Title: Visszaemlékezéseim (2. kötet)
Author: Degré, Alajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Visszaemlékezéseim (2. kötet)" ***

DEGRÉ ALAJOS

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM

(AZ 1848–9-ik ÉV ELŐTTI, ALATTI ÉS UTÁNI IDŐKBŐL.)

II. KÖTET.

MÁSODIK KIADÁS.

BUDAPEST.

PFEIFER FERDINÁND KIADÁSA.

1884.



VIII.

Márczius tizenötödikén ezernyolczszáz negyvennyolczban.

Mogorva idő s nyirkos hideg volt; az eget szürke felhők boritották s a
földet hóviz lepte el. És én mégis oly barátságos szinben láttam
mindent! eltőtem tündökölt széles e világon a legkedvesebb városom:
Pest, rám mosolygott a Dunapart, s ugy rémlett, mintha ezen ismerős
házak a viszontlátás üdvözletét intenék felém. E légkörtől
megittasultam.

Meglátom barátaimat, annyi jóemberemet; élvezni fogom a nemzeti kör
szellemét, visszakerülök ahoz a kedves kerek-asztalhoz, hol kifogyhatlan
a kedély, s ha egyiknek bánata van, a többi azt eloszlatni iparkodik.
Lelkes, derék fiuk mind! csak gondolni is rájok, öröm.

Az éjet álmatlanul töltöttem a gőzösön, kipihenek kevéssé. Nem volt
lehetőség, forgott velem az ágy, a szoba s az egész világ; végre az
izgatottság ugy elfogott, hogy ágyamból kiugrottam, mintha fejem felett
égne.

Nem volt maradásom; felöltöztem, hogy reggelizni menjek, legalább
lapokat olvasok, három nap óta ugy sem tudok a világról.

A mint az utczára léptem, szokatlan mozgást láttam; kisebb-nagyobb
csapatokban siettek az emberek. Itt-ott heves beszéd hallható.

Az első ismerős, a kit megpillantottam, Delleter Jean fodrász volt. Egy
csapat élén ő is sietett. Magamhoz intettem.

– Mondja, kérem Jean, mi történt?

– Nem tudja?

– Messze vidékről jövök, s három nap óta hirlapot sem láttam.

– Hát Bécsben forradalom.

– És itt?

– Itt csak lárma és nyugtalanság. Hát ki ellen is lehetne itt fordulni?
ezzel köszönt, s visszasietett csapatához.

Megkettőztettem lépteimet, s egyszerre a Pillvaxban termettem.

A Pillvax előtt roppant tömeg fiatalság kiáltott: Éljen a szabadság!

Szivem hangosan vert ennek hallatára.

Benn a kávéházban is nagy volt a forrongás, heves beszéd s viharos
kitörések.

Mekkora volt csodálkozásom, hogy körültekintve, senkit se láttam a
kerek-asztal tagjaiból. Lehetséges-e ily mozgalom szinhelyétől távol
tartózkodni oly egyéneknek, kik szóval és irásban mindég a szabadság
eszméjét hirdették? El fognak jönni, el kell jönniök, de hol késnek?

Reggelihez ültem. Többen lehettek ismerőseim közül a kávéházban, de
annyira mással volt mindenki elfoglalva, hogy engem senki sem vett
észre.

Egyszerre dörgő éljen! rengeti meg a falakat, s a hátulsó ajtón
átszellemült kifejezéssel belép: Petőfi, Jókai, Irányi, Irinyi József, s
vagy három-négy uj alak.

Üdvözletökre siettem.

– Na jó hogy megjöttél, mondták, épen ideje. Aztán megismertettek az uj
alakokkal. Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert; mindhárom az
első ifjuság hajnalán, pelyhedző állal s lelkesült szemekkel
csatlakoztak a vezetőkhöz. Most már én is a törzshöz tartoztam, a
nélkül, hogy tudnám, mit és hova szándékoznak? de hát én föltétlenül
megbiztam barátaimban s vakon követtem, követtem volna még akkor is, ha
egyenesen a halál torkába rohannak.

Az utczára léptünk.

Petőfi és Irinyi iratot mutatott fel az éljenző sokaságnak, e szóval:

– Előre!

Havazott, sűrü esővel keverve. Megindultunk a hatvani-utcza felé. A
sokaság folytonosan dörgé: »Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!
éljen Kossuth!«

A hatvani-utczában, hol most a gróf Pálffy-féle ház áll, s földszinti
kávéház helyiség létezik, volt a Landerer nyomdája. Ide betértünk. Künn
a sokaságnak Jókai és Vasváry felváltva lelkesitő beszédet tartott.

A közönség legnagyobb része kifeszitett esernyővel hallgatta.

Mi azalatt a műhelyben azt a két kéziratot akartuk kinyomatni. Landerer
szárazan mondta:

– Lehetlen, nincs rajta az engedélyezés.

Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni.

Landerer odasugta:

– Foglaljanak le egy sajtót.

Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal:

– »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« Éles hangja bejárta a műhely
minden zugát.

– Erőszaknak ellent nem állhatok; felelt Landerer.

Erre a munkások »éljen a nép!« kiáltásban törtek ki. Azonnal ott
termettek a sajtó legügyesebb kezelői, átvették a kéziratokat, s lázas
tevékenységgel a szedéshez láttak. Midőn az első kész példány kihullott
a gépből, Petőfi felkapta s kirohant vele. Az ajtóból a lapot magasra
tartva, kiáltá:

– Ime! a szabadsajtó legelső szülöttje.

Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak
oly elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen censurálatlan
nyomtatványra.

– Elmondom tartalmát. Aztán elszavalta:

  »Talpra magyar, hí a haza!
  Itt az idő, most vagy soha!« stb.

Életemben se láttam soha ily gyujtó hatást. Mintha a felhők nem is
havat, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a
kebel, mint gyúanyag, egyszerre lángba csapott volna fel.

A második versszak után a refraint:

  »A magyarok istenére
  Esküszünk,
  Esküszünk, hogy rabok tovább
  Nem leszünk.«

A sokaság, mint vihar, utána dörgé.

Nem gondolt többé senki hóval, esővel; esernyőjét mindenki összevonta, s
mintha fegyverré alakult volna át, fenyegetőleg emelte magasra.

Mikor elvégezte Petőfi, darabig még helyén maradt, s élvezte a
leirhatlan hatást. Azután Irinyi József váltotta fel, kezében a
kinyomtatott 12 ponttal. Elkezdte olvasni; minden tételt viharos
helyesléssel fogadtak.

Most el a városházhoz. De tulajdonkép, hogy mit akartunk ott? azt magunk
sem tudtuk.

A hatalmas menet megindult; a merre ment, az ablakokból s boltajtókból
kendők lobogtatásával üdvözölték. A városház-tért ellepte a sokaság.

Mi a gyülésterembe mentünk, a tanács együtt ült.

Rottenbiller Lipót polgármester, mint a tavasz első fecskéit üdvözölt.
»Önök hozzák, ugymond, a teljes szabadság reményeit, önök verték le a
sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt
városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.«

A városház első emeletéről a térségen levő sokasághoz tartott
szónoklatot Jókai, Irányi, Vasváry és Rottenbiller; Petőfi ujra
elszavalta a »Nemzeti dalt« s Irinyi József felolvasta a 12 pontot.

Határtalan lelkesedés közt vonultunk fel a várba, hol a tüzéreket égő
kanóczokkal ágyuik mellett láttuk állni.

»Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!« kiáltással vonult el előttük a
tömeg.

A helytartótanács ülésezett. Nehányan bementünk a terembe, a sokaság az
udvart, lépcsőket s folyosókat foglalta el.

A nagyságos urak helyet kináltak a zöldasztal körül.

Elfoglaltuk.

Bemutattuk a 12 pontot, a melyek kivánságainkat tartalmazzák.

Semmi kifogást sem tettek.

Kivántuk, hogy a sajtó felszabadulását a helytartótanács azonnal mondja
ki, s a censorokat mozditsa el.

Ellenvetés nélkül megtették.

Czuczor Gergely és Tancsis Mihály államfogoly azonnali szabadon
bocsáttatását kértük.

Azonnal kiadatott a rendelet, hogy az illetők börtön-ajtai
megnyittassanak.

Soha életemben oly rémült arczokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos
kir. tanácsos uraké volt; Odryé csak ugy játszott a zöldbe és sárgába,
Nyéky meg oly szeretetreméltón mosolygott, mintha sikerült volna egy
Shakespearei darabot leszoritania a játékrendről, de hogy ez a nyájasság
nem szivéből jött, mutatta homlokának verejtéke, melyet nem győzött
eléggé törölgetni.

Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva
az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt.

Szerencse, hogy nekik velünk, nekünk meg velök volt dolgunk. Csaknem
kedélyes társalgás folyt.

Külről győzelmi zaj hangzott fel.

A foglyok kiszabaditvák.

Barátságos kézszoritással búcsuztunk el a helytartótanács uraitól,
mintha csak látogatásban lettünk volna ott.

Csernyus Andor kir. tanácsos az ajtóig elkisért, hol meghatottsággal
mondá:

– Fiúk! az isten oltalmazzon, s segitsen törekvéseitekben.

Na biz őt szegényt megsegitette, 1849-ben bakó keze által mult ki.

Czuczor, a mint meglátta irótársait, megindulással sorba ölelte.
Lisznyay Kálmán nem késett egy rögtönzött verssel üdvözölni őt.

Valóságos diadalmenetben tértünk vissza Pestre, s utunk ünnepélyességét
emelte, hogy a merre mentünk, a katonaság fegyverbe lépve, nézte
elvonulásunkat, de utunkba akadályt sehol se görditett.

»Hm, gondolám, Jean Deletter-nek mégis igaza volt: ki ellen csináljunk
itt forradalmat?«

Este a szorongásig megtelt szinházban előadást nem lehetett tartani. A
mint a függöny felgördült, kilépett Egressy Gábor, nemzeti szin rózsával
a mellén s elszavalta a »Talpra magyar«-t. Az »eszküszünk«-et mindég
utána dörögte az egész közönség. Aztán felolvasta a 12 pontot, mire a
zenekar rázenditette a Rákóczy-indulót.

A tomboló lárma s zajos éljenzések csillapultával, megkezdődtek a
szónoklatok a szinpadról és páholyokból.

– Halljuk az eseményeket!

– Mi történt Budán? hangzott mindenfelől.

Sebestyén Kovács Endre megragadta karomat s egy páholyba vonszolt, e
szókkal:

– Adj tüzetes jelentést.

Megtettem.

A közönség tán soha, semmiféle mű behatása alatt, ily általános
elragadtatással nem tért haza. Az utczákat mindenfelé élénkség, mozgalom
és zaj tölté el; a vendéglőkből, kávéházakból zene s hazafias
felkiáltások hangzottak ki.

Az ifjuság a Pillvax elé gyült. Egyik künn szónokolt az utczán, másik
benn a tekeasztalról. Végre nehány vezetőt választottak, kik egy-egy
csapatot véve magokhoz, kardosan a város különböző részeiben őrjáratra
indultak, nehogy szerencsevadászok a helyzetet felhasználva, félreeső
helyeken kihágásokat kövessenek el.

Másnap csupa pörge kalapokat, lengő nagy tollakkal, viseltünk. Öreg és
ifju egyiránt mellén viselte a nemzeti szin rózsát. Megalakult a
forradalmi bizottság.

A városházán szintén megalakult a rendre felügyelő bizottság, elnöke:
Nyáry Pál és Rottenbiller Lipót lőn; jegyző Irányi Dániel és én. E
bizottság felváltva éjjel-nappal állandóan ülésezett, s feladatának
férfiasan megfelelt.

Naponkint tartattak népgyülések a Muzeum-téren; akkor még ott
diszkertnek nyoma sem volt, hanem homok-buczkák diszelegtek. A
népgyülések rendes szónokai: Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasváry Pál,
Rottenbiller Lipót, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi Józsi és
csekély magam. Néha aztán egy-egy vidéki tekintély is felszólalt, a
különböző részekből hirt hozván a hangulatokról.

Mindenféle csapatok alakultak; Kemniczer Károly vezetése alatt a fekete
sereg; csupa urfiakból állt; egy csomó Földváry, báró Nyáry Adolf, Makk,
Csernovics Arzén stb. Mindenik megállta a helyét később is, de fájdalom!
nem egy irányban. Mikor kenyértörésre került, Kemniczer Károly a magyar
sereg törzskarához ment; Földváry Albert a honvédséghez, hol
alezredességig vitte, s rendjellel lőn kitüntetve hősiessége miatt;
Földváry Miklós a Miklós-huszárokhoz s igy tovább. Ellenben voltak, kik
közűlök az osztrák seregbe léptek, például báró Nyáry Adolf, Makk vasas
németekké lettek, akkor, midőn a jobb érzelmüek onnan távoztak, mint
gróf Ráday Pál, ki átlépett a Ferdinánd-huszárokhoz, Kádas Kálmán
nyugalmaztatta magát, gróf Cadoudal György beadta lemondását s hazament
Francziaországba. Ellenben Rózsa Ferencz nemcsak hogy megmaradt az
ezrednél, de kinyilatkoztatta, hogy alig várja kardot huzhatni a
magyarok ellen. Meg is adta az árát.

Uj-Arad és Kis-Szent-Miklós közt történt csatánál Frummer Antal
honvédőrnagy zászlóaljával árok mellett fedett állásban volt, s látja
Rózsa Ferit századával közeliteni. Ráismer, legjobb pajtása s
tanulótársa volt; elkiáltja magát:

– Feri! az isten szerelmére kérlek, ne közelits.

– Rohamra, indulj! volt rá a felelet.

Frummer tüzet vezényelt, s Rózsa Feri halva fordult le lováról.

Keletkezett egy halálfő-csapat; Fekete Antal szervezett
izraelita-csapatot. Egyik a másikát felváltva vonultak ide s tova az
utczákon, s gyakoroltak az Ujtéren, József-téren s más nyilt
helyiségeken. Fegyverzetök nagyon eltérő volt; ki karddal, ki puskával;
más meg pisztolylyal volt ellátva. Szolgálatot azonban mégis tettek;
rendet tartottak a népgyüléseken s éjjel-nappal őrjáratokat végeztek.

Nem tudom, hol vette magát, de ugy nőtt és szaporodott naponkint ezen
csapatok és seregek száma, mint meleg eső után a gomba.

Megmozdultak azok is, kik a zavarosban szerettek volna halászni.
Egyszerre csak olvassuk nagy falragaszokon: Kenyeret a népnek! s
népgyülésre hivja össze a polgártársakat. Homályos életű emberek léptek
a szószékre, s egyik holmi osztozkodási elveket kezd hirdetni a mindég
növekvő tömegnek; felváltja másik a zajos tetszések közt lelépőt, s
javaslatba hozza, hogy meg kell tagadni a házbér-fizetést. Indokait a
már tengerré nőtt sokaság viharos tetszéssel fogadta.

Ha ez a mozgalom elharapódzik, ha ez a mag, melyet itt nehány
erkölcstelen üzér el akart szórni, kikel, Pest városa aligha nem vált
volna egy gyászos esemény szinhelyévé. Az egész még csak a kezdeményezés
első fokán mutatkozott s rémhirként járta be a várost. A kereskedők
aggódva néztek szét üzleteikben, a háziurak szaladtak a városházához,
mert az a tömeg már-már fenyegető állást kezdett foglalni.

Ekkor Nyáry Pál, mint a villám, jelent meg a népgyülésen. A lépcső
kőpárkányzatára állt, s dörgő hangon figyelmeztette a népet, hogy e
bujtogatók a szabadság eszméjének megbuktatására vannak összevásárolva,
s ha a nép rájok hallgat, magát szerencsétlenségbe dönti, a várost
megrontja, s a szolgaság lánczait kovácsolja. Szabadság a rend s a
tulajdon szentsége. Mikor kitűztük a szabadság zászlóját, abban a
pillanatban megalakult a rendre felügyelő bizottság, a ki ennek működése
ellen vét, vét a szabadság ellen, s a ki más jogos tulajdonát fenyegeti,
az rabló. Ne higyjetek ily országfutóknak; ki ismeri őket a nyilvános
életből? honnan teremtek ide, hogy a szabadság magasztos eszméjét
megszentségtelenitsék? a pokol fenekéből, hogy itt a kamarillának
szolgáljanak, a kiket én, ha még egyszer igy merészlik magokat mutatni,
elfogatok.

És tovább ugy beszélt, mintha háta mögött egy hadsereg volna, mely
egyetlen intésére ezt a beláthatlan tömeget megsemmisiti.

Nyáry Pál bátor és elhatározott föllépése nem tévesztette el hatását;
dörgő éljenekkel kisérték beszédét, s »le a kémekkel!« »börtönbe az
árulókkal!« kiáltások hangzottak fel mindenfelől.

Mire Nyáry Pál elvégezte hosszu, tartalmas, s a nép érzületét helyes
irányba terelő beszédét, a nagy tömeg szivvel-lélekkel meghódolt az
erőteljes szónoklat, nagy ész, megdöbbentő bátorság előtt.

Ez órától fogva Pesten Nyáry Pál volt a helyzet ura.

Pozsonyból nem kaptunk hireket. Mi történik ott? hogyan fogják fel a
pesti eseményeket, mit mondanak hozzá, s van-e összhang az országgyülés
működése s az itteni eljárás közt?

Az itteni forradalmi bizottság elhatározta, valakit rögtön Pozsonyba
küldeni, hogy Batthyányi Lajos és Kossuth Lajossal közölje az itteni
helyzetet, s tudja meg, miként állnak ott az ügyek.

Engem biztak meg a küldetéssel. Még az nap délután kocsira ültem, s
mindenütt váltott lovakkal, egész éjen át vágtattam Pozsony felé.

Reggel nyolcz órakor Pozsonyban valék; azonnal siettem Kúthy Lajoshoz, s
kértem, hogy jelentsen be gróf Batthyányi Lajosnál.

– Hova gondolsz? ily korán nem fogad senkit.

– Az meglehet, de ez se nem látogatás, se pedig magánügy, én a pesti
forradalmi bizottság küldöttje vagyok, s ha éjfél volna is, arra
kérnélek, jelents be.

A gróf egész pongyolában, azonnal elfogadott.

Rövid időzés után, mentem egyenest Kossuth Lajoshoz.

Kimerülten, betegen találtam iróasztalánál. Igen nyájasan fogadott.

Megkérdeztem tőle annyit, a mennyire megbizásom volt.

– Beteg vagyok, mond ő, egy hét óta nem alszom. Ember feletti munkát
végeztem, s erőm nincs arányban akaratommal, lelki vágyaimmal. Mindegy,
azért megküzdök. Itt van, folytatá egy csomagra ütve, a föld szabad, a
jobbágyság el van törölve s a nemzet tizenöt millió polgárt nyert.
Bécsben még a hadügy és pénzügy-miniszterség miatt akadékoskodnak, de mi
nem fogunk engedni.

– Ezeket hát elmondhatom küldőimnek?

– Szószerint. És most hadd hallom, mik folynak Pesten?

Az első órától kezdve eljövetelem pillanatáig, minden legkisebb
részletekben felsoroltam az eseményeket.

Kossuth az iróasztalra könyökölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta
elbeszélésemet. És midőn elvégeztem, ily kérdést tőn:

– Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért rajongó tömeg, nem
fog-e az első ágyu lövésre szétfutni?

– Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harczi kedvet, azonnal
meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalkozásra kész hivekkel van dolga.

– Helyes! mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk hajótörést szenved,
lemegyek, s magam állok a fiatalság élére.

Elbúcsuzván, egyenesen a hajóra siettem, s félóra után már utban voltam
Pest felé.

Étkezés után, mert a mult éjjel mitsem aludtam, kissé lepihentem. Mély
álmomból lárma vert fel; nevemet hallottam kiabálni. Nem tudtam
elképzelni, hogy mi lehet? rohantam a fedélzetre. Esztergomnál voltunk,
a partot sokaság lepte el, élén Besze Jánossal, ki ugy bömbölte, mintha
ágyu szólna:

– Itt van Degré?

– Igen, mit akartok?

– Hallani a pozsonyi hireket.

A kapitány beleegyezésével, ki igérte, hogy megvár, partra szálltam.

Elmondtam Kossuth Lajos izenetét. Roppant éljenzéssel fogadták, s
éljeneztek még sokáig, mikor a hajó már messze uszott lefelé.

Pesten általános bizalommal s megnyugvással vették Kossuth szavait.

Késő este aztán fölmentem a városházához, hogy az ott működő
bizottságnak is elmondjam, a mit tudok. Ép Rottenbiller felváltotta
Nyáryt éjszakára.

– Jőjj hozzám theázni, szólt Nyáry, mondj el mindent körülményesen.

A mint a megyeház felé mentünk, több csoporttal találkoztunk, egyik
izgatottabb volt, mint a másik.

– Végre is igaz lesz; mond Nyáry fejcsóválva.

– Mi?

– Azt a hirt sugták be nekem ma, hogy az éjszaka meg akarják támadni a
zsidókat. Nem fekszünk le öcsém.

– Nem bánom, kialudtam magam a hajón.

Schodelné igen jó estelivel várt, s mi derekasan hozzáláttunk. Hárman
voltunk csak, s igen kedélyesen elbeszélgettünk. Egyszer csak berohan
Nyáry irnoka, s hirül hozza, hogy roppant néptömeg van a barátok terén,
s a barátok kapuját akarják betörni.

– Miért a barátok kapuját?

– Hogy a harangokat félreverjék.

Nyáry fölkerekedett, s a helyszinére mentünk. Csakugyan erősen döngették
a kaput.

Nyáry, mint valami oroszlán, utat tört a kapuig, s hátát a kapunak
fektetve, kezét parancsolólag fölemelte.

Méltó lett volna lefesteni; ott állt az a Herkules rettenthetlen
kifejezéssel, s a mint a lámpa fényét rávetette, szemeiből lehetett
kiolvasni felháborodását. Végig zugott a tömegen e név: »Nyáry« s a
lárma morajjá vált, mignem kis idő mulva egész csend lőn.

Ekkor elkezdett beszélni. Én soha se hallottam olyat; szólt az
értelemhez, a szivhez, a szenvedélyekhez; egyik mondatában sujtott, a
másikban békitett. »Ti szabad emberek vagytok, kik a szolgaságért
küzdtök. Menjetek nyugalomra, aludjátok ki e veszedelmes mámort, s
holnap ébredjetek mint méltó harczosai a szabadságnak. E szép napok
fényes lapjaira ne mázoljatok szenynyet, mert a nemzet megátkozna érte«
s igy tovább.

Sikerült neki a tömeget eloszlatni.

Mentünk aztán a Király-utczába. Itt javában zuzták az ablakokat,
döngették a kapukat s fenyegető kiáltásokkal rémitgették a családokat.
Ahol csak nagyobb volt a csoportosulás s legfenyegetőbb a helyzet, Nyáry
mindenütt ott termett; tekintélyes megjelenése, határozott s meggyőző
beszéde eloszlatta a tömegeket, mint eloszlatja szélfuvallat a füstöt.

Nagy sokára érkezett a polgári őrség, s végre a gránátos zászlóalj
Budáról. Ezekre már semmi teendő sem várt, s élesre töltött
fegyvereikkel bizonyára nem víttak volna ki oly dicsőséges eredményt,
mint Nyáry Pál a szellem és higgadtság fegyverével.

– Most már haza mehetünk; szólt Nyáry.

Pest városa kell, hogy Nyárynak hamvait áldja. Az ő bátorsága, vas keze,
határozott jelleme, bölcs belátása s szónoki ereje mentette meg a várost
azon zavaros napokban a legnagyobb veszélyektől. A vagyon- és
személybiztonság az ő erélye nélkül szomoru állapotba jutott volna. Ő
nyugalmát, életét akárhányszor koczkára tette, hogy a polgárok ezrei
békén aludhassanak, és senkinek tüzhelye szét ne romboltassék. Az ő éber
lelke őrködött Pest sorsa felett, s a rakonczátlanság vagy féktelenség
bárhol csapott fel lángba, ő nem késett azt mindenkor és mindenütt
elnyomni. Vakmerőséggel határos elszántságot tanusitva, csodálatra
méltón parancsolt a felzaklatott indulatoknak.

A kegyelet Pest városa részéről annyi érdemesek iránt nyilatkozott már,
de hogy Nyáryról megfeledkezett, ez, gyöngéden szólva, nem szép.
Senkinek annyit nem köszönhet. Emlékezni fognak azok, kik azon időből
élnek, s hála isten, még sokan lehetnek, minő szolgálatot tett Nyáry e
városnak? s ma feledve volna mind az? lehetetlen! de hát miért nem őrzi
emlékét még csak egyszerü kőlap sem, mikor szobrot érdemelne e várostól?
Nem érdemel-e Pest városától legalább is annyit, hogy a Ferencziek
terét, hol annyira kitette magát a város érdekeiért – bátran mondhatom –
életveszélynek, elnevezzék »Nyáry Pál« térnek.

Nem hiszem, hogy hálátlanság, vagy szükkeblüség volna, de mindenesetre
vétkes mulasztás, mit ha helyrehozni akarnak, addig tegyék, a mig azon
nagy férfiu önfeláldozó működésének számtalan élő tanuja van.

Láttam a csatatéren, olvastam jeles művekben legendaszerü hőstetteket,
de őszintén megvallom, nem ragadott soha egy eset sem oly csodálatra,
mint Nyáry Pál, midőn nehány lámpa kétes derengésénél, egy maga, üres
kézzel, szembe áll száz és százakra menő felhevült tömeggel, s
győzedelmeskedik felette.

A mig csak Pest városa állni fog, abból Nyáry Pál emlékének kihalni nem
szabad.

Nyáry Pál, a mai események következtében, szükségesnek látta minél elébb
nagyszerü népgyülést egybehivni, s utasitást adott, hogy a szónokok mily
irányban igyekezzenek hatni. Ezzel elváltunk.

Másnap siettem Vasváryhoz, mint a gyülések legkedveltebb, legnépszerűbb
s leghatásosabb szónokához. Azt mondták, L*** müvésznőnél találom.

Bizony nem találtam ott, de a tisztelt művésznő nem bocsátott el
mindjárt, hiába szabadkoztam, hogy sürgős közlendőm van Vasváryval.
»Csak nehány perczig maradjak, azalatt eljöhet.« És mit kivánt e nehány
percz alatt? hallani ujdonságokat, eseményeket, terveket, s isten tudja
mi minden efféléket.

Nekünk akkor időtájt kerülni kellett az ismerős nőket, mert ha elfogták
az embert, nem lehetett szabadulni, a mig a napi eseményeket végig nem
soroltuk. El kellett mondani Vasváry, Jókai, Irányi beszédeit stb. Ez
aztán egyszer-kétszer csak megjárta, de minden lépten-nyomon ismételni,
bizony nehéz feladat volt. Jutalmul kaptunk aztán uj nemzeti rózsát,
mert a régi gyürött s nem is ily szép. Egy urhölgy, kinél azelőtt soh’
sem voltam ebédre hivatalos, csaknem naponkint elküldte reggel inasát, s
meghivott ebédre; igy akart volna eleven ujságra előfizetni. De biz én
soha sem értem rá. Na hát ez a tisztelt művésznő is nemcsak a
történtekről akart értesülni, de vagy nyolcz napra valót előre
tudakozódott. A falon több értékes kép közt egy sajátságos, de minden
művészi becs nélküli is függött, elegans alak, begyűrött kalappal, kis
batyuval a hátán, s égő szivarral a szájában, könnyelmüen néz a világba.
Aláirva: »az én jövőm.«

– Mily különös kép! kiáltottam fel, s mégis rokonszenves.

– Hát még az eredetije! mond a művésznő.

– Van eredetije is?

– Igen, gróf Teleki Sándor.

– Kalandos életéről sokat hallottam. Már máglyára is volt itélve.

– Herczeg Lichnyovszky segéde volt a Don Carlos seregében, aztán
elfogták s csak az osztrák követ mentette meg a haláltól.

– Tudom, tudom. Lisztnek benső barátja, diadalutjában mindenütt kisérte.

– Rendkivül kedves, mulatságos s szellemes ember.

– Sajnálom, hogy nem ismerem.

– Én meg csodálom, hogy ily viszontagságos időkben nincs itt, mikor az
efféle izgalmas életet imádja.

Midőn elmentem, láttam a nagy falragaszokat, hogy délután népgyülés
tartatik.

Jókai és Vasváryék ugyanazt szándékoztak cselekedni, a mit Nyáry üzent.

A szónokok egymásután a szabadság elleni merényletnek nyilvánitották a
tegnapi kihágást, s a nép nevében tiltakoztak az ily aljas zavargások
ellen, mikor a valódi küzdők a »szabadság, egyenlőség és testvériség«
zászlója alá sorakoznak.

A gyülésnek rendkivüli hatása volt, de oly beszédet is tartott Vasváry,
mely a szivek mélyére hatott, s megrázta a velőket.

A közönség elragadtatásában szitkot szórt a bujtogatókra, s megfogadta,
hogy majd elbánik velök, ha megint kisérteni merészlenek; pedig okvetlen
volt a közönség egy része olyan, mely tegnap követte a rendzavarókat, de
Nyáry hatalmas föllépése, Vasváry megnyerő szónoklata fényesen
elhóditotta őket, s minden kétes jellemű egyént a cselekvés teréről
leszoritott.

A nemzet valóban büszke lehetett Vasváry és társaira; oly ifjan ezrek s
ezrek élén példásan, e dicső szerephez méltón viselték magokat; egyetlen
helytelen tettre nemcsak nem ragadtattak, de egész népszerüségökkel,
minden befolyásukkal oda működtek, hogy a józanság, erkölcs és jellem
keretében maradjon az egész mozgalom. Nagy eszmékért kivántak küzdeni,
de csak ahoz méltó fegyverekkel.

A nép nem rosz, csak lelketlen vezetők ne csábitsák tévutra. A
szerencsevadászokat az első kisérletnél szétugrasztották, egy második
meghiusult erőfeszités után pedig eltüntek. Szerencsére! különben a
közvélemény számolt volna le velök.

És ezután oly példás forradalommá lőn, melyhez hasonlót a világ alig
képes felmutatni.

Este találkozom idősb, akkor még ifjabb gróf Ráday Gedeonnal, ki nagy
nevetve azt mondja:

– Hallod csak, Fekete Tóni el akarja fogni a Dunát.

– Mit akar?

– Hát, mert sehol ellentállásra nem talál, s csapatának babért akar
szerezni, körülzárolta a Dunát.

Tudtam, hogy Fekete Tónitól sok bolond kitelik, elmentem őt felkeresni.

És csakugyan a bécsi hajó kikötőjétől kezdve fel a Margit-sziget felé,
mindkét oldalon Fekete csapatát csatárlánczban feloszlatva találom.

Keresem Fekete Tónit, végre ráakadok, a mint roppant komoly
fontoskodással jár fel-alá.

– Tóni! kérdem, mi a mennykőt akarsz?

– Megmenteni valamennyitöket.

– Ah, ah! ki akar önteni a Duna?

– Ne tréfálj, mert ez komoly ügy. Eddig hagyták folyni a dolgokat, mert
nem volt megfelelő katonai erő Pesten. Hiteles értesülésem van, hogy
Komáromból hajón szállitanak megerősitést, s ma este ide érkezik.

– És te?

– Megakadályozom a partraszállást.

– Igy, egyenkint felállitva embereidet?

– Majd akkor összevonom.

– Kitől van rá megbizásod?

– Hazafiui érzületemtől.

– Ah, ah!

– Te nem értesz a katonai dolgokhoz, ne avatkozzál belé.

– És te?

– Én két évig voltam testőr.

– Ilyen viszonyok közt nagy előny, aztán csak kellően használd is fel.

– Az én dolgom.

Ő aztán ugy végezte a dolgát, hogy azokat a jó zsidó-fiukat egész éjen
át hagyta fázni, álmatlankodni, a nélkül, hogy a várt katonaság reggelig
megérkezett volna, s midőn buzgólkodását csipősen felhoztuk, azt
felelte:

– Jobb előrelátásból megtévedni, mint elbizakodottságból követni el a
mulasztást.

Hasonló ártatlan furcsaság akármennyi adta elő magát, a mit aztán
felváltva a leglelkesitőbb események követtek, mint ma is, reggel Fekete
Tóni katonai hóbortját nevettük, este meg az önkényt fényesen
kivilágitott város elragadtatásában gyönyörködtünk.

Szinházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny s kilép fekete
díszmagyarban Egressy Gábor, s az épen megérkezett ujdonságot, hogy az
első felelős magyar miniszterium ki van nevezve, tudtul adja.

Na, ha erre össze nem omlott az a szinház, minden vihart és földrengést
ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben soh’se
hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a
Rákóczy-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott
ez, mert néhányszor megujult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint
mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyuló idő után helyreállt a
csend, de csakis azért, hogy az uj kitörésekhez uj erőt nyerjen a
közönség.

Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb
nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos
éljenzéssel üdvözölt.

A szinház hangos társalgási helylyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a
földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az
előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak?

A közönség a szinházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség
felmutatni? alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló
hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen
kivilágitották a várost; az ablakokból nemzeti szín zászlók lengtek, s
az utczákon »éljen Kossuth! éljen Deák! éljen Batthyányi! éljen Szemere!
éljen márczius 15-ke!« hangzott.

A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a szinházból
hazatérőket a hatvani-utczában. Landerer előtt az utczán egy nyomda volt
kivilágitva, a körűl kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó
működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágitva: »éljen a
sajtószabadság!« felette a magyar czimer, jobbra-balra nemzeti zászló. A
»talpra magyar«-t, 12 pontot, s a magyar miniszterium névsorát díszes
példányokban szórták a közönség közé.

Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.

Következő nap reggelén zajosan állit be hozzám egy vörös szakállu,
eléggé fiatal, de meglehetősen kopasz egyén. Megjelenése urias, arcza
rokonszenves s tekintete bátor.

– Kapok-e reggelit? nem akarok ám mindjárt elszaladni.

– Lesz, feleltem, kétkedve tekintve vendégemre.

– Nem vártál, ugy-e? na, de hallottam, meg akarsz velem ismerkedni, hát
itt vagyok.

– Itt ám, de ki?

– Ki? látszik, hogy nem vagy tőkepénzes, mert akkor megismernél, mint
harist a hangjáról. Teleki Sándor vagyok.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben.

– Na fiúk! ezt ugyan jól csináltátok, csak sajnálom, hogy nélkülem, de
remélem, kijut még nekem is, mert nem marad ez folytatás nélkül.

A pinczér felszolgálta a reggelit s mi hozzá ültünk.

– Eszem a lelkedet, kezdé Teleki, sokat voltam Spanyolországban, hát ne
ütközzél meg, ha rajtam egy kis czigányost fogsz fölfedezni. Ma
találkozunk először, s én azzal kezdem az ismeretséget, hogy kérek tőled
valamit.

– Parancsolj.

– Jer holnap Kolozsvárra.

Nagy szemeket meresztettem rá.

– Na igen, itt szerepeitekből az első felvonást lejátszottátok, most
jőjjetek kisegiteni minket. Na ne sokat gondolkozzál; Lisznyay,
Bulyovszky, Oroszhegyi s többen jönnek. Szeretném, ha te is segitenél
ott valamit.

– Lehetlen, a rendre felügyelőbizottság egyik jegyzője vagyok, hát nem
távozhatom.

– Jaj beh kár! Csupa politikából milyen jó egy-két napot csaptunk volna.

Aztán ugy elbeszélgettünk, mintha rég sok elmondani valónk lett volna
egymásnak.

Egy csomó fiatalság csakugyan elutazott Kolozsvárra, hogy tüntessen,
szónokoljon s lelkesitsen.

Az uj kormány, hogy addig is, mig a fővárosba átteszi székhelyét,
képviselve legyen, leküldte Klauzál Gábor minisztert.

Ugy fogadták, mint a jeles szeretetreméltó hazafi érdemelte; bizalommal,
előzékenységgel s hódoló kitüntetéssel.

Nyáry Pál belügyi államtitkárrá történt kinevezése is megjött. Ez
alkalomra nagyszerü fáklyásmenetet rendeztek neki, s engem biztak meg az
üdvözlő szónoklattal.

Nyáry Pál legelőször is nekünk jelentette ki lemondását. És amellett is
maradt, nem fogadta el az államtitkárságot. Ma is azt mondom, halálos
vétek volt, mert oly erély s szervező képesség, mint az övé, az
országban aligha találkozott. Ha az ő keze, az ő szelleme működik a
belügyek terén, sok máskép történt volna, még pedig egész
valószinüséggel az ország s a közügyek előnyére.

Pálffy Albert is meginditotta lapját, a »Márczius tizenötödike«-t. Ez az
eddigi lapok nehézkes modorával, nagyképü komolyságával s tudákos
szenvelgéseivel szakitva, eleven, éles, találó s néha merész hangjával
mindjárt hatást keltett. Főmunkatársa Csernatony Lajos oly irályt
gyakorolt, mitől a vakandokok prüszköltek, s ha egy-egy Tihanyi
Ferenczet, vagy tökhetest tollára vett, azt ugy szétapritotta, hogy azon
egy ép darab sem maradt. Már pályája kezdetén oly érdekeltséget tudott
kelteni, hogy megjelenését a közönség naponkint izgatottan várta, mert
egyik kezében mindig tükröt, a másikban meg ostort tartott. Mikor már az
összes kormány Pesten volt, s Erdélyből meg az alvidékről szomoru hirek
érkeztek, mindenkit megdöbbentett a márczius tizenötödikének hangja,
amint a kormányt erélytelenséggel vádolta, s irta, hogy nem kell
táblabiró-politika. És volt hatása, mert a kormány nagyobb buzgalommal
látott a nemzetőrség szervezéséhez.

Vasváry Pál kineveztetett a miniszteriumhoz titkárnak, Bulyovszky Gyula
fogalmazónak.

A muzeum-terén nagy népgyülés volt. Petőfi feltárta itt, hogy a
ráczoktól és oláhoktól mennyire fenyegetve vagyunk, hogy azokat Rajasich
érsek, ezeket meg Janku Ávrám s a szászok lázitják a magyarok ellen, s
mi itt puszta kézzel várjuk a támadást. Kérjük, követeljük a kormánytól,
hogy adjon fegyvert a népnek, mert a kiket ellenünk fellázitottak,
kaptak titkos uton gonosz kezekből.

A népgyülés azonnal küldöttséget választott, mely e kivánságot
előterjeszsze a kormánynak.

Nem emlékszem már, kik voltunk tagjai, de Petőfi vezetett.

Megindultunk s a sokaság kisért.

Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a hatvani-utcza azon házában és
részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk s a sokaság az utczát
foglalta el.

Az előteremben találtuk Kúthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották,
benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek daczára jelentsék be a
népgyülés küldötteit. Ivánka teljesitette kivánságunkat, s kis idő mulva
visszatért azon üzenettel, hogy bemehetünk.

Petőfi elmondta küldetésünk okát.

Batthyányi Lajos azt felelte:

»Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj; de gondolják
meg, e kormány oly rövid életü még, hogy tájékozásra sem volt elég
ideje. A mit átvett, csupa zür-zavar, s az ország pénztárát tökéletes
üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell«.

Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi
István odalépett hozzá, megállt előtte s igy szólt:

– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s
ha máskép nem lehet, hát a pokolból is.

– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter ur.

– De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk
csaknem a semmiből kell teremteni.

Végre azzal bocsátottak el, hogy a kormány nem csak kötelességének
ismeri, de lelkiismereti feladatának is, hogy a védelmi eszközök
beszerzéséről minél sürgősebben gondoskodjék.

Visszamentünk a muzeum-térre, a népgyülésnek eljárásunkról jelentést
teendők, mit a gyülekezet elégületlen zúgolódással fogadott.

A rosz benyomásnak kedvező fordulatot adott, hogy Bécsből egy küldöttség
érkezett a helyszinére. Vállalkozó derék ifjaknak látszottak. Hévvel s
elragadtatással szóltak a néphez, Bécs rokonszenvét tolmácsolták a
pestiek iránt. Elismerték, hogy Bécs vivmányait csak a magyaroknak
köszönheti, s ha e hazának hű karokra lesz szüksége, mindig számithat a
bécsiekre.

Ennek köszönhető, hogy a népgyülés a legjobb hangulatban oszlott el.

Mi a jó bécsiek tiszteletére díszlakomát rendeztünk a »Tigris«-ben. Volt
itt aztán összebarátkozás, ölelkezés s felköszöntés annyi, a mennyit
csak elbir egy éjszakán át ennyi igaz magyar s jóravaló német sziv.
Megmentettük itt nemcsak a hazát és Ausztriát, de egész Európát; nem
ismertünk lehetlent, levertük a bilincseket s felszabaditottunk minden
népet. Oh beh sok szép beszéd, beh sok jóakarat volt! Mindegyik ugy
szólt, mintha felfegyverkezett sereg volna mögötte. Kár az ilyenre
aludni egyet!

Ébredésem azért mégsem volt kellemetlen, a mint kimentem hazulról,
találkozom Teleki Sándorral, ki néhány óra előtt érkezett Kolozsvárról.

– Jaj beh kedves, hogy látlak, ép hozzád készültem. Itt van Knecht Péter
nagy kardkészlettel, jer, válaszszunk ki néhányat. Nincs Európában az
övéhez fogható. Ismerem.

A német szinházépületben volt a raktára. Odamentünk. Gyönyörüség volt
nézni ezt a sok remek aczélt.

Teleki kiválaszt egyet, nekem nyujtja s kérdi:

– Mit mondasz hozzá?

Oly tetszetős volt, hogy az ember szinte kedvet érzett magán vele
vágatni egyet. Megsuhintottam e szókkal:

– Felséges példány!

– Neked választottam ki emlékül. Az előitélet azt tartja, hogy
vágóeszközt nem jó emlékül adni, mert elvágja a barátságot. Ez ne
aggaszszon, édes czimborám, jut majd kaszabolni valód annyi, hogy mire a
barátságra kerül a sor, fűrész lesz már ebből.

Jellemzi a kort, hogy alig időztünk félórát Knecht Péter üzletében, s
ezalatt legalább ötven vásárló fordult, meg ott.

Az nap este víg társaság voltunk együtt az »Angol királynő« éttermében.
Beszélgettünk a horvát, rácz és oláh állapotokról; a mit ezek művelnek,
már nem mozgalom, de nyilt lázadás. Már innen, onnan s amonnan a magyar
érzelmüek a fővárosba menekülnek, életök többé otthon nem biztos. A
karloviczi értekezleten Rajasich érsek teljes egyházi díszben jelent meg
s hiveit a magyarok ellen vallási rajongás felhasználásával bujtogatta,
s isten tudja kinek védnöksége alatt végvidéki s szerbiai főtisztekkel a
római sánczokra vetették szemeiket. A mótzok vad gyilkosságokat űzve, a
havasokba gyülekeznek.

E sötét állapotokról beszélgetve, korántsem busultuk el magunkat, sőt
ellenkezőleg föllelkesültünk, mert ki kétkedett abban, hogy majd
megtanitja őket a magyar. Meg is tanitotta.

A pinczér Teleki Sándornak egy csomagocskát adott át, mely a
»vadászkürt«-ből érkezett.

Teleki felbontja a csomagot, s egy gyönyörü kis czipőt talál benne.
Elkiáltja magát:

– Ilyen láb csak kettő van a világon s az Clemenczé. Megérkezett;
mindjárt hallunk párisi hireket. Elrohant.

Sokáig vártuk a párisi hireket, de biz azok Sándorral együtt elmaradtak.
Erre aztán a társaság ki nem fogyott az élmenczkedésekből.



IX.

Másnap déltájt Szemere Bertalan belügyér hivatott. Megijedtem, hogy
valami hivatallal fog megkinálni, pedig most egy csepp hajlamot sem
éreztem, hogy iróasztal mellett görnyedezzek.

– Ön le fog menni Pétervárára még ma. Beszélje meg Zsittvay alispán s
Parcsetich Sándorral, hogy esti hány órakor induljanak? egy gőzös van
rendelkezésökre állitva. Elviszik Hrabovszky tábornoknak királyi
teljhatalmu biztossá történt kineveztetését, s egyuttal a ráczok elleni
erélyes föllépésre serkentik. Azért szemeltem önt ki a többi közt ezen
czélra, mert tudom, van elég bátorsága hozzá, hát ne siessen vissza,
tájékozza ott lenn magát, vegyen időt az alvidéki dolgok s üzelmek
felismerésére. A hol szükségét látja, ne kimélje a költséget. Ezzel egy
csomó pénzt adott, azon hozzátevéssel, ha visszajövök, számoljak be
neki.

Délután Zsittvay, Parcsetich és én külön gőzhajón usztunk lefelé a
Dunán.

Pétervárára szerencsésen megérkeztünk, s időt nem veszitve, azonnal
siettünk a várparancsnokhoz.

Ritkán lepett még meg valami annyira, mint Hrabovszky egyénisége. Vállas
erős ember, rövidre nyirt hófehér hajjal, telt arcza a kicsattanásig
piros s élénk szemei villogók. Tiszteletet parancsoló alak volt.

Méltósággal, de barátságosan fogadott.

Zsittvay elmondta küldetésünk czélját, s egyuttal a kinevezést
átnyujtotta.

Hrabovszky az irásba tekintve, elgondolkozott, s aztán megszólalt:

– István főherczeg van aláirva.

– Igen, mint királyi helytartó.

– Bocsánat, uraim, súlyos megbizatás, s nagy felelősséggel jár. Én mint
magyar fogom tudni kötelességemet s teljesitendem is, de mint katona
ehez ő felsége a király egyenes jóváhagyását várom. Mindenekelőtt ő
felsége aláirása szükséges.

Rövid tanácskozás után az lőn a megállapodás, hogy én és Parcsetich
gyorslovakkal, mert az ügy igen sürgős – utazzunk megszakitás nélkül
vissza Pestre, magunkkal vive a kinevezést, s közölni a kormánynyal
Hrabovszky tábornok kivánságát, Zsittvay pedig ottmarad a kormány
további intézkedéseig.

Most is előttem a képe, mikor az öreg tábornok jobb kezét maga mögött az
asztalra támasztva, odadőlt, s fejét aggodalmasan megrázva, mondá:

– Tudják, uraim, mi lesz ebből? polgárháboru.

Azután bevezetett nejéhez. Virágzó szép fiatal asszony volt; érzelemre
és nyelvre a legtisztább magyar, született Klobusitzky.

Mikor elváltunk, igen szivélyesen meghivott ebédre.

Kimentettem magam, mert még megbizatásom van Ujvidékre, s azt sietősen
el kell végeznem, délután pedig utazom vissza Pestre.

Ladikra ültem s áteveztünk Ujvidékre. Itt Csernovics Péter működött mint
kormánybiztos. Azonnal fölkerestem.

Elmondtam, mivel bizott meg Szemere.

– Hiába küldenek már ide viszonyokat tanulmányozni, állitá Csernovics,
kár minden lépésért s minden fillérért. Itt csakis fegyverrel lehet
végezni. Elbeszélte az egész karloviczi értekezletet, a titeli sajkások
maguktartását, a lappangó tüzet ott is, a hol még a láng fel nem
csapott.

Együtt ebédeltünk. Csernovics Péterrel ebédelni pedig annyit tesz, hogy
az ember hozzálátott ahoz az eredeti forrástól beszerzett Cliquothoz,
melyet Csernovics még olyan helyre is, mint Ujvidék, maga után hozatott.

Végre aztán elég volt a jóból, s nekem az elutazásra kellett gondolnom,
hát bucsut vettem s visszaladikáztam Péterváradra.

Parcsetich türelmetlenül várt. Már esteledett, mikor elindultunk.

Az első rácz faluba érve, ránk kiáltottak: Megállj!

– Baj lesz, mond Parcsetich, s a kocsist sebes hajtásra intette.

A kocsis megeresztette ostorát, s a négy ló ragadott minket.

– Magyarok! kiáltoztak mindenfelől, szöknek! s elkezdtek ránk
lövöldözni. Egy golyó a hátsó kerék küllőjét surolta, másik meg a kocsis
ülése alatt hatolt a kocsi oldalába. A lovakat sem kellett többé
biztatni, mert nekivadulva, ugy vágtattak, hogy pillanat alatt a faluból
kiértünk.

– Lesz-e még szerencsénk ily fogadtatásban részesülni? kérdeztem.

– Ezt körülbelül nekem köszönheted. Szolgabirájok voltam, s a gazemberek
rám ismertek. Mire a másik faluba érünk, sötét lesz, azontul aztán semmi
baj.

Nem is volt; Pestig minden további kaland nélkül megérkeztünk.

Szemerénél megtettem a jelentést, átadtam Zsittvay levelét s Hrabovszky
tábornok válaszát, beszámoltam a pénzről s azzal siettem barátaimat
fölkeresni.

Mind együtt találtam víg lakománál.

– Ünnepeltek valamit? kérdeztem.

– Függetlenségem halotti torát üljük, felelt Teleki Sándor.

– Nősülsz?

– Ha csak annyi volna! de képzeld, kineveztek a mótzokhoz főispánnak.
Holnap utazom közibök.

– A francziánét is viszed?

– Viszem hát. Nem tudom, ki fog nagyobb szemeket mereszteni, Clemence a
báránybőr-süvegekre, vagy jó édes anyám Clemencera?

– És most itt tartod a főispáni beiktatás ünnepélyét?

– Pálffy Albert kölcsönözte rá a pénzt.

– Mert biztos vagyok, hogy azonnal megküldöd, különben kiteszlek a
Márczius 15-be, enyelgett Pálffy.

– Ha csak ez a biztositékod, kölcsönözz kérlek mégegyszer annyit, s
aztán tégy ki kétszer.

Ennél vigabb, tréfásabb és barátságosb főispáni beiktatás még alig volt.
Szegény Vasváry annyit élczelt a mótzokra, álmodta volna-e akkor, hogy
rövid idő mulva azok fogják agyonverni?

Ha valaha kormány elismerést és támogatást érdemelt, ugy bizonyára az
első felelős magyar miniszterium az; ha valaha nehezültek alkotási,
rendezési s védelmi nehéz gondok halandó agyára, ugy nehezült ezen
kormányéra annyi, hogy középszerü lelkek összeroskadtak volna alatta.
Egy ország kormányzatát átvenni akkor, mikor az uj átalakulás által meg
van rázkódtatva; képviselőház, egyetlen katona s egy fillér pénz nélkül;
s a fölött még a szabadság ellen fellázadt nemzetiségekkel is
leszámolni, meghaladja a képzeletet. Bölcsek, államtudósok, nagy
hadvezérek s hires pénzügyérek ezen helyzetben lehorgasztották volna
fejeiket, a mi kormányunk fölemelte azt, mert bizott magában, bizott a
nemzetben. Nyiltan szólt, feltárta az ország sebeit s nem iparkodott
ámitással a hatalmon megmaradni.

Áldozatra hivta fel a nemzetet, mert üres pénztárral se a fegyverek
beszerzését, se pedig védelmi műveleteket nem eszközölhetett. És a
birtokosok, kereskedők, iparosok s még az alsóbb osztályok is
versenyeztek, versenyezve hordták össze arany- és ezüst-értékeiket, ugy
hogy hamarjában három millió forint kincs gyült össze a haza oltárán. Ez
volt az alap, melyre a teljes értékü egy- és kétforintos magyar
bankjegyek kibocsáttattak.

Ezt az alapot aztán Windischgrätz herczeg szépen összeszedte, elvitte s
a világosi katasztrófa után a bécsi hatalom ezen egy- és kétforintos
bankjegyeket érvényteleneknek nyilvánitotta. Nem rosz üzletet csinált.

Már a képviselőház is ülésezett s tiz honvédzászlóalj felállitása lőn
elhatározva.

Ezalatt a nemzetőrséget országszerte erélyesen szervezték, s fegyverek
előteremtéséről lőn gondoskodva. Bizony égető szükség volt, mert
Erdélyből hajmeresztő hirek érkeztek, s a ráczok már nemcsak csörtették
a fegyvert, de keményen használták is.

A honvédséghez oly tömegesen jelentkezett a minden osztálybeli ifjuság,
hogy nem győzték besorozni.

Már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri
osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt.

Nagyon gondolkozóvá lettem, ha nem kellene-e otthagyni a titkárságot,
hogy a mostani helyzetnek inkább megfelelő állásban szolgáljam a hazát,
s fölvegyem a vörös-zsinóros attilát?

Elmentem Petheő őrnagyhoz a »vadászkürt«-be.

Ott találtam Marschalkó Tamást és Bernáth Berczit, mindkettőt
honvéd-közvitéz egyenruhában (ma mindkettő honvédezredes.)

Elcsodálkoztam.

– Hogy lehet az, Tamás, kérdém, hiszen te tiszt voltál már mint testőr,
s ugy tudom, a tiszteket egy fok előléptetéssel veszik át a
honvédséghez?

– De ha már van elég, hová dugjanak? én pedig nem akarok várni.

– És te Berczi, ki oly nagy vagyonnak korlátlan ura vagy…

– Az nem ad katonai érdemeket, pedig ez időszerint csakis katona óhajtok
lenni.

– Ép ugy, mint én.

– Azt bizony csak verd ki a fejedből. Szép pálya kezdetén vagy, a
melyhez hivatásod lehet, s még sokra viheted, amig nálunk jó sokáig csak
ágyutöltelék számot tennél. Igy beszélt Petheő.

– Bocsáss meg Berczi, eddig azt hittem, te vagy a legnagyobb bolond,
kiált fel Marschalkó, ki kényelmet, palotát, szolgasereget otthagyva,
beálltál pocsolyakerülőnek, mikor otthon telivér paripákon
nyargalódzhatnál, de most látom, hogy náladnál még nagyobb bolond is
akad, mert belőled legalább jó katona lehet, de mit várhatunk az ilyen
téntanyalótól? Ugyan Lojzi mikor jön meg az eszed?

– Én kérdem azt tőled, Tamás, ki ráérsz ily komoly órákban szent
dolgokból is tréfát űzni.

– Tán bizony sirjak, mikor közeledni látom az én korszakomat?

– Na lássátok, jegyzém meg, s engem mégis le akartok beszélni. Az én
bőröm sem drágább a tieteknél.

– Különböztessük meg a dolgot, szólt Berczi, igaz, hogy a magyar
született katona, következőleg hősiességedben nincs okunk kétkedni, de
közembernél ez szűk térre van szoritva, pedig neked, ki semmiféle
katonai készültséggel sem birsz, meglehetős ideig lehet kilátásod
közvitéznek maradni.

– És neked?

– Barátom az egészen más, engem visz az unalom, az ujság ingere.

– És a hobort; szólt bele Marschalkó.

– Meg az is, hagyta helyben Bernáth.

– És nem a lelkesedés? kérdém.

– Barátom, azzal gazdálkodom, mert majd sok kell belőle a csatatéren.

– Barátom! szólt komolyan Petheő, érteném és méltányolnám eljárásodat,
ha szűkiben volnánk az ujonczoknak, de annyi jelentkezik, hogy nem
győzzük besorozni. Itt kipótolja helyedet minden suhancz, a ki elég
bátor magát agyonlövetni, mig ott, a hová hivatásod leköt, nem minden ép
testü pótolhat ki. Néhány kell a ti fajtátokból, hogy legyenek
tisztjelöltjeink, de már van több mint elég. Majd ha szép hazánk ege
egészen elborul, s ha minden egyes karra szükség lesz, akkor elvárunk.

Szóval, ki tréfával, ki komolyan, de tervemről ezuttal lebeszéltek, a mi
engem eléggé lehangolt.

A miniszterium lázasan dolgozott, s tevékenységének oroszlán része
Kossuthnak jutott, azonban gróf Batthyányi Lajos, Szemere Bertalan s az
Olaszországból kissé elkésve megérkezett Mészáros Lázár is bámulatos
erélyt fejtett ki.

Az országgyülés egy kétértelmü töredékétől eltekintve, mely töredék
vezetői a Madarászok voltak, mindenki a házban, a fővárosban s az
országban bizalommal nézte és támogatta a kormány működését.

Az idegek már ugy megszokták az izgató hireket, s rendkivüli
eseményeket, hogy az ember szinte beteg volt bele, ha nem hallott vagy
látott valami megdöbbentőt.

A csendesebb napok egyike volt; ugy éreztük magunkat, mint a nagy
fergeteg és zápor után, ha kevés szünet áll be, de az égboltozaton még
sűrübb és feketébb felhőket látunk egymás fölé nyomulni, tudjuk, hogy
villámokat szórnak s pusztulás marad nyomukban, mégis reménykedünk, tán
a szél elveri másfelé s nem zudul fejünkre.

Pest kissé nyugodtabb alakot öltött; az emberek lassankint
foglalkozásukhoz láttak, a népgyülések elmaradoztak, az izgatottság
csillapult. Nem volt semmi csoportosulás, nem érkeztek uj hirek, nem
készült kivilágitás, a »Márczius tizenötödike« nem tett leleplezéseket,
s Pálffy Albert párbajban senkinek sem lőtte át kalapját, mint a multkor
Csiky Sándor képviselőét; még csak sajtótörvényeket sem égettek el.
Itt-ott ujonnan alakult csapatok vonultak végig, katonai menetben,
többnyire még fegyvertelenül, vagy nemzetőrök siettek a szolgálaton
levőket felváltani.

Én akkor a lovas nemzetőrségnél szolgáltam, hadnagyom Karácsonyi Guidó,
szakaszvezetőm Almay Rezső volt. A pesti lovas nemzetőrség fényességben
felülmult minden más sereget; a közvitézek huszártiszti egyenruhát
viseltek.

Szakaszunk éji 11 órai őrjáratra lőn kirendelve. Este 7 órakor fölvettem
az egyenruhát, lovamat az őrtanyára rendeltem, s a szinházba sétáltam
oly szándokkal, hogy előadás után valahol megestelizvén, 11 órára majd
ott leszek az őrtanyán.

Ha jól emlékszem, »Borgia Lucretia«-t adták. Itt alkalmam volna
összehasonlitást tenni a 48 előtti s a mai dalművel; akkor élveztünk
tisztán, magyar, jó előadásokat, most néha három-négy egyszerre énekel
olaszul, az ötödik meg csak ugy tekeri ki a nyakát a magyar szónak.
Akkor volt Schodelné, Hollósy Kornélia, Stéger virágjában, Farkas (Wolf)
Károly, Benza, Füredy. Ma van Nádayné elmenő félben, majd szerződtet
helyébe báró Podmaniczky Frigyes valami olasz kávéházból egy Signorinát
fele hanggal, s két annyi fizetéssel. Mert annak idejében a kitünő
magyar dalmű nem emésztett fel ötödrész annyit, mint ma a rosz
zagyvalék. És ha jött külföldről vendég, ha csak négyszer-ötször lépett
is fel, legalább egy dalművet betanult magyarul. Lagrange bizonyosan
állott a dalművészet azon fokán, a hol Wiltné asszonyság, föllépett
néhányszor s elénekelte legalább Hunyady Lászlóban Szilágyi Erzsébetet
magyarul. Wiltné hónapokon s hónapokon át, évről-évre ismételten roppant
árak mellett énekel folytonosan idegen nyelven, s még Szilágyi
Erzsébetet, Mátyás király édes anyját; Melindát, Bánk-bán nejét is
olaszul énekli. Hiszem, ama lelkes magyar nők megfordultak sirjaikban.
Aztán van egy cseh olaszunk, mesés fizetéssel, már évek óta énekel
olaszul. Roger világhirü énekes volt, egyszer lépett fel a nemzeti
szinháznál, a Hugenottákban, s érdemesnek tartotta mindjárt a játék
elején egy hosszu dalt magyarul elénekelni. Reina meg igazi olasz volt,
s énekesnek is a maga szakmájában betölté helyét, ugy mint Perotti a
magáét; és Mazzi? nem énekelt-e mindig magyarul? mig most egy kis
Bartalucci, s minden birálaton alóli Szigeti Imréné sok követeléssel a
nemzeti szinháznál egész arczátlansággal segit irtani a magyar
szellemet.

Ezért bizony kár nagy fizetéssel két nagyképü igazgatót tartani.
Festetich Leó gróf és Ráday Gedeon gróf egyet sem tartott s jobb,
azonfelül magyar, de még hasonlithatlanul olcsóbb, sőt többet mondok,
változatosb dalművekkel látta el a szinházat.

Sokat lehetne erről beszélni, később alkalmilag tán rátérek.

A szinház megtelt, az előadás kezdetét vette. A szereplők kitünően
voltak hangolva, s a közönség lelkesülten tapsolt. Javában folyt az
előadás, midőn az ajtókon zajosan tódult be néhány fiatal ember, ily
kiáltással: »Árulás! a honvédeket lövöldözik!«

Lőn zűrzavar, kiabálás, a páholyok kiürültek, a függönyt leeresztették,
a közönség tódult az ajtó felé; a lépcsőkön mint felhőszakadás után
hegyről az ár, ugy hömpölygött lefelé a sokaság. Egyik férjét, másik
leányát kereste. A férfiak rohantak az utczára, a női közönség a
csarnokba szorult, nem mert távozni.

Megláttak a Révay báró kisasszonyok. Az istenre kértek, kisérjem haza,
mert félelmökben meghalnak. Elindultam velök, fölkerestük hintójukat; az
inast leszállitottam a bakról, s helyét elfoglaltam, aztán indultunk.

Az utczákon össze-vissza futkosott a nép. »Fegyverre!« hangzott
mindenfelé. Alig lehetett haladni a sokaságtól. Több kocsit
feltartóztattak, a miénk akadálytalanul haladt; tán nemzetőr öltözetem
adta meg a kiváltságot. A Károly-laktanya környékét sűrü fegyverropogás
s mindenféle vészhang tölté el. Az uj-téren áthaladva, láttam, hogy a
város e részében nincs oly tolongás és lárma, bucsut vettem
védenczeimtől s a »két oroszlán« felé siettem, hogy lóra ülve, a
gyülekezési helyen megjelenjek.

Utközben nagy csoportosulásra bukkantam. »A lámpára vele! a lámpára!«
odasietek s látom, hogy Móga tábornok van fenyegetve.

– Mi ez? kérdém.

– Ő adta ki a rendeletet, hogy a besorozott s a laktanyába szállásolt
fegyvertelen honvédeket a sorkatonaság lelövöldözze.

– Föl kell akasztani! kiabáltak.

– Ki a birája? kérdeztem.

– Mi, a nép! felelték.

– Jó, de előbb ki kell hallgatni, itéletet mondani fejére, ha bűnös, s
aztán lakoljon vétkeért. Hát mi se legyünk jobbak, mint a kik ott
gyilkolnak? Nem akarjuk-e mi elnyomni a zsarnokságot, s magunk még
zsarnokabbak legyünk? Fogságba vele!

Némelyek helyeselték nyilatkozatomat, mások lezúgtak. Én Mógához léptem
e szókkal:

– Tábornok ur! a nép nevében ezennel fogolynak nyilvánitom.

Móga nem felelt, csak erősen kikent bajsza rándult egyet. Szerencsére
több fegyveres nemzetőr is akadt a tömeg közt, s én ezekben biztam.

– Ide, nemzetőrök! Fegyver közé fogták az öreg urat, s szállásomra
mentünk. Az egész tömeg kisért, váltig mondogatván: »Dejszen, ki nem
szalasztjuk. Őrt fogunk állni.«

Én Mógának tisztelője voltam; kiismertem őt egy komoly esetnél. Régebben
még, néhány fiatal emberen sértést követett el több ismeretlen, ez
történt a megyeház-utczában. Az ifjak üldözőbe vették s azok a
rostély-utcza egyik kétes hirü házába menekültek. Néhány percz alatt a
Pillvax-kávéházból az egész fiatalság odaözönlött, s a házat ostrom alá
fogták, ugy hogy katonaság vonult fel ellenök. A katonaság elzárta az
utczát s a fiatalság szuronyokkal lőn bekeritve. Móga az országut és
rostély-utcza sarkán, a Remekházy-házban lakott. Föltette pofonütött
kalapját, kardot kötött s lement a hely szinére. Az ifjuság sértegette
őt, gúnyolta, kinevette, s ő lábhoz vezényeltetett. A szó szoros
értelmében megtaszigálták, méltatlankodtak vele, s mégsem engedte, hogy
a katonaság fegyverét használja. A tiszteket nyugodt magatartásra s
elnézésre intette. Üzenetet küldött a királyi személynökhöz, s mihelyt
onnan intézkedés történt, elvezényeltette a katonaságot anélkül, hogy
egyetlen fiatal embernek csak a hajaszála is elgörbült volna.

Az »Angol királyné« szállodában laktam, lakásom a kishid-utczába eső
második emeleten volt. Ide kisértük Mógát, az ajtót rázártuk, s két
fegyveres nemzetőrt állitottunk oda; a tömegből is ottmaradt egy csomó,
tán hogy ők meg a nemzetőröket őrizzék. Lent a kapuban is két nemzetőrt
állitottak, az udvart meg utczát pedig ellepte a sokaság.

Siettem Mészáros Lázár hadügyérnek tudomására hozni az eseményt. Nem
találtam, azt mondták a Károly-laktanyába ment; egy pillanatig sem
haboztam őt akár ott is fölkeresni. Akadály nélkül jutottam be a
laktanyába; a tömeg utat nyitott, mert nemzetőr vagyok, s Mészáros Lázár
hadügyér urnak üzenetet viszek. A katonaság sem tartóztatott fel,
valószinüleg huszártisztnek nézett. Igy a kapun szerencsésen bejutottam.

Megdöbbentő látvány volt. Az olasz katonák nekivadulva, töltött
fegyverekkel üzték a fegyvertelen honvédeket, a kit czélba vehettek,
lelőtték; jaj, káromkodás, lövöldözés és lőporfüst tölté el az udvart;
honvédek az emeletről ugrottak le a kövezetre, a katonák meg oda is
utánok lövöldöztek; itt halott, másut halálra sebesült feküdt. Idegeimen
jéghideg futott végig s minden hajszálom éghez meredezett.

Künn a nép mint morajló tenger háborgott; benn a katonaság Vezuv
kitöréseként szórta a tüzet s Mészáros Lázár e két pusztitó elem
közepette állt a lépcső alján s a katonasághoz felszónokolt olasz
nyelven. A válasz sortűz volt, s Mészáros oldalán segédtisztje, báró
Maszburg több golyótól találva, holtan rogyott össze. Mészárosnak e
jelenetre egy arczizma sem rándult meg, s a helyett, hogy hátrált volna,
öt-hat fokkal feljebb ment a lépcsőn, s még emeltebb hangon annál
nagyobb hévvel beszélt.

A tény ez volt: Ezen honvédzászlóalj szerencsétlen legénységét addig,
mig fölszerelték, a Károly-laktanya üres helyiségeibe szállásolták, a
többi részt egy olasz zászlóalj, ha jól emlékszem, Ceccopierik foglalták
el. Tisztjeik alattomban felbujtogatták a legénységet, azt állitván,
hogy a honvédeket az olaszok ellen viszik töltényeket osztogattak, s
előidézték a gyászos jelenetet, melynek huszonkilencz áldozata lőn.

Sokan élnek még Budapesten ez időből, s bizonyára emlékezni fognak e
megrenditő esetre.

Mészáros fokról-fokra feljebb haladt, s egyszerre csak benn volt a
forrongók közt. Most már lehetlen, vele beszélnem. Mi történik Mógával?
abban reménykedtem, hogy Mészáros föllépte el fogja oszlatni a gyanut és
tömeget. Visszatértem az »Angol királynő«-höz, távolról láttam az őröket
és sokaságot. Észrevétlen a kávéházba mentem, behivattam Fritz
szobalegényt. Külön szobába nyitottunk.

– Hány szobával van az enyém összeköttetésben?

– Oh! egész a Dunára eső részig; felelt ő.

– Jó, mondám, ketten meg kell hogy mentsük a tábornokot. Fogja
ruhaszekrényem kulcsát. A legvégső összekötő szobától az enyémig,
csöndesen nyisson fel minden közbeeső ajtót, bárkitől lakvák is a
szobák, ily esetben senki sem fog érte neheztelni. A tábornok öltözzék
át polgári ruhába, azután vezesse őt azokon a szobákon keresztül, a kis
lépcsőn le az első emeletbe, onnan majd könnyü lesz a többi.

– Erre már én is gondoltam, s beszéltem is felőle Bártl urral.

Nyugodtabban mentem az őrtanyára, hol ép Nemeshegyi Náczi és Szitányi
Adolf közvitéz kartársaim kitünő estelit hozattak. Csak most értem rá
érezni, hogy éhen vagyok, meghivtam magamat hozzájok vendégül, s bizony
majdnem az egész estelit elettem előlük.

Tizenegy órakor Almay Rezső lóra vezényelt bennünket, s megkezdtük az
őrjáratot, a városban összevissza, aztán ki a lőpor-toronyig. Mindenütt
volt ember, mindenütt látszott az izgatottság.

Bevégzett szolgálat után, természetesen, feléje se mentem az »Angol
királyné«-nak, hanem a főutra tartottam Csernovits Arzénhoz, hol az éjet
töltöttem.

Másnap az egész nemzetőrség fegyverbe volt szólitva, s a
Károly-laktanyában hosszasan folytak a tárgyalások. A vége az lőn, hogy
az illető olasz zászlóalj letette a fegyvert.

Nemzetőrök képeztek sorfalat a Károly-laktanya kapujától, a gőzhajó
kikötőig.

A zászlóalj kezdett elvonulni; rendkivül szomoru menet volt; nem pergett
a dob, nem harsogott a zene; s a napsugarak nem törtek meg a szuronyok
fényén. Szemlesütve s fegyvertelenül haladtak a sorfal közt a
Dunapartig. A Servita-tért, Kristóf-tért, a váczi-utczát, német
szinház-tért, nagyhid-utczát óriási tömeg lepte el. Az egész inkább
hasonlitott temetkezési, mint katonai menethez. Nem lehetett köztük
egyetlen hangos szót hallani.

És a sokaság dicséretére legyen fölemlitve, semmi gúnyos vagy sértő
megjegyzés nem kisérte a távozókat. Csak mikor a hajó már vitte őket
Komáromba, tört ki a dicsőités hangja Mészáros erélye felett.

Szállásomra menvén, hallottam, hogy az őrök s a tömeg egy része reggelig
csak kiállották a sarat, de ekkor türelmet veszitve, mert senki sem jő
intézkedni, követelték az ajtó felzáratását, majd elszállitják ők a
foglyot illető helyre. Az ajtót felnyitották, a szoba üres volt. Lőn
szitok meg káromkodás. Még sokáig dúltak-fúltak s tanakodtak az udvarban
és az utczán, végre lassankint széledezni kezdtek. Az utolsókat a
lefegyverzett olasz zászlóalj kivonulása csalta el.

Estefelé Móga veje gróf Lázár jött hozzám, megköszönni a szivességet, s
haza hozván ruháimat, elvitte ipja tábornoki öltözetét.

Ezután már rohamosan jöttek a hirek, események, s fölfegyverzés. A dolog
kezdett komoly fordulatot venni.

Asztalnál ültünk. Egy huszártiszt lépett be, s a teremben széttekintett.
Öltözete kissé elhanyagolt, mint táborozáskor szokott lenni; haja
rendetlen s kinézése izgatott volt. Hozzánk lépett e kérdéssel:

– Bocsánat uraim, nekem azt mondották, hogy a hadügyér urat e teremben
találom.

– Itt szokott étkezni azon kis asztalnál, de még nincs itt.

– Kissé várni fogok.

Helyet csináltunk neki asztalunknál, s megkináltuk.

Elfogadta e szókkal:

– Főhadnagy Tölgyesy vagyok. Éjjel-nappal uton voltam Lengyelországból.

– Hireket hozott?

– Igen, azt, hogy a Koburg huszárezred nincs többé.

– Nem értjük.

– Feloszlott. A legénység megtagadta az engedelmességet, s
kisebb-nagyobb csapatokban jön hazafelé.

– Hiszen ez dicső!

– A lengyel urak felhivást osztogattak titokban, mit az altisztek az
istállókban olvasgattak fel a legénységnek, ott tartották aztán
tanácskozásaikat, s vették át titkos kezekből az utiköltségre szánt kis
összeget. Most utban vannak hazafelé. Nehány tiszt is érkezik, ki
szolgálatát felajánlani jő.

Aztán beszélt sokat arról a rokonszenvről, a melylyel a lengyelek
kisérik a magyarországi mozgalmat; hogy az uraságok mint vendégelték a
magyar katonát, s minden úton-módon lelkesitették; a nők minő rábeszélő
ékesszólással s igéző viselettel igyekeztek hatni a tisztekre, s mindent
elkövettek, hogy őket a szabadság ügyének megnyerjék.

Tölgyesy röviden étkezett, barátság-poharat üritett velünk, aztán
sietett a hadügyért felkeresni bárhol, hogy a szükséges jelentést neki
megtegye.

Már ekkor a Würtenberg-huszárok jövetelének hirét is vettük. A Császár,
Hannover és Ferdinánd ezredek itthon voltak, s ezek képezték a magot,
melyből a világhirű magyar lovasság kelt ki.

Csúzy Palit is Pestre hozták az események, hogy ő, a nagy uradalmak
egyedüli örököse, többé jószágaira vissza se térjen, mert ő is honvéd
lett, aztán besorozták, s a bosszú, irigység s hatalmaskodás áldozatául
esett. Majd szólok erről a maga helyén.

Csúzy, régi szokásához hiven, sietett barátaival jót mulatni, mert
mintha érezte volna kora halálát, ahol csak tehette, mindenütt szedett
örömvirágot. Barátait meghivta estelire az »Angol királynő« szállodába.

Egyik nagyobb mellékteremben ragyogón teritett asztal körül
gyülekeztünk: Kúthy Lajos, Irinyi Józsi, Farkas János, Lisznyay Kálmán,
Damaszkin György, Zákó Pista, Lauka Guszti, Motesitzky Mór, Csillag
László, Dőry Pál, Festetich Oszkár gr., Inkey Kázmér, s még többen, a
kikre már nem emlékszem.

Sárközy Ferkó ott húzta a szivhez és érzelemhez szóló hangon, aztán
legszebb futamai közé beledurrogtak a pezsgő-palaczkok. Az elmés, majd
pedig a megható pohárköszöntők egymást váltották.

Tudja isten, akkor még a mulatság is máskép folyt, mint más időkben;
szilajabb volt a kedv, kitörőbb az öröm s lángolóbb a vér; mindenki
fenékig akarta üriteni az örömpoharat, mert nem tudta, mit hoz a jövő
óra?

A legzajosabb vigság közepette belép egy huszár, sarkantyuja peng,
kardja csörög, a mint szabályos léptekkel a terem közepére megy, ott
megáll, katonailag tiszteleg, s megszólal:

– Jelentem alássan, a kapitány ur itt a szomszédban nem bir aludni.

– Akkor hát jőjjön közibünk mulatni, mond Csúzy, szivesen látjuk.

– Értem, lőn a huszár válasza; tisztelgett, sarkán megfordult, s ép oly
léptekkel a mint jött, távozott.

Ez a kis megszakitás csipős és elmés kitételekre nyitott tért, a miknek
éle – természetesen – a nyuga lomra áhitozó kapitány urat érte. Sokat
nevettünk rajta.

Egyszerre megnyilik az ajtó, s belép egy szálas, halovány huszártiszt.
Koponyája közepéig érő homloka, sas orra, keskeny ajka s villogó szemei
bátor s elszánt harczosra mutattak.

– Köszönöm a meghivást, mond éles, csengő hangon. Bizony nem azért
üzentem át, mintha pihenés után sovárogtam volna, de fájt a szivem, hogy
szomszédságomban oly jókedvü társaság mulat, s én nem lehetek köztük.
Jóreménység fejében üzentem át, s önök csakugyan szivesek voltak engem
meghivni. Én Lenkey vagyok.

E névre olyan »éljen!« tört ki, hogy azt hittem, összeomlanak a terem
falai. Mindenki felugrált helyéről, s pillanat alatt Lenkey körül volt
véve; egyik ölelte, másik kezet szoritott vele, aztán felkapták s ugy
vitték az asztal főhelyére.

Most aztán megeredtek a harczias felköszöntők; dicsőitették Lenkeyt, ki
egy osztály huszár élén az országba jött.

– Az érdem, mond Lenkey, az altiszteké és legénységé, meg Fiáth
hadnagyé, kit titkukba beavattak. Összeesküvés folytán engem elfogtak, s
csak akkor adták vissza kardomat, mikor a határt átlépve, édes hazánk
földjére értünk. Itt aztán fölkértek, hogy vezéreljem őket.

– És te, kérdé Csúzy, addig nem tudtál semmit a dologról?

– Mindent tudtam, s engedtem őket cselekedni. Derék volt, mikor
beállitottak hozzám, s felszólitottak, hogy vezényeljem őket haza, s azt
feleltem: ‚Még nem kaptam parancsot.‘ »Na, akkor mi visszük a kapitány
urat, mert arra a parancsra nincs időnk várni.« Közbe fogtak s az
utczára kisértek. Ott volt felállitva az osztály, kocsim, lovaim mind
indulásra készen. Fiáth vezényelt s a csapat hazafelé indult. Meginditó
volt látni azokat az edzett férfiakat, hogy könyeztek, mikor a haza
földjére léptünk.

Csúzy kivett egy százast, s Lenkeynek adta azon kéréssel, hogy nevében
vendégelje meg a legénységet.

– Édes barátom! állitá Lenkey, vendéglik azokat, a merre csak néznek.

– Mindegy, majd lesz oly alkalom, mikor épen senki sem vendégli őket,
akkor állj elő az én adományommal.

– Barátom! jegyzé meg Lenkey, elkapatjátok az embereket.

– És Fiáthot nem üdvözölhetnők-e itt?

– Ezuttal nem; én is csak a hadügyér rendeletére vagyok Pesten. Azt
hiszem kikapok.

– Szinleg lehetséges, de azért a kis kellemetlenségért majd kárpótol az
egész nemzet elismerő nyilatkozata.

A hangulat egészen megváltozott, többé nem a szilaj jókedv, hanem
hazafias lelkesedés lőn uralkodóvá; többé nem pohárköszöntők, de
valóságos szónoklatok tartattak; jósszellemmel nézett mindenki a jövőbe,
lerajzolta a nehéz napokat, mik a hazára várnak, s magasztos szivvel
hivatkozott a kötelességekre, miket a nemzet kell hogy teljesitsen.
Azért Sárközy Ferkó csak húzta, s a pezsgő-dugaszok repültek. Elneveztük
az estelit »Lenkey-ünnepély«-nek, s reggel a legfeláldozóbb érzelmektől
áthatva váltunk szét.

Lenkeyvel a hadjárat idején többször találkoztam, mikor már tábornok
volt, s ezen éjt mindég oly szivesen emlegette.

Déltájt első álmomból Földváry Lajos, (később báró) vert fel.

– Oly ügyben jövök, kezdte beszédét, a melyben segitségemre lehetnél. A
kormány megbizott egy önkénytes zászlóalj szervezésével itt a
fővárosban. E zászlóaljba belépő csak két havi szolgálatra kötelezné
magát, s hivatása leendne a felkelő ráczok ellen működni. Szeretném, ha
a müveltebb osztály ifjai kezdenék meg a beiratkozást.

– Ha gondolod, hogy az én példám vonz, bátran beirhatsz elsőnek.

– Nagyon szép és köszönettel veszem, de valódi szolgálatot akkor
teszesz, ha egy népgyülésben felszólalsz ez ügyben, s a magad körében
iparkodnál az eszmét népszerüvé tenni.

– Szivesen. Ámbár oly korszerü a terv, hogy minden rábeszélés vagy
toborzás nélkül özönleni fog a zászló alá az ifjuság.

– A beiratás megkezdődik holnap, a Servita épületben. A szabályok mint a
nemzetőrségnél, a zászlóalj parancsnokot kinevezi a kormány, a többi
tiszteket megválasztják az illető századok. A mint a zászlóalj szervezve
van, a tisztek huzzák a fizetést, altisztek és közvitézek kapják a hadi
illetéket, ugy, mint a rendes katonák.

– Jó, rám számithatsz. A mi erőmtől telik, légy meggyőződve, mindent
elkövetek, hogy a sikerben egy kis részem legyen. Zászlóaljadban pedig
én vagyok az első közvitéz.

Nagy kő esett le szivemről, mindég haboztam, megmaradjak-e hivatalomban,
vagy honvéddé legyek? Most a kecske is jó lakik, a káposzta is megmarad.
Két havi szabadságot kérek, s el a harcztérre! Lelkem nehéz nyomástól
szabadult meg; fejemet egy araszszal feljebb hordoztam, hisz most mint
ép szivű, igaz lelkű s bátor ifjuhoz illik, én is fegyverrel
védelmezhetem a hazát.

A mint ezen zászlóalj alakulásának hire futamodott, nagy lőn iránta az
érdeklődés; minden osztálybeli ifjuság sereglett beiratkozni. Alig telt
el négy-öt nap, a teljes szám megvolt. Ügyvéd, hivatalnok, jurátus, a
helytartótanács minden fogalmazói és gyakornokai, fiatal birtokos,
kereskedő, iparos, tanuló, művész és alsóbb osztálybeliek egészitették
ki a számot. Felosztattak négy századra, s minden század megválasztotta
tisztjeit. Az első század kapitánya báró Baldacci Antal lőn, a másodiké
Burián János, a harmadiké Hits, s a negyediké én.

Az eskü letétel a serviták udvarában történt, de nem zavar nélkül.
Valami akadékoskodó legényeknek eszökbe jutott, hogy ők nem biznak
Földváryban, s mondjon le a parancsnokságról; hiában volt az ellenvetés,
hogy hisz őt a kormány nevezte ki, csak az maradt rá a felelet, de mi
nem bizunk benne. Neki mentek, s a lóról akarták lerántani, s majdnem
itt lett volna az első ütközetünk. Földváry személyes bátorsága és
erélye vetett véget az egész forrongásnak; elfogatta a főtetteseket azon
kijelentéssel, hogy most már katonák vagytok, s a ki a subordinatió
ellen vét, arra kivétel nélkül alkalmaztatni fog a katonai szigor.
Röviden, velősen s határozottan szólt a felállitott csapatokhoz. Utána
Ottinger huszárezredes beszélt a hadügyér nevében; hűségre,
állhatatosságra s a haza iránti kötelességre intvén az önkényteseket. Ő
maga ugyan rossz példát adott, mert az elsők közt volt, a kik a hűséget,
állhatatosságot s a haza iránti kötelességet cserben hagyva, az
ellenséghez átpártoltak.



X.

E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá,
hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily
szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő
csak mint névtelen hős szerepel.

Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült
össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti,
Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár
főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely,
Kemnitzer Károly és én.

Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s
igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a
legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek
termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy
igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.

Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van
nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is
honvédtiszt volt.

Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő
akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida.

– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével,
Károly honvéd kapitány?

– Tudom.

– Nem lepett meg?

– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel
hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.

– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja
a pachulit? Na, lesz abból honvéd!

És lett olyan, hogy emlékének Ráday Gida gróf, velem együtt, kalapot
emelhet.

Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal:
»Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly
feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a
vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai
és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon,
hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«

– Ez nem fog sikerülni.

– Miért?

– Nem ismered Petőfit.

– Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent.

– Mindent elkövetek.

Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban
segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai
a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A
svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk ott
hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége
miatt.

Isten neki, elhatároztam egyedül szemébe nézni Petőfi szitkainak.

Vasváry Pali örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentünk Petőfihez.

Minden bevezetés nélkül elmondtam jövetelünk okát.

Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit
vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«

– Bizony Sándor, ily izgalmas időkben az sem volna csoda.

– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a
kisujjamat sem mozditom meg.

– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek
született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az
csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar,
ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!

– Hm, igazán? dörmögé Sándor, kissé megszelidülve.

– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta
s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s
a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar
kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt
óhajt veled értekezni.

Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le,
miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása,
ha gondolkozott valamin.

– Te is mégysz? kérdé hirtelen Vasvárytól.

– Hogy ne? hazafiui kötelességnek tartom.

– De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.

– Az a Kemnitzer honvéd kapitány.

Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért,
most hevesebben, mint elébb.

Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog,
mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«

Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta
fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk
haladt.

A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e
szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de
imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s
alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső
barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak
szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry
ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket.
Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda
és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták
Sándor borzas fejét.

Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi
szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta
volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt;
arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki
igen szép nőnek hihette.

Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a
nemzet.

Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról
lehetett leolvasni: Ott leszek!

Ott is volt.

Közűlök csak magam éltem túl az eseményeket.

Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de
testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába,
mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és
uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában,
sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.

Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb
lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga
csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten
halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren
dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy
gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a
Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az
egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit
megható szónoklattal kisér.

De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek
eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a
mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.

Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a
márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas
szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési
hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan
szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere,
ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen
mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a
kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok
egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a
melyeket hirdet, meg is tud halni.

Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes
egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt
rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi
tanár is volt.

Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a
kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki
valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.

Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták
tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen
mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.

És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki.
Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói
tiszteletét s az alantiak szeretetét.

A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével
feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből
is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal
megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s
az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb
kereszttűzben az ágyukat egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s
onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség
parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja
meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.

Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint
katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom
soha!«

A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva,
lefordult lováról.

Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért.
Levéliráshoz kezdett:

»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott…
meghalt.

Sirját a nők teleültették virágokkal.

Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok
Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint
szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem
elküldte.

A bokrétát hiven őriztem.

Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a
városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.

A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt.
Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát,
e szókkal: Károly sirjáról van.

Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is
tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele
többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte
volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette
bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy
egyet gondolunk.

Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje
felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg
nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad
könnyen elsurran.

Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de
szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá
eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is
belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna
most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő
az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a
tizek történetét megirhassa.



XI.

Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben
tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a
kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni
képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy
az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily
csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája.
Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a
Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező
képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten
mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok közt,
kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan
külön vonat szállitott Szolnokra.

Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat
ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy
év alatt tanulnak be.

Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első
sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket
gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar
ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a
hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen
lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat
orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három
oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger
B. nádor-utczai szabó.

Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel
valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik
egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart,
megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság
érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és
szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember,
jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.

A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen
voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek.
Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem
aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni
képes. Lakoma, táncz, zene folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra
szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi
vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre
betöltötték a sikföldet.

Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak
szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén,
katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt
reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a
kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét
férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint
bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába
jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem
találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda
vonult.

Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége
itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg
mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a
Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti
huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd
zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé
váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli
nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része
képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes
pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok
megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.

A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest elég kellemesen
töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom:
Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán
olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára
elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb,
akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf,
Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá,
– hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki
törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne
fizesse.

Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár,
közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd,
befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.

Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet,
táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban;
megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel.
Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget.
Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha
egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a
legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk
hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után,
elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki,
megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás
volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik
minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is
megsebesült. Ha aztán az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva
valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk
valahol a mezőkön.

Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult
éber, gyors és elszánt katona lenni.

Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan
nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem
vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen
megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem
boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a
sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán
megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat
mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget
kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget
kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet.
Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a
parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben
van.

Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj
előre!

És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a
hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a
pajtások.

Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget
foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták
Damianicsot.

A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat,
huszár-osztályt vagy századot külön megdicsért, mikor a harmadik
zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a
zászlóalj előtt.

Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált
volna.

De térjünk vissza Ó-Becsére.

Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő
mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György
bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait
mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon
szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős
kézszoritással mondá:

– Örülök öcsém, hogy e téren látlak. Hát György hol késik?

– Mácsán van Csernovics Péternél, kineveztetését várja.

– Reméllem a honvédséghez.

– Természetesen.

– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát,
s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami
várfogságban ül.

– És hogyan?

– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató
magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat.
El voltak ellene keseredve.

Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi
megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg
amugy fogja megtanitani.

Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a főhadnagyon. Rukovina
meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig
kardlapozza.

Elfogták, börtönbe kisérték, s haditörvényszék elé állitották.

Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon
odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz
ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad
magadat. Ennél maradj.«

Ekkor már tudtam, hogy benn vagyok a haditörvényszékben.

A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek
a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem
láttam enyhitő körülményt.

Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s
mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.

Szerettem volna megölelni, oly jól játszotta szerepét.

– Ez Unsin, mond a hadbiró, a mit állit.

– Unsin, viszhangozá a többi.

– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam
hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.

– Mi?

– Hogy őrülési roham volt.

– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát
csak akkor…

– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok
gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk
ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes
katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok
benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába
mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben
is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.

A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani
akarná: lehetséges biz az.

A hadbiró az ezredorvos véleményét kivánta.

Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési
kisérlet foroghatott fenn.

Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert
ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai
fogságra itélve.

Eljött hozzám megköszönni, s kérdeztem tőle:

– Aztán megverted-e legalább becsületesen azt a németet?

Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre
az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de
kipótolhatja most.

Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál,
kivel szoros barátságban élt.

Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu;
megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát
mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi,
Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr.
Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar
elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban
ellátogatott Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött
Földváry Lajos társaságában.

– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy
olyan jó konyhájok van.

– Ha mertem volna meghivni ezredes urat…

– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról
Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az
asztalt.

Haza siettem s előhivattam a két szakácsot.

– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a
Ferdinánd-huszár ezredes.

– Minden rendén lesz, százados ur.

– Tehát a javából, bőviben és kitünőn.

– Meg lesz velünk elégedve, százados ur.

– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni.
Fizetünk érte, a mit kérnek.

– Értem.

Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem
is fog látni.

Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne
enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós
haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl
lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes
itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem
ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező
jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik
erejében biznak.

Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem.
Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti
tisztjei rajongtak érte, s a legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor
harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.

És mégis megszökött.

Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat,
mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt
adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg
jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf
ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg
ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen
könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon
adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.

Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket
érzékenyen megkárositván.

Bécsben azonnal dandárt adtak neki, s Magyarország ellen akarták
küldeni.

Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok
jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint
ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni
soha.«

Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán
főbelőtte magát.

Csapatunkban, különösen az első századnál, Földváry Lajos iránt az
ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a
helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb
értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem
ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig
Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült
viszonya Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy
békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers,
de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?

Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal,
hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták
tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai
dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak,
sőt gyanusitgatták.

Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a
tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték
Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen
kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel,
hallottuk.

Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics
mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak
elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.

Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg
nehányunkat.

Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti
aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak,
mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a
leköszönésre felszólitsa.

Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt
körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny
uriember volt.

Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint
nagy Kristóf.

A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt
beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják
mielőbbi leköszönését.

Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem
kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva,
fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A
küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.

Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s
mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.

Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor,
derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen
tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos
kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb?
sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre
hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket
szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért,
porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende
szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak,
Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:

– És most Okolicsányi áll szemközt Degrével hogy elégtételt kérjen.

– Jó, küldje el segédeit.

Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a
közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta.

Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol
lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt,
hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott
mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a
kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot,
csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott
érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:

– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta
holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet
intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.

Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi
szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba
visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk
szagolni.

A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk
Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a
három hely ellen egyszerre történt támadás.

Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a
legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó,
mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet
halt.

Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az
emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak
kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen
panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.

Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva
nyujtózkodott, ebben a pillanatban az ágyugolyó elsodorja a
kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig
Ráday oda nem szólt:

– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt
ott.

– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a
lábamat?

Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek
jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen –
összeesvén, felkiáltott:

– Örülök, legalább nem kell gyalog visszatérnem.

Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan
feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.

A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István,
pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.

A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és
szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre
vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a
hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.

Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az
órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert
a sorban egymást támogattuk.

Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti
10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben
állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig
kimeritette.

Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz
ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az
eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg
sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az
üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.

Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most
fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg
érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett
menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.

Ezen zászlóalj mindjárt az első csatákban nagyon kitüntette magát.

Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált
zászlóaljunktól.

Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A
hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a
bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem
egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén,
Ó-Becsére ment és leköszönt.

Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj
vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig
érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek
megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend
megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok
támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket
fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget,
ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg kelle
nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a
ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s
néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is
győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett,
mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a
mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt
időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak
nappal voltak.

Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha
se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék,
s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért
tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd
volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.

A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene.
Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver
közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében
átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.

Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen
felmondta az engedelmességet.

Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket
felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.

Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az
utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.

Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi
parancsnokhoz, bejelentettem az átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva
levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé
állittassék.

– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet
teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje
utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak
mende-mondára adna okot.

Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt
napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt
levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.

Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes
szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át
rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.

Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s
ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem
tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet
vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek,
önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez
még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a
lovassághoz.

Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus
Bandi társaságában feljöttem Pestre.

Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több
képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó
Istvánt, Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt
hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.

A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását
elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével
hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély,
s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries
egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek
ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató
parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn
megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.

A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el
volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir.
biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid
közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból
kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.

Ebben az ifjuságnak semmi része sem volt.

Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a
pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek,
másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos
tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom
s Magyarország közt el van vetve.

Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra
lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy
csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta volna: Igy
bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által
kivégeztetett.

Jellasich pedig elébbre s elébbre vonult a főváros felé.

Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes
fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros
védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak
ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több
szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő
tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy
jó volt.

Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei
már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha
addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be
sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember
kezdtem szolgálni.

Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey
törzskar kapitányt, s magához hivat.

Oda lovagoltam.

Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu,
gr. Andrássy Aladár s többen.

Tisztelegtem.

Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk.
Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«

A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon
Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s
ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá
lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál.

Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor
azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész
oldalt, mint a hangyák.

Jellasich állást foglalt, Móga nem támadott.

Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap,
Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s
félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok
közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő
is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.

Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás
közt rohamra indultak a szerezsánok.

Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután
letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett,
mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek
fel a légbe.

A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó
ütközetre.

A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz
értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd
jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben
vigasztalta.

– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel.
Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban
szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.

A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket a rögtönzött
kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart
kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A
huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár
vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A
szivar még füstölgött ujjai közt.

Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd
zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget
felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati
hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a
következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj
visszatért, a »Prinz Preusen«-ok a homályban azt hitték az ellenség jő,
s sortűzzel fogadták. Több honvéd megsebesült. »Köztünk van az ellenség!
kiabálták a honvédek. Árulás! a sorkatonaság lövöldöz ránk.« Ez
villámsebességgel terjedt el az egész táborban. A zavar általános lőn;
hiában erősitették a honvédségnek, hogy irtóztató tévedés volt, majd
kideriti a vizsgálat, magok a tisztek is csak levertséggel vettek
tudomást ezen kibeszédről, de biz a legénységgel elhitetni egy sem
erőködött.

Látszik, hogy Jellasichnak itt nem volt kéme, mert ha ő erről a
helyzetről értesül, okvetlen ránk támad, s nem egy dandár, de egy ezred
elég lett volna, hogy egész táborunkat felbomlaszsza, oly nagy volt a
bizalmatlanság, zavar és elkeseredés.

Ellenkezője történt annak, a mitől félni lehetett.

Ha véletlen valaha szerencsét hozott hadakozó félnek, ugy ezuttal mi
beszélhettünk arról. Az ellenség a helyett, hogy rajtunk ütött volna,
megbeszélőket küldött, s három napi fegyvernyugvást kért. Soha jobbkor!
Vezéreink titkolva bár, de örömmel fogadták az ajánlatot. Pesten még
képviselői körökben is rosz néven vették a beleegyezést, sőt akadtak
olyanok is, kik Mógát ezért gyanusitgatták. Na, csak lettek volna itt
azok az urak, látni a véghetlen zavart és elhangoltságot, máskép
itélnének.

A fegyverszünet idejét mind a két vezér a maga hasznára iparkodott
forditani; Móga a megingatott bizalmat helyreállitani, a félreértést
kideriteni, s a felbomlott rendet ismét jó kerékvágásba hozni tartotta
feladatának, s ezt szerencsésen meg is oldotta. Jellasich pedig a férfi
szót, katonai becsületet, s minden előőrseit áldozatkint cserben hagyva,
seregével megszökött.

A fegyverszünet leteltével keressük az ellenséget, mely oly nagy hűhóval
tört az országba, de csak előőrseit és hült helyét találtuk. Azonnal
felkerekedett táborunk, s kettős menetben indultunk a szökevény sereg
után. Győrnél már annyira nyomában voltunk, hogy tábortüzeinek üszkei
még füstölögtek, mikor odaértünk, de az erőltetett menetekben seregünk
annyira kimerült, hogy minden harczias kedv s lelkesedés mellett sem
birt tovább menni.

Győrött tehát megpihentünk; a jó ellátás s egy kis bor uj erőt adott a
további üldözéshez.

Itt kaptuk a hirt, hogy Bécsben Latour hadügyminisztert az utczai
lámpára akasztották.

»Csak a hadügyminisztert? mondák katonáink, több is elfért volna ott.
Na, de inkább valami, mint semmi.«

Mosonynál előcsapataink elérték Jellasich utócsapatait. Meg is ütköztek.
De ők pihentek, mi fáradtak voltunk, ők könnyen futottak tovább, mig a
mi seregünk kimerültségből leroskadozott.

E helyet azért emlitem föl, mert itt láttam, a mit az életben aligha
fogok látni; sok régi és harczedzett katona volt itt, de azt mindenik
bevallotta, hogy ilyet soh’sem látott. Móga, a mint meghallotta, egész
karával kilovagolt meggyőződni, ha nem nagyitott-e a hir? és valóban ugy
találtuk: ott feküdt egy elesett vértes, a sisakja ketté volt hasitva, a
feje végig, s majdnem két ujjnyi mélységre bevágva a vért; látszott,
hogy ez az óriási vágás egy csapásra esett. Minő kar, minő erő s minő
kard lehetett az!

Óvárott Albrecht főherczeg hivatlan vendégei voltunk; a főhadiszállás az
urasági épületben helyezkedvén el, az igazgató kinyilatkoztatta, hogy az
ellátásra nézve semmiféle utasitásai sincsenek, következőleg kénytelen
mindent megtagadni. A kormánybiztos azon fenyegetődzésére: akkor majd
egy szakasz fegyverest rendelek ide, s kényszeriteni fogom, egész
készséggel felelte: Erőszak ellen nincs védelmem. Megnyitotta nem csak a
termeket, de a pinczét is, felszolgálván a legkitünőbb borokat, s
bőviben a felséges szivarokat, ugy hogy ezekből némelyikünk még
utravalóval is ellátta magát. Semmi panaszunk ellene, Albrecht
főherczegnél herczegi ellátásban részesültünk.

Niklasdorfra este érkeztünk, éhen és szomjan. A főhadiszállás a
paplakban volt, hol vendégszeretőn fogadtak. Minő érzés volt azt a szép
teritett asztalt látni; ott csoportosultak azok a karcsu üvegek, s
ragyogtak a kristály poharak… Végre asztalhoz ültünk s kezdték az étket
felhordani. A világ legkellemesb illata tölté el a termet. Alig vártam,
hogy a tál hozzám kerüljön.

Berohan Nemiró segédtiszt, s jelenti, hogy az erdő felől erős tüzelés
hallatszik.

– Küldjön ki valakit szemlére; parancsolá Móga.

Nemiró végigtekint az asztalon, szeme rajtam megakadt, s kimondja a
rettentő itéletet:

– Degré! végy magadhoz egy szakasz huszárt s nézz körül az erdőben.

– Ez nem türt ellenmondást, se pedig késlekedést. Felhajtottam egy pohár
bort, bucsupillantást vetettem a párolgó tálra s nehéz szivvel indultam.

Tomejkovich, egy jóravaló derék horvát fiu jött elémbe. Elmondtam neki
nagy bajomat, hogy mily éhen vagyok, s a teritett asztal mellől szemlére
zavarnak.

– Se baj, vigasztalt jószivüleg, van szalonnám, kenyerem, a kulacs is
kiadja még, majd elkisérlek, s utközben lóháton megestelizünk.

Szolgálati lóra ültem, s egy szakasz Miklós-huszárral megindultam.

Az erdő felől csakugyan puskaropogást hallottunk.

A falatozást elvégezvén, miután mindenik kiszivta pipáját, ügetést
vezényeltem. Most már nemcsak hallottuk, de láttuk is a tüzelést. A
sötétben meg-megvillanó lövésekből jól ki lehetett venni, merre történik
a tüzelés? mi ép szembe mentünk. Oldalt akartam kerülni. A nagy bajuszu
tizedes, kitanult vén huszár, odaugrat mellém e szókkal: Hadnagy ur!
közelebb érjük igy egyenesen.

– A lövésekkel szemben?

– Nem talál ez ebben a sötétben.

Megadtam magam, nehogy bátorság hiányt áruljak el a legénység előtt.
Tehát egyenesen előre!

– Ez az átkozott ficzkó, mond francziául Tomejkovich, ki akart fogni
rajtad.

– Vagy legalább is zavarba hozni.

Az a tulajdonságuk megvolt a vén huszároknak, ha fiatal s azelőtt nem
szolgált tisztek alá kerültek, azokat próbára tenni, azokon kifogni első
dolguknak tekintsék. Ha sikerült, vége volt a fegyelemnek s a tiszt
valóságos áldozata lőn a legénységnek; ha pedig első pillanattól fogva
elég erélyt, bátorságot és szigort birt kifejteni, ugy megnyerte azt a
vén katonát, hogy elment vele nemcsak a legnagyobb tűzbe, de kész volt
érte magát fel is áldozni. Megtörtént, hogy egyik huszárezredhez
máshonnan hoztak egy fiatal kapitányt. A század fel volt állitva, a
kapitány arcz elé lovagol s vezényli: »Kardot ránts!« egyetlen kéz sem
mozdul. A kapitány végigvágtat a század előtt, megáll a közepén s ujra
vezényli: »Kardot ránts!« A helyett azonban, hogy engedelmeskedtek
volna, kiugrat egy altiszt, a kapitány előtt megállt s hetykén odakiált:

– Láthatja az ur, senki sem engedelmeskedik, nekünk nem kell.

– Bujtogató! rivalt rá a kapitány, s kardjával olyat vágott a fejére,
hogy az lováról lefordult. Most harmadszor kiáltá el a vezényszót, véres
karddal a kezében. Ez vagy hatott, vagy tetszett a huszároknak, elég az
hozzá, e pillanattól fogva megtartották a fegyelmet, s később
szeretettel ragaszkodtak erélyes és bátor fiatal kapitányukhoz.

Én tehát vittem embereimet egyenes irányban.

A tizedes megint mellettem termett azon nézettel: Tán mégis jobb lenne
oldalt megközeliteni a tüzelőket.

– Egyenes irányban fogunk menni, feleltem határozottan, s ha bizonyosan
tudom is, hogy egy golyó leterit, ettől nem tágitok; mert átláttam a vén
huszár ravaszságát.

Egyszerre két alakot pillantottunk meg, kik előlünk oldalt menekülnek.
Utánok ugrasztottunk, s midőn elértük, azok a fegyvert magoktól
eldobták.

– Kik vagytok?

Németül feleltek, szörnyü remegő hangon: Soproni nemzetőrök.

– Mit kerestek itt?

– A faluba akarunk menni.

– Honnan jöttök?

– Onnan az erdőből.

– A hol tüzelnek?

– Igen.

– Kik lövöldöznek?

– A soproni nemzetőrök.

– Kire?

– Egy házra.

Vágtatva hamar odaértünk. Csakugyan a soproni nemzetőrök voltak, kik egy
üres erdészlakra lövöldöztek. Hogy üres volt, arról meggyőződtem, mert
feltörtük a házat, melyet eddig csak lőtávolságra mertek megközeliteni.

Visszatérve, megtettem jelentésemet, s aztán jót aludtam.

Innen Párndorfra mentünk, s igy Ausztria határához jutottunk, a nélkül,
hogy Jellasichot utolértük volna.

Itt hosszu pihenőnk volt, ugy hogy kirándulásokra is ráért az ember.
Engem például Csányi László üzenettel küldött Szombathelyre Batthyányi
Lajos grófhoz és Ivánka Imréhez. Káldor őrnagy Pestre rándult mindenféle
megbizatással, de a képviselő honvédek is elnézegettek az
országgyülésre.

Folyt a sok haditanács és értekezlet; jöttek fel képviselők s
beavatkoztak a hadi dolgokba; törvényczikkekkel akartak háborut
folytatni s fejtegették, hogy Ausztria határát átlépni nem szabad. A mit
ma a haditanács határozott, azt holnap megsemmisitette a képviselői
befolyás, a mit meg Pesten végeztek, azt elvetette a tábornoki kar.

Szegény Csányi László azt sem tudta: hová legyen boszuságában, s hol a
katonát, hol meg az országgyülést szidta.

Tökéletesen olyan eljárás volt, mint a nagysarlói csata után; ha akkor a
szétvert ellenséget tovább üldözik, soha többé magát össze nem birja
szedni. De nem, nekünk Budavára kellett, lehozták ide az egész erőt, s
az ellenséget hagyták ujra szervezkedni, erősödni, hogy a betörendő
muszka mindenesetre találjon itt egy tekintélyes osztrák sereget.

Hát itt is, ha átlépjük az osztrák határt, Bruck alatt megtaláljuk
Jellasichot, el is bántunk volna vele, de meg kellett várni, a mig
Windischgrätz herczeg felszabaditja Bécset, egyesül Jellasich báróval,
akkor aztán ideje, hogy a magyar sereg támadjon.

Jó volt-e ez igy, vagy nem? mások feladata megitélni. Én nem irok
hadjárati történelmet, nem itélek strategiai előnyök vagy hibák fölött,
nem irok a hadjáratban résztvett nagy emberekről jellemrajzokat,
mindezekhez több hadászati ismeret, adatok gyüjteménye s a döntő
körökben folytatott cselszövények tudomása szükséges. Én, mint könyvem
elején megmondtam, nem irok naplót, sem emlékiratot, legkevésbbé pedig
történelmet. Egyszerüen visszaemlékezéseket irok, a politikából,
társas-életből, hadjáratból, sat. Nem akar ez még csak tanulmány sem
lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó
szellem megemlitése, s ugy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni
időkből kisebb események fölemlitése.

A ki ennél többet vár, tegye le könyvemet s vegye elő Klapka, Görgey,
Dembinszky, Horváth Mihály s legujabban Gellich Richárd tudományos és
szakértő műveit.

Párndorfon volt tarkaság, mozgalom és zaj elég. Egyre érkeztek csapatok,
majd a gömöri vagy más önkénytesek, majd pedig nemzetőrök.

Estelinél ültünk, Móga segéde azzal lép be, hogy egy huszár-altiszt
jelentkezik.

– Hadd jőjjön!

Porosan, esőverte s napsütötte ruhában, melynek zsinórzata itt-ott
lefeslett, beállit Balla káplár e szókkal:

– Jelentem alásan, berukkoltam Pardubitzból 28 emberrel s két
vezeték-lóval.

– Hogy történt? kérdé Teleki.

– Jelentem alásan, jön az egész ezred, Sréter László kapitány ur
vezetése alatt, Virágh Benedek és Dessewffy Dénes tiszt urak
hozzájárulásával. Nekünk nem volt türelmünk azt bevárni, mert hát ki is
tudódhatott volna a dolog s akkor ott rekedthettünk volna.

– Hát egészen a saját fejükből jöttek.

– És a magunk költségén.

– Az honnan telt?

– Eladtam az órámat, aztán meg akadtak jóemberek.

– Nem találtak akadályra sehol?

– Dehogy nem. Egy hidon kellett átjönnünk, a faluban félreverték a
harangokat, s a kevés katonaság, a mi ott volt, a népfelkeléssel elállta
az utunkat. Én kardot a szájba, pisztolyokat a két kézbe, a hidra
rohamot vezényeltem. Erősen tüzeltek ránk, ott vesztettük el a két
embert, de a lovaikkal beszámolunk.

– Hát a rohamnál hogyan kormányozták lovaikat?

– Jelentem alásan, senklivel.

Ballát s Nádor huszártársait néhány tiszt megvendégelte.

Bécsből küldöttek jöttek elmondani, meddig képesek még tartani magokat.
Körülbelül hogy mikor szándékoznak kirohanást tenni, s akkor a szent
István tornyáról jeladáskép röppentyüket fognak bocsátani, s ebben az
alkalmas pillanatban támadjon a magyar sereg.

Darab idő óta egy szép nő is gyakran fordult meg a főhadiszálláson.
Mindnyájan kémnek tartottuk. De Nemeshegyi Náczi felismerte, hisz ez
»Candida«, a kivégzett Zichy grófnak kedves barátnéja. Mit keres itt?
kiben reményli feltalálni vigasztalóját?… Zichy grófnál elfogatásakor
sok drágaság és ékszer volt, azt hiszem azt, vagy ebből egy részt
szeretett volna a maga részére visszaszerezni. Aligha nem lett volna
jobb, ha ő kapja, legalább az országban marad s nem vándorol ki
Amerikába. Bizony furcsa állapot, mikor az, ki a vagyonbiztonság fő őre,
oly kincset, mely őrizetére bizatott, ugy eltesz, hogy neki és
családjának egész jövőjét biztositja. Ez az egyetlen szégyenfoltja a
magyar forradalomnak. Gazdag és szegény, ur és szolga, mindenik csak
áldozott; vagyont, vért és életet, csak ez az egy nem gondolt se nemzeti
becsülettel, se szabadsággal, ő csak zsebre dolgozott, még pedig Sobri
módjára. Pedig tanulhatott volna arany becsüle tességet az összes kor
mány tagjaitól, élén az ország kormányzójával, ki millió és milliók
fölött rendelkezett s elhagyta az országot oly szegényen, hogy maig is
napi munkával keresi kenyerét; Mészáros Lázár gyermekek tanitásával
tengette napról-napra életét; Horváth Mihály tollával szerezte meg napi
kenyerét; Szemere Bertalan kereskedést üzött; Vukovics Sebő, ki itthon
vagyonos ur volt, ugy élt künn, mint valami szegény tanuló; gróf
Batthyányi Kázmér a dynasta szegényül halt meg negyedik emeleti
szobájában. Duschek, ki milliókat szolgáltatott ki arany és ezüstben,
nélkülözések közt hunyt el. De ő, ki itthon aligha birt valamivel, uj
hazájába vagyont is vitt magával. Szerencse, hogy mindezeket tudja az
egész világ, s egynek erkölcstelen tette nem borithat még csak árnyékot
sem azon fényes nevekre.

E nevekre büszke az ország, s a történelem legdíszesb lapjaira irvák
fel. Miként csempészhette közelökbe magát egy Makov, egy Perfiliev? sőt
még ezeknél is aljasabb, mert ezeknek volt elég bátorságuk a megérdemelt
büntetést magukon végrehajtani, mig ő, a hirhedt rendőrfőnök, a hűtlen
cselédek utját követte.

Candida asszonyság hiába fordult e táborhoz, itt katonák voltak s nem
szerencsevadászok. Az elkobzott s nagyértékü ékszereket, egy aranytű
hiánya nélkül, átszolgáltatták a kormánynak. Hadvezéreinket erkölcs,
önzetlenség s tisztakezüség jellemezte. Például hozom fel csak a
szolnoki csatát, hol a győzelmes Damjanics a zagyvába szoritott s
mindenfelé menekülő ellenségtől a pénztárt is elfogta. Egy vagyont
tartalmazott, nem csak készpénzben, de arany és ékkövekben is. Bátran
hadizsákmánynak tekinthette volna, de midőn meghallotta, hogy a tisztek
vagyonkája s értékesb tárgyai is itt vannak letéve, minden habozás, vagy
egyetlen fillér visszatartása nélkül az egészet átküldte az ellenséges
táborba.

A hosszas tanácskozás s megbeszélés eredménye az lőn, hogy be kell
vonulni osztrák földre.

Gróf Andrássy Aladár és én két szakasz huszárral mentünk szállást
csinálni Bruckba. A Lajta hidjához érve, előőrseink feltartóztattak.
Azonnal jelentés ment az előcsapat parancsnokához, ki személyesen
lovagolt hozzánk.

Ekkor láttam először Görgey Arthurt, mert ő volt a parancsnok. Egyszerü
nemzetőri ruhában, viaszkosvászon csákója szemébe volt nyomva, szemei az
üvegen át is szúrtak. Ridegen s kurtán beszélt. Sokáig élénken
foglalkoztatott a benyomás, melyet ezen nevezetes embernek alakja,
tekintete rám tőn. Nem mondhatom kellemesnek, de visszataszitónak sem.
Ugy voltam vele, mint a ki nem fél ugyan a kisértettől, de mégis
megdobban a szive, mikor szemközt áll vele.

Elmondtuk neki küldetésünk okát.

Ő jóváhagyólag intett fejével, s az előőrsökön átbocsátott.

Bruckban lépést vonultunk keresztül a kapun, azután gróf Andrássy
vágtatást vezényelt. A lovak lábai a kövezeten ugy szórták a szikrákat,
mintha e talaj kovácsműhely volna. A lárma eltöltötte a várost s minden
ablak megnyilt s kiváncsiakkal telt meg. Kendőlobogtatással üdvözölték a
huszárokat. A nagy térre vágtattunk s a czukrász előtt történt a
megállapodás.

Mi bementünk reggelizni. A legénységnek Andrássy néhány üveg pálinkát
küldött ki.

A polgármester be sem várta, hogy a városházán fölkeressék, ő jött
néhányad magával a czukrászhoz. Igen előzékeny volt, barátságosan
üdvözölt, s megindultunk a beszállásolást elintézni. A kastély maga
elegendő volt nemcsak a főhadiszállásra, de még azonfelül is jutott hely
más tiszteknek. Istálló 60 lóra. Tovább nem mentünk. Még a tábor
helyiségét kellett megtekinteni, aztán a fogadóba igen jó ebédre hivtak
meg. A legénységet is megvendégelték.

Mikor visszaindultunk, sok ablakba szőnyeget teritettek, sőt néhány
nemzeti zászlócskát is tüztek ki. Kérdeztük, miként jutottak ezekhez?
mondták: igen sok van készletben, mert az óhajtva várt magyar sereg
bevonulását kissé ünnepélyessé szeretné tenni a lakosság.

Másnap az egész hadsereg átlépte a Lajtát, s Bruckon keresztül a táborba
vonult.

Az ilyet nem lehet szinleni, meglehet az ujdonság ingere, a szokatlan
iránti érdeklődés volt, de annyi bizonyos, hogy a bruckiak lelkesedéssel
üdvözölték seregünket, s a kivel csak beszéltünk, ócsárolta Jellasichot
s a megvetés undorával szólt a szerezsánokról s a többi kapzsi
csőcselékről.

Este fölverték az egész tábort; olyan zavar támadt, senki sem tudta hová
indulunk? vajjon oly közel volna Jellasich, hogy még az éjjel
megtámadhatnók? e gondolat kedvet öntött mindenkibe. Az elindulás
megkezdődött. Ki irja le az álmélkodást, a boszuságot, midőn láttuk,
hogy visszavezetnek Párndorf felé. Egész éjjel vert az őszi eső.

Csakugyan Párndorfra kerültünk vissza, hogy miért? azt persze mi apró
szentek soha sem tudhattuk meg. De azt láttuk, hogy kedvetlenséget, sőt
fegyelmetlenséget szült a táborban; a székelyek kezdték az
engedelmességet felmondani, s mert a mindenféle bölcselkedések hozzájok
is elszivárogtak, határozottan kijelentették, hogy ők többé az ország
határain tul nem lépnek, mert ők csakis az országot védeni s az ország
határai közt harczolni kötelesek. Néhányat főbelőttek közülök, aztán a
rend és fegyelem helyre volt állitva.

Pest és Párndorf közt egymást érték a sürgönyváltások.

Többen néhány huszár kiséretében jó messze lovagoltunk kémszemlére.
Három vértes bukkant fel előttünk, kik meglátva minket, elvágtattak.
Iván káplár utánok iramodott. A vértesek közül a jobb lovu elhagyogatta
a másikát, ugy hogy Iván mindeniket külön érte el, s egyenkint
leszállitva lováról, elszedve fegyvereiket, mint foglyokat hajtotta
vissza. Bónis Samu, ki egy dombról nézte a jelenetet, annyira el lőn
ragadtatva, hogy száz pengőt ajándékozott Ivánnak. Néhány nap mulva
Bónis a táborban járkál, s látja, mint csoportosul a legénység a
markotányosnő körül, odanézett. Iván ép akkor mondja: Fiuk! fizessetek
nekem is egy kis pálinkát. Szivesen. Bónis egész felháborodva szólt: Biz
annak ne fizessetek, van pénze elég, harmadnapja kapott tőlem száz
forintot. Egy huszár féllválról odatekint Bónisra s egész önérzetesen
válaszol: Dejszen, uram, nincs abból már egy fillér se, mert Iván káplár
gavallér. E néven Iván káplár ismerte az egész tábor ezt a rettenthetlen
huszárt, ki előtt nem volt veszély, nem volt legyőzhetlen ellenség. Oda
se nézett a hat fontosoknak, a puskatüzelést meg épenséggel játéknak
tartotta. Kálvinista volt, a ki azt mondja: mindenütt megüthet az
istennyila, de én még az istennyilától sem félek.

A svechati ütközet után egy tiszt valami sürgős küldetéssel Pestre
utazott; kisérője Iván káplár volt. Midőn Pozsonyban gőzhajóra ültek,
Iván megrázogatta fejét; még soha sem utazott vizen. Mikor elkezdett a
kazán zúgni, a kerekek dörömbölni s a hajó a Duna közepére uszott, Iván
káplár a szó teljes értelmében rosszul érezte magát, s a malmok körül
embereket ladikázni látván, felsóhajtott: »Istenem, hogy bizhatja az
életét arra a hitvány teknyőre?« És ez a rettenthetlen ember, a ki
annyiszor oly bátran nézett szembe a halállal, a ki mázsaszámra látta
maga körül hullni az ágyugolyókat, az félve nézett a Duna hullámaira.

Párndorfnál a tábor még folyton vesztegelt, a tanácskozások egyre
folytak.

A jó bécsiek adták a jelt, a szent István tornyából ereszgették fölfelé
a röppentyüket,… ki is rontottak,… de nem mozdultunk mi. Annál inkább
mozdult Windischgrätz, annyira, hogy Bécset bevette s Jellasich báróval
egyesült.

Ezalatt Kossuth Lajos Párndorfra érkezett.

Megifjodom, ha visszagondolok a hatásra. A hir villámgyorsan bejárta a
tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: Itt van Kossuth
egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szónoklatot, s buzditó
történelmet foglalt magában. Petőfi verseit szavalták, nagy emberek
mondásait idézték, s második Rákóczy Ferencz emlékére koczintottak.
Mozgalom és élénkség vonult végig az egész táboron. E pillanatban még a
pokol seregével is megverekedtek volna.

Egy oly jelenet folyt itt le, melyhez foghatót képzelni sem tudtam. Nem
láttam, nagyon természetesen, s csak festmények és leirások után ismerem
a történet azon mozzanatát, mikor a föllelkesült magyar rendek kardot
rántva, kiáltották: Vérünket s életünket Mária Theréziáért! azért mégis
biztosan állithatom, hogy ez csak halovány árnyéka azon magasztos,
mondhatnám szentesült képnek, melyet ezuttal Párndorf nyujtott.

A huszárezredek felállitva, négyszögöt képeztek; ünnepélyes kifejezés
volt arczukon.

Kossuth Lajos köznemzetőr ruhában, fehér tollas kerek kalappal, szürke
nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arczokról
lehetett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szivek hevesebben
dobognak. Kossuth az ő sziveket hóditó s idegeket érintő varázs hangján
megszólalt.

Elmondta, mik ezentul a tisztek kötelességei, mit vár tőlük a magyar
haza és ennek kormánya. A kik ettől idegenkednek, vagy egyáltalán a
magyar ügyet szolgálni vonakodnak, huszonnégy óra alatt biztonságban és
sértetlenül elhagyhatják a magyar sereget, nem csak, de még utiköltségül
a távozóknak egy-egy havi fizetésök azonnal folyóvá tétetik. Azután
beszélt azokhoz, a kik maradnak, beszélt a világ legelső katonáihoz. Én
nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesitő szavakat?
Megfoghatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék?
honnan az erő és hatalom a kifejezésekben? Mintha nem is emberi ajkról
hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak
volna ez eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan
áhitatra inditó volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnitotta
arczukon végig peregtek a könyük. Végre annyira elragadta őket e beszéd,
hogy lovaikról leugrálva, kardot rántották, s térdre esve, kardjaikat a
magasba emelve kiáltották: ‚Az istenre esküszünk, e kar és kard a
hazáé.‘

Kossuth kalapját levette, delejes kék szemeit éghez emelé, mintha
mondani akarná: Ott van, a ki meghallgatja.

Az ilyet nem lehet csinálni, előkésziteni s jelenetezni; nincs oly erő,
pénz és hatalom, mely az érzésnek kitörését ennyire hamisitlan s
magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem,
Kossuth szelleme idézheti elő.

Ezután néhány osztrák születésü tiszt elhagyta táborunkat.

Párndorfban szünt meg Ivánka Imre honvéd szereplése is, nem, mintha az
eltávozási engedély folytán vesztettük volna el, hanem ő, mint
parlamentair küldetett Windischgrätzhez, ki őt minden népjog és
hadjárati törvény és szokás ellenére, elfogatta, s fogságba kisértette.
Ivánkát nagyon sajnáltuk nemcsak mint jópajtást, kitünő huszártisztet,
de mert mindnyájan sok reményt kötöttünk jövőjéhez.

Most már komolyan átlépte a magyar sereg az osztrák határt, s Bécs felé
vonult, hogy az egyesült Windischgrätz és Jellasich sokkal nagyobb
erejét megtámadja.

Az ütközet Schwechátnál történt. Huszárjaink kitünően verekedtek, s ugy
az ágyutüzben, mint a rohamoknál nagy veszteséget szenvedtek; maga
Lichtenstein herczeg, ki mindég a huszároknál szolgált, könnyes
szemekkel sohajtott fel: a szivem vérzik e sok vitéz elhullásán!

Az osztrák túlnyomó ereje, sokkal kedvezőbb állás foglalása, jól
szervezett s felszerelt serege ellen, a mi több mint fele gyakorlatlan,
s még hiányosan felszerelt seregünkkel csak isten csodája lett volna
győzni. De végre megállották a tüzet emberül; a régi zászlóaljak, s az
elsőbbi honvédek ki is tüntették magokat, a huszárok bámulatot
keltettek; azért az ütközet mégis csak elveszett.

Szegény öreg Mógát még ott letették a fővezérségről. Meglehet, hogy
hibázott, s nem jól vezette a csatát, ehez annyira nem értek, hogy
megitélhetném, de hogy roszakarat, vagy félrevezetési szándék nem volt
benne, azért már a tüzbe merném tenni a kezemet.

Én is megválva az eddig viselt tisztségtől, szomorúan s leverten
lovagoltam Pozsony felé. Itt-ott láttam egyeseket vagy kisebb csapatokat
szintén azon irányba haladni. Nem álltam szóba senkivel, nem
tudakozódtam semmiről, elég volt tudnom annyit, hogy döntő ütközetet
vesztettünk. Nem bántam volna, ha a föld megnyilik s elnyel. Oly nehéz
volt a szivem tája, ugy szorult a mellem, hogy azt hittem, lefordulok a
lóról.

Egyszerre mellettem terem Bónis Samu, s egész kedélyesen mondja:

– Siessünk, Pozsonyban jól estelizve, majd kipihenhetjük magunkat.

– Estelizzék a kinek étvágya van, s pihenje ki magát, a kit fájdalma
nyugodni hagy.

– Ej barátom, igen sötéten fogod fel a dolgot. Igaz, hogy elvesztettük
az ütközetet, de én mégis erkölcsi győzelmet találok benne.

Kérdőleg tekintettem rá.

– Először is láttuk, embereink megállják a tüzet; másodszor azon
sorezredek, melyek ma zászlóink alatt küzdöttek, határozottan a mieink,
s utósó emberig itt fognak harczolni; végre Austria ellen tényleg meg
van inditva a háboru. Most, ha elég érettek vagyunk a nagy eszmére, s a
kevés időt, melyet nyerhetünk, jól fel tudjuk használni, észre sem
vesszük, s oly hadseregünk van, mely bátran szemébe nézhet egész
Austriának.

– Te is elitéled Mógát?

– Becsületességét nem vonom kétségbe, de gyönge, határozatlan ember; a
döntő pillanatban megijedt saját művétől. Forradalmi sereg
főparancsnokául nem olyan ember kell, hanem mint Görgey, a ki mer
cselekedni, s nem tartja szükségesnek gondolkodni arról, hogy ebben vagy
abban az esetben eljárásáért igy meg amugy fedezve legyen. Nem haboz,
végrehajtja a mit jónak és szükségesnek lát, nem gondoskodik magára
nézve kibuvóról, s tetteiért elvállalja a felelősséget. Lám Móga is, ha
nem sokat hadi tanácskozik, nem vált kormány és országgyüléssel annyi
üzenetet, ha nem veszteget Párndorfban annyi drága időt, hanem megy
tovább, Bécs alatt okvetlen eléri Jellasichot, mert ott el volt zárva
előtte az ut, s kénytelen elfogadni az ütközetet, s akkor a schweháti
balsiker nem következik be, mert külön-külön aztán Windischgrätz
herczeggel is elbántunk volna, főkép Bécs által is segitve.

Egy fővezérnek nem szabad mosni kezeit.

Ilyen tartalmu és szellemű beszélgetés közt éjszaka Pozsonyba érkeztünk.

Bónis Samu okoskodása meggyőzött legalább annyiról, hogy tán még is
érdemes élni, s állhat be oly fordulat, midőn hasznunkat vehetik.
Kezdtem belátni, hogy még nincsen minden elveszve, s én, ki néhány óra
előtt sohajtottam, miért nem talált egy golyó? most örvendtem az életnek
s ép azért a felszolgált ételekhez és italokhoz hozzá láttam, mint
olyan, ki egész nap nem evett. A nyugalmat azonban nem birtam
megtalálni; füleimben folyton ágyuk bömböltek, s szemeim előtt véres
vagy élettelen alakok vonultak el.

Másnap lovamat, ha jól emlékszem Motesitzky Mórnak eladtam, s magam
hajóra ülve, Pestre leutaztam.

Pesten különbféle változatosságban, igen okos emberektől a Bónis-féle
nézeteket hallottam; mi lelkemre csillapitólag hatott, s egy hét mulva
már ugy voltam, mintha a schweháti csata csak szükséges rosz lett volna.

Az »Angol királynő« fogadó éttermében nagy társaság ült az asztalnál;
képviselők, honvédek, hivatalnokok. Bónis Samu igen szerette a tréfát, s
ha valakin kifoghatott, jó napja volt. A társalgás, – mint akkor minden
körben és társaságban – a schweháti csata körül forgott. A nagy szót
Balogh János vitte. Bónis fölkelt, s láttam, hogy legényének valami
parancsot oszt, aztán megint visszaült.

Balogh János csak beszél a csatáról, huszárokról, Prinz Preusenekről,
honvédekről, Mógáról és önnönmagáról.

– Ugyan Jancsi, szólt bele Bónis, mit beszélsz már annyit arról a
schweháti ütközetről és magadról, hisz ott se voltál.

– Én, én? kiált fel Balogh büszke önérzettel, hány tanut állitsak?

– Itt vagyok mindjárt én, jelentkezett hátulról Bónis legénye.

– Na ugye, rivallt rá Balogh János, te is láttál?

– Hogy ne, mond remegő hangon a szolga, hisz együtt néztük az ütközetet
a fischamenti toronyból.

Nagy hahota.

Balogh felugrott, mint egy sebzett oroszlán, villogó szemét arra
forditá, a merről a hang jött, de már senkit sem látott, mert a legény
jónak látta megugrani.

– Bezáratom azt a gazembert! kiáltott fel indulatosan.

– Biz azt nem záratod, mond nyugodtan Bónis, mert ártatlan.

Balogh szemei karikákat szórtak.

– Ha épen tudni akarod, folytatá nevetve Bónis, én tanitottam rá, s
parancsoltam, hogy mondja.

Ezt ujra még nagyobb hahota követte.

Balogh félig nevetve, félig zavarodva leült e szókkal:

– Samu, ez rosz tréfa.

– Hát miért nem engedtél mást is szóhoz jutni el kellett hogy
hallgattassalak.

Balogh egész este egy szót sem beszélt többé a schweháti ütközet
részleteiről.

A Pillvax-féle kerek asztal, vagyis mint magát nevezte: a közvélemény,
megfogyva bár, de még állt. Petőfit visszatartá a családi boldogság,
Pálffy nagyon belemerült a martius tizenötödikébe, s mint afféle hangadó
lap főszerkesztője, tán tekintélyén alólinak is tartotta most itt
csinálni politikát. Egy, ki nem volt ugyan rendes tag, de igen kedves
vendég: Szentmiklósi Guszti elesett Schwehátnál. A többi együtt volt,
mikor fölkerestem a kedves helyet. Mint mindenütt, itt is a schweháti
ütközet, s az azt megelőző viszonyok képezték a társalgást.

Vasváry Palit erősen megtámadták, különösen Sikey Károly, hogy ő volt
azon székelyek halálának oka, akiket Párndorfnál főbelőttek, mert ő
izgatta, s ő tartott szónoklatokat a mellett, hogy a haza határán túl
harczolni nem kötelesek.

Vasváry védekezett, s a többi igazolásai közt mentségére azt is
felhozta, hogy ott sem volt, mert mikor ez a lázongás kitört, ő kocsiján
aludt.

Sikey Károly, ki igen dadogó volt, azt felelte rá:

– Egy ka.. ka.. kapitánynak a tá.. táborban ko.. ko.. kocsiján aludni,
már magában is lázitás.

Egyébiránt, a kik Vasváryt ezzel gyanusitották, igen helytelenül tették,
mert ő igaz ugyan, szerette a székelyeket, sokat érintkezett velök, de
ezen szomoru tény előidézésében tökéletes ártatlan volt. Igaz, hogy az
álhir a táborban is elterjedt, de mi vethette meg alapját? Sokan látták
Vasváryt a székelyekkel érintkezni, ismerték szónoki erejét, hallották
hirét megnyerő és elragadó beszédeinek, hát mást képzelni sem tudtak,
mint hogy Vasváry hatott rájuk s idézte elő köztük a szerencsétlenséget.
De ez nem igaz, Csányi László kormánybiztos azonnal vizsgálatot inditott
ellene, melyet Vasváry maga kért, mert mikor a hir harapódzni kezdett,
Csányi László hivatta Vasváryt, s azt tanácsolta neki: Öcsém! halasztás
és késedelem nélkül hagyd el a tábort. Nagy ellened az ingerültség.

– És miért?

– A székelyek miatt.

– Ha távoznám, igazat adnék a rágalomnak. Én maradok és vizsgálatot
kérek.

Csányi László az ő nyájas kifejezésével a jószivűség hangján mondá:

– Örvendek édes öcsém, s forrón megszoritotta Vasváry kezét, nagy kő
esett le szivemről.

A vizsgálat fényesen igazolta Vasváryt.

Ezeket hallva Sikey, nem tudott mást felelni, mint:

– Csa.. Csányi igen jó ember, de azért ká.. kár azokért a szé..
székelyekért.

Ki hinné, hogy ebből a dadogó kis vézna emberből is igen jó honvéd lett.
A legvitézebb, legbátrabb s legvakmerőbb katonának, Földváry Károlynak
volt később segéde; azon Földváry Károlynak, ki Váczon azt a győzelmes
csatát vítta, hol az ellennek vezére: Götz tábornok is elesett; azon
Földváry Károlynak, kiről Kossuth Lajos mondta: azt a Földváryt nem
győzi az állam lóval, minden csatában kettőt-hármat kilőnek alóla.

Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakittatott,
szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be, másik kivonult.

Utczán, szinházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A
kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok iróasztalánál
nemzetőr ruhát viselt. Ifju embert polgári öltözetben látni csak itt-ott
lehetett.

Károlyi István gróf saját költségén egy huszár-ezredet állitott. Én,
mint Mógánál kinevezett hadnagy, magamat ide áthelyeztetni kértem.

Mészáros Lázár hadügyér, ha az »Angol királynő«-be ebédelni jött, s
engem külön asztalnál látott, oda ült, s mint akadémiai tag, irodalmi
ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni.

Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öreg ur ép egy darab torzsa
rózsát-tartott villáján, mikor azt mondja:

– Testvérét ma neveztem ki a Károlyi huszárokhoz főhadnagynak.

– Köszönöm minister ur, az én vagyok és nem testvérem.

Mészáros a torzsa rózsát villástól tányérára tette, s magát a székbe
hátravetvén, oly jóizűen nevetett, hogy szemei könybelábadtak.

– Tehát toll helyett kardot?! mondd még mindig nevetve.

– Szeretném, feleltem, az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az
elsőt.

– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjuság vetekedik
résztvenni a haza megmentésében. Aztán kezet nyujtott, folytatván, sok
türelmet, kitartást és szerencsét az uj pályához.

Amint hazafelé mentem, találkoztam Hajnik Pállal, s azt kérdi:

– Miért nem veszed fel titkári fizetésedet?

– Beadtam már lemondásomat.

– Az csak most lőn elintézve, s fizetésed mostanig folyóvá tétetett.

Kaptam néhány száz forintot, ép ugy jött, mintha sorsjegyen nyertem
volna. Mindjárt lókereskedőhöz siettem, s megalkudtam két nyerges
paripára. Ráday Pál gróf volt velem, jól kiválasztottuk. Az egyenruhát
is megrendeltem.

Amint huszártiszt öltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár,
egyenesen asztalomhoz tart.

Felálltam s katonailag üdvözöltem.

Ő végig nézett, s mosolyogva mondá;

– Szebb fiu volt polgári öltözetben.

– Reméllem, igy hasznosabb lehetek.



XII.

Rég volt; azon idő s a mai nap közt egy uj nemzedék foglalta el a tért.
Pest azóta világvárossá nőtte ki magát, s a mostani ifjuság sokban
előbbre van az akkorinál, de kettőben azokat felül nem mulhatta: a
lelkesedésben és hazafiságban.

Harminczöt év előtt az ifjuság szine-java osztálykülönbség nélkül zászló
alá sietett.

Udvartartás Pesten akkor sem divatozott, de pótolta e hiányt fény és
tiszteletben az egyetemtéri palota. Vert aranynyal ékitett fejedelmi
terem kandallójánál egy tisztes férfi ült; vonásaiban nemesség, jóság
tükröződött, s szemeiből ifju lelkesedés lángolt.

Félkörben, részint különféle ezredek egyenruháit, részint polgári
öltözetet viselve, ott áltak: gróf Allmásy Dénes ✝, báró Dőry Lajos (ma
honvéd huszárezredes), Szalbeck György ✝, Térey Lajos ✝, báró
Rudnyánszky Iván, báró Rudnyánszky József ✝, gróf Roggendorf Róbert,
báró Maszburg Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Ráday Pál ✝, gróf
Vay László (ma honvéd huszárezredes), Komáromy György ✝, Dőry János, br.
Amsberg ✝, gróf Károlyi Sándor, Prónay István, Rosty Pál ✝, Szunyogh
Bertalan, Kiss Miklós ✝, Litsken Lajos ✝, báró Smertzing Tádé ✝, csekély
magam és többen. Salamon Elek ✝ őrnagy mutatta be az ezredesnek s
ezredtulajdonosnak az ezred tisztikarát.

E szép koszoruból az első virág, melyet a vihar letört, Térey kapitány
volt; őt és csatalovát ugyanazon egy ágyugolyó teritette le.

Mint már emlitettem, a 16-ik huszárezredet gróf Károlyi István saját
költségén állitotta fel, s ez lőn a hadsereg egyik legszebb ezrede. Ha
szegényebb sorsu érdemes volt tiszti előléptetésre, a fölszerelési
költségeket gróf Károlyi István viselte.

Ma már a törzstisztek mind, s a tisztikar nagy része elhalt, akik élnek,
többnyire hajlott koruak, s alig egy-kettőben lehet még felismerni a
hajdani délczeg leventét. Csak az egyetemtéri palota áll még ugyanazon
fényben, ugyanazon tiszteletben, mint állott harminczöt év előtt.
Méltán, a gyermekek magyar szelleme, hazafias érzülete kezességet nyujt
a nemzetnek, hogy az unokák őseik méltó utódai lesznek.

Gróf Károlyi István gyönyörrel legeltette végig szemeit a daliás
csoporton, s meleg szavakban adott kifejezést azon reménynek, hogy ily
vezetés mellett ezrede bizonyára dicsőséget fog aratni. Mindenkihez volt
néhány nyájas kérdése s lelkesitő szava.

E közben a komornyik jött s jelentette, hogy egy Szent-Tamásról menekült
nő és gyermeke kér bebocsátatást.

Gróf Károlyi István maga a jószivűség és részvét angyala volt, ajtajától
kérelmezőt vagy szerencsétlent soh’sem utasitottak el. Nagylelkü és
jótékony volt, mint valami szent.

A nő gyermekét kézen vezetve belépett, s láthatólag a fénytől, s nagy
társaságtól megdöbbent. Gróf Károlyi István szivélyes mosolylyal intett
neki közeledést.

A nő odarohant, gyermekével együtt térdre esett, s zokogva szólt:
Szent-Tamásról kiüldözött szerencsétlenek vagyunk. A halál torkából egy
bátor szőke vitéz mentett meg. Ágyugolyók közt kétszer uszta át a vizet,
először gyermekemet, aztán engem hozott át az innenső partra az ellenség
fészkéből. E vitéz, e mentő angyal méltóságod fia: Károlyi Ede gróf.

Magasztos meghatottsággal emelte fel fejét Károlyi István gróf s csak
ennyit mondott. Fiam Ede? derék! de e három szóban őszinte ima, forró
hazafiság s benső atyai szeretet látszék összeolvadni. Szép csomó pénzt
adott a szegénynek, hogy szükséget ne szenvedjen. A nő összekulcsolt
kezekkel sohajtá: A fiu megmenté életünket, az atya módot nyujt
megélhetni. Isten áldja meg e nemes családot.

Ha isten a sok ügyefogyott áldásait meghallgatja, s a szükölködők
hálaimája a mennybe hat, ugy gróf Károlyi István ma a szentek közt
foglalja el helyét.

A leghidegebb kebelt fel kellett hogy villanyozza, midőn a nemes gróf
két mankón közeledett prüszkölő paripájához. Mihent lába a kengyelt
érinté, felgyógyult, megifjodott s ugy ülte a lovat, mintha maga
Szent-György lovag volna, ki a pusztitó sárkányt készül megölni.
Délczegen vágtatott föl-le, őt a hazafiság és lelkesedés kis istenné
tette.

1849-ik év első napjaiban elfogták. Az egész ezredre oly benyomást tőn,
mintha mindenki atyját vesztette volna. Tavaszfelé uj ezredest neveztek
ki, Rohonczy Lipótot; barátságos, szeretetreméltó, vitéz és szép katona
volt.

Tizenkilencz év előtt Hallban valék, gróf Károlyi Lajos akkor ott lábát
törte, s István gróf látogatására jött. Fürgén járt-kelt a terjedelmes
szép fürdőparkban. Szerencsés voltam igen gyakran és sokat beszélgetni
vele. Ezt látta Koszgleba Antal pesti háztulajdonos, kit lábbaja miatt
kis kocsin tolongattak ide-oda. Megszólitott: Látom, ön gyakran
beszélget a gróffal, ő 1848-ban két mankón járt, az isten áldja meg,
kérdezze: ki, vagy mi okozta gyógyulását? mert most ugy szaladgál itt,
mint valami ifju.

Megmondtam a grófnak. Fölnevetett s azt felelte: Koszgleba ur nehezen
fogja használni azt a gyógymódot, mert engem az ágyugolyók hoztak
helyre.

A Károlyi huszárezrednél az irodalom is képviselve volt; Podmaniczky
Frigyest s engem kivéve, az akkori idők legkedvesebb beszélyirója Szabó
Richárd volt ezredünk lelkésze. Inkább lehetett katonának, mint papnak
nézni, az ezred egyenruháját viselte, köztünk lovagolt, s nem
idegenkedett néha lőport is szagolni.

Mikor B.-Csabára bevonultunk, disz isten-tisztelet tartatott.
Természetesen Szabó Richárd mondotta a misét. Mulatságos volt látni
azokat a tótasszonyokat, hogy szórták a kereszteket, mikor meglátták a
pödrött bajszú, sarkantyus csizmás papot, kinek rövidke miseinge alól a
lovagló nadrág kilátszott; a segédletet pedig két huszár altiszt
teljesité.

Az uj ezredeket rendesen vegyitették régi huszárokkal, a gyorsabb
betanulás s a huszárélet elsajátitása végett; a régi ezredekbe pedig
ujonczokat soroztak. Igy került hozzánk Iván káplár.

Mint más ezredeknél, ugy a Károlyi huszároknál is voltak sajátságos
egyéniségek, nevezetesen Apagyi főhadnagy s a kit már némileg
ismertettem, Iván káplár. Apagyi izmos termetü, vasgyuró katona, soha
sem beszélt másról, mint szolgálati dolgokról, lovakról és harczi
hősiességekről.

Egyszer Sárosy Gyula táborunkba vetődött. Jó mulató pajtás volt, ilyen
kellett akkor a katonának. Este poharazás közt elkezdte felolvasni az
»Arany trombitát« Apagyi mellettem ült, s csak lökdös könyökével, s
végre oda sug: Hallod-e, te is olyan tentanyaló-féle voltál, mond meg
annak a kalendáriumcsinálónak, nem nekünk való az ő unalmas papolása.
Türelmetlenkedett, vakarta a fülét, verte ki a pipáját, meg rágyujtott.
Épen szökni készült, mikor Sárosy a »huszár« czimü fejezetet kezdte.
Apagyi fülelt, ‚ni, ni! hiszen ez jól beszél.‘ Aztán mindig közelebb
sompolygott Gyulához, ugy, hogy mikor a fejezet végére ért, Apagyi izmos
karjával már átölelve tartotta a felolvasót. A jelentéseknél boszusan
dörmögte: ha osztályparancsnok volnék, a fénymázas csizmáju napi tisztet
porkolábhoz küldeném. Legnagyobb büszkeségét képezte, hogy a hires
Simonyi báró huszárezredessel vérrokonságban volt. A nem régi katona
feljebbvalóira gyakran tőn keserü megjegyzéseket. ‚Furcsa volna, szólt a
többi közt, ha engem azért, mert irni tudok, kineveznének főjegyzőnek, s
parancsot osztogatnék a régi és jártas aljegyzőknek.‘ Egyébiránt
jópajtás, kitünő katona és bogaras ember volt.

Nem hiába ugyanazon vidék gyermeke mindkettő, de Iván káplár, Apagyi
főhadnagy kiegészitő képe.

Iván káplár a hadjárat vége felé hadnagy lett, ezen minőségben sokat
vesztett eredetiségéből.

Ezredünk szervezkedés végett Gyömrő, Vecsés, Monor, Péteri és Pilisen
helyeztetett el.

A tél küszöbön volt.

Országgyülés, városok és megyék csak a védelmi háboru intézkedéseivel
foglalkoztak. Szervezkedés, felszerelés s fegyverszállitás volt
mindenfelé a jelszó. Windischgrätz herczeg pedig seregével mindig
elébbre és elébbre nyomult a főváros felé; itt-ott apró ütközetek
késleltették ugyan utjában, de feltartóztatni nem birták.

Batthyányi Lajos gróf és Deák Ferencz mint küldöttek egyezkedni mentek
Windischgrätzhez, ki ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: ‚lázadókkal
nem alkudozom‘ s a küldötteket letartóztatta.

Most már belátta a nemzet kikkel van dolga? s hogy itt nem marad egyéb
hátra, mint élet-halál harczot vivni.

Mennyi vér, élet és vagyon fog áldozatul esni!

Miért nem is lehet a harczok sorsát egyeseknek eldönteni, ugy mint Sebő
Alajos és Ridesel közt történt.

Sebőt ismertem még mint főhadnagyot a Császárhuszároknál. Olvasott, s
irodalmilag művelt szerény ember volt. Salzburgban a lóidomitásnál
együtt működött Ridesel báróval, mindkettő kitünő lovas és jeles vivó.
Mindeniknek volt pártja, mely őt tartotta e szakmákban különbnek a
másiknál, s ez a versengés a két tiszt közt idegenkedést, végre egymás
iránti gyülöletet szült. Felváltották őket, egyik is másik visszatért
ezredéhez s többé nem találkoztak.

Itt e hadjáratban egyszer Sebő osztályával rohamra indul egy vértes
csapat ellen. A két parancsnok egymásra ismer, mintha összebeszélt
volna, mindkettő ‚állj‘-t vezényelt, a vértes tiszt báró Ridesel öles
nagyságu, vállas erős férfi volt, Sebő közép termetü s meglehetősen
gyönge kinézésü. A két törzstiszt középre vágtat, összecsap, s a két
arczba állitott osztály előtt erős küzdelembe merül, s mig a két
oroszlán mérkőzik, seregeik alig türtőztetik magokat. Tartós viaskodás
után Sebő oly vágást mér Rideselre, hogy ez halva fordul le lováról.
Ekkor Sebő rohamot vezényel, a vértesek pedig megfutamodtak.

Az ötvenes években egyszer benyit hozzám egy halvány, meglehetősen
törődött s eléggé kopott kinézésü egyéniség.

– Most jövök a fogságból, semmim és senkim sincs, adsz-e néhány napig
szállást, a mig valami iránt magamat tájékozhatom. Sebő alezredes volt.

– A mivel csak birok, az ugyan mindössze is kevés, de rendelkezésedre
áll.

– Tudtam én, hogy magamféle szegény emberhez kell fordulni, hogy szives
fogadtatásban részesüljünk. Ne félj pajtás, nem akarok sokáig terhedre
lenni, csak mig körülnézek egy kicsit, mert ebben a pillanatban azt sem
tudom: merre forduljak s mit kezdjek?

– Majd találunk.

– Sokáig haboztam, ha Salamon Elekhez menjek-e? de láttam Lichtenstein
herczeggel kocsizni, meg mindég is oly nagyralátó volt, gondoltam,
zavarba hozom, hát csak hadd élje világát. Régi időben Almásy György is
szives jó barátom volt, de a nagyuraknak szeszélyeit nem tudhatni,
vajjon rám ismerne-e ma? igy aztán rád került a sor.

Két napig volt vendégem, aztán menni készült.

– Hova?

– Nem tudom, a világba?

– Hát maradj még.

– Van annyi lelkem, hogy nem terhellek tovább.

– De még körül sem néztünk, hátha akad valami.

– Nem tehetek róla, én megyek.

– Legalább egy napot még, azalatt majd én nézek valami után. Sok
rábeszélésembe került, mig beleegyezett.

Egyet gondoltam, s biz én elmentem gróf Almássy Györgyhöz. Tudtam, hogy
jószivü, gavallér s régi pajtásaival szemben igen nemes indulatu. Csak
annyit mondtam: itt van Sebő.

– Hol? miért nem jött hozzám.

– Őszintén szólva, elhagyatott állapotban érkezett.

– Annál inkább.

– Senkinek sem akar terhére lenni. Tudtán kivül jöttem ezt megmondani.

– Köszönöm. Hol lehet megtalálni?

– Nálam.

– Eljövök érte.

Az egészet elhallgattam Sebő előtt.

Este hét óra tájt fölkeresett a gróf, oly barátságosan s melegen ölelte
át régi barátját, hogy nekem is köny nyomult a szemembe. Rögtön magával
vitte. Én aztán a szinházba mentem. Amint beléptem, szemeim Almássy gróf
földszinti páholyára estek, s ott láttam Sebőt azon kopottan, mint tőlem
távozott, a főhelyen ülni, s vele átellenben a grófot. A kaszinóban
estelizett vele, s vagy két hétig magánál tartotta, hogy kimulassa
magát, aztán elvitte jószágára, hol foglalkozást adott neki.

Azóta nem láttam őt, e napokban olvastam halálhirét, eszembe jutottak a
dolgok, s meg nem állhattam, hogy nehány sorban fel ne emlitsem.

Zuzmarás, hideg deczember nap volt. A kormány és országgyülés már
áttette székhelyét Debreczenbe. Pesten kétségbeesés, félelem és
zür-zavar uralkodott. A kik vasutra nem fértek, vagy kocsit nem kaptak,
gyalog menekültek. Én polgári öltözetben gr. Ráday Gáborral Gyömröről
berándultam Pestre részint némely ügyek elintézése végett, részint
kiváncsiságból, hogy milyen alakja van most Pestnek? Az egész vonalon
Pestig népvándorlást láttam; asszony, gyermek, öreg ember hol
csapatostól, majd egyenkint; itt gyalog, ott kocsin vándorolt Czegléd
felé; ez bundába, az paplanba burkolódva védekezett a csikorgó hideg
ellen; láttam olyat is, ki vánkost vagy derékaljt hurczolt a hátán, s
mint valami nagykendőt mellén összefogta. Megrenditő volt látni ezt a
sok rémült arczot.

Gábor rám nézett, ő hajtott, s kérdezte:

– Ne forduljunk vissza?

– Kevésbé mint valaha.

– Nem oktalanság, hogy igy elébe menjünk a bajnak?

– Tán bizony félsz?

– Én? akkor nem volnék Ráday.

– Akkor hát mit tünődöl? kilátásunk van még nagyobb bajoknak is eléje
nézni. Aztán, édes öcsém, ha vérző szivvel is, de érdekes dolog nézni,
hogy miként viseli magát Pest a szerencsétlenségben?

A sorompón beértünk, kocsinkat a kerepesi ut végén egy csárdában
hagytuk; végig mentem a kerepesi, hatvani, uri utczán, aztán betértem a
váczi utczába, a nélkül, hogy egyetlen ismerős arczot láttam volna, de
még emberrel is alig találkoztam. Pest kihalt, ugy éreztem magamat,
mintha valami temetőben őgyelegnék s a csendes házak néma sirkövek
volnának. Nem láttam katonát, honvédet, nemzetőrt; nem láttam mást, mint
cselédfélét és csőcseléket, az is asszony, gyermek vagy öreg volt. Most
győződtem meg igazán, hogy a várost nem szép és nagy házak teszik, hanem
az emberek, élet és forgalom. Mint nyomasztó álom hatott az idegzetemre.
Kinos elmélkedésekbe merültem, a miből harsány zene riasztott fel. És a
mi most következett, megrázta csontjaimban a velőt. Windischgrätz
hadserege vonult be; most már tényleg el van foglalva a főváros, Pest
többé nem a mienk, ezután idegen itt a magyar, önkény és ismeretlen
törvények fognak itt uralkodni. Ugy éreztem magam, mint ki édes anyja
temetését nézi, s a diadal-indulók gyászzenekint hatoltak füleimbe.
Eszméletem kezdett elhagyni, s csak nagy erőlködéssel birtam magamat
fenntartani.

Ezalatt a legfényesebb sereg; edzett katonák, a legtökéletesebben
öltözve és fegyverkezve, büszkén, diadalmasan s elbizakodottan vonultak
végig szemeim előtt. Oh! ezt látni káprázatnak is sok lett volna, pedig
valóság, keserü valóság!

Rágondoltam aztán a mi gyakorlatlan, fiatal, csak részben
felöltöztetett, s félig-meddig fölszerelt szegény honvédeinkre, hogy
ezekkel mérkőzzenek, pedig meg kell mérkőzniök, s meg is mérkőztek… És e
mérkőzést a világ megcsodálta.

Windischgrätz serege után jött a Jellasiché. Mikor az ácsorgó asszonyok
s gyerekek a Jellasich huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben
meggörnyedve látták, felkiáltottak:

– Jézus Mária! hát ezek is huszárok?

Innen maradt rajtok az emlékezetes elnevezés:

‚Jézus Mária huszárok.‘

Intettem Gábornak, s mentünk ki a kerepesi ut végére, kocsira ültünk,
visszatértünk Gyömrőre.

Dermesztő hideg volt; egész uton könyeztem. Oh! nem a hideg facsarta
szemeimbe a könyeket, de a lelki fájdalom.

Mikor már jó távolra haladtunk, megállittattam a lovakat, felálltam a
kocsiban, s visszatekintettem Pestre. Szivem ugy összeszorult, mintha
vasmarok sajtolná. Ugy éreztem, utoljára látom Pestet, örömeim,
boldogságom és annyi szép emlékeim drága helyét. Pestet, az ország
szemefényét, a magyar müveltség, tudomány és irodalom központját.

‚Isten veled ifju szép Pest!‘ sohajtám, s arczomat tenyereimbe rejtve,
szótlan maradtam hazáig.

Az ezredet indulásra készen találtam.

A gróf Ráday családtól, mely ottani beszállásolásom alatt annyi
előzékeny és barátságos vendégszeretetben részesitett, elbucsuztam.

Az ezredet Salamon Elek őrnagy vezényelte. Bizony megesett a szive az
embernek azokon a szegény fiukon, felének alig volt köpönyege, s az idő
maróan hatott még a bundán át is.

Első nap nagy menetet tettünk, de bizony azt mondani nem tudom: micsoda
községben állapodtunk meg, csak arra a leverő hirre emlékszem, mely itt
hozzánk eljutott, hogy ezredesünket, amint utánunk igyekezett, elfogták,
s Gosztonyi alezredesünk átszökött Most aztán Salamon maradt az ezredes
parancsnok.

Abban a kis paraszt szobában, azon a keskeny fapadon oly jóizűen
aludtam, mintha csak ruganyos ágyban volnék.

Kopogtatásra ébredek fel, az ablakhoz megyek, ott van Licsken kapitány
lóháton.

– Mit akarsz? kérdém.

– Ülj lóra és gyere

– Hova?

– Majd megmondom.

Öltözködve voltam, csak köpenyt vetettem magamra, s felültem a
vezeték-lóra, melyet Litsken legénye tartott.

– Hallatlan könnyelműség! kiált fel Litsken, ez a Salamon az egész
ezredet elfogatja.

– Hogyan?

– Az ellenség annyira nyomunkban érkezik, hogy a trombitálását
hallottam, mert elővigyázatból a helység szélén szállásoltattam be
magamat, és őrszemeink sehol sem voltak kiállitva. Most már van,
gondoskodtam róla, de azért aludni még sem merek. Jer, tekintsük meg az
előörsöket.

Megtekintettük, s együtt virrasztottunk.

Két órakor éjfél után megfujták a virradót, s három órakor tovább
indultunk.

Minden nagyobb baj nélkül, kivéve, hogy néhány láb, orr és fül
elfagyott, mint valóságos hóemberek Szarvasra érkeztünk.

Mig mi az alföld felé igyekeztünk, Görgey seregével Váczra vonult, itt
adta ki azt a híres kiáltványt, mely egymaga is elég lett volna arra,
hogy bizalmatlanságot támasszon. Innen a bányavárosokba tartott, hol
aztán csodálatra méltó hadászati tudománynyal és ügyességgel
manövrirozott. Kifürkészhetlen ember, sajátságos jellem! egyik kezével
borostyánokat aratott, a másikkal maga tépte azokat szét.

Betegen érkeztem Szarvasra, amennyiben idejövet lovam nem volt élesre
vasalva, s a hófedte vidéken ép Szent-András előtt előre vágtattam, a hó
alatt sima jég volt, lovam elcsuszott, minek folytán lábamon erős zuzást
kaptam, mit néhány napig meg kelle feküdnöm.

A tisztikar estelire gróf Bolzához volt hivatalos.

Én a fogadóban fekve maradtam.

Másnap beszélték szobámban tiszttársaim, hogy roppant játék folyt a
grófnál és Salamon a tisztektől több ezer forintot elnyert.

Ez idáig hagyján. De Salamon aztán egy ezredparancsot adott ki, csupán
tisztek számára. Ebben eltiltja a szerencsejátékot. Előtte való este
tele nyeri magát, aztán, hogy ne kellessen viszonzásra alkalmat adni,
betiltja a játékot.

Több tiszt már aláirta, a parancs ott keringett szobámban, gróf Vay
Laczi a kezébe veszi, nagy komolyan elolvassa, nevet rajta, hogy bizony
derék volna, ha más adja ki, de ezen az uton ily parancs csak azt
érdemli, s a tüzbe dobta. Ment, aztán kivette az áthelyezési lajstromot,
s örökké vidor kedélyét átvitte a Reisz Kesztritz huszárokhoz, vagy mint
a többi ezredek hivták ‚Rácz Krisztus‘ huszárok. Mert ritka ezred volt,
a melyet a többi huszárok el nem kereszteltek. A Hannover huszárokat,
miután Kiss Ernő az egész ezredet saját költségén ruháztatta fel, sokkal
finomabban mint a többiek voltak, ‚Csecse-huszárok‘-nak hivták; a
Károlyi huszárokat ‚kár hogy huszár‘, a Lehel huszárokat ‚Lehull huszár‘
s a többi.

Vay Laczi távozását mindnyájan nagyon sajnáltuk, s minden áron le
akartuk beszélni, az ő áldott jó kedve, elméssége s jóizü beszéde annyi
komoly órát elüzött. Hajthatlan maradt; olyan ezredben, mondá, ahol ily
uton, hasonló parancsok osztatnak, nem szolgálok! Ezzel bucsut vett.

Ezredünk Békésmegyébe lőn elhelyezve.

A szigoru tél megakasztotta a hadjáratot, s nekünk lett időnk
szervezkedni és gyakorolni.

Itt az ágyuk hallgattak, a fegyverek szüneteltek, s csak is Erdélyből
hallottunk hireket Bem csodatetteiről.

Mi tanultunk és készültünk, mig ellenségeink azt hitték, hogy gyáván
meghuztuk magunkat. A tavasz első sugarai aztán kiábránditották az
elbizakodottakat.

A tavasz első hóvirágával Asztalos Sándor kedveskedett, ki hős
zászlóalja élén, oldalán az őszfejü, de fiatal lelkü Boczkó Dániellel, a
betörő ráczokat Aradról vitézül kiverte.

Ez villanyszikra volt a magyar seregnek.

Teljes illatu, s meglepően szép bokrétával lepte meg a nemzetet
Damianics, ki Szolnoknál oly csapást mért az osztrák seregre, hogy
Bécsig megérezték.

Ez már gyujtott a magyar seregnél.

A harczvágy mindenfelé fölébredt.

Ezredünkből egy osztály, Litsken őrnagy vezetése alatt, Erdélybe indult
Bem táborába. Ezredünkben már változások történtek. Ezredessé Rohonczy
Lipót lőn kinevezve; alezredessé Salamon Elek, első őrnagy Mariássy
József, második Litsken Lajos.

Gyönyörü és most már harczképes ezred volt.

A legénység jókedvü volt, s ha nélkülöznie, vagy valamit türnie kellett,
a maga nyomoruságán is élczelt s néha olyanokat hallott az ember, hogy
mikor haragudnia kellett volna is nevetett.

A Hannover-huszároknál szolgált a többi közt egy hannoverai, báró
Toussen, roppant barátja a vizgyógyászatnak, s mihent valahova állomásba
értek, zavarta embereit, hogy fürdő vizet hordjanak.

Inasa és a napos huszár megint hordják, tán a harmadik szomszédságból a
vizet, az utczán leteszik a csebret s pihennek. Az inas megszólal:

– Az istenit a németjének! be sokat fürdik.

– Nem, hiszem, jegyzé meg a huszár, hogy az anyja nem volt liba.

Huszáraink nemcsak beszállásolva, de a táborban, a csatatéren, sőt a
haláltorkában is szavakban ugy mint tényekben elmések, találékonyak s
gúnyorosak tudtak lenni.

Lichtenstein Frigyes herczeg, mint régi huszár, mód nélkül szerette a
huszárokat, s atyailag bánt velök a legénység rajongott érte. A
csatatéren egyszer megpillantja azon ezredet rohamkészen felállitva, a
melynek parancsnoka volt. Egész közelre lovagol hozzájok, s beszédet
tart: Fiaim! elhagytatok, hova lett a hűség?… Nem sajnáltok engem, hogy
ugy csalatkoztam bennetek?

– De bizony sajnáljuk, zúgták megindulva a huszárok, nem mi hagytuk el,
hisz mindnyájan együtt vagyunk, ezredes ur hagyott el minket. Az isten
áldja meg, térjen vissza.

Lichtenstein meghatottan lovagolt el.

Ezt látta Ottinger tábornok, ki Lichtenstein után lőn ugyanazon ezred
parancsnokává, hasonló téritési kisérletet tőn, s ő is a huszárok elé
lovagolt.

Ottinger a magyaroktól tért át; itt nemcsak huzamosban szolgált, de
darabig a hadügyéri tárczát is vitte. Ezt tudta az egész legénység, s
átpártolása akkoriban nagy megbotránkozást szült.

A mint a huszárok elé lovagolt, hogy ő is szóljon régi ezredéhez,
elkezdtek kiabálni: vágd le az árulót. Tisztek s közvitézek ugrottak ki
a sorból s az elvágtató Ottingert üldözőbe vették.

Az egész seregben elismert legjobb lovas volt Ottinger, s lovai is
mindég a leghiresebbek voltak. Nem érhették utól.

– Ennek most a lova volt az istene, mert csak az mentette meg; mond az
egyik huszár, kardjával a levegőben suhintgatva.

– Egy hét mulva enyém lesz az a ló, állitá egy nagy bajszos huszár.
Gondolom Dávidnak hivták.

Másnap hajnalban szitta Dávidot az egész ezred mint a répát; az éjjel
átszökött a gazember.

Dávid azalatt, mig a magyar táborban pajtásai egy jó foltot nem hagytak
rajta, az osztrák őrszemek elé fehér kendőt lebegtetve, elfogatta s a
főhadi szállásra kisértette magát.

Ottinger ép kilovagolni készült, s fölnyergelt paripáját készen
tartották.

Dávid odarohan, a paripa nyakát átöleli s megindulással zokogja:

– Ráróm! drága szép Ráróm! beh rég nem öleltelek.

Ottinger meglátja s kérdi:

– Ki az? mit akar az a huszár.

– Átszökött.

– Vezessétek ide.

Dávidot nem birják a lótól elvonszolni, ráborult és sirt.

– Az bolond! kiált Ottinger.

– Eddig az voltam, felelt Ottinger felé fordulva Dávid.

– Dávid! csudálkozott Ottinger, most már értem.

Dávid éveken át rendes napi szolgálaton volt Ottinger lovainál, ő
idomitotta, s kivüle senkinek sem volt szabad az ezredes lovait vezetni
vagy lovagolni.

– Jelentem alássan, berukkoltam, mond Dávid, s egy hét alatt itt lesz a
fél ezred. Ha méltóságod oly villámsebesen el nem tünik előlünk, hát az
egész osztály itt volna. Azért követték, hogy átvezesse.

– Mit mondasz? hisz egész ellenkező szándék nyilvánult.

– Csak el nem árulhattuk magunkat, különben ott kaszabolnak le.

– És te most?

– Meggondoltam méltóságos ur, hogy még is csak szebb dolog olyan nagy
urat szolgálni, mint a császár ő felsége, kit az isten éltessen, nem
pedig afféle ujságiró Kossuthot. Kezdtük mi már ott szégyenleni azt az
állapotot.

Ottinger mindjárt az istállóba vezette Dávidot, keze alá adta a lovakat,
s ezentul kilovaglásainál is mindég Dávid kisérte.

Dávid szitta Kossuthot, piszkolta a magyar sereget, s Ottinger teljes
bizalmát visszanyerte.

Négy-öt nap alatt az egész tábor, mint Ottinger legkedvesebb emberét
ismerte. Összevissza lovagolt s mindenfelé sétáltatta a tábornok lovait,
csakhogy jól megismerjék.

Egyszer aztán kiválasztja a két legjobb lovat, egyikre ráül, másikát
vezetékre fogja, s kilovagol, mindig messzebb és messzebb, ugy, hogy
eléri az őrszemeket, itt aztán várt, mert a tábornok ur rendelte ide.
Hirtelen kiles egy alkalmas pillanatot, mikor az őrszem ép másfelé
nézett, a vezetékre egyet suhint, a maga alatt levő lovat pedig
sarkantyuba kapja, s elvágtat, mint a villám. Nyargalnak, lövöldöznek
utánna, de Dávid versenyt fut a széllel, s ki érhetné utól Ottinger
lovait, még a golyók sem.

Dávid megtartotta szavát, s az ezredhez beállitott Ottinger legjobb
lovaival.

Ezen sikerült, s eléggé vig kimenetelü huszárcsiny után, alkalmat veszek
magamnak még egy-kettőt elmondani.

Midőn Schlick az országba rontott, s Mészáros Lázár azzal ment eléje,
hogy majd elschlikolom én őt, Kassánál megütköztek, Mészáros szürke
lovon ült.

Sághy Tóni, ki országszerte ismeretes arról, hogy nagyokat mond, de nem
is követelte soha, hogy elhigyjék neki a mit beszél, ő csak szeretett
mulatni és mulattatni. Könnyü vérü és sok beszédü, itt mint nyargoncz
szolgált. Az ütközet folyama alatt Mészáros főparancsnoknak valami
jelentést vitt, s válaszra várt. Darab ideig ott vesztegelt, s Mészáros
azzal az ő jóságos kifejezésével azt mondja neki:

– Öcsém! menjen el mellőlem, mert nagyon ide tüzelnek erre a szürke
lóra.

Sághy Tóni megfordul, hogy elvágtasson, ebben a pillanatban egy
ágyugolyó leteriti a lovát. Tóni darabig ott fekszik mozdulatlan,
Mészáros azt hitte halva van, tán Tóni maga is azt hitte. Aztán mozditja
kezét,… birja, a másikat is, meg a lábaival tesz kisérletet, végre
felül, szétnéz s látja, hogy a tábornokon kivül senki sincs ott,
felsóhajtott:

– Istenem! hát mit ér ez, ha Magyarországban senki sem fogja elhinni.

Ezt Mészáros maga beszélte.

Schlick bevonul Kassára, egy ottani bőrgyáros elmegy hozzá s feladja,
hogy a magyarok tiz kocsi bőr és egyébb készlettel tán félóra előtt igen
gyönge fedezet mellett indultak el.

A gyáros egy magyarérzelmü munkása sejtve, mily aljas járatban botorkál
főnöke, azonnal kocsira ült, s a magyarok után nyargalt, elérte a
kocsikat, melyeket két század huszár kisért.

Elmondta a fenyegető veszélyt.

Nem nagy távolságra, az országuttól jobbra-balra gazdasági épületek s
juhaklok mutatkoztak, itt az őrnagy ‚állj-t!‘ vezényelt. Egy szakasz
huszárt a kocsik fedezetére hagyván, azokat tovább menni engedte, azon
utasitással ha az üldözők elérik, ellentállás nélkül adják meg magokat.
Megmaradt csapatát kétfelé osztva, az épületek mögé rejtőzött.

Schlick egy osztály vértest küldött a kocsik elfoglalására. Utol is
érték, a huszárokat lefegyverezték, lovaikat vezetékre fogták, a
kocsikat visszaforditották, körülvették s nagy diadalmasan téritették
Kassafelé.

Alig haladtak el néhány lépést az épületek mellett, az elrejtőzött
huszárok két felől rohamot intéznek ellenök. A zavar irtóztató, a
feloszlatott vértes osztályt a vezénylő nem birja sorakoztatni, a
huszárok borzasztón szabdalják, e szavakat kiáltozván: ‚kell bőr?‘ végre
lefegyverezték, s a bőrrel együtt a magyar táborba szállitották.

A fogoly német katonák aztán váltig kérdezték, hogy a huszárok mikor
püffölték őket, miért mondták nekik: kelber? ez rájok sehogy sem illik.

A tavaszi hadjárat már megindult.

A világ nyolczadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap
előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezitlábos volt, most szembe mert
szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s
legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlán bátorság, vas
akarat, s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő
alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget
aratott.

Negyvennyolcz óráig tartott a kápolnai csata, melyben résztvenni Görgey
elkésett Kmetty és Guyon dandárával. Mily fordulat, minő eredmény lett
volna, ha ez nem történik? de igy seregünknek vissza kellett huzódni; a
Klapka és Görgey hadtest, valamint Kossuth dandára Mezőkövesdre a
kápolnai csata harmadnap reggelén érkezett, ahol harczi állást
foglaltak. Itt érkezett meg a két emlitett dandár is, s büntetésből e
két dandárnak kellett elfoglalni a legelőbbre tolt előörsi- és
harczállásokat. Déli 12 órakor ugyanaz nap, Kriegern tábornok egy lovas
dandárral megtámadta a mieinket, de a huszárok az első ágyulövésre
készen voltak, s minden parancs bevárása nélkül, különösen a Miklós és
Sándor huszárok rárontottak az ellenségre, s néhány percz alatt
szétverték. A Miklós huszárok Gáspár ezredes vezetése alatt hat ágyuból
álló lovas üteget minden felszereléssel, embereivel s lovaival együtt
elfogott, s ‚éljen a haza!‘ kiáltások közt, mint hadi foglyokat kisérték
be Mezőkövesdre.

Udvarnoky Géza magát száz veszélynek kitéve, Olaszországból mindenféle
rejtett utakon jött haza, hogy a szabadságharczban résztvegyen. Klapka
György, hajdani testőr pajtása mellett mint kapitány nyargonczkodott.
Együtt ebédeltek, mikor a támadás történt. Mig felkészültek, az egész
csatározásnak vége volt. Klapka azért mégis egész tisztikarával
kilovagolt, harczi szemlét tartani. Alig lovagoltak a hátul levő
csapatok közt néhány száz lépést, egy huszár elébök hozott valami
chevaux-legers lovat eladás végett, melyet az iménti csatározásban
fogott el. Udvarnokynak meglehetős rosz lova lévén, megvette azt, s
mindjárt rá is ült, a magáét szélnek bocsátván.

A chevaux-legers lovat akkoriban nem lehetett megkülönböztetni a huszár
lótól, mert mindkettő könnyü lovassági ló, s tökéletesen egyenlő
felszerelésü volt, ami sok zavar és kellemetlenségre adott okot, mert
néha a csatában elesett huszárnak a lovát másik huszár elfogván,
tuladott rajta, mint chevaux-legers lovon.

A mint tovább lovagolva, a Kmetty dandár mellett elhaladnak, Andrásy
‚Vilmos‘ huszárkapitány megismeri az Udvarnoky által használt lovat,
hogy az az ő századjabeli ló, mely ép azelőtt egy órával történt
rohamban gazdátlanul maradván, tova száguldott. Andrásy visszakövetelte
a lovat, mert az a századbeli közló. Ezt az egész századdal
bizonyithatja.

Udvarnoky azt felelte: tanuk előtt vettem a lovat, ki is fizettem, én a
lovat a szentnek sem adom. És bátor tekintetével végigmérte a Vilmos
huszár kapitányt.

A képzelet tökéletesb, szebb és eszményibb férfit nem teremthet. Ha
szabad magamat igy kifejezni: valóságos férfi angyal. Inkább magas mint
középtermetü, duzzadó izmokkal, karcsu hajlékony termet, széles váll,
domboru mell valami herkulesi erőre mutat. Ezen az athleta termeten
diszlett a festői szép fő, nem egy piperkőcz s szépségében elbizakodott,
hanem valóságos Rubens tanulmányfő; hátrafelé hullámzó sötét szőke
gazdag hajzat, eszes nagy homlok, nyilt bátor szemek nemes orr, mosolygó
ajkak, hosszukás arcz, s harmatos egészséges szin; mindezekben a
legtökéletesb öszhang.

A termek delnői, s a regények irói megirigyelnék a csatatértől e hőst.
Pedig ő inkább volt itt, mint lett volna ott hős.

Andrásy kapitány a nem távollevő Kmetty dandárnoknak bepanaszolta
Udvarnokyt.

Kmetty azonnal odalovagolt a törzskartól már jól elmaradt Udvarnokyhoz.
Parancsolta, hogy azonnal szálljon le a lóról, s adja át Andrásy
kapitánynak.

Udvarnoky hallani sem akart a parancsról s ismételve kijelentette, hogy
ez a ló tulajdona, mert vette. Kmetty egy erős gyalog őrjáratot rendelt
ki, s megparancsolta, hogy az engedetlen tisztet szállitsa le lováról, s
ha nem akar leszállni, mint ellenszegülőt lőjje főbe. Az őrjárat nem
lőtt, hanem erőszakosan szállitotta le Udvarnokyt a lóról. Udvarnoky a
vakmerőségig bátor, s a szó nemes értelmében büszke katona, ezen eljárás
által magát mélyen sértve érezte, s már lováról leszállitva is, még
mindig ellenszegült az őrjáratnak, s csakugy czipekedve birtak vele
előre haladni. Közelben arra ment Görgey. Valaki jelentést tett neki,
alighanem az illető kapitány, hogy egy letartóztatott tiszt az
őrjáratnak ellenszegül. Görgey anélkül, hogy oda nézett volna, vagy
tudná, kiről van szó, azt felelte: Mirevaló ilyesmit jelenteni? ha
ellenszegül, teljesitse az őrjárat kötelességét. Ez pedig még béke
idején is főbelövés. Szegény Udvarnoky látta ott a csapat tisztet,
köztük Görgeyt, s előttük fegyver közt vezettesse el magát, mint valami
gonosztevő? nem ez lehetetlen! herkules erejével jobbra-balra félrelökte
a bakákat, utat nyitott magának, s futni kezdett. Ekkor az őrjárat
kötelesség és parancsszerüleg utána lőtt. Karja lett ellőve, ép karját
csipőjére téve, fejét hátravetve fordult vissza. Ha e pillanatban ezt az
állást, kifejezést, alakot, valami lángeszü müvész lefesthette volna,
valamelyik gyüjtemény ma birna egy remeket, mely minden nézőt meghatna.
A sebzett szarvas, ha üldözésében tisztásra ér, s pillanatra megdöbbenve
áll meg, hasonlithat csak ezen tartáshoz s alakhoz. A második lövésre,
mely nyomban követte az elsőt, – Udvarnoky Géza halva rogyott le.

E megrenditő esemény általános levertséget szült; a ki csak látta ezt a
deli ifjut, mélyen megindult sorsán, közelebbi pajtásai és barátai
gyászba merült szivvel siratták, Klapka, Marschalkó Tamás és a többi
hajdani testőr társai, kik a szerencsétlenül elhunytnak szép lelkületét,
bátor jó szivét, s férfias jellemét át- meg át ismerték,
vigasztalhatlanok voltak.

Sokan kárhoztatták, s maig is kárhoztatják Görgeyt e kegyetlenségért.

Elkövethetett s állitólag, el is követett másutt és máskor a legnagyobb
hidegvérrel hasonló idegrázó tényeket, de a jelen esetnél határozottan
büntelen volt, s legalább is a baráti viszony szent köteléke ellen nem
vétett. Görgey nem tudta, ki a letartóztatott tiszt, midőn az őrjáratot
kötelessége teljesitésére intette. Görgeynek csak este M.-Kövesden, a
Smidtféle fogadóban jött tudomására, hogy az agyonlőtt tiszt Udvarnoky
Géza, – hajdan neki is testőr pajtása volt – hangos zokogásba tört ki, s
megsiratta, mint többi jó barátai.

Tábornokaink ezután a magyar sereget győzelemről-győzelemre vezették. A
nemzet föléledt, mindenfelé remény, bizalom s lelkesedés tört ki, s
istenitették tábornokainkat, meg is érdemelték, egy nagy eszme, szent
ügy és hazaszeretet vezérelte hős karjaikat. Volt ugyan, kit a hiuság
ragadott el Guyon Richardot, oroszlán volt a csatában, bement, a halál
eszméjének megvetésével, a legnagyobb veszedelembe, s fájdalom, seregét
is akárhányszor bevitte s megtizedeltette ok és czél nélkül, csakhogy
beszéljenek: Guyon hétezer emberrel itt- és ott megütközött hat annyi
ellen. A hőstett, a dicsőség még balsiker esetén is megvolt, neki pedig
ez kellett.

Voltak fényes mozzanatai, például Branyicskó bevétele, hol egy püspök,
báró Mednyánszky Caesár, s egy kegyesrendi áldozár: Erdősy Imre nem csak
ékesszólással, lelkesitő beszédekkel, de hazafias jó példával is
buzditották a sereget, elől menve, tényleges s kitünő részt vettek a
csatában, azon csaták egyikében, mely a magyar hadjárat egyik diszes
lapját képezi. És e csatát Guyon vezényelte, enyhitsen ez azon a vádon,
mely őt a nagyszombati tévedésért érheti.

Azért hozom ezt itt elő, mert ez a csata fölemlitve tudtommal sehol
sincs, én legalább nem olvastam, s nem is hallottam, pedig – noha rövid
ideig tartó, de egyike a szabadságharcz legborzasztóbb csatáinak,
mindenesetre aránylag véve, – de mert a sweháti csata folyama alatt a
2-ik önkénytes pesti zászlóalj élén, a legszélső jobb szárnyon
Manswerthet rohammal oly hősiesen bevette, oly vezényletekkel lőn
megbizva, melyeknek megfelelni nem birt, másrészt meg szerencséjében
elbizakodván, a tanult, tapasztalt s képesitett katonákra nem
hallgatott. Kollmann, a táborkari tisztek legjelesbike, nagyon
ellenezte, hogy Guyon önálló parancsnokságot nyerjen, de döntő körökben
bele voltak szerelmesedve.

Guyon Simonichot üzve Holitsig, Morvaország határáig, hol a királyi
várban nyugodott babérain, seregét meg ott hagyta Ordódy Kálmán
parancsnoksága alatt. Az ellenség nem késett támadást intézni, mire a
parancsnok a hidat fölégetvén, visszahuzódott Nádasig, hol több
kisebb-nagyobb csatározásoknak kitéve, deczember 14-ig maradt.

E napon hajnalban megszólaltak az ágyuk, s nem sokára kifejlődött az
ellenség egész erővel a hegy és erdő-szorosból. Tizezer emberből álló
ellenséges csapattal szemben kétezer emberből álló dandár nagyon
természetesen csak rendes visszavonulásra gondolhatott. Ily tulnyomó
ellenséges erő ellenében seregünk a legszebben, példás rendben,
mondhatni nagyszerüen vonult vissza, a miben az oroszlán rész az Erneszt
zászlóaljat illeti, mert nem csak vitézül, de szakértelmüleg s bámulatos
nyugalommal felelt meg feladatának. A granátok és rakéták néhányszor
közibök vágtak, fölszedték halottjaikat, sebesülteiket, előre küldték,
anélkül, hogy a rend és sor köztük csak egy pillanatra is megbomlott
volna. Igy képezve hátvédet, annyira meghökkentette az ellenséget, hogy
midőn dandárunk a bedisi temetőhöz ért, hol hadi állást foglalt, az
üldöző sereg is megállt. Darab idő mulva készületeket tőn lovassági
rohamra, s amint az egyik ezred lovassága fel- és kifejlődött, a
temetőnél felállitott 3 ütegünk oly pompásan közibök vágott, hogy
szerte-szét futottak. A magyar dandár aztán zavartalanul s nyugodtan
folytatta visszavonulását Nagyszombatig. Ordódy a parancsnokságot átadta
Czirernek s ő a 7-ik zászlóaljjal Lipót várába vonult. Éjjel 11 órakor a
dandár fölkerekedett s Szered felé tartott. Szereden 3–4 órai pihenés
után Komáromba igyekezett, de alig menetelt fél órát, ott terem Guyon, s
kérdőre vonja Czirert, hogy miért hagyta el N.-Szombatot? Czirer azt
felelte, mert nem volt képes ily csekély erővel oly tulnyomó seregnek
ellentállni, de máskülönben is fölösleg lett volna N.-Szombatnál állást
foglalva, ütközetet elfogadni, s e csekély haderőt koczkáztatni, mert
azon czél, hogy az ellenség a Pozsonyból visszavonuló Görgey hadtest
balszárnyát meg ne támadhassa, igy is el van érve, ha a Vágon innen
állást foglalunk. Guyon felindulva kérdé: elesett-e már kétezer ember?
Czirer felelte: Mindössze sincs több, tehát annyi nem eshetett el.

Guyon indulatba jött, s visszamenetelést parancsolt Nagy-Szombatba,
minden valódi czél és szükség nélkül mészárszékre vitte a dandárt,
csakhogy magát hiressé tegye, kevesebb mint kétezer emberrel, ellene
állván több mint tizezernek.

Nagy-Szombatba érkezvén, azon körülmény, hogy ott még ellenség nem volt,
eléggé bizonyitja, miszerint az ellenség tulereje daczára sem mert
előnyomulni, s igy helyes felfogás volt Czirertől, hogy a czél el lesz
érve, ha a dandár a Vág mellett állást foglal.

Nagy-Szombat sikon fekszik, semminemü védbástyája sincs, sem hegy, sem
viz, hova támaszkodni lehetne. Délután 2 órakor Guyon riadót veretett és
fuvatott, a kis csapat az egyház elé vonult. Puszternik táborkari
segédtiszt a toronyba ment, onnan szemlélendő az ellenség előnyomulását.
A kinek egy kis katonai értelmisége volt, nem képzelhette, hogy a
fekvésénél fogva még csak egyenlő haderővel sem védelmezhető várost egy
parancsnoknak eszébe jusson védelmezni. Puszternitz az ellenség
előnyomulását jelezte, s Guyon azonnal hozzáfogott harczállást foglalni;
az ágyuüteget az országuton rögtönzött torlaszra helyezteté, fedezetül a
Prinz Preusen ezred két századát rendelte. Az a század Würtenberg huszár
őrjáratra használtatott Nagy-Szombat, a régi városok módjára, temető
féle fallal van körülvéve, de az oly gyarló, hogy botokkal le lehet
dönteni, ezekre rendelte elhelyezni a többi gyalogságot, de a házak a
falakhoz levén épitve, a háztetőkön kellett oda mászkálni.

Na már engedelmet kérek, ha Paulay rendez a szinpadon ilyen felállitást,
azt mondja az ember, nem ért hozzá; komédiának megjárja, de egy
parancsnoktól, komoly csatában ilyet látni, fellázitja a vérét még egy
józan tizedesnek is.

Négy óra tájt iszonyu köd ereszkedett le, tiz lépésnyire is alig
lehetett látni, s ekkor megkezdődtek mindkét fél csatárainak a
tüzelései, s kevésre rá az ágyuk is megszólaltak. Mindkét fél csak
vaktába lőtt, mert már sötét lőn, s csak arra irányoztak, ahol tüzet
láttak csillámlani. A vezér megváltoztatta szándékát, s más harczállást
rendelt venni, hihetőleg sikerült valakinek az előbbi nevetséges oldalát
kimutatni. Az első zászlóaljat az ugynevezett ‚Vasut‘ fogadóhoz
rendelte, hogy ezek itt eltorlaszolva védelmezzék magokat, s ha az
ellenség visszanyomná a mieinket, fedezzék innen a visszavonulást. Alig
foglalták el az udvart, vágtatva beugrat egy Hunyady-huszár, s elkiáltja
magát: az ellenség lovassága már hátunkban érkezik, ‚itt jön az
országuton.‘ Az első zászlóalj siet, a fogadó minden ajtaját, hol az
ablakok utczára nyilnak, betörték, s felhuzott fegyvereik csöveit az
ablakon kiirányozva, készen vártak. Ez mind egy percz müve volt. A
vágtató lovasság az országuton közeledett, s 3–4 lépésnyire kellett
volna a neki készült honvédek előtt elvágtatnia. Szerencsére elkezdtek
kiabálni: éljen a haza! Tomsdorf kapitány volt a századával. Ha nem
kiabálnak, a honvédség közelről rájok tüzel abban a ködben s legalább
fele ott veszett volna. Kiabáltak is ‚ne lőjj honvéd, Würtenberg
huszárok vagyunk.‘ Ezen – majdnem végzetes kimenetelü – tévedés után
rögtön jött a parancs, hogy a zászlóalj ne a vendéglőt, hanem a vasuti
indóházat szállja meg, s ezen müködéshez kaptak egy ujonnan érkezett
Würtenberghuszár szakaszt, Földy főhadnagy vezetése alatt, de ezen
parancs akkor érkezett, midőn már teljesen besötétedett, s a zászlóalj
eltorlaszolta magát, a város felé hagyván nyitva csak egy kis kaput,
hogy azon majd a visszavonuló zömhöz csatlakozzanak, a hátvédet
képezendők. E kis csapat egészen tájékozatlan volt, hol müködik az
ellenség? s mit mivel saját seregünk? Petheő parancsnok a kis kapun egy
őrjáratot küldött ki. Már egy óra óta folyt az ágyu és puskatüzelés.
Ekkor érkezett segitségül Pozsony felől Gózon Lajos őrnagy vezetése
alatt a pesti önkéntes zászlóalj. Oly hosszu vonat volt, hogy az eleje
az indóház előtt állt, s mégis 4–5 kocsi az udvaron kivül maradt.

Egy huszár vágtat be, egyenesen Marschalkó Tamás elé, s jelenti:
Őrjáraton, innen a második utczában már ellenséggel találkozott, lőttek
is rá, s megsebezték.

Marschalkó jelenti Petheőnek, ki azt felelte: Az lehetetlen, hisz a
parancsnok csak értesitett volna a visszavonulásról. A huszárnak nem
lehet igaza.

A huszár egy ugrással Petheő előtt termett, s mondá: hát dugja be az
ujját az ép most kapott lősebembe; s azzal lehajlott lováról Petheő
felé. A vér csakugy omlott a balvállából.

‚Magam akarok meggyőződni,‘ e szókkal távozott Petheő, s vissza sem tért
többé, csak az ötvenes években a fogságból.

Alig távozott el, még a pesti önkéntesek legnagyobb része kocsikon volt,
midőn három egymásutáni sortüzelés dördült el, s mindjárt rá pokoli
lármával rohamot intéztek a kocsikra. Iszonyu mészárlás folyt azon
néhány lámpa világánál, mely az indóház előtt égett.

A többi csapatokban is nagy pusztitás történvén, az ész nélküli
visszavonulásnál Guyon elfeledte az indóháznál levőket a
visszavonulásról értesiteni, s igy ezek az ő nyomoruságos
intézkedéseinek estek áldozatául. A kik megmenekülhettek, a sötétség és
vasuti töltésnek köszönhették, de vajmi kevés volt ezeknek száma.

A még megmaradt kis csapatban, mely Szered alatt gyülekezett ismét
össze, iszonyu volt az elkeseredés Guyon ellen.

És hogy én, ezen nem is annyira csata, mint mészárlás részleteibe kissé
bebocsátkoztam, két okból történt, először, mint már érintém, mert nem
tudom, hogy valamelyik iró hadjárati leirásában emlitené, s másodszor
azon jellemző tényért, a mit most akarok felhozni, s a minek
hitelességéről jót állok, hivatkozván mindazon még élőkre, akik ott
voltak, névszerint Marschalkó Tamás ezredesre.

Reggel 8 órára volt a kivonulás elrendelve, a kitüzött idő előtt már
megjelent a kitüzött helyre a megmaradt maroknyi csapat, mindenki
érezte, hogy valami kitörő félben van. Az Erneszt ezredbeli tisztek
fölkérték Kossuth Sándor őrnagyot, hivná össze a honvédtiszteket, mert
közleni valójuk van.

Megtörtént. Mihent együtt voltak, előadták, hogy amint Guyon közibök
érkezik, kivont karddal rohanják meg, s vagdalják darabokra, ki csak
azért, hogy beszéljenek róla, kevesebb mint kétezer emberrel, tizezer
főnyi sereggel nemcsak szembeszállt, de önfejüséggel, botorul feláldozta
embereit.

Kossuth Sándor megszólalt, beismerte Guyon nagy bünét, de mond, nem
vagyunk hivatva felette itélni, itéljen felette a haditörvényszék. Mint
katona, soha sem tudnék ilyen biráskodásban résztvenni. Reméllem, a
zászlóaljbeli tiszteim is igy gondolkoznak.

Az Ernesztbeliek látván, hogy nincs közös megegyezés, letettek
szándokukról.

Görgey már ekkor Győr körül járt, s a fennmaradt maroknyi csapatocskát
az ő hadseregébe osztották.

A branyicskói csata babért és dicsőséget, a nagyszombati szégyent s
szerencsétlenséget hozott. Vezérnél nem elég a bátorság.

Branyicskóról lévén szó, eszembe jut, mikor az ütközet után reggel a
sereg Eperjesre bevonult, legelől a Nádorhuszárok egy százada érkezett,
ezen századnak legelőbbre tolt két embere Eperjesre belovagol, s a kath.
templom tornyán még ott leng a sárga-fekete zászló. Az egyik huszár
megállt a torony előtt s a lebámészkodó őrre rákiált: ‚Eszem benned azt
a tót istent, te kutya! huzd be azt a csunya zászlót, mert mindjárt
kirántom alólad ezt a tornyot.‘

A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte; a nagy
sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vácz, Kápolna, Hatvan,
Bicske, Nagy-Sarló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket
mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi müveket
irtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek müvei a nagy
világban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból
valamit elvonni, vagy hozzáadni akarnék.

Buda bevétele napján a marcziusi ifju bajtársaim közül kettővel
találkoztam; Irányi Dániel kormánybiztos, s Vasváry Pál már őrnagy volt.
Irányi Danival együtt ebédeltem az nap, maig sem tudom kinél, az utczán
fogott el, kitünő pezsgője volt, vagy csak akkor izlett ugy, mert reggel
óta a budai várfokon magyar zászló lengett.

Vasváryval néhány napot töltöttem együtt, ekkor láttam őt utoljára.
Jókedvüen, vigan, tele boldogsággal ment el Erdélybe, a hol aztán
elesett.

Ezredünk háromfelé volt vezényelve; egy osztály Erdélyben, kettő
Komáromnál és a negyedik a tiszai hadseregnél. Én az utóbbinál voltam
Mariássy őrnagy alatt. Czeglédnél táboroztunk, Rohonczy Gida
ezredesünket sebesülten hozták ide, kémszemle alkalmával meglőtték. A ki
nem volt szolgálaton, a kedélyes derék ur betegágyánál töltötte idejét.
Itt aztán adomáztunk, nevettünk, s lehetőleg iparkodtunk a kedves
parancsnokot szórakoztatni. Egyik pajtásunk, ki az erdélyi seregtől
érkezett, kifogyhatlan volt a Bem adomákkal, a többi közt mondá:

»Teleki Sándor gróf ezredes intendans, Bem egyik legkedvesebb embere, az
ép odaérkezett kormánybiztos Beőthy Ödöntől rendeletet kapott, hogy
azonnal hagyja el a hadsereget, s menjen haza elfoglalni főispáni
székét, s helyébe intendansnak kinevezi Oláh Mátyást. Teleki leforditja
németre a rendeletet, felöltözik diszbe, s megy Bemhez, ki épen a
térképen tanulmányozott. Felpillant, s meglátja Telekit.

– Mit akar, kedves Teleki?

– Búcsuzni jöttem.

– Tán tréfál?

– Rendeletem van. Ezzel átnyujtá neki.

Bem beletekint, s boszúsan felkiált: »Beőthy, mit akar megint ez a
Beőthy? magát elvinni tőlem, s azt irja, valami Oláht küld maga helyett
Mátyásnak (azt hitte, hogy intendans magyarul Mátyás). Nekem nem kell
más Mátyás, maga volt, lesz és marad az én Mátyásom.

Szinte Bemről beszélte, mint ki tőle magától hallotta, hogy az öreg ur
üveges hintajában szendergett. Egyszer csak látja, hogy egy honvéd
közeledik kocsijához, megáll a lámpa alatt s veszi a fegyverét.
Figyelmes lettem, vajjon mit akarhat? hát csak elkezdi törülni a
fegyvert, belül is megtisztitja, rendbe hozza a sárkányt, aztán vállra
veszi és indul. Ej, ez derék gyerek, jó katona! rákiáltottam s tiz
forintot ajándékoztam neki. Negyed óra mulva jött másik, ugyanazt
tettem, annak is adtam öt forintot. Jött aztán harmadik, negyedik,
ötödik, de én aludtam.

Táborunkban több mint száz horvát fogoly volt; nem hiszem, hogy nagyon
epesztette a honvágy, otthon bizonyára nem éltek oly jól. A tisztek
tiszti fizetést huztak, a legénység pedig ép ugy kikapta hús és kenyér
részletét, mint a mi honvédeink. És mégis mire vetemültek? feltörtek és
kiraboltak egy raktárt. Ha ezt honvédek cselekszik, megtizedelték volna.
De, nehogy boszu vagy vad kegyetlenség hirét vigyék a külföldre, sokkal
enyhébb büntetést szabtak a foglyokra, mint minőt a haditörvények
szigora megkivánt. Egyenkint 25 botütésre itéltettek.

Kossuth Lajos ép akkor érkezett Czeglédre Horváth Mihály miniszter
kiséretében, mikor az itélet végrehajtandó volt. Azonnal elküldte Asbóth
Lajost, hogy az itélet végrehajtását akadályozza meg, s a bűnösök
kegyelmet kaptak.

Beksitstől a napokban egy röpirat jelent meg, állitólag Kemény Zsigmond
naplójából. A röpiratot magát nem olvastam még, de a Lloydban közlött
kivonat elég volt, hogy méltatlankodva forduljak el tőle. Kossuthról azt
irja, hogy terrorizált, s tán még fegyveres kézzel is fenyegetődzött
tekintélyek és nagy emberekkel szemben. Ez aztán a legnyomorultabb vád.
Hiszen, ha valamit lehet Kossuth szemére vetni, ha valamivel a világon
indokolni lehet, hogy nem egészen s tökéletesen töltötte be helyét, ugy
az más nem lehet, mint hogy végtelen jó szive volt, mely minden
sebesülttel együtt vérzett, minden elesettnek hozzátartozóival együtt
sirt. Ő meggyőzni, elragadni igenis tudott, de terrorizálni nem; ő
fegyveres kézzel fenyegetett, vagy erőszakolt volna valakit, kinek ész,
sziv, meggyőződés voltak fegyverei? Ilyet Kossuthról az állithat, a ki
soha se látta, soha se hallotta, s kinek lelkébe az ő igéi nem hatottak.
Hisz Kossuthnak, ha egy halálos itéletet kellett volna aláirni, minden
hajszála egy éjen át megőszül. Magában az is, hogy megérkezik, s első
ténye a bűnös ellenségre hozott legenyhébb itéletet felfüggeszteni, nem
mutat-e a legáldottabb szivre? bár kissé érczesebb lett volna, ha nem is
fegyvert fogni valakire, hogy a maga nézeteire kényszeritse, de nem
kegyelmezni az elfogott árulóknak, mikor lőpor és golyó várt reájok.

Kossuth szive megérdemli, hogy a legünnepeltebb költők által
megénekeltessék, és ime, meg akarják hurczolni.

Jellemzi a kort, hogy ilyesmit sajtó és közvélemény mindjárt agyon nem
sujt.

Kossuth Lajoshoz diszőrségül egy század huszár rendeltetett. Engem ért a
szerencse, s én a század élén dobogó szivvel lovagoltam be Czeglédre.

Asbóth ezredesnek jelentettem, hogy egy századdal itt vagyok
szolgálattételre.

Első hivatalos működésem volt egy altisztet az indóházhoz küldeni.
Ugyanis Horváth Mihály miniszter kijött hozzám, s elmondta, hogy arany
burnót-szelenczéjét az indóháznál feledte. Azonnal odavágtatott egy
altiszt, s a szelenczét el is hozta.

Folytonosan annyi küldözgetés, üzenet volt, hogy egy szakasznak állandón
nyeregben kellett lenni.

Asbóth Lajos az irodába hivott, hogy segitsek, mert nem győzik az irást.

Egyik levél a másikat érte; egyik rendelet a másik után ment. Dicsekvés
nélkül mondva, sokat könnyitettem, mert fogalmaztam, s azt nem kellett
leiratni, hát titkár, fogalmazó és irnok-szolgálatokat teljesitettem.
Horváth Mihály és Asbóth Lajos el volt ragadtatva.

Késő este jön Asbóth, s azt mondja: »A kormányzó ur theára vár magához.«
Beléptünk hozzá, ott volt neje is.

– Lám Degré, mond nyájasan Kossuth, most már értem, hogy a szolgálati
tiszt önöknek, uraim, nagy segitségökre volt.

Kossuth Lajosné fáradt s mosolytalan fejbillentéssel fogadta
tisztelgésemet.

Nem a környezetből levő csak magam voltam az asztalnál. Kardosan ültem
oda, s a csákót térdemen tartottam. Engedelem után kardot, csákót
letettem.

A kormányzó mindenkihez szólt. Tőlem azt kérdezte:

– Mit könnyebb forgatni, a tollat-e vagy a kardot?

– Szellemes embernek a tollat, bátor férfiunak a kardot.

– És melyik üdvösebb?

– Nagy eszme szolgálatában egyik ugy, mint a másik, szent eszköz.

– Hála isten! hogy ifjuságunk igy fogta fel.

Kossuthné csak férjével váltott nehányszor szót, más senkihez sem
beszélt.

Az étkezés felette egyszerü, s igen rövid volt.

Megint munkához láttunk, mi az éj nagy részét igénybe vette.

Az a sok levél, futár, jelentés, mely egymást érte, s elintézésre várt,
nem csekély gondot szerzett. Az orosz ekkor már nagyon a nyakunkon volt.

Ha magam nem teljesitettem is, láttam életemben sok és terhes munkát
végezni, de annyit, mint Kossuth Lajos egy éjen át elbirt, soha. Minden
legcsekélyebb levelet, tudósitást vagy jelentést elolvasott, s annak
elintézése iránt intézkedett. Az ott foglalkozó irnoknak tollba mondott,
mialatt kezében a toll perczegett, s ő maga egészen más tárgyról irt;
közben még titkárának is ráért felvilágositásokat adni.

Éjfél után 3 óra felé pihentünk le, ötkor már talpon volt a kormányzó, s
az egész személyzet, hogy az azon idő alatt felszaporodott ügyeket
elintézze.

Tizenkét órakor jött Posch Márton kapitány, engem felváltani.

Jelentettem, hogy a szolgálatot másnak adom át.

– Nem bocsátom el, mond Kossuth, önnek itt nagy hasznát vesszük.

Megköszöntem a kitüntetést.

Asbóth Lajos ezredes azonnal ment, s Poscht századommal elbocsátotta, az
ő századát visszatartván az én vezényletem alatt. Igy voltam harmadnapig
a kormányzó oldalánál, az ő asztalánál s vele étkeztem mindég. Ezen
egész idő alatt csak egyszer félórára szakitott magának annyi időt, hogy
sebesült ezredesemet: Rohonczy Gidát meglátogatta, a többit mind
emberfeletti munkával töltötte.

Mindég csodálatom tárgya volt ez a nagy ember, de mióta igy, itt láttam
őt, képes lettem volna előtte leborulni, mint természet feletti erő
előtt.

Midőn visszatértem a táborba, olyan voltam, mint valami alvajáró,
álmodoztam s elmerengtem, mert lelkem előtt mindég az a rendkivüli
szellem lebegett.

Czeglédről Abony vidékére vonult táborunk. Éjszaka, nem messze a tűztől,
a kiégett gyepen heverésztem Fülepp Józsi barátommal, s ujságpapirba
göngyölt alföldi dohány-szivarkákat füstölgettünk, mikor odatoppan
Wartensleben Guszti, e szókkal: »Fiúk! hoztam theát és czukrot.« Azonnal
bográcsot vettem elő, a melyben félóra előtt még pörköltet készitettünk,
abrakos tarisznyával kitörölgettem s viz után láttam, de viz egy csepp
sem volt kapható. Az oroszlán fölébredt, most már le kell csillapitani.
Most már minden áron theázni akartunk. Mit tehettünk mást? megfőztük
borban. Hát biz az nagyon jó volt, legalább nagyon jól esett, sőt
megismételtük.

Innen Nagy-Kátára mentünk.

Egy napon századommal előőrsön valék; az őrjárat éjszaka bement
Fényszaruba, s ott egy orosz őrjáratot elfogott. Ezek voltak az első
fegyveres oroszok, a kiket láttunk. Még éjszaka bekisértettem a
főhadiszállásra.

Hajnal hasadás előtt parancsot kaptam az őrszemeket visszavonni, s a
századdal mindjárt N.-Kátára tartani. Felváltani más század nem jött.
Tudtuk, mit jelent.

Nagy-Kátán azalatt megfujták a riadót, s Posch Márton kapitánytársam
sebes vágtatva iramodik a gyülekezési helyre, a mint azonban egyik
utczából a másikba kanyarodik, egy ellenkező irányból vágtató huszárral
ugy összeütközik, hogy vállperecze eltört. Harczképtelen lőn.

Erre a hirre érkeztünk meg s csatlakoztunk. Az osztály indulásra készen
fel volt állitva, s őrnagyunk Mariássy József ujonnan szerzett délczeg
paripáját ott az osztály előtt fitotgatva ágaskodtatá, pórul járt, a ló
hanyat vágta magát vele, s Mariássyt eszmélet nélkül szállitották el.

Most törzstiszt nélkül maradtunk, Posch Márton kellett volna, hogy
átvegye az osztályt, de őt is betegházba szállitották. E szerint én
voltam nemcsak a legöregebb, de az egyedüli kapitány az osztályban.
Szükségkép átvettem a parancsnokságot.

Volt ugyan egy törzstisztünk; tanult, jártas, bátor és régi katona,
Pálinkás őrnagy; ott volt a csatákban elől, meg is sebesült, végre
hősiesen elesett. Ő az ezred nem annyira megalakitásánál, mint
felszerelésénél s betanitásánál kezdettől fogva tevékeny részt vett, már
a régi időkben huszár-kapitány levén, nálunk mint őrnagy szolgált;
osztálya s vezénylete azonban soh’sem volt. És miért? Bizony a ki ujoncz
lovakkal, ujoncz katonákkal, ujoncz tisztekkel vesződik, annak kár
minden szavát mérlegbe vetni. Szegény Pálinkás felboszankodván, a
tisztekre nézve valami sértőt talált mondani. Erre az urfiak pert
akasztottak az öreg nyakába, mely szegénynek elestéig sem végződött be,
tényleges szolgálatot nem tehetett, s csakis mint önkénytes vett részt
sorainkban, de mindég részt vett. Mily szivesen megkértem volna, hogy
vegye át a vezényletet, egy tapasztalt s hadászatilag tanult katona csak
máskép tudta volna vezetni a csatában embereit, mint én. De hát nem
lehetett, nem volt szabad.

Ilyenkor elnézőbb, engesztelékenyebb kellene, hogy legyen az ember.
Hiszen másutt is merültek fel hasonló neheztelések, de aztán
kiegyenlitették. Például:

Schulz Bódog alezredes zászlóalja valami viszás dolgot követett el.
Schulz hevében azt találta mondani: »Igy van az, ha gyermekeket neveznek
ki tisztekké.« Ennek következtében a tisztek tanácskozásra gyültek
össze, s elhatározták, hogy testületileg elmennek az alezredeshez, s
azonnal beadják lemondásukat. Ugy is történt. Schulz kissé megdöbbent,
aztán csakhamar összeszedve magát, felelte:

– Nem veszem vissza a szavamat, mert most csakugyan megmutattátok, hogy
gyermekek vagytok, ha ilyen apróságot fel nem tudtok venni ilyen vén
szamártól, mint én vagyok.

A tisztek elnevették magokat, s siettek kezet szoritani a különben
szeretett s hallatlan bátorságu hős alezredessel.

Tudva levő dolog, hogy Schlick oszt. tábornok félszemű volt, hát a
hiányzó szemét párbajban ez a Schulz vágta ki, s most minden alkalomkor
azt üzente neki, hogy foglalkozva van a másik szemére.

Egyébiránt sajátságos ember volt; Schulz Felixnek hivták, s ő Báthory
Bódogra változtatta nevét. A legnagyobb csatatüzben, ha legsürgősebb
rendeletet hoztak neki, s a czimirat ugy volt, mint mindenki megszokta:
»Schulz Felix alezredesnek«, rajzónt kért a segédjétől, kitörölte a
»Schulz Felix«-et, fölibe irta: Báthory Bódog, s csak azután bontotta
ki, s olvasta el.

Egy izben, ép Schlick hadtestével állván szemközt, egyedül csaknem az
ellenségi őrszemekig lovagolt. Német könnyü lovasság üldözőbe vette, s
már-már utolérte, mikor Báthory Bódog két öles árkot átugratván,
biztonságban érezte magát, mert meg volt győződve, hogy azok lovai ezt
az ugrást meg nem teszik, s ha egy vagy kettő akadna is a sok közül,
azok gazdáival majd el tud bánni. Az árok innenső oldalán nyugodtan
megállt, s várta, mig az üldöző csapat odaér, s nagyot nevetett, mikor
az árok előtt valamennyien hökkenve megálltak.

– Mondjátok meg Schlicknek, kiáltott át, hogy én Schulz Felix von
Hohenstein állok itt vele szemben, s holnap kivágom a másik szemét.

Persze nem vágta ki, de nem rajta mult, de még csak jószándékán sem,
hanem Schlick szerencséjén, mert Báthory Bódog csakugyan mindenütt
kereste őt.

De megmaradva a nagy-kátai tábornál, hajnalban az egész lovasság, tán
huszonkét század, nehány lovasüteggel Mészáros, Dembinszky, Dessewffy és
Perczel vezetése alatt Fényszaru felé vonult, Visovszky az egész
gyalogsággal és nehéz ütegekkel veszteg maradt Nagy-Káta alatt.

Én, mint feljebb emlitettem, kénytelen valék osztályt vezényelni.
Bántott a gondolat, meg fogok-e felelhetni e nagy és szép feladatnak?
Gyöngének éreztem rá magamat, s a sorban akármelyik közemberrel örömest
cseréltem volna állást és helyzetet; az nem felelős semmiért, teszi azt,
a mire vezénylik, s nincs másra gondja, mint védelmezni magát, vagy
levágni, ki kezeügyébe kerül. De mennyi mindenre kell, hogy forditsam
figyelmemet én, ki oly keveset értek hozzá.

Ily gondolatokkal tépelődve haladtam, s egyszerre mellettem termett gr.
Ráday Gedeon, ki Mészárosnál nyargoncz volt. Azt mondja:

– Mészáros meglátott, s ide küld, hogy kérdezzem, van-e valami a
kulacsodban?

Akkor nézem, s látom, hogy a kulacs csakugyan ott lógg a nyeregkápában.

– Bizony üres ez.

– Van az öreg urnak jóféle cognac-ja, meghagyta, hogy töltsük meg neked.

Elvitte a kulacsot, nem sokára visszahozta, jót húztam belőle, felséges
cognac volt.

Fényszarutól homokbuczkás talajon letértünk Tura felé, s nem sokára
állást foglaltunk.

Századommal ágyufedezeten voltam. Égető melegen sütött a nap.

A tüzelés erősen folyt mind a két részről. Itt-ott már veszteségeink is
voltak. Most mellettem termett gr. Wartensleben Guszti, három lábu
lovon, Lehel-huszár őrnagy volt.

– Lojzi! szólt a gróf, ellőtték a lovam lábát s nem tudom merre van
emberem a lovakkal. Adj, kérlek, egy lovat.

Felálltam a nyeregben, s hátratekintve kiáltottam emberemre, hogy
vezesse elő készletben tartott lovamat. Leirhatlan érzés volt, a min
most átestem; mintha a föld kisiklott volna lábaim alól, hogy feneketlen
mélységbe zuhanjak. Nem volt időm meggondolni, mi történt?
tetőtül-talpig minden idegem megrendült, és én a földön voltam.

– Bocsánat Guszti, szóltam Wartenslebenhez, nem adhatok lovat, mert –
mint látod – magamnak van rá szükségem.

Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot
kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá
nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az
ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már
ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.

Ekkor: »rajta! rajta!« vezényeltem, a legénység is látván a futó
sereget, eget verő »rajta!« kiáltással vágtatott előre. Most láttuk,
hogy a kozákság futamodása csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt
egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.

Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok
megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség
volt. Vakon belevágtattunk.

És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a
lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy
másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán
túl tartott.

Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból
megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb
lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a
ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes oly
pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette
meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly
sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a
Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni.
Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek
vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy
foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a
nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént
még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették
meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a
lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar községeken
át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép »agyon kell verni!«
kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott
tömegeknek azt mondván: »fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a
honnan ezeket hozzuk.«

Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén
maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és
véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is
egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.

A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve.
Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem
lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni
magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen
Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü
érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a
muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott,
roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és
báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném
irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám.
Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával
természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról
csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se
cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s
fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom,
melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két
pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most
láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett
rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt
tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztotyostól a földre
esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott
félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred
huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve
holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi;
hiába, a sokból több telt.

Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s
nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba,
hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték.
Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén
és éjen át.

Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir,
hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira
tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás
végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a
derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette,
s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással
szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s
fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.

Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló
Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s
több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.

Abonyban megpihentem. Micsoda pihenés volt ez? Megváltam szép
századomtól, annyi sok jópajtástól! vajjon fogom-e őket többé látni az
életben? ugy éreztem, hogy szivem is meg van sebezve.

Kettős, dehogy kettős! százszoros fájdalom sulya alatt utaztam tovább;
hazám ügye hanyatlott; magam tehetlen valék s századomtól – tán örökre,
el vagyok választva.

Mi lesz abból a sok derék fiuból, ki e gyásznapokat túléli? az ország
szine, a nemzet virága, s merem állitani, minden ép szivű s ép testű
ifju, osztály- és valláskülönbség nélkül, a hondvédségnél szolgál.
Lelkemet legsötétebb gondolatok szállták meg, szivemet előérzetek
kinozták, s azon felül láz gyötört.

Ily állapotban érkeztem Aradra.

Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt
temették el.

Ritka jóságú s legfeláldozóbb anya volt.

De hát miért vinném nyilvánosságra családi magánérzelmeimet? kit érdekel
az én fájdalmam? maradjon ez szivemben eltemetve, mig velem a sirba
száll. Csak azért emlitém itt fel, hogy a nagyok és jelesek figyelmét és
gondolkozását az akkori időből jelezhessem. Boldogult jó anyámat katonai
diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: »Oly anya, kinek három
fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.«

Egy sulyos okkal több levertség lelkemre, egy mély sebbel több fájdalom
szivemre.

Aradon Munkácsy városi főorvos gyógykezelt.

Sok kedves emberem látogatott meg; Csúzy Pali, Földváry Károly, Farkas
János, Sikey Károly s folytonosan egész serege az ismerős és ismeretlen
honvédtiszteknek. Mindennap csak veszteségekről hallottam, s ha külső
sebeim hegedtek is a gondos ápolás alatt, az események szivemen uj és uj
vérzéseket okoztak. Itt vettem hirét, hogy Répásy tábornok meghalt
Szegeden. Mennyire fájlaltam, sajnáltam őt, a kedélyes derék öreg
huszárt, kit az ágyugolyók megkiméltek, s a járvány áldozatául esett.
Később hányszor felsohajtottam: Milyen jól járt, nem érte meg a
leggyászosabb napot, s elkerülte a bakó kezét.

Rendkivül szerettem Répásyt, még Bécsben, mikor a testőrségnél mint
ezredes tanárkodott, pedig egyszer kegyetlenül elbánt velem. Lovassági
főparancsnok lévén, Csabára jött szemlét tartani. Rövid gyakorlat után
következett a csapatok elléptetése. Ilyenkor a kapitány, kinek századán
volt a sor, a tábornokhoz lovagolt, hogy a szükséges felvilágositásokat
adja. Ott voltam a tábornok balján egy lófejjel hátrább, s mögöttem a
század kovácsa. Egyik-másik lóról aztán kérdezte: Ki avatta e lovat? én
aztán rámondtam: Tomcsányi őrnagy. Hány éves? stb. találomra elmondtam
valamit, a mi körülbelől egyezett. Aztán a vezetékekre került a sor.
»Kapitány ur! mi baja ennek a lónak?« rámondtam valamit azokból a
lóbetegségekből, a mik leggyakrabban előfordultak. Répásy a kovácshoz
fordult: »Mi baja ennek a lónak?« A kovács, hogy engem meg ne
hazudtoljon, ugyanazt mondta, a mit én. »Század-kovács, rivalt rá
Répásy, maga nagy szamár.«

Nem mertem a kovácsra nézni, ki majd megölt a szemeivel, mikor a
fentebbi jelenet ismétlődött.

A szemle végével Répásy hozzám fordult e szókkal:

– Kapitány ur! egy kapitánynak a századában minden lovat ugy kell
ismerni, mintha hitestársa volna. Elégületlen vagyok.

Tisztelegvén, visszavonultam.

Ebédnél aztán elmondtam neki mentségemet, hogy csak két nap óta
vezénylem a századot.

– Miért nem szóltál ott fiam? most nem kellene bocsánatot kérnem,
tréfálódzott jókedvüen. Aztán elhivatta a kovácsot, öt forintot
ajándékozott neki, mert kapitánya iránt figyelmes volt, én meg tizet
adtam, mert elviselte azt a czimet, mely közvetve rám czélzott.

Ekkor láttam őt utolszor.

Már lábadoztam, erős bot segélyével, s felkötött karral kisántikáltam az
utczára, hogy külső világot is lássak. Leültem a ház előtt, s
mindannyiszor egész társaság gyült össze körültem. Mindenféle ujságokat
s mende-mondát hallottam. Egyszer berugott huszár áll meg előttem,
tiszteleg, s hogylétemről tudakozódik.

– Mi ujság vitéz? kérdeztem.

– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a
muszka felénk szoritja, maholnap két tűz közt lesz.

Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyűködjem e kijelentésen? Már tisztek
fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy
leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg
az osztrákok ellen fog fordulni; szomoru jelenségnek s kétségbeesett
reménynek tartottam akkor is, de most, mikor láttam, hogy nemcsak
felizgatott képzelődés szüleménye, hanem valóságos elterjesztett hir,
mely már a legénység közt is kering, tökéletesen levert, ezáltal az
önbizalmat s fegyvereink erejét veszni látván.

Arad roppantul meg lőn szállva, kormány, képviselők, hadsereg, mind itt
összpontosult. Láttam, itt nem lehet maradásom, de meg jobban is voltam
már. Befogattam, s Temesvár felé vettem utamat.

Temesvárt báró Vécsey tartotta körülzárolva.

Jelentkeztem nála.

Ajánlotta, hogy valamely közeli faluban töltsem a lábbadozási időt, mert
az ő tábora igen nyugtalanitva van, s igy nem alkalmas az üdülésre,
különben is nem tudhatni, mely órában fog e hely nagy csatatérré
változni.

A közel Gyarmathára mentem, hol Dáné esperes igen vendégszeretőn
fogadott. Itt találkoztam Pálffy Albert és Dobsa Lajossal.

Másnap este a jó Dáné esperes háza megtelt vendéggel, ott volt Dáné
Ferencz is. A túlnépes asztalnál igen nyomott, mondhatni levert hangulat
uralkodott. Én bőrpamlagon elnyulva étkeztem, s hallgattam a társalgást,
mely leginkább a hadjárat nyomorait festegeté. Pálffy a többi közt azt a
megjegyzést tette, ha minden egyébtől eltekintene is az ember, már
magában az is kész betegség, mindennap s néha minden órában más és más
vizet inni.

A járási csendbiztos, ki ott ült s egész este egy szót se beszélt, hogy
ő is valami okosat mondjon, Pálffy szavai után hozzá tette: és más-más
bort.

Ez egyetlenszer nevetett fel a társaság, különben egész halottias
szertartási szine volt az estelizésnek.

Reggel nyugtalanitó hireket hallottunk, Pálffy és Dobsa fölmentek a
toronyba, s csakugyan látták az ellenséges sereget Temesvár felé
vonulni. Nem sokára megdördültek az ágyúk, s a temesvári szerencsétlen
csata kezdetét vette.

Seregünk itt szemben állt az összes osztrák sereggel s hiába várta, hogy
Görgey Aradról segélyt hoz, de azért elszántan, kétségbeesetten
verekedett, s az osztrákokat kezdte visszaszoritani, mikor az általunk
megszállni elmulasztott Szent-Andrásról Lichtenstein herczeg seregével a
mieinket oldalba támadta meg, a várból is kitörés történt s igy három
felől, roppant túlerővel az összes osztrák sereg a magyar sereg egy
kisebb töredékével harczolván, ránk nézve az ütközet csakis szomoru
kimenetelü lehetett.

A csata s ezzel utolsó reményünk is elveszett.

Kocsira ültem, Pálffy és Dobsa csatlakozott hozzám, s az a becsületes jó
csendbiztos, ki mindennap más-más bort inni oly veszélyesnek tart,
nehány legényével lóháton elkisért Rékasig.

Itt kocsimon töltöttük az éjt, s lovaimnak valahogy zabot szerezvén,
jólesett azokat ellátnom. Reggel indultunk Lugos felé.

Nincs oly leverő temetés a világon, mint midőn egy szent ügy elesik, s
annak harczosai képezik a gyászmenetet. Rékastól Lugosig kocsin,
lóháton, gyalog, fegyveresen s fegyvertelenül csak menekülőket lehete
látni. Borzasztó képe van egy ily szétvert seregnek! itt egyik
fáradtságtól kimerülten roskad össze, amott az éh és szomj veri le
lábáról a szerencsétleneket; sokan sebesülve vonszolják magokat egy
darabig, aztán valami árok szélén ledőlnek meghalni. A kinek terhére van
fegyvere, eldobja, hogy könnyebben futhasson. Tiszt támogat közembert; a
közember tarisznyájából falat száraz kenyeret nyujt a tisztnek;
megszünik a rangkülönbség s el van feledve minden harag. Nem jajgat, nem
panaszkodik senki, de mindenik arczára van irva a mély fájdalom, a
kétségbeesés.

Hetekig ha elaludtam, nem volt más álmom, mint e terület, Rékastól
Lugosig, benépesitve azon szerencsétlen alakokkal, kik testi és lelki
fájdalom közt roskadoznak; ha elmerengtem, lelki szemeim előtt nem
vonult el más látomány, mint egy szétvert sereg borzadalmas képe.

Hogy igy kell látnom azt a vitéz, szép honvédséget!

A megrázó látványok változatosságai közt Lugosra értünk. Ember hátán
ember volt. Nem birtunk falat kenyérhez jutni, s a kutak kimeritvék.
Kocsimmal valahol félreálltunk, ennyi a beszállásolás. Dobsa és Pálffy
megindult valami élelmet s hireket szerezni; egyik egy, másik másfelé
ment, vajjon melyik lesz szerencsésb? Nagy sokára megjött mindkettő üres
kézzel s azon megállapodással, hogy Törökországba iparkodjunk; arra még
szabad az ut, s mindenki: képviselő, katona, kormánytag csakis azt
hangoztatja: Törökországba. Mi nem képezhetünk kivételt, hát csak
sodortassuk magunkat az áramlattal. »Ha már igy áll a dolog s lenni
kell, jegyzé meg Pálffy, hát előzzük meg az áramlatot, különben mindent
elesznek előlünk.«

Dobsa és Pálffy letelepedtek a kocsi mellé, kiteritették a Lipsky
térképet, kikeresték az utat, mely Orsovára vezet, aztán megindultunk.
Huszonnégy óra óta se mi nem ettünk s a lovak sem részesültek
ellátásban, attól féltem, kidőlnek. Egy helyen kazalban buzakévéket
pillantottunk meg. Háboru idején szabad beszerezni; négy kévét
felraktunk, s igy a lovak már biztositvák. Kis forráshoz érkezvén,
megetettük s itattuk a lovakat, s aztán az esti homályban már sebesebben
haladtunk.

Megvallom, lelkiismeretet csináltam magamnak belőle, hogy mig ezredünk
ki tudja milyen sorsban részeül ott Arad alatt, mig pajtásaim tán utolsó
erőfeszitéssel csatát vívnak s vagy elesnek, vagy isten tudja mi
történik velök? addig én különszakadva, bőrömről gondoskodom.
Rettenetesen kezdtem bánni ez elhatározást, de már lehetlen rajta
változtatni.

Valami városkába értünk. Ez nem lehet Karánsebes, hamar is volna, még
több nagy helyen kellett volna idáig eljutnunk.

Dobsa és Pálffy kémszemlére indult, s egyik is, másik is visszatért azon
hirrel, hogy Facseten vagyunk, tehát egész ellenkező irányban tervezett
utunkkal.

Maig sem tudom, csakugyan ügyetlenségből követte el Pálffy ezt a hibát,
vagy szándékosan vezetett tévutra, hogy Törökországba ki ne jussunk,
elég az hozzá, mi utban voltunk visszafelé.

Most mit tegyünk? folytassuk, vagy megforduljunk?

– Ha már a véletlen is igy akarta, szóltam, akármit ad az isten, én
fölkeresem ezredemet, csatlakozom.

A városban megállapodni nem lesz tanácsos, ki tudja, nincs-e itt valami
ellenséges csapatocska, s minő érzelmü a lakosság? csendesen áthaladtunk
a városon, s jó messze tartottunk éji pihenőt. A lovak elfogyasztották a
két kéve gabonát, de mi már tizszeresen láttuk az égen a csillagokat az
éhségtől. Reggel földeket láttunk öles tengerivel; megszedtük magunkat,
tüzet raktunk, s mondhatom, félsültiben ettük meg, délre zöld szilvával
enyhitettük éhünket. Erre mindenütt szabad volt az ut. Este Paulisra
értünk.

Rózsa Ferdi gyermekkori barátom itt főszolgabiró volt. Egyenesen hozzá
állitottam be, itt aztán jólaktunk mi is, lovaim is.

Rendkivül érdekes estém volt; Roth és Philipovich fogoly tábornokok
őrizet alatt a főszolgabirónál voltak elhelyezve. Sokoldalú, művelt s
kellemes társalgású urak, szabadelvü eszméikkel megleptek. Beszédökből
nemcsak sejtetni engedték, de majdnem kimondották, hogy azon ügynek, a
melyért a magyar fegyverek küzdöttek, barátai, hogy e hős sereg más
sorsot érdemelt, s ha a katonai tudomány a honvédtiszteknél arányban
lenne bátorságukkal s a legénység elszántságával, a világ legelső
katonáit lehetne bennök csodálni. Egyik-másik magyar hadtestparancsnok
eljárásait birálgatták, a kormány hibái előtt sem hunytak szemet, s
egyenesen kimondták, hogy sem a két hatalom hadserege, sem az adott
körülmények nem sodorták volna a magyar sereget e gyászos kimulásba, ha
akarva vagy nem akarva, de mindenesetre az intéző kéz nem vezeti
lépésről-lépésre a romlásba.

Itt hallottuk, hogy Görgey ma vonult egész táborával Világos alá.

Ez bennem egy kis reményt keltett, hát ha nincs még vége ügyünknek? tán
Erdélybe vezet, ott még tarthatjuk magunkat és erősödhetünk. Kétszeresen
áldottam Pálffy ügyetlenségét, vagy szándékos félrevezetését, hogy
Karánsebes helyett Facsetre vezérelt bennünket.

Görgey nagy szellem, roppant lángész s vakmerő katona; oly erővel, mint
a minővel még mindég rendelkezik, fog valamit elkövetni, mire a világ
nincs elkészülve.

Ujra éledtem s alig vártam a reggelt.

Kilencz órakor már Világosra érkeztem.

Olyan volt ez nekem, mint a feltámadás. A temesvári szétvert s elszórt
sereg után, meglátni ezt a szép és harczképes nagy sereget, oly érzést
támasztott bennem, mintha azt a sulyos csapást csak álmodtam volna, s
most fölébredve, látom a boldogitó valót.

Ez a harczképes szép sereg, ezek a hatalmas ágyuütegek és Görgey
tábornok! ezek fogják előteremteni a megváltás művét. Ugy voltam mint a
beteg, kinél a hires orvos jelenléte már magában is javulást okoz.

Egy körülmény azonban zavarólag hatott ezen érzelmeimre; bármerre
fordultam, s akárkivel beszéltem, a fegyverletétel lehetőségéről
hallottam beszélni, s titokszerüen suttogták, hogy a muszka biztositotta
az egész tisztikart, állásának megtartása mellett, hadseregébe átvenni.

Bohus kastélyában nagy haditanács tartatott. Itt Görgey kimondta, hogy
fegyverletételre határozta magát. Ha valaki azonban sikeres működést
igér magának s megütközni szándékozik, ő kész azonnal a parancsnokságot
átadni.

És senki sem vállalkozott. Igen, mert addig húzták az alkudozásokat, mig
az orosz bekeritett.

Zámbelly Lajos ezredes felszólalt, ha már megadás sorsunk, legalább
kerüljük el a boszuállás indokát, s ne az orosz, de az osztrák előtt
tegyük le a fegyvert.

Trankus alezredes Zámbelly vállára tette kezét e szókkal:

– Föl kell akasztatni.

Zámbelly egyedül maradt inditványával, mi ha keresztül megy, sok embert
mentett volna meg a kivégeztetéstől.

De tudja isten, a muszka szél ide is elhatott, s nem egy tábornok meg
ezredes látta magát orosz szolgálatban, mire Aulich tábornok azt mondta:
függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.

Hogy honnan s ki terjesztette ezt a mételyező hirt, nehéz volna
eldönteni, de hogy számitással történt, ezt minden körülmény igazolta.

Másnap az egész tábor fel volt állitva, a tisztek egy térre
csoportosultak, a hol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német
beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül
leteszszük.

Égetőn sütött a nap; oh! ez az augusztus 13-ika még a velőt is égette.

A tábor indulásra készen állott

A legénység arczán meghiusult remény, ajkán eget hasogató szitok s
keblében vad fájdalom dúlt.

Többé nem az elszánt, a harczszomjas hősöket, hanem a kétségbeesett
katonákat lehetett látni.

»El vagyunk árulva!« dörmögték.

A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsirt az emberben. A
honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem ficzkándozott
lova, még az ágyúk döczögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban.

A legénység nem pajzánkodott, nem élczelt, de még csak hangosan sem
beszélt. Ez egy óriási gyászmenet, mely a nemzet szabadságát vitte
sirba. Világostól Pankota felé Szőllősre tartottunk, hol az orosz tábor
csatarendben felállitva fogadott.

Itt történt a fegyverletétel.

Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e, mikor a legénység
megtört szivvel búcsuzott szeretett tisztjeitől, vagy midőn a büszke
huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a
zokogó tiszteken, kik velő-hasogató fájdalommal tekintettek végig azon
vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan
vezényeltek?

Mind ez oly szivrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka
tisztek, száraz szemmel nem nézhették.

A ki e szomorú jelenetben részt vett, elmondhatja, hogy egyszer már
meghalt.

A fegyerletétel hadtestenként történt, elébb a gyalogság, aztán a
huszárok. Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne
csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el, ezek
közt egyik jóbarátom, Molnár, tekintélyes pesti ügyvéd is. Mondom, ez
rettenetes, az őrülésig rettenetes volt!

A tisztek fegyvereiket s minden tulajdonukat megtartották.

Mintha a tenger megindult volna medrét változtatni, ugy hullámzott tova
ez a sokaság, ellepve mezőt, utat, falvakat, a mennyire csak a szem
látni képes.



XIII.

Nincs többé magyar hadsereg. »Az nem lehet, hogy annyi sziv, hiába onta
vért.« Hiszen még viseljük az egyenruhát, kard van oldalunkon; itt van
seregünk, ott döczögnek ágyuink… Igaz, igaz! de mit ér a meglánczolt
oroszlánnak ereje? Foglyok vagyunk, kiket isten és a világ elhagyott.
Népek felszabaditásáért harczoltunk, s most minket kisérnek börtönre. Ám
legyen, kardjainkat eltörhetik, de az eszmét, melyért e kardot kihúztuk,
többé meg nem ölhetik; nagy és dicső csatákban nyert az
halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki birná irtatni.

Legyen az árulás, vagy két nagyhatalom túlereje, mely e végzetes
állapotot szülte, győzelmeink sikere azért meg lesz, mert történjék
velünk bármi, az ügy, melyért egy év alatt annyian elvérzettek, diadalt
fog aratni.

Az orosz tisztek előzékenyen, udvariasan s barátságosan bántak velünk.
Hozzánk lovagoltak, részvétöket fejezték ki; dicsérték seregünket, hogy
itt, meg ott a csatákban mily hősiesen küzdöttek. Kináltak italaikkal,
bizalmas társalgásba ereszkedtek, pajtásosan »te«-geztek, s a németet
helyettünk is szidták.

Zerinden megszólit egy Olga-huszár kapitány.

– Mi ismerjük egymást.

– Azt hiszem, kardjaink találkoztak.

– Még pedig derekasan mindkét részről. Ugy-e Turánál?

– A mint az egyenruháról látom, igen.

– Én is arról ismertem rád. Ej! csak azt a püspököt láthatnám, a ki ott
veletek harczolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt
végbe.

– Velünk püspök?

– Igen; veres diszben, mellén nagy kettős kereszttel.

Visszagondolkoztam.

– Ah! tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.

– Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt
Magyarországban, sőt atyja magyar eredetü.

– Valóban? vetém oda egykedvüen.

– De igen, Palugyánszkynak hivják.

E névre fölrezzentem.

– Itt volt?

– Sőt most is itt van; felelte a kapitány.

– Vezessen el hozzá.

– Ismeri?

– Nem tudom, de meglehet hogy igen.

Bóra, a főherczeg uradalmi tisztjéhez mentünk, az ezredes ott volt
beszállásolva.

A mint a szobába léptem, az ezredes – daliás fiatal férfi – egy
pillanatig rám mereszti szemeit, megismer, felkiált s ölelésemre siet.

– Hogy igy kell önt viszontlátnom! sohajtá, hogy igy találtam őseim szép
hazáját!

– Az ezredes urnak ezen kevés oka lehet feljajdulni.

– Ne higyje, s hogy itt lát, nagy erkölcsi nyomás következtében történt.
Beadtam lemondásomat, de legfelsőbb helyen sulyt fektettek arra, hogy én
vezényeljem az ezredet. Olga herczegnő, az ezred tulajdonosa hivatott,
sajátkezüleg ajándékozott meg e diszkarddal (ékkövekkel gazdagon
kirakott kard) s kijelentette ohajtását, hogy szép és vitéz ezredét én
vezényeljem. Önök itt nem tudják, mit jelent az ott? ily magas parancs
ellentmondást nem tűr. Meg kelle hajolnom, vagy… Megtettem, a mi tőlem
telt; a mint Magyarország határát átléptük, hüvelyébe rejtettem
kardomat, csatákba mentem mindég üres kézzel, mert én, mióta magyar
földön vagyunk, kardot nem rántottam.

Őszinte megindulással beszélt.

Ott tartott theára, s visszaemlékeztünk a Pesten együtt töltött napokra.
Kérdezett Schodelnéra, Lendvayra, Marczibányiékra, sorban és névszerint
emlegette azokat a derék fiukat, akikkel annyi jó és kellemes órát
eltöltött.

Késő este váltam el tőle; kért, hogy mig a végzet együtt tart bennünket,
látogassam meg gyakran, mindennap s ha valamiben szolgálatomra lehet, ha
tán menekülni akarnék e helyzetből, legyek bizalommal iránta, tán
segithet.

Megköszöntem. Én társaim sorsában osztozni akarok.

A távolban villámok czikkáztak. Ezredünk tanyájára érkezvén, találkozom
Maszburg Sándor báróval.

– Gyere Lojzi, szólitott meg, jó szállást készitettem. Azt hiszem,
szükség lesz rá az éjjel, fergeteg közeledik.

Elfogadtam a meghivást. Maszburg nagy szénaboglyához vezetett, melybe
terjedelmes lyukat vájt. Bebujtunk, szél és eső ellen biztositva, hamar
elaludtunk. Egyszerre fölébredünk mindketten nyakig vizben, iszonyu
felhőszakadás volt s a viz csak ugy tódult be nyughelyünkre. Mint a
kiöntött ürgék vánszorogtunk elő, s siettünk másutt keresni menedéket.
Alig tettünk néhány száz lépést, vakitó fény, s idegrázó csattanás tölté
el a helyet. Össze, s aztán körülnéztünk, s pillanat mulva láttuk, hogy
a boglya, mely néhány percz előtt hálószobául szolgált, lángban áll; a
villám belécsapott.

Maszburg könnyedén vállat vont, s szólt:

– Most már mindenen tul volnánk.

– Pedig ki tudja, feleltem, mi mindenen kell még átesnünk?!

Másnap tovább mentünk.

Már az uton hallottuk az orosz tisztektől, hogy Sarkadon legalább egy
hétig fogunk időzni, mig a futár Varsóból visszatér a czár
elhatározásával, a magyar foglyok sorsa iránt. Az orosz tisztek a
hihetetlenségig szép dolgokat helyeztek kilátásba, mert Paskievich
herczeg a magyarokat nagyon megszerette, s a czárnak is hizeleg, hogy a
magyar sereg az ő győzelmes hada előtt tette le a fegyvert.

Mi bizony készebbek lettünk volna Oroszországba elkisértetni magunkat,
mintsem kiszolgáljanak a megalázott osztrák seregnek.

Sarkad gróf Almássy Dénes birtoka volt, ő pedig ezredünknél szolgált,
tehát gondoskodott, hogy tiszttársai, s a legénység legalább az ő
jószágán lehetőleg jól legyenek ellátva. Egy nagy udvart, mely
környes-körül juhaklokkal volt szegélyezve, kitakarittatott, s ide
szállásoltattunk, vihar és rosz idő ellen menedéket adtak a juhaklok.
Igen meg voltunk elégedve a berendezéssel. Élelmi tekintetben is
juhokat, ökröket juttatott az ezred számára.

Tisza Kálmán és Tisza Lajos még akkor igen ifjonczok, az ezredünknél
szolgáló unoka-testvéröket, gr. Ráday Pál őrnagyot látogatni ide
eljöttek, még pedig jól megrakott társzekeret hozván magokkal, hogy a
többinek is jusson, jutott is.

Negyed nap aztán igen borzadalmas meglepetésben részesültünk. Az
epemirigy-járvány nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból
környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap
láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a
haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni.

Mennyivel könnyebb volt az ágyuk előtt állni! de hát az ember hihetetlen
sokat elbir; első nap irtózattal fordultunk el ezen felháboritó
látványtól; nem tudtunk enni, sem aludni, minden pillanatban azt vélte
az ember, hogy most lehelte be a megfertőztetett levegőt. Másnap már
ettünk; harmadnap már ettünk is, aludtunk is, sőt egyik-másik élczelt
erre az idegrázó állapotra.

Nyolczadnapra fölkerekedett a tábor s tovább vonultunk. A sorsunk felett
döntő czári parancs már itt van, de hogy miként szól, azt meg nem
tudhattuk.

Végre Gyulára érkeztünk, most már megtudtuk, hogy hányadán vagyunk? az
orosz kiszolgáltatott az osztráknak.

Elmentem bucsuzni Palugyánszkyhoz, két ezüsttel kivert gyönyörü
pisztolyt adott örök emlékül.

Ezredünk több tisztei, valamint a Hannover-huszároktól is, kik azelőtt
járatosak s ismerősek voltak Wenckheim József gróffal, oda mentünk
ebédre. Néhány orosz tiszt, tábornok és ezredesek is voltak jelen.
Egyszerre jön gróf Forgách Sándor, muszka öltözetben, gombján még a
kancsuka is ott lógott. A huszártisztek mintha csak összebeszéltek
volna, távoztak az ebédlőből, s az éleseszü szellemes grófné azonnal
követte őket, s a gyermekszobában terittetett számukra. Egyenkint aztán
az orosz tisztek is ide vonultak.

A délután keserves jeleneteknek volt megteremtője. A honvédtisztek
tették le fegyvereiket az osztrákoknak. Tán azért siettek ugy vele, hogy
túlessenek rajta, mig kéznél van az orosz karhatalom, mert eszökbe
juthatna azoknak a vakmerő honvédeknek valami gonosz tréfát csinálni, ha
csupán némettel van dolguk, s kard van a kezökben. Egészen biztositani
kellett magát, hisz a fegyvertelen emberekkel aztán majd el tud ő bánni.

Akárhány tiszt kettétörte kardját s ugy dobta nekik oda.

Én is leadtam kardomat, s vele a Palugyánszkytól örök-emlékbe kapott
pisztolyokat is. Nem nagyon sajnáltam, a mennyiben oly embertől voltak,
ki hazám ellen harczolt. Hisz hogy kardot nem vont ki, végre is
nevetséges; a huszárnak első és főfegyvere a ló, egy ezredesnek meg
épenséggel nem az a feladata a csatában, hogy maga kaszaboljon, hanem az
ügyes, tapintatos és szerencsés vezénylet, ha ez megvan, kardját akár
otthon szegre is akaszthatja, azért mégis vitézül harczol. Egy
hajszállal sem volt kevésbé ellenség, mint akármelyik kozák, s igy
pisztolyai se lettek volna – mint ajándék – nagy becsben, kivéve mint
harczi szerzemény.

Le voltunk sujtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az
ellenségnek, kit annyiszor megtanitottunk futni, s átvették azon
kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. Hogy nem
szégyelték e szerepet? Tisztjeink még fegyvertelenül is büszkén, emelt
fővel néztek szemébe azoknak, kik most elég bátorságot éreztek
piszkolódni.

Megtörtént velünk a legborzasztóbb, kiszolgáltattak az aljas boszu
szenvedélyeinek aléltan, fegyvertelenül. És a német nem késett ezt
velünk éreztetni. Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek
bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő vagy lealacsonyitó szót nem
hallottunk; meghagyták kardjainkat, megadták a rangunkat illető
tiszteletet, müvelt és barátságos hangot használtak irányunkban. Az
osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz
fedezet alatt, aztán járta a ‚lázadó csőcselék, Kossuth kutyák‘
czimezés. Bizony nem gondolták meg, hogy annál nagyobb szégyen rájok
nézve, minél jobban aljasitanak minket, kik ugy elvertük, hogy az orosz
kegyelme nélkül csak a hirök állana még fenn. A haldokló oroszlán
voltunk.

Egész hadtest fedezete alatt, guny és szitok közt kisértek Arad felé.

Igen rosszul kezdtem magamat érezni, sebeim több mint két hét óta se
tisztázva, se bekötözve nem voltak, ujra gyulladás állott be s megint
gennyedezni kezdtek. De hát mit gondoltam én vele, ha belehaltam volna
is. Többé se nem szerettem, se nem kivántam élni.

Mácsa körül Lónyay Feri, és Erős Feri jön kocsimhoz.

– Lojzi pajtás! kidőlt az egyik lovunk, adj el nekünk egyet.

Huszárom a kocsi után lovagolt a nyerges lovakkal. Előre láttam ugyis,
hogy elveszik, hát örültem, akármi áron eladhatom.

– Ott van, feleltem, az a sárga, mit adtok érte?

– Kétszáz forintot.

– Vigyétek.

– Pénzünk a kocsin van, majd Aradon kifizetjük.

– Jó.

Azóta mind a kettő elhalt, s velök a lovam ára is sirba szállt. És mégis
örülök, hogy odaadtam, szorultságban segitettem két jó pajtásomon,
legalább kocsin juthattak Aradig, ott ugyis elvette tőlük a német, mint
elvette volna tőlem a többivel együtt. Hisz egész uton azok a kapzsi
tisztek mindég szemlélgették s nézegették lovainkat, ugy látszik, már
akkor mindenik kiválasztotta magának a hadizsákmányt.

Arad alá érve, megállapodtunk. Módjával mindjárt megkezdődött a
lófoglalás.

Kazinczy ezredes gyönyörü arabs paripát lovagolt; több osztrák
törzstiszt s egy orosz ezredes bámulta a lovat és lovast. Egyik osztrák
törzstiszt oda kiált: hatvan aranyat azért a lóért. Másik nyolczvanat,
Kazinczy már tudta, hogy csak igéretnél marad, egy kocsit átugratott
vele, s a tisztek előtt termett. Az ugratás után mind a két tiszt
felkiáltott. Száz aranyat!

Kazinczy leszállt a lóról, az orosz ezredeshez lépett e szókkal.

– Tizenkilencz csatában volt velem e ló, fogadja el ezredes ur tőlem
emlékül.

A két osztrák hős tajtékzott dühében.

Kocsimon elterülve vártam, hogy hát mi lesz?

Hirtelen egy osztrák törzstiszt termett a kocsimnál. ‚Na, gondolám,
rajtam a sor.‘

– Mindenütt kereslek már, szólitott meg: ‚szállj le a kocsiról, szolgám
majd behajt vele Jóskához.‘

Neumann Feri őrnagy, rokonom volt.

– Nos, kérdtem, van-e örömöd ebben az állapotban.

– Hagyj fel kérlek most ilyesmivel. Fánny (nővérem) kért, hogy jőjjek
ki, s téged fölkeresve, segélyedre legyek. Egyebet nem tehetek, mint azt
mondom, megvettem fogatodat, s elküldöm sógorodhoz. Ott vagyok szállva
ugy is.

Levánszorogtam a kocsiról, s csak ekkor fogtam kezet Ferrivel.

Legénye felült a bakra, Neumann Feri a kocsiba s elhajtottak. Én ott
maradtam, az én jó Péteremre támaszkodva. Ez egy cseh vadász volt, egész
hadjáratban minden bajt s nélkülözést szivesen megosztott velem, kisért
mint az árnyék s gondozott, mint egy rabszolga.

Először a tábornokokat szállitották be kocsin, fedezet alatt a várba,
azután gyalog kisérték a törzstiszteket, s az osztrák seregben szolgált
tiszteket, szintén a várba, végre három csoportban fegyverek közt a
többi tiszteket a zsidó zsinagógába, az összelődözött Kornyaházba és a
szintén összelődözött Fehér-kereszthez. Én a Fehér-keresztbe jutottam.
Bevinni a táborból nem volt szabad semmit. Na lehet képzelni, milyen
gazdálkodást vittek ott véghez azok az osztrák hősök? Fogatra és
paripára tett szert még olyan is, ki azt sem tudta, felüléskor a jobb
vagy a ballábát kell e a kengyelvasba tenni. Sok tette itt magát urrá,
kinek váltani való inge sem volt. Megérdemelték az istenadták, elég
veréssel jutottak hozzá. Na de vittek is végbe oly pusztitást, minőt
csak jégeső tehet a vetésekben. És ezt nem közemberek követték el.

A ‚Fehér kereszt‘-nél oly büz ütött meg, midőn beléptünk, hogy ugyan
ember volt a talpán, ki vissza nem hökkent. A földön rodthat szalma volt
elszórva, melyen még az epemirigyes horvátok haltak el; itt-ott
gyógyszeres üvegek, megposhadt dinnye-héj s megpenészedett kenyérdarabok
hevertek. Mennyivel tisztább s lakályosabb lett volna akárminő istálló.
A szalmaszálakat a férgek mozgatták, s a patkányok a lábaink közt
futkostak el.

Ment volna az ember ez elől a fertőzött levegő elől az udvarra, vagy
akárhova, de az ajtóban fegyveres őrök álltak. Csaknem valamennyien
állva töltötték az éjt. Én leroskadtam, lázam volt.

Ez több volt kegyetlenségnél, ez a legemberietlenebb eljárás, melyet egy
csepp szivvel nem az ellenségen, de még a legvadabb állaton is elkövetni
lehetlen. Nem attól féltem, hogy meghalok, de hogy reggelig megőrülök.
Az éj végtelennek tetszett, pajtásaim legalább mozogtak, szivaroztak, de
én tehetetlenül feküdtem a büzös szalmán, s agyvelőmben oly nyomást
éreztem, hogy néha eszméletem is elhagyott.

Reggel láttam, hogy fogolytársaim nagy felindulásban vannak. Mindjárt
meg is tudtam okát: itt van Haynau.

A vérengző szörnyeteg eljött áldozataiban gyönyörködni. Összejárta a
rommá lőtt épület minden zugát, s élvezettel legeltette szemeit a sok
szerencsétlen ifjun.

Köpenyembe burkolódzva, a szalmán ülve maradtam. Egyszerre megáll
előttem a rettenetes ember, s kérdi:

– Beteg?

– Sebesült vagyok.

– Minő alkalomkor sebesült meg?

– A turai ütközetben.

– Akar kórházba?

– Rokonaim vannak itt.

Haynau segédjéhez fordult, s mondá: intézkedjék, azzal tovább ment.

A segéd felirta nevemet, s követte tábornokát.

Délután egy óra tájt szuronyok közé fogva elkisértek sógoromhoz. Ép
ebédnél ültek; két osztrák törzstiszt is ült az asztalnál. Amint
fegyveres emberek közt beléptem, nővérem és gyermekei sirva fakadtak.

Neumann Feri őrnagy elémbe jött, kezet nyujtott s az őrséget kirendelte
a szobából.

Én csak levest és ágyat kértem.

Ismét abba a szép kerti szobába szállásoltak, hol sebesülten feküdtem.
Mily jól esett az ágy, a csend, a nyugalom. Kértem, hogy magamra
hagyjanak, mert ki akarom magam pihenni.

Amint egyedül éreztem magamat, nem szégyellem bevallani, keservesen
sirtam. A gondolat, hogy utószor láttam abban az egyenruhában a
honvédeket, melynek annyiszor és annyi becsületet szereztek, leirhatlan
fájdalommal töltötte el szivemet. Aztán, mi történik azzal a sok
válogatott, délczeg és jókedvü fiuval?

– Igen, igen! ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt teritve, s
Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon
megtörtént a temetkezés.

Még e pihenés is keserves volt.

Másnap beállit hozzám az örökké élczes, s tán még a vesztőhelyen is
jókedvü Marschalkó Tamás e szókkal:

– Na Lojzi! most már bizonyosan tábornok leszek.

Ránéztem, ha nem zavarodott-e meg?

– A felülvizsgáló bizottságból jövök, folytatá, besoroztak. Először
mikor beálltam közembernek, fölvittem hadnagyságig, aztán elmentem
szolgabirónak; megint beálltam honvéd közembernek, lettem őrnagy; most
harmadszor vagyok közember, lehetetlen, hogy tábornokká ne legyek.
Meglehet igazat mondott, ma ezredes, az igaz nyugalmazták, de ez nem
zárja még ki egészen a tábornokságot.

Hogy szórakoztasson az a kedves jó pajtás, beszélt jeleneteket a
besorozó bizottságból, a többi közt, hogy:

Gróf Batthyányi Guszti, az irtóztató hőség daczára, egy kötött
nyakkendőt vagy háromszorosan burkolt a nyaka körül, ugy, hogy a feje
alig látszott ki. A mint belépett, a bizottság tagjai suttogták: ‚a
leendő herczeg‘, s mindenkép keresztül akarták csuztatni az annyiszor
milliomost, Batthyányi bajtársi sorsában kivánt osztozni, s ridegen
felelt a hozzá intézett kérdésekre. A katonaorvos – hihetőleg azon
reményben, hogy szép elismerésre lehet kilátás igy szólt hozzá: Nemde,
ön torok bajokban szokott szenvedni? Soha. Hát miért viseli azt a
gyapjas vastag kendőt a nyakán? Nincs más, mindenemet elvették künn a
táborban. Besorozták Besorozták mind s elviszik szerte-széjjel
megkinozni a laktanyákba, mert nincs elég börtönük valamennyi számára.

Érzékenyen bucsuztunk el egymástól, tán örökre.

Neumann Feri őrnagy, s a szeretetreméltó orvosom közbejárása s
fáradozása folytán kényszer-utlevelet kaptam a nagyváradi fürdőbe, hol
azonnal katonai felügyelet alá kell kerülnöm.

Valami Hegyesy honvéd százados, ki szintén sebesült volt, csatlakozott
hozzám.

A cseh Péter most már inas, betegápoló és kocsis egy személyben volt,
befogott s utnak indultunk.

Simánd felé néhány oláh szekeret értünk el; az utolsó kocsiból egyik
elkiáltja magát: ezek szökevények! Agyon kell őket verni; volt az
általános vélemény. Szerencsére tudok oláhul s megértettem, mi a
szándokuk, mikor a kocsikról leugráltak.

– Térj le az utról, szóltam Péterhez, baj van.

Ekkor az oláhok már a lőcsöket s vasvillákat kapkodták elő.

Péter a meglehetős magas töltésről az árkon keresztül, még most sem
foghatom meg, minő csoda által – a földekre tért. Az oláhok orditozva
gyalog, kocsin s loháton utánunk, de pihent lovainkkal nem
versenyezhettek. Messze elhagytuk őket.

Ez veszedelmes utazás lesz. Simándon, nem tudom hogy hajtunk át, ez a
fészek különben is zsivány hirben áll. Nincs más hátra, mint a lökösházi
puszták felé kerülni. Igy mentünk aztán árkon-bokron keresztül, nem
torony irányába, hanem torony ellenébe, mert az oláh faluhoz közeledni
se mertünk.

Már Váradhoz közeledtünk, mikor az egyik lovam a nagy hajsza
következtében megbetegült; tüdőgyulladást kapott. Mit csinálunk most?
Lassan elvánszorogtunk Gyapjuig. Itt segitve lesz, Blaskovics Sándor
barátom, csak nem hagy el. Beállitottam a kastély udvarába.

– Itthon a nagyságos ur?

– Pesten van.

– Kivel beszélhetnék?

– Mi tetszik? én vagyok a tisztartó.

– Látja uram ezt a lovat, bábolnai vér ló.

– Jó fajta lehetett.

– És lesz is, mert meggyógyul, ha gondozzák. Hat éves, sokért nem adnám,
de a szükség kényszerit, sietnünk kell. Adjon érte egy használható
lovat, nem nézem se szemét, se fogát, csak lába legyen.

Kivezettek egy igás gebét, befogták az én szép ‚tündérem‘ helyébe, s én
még meg is köszöntem.

Közel Nagyváradhoz valaki lóháton vágtat kocsinkhoz. Oh mily jól esett
lelkemnek az elveszett sok jópajtás közül egyet feltalálni; Thurzó
Miklós volt. Elmondtam neki utazásom czélját. Ő aztán ki nem eresztett
többé, elvitt bátyjához: Thurzó János alispánhoz, hol a részvét,
barátság és vendégszeretet minden jeleivel fogadtak, s két napig el sem
eresztettek.

Itt adtam el Neumann Sándor, (Ferinek bátyja) főszolgabirónak a
fogatomat mindenestől százötven frtért. Pétert kifizetve, elbocsátottam.

Harmadnap Hegyesyvel kimentünk a »Felix« bányába.

Sok orosz, osztrák és honvéd tiszt volt ott az egészség helyreállitása
miatt. Az osztrák tisztek ugy néztek ránk, mintha mi ettük volna meg
előlük az ebédet, s nekik most koplalni kellene. Ellenben az orosz
tisztek a legnyájasabbak, legelőzékenyebbek voltak, mig az osztrák
tiszteket figyelembe se vették, ami ezeket csak inkább ingerelte
ellenünk.

Az ott levő orosz tábornok, ha jól emlékszem Hagemannak hivták, theára
és Whistre mindég két-három honvéd tisztet fogadott magánál, mig
osztrákot egyet sem.

Mikor beszéltük neki a különbséget az orosz és osztrák tisztek
bánásmódja közt, elmondtuk az Aradon történteket, s a besorozást, a
tábornok homlokára ütve felkiáltott: ‚Ausztria megcsalja az egész
világot!‘ s mintegy értésünkre adta, hogy ez nem a czár beleegyezésével
történik.

Egy este a pinczérrel böröndömet beküldtem Váradra a Sashoz, reggel
aztán én is bekocsiztam, egyenruhámat fölcseréltem polgári öltözettel, s
kocsit fogadva, a világba indultam; hogy merre, minő kilátással, azt ép
oly kevéssé tudtam volna megmondani, mint azt, hogy mi történik majd
velem? Amit az isten ad.

Este érkeztem Szalontára, kifizettem a fuvarost, kis böröndömet kezemhez
vettem, s elindultam Arany Jánost fölkeresni. Kis parasztféle házban,
versirásnál találtam.

Elcsodálkoztam, hát ez azt gondolja, hogy még lesz Magyarország? lesz
magyar olvasó? Oh! ő nem látta mint lett mindennek vége! hisz a nemzet
virága le van aratva, a családi tüzhelyek kipusztitva. Magyarnak lenni
üldözendő bűnt képezend. A mi megmarad, csak töredék; a zöme kimenekült,
fogságban van, s német katonának besoroztatott. Kinek irsz? ki fog többé
magyarul olvasni?

‚Végre is irok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen ugy
lesz az, mint elkeseredett lelked látja.

Arany János bensőleg, részvéttel s barátilag fogadott; áldott jó neje
könyes szemekkel hallgatta beszédemet. Estelire meg olyan jó izletes
tarhonyát adott, hogy maig is emlegetem, mert se azelőtt, se azután oly
kitünőt nem ettem. Arany János maga keresett fel egy megbizható
fuvarost, ki reggel 4 órakor tovább szállitson. Éjszakára spanyol-fallal
különitettek el számomra egy szoba-részt, hol édesdeden aludtam. Még
este bucsut vettem lefekvés előtt, nehogy reggel háborgassam
nyugalmukat.

Fuvarosom négy órakor óvatosan megkopogtatta az ablakot, én csendesen
fölkészültem, s a börönddel kezemben indultam. Arany már a folyosón
pipázott.

– Várj, mondá, feleségem már elkészitette a reggelit.

Megreggeliztem.

– Az ég óvjon meg minden baj és szerencsétlenségtől, szólt Arany, mikor
a kocsiból még egyszer, kezet szoritottunk.

Kocsisom becsületes képü s bizalmat támasztó kinézésü magyar ember,
mikor már jó ideig haladtunk felém fordult e kérdéssel:

– Hova?

– A békési pusztákra.

– Jól van uram, de melyik részibe?

Gondolkoztam.

– Elviszem, folytatta a beszédet, ha akarja, olyan helyre, a hol a madár
sem találja. Az isten áldja meg, tudom én mi járatban van. Hej de csak
szomoru idők ezek! Lesz-e még valaha jó világ?

– Van a ki remél, én nem.

– Ejnye, ejnye! nem jó ám, ha az urak, a kik nálunknál többet tudnak,
igy beszélnek; mi azoktól várunk vigasztalást. Kossuth él még ugy-e?

– Szerencsésen kimenekült.

– Akkor vissza is jön, s ha ő itt lesz, nem kell félni, még a holtakat
is feltámasztja, hogy fegyverhez nyuljanak. Nem mindég lesz áruló, mert
ugy-e, hogy árulás okozta ezt a nagy szerencsétlenséget?

– Nagy szerencsétlenség biz ez.

– No, no! nem kell egészen kétségbeesni, csak azt mondom: ‚él magyar,
áll Buda még.‘ Azt mondják: Görgey muszka tábornok.

– Nem tudom, a fegyver letétel óta nem láttam.

– Nini! hát ott volt? kiáltott fel emberem, s az első ülésről egy
ugrással mellettem termett. Mondja el kérem.

Elmondtam, s ő visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nagy hatással volt
rá, mit abból vettem ki, hogy elnémult, s időnkint aggodalmasan rázta
fejét. Sok idő mulva megszólalt:

– Jó lesz ugy-e, ha kerüljük a helységeket? Minek lássanak?

– Igaza van, de majd hogy látja el lovait?

– Hát uram, itt ez a két ülés; ha elfogy, a kocsi oldalon is
elüldögélünk.

Valami marhajáró kuthoz értünk, itt fujtatott, megkapatta lovait, s
elővette a tarisznyát; jó házi kenyeret, a melegtől olvadozó szalonnát
vett elő. Bizony jól esett.

– Nos uram! szólalt meg indulás előtt, most már a békési pusztákon
vagyunk. Merre tartsak?

– Gerendásra.

– Naplemente előtt ott leszünk.

Szerencsémre otthon találtam Beliczay Istvánt.

– Adsz-e menedéket Stefi?

– Isten hozott, nálam otthon vagy.

– Hátha bajba keverlek?

– Ne félts te engem, a mig Békésvármegyében vagyunk. Nem fogod elunni
magad, találsz itt pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a
legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még
soha sem találtak egyet sem, s nem is fognak. Biztositlak, a legjobb
helyen vagy; még egyszer isten hozott.

Kocsisom semmikép sem fogadott el fizetést. Beliczay jól tartotta
lovait, megtömte tarisznyáját, tele kulacsot akasztott a nyakába, s ugy
eresztette utnak.

Csak néztem, mi az, mikor estelihez öt személyre teritenek. Egyszerre
csak benyit Thaisz Elek.

A meglepetés mindkettőnket szoborrá tőn. Némán néztünk egymásra!

– Te itt? kiálték fel.

– Csak ahol lehet; felelt Thaisz, nem igen engednek válogatni.

– Inkább hittem, Szigeti fog estére a nemzeti szinházban megnevettetni,
mint hogy veled ma itt kezet szoritsak.

– Holnap meg ki tudja melyik börtön választ el. Ész, akarat, számitás
most a véletlen által kigunyoltatik.

Jött aztán Beliczay Rezső, volt honvéd bajtárs és Hellebrand.

Estelihez ültünk, s a derék háziur igen jó borokat szolgáltatott. A régi
kedv és fiatal vér szikrákat kezdett szórni. Élvezzük a pillanat
örömeit, meglehet, utolsó az életben; koczintsunk, ki tudja meddig lesz
alkalom egymásra köszönteni telt poharainkat? köny, bubánat,
kétségbeesés nem használ az ügynek; azzal senki helyzetén egy
hajszálnyit se javitunk, s csak aláássuk a magunk egészségét, hogy
tehetetlen, kimerült lények legyünk, ha egy véletlen vagy isten akarata
megint tettre szólit. Éljen a bor! kábitó ereje mig fejünkből elüzi a
sötét képeket, szivünk tőle lángra gyul.

Hónapok óta ma nevettem először, mert beleéltük magunkat a multba,
idéztünk fel vidám jeleneteket, megemlékeztünk sok vig pajtás tréfáiról.
Lelkem sötét éjében ma villant meg az első villanyszikra.

Későn éjfél után, vagy jobban mondva, nem sokkal hajnal előtt oszlottunk
szét.

– Hova ilyenkor? kérdeztem a távozoktól.

– Egyik jobbra, másik balra; felelt Thaisz.

– Mi vagyunk e puszták urai, tette hozzá Hellebrand. A szegénylegények
megsüvegelnek, a szolgák éjjel-nappal ajtót nyitnak előttünk, s a házi
ebek lábainkhoz hunyászkodnak.

Oly izgatott valék, hogy cseppet sem birtam aludni.

Reggel Beliczay Rezső két lovat nyergeltetett. ‚Tegyünk látogatásokat,
mondá, sok érdekest fogsz találni.‘ Alig negyedórai ügetés után
szalmafedelü kunyhó előtt álltunk meg. ‚Ez Boczkó Dani‘ tanyája.
Szegény! nehezen fogja többé látni, öreg már, s ha elitélik, ott a
fogságban hal meg; mond Beliczay.

– És e ház?

– Béres-lak.

– Mit keresünk itt?

– Mindjárt meglátod.

Bementünk. Thaisz Elek ott feküdt a szalma-ágyon, szürével betakaródzva,
s jóizüen aludt. Felköltöttük. Beliczay tudósitotta, hogy estére
Csorváson leszünk, s aztán megint tovább nyargaltunk. Szép uriházhoz
tértünk be; ez Markovics birtoka. Itt találtuk Hellebrandot. Erővel ott
akartak fogni. Csak annyit mondott Rezső: ma lehetlen; s ez elég volt.
Hosszu lovaglás után nagy kastélyhoz értünk; itt tartózkodott
Kosztolányi ezredes. Együtt ebédeltünk. Kosztolányinak láza volt, nem
jöhetett velünk. Délután egyhuzamban több órai lovaglás után
Csepcsányiéknál beköszöntöttünk. Milyen öröm fogott el, mikor két
huszárpajtásom jött elémbe. Mindkettő tényleges szolgálatban levő
osztrák tiszt volt, s a csatamezőn léptek át hozzánk, tehát a golyó
megöntetett számukra, s csak is szerencsés kimenekülés által kerülhetik
el. Lengyelek s testvérek volt tak, báró Béz-nek hivták. Otthon
tartózkodott Csepcsányi Béla és Gyula. Este döczögő szekeren Thaisz Elek
is megérkezett. Szép nagy társaság gyült össze. Sok érdemet arathatott
volna akkoriban valaki, ha ezt az egész társaságot ugy, amint együtt
mulatott, elfogathatná. De oly magyar ember, legalább ezen a vidéken,
nem akadt.

Annyi jellemet, bátorságot s szivességet mint azon, időben a nemzet
minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély
és kunyhó egyiránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely
párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás
kérdezni: kicsoda? honnan jő, meddig marad, s hova megy? Még a cseléd is
mindenütt oly előzékeny volt, hogy a szobaleány, ha kevés málhát látott,
mindjárt azt kérdezte: nincs-e szennyes? ő reggelre tisztán beadja. A
családok a meghatottságig gyöngédek, résztvevők s vendégszeretők voltak,
gazdag-szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszu
időn át. A gazdag bőkezüen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó
falatját.

Az isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkü
viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elháritotta a vészt. Hány
lakolt volna életével, ha a rémuralom első dühében kézre kerül?
Szólhatna erről Sárossy Gyula, Pálffy Albert, Rákóczy János és számtalan
más, ki csak kegyelem utján mult volna ki lőpor és golyó által, s ki itt
az országban biztosabb menhelyet talált, mint valamely külállam oltalma
alatt.

Azon társaság mostantól fogva sokat volt együtt, legtöbbször Békésmegye
jelenlegi főispánja, Beliczay István gerendási pusztáján, ez volt a
központ. Sokat lovagoltunk, agarásztunk, s elbeszéléseinkkel egymást
szórakoztattuk.

Itt ért október 6-án az a – nem megdöbbentő, de őrüléssel fenyegető,
szivet-lelket agyonzuzó emberietlen hir, hogy imádva szeretett
tábornokainkat Aradon kivégezték. Mindnyájan elhalaványodtunk, csak
reszkető ajkakat lehetett látni, szólni egy sem birt. Ez igazán halotti
csend volt, mert mindenik arczára a halál réme ült. Ugy éreztem, mintha
széditő mélységbe zuhannék le, s az irtóztató légnyomás akadályoz a
lélegzetvételben. Nem emelkedett egy hang sem, nem hallatszott semmi
nesz, mintha mindeniknek vérkeringése megakadt volna. Nem volt senkinek
egy szava megmérhetlen fájdalma kifejezésére. Ingadozó léptekkel
tántorogtunk szét egyik erre, a másik amarra, egymást sem akartuk látni.
Én valami dohányszáritó pajtába tévedtem; összeestem mint egy darab fa;
nem gondolkoztam, nem éreztem, nem sirtam; meddig fekhettem igy, nem
tudom, zokogás rázott fel tompultságomból. Mintha kigyócsapat futott
volna végig rajtam, ugy borzogtam, s mindjárt rá hőség lepett meg. Rezső
tenyerébe fektetve fejét ült mellettem s zokogott, mire nekem is
megeredtek könyeim.

Pestről is elérkezett a megrenditő gyászhir; a bakó ott is müködött
Batthyányi Lajos gróf, Csányi László, Vorinyeczky herczeg, Csernyus
Andor és báró Perényi Zsigmond kivégeztetett.

Szemfedelet akartak boritani az egész nemzetre, s hogy az élők sorából
kitörölhessék, elébb nagyjait és jeleseit kellett kiirtani.

Oh, mily nyomorult, lelketlen s boszuálló tanácsosai voltak azok a
koronának! nem gondolták meg, hogy az uralkodóház jól felfogott érdeke,
a birodalom valódi ereje s a népek legszentebb érzülete ellen követnek
el vakmerő merényletet. Hisz ha Világos után a helyett, hogy bitókat
állitanak s bakókkal kezdenek kormányozni, általános megkegyelmezés
érkezik, a honvédséget, ezt a jól begyakorolt s tüzben nevelkedett
sereget ugy mint volt megtartják; a tiszteknek szabad választást
engednek rangjokkal visszalépni vagy tovább szolgálni, s az
országgyülést Pestre összehivják, nem lett volna Európában akkor
hatalmasb s népszerübb uralkodó mint Ferencz József. Máskép ütött volna
ki a schleswig-holsteini szereplés, a sebastopoli hadjáratban sem jutott
volna Ansztriának oly alárendelt, költséges, s mégis veszteséggel járó
helyzet; Solferinó és Königgrätz sem volna gyászbetükkel történelmükben
feljegyezve.

Az önkényuralom iránti vágy, a magyarok elleni gyülölet, s a boszu
teremtette meg mindazt.

Schwartzenberg herczeg, Haynau, Bach nem csak a magyarok hóhérai, de
Ausztria sirásói is. Ha mi átokkal szivünkben gondolunk rájuk, emlékök
Ausztria népeitől sem érdemel áldást.

A bujdosók négy napig nem látták egymást, ez idő alatt mindenik néhány
évet vénült, csoda, hogy meg nem őszültek.

Most már beszéltünk azon istentelenségről, mely még a veres indiánoknak
is szégyenökre válnék, s az osztrák elkövette az egész művelt világ
szeme láttára. Egyik-másik hallott részleteket; ezekből láttuk, hogy a
mieink még a vesztőhelyen is nagyobbak voltak törvénytelen biráiknál, s
azok, kik fegyverrel kezökben mindég megverték az osztrákot, most is
megverték lelki erővel. Hősök a csatatéren, bátor vértanuk a
vesztőhelyen.

Sokáig, nagyon sokáig nem birtunk másról beszélni.

Heteket töltöttem el itt Thaisz Elek társaságában s megesett, hogy
valami átvonuló katonai csapatocska elől, mely szeretett Beliczay
házánál kissé megakadni, másfelé vonultunk, s meghuztuk magunkat valami
csőszházban, s most is emlegetjük még azokat a hullott malaczokat, a
melyek ez alkalommal nekünk étkül szolgáltak.

E pusztákat katonai és csendőri őrjárattal a csendbiztos vezetése alatt
többször átkutatták, de bizony eredménytelenül mindannyiszor. És miként
történt ez a nemes hajsza?

A ház elé vágtat egy suhancz betyár, s ujjai közt lapocskát morzsolgat.
Hozzá megy Beliczay s kérdi: ‚Mit akarsz?‘ a legény odaadja a lapocskát,
megbillenti kalapját s elsiet. A lapon rajzónnal az van irva: ‚Csabáról
őrjárat indul, 6 órakor Beliczaynál lesz, onnan megy Markovicshoz, hol
az éjet tölti.‘

Ép ott voltak a Béz fiuk is, fölkerekedvén, elmentünk a Koricsánszky
tanyájára.

Hat órakor az őrjárat a megyei csendbiztos vezetése alatt csakugyan
megérkezett, átkutattak Beliczaynál minden padlás, pajtát és zugot,
aztán naplót vettek fel, hogy nem találtak senkit és semmit, aláirta
Beliczay Iztván, a katonai őrvezető és csendbiztos, mire tovább mentek.

Hét óra tájt mi szép csendesen visszasétáltunk. Már tiszta volt a
levegő.

Késő este a csendbiztos is odahagyva a Markovics tanyáját, egymaga
visszajött közibünk s reggelig társaságunkban mulatott.

Még a hivatalnokok is a szegény bujdosók részén voltak. Nem akadt oly
uraság, még a legudvariabb érzelmüek közt sem, ki gazdatisztjének ezt a
tételét: ‚bujdosók ellátására vagy tovább menekülésére‘ bármi magasra
rugott is az, el ne fogadta volna, még Wodianer Albert báró pusztáján
is, kit ugyan szabadelvüséggel senki sem vádolhat, a bujdosók egész
serege megfordult. Magam is töltöttem ott egy éjt, s találkoztam is
Harkányi Frigyessel, Wodianer Albert unoka-öcscsével; bizonyosan
emlékezni fog rá a képviselő ur, mert e találkozás nem volt közönséges s
mindennapi. Maga Atzél János, Aradmegye főnöke, a megyei irodát
megtöltötte honvédekkel, mert ugymond: ‚itt senkisem keresi őket.‘

Láttam az állapotok nem javulnak, örökké meg bujdosó sem maradhatok,
elhatároztam, hogy valamiképp kivergődöm Törökországba, onnan már nyitva
a világ. A gondolatot gyors elhatározás követte, amit Beliczayval is
közöltem. Beliczay István Gyulán járván, elmondta ezt atyjának, ki azt
felelte: ‚itt nehéz tanácsolni, rosszul sikerülhet ez is, az is.
Helyzetében még várnék, de ha nem akar, ne tartóztasd.‘ István elmondta
ezeket, aztán csomagot nyujtva át, folytatta: Atyám üdvözlete s
szerencsekivánata mellett, ezt küldi, mert ilyen terv kivitele üres
kézzel nehezen megy. Szép kis összeg pénz volt.

Szép deczemberi délutánon szánra ülve, Arad felé vettem utamat.

Éjjel érkeztem Aradra. Fogadóba nem mehettem, rokonaimnál leghamarébb
rám akadnak, hát jóismerősömnél kopogtattam. Félreeső szobába eldugtak,
mint valami lopott portékát, s én négy napig abból a szobából ki nem
tettem a lábamat. Negyednap este jön a sógorom, s nagy csomagot hoznak
utánna. ‚Reggel ebbe öltözködjél s jer hozzánk.‘ Inas bérruha volt.

Másnap a barátszürke köpenyt orromig felhuzva, mentem sógoromhoz,
szerencsére nagy hideg lévén, senkinek sem tünt fel, hogy ugy
eltakaródzom. Sógorom háza előtt utazó hintó várt, a mint odaérkeztem,
nővérem kikisért egy koros, nagy erős, fekete, de különben elegáns
asszonyságot, kit eddig soha sem láttam. Beült a hintóba, én meg a
kocsis mellé a bakra. Előfogat volt. Az asszonyság a kocsiból még
egyszer kiszólt: ‚lovaim délután Kovaszinczon legyenek.‘

Kovaszinczra megérkezvén, nagyszerü szőlőkolnába hajtottunk. Itt az
asszonyság a fuvarost kifizetvén, elbocsátotta.

– Menjen abba a szobába, öltözzék hamar át, fiamnak vannak ott ruhái.
Podgyászát délután majd elhozzák cselédeim.

Mikor bementem ő nagyságához, igy szólt hozzám:

– Most mi ezentul tegezni fogjuk egymást.

Roppant ostoba képet csinálhattam, mert az a komoly urhölgy ugy
elnevette magát, hogy én zavaromban azt sem tudtam, hova legyek?

– Értsen meg, ön ezentul Bittó Lajos, testvér öcsém.

– Mily kegyes nagysága.

– Semmi nagysága, én Mari vagyok.

– Azt sem tudom…

– Hogy ki vagyok? Házyné.

– Misinek édes anyja, ki szintén a huszároknál szolgált?

– És besorozták. Annak te most nagybátyja vagy.

Házynénak Krassó megyében, ép a végvidékkel határos nagy birtoka volt.
Ez tán könnyithette menekülésemet Törökországba.

Szákulra érkezvén, láttam, hogy az én Mari nénémnek egész udvartartása
van: háziorvos, titkár, káplán, ügyész, ellenőr, igazgató, ki mind az
asztalnál étkezett, tehát mindég kis lakoma volt. Ezek közepette az én
Mari néném ugy tünt fel, mint valami Szerecsen királynő. Lassankint
rájöttem, hogy ezek, Lajos öcsétől kezdve, le egész a diszkertészig mind
menekülők, s ez a derék asszonyság valóságos buzgalommal segiti át
Törökországba egyiket a másik után.

Egyszer hivatja Dienes urat. Ez a kasznár volt. Belép, egymásra nézünk.
Ámon volt Fehérvárról, gondolom s reméllem, most is él. Néhány év előtt,
mikor Amerikából visszatért, Pesten meglátogatott. Házynétól ment ki
Törökországba s ugy aztán Amerikába. Soha egy szóval vagy tekintettel a
többiek előtt el nem árultuk, hogy ismerősök vagyunk. Innen menekültek
ki sokan, szegény Andrásfy is innen tett kisérletet.

Nemsokára én is eljutottam Mehádiára, mint Gózon és Andrásfy.
Megalkudtunk a sócsempészekkel, hogy az ő titkos ösvényeiken kivezetnek.
Valaki elárult, nekem könnyü volt a menekülés, tudtam oláhul, de bizony
szegény Andrásfyt és Gózont elfogták.

Iparkodtam vissza Szákulra. Amint egy korcsmába étkeztem, megáll két
kocsi, szuronyokat látok, azt gondoltam végem van. Fegyverek közt
bekisérik Gózont és Andrásfyt. Rám se néztek, mintha soh’ sem láttak
volna.

Szomoruan leültek étkezni. Gózon ugy elgondolkozva, villájával
vakargatott az asztalon.

Röviden s gyorsan falatoztak, a katonák megint fegyver közt kisérték a
két foglyot, kocsira ültek s tovább haladtak. Odarohantam, a hol Gózon
ült, s láttam, hogy a villával egy czimet vakart oda. Leirtam, mert nem
lehetett más, mint az illetőt értesiteni balesetéről.

Megint visszakerültem Mari nénémhez, s vártam uj alkalomra.

Egyszer azt mondja Házyné: Baj van, holnap haza jön Misi fiam, épen most
kaptam levelet, az szeles, csacska fiu, rád ismer.

Fölkerekedtem, s tul a Temesre mentem, ott az erdőben egy telepitvény
volt, vashámorosok lakták. Ezek a munkások kora reggel kimentek a
hámorba dolgozni, s csak késő este tértek vissza, soha egyet se láttam.
Nappal az egész falu ki volt halva. Többször bebarangoltam az erdő
mélyére, s igy vetődtem el az órajárásnyi távolságban levő vashámorba.

Itt találkoztam Szende Bélával. Az öröm s meglepetés mindkét részről oly
nagy volt, hogy első pillanatban szóhoz sem jutottunk, csak is néma
kézszoritással üdvezelvén egymást. Voltaképp azt sem tudtuk: egymásra
ismerhetünk-e vagy sem? Buda bevételekor találkoztunk utóljára.

Ő az igazgatóval járkált, röviden bucsut vett tőle s hozzám
csatlakozott.

– Te szabad vagy? kérdeztem.

– Tökéletesen.

– Miként lehet az?

– Csak ugy, kedves barátom, hogy Bé a tábori főorvos mindenható, s
történetesen arám nagybátyja.

– Ez mindent megfejt. Aztán elmondtam az én viszontagságaimat, mostani
helyzetemet, s hogy mi a tervem.

– Az utóbbiról még sokat megbeszélhetünk. Gyere hozzám Magurára.

– Nem lesz feltünő?

– Épen nagyon alkalmas. Erdélyből egy félvér csikót kaptam, s embereim
tudják, hogy valakit hozatok idomitás végett. Huszár voltál, annyit csak
tudsz?

– Hát ha elrontom?

– Az se nagy baj, csak te nálam lehess.

Következő nap Máguron beállitottam Szendéhez. Nagyságoltam őt, s ő
barátom Birbynek szólitott.

Ez volt köztünk a viszony cselédei előtt, s csak is este, mikor az egész
ház aludt, bizalmaskodtunk egy pohár bor, vagy csésze thea mellett. Hej!
be kifogyhatlanok voltunk a visszaemlékezésekben; a jurátusi élet, az
országgyülés, a hadjárat és az a sok minden, ami azután következett!

– Ugy-e, szólt Béla, Szende Laczit egészen megbizható embernek
ismerered?

– Hogy ne.

– Neje meg valóságos angyal. Látogassuk meg. Gavosdiára ritkán vetődik
valaki, hát nincs mitől tartanunk. Kellemesen eltelik egy nap.

A vastag Laczi nem tudott hova lenni örömében, mikor meglátott.

Béla bemutatott a házi asszonynak, mondván: Igen-igen jó barátom, nálam
Birby, Házyéknál Bittó, nálatok meg Degré.

– A többit jól értem; szólt az urhölgy, kecsesen nyujtva kezet.

Az ebédet jó későn szolgálták fel, de kitünő volt; Laczi a legjobb
borait hordotta fel, s igy nehezen váltunk el az asztaltól. A hányszor a
házinő jelt adott a fölkelésre, mindég jutott valamelyiknek valami
érdekes elbeszélni való eszébe.

Észre sem vettük, hogy az ebédlő kertre nyiló ajtaja előtt két hintó
megállt. Látogatók voltak Lugosról. Már megláttak, maradnom kellett.

Szende Béla sietett engem bemutatni: Bittó Lajos, Házyné öcscse.

Az urak közül egy szép szőke férfi, pénzügyi főnök, jeleg is Pesten él,
neve Zsenyey Móricz, azonnal rám ismert, valamint én is ő rá, valaha
többször találkoztunk, de ő ezt a legcsekélyebb szemhunyoritással sem
árulta el. Egykedvüen váltott velem néhány szót, mint a legidegenebbel
szokás.

A társalgás elég élénken folyt, mialatt engem Athanazkovics megyei
főügyész erősen szemügyre vett. Kezdtem magam feszélyezve érezni.

– Ön nagyon hasonlit valakire Pesten, szólalt meg a főügyész, s minél
tovább nézem, annál jobban emlékeztet rá.

– Valóban?

– Nem mondta azt még önnek senki? pedig szakasztott Degré.

– Szegényt jól ismertem, kiáltott bele hirtelen Zsenyey, elesett
Csornánál.

– Ott voltam, tevé hozzá Szende Béla.

– Elesett? csodálkozott az ügyész, sajnálom az isten adtát, ámbár nagy
kópé volt. Aztán elkezdett rólam mindenféle adomákat beszélni, közbe
olyanokat, hogy görcsöt kaptam a tenyerembe, mert szerettem volna pofon
verni hazugságaiért, de magam nevettem legjobban izetlenségein A két
Szende és Zsenyey szintén nagyokat nevettek, de ugy hiszem, azok az én
helyzetemen. Athanazkovics azt hitte, az ő előadása oly érdekes, tehát
mindég badarabb és badarabb dolgokat beszélt az elesett Degréről.

– Most legalább hallottad, miként beszélnek az ember holta után barátai,
nevetett Béla, mikor hazafelé lovagoltunk.

– De én soha életemben se láttam azt a medvét.

– Hallottad, sok tréfája volt veled, s mennyit mulattatok együtt.

– Na csak megkapjam egyszer boldogabb időkben, majd megtréfálom én őt.

– Hamarébb meg lesz tréfálva, mert ha egyszer már nem leszesz itt,
Laczi, Móricz és én rásütjük hazugságait egyetlen mondással: Degrének
beszéltél Degréről.

– Képzelem, milyen furcsa pofát vág majd hozzá.

Hét hét után mult, már hónapok is elteltek, anélkül, hogy kedvező
alkalom kinálkozott volna a kimenekülésre. Többnyire Szákulon Bittó
Lajos voltam, aztán üdülni mentem Magurára Birbynek.

Ez alkalommal értesültem Csuzy Pali haláláról. Megrenditőn hatott ez
rám. Oly dús-gazdag s egyetlen örökös, annyi nagy vagyon ura, szép
tehetség, meglepő külső, hazafias lélek, mily nyomorultan veszett el.

Csuzy Palit is besorozták. Az elszállitás előtti napon jelentkezésre
vezetteté magát az ezredeshez, hol azon kérelmet tette, ha nem vihetne e
magával egy kis magán-podgyászt. Az ezredes félvállról felelt: bánom is
én, de alkalmatlanságot vele nem türök, ön lássa, miként helyezi el.

Másnap az ujoncz csapat menet készen fel van állitva, egyszerre érkezik
egy utazó hintó; a lovakon ezüsttel kivert szerszám, a bakon bérruhás
kocsis, mellette gazdag arany vállrojtos vadász, nyomban utána egy
lovász vezetéken telivér paripával.

Az ezredes oda kiált:

– Kié az a fogat.

A vadász a bakról erős érczes hangos felelt:

– Csúzy közemberé.

Az ezredes tajtékzott dühében, s azonnal megparancsolta, hogy Csúzynak
gyalogolni kell, és kocsijára fölülni semmi szin alatt sem szabad.

Kemény hideg télben a több napi gyalogolás kimeritette Csuzyt, s
kérelmezett, hogy szabadjon kocsijára ülni, mert beteg. Meg lőn tagadva.
Utoljára csakugy vonszolta már magát, s kijelentette, ha agyon lövik,
sem megy tovább, ő beteg, nem birja a gyalogolást. Föltették egy
szállitó-kocsira; ott fujta a hideg szél, verte a havas eső, s és igy át
meg átfázva és hülve érkezett meg Bécsbe.

Harmadnap meghalt.

Igy bántak akkor a legkitünőbb s előkelőbb ifjakkal is.

Bizony, sok jóvá tennivalója volna Austriának, hogy csak némileg is
enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink.

Végre lelkemből meguntam ezt a csavargást; hallottam, hogy a Martiusi
dolgokért az iróknak kegyelmezés adatott, a volt honvédeket sem üldözik
már annyira, elmentem Aradra jelentkezni.

Aradon letartóztattak, ügyemet átadták a hadbirónak, s rendőri
felügyelet alá vettek, ez volt az egész, s emellett maradt tovább egy
évnél. Miért? mert ilyen volt Aradon egész sereg, kikkel az ujon
érkezett hadbiró, valami báró Sternegg barátságos viszonyban élt,
valamennyivel, mint a várbeli foglyokkal is tegező lábon állt. Köztünk
élt, velünk mulatott, s mindenkinek szivességet s barátságot kivánt
tenni. Persze ez is másképp lett volna, ha azt a hóhér várparancsnokot,
Howiger tábornokot azon áldott bomba a légbe nem repiti, de miután az
igazságos ég büntetése utolérte, a szerencsétlenek sorsa itt jobbra
fordult. Az emberies gondolkozásu s mivelt lelkü gróf Thun jött helyébe,
a hihetetlenségig határos szabadságot engedett a foglyoknak; ebben
legtöbb érdeme volt szép lelkü s angyali jóságu nejének. Ezt bizonyos
körökben rossz szemmel is nézték, annyira, hogy nemsokára mással
váltották fel. A könyekig meg volt mindenki indulva a hirre, hogy a
valóban nemes gróf eltávolittatik. A grófné fogházról fogházra ment az
elitéltektől bucsuzni, s minden fogoly adott neki valami kézmüvet vagy
faragványt emlékül, a mik közt valóban becses példányok voltak. Utánna
Castellitz jött, nem oly sima, nem oly udvarias, de ép oly nemes lelkü
és jószivü. Ő terjedelmes kertjét azonnal a foglyoknak ajándékozta, hogy
ott szórakozzanak, ezek aztán valódi édenkertet csináltak belőle, ugy,
hogy csodájára jártak. Itt aztán ő is nagyon kellemes órákat töltött.
Mindég ugy beszélt, hogy: mi foglyok. Ő is, mint előde, ha aradi polgár,
birtokos, vagy tisztviselő jött, hogy a mai napra öt, tiz, vagy akár
husz foglyot vendégemül óhajtanék kivinni, megengedte, sőt örvendezett
rajta, hogy szegények kissé szórakoznak. Nem volt nap, bármily időben,
hogy egy csapat fogoly a városban ne lett volt, mert az a lelkes derék
aradi polgárság szivét, kenyerét megosztotta ezekkel a
szerencsétlenekkel, csak is az ő részvétök, barátságok, s gyöngéd
gondoskodásuk a foglyokról enyhitette a fogság kinait. Az isten áldja
meg őket, ritka erény, magasztos szeretet, testvéribizalom volt
eljárások s viseletökben az elhagyottak iránt; ők törekedtek nekik
családot és otthont pótolni, vagy ha már ez lehetetlen is, legalább
időnkint szigoru helyzetöket feledtetni. Az aradiak vetekedtek a
szivességben, az aradiak megközelitették a szenteket jóságban; az
aradiak minden szerencsétlen honvéd szivében emlék-oszlopot emeltek
magoknak.

Lehet-e itt meg nem emlékeznem a lelkes, hazafias és gyöngédérzelmü
Vásárhelyi nővérekről? volt-e egy is közülünk, vagy a várbeliek közül,
kik e két uriház szivességét ne élvezték volna, kire ezen termekből a
részvét, a vigasz s a barátság édes ihlete nem áradozott? nem volt! a
mint nincs egy is, aki a hálaérzetét szivében magával sirjába ne vinné.

Nem akarom itt részletezni sem az aradi polgárok, sem a két Vásárhelyiné
jótéteményeit, ehez magában két kötet kevés volna. Mi honvédek ugy is
tudjuk, mások pedig nehezen birnák megérteni.

A világ önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak,
felmutatni nem bir, s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé csak az
égben az angyalok közt lehet találni.

Bátran merem ide irni, ugy az aradi polgárságnak mint a két
Vásárhelyinének is minden Aradon volt honvéd háláját.

Méltó elismerés illeti azon nagyszivü férfiakat is, kik nem vonták meg a
módot az aradiaktól keresztényi tettet gyakorolhatni, s ezek a
várparancsnokok: gróf Thun és Castellitz, aztán a derék és emberies
lelkü hadbiró báró Sternegg.

Milyen jóindulatu ember volt Castellitz, mutatja az, hogy midőn
megérkezett mint várparancsnok, felhivatta mindazon foglyokat, kik vele
egy ezrednél szolgáltak, kifejtette részvétét, s egyszersmind azon
kivánságát, hogy tekintsék őt ezentul is mint régi pajtást, legyenek
hozzá bizalommal, s ha valamire szükségök van, egész őszinteséggel
forduljanak hozzá.

Azt emlitettem már, hogy kertjét a foglyoknak átengedte.

Fönixdorf szeretetreméltó, kedves deli ifju, volt Hannover huszártiszt,
s a halhatatlan nagy Damianics tábornok segéde engedélyt kért Arad
városába átmenni. ‚De igen rosz az idő,‘ jegyzé meg Castelliz.

‚Mindegy, felelt Fönixdorf, megigértem egy átutazó rokonomnak. Délután
négy órakor a várban leszek.‘ Castellitz megadta az engedélyt.

Fél négykor Castellitz kisétált a várból, s nézte a Marost, mely ép
zajlani kezdett. Megpillantja a tuloldalon Fönixdorfot, a mint két
ladikossal alkuszik, hogy átszállitsák, kik semmi áron sem akartak
vállalkozni.

Castellitz átkiált: ‚Maradjon ott, jőjjön holnap, holnapután, vagy
amikor lehet.‘

Fönixdorf jól megtermett, erős ifju, csomó pénzt ád az embereknek,
lapátot ragad, beugrik a ladikba s evedzeni kezd.

Castellitz kiabál rá, szidja, fenyegeti. Fönixdorf nem hallgat, hanem
életveszély közt küzd a jégdarabokkal.

Castellitz izgatottan fészkelődött, s ideges rángatódzások közt nézte
Fönixdorf küzdését.

A félóráig tartó tusában a ladikot jó messze lesodorta a viz, Castellitz
mindig arányt tartott vele, ugy hogy a kimerült Fönixdorfot a
patraszállásnál segitette.

– Átkozott fiu! förmedt rá, hogy megizzasztott. Miért nem maradt odaát?

– Mert megigértem, hogy négykor itt leszek. Ime, folytatá Fönixdorf
óráját előmutatva, egy perczet sem késtem.

– Mondtam, hogy maradjon, máskor az ily engedetlenségért megbüntetem.

Álljon itt báró Sternegg hadbiróról is egy vonás:

Teleki Sándor gróf honvéd ezredes a haditörvényszék előtt
kihallgattatott, s miután elvül volt nálok felállitva, hogy mindazon
törzstisztek, kik azelőtt, az osztrák hadseregben szolgáltak, halálra
itélendők, természetesen az első s főkérdés: ha szolgált-e azelőtt? erre
Teleki igennel felelt. A birák összenéztek, megint egy áldozat. A
kérdésre: hol? Teleki azt felelte: Don Carlos hadseregében.

– Az itt nem jő tekintetbe, jegyezte meg a hadbiró.

– Különös, mond az elnök, ott az uralkodóért harczolt, itt meg ellene.

– Mert ott barátságból huztam kardot, és itt meggyőződésből.

Sok ide-oda után Telekit felmentették, azzal a meghagyással, hogy álljon
felülvizsgáló bizottság elé, ott majd besorozzák közembernek.

Teleki a várból kijövén, első gondja volt utat téveszteni. Csak nehányan
tudtuk hova ment?

Este, mint rendesen Vásárhelyi Judith urhölgynél nagy társaság volt, ott
tartózkodó foglyok nejei s letartóztatott ifjak. Nagy asztal körül
esteliztünk, ez mindég igy volt. Egyszerre betoppan Sternegg hadbiró;
helyet foglal az asztalnál, közömbös dolgokról cseveg, de látszott
rajta, hogy rejt valamit. Aztán ugy odavetőleg mondta: Milyen
szerencséje van annak a Teleki Sándornak, hogy elmenekült. Ma
parancsolat jött, hogy erős őrizet alatt Pestre szállitsák.

– Miért?

– Erdélyből feladások jöttek ellene, hogy mint főispán és kormánybiztos
több jóérzelmü egyént kivégeztetett.

Na, ha ez nem volt jóakaratu figyelmeztetés, akkor Sternegg egy elemi
tanulónál együgyübb lett volna.

Vásárhelyiné rám néz s távozik.

Néhány percz mulva követtem.

– Tudja hol van Sándor?

– Hogyne, feleltem, Mácsára ment Csernovics Péterhez.

– Vigye meg neki azonnal a hirt. Az én kocsimon nem mehet, az
feltünnék,… mindjárt… mindjárt. Bátyám fogatát s jóérzelmüségét ismeri a
rendőrség, azon feltartóztatás nélkül mehet.

Félóra mulva az egész városban, az egész megyében a legosztrákabb
érzelmü ember, Brünnecknek feketesárgára fényezett kocsiján haladtam
Mácsa felé.

Csernovics Péter csakugy dőlt a nevetéstől, mikor mondtam, kinek
kocsiján jöttem Sándort a fenyegető bajról értesiteni. Na, mondá, ha ezt
megtudja Brünneck, bele nem ül többé comprommittált kocsijába.

Telekit már nem találtam Mácsán, s ugy értesültem Csernovicstól, hogy
alkonyatfelé, csakhogy senki észre ne vegye, gyalog elment Iratosra.

Kérésemre Csernovics lovat nyergeltetett, s én Iratosra vágtattam.

Legelőször is fölvertem Salbeck Jakabot, e kérdéssel:

– Hol van Teleki Sándor?

– Még itt, de holnap tovább utazik. Minden jól van elintézve.

– Mindjárt ha lehet. Hol van Sándor.

Bementünk hozzá, s elmondtam a fenyegető veszélyt.

Sándor ugy félálmosan dörmögte:

– Biz én nagy hibát követtem el Erdélyben.

– Mert néhányat kivégeztettél ugy-e?

– Hogy többet nem akasztattam fel.

– Sándor! szólt Jaki bácsi, most nincs idő tréfálni.

– Mindég van meleg szobában, jóbarátok közt.

– Megyek a bérlőmmel beszélni, hogy ne holnap este, hanem most mindjárt
induljatok.

– Amint parancsolod szives házigazda, ki a vendégeden minél elébb
tuladni akarsz.

Salbeck Jaki aggodalmas képpel távozott, hogy a bérlővel beszéljen.

Ez a bérlő egy irtóztató magyarfaló rácz volt, de Salbeck Jakinak hive s
lekötelezettje, Jakiért még Serbiát is elárulta volna.
Sertvés-kereskedést is üzött, hát sokat járt Belgrádra, ismerték
mindenfelé őt, és magyar gyülöletét. Ez volt megbizva, hogy Sándort
kicsempészsze, ki is csempészte.

Sándor szépen felöltözött paraszt kocsisnak, kezébe vette a gyeplőt, s
vitte a ráczot Belgrád felé.

Igy menekült Teleki Sándor gróf Törökországba s onnan tovább.

Aradon Teleki Sándor elfogatására minden intézkedések megtétettek.
Minden hivatalos készülék mozgásba hozatott; őrjáratok, körözések, a
környék felkutatása, házmotozások szakadatlan folytak. Pedig hol járt ő
már akkor?!

Amennyire azok közt a viszonyok közt csak lehetett, napjaink elég
kellemesen folytak. A hasonsorsu emberek társasága nagy volt, köztük:
Tóth Lojzi (Tóth Vilmos bátyja), Fülepp József, Csemeghy Károly, Kozma
Gyula és Zsombor, Kövér Lajos és Guszti, Szentimrey István, Tarnay Imre
és Tóni, Bethleni János, Dániel Béla, Boross István s még többen.
Mindnyájan egy társaságot képeztünk, s naponkinti folytonos
érintkezésben álltunk a várbeli fogoly barátainkkal.

Nem volt semmi bajunk, azok a feledhetlen aradiak mindent elkövettek,
hogy nekünk köztük az életet kellemessé tegyék.

Ismét elkezdtem irogatni, s időnként küldözgettem hol Nagy Ignácz, hol
Szilágyi Virgil lapjába. Aradon Szabó szinigazgató müködött, s
társulatánál volt a lánglelkü Szerdahelyi Kálmán, jutalomjátékára
vigjátékot irtam ‚Bál előtt és bál után‘ czimüt, később Pesten a nemzeti
szinházban is többször előadták.

Közel másfél évet töltöttem Aradon, mig végre minden további zaklatás
alól egészen fölmentve, Pestre jöhettem.

Három év alatt, de minő három év! Pest nagyon megváltozott, nem ugyan
külalakjára, de belső életére, szellemére nézve. Nem tudtam ráismerni az
én kedves Pestemre. Bach-huszárok, egyenruhás rendőr és csendőrtisztek,
Bécsből lehozott minta-ügyvédek, Prágából idevándorolt polgármester,
Brünnből csempészett pénztárnok, ki a beszedett adóval megszökött; német
mivelődést terjesztő jött-ment tekintélyek, akkor jól elpáholt, de most
hatalmaskodó katonák voltak a hangadók. Prottmann rendőrfőnököt valahol,
tán Bukovinában szedték föl, s itt megtették mindenhatónak; ez aztán
értette szakmáját; üldözött nem csak magyart, szabadságot és szellemet,
de még a történelmi tényeket is rendőri felügyelet alá vette, s
változtatott rajta karhatalommal. A ‚báléj‘ czimü dalmüben nem volt
szabad lelőni III-ik Gusztávot, hanem e jelenetnél minden oldalról
felfegyverzett rendőrök rohantak be, s elfogták az összeesküvőket.
Milyen kár, hogy Prottmann nem szolgálta Gusztávot, igy az a népies
uralkodó megmenekült volna a főurak merénylete elől.

Fogalmat nyujt az akkori pesti hangulatról báró Eötvös József néhány
szava.

Ferencz József osztrák császár készült Pestre.

A hivatalos közegek itt mozgásba hoztak mindent, hogy a fogadtatás minél
fényesebben üssön ki. Báró Augusz Antal helytartó fölkéri Eötvöst,
mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, bármibe kerüljön is az, de a
felséget lepje meg, s a népnek örömet szerezzen.

Eötvös kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondá:

– Nem tudok. Kis szünet mulva elkezdte, tán még is.

Augusz örömtől sugárzó szemekkel biztatá:

– Nos, nos?

– Ő felsége a hidon hajtat át?

– Természetesen.

– Tehát a hidfőnél arra a két oszlopra.

– Igen, igen.

– Az egyikre akasztasd fel Prottmannt, a másikra magadat. Ő felségét meg
fogja lepni, s a népnek örömet szerez. Ezzel vette a kalapját s
távozott.

Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy
közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta, az már
szent és igaz.

Kemény Zsigmond báró, ki ugyan soha sem volt fiatal iró, mert egyszerre
köszöntött be Pestre ‚Gyulai Pál‘-jával, nem az iró és tudós itészszel,
hanem regényével, s rögtön felcsapott nagy embernek, de azért kedélyes
és velünk jó viszonyban élő férfi volt, kinek barátságát birtam. Hogy ez
nem dicsekvés, felmutatok egyet-kettőt későbbi leveleiből, mert a
forradalom előttiek mind elvesztek.

A leveleket megelőzőleg emlitenem kell, hogy tervünk volt együtt utazni
külföldre, min ő utolsó pillanatban változtatott.

Mikor pedig nősülendő voltam, ő is ugy nyilatkozott, hogy aligha nem
tesz hasonló lépést. Nősülésem után következő napon vettem e levelét:

‚Édes barátom! Nem tudom, hogy második igéretemet teljesithetem-e
jobban, mint az elsőt. Én a házasságra nézve egy kevéssé poltron vagyok.
Boldogságod reméllem szivet ad nekem is. Isten áldjon, s példád és
szerencséd téritsen minket is makacs nőtleneket a széles világból a
csendes háztüzhelyhez. Aug. 26. 1857. Hived

Kemény.‘

Egyszer meg irt, hogy Vácz melletti nyaralómban május 26-án meglátogat.
Feleltem, miszerint kocsim a vasutnál fogja várni. Kemény nem jött.
Május 31-én aztán következő sorokat kaptam:

‚Édes barátom! Épen e perczben kaptam meg leveledet, a szerkesztés
asztalának fiókjában.

Képzelheted, mekkora volt boszankodásom.

Én még ünnep előtt a svábhegyre költöztem át, s részint azért, mert
gyomorbajom volt, részint pedig, mert Gyulay és mások hozzám szállottak,
– nem mehettem Váczra. Excusáltam volna is magamat, ha a sok zürzavarban
el nem késem. Arról azonban ideám sem volt, hogy – a mint ma meglelt
leveledből látom, kocsit küldesz előmbe. Bocsánatot kér tehát e
confusióért hived Kemény.‘

És igy több bizalmas természetü levelet hozhatnék fel tőle, de hát elég
ennyi is kimutatni, hogy nem követtem el szerénytelenséget, midőn az
irók közül legelőször is őt kerestem fel, még pedig keserü
szemrehányással a ‚Forradalom után‘ czimü röpiratáért.

– Sajnálom, mond ő, ha félreértitek czélzataimat. Védeni akarom azokat,
akiket a hatalom sujtoló karja elérhet, vagy elért. Aztán meg a sajtónak
kivántam legalább is annyi szabadságot biztositani, mint a mennyivel
jelenleg él. Viszonyaink közt ilyesmit szentelt vizzel elérni nem lehet,
se pedig nyilt, őszinte föllépéssel. Szükséges elleplezni a czélt, ha
mindjárt erős szereket kell is hozzá használni. Ez a röpirat nincs a
történelemnek szánva, idővel el fogják feledni, de most szükség volt rá.

Sokáig elbeszélgettünk, sok érdekest tudott mondani a forradalom
politikai oldaláról, a miben nagyon kevéssé voltam beavatva, egész idő
alatt csak a hadjáratra, csatákra és katonai dolgokra forditván
figyelmemet. Sok mindent más szinben világitott meg előttem, mint
képzeletemben láttam, és igen sok oldalról lebbentette fel a fátyolt,
hogy a hibák és cselszövények szálait megmutassa.

Az első ember volt, ki velem nyugodtsággsl s tárgyilagosan beszélt a
lezajlott eseményekről. És ez nem jó hatást tett rám, lehangolva
távoztam tőle, bántott a gondolat, hogy van ember Magyarországon, ki ugy
veszi a dolgot, a mint van, engedmények árán kész megalkudni a
körülményekkel, s nem abban reménykedik: vissza jő Kossuth. Nekem csak
ez a politika tetszett, én csak ily érzelmü emberekben tudtam bizni.

Kemény Zsigával megmaradtam jóbarátságban, mert szerettem mint embert,
kitünő észt, lovagias jellemet, de nem politizáltam vele többé soha;
beszéltünk irodalomról, müvészetről, utazásról, kalandokról, társadalmi
dolgokról, és sok egyébről, mert ő mindenben jártas volt, s annyi
alapossággal birt, hogy csak is tanulni lehetett tőle, de nem
politizáltunk soha; dolgoztam a lapjába, de politikáját nem osztottam
soha, mi legalább is annyiban különbözött az enyémtől, hogy ő higgadt
volt, én meg szenvedélyes.

Dobogó szivvel néztem a Pillvax kávéházba, a hajdani ‚közvélemény‘ kerek
asztal körül uj emberek, idegen arczok ültek. Idegen volt a kávés, más a
szolgaszemélyzet. Istenem! hogy megváltozott minden.

A ‚Megyeház utcza‘ sarkán volt a ‚veres ökör‘, ennek első emeletén
csinosan berendezett, s tekeasztallal ellátott szoba képezte az ifjabb
irók zárt helyiségét. A forradalom előtti kerek asztal társaságból itt
találtam még: Dobsa Lajost, Bércy Károlyt, Lisznyay Kálmánt és Berecz
Károlyt. Az öregebb irók közül Garay János vezetteté fel magát naponkint
fia által, mert szegény jelesünk már a vaksággal küzdött. Ezek körül
csoportosult az uj nemzedék, mint, Tóth Kálmán, Balázs Sándor,
Bulyovszky Gyula, Beöthy László, Győrfy Gyula, Saal Ferencz, Samarjay
Károly, Kempelen Gyula és más apró szentek. Ugy éreztem itt magam,
mintha egy szellemvilágba jutottam volna, törődött lelkem
megruganyosodott. Hallottam megint Bérczy adomáit, Dobsa szikrázó
élczeit, Berecz gunyorát, Bulyovszky szigoru birálatait, Lisznyai
viszontagságait a besorozás után. A fiataloknál pedig az értelmiség,
kedély, sziv és lélek képzettség lepett meg.

Naponkint alig vártam a délutánt, hogy ebben a kedves társaságban
találjam magamat.

Ez az érintkezés meghozta a munkakedvet, s ha irodalmi müködésem valami
csekély eredményt képes felmutatni, ugy ezen korszakra esik.

E gyászos korszakban, mikor az önkény uralom tüzzel-vassal hazánk
elnémetesitésén müködött, mikor a hivatalos nyelv a közigazgatásban,
biróságoknál, intézeteknél, üzletekben a német volt, mikor ifjainkat
elszedték német katonának, akkor az a maroknyi magyar iró szembeszállt
az áramlattal, kitette magát üldöztetésnek, s védte a nemzetiséget.

Irodalom még aligha teljesitett valaha szentebb kötelességet!

Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond több nagy és kisebb tehetség,
valamint az uj erők által támogatva, a magyar nemzetiséget és szellemet
megoltalmazták.

Ezt jelenleg sokan nem akarják érteni. Könnyü nekik megvédett
helyzetben, nagy képekkel belehelyezkedni abba a csarnokba, melyet mások
annyi küzdelemmel oltalmaztak.

Lassan a napi sajtó is élénkülni kezdett, munkásai fáradhatatlanok s
rettenthetlenek voltak. Itt müködött az élén Kemény Zsiga és Jókai Mór,
aztán Csengery Antal, Irinyi József, Pompéry János, Török János, Bánffay
Simon, Királyi Pál és még több jeles férfi. Bizony megérdemli a nemzet
elismerését és háláját mind, mert a romba dőlt épülethez csaknem
szemenkint kezdték hordani a homokot, hogy ujra fölépüljön.

A szépirodalmi lapok is nagyobb erővel, több hévvel s megszaporodott
számmal – mint a forradalom előtt, futották pályájukat.

Tóth Kálmán és Friebeisz István közt éles vita fejlődött ki, mely a
legsértőbb személyeskedésbe ment át. Ebből kihívás lett. Tóth Kálmán
engem, s Friebeisz Kemény Zsigát bizta meg a segédkezéssel. Zsigával
megegyeztünk a módozatok fölött, feleinket értesitettük, hogy másnap
reggel fog megtörténni a viadal.

Korán reggel Tóth Kálmánért akarok menni, s amint az ajtón kilépek, egy
rendőr utamat állja, s kezembe ad valami idézést, hogy rögtön jelenjek
meg Ritter kerületi biztosnál. Itt tudtomra adták a feladást,
egyszersmind figyelmeztettek, hogy lépten-nyomon szemmel fognak tartani
a rendőrök, s ha ezen intés daczára is mernénk a vivásra kisérletet
tenni, le fognak tartóztatni. Kemény Zsigával hasonló történt, s a két
féllel is. Nő volt a feladó, Tóth Kálmán nőtlen volt, s honvéd-viselt
ifju.

Megverekedni kellett, de hogyan? Kemény Zsigával négyszem közt
kicsináltuk a dolgot. Egy esztergályos készitett négy virágkarót, s
mindenikbe egy-egy víkardot rejtettünk, aztán mindeniket nagy déli
növény mellé szurtuk, s két-két ember vive egy-egy növényt, a rendőrség
orra előtt szállitotta a Margit-szigetre Tahynéhoz. Én elmentem
estelizni Tóth Kálmánnal, Kemény Zsiga Friebeisz Istvánnal, s többé ki
sem eresztettük őket, hanem kiki vitte magához éjszakára emberét.

Kora reggel védenczemmel bérkocsira ültem, s a budai oldalra hajtattam,
tul a Császár fürdőn ladikba ülvén, áteveztünk a Margit-szigetre. Kemény
hasonlóan járt el a pesti oldalon. Ott, hol jelenleg a főherczeg
nyaralója van, lakott özv. Tahyné. Oda mentünk, Lumniczer Sándor
orvos-tudort már ott találtuk, a vállalkozó szellemü háziasszony rendes
uton hozatta ki. Nagy terem állt rendelkezésünkre. A feleket
kiállitottuk; csakugy néztek, hogy hát üres kézzel fognak megvivni?
Elbámultak, mikor nekimentünk a déli növényeknek s kezdtük széttépni,
mig végre a karókból előhuztuk a kardokat.

Megverekedtek. Freibeisz a mellén keresztül sebet kapott, mig azt
Lumnitzer összevarrta s bekötözte, mi a vendégszerető háziasszony kitünő
villásreggeliéhez láttunk.

Friebeiszt ladikba tették, s Pestre csónakáztatták, mi pedig kirándulást
tettünk a zugligetbe s csak este tértünk haza.

Ritter biztos még hetek mulva is, ha látott az utczán, megfenyegetett,
mert ugy átjártunk az eszükön.

Nagy zajt ütött, hogy Tomori Anasztász mesés örökséget csinált. Tomori
nem szórta lovakra, fényüzésre s könnyelmü időtöltésekre a pénzt, hanem
bőkezü pártolójává lőn a hazai tudomány, irodalom és müvészet minden
ágainak. Szobrokat öntetett, szinmüjutalmakat tüzött ki, a nemzeti
szinházra sokat áldozott s Shakespeare magyar forditását a Kisfaludy
társaság által eszközölvén, azt diszes kiállitásban kiadatta. Ezen ezrek
s ezrekre menő vállalat midőn teljesen elkészült – forditás és kiállitás
az ő költségére, – az egészet a ‚Kisfaludi társaság‘ tulajdonába
bocsájtotta. Szóval tudott európai müveltség szinvonalán álló gazdag
ember lenni. Házat vitt, s boldog – boldogtalan élvezte
vendégszeretetét.

Nem voltam vele ismerős, de tiszteltem lelkületeért. Sajnáltam, hogy nem
voltam vele ismerős kőrösi tanár korában, de most, mikor gazdag ember,
nem akarok vele megismerkedni.

Bizalmas barátja volt Berenkey iró, ki egyik – gondolom kétszáz aranyos
– Tomori jutalmat egy szinművel elnyerte.

Berenkeyvel is csak ugy félismerős voltam.

Tomori sokat járt ki a felcsuthi jószágára, Berenkey rendesen elkisérte.
Egy izben künn időzvén, este az asztalnál ülve elbeszélgettek, köztük az
asztalon erős, vastag metszett pohár állt. Anélkül, hogy valaki
érintette volna, nagy csattanással két darabba esett. Egyik sem volt
előitéletes, még is mindkettőt megdöbbentette ez a robbanás.

Berenkey az órára tekintett. Különös, mondá, épen éjfél. Meglásd Nászti,
valamelyikünket komoly baj fog érni.

– Annak ki vagyunk téve, felelt Tomori, de az semmiesetre sem lesz
összefüggésben ezzel a pohárral.

Tán negyednapra ezen jelenet után, éjszaka erősen csengetett valaki
ajtómon. Nyitottam, Berenkey jött be. Soha sem volt azelőtt nálam.
Arczából mindjárt kiolvastam, hogy valami baj van.

– Nagy szivességre kérlek, azért bocsáss meg, hogy ily szokatlan időben
látogatlak meg először.

– Mindenesetre komoly ügy lehet, ha reggelig sem tür halasztást.

– Korán reggel hazautazom, dolgaimat rendbehozni, azalatt pedig intézd
el kérlek itt, amivel megbizlak.

– És az?

– Hivd ki Tomorit.

Megdörzsöltem szemeimet, ha nem álmodom-e?

– Okát elhallgatom, hihetőleg ő is el fogja hallgatni. Tájékozásul neked
elég legyen annyi, hogy az ügy békés uton ki nem egyenlithető. Holnap
elutazom, holnapután visszatérek s rákövetkező nap verekedhetünk.

– Kardot ajánljak?

– Pisztolyt. Kérlek határozottan, minden tétovázás nélkül. Izgatottan s
magából egészen kikelve távozott.

Kellemetlen megbizás volt, egész éjemet elrabolta. Reggel azon
megnyugvással távoztam hazulról, hogy mégis kiegyenlithető lesz. Akik
közt oly benső baráti viszony létezett, azok nem lőhetnek egymásra, ha
elébb nem, az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos cső eldördülne,
megszólal a szivben az a hang, melyet barátok közt elhallgattathat a
harag, de el nem némit soha.

Még soha sem beszéltem Tomorival. Láttam meglepetését, a mint
benyitottam nála.

– Csodálkozik, szóltam, hogy ily korán jövök, de ez, fájdalom! nem
látogatás.

Ugy látszik, nagyon ismeretes volt előtte az ilyen bevezetés, mosolygott
hozzá, s bizonyosan várta, minő vállalkozásra hivom fel, mert ilyesekkel
ostromolták.

– Mindenekelőtt, folytattam, be kell magamat mutatnom.

– Van szerencsém, s csak azt sajnálom, hogy eddig is nem volt.

– Berényi nevében jövök.

Tomori homloka kissé elborult.

– Megbizott, hogy kihivjam önt.

Nyugodtan vette.

– Kérem nevezze meg segédét.

– Sógorom: Juhász.

Menni akartam, Tomori megfogta a karomat e szókkal:

– De barátom, nem ugy van az, a hivatalos közlésnek vége, most kezdjünk
egy kis barátságos beszélgetést. Rágyujtottunk azokból a Hamburgban
örökölt országoshirü szivarokból, s Tomori elmondta, mily boldog volt
kőrösi tanársága alatt, mily elégülten élt, szerény lelkületét mennyire
megragadta s csaknem üdvezitette tanártársai szelleme. Mintha csak azt
árulná el, akkor nem voltam annyi keserü tapasztalásnak kitéve, mint
most. Elragadtatással beszélt kőrösi tanártársairól, lehetett is, olyan
kart nem egyhamar fog felmutatni a világ akármely intézete. Egész kis
akadémia volt: Arany János, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Mentovich,
Tomori Anasztáz, Losonczy László. Mind hirneves irók, s egyik a nemzet
legnagyobb, legünnepeltebb költői közül, kinek a hazafias kegyelet most
állit szobrot.

Ezen időt Kőrös városa arany betükkel jegyezze fel évkönyvébe, hogy a
késő unokák épüljenek őseik példáján, s mindenkor büszkék legyenek arra
a szellemre, mely akkor e városban uralkodott, mert nem puszta véletlen
az, hogy annyi jeles került össze egyszerre a tanári karba, ez menedéket
nyujtott a zaklatások elől, s megélhetési mód, mikor minden ut zárva
volt e kitünő szellemek előtt.

Az a melegség, meghatottság, mellyel Tomori volt kartársairól beszélt,
az őszinte szeretet hangja, mi előadásába olvadt, engem határozottan
Tomori barátjává tőn, s az érzelmet, mely iránta akkor bennem fölébredt,
maig is változatlanul táplálom.

Midőn kikisért, az ajtóban megállva, kezdé: ‚különös!‘ s elmondta a
felcsuthi pohár-történetet.

Juhászszal néhányszor értekeztem, derék fiu volt, de még is inkább
óhajtottam volna komolyabb emberrel tárgyalni. Ő mindjárt pezsgőt
hozatott s oly könynyedén vette a dolgot, mintha bálrendezésről volna
szó.

Részemről sok fejtöréssel s nyugtalansággal töltöttem az időt.

Másnap gyászhirü sürgöny érkezett: ‚Berenkey, amint Fehérvárról Pestre
utazott, a lovak elragadták, ő a kocsiból kiugorván, szörnyet halt.‘

Tomorit a hir annyira meghatotta, hogy könyekre fakadt. Egressy Gáborral
mindjárt a helyszinére utazott, szerencsétlenül elhunyt barátját a
kegyelet és részvét minden jeleivel elhalmozva diszesen eltemetteté.

Azóta már ugy bizalmasan kérdeztem Tomoritól: Ugyan mi volt az akkori
összeütközés oka? ő elszomorodva felelt: ‚pénz kérdés.‘

Mióta az örökséget tette, vajjon hányszor kellett volna e kérdés miatt
megverekednie? a feleletet erre, azt hiszem, megadja az, hogy ugy
visszavonult a világtól.

Kúthy Lajost uton-utfélen szidni hallottam, mert beállt Bachhuszárnak;
nem tudtam elhinni, aztán mondták, hogy N.-Váradról áthelyezték első
megyei biztoskint Aradra. Beszéltem olyannal, aki látta, nem hihettem.
Más Kúthy Lajos lehet, s összetévesztik az iróval.

Rokonim látogatására Aradra rándultam. És meggyőződtem; ott láttam
szinről-szinre három csillagos arany gallérral. Meredten néztem rá s nem
tudtam szólni, végre kitört belőlem: Nem akartam elhinni, de most magam
látom.

– És elitélsz?

– Határozottan.

– Hát te is azon higvelejüek közé tartozol, kik át nem látják, hogy ez
népies kormány, szabadelvü intézkedéseit kell hogy támogassuk,
szolgáljuk. Ez a kormány az, mely a tehetségeknek tért nyit, s a vagyon
és születési előnyöket leszoritja a térről, melyet eddig bitoroltak.

– Megyek elébb csörgő-sapkát tenni, vágtam szavaiba, aztán tovább
hallgatlak! Ezzel ott hagytam.

Évek után találkoztam vele Pesten. Összeesve, megtörve ment az utczán
egyedül; nem nézett jobbra-balra ismerőst vagy barátot keresni, csak ugy
maga elé merengve haladt.

Szivem elszorult, ugy szerettem valaha. Megszólitottam.

Búsan emelte rám ábrándos nagy szemeit, fájdalmasan elmosolyodott, e
szókkal: Meglátogatlak, sok elmondani valóm van.

Nem jött. Meghalt!

E fényes tehetség, legnépszerübb iró, a társaságokban annyira kedvelt
egyén, mily hitványul, s megvetve végezte be földi pályáját. Meghalt
baráti részvét nélkül, eltemették, s nem tett koporsójára koszorut sem a
szeretet, sem az elismerés, nem kisérte sirjához a tisztelet s nem
dobott rá hantot baráti kéz.

Nagyot botlott, de nagyon is bünhődött.

Az »Európa« fogadóban asztaltársaságunk volt: Szentiványi Károly és
Miklós, Komáromy György, Csernovics Péter, Ilkey Mór, Thaisz Elek,
Nemeshegyi Ignácz, Szitányiak, Asbóth Ede, Farkas János, Irinyi Józsi s
többször vidéki barátaink s ismerőink. Néha aztán esténkint odajött
Patikárus Ferkó, Károly és János, akkoriban a legkedveltebb s valóban
jeles társulatával s sziveinkhez szóló zenével gyönyörködtettek.
Történt, egy asztalnál ülő katonatisztek megneheztelték, hogy a czigány
mindég csak Csernovics és Ilkeynek huzza, természetesen, mert azok
fejedelmileg fizették, hát ők is magok közt gyüjtést tettek, s odaadták
Patikáruséknak, hogy most nekik játszák el a hymnust. Patikárus kérdi
Ilkeytől: mit csináljon? hát csak huzd el, lőn a felelet. Elhuzták s a
tisztiasztal zajosan megtapsolta. Ilkey odainti Patikárust, ad neki
ötven forintot, s azt parancsolja, most reggelig folyton a hymnust
fogjátok játszani.

Egy óra mulva nem volt tiszt az asztalnál, szép csendesen mind
megszökdösött.

Más alkalommal a társaság nagy része megint Patikárus zenéje mellett
estelizett, Lo-Presti Árpád és Mezősy Laczi is ott volt.

Hirtelen a rémhir terjedt el, hogy Bécsben merénylet történt.
Megdöbbentünk mindnyájan s a zene elnémult.

Az utczáról behangzott az őrjáratok sokszoros lábdobogása. Kinéztünk; –
a lámpák szuronyok fényét villogtatták, s járó-kelő embereket alig
láttunk. Idegenszerü érzés fogott el minnyájunkat.

– Maradjunk együtt reggelig, inditványozá valamelyik.

– De hol?

– Jőjjetek hozzám, mond Komáromy György, s tarokkozzunk.

Elfogadtuk. Asbóth Ede, Komáromy György, Irinyi József, Nemeshegyi
Náczi, Thaisz Elek, Lo-Presti Árpád, Mezőssy László és én mentünk
Komáromyhoz, a ‚Tigris‘ szállodában lakott, s hozzá fogtunk a tarokkhoz.
Éjféltájt erős ‚lábhoz‘ fegyverzörejt hallunk, az ajtó megnyilik, belép
egy tiszt s egy rendőrbiztos, a szuronyok az ajtó előtt villogtak.

– Kik az urak? igazolják magukat.

– Én vagyok a házi ur, Komáromy György, s ezek vendégeim.

– Kik és hol laknak? kérdi a biztos s jegyzőkönyvet véve elé.

Lo-Presti Árpád oda nyujtja névjegyét.

Visszadobták neki, e szókkal: itt nem fogadunk látogatást. Mondja nevét
és lakását.

Mindnyájan elnevettük magunkat, a komoly helyzet daczára is, midőn
Mezőssy Laczira kerülvén a sor, megmondta nevét s átkozott rossz
németséggel, de annál nyomatékosabban hozzá tette: első minőségü
bortermesztő Tokajból.

Felszólitották, hogy mindenki térjen haza.

Szétoszlottunk.

Másnap lakásomon tisztelt meg egy tiszt s egy rendőrbiztos. Motozást
tartottak. Össze-vissza turkálták rosz beszélyeimet, s még
regénytöredékeimnek sem hagytak békét. Hirtelen félsz fogott el, most
már veszve vagyok, mig a rendőrbiztos irományaimat vizsgálgatta, a
katonatisztnek nagy bádogdöbönyre esett a szeme.

– Abban mi van?

Libabőrt kaptam. Nagy bünösen kinyitom a döbönt, négy font török dohány
volt beledömöcskölve.

A tiszt rápillant, s egész kicsinylőleg megjegyezte:

– Ez a pénzügyérek dolga.

Ez volt az utolsó zaklatás, a melyen e gyászemlékezetü korszakban
átmentem.

Lassankint aztán eljött az idő, midőn a megkegyelmezések gyakrabban
fordultak elő. Minduntalan érte az embert egy-egy kellemes meglepetés.

Mily kedves, mily édes volt, mikor Bónis Samuval találkoztam. Nem
regényt irok, hát mellőzöm az érzékeny jelenet leirását, amikor
viszontláttuk egymást. Kérdésemre hogyléte felől, ugy félig kielégitőleg
felelt:

– Az egészségem csak megvan valahogy…

Én résztvevőleg kiegészitettem.

– De a lelked ugy-e…

Bónis Samu megforgatta kerek szemeit, s hajdani hangjának egész erejével
felelt:

– De bruder, a léleknek semmi baja sincs.

Előkerült a becsületes derék Boczkó Dániel is, ki életében tán csak
egyszer hazudott. Mikor a 70 éves aggastyánt elitélték 20 évi fogságra,
elnevette magát, s mondá: most az egyszer megcsalom a németet, s
meghalok ott. Nem csalta meg.

Roppant elfogott a vágy, látni a külföldi menekültjeinket; megtudni
tőlük: reménylenek-e valamit, mikor és hogyan? de utlevélért moczczanni
sem mertem.

Akkoriban sokat jártam Péczelre Ráday grófékhoz, az ünnepeket rendesen
ott töltöttem; hogy tanitottam lovagolni a kis Gidát, aki most nagy
miniszter, az agarászatoknál kis ponnyján soh’sem távozott oldalamról;
hányszor mondta, beh szeretem azt a Degré bácsit! Bizony jó lett volna
abból a nagy szeretetből egy szemernyit megőrizni a váczi választásokra.
Kétszer erősen összeütköztünk, nem én jöttem az ő utjába, de ő az
enyémbe. Végeredményben a szerencse neki kedvezett, ma ő fenn én lent; a
kerék rám nézve már nehezen fog többé fordulni.

Liszt Ferencz hangversenyezett a nemzeti szinházban. Tiszteletére Ráday
Gedeon gróf, a nemzeti szinház vezetője, péczeli kastélyában nagy
lakomát adott. A többi közt báró Augusz Antal helytartó, s Liszt benső
barátja is ott volt. Mikor a pezsgő jó hangulatba hozta már a társaságot
s ebéd után össze-vissza folyt a társalgás, emlitettem báró Augusznak,
hogy irói tapasztalat végett külföldre szeretnék utazni, ha nem járna
nehézséggel az utlevél megnyerése.

Augusz báró azt mondta: látogassam meg őt.

Két napra később gr. Ráday Gedeon fölvezetett báró Auguszhoz. Nyájasabb
s előzékenyebb fogadtatást nem is óhajtottam. Kicsibe mult, hogy
ajánló-levelekkel nem látott el, tán ez is megtörtént volna, de aligha
volt kihez? sok becses tárgyat mutogatott, végre kinyitotta zongoráját,
s megmutatta benne Liszt sajátkezü irását, amire ugylátszik nagy sulyt
fektetett.

Ötödnap reggel kezeim közt volt az utlevél, s én az esti vonattal
elindultam.

Végre egy forró vágyam teljesül, s annyi mindenféle viszontagságok után
látok szabad országokat s boldog népeket is.

Midőn az osztrák határokon tul voltam, egész más embernek képzeltem
magamat.



XIV.

»Páris!«

E hangra minden idegem megrendült; szivem tájáról a vér pillanatra
eltágult, s a következő pillanatban oly rohammal támadta meg, hogy azt
gondoltam, kiszoritja a keblemből. Ép igy éreztem magam, midőn az első
ágyugolyó zúgott el fejem fölött. Kitekintettem a vasutkocsi ablakán, s
ugy tetszett, mintha fölöttem volna a föld, s itt lenn az égboltozat;
fenn sötétség terült el, alant pedig előttem a légszesz-lángok milliói
ugy fénylettek, mintha a csillagok onnan fentről mind alászállottak
volna.

Nem Páris ragadta el lelkemet, nem az, hogy a világvárosba teszem
lábamat, hol fény uralkodik; hol a müvészet, tudomány és izlés oly
otthonos; nem azon ezer és ezer forrásai az élvezeteknek, mik itt
kinálkoznak, nem, oh nem. Egész szivemet, lelkemet az a gondolat tölté
el: nemsokára látni fogom a »számüzötteket«. Bérkocsiba ültem, s a rue
St. Honoré, Hotel Choiseuilbe hajtattam.

Előtte való nap ebédeltem Strassbourgban, most a hajnali órában kértem a
garçontól, nem kaphatnék-e valamit étkezni? Nem kaptam. Lefeküdtem, de
az éhség és izgatottság nem hagyott aludni. Végre virradni kezdett, s
lassankint ugy előrehaladott az idő, hogy botrány nélkül reggelit
kérhettem. Legnagyobb izgatottság közt öltözködtem. Az utczákon,
boulevárdokon áthaladtam, anélkül, hogy jóformán szétnéztem volna,
kocsira ültem, hogy először is Irányi Danihoz megyek.

Irányit együtt találtam Henszelmannal; az elsőt könyvei közt, az utóbbit
egy nagy góth épület rajzával foglalkozva. Egyszerü, de igen barátságos
kis lakásuk volt.

Irányit nem láttam Buda bevétele óta; alig változott valamit.
Henszelmann akkor is, mint mindég, ősz volt, s hosszu hajjal. Irányi
emelt fővel s öntudatos magatartással dolgozott a mindennapi kenyérért;
nem panaszkodott, nem kért és nem fogadott el senkitől mást, mint a mit
munkájával megérdemelt. Akadt, a ki rátartósságáért élczelt, pedig
kalapot emelhetett volna előtte. Tán negyedóráig élveztük a viszontlátás
örömeit, száz meg száz kérdés után találkozót adva egymásnak, elváltunk,
mert Daninak tanórája volt. Mentem Jámbor Palihoz. Kérdém a concierget:
Mr. Jámbor? »Ez az ur ismeretlen nálunk«, nyertem feleletül. Kérdém a
házszámot, összenézem jegyzetemmel, nem tévedtem. »Adja ide a lakók
névsorát.« Beletekintek, s voila! rámutatok Jámbor nevére. »Ah! Mr.
Zsambo?« kiáltott fel a concierge és megmondta lakását. Pali Mansard
szobájában ép ugy fogadott, mint Pesten az »Angol királynő«-ben, midőn
Jankováczról feljött költeményeit kiadni, s addig vissza se ment, mig az
árát velünk el nem költötte. Nyakamba ugrott azzal a vidor
könnyelmüséggel, mely költői lelkületét oly kedvessé tette. Mig
felöltözködött, összevissza beszélt kalandjairól, Berangerről, Páris
rejtelmeiről, mintha csak azért volna itt, hogy egy örökséget elköltsön.
Pillanatig sem jutott eszembe a nélkülözésekkel küzdő menekült állapota,
s ha szobájának félbolthajtásu alakja, azzal a magasan kaczérkodó kis
ablakkal nem emlékeztetnek Pali barátom viszonyaira, azt kellett volna
hinnem, hogy valahol kőszénbányája van. El volt telve Párissal, mint a
ki másutt meg sem tud élni; a művészet, irodalom és párisi nők
lelkesedésbe hozták. A Caffé »Helder«-ben reggeliztünk, a fekete kávé és
cognac vieux mellett aztán folyt az élénk társalgás.

Midőn kiléptünk a Boulevardra, elhatároztuk, hogy most azon végig
sétálunk.

Ma már Párisról irni annyit tesz, mint valakinek a tavasz szépségeit
magyarázni; ismeri mindenki, a ki nem látta, olvasott már róla eleget.
Még a benyomást is elhallgatom, a mit rám tőn, bár kevés külömbséggel
egyikre ugyanazt tette, mint a másikra, ki először látja Párist.

A mint a Boulevardokon haladtunk, egyszerre hátulról egy török csap
elénkbe, katonailag üdvözöl, s magyar nyelven kérdé: »Ugyan kérem, merre
van az a spanyol fogadó?« »Hát maga magyar?« »Igen, kérem alássan, én
Kmetty tábornok szolgája vagyok. Vele hagytam el hazámat.« »Kmetty itt
van?« »Az éjjel érkeztünk. Most elküldött szivarért, s ebben a bolond
nagy városban nem tudok haza találni.« »A Hotel d’Espagne-ba?« »Oda,
oda.« »Na jőjjön, barátom.« Csodálatos véletlen! Kmettyt oly őszintén
szerettem és tiszteltem, s oly barátságos és kedélyes tábornok volt a
magyar hadjáratban az alanti tisztek iránt, hogy az ember nem tudta
feledni. Azért egész csodálattal és részvéttel függtem Karsz
védelmezőjén; ezerszer gondoltam rá a hősre. És ime! ő Ázsiából, én
Pestről, egy napon érkeztünk Párisba, találkoztunk a világvárosban, hol
évekig el lehet valakit keresni, találkoztunk az első órákban, mielőtt
még egyetlen ismerősét is látta volna. Oh! mily jól esett lelkemnek a
találkozás, s ugy látszott, ő is szivből örvendett.

Kmetty csak nehány napig tartózkodott Párisban, itt fogadta azt a
londoni küldöttséget, mely Karsz hősies védelmeért neki a diszkardot
átnyujtotta. Aztán átment Passyba lakni, mert ő betegség végett fürdőbe
nyert szabadságot, tehát nem maradhata Párisban. Dehogy volt beteg!
lelke, szive vágyott régi ismerősei után: egy kis európai élet s
nagyvárosi szórakozásra volt szüksége. Passyból aztán mindennap bejött
Párisba velünk ebédelni, néha kimentünk hozzá reggelizni, aztán együtt
tettük meg az utat.

Meghatott, midőn Almássy Pált, azt a valódi nagyurat, kit megszoktam
bőségben, fényben, palotában látni, most negyedik emeleti két szűk
udvari szobában találtam. De hamar eloszlott ezen érzés, mert
tapasztaltam, hogy ő itt is ép oly derült, finom modorú s élénk
társalgású előkelő ur, mint volt otthon, hol minden léptét egy-egy
csoport szolga leste. Almássy mindjárt fölkerekedett, hogy elkisér gróf
Andrássy Gyulához, kihez átadandó levelem s üzenetem volt sógorától,
gróf Pejacsevich Márktól. Andrássy gróffal a rue fauburg st. Honoréban
találkoztunk, a mint ép szállásáról kijött. Kért, hogy másnap négy
órakor jőjjünk, várni fog ránk. Onnan együtt Hajnik Palihoz mentünk. Őt
családi körben találtuk. Még Fülepp Lipóthoz akartam elmenni, de
mondták, hogy őt csak ebéd után lehet találni, mert reggeltől ebédig egy
Páris melletti gyárban van, a hol igazgató. Gorove Istvánt teljes
kényelemben találtam; egy első emeleti szép lakosztályt birt, diszes
berendezéssel. Ő igazi ur volt, még inasát is Alfonznak hivták. De
szivélyes, barátságos és vendégszerető. A mint meglátott, s hallotta,
hogy Kmetty is itt van, azonnal elhatározta, harmadnapra theaestélyre
valamennyi honfitársunkat magához meghivni, ott is volt mind. Kiss
Miklós St. Angeról bejött. Csak gróf Andrássy Gyula nem jelent meg. Tán
a leendő külügyér lelke ébredt már akkor fel benne.

Mennyi magyar sziv dobogott itt együtt, mennyi áldás és szerencsekivánat
szállt innen szegény, leigázott hazánkba, mennyi visszaemlékezés merült
fel a forradalom előtti időkből!! Még most, huszonhat év multával is
elérzékenyülve gondolok ezen estére.

A mily élvezetesen kezdődött és folyt ez az estély, ép oly szomoruan
végződött. Genfből távsürgöny érkezett. Magyarországból jöttem, s
Párisban láttam életemben először magyar távsürgönyt. Klapkától jött,
tartalma: Asztalos Sándort ma párbajban agyonlőtték. Ez megdöbbentő!

Az aradi hőst mindenki egyénileg is szerette, nekem meg épenséggel
ifjukori barátom volt. Még együtt maradtunk egy darab ideig, tán csak
azért, hogy mély fájdalmának adjon kifejezést az egész társaság, aztán
leverten oszlottunk szét. Almássy Páltól azon igérettel váltam meg, hogy
délután 4 órakor Andrássy Gyula grófnál találkozunk. Nem találtam
otthon, daczára annak, hogy ő tüzte ki az órát. Ott hagytam névjegyemet
s többé nem mentem oda. Nehány nap mulva ő szerencséltetett
látogatásával, s kimenté magát, hogy akkor másutt volt elfoglalva.
Egyuttal meghivott magához reggelire.

Este tiz órakor fölkerestem Fülepp Lipótot. Mindjárt meglátszott a
vendégszerető magyar ember. Ő maga nem volt dohányos, csak erősen
burnótozott, de sietett szivarért küldeni, aztán háziasszonyától
theakészletet kölcsönzött ki, s minden szabadkozásunk daczára, a
vizforraláshoz látott. Boldog volt, hogy valakivel a régi temesi
dolgokról kibeszélhette magát. Reggelfelé, mikor felkerekedtem
hazamenni, Lipót barátom egész komolyan mondá: »Ugyan ne siess, kérlek,
hisz még csak most jövünk bele a beszélgetésbe.«

Teleki László gróf ép most nem volt Párisban, de nehány hétre később,
nagy örömünkre, megérkezett.

Teleki Sándor grófot az Orsini-bombák és a Clichy elriasztották
Párisból.

Bethlen Gergely grófot nem látogattam meg, ő üzente, ne jőjjek, majd
fölkeres ő maga. Mondották, senki sem jár hozzá, bizonyos gyöngéd dolgok
miatt. Feszélyezve van valakit otthon elfogadni. Azonban ő sem jött;
mikor aztán másutt találkoztunk, felkiáltott: »Ugyan az istenért! egész
Párisban nem találtál más szállást, mint abban a vendéglőben, melynek
tájára sem merek menni, annyival tartozom ott.«

Jól esett még föltalálnom a baráti szolgálatra örökké kész Katona
Miklóst.

Szarvady Frigyes és Horn Ede családos ember lévén, de különben is nagy
lapoknál volt elfoglaltságok miatt csak ritkán, vagy mint meghivottak
jöttek közibünk.

Ezek voltak 1857-ik év telén a párisi menekültek.

Egész nap járt-kelt, mulatott, kalandvadászatra indult vagy dolgozott
mindenik, tetszése szerint, de fél hattól hat óráig este a »passage de
l’Opera« volt a találkozó. A ki nem volt eligérkezve, vagy viszonyai
másfelé nem vitték, itt összegyültünk s elmentünk valahová ebédelni. Ha
valami különös ok nem volt, vagy valami jó napot nem akartunk magunknak
csinálni, a »Hotel de l’Espagne« maradt a tanya. Ezt a többi ok mellett
azért is legjobban szerettük, mert itt lakott Bornemisza Ignácz báró az
elbájolásig szeretetreméltó családjával. Az étteremben a legnagyobb és
legdiszesebb asztal a magyaroké volt, s báró Bornemiszáné adta a
háziasszony szerepét, ott láttuk mellette szép Zsuzsika leányát és
Teleki Miksa grófnét.

M. Lyót egy kis fürge franczia, a Maitre d’Hôtel leginkább ezen asztal
körül forgolódott, s annyira elismerő volt, hogy egy szép reggel azt
olvastuk a fogadó czégen: »Hôtel d’Espagne et de Hongrie«, ugy hallom,
maig is ezt a czimet viseli. Ebéd után az egész társaság egy mint másnap
felment Bornemiszáékhoz fekete kávéra, a báróné maga készitette,
Zsuzsika bárónő szolgálta fel, ki aztán zongorához ült, hogy művészi
játékával nyujtson élvezetet. Néha nagy ebédekre vagy estélyre az egész
magyar társaság összegyült Lady Langdal fényes termeiben, vagy Kiss
Miklós st.-germaini palotájában. Legtöbbször azonban Mr. Kanenál, ki
igen jó szakácsot tartott. Ez az angol Gorove Istvánnak benső barátja s
Kmettynek nagy bámulója, csak azért vitt házat Párisban, s töltötte itt
a telet, hogy sokat lehessen Kmettyvel, mondom, ez többször adott nagy
ebédeket, ahol csupán csak magyarok voltunk. Mikor Gorove, Almássy és
többen szerencsésen hazakerültek, én meg már nős voltam, legényem egy
névjegyet hoz be. »Egy ur van itt.« Nézem. »Mr. Kane.« Azt gondoltam, a
párisi magyarok közül valaki tréfát üz. Rohanok az ebédlőbe, s ott áll
Mr. Kane.

»Eljöttem az én kedves magyarjaimat még egyszer látni, látni itthon édes
hazájokban.« Természetesen Gorove vendége volt, ki elutazott vele
Szegedre, Debreczenbe, hadd lásson igazi magyar várost. Annyi szűrt és
kulacsot vásárolt össze, hogy akár egy kiskereskedést nyithatott volna
vele.

Ezalatt Teleki László is megérkezett. Sokszor félnapokig elbeszélgetett
velem, a hazai viszonyokról. Minden ujságot a legnagyobb figyelemmel
hallgatott. A személyek, a hangulat, a társas-viszonyok, minden, a mi
hazai, rendkivül érdekelte.

Hogy Teleki László szive minden iziben mennyire át volt hatva a
hazafiság érzetétől, az leginkább kiolvasható saját soraiból. Midőn
Londonból Brüsselbe érkeztem, hogy hazafelé vegyem utamat, Jósika Miklós
azzal fogadott: »Párisból leveled van!« Tartalmát közlöm, mert e nehány,
odavetett sor is világot vet e halhatatlan lélek érzelmeire.

»Paris, Hôtel d’Espagne, Rue Taitbout 4, márczius 5-én. Kedves barátom!
Még egy rövid szives köszöntést. Mondd meg üdvözletemet azon jóknak, kik
rólam még emlékeznek. Nagy élvezet volt nekem veled lenni. Sajnos, hogy
együttlétünk oly rövid ideig tartott. Érdekesben beszéltél a hazáról,
mint annyi más honfi, kivel itt külföldön találkoztam, mert jobban
ismered a hazát s több oldalról. Megismertetted velünk a mostani hazát.
Köszönöm – köszönjük. Áldjon ég. Adja isten, hogy találkozzunk még
Kanaán földjén, de ugy, a mint illik találkoznunk, büszkén – öntudattal,
boldog hazában. Isten veled. Még egyszer áldjon ég! ölel igaz barátod
Teleki László.«

Türr Pista is többször megfordult köztünk, de mindig csak rövid időre.
Neki mindig, ma Párisban, holnap Londonban volt dolga, valami kaukázusi
kölcsönügyben fáradozott. Mindég örvendtünk, ha jött, vigan, könnyelmüen
élt, mint valami nagy örökös, ki a gondnokság alól kiszabadult. A jókedv
aztán ránk is elragadt.

Képmutató volnék, ha azt mondanám, hogy mi mindég csak epedtünk, s
feledtük, hogy Párisban vagyunk. Csináltunk bizony mi jó napokat is
magunknak. Igy, egy alkalommal, korábban jövén a »passage de
l’Opera«-ba, ott találom már Almássy Palit, ki azzal fogad: »Nem volna
kedved ma jól ebédelni?« »Mindég, ha lehet«, feleltem nevetve. »Jőjj
hát, csináljunk egy jó napot.« Elmentünk a Palais Royalba Vefaurhoz,
beültünk egy cabinet particuliairebe és Pali megrendelte a lucullusi
ebédet s fejedelmi borokat. A franczia választékos konyha, de méginkább
talán a pincze, derült hangulatba hozott, s mert mulatni volt kedvünk,
elhatároztuk szinházba menni.

A Vaudevilleben a »Question d’ argent« adták. Szép komolyan beültünk
zenekari támlásainkba, s figyeltük a darabot, melynek mulatságos helyeit
a szokottnál jobban megnevettük. Aztán suttogva társalogni akartunk, de
bármennyire szerettük volna is mérsékelni hangunkat, bizony csak
fenszóval beszéltünk mi.

Felettünk a páholyban, félhangosan mondja egy nő társnőjének francziául:
»Ezek magyarok.«

Nekünk sem kellett több, a nő igen szép volt, az előadás végeig többé
nem a darabra figyeltünk, de szemeink a nőket ostromolták, mit ők
derekasan ki is álltak. A darab vége előtt kimentünk, nehogy
elszalaszszuk a jó szerencsét. A mint delnőink kiléptek páholyukból,
Pali mellettök termett: »Vigyáznak«, mond a nő magyarul, a nélkül, hogy
félretekintett volna. »Fehér szegfű, vörös szalag«, ezzel elsurrant, s a
következő pillanatban láttuk, hogy egy tekintélyes ur karját fogadja el,
ki egy diszes fogathoz vezette.

»No, barátom, kiáltott fel Pali, ez »légyott«, holnap az operabálba
megyünk!«

Másnap éjfélkor az operabálban, feléje sem tekintettünk a nézőtér és
szinpad tarka-barka jelmezeinek, hanem egyenesen a foyerbe siettünk.
Nagy sokára feltaláltuk az elegans dominót, kinek fehér szegfü, vörös
szalaggal volt mellére tűzve, mig két női álarczos társaságában magyarul
beszélgetett. Félreismerhetlenül ez az. Mindjárt csatlakoztunk, a minek
egy igen kellemes óra lőn következése.

Elváláskor a fehér szegfűs igy szólt: »Szerdán estély lesz nálam,
elvárom önöket. Az urak egyikét Marczibányi Berta, a másikat Szilvayné
fogja bevezetni« s itt két társnőjére mutatott, kik mindjárt meg is
osztoztak rajtunk. Tehát engem Berta, Palit Szilvayné vezeti be.
Megmondták lakczimeiket, s hogy pontban 11 órakor várni fognak.

»Rád nézve nagyon érdekes, szólt Pali, e nélkül nem ismerted volna a
párisi életet. A mit ott fogsz látni és tapasztalni, az Páris.
Szerencséről beszélhetünk, mert ezreibe kerül idegennek, hogy ily
jellegü estélyre bejuthasson.«

Este 11 órakor Berta lakásához hajtattam, névjegyemmel egy
commissionairt felküldtem, s negyedóra mulva a fölpiperézett,
illatszeres hölgy mellettem ült. Berta egy spanyol grand szépe volt.

A háziasszony Benyovszky Irma, Paget, előkelő bankár hölgye, nemcsak
drága ékszereivel, de szépségével is ragyogott.

Az estély kiállitása gazdagságban, fényben és változatosságban mindent
felülmult. Drága szőnyegek, ezüst és kristály kandellaberek, gazdag
buffet, vagyont érő teritékek. E mellett roppant demokratikus szellem; a
vendégek fesztelenül társalogtak együtt, a nélkül, hogy egyiket a
másiknak bemutatták volna, pedig volt ott herczeg, gróf, grand, bankár,
énekes, szinész, iró, iparlovag, csak a nők voltak egyenlőek,
egyensorsuak; egyik gazdagabban, másik szűkebben ellátva. Volt ének,
zene, szavalás, táncz, játék és pezsgőzés.

Egy ilyen demimonde estély bóditó valami.

»Kár lett volna Párist elhagynod, a nélkül, hogy egyik legnagyobb
örvényét láttad volna.«

De Almássy Pál nemcsak ily nagyuri mulatságok előidézésében találta
örömét, hanem a jószivüség és nemes tettek gyakorlatában is. A merre
csak járt és megfordult valaha, jótéteményei emlékeket hagytak magok
után. Nem mert gazdag volt, szórta a pénzt, hanem mert emberiesen érzett
s gondolkozott. Száz meg száz példát hozhatnánk fel életéből, de mint
jellemzőt, csak egyet emlitek, mivel története ezen időre esik.

Teleki Sándor viszonyai ugy kivánták, hogy jó és rossz időkben egyaránt
hűséges barátnőjétől Clemencetól megváljék, s őt Jersey szigetéről
hazaküldje.

Egy reggel, szokatlan időben – ugy kilencz óra tájt – Almássy Pali
benyit hozzám e szókkal: »Azt hallom, Clemence igen siralmas állapotban
megérkezett. Jer keressük fel.« Pillanatig sem haboztam, hogy
kivánságának engedjek. Azonnal kocsiba ültünk s a barriere-en túl Pali
ritka türelemmel s kitartással, csaknem házról-házra keresve, a délutáni
órákban megtalálta a szerencsétlen teremtést, ki e rövid ut alatt
csakugyan megőrült. Pali a részvét melegével mondott vigasztaló szavakat
a buslakodó atyának, a kétségbeesett fivérnek; barátságosan kezet
szoritott a blousos emberekkel, s rövid türelemre intette őket. Már ebéd
ideje volt, mikor Páris belsejébe visszatértünk. Palinak nem volt
étvágya. Másnap egész idejét a szerencsétlen teremtés ügyének szentelte;
járt Pontiustól Pilátushoz, s meg nem pihent, mig délután egy
gyógyintézetben el nem helyezte a boldogtalant.

Nemes volt alakja, gondolkozása, szive és lelke.

Bármennyire ragadta is el lelkemet a bensőbb viszony ily jeleivel,
érezhette szivem a legmagasztosb odaadást barátságunk iránt, büszke
lehettem rá, amint voltam is, de azzal dicsekedni soh’sem jutott
eszembe. Félre ne értsen hát senki, mikor elhunyt nagyjainknak
parányiságomhoz intézett bizalmas sorait közlöm, csakis azért közlök
egy-kettőt, hogy abból is kilátszassék, mennyi kedély, sziv és barátság
volt azon valóban nagy és jeles férfiakban.

Tavasz elején mély megindulással vettem bucsut a párisi számüzöttektől
és barátaimtól. Londonba érkezve, mielőtt lábamat kitettem volna, irtam
nekik, még egyszer mondtam »isten-hozzád«-ot.

Harmadnapra Almássy Páltól kaptam levelet. Közlöm, hogy azok, kik
közelebbről nem ismerték őt, egy futó pillantást vethessenek az 1849-dik
országgyülés elnökének szivébe.

»Páris, márcz. 8-án 1857. rue du faubourg Montmartre. – Édes lelkem
barátom! Szives megemlékezésed körünkben nagy örömmel fogadtatott.
Éreztük ugyan, hogy az a baráti rokonszenv, mely oly ébren él irántad
mindnyájunk lelkében, nálad sem csökkenhetett, de levelet nem várva, a
szó, mely soraidban oly melegen, kedélyesen nyilvánult, kimondhatlanul
jól esett. Hidd el, naponta emlitünk közös jó tanyánkon. Hiányzik a
kedélyes szó, a meleg hazafiság, a kedves társalgó, az élczes kedv,
melylyel annyiszor lelkesitéd estélyeinket. Búsan tekintünk az üres
székre M. Lyót famozus ebédjei alkalmával. Ismételve mondjuk, te voltál
az első magyar utazó ismerőseink közül, ki Páris számos mulatságainak,
élvezeteinek daczára, a szerencsétlen számüzött társaságot kereséd föl
mindég, nem udvariasságból, mint némelyek, nem félelemből mint mások,
nem mint curiosum quid mint nehányan, sem szánalomból mint itt-ott egy!
– hanem jöttél hazafi meleg érzeted sugallatából. – És azért
elfeledhetlen maradand előttünk, hogy az élvekben annyira gazdag
Párisban, mégis csak köztünk találtad magadat jól, otthonosan.

Bornemiszáné és Julie báróné viszonozzák üdvözletedet. A búcsuzás
perczeiben, ugy mondják, ők is elfogulva valának, minek következtében ők
sem fejezhették ki annyira barátságukat, mennyire kivánták volna.

Zsuzsika báróné elkérte leveledet, mert hozzá intézett szavaidat
emlékkönyvbe akarja följegyezni. Mottot is talált már, ugymond, de nem
merte megmondani, bármennyire kértem is.

Laczi és jó Pistánk is forró üdvözletöket nyilvánitják általam.

Ná.. czi bácsi azt hebegte, hogy re.. gény.. ben s.. em olvasott oly
kedves emberről, mint te vagy. Ez még a legokosabb, mit eddig hallottam
tőle!

Gergely pedig szürke hajához kapva, felkiáltott: Jezum Krisztum! beh
szeretem azt a Degrét! Hátha még a segesvári ütközetnél vele lehettél
volna.

Miklós, ki szinte üdvözöl, holnap indul Svájczba.

Kisérjen az ég minden áldása utadon – és ha majdan rálépsz szeretett
hazánk szent földére, ne feledd, kérlek, üdvözöld nevemben is. –
Ugyszintén azokat is, kik még emlékeznek! Batthyányi grófnét látogasd
meg, és nyilvánitsd neki üdvözletemet. Ölel mindig hű barátod Almássy.«

Londoni és bruxelles-i látogatásaim után hazaérkeztem.

Báró Augusz, kihez elmentem az utlevelet megköszönni, felszólitott, hogy
beszéljek neki valamit tapasztalataimról.

– Megméltóztatik engedni, hogy őszintén beszéljek?

– Sőt igen kérem.

– Na, ha én osztrák kormány volnék, a tartomány minden lakosától
megtagadnám a külföldre szóló levelet, mert ott megismeri a jólétet,
szabadságot, s egy sem kivánkozik vissza.

– Nem mind arany, a mi fénylik, felelt a báró, de olyan hang és mosoly
kiséretében, melyből azt lehetett értelmezni: higyje el, (mert akkor
Magyarország is Ausztria volt) jobb Ausztriában.

Nekik igen!


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

67 |O felhasználta |Ő felhasználta

202 |álmodome-? |álmodom-e?

93 |nem, !mintha |nem, mintha

105 |aljegyzőknek. |aljegyzőknek.‘

112 |éfjél után |éjfél után

129 |meggyőződni, |meggyőződni,‘

163 |azt mondom‘ |azt mondom,

169 |banásmódja |bánásmódja

174 |találni. |találni.‘

180 |lovaim |‚lovaim

195 |forradalome lőttiek |forradalom előttiek

196 |Kemény. |Kemény.‘

205 |uton- utfélen |uton-utfélen]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Visszaemlékezéseim (2. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.