el
kell hordani, míg alkalom nyílik a tréfás, és épen azért sokkal élesebb
megtorlásra.

A német diákból azután, ha fiatal éveit kitombolta, lesz derék
hivatalnok, jámbor lelkész, úr, doktor és többnyire szentimentális
ember.

A magyar diák azután lesz jurátus, szolgabiró, tábla, biró és valamennyi
minőségben mezei gazda.

Jurátusaink délczeg hetykesége, patvaristáink gavalléros furfangjai,
összekötve gyakran inasi alárendeltséggel, s az ezekből származó humoros
helyzetek, egészen hiányoznak a németnél, cserében az akadémiai élet
adomáiért, a mik nálunk idegenek.

Németországban csaknem oly rendes dolog doktornak lenni, mint nálunk
táblabirónak, s a hogy amott a doktorfaj képezi a közvélemény túlsúlyát,
úgy nálunk a táblabiró.

Ezt egyiket sem lehet a másik népfaj humorába átültetni.

Nálunk a doktor beteget gyógyít, s nagy tiszteletben részesül. Amott a
doktor képviseli a pedanteriát s rovására megy minden adoma, a mi e
tárgyból támad.

A németeknél a gerichtstafelbeisitzer hivatalos személy, kiről igen
komolyan beszélnek; később elnevezik: staatshæmorrhoidariusnak, az övé
minden penészszagú, tintapecsétes adoma, a mi az archivumok porával
együtt kerül napvilágra; nálunk a táblabiró egész középosztály, mely
nemzetünket s intézményeinket apró hibáiban s nagy erényeiben képviseli.

Hol vannak a megyegyülések, országgyülések áldott reminiscentiái másutt,
mint mi nálunk? a pártok által feljegyzett adomáktól kezdve, a
tisztújítások kortesi gúnydalsorozatáig, egy históriai képét alkotják
azok a magyar nemzet közéletének, s tanuskodnak a szellem küzdelmeiről,
mely egymaga még az, a ki csatát nem veszített nálunk soha.

A németeknél igen bő tárgya a humornak a katonaújonczok nehéz
idomíthatósága. Ilyen adomákat a magyarban nem ismerek. De
kifogyhatlanok az adomák a huszár vitézségéről, a huszár büszkeségéről,
csodatetteiről, tüzéről és nyugalmáról s czifra ötleteiről. Huszárja más
nemzetnek is van, de huszáradomája nincs. Cserében aztán nekünk meg
vannak inzurgens adomáink, a miknek nagyon jól esik, hogy német
Nationalgarde-erlebnisseket kapnak maguk mellé útitársakul.

Még egy egész népfaj van mintegy beleolvadva a magyar nép humorába, mely
akárhol megjelenik, a tréfa és furcsaság jelképeül áll ott, a szegény, a
jókedvű, a sokattűrő czigány. De sok jó órát szerzett a magyarnak a sok
rossz nap alatt a szegény czigány! – –

Annak a humorisztikus szegénysége, annak a tréfás nyomorúsága, annak a
gúnynyal vegyes alázata, diogenesi bölcsészete, ázsiai lustasága,
kifogyhatatlan furfangjai, ötletgazdag ravaszsága, gyors észrevételei,
mennyi mesélni valót hagytak az urak számára; a czigány mindig derültebb
fele volt a nép életének.

A mi adomák azután egyéb népfajokról járnak szájról-szájra nálunk, azok
bizony csak kölcsönbe esnek, s különösen német szomszédainktól azokra
sok revancheot nyerünk, bár azok nem olyan ügyesek, mert ők nem kapnak
bennünket úgy első kézből, mint mi őket.

Egészen külömbözik pedig a magyar és német köznép eszejárása s más
világnézletéből eredő humora.

A magyar pór együgyűsége inkább tettetett, a németé inkább ráfogott; a
német köznép humorát saját népének válfajain élesíti, (a szász, a bajor,
a porosz és osztrák állandó tréfa tárgyai egymásnak; a sváb
valamennyinek), ugyanezt a tárgyat a magyar köznép itthon is bőven
feltalálta; legélczesebb adomái azok, miket saját sanyaru viszonyai
költöttek, s némely közülök egész kort rajzol, mint az a palócz mondása
a szolgabiróhoz, kinek tanácsára a helység a nemzeti kölcsönre aláírt
részvényeit Hirsch Jakabnak eladta: «Nem venné-e meg Jakab még az
adónkat is? Jó olcsón odadnók!»

Még a két nemzet árnyoldalairól vett adomák is külömbözők; a magyar
proletár és a német egészen más légkörben élnek: emez a városi nép
ravasz zsebmetszője, furcsa cynizmusával, obligát rongyosságával,
sajátságos egyenlősége utópiáival; amaz a puszták délczeg fia, hetyke
merényeiről, regényes kalandjairól nevezetes, a miknek a vége rendesen
szomoru.

Hiányzik pedig egészen a magyar néphumorból a szójáték; a mit egy talpra
esett mondás így indokol: «a magyar nem szokott a szavával játszani».

A berlini szöglettámogatók (Eckensteher) élczei, a híres bécsi bonmot-k
nálunk egészen idegenek, nagy ritkaságként van gyüjteményemben
feljegyezve egy pár, mi a néptől ered; de azok is csak tréfák, mélyebb
értelem és magasabb czélzat nélkül, minők a németekéi és francziákéi,
hanem a legjobb franczia bonmot-k egyike tudtomra magyartól (Eötvös
József) eredett; egy franczia diplomata ugyan is azt veté fel, hogy
Francziaországnak Angliát megrohanni «il n’y a q’un pas», – a magyar
erre azt felelte: oui, le pas de Calais.

A mit humorisztikus íróink nyujtottak szójátékokban, azok nagyon
erőtetettek és élcztelenek, különben sem akarom az irodalmi humort a
néphumorral összezavarni, mely egymástól független; hiszen a
világirodalom legszarkasztikusabb humoristáját, Cervantest, a világ
legpathetikusabb nemzete, a spanyol, birja sajátjául.

Nevezetes tanúságot tesznek még a magyar néphumorról a közmondások:
virágos arabeszkjeiben hasonlítnak a keleti népek, törökök, perzsák
adomáihoz, de gúnyoros kifejezéseik azoktól külömbözőkké teszik. Igen
sokra fellelhetni a megfelelő közmondást a németben is, de szó szerint
lefordítani egyiket sem tanácsos; ebben is független egymástól a két
nemzet humora, bár a közönséges ember észjárása alapeszméiben oly
sokszor találkozik is. Közmondásaink már igen kimerítő gyüjteményekben
vannak összeszedve.

Ugyane humor nyilatkozatait leljük fel a népszokásokban, népmesékben; az
utóbbiak közt különösen egyben, melyet Csalóka Péter czím alatt
hallottam még nagyon kis gyermekkoromban meséltetni; valódi pendantja
Eulenspiegel csinjainak, a nélkül, hogy azokból fordítva, másolva lenne,
sőt népszokásainkkal annyira egyöntetű, hogy eredetiségére bizvást lehet
hivatkozni, s a mellett oly naiv fantáziával van elmesélve, hogy én nem
mernék hasonló alkotására vállalkozni. Még a hol e mesék a tüneményes
légkörbe átmennek, oda is átviszik magukkal a humoros zamatot; azt még a
tündéreknek is meg kell engedniök, hogy a magyar ember velük komázzék; a
ki sokkal nyílt szeműbb, sem hogy akár a griffmadár, akár a rézkirály,
akár más egyéb magasság láttára porba ejtse jó lelkiismerete önbizalmát.

A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele
foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő írónak szégyenére ne váljék.

Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék
szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy
ime írtam kilenczvenegy kötet (azóta 250) regényt és egyebet, mert azok
valószinüleg nehány lustrum elmultával Dugonicsnak azon korszakban
közkedvességü regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés
álmát; – de fogom mondani azt: «ím e kötetekben gyüjtöttem össze a
magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek
a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; – az pedig él, –
míg a világ áll.»



MILYEN DEMOKRATÁK VAGYUNK MI?

(Fürdői prédikáczió.)

Tisztelt közönség!

Azaz, hogy bocsánat!

Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő, Nagyságos, Méltóságos,
Főméltóságú és Kegyelmes, Tiszteletes, Tisztelendő, Nagytiszteletű és
Főtisztelendő, Érdemes és Nagyérdemű, Mélytudományú és Széptehetségű,
Reményteljes, Bájos és Szellemdús uraim, úrhölgyeim és kisasszonyaim!

Ha valakinek a czímét kifelejtettem volna, méltóztassék ez iránt
utólagos kárpótlást követelni.

Az előre bocsátott megszólításból is sejtheti mindenki, hogy milyen
demokraták vagyunk mi.

Pedig még nem mondtam el mind. Mert nálunk még a napszámosnak is van
czíme. Németben, francziában, angolban az «ihr,» a «vous,» a «you» csak
megszólítás de a «kend» az már titulus.

A titulus dolga nálunk valódi tanulmány, mert itt nem tűri minden ember,
hogy «eccellenza»-nak titulálják, mint Olaszországban, hanem megkívánja
azt a czímét, a mi épen őt megilleti.

Nagyméltóságú úr nálunk a miniszter, ha egyúttal belső titkos tanácsos
is, ha nem az, akkor csak kegyelmes úr. Nagyságos a báró, méltóságos a
gróf; hanem ez csak Magyarországra nézve áll; Erdélyben megfordítva áll
az illeték: ott méltóságos a báró, nagyságos a gróf; annálfogva ugyan
vigyázzon, a ki egy teremben erdélyi és magyarországi grófokkal és
bárókkal jön össze, hogy bele ne zavarodjék a czímezésbe; mert ez hiba
lesz.

Azonkívül nagyságos urak a királyi táblai ülnökök külön-külön, hanem
mikor együtt ülnek, akkor csak «tekintetes királyi tábla.»

Nagyságosok és főtisztelendők az uralkodó egyházi főméltóságok, csak
főtisztelendők a más felekezetbeliek, nagytiszteletűek az esperesek,
tisztelendők a plébánosok, tiszteletesek a lelkészek és káplányok; a
tanító, az csak rektram.

Ha egy méltóságos asszony egy tekintetes úrhoz megy nőül, mind a kettő
nagyságosnak hivatik.

Tens úr a diplomatizált ember, egész a városi hivatalnokig; még az
esküdt is tens úr; de már a szolgabiró tekintetes. Jelesebb hybridumot
nem csinált a tekintetes czímmel senki, mint Biharmegye vidám
emlékezetben levő egykori főispánja, kinek egyszer fáklyás zenét adtak,
a mire ő megköszönő szónoklatot akarván tartani, e szókra nyitá ajkait:
tekintetes urak; hanem a mint meglátta az ablakából azt a sok szűrös
embert maga előtt, egyet változtatott a czímen s azt mondá: «tekintetes
emberek!»

Nemes úr, a kinek armalisa van, és az prædikátumot is visel, a mi ősi
leszármazását jelezi, például Ludasy Gans Mór.

Egyszerűen nemzetes úr az alsóbb gazdatiszt, kisvárosi mérnök,
pusztabiró és írnok.

Vitézlő úr a jubiláns katona.

Nagy uramnak hivatnak a borbélyok, gabonakereskedők, talpaskereskedők.

Ifju úrnak czímeztetik pedig a fűszeres és rőfös szatócs, a ki aztán
megőszülhet, mégis mindig ifju úr marad.

Kegyelmed a falusi biró, kend, a mi azon alul van.

Ezekhez az újabb kor még néhány czélszerű titulust csatolt.

Tisztelt polgártárs! Nagyérdemű hazafi! Érdemdús lapszerkesztő!
Tehetségteljes írótársunk! Nagymíveltségű úrhölgy! Lelkes honleány!

S mindezeknek helyes használatára ugyan ügyelni kell, mert akár a
kisebb, akár a nagyobb czímet alkalmazza az ember illetéktelenül, a
megtisztelt haragját vonja magára okvetlenül.

Látjuk bizony, hogy miniszterek és hétszemélynökök lemondanak
hivatalaikról; de megtartják a nagyméltóságú és méltóságos czímet.

De megjárta ezzel a czímekben való válogatással egy Bach-korszakbeli
hivatalnok, kit Bezirkskomissär létére a panaszos ember egyre
nagyságolt. «Én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.» «Már kérem
szépen, mondá rá az együgyű paraszt, erre mifelénk csak azokat szoktuk
tekintetes úrnak hívni, a kiket megbecsülünk».

De még szebben járt egyike a Schmerling-korszakbeli Magyarország
kanczellárjainak, kit a folyamodó polgártárs egyre kancellista úrnak
czímezgetett. No no atyafi, mondá ő excellencziája, én cancellár vagyok,
nem cancellista. No hiszen még erre is rásegítheti a jó Isten!
fohászkodék kegyesen a paraszt. S úgy látszik, hogy a jó Isten
meghallgatta a kivánságát.

A sáros vármegyei táblabiró is szabadkozott a méltóságos czím ellen, a
mivel az instans paraszt illetgette, mondván: mit ér a titulus vitulus
nélkül? Mire a hízelgő paraszt azt mondá: «meg van te benned uram mind a
kettő!»

S a czímretartás meg van a legalsóbb rétegekig.

Mikor Talpas János uramnak elkészíti a jegyző a bizonyítványát, nagy
nehezteléssel mond neki: «De már hát semmit sem tesz a nevem elébe?»

«Ugyan mit tehetnék oda?»

«Hát legalább azt tenné oda, hogy «néhai.»

Egy erdélyi méltóságos úrnak még az összes rendelkezésünkre álló
titulusok sem voltak kielégítők, ő rangbeli társait úgy czímezte, hogy
«mylord.» Egyszer aztán csaknem botba ütközött e czímmel; egy falusi
uraság, a kit mylordnak czímezett, ráförmedt: «mért hí az úr engem
bulldoggnak?» Ő persze, valahány bulldoggot látott, azt mind mylordnak
hitták, s azontúl semmi mylordot nem ismert.

De hát mikor még a szellem bajnokainál is kitörnek ezek a czím utáni
epekedések. Nem rég azt indítványozták a magyar lapok, hogy Liszt
Ferenczet ki kell nevezni «zene-grófnak». Akkor aztán az analógia
kedvéért egy festőt meg kell tenni «pemzli-bárónak» s egy írót
«lúdtoll-herczegnek».

S miért ne, ha jó ötleteiért megtehette Balaton-Füred a maga
tréfa-virtuózát nemzetbárójának?

A képviselőházban az a szokás, hogy ott mindenki per tu van – buffetben.
Némelykor eszébe is jön az embernek Széchenyi István adomája, kinek a
barátságával nagyon dicsekedett egy pesti bankár: «mi egészen frére et
cochon vagyunk egymással!» «Oh igen, mondá Széchenyi, én vagyok a frére,
ő meg a cochon.» Hanem benn a teremben nem járja a barátság, ott
«Pinczehely képviselője» felel «Nagybarom képviselőjének» per tisztelt
előttem szóló úr, ha mindjárt testvérek volnának is, s ha meg a
kaszinóban jönnek össze, már nem tudnak semmit a tegezésről. Ezért újabb
időben az a czímezés lett felkapva az országgyülésen, hogy ifju, öreg,
mind bátyámnak hívja egymást. Eleinte furcsa, hanem aztán megszokja az
ember. Külömben az alföldön régen szokásban van, s pótolja az «uram»
czímet. Az «úr» és «uram» közt nagy külömbség van, mit megmagyarázott
Arányi professzor a kis diáknak, kit előfogott az utczán, hogy mit visz?
«Bort viszek Aszályi úrnak.» «Mondjad fiam Aszályi uramnak, mert csak
neked urad az, és senkinek másnak.» Ezért az erdélyi krónikaírók együtt
is használják mind a két czímet, a hol nagyon meg akarnak valakit
tisztelni: «úr uram». A képviselők czímei tehát a következők: Te a
buffetben, tisztelt előttem szóló a házban, bátyám a klubban, tisztelt
honatyám, ha valami kollektára kell aláírni. Ha pedig a
miniszterelnökhöz híják ebédre, a meghívón nagyságos úr a czíme. De hát
mi jogon vagy te nagyságos úr? förmed rám a szomszédom, a ki ezt a
czímet látja. «Vannak rá igényeim. Először is most választottak meg
tiszteletbeli zsidónak.» Elég volt neki; nem kivánta a többi indokokat.

Nemes faj vagyunk, valljuk meg az igazat. Demokraták vagyunk csak a
nálunknál magasabbakkal szemközt: arról pedig ki tehet, ha minden
emberre nézve van még egy másik ember, a kivel szemközt arisztokrata
legyen.

Már mint nemzet büszkék vagyunk. A minő mellékneveket a tótnak, a
németnek, az oláhnak adunk, az minden egyéb, csak nem hízelkedés. 1848.
márczius 15-kén mondta Tisza Kálmánnak a házmestere azt a nevezetes
észrevételt, hogy «heute hab’ ich zum erstenmal gehört Német ohne
hunczut». Ez persze régen volt, s azóta a vélemények gyakran változtak;
a nóta is azt mondja, hogy süvegelje meg a magyart mind a német, mind az
oláh, mind a tót! Egy jó öreg táblabírónak volt az a szavajárása hajdan,
hogy «szolgáljon bennünket a német!» Ugyanazt 49-ben a haditörvényszék
elitélte, s aztán, mint maga mondá, hét esztendeig úgy szolgálta a
német, hogy még az ajtaját is az csukta be utána, azóta nem kivánja
többé ezt a tisztességet.

Az «óh nép» maga is nagy arisztokrata, a hol magánál kisebbet talál. Az
egész telkes gazda mesalliancenak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez
megy férjhez; a debreczeni civispolgár nem vegyül össze a kékbeli
emberrel; világszerte tudva van, mily áthághatlan sorompó létezik a
tanyás gazda és a gányó között, mily magas lény a pógár a pugris
emberhez hasonlítva, mily megvetett embervakarcs a duhaj a redemtus
szeme előtt.

A botbüntetés eltörlése fölötti vitában egy hatalmas szövetségese
jelentkezett a méltsás felsőháznak; ezek a csikós- és gulyásgazdák
voltak, a kik lehetetlennek tarták megélhetni ebben az országban, ha
nekik a bojtárjaikat nem szabad többé megcsapatni.

Még a koldusok közt is van arisztokraczia: – «Mit? szól sértetten a vak
koldus feleségéhez, mikor megtudja, hogy a leányát egy sánta koldus kéri
nőül: hogy meri a szemét felemelni hozzá?» Természetesen a vak koldus
leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő
partie.

Sőt még a rabok között is van rang és előkelő világ: a szegedi vár
foglyai között a magasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeséggel
tekintenek alá az apró cseprő orgazda népre, csirkefogóra,
kapczabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az
ilyen alsóbb rangú tolvajokkal, s valamennyi között Rózsa Sándor, mint
tolvajok herczege hordja fenn a fejét, s méltóságának öntudatát a
törvényszékkel és vizsgáló birákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet
másként kivallatni, mintha a bíró bort hozat, leül vele, koczint vele, s
aztán diskurálva kikérdezi.

Mentül feljebb, természetesen annál jobban emelkedik a nemes öntudat.
Minden osztálynak vannak brahminjai és páriái. Az uradalmi fiskális
előtt a lótófutó ügyvédnek tyúkprókátor a neve; a nagykereskedő előtt a
Kurzwaarenhändler csak Pinkerljud; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a
coulissier neve «Lump,» mire ez azt feleli, hogy «Sie sind auch noch
kein Papier»; a hirhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus;
míg legfenn az előkelő körökben, a kékvérüek khinai falán belűl
elszámlálhatatlan a rangfokozat, a régi nemestől az újdonsültig, a
zászlós úrtól, az arany gyapjú, arany sarkantyú, arany kulcs, a szent
István, Lipót, s vaskorona stb. rendek lovagjaitól elkezdve azokig az
eltűrt lényekig, a kiknek a mágnásból csak egy fertály jutott, s
néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alúl kapta ki.

Sehol pedig oly arisztokratikus ragyogásban nem tündöklünk, mint a
demokratikus alapokon nyugvó országgyülésen. Ott vannak először a
vezérszónokok, a kik midőn felállnak, a házban senkinek piszszenni nem
szabad, az elnök egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani
csengetyűt hangoztatja a buffetben ácsorgók beidézésére. Közbekiáltások
nem tűretnek; személyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Beszédjük
ciceroval nyomatik a lapban. Ezek az országgyülés brahminjai. Egy fokkal
alább következő szónokok, a kiknek félóráig szabad beszélni, de a beszéd
alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgy is
megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd elolvassuk. Ezek az
országgyülés ksetriái. Azután következik az a szónok, a ki azon kezdi,
hogy «rövid leszek», s aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig; a
ház lármáz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban,
mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek
az országgyülés szutrái. Azután következnek a szónokok, a kiknek
megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztűl hangzik az ominozus
bíztatás: «eláll!», míg le nem ül; ezek az országgyülés páriái. Végre
azok a derék nagyrabecsülendő egyéniségek, a kiknek nem hallani egyéb
szavát, mint «igen» és «nem.» Ezek az országgyülés mamelukjai. Ime az
egész indus hierarchia itt van.

És milyen hiábavalóság mindez a hiú tetszelgés, a mivel magunkat
megkülömböztetjük, – a katona előtt.

Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, a ki nem katona, az csak
paraszt! Vagy magasabb műnyelven: «so ein verfluchter Civilist».

Régi adoma, de épen ide illő, a hogy aztán a katonai rangfokozatot
felállítja a huszár.

Legelső a világon az úr Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a
huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. –
Azután jön a baka. – Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi többi
parasztok?

Annyit tudok, hogy azok a parasztok, a kikhez én tartozom, az írók, azok
legutoljára jönnek. A poéta! a skribler! a firkász! Ugyan ki ne érezné
magát ezzel szemközt herczegnek?

Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette
szemére, mint lesújtó invektivát, hogy hiszen regényíró! Mire aztán
Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a
politikával, mint a pálinkafőzés, a mivel Dessewffy épen akkor
foglalkozott.

De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomottabb
osztály szükölködik arisztokráczia nélkül. Még Khina sincs jobban
ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a
finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orientalisták, s mind
a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó ha látják.
Legközelebb az akadémiai díszlakomán egy rendes tag azt kérdezé a
szomszédjától: vajjon ki légyen amaz ismeretlen fiatal ember, a ki most
poharat emelt? Amaz ismeretlen fiatal ember én voltam.

Azután következnek a levelező tagok; ezeknek szabad beszélni, de
szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden.

Azután emelkednek ki a Kisfaludy-társaság tagjai, büszke önérzettel a
kívül rekedt tollviselők fölött.

Végre a hírlapírók, a kiknek a féken tartására egy külön törvényt
kellett alkotni az országgyülésnek. Permanens statáriumot. Ezen
partizánok rangfokozata ismét eloszlik a nagy lepedőlapok
journalistáira, alább jönnek a heti lapok szerkesztői, azután a vidéki
lapok; és végül a glebæ adstricti, a vidéki levelezők misera plebs
contribuense.

És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per «Mi» beszélnek a
közönséggel, mint ő felsége a király!

És mindannyi fölött áll, mind valamennyinek ura és réme: a kritikus; a
ki elítél, megkegyelmez és lenyakaz; egy személyben: biró, király és
hóhér.

Ez a szellem arisztokracziája!

S most következik az, a mi előtt minden demokratikus elv meghiúsul: a
szépség arisztokracziája.

Már Sándor czár azt mondta Magyarországról, mikor itt átutazott, hogy ez
egy ország tele királynékkal.

Oh be igazat mondott! Jaj de értenek az uralkodáshoz!

És méltán. Ez az egyedüli nemesség, melyet semmi éghajlat alatt senki
kétségbe nem von.

Aristokraczia, melynek nem kell korona, inkább ő oszt koronákat.

A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem
jobbik felének nevezik őket.

A férfinem harczol és sebeket oszt, a nőnem gyógyít és ápol.

A férfi a haragban nagy, a nő a szeretetben.

A férfinem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez
jobbat?

A férfiaké a kenyérirígység, a nőké a szánalom. A nő megosztja kenyerét
az éhezővel.

A síró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfinem elleni élő vád; a nőnem
felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét.

A férfi megtud hazájáért halni; de a nő tud érte élni. Női hazaárulót
Magyarország története fel nem mutat.

A férfi hős a küzdelemben; a nő hős a szenvedésben.

Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők
ítélnek meg bennünket szivünk és lelkünk becse szerint.

Ők bírják, ők osztják azt a nemességet, mely örökön örökké fenn fog
állani, a míg nemes sziveknek értéke lesz köznapi sivár lelkek fölött.

Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nemmel szemközt sem mondtunk le
arisztokratikus hajlamainkról.

Őseink, a nemes urak, gavalléros nagylelkűséggel megadták a
szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özvegygyé lett, mi pedig a
demokraczia nemzedéke, egész mezitlábos őszinteséggel kitiltjuk a nőket
még a tiszteséges kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne
szóljon a szép nem. Ez a mi demokratikus nézetünk.

Azt megengedjük nekik, hogy angyalok legyenek: de hogy emberek legyenek,
azt nem.

Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden
pályán helyt állani, a hol észszel, ügyességgel versenyezhetni a
férfi-nemmel; de hát mit értenek ahoz az amerikaiak, a kiknél a
demokrácziát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabó-mestert az
ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ leghatalmasabb
birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát,
visszamegy szabó-műhelyébe, s varrja egykori hadserege számára a
köpönyeget. Fi donc! Ennyire mi nem sülyedhetünk.

De az Isten előtt tán csak demokraták vagyunk?

Minő kérdés? Magasabb köreink számára franczia hitszónokokat hozatunk
Pestre nagybőjti prédikácziókat tartani, a kik délben prédikálnak, mikor
a filiszter eszik, és olyan nyelven, a milyenből a filiszter nem eszik.

De ha már sem a hölgyek előtt, sem az Isten előtt nem vagyunk
demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk? A pénz csak nem ismer
rangot?

Dehogy nem. A hány iparvállalatot megindítunk, annak az élére vagy egy
híres országgyülési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy
hirhedett tábornok szükséges. Nem azt nézzük, hogy a ki szappant, meg
téglát akar gyártani, értsen hozzá, hanem, hogy nagy ember legyen, s az
aztán persze olyan téglát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint
a tégla; ha gyertyát készit, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem
részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a
miniszteriumnak kell kirántani a sárból.

Egyetlen egy magyar demokratát ismertem életemben, az volt az Irinyi
Józsi. Ez annyira demokrata volt, hogy Deákot csak Ferkónak, Széchényit
csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferencz, mit adnak ma a
színházban? Ő felel rá: Hunyady Laczit. – Ugy-e, mondá Deák, annak a
Hunyady Mukinak a fiát, a ki ország kormányzója volt ötödik Laczi
idejében?

Azóta nem született demokratánk.

Valljuk meg az igazat, bizony arisztokrata nép vagyunk mi. Ebben van a
fő virtusunk. Régen vigasztalom én magamat azzal, mikor nemzetem sorsa
fölött elgondolkozom, hogy minden népet teremtett az Isten valami
czélra: az angolt azért, hogy lássa el varrótűvel az egész világot, a
francziát azért, hogy Európa el ne alugyék, az olaszt azért, hogy
énekeljen, a németet azért, hogy dolgozzék; egyedűl a magyart teremtette
azért, hogy benne gyönyörködjék. Nyugodjunk meg ez öntudatban, s
fogadjuk el a titulusunkat.

Arra pedig bárkivel, bármekkora fogadásra késznek ajánlkozom, hogy
esztendő ilyenkorra minden ember demokrata fog lenni Magyarországon. –
Akkor kezdődnek el az új képviselő-választási mozgalmak. Akkor tessék
majd bennünket megnézni.



A DIPLOMACZIA.

Valahányszor a jó Teleki Mihályra gondolok, soha sem állhatom meg, hogy
őt igen okos embernek ne ismerjem el.

A jámbor Apafi fejedelem első minisztere lévén, keservesebb állása volt,
mint egy mostani politikai lapszerkesztőnek; alant bátorságot, fent
félelmet követeltek tőle; Sztambulból azért fenyegették, ha Bécs ellen
nem készült; Bécsben azért nehezteltek, ha Sztambulnak fogadott szót;
otthon meg azt akarták, hogy legyen önálló. Egyik békességet követelt
tőle, a másik háborút, és ennyi scylla és charybdis között, ennyi
ellenkező szél mellett ő neki úgy kellett kormányozni a status hajóját,
hogy a töröknek is híve maradjon, Bécscsel is barátságban álljon, meg az
otthon levőket is kielégítse. Illenék hozzá a jelszó: «et capram et
caules.»

Magyarországi elégületlen atyafiak sokat jártak át hozzá, izengettek,
leveleztek titokban, biztatva a főurat, hogy szövetkezzék velük.
Különösen nagy panaszuk volt nekik Cserjési és Kenderesi uraimékra, a
kik odafenn Bécsben szűntelen áskálódnak a tekintélyes hazafiak ellen,
sugdosnak, árulkodnak a kabinet előtt, hogy maguknak előmenetelt
készítsenek. Teleki biztatta őket, hogy csak várjanak, majd jobbra
fordul a sorsuk.

Egyszer Rainger, bécsi követ, Sztambulba utazván Erdélyen keresztűl,
négyszem közé kapja Telekit s erősen kezdi fogni, hogy ha oly őszinte
barátsággal viseltetik a bécsi kabinethez, hát fedezze fel neki azokat a
hazafiakat, a kik ő ellenük panaszleveleket küldöznek Erdélybe, a kik
Bécsből mindenféle rossz anekdótát megküldenek, a kik szüntelen
árulkodnak ő előtte?

Teleki Mihály egy kissé vonakodott: nem illik az embernek a bizalommal
visszaélni; szegény embereket minek keverné galibába; hiszen ártatlan
dolog az egész. Hanem Rainger addig sarkalta, addig biztatta, hogy
hiszen semmi bántásuk sem lészen az uraknak, csak épen jól esik az ilyen
titkokat tudni, hogy az ember óvatos lehessen, a míg Teleki nagy nehezen
ráállt, hogy a követ biztosító szavára, miszerint nem fogják bántani a
kivallottakat, megmondja neki, hogy biz ezek a titkos bujtogatók: –
Cserjési és Kenderesi uraimék…

Rainger nagyon görbe képet csinált erre a vallomásra: de be kellett neki
vele érni, akár hitte, akár nem; hanem annyi bizonyos, hogy Cserjési és
Kenderesi uraimék az napságtól fogva semmi befolyáshoz sem juthattak
odafenn többet.

E szerint Teleki három legyet ütött egy csapással: megtartá bécsi
jóakarói barátságát, elhárítá magyarországi barátairól a bajt, s
megrontá legmakacsabb ellenfelei befolyását.

– – Hogy ez alkalommal én sem használtam elbeszélésemhez az igazi
neveket, annyi diplomacziát viszont én rólam is tegyen fel mindenki.



TEKINTETES KOLDUSNÉ ASSZONYSÁG.

(Szomorú történet.)

Én nem tudom, ki volt az a gonosz ember, a ki én rólam kihiresztelte,
hogy én jó ember vagyok. Mikor én ki nem állhatom a jó embereket!

Jó ember az, a ki megbuktatja a legjobb barátját, azért hogy az
ellenségének rossz kedvet ne csináljon; jó ember az, a ki zálogba teszi
a felesége köpönyegét azért, hogy a legelső korhelynek, a ki őt kedves
barátjának szólítja, kiválthassa a kabátját; jó ember az, ki az inasát,
kit maga elcsapott tolvajság miatt, hogy kenyér nélkül ne maradjon,
elrekommendálja a legközelebbi ismerősének; jó ember az, a kit ma pofon
ütnek, s holnap ő kínálja a kibékülést: azért én előttem a «jó ember»
czime a legeslegutolsó qualitású mindennemű megtiszteltetések között.

Tehát már most tessék elképzelni, hogy engem valaki azzal rágalmazott,
hogy én jó ember vagyok.

Mi lett belőle?

Az utczán leszorítottak a járdáról; – pénzt kértek tőlem, soha sem adták
meg; – a boltban rám tukmálták a kimustrált portékát; – fiatal poéták
versnyalábokat toltak be hozzám, hogy ajánljam a szerkesztőknek; – a
pinczérek megitatták velem a kalapos festéket kávé gyanánt, s a világ
minden megszorúlt embere engem nézett a jótékony női egyletnek; – a
koldusbörzén kész pénzen árulták az adreszemet; ágiója volt, mint a
kreditakcziáknak.

Egy reggel elkezd valaki kopogtatni az ajtómon, először egyet, azután
kettőt, azután hármat és így tovább; hiába mondtam neki, hogy tessék!
szabad! be lehet jönni! egyre kopogtatott; utoljára is fel kellett az
asztaltól kelnem s magamnak nyitnom ki az ajtót.

Egy jó időben levő asszonyság állt a küszöbön; fején fekete selyem
capuchon, zöld máslikkal, karján rejtelmes tömöttségű tarisznya; az
egész igen tisztességes alak, a milyennek kis gyerek koromban magam is
csókoltam elégszer kezet.

– Kakas Márton úrhoz van szerencsém?

– Nem nagy szerencse. Hanem instálom, tessék belépni innen az ajtóból,
mert fűttetek.

A tisztes asszonyság ráhatározta magát, hogy belépjen a szobába, de arra
nem lehetett rávenni, hogy helyet foglaljon. Úgy látszék: fogadása
tartotta, állva mondani el élte keserűségeit.

Elmondá, hogy őt az utóbbi évek mennyire tönkretették; három fia elhalt;
minden vagyonát elveszté; a mi azon felyűl maradt, azzal megszökött a
férje; mikor már semmije sem volt, akkor porig leégett a háza s daczára
annak, hogy úgy maradt, mint az ujjom, mégis kirabolták a zsiványok!
Most már három nap óta nem evett semmi főttet, koldulni nem tud, mert az
nem szokása; s épen most hallja, hogy egy gazdag nagybátyja Zomborban
haldoklik, s őt akarja örökösének megtenni; de ha oda nem mehet,
mindenből kitagadja, és ő e miatt kétségbe van esve, mert nincs úti
költsége Zomborig.

Engem a szánalom fogott el s egyúttal a szégyenpirulás. Nem volt több a
kazszámban egy forintnál. S hogy adjak én egy forintot egy ilyen sokat
szenvedett asszonyságnak, a ki most Zomborba megy gazdag örökséget
átvenni?

Végre mégis bátorságot vettem magamnak, s nagy zavarral és
arczpirulással markába nyomtam a derék asszonyságnak az árva egy
forintost, s ezer bocsánatot kértem tőle, hogy most többet nem adhatok,
mert valójában ez az egész pénztáram.

A jó asszonyság elfogadta mentségemet és az egy forintost, s elég kegyes
volt nem vetetni velem észre, ha netalán megsértettem; a min valóban
komolyan aggódtam.

Mintegy tíz nap múlt el azután, midőn egy délelőtt ismét hangzik a
megátalkodott kopogtatás s újra megjelent a tisztelt asszonyság előttem.

– Megtetszett érkezni Zomborból?

– Igen is meg.

– Életben tetszett találni urabátyját?

– Fájdalom, nem. Meghalt és nekem semmit sem hagyott. Nem hagyott más
örökséget, mint az irgalmas emberek részvétét.

Most már nem bántam volna, ha ebből az örökségből is kitagadta volna.

Az a merész gondolatom támadt, hogy megpróbálom, ha nem vágná-e a szemem
közé, ha most csak két huszast adnék neki?

Nem vágta a szemem közé.

Megköszönte szerényen, megáldott és eltávozott.

Egész nap háborgatott a lelkiismeret, hogy mint tudtam ily keményszivű
lenni! lehúzni tőle egy huszast, mikor magamnak még maradt kilencz?

Végtére mégis csak kibékűltem a lelkiismeretemmel, s midőn újabb tíz nap
múlva ismét belépe hozzám, fel sem keltem az asztaltól, úgy kérdeztem
tőle.

– Mi tetszik megint?

– Már csak visszamegyek megint Zomborba. Az örökösök egy kis reménységet
adtak; tán csak jobbra fordul a sorsom.

Ezúttal adtam neki egy huszast, s azt mondtam, hogy sok dolgom van. Ki
sem kisértem, hogy elment.

No ez már csak elég gorombaság. Ez tudom, hogy nem jön többé hozzám, s
majd szidalmaz országszerte.

Dehogy szidalmazott. Tíz nap múlva megint itt volt, s beszélt nekem az
én elismert nagylelküségemről, meg hogy most jön Zomborból, s négy nap
óta nem evett meleg ételt.

Teringettét! Zomborban ugyan rossz világ lehet, ha már nem is főznek.

Nem adtam többet neki ezúttal egy tizesnél.

Azért is megcsókolta a kezemet, s a mint kicsuktam az ajtón, még
odakívül is hálálkodott, s elrekomendált mindenféle angyaloknak, hogy
fogadjanak szivesen, ha valaha szemük elé kerülök.

Nekem kezdett ez az adófizetés nem tetszeni. Az ilyesmi nem olyan, mint
az opera, hogy annál jobban tessék, mennél többször hallja az ember.

Hát ujabb tíz nap múlva megint beáll hozzám.

– Mi tetszik?

– Zomborba…

– Ne utazzék kegyed Zomborba az Isten szerelmeért; maradjon itthon
békével; még meghűti magát az uton, s az is csak az én bajom lesz.

– A szerencsétlenség…

– Hagyja el, mert most mindjárt én kezdek el beszélni arról, hogy milyen
szerencsétlen vagyok; lovas betyárok ütöttek rám, elhajtották ezer
előfizetőmet, a gyapjumat elverte a jég, a jószágaimat a holdban minden
hónapban konfiskálják, a mellett el vagyok itélve három esztendei
segédszerkesztőségre, hetenkint kétszeri bőjttel s huszonöt vers
elolvasásával súlyosítva; szánjon meg engemet minden ember, és ne
kivánja, hogy én szánjam.

Azt gondolják, hogy elment?

Dehogy ment. Megvárta, hogy kibeszéljem magamat, akkor megint
előlkezdte, hogy neki Zomborban ilyen meg ilyen történet végett kell
megjelenni. Nekem sok volt a dolgom; hogy mentűl hamarább szabaduljak
tőle, adtam neki egy hatost. Azzal ugyan nem tudom, hogy jut el
Zomborig?

Azt is megköszönte. Mondtam neki olyan formát is, hogy már most nem
bánom ám, ha nem látom többet.

Ezt úgy látszik, hogy nem igen vette szivére, mert egy hét mulva megint
megtisztelt látogatásával.

Most már nem adtam neki többet egy garasnál.

És ezzel szépen a normális állapotba jutottunk. Azóta minden héten eljön
a szabályszerű garasért, én sem kérdem, hogy hová utazik vele? ő sem
mondja, hogy hidegen, vagy melegen költi-e el; megáldjuk egymást
kölcsönösen, s a dolog megy olyan szépen, mintha törvénybe volna
iktatva.

… Ezelőtt egy pár héttel valamelyik ismerősömet kellett meglátogatnom, a
ki a külvárosok egyikében lakik, annál épen theaestély volt; az estélyen
igen díszes tisztességes uri emberek voltak jelen. Ismerősöm neje karon
fogott, s bemutogatott sorba a társaság minden tagjának, a kik mind igen
tiszteletreméltó derék urak és asszonyságok voltak; végre azonban egy
ismerős arczot is látok közöttük.

– Tekintetes Szlatyináné asszonyság, házbirtokosnő!

– Oh kérem, régóta van már szerencsénk egymáshoz. Mikor méltóztatott
Zomborból megérkezni?

A tisztelt asszonyság mosolygott, és azt kérdezte, hogy rhummal iszom-e
a theát, vagy arakkal?

Azután leültünk czapárizni. Mondhatom, hogy a derék asszonyság igen jól
játszik: egy garasomat sem birtam tőle visszanyerni, pedig nagyon
szerettem volna.

Már most csak azt hiszi mindenki, hogy többet nem látogatott meg?…

… Azóta is minden héten eljön a maga garasát átvenni.



MINTA SZÍNBIRÁLAT  VAGY  «EZ AZ ÚT A HALHATATLANSÁGRA.»

«A nemes boszú», melodráma 3 felvonásban. Irta egy hires ismeretlen; egy
hirtelen ismerős jutalomjátékául.

Szerkesztő úr! A mai est valódi diadalünnep volt, diadal a szinészekre
és a kritikusokra, diadal a közönségre és a jegyszedőkre, diadal az
egész világra nézve.

Már az előcsarnokba beléptünkkor örvendetesen lep meg bennünket a
pénztárnok úr nyájas, mosolygó arcza, valamint az ácsorgó arszlánok
szerény észrevételei, mikkel az előttük elhaladó delnőket kisérik. Az
ajtón belül szelid nyájassággal üdvözöl minden belépőt a szinház bárója,
mi nyájasan köszöntjük vissza a derék zászlós urat, s megkérdjük tőle,
hogy fogja e a mai darabot hangos kommentárokkal kisérni? Igen is, a
derék mylord azért eszik épen mellczukrot, hogy hangjánál legyen. A mint
széttekintünk, egészen el vagyunk bájolva; a közönség mindenütt tömve
van, tömve a páholyokban és a zártszékeken, és a kaszinó erkélyen hosszú
sorban. A világítás hasonlit a legnagyobb északfényhez, s valami kedves
exotikus illatot gerjeszt, a mit szavakkal nem lehet megnevezni. Az első
meglepetést képezi mindjárt az előfüggöny, melyen pompás allegóriai
képben van ábrázolva, mint jönnek a drámairók sorban a tantiémért, s
kezet csókolnak egy magasan ülő primadonnának; ennek lábainál hever egy
vén kritikus, a ki a Dunába hordja a vizet, mint illik paradicsomi
öltözetben, elől két kis tánczosnő, az egyik fején gázvilágítási
kisérlet. Ez tökéletesen elragadó. S az ember szinte sajnálja, midőn a
súgó jelszavára e tünemény elragadtatik szemeink elől.

Azonban kárpótolja e veszteségünket az előadott mű, mely valódi remeke a
drámairodalomnak. Én nem ismerem sem Shakspearet, sem a Touloni
éjszakát, de bátran mondhatom, hogy annál egyik sem szebb.

Az alapeszme ez: Van egy derék, becsületes szinbiráló, a kit egyszer egy
fiatal szinész azzal sért meg, hogy kijátszsza őt a szinpadon. A
megsértett kritikus e bántalomért hogyan áll boszút? Úgy áll boszút,
hogy e bántalom után elkezd drámákat irni, mikben a legjobb szerepeket
megbántójának osztja, azt lapjában folyvást dicséri a darabokkal együtt;
ilyen módon halálos ellenségét egy év alatt a halhatatlanság
tetőpolczára emeli, nagy emberré teszi! A szinész e nagylelkű tények
előtt kénytelen meghajolni. Megvallja, hogy legyőzetett, megvallja, hogy
ellenfele a legnemesebb szivű kritikus, a ki valaha tollat forgatott;
megvallja, hogy ő fel van olvasztva e nemeslelküség lávájában, és végre
megvallja, hogy ő nem is férfi, hanem kisasszony, kezét adja a
kritikusnak, összeesküsznek, férj és feleség válik belőlük, s azután
kezdik el csak még egymást con amore magasztalni.

Mint látni tetszik, az eszme magasztos és emelkedett, a mellett, hogy
rendkívüli merész és megragadó. Párosul benne a franczia drámák
csattanóssága, az angolok lélektani mélysége, a spanyolok lovagiassága,
a németek érzelmes kedélye, a magyarok hazafiui fellengése és egy pár
oláh melódia. Mily lélektani erő van ezen szavakban, midőn a kritikus
azt mondja: «nem! én ott leszek!» s mennyi érzelem a szinész
önküzdelmében, a midőn így kiált fel: «oh, ki tudna erre felelni!»
szintoly megható azon jellemző nyilatkozata a szinésznek, a midőn azt
mondja: «oh, azt nagyon jól rendelte a sors, és a lánczhíd részvényes
társulat, hogy Budáról Pestre balfelől, Pestről Budára jobb felől kell a
lánczhidon átmenni, mert ha összetalálkoznánk, ki tudja, mi történnék
velünk!» S mily szépen szelidűl át végül az ellenkező nyilatkozatra, a
midőn azt mondja: «Két toll és egy kalamáris, két hirlap és egy
referens, két szív és semmi dobbanás!» Ennél költőibb gondolatot
gondolni is meggondolatlanság lenne! Mily remek gondolat az is, hogy a
megtörtént kibékülés után bejön a szinpadra egy macska, ez által akarván
jelképezni a háziasság boldog csendéletét.

A mű ugyan magában is olyan, hogy azt elrontani sem lehet, ámde az
előadók személyesítő talentuma ennek értékét még tízszerezte. A kritikus
páratlan volt a maga nemében; minden mozdulata, tekintete, pillantása
művészi és szellemdús. A költő lelkében csak ilyen kritikusok
születhetnek. Nem tudjuk a költő eszméje volt-e, vagy a szereplőé, hogy
a midőn meghallja a nemes szivű kritikus bántalmaztatását, minden
hosszas monolog helyett alá s fel jár a szinpadon s csizmája minden
lépésnél csikorog. E csikorgás többet fejez ki egy egész Philippikánál.
Benne van abban a sértett büszkeség, a támadó nagylelküség, a férfi
fájdalma és a hazafi bánata. E gondolat a közönség öt és fél perczig
tartó tapsaival találkozott.

Nem kevésbbé remek volt a szinész személyesítője. Csekélységet állítunk,
ha azt mondjuk, hogy minden szavát, néha minden hangját külön
mozdulattal kisérte, nem is említve plasztikai mozdulatai közül többet,
csak, a midőn zsebkendőjét ott hagyja a szinpad közepén. Ezen elejtett
zsebkendő méltó volna egy szobrász ecsetjére.

Hát még a közbeszőtt dalok! Az én nagybátyám látta Malibrant, én magam
ebédeltem abban a vendéglőben, a hol Csillag Róza lakott, s az inasom jó
lábon állt Lesnievska szobaleányával, de ilyen éneket nem hallottunk
soha! Ez felemelt a hetedik égbe, a hova még perspektiva sem jár, ez
kifordított önmagamból, mint a téli keztyűt, ez minden érzékemet
elbűvölte; ezt az éneket még éneknek nevezni is megbántás, annyira szép
volt.

Nem lehet csodálni, ha a közönség elragadtatásában minden felvonás után
kihívta és megkoszorúzta a szereplőket és az irót, utoljára a
drámabiráló választmányt is kihívta és megkoszorúzta. A hatás oly
iszonyú volt, hogy minden ember a szomszédja nyakába borúlt és
összeölelkezett. S a darab végeztével a páholyokból és az erkélyről, meg
a zártszékekről nem akart hazamenni a közönség; erővel azt kivánták,
hogy ismételjék nekik rögtön a darabot, s csak akkor engedtek, a midőn
az ügyelő kijelenté, hogy a gáz nem tart tovább. Még akkor is akadtak
enthuziaszták, a kik vállalkoztak, hogy ők elnézik azt sötétben is.

E mai est méltán epochát képez szinházunk történetében s életünk
legszebb napjai közé sorozható éjszaka létére.

_Kakas Márton._

Ime tisztelt szinbirálók, így kell kritikát irni, ha azt akarjátok, hogy
hosszú éltetek legyen e földön. Ez által egyszersmind azt is bemutattuk,
hogy Kakas Márton nem csak gorombáskodni tud. Oh Kakas Márton tud nyájas
is lenni, ha dühbe hozzák.



UTOLSÓ NAPJAI A FÜRDŐ IDÉNYNEK.

A végzetes szeptember 15-ike közelit, naponkint Csimboraszóit a
bőröndöknek és kalapskatulyáknak szállítja a Kisfaludy a Balatonon át; a
vendégek, koleracseppekkel a zsebükben, távoznak a világ minden része
felé, a boltosok szegezik a ferslagokat; minden arra mutat, hogy az
idény vége felé jár.

Csak nehány megátalkodott jó kedvű vendég daczol még a naptárral, s
moratoriumot mutat az idénynek. Magyarország egyik hajdani tisztelt
kormányférfia, azután a Klapka-invázió egyik vezénylő tisztje, egy ifjú
gróf, Z. ügyvéd barátom, azután az én hajdani kedves pápai tudós
tanárom, T...y, bájos hölgyeikkel, kedves családjaikkal, azután
jóságáért köztisztelt Sz.-né nagynéném a sárgaházban, gr. R.-né, néhány
pesti kereskedő, pápai tanár, az idény legkitartóbb híve, a hevesi
földesúr, A-y, az orvosok, a szolgabiró, járásbiró, a katonai
térparancsnok; aztán meg mink. Vakmerő vállalkozók: meghosszabbítani az
idényt.

Az idő pedig olyan szép, a Balaton oly kellemes, mint nyár derekáig soha
sem volt. A hölgyek bátran szelik a hullámokat; köztük legkitartóbbak a
hajdani tárnokmester bájos neje és tündérszép sógorasszonyai, kiknek
eleven kedélye új életet önt a haldokló idénybe; egy-egy reggel
felöltöznek parasztnőknek, gyümölcsös kosárral a fejükön, s elmennek
szőlőt-körtét árulni a sétányra Rókánéval. A vendégek nem bírják
Rókánéval kivallatni, hol vette ezt a két szép parasztleányt? Máskor meg
apáczának öltöznek fel, sorra látogatják ismerőseiket; azok nem ismernek
rájuk, konverzálnak velük francziául, s csak akkor hüledeznek, mikor a
távozó apáczák kaczagva mondják a búcsúszót magyarul. Esténkint
összekerül a társaság a mi udvarunkon, a nagy tubuson át holdat,
Saturnust és Marst vizsgálni.

Egy napon aztán a fürdő kedvenczeit is hirtelen elszólítja valami
családi ügy. Az Écsi-villa üres marad. Erre egy kétségbeesett levelező
búvában megirja a F. L.-nak, hogy üres már a fürdő, csak néhány lézengő
beteg maradt még itt. Általános elszörnyedés a még itt maradt hölgyek
között! Mi «lézengő betegek!» Au contraire.

Most járnak még csak a hölgyek össze s kezdődik az egész idény alatt
szerzett tapasztalások kölcsönös kicserélése. Melyik családnak mi
jövedelme van? mit költ? hogyan fizet? honnan hozatja a ruháit? hogyan
él odahaza? mi baja van? Ez az úr mért volt itt? Mért ment haza
időközben? Mért jött vissza? Meddig tart még, ha így viszi?

A jó sors gondoskodik új táplálékról. A visszatérő gőzös vőlegényt hoz a
füredi legszebb leánynak, az igazgató kedves unokahugának. Az idény
végére a mi mindennapi kenyerünk! És jó, hogy ez a kenyerünk van, mert a
pék úgy is azzal fenyeget, hogy 15-ikén túl nem süt zsemlyét. Ez a
vőlegény két napig eltart nekünk. Akkor megifjítja a haldokló idényt egy
szép zsidó leány. Igen is, egy holt zsidó leány. Szép derék leány volt.
Egy csunya rossz legény rágalmazta a szép leányt. Akkor a szép leány
magához hivatta a csunya legényt, és megverte kegyetlenűl. A csunya
legény nem hogy elhallgatta volna e szomorú légyottot, de még inkább
szaladt vele a biróhoz, megmutogatta a hátán a kék foltokat, igazságot
követelt, s a biró aztán elitélte a hős leányt két napi fogságra. A szép
leány appellált, de nem a szolgabiróhoz, hanem az úr Istenhez, s azon
való szégyenében, hogy őt tömlöczre itélték, megszakadt a szive. Még az
nap el is temették. A halálhírre megint elsuntyolodik néhány vendég, s a
társaság ismét kevesebb lesz. A napok rövidülnek már, hanem az esthajnal
és a szürkület gyönyörű. Sehol sem láttam azt a tüneményt, csak a
Balaton mellett, a mit «a föld árnyékának» neveznek. Egy méla
szélcsendes alkonyatkor, midőn a nagy tó tükre oly sima, mint az ég, a
mint nyugaton leszáll a nap, az átelleni láhatáron az ellentét jelenik
meg, az árny. Egy sötét lilaszürke félkörből kiemelkedve, mintha egy
fekete nap hajnala volna, három széles világos kék küllő szeli keresztűl
egyenesen a felhőtlen eget, négy közbeeső opálszinű mezőre osztva azt
fel; a világos kék küllők, a középső épen a zenithen, egész az
alkonyégig húzódnak, s ott is hasonló legyező idomban futnak össze; az
ember mintha a feje fölött elfutó délkörök gerezdjeit látná.

A folyvást élesebbé váló ellentét az égen átvonuló sávok között addig
tart, míg fény van az alkonyégen, s a kék sávokon már keresztűl
ragyognak a csillagok, míg az opálsárga égmezők folyvást nappali köd
félderűjét mutatják. A tüneményt bevégzi egy gyönyörű meteortűz végig
futása a keleti égtől a nyugoti felé, szokatlan ragyogású csillag
fejével, láng uszályával.

A kék küllőkön majd sötétebb kék vonalak húzódnak végig, mig az
opálszinű alapot hajnalpiros és aranysárga csíkok hasogatják végig,
szivárványként ívezve át az egész égboltot négyszeresen.

De mi ez mind a gardasütéshez képest!

Este későn hat, állig begombolkozott férfi toppan be szobánkba s
jelenti, hogy fogva van már a garda. De nem csak fogva, sőt száz
vágással kivégezve, sőt nyársra húzva és kegyetlenűl megpaprikázva. A
tűz is ég már a garda számára. Erre aztán a fürdősereg egész maradványa,
férfi, asszony mind megindul a gardasütés szinhelyére, fegyverkezve
késekkel és pisztolyokkal (mikben bor van).

De hát mi az a garda?

Az a Balaton heringje. A tábor számra költöző hal, melynek vándorlását
messziről meglátni a víz szine fölött, a hogy a hátaik csillámlanak; úgy
hogy mikor vasárnap délelőtt Tihanyban legjobban tartja a misét a pap a
kéttornyú templomban, s a kiállitott őr elrivallja magát: jön a garda!
ott hagy minden ember misét, papot, templomot, s szalad a csónakokhoz a
gardát fogadni.

Hanem hát a gardát nem mesterség megfogni, de mesterség megsütni. Ahoz
okos ember kell! mondja T-y. tanár. A szolgabiró és vén pandurja
vállalkoznak erre. A gardát csak cserepcsikon lehet sütni. Egy
szakácskönyv sem szól róla, hogy mi az a cserepcsikon sütés? Megrakják a
nagy tüzet künn a Balaton parton, egy szép szabad tarlón, azt hagyják
parázszsá hamvadni; akkor minden egyes garda egy fanyársra felhúzva a
máglya széléhez tüzetik a földbe, míg egész kör támad a parázshalom
határán, s az eként felnyársaltak kisérteties süstörgéssel pirulnak ott
körben; mikor az egyik felük megsült, a nyárs a másik oldalára
csavartatik. Nagy tudomány kell ehez a szakácsnak, aztán meg egy jó
barát, a kitől a keztyűjét elkérje kölcsön, hogy a kezét össze ne
égesse. Mikor aztán vége az autodafének, a körülálló társaság minden
tagja kap egy nyársra húzott gardát nyelestűl s eszi, a míg fát nem
talál. A végrehajtó közeg, a pandur, töltögeti közben az olvasatlan
poharakat.

Még ezzel sincs kimerítve az idény. Vannak, a kik telhetetlenek a
fürdőélvezetben s nem akarnak megmozdulni. Pedig a hajóskapitány is
elbúcsúzott már, nem tesz semmit, itt van helyette az ellenőr, kapitány
lesz az, és tovább jár a hajó. A czigányok is elköltöztek melegebb
éghajlat alá. Helyettesíti őket egy rögtönzött vokálquartett, mely
éjente az igazgató ablakai alatt produkálja magát. A telegráfos is
elköltözött, s a betűörlő masinát is elvitte magával. Nekem azért csak
egyre klavirozzák ott Pesten a telegrammokat, mikor már nincs húr a
zongorán nálunk.

S még mindig vannak, a kik nem akarnak megmozdulni. Már a hideg fürdős
szobaleányok, s a melegfürdős szobalegények is elköltöztek. Mindegy. Itt
maradt a hideg fürdő, meleg fürdő, s úszunk tovább. A katonai
térparancsnok, ki az egész idény alatt nem fürdött a Balatonban, ma
kezdte el a hideg vízben úszást.

Azután itt vannak a szőlőkúrások. Hiszen a Balaton melléke egyetlen
szőllőskert. A szőlőkúrások között legbuzgóbb patiens az én kedves
barátom T-y tanár. Igen derék, kedélyes férfi – esti hat óráig. Akkor
eltünik az erdő magányában, s mikor hét órára előkerül, már akkor egy
morosus, lehangolt ember. E titokteljes magányban ez alatt három font
szőlőt pusztit el kúrából, s mikor előjön, az a csendes
lelkiismeretmardosás látszik az arczán, mintha arra gondolna, hogy
vajjon a szőlő pusztítás által nem egy imputáczió alá hozta-e magát az
Oidium Tuckeriival és a Philloxera vastatixszal? Vannak itt egyébiránt
többen is, a kik a szőlőkúrát használják, csakhogy azok nem pilula
alakban szedik be az orvosságot, hanem megvárják, míg decoctum lesz
belőle, s így még jobban használ.

Ne de ma már a pék is bezárja a boltot, s több zsemlye nem születik; a
vendéglős bezárja a traiteuriet, s több birkát nem sütnek meg
őzpecsenyének, a kávéházat is bezárják; a hátramaradt vendégek nem
kapnak se kávét, se kártyát, se asztalt, se szivart. Még a szegeket is
leszedték a falról, hogy ne legyen hová felakasztani a kabátjaikat.

Még ez sem használ. Ha nincs zsemlye, van kenyér, ha nincs mészárszék,
van csirke, pulyka; a kártyázók összetalálkoznak nálam, játszunk
krajczárban. (Talán azért irták rólam, hogy kilépek a baloldali körből.)
S ha mindenki szétszalad is, végig itt maradunk mi hárman, az igazgató,
T-y tanár, meg az én népem.

Az az, hogy négyen: hát a Jakli!

Ki ne ismerné Jaklit?

Nagy urak, excellentiás úrnők számítják magukat barátai közé.

Híremnek javát a Jaklinak köszönhetem.

A Jakli az idén is geniális szarka maradt.

Nem ereszkedett le többé a nagy közönség mulatságai közé, hanem annál
sokkal mélyebb kedélyhangulatai voltak. Naponkint eltávozott nehány
órára a háztól s ez időt arra használta fel, hogy ismeretséget kötött a
ligetben egy szarka-szívéhez méltó szarkanővel, mely ismeretség később
egész komoly viszonynyá izmosodott. A Jakli kihordta félretett
falatjait, kalács és sült darabkákat, választottjának a pagonyba, s
megosztá vele szerzeményét. Gyakorta elcsalogatta magával szarkaszépét
egész a házunk lépcsőzetéig, sőt néha a templom csarnokáig is, a hol
szarkanyelven élénk eszmecseréket folytattak, de az illető szarkahölgy
soha sem volt rávehető, hogy a Jaklival szárnyöltve besétáljon. Úgy
látszik, polgári házasságot kötöttek. S már most engem kínoz az a
gondolat, hogy e hazánkban el nem ismert viszonynál fogva hogyan fog már
most a Balaton környéke benépesülni törvénytelen szarkákkal.

Megint egy új nap!

Reggel négy órakor, még sötét van, már kopognak az ablakomon. «Nézzük
meg a tubuson a hajnalcsillagot!» Tanár barátom, ügyvéd barátom, korán
felkelt szép asszonyok állnak az udvaron, előhozzuk a teleskopot, s
nézzük a ragyogó mennyei brilliántot, a Siriust, s a Vénusok
legszebbikét, a hajnalcsillagot, mely olyan most, a távcsövön át, mint
egy teli hold, s világít, mikor már egészen világos nappal van, s aztán
a pompásan derülő hajnalt.

Ez az utolsó mulatsága az idénynek.

Publikum már nincs, czigány nincs, theatrum nincs, sétány nincs,
vendéglő nincs, kávé nincs, pék nincs, telegráf nincs, mészárszék nincs,
bolt nincs, savó nincs, a tarokpartie leolvadt piquetpartiera, még a
savanyúvíz sem savanyú már, de mi azért még is helyt állunk és
folytatjuk az idényt.

Hanem aztán este, mikor a veranda alatt elkezdünk vacsorálni, egyszer
csak megzendül valami a fejünk fölött, mintha egy szál bőgőhúr dudolna a
magasban, s egyszerre csak lecsap valami az asztalunkra, a tál közepébe,
a gyertya világába; egy repülő szörnyeteg: egy poloska.

Egy repülő poloska!

Poloska, a ki repül. Nem vár az àèrodromon feltalálására, már
feltalálta. Repül maga.

Ez rettenetes állat.

Megfogni nem lehet, mert a ki hozzányult, az a kezével egy szobában nem
hálhat. Ha megölik, abban a szobában ember meg nem maradhat a bűztől. A
hol eltapossák, olajfolt támad a padlón. S az első után jön tiz, jön
száz, jön ezer!

Mikor reggel az igazgatónak e szót említjük: «repülő poloska!» elsápad:
s így szól: «hát már megérkeztek?»

Mert ezek zárják be a füredi idényt. Mikor a repülő poloska megjön,
akkor megtelik villa, fürdőház, templom a szörnyeteggel, melyet megölni
lehetetlen, mert büdös. Akkor egyszerre vége van minden idénynek: a
fürdőt bezárják, a gőzhajó katlanát kioltják; a plébános hóna alá csapja
a breviáriumot, s több misét nem mond; az elkésett vendégek menekülnek,
a merre utat látnak; repülő poloska ellen nincs oltalom: az felhatol még
a tihanyi kolostorba is, s tizennégy napig purgatoriummá változtatja a
refektoriumot.

Csupán a Jakli boldog. Rá nézve a szobákba tolakodó büdös fenevadak
sokasága valóságos embarras de richesses: neki ez a bűz «haut gout.» Nem
győzi őket felvillázni. Ezek az ő kanaháni fürjei! Minket is megszabadít
tőlük ekép. Duplex libelli dos est.

S igy végződik be az idény. Hideg, zivataros este berekeszti a jó kedv
napjait: búcsúzunk, összecsókolózunk; a Kisfaludy utolsót füttyent, s a
füredi sétány most már igazán üresen marad.



SZINHÁZI PUBLIKUMFOGÁS FÜRDŐN.

Másutt is nehéz a közönséget arra fellázitani nyáron, hogy színházba
menjen, hát még fürdőn? a hol az ember, ha egymást nézi, az is elég
mulatság.

Már délután három óra s még egy jegyet sem vittek el a pénztártól: pedig
a veranda és gyógyudvar teli van válogatott közönséggel.

Egy, e tárgyban sok érdemmel biró toborzó neki indul a keserű
adószedésnek.

Három termetes úr, ki most végezte az ebédet oda fenn, ide jött le a
fekete kávét elkölteni.

– Ah, kedves egészségükre az ebédet! Hanyadszor tetszik ma kávézni? Csak
másodszor? Harmadszor majd ozsonnára, úgy-e? De meg is látszik az áldás!
Ez aztán az egészség! El tetszik ma jönni szinházba? Mit? Hogy nem
kellenek önöknek a szinészek? Igen, de annál inkább kellenek önök a
szinészeknek! Önök már háromszor ebédeltek ma, azok meg, szegények, csak
ma estére fognak tegnapravalót reggelizni, ha lesz bevétel. Csak nem
engedjük azt a gyalázatot megtörténni a hazán, hogy ily bőség idején a
tudomány és művészet meghaljon éhen!»

Ezek megadják magukat.

Most idevetődik valami vatermörderes, borotvált állú egyéniség; valami
bécsi börze-ágens.

– Ah, hozta Isten! Ön valószínűleg zártszéket keres a mai színi
előadásra? Hogy érdemes-e azt megnézni? Elhiszem azt. Hogy ön bécsi,
párisi szinházakhoz van szokva? Bagatelle! Ez itt olasz és spanyol! Ma
lép föl signora Filomela di Carmonadli az «Afrikai nőben» Meyerbeertől,
a mit még Párisban sem adtak! Nem hallotta ön hirét signora
Carmonadlinak, férjezett Savanyo Caposta? Az nagyszerű! Párisban jobb
szeretik, mint Charlotte Grisit! Aztán milyen a kiállítás! A díszletek
mind selyemből és khinai porczellánból vannak; az előfüggöny maga
négyezer ötszáz hatvankét forintba került; Pestet ábrázolja: ott van a
kereskedelmi csarnok az előtérben, este hat órakor kiteszik az ablakába
a bécsi börzeárfolyamról érkezett telegrammot, azt is megláthatni rajta,
s mikor vége van az előadásnak, minden ember kap két forintot vacsorára.
És mindezt hetven krajczárért.»

A börzeügynök nevet és fejcsóválva viszi a hetven krajczárt a
kaszszához.

Most végig megy egy köpczös parasztgazda, feleségével, leányával az
udvaron.

– Ah jó napot, bácsi; színházba ugy-e? szinházba? hogy nem oda? hát
hova? Nincs az most itthon. Elment Veszprémbe; ne is keressék: menjenek
inkább a szinházba. Ma uj darabot adnak. Pompás darabot, lesz benne
ének, táncz, nagy tüzijáték. Hogy ki volt az a Choufleuri úr? Hát nem
hallották hírét? az Napoleonnak az első minisztere, valóságos született
franczia: ez volt az, a ki kivitte, hogy Francziaországban nem fizetnek
szőlődézsmát, se akczist, azért indított Napoleon háborút, hogy azt
akarta, hogy itt se fizessenek. No hát ez az a Choufleuri. Ezt meg kell
nézni; előadás alatt fánkot fognak osztogatni, s előadás után minden
ember kap egy pohár bort (otthon a pinczéjében, ha még maradt.)

Ez is velünk jön.

Egy gömbölyű arczú és termetű tisztelendő atya telepedik le valamelyik
asztalhoz.

– Alázatos szolgája, admodum reverendissime domine! Engedje meg, hogy
tiszteletemet kinyilatkoztassam. Rég van szerencsém, jó híréből ismerni.
Hogy honnan ismerem? Hahó! Ki ne emlegetné azt, a ki annyi jót tesz a
szegényekkel, az inségesekkel? Nézze csak, admodum reverendissime, ezt a
szerencsétlenséget. Ma reggel a direktor épen arra nyit be a színpadra,
mikor kilencz szinész már a nyakára kötötte a kötelet, hogy mikor
felhúzzák a kurtinát, őket is húzzák fel vele együtt. Borzasztó eset! Ha
kilencz szinész egyszerre elöli magát, tizennyolcz özvegyet hagy maga
után! Most ezeknek a javára lesz előadás: eltetszik jönni ugy-e? Nem is
kérdem. Hogy még ma haza akar admodum reverendissime utazni? Szinház
után a legszebb idő. Hogy itt hagyja az alkalmatosság? Semmi baj. Itt az
én négy lovas hintóm, parancsoljon vele; akár mikor; mibe fogassak?
brumba, faëtonba, batárba, nájdicsámba? Tessék választani.

A tisztelendő úr is kénytelen velünk jönni.

Most híre futamodik, hogy három előkelő úr, a ki nagyon bizonyos
páholyvásárló, összeesküvést tervez a szomszéd faluban lakó X. úrhoz
teendő barátságos kirándulásra. Ennek útját kell állani. Pedig már a
kocsit is megrendelték.

– Alászolgája! Hallották már azt a borzasztó esetet? Most beszéli itt
egy hiteles ember, a szomszéd falubeli káplány, hogy szegény X. úr a
múlt éjjel megtébolyodott. A vendégeit, a kik nála voltak, baltával
hajigálta, maga a szegény káplán is az ablakon menekült ki előle. Én
kértem, hogy ne mondja senkinek, ne is mutassa magát többet itten, hogy
híre ne futamodjék. Ugy-e jól tettem? Szegény X. úr! milyen derék ember
volt! Aztán el tessék jönni a szinházba.

No ezeket is itthon marasztottuk.

Most egy kereskedő család érkezik, nagy pompával, három hölgy, két
férfi!

– Helyet, helyet: asztalt ide, pinczér! Nem látod, kik jönnek? Ez a
derék család ni! Ilyen hazafiak és honleányok kellenének sokan! Bezzeg
nem kell ezeket bíztatni, hogy jőjjenek a szinházba: mindennap ott
vannak. De akárhogy elnézi az ember, nem is lát szebb leányokat az egész
publikumban, mint ezek. Úgy segéljen, a publikum fele csak azért megy
szinházba, hogy őket láthassa. Az apjuk, az pedig a legszolidabb ember
fél Magyarországon; s aztán micsoda generozitás! Kitesz akármi született
mágnáson. Művészetre, irodalomra, a mit kiád, számba sem veszi. Ezt
becsülöm aztán.

Ez mind hát mögött mondatik, de úgy, hogy hallhassák.

Világos, hogy mind ott lesznek.

De az is világos ám, hogy a közül a hat üzér közül, a ki amott egy
asztalt elfoglalt, s gyapjúról meg repczéről értekezik, egy sem
szándékozik komoly harcz nélkül megválni a hét tizesétől. Ide már
drasztikus eszközök kellenek.

– Uraim! A ki lump, ahhoz nem beszélek! A ki nekem azt mondja, hogy az a
hetven krajczár is boldoggá teszi, annak azt mondom, agyiő, nesze még
hetven krajczár hozzá, légy kétszer boldog! A kinek csak a pénz az
Istene, a ki két garasért az öreg apját is eladná, olyan emberrel én
szóba sem állok. Karsamediner! Tessék felszedni az elhajított szivar
csutákat; az igen jó üzlet. Önök azonban tudom, hogy nem ilyen emberek,
hanem igazi gentlemanek, a kik ötven krajczáros kabánoszt szívnak. Pfuj
Teufel! Az olyan ember a ki visszakér a koldustól fél krajczárt, ha egy
egészet adott neki. No iszen, majd olyan embert is mutathatok én az
uraknak.

Hárman vállat vonnak és nevetnek rajta: de három megtér és kapitulál 50
krajczárig egy parterre jegyre.

– Itt jön az amerikai! Ez a derék gyerek ni! God bàj sir! Hogy vagy
öreg? Most jött ide s már magyarúl beszél. Hau-du-ju-dú! Eljőjj ma a
szinházba, öreg, jó hír jött Amerikából: megverték a rabszolgatartók az
északiakat kegyetlenül. Vagy te is északi vagy? No hát akkor az északiak
verték meg a rabszolgatartókat még kegyetlenebbül. Erről lesz az egész
előadás, és kedvedért angolúl fognak énekelni az egész darabban végig, s
a yankee doodle csárdást elhúzzák háromszor. Végül a Kearsage és az
Alabáma hajók között történt tengeri csata fog életnagyságban két
csavargőzös halászladik által produkáltatni.

No ez egy páholy!

– Uraim, először trombitálnak. Csináljanak tourokat, a kik kártyáznak,
háromszor körül, aztán megy minden ember, a ki meg nem akar betegedni a
hosszas üléstől. Tessék egymásnak szaporán fizetni. Ah, nagyságod nyert
tíz forintot: no abból ötöt rászánhat egy páholyra. Méltóságodnak pedig
veszteni tetszett húsz forintot? No ha huszat adhatott a pique-dámáért,
adhat még ötöt azokért a szép eleven dámákért. – Tudtam én azt.

Második trombitaszó.

– Uraim! Dámáim! Politzei Stunde hat geschlagen! Öt órán túl nem szabad
kártyázni, most jött ki a konkordátum: bírságot fizet, a ki itt marad.

A toborzott nép felkerekedik és megy.

De még nehány asztalnál ott marad egy-egy csapat, mely beletüzelte magát
a robberekbe, s nem hagyhatja abba.

Harmadszor trombitálnak.

– Talpra magyar! Hangzik a trombitaszó! Urak, siessünk. Itt ne
maradjunk. Jön Patkó, jön Hajnal, tizenketted magával, mindenkit
kirabol, a kit itt talál. Menjünk a színházba, oda nem jöhet be, mert
bilétet kérnek tőle!

Még aztán egynehány tapsonczra volna szükség, mert a fürdői publikum
blazirt, nem szeret maga tapsolni.

Egy csoport léhűtő ott támasztja a korlátot.

– Hát ti mért nem mentek a szinházba, akasztófára valók? Itt kell lopni
a drága napot? Aló marsch, a színházba. Én fizetek helyettetek. Aztán
tapsoljatok. Ha jól viselitek magatokat, kaptok tőlem előadás után
fejenkint öt garast, meg egy csináltvirág bokrétát a kalapotok mellé.

Végtére ilyenformán csak megtelik páholy, zártszék és karzat. A publikum
jól mulat az előadáson, de még jobban azon, hogy milyen mesterséggel
engedte magát összefogatni.

Csak a tapsonczok veszik komolyan a dolgot. Előadás után, mikor legtöbb
a nép a gyógy-udvaron, megjelennek levett kalappal, s kérik azt az öt
garast a tapsolásért.

– Ne féljetek fiaim. Az öt garastok fejenkint kijár. Szeretem, hogy
takarékosok vagytok, nem felejtkeztetek meg róla. Jó helyen fekszik
nálam a kapitálistok. Majd holnap megint gyertek el tapsolni, megint
lesz nálam öt garastok; az lesz már tíz garas, negyven esztendeig
mindennap benn hagyjátok nálam: felszaporodik tíz ezer forintra; annak a
kamatjából is megélhettek. Derék, takarékos fiúk! alig huszonöt
esztendősek, már is pénzt keresnek, s nem költik el, nem iszszák be: itt
hagyják nálam. No fiaim már most menjetek haza.

És ez másnap, más variácziókkal megint újra kezdődik.



A JAKLI.

(Természethistoriai rajz.)

A balatonfüredi sétány változatos mulatságai ez idén egygyel ismét
megszaporodtak. Miután megszámlálta a kedélyes gyógyvendég, hogy az új
sétány a Balaton-parton fölfelé épen hatszáz lépés, s bizonyságot
szerzett magának a felől, hogy lefelé szinte hatszáz lépés, s mindkét
útjában találkozott hatvan régi jó ismerősével, a kinek a nevére nem
emlékezik, mindegyiktől megkérdezte, hogy fürdött-e ma a Balatonban? s
válaszúl kapta, hogy «még nem»: miután itt-amott interpelláltatott
kiváncsi ismeretlenektől az iránt, vajjon kik ezek a szép úrhölgyek, a
kik itt szemközt jönnek? miután azokat hátulról is megnézte s semmiképen
nem tudta kitalálni a neveiket, sem a képes, sem a sasos oldaláról a
medaillonjaiknak; miután a nemzeti zenekar előtt elhaladva, édes
visszaemlékezéssel gondolt rá, hogy ezt a nótát, a mit most húznak,
aligha nem hallotta már valahol, s azután ismét visszatért és még
egyszer találkozott az ismerőseivel, s még egyszer megkérdezte tőlük,
hogy fürödtek-e már ma a Balatonban? s azok még mindig nem fürödtek, s
az ismeretlenek megújított interpelláczióira ismételten megfelelt, hogy
nincs szerencséje sem a szemközt közeledő, sem a háttal elhaladó szép
úrhölgyeket ismerhetni; miután kellemesen tapasztalá, a nemzeti zenekar
mellett ismét elhaladva, hogy most már olyan nótát húznak, a mit két nap
óta nem hallott, s ha mindezek után a sétány alsó végén, a hol a
szennyes ruhákat mossák, s az ökröket usztatják, megállott és végig
tekintve az egyenes vonalon, olyanforma gondolatja támadt, hogy ha most
ezen az óriási tekepályán valami titáni kuglizó egy óriási tekegömböt
végig lódítana, hej de sok «bakonbírót» üthetne le a lábáról!… hát
mondom, mikor az ember ezen melancholikus kedélyállapotig eljutott:
egyszerre csak nagy riadalt lát támadni a sétány szabályosan alá s fel
jövő tömegei között; szapora lótásfutás támad, felpiperézett úri kis
gyermekek elszakítják magukat a bonne kezéből, s futnak egy bizonyos
irányba, szép úrhölgyek tapogatják a chignonjaikat, ott van-e még a
beletüzött virág? A zöld padokon kötő-varró szorgalmatos delnők
iparkodnak czérnát-gyűszűt magukhoz közelebb vonni; a nemzeti zenészek
arczán is mahagoniszínű mosoly támad; s egy jelszó fut végig az egész
úri tömegen: «itt a Jakli!» «Hol a Jakli?» «Ott a Jakli!» S nézi minden
ember, hol van? a bokrokon keresztül, a fákon keresztül, olyan fent
mintha léggömb volna, míg végre valaki rábukkan, s akkor aztán van nagy
diadal, hogy «itt a Jakli!»

De hát ki az a Jakli?

Tán valami vendégművész, a ki inséges czélra hangversenyt szándékozik
adni? Vagy valami házasulandó előtánczos, a ki a publikumnak ablakon
kihajigált poharakkal kedveskedik? vagy valami új gőzhajó, a mely a
szárazföldön kerülte meg a Balatont? vagy valami guatemalai konzul, a ki
most írta alá a kereskedelmi szerződést Osztrák-Magyarország s
Indo-Spanyolország között? vagy tán épen valami újdon kinevezett
miniszter? (Már bizony nekünk semmivel sem volna nagyobb meglepetés
Jakli, mint a németeknek volt Jiricsek. Hát mi volna benne?)

Hanem hát minekelőtte kiderülne, hogy ki az a Jakli, elébb hadd mondjam
el, hogy mit beszélt nekem az én kedves Andor barátom, mikor együtt
utaztunk nem rég Budáról Siófokig a vasuton.

Az én Andor barátom azt állitá, hogy az állatokban is vannak szellemi
tehetségek, minőkkel az ember kizárólagosan dicsekszik.

Nevezetesen, hogy a szarka el tud számolni háromig. Tovább nem. De a
hármas szám ismeretes előtte. Tán ha öt újja volna, akkor ötig is el
tudna számolni.

Andor barátom nagy vadász: a mi nem abból áll, hogy az ember mentül több
vadat rakásra mészároljon, hanem abból, hogy a vadállatok természetét
kitanulja. Ő tehát saját experimentuma után demonstrálta a feltett
tételt.

– Ha a vadász lesgunyhót állít fel, tapasztalni fogja, hogy a legelső, a
ki a csalétekre megjelen, az a szarka. A kisérlettevő vadász egy
vaklövéssel elriasztja a szarkát. Másnap újra eljön a vadász a kunyhóba
s kiteszi a csalétket. A szarka is megjelen, de lőtávolon kívül marad, s
csak akkor jön le a csalétekre, mikor a vadászt a kunyhóból eltávozni
látja. A vadász megint másnap újra eljön másod magával, s be megy a
kunyhóba. A szarka ott lesi és vár. A vadász kijön a kunyhóból s elmegy.
A szarka nem jön le a fáról: számlál: «egy, kettő!» a másik vadász még
benn van. Csak azután száll le, mikor az is elment. Azután eljön a
vadász harmad magával: bemennek a kunyhóba mind a hárman. Majdan
eltávozik az első, az után a második: a szarka nem száll le a fáról;
számlál: «egy, kettő, három!» a harmadik még benn van, s megvárja, míg
az is elmozdul. Hanem ha a vadász negyed magával jön: ott már a szarkát
elhagyja az algebrai ismerete, a harmadik vadász eltávozta után lejön a
szarka a csalétekre, s a negyediknek martalékul esik. A négyes szám már
nincs a fejében.»

Ezt, minthogy igen elmés felfedezés, s minthogy Andor barátom igen
tapasztalt vadász, el kellett hinnem.

Hanem hát már most jelenthetem az én kedves Andor barátomnak, hogy ez a
tétel, újabb természettudományi észleletek alapján, tetemes módosításon
tágul végig: mert az én szarkám nem háromig, de tizenkettőig tud
elszámlálni.

S már most, ha valaki azt kérdezi a b.-füredi sétányon, hogy ki az a
Jakli? az bizonyosan valami meszszeföldről jött idegen; a ki azt a
feleletet nyeri, hogy hát még annyit sem tud? hisz azt minden ember
tudja, hogy ez a Jókaiéknak a szarkája.

Oh igenis. Jakli B.-Füred czelebritásai közé tartozik, a ki nélkül sem a
reggeli, sem az esteli promenáde meg nem történhetik. Mikor legtöbb a
vendég, mikor legdíszesebb hölgysereg hullámzik végig a sétányon, ott
jár nagy méltóságos léptekkel közöttük, s neki van a legnagyobb
schleppje mindannyi közt; üdvözli a legifjabb nemzedéket, s bujosdít
játszik vele a bokrok között, megczibálja a kis kutyák szőrét, rárepül a
szép kisasszonyok vállaira s hízelgő bókokat cseveg a füleikbe; egy
óriási hajtorony tetejét kiválasztja kedvencz helyéül s felrepülve rá
eleven paradicsom-madárnak, megbolygatja csőrével a fodrászati remeket,
megkérdve: «hogy fontja ennek a kazal hajnak?» csintalanúl háta mögé
kerül a sétányon szorgalmasan horgacsoló hölgyeknek, s kellemes emocziót
szerez nekik, a czérnagombolyaikkal tova repülve, s ha végre megúnta a
mulatságot, felrepül egy fára s onnan bírálja fél szemmel a társaságot,
a legszebb angol nyelven közölve észrevételeit. Időközönkint
meglátogatja a nemzeti zenekart is, annak az asztalán és hangjegyein ott
hagyogatva látogató jegyeit, melyek bár nincsenek betűkkel írva, de
mégis minden ember el tudja róluk olvasni, a mint meglátja az ott
hagyott jegyet, hogy «ezt a szarka csinálta ide!»

Szokása neki sokáig elmulatni: igen emanczipált egyéniség. Mint igazi
gentleman, csak enni jár haza. Néha az éjszakát is kinn tölti; mely
korhelykedési hajlamát csak fiatalsága menti ki. Kénytelenek vagyunk
neki elnézni. Pedig aztán van miatta nagy aggodalom. Vajjon nem érte-e
valami baj? Nem keveredett-e rossz társaságba? Nem követett-e el valami
olyan főbenjáró bűnt, a miért a hatóság büntető kezei elérték? Miért is
nagy megnyugtatásunkra szolgál, mikor reggel beállít a kifent bajuszu
pandur a duplapuskával a vállán, jelenteni, hogy legyünk nyugodtak, a
szarka megvan! épen most fordította fel a kávéházban a kiflis kosarat;
vagy mikor este az uradalmi kertész futárja jön jelenteni, hogy a Jakli
épen egy miniszteri osztálytanácsos kalapjáról huzgálja a szalagot;
tehát a legjobb társaságban van. És mindannyiszor, a midőn valakinek
eszébe jut, hogy a Jaklit elfogja, ez oly hangos protestáczióval
hivatkozik a primæ nonusra, mely szerint magyar nemest előleges
perbefogatás nélkül elfogni nem szabad, hogy rögtön összecsődül a
publikum, s kiszabadítja az elfogó kezéből: «hisz ez a Jakli!» ezt nem
szabad elfogni!

Hanem aztán, a mint a régi színház órája üti a tizenkettőt, a Jakli
félbeszakítja a társalgást, rekomendálja magát, s házakon, kerteken és
chignonokon keresztül repül egyenesen haza, s szörnyen perlekedik a
szakácsnéval, ha még nem kész az ebéd.

Külömben Jakli igen mértékletes egyéniség. Eszik húst, galuskát, de soha
sem annyit, a mennyit kap. Felét a kapottnak megtakarítja szűkebb
időkre. Kikeres olyan szegleteket a környékben, a hol keresményét bizton
elrejtheti, pamlagtámlákat és függönyránczokat. Ha vendég van a háznál,
annak a zsebeit okvetlenül ellátja félretett darab húsokkal és
csíkmákokkal, a vendégek aztán a rájuk bizottal galádul odább állnak.
Egyszer megsejti a küszöbön alvó nagy newfoundlandi kutyát, a mint épen
egy darab sültmaradvány hovahelyezésén töprenkedik. Gondolja magában: ez
olyan úr, ki ezzel a czikkel en gros foglalkozik, tehát bizalmat
érdemel, s a mint az alvó lábai meszsze el vannak nyujtva, oda dugja
annak az újjai közé megtakarított keresményét, s azzal, mint ki vagyonát
legjobban fektette be, odább tánczol. A newfoundlandi fölébred, megérzi
a tenyerébe került fidei kommisszumot; legkisebb lelkiismeret-mardosás
nélkül bekeblezi azt és alszik tovább. Mikor aztán visszajön a Jakli s
keresi a bankár tenyerébe letett hitbizományt, s nem találja ott többé,
akkor olyan furcsa képet csinál hozzá, mint valami akczionárius, a kinek
azt mondják, hogy se dividenda, se kapitális! E percztől fogva Jakli
kutyagyülölő; a hol egyet megkaphat, könnyebb a lelkének, ha
megczibálhatja a farkát, s e mysantrop kedélyben többé semmit sem rejt
el a háznál, hanem elviszi a megtakarítottat az Écsy kertbe, s ott dugja
el valahol hallgatag káposzta levelek közé.

Pedig a Jakli nagy acquizitor. A régi világban úgy hínák, hogy tolvaj;
hanem az actienschwindel korszakában úgy híják, hogy acquizitor. S ebből
fog mindjárt kiderülni, hogy tizenkettőig el tud számlálni, (nem pedig a
fenemlített tizenkét órakor pontosan megjelenésből, mint talán többen
tévesen hitték.)

A Jakliban egy nagy szabó veszett el! Egy második Wellisch Adolf
(Kristóf-tér Nr. 1. I. Stock). Nincs gyűszű, czérna, varrótű
biztosságban miatta egész Balaton-Füreden és ezer lépésnyi kerületben.
Egy hét alatt tizenkét eset lőn rendőrileg feljelentve, miszerint a
Jakli, gyanútlanul varrogató hölgyek oldala mellől, az egy perczre letet
tgyűszűt orozva felkapta, s a levegőkön keresztül elvitte. Ugyanennyi
kárpótlási pernek nézek én eléje. A másik hét alatt tizenkét varrótűnek
hasonló kriminális úton eltulajdonítása háborította fel a közcsendet
Balaton-Füreden, a nélkül, hogy a rendőrségnek sikerült volna
felfedezni, hova tűntek el az elorzott kincsek? A nyugtalanított
közönség már ifjabb Ráday Gedeont kezdte emlegetni. Most meg már kilencz
külömböző panaszos jelentkezik nálam, hogy ugyanannyi fonat czérnáját
rabolta el a Jakli. «Csak várjanak tisztelt úrhölgyeim, még három van
hátra; a Jakli tizenkettőig tud számlálni; annyi gyüszűt, annyi tűt
szerzett be, annyi czérna kell még hozzá.» Aztán meg fogja nyitni az
établissement-t. Ollóra nincs szüksége: az van neki a feje elején, olyan
hatalmas, hogy a kit megcsíp vele, sírva fakad. Ebéd után, mikor a
hírlapok megjönnek, rendesen ő igen érdekeltnek mutatkozik irántuk.
Különös szenvedélye a Budapesti Közlöny; azt személyesen bontja fel;
végig nézi a legújabb kinevezéseket, s hozzátörüli némelyikhez az orrát:
aztán megfogja a lábával s neki akasztva az ollóját, nagyokat szab
belőle; valószínüleg mustrákat a szarkák egyenruhájához, s azokkal is
repül rejtett szabóműhelyéhez. Délután pedig sorba látogatja a gyümölcs
áruló kofákat, s azt teszi, hogy előbb megránczigálja hátulról a
fejkötőjét; mikor az hátranéz, akkor hirtelen keresztül oson a zsámolya
alatt s a másik perczben már repül az elrabolt cseresnyével, körtével.

És mindez a hatóságok szeme láttára történik, hogy ily rövid idő alatt
háromszor tizenkét útonállással és erőszakos betöréssel párosult rablási
eset hivatalos megtorlás nélkül maradt; a mi ismét a magyarországi
közbiztonsági viszonyok szomoru állapotáról tanúskodik.

De sokkal jobban aggaszt bennünket, kik a Jaklival közelebbi
összeköttetésben állunk, e ferde irányban nyilatkozó indusztriális
hajlamainál, azon titokszerű, mondhatni miszteriózus érzület, mely a
Jakli keblében a fényes tárgyak iránti hajlamaival egyidejüleg
kifejlődni törekedik.

A Jakli pietista!

A mint kinyitják a füredi templomot, elől megy a pap, utána megy a
sekrestyés, utána megy a Jakli. A multkor épen egy vasárnapi nagy mise
alkalmával, a mint egy kegyes úrhölgy a legájtatosabban bólingat az
imádságos könyvébe, egyszer csak megrángatja valaki a hajfürtét
hátulról: hát ez a hamis czopf mirevaló? Az úrhölgy odatekint, s
felsikolt ijedtében, azt hiszi, maga a sátán ül a háta mögött hosszu
orru szárnyas fenevad alakjában! A felriasztott kétlábu hallgató
szárnyra kap, s felrepül a kathedrába, a hol a pap épen heves
buzgalommal töri a poklok kapuit; a pap pofon csapja a nagy könyvvel:
arra a szárnyas neophita rárepül az orgonára s végig ugrálva annak
billentyűin, új melódiát improvizál a prédikáczió közepett; a kántor, a
ministráns gyerekek elhessegetik onnan, arra neki megy a szent
szobroknak, míg végre nagy exorcizáczió után ki tudják kergetni az
ablakon.

Ez nagy botrány volt: elismerem. Galambot festve, verebet elevenen
láthattunk már a templomban; de szarkát soha! Tudjuk nagyon jól, hogy a
szent képeken Szent Antoniust a pusztában a többi ördöngös alakok között
egy nagyon dekolletirozott kisasszony s egy szarka is kisértik, mely
utóbbi a szent férfiu előtt kiterjesztett könyvbe vagdal a hosszu
orrával, melynél fogva, ha a dekolletirozott kisasszonyoknak szabad is,
de a szarkának nem szabad templomban megjelenni; mert az sacrilegium.
Annálfogva tudtára adatott az illetőknek, hogy a Jakli egyházi átok alá
van vetve, s ha még egyszer a templomba bemerészkedik lépni, megfojtatik
és megégettetik.

Ez ellen nincsen segedelem.

Barátom Jakli, ha a miniszteriumot megsértetted, a midőn egy
osztálytanácsos kalapjára rárepültél; ha ifjabb Ráday Gedeon figyelmét
magadra vontad, a midőn harmincznál több rablási eseten rajta kapattál,
ezeken még tudok segíteni, de ha a szent synedrium haragját vontad
magadra, nem hogy én nem tudok, de nem tud azon segíteni még Pauler
Tivadar sem!

Annálfogva nincs más mód, mint praservativ módszerekhez nyulni.

Úgy teszünk vele, mint Mileticscsel: hogy se magában, se másban kárt ne
tehessen, a mise alatt kalitkába csukjuk.

S mikor aztán vasárnap délelőtt a fürdői vendégek kérdezik egymástól a
kútnál:

– 1. Hogy méltóztatott aludni? – 2. Megtetszik-e ma förödni a
Balatonban? – 3. Lesz-e ma táncz a szálában? – A negyedik kérdés az:
hogy 4. Hát a Jakli vajjon hol van?

– Az be van csukva.

– Miért van becsukva?

– Hogy templomba ne mehessen.

A miért aztán, délben szabadon bocsáttatván, azzal kárpótolja magát,
hogy este haza sem jön, hanem egész éjjel nézi a jegenyefáról, hogy
isznak az emberek? Azt hiszi szarka-észszel, hogy ez is a vasárnapi
isteni-tisztelethez tartozik.



HA AZ EMBER HÍRESSÉ LESZ.

Tallérosy Zebulon barátom mindig azon sóhajtozott, hogy bárcsak ő belőle
valaha híres ember lehetne. Kivánságát meghallgatá a sors; egy rövid év
s neve ott ragyog, a hol egy Mühlfeld, egy Brinz, egy Dr. Hein s egyéb
világhírű humoristák nevei ragyognak.

Van-e a hazában hirlapolvasó, a kire Tallérosy Zebulon levelei hasonló
felvidító hatással ne volnának, mint a (csitt! Szerk.) Ugyanazon
leleményesség, ugyanazon helyes felfogása a nép hangulatának, a mit
nyomról-nyomra mindig jobban bámulunk itt és amott.

Denique Tallérosy Zebulon híres embernek érezve magát, nem férhetett
bőrében, élvezni kivánta a hírrel járó dicsőséget, s elindult egy kis
körútra, mint szoktak híres emberek, kik szeretik magukat ünnepeltetni.

Első nap vasuton utazott. A waggonban egyedül találta magát egy más
nemen levő egyéniséggel, a kitől később, saját állítása szerint,
megtudá, hogy még kisasszony. A szép lélek kanász kalapot viselt
kócsagtollal, meg Kazinczy-dolmányt, nagy vitézkötéssel és illendő
krinolint. A mit a költők a szépségről írnak, az mind meg volt rajta,
azzal a változatossággal, hogy fehérek nem a fogai, hanem a hajaszálai,
feketék nem a szemei, hanem a fogai, pirosak nem az orczái, hanem az
orra. Külömben igen jeles és kellemetes egyéniség volt.

Zebulon barátunk nem állhatván sokáig az inkognitót, felfedezte magát
kellemes utitársnője előtt, hogy ő az a híres Tallérosy, a mit a szép
lélek igen nagy örömmel hallott, s magasztalta aztán tisztelt barátunkat
és idézte jelesebb mondásait, úgy hogy az utolsó stáczión Zebulon alig
fért ki a waggon ajtaján, úgy meghizott a sok dicsőségtől.

Szerencsétlen! Nem tudta, hogy kinek a kezébe került. Az a szép lélek a
Divatcsarnok vidéki levelezője, hirhedett rébuszmegfejtő czelebritás, a
ki azonnal, a mint papirhoz jut, siet megírni a minden tekintetben
jelesül szerkesztett divatlap zöld borítékja számára e következő
tudósítást:

«X. X. Ma utazott keresztül jeles és hirhedett hazánkfia Tallérosy
Zebulon, egy csodaszép úrhölgy társaságában, ki által a legnagyobb
kitüntetésben részesítteték; igéretét birjuk, melyet a fentisztelt
delnőnek adott, hogy mihelyt országos ügyei engedendik, hosszasabb itt
maradással fogja szerencséltetni itteni tisztelőit, s különösen azon
tisztelőnőjét, ki e rövid napot élte legkellemesebb perczei közé fogja
számítani.»

(Zebulonnak pedig van felesége otthon; erre a vidéki levelezők nem
reflektálnak.)

A vasutról leszállva, Zebulon kocsit fogad; jámbor kék mándlis hazafit,
s megmondja neki a falu nevét, a hova szándékozik.

A jámbor fuvaros útközben elárulja, hogy ő is szokott ám ujságokat
olvasni. Zebulon kap rajta, felfedezi előtte kilétét; a fuvaros nagyon
örül, hogy ilyen nevezetes személyt szállíthat a szekerén, s azontúl
foly az értekezés ország dolgairól és magas miniszteriumról, egész a
falu határáig, a hova a Zebulon meg akar érkezni. Itt a litterátus
furmányos bátorkodik azzal a prózai kérdéssel megszakítani a
tanácskozmányok folyamát, hogy hová akar szállni a tekintetes úr?

– Had hova mashova, mind az in kedves baratom uramhoz, tekintedezs
Mindenvaro Adam úrhoz.

– Aha! No annál épen most van tizenkét katona a Ráczkrisztus regementből
(Reusz Kösztricz) egy főhadnagygyal adóexekuczión.

– No! úgy kedves baratom uram, kocsis, nem szalok oda. Katonakkal nem jó
kollizióba gyüni, a hol hadnagy van, hamar történik konfliktus, katona
előtt respektussal birok, ez a hadnagy nekem kellemetlen auspicium; csak
menyünk kocsmahazba.

Szerencsétlen Zebulon! Nem gyanította, hogy a fuvarosa titkos levelezője
a debreczen-nagyváradi közlönynek, melynek legközelebbi száma ily
tudósítást hoz:

«Q. Q. Most járt vidékünkön ama híres Tallérosy Zebulon, hirhedett
czelebritás; épen akkor volt itt katonaexekuczió; a derék hazafi
szörnyen szidott valami Auspiczi hadnagyot, a kinek szerencséje, hogy
nem találkozhatott vele a konviktusban, mert külömben kollaczióra majd
adott volna neki egy kis despektust.»

(Azt persze nem bánja a vidéki levelező, akárhogy tud Zebulon a
duellálás mesterségéhez.)

Nemes barátunk tehát nem mervén érdemes barátjához szállni, kinek
hasonló körülmények között az «újabb beszállásolás» alig okozna örömet,
leteteti magát a falusi fogadóba.

A kocsmáros fiatal értelmes ember, újságokat is látni asztalán, felesége
is fiatal menyecske. Zebulon nem állhatja meg, hogy meg ne ismertesse
magát. Kocsmáros nagyon örül. Beszédbe elegyednek; Zebulon kérdezősködik
családi állapotuk felől: «van-e már örökös?» Kocsmáros bajuszán
pederítve, felel «még nincs, de aligha nem lesz.» Menyecske elpirul s
kiszalad a szobából!

Zebulon tehát illő virágnyelven mond: «no, agya Isten, esztendőre
megirkezik az, a kit olyan nagyon vartunk.» (Senkit mást nem értett
alatta, mint azt az útban levő örököst, a ki majd talán születni fog a
vendégfogadós örömére.)

Szerencsétlen! Nem sejtette, hogy a kocsmáros titkos levelezője a
Trombitának, melyben a legközelebbi postával a következő tudósítást
fogja közrebocsátani:

«Hirhedett hazánkfia, Tallérosy Zebulon, környékünket is megvigasztalá
körutazása alkalmával; sokat panaszkodtunk a mostoha idők fölött; ő
azonban megnyugtatott, hogy majd máskép lesz az, ha a jövő tavaszszal
hazajön az, a kit olyan nagyon várunk stb.»

(Azt persze a vidéki levelező nem tudja, hogy az ujságokat nemcsak a
kávéházban olvassák, hanem a policzián is.)

Mit csináljon Zebulon az unalmas éjszakán át, hogy meg ne őszüljön, míg
megvirrad?

«Ne tessék búsulni, mindjárt eljön az ispán úr, meg az erdész, aztán meg
a káplán úr, azok itt szoktak tarokkozni, szerencséjüknek tartandják, ha
uraságodat be vehetik negyediknek.

Úgy lett. Zebulon megismerteté magát mind a három úrral, a kik
természetesen mind régóta tisztelői s nagyon örvendenek, hogy ilyen nagy
férfiuval ehetnek egy tálból cseresnyét.

Előhozatik az altehrwürdig tuczat kártya, melyben a többek közt a skiz
hátán akkora faggyúpecsét van, mint egy tízkrajczáros bilyog, a pagát
szegletéből meg le van hasítva egy darab; a ki oszt, mindig megmondja:
«ott megy a skiz, ott megy a pagát.» Zebulon külömben is nagy
szerencsében van; káplán úr pedig oly roszszul játszik, hogy mikor
ultimót mond, primóra elszalad a pagáttal. Száz point megy egy új
krajczárban. Éjfél után, mikor összeszámítanak, káplán úr fizet egy
egész egységes osztrák forintot, meg tizenkilencz krajczárt, s abból
csak magának Zebulonnak kilenczvenöt krajczárt, ki eként befonta a
társaságot legalább két veres forintig.

De hátra van a boszú! Szerencsétlen Zebulon nem sejtette, hogy a káplán
úr a P. H. titkos levelezője, ki is revancheul nem késett az ultrák
egyikének körútjáról e humorisztikus megjegyzést közleni a fentisztelt
lap hasábjain:

«Itt járt Tallérosy Zebulon is, ki úgy látszik, hogy sokkal
szerencsésebb a 47-es tarokban, mint a 48-as politikában, mert egy éjjel
összes mindnyájunknak egész pénzkészletét elnyerte.»

(Azt persze nem gondolja meg a levelező, hogy az embernek otthon
hitelezői is vanak.)

Már most kerülj haza Tallérosy Zebulon.

A legelső, a mint otthon benyitja az ajtót, az, hogy a felesége tíz
körömmel ragad a hajába.

– Hát te semmire való vén kandur! Micsoda szép kalandok útán jársz te,
ha elszabadulsz? Ki volt az a csodaszép hölgy, a kinek megigérted, hogy
majd oda mégy hozzá lakni? Úgy-e? Eltagadtad, hogy már feleséges ember
vagy? Kiadtad magadat diáknak; úgy-e fertelmes?

Zebulon az ártatlan emberek flegmájával veszi a dolgot; tudja, hogy nem
vétett semmit.

– Micsoda bolond beszid ez? Ki elbolondabitota teneked?

– Soha se tessék tagadni. Itt van nyomtatásban ni. Ugy-e? Csodaszép
hölgyek kellenek neki?

Zebulon olvassa az árulást, bámul, esküszik, káromkodik, a harcz annál
elkeseredettebb lesz; szerencséjére csengetnek az ajtón, soha
szivesebben látott vendég nem jöhetett a házhoz, akárki legyen.

Azon akárki pedig senki sem más, mint a szabó, meg a csizmadia, meg a
boltos, aztán meg a masamód, mind hozzák a kontót.

No köszönöm az ilyen megszabadulást.

– De mi ütött az urakhoz, hogy ma gyünek hozam? Talán lutrit megnyertem,
a kire nem tettem, vagy mi?

– Igen is, itt van az ujságban, hogy méltóztatott igen sok pénzt nyerni.
Most tessék kiegyenlíteni e kis tartozást.

Tallérosy lát és olvas, olvas és káromkodik.

– Micsoda nyeresig? It a tarczam, kifordítom, befordítom, kívül is anyi
van, mint belül. Micsoda nyeresig? Egy paprikahendlinek az ara, semmi
több.

De azok nem akarják elhinni; a mi nyomtatva van, az nem lehet nem igaz.
Zebulon esküszik mennyre-földre, nem használ, azok nem mozdulnak, míg
legalább valamit nem fizet abból a nagy nyereségből. Csöngetnek az
ajtón. No hála Istennek, jön valaki megint, a ki által megszabadul
Sisera hadaitól.

Két ismeretlen úr áll előtte, a kiket nem látott soha.

– Ön az a Tallérosy Zebulon?

– Szolgálatjukra.

– Mi baja van önnek Auspiczi hadnagygyal?

– Soha se is halotam nevit.

Ekkor egyik úr előhúz egy ujságot a zsebéből s mutatja neki:

– Mit akart ön ezzel mondani?

Zebulon elámul.

– Soha in, az in iletemben!

– Akar ön elégtételt adni azon úrnak, kit úgy megsértett, s kinek mi
segédei vagyunk?

– Eligtitelt, de minek eligtitelt?

– Tessék igent, vagy nemet mondani.

– Nem akarom. Sem eligtitelt, sem kevistitelt nem akarom. Nem bantottam
senkit.

– Úgy, tehát nem ad elégtételt? s tudja ön mi az olyan embernek jutalma,
a ki a megbántásért megtagadja a lovagias elégtételt? Annak a hátán
megtánczoltatják a rájtpájcslit.

Jaj Zebulon! Ennek fele se tréfa. Ezek haragos urak. Mit csinálni velük?
Ki szabadít meg ebből? Hol van egy policzáj?

Mintha csak kivánságra jönne, itt van a policzáj.

– Herr Zebulon. Alant vár a kocsi. Tessék velem jönni oda a numero
ultimóba.

Ezt nevezem aztán esőről csurgó alá! Kihívás elől behívás elé.

– Herr Tallérosy! szólt a rend tiszteletreméltó fentartója a numero
ultimóban. Micsoda botorságokat beszélt ön itt: Türről, Garibaldiról,
hogy majd eljönnek? Miért mondta azt?

– Én?

– Ne tessék tagadni. Itt van az ujságban; nos talán nem igaz?

Zebulon annyira meg van rettenve, hogy nem talál szavakat mentségére.

– Ezúttal örülhet ön, hogy nagyobb büntetés nem éri, hanem kénytelen
vagyok önnek tudtára adni, hogy az efféle lázítások miatt önnek a várost
elhagynia nem szabad.

Óh átkozott híressélétel.

Már most szegény Zebulon barátunk igy van:

Ha hazamegy és bezárkózik, a felesége kikaparja a szemeit.

Ha nyitva hagyja az ajtaját, a hitelezői nyakára járnak.

Ha kimegy az utczára, rajtpájcslit tánczoltatnak meg a hátán.

Ha pedig el akar szökni a baj elől, elcsípik, mint országháborítót.

Így jár, a ki híres emberré lesz, s azt nem tudja titokban tartani.



A PATHOLOGICOPHISIOLOGIAI PÖRESET.

– Ugyan, tisztelt doktor úr, mondja meg én nekem, lehetséges-e az, hogy
valakit az unalom megöljön?

E sajátságos tárgy felől interpellálta gr. Berzy házi orvosát, a tudós
doktor Pipitért.

Doktor Pipitér azt felelte rá, hogy «lehet».

– Magyarázza meg azt nekem, kérem.

– Hát az úgy van, hogy az unalomból támad a vértespedés, a vértespedés
szüli a rásztkórt, a rásztkórból következnek különféle organikus
hiányok, a sápkór, a lépkór, a lépkór után következik a májdaganat, a
szívtágulás, a szívtágulásra jön a szívütér csontosulás; innen támadnak
a gerinczagy bántalmak, azokból jön ismét a hátgerinczsorvadás, ezen
komplikált bajoknak egymással való találkozása okozza utóbb a gümőkórt,
nem ritkán az agyvelőlágyulást, s minthogy az ember unalmában sokszor a
fogát szokta piszkálni, ebből támad a csontszú, a csontszú hozza magával
a félfő fájdalmat, abból idült baj lesz, míg végre a test csupa merő
unatkoztából általános elgyengülés miatt megtér egy mulatságosabb
hazába.

– Ugyan kérem, tisztelt doktor, nem adná nekem ezt az orvosi véleményét
irásban?

– Szivesen, monda doktor Pipitér, és megirta a tudományos értekezést és
műértői véleményt, melynek értelmében az unalom tökéletesen alkalmas
szer arra, hogy valakit megöljön.

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos felvilágosítást s
ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ a
legszellemdúsabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra
szerelmes akart lenni.

Két óráig volt gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos
szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi de eodem, s az
annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött
rá eleget ásítani.

– Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon! tört ki végre Szeréna
grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment, s ők egyedűl maradtak.

– Nem adná ezt nekem nagysád irásban?

– Írásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.

– De én nekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint
törvényes bizonyítvány szükséges.

– No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely
szerint elismertetik, hogy báró Tinódi két esztendő és hat hónap alatt,
a míg a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinódit Szeréna grófné
bizonyitványa s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint
gyilkossági merénylet tevőt, a ki Fellegi Szeréna grófnőt meg akarja
ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédeket szólongatott, kikkel
kihivassa élet-halál bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot
adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak,
a hol csak ketten akarnak lenni.



EGY BETEG EMBER ÉJJELI MULATSÁGA FÜRDŐN.

Patiens fölteszi magában, hogy az orvos rendelete szerint korán átadja
magát a nyugalomnak, s lefekszik kilencz órakor.

A kezdet nehéz, mert ajtaja előtt a folyosón összetalálkozik két
beszédes asszonyság, s azok addig el sem eresztik egymást, míg
kölcsönösen meg nem beszélték, milyenek voltak a toilettek a mai
promenádon. X.-né milyen rettenetes rövid ruhát visel! a zsidó
kisasszonyok milyen borzasztó pucczot űznek! Y. úr azóta bárónak hivatja
magát, mióta grófnéknak udvarol. Hogy a víz milyen hideg volt ma, hogy a
kútnál egy kisasszony elájult; hogy a vendéglőben a tegnapi marhahúst
adják fel mai vadászvagdaltnak; hogy milyen jó volna már otthon.

Végre kibeszélték már magukat, s szélylyel mennek.

Patiens reméli, hogy tíz órára mégis csak elalszik.

Ekkor megzendűl a csendes éjben a nachtmusik. – Új czelebritások
érkeztek, azokat üdvözlik. Még pedig többen is, a mint a zene
vándorlásából kivehetni.

Patiensnek módjában van psychologiai tanulmányokat kezdeni a lejátszott
darabokból a megtiszteltek egyéniségére. Az elsőnek a Dunanant húzzák,
meg a legújabb csárdást: «az asszony, a leány verve jó!» Ez egy
független földesúr Somogyból, vagy honnan. A másodiknak a «Hazádnak
rendületlen»-nel kezdik, s «búsul a lengyel»-en végzik. Ez valami
hirneves államszónok. A harmadiknak elrántják a Rákóczyt, a Klapkát, meg
a marseillaiset. Ez legalább is honvéd ezredes.

E studiumnak is vége, s következnék az alvás.

Hanem a mellékszobában lakik egy kereskedő feleségével, meg három
leányával; azok most érkeznek haza a város végéről, a hol egy kóser
korcsma van, melybe vacsorálni járnak azon leendő polgártársaink, kik
nagyon sürgetik az egyenlőséget. Mind az öten azon versenyeznek, hogy
egymást túlkiabálják. Patiens szeretné őket megkérni, hogy legyenek
csendesebben, de fél tőle, hogy holnap kiírják a Lloyd nyilt terébe, s
inkább végit várja a családi konczertnek, melynek fináléját a folyosón
kiporolt krinolinok, s összevert topánkák dobütései képezik.

De végre mégis csak csend lesz. Patiens kábult fővel lesi az áldott
álmot, mely lázát enyhítse.

A mély csendben hatalmas lépések verik fel a folyosói viszhangot.
Tekintélyes sarkantyús csizmapár rengeti végig az épületet, s egy
ágyúdörejnyi hatalmas ajtócsattanás hirdeti valamennyi alvó vendégnek,
hogy most van vége a kalabriás partienak.

– Ejnye, ez ugyancsak becsukta az ajtót! mondják mindannyian, a kik
részesültek benne.

De annyira még sem csukta be, hogy megint ki ne nyissa; elkezdvén a nagy
haranggal csöngetni, kimért időközökben, hol kettőt, hol hármat.

Végre előkerül egy szobaleány.

– Mi tetszik?

– Hol a csizmahúzó?!

Végre ez a baj is megorvosoltatik; az óra tizenkettőt üt, s a patiens
kezd fél álomba keseredni, melyben csupa csizmahúzók ülnek a mellén, a
torkán, a homlokán, meresztik rá a szarvaikat, harapdálják két ágú
fogóikkal, s fúrják az oldalába agyaraikat.

Következik azonban a nemezis.

Egy brünni serfőzőnek van egy kis kutyája, a ki eltévedt, s most erre a
folyosóra bukkanva ki, elkezd minden ajtón kérezkedni. Elébb szépen
kapargatja az ajtót, azután egyet-kettőt csahint, majd megint odább megy
a gazdája rejthelyét keresni.

A patiensnek már káromkodni sincs ereje. Félig alszik, félig meg van
őrülve. Végre a kis kutya állhatatosan megmarad kaparni a sarkantyús
vitéz ajtaja előtt, s változatosság kedveért egy-egy nokturnot üvölt cis
mollból.

Egyszer aztán végét veti a mulatságnak egy hatalmas csattanás; a
sarkantyús hazafi egy somfabottal felvilágosítá a hű ebet félreértése
felől, s az aztán ordítva, üvöltve szalad végig folyosókon, lépcsőkön,
rémületet és ijedelmet gerjesztve mindenfelől.

A patiens kezd rajta gondolkozni, hogy nem jobban kipihenné-e magát, ha
fölkelne?

Az óraütések éjfél után három óra felé kezdenek szaporodni.

Ekkor egy kis barátságos szél kerekedik. A közös folyosónak egyik
ablakát nyitva felejtették, most az kezd el muzsikálni. Bárcsak
összetörnék! sóhajtja magában minden ember, de egyik sem érzi magát
hivatva, hogy felkeljen, s a többiek kedveért is betegye az ablakot.

De négy óra felé mégis csak erőt vesz az álom a szempillákon, s a
patienst nagy nehezen narkotizálja.

Ekkor, mint a mennydörgő Jupiter, jön vágtatva a savós szekér, mely
hozza a gyógyító nedvet a betegek számára, s vágtat végig az udvaron,
mint egy igazi mennydörgés.

Patiens épen azt álmodta, mintha forró zsírban úszott volna nyakig.
Ugyan jó, hogy ez a kocsi fölébresztette. Fölteszi magában, hogy már
most valamivel hűsebb liquidumban fogja megkisérteni az úszást!

Addig-addig próbálgatja, míg reggel felé csakugyan szerencsésen
elszenderül.

Hanem akkor megint rárántják a reggeli muzsikaszót. Nincs mit tenni, be
kell végezni az éjszakát, akár volt érdemes arra, hogy éjszakának
hívják, akár nem.



A HOLT EMBER.

Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hír, hogy az egyetlen egy requizitum puskát egy este
kikölcsönözte a ruhatárnoktól, azzal az igérettel, hogy valami nagy
pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét múlva sem
került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hírt mindjárt meg is írta, mint probáció calamit egy fiatal
múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba, onnan
ki a külföldi hirlapokba s valószinűleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy héti vadászat alatt
lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind
csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem
pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz, s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat von.

– Hogy lehetne már ön itt, mikor ön meghalt?

– Ki mondja azt?

– Ihol van az újságban. Hat újságban is benne van, hogy ön agyonlőtte
magát s meghalt.

– De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

– Már nekem hiába mondja. Azt csak nem prætendálja talán, hogy én önnek
jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

– De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticzipácziót
kérek.

– Micsoda posthumus czélokra?

– Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.

– No még ilyet sem hallottam, hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki
meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak
nem kell anticzipáczió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

– Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból
ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házi gazdámnál, ha majd a
házbért kéri, hogy én meghaltam.

– Tessék, akár kettő, de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztűl ment, meglátott a
tűzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt
mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató úr feldöntötte a tintát,
törülje fel, s míg az bement, köpenyege alá kerítette a pulykát s odább
állt vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bachus templomban rá
akadhatott, már akkor az India tollatlan két lábú magzatának csak a
csontváza volt feltalálható, olyan szépen kitisztogatva, mintha valami
muzeum számára lett volna præparálva.

– Nini. Az úr megette az én pulykámat! támadt rá az igazgató a
szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott
ujságot s az aláhúzott sorokra mutatott:

– Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik
tudni, nem esznek.



TOLVAJ HISTÓRIA.

Éj volt, sötét volt, petroleum még a világon sem volt; a retek-utcza
212. számú ajtaján egy köpenyegbe burkolt férfiú surrant be, ki
ugyanonnan a leghirhedettebb tolvajoknak éji gyülhelyül szolgáló 8.
számú pinczeszobába lebotorkázott.

– Hah! ki az? kiálta egyszerre tizenkét alak, kiket a dohányfüstben nem
lehete egymástól megkülönböztetni.

– Én gróf Karthagoi Hannibál vagyok; a zsebmetszők hirhedett vezérét
keresem, a kitünő tekintélyű Knödlfressert.

– Én vagyok az! szólt rekedt hangon egy gyanus külsejű alak, gyanus
léptekkel mozdulva előre.

– Örülök, hogy van szerencsém önnel megismerkedhetni, szólt a gróf; én
egy sajátságos megbizással jöttem önhöz. Holnap termeim meg fognak
nyilni az előkelő világ krémje előtt; holnap szükségem lenne önre, és
még vagy hat ilyen gentlemenre, mint ön, a kik estélyemet jelenlétükkel
megtisztelnék; a megjelenéshez szükséges frakk, fehér mellény és egyebek
kiállítása az én feladatom lenne.

– És mi lenne a mi feladatunk?

– Semmi egyéb, mint a mulatság alatt minden férfi nemen levő vendégnek a
tárczáját ellopni, a mi levélféle van bennük, azokat nekem
átszolgáltatni, a mi pénznemű, azt maguknak megtartani.

– Ha csak ennyi kell, legyen ön felőlünk megnyugodva.

Gróf Karthagoi Hannibál nem szorított ugyan kezet Knödlfresser úrral,
hanem ilyen férfiunak tolvaji szavában a nélkül is meg lehet bizni.

*

Karthagoi Didonia egyike azon hölgyeknek, a kik szépek.

Didonia grófné a szó szoros értelmében nő volt, mert hiszen ha férfi
lett volna, valószinüleg nem lett volna Hannibál gróf felesége.

Egy napon Hannibál gróf megtudta, hogy Didonia grófné valakinek levelet
irt. Sejtelmei megsugták, hogy az a valaki: férfi, hanem azt nem sugták
meg, hogy kinek hiják azt a férfit?

Karthagoi Hannibál gróf erre azon gondolatok egyikére jött, miszerint
egy napon fényes estélyt fog adni; arra meghivja díszes kőnyomatu
betükkel szerkesztett jegyekkel ismerősei fényes koszorúját, különösen
pedig hatot azon fiatal dandyk közül, a kikre gyanuja van, hogy
valamelyikhez a felesége levelet irt.

Az ilyen levelet gavallér ember mindig tárczájában szokta hordani, mint
valamely utazó a Geleitscheint, vagy ujságíró a belépti jegyet. Azon
estélyen tehát Knödlfresser és czinkosai, kik a társaságnak, mint most
érkezett porosz kreuzjunkerek, lesznek bemutatva, minden embernek el
fogják lopni a tárczáját. Valamelyikben aztán majd csak megkerül a
kérdéses levél.

El kell ismernünk, hogy e gondolat pokoli volt, de eredeti.

*

Másnap az estélyen pontosan megjelentek Knödlfresser és kollégái,
kegyetlenűl felfodorított hajjal és beillatszerezett zsebkendőkkel.

Éjfélig az egész társaság igen jól mulatott velük. A retek-utczai
gentlemanek úgy viselték magukat comme il faut.

Hanem éjfél után, mikor a társaság arról kezdett beszélgetni, hogy jó
volna egy kis écarté, mindenki úgy vevé észre, hogy tárczája távolléte
által kezd meglepővé lenni. Mindenkinek ellopták a tárczáját.

Nem baj, legalább nem fáradtak a pénzük elveszítésében reggelig.

Hannibál gróf nagyon meg lehetett elégedve a tolvajaival, mert az ő
saját tárczáját is ellopták.

*

Másnap korán reggel fél tizenkét óra előtt csengetnek a… az az, hogy nem
csengetnek, mert a grófnak portása van, hanem hát hoz a komornyik egy
rejtélyesen bepecsételt csomagot, mely a grófnak volt czímezve.

Hannibál sejtette már a nagy fokhagyma szagról, hogy honnan jön e
küldemény s komornyikjának visszavonulást inte.

Midőn egyedül maradt, jobb lábát bal lábára téve, és hímzett
hálóköntösével a jobb lábát betakarva, felbontá a kérdéses csomagot, s
ime benne találta a tegnapi estélyen ellopott tárczákat mind.

Ott voltak Arthur, Eduárd, Guido, Alfréd, Leo, Rafael tárczái, kiket
gyanuba vett.

Mohó sietséggel fürkészte ki azoknak tartalmát, melyikben találja meg
Didonia szerelmes levelét?

És ime mind a hatban megtalálta azt, a mit keresett.

Ezt nevezhetni aztán bolond szerencsének!



HOGYAN FOGY EL MAGÁTÓL A PORZÓ?  VAGY  AZ ÚJ TÖRÖK KÖLCSÖN.

Az angolok legközelebb rászántak egynehány milliócskát azon mystikus
kérdés megfejtésére: hogyan van az, hogy a porzótartóból az aranypor, a
nélkül, hogy valaki megenné, a puszta ide-oda töltögetéssel tisztára
elfogy? S ennélfogva nyitottak egy kölcsönt Törökország számára, hogy
azzal a hadseregét szerelje fel s a hátralevő zsoldot fizesse ki. S hogy
ez így és ne máskép történjék, Sir Thomas megbizatott, hogy e pénz hova
fordítására szigorúan ügyeljen fel. Következnek az okmányok, miket Sir
Thomas ez ügy felderítésére rendbeszedett.

1-ső okmány. A hárem felügyelőtől.

Tekintetes úr! Ismered-e a halhatatlan Szádinak azon versét, mely ezt
mondja: «nincs fegyver asszonyi szemnél gyilkolóbb?» Továbbá, tudod,
hogy ezt mondja az Alkorán: «leggonoszabb ellenség a gond és a bú.» Én
tehát megkapván a hadsereg kiegészítésére és felszerelésére küldött első
8 millió forintodat, miután, az előrebocsátott alkotmányos paragrafusok
szerint, az asszonyi szemek is a fegyvernemek közé számíttatnak, s a
gond, mint ellenség, erős ellenállást kiván, s minthogy a nagy úr háreme
eddigelé csak nyolczszáz odaliszkból áll, e bataillonnak ezerkétszázig
való kiegészítésére és fölszerelésére megtartottam négy milliót, a
többit elküldtem a nagyvezérnek. Alázatos szolgád. Innám-Záde.

2-ik okmány. A nagyvezértől.

Nagyságos úr! Bizony nagy szükség volt arra a kis pénzre. Különösen
szükségesek az erődítések. Annálfogva elrendelém, hogy az én számomra,
meg a nagy úr számára ezentúl ne fából, hanem márványból építtessenek a
nyári kioszkok, s e czélra megtartottam két milliót, a többit
átszolgáltattam a Khazniárnak. Alázatos szolgád. Neted-Oda nagyvezér.

3-ik okmány. A Khazniártól.

Méltóságos úr! Megkaptam a két milliót. Nagyobb biztosság okáért csupa
Wertheim és Wiese-féle ládákba pakolva küldtem el a Szerdár Ekremnek. A
pakolás, etc. belekerül egy millióba. Alázatos szolgád. Hafiz-Etne,
Khazniár.

4-ik okmány. A Szerdár Ekremtől.

Nagyméltóságú úr! Megkaptam azt a kis milliót. Elég kevés. Ebből az én
strategiai mozdulataimra, hárememnek ide-oda szállítására, hintóimra,
paripáimra, csatatervek és hadibulletinek megírására rendeltetett
hivatalnokokra alig elég ötszázezer forint, a többit még is átadtam a
Defterdának. Alásszolgád. Oh-nemér basa.

5-ik okmány. A Defterdártól.

Excellentiás úr! A mint megkaptam az ötszázezer forintot, kétszázezeret
mindjárt elküldtem a rumli bégnek; a többit pedig azonnal magamhoz
vettem, s hajóra ültem, s elmentem Amerikába gabonát vásárlani. Ha pár
nap alatt vissza nem jönnék, úgy bizonyosan elnyelt a czethal. A
paradicsomban majd számolni fogok. Aláz-szolgád. Ja-ja, defterdár.

6-ik okmány. A rumili bégtől.

Kegyelmes uram! Igen jó, hogy a hátralevő zsoldról gondoskodtál.
Magamnak mindjárt megtartottam belőle százezer forint hátralevő zsoldot.
Igaz ugyan, hogy én még csak egy esztendeje szolgálom a szultánt, de
tegyük fel, hogy ha addig, a míg másutt generálissá lettem, mindig itt
szolgáltam volna, soha sem fizettek volna: a hátralék felment volna
százezer forintra. A többit elküldtem az Anatoli bégnek. Alázatos
szolgád: Jolhuz basa.

7-ik okmány. Az Anatoli bégtől.

Dicsőséges uram! Helyeslem a küldeményt; csak több volna. Elsőnek
tartom, hogy hadseregünkbe új szellemet kell önteni s azt európai lábra
állítani; e végre ötvenezer forintért legelébb is jó franczia borokat
vásároltam össze, köztük igen jó, vontcsövű champagnei pezsgő ütegeket,
melyekkel a tisztikar épen most gyakorolja a czélbalövést. A többit
elküldtem Barthwisch basának, hogy oszsza ki. Alászolgád. Neizéj basa.

8-ik okmány. Barthwisch basától.

Rettenetes uram! Borzasztó ez, hogy nekem ötvenezer forintot küldenek;
holott a magam követelése hatvanezerre megy. Már most mit csináljak?
Kénytelen vagyok az egészet megtartani s a magaméból küldeni tízezeret
Neadki agának: a hadsereg fizetésére. Alászszolgád. Barthwisch basa.

9-ik okmány. Neadki agától.

Ragyogó fényű uram! Kaptam tízezer forintot az alattam levő hadsereg
fizetésére. Ez áll ötezer emberből, jut mindenikre két forint. Épen, a
midőn ki akarnám osztani, veszem a hirét, hogy kétezerötszáz emberem
részint megszökött, részint levágatott. Ez az én hasznom, mert az én
érdemem. Tehát a megmaradottaknak kiadatám a rájuk eső ötezer forintot,
a hadnagyokra, altisztekre és káplárokra bízva a kiosztást. Neadki aga.

10-ik okmány. Egy basibozuk káplártól.

Te hitetlen kutya! Ma nyomtak a markomba kilencz piasztert, hogy azt az
alattam levő tíz legény között oszszam ki. Először is kilenczet tíz felé
elosztani nem lehet; másodszor pedig, ha a legénység megtudná, hogy
zsoldot kezdenek fizetni, zendülés ütne ki a táborban, mert azt
gondolnák, hogy annak így kell lenni. Én tehát, hogy mind az algebra
szabályainak, mind a tábori fegyelemnek eleget tegyek, a kilencz
piasztert megittam magam, s következőleg jelenthetem neked, te meg add
tovább, hogy «én» – «ma» meg vagyok elégedve. Macsali basibozuk.



KÉT ÓRA EGY UJSÁGÍRÓ ÉLMÉNYEIBŐL, A KI ÁLLANDÓ HELYLYEL BIZTOSITTATOTT.

– – Mindjárt tizenegy óra lesz, kezdődik a látogatási idő. Hiszen szép
volna az a látogatás, csak a strázsa meg tudná különböztetni a hitelezőt
a jó baráttól. Ahol van ni, már kopognak. De nagy baj az, hogy az ember
az ilyen helyen nem tagadhatja el, hogy otthon van. Vagy legalább ha
engem bezártak, én meg kizárhatnék mást. Szabad! Ez bizonyosan a szabóm,
az szokott legkorábban jönni, szabad nó! Azám. Plane a manichaeusom.
Erről el is feledkeztem, hogy meg kell újítani. Hát mi jót hozott kedves
barátom? Pénz kell? Hát azt gondolja ön, hogy ez pénzváltó műhely itten,
vagy hogy én itt felsőbb felügyelet alatt bankókat csinálok? Csak a
kamat? Azt tudhatja ön, hogy arra az időre, a míg az ember itt ül, kamat
nem jár. Quo jure? Hát eo jure, hogy a ki már egyszer a status börtönébe
be van csukva, azt az adósok börtönébe ugyanakkor be nem lehet csukni.
No hát. Alászszolgája. Megint kopognak. Ez nagyon alázatos kopogás; ez
kérni jön. Mondom. Nyugtatvány a kaszinói részvényről. Tisztelem alásan;
most egy kicsit más kaszinóba járok. Alászolgája. – Hát ez kicsoda? Nem
is kopogtat, csak benyit. Ahá, a szedő fiú. Hát neked mi kell? A faktor
úr küldi a korrekturát! Korrekturát? mintha nem tudnátok, hogy én most
magam is korrektura alatt vagyok? Az volna még illetlen, hogy a ki
hibáiért bűnhödik, a más hibáit rovogassa. Sajtóhiba! Az enyim is csak
sajtóhiba. Hagyd itt no. De vissza ne jőjj érte. Mondd meg a faktornak,
hogy elviszem magam. De siessek vele! Hát hogy ne? Mihelyt kiszabadulok.
Lódulj. – Hát most megint mit hoznak? Nagynéném küld egy tányér szőlőt.
Szép szőlő, jó szőlő, de a cselédnek, a ki hozza, mindennap egy forintot
kell adnom, mert Ó-Budáról jön, és így ez nagyon drága szőlő. Vagy ne
szeretne a nagynéném ilyen nagyon, vagy küldene a szeretetéből egyszerre
egy hétre valót. – Tyhű, de jó, hogy kinéztem az ablakon, ott jön
Kortyondi, ez minden szőlőmet megeszi, ha el nem dugom a paplan alá. Más
rejtekhelyem nincs. – Mondom, hogy ide jön. Ah, Isten hozott; te csak
mindennap meglátogatsz. – Hogy én hogy vagyok? Bolond egy kérdés! Látod,
hogy itt vagyok. Hogy te is itt vagy; az tant pis pour moi.

Hogy miért? Hát azért mert engem csak hetenkint egyszeri bőjtre ítéltek
el, te pedig hetenkint kétszer megbőjtöltetsz. Még azt mondja rá, hogy
tréfálok. A hol van ni, már meglelte az eldugott borocskámat, a mit
délre tartogattam, pedig milyen szépen elmaszkiroztam az ablakban
ujságlapokkal. – No, megínt ki kaparász az ajtón? Valami nagyon apró
ember lehet, a ki nem éri föl a kilincset. Már magamnak kell kinyitnom.
Ah, ezek a kis körösztfiaim. No, kis mókuskák, hát hogy kerültetek ide?
A mama küldött: névnapot köszönteni. Úgy? igaz, hiszen ma nevem napja
van. No, hát csak fujjátok el azt a ritmust. «Az Isten tartsa meg sokáig
mostani boldog állapotjában.» Köszönöm, kis fiaim, nesztek egy kis pénz,
tisztelem a mamát. – Hát maga lelkem, mire vár azzal a czédulával? mért
nem jön be? A kisasszony küldi. Oh, a kedves kisasszony! Csak legalább
tudnám, hogy kicsoda? Ugyan mit ír? Ez bizony szép. Légy ott a
szinházban, tizedik számú páholy, halvány rózsaszin ruhában, piros
korall karperecz a karján. Mondja meg kedvesem, hogy este hét órakor én
is itt leszek, a Nr. 91. páholyban, sárga rózsaszin ruhában és
kedvemben, de hála Istennek semmiféle karpereczczel a csuklómon. – No
csak ez kellett még, hogy azt hozza a balsors a nyakamra, a ki most jön!
Bunfordi, az én politizáló kisértetem. Jaj, hogy öl ez engem majd egy
óra hosszat a magas politikával. Napoleon, Drouyn de Lhuys, Reakczio,
Eugenia, Crinolin, Status quo, Garibáldi rossz lába, Otto király jó
lába, Alfred Leuchtenberg, Ypsilanti, Rajxrát, Budget, adófelemelés,
Vojvodina, Nehéz nyavalya, Conservativek, Liberalisok, Centralisták,
Antiminiszteriálisok, Feudalisok, Föderalisták, Paragrafus, Közös ügyek,
Dualismus, Új lapok, Brigantik, Bourbonok, Bukások, Ratazzi, Antonelli,
Napoleon herczeg, Brochure, La France, Times, Mak Clellan, Mexiko, Sárga
láz, Wielopolszky, Muszka alkotmány, Bismark, Porosz junkerek, Nemzeti
szinházi komité, Hitelintézet, Balaton lecsapolás… ez így megy végtől
végig s az alatt fújja a füstöt a legkeserübb kapadohányból, a mit
valaha kitrafikáltak. Hogy fújhat valaki egyszerre kétféle füstöt a
szájából?

– Jaj! csakhogy valahára egy okos ember vetődik hozzám.

«Szervusz Miska! te legalább tartlizni tudsz; elmulattatsz, a míg itt
vagy.»

Csak mondd tovább Bunfordi pajtás, hogyan történt a dán jegyzék, meg az
amerikai közvetítő jegyzék, meg a hessenkasseli jegyzék; mi addig egy
kicsit kártyázunk, hanem azért oda hallgatok én.

Jaj, be rossz kártyát osztottam magamnak! Négy király! Hogy az
lehetetlen! Persze lehetetlen; nem is az én kezemben van az, hanem
Bunfordi beszéli tele a fejemet négy görög királyhatnám kandidátussal.

Jaj, hogy az ördög bújjék a te potomáki hadseregedbe Bunfordi, most e
miatt elnéztem az utolsó kártyát s matsban maradtam.

No ez szépen megy.

Minden játszmán elvesztek egy forintot.

És ezt azért kell szenvednem, mert a potomáki hadsereg nagyon ázik.

Mit ordítasz úgy Bunfordi egyszerre?

Hogy mi a tüzes ménkű olyan vizes?

Bizonyosan a potomáki hadsereg mondurja.

Nem ott! alattad!

Te szerencsétlen! tán beültél az ágyamba?

Mi van ott? Mi van ott! Egy tányér szőlő. Már most a szőlő is oda van,
meg vizes ágyban alhatom. Ez meg itt elnyeri öt forintomat.

Hála a Mindenhatónak, egy órát harangoznak. No a ki itt nem akar
rekedni, az siet haza.

És pedig «erre» én nem voltam elítélve.



AZOKRÓL A «SPITZLIK»-RŐL.

Van egy bécsi módi, a mit alkalmilag Pesten is el szoktak kívánni.

Valahányszor a nép az abszolutizmus bűzös börtönéből kiszabadul, a
helyett, hogy tele-tüdővel színá a szabadság virágos mezejének illatát,
még egy kis időre visszatér az elhagyott nyirkos helyekre,
hajtó-vadászatot tart börtöne férgei után: spitzliket keres.

Mint mondám, ez bécsi mód; ott szokták az alkotmányos életet rendesen a
spitzlik üldözésén kezdeni.

Hogy az abszolutizmus Magyarországon is használta a titkos rendőrség
intézményét, az kétségtelen; hanem annak alkatrészei annyira hivatalos
egyéniségek, vagy annyira ismeretes szomorú czelebritások voltak, hogy
ugyan együgyü teremtésnek kellett lenni, a ki valami szive titkát rájuk
bízta. Aztán mit is akart megtudni általuk tőlünk a kormány? Hogy mi a
germanizálásnak szivünkből-lelkünkből ellene dolgozunk, hogy hazánk
állami létéről soha le nem teszünk, hogy epedünk a szabad intézmények
után, – hogy reméljük a bitorló abszolutizmusnak rettentő összeomlását,
– s annak szétrugdalt romjai helyén alkotmányunk újra felépítését? Ezt
akarta a titkos rendőrség által megtudni tőlünk az abszolut kormány?
Hisz ezt megmondtuk neki nyiltan a szemébe, a hol kívánta, sőt ha
tetszett, írásban is adtuk neki. Ezt meghallani nem volt Dyonis
mesterséges fülére szüksége.

Hogy voltak a társadalomnak kétséges jellemű tagjai, kik bizonyos
dæmoniakus ambiczióval költött komplottok felfedezésében kerestek
ephialtesi hírnevet, s árulkodásukkal jó barátok bizalmas körét vitték
hosszú szenvedések próbatüzébe: azt is jól tudom. Számoljanak keblük
istenével.

De itt azon szerencsétlen kikiáltott emberekről akarok szólani, a kiket
a titkos mende-monda ilyenkor ezzel a hátukra akasztott névvel szokott
dekorálni: «spitzli» – «szaglár».

Inkább humorisztikus rajzot vázolhatnék-e tárgyról, ha többen igen
komolyan nem kérdezősködtek volna tőlem, hogy vajjon hihető-e ez a
városszerte elterjedt szájhagyomány?

Hihető-e az, hogy emberek, kiket eddig tiszteltünk, kikkel naponkint
együtt társalogtunk, kikre ügyeinket, dolgainkat rá bíztuk, egyszerre
csak úgy legyenek előttünk bemutatva, mint társadalmi kémek, a titkos
rendőrség bérenczei?

Sőt a napokban már egy hosszú írott lajstromát is beküldték hozzám a
rendbeszedett spitzliknek, számszerint hetvenhatnak (!), kiknek neveik
mellé az összegek is ki vannak téve, miket szolgálataikért húztak; a
legfelső 5000 forint, a legalsó 3000 forint. (Ez egy pipakupakoló neve
után áll: vajjon mi feladatot szánt ennek a szegény ördögnek a
szájhagyomány? tán a Kazinczy-pipák viselőit kellett evidentiában
tartania?)

A legtöbb csihésnek kikiáltott persze kávés és korcsmáros; vannak azután
grófok, bárók, doktorok, ügyvédek, királyi tanácsosok, nyugalmazott
katonatisztek, hivatalnokok, iparosok, szerkesztők, tanárok, szolgák,
örömleányok, boltosok, bankárok, papok, szerzetesek, sőt még jámbor
czigány brugósok is.

A lajstrom eredetére nézve az állíttatik, hogy azt egy beavatott toll
írta ki az eredeti fekete könyvből, mely a pénzkiosztást is
kontraszignálta.

A beküldő nagy betűkkel írta utána: «én nem hiszem.»

Azt nagyon is jól teszi, ha ezzel a hittel nem terheli a lelkét.

Egészen mások, sokkal nagyobb emberek voltak azok, a kik akkor
Magyarország sírját ásták, s ha már azoknak megbocsátottunk, az apraját
ugyan ne üldözzük.

Annyival kevésbbé, mert az üldözés méltatlan fegyver volna kezünkben.

Ha valaki vétett a haza és a honfiak ellen, s oly helyen áll, hol újra
véthet, mondjuk meg szemébe, a mi való; de háta mögött alattomban ne
orgyilkoljuk le senki jó hirnevét.

Ez a spitzli-kergetés nem egyéb, mint a kenyértársak versenygése.

Egyik üzletember a másikat kikiáltja titkos kémnek, hogy a publikumát
elhajhászsza; egyik czigány zenebanda a másikat vádolja kémkedéssel; sőt
még a tivornyaházak főnöknői is ily úton iparkodnak rosszabbítani egymás
becsületét. Tisztességes küzdtér-e ez?

S midőn látunk az elrágalmazottak között olyan derék, becsületes
hazafiakat is, kiknek nincs egyéb bűnük, mint hogy nem lehetnek
szerencsések népszerűséggel dicsekedhetni, hogy tán nem barátjai az
újabb koreszméknek, de azért a maguk emberségéből élő független emberek:
lehetetlen, hogy a pártellenfelek védelmére szót ne emeljünk, kimondva
azt, hogy a titkos vádaskodás nem találkozik helyeslésünkkel.

Szembe, a ki nem szeret!

A franczia nagy nemzeti mozgalom napjaiban azt irták az
utczaszegletekre: «mort au voleur!» (halál fejére, a ki lop!) Ezt a
jelszót felírhatjuk mi is. S valakinek a becsületét ellopni nem csak
azért legsúlyosabb, mert a becsület a legdrágább kincse mindenkinek,
hanem azért is, mert azt legnehezebb visszaadni.



KILIAMERON.

Ezer novella.

Érdemes munkatársunk, Kakas Mártontól e czím alatt ezer novellából álló
gyűjtemény kezdetik meg, melyek mind ilyen rövidek lesznek; a mely lapon
megkezdetnek, azon be is végeztetnek. Kivétel nélkül a Nagy Tükörben
adatnak, s ekként száz esztendő lefolyása alatt épen elkészíttetnek; s
1957-ben egy csomóban kiadattatnak.


1. EZ A VILÁG SORJA.


I.

Cserhalmi Betti legszebb leány volt egész X. vármegyében ezelőtt
huszonnégy esztendővel, ezt mindenki elismeri, a ki akkor látta.

Dombi Gabi pedig a legszegényebb legény volt ugyanabban az X
vármegyében. Ezt is elismeri minden ember, a kinek valaha adósa volt.

Hanem azért Dombi Gabi igen derék, nyalka fiú volt, hétköznap
szorgalmatos, vasárnap mulatságos; irt kalligraphice, tánczolt
magnifice; prókátor volt; tudott olajat sajtolni a kőből; jókedvű
virgoncz gyerek volt, a kinek annyi volt nyolcz-kilencz dámát egyszerre
mulattatni, mint kilencz replikát egyszerre lediktálni.

Egyszer Dombi Gabinak az az ideája támadt, hogy ő Cserhalmi Bettibe
belészeressen.

De hogy mer egy Dombi Gabi egy Cserhalmi Bettibe belészeretni?

Sőt nemcsak belészeretett, hanem el is kezdett a házához járni.

De hogy mer egy Dombi Gabi egy Cserhalmi Betti házához járni?

Még azt sem volt elég, hanem meg is kérte feleségül.

Azzal aztán azt nyerte, hogy kosarat kapott.

Hallatlan vakmerőség! Egy Dombi Gabinak megkérni egy Cserhalmi Bettit!

De kosarat is kapott. Úgy kell neki.


II.

Cserhalmi Betti azután férjhez ment valami más hivatalbeli úrhoz, a ki
rangjához illett, attól született is neki egy kis leánykája: megint
Betti. A férje egyszer csak meghalt, s ő belőle lett özvegy asszony.

Dombi Gabi pedig neki adta magát bújában az ügyvédkedésnek, lett belőle
híres ügyvéd, a ki megperelt számtalan uradalmakat; szerzett házat és
jószágot; tartott kocsit, lovat, inast és traktálta úri vendégeit.


III.

Huszonnégy év mult el azon nap óta, a melyen Dombi Gabi hátához vágták a
kosarat Cserhalmi Betti házánál válogatatlan szavakkal; azóta Bettinek
szép nagy eladó leánya van, olyan szép, a milyen ő volt valaha; talán
tizennyolcz esztendős lehet. Azt mondják, hogy X vármegyében nincs szebb
leány a szőke Bettinél.

Dombi Gabi pedig elhízott, elpotrohosodott azóta; a ragya is megverte a
képét, azt mondják, hogy hetenkint csak egyszer beretválkozik, s a
kezeit soha sem mossa. A mellett goromba, dühödt vadállat lett belőle, a
kivel félelem egy födél alatt lakni. Éjjel horkol, nappal krákog: iszik,
pipázik és tubákol; egy szóval a legfurcsább kis szörnyeteg, a kit csak
ingyen lehet látni.

Egy napon Dombi Gabinak az jut eszébe, hogy Cserhalmi Betti házánál újra
mint kérő lépjen fel.

Talán a tisztes özvegy kezéért?

De nem biz az, hanem annak a leányáért.

S a jámbor özvegy, ki azelőtt huszonnégy évvel a csinos, kedves Dombi
Gabihoz nem akart nőül menni maga, most a goromba, potrohos Dombi
Gabihoz – nőül adta a leányát.

Ilyen a világ sorja – angyalom.


2. A REJTÉLYES CSONTVÁZ.[10]

Kopogtatnak a fiatal ember ajtaján s odakinn a nagynéne szava hangzik:

– Nyisd ki Józsi, nyisd ki.

Józsi orvosjelölt volt; nagynénje költségén tanult Pesten; a nagynéne
látogatni jött be faluról.

Józsi soká nyitotta ki az ajtót, s a nagynénének úgy tetszett, mintha
valakivel beszélne odabenn.

A nagynéne igen szigorú volt erkölcs tekintetében; a mi igenis rendén
van.

Azonban Józsi felnyitotta az ajtót s bebocsátá a kellemes látogatót,
kezet csókolt, bevezette a szobába, engedelmet kért, hogy egy kissé
várakoztatta; de elébb sietett holmi boncztani készleteket eltakarítani
az asztalról, mint a miknek látása a nagynéne idegeire kellemetlenül
hatott volna: mindenféle levágott kezek és lábak.

– Jaj, ne is mondd, mert mindjárt elájulok.

Mégis csak jó figyelmes fiú ez a Józsi.

– De mintha beszédet hallottam volna idebenn?

– Igenis. Fennhangon tanultam. Készülök a rigorozumra.

Milyen jó szorgalmas fiú ez a Józsi.

A nagynéne szétnézegetett a szobában nagynénék szokása szerint, lerakva
asztalra és pamlagra zacskóját, napernyőjét s egyéb műmellékleteit.
Egyszer meglát a szögletben a szekrény mellett valami embermagasságú
alakot, fehér lepedővel leterítve.

– Nini, mi van ottan? kérdi, rámutatva a hosszú napernyővel.

– Az ottan – egy igen szép csontváz; – meg akarja nézni kedves nénikém?

– Mit? micsoda? csontváz? Le ne takard! fel ne takard! mert mindjárt
meghalok ijedtemben. Szentséges Isten! Miért nem mondtad mindjárt, hogy
csontváz van a szobádban? be nem tettem volna a lábamat. Jujujuj. Az
éjjel bizonyosan vele álmodom. Jaj csak ide ne jöttem volna.

A jó néne kapta vette napernyőjét, tarisznyáját s futott ki a kisértetes
szobából; hiába magyarázta neki Józsi öcsém, hogy ez tudományos tárgy;
neki szüksége van arra a tanulmányok végett; az minden doktornak van; a
nagynéni azt mondta rá, hogy bizony utálatos mesterség az az övé; s hogy
ő nem lenne doktor, ha fél Pestet neki adnák is.

Józsi öcsém azután elvégezte a kurzust s letevén a vizsgálatokat, a mint
diplomáját megkapta, legelébb is sietett kedves nagynénjének bemutatni
friss baccalaureatus fejét, s megköszönni szives segedelmét, szóközben
azután megkérte, hegy látogassa meg mentől elébb majd Pesten.

– Ott van-e még szobádban a csontváz? kérdé a jó néni nagy aggodalommal.

– Nincsen már, kiadtam rajta.

– Mi a kő. Hát miért?

– Nagyon sokba került.

A néni nagyon ránézett. «Sokba került? A csontváz? Ugyan mi kell egy
csontváznak?»

– Hát először is igen sok selyemruha kellett neki.

A néni még most sem értette a dolgot, s egyik ámulásból a másikba esett.

– Selyemruha kellett neki?

– Azután meg nem győztem fagylalttal.

– Micsoda? Te nekem azt mondtad, hogy ott a lepedő alatt egy csontváz
van.

– Hiszen az is volt; de olyan csontváz, a min még a hús is rajta van, s
a mi még a fogainak nagyon tudja hasznát venni.

– Oh te semmirekellő gaz kópé.

Józsi öcsém nevetett. Nevethetett már, mert a zsebében volt a diploma.


3. A BÁMULATOS JUHÁSZ.

Távol nyugoti partokról, az oly tudós, mint mélyérzelmű franczia nép
fiai közül megindula nemrég egy férfiú, ismeretlen országokat felfedezni
s bejöve Magyarországba.

A míg Pestig ért, sok degoutant dolgot talált rajtunk; nem tetszettek
neki gőzhajóink, meprisálta hoteleinket, piquirozta víseletünk, s
tökéletesen embêtirozta, hogy a magyar nyelv annyira külömbözik a
némettől, pedig a francziához sem hasonlít. Ő eddig tökéletesen azt
hitte, hogy minden emberi nyelvnek vagy az egyikhez, vagy a másikhoz
kell hasonlítani.

Fel is jegyzett rólunk olyan csoda dolgokat, hogy itt az emberek a
csizmaszárba húzzák a nadrágot, s egy gatyához annyi gyolcsot vesznek, a
mennyiből három is kitelnék és hogy a szalonnát nyersen megeszik.

Azután bátorságot vett magának még tovább is utazni; hősi elszántsággal
helyet váltott magának Biasini gyorsszekerére, megmutatandó a világnak,
hogy ő bátor volt keresztül törni az oly félelmes mystérekkel teljes
alföldi pusztaságon, a hol a benszülöttek tán most is emberhússal élnek.

A mint Mező-Túron túl a rónára kiértek, valami porczikája eltört a
szekérnek, s a passageuröknek az lőn tanácsolva, hogy szálljanak ki egy
kicsinyt addig a hintóból, míg a bajt ismét összekötözik.

Routiére-ünk nem volt gyáva ember; látva maga előtt a következő város
tornyát, s tudván, hogy odáig el nem lehet tévedni, nem akarta magát
addig ott únni a szekér mellett, a míg azt kigyógyítják, s neki indult
gyalog az útnak előre.

Egyszerre kutyaugatás állítja meg menését, a kutyaugatást parancsoló
fütty csitítja el; utasunk egy juhnyáj közelében látja magát; a
juhászbojtár pörge kalapjában, tulipános szürében a felröffent
kuvaszokat terelte hátrafelé, barátságosan intve az utasnak, hogy ne
féljen semmit, nem bántják a kutyák.

A franczia nem is engedte magáról azt hitetni, hogy ő félhet valamitől,
hanem megállt, s gavallérosan köszönt a juhásznak a tanusított
szivességért, természetesen francziául, mert magyarul nem tudott.

– Merci, mon cher, merci.

A juhász szép becsülettel visszafelelt neki francziául.

– Il n’y a rien a remercier (nincs mit köszönni).

A franczia elbámult; alig hitt füleinek.

– Ön tán franczia? kérdezé kétkedve.

– Nem biz én, felelt a juhász ismét francziául; mert én magyar vagyok.

– De hát talán lakott Francziaországban?

– Nem biz én: soha sem voltam ott.

– Hát hogyan ismeri ezt a nyelvet?

– Megtanultam.

– Merveilleux! Hát szokták ezt itt tanulni?

– Hogy ne szoknák.

– De vajjon mi czélra?

– Hát hogy az ember olvashasson francziául.

– Ön tán még olvas is franczia könyveket?

– Mais oui: voilà, most is itt egy a szűröm ujjában.

A franczia bámulva látta a juhász szűre ujjából előkerülni Jean Jacques
Rousseau «Vallomásait».

– Ciel! Ez Rousseau! S érti ön ezt?

A juhász igen csinosan felelt rá, elmondta, hol egyeznek, hol térnek el
saját nézetei Rousseauétól; mi tetszett benne neki leginkább, és mindezt
a legértelmesebb észrevételekkel kisérve.

A franczia oda volt bámulatában; utoljára a juhász még olyan udvarias
volt, hogy egy csomó szivart vett ki mándlija zsebéből s megkinálta
belőle az utast. Valóságos Havannah volt. Azután adieut mondott neki s
búcsút vett tőle, mert a kolompos félrevezette a birkákat, azok után
kellett szaladnia, hogy ismét visszaterelje őket a messziről látszó
gémes kút felé.

A franczia szemeit dörzsölte, ha nem álom-e ez? és bámulva nézett utána
sokáig.

A dolognak igen egyszerű magyarázata pedig az, hogy a szomszéd pusztán
gazdálkodó fiatal birtokos, ki igen derék művelt ember, kisétálván a
pusztára, repczéjét megtekinteni, csak úgy ostorral kezében: ott
hirtelen legelésző túzokokat vett észre. Közelben legeltető juhászát
rögtön beküldé tanyájára a puskáért s maga addig felvette a juhásznak
könnyebb haladás kedvéért hátrahagyott gunyáját s vigyázott a juhokra,
magával hordott olvasmányával töltve a közbeeső időt. Ő volt az, a kivel
a jámbor franczia Rousseauról vitázott.

Ez meg aztán nekiült az úti-naplójának s megirta benne az egész olvasó
világ csodájára, hogy Magyarország Pestig ugyan eléggé czivilizálatlan,
hanem Tiszán túl, ott kezdődik a legnagyobbnak képzelhető műveltség,
elannyira, hogy ott a juhászbojtárok is francziául, angolul beszélnek,
Jean Jacques Rousseau munkáit olvassák, s az utasokat Havannah
szivarokkal regalirozzák.


4. AZ EZÜST IBRIK.

Pocski Pista igen jó, kedves ember volt.

Sokra kiterjedő jósága közül csak azt az egyet hozom fel, hogy mikor a
feleségének szeretője volt, annak ő mindig maga szokott névnapot és
újesztendőt köszönteni; ő vitt neki orvost, ha beteg volt; rekkomendált
neki szabót, ha rosszúl állt rajta a ruha, s elvezette a vendéglőbe,
kávéházakba, ha még nem tudta volna ott a járást, s abonirozott neki a
szinházba, hogy mulathassa magát szegény.

Igaz, hogy azután a névnapi és újeszendei ajándékot nem vetette meg,
saját patikakontóját amazéhoz iratta, elrontott ruháit elviselte maga,
vacsoráját kifizetteté vele, s szinházi jegyével maga járt be; hanem
bizony mondom, hogy ez is csupa jóságból történt rajta.

A feleségét Petronellának hívták; szép asszony volt: tavaly a
kánikulától a szüretig volt neki egy választottja, a kit Ottokár grófnak
neveztek; volt több választottja is, hanem azok ez alatt fürdeni jártak
Helgolandba, meg Ischlbe, meg ki tudná még hova?

Hát az asszonynak ez idő alatt születésnapja fordult; – szokott több
születésnapja is lenni egy esztendőben, – erre a sokszor felemlegetett
alkalomra Ottokár egy újdonat új ezüst theafőző ibrikkel lepte meg az
áldott asszonyságot, hódolata és figyelme jeléül.

A derék menyecske otthon nem látta czélszerünek férje előtt bevallani,
hogy a theásibrik hogyan született vele egy napon? hanem elhitette vele,
hogy azt ő vette férjének Istvánnapi ajándékul, következvén István
király napja, a minek Pocski Pista persze, hogy nagyon örült.

Annyira örült neki, hogy mindjárt fogta az ibriket, a mint a felesége
elment hazulról, s katulyába tette, sietett vele a zálogházba, s kért rá
kétszáz forintot konvencziós monétában.

Ott megnézték az ibriket okos műértő emberek, s azt mondták neki, hogy
nem adnak rá kétszáz forintot jó pénzben, hanem kerek summában két
huszast, minthogy vagyon az készítve khina ezüstből.

Az ily rútul megcsalt férj rohant rögtön haza ibrikestől, tele haraggal
és méltatlankodással: ott találta épen felségét és Ottokárt, a grófot.

Petronella és Ottokár gróf érdekes beszélgetésben valának elmerülve,
Pocski Pista nem engedte azt bevégezni, hanem maga kezdett újat.

– Nézze a gróf, milyen infámis a világ. Csalnak a mesteremberek mind,
nem lehet rájuk bízni semmit. Itt van ni: most vettem a feleségmnek
nevenapjára én magam egy ezüst theás ibriket a leghitelesebb
aranymívesnél, mint tizenhat próbás ezüstöt, kifizettem becsülettel, s
mikor haza hozom, akkor veszem észre, hogy khinaezüst. Gyalázat!
alávalóság; így megcsalni az embert. De megyek azonnal és beperlem a
semmirevalót. Khinaezüstöt adni igazi helyett!

Petronella Ottokárra nézett, Ottokár Petronellára; nem tudom, a kettő
közül melyik lehetett nagyobb zavarban. A harmadik, a férj bizonyosan
nem. Ő a legnagyobb lélekjelenléttel állítá, hogy azok a mesteremberek
őt mennyire megcsalták!



MIKOR EBÉDRE HÍVSZ VALAKIT, MEGMONDD, HOGY HOVÁ?

Karvalyi nagy gavallér volt a maga idejében.

No az alatt, hogy «nagy gavallér», nem azt értem, hogy csikorgó csizmát
viselt, meg fényes kabátot, hanem azt, hogy tartott elegáns szállást,
kocsit, lovat, ezüst zsinóros inast – a kedvese számára; ott adott
estélyeket, banketteket, szupéket, dinéket, szoarékat, matinékat, a
melyre hivatalosak voltak elegáns gavallérok, szinészek, tánczosnők,
énekesnők s más szolid társalgású szellemek.

Ezt mindenki tudta a városban.

Kevesebben tudták azt, hogy valahol egy kis újvilág-utczai udvarlakásban
Karvalyi úrnak egy más, szerényen butorozott szálláskája is van, a hol a
neje lakik három felnőtt leányával, a kik hímeznek és csipkéket mosnak s
munkáikat pénzért eladják; s tulajdonképen itt van Karvalyi úrnak
otthona.

Ezt, mondom, sokkal kevesebben tudták.

Egyszer Karvalyi úr megint nagy bankettet adott, száz palaczk franczia
pezsgőt vesztett fogadásban azon kérdés fölött, hogy K… tánczosnénak ki
van-e tömve a lába, mikor tánczol, vagy egészen igazi? elvesztette a
fogadást; nem volt a tárgyban semmi vatta.

Most e veszteségre nagy pezsgőzésnek kelle végbe menni; hogy legyen a ki
a száz palaczkot elfogyaszsza, olyan embereket is meg kellett hívni a
vendégségre, a kik még egyébkor nem voltak nála; így fogta el Karvalyi
valami régi jó ismerősét, s kérte igen szépen, hogy holnap jőjjön el
hozzá: nagy ebédet ád.

Az ismerős igérte, hogy elmegy.

Másnap az ismerős szépen fel is készül, s ebéd idején beállít Karvalyi
úr szállására, a hol a családja lakott, melylyel régibb ismeretségben
állt.

Csak a nő és a három leány volt otthon, azok pedig már asztalnál ültek,
egy nagyon takarékos ebédke vége felé, melynél nem hogy pezsgőről lett
volna szó, de pohár sem volt elég, a miből a vizet igyák.

Az ismerős bámulva mondá, hogy ő ide van híva ebédre a háziúr által.

Az pedig nincsen itthon.

Már úgy tehát bizonyosan a napot tévesztette el; holnapot értett
holnapután helyett. Bocsánatot kért, ajánlotta magát és elment.

Azt az egyet esze ágában sem forgatta, hogy Karvalyi úr őt nem ide
hivhatta ebédre.

Délután véletlenül összetalálkozik vele az utczán. Karvalyi úr nagyon
derült állapotban volt. Megragadta.

– De ugyan barátom uram, mért nem jött el? Milyen fölségesen mulattunk;
vártuk egész négy óráig.

A megtámadott komoly képpel felelt:

– Hiszen én ott voltam délután két órakor, de már akkor megebédeltek.

– Kicsodák? kérdé Karvalyi úr, gonoszokat sejtve.

– Hát a ténsasszony és a kisasszonyok.

– Ön talán az én szállásomon volt? kiáltá megrémülve Karvalyi.

– Hát hol másutt?

– S tán megmondta a feleségemnek, hogy én önt ebédre hívtam?

– Azzal mentem be.

– No akkor szép mulatságot készített ön az én számomra odahaza…



MELYIK HÁT A JOBBIK?

Talfájay úr igen jó ember volt.

Még pénze is volt sok.

Ebből gondolható, hogy minden ember igen nagyon is szerette.

Azok között, a kik igen nagyon szerették, volt két unokaöcscse is; az
egyiket hivták Endrének, a másikat Kristófnak.

Kristóf idősebb volt Endrénél tiz esztendővel; Endre pedig akkor járt
juratériára Pesten.

A két unokaöcs természete merőben ellenkező volt egymással; különösen a
legfőbb pontban, a pénz dolgában.

Talfájay úr volt mind a kettő gondnoka; legjobban ismerte
körülményeiket. Az a Kristóf, az csupa magasztalni való fiú volt; az
Endre pedig nagy széltoló, pénzpazarló, a ki mindig ruha nélkül jött
haza Pestről a terminus végén.

– Nézd a Kristóf bátyádat, te korhely! te naplopó; szokta ilyenkor
mondani Talfájay úr a tékozló fiúnak: az az ember. Neki alig maradt egy
pár ezer forint értéke a szülőiről; mégis milyen rendesen meg tudott
belőle élni, s a mióta maga átvette a vagyonát, legalább is
megtizszerezte: olyan lennél! úgy tudnál gazdálkodni! De nem ám
korhelykedni; a makaóasztalnál ülni, a biliárdot nyúzni, dominus frater.
Ohó! Meg aztán a tánczosnéknak koszorúkat hajigálni, meg pezsgőt inni és
fehér keztyűben járni, öcsém! Ha! Meg nem ám ismeretséget kötni
uzsorásokkal, a kik százat iratnak ötven helyett, gavallér! Biz úgy!
Neked tudom, a mint nagykorúvá lész, egyszerre füstöt vet a vagyonod,
pedig szépen örököltél apádról, anyádról; a sok adósságban majd mind
lefoglalják.

Pedig már csak egy esztendő volt hátra a nagykorúságig.

– Pedig az én vagyonomra ne sokat számolj. Én ki nem tagadlak semmiházi,
én tovább elélek mint te; mert nem éjszakázom, nem iszom rumot theával,
sem stb. Addig pedig, a míg élek, én ugyan egy garast sem adok.

Szép tanácsok, fenyegetések mind nem használtak Endre úrfinak; a
legközelebbi terminus végén megint olyan képpel jött haza, a miből azt
lehetett kiolvasni, hogy ennek pénz kell.

Nem is hagyta sokáig találgatni baját, nagy hamar előállt vele.

– Kedves urambátyám, adjon nekem kölcsön egy kis pénzt.

– Kölcsön? hogy adnék kölcsön? Hát nem tudod, hogy még kiskorú vagy?

– Adjon hát ajándékba.

– Tudod, pénzt nem adok. Ha ruha kell, megvarratom, a kosztodat
kifizetem; ha bor kell, adok hordóval.

– No ne tréfáljon, nekem kész pénz kell, még pedig kétszáz forint.

– Kétszáz forint! Tudod-e, hogy mennyi az a kétszáz forint? Törvényes
ember vagy, most tanulod a just, jól tudhatod, hogy kétszáz forint egy
nemes ember fejváltsága, kétszáz forint egy nemes asszony törvényes
moringja, s te csak úgy mondod azt, hogy «kétszáz forint.» Sipkát kell
akkor emelni öcsém, mikor az ember azt mondja, hogy kétszáz forint, mert
az nagy úr.

– No hát tísztelem alássan a tekintetes kétszáz forint urat; kivántam
nála tiszteletemet tenni.

– Nem beszélsz vele öcsém. Nem kapsz. Nem adhatok.

– Nekem pedig okvetlen kell.

– Mire kell? Adós vagy? Tartozol vele?

– Igen is.

– Csak azért sem adok. Ha pénzt vettél fel s nem tudsz fizetni:
csukjanak be, azt akarom, hogy csukjanak be.

– Nem fognak érte becsukni, mert ez becsületbeli adósság; becsületszóra
vettem fel, ha nem fizetek, csak a becsületemet vesztem.

– No akkor se baj. Főbe lövöd magadat s punktum.

Endre öcsém látva, hogy nagybátyja könnyen veszi a dolgot, ő is könnyen
fogta.

– Biz én nem lövöm magam főbe, hanem majd keresek valami becsületes
uzsorást, a ki százas kamatra előteremti azt a kis pénzt, úgy is csak
egy évig kell neki utána várakozni.

Azzal fütyörészve odább ment.

Egy óra mulva Talfájay bácsit Kristóf öcscse látogatta meg. Oh az
egészen más ember volt ám. Ez szépen megkérdezte, hogy érzi magát a
bácsi? elmondta, mi van az újságban, hogy kel a zab, meg a gyapjú;
dicsekedett, hogy milyen jó nyereségei voltak, itt vett, ott eladott
valamit; árverésen potom áron jutott ehez, ahoz, a mit már nagy
nyereséggel kérnek tőle. Most is egy igen jó üzlet kinálkozik a számára;
csak kétszáz forint kellene rá, egy év alatt száz perczentet lehetne
rajta nyerni, de most neki nincs, mert mind kukoriczába ölte, azt pedig
nem akarja elprédálni, mert most leszállt az ára, de tavaszra megint
felmegy; pedig sajnálja, hogy elszalasztja az alkalmat.

– Hiszen, öcsém, adok én kölcsön egy esztendőre.

– Lenne olyan jó kedves bátyám? szólt Kristóf, kapva a véletlen
szerencsén.

– Hogy ne adnék? Mindig visszafizetted pontosan.

– Egyébiránt én nem kivánom haszon nélkül. Minthogy magam bizonyos
százat nyerek rajta, kedves urambátyámnak ajánlok belőle tizenötöt.

– Nem öcsém, világért sem veszem el a szerencsédet. A mi után te
fáradsz, annak te vedd a hasznát; nekem ne adj többet, mint a törvényes
hat kamatot. Ha nyersz rajta, megérdemled, mert derék, életre való fiú
vagy.

Azzal nyitotta a ládáját az öreg úr s kivett belőle két csomag
bankjegyet, mind újdonatúj ötforintosok voltak, azon módon, a hogy a
bankból kikerültek; azokat az öreg úr mind szépen száz forintnyi
összegekben osztályozta, körül kötve aranyczifrás zöld papiros
szalaggal. Úgy adta át Kristóf öcscsének.

Nem volt kétsége benne, hogy az jó hasznát fogja venni.

Délután megint eléje került az a másik; fütyörészve jött, a hogy elment.

– No, megvan már a kétszáz forint, mondá nagybátyjának durczásan.

– Hol vetted? Kit öltél meg érte?

– Hát a hogy mondtam. Kerestem valami uzsorást, a ki adott.

– Micsoda kamatra?

– Száz perczentre.

– S ki volt az a semmirekellő gazember?

– Már azt nem szokás megmondani.

– Nem is hiszem, hogy kaptál pénzt.

– Biz az pedig itt van a zsebemben; tessék megnézni.

Endre úrfi kivett a zsebéből két csomag bankjegyet, s Talfájay bácsi
nagy hüledezve ismeré fel bennök saját újdonatúj ötforintos bankóit,
aranyczifrás zöld papirszalaggal keresztül kötve. Kristóf öcscse élelmes
ember volt, az ő tulajdon pénzét adta Endrének kölcsön százas kamatra.

Egy kicsit megvakarta a füle környékét s felhúzta rá az orrát, de nem
szólt semmit, hanem azontúl soha sem mondta Endrének: «olyan lennél,
mint Kristóf bátyád.»



EZ ELŐTT.

Tetszik azt tudni, hogy én a magyar-utczában 21-ik szám alatt lakom, egy
csendes kis magányos szobában, melynek ablakaiból két nagy szép kertre
nyílik a kilátás. A kertek nem az enyimek, hanem a belőlük átlengő virág
illat – az az enyim.

Fölöttem megint egy másik poéta lakik, Szigligeti; szintén olyan fekvésű
szobában, szintén arrafelé nyíló ablakokkal; – egész órákig halljuk
egymás dobogó lépteit; a magányos szavalás hangjait, miket a szentelt
dühbe hozott költő, mikor egyedül van, csupán láthatatlan múzsájának
mond el.

És ha még hat emelete volna ennek a háznak, mind a hat emeletnek ugyan
abban a szobájában okvetlenűl valami poéta ember fogna lakni, s írná
egymás tetejében a sok mindenféle kigondolhatót, ki versben, ki
prózában; – mert hát meg van ez a hely babonázva!

Ezelőtt negyvenöt évvel volt ennek a háznak a helyén egy alacsony,
rozzant vityilló, abban volt egy kis udvari szállás két szűk szobával,
(képzelhetni, most azon a helyen egy szoba van, az is kicsiny, hát még
mikor kettő volt!) az egyik szobát lakta egy becsületes czéhenkívüli
csizmadia; a másikat egy fiatal költő, a kit keresztnevéről híttak
Károlynak, azt pedig nagyon restellték előkelő rokonai, hogy
vezetéknevéről – «Kisfaludynak» czímezték.

A fiatal ember száműzve volt az apai háztól, azon szégyen miatt, hogy
ilyen mesterségre adta magát! Rokonaitól tehát semmi segélyre nem
számíthatott – sok ideig.

Urak, úrfiak! válogatott összes munkák kiadói, fiatal sárkányevő
talentumok, tengerszippantó geniek! vajjon mit gondoltok, hogy élt meg
ezelőtt félszázaddal az olyan ember, ki a magyar irodalomnak szentelé
tehetségét; – a mi persze, hogy nem mérhető össze a tietekkel?

Mikor még honoráriumnak híre sem volt, s mikor még a magyar író koldulni
szégyenlett.

Hát az bizony úgy élt meg, hogy nappal képecskéket festegetett, miket az
egyetlen műárus M. darabonkint három-négy forintjával fizetett (bankó
czédulában), este azután ülhetett az irásnak, olvasásnak; a festő
tartotta az írót, az ecset gondoskodott másodszülött testvéréről, a
tollról! A képecskéket mégis csak inkább el lehet adni, mint a verseket.

Az egyik szobában ült író- és rajzoló-asztala mellett Kisfaludy Károly,
a másik szobában ült a tőke mellett a szegény kontár csizmadia. Amaz a
halhatatlanság emlékét építé: költeményeket írt; emez a mulandóság
sebeit orvoslá: csizmákat foltozott; s a költő és a csizmafoltozó igen
jó egyetértésben éltek együtt.

Mikor Kisfaludy elkészült valami képpel, a mi a műárusnak megtetszett,
(adott érte tán öt forintot is); míg a szegény csizmadiának elfogyott a
munkája, csak úgy gubbasztott háromlábú székén, az ifjú költő
megvigasztalá:

– Ne búsuljon János mester, van nekem most egy kis pénzem, megélünk
belőle együtt. – S megosztá vele azt a keveset.

Máskor meg a költő pénze fogyott ki; a műárusnak nem kellett a munka,
meg-megszakadt a szerény kereset: a csizmadia észrevette aztán a
szomorúságot:

– Ne búsuljon ifjú uram, van nekem most munkám elég; majd elélünk
valahogy! – s akkor aztán egész éjjel ott ült a tőke mellett, hangzottak
mustája csattogásai reggelig: hogy ő is megoszthassa szegény keresményét
az ifjú költővel.

Így éltek együtt évekig a költő és a csizmadia a kis udvari szállásban,
egymás baját, gondját és kenyerét osztva; ilyen zene mellett születtek a
rímek, miket tíz év mulva az egész ország hangoztatott… és ezt most majd
el sem hinné senki.

Oh aranyat termő vaskora a magyar költészetnek!



A KOLDUS VERÉB.

Egyszer a budai hegyek közé menve, valami pákosz siheder elém áll egy
madárral, hogy vegyem meg, még pedig verébbel. Olyan nagyon kért, hogy
vegyem meg, hiszen csak egy krajczár kell érte. Hogy lehetne egy
verébért többet kérni egy krajczárnál.

Nekem ugyan a világon akármire másra volt szükségem, csak verébre nem;
hanem azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajczár;
ennek a verébnek pedig nagyon kellene a szabadság; hát csak megvettem a
jámbort.

A sváb kölyök szaladt a krajczárral, hogy vissza ne híhassam vele, én
pedig tenyeremre tevém a madarat, hogy repüljön a hova akar.

De az csak nem repült sehova a jámbor, hanem ült a tenyeremen nagy
gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, s csak a fejét emelgette felém.

Közelebbről nézve észrevettem aztán, hogy a kis madárnak az egyik lába
eltörött, hihetőleg a tőrben vergődése közben, s csak a bőrfoszlánynál
fogva függ azon.

Már ezen majd segítsünk, mondám a jámbor szenvedőnek s elővéve
oltókésemet, szépen lemetszém vele az összezúzott csontot. Én bizony
szivesen ojtottam volna szegénynek mindjárt másik lábat is be; de ámbár
ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek;
s e helyett zsebemben hordott viaszszal és gyolcs-szatyinggal, mint
aféle kertészember, bekötém az amputált lábat. Nem tudom helyesen
cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.

– Látod verebecske, mondám, ez rád nézve épen nem hiba, hogy most már
csak egy lábad van, úgy is két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez
tehát nálad nem tesz külömbséget. Most már repülj Isten hírével.

Szót is fogadott, elrepült s láttam, hogy felszállt egy fára, s meg
tudott biz az állani egy lábon.

Hetek is elmultak azután, a midőn egy délben családommal a szabadban
reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, s a
legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni. Előbb csak ott
fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, a mi sajátságos
tisztelgési forma lehet a veréb nemzetnél, azután mind közelebb jön, a
fejét farkát billegetve, mórikál, mint valami jó ismerős.

– Nézd, mond a nőm, ennek a madárnak csak egy lába van.

Valóban, az én sánta madárkám volt az. Honnan tudta ki, hogy én hol
lakom? hogy tudott utánam jönni? micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg
neki, hogy ez az ember, a ki engem nem evett meg, mikor foglya voltam,
bizonyosan ennem is ad ezentúl? Elég az hozzá, hogy attól fogva minden
reggel, délben és ozsonnakor megjelent az én koldus verebem az
asztalnál. Oda lippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná:
adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát;
egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn, odahaza is két
neveletlen árvám éhezik, az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség,
ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.»

Nyár vége fele szavainak bizonyságaul el is hozta magával két felnőtt
fiacskáját. A két nagyfejü, sárga szájú kamaszt odaállította egy
rózsasövény mellé, maga pedig odajött őket bemutatni, és kikérni
számukra jövendőbeli pártolásunkat. Azután felszedegette a neki hányt
kenyérdarabkákat s visszament hozzájuk, felosztotta az alamizsnát
közöttük anyailag s csiripelt hozzájuk erősen; bizonyosan ilyenformát
mondhatott nekik: «látjátok ti nagy kamaszok, ide s tova magatok
szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak ide jöjjetek ti is. Itt ti is
kaptok morzsalékot, itt nincs sem macska, sem lépvessző, sem
verébfogóvas. De azután szépen viseljétek magatokat, gyalázatot ne
hozzatok a fejemre. A fáról nem szabad leenni a gyümölcsöt, hanem kéztől
kell várni. Köszönjetek szépen!»

Nem is bántottak a verebek az én kertemben semmi gyümölcsöt. Ennek egyik
oka külömben az is lehet, hogy még eddig egy szem gyümölcsöm sem
termett.



TÖREDELMES VALLOMÁS.

Jelentem egész tisztelettel mindenrendű és rendetlen ismerősömnek és nem
ismerősömnek, hogy én rám semmiféle elvégezni való dolgát ne bizza, mert
azt akár a kútba dobta volna. Nálamnál jobb titkára nem lehet senkinek,
mert én minden ember dolgát úgy elfelejtem, mintha sohasem hallottam
volna.

Annyira még nem vittem ugyan a feledékenységet mint L. Kálmus barátom,
hogy ebédre hijak magamhoz valakit, mikor Pestről elutazom; de az már
megtörtént rajtam, hogy nyugtatvány helyett azt irtam a kiadónak, hogy
boldog ünnepléseket kivánok.

Egyszer Komáromban járván, megkér egy ismerősőm szépen, hogy vinnék el
egy levelet Pestre egy másik ügytársának, a melyben ő megirta rendén,
hogy félnek az árvíztől, mert a jég még nem ment el a Dunáról; holnap
iktatják be a püspököt; a felesége várandós; a nagybátyja haldoklik,
siessen mentűl előbb haza. Persze, hogy a levél félesztendeig a
zsebemben hevert. Úgy kánikula táján véletlenül összetalálkoztam az
adresszátussal: «nini! önnek egy levele van a zsebemben, fogja; nem lesz
nagyon sürgetős, elolvashatja otthon.» – Képzelem, hogy örült ez, mikor
el kezdte olvasni, hogy Komáromtól még nem ment el a jég.

Annyira tehát már vittem, hogy leveleket nem küldöznek általam.

Egy időben minden héten kaptam két-három drámát, és kifejezhetlen
mennyiségű novellát és verset, hogy mondjam meg felőlük a véleményemet.
A hova a szerző valamelyiket letette, az azon módon ott maradt. Ebből
azután ilyenforma mulatság következett: a letéteményezők mindennap
meglátogattak, hogy elolvastam-e már műveiket? Engedelmet kérek, még
nem. – Hát mikor? – Majd péntekre. (Pénteken el szoktam szökni
hazulról.) Balgaság! Szombaton megint megcsíptek. Utoljára azt mondtam a
sürgetőnek, hogy igen jó a munkája, csak vigye el ehez meg amahoz a
kiadóhoz, szerkesztőhöz; míg egyszer a kiadók és szerkesztők ellenem
röffentek, hogy meglőnek közköltségen, ha nekik békét nem hagyok.
Némelyik szerző ugyan csóválta egy kicsit a fejét, mikor a szomorujátéka
helyett egy-egy humoreszket kapott tőlem vissza; de úgy egy sem
haragudott meg rám, mint nagyon tisztelt hazámfia** Lajos, a ki «Julia»
novellája helyett «az Apagyilkos» czímű drámát 5 felvonásban nyerte
volna cserébe. Pedig igazán mondom, ez az utolsó idegen kézirat a
fiókomban, melynek öt esztendő óta nem akadt gazdája, pedig kinálom
minden embernek, a ki csak eltévedt kéziratot sürget rajtam.

Volt is, van is mindig egy csomó anonym ismerősöm, a kikkel évek óta
megszoktam együtt mulatni, a színházban beszélgetni, az utczán egymás
hogyléte felől tudakozódni; igen sokkal még 48 óta per tu vagyok, s most
már szörnyen átallom megkérdeni tőle, hogy tulajdonképen kinek híják?
Egyszer többek között egy igen derék orvossal és egy jeles műértő
zeneszerzővel ismerkedtem meg egy társaságban, a kikkel azután igen
sokszor összejöttem. Egyszer valami boldogtalan kiadónak az a
kétségbeesett gondolatja támadt, hogy lapot szerkesztessen velem. Egy
hétig nagy tűzzel vittem a dolgot. Annyi munkatársat engagiroztam a
laphoz, hogy a másik héten utánam következő szerkesztő egy esztendeig
nem bírta őket agyon verni. Ezalatt történt, hogy a két jó barátom
egyikével találkozva, nagyon szépen felkértem őt, hogy tenné meg, írna a
lapunkba a nemzeti színházi operai előadásokról és hangversenyekről. A
tisztelt férfiú rám mereszté szemeit s azután bocsánatot kért, hogy ő
ugyan mindennapos a színházban, a kedvemért meg is tenne egyet-mást, de
ezt már mégis nem vállalhatja el. Néhány nap mulva találkozom az én
másik jó barátommal; valami esztergályos munkához választóvízre volt
szükségem, azt pedig orvosi rendelvény nélkül nem adnak: ugyan kérem önt
szépen, adjon nekem rendelvényt egy uncia választóvízre. Az én barátom
nagyot nevetett rá. Hiszen nem vagyok én orvos! Hát mi? Zenész. No akkor
hát tudom már, hogy az a másik miért nézett rám olyan furcsán, mikor
zenebirálatokat kértem tőle!»

Az a rossz szokásom van, hogy mikor valami hosszabb munkán dolgozom: ha
az utczára kimegyek, ott is folyvást dolgozom tovább; úgy, hogy mire
hazaérek, az egy tárczára való holmi kész. Hanem ilyenkor aztán az
szokott rajtam megtörténni, hogy nem ahoz megyek, a kihez indultam, s
kénytelen vagyok azt kérdezni tőle: nem tudná ön nekem megmondani, miért
jöttem én most ide? Mikor nyáron künn lakom a zöldben, persze, hogy
kisebb gondom is nagyobb annál, hogy én ott a papirost bámuljam; sokkal
külömb mulatság annál azt nézni, hogyan nő a lóhere, meg a spárga? mikor
aztán be kell hoznom a tárczaczikkemet a városba, mert a szedő már
dörömböl az ajtón: akkor még egy betű sincs belőle megírva. Azt azután
az úton végig lestenografiázom s mire haza érek, a czikk kész, csak le
kell irni. Útközben át kell mennem az alaguton, ott fizetni kell egy
krajczárt, azután a lánczhídon, ott megint egy krajczárt. A rézmárkát
eldugni a zsebbe, mikor elő kell adni, meg nem találni sehol s
kétségbeesni, hogy már most nem mehetek tovább: ez igen sűrű véletlen;
következik azután, hogy a fehérhajó alatt kell átmennem útrövidítése
végett, ott a kapu alatt árul gyermekjátékokat egy öreg asszony, ez az
öreg asszony el nem tudja gondolni, miért szokott néha korán reggel egy
poros ember krajczárt nyomni a markába? Azt gondolom, ott is alagút van.

Az az egy jó van feledékenységemben, hogy ha valaki megbánt: azt úgy el
tudom felejteni, mintha soha sem láttam volna. Maig is van olyan
emberem, a kit évek óta kerülök, s úgy rémlik előttem, hogy nagyon
haragszom rá, de már nem tudom, hogy miért?

Hanem a kit egyszer azután megszeretek, azt nem felejtem el.



KI HÁT AZ A KAKAS MÁRTON?

Jó idő óta, hol levélben, hol galléromnál ragadva, kérdezgetnek itt is
amott is, hogy bizonyos Kakas Márton kilétéről és hollaktáról adnék
tudósítást; mindezen kérdezősködésekre eddigelé jónak találtam kitérőleg
felelgetni, azt is gyaníthatva, hogy tán e kiváncsiság olyan érdemes
urakat is bánthat, a kik szeretnék megtudni, vajjon ez a becsületes
ember hol csavarog olyankor, a mikor más becsületes ember a
személykereset-adót fizeti? s hol lehetne egy szerény Mahnzettellel
rátalálni s holmi restáncziákat anno ennyi meg ennyiből
megsteuereintreibolni rajta? Azt épen nem mondhattam a kérdezősködésre,
hogy én magam legyek az, mert akkor rám nyomják, hogy két fejem van,
fizessek mind a kettőtől; azt sem válaszolhattam, hogy nem ismerem, mert
hiszen hűséges dolgozótársam. Hát csak tartottam egy ideig a közönséget
holmi «ibis, redibis»-féle válaszokkal; hanem valamelyik vasárnap nagyon
megszorítottak.

Ez a jámbor barátom valami verset írt, nem tudom én, mit? azt elszavalta
valaki, nem tudom én, ki? valami műversenyen, nem tudom én, hol? végül a
közönség hítta a szerzőt. Mi lesz ebből? gondolám magamban: vajjon
megtartja-e azt a regulát, a mit a hajdani ördögidézések formuláztak:
«jelenj meg előttem tetszetős, deli legény alakjában és engemet meg ne
ijeszsz; s hozz én nekem harminczháromezer darab aranyat, kelendő
pénzben!» Hm: magam is elvenném.

De bíz az én Spiritusom nem jelent meg; utoljára engem kezdtek el
döfölni könyökkel, hogy adjam elő, hová tettem?

Már most tehát, nehogy rám fogják, hogy katonaköteles egyént rejtegetek
magamnál, kénytelen vagyok elmondani az egész történetet, elejétől
fogva, azon módon, a hogy megtörtént; a maga tiszta valóságában.

A mint a tisztelt közönségnek tetszik mindenféle irkafirkáimból tudni,
én egy savanyúkedvű, mogorva, haragos ember vagyok; a kinek abban telik
kedve, ha más embert ijesztgethet, szomoríthat, méregbe hozhat. Ez
énnekem a hivatalom; ezért engem rendesen fizetnek.

Ezért én irok mindenféle szomorú és rettenetes történeteket s úgy
esztendőnkint tíz, tizenöt embert, néha azonban rámegy ezerre is, a
kiket mindenféle halálnemével megöldösök, s az én nekem nem kis
fáradságba kerűl, mert azok védelmezik magukat, s egynehányszor, kicsi
híja volt, hogy ők nem öltek meg engem.

Egyszer épen a Véres könyvet irtam, melynek folytán szerződésem volt a
kiadóval, különféle utakon, módokon százötvenezer embert ágyúval,
lőporral, vízbefojtással és kardélével kiirtanom.

Épen új halálnemeken törtem a fejemet: a midőn egyszer csak az a csoda
történik velem, hogy a tollam nem akar fogni a papiron. Akár hogy
nyomom, erőtetem, nem ád ki egy árva betűt sem. Megtörlöm, megfaragom,
újra tintába mártom: mind hiába; a toll nem akar a véres munkának
részese lenni.

Valahányszor leteszem kezemet az iróasztalra, lámpásom üvegharangja
mindig egyet kondul, mintha órát ütne.

Haragosan új tollat szúrok a töviskes disznótollszár végébe; ez már majd
fog: mikor akarom folytatni a megkezdett írást, nincs sehol; keresem
félóráig, felhányom az egész asztalt: utoljára megtalálom a fiókom
legeslegfenekén, a hol az örök tűzre kárhoztatott vadkéziratok álltak.

Hogy került ez oda? Bánom is én! Boszorkányság. Törődöm is én
boszorkányokkal! Idegen asszonyszemélyekre semmi gondom.

Mikor aztán megint írni akarok, nagyot horkant a lámpásom, mint egy
fojtogatott ember s menten elalszik. Persze, nem volt fölhúzva. Nem
ijedtem meg a sötétben, újra fölcsavartam a lámpást, meggyujtottam s
makacsul fogám a tollat: de már most azért is egyszerre ezer embert
nyakazok le. Hanem ezalatt a tinta beleszáradt a tollamba megint.

A kalamárisba akarom mártani, s ime különös meglepetésemre a tintatartóm
tetején egy kis furcsa figurát látok ülni, a ki nem tartozott
iróasztalom gnómjai közé.

Egy arasznyi emberke, finom mókusprémes mentében, sarkantyus csizmákkal
a lábán, s piros kakastaréjos fejjel, egyik kezében irótollat tartva,
másik kezének felemelt újjával engem fenyegetve.

Ijedten kaptam le a süveget fejemről:

– Alászolgája! Kihez legyen szerencsém?

– Csak tessék feltenni! szolt a kis kobold tollsíp hangon: régi
ismerősök vagyunk.

– Nem emlékezem, hogy lett volna szerencsém.

– Én vagyok önnek a «Spiritus familiárisa.»

– Jaj, tisztelt barátom, ne nevezze ön magát spiritusnak, még híre megy,
hogy spiritust gyártok s akczizát fizettetnek velem: mondja ön magyarúl,
hogy kicsoda?

– Tehát: házi szellem.

– Már olyan lidérczféle, a ki aranyokat hord a házhoz? (Lásd: Ipolyi
magyar mythologiája.)

– Aranynál is jobbat, jó kedvet, vidámságot.

– No kedves barátom, akkor azt lopod, mert az már régen nem terem ezen a
vidéken.

– Vetni kell a magját, majd elszaporodik megint.

– De már ahoz én nem értek. Én csak gyilkolni tudok, boszankodást
szaporítani, embereket mérgesíteni és boldogtalanná tenni.

– No hát keljen fel innen, hadd üljek én az asztalhoz.

– Hát aztán?

– Hát majd én írok ön helyett mindenféle nevetséges furcsaságot, a mi
öntől magától ki nem telnék: az leszek önnek, a mi Maquet Dumas
Sándornak; ön pedig menjen az alatt mulatni, vagy dinnyét ültetni, a
hogy tetszik.

– És a konvenczió?

– Mindennapra három gyűszűnyi tinta, mert én avval élek.

– No ez olcsó koszt. Áll az alkú. Itt a tinta, itt a papiros, én tehát
elmegyek sétálni; mire haza jövök, írjon ön nekem egy színbírálatot.

Ember emlékezetére ez volt a legunalmasabb munka, a min valaha emberi
két szem elaludt; itt mutassa meg a humorisztikus lidércz, ha tud
valamit.

Egy kicsit vakarta is rá a taréját, mikor ezt mondtam, hanem aztán csak
hozzá ült, maga alá szedte lábát és írt.

Én pedig vettem a kalapomat s indultam sétálni. A lépcső alján eszembe
jutott valami s visszafutottam.

– Hohó barátom lidércz! Egyet elfelejtettem megkérdezni. Tud-e ön
németül?

– Én minden nyelven tudok.

– Hát akkor ismeri azt a könyvet, a mit úgy hínak, hogy Pressverordnung,
aztán meg azt a másikat, a melyiknek becsületes neve: Kriminalverfahren?

– Azokhoz nekem semmi közöm. Én ön helyett dolgozom, ön én helyettem
felszedi a honoráriumokat; ha párbajra hínak, ön én helyettem duellál;
ha pörbe fognak, helyettem allegál; ha elitélnek, helyettem kiüli a
büntetést, s ha valaki belém szeret, ön lássa, hogy mit csinál vele?

– No mert csak azért mondom, hogy van én nekem itt a Dunaparton egy nagy
házban egy pár igen jó barátom, a kik minden sort átolvasnak, a mit én
írok vagy kiadok, nagy figyelemmel és gyönyörködéssel; a szebb helyeket
veres plajbászszal aláhúzzák, úgy mutogatják egymásnak: mikor nagyon
megtetszett nekik valami, akkor magukhoz hivatnak, megdicsérnek: néha
azt sem várják, hogy én menjek oda, ők jönnek hozzám; ha a munkám nagyon
tetszett nekik, még a nyomdából elviszik mind, minden példányt
elprænumerálnak; hát csak arra kérlek, hogy ezen tisztelt barátim előtt
az érdemeimet ne szaporítsd; mert már a nélkül sem találják helyemet s
nem óhajtanám, ha egyszer még is helyemet találnák.

A lidércz bólintott, hogy jól van; én pedig mentem sétálni. Még egyszer
vissza kellett térnem: már ez nekem szokásom, a zsebkendőmért, meg a
félkeztyűmért rendesen a szögletről térek vissza.

– Mi nevet fogsz aláirni a czikknek?

– Alakomról is láthatod: «az én nevem Kakas Márton.»

S valóban ezzel kezdte a legelső czikket, mely akkorra épen elkészült,
mire az ácsorgásból hazaértem. Átolvastam: no, megjárja; nem olyan
rossz, mint gondolám. Kezdőtől ennyi is elég.

A harmadik színbírálat után Kakas Mártont szerződteté Heckenast barátom
ezerkétszáz forint fizetésre: nekem csak az a dolgom volt, hogy a
nyugtákat aláirjam s a pénzt elköltsem, és naponkint két órát vegyek
Keresztessynél a karddal való verekedésnek mesterségéből, mert a jámbor
lidércz legalább ötven embert élet-halálra ellenem lázított ez ideig.

Egyszer azonban megsokalta már az örökös kritizálást és megszólíta:

– Hallod-e? ha a pokolból jöttem volna, azt mondanám, ereszsz oda
vissza, mert sokkal jobb mulatság a danaidák feneketlen hordajába vizet
hordani, Sysiphusnak követ hengeríteni, s a háromfejű Cerberust
rábeszélni, hogy taktusra ugasson, mint örökösen a kritika száraz
malmában őrölni: csodálom, hogy Muszkaországban az ólombányák helyett
nem inkább színbírálói sánczmunkára itélik a halálos bűnösöket;
gondoljunk ki már valami mást.

– Jól van, fölhatalmazlak valami másra.

Egy óra alatt a spiritus familiáris készen volt a Nagy Tükör tervével.

– Nehéz lesz ez drága barátom! Belesülünk. Nem volt még ilyen dolog mi
nálunk; sem írók, sem rajzolók hozzá. Miből állítjuk ki?

– Csak bízd azt rám. Minden kezdet nehéz, majd jó lesz később.

Az igaz, hogy nehéz is volt! Mint a kinek kovácspörölylyel kell egy
darab vasból varrótűket csinálni. Megis látszott rajta. A rajzok, a
metszések, a hozzáírt szöveg mind szörnyű mértékben hasonlítanak azokhoz
a fazekokhoz, a miket Robinson Crusoe öntött kínjában először a puszta
szigeten. Hanem azért az áldott publikum csak bevette azt.

Harminczhat előfizetővel kezdtük meg a vállalatot: kérdezém Mártontól,
hogy mennyit nyomassak belőle? ő azt felelé: hatezeret!

Az év vége felé nem maradt fenn belőle több kétszáz példánynál. Pedig az
egészben csak a «jön a billog!» ért valamit: hanem ez aztán sokat is
ért; kivált azoknak a szerkesztőknek, a kik megadták az árát.

Egy napon szokatlanúl rossz kedvvel tértem haza. «Baj van, spirite! nagy
baj van. Egy jó barátom miatt, a kiért jót álltam, sokat vesztettem: nem
is merem kimondani, hogy mennyit? Mi a patvart csinálok most?»

A lidércz orrahegyére tette mutató újját és gondolkozott.

– Próbáljunk újságot kiadni.

– De iszen nem kell nekem; adtam én már vagy kilenczféle újságot ki,
mindegyikkel megégtem, s örültem, ha a csizmámat ott hagyva a degetben,
mezítláb kijöhettem belőle.

– No csak bízd én rám; ez olyan lap lesz, a minek nem árt meg sem az
árviz, sem a jég, sem a diplomáczia. Ez humorisztikus lap lesz.

– Szégyenlek én olyant csinálni.

– Hiszen nagy szégyen is az, de hát legyen a szégyen az enyém. A
legnagyobb ostobaságokat én írom alá: neked semmi bajod vele.

– De én nem értem, hogy lesz, mint lesz? ki látja el majd munkával? Ki
ír bele verset? lapba pedig az kell. Nagy versíróink úgy tesznek mint az
oroszlán, évenkint csak két kölyket hoznak a világra, persze hogy a
tengeri malacz minden három hétben hetet fiadzik, de ez is annyiban
különbözik némely szapora versíró ijafiától, hogy a tengeri malacz
fiának farka nincs, de füle van: emennek pedig se füle, se farka.

– Csak bízd azt rám: írok én verset is végső inségben. (Ezt az élczet az
akadémiában hallhatta.) Aztán majd nőnek mások is!

Denique meg voltam szorulva, ráálltam az indítványra; úgy született meg
az Üstökös, s az általa nyitott nemzeti kölcsön szerencsésen kirántott
financziális zavaromból.

Félesztendő haladtával aztán úton útfélen mondogatták az ismerőseim, a
kik találkoztak velem: ej de nagy bolond az a Kakas Márton! ej de furcsa
újság az az «Üstökös!»

– Hiszen kérem alássan, én egy betűt sem írok bele, mentegetőzém: én nem
is tudom jó formán, mi van benne? Az a Kakas Márton az oka mindennek.

Vettem észre, hogy régibb tudós barátaim nem akarnak rám ismerni, kiknek
derogál ez a kompánia.

Sőt majd kimaradtam az akadémiai kandidáturából, mert ellenem vetették,
hogy nem lesz-e az majd orczapirulás másokra nézve, ha ilyenféle
filozófusok is tévednek az ünnepélyes terembe, mint Kakas Márton
princzipálisa?

Azonban már egyszer megvan: nem segíthetek rajta. Elismerem én magam is,
hogy ez az Üstökös nem egyéb, mint csupa merő bohóskodás: igazán nem is
érdemes benne valami okos dolgot keresni; hanem én elhárítok magamról
mindent, én nem vagyok benne részes: engem ne tessék érte korholni.
Kakas Márton mindennek az oka; ő hiábavalóskodik itten, én magam csak a
korrekturát viszem a lapnál.

Azért mégegyszer alázatosan engedelmet kérek, hogy a világon vagyok,
majd egyszer ezt a hibámat is megjavítom, s akkor Kakas Mártont is
elviszem magammal; addig pedig kérem alássan, hogy ne kivánják
kiadatását tőlem, mert apjának egyetlen fia, s ő keres az egész
háznépre.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Skarjatin Erdélyben esett el; ott is van a síremléke
(Segesvár mellett).]

[Footnote 2: A vízbe esettek védszentjei.]

[Footnote 3: A dült betűkkel közlöttek azok, a mik a nyomtatásban ki
vannak hagyva.]

[Footnote 4: «Templomot» helyett a nyomtatásban ez áll: «pagodot».]

[Footnote 5: Ez már csak nem a töröknek szól?]

[Footnote 6: A harangokat a török vallás nem ismeri.]

[Footnote 7: Megjelent először 1855-ben.]

[Footnote 8: Iratott 1856-ban.]

[Footnote 9: Azóta tizenhét év múlt el, s a közlött adomák száma
túlhaladja a tízezeret.]

[Footnote 10: Kedves öcsém Márton! Ha egyesével közölnénk a novellákat
nagyon soká kellene mind a kettőnknek élnünk, míg kitelnék az ezer, s
attól tartok, hogy a tisztelt közönség nem állaná ki a száz esztendei
várakozást, azért csak siessünk jobban. _Szerk._]



TARTALOM.

I. kötet.


A márcziusi fiatalság. (Visszaemlékezés) 1

A látható Isten 20

Életem legszomorúbb napjai. (Naplótöredékek) 33

Feltámadunk 60

Az én színpadi életem 63

A csendes évek története 72

Márczius tizenötödike (1867) 93

Huszonöt év mulva (1873) 96

Magyar költők sorsa (1854) 101

Magyar szinészet a legrégibb időkben. (A legöregebb szinészek egyikének
jegyzetei után) 107

Népszokások a magyar szinészek országából 112

Tököli emlékünnep Újvidéken. (Augusztus 29-én) 116

A királyi estélyen 124

Az udvari bálról 135

A trónörökös-pár elfogadási napja Budavárában 138

Fogadalmi templomfelszentelés és szinházi díszelőadás 143

Liszt hangversenye 147

A míg a termő rügyből körte lesz, vagy mennyi mindenkinek van
beleszólása a szegény kertész dolgába 151

Bálványos-vár a trónörökös főherczegi párnál 155

Egy nap Arany Jánosnál 159

Az én kortársaim 165

A szellem meghamisítása 200

Petőfi és ellenségei 207

A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása 218

Egy magyar költő életéből 221

A jó öreg asszony 253

Deák Ferencznél (1875 szeptember 10-én) 274

József főherczeg családja körében 279

Szüreti mulatság Alcsuthon 283

Királyéknál 288

Rezső trónörökös írószobája 293

Én és a zsidók 295

Szerkesztési kuriózumok 302

Magyar szinészek életéből 307

Az erdei dal 309

A magyar néphumorról 313

Milyen demokraták vagyunk mi? (Fürdői prédikáczió) 331

A diplomaczia 342

Tekintetes koldusné asszonyság. (Szomorú történet) 344

Minta színbirálat vagy «ez az út a halhatatlanságra» 349

Utolsó napjai a fürdőidénynek 353

Szinházi publikumfogás fürdőn 360

A Jakli. (Természethistóriai rajz) 366

Ha az ember híressé lesz 375

A pathologicophisiologiai pöreset 382

Egy beteg ember éjjeli mulatsága fürdőn 384

A holt ember 387

Tolvaj história 389

Hogyan fogy el magától a porzó? vagy az új török kölcsön 392

Két óra egy ujságiró élményeiből, a ki állandó helylyel biztosíttatott
396

Azokról a «spitzlik»-ről 400

Kiliameron. (Ezer novella) 403

1. Ez a világ sorja 403

2. A rejtélyes csontváz 405

3. A bámulatos juhász 407

4. Az ezüst ibrik 410

Mikor ebédre hívsz valakit, megmondd, hogy hová? 412

Melyik hát a jobbik? 414

Ez előtt 418

A koldús veréb 421

Töredelmes vallomás 424

Ki hát az a Kakas Márton? 428



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

74 |hét éves háhorú |hét éves háború

77 |kírálynak |királynak

117 |ha nem |«ha nem

146 |erősítení |erősíteni

182 |Ó volt |Ő volt

191 |s ett |s ott

195 |szabadség |szabadság

209 |»Az ebrudon |«Az ebrudon

312 |Bcosáss meg |Bocsáss meg

318 |magdeburgí |magdeburgi

323 |De még |«De még

338 |Kysfaludi-társaság |Kisfaludy-társaság

345 |ínnen |innen

357 |imputáczíó |imputáczió

379 |nem öhetett |nem jöhetett

401 |csihé nek kikiáltott |csihésnek kikiáltott

407 |kellett nekí |kellett neki





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Életemből (I. rész) - Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás." ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.