Title: Mágia
Author: Kosztolányi, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Mágia" ***

MÁGIA

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

VERSESKÖNYVE

TEVAN-KIADÁS 1912. ÉVBEN

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABÁN

  Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon
  Vén bánatot egy éjjel elveszítem
  És véle együtt életem s a szívem,
  A szívem is, és megvigasztalódom.

  S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon,
  Melyek belőle szállottak szelíden
  A szám haragra többé nem feszítem,
  Vérezve, átkozódva és vivodón.

  De nézem a sírókat és a könnyük,
  És gyászolom elvesztett bánatom,
  Ezt a nehéz és mágikus kösöntyüt.


MÉZ

  A fájdalmam oly érett, mint a méz már
  És bölcs és mély és terhes száz titokkal
  És minden kincseket magába foglal
  És hallgat és vár, sehovase néz már.

  Virágtalan bánat. De ez: a minden.
  Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
  Több mint a föld tünő virágaival,
  Ambrózia, virágok lelke, kincsem.
  Gyümölcs, nektár, amit imád a hívő,
  Minden cukrot magába édesítő.
  Én csak röpültem és ezt szüreteltem
  Kalászos rónán és szőllős hegyekben,
  Ezt szüreteltem, mert én csak röpültem
  És életem nehéz mézzé köpültem,
  Bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
  Egy csonk világban egy fájó egésszé.
  Ó lankák, ó virágok messze tája,
  Ti telt gyümölcsök korhadt rudakon,
  S ó, könny, te élet mély esszenciája,
  Megölt virágok méze, fájdalom.


A HOSSZÚ, HOSSZÚ, HOSSZÚ ÉJSZAKÁN

  A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
  Ágyamra ül fásultan a magány
  És rámtekint és nézdeli magát
  És fésüli hosszú, hosszú haját.

  Eszelős hölgy. A szeme oly szelid
  És bontja, oldja tornyos fürtjeit
  És oldja, bontja – percre perc enyész –
  És ujra kezdi mindig. Sose kész.

  És oldja álmom, bontja gondomat,
  Álomtalan partokra hívogat.
  Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
  Hosszú haját nevetve fésüli.

  Csak hallgatom álomban, éberen,
  Hogyan motoz-motoz az éjjelen.
  Most ujra kezdi. Végtelen haja
  Oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.


ARCOM A TÜKÖRBEN

  Igy senki sem sirt, ahogy én sirok most.
    A téli éjbe magam siratom.
  Gyertyát ide! A vajudó pityergést
    Hadd lássam elsápadni ajkamon.
  Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
    Ragyogjon az éj gyémánt-derütől
  És bámuló, üres üveg-szemével
    Nézzen rám a tükör.

  Úszó alak, szegény árnyékbarátom
    A mély tükör titokzatos taván,
  Most eltemetlek, mostan elsiratlak.
    Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
  Hisz ugy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
    Elszállt az is ezüstös éjeken.
  Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
    Magam se szeretem.

  Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
    Hogy is, hogy is kerülhettél ide?
  Fáradt kezem lassu mozdulatától
    Még meg se billen a tükör vize.
  Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
    Mindenkinek örökre idegen,
  Még rám is ismeretlenül meredsz most,
    Bámullak hidegen.

  Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
    Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
  Sötét hajam te, – csókoló piros szám –
    Magam huzom rátok a szemfedőm.
  Dacos nyakam, – kemény, fiatal vállam –
    Isten veled – bucsúzzunk csendesen,
  Szegény karom – szegény fiatalságom –
    Szegény, szegény szemem.


GYŰLÖLÖM MAGAMAT

  Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
  Változva folyton s mégis változatlan.
  Tükörszobába járok. S száz alakban
  Másolja halvány képemet a fény.

  Csak Én! Csak Én!! A Végtelen egy Én!!
  Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
  Arcom kacag belőle: hű – de oly más.
  Kié az árnyék a falon? – Enyém.

  Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
  Hol örökös a végtelen sötét
  S magába rogyva ordít társtalan: – –
  Mint ahogy én utálom önmagam!


TAKARODÓ

  Az élet arany trombitáján
    A búcsúzók dalát fuvom.
  Völgyekbe bágyad lassan, árván
    Bércekre zengő indulóm.

  Szemem kiégett a gyönyörtül
    Fáradt a szám, kezem, fülem
  És egyre lázad, égre hördül
    Sok vérpiros, sötét ütem.

  Tüdőm se birja. Nyomban éj lesz
  S mégis olyan vad: szenvedélyes
  A vágyam, ez a korcs titán.

  Könny hull reám az alkonyégbül,
  Keserü szám is elfehérül
  És vér hörög a trombitán.


AMI ITT MARADT

  Nem békülök meg, bármit is beszéltek.
  Az ember szent. És mi marad belőle?
  Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak,
  A földgömb szíve megreped-e tőle?
  Ó láttam csendbe, lassan távozót én
  És láttam aztán, ami itt maradt.
  A nyoszolyáját, alvó nyoszolyáját
  S miből ivott, az üvegpoharat.
  És láttam nyakkendőjét, lógva, árván
  A szekrény-ajtaján, egy laza spárgán
  És biztatóan csüngött a kalapja
  Könnyelmű kedvvel a fogasra csapva
  És várta őt pár cigaretta is,
  Mit az ezüsttárcában ott felejtett
  És várták őt aggódó, gyenge lelkek,
  A lélek, amely a csodákba hisz,
  És jöttek őszök, jöttek tavaszok
  És elmaradt a kedves társaságból,
  Mint egy bohém és vídámszívű vándor,
  Aki csak a szomszédba utazott.
  S egy bot maradt utána a sarokban,
  Mivel sétált tavaszi délután,
  Egy szó, mit kedvvel és gyakorta ejtett
  És lehelete a bitang ruhán…


ÓRÁK

  … És egyre csak kopognak és dobognak,
  Ottan zokognak a szivünk alatt
  És a szivünk velük ver hallgatag
  És halk zenéje az övékbe olvad.

  Regélői homályos bánatoknak,
  Hogy a tánc és a lánc mind elszakad.
  Űzött szivünk sokszor szavukba csap,
  De ők kopognak egyre és nyugodtak.

  Éjfél-időn szavukra ébredünk.
  Hogy zeng ilyenkor a vad éjszaka,
  Hogy jajveszékel az órák szava.
  Rájuk mered félénk tekintetünk.

  És megsiratjuk, ami messze tünt.
  Tik-tak, szerettünk mi is valaha?
  Hol van holt húgunk kacagása ma?
  És hol vagyunk mi? Ó jaj, jaj nekünk.

  Mi is megyünk – velük – ha jő a holnap
  És a szivek lassan megállanak
  S ők ott dobognak a szivünk alatt
  Zokognak és gyászindulót dobolnak…


MÉRT NEM BESZÉLTEK ÉN HALOTTJAIM?…

  Mért nem beszéltek én halottjaim?…
  Hisz oly sebes fekete, néma szátok.
  Mért nem sikíttok, nem nyöszörgetek,
  Ha férges nyár, fagyos tél csap reátok?
  Csak fekszetek, mint alvó gyermekek,
  Sötét ruhátok cafrangokra válott,
  Jégarcotokba szörnyű dermedet
  S valami őrült ismeretlen átok.
  Nem féltek-e egészen magatokban,
  Ti elhagyott, magányos gyermekek?
  Tág szemetekbe néma borzalom van
  És arcotok is oly fakó, beteg,
  Ti síri párnán alvó gyermekek.
  Futok felétek átkozódva, zordan,
  Ha fönn a nap parázsa kialudt,
  Lábam gazos sirok kövére dobban,
  Nagy csöndetektől fátyolos az út.
  Süket zugástok félve hallom ottan,
  Csakhogy nem értem álomszózatuk,
  Mert immár köztem és közöttetek,
  Aludni tért, kibékült gyermekek,
  Egy óceánnak némasága zúg.


PÁRBESZÉD MAGAMMAL

  És sokszor megfogom a kezedet,
  Akárcsak egy idegenét,
  És sokszor a szemedbe meredek
  És a szemed egy kút, hideg, setét
  És mély.

  És sokszor látlak ágyadon,
  Ha átkarol a fájdalom,
  S mégis márványhideg az arcom,
  S mikor te alszol, én nem alszom.

  És sokszor átölellek csendesen,
  Szivdobbanásaid busan lesem
  És mig a tündérek körüldalolnak,
  Én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

  Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
  Játékaid, poros emlékeid
  És kérdelek, nem integetsz nekik?

  Nem félsz a percektől, mik zugva jőnek
  És elrabolják sűrű hajadat
  És gőgősen előrehajtanak?

  Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
  Hüvös szemfedő takar el
  És jól tudom, ez az a fej,
  Amelyre rájő a halotti sipka.

  És mégis itt vagy. Most szólok veled,
  Fogom kezedet és olyan meleg.
  Mondd hogy lehet, hogy lázadozva végre
  Lebuksz a ravatal vak szőnyegére
  És bús leszel, szomorú-halovány
  Az éjszaka fekete vánkosán?
  Ó hogy lehet, ó hogy lehet
  Hogy egyszer lehunyod a szemedet
  S örökre úgy maradsz?
                  Nem értelek.


HÓDOLAT A HALÁLNAK

  Mi fáradottak, búcsuzók, szegények,
  A háborúknak holdas éjjelén
  Halottas ingekben megyünk elébed.

  Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod,
  Minket nem áltat maszlagos remény,
  Mi is akarjuk, mert te akarod.

  Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős,
  Karunk oly gyenge és mégis erős,
  Égő szemünkbe árnyak árnya van,
  Földnek szegett fejünk sisaktalan:
  Így ballagunk a holt rónákon át,
  Halálra szánt római katonák.

  Hiába hivják néma seregünk,
  Fekete lobogónk a földre csügged,
  Ennen-kezünk vet puha sírt nekünk
  S lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.


MÁSOK

  Az idegenek ők, kik messze tőlem
  Száműzve élnek, mint vad csillagok
  És néha hallanak csak hírt felőlem
  És a szemük rám lopva, eltünőben
  Idegenül ragyog.

  Az idegenek ők s úgy élnek itten
  És azt mondják: fáj s azt mondják: de jó,
  Az arcukat csodálkozón tekintem,
  Nekik csak egy az, ami nekem minden
  És puszta szó.

*

  És hogyha késeket döfnek szívembe,
    Nem vérzenek.

  És ők nevetnek hangos hahotával,
    Ha vérezek.

  És ők alusznak, ha az éjbe bolygok
    Kínok alatt.

  És hogyha alszom majdan síri párnán,
    Nem alszanak.

*

  Szavuk, szavuk,
  Amit szegény szájuk ájulva mond,
  Olyan hideg
  És idegen az arcukon a gond
  S oly idegen ruhájukon a gomb.

*

  És néha teljes fényben látom őket,
  Mind, a sírókat és a nevetőket
  S megdöbbenek – oly furcsa minden náluk,
  Szemük, szemük, akár a messze tenger,
  Hogy végtelenül-idegen kezekkel
  Lassan-lassan megsímítják az álluk.

*

  És ezen
  Gyakran
  Hosszan
  Könnyezem.
  És sirok,
  Hogy magukba járnak,
  Mint a kóbor árnyak,
  Társtalan.
  Mennyi ember, mennyi élet,
  Mint a szobrok és a képek,
  Merevek.
  Forró szíveik, a hívek,
  Mint rohanó óramívek,
  Pergenek.
  S megsiratom életük,
  Poharukat, melyből isznak,
  Hangjukat, mely mint a visszhang,
  Alvó nyoszolyájukat.
  A kabátjuk, a szerelmük,
  Nyakkendőjükön a melltűt,
  Szemüket.
  Báljukat és lenge táncuk,
  Homlokukon lomha ráncuk
  Fejüket.
  Siratom kinnal-keservvel
  A kezük is százezerszer,
  Mindenüket, hogy nem az enyém
  S őket is, hogy nem lehetnek: Én.


GROTESZK

  Mentem a kávéház tükrös éjjelébe,
  Százezer tükör közt s hirtelen megálltam.
  Hirtelen megálltam s ingadozva, félve
  A tükrös zavarban észrevettem árnyam.
  És egyszerre féltem a zavart gomolyban
  És egyszerre furcsán ferdült légbe minden.
  Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben.
  S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

  Jaj de messze voltam. Messze életemtül,
  Pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő.
  S messze már mint álom, a ködön keresztül,
  Oly magasan trónolt a kevély kaszirnő,
  Mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony,
  A színes palackok csillagkoszorúján
  Ugy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom
  Altatgatva búját a szelíd hajú lány.

  Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni
  És éreztem éj van, aminő sosem volt.
  Fönn a menny ívén is lámpa lángja, nem hold
  És bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,
  Bujdosó királyfi, csendes éji herceg,
  Aki minden kedves kincsét elvetette
  S mostan a szemére könnyek permeteznek
  És csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

  A gránitkövön künn fekete vonalban
  Elszántan ballagtak hangos éji züllők
  S mint a vizi árnyak himbálóztak halkan
  Lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.
  Hullámlott az élet lassan imbolyogva,
  Álmatlan merengve a nap tovatüntén
  S némán nézegette az éj árnyas tükrén
  Bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

  S néha mint a felhők s néha mint a hollók,
  Hollók, éji hollók pár leány beszállott,
  Kócos kis koboldok, sírók és mosolygók –
  Festett ajku, árva, sirató leányok.
  Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?
  Kik féltek a hajnal hervadás-szagától
  Most bejöttek – éj volt fejükön a fátyol –
  És keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

  Még eszembe tévedt egy-egy régi álom,
  S integetve jött egy régi-régi gyermek.
  Láttam az anyám is messze, haloványon,
  Gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.
  Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen,
  Mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.
  Álmon révedeztem, multba tévedeztem,
  S senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

  És oly könnyü voltam, lengő, lepke-könnyü,
  Mint ki életét is sírva elhajítja.
  A szemembe lomha, langyos éji könnyü,
  Arcomon a bánat fáradt, ferde csikja.
  S ingadozva, úszva, elterülve szépen –
  Széttört életemnek romjai köröttem –
  A bús éjszakának fekete vizében,
  Hullámos vizében csendesen fürödtem.


KOPORSÓ ÉS BÖLCSŐ KÖZT

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
  És ottmaradok mindörökre nálad,
  Ha ráborulok régi küszöbünkre
  S megcsókolom az áldott, ősi fákat
  És fáradottan, könnyesen remegve
  Nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.

    Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz.
  Rőt esti láz.
  Nagy vaskapunk mennydörgve összerendül,
  Hogy fázva átremeg az ősi ház
  A félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
  Bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
  Zárj a karodba s ne keresd a szívem,
  Mit ellepett a csuf, fekete vér,
  Csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
  Csak simogasd a főmet csendesen.
  Én sem mesélem el neked, hogy éltem
  Fekélyes csókok közt, világos éjben,
  Csak nézlek egyre, mint a multba rég,
  Akkor megértem majd, te vagy a kezdet
  S te vagy a vég.
  Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
  Én, szólni nem tudó öreg baba
  És a szivemből ajakamra reszket
  Az életem eltünő dallama.
  Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó
  Merengve, mosolyogva, szomorún
  S koporsó és bölcső közt tétovázva
  Fonod fehér halotti koszorúm.
  Mulik az est, majd vissza-visszasóhajt,
  Gyógyítva rebben könnyes mosolyod
  S könnyel, virággal, régirégi dallal
  Szegény fiad halálba dalolod.


AZ ISMERETLEN, VÉGTELEN TEMETŐBEN

  Az ismeretlen temetőben
  Én, ismeretlen kósza lélek,
  Keresztek közt, gyászdalt dalolva
  Virágosan megyek az éjnek
  S sirok: ki tudja, miért, miért nem?
  Megsápadtam, mig ideértem.

  Zörömbölök fekete lámpán,
  Följajgatom a siri alvót,
  Véres pipacs zizeg nyomomba
  És szertartásosan lehajlok
  Az ismeretlen sirhalomra,
  Mint hogyha anyám sirja volna.

  Valami űz, valami kerget,
  Hogy legyek a mult folytatója
  Egy ismeretlen, bús halottat
  Keresek már egy élet óta.
  Kezem elszáradt koszorút fon
  S az alvó gyertyát lángra gyujtom…


HETEDHÉT-ORSZÁG FELÉ

  Egy csöndes éjen eljön értem
  Tetőtől-talpig feketében
  A fekete kocsis.
  Álarc lesz arcán, éji, gyászos,
  A rúdnál két fekete táltos
  S fekete lesz az ostor is.

  Felgördül az álomba ringó,
  Halálszinü fekete hintó
  S beléje mélyedek.
  Szótlan repülök messze sikon
  S az ablakon át kihajitom
  Az álmokat, az életet.

  Álmatlan álomban merengve
  Szállok, futok, ki tudja merre,
  Hol árnyak árnya bolyg.
  Arany tájak kopár mezőjén
  Elsápad a fehér verőfény
  S a nap helyett felkél a hold.

  És messze Óperencián tul
  Egyszerre rózsaszin világ gyul
  Ezüstös ég alatt.
  Jönnek hideg tündérleányok
  Térdig fehér rózsákba járok
  S Hetedhét-ország rám kacag.


A LÁMPAGYUJTÓ ÉNEKEL

  Egy szük, kicsiny botban viszem
  A szent tüzet felétek
  Én örök ujra bújtó,
  Én kormos lámpagyujtó.
  Felgyujtom a bús éjet.
  A rézkupaknak öblén
  Halkan szitál a tört fény,
  Ha jő az alkonyat
  S alélt kanócok, álmos utcalámpák
  Szomjuhozzák piros tüzcsókomat.

  Ki sejti, hogy a réz-szitán
  Egy vad tűztenger ég benn
  S a gyáva pillelángban
  Egy lázadó világ van
  Bebörtönözve mélyen?
  Csak én tudom, ha tüzsugáros
  Vörös szemekkel int a város
  S rám hull a sűrü köd
  És tűzbotommal görbe utcasarkon
  Én kormos ember csendben eltünök.

  Fejembe szállott a fekete méreg,
    Szemembe fürge részegség piheg.
  Kávén, dohányon dőzsölök s henyélek,
    Mint a komoly, vidám keletiek.

  A földi álmok lassan elsuhannak,
    Búcsúzva integet felém a fény.
  Megyek: vonatja lettem önmagamnak
  S lázult erem csak azt kopogja: Én.

  Szegény szobám ijesztően kitágul,
  Dalok suhannak át a másvilágbul,
  A gyertya bordó napként néz reám.

  Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya,
  A padló életemnek szaharája
  És egy pohár víz a nagy óceán.


KISVÁROSI FOTOGRAFIA

  A patikának üvegajtajában
  Búsul, búsul
  Egy gyógyszerészsegéd.

  És fuvolája egyre fujdogálja
  Szegény, szegény
  Együgyü énekét.

  Ha elmehetnék innen messze tájra,
  Igen, igen,
  Igy szól a fuvola.

  Csak menni, menni, mindörökre menni,
  Tovább, tovább
  S nem tudni, hogy hova.

  A temetésemen sok nefelejts lesz,
  Virág, virág.
  Virágos sir fogad.

  Fiatal szája igy rikatja folyton
  Búsan, búsan,
  Az ódon sipokat.

  Ki tudja mért, s ki tudja, hogy mióta?
  Zenél, zenél
  S ki tudja, hova jut?

  Az ablakon lenéz egy szőke asszony.
  Lenéz, lenéz.
  De oly sötét az út.

  Olajlámpája vérvörösen ég már,
  Lobog, lobog
  És künn köd és homály.

  Kopott ezüstbillentyükön az ujja
  S az ősz, az ősz
  Ő véle fuvolál…

(Szabadka)


PIPACSOS ALFÖLDI ÚT FORRÓ DÉLUTÁN

    Ó unalom, ó életem unalma
  Rángasd tovább elcsüggedt vonatom,
  Rángasd, ringasd ez ájult délutánon,
  Nem kérdezem, hogy hova utazom.
  Kopogj vasút. A sorsom bús dalát verd,
  Hogy mindegy nékem völgyek és hegyek
  És minden mindegy a vágy utasának
  És mindegy már akárhová megyek.
  A föld emészti délutáni álmát.
  Alföldi táj, vulkáni szörnyű róna,
  Olvadt aranyba fürdő búzatenger,
  Neurasztheniám bús ringatója,
  Vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam,
  Én mostohám, hisztérikus cseléd,
  Ma is hazudsz még színnel és virággal,
  Hogy szép az élet, istenem de szép,
  Még mindig lepke száll át a mocsáron,
  Még mindig álom leng itt, lassú álom,
  A virágok mezei kékbe járnak,
  Mint az alföldi kislányok vasárnap
  És ezrivel virágzik a pipacs,
  Szelid füvek között véres apacs.
  Azt mondod Alföld, hogy szüret az élet
  És lázad bennem lázadást kavar,
  Lázadni küldesz most, hogy verekedjem
  Világ csárdájában részeg magyar,
  Hogy vérrel és pipacs-piros haraggal
  Kacagva nyuljak a napér,
  Mert szép az élet, a harag, a vadság
  És szép a fény és szép és szép a vér.

    Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha
  A folyosóra mennék csendesen
  S én, bús fiad, sötét revolveremmel
  Átlőném fiatal fejem?


A VENDÉG

  A nyár bedobta rózsakoszoruját
    Mult este a nyilt ablakon.
  Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
  Pár sárguló levél-rongy, kúsza bogáncs,
    Ment és siratta a bus fuvalom.

  Valami történt… Künn a kihülő ég
    Hideg könyüktől feketült,
  Egy idegen jött, fázva és setéten,
  Cselédlámpással reszkető kezében
    És nesztelen egy üres székre ült.


INNEN A SZOBÁMBUL

  Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
  És jól belátni innen a szobámbul.
  Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
  Egy kis gyerek olykor arcomba bámul,
  Mit nézek oda? És a csend kiszáll
  És ott lebeg riadt tekintetem,
  Mint a viharban turkáló sirály.
  A néni is leteszi a kötést,
  Hamuszin arca egy kicsike felleg,
  És hirtelen mind-mind felállanak,
  Nem tudni sirnak, félnek, vagy nevetnek?
  Reám merednek. Érzik a szemem,
  Mely felkavarja halk nyugalmukat
  És sejtelem zúg, kihül a szoba,
  Zöld árnyak, temetői hangulat.
  A lámpa is halódva fellobog
  Sötét szivem lesz az úr mindenütt
  S ők menekülnek óriás batyukkal – –
  Mi lesz velük?


PANOPTIKUM

  Nézd: csurog hűs őszi este nyirka,
    Az ember most üres szobában áll.
    Az árnyékára bámul
    És a lelkében százezer halál.

  Nézd: vig hegyekbe most rakéta pattog,
    Fürtök között kacagnak a szűzek
    És fojtó illatokban
    Mustos pincékbe gajdol a szüret.

  Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok.
    Az élet szine fekete s bibor
    És a taposókádban
    Az ember vért és erjedt bort tipor.

  Nézd: ott a betegek, hosszú menetben,
    Üreges szemmel, fázva, félszegen
    És meghalnak szüretkor,
    Mert végtelen a tánc, ó végtelen.

  Nézd: vityillókban a temető alján
    Sárga halottra sárga mécs lobog,
    S a viaszfiguránál
    Zokognak a jajgató-asszonyok.

  Nézd: a világ teljes panoptikumját.
    A bábukat, kik járnak szerteszét
    S szivd a fájdalmad mézét
    És a levegő gyógyitó tejét.

  Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal,
    Légy, mint az élet cifra tánca künt
    S a lelked bánatában
    Az ősz mint érett aranyalma csüng.


Ó A RÉMSÉGES ŐSZI ÉJSZAKÁK

  Ó a rémséges őszi éjszakák!
  Mikor fagyosan fojt a sűrü köd
  S távol boszorkányégetők gyanánt
  Kuksolnak a vén gesztenyesütők.
  Ó temetős, magányos őszi éjek!
  A fázó lélek önmagába réved
  S a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
  Mint őszutói, sápadt, lomha hold.
  Minden helyütt csak éj, kisértetek,
  Örök homály, nem ismert szörnyü tenger,
  Miben az ember sirva hentereg
  Vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
  Ó elhagyottság, őrjitő magány!
  Árnyékcsaták a szoba vén falán,
  Megvert remények rongyos serege,
  Titokzatos, siró halálzene.
  Ó átkok átka, pokoli zavar,
  Szerelmesek halódó sóhaja.
  Ó szörnyü perc, mikor egymásba mar
  Az ember és az éjszaka.


VERS A LEÁNYRÓL,  AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM

  Éjfél után a Duna hidja
  Ó jaj be könnyes, be setét.
  Éjfél után a Duna hidján
  Egy néma lány jár szerteszét.
  Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
  De ő nem tudta a nevét.

  Csak csendesen vállamra hajlott.
  Sohase láttam ily szemet.
  Olyan szomorgó, oly mosolygó,
  Félig sirt, félig nevetett
  A haldokló galamb tekint igy,
  Vagy a kétéves kisgyerek.

  A szivemet kezébe vette,
  Csókolta és nevetve hítt.
  Labdázott véle, földre dobta –
  Ó sziv, te vérző, gyenge sziv! –
  Aztán belétemette arcát
  És letörölte könnyeit.

  Mondtam neki: »Kis vizi ördög!« –
  Reátapadt a hüs ruha.
  Karján örökre utrakészen
  Ringott szegényes batyuja.
  Vizes hajába csillag égett,
  Mert várta, várta a Duna.

  Éjféltől hajnalig imádtam.
  A szánkon vacogott a csók.
  Köd hullt. A nedves éjszakában
  Lassan dalolva ballagott.
  És sirt. És sirtam én is, én is
  És sirtak fönn a csillagok.


ÁPRILISI EZÜST ESŐ

  Szeles, fehérlő délutánon,
  Mikor dalt hallasz messze, távol,
  A tiszta, illatterhes égből
  Hull a napfényes, könnyü zápor.

  Akáctömjén röpül a légben,
  A lomb merengő, szűz fehérség,
  Kis, ideges lányok kacagnak,
  Veri az ördög a feleségét.

  Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
  Agyunkba rózsaszinü láz kap,
  Vékony, ezüst esőfonálon
  Fehér angyalkák citeráznak.

  Piros a siró égnek arca
  S a lágy eső vigan pörög le,
  Mint fiatal, szelid leányok
  Titkos szerelmü, enyhe könnye.


CIFRA HALOTTAK

  Ugy fekszenek, mint a nehéz kövek
    Virágok közt, a rekkenő melegben
  S szemük üveggömb, derekuk cövek.

  Alusznak ők, mint sok-sok ismeretlen
    A föld alatt, az édes föld alatt
  Feszes, elegáns haptákban, meredten.

  De most virágzik mindegyik ajak
    És érzik, hogy mindent viola-füst föd,
  És csókolják az életet s nyarat.

  A ballerinán aranyak, ezüstök,
    A bús gavallér vár, sóhajtva vár,
  S lila ruhában szundikál a püspök.

  Künn a kalászos rónán áll a bál,
    Még a csigás homok is várja-várja,
  Fényt izzad a föld, táncol a halál.

  Ők is kendőzik magukat a bálra,
    A nyári bálra s mindenük ragyog,
  Körmük violaszin s az ujjuk sárga…

  És szörnyü arcuk nézi a napot.


VÉNASSZONYOK NYARÁN

  Az ég törékeny, lágy üveg most.
  A napra tartjuk sárga arcunk.
  És félrebillent lógó fejjel
  Álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?

  Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
  Mi földre sujtott, lengve fölszáll.
  Sovány kóró zörög a szélben
  És int a búcsuzó ökörnyál.

  Vörös gyepen ülünk setéten,
  Megannyi nappali kisértet,
  Húsz éves kávénénikék és
  Huszonkét éves agglegények.

  Hervadt krizantám gomblyukunkban.
  Kisirt szemünkben nyári bánat.
  Leégett gyertyák. Őszi csókok.
  Üres kupák. Halotti ágyak.

  Mind itt vagyunk, mind idejöttünk.
  Kik zörgetünk bezárt kilincsen.
  Sütkérező szerelmes árnyak,
  Kiket nagyon megvert az isten.


SIPPAL, DOBBAL, NÁDI HEGEDŰVEL

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a hideg kályha mellett, frakkban,
izzadt gallérban, rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket és zaklató
arabeszkeket lát.

  Fekete álarcot kötöttem
  És lenge lábon, észrevétlen
  Vágtattam a farsangi ködben
  Kurjantgató, homályos éjen
  Fekete álarc –
  Bus halálarc –
  Fönn még álmos csillag se reszketett
  És sebbel-lobbal
  És sippal, dobbal
  Kisértek el aprócska szellemek.

  És nádi hegedüjük pengve
  Belezenélt az éji csendbe,
  Hipp-hopp, rohantam a havon.
  S amerre mentem
  Az éji csendben,
  Kigyult a részeg vigalom.
  S amerre jártam,
  Játék-batárban
  Jött százezer ugrifüles manó.
  És dínom-dánom –
  Farsangi álom
  Szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

  Hogy merre jártam, merre mentem?
  Ha elmondhatnám azt tinektek.
  Violafényü téli kertben
  Villanylámpáknál énekeltek.
  Kávészinü s ezüst ruhában
  Lányok kacagtak mindenütt,
  Sárgás hajuk arcukba csapzott
  És lila volt beteg szemük.

  Jégből volt a parkett alattam
  S én nyomba korcsolyára kaptam.
  Tovább! Tovább!! Szálltam tovább
  És csattogtattam bősz rohamban
  A könnyü táncos korcsolyát.

  Jégkertek nyilottak előttem
  Fehér, fagyos, friss levegőben
  És ordas farkas orditott.
  És ködbe veszve
  Lenn messze-messze
  Csábitgatott száz uj titok.
  Csábitva gyulladott a lámpa
  Az elektromos éjszakába,
  Sok lámpa, gyertya, milliom,
  Ezer tüzelő liliom
  S én szálltam, szállottam tovább –
  Hahó, hahó! –
  S a gyémántos homályon át
  Hullt, hullt a hó.

  Aztán egy bálterembe értem
  S táncolni kezdtem táncos éjjel.
  Táncoltam zengő korcsolyákkal,
  Torkig lakó, vak szenvedélylyel.
  Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!
  Rogyásig-tánc, te álmok álma!
  Csak álmainkban táncolunk igy.
  Izzadt a puha lányderék.
  Tüzes gomolyba rám rohantak
  Szőkék, vörösek, feketék.
  Csipkés zuhatagok, brokát,
  Mezitlen mellek és bokák
  S e lány-pokolba
  Már fuldokolva
  Ugrálni kezdtem esztelen.
  Csiklandtak és izekre téptek,
  Kacagtak és fájt a fejem.
  S a nászra, nászra jött a gyász
  És elfagyott a kacagás
  És a legtáncosabb leányka
  Meghalt a bus farsangi porban –
  Hajnalra – tüdőgyulladásba.

  Mentem tovább s a szürke utcán
  Temettek egy kedves halottat.
  Kövér papok, pohos apátok
  Circumdederunt-ot daloltak.
  Titokzatos templomok öblén
  Meleg gomolyba szállt a tömjén.
  A temetőkben orgiáztak
  S hol a halottra a sir-árok
  Tátongva várt, kártyát vetettek
  Dülledt szemü, részeg betyárok.
  Menyegző jött; sirt a menyasszony
  És kacagott a vőlegény.
  Királypalást lengett a vállán
  És csörgősipka volt fején.
  Majd vége, vége lett a násznak.
  Csak vén leányok vihorásztak.

  Tovább, tovább! – És mentem ujra
  A hóba, ködbe, éjbe fulva
  És egy hatalmas dus terem
  Tárult elébem hirtelen.
  Torták puffadtak mézes habban,
  Ezüst tálcán angolna, kappan,
  Fekete bor és szőke pezsgő,
  Bünös szüzek és sok tüzes nő.
  Hogy merre jártam? Nem tudom már.
  De ott volt sok tisztes személy,
  Vig hercegek ópium-gőzben
  Lihegtek tiltott kéjekér.
  Ott volt a véres szemü Bacchus
  S sok más méltóságos alak
  Verejtékezve és zokogva
  A roskadt asztalok alatt.
  Mind kornyikált, ivott, dülöngött,
  Elmélkedett magában halkan
  S az asztalfőnél hosszu frakkban
  Ott ült az ördög.

  Egy kövér kanonok megáldott,
  Azután csendesen továbbment.
  Füsttől rekedt, szálkás torokkal
  Nyögtem reá egy csendes áment.
  Vöröslő korcsmaablak alján
  Mentem tovább havat tiporva.
  Sok korhely jött, bus arcu, halvány,
  Már véget ért a vad tivornya
  És vágtattam, tovább, tovább még,
  És szenny tapadt a korcsmafalhoz
  Meggyürve csüngött le az abrosz,
  Csupa hamu volt és okádék.

  És láttam újat, újra láttam,
  Jártam sötét diákszobákban
  És jajjal és nehéz sóhajjal volt teli
  És körülvettek a halál nyögései.
  Beteg feküdt ott; gyertya égett
  A téli reggel szürkesége
  Bucsút mondott a téli éjnek.
  Orvosságszag terjedt köröttem.
  A beteg arcán jég és kendő.
  Holnapra őt is sirba dugják.
  Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.

  Csak mentem ujra, szálltam egyre,
  Hajnalodó, kék táncterembe,
  Tiport rózsák közt andagoltam
  És hajtüket szedtem fel ottan.
  Az ég lassan derült felettem,
  Sirtam, temettem és feledtem.
  És szédelegve,
  Járkáltam egyre,
  De merre jártam nem tudom.
  A fülem csengett,
  Egyszerre csend lett
  A hamuszinü köruton.
  Vacogtam már a félelemtől.
  S csodák csodája! –
  Valóra válva
  Ott állt a kálvintéri rendőr
  A csendben a farsangi csendben –
  És én egy gázlámpát öleltem.


ÁRNYAK TALÁLKOZÓJA

  Bús nyári éjjel, benn az öltözőben
    Halotti táncra kél a ruhatár.
  Valami zúg, valami félrerebben
  S a néma csendben, a pállott melegben
    Kobold, manó halkan topogva jár.

  Megzizzen a szél a szines ruhák közt,
    Szellemkezével hárfázik a mult.
  Hol vannak a tapslázas, téli esték?
  Könnyé olvadt a tréfa és a festék,
    A villamosláng félve kialudt.

  Lebbenve kelnek a reves fogasról
    A gazda-vesztett, elhagyott ruhák.
  A hős nehéz bibor-palástja mozdul,
  Árnyak nyüzsögnek a sötét sarokbul
    S a zongorán egy bús akkord fut át.

  Sápadtan inganak a holdas éjben
    A rizsporos, mosolygó asszonyok.
  Csábitva ring a halvány primadonna,
  Mellette tarka fezben a bolondja
    S a holt komikus árnya mosolyog.

  Sirnak, kacagnak átölelve egymást,
    A suttogásuk oly fájó, ködös.
  A testtelen, szegény ruhák beszélnek,
  Lengésük édes és rejtelmes élet…
    Ég a rivalda, mint az üstökös.

  Egyszerre csend lesz. Mind tovább osonnak.
    A nyári ég künn izzó, mész-fehér.
  A pók szövi hálóját egy sarokban,
  Eltűn a hold, a tikkadt deszka roppan
    S riadt futással surran egy egér.


KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM

  Akkor sötét volt minden ablak
  És hallgatott a hegedü.
  Azon a télen nem mulattak,
  A lég fagyos volt, keserü,
  Maró, fagyos és keserü.
  Isten-kivánó vágy üzött,
  Szemembe füst és köd csapott
  S alig szórták a csillagok
  Vörös tüzök.

  Nagy, fekete palástba jártam
  A rémriasztó éjszakán.
  Nyomomban a köd-tarka árnyban
  Riadva koppant a magány,
  Decemberi, hideg magány.
  Bámultak a bezárt kapuk,
  Az ablakon lidérc gyanánt
  Cikázott a kék csájaláng
  És kialudt.

  A szél ijesztve vihorászott,
  Fütyültek a víg jégmanók.
  Köd-lányok jártak fürge táncot,
  Csupán az égbolt hallgatott,
  Sötéten, árván hallgatott.
  Lenn vártak éhes emberek,
  Mikor jön el az uj csoda
  S a fagytól az út vándora
  Megdermedett.

  S jött ködpalástban a köd-isten,
  Egy csúf kis fát tüzött elém,
  Szakálla lógott kusza tincsben
  S eléje hemperedtem én,
  Eléje gémberedtem én.
  Kék ajkam bús imára nyilt
  És surranó árnyak között
  Imádtam az örök ködöt
  S a sirt, a sirt.

  És felzokogtam, felnevettem,
  Kitárult a ködös titok:
  Ott voltak a fán kusza rendben
  Az elkopott arany diók,
  A bús, üres ezüst diók,
  Szines gyertyák tüzes bele,
  Rút sárga lánc, kigyófarok,
  Mind oly kopott, olyan balog
  És fekete.

  Piros papir-ördög vigyorgott,
  Didergett a galyon a dér
  S hörögve sirtam összeomlott
  Halványuló fény-álmamér,
  Elsápadó fény-álmamér.
  Hiába kérdtem istenem,
  Miért az átkozó kacaj,
  Szivem hült vér volt, csupa jaj
  És förtelem.

  Az ördög rámöltötte nyelvét
  S röhögve mondta, este lett,
  Örökre este – s szörnyü emlék –
  Meghaltak mind az istenek,
  A fénykoszorus istenek.
  Fáztam. Azt hittem, álmodom.
  És eltemettem önmagam
  Egy fekete, csillagtalan
  Karácsonyon…


CHANSON

(Vidám és rettenetes középkori ballada. Énekli egy kikiáltó.)

  A kis Mariska vig leány volt.
  A kis Maris táncolt sokat
  És nevetett és hahotázott.
  Vigyázzatok jól kisleányok –
  Ó jaj –
  A kis Mariska megrohadt.

  Pünkösdkor még azt mondja: újjé
  S pezsgőbe tartott feredőt.
  Farsangba már azt mondta: ó jaj
  És vékonyan járt mint a sóhaj –
  Ó jaj –
  S a koldús is nevette őt.

  Aztán dalolt még leesőben
  Vásott kerub, rossz rózsaszál.
  Dallal s ölelve várta végét
  Cipelve szent tizenöt évét –
  Ó jaj –
  Mint a becukrozott halál.

  És egy éjjel kérdezte aztán:
  Két híres szemem hova mult?
  És gyertyát gyújtott s nézte-nézte
  És nem látta a gyertyafénybe –
  Ó jaj –
  A tükre, tükre megvakult.

  És egy éjjel kérdezte ismét:
  Hova lett híres két karom?
  A két karom, mely csupa rózsa,
  Most rózsa, rózsa, csunya rózsa –
  Ó jaj –
  És fájdalom és borzalom.

  És egy éjjel kereste búsan
  Fejét, a szépet, édeset
  S a pici, drága fej haragvón
  Gurult-gurult, dörgött a padlón
  Ó jaj –
  És széttörött és leesett.

  És leesett a keze, lába
  És leesett a karja is.
  És máglyán, lángoló sebekkel
  Mint pestises szent úgy esett el –
  Ó jaj –
  A bús, a szent, a kis Maris.

  Mint a beteg gyerek, ki lázas, álmos,
  Felül az ágyba, poharat kér
  S hideg üvegen hűti fájó újját,
  Sír az orvosságos-palackér
  És viszolyogva, fanyalogva
  Fanyarul fog egy ezüst kanalat
  És a kesernyés-édes hűs nedűvel
  Locsolja égett ínyét álmatag:

  E forró, beteg nyári délelőtt
  Éppigy kerülget és szédít a bánat.
  Éppigy fogom meg langyos kezedet
  S igy csókolom meg nedves, enyhe szájad.


CSENDES, ÉDES ARANYÓRA

  Csendes, édes aranyóra.
  Ugye mégse, mégse jőnek?
  Fényes álom. Az időnek
  Aranyos, halk koporsója.

  Szőke szekrény, büszke bálvány
  Egyre halkabban pihegve
  Bámulj barna kedvesemre
  És vakulj meg szemsugárán.

  Napsugár ő. És te alkony.
  Alvó arany árva hanton.
  A perc habján csónak.

  Köss ki. Állj meg. Csendbe, lengve
  És szegezd a végtelenbe
  Szende mutatódat.


A VÁNDOR

  Ősszel úgy megyek majd, mint a koldús.
  A fejemen csörgő koszorú lesz.
  Vállamon szerelmem régi terhe
  És száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
  Ugy megyek, mint legkisebb cseléded
  És esőbe zörgök ablakodnál
  És futok, ha a kezed kinyújtod,
  Zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál.
  Messze nézlek, messze sárga erdőn,
  Hogy ballagsz a bús avaron által
  S ott találkozol a verseimmel,
  Ez örökké gyászoló családdal.
  És alázatosan mit se kérek,
  Földre görnyeszt kincsem tiszta titka
  És nyakamba búsan ringatózik
  Bánatom, e nagy fakó tarisznya
  Súrolok és térdelek a padlón,
  Hogyha látlak, a szemem lehúnyom,
  Koplalok és verdesem a mellem
  A tövises kálvária-úton.
  Megfeledkezem egész magamról.
  Este egy kis kávéházba térek,
  Valahol a külváros zugába,
  Hol szerényen ténfereg az élet,
  Egy homályos tükrü, vak szalonba,
  Ahol minden rokkant, régi, foltos
  S koldusi filléreim kaparva
  Leülök a sánta asztalokhoz.


FOHÁSZ CSILLAGTALAN ÉJJEL

  »Nézd, istenem, minő magam vagyok,
  Mily egyedül e roppant földgolyón.
  Úgy járok itt, mint az eltévedett
  S sorsom szemétdombján kiáltozom.
  Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
  Hisz benne senki sem találja sorsát.
  Micsoda gúnyfolt üres arcomon
  E ragadozó, gazdátlan pirosság.
  A végzetek piros pecsétje ez
  És értelmetlen disszonancia,
  Mely csak beszél és szótlanul eszik
  És nem lehet senkit csókolnia.
  Kiáltó szájamban pecek feszül,
  Szaladó lábamat köti hurok,
  Tele vagyok a fájdalom vizével,
  Mely szemem résén lassan kicsurog.
  Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
  E törzs, amely magába rogy le folyvást,
  E megcsúfolt arc hieroglife,
  Ha nem találja a végső megoldást?
  Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
  Mit a fejem, ez ólmos nehezék,
  Ha cipelem émelygő testemet,
  Mint szabadult rab régi szégyenét?
  Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
  Mit a szivem, ha a verése kín?
  S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
  Bűnöm bimbóit, sajgó sebeim!
  Mit ér karom, ha többet nem ölel,
  S csak dolgozom vele és áldozok,
  Mit érek én, mit az egész világ?…«

  Ezt mondta csendesen az átkozott.


A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY

  Már tudta, mit a másik tudni nem mert
  S érezte, arca boldogan világit
  S futott elrejteni szive csodáit
  Az égve égö, élő ismeretlent.

  Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
  Valami koldúsbús sarokba, messze
  Fénylő fejét az éjbe betemesse
  És elhihesse, hogy még most se sejti.

  Ám a szoba kigyúlt a mosolyától
  És látta Őt, ki rá se nézett – távol –
  De gondolatba megölelte vágyva

  És erre ő is áment mondott, áment
  S terhes fénynyel szivében ujra átment,
  Ragyogva ment át a sötét szobába.


BOSZORKÁNYOS ESTE

  Ma a halállal szembeültem.
  Ma nem merek elmenni hozzád.
  Holt kertbe bolygok kimerülten.

  Ruhám csupa vér s éji harmat.
  Ha megcsókolna most maró szám
  Fekete seb verné ki ajkad.

  Ma nagy vagyok a fájdalomtul,
  Ma sírtam éjjeli tivornyán.
  Csókéhes ajkam jajra torzul.

  Hadd fussak, átkozott kísértet.
  Boszorkányok közt nyögve, sirva,
  Seprűlovon vágok az éjnek.

  Ma este megbotlok az útban
  S a hűvös, vékony, őszi holdfény
  Szétázott kalapomra csurran…


RÓZSASZÜRET

  Királylánynak kötök ma csokrot,
  Piros, fehér és sárga rózsát,
  Haldoklik a bús rózsaerdő,
  Elvérzik a galyon a jóság,
  Piros, fehér és sárga rózsák.

  Pufók, vigyorgó hold kaczag fenn,
  Halotti árnyékok osonnak,
  Sápadt az éj, sápadt az arcom,
  Hideg szelek fújják a holdat.
  Halotti árnyékok osonnak.

  Haragvó rózsákkal verekszem
  És vérrel áztat száz hazugság.
  Cirógatnak virágos ágak,
  Alattomos, gonosz cicuskák,
  És vérrel áztat száz hazugság.

  Csurog a holdfény és a vérem,
  A földre vág egy gúnyos ördög,
  Eltépi lebegő ruhámat,
  Karmolnak égő rózsakörmök,
  A földre vág egy gúnyos ördög.

  Csupa piros seb már az arcom
  S megyek előre zúzva, marva
  Belém hasít a tearózsa,
  Akár a tigris szörnyű karma
  Megyek előre zúzva, marva

  Mezítlen mellel földre fekszem
  S kacagva talpra ugrom újra,
  Egy gőgös ág reám viharzik
  S szegény, szegény szemem kiszúrja
  Kacagva talpra ugrom újra.

  Töröm a csokrot, éji kertész,
  Vérezve és vakon tusakszom,
  Sebes mellem vérszínű rózsa,
  Halvány kamélia az arcom.
  Vérezve és vakon tusakszom.

  Temetkezik a csillag is fenn.
  De te ne félj, aludj csak, édes, –
  Fehér ágyban fehérlő rózsa! –
  A te csokrod hajnalra kész lesz.
  Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

  Reggelre majd ajtódba botlom,
  Vakon, bénán és haloványon,
  Véres virágokkal boritlak
  És a te rózsalelked áldom
  Vakon, bénán és haloványon…


ARANY-ALAPRA ARANNYAL

  Arany-alapra festeném arannyal
  És olyan lenne, mint egy cukros angyal,
  Aranyruháju és aranyszemű.
  És búsan búgna langyos, édes teste,
  Mint egy nemes és ódon hegedű.
  Lefesteném őt korareggel, este,
  Az ágyba, hogy fehéren gömbölyül,
  Kék árnyait a szemei körül
  S a kandalló mellett, mint puha macskát,
  Huncut mosollyal, lustán, álmodón,
  A vánkosok között két gyenge mellét,
  Két illatos és langyos vánkosom.
  És olyan lenne fáradt ajaka,
  Mint szirupédes, barna malaga,
  És karja, mint egy kóbor villanás
  És dereka, mint egy meleg kalács,
  És hangja álmos, bágyadt rezdülettel,
  Mint enyhe fürdő és mint a meleg tej,
  S lefesteném szeptemberi tüzét is,
  Lobogó testtel festeném le őt,
  Hogy aranyok között iszik aranysört
  Hó-abroszon vasárnap-délelőtt.
  A fanyar vonalja a bús, drága szájnak
  Azt mondaná: szeptember és vasárnap.
  Azt mondaná: én s én azt mondanám: ő
  És szüntelenül csak ezt mondanám én
  És fiatal, szemérmes szerzetes
  Csak festeném örök iniciálém.


CSUNYA, PISZKOS REGGELEN

  Az udvaron, az udvaron,
    Én édes istenem,
  Hogy száll a köd, az unalom.
    Csak most maradj velem,
  Mert elreked alélt dalom,
    E csúnya reggelen.

  Meghalni szépen, szenvedőn.
    Meghalni bölcs dolog.
  Álmodni messze temetőn,
    Hol senki sem zokog.
  Gyászolni messze szeretőm,
    A gyászban ragyogót.

  Ha most lemennék. Most. Talán.
    A kerti fák alatt.
  Az idegenek udvarán,
    Diszkréten, hallgatag.
  A házmester bámulna rám
    S én nézném a falat.

  Az ablakába mécsvilág.
    Tán nem is jönne ki.
  Szivná a reggeli pipát.
    Magam vágnék neki.
  Ó pesti udvar, pesti fák.
    És egyet inteni.

  Vagy itt az ágyban. Csendesen.
    A szoba még setét.
  És szomorú és színtelen.
    Bejönne a cseléd.
  És le se hunyni a szemem.
    A gyertya égne még.

  Most jőjjetek, arkangyalok,
    A lelkem úgy riad.
  S te istenem, fogd fáradott,
    Hulló karjaimat.
  Nézd, örvényeknél andalog
    Szegény-szegény fiad.


ANYA ARCA

  Én nagyon sokakat szerettem,
    Én vágytam arra, vágytam erre,
  De aki úgy szeretett engem,
    Anyám az életet szerette.

  Ő úgy szerette, hogy megállott,
    Az úton elmaradt, lekésett.
  Ő úgy hajolt, hogy összeroskadt
    S a porban azt mondotta: élet.

  Az életet bámulta folyton
    Mint egy menyasszony mindig-ifjan,
  Apám szemében kezdte nézni
    És nézte aztán arcainkban.

  Csak a szívét hallgatta halkan
    Mély-kék szemekkel, megbüvölten,
  Csak a tűnő időt figyelte
    S arcát nem látta a tükörben.

  Ő járt, tudott és látva-látott
    Fájó ideggel szótlan álmot.
  Megszentelt engemet a lelke,
    Az ő lelkétől vagyok áldott.

  Neki nem volt korán könyezni,
    S könyezni nem volt soha késő.
  Ha ment az erdőn, ment az úton
    Ketten mentek: az élet és ő.

  Sírt és dalolt bús mátkaságán,
    Bölcsők között sirokra görnyedt.
  A képeskönyve volt az élet,
    Nem vitt magával soha könyvet.

  A fiait csókolta némán,
    Halottjait némán temette.
  Én nagyon sokakat szerettem,
    De ő az életet szerette.


KEDVES

  Te meghalsz kedves s nem tudod ki voltál,
  Álarcodat magadra szoritod
  S nem tudja senki, hogy voltál titok,
  Hogy voltál nékem ismeretlen oltár,
  Úgy mégysz el innen csendbe, lopakodva
  Élő titok egy még nagyobb titokba.
  Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
  Napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
  Kis fákkal és kis bárányfellegekkel
  És végtelen és bús, akár a tenger
  És megkúszálja hullámos hajad,
  Szemed alá rak szarkalábakat.
  S egy délután, ha ülsz az ablakodnál
  Ijedve kérded: micsoda zenél?
  És este búgni, bőgni fog a kályha
  És künn az utcán fújni fog a szél.
  Te sírva szólitod a Véghetetlent
  S felelni fog a föld és a göröngy.
  Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng
  És összetörsz, mint gyenge-gyenge gyöngy.


RÉGI SZERELMES LEVELE

  Én úgy szeretlek.
                  A cigarettához
    És a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos
    És hallgatom a szíved zajait.
    Felrezzenek még minden kocsi-neszre,
    Mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    Te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    És nem igazat tesz, aki örül,
    De szöges-örvül, vezeklő-övül
    Magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    Hogy dárda és csók a sziven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    S akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    A lehetetlent és halált szeretné
    S szemem, mint bandsal középkori szenté,
    Ki őrült és az istenbe szerelmes.


MÉLYEK A KUTAK

  Mi lett belőle, istenem, mi lett?
  Én nem tudom. Hiába kérditek.

  Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
  Órák peregnek, erdők zengenek.

  Csak azt tudom, hogy mint a gondolat
  Vágtatnak az örök kerékfogak.

  Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély
  S rengő öbölbe zeng és sír a szél.

  Csak azt tudom, hogy búsak az utak,
  És mély az élet, mélyek a kutak.


CSENDES TISZTA VERS

  Nincs semmim… Így megyek magamban –
      Tip-top – szelíden, csendesen
  S ha éjjel bántanak a rablók,
      Kitárom két üres kezem.

  A rablók sírnak velem együtt.
      Olyan-olyan szegény vagyok,
  Mint kisded első fürdetőjén
      És mint a teknőn a halott.

  De tart a föld. Ez az enyém még,
      Feszül az ég fejem felett
  S kitárom az örök egeknek
      Örök-mezítlen testemet.




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Mágia" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.