Title: Visszaemlékezéseim (1. kötet)
Author: Degré, Alajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Visszaemlékezéseim (1. kötet)" ***

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM.

IRTA

DEGRÉ ALAJOS.

ELSŐ KÖTET.

BUDAPEST.

PFEIFER FERDINAND KIADÁSA.

1883.

Budapest, 1883. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomdája.



I.

A vándor, hajnal óta kiállott fáradalmai után, alkonyatkor ha megpihen,
elmerengve nézi a leáldozó napot, s elgondolkozik azon benyomásokon,
amiket utjában a tájak, események s viszontagságok lelkére tettek.
Azután behunyja szemeit, hogy álomba merüljön.

Én is fáradt vándor vagyok, napom már leáldozik, s nem sokára behunyom
szemeimet, hogy elaludjam – örökre. Én is elgondolkozom a benyomásokon,
miket az élet utain mindenféle események s viszontagságok lelkembe
véstek. Ezekből akarok töredékeket előszedni. Nem irok én történelmet,
naplót vagy emlékiratokat; én csak egyszerün visszaemlékezéseket
szándékozom festeni. Történelmeket, emlékiratokat szerzettek nagy irók,
nagy emberekről, állami viszonyokról, magas közügyekről, de a mindennapi
életről, az ifjuságról s az alsóbb rétegekről alig emlékezett meg
valaki, pedig hadsereg nélkül nincs tábornok; apró csavarok nélkül nincs
nagyszerü gépezet; lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalt a
nagy eszmék.

A történészek s emlékiratok szerzői lefestették a magasztos alakokat
hiven, müvésziesen, kiemeltek minden dicső mozzanatot, de képeik mégis
kiegészitlenek, mert nem törődtek a háttér szinezéssel, melyből a
főalakok csak jobban kidomborulnak, s e szinezés azon elem, amelylyel
meg lehetett csinálni az 1848-at.

A mult nemzedék ifjusága megérdemli, hogy egy lap számára is fenn legyen
tartva ott, hol a közelmult nagy időkről van szó.

Mi zajban nevekedtünk, s vihar közt lettünk férfiakká.

Megdöbbenve gondolok vissza, hogy azon időből, midőn – mint szegedi
bölcsészethallgatók – kissé emelkedettebb dolgokkal is kezdtünk
foglalkozni, s érdeklődtünk az irodalom iránt, midőn Pálffy Albert az
utczán egy urat mutatott, a ki látta Vörösmartyt, s a kinek én azután
mindég egész tisztelettel köszöntem, csak azért, mert látta Vörösmartyt,
mondom, azon időből, az akkori pályatársak közül ma alig tudok még
kettőt-hármat az életben. Sokat, nagyon sokat elsepert a vihar, a
csatatér, számüzetés, bitó, búbánat, üldöztetés, meg a kor is irtóztató
aratást tőn.

Szegeden nem volt megyeház, s igy közgyülés sem, a politikából tehát
többet nem tudtunk, mint azt, hogy Klauzál Gábor hires szónok, de nem
hallottuk soha, s hogy Kárász az alispán; ez utóbbit csakis azon
ötletből, mert egy adoma keringett róla, t. i. Forgách főispánnal elég
barátságtalan viszonyban volt, történt, hogy együtt sétáltak a
Tiszaparton, gyönyörködve a halászok munkáiban. Egyik halász hálóját
kihuzva, a ficzkándozó halakat szedegette elő. Forgách – valószinüleg
azon indulatból, hogy sétáló társát sértse – megjegyezte a halra: ejnye,
beh hitvány kárász! (egy neme a tiszai halnak) Kárász pedig rögtön
visszavágott: biz azt minden dib-dáb forgácsnál meg lehetne sütni. Ez
tette őt előttünk nevezetessé, na meg igen nagy sarokháza volt a
főtéren.

Nem tudom, a levegőben volt-e valami, vagy csak a vérünk nyugtalansága
okozta, de annyi bizonyos, hogy nem fértünk meg a bőrünkben, s majd
huszárnak csaptunk fel tömegesen – néhány ott is maradt – s alighogy
reklamált a tanodai igazgatóság, már meg seregestől mentünk a
bizonyitványainkat kikérni, mert Pesten, Kassán vagy N.-Váradon kivánjuk
folytatni tanulmányainkat. Itt nekünk szűk a világ; nem látunk nagy
embereket, nem hallunk nagy dolgokat s nem vehetünk részt a nagy
tüntetésekben. Hallottuk, olvastuk, hogy Pesten vagy N.-Váradon, ennek
és annak, ilyen meg olyan hódolati ünnepélyt rendezett a tanuló ifjuság,
és nekünk nem volt kit ünnepelni, csak legalább Kárászt elfoghattuk
volna, hogy azért a Forgách adomáért megtisztelhetnők, de soh’sem volt
Szegeden.

Gruber főtisztelendő igazgató urnak több esze volt, mint nekünk, s arra
is gondolt, amit mi számitáson kivül hagytunk. Megkérdezte: van-e az
uraknak pénzök utazni? Mi összenéztünk, s mindenki arczáról leolvasható
volt e felelet: Nekem ugyan nincs. Na hát maradjanak békén, s látogassák
szorgalommal az előadásokat.

Bizony sajátságos állapot, mikor a gyermekkorból az ifjuság sorába lép
az ember; fonákok mozdulatai, fonákok nézetei (a legtöbb esetben), de
mozdulataiban erő, s nézeteiben meggyőződés van, azért nem bir vele
senki, s nem bir ő sem önmagával. Ezen átmeneti korszakban voltunk mi,
azért nem tudtunk kellő kifejezést adni érzelmeinknek, de keblünk
magasztos vágyaktól dagadozott, vérünk hazafias eszmékért lángolt, bár
akkor még csak elszánt szemforgatásból s egy-egy ökölre szoritott
marokból állott minden hazafias szónoklatunk, de az kifejezett mindent,
s hogy szivből jött, megmutatta a következés, mert a vész napjaiban
szegedi pályatársaimat mind ott láttam, a honnan csak a korcsok és
gyávák hiányzottak.

Vágyaink végre szárnyakat kaptak, s elkerültünk Szegedről, ki ide, ki
oda joghallgatónak; engem, bár Pestre szerettem volna, körülményeim
N.-Váradra vittek. Nem bántam meg soha.

Itt kezdett szemeim előtt megnyilni a világ; bizonyos önérzetet,
emelkedettséget adott a tudat, hogy most jogász vagyok; társaimra
nemével a tiszteletnek tekintettem, már csak azért is, mert abból egy
szemernyi rám is háramlott. Vig és zajos ismerkedési estélyeket
tartottunk. Megalakitottuk az olvasó-egyletet, hol vajmi keveset
olvastunk, de annál többet szónokoltunk, nem ugyan a magunk beszédeit,
hanem Wesselényi Miklósét, másik Deák Ferenczét, majd meg Bezerédyét
stb. szavalták el, mik oly lelkesedést keltettek, mintha csak magok a
nagy hazafiak szónokoltak volna. Akartunk néha vitatkozni, lehetlen
volt, mind a szabadelvű párthoz tartoztunk – akkor egy kissé mást
jelentett a szabadelvűség, mint ma.

Akkoriban jogászok közt a megpajtáskodás – mondhatni – gőzerővel
történt, ami néha nevetséges helyzeteket is szült. Például hozok fel
egyet: Neupauert kinevezték Nagyváradra a hazai törvény tanárává.
Közülünk senkisem ismerte, senkisem látta még. Rózsa Nándor másodévi
jogász megérkezvén Aradról, este több régi és uj pályatárssal
mulatozott, másnap előadásra ment. Az akademia kapujában meglát egy
elegans fiatal embert fel-le sétálni, oda lép hozzá, s kérdi: ‚Jogász?‘
»Igen«, válaszol mosolyogva a megszólitott. ‚Én másodévi vagyok‘,
folytatta Rózsa. »Én is.« ‚Honnan jöttél?‘ »Kassáról.« ‚Ah! kiáltott fel
Rózsa, tegnap már igen jól mulattam egy kassaival.‘ »Dehogy?« ‚Igen,
Marschalkó Tamással. Nagyon vig czimbora.‘ »Tudom, együtt lakunk.«
‚Akkor remélem, te is olyan vagy, s fogunk együtt sokat mulatni?‘
»Többet, mint gondolnád. Előadásra csengetnek, lépjünk be.« ‚Még nincs
itt a tanár, beszélgessünk.‘ »Biztosan tudom, hogy itt van.« ‚Ugy hát
menjünk. Kérlek, te vagy a vendég, menj előre.‘ Ugy történt, és Rózsa
azonnal meggyőződött, hogy barátja igen tréfás ifju, mert nem a padba
ült, de a tanári székbe. Hamar elmult nevetési kedve, s arcza hosszúra
kezdett nyulni, midőn a tanári székben ülő ifju komoly és folyékony
beszédét hallotta. Odasugott szomszédjának: hát ez?… Igen, Neupauer, az
ujon kinevezett hazaijog tanár. Előadás után Rózsa elment bocsánatot
kérni a tévedésért. Nem tévedett, én az ifjuság őszinte barátja vagyok,
s kérem, önök is legyenek barátaim. Hogy ez tőle nem volt üres
szólásmód, mindnyájan tapasztaltuk, Marschalkó Tamást kivéve, kinek
Neupauer sógora levén, ellátáson nála volt, s kissé szigorubban
tartotta, mint Tamás barátomnak tetszett. Bizony ráfért, most negyven év
után bevallhatjuk.

A jogász már számot kezdett tenni a társaséletben, s főkép oly helyen,
mint N.-Várad, hol akár mulatságokban, akár tüntetéseknél számos
ifjuságra volt szükség. Minő szivdobogással sietett a jogász oly előkelő
házak estélyeire, mint b. Gerliczy, Klobusitzky, Ferdinyék stb., nem az
lebegett szeme előtt, hogy mulatni fog, nem a táncz varázsa, a hölgyek
szellemessége, vagy a válogatott esteli (ami fiatal emberekre mind sok
vonzerővel bir) lelkesitette valamennyi meghivottat, hanem a gondolat,
hogy több megyei kitünőség lesz ott, és boldognak érezte magát, ki ilyen
közelébe juthatva, beszédeit elleshette, s melegében mindjárt közölhette
barátaival. A hir, hogy Beöthy Ödön, vagy Toperczer Ödön a mai estélyen
ott lesz, elég volt mindnyájunkat mozgásba hozni, s a kinek csak
meghivója volt, félholtan is elment, hogy a megyei zöldasztal ezen vagy
azon bajnokával együtt lehessen, de általuk észrevétetni egyikünk sem
igényelte.

Voltak olyan megyei nevezetességek a fiatalabb nemzedékből, a kik velünk
is érintkeztek, meg az általunk csodált kitünőségekkel is meghitt lábon
álltak. Ezeket ugy tekintettük, mint politikai hitvallásunk papjait,
mert a milyen közvetitő a hivek s a mennyország közt a pap, oly
közvetitők voltak ők az ellenzék nagy férfiai közt és köztünk, annyira,
hogy ha valamelyiknek eszébe jut azt mondani: Beöthy Ödön szeretné a
székesegyház falait ledöntetni, neki mentünk volna, hogy ledöntsük. Ők
adtak utasitásokat a tüntetésekre nézt; ők rendelték el, hogy mikor és
kinek adjunk fáklyásmenetet; ők adtak jelt a közgyülésen, hogy kit nem
kell meghallgatni, na ezt aztán nem is hallgathatta meg, még maga a
bécsi titkos rendőrség sem.

A jogászok ezen vezérférfiai, hogy tiszta meggyőződésből s legjobb
szándékból vitték e szerepet, megmutatta későbbi életök is, mert azon
elveknek éltek, azon elvekért haltak, amikre minket oly fáradhatlanul
lelkesitettek. Erdődy Sándor, a megye egyik legnagyobb birtokosa,
virágzó egészségű, szoborszerű termettel megáldott szép ifju, az
ellenzék egyik rendithetlen bajnoka, szerencsétlen lövés következtében
élte virágjában elhunyt. A többi teljes következetességgel végig
küzdötte az átalakulási nagy harczot, amelynek előidézésében annyi
odaadással buzgólkodtak. Komáromy György, a tetétleni kiskirályság ura,
minden izében lovag; a közügyekre bőkezüen adakozó, a megyei
választásoknál vezér és parancsnok, nemcsak tömérdek pénzével, de
szeretetreméltóságával is hóditott mindenfelé. A köznemesség
bálványozta, az ifjuság rajongott érte, s ha egy-egy szintársulat
N.-Váradon megbukott, mi akkori időben gyakran megtörtént, Komáromy
György szó nélkül kiváltotta. Ha ötös-fogatán bevágtatott N.-Váradra,
mozgásba jött a város, az ifjuság talpon volt, s a szinészek rögtön
diszelőadást rendeztek. Az 1843-iki és 47-iki országgyülésen követ volt,
48-ban képviselő, de csak rövid ideig, mert honvéd lett, s az is maradt
a világosi végzetes napig. Szacsvay György; komoly, mindenki által
tisztelt, tudományos miveltséggel gazdagon megáldott ifju, kinek minden
szavát a jogászok valódi kegyelettel hallgatták. Ő nem ragadott
mulatságokba, tüntetésekbe, s nem izgatott senki ellen; ő épületes
dolgokról beszélt, oktatott, s hazafias eszmék iránt iparkodott
érdekeltséget kelteni az ifjuságban. Őt egész más szemmel tekintettük,
mint a többi vezérférfiakat. Ha ő megjelent köztünk, a szilaj kedv
azonnal korlátok közé szorult, a hangos társalgás mérsékelt szinezetet
nyert, s mindenki várta, ohajtotta, hogy Szacsvay beszéljen, s ha
beszélt, elhallgattuk volna a végtelenségig. Szellem, hazafiság,
költőiség áradozott ajkairól. 1849-ben a képviselőház egyik gyöngye és
jegyzője volt, együtt Gorove Istvánnal. Egyenlőn működtek, egyenlők
érdemeik és bűneik, de mily szeszélyes a sors! ugyanaz a hatalom, mely
Szacsvayt országgyülési működéseért kivégeztette, Gorove Istvánt
miniszteri székbe emelte. Mintha előérzetünk lett volna, hogy e jeles
ifju oly gyászos véget ér, vele szemben eszünkbe se jutott vigadni.
Egész más hatást gyakorolt kedélyünkre Thurzó Miklós, ennek megjelenése
felvillanyozott. Szép szálas legény volt; gondosan ápolt szakálla mellét
elboritá. Koponyájától kezdve, homlokán végig, szempilláin át, az arczán
le keskeny forradás látszott, hatalmas kardvágás nyoma, mit politikai ok
miatt nyert. Ez a vágás első pillanattól fogva nálunk népszerűvé tette
őt, s ha nem lett volna is oly barátságos, szivélyes, vendégszerető s
mindég mulatni kész, ha nem tekintettük volna is benne a nádori daliás
ivadékot, e kardvágás nyoma egy maga elég volt, hogy bizalmunkat s
odaadásunkat megnyerje. Mint kitünő honvéd, az egész szabadságharczot
végig küzdötte.

Még többen voltak, kik a jogászokkal foglalkozni szerettek. Az öreg
Gedeonon, Neupaueren és Borbolán kivül ezek voltak tanáraink; s mig ott
kötelességszerüleg a nemzetközi, egyházi, római és hazai jogokat
hallgattuk, itt politikai jogokból nyertünk oktatást.

Fogarassy Mihály igazgató ur őnagysága ezt nem jó szemmel nézte, s fel
is olvasott egy rendeletet, mely minket a megyei gyülésteremből s minden
politikai tüntetések részvételétől eltilt. Ez csak fokozta buzgóságunkat
s ingerelte kedélyünket, s ha megyei közgyülés volt, mi Beöthyt,
Toperczert és Somogyi Antalt hallgattuk, nem pedig Borbolát és
Neupauert, még pedig oly figyelemmel, hogy esteli összejövetelünknél
csaknem szórul-szóra ismételtük a reggel hallott beszédeket.

Hogy mennyire test és lélekkel vágytunk azon szereplő egyének társasága
után, bizonyitja Marschalkó Tamás esete, ki – mint emlitém – sógoránál,
Neupauer tanárnál volt ellátáson, s hogy annál szigorúbb legyen a
felügyelet, Tamás szobájából csak a sógoráén át lehetett kijutni. Megint
afféle politikai mulatság készült. Az igazgatói tilalom folytán Neupauer
Marschalkót onnan visszatartani igyekezett, s meghagyta, hogy hazulról
semmi szin alatt sem távozhat az nap. Marschalkó dúlt-fúlt, mint
vasketreczbe zárt oroszlán. Alkonyatkor megjelenik ablaka alatt egy tót
szolga, Marschalkó kiadja kalapját, köpenyegét s estélyi öltözetét,
aztán könnyü háziöltönyben, fedetlen fővel keresztül sétál sógora
szobáján, egy ugrással künn terem az utczán, felkapja köpenyegét,
kalapját, int a szolgának, s jön egyenest hozzám, átöltözködik, minden
gondot, még e lépése következményeit is, maga mögött hagyva, egész
szivvel részt vőn a lakomában.

Végre eljött az idő, midőn alkalmunk nyilt tényekkel előállni. Lovassy
László kuffsteini fogságából hazaszabadulván, e vértanut kivántuk
megtisztelni. Rendeztünk is neki oly fáklyásmenetet, aminőt N.-Várad még
alig látott. Elindultunk az Ujváros nagy teréről, s komoly
ünnepélyességgel vonultunk át Olasziba, hol a kaszinó udvarát s az
utczát elleptük égő szövétnekekkel. Ez volt első politikai szereplésem,
oly büszkén is vittem azt a fáklyát, mintha annak füstje most
elkavarodnék Bécsig, hogy ott a zsarnokság minden forrásait elfojtsa.
Egetrázó éljenre többek kiséretében a kaszinó-épületből kilépett egy
barna, halovány s megtörött ifjuagg. Szacsvay megható beszédet tartott,
Lovassy László érzéstől s gyengeségtől elfátyolozott hangon kezdett
válaszolni, de beszédét nem fejezhette be, mert ereje elhagyta végkép, s
csak ugy vezették vissza a terembe. E jelenet annyira hatott ránk, hogy
képesek lettünk volna, ha Bécs valahol a szomszédságban esik, azonnal
ostromlására indulni. Igy azonban csak keserü kifakadásokkal,
fenyegetődzésekkel a jövőbe, s mennydörgő szónoklatokkal a Zöldfa nagy
teremében, adtunk kifejezést felháborodásunknak. Szegény Lovassy László,
nem sokára megőrült. Borzasztó áldozata lett a bécsi önkénynek; éveken
át elkinozták nehéz fogsággal, meggyilkolták szellemét, összeroncsolták
testét, ugy, hogy ránézve a halál csakis áldás lőn. És miért? mert a
sajtó és szólásszabadság előharczosa volt. Látva az önkény ily gyászos
áldozatát, megfogamzott keblünkben a gyülölet a rendszer és kormány
iránt, mi későbbi tapasztalatok nyomán, mindég erősebb és erősebb
gyökeret vert.

Mintha ki tudja milyen tényezői volnánk a megyei életnek, mindnyájan
feltüztük a Beőthy jelvényt, s nem egy összeütközésünk volt a Hodosy
jelvényű nemes atyafiakkal, de sohasem mi huztuk a rövidebbet, aminek
legalább annyi üdvös következménye lőn, hogy a Hodosy jelvények
szemlátomást tünedeztek el.

Fogarassy Mihály kanonok-igazgató ur ezen áramlatnak gátot akarván
vetni, mindenféle szigoru rendszabályokhoz nyult, de ez csak olaj volt a
tűzre.

Egy alkalommal a tisztikar fényes mulatságot adott; meghivta az
igazgatót, s tizenkét jegyet rendelkezésére bocsájtott jogászok részére.
Az igazgató összeszedte a legjámborabb erkölcsű, ájtatos, tizenkét
fiatal embert. A rendezőség ennek neszét vette, s meghivott egy csomó
jogászt a maga belátása szerint, köztük engem is. Este a fényesen
világitott, zajtól és zenétől eltelt terembe megérkezett az igazgató ur
is, tizenkét hive nyomban követte, mint egy-egy papjelölt, szendén,
szemlesütve, az embernek szinte kedve jött, mindnyája kezébe egy-egy
viaszgyertyát adni. A kanonoki teljes diszbe öltözött igazgató urnak
elég széles arcza hirtelen hosszura nyult, midőn minket, általa
hivatlanokat, vigan mulatozni látott. Az általa bevezetett kis csapat
pedig látásunkra föllélegzett, mert nélkülünk oly idegennek találta
magát.

Egyik ünnepelt nővel társalogtam, amint az igazgató hozzánk lép. Nehány
udvarias szót intéz a nőhöz, s aztán hozzám fordulva, kérdé: Mi ez? a
Beőthy jelvény volt. Ismeri az egész megye, feleltem mosolyogva. Az önt
nem illeti, legkevésbé pedig e helyen. Azonnal tegye le. E támadásra
roppant megszégyenitve éreztem magamat, s ugy tetszett, mintha a nő
szemeiből kicsinylést olvastam volna ki. Határozottan megtagadtam az
engedelmességet. Azonnal távozzék innen, parancsolá a főpap. Ez már sok!
minden vér arczomba szökött, s alig fékezhetve indulatomat, felelém:
Majd ha nagyságod vendége leszek s ajtót mutat, fogom kötelességemnek
ismerni a távozást. Most majd csak tovább mulatok.

E szóváltás hire villámsebességgel bejárta a termet, Thurzó Miklós első
sietett velem kezet szoritani, aztán sorba jöttek pajtásaim
szerencse-kivánataikkal. Egy tábornok, ki csatát nyer, győzelmére nem
lehet oly büszke, mint voltam én. A szép delnő, ki előtt a jelenet
lefolyt, szintén kezet nyujtott. Bántam is én, akármi lesz a
következménye, csakhogy itt enyém a diadal.

Harmadnap mulva tanári ülés elé idéztek. Roppant bűnösségem ki lőn
mondva, s három napi elcsukatásra itéltek.

De itt még nem volt vége a dolognak. Következett nem sokára a megyei
közgyülés. A jogászok közt nagy forrongás s izgatottság uralkodott azon
elterjedt hirre, hogy Fogarassyt eljárásáért meg fogják támadni.
Mindnyájan a megyeház teremébe özönlöttünk. A gyülés folyt, egyszer csak
feláll Somogyi Antal, végigsimitja néhányszor hosszu, szőke szakállát, s
a fiatalság roppant éljenzései közt ráolvasott Fogarassy fejére, hogy
miért akar szolgalelkű és nem szabad embereket nevelni.

Ily téren s ily modorban kezdtük magunkat beleélni a politikába. Igy
fakadt az első forrás, mely többeknél nagy folyóvá nőtte ki magát. Itt
szivtuk lelkünkbe a szabadelvüség magasztos eszméit, a minek mindenikünk
– tehetségéhez képest – rendithetlen harczosa maradt.

A jogi pályát bevégezvén, nehezen váltunk meg N.-Váradtól, elvive
magunkkal a vendégszeretet s barátság legszebb emlékeit. Elszéledtünk, s
mindenki elvitte városába vagy megyéjébe azt a magot, melynek termésétől
kivesz az önkény s a népeket leigázó uralom.



II.

A tősgyökeres magyar Szeged és N.-Várad szelleméhez szokva, sajátságosan
kezdtem magam érezni Temesvárt. Napjában annyiszor elszorult szivem,
mert akármerre jártam, csak fegyver-csörtetést és német beszédet
hallottam. Német szinház, német közönség, német vendéglő, német czigány,
ugy éreztem, hogy még a levegő is német. Azt gondoltam sokszor, ha a vár
falai közül kimenekülök, az a nyomott hangulat, mely rajtam erőt vőn, el
fog oszlani; összejártam ilyenkor a Gyár- és Józsefvárost, ott is
ugyanazt találtam, csakhogy közönségesb modorban. Elszomoritott s levert
ez az állapot, s aztán csak siettem a megyeházában felüdülni. A megyeház
ugy állt itt, mint ingovány közepén az oaz; amint a kapun beléptem, ujra
Magyarországban éreztem magamat. Nemcsak a bennlakó tisztikar, de az
irodai személyzet is, mind magyarul érzett, magyarul beszélt. N.-Váradi
pályatársaim közül itt volt Dessewffy Béla, Dessewffy László és Bogma
Gyula, de ezeken kivül is telve volt az iroda derék szabadelvű ifjakkal.
Hivatalra való kinevezésről az akkori ifjuság nem álmodozott, azon
időben a hivatalvadászat csak az alispán, követ és főjegyzőnél
kezdődött.

A megyei közönség nagy izgatottságban volt; uj főispánt várt, s egyuttal
tisztválasztásnak nézett eléje. Hajdan a főispáni beiktatás nagy disz-
és ünnepélyességgel történt, hát még a temesi grófé! a harmadik megyébe
ment őt fogadni a diszruhás küldöttség, mindenütt csatlakozott a
kisérethez uj meg uj testület; elől lovas bandérium, utána végtelen sora
a hintóknak. Az utba eső községek népei ellepték az utakat zászlókkal,
éljenzéssel és mozsarazással. Az üdvözlő, vagy inkább dicsőitő
szónoklatok egymást érték. Végre Temesvár kapuin bevágtatott és robogott
a sok lovas és diszfogat. A megyeház előtti tért roppant tarkaság lepte
el; a hintók bakjain különböző megyék hajdui forgósan, mentésen; vörös,
kék, sárga vagy fehér zsinorokkal kisujtásozva – büszkélkedtek; a bakról
lelógtak kardjaik, s tarsolyuk, kivarrva az illető megye czimerével.
Tihanyi Ferencz, az uj főispán és temesi gróf, nagy lelkesedés közt
foglalta el székét.

Temesvár egészen más alakot nyert; a megyei tisztviselők, vidéki
birtokosság, a szomszéd megyék küldöttségei az utczákat s vendéglőket
elözönlötték s mindenfelé magyar beszéd hangzott, Pepi czigány meg ugy
huzta szakadatlanul a csárdásokat, mintha eddig is ez lett volna a
mindennapi kenyere.

Három napig volt a város nemzeti szinekkel fellobogózva; bizony jól
esett a szemnek a közt a sok sárga-fekete kapu, őrház és zászló közt,
ezen barátságos és élénk szineket látni. Három napig tartottak az
ünnepélyek és lakomák, három napig volt Temesvár magyar város.

Hálátlan utókor, mely gúnyolod s kineveted a táblabiró-világot, nem
gondolod meg, hogy ennek köszönheted, ha még magyar vagy. Ez a
táblabiróvilág, a megyei védsánczok mögé sorakozva, századokon át védte
mindenféle támadások ellen az alkotmányt, megőrizte a magyar nyelvet,
mikor főuraink azt megvetették s városaink németekké lőnek. Ha akkor
nincs az az áldott jó táblabirói osztály, nyelvünket irgalom nélkül
megsemmisitik, de a középosztályt sem hiuság, sem erőszakoskodás a
hazafiui utról eltántoritani nem volt képes. A középosztály beszélte és
mivelte nyelvünket, a középosztály védte és fejlesztette alkotmányunkat.
Részemről a legmélyebb tisztelettel emlékszem vissza a táblabirókra,
áldom poraikat, mert nélkülök Magyarország ma nem volna magyar, s tán
ország sem.

Ily táblabirói közönség lepte el ez alkalommal Temesvárt, s tette
magyarrá, ha csak három napra is, s hagyott nyomokat a német polgárság
szivében legalább gondolkozni arról, hogy jó volna, ha gyermekeik
magyarul tanulnának.

Alig zajlott el a beiktatási ünnepély, a tekintetes karok és rendek a
tisztujitáshoz láttak. A Maleniczák, Nikolicsok, Koichék és Ghikák
akkoriban négyes fogatokon s tömött tárczákkal jelentek meg a megyei
székvárosban, s estétől reggelig folyt a kártyázás. Várkonyi Ádám kitünő
főjegyző és hatalmas szónok, tudvalevőleg szenvedélyes kártyás is volt.
Csak reggel távozott a kártyaasztaltól, s alig lehetett annyi ideje,
hogy öltözetet váltson, irományait összeszedje s a gyülésbe siessen, hol
a főispán megnyitó beszédére neki kellett válaszolni. Tihanyi igen szép
s meglehetősen hosszu megnyitó beszédet olvasott fel, Várkonyit
szendergéséből a dörgő éljen! riasztotta fel. Látta, hogy rajta van a
sor, kissé összeszedte magát, s elmondta – a figyelmes hallgatók roppant
bámulatára – csaknem szóról szóra azt, mit a főispán felolvasott.

Roppant emlékezőtehetségét akarta-e fitogtatni, vagy a főispánt
megszégyeniteni? mindnyájunk előtt rejtély volt, mit nekem később Robony
István, Tihanyi titkára megfejtett.

Robony István fiatal ügyvéd volt, ép akkor nyert oklevelet, midőn
Tihanyit temesi gróffá nevezték ki. Tihanyi titkárává tette, s azonnal
utazott vele Temesvárra. Utközben azt mondja titkárának, készitsen egy
tisztujitási megnyitó beszédet. Robony a legnagyobb zavarba jött, azt
sem tudta, hol s min kezdjen ily beszédet. Törte a fejét, rágta a
tollat, izzadott, de semmit sem birt kihozni. Végre tájékozás végett
elővette az előzetes tisztujitás jegyzőkönyvét, abban megtetszett neki
Várkonyi beszéde, csekély átalakitással leirta, s Tihanyi igen meg volt
vele elégedve. Várkonyit, mint emlitém, nagyon elfoglalta a kártyázás, s
nem jutott ideje még csak gondolkozni sem a válaszbeszédről. Igy is jó
lesz, gondolá, s elővette az elmult választási beszédét, átolvasta s
szerencsésen el is mondta.

A tisztujitás végbement, a tekintetes Karok és Rendek elszéledtek s
Temesvár visszaesett az ő német egyhanguságába.

Volt e tisztujitásnak oly utóhangja, mely felrázta a megyét és
fellármázta az országot. Tán az alkotmány ezen legdicsőbb kiváltságáról
ábrándozva, s a választási élemények hatása alatt, kocsizott hazafelé a
nemes Árvay család öt tagja, két kocsin. Nehány lovas-tiszt jött velök
szemközt. A katonatisztek a bocskoros nemes atyafiakra kiáltottak, hogy
térjenek ki. Ezeknek még arczukon égett az a sok uri csók, még fülökben
hangzott a sok hizelgő beszéd, még fejökben gőzölgött a sok drága bor;
még öntudatában voltak azon nagy eszmének, hogy milyen alkotmányos jog
gyakorlatáról térnek haza, – semmibe se vették a tiszt urakat, s
fenyegetődzéseikre nevettek. A vak engedelmességet követelő tisztek
kardlapozni kezdték az engedetleneket. Erre a nemes atyafiak a lőcsökhöz
kapkodtak, de már nem volt idejök használni, mert a kardlap élre fordult
s pillanat alatt az egyik Árvay halva maradt, a többi sulyos sebeket
kapott, amikbe azután még egy, vagy kettő is belehalt.

Az esemény iszonyu forrongásba hozta a megyét, s a legközelebbi gyülés
népesb volt, mint valaha. Temesmegye nevezetességeit csak most tanultam
ismerni. Vukovics Sebő megnyerő külsejével, égő fekete nagy szemeivel
hatást tett, mielőtt megszólalt. Erős, gyönyörüen csengő hangja a
hallgató lelkébe hatolt. Nagyszabásu beszédben megrázó szinekkel
festette a vadságot, melynek a nemes Árvay család áldozatául esett.
Szónoklata mindég közelebb és közelebb vonzott, ugy, hogy mikor azt
bevégezte, a túl oldalról közvetlen közelébe jutottam. Ő rám nézett,
szemeimből kiolvasta a hatást, mire egész jószivűséggel elmosolyodva,
végigsimitotta arczomat. Ez érintésre delej járta át idegeimet, s kész
lettem volna érte a tűzbe menni. Utána Ormós Zsigmond, igen rokonszenves
s igen elegans fiatal ember szólalt fel; szép beszédében sok erély és
erős támadás volt az erőszakoskodók s általán a katonai kihágások ellen.
Beszéltek még sokan tűzzel, elkeseredéssel, de egy sem oly élesen, mint
Ormós Zsigmond. A határozat egy körlevél lőn valamennyi megyéhez hogy
Temesmegyét támogassák azon feliratában, melyben ez ügyre nézve szigorú
eljárást és elégtételt kér.

Ormós Zsigmondot ezen gyűlési beszédért az illető tisztikar párbajra
kihivta, s azonnal Klement főhadnagyot, az ezred legelismertebb vivóját
küldték ellene. Ezt meghallotta Aradon Ormós Sándor, Zsigmondnak testvér
öcscse, azonnal sietett Temesvárra, s bátyja ügyét magáévá tette. Ormós
Sándor oly hires vivó volt, hogy mesterek sem mertek vele mérkőzni,
nehogy hitelöket tönkretegyék.

Ormós Sándor és Klement főhadnagy között a párbaj végbement Orczifalván,
Varga Antal pajtájában, Ormós Sándor diadalával végződött. Erre a
többinek elment a vágya folytatni.

Az eset az országban is erős hullámokat kezdett verni, ugy hogy az
illető tiszt urak is kibúvó módokról gondoskodtak. Meg is találták;
mielőtt a vizgálatot elrendelő parancs leérkezett volna, Nassau herczeg,
ki szintén az ezredben szolgált, beadta lemondását, hazájába ment, s
onnan irt, hogy a kihágást ő követte el, s ezért más senkit felelősségre
ne vonjanak. Neki aztán lehetett bottal ütni a nyomát. Volt belőle sok
lárma, sok gyűlölség, sok szónoklat, de eredmény, vagy elégtétel semmi.

A megyénél szereplő ifju nevezetességek közt kitünő helyet foglalt
Gorove István. Minden tekintetben érdekes jelenség, az én szemeim előtt
meg épenséggel rendkivüli. Az első élő akademiai tag, kit szinről-szinre
láthattam.

Csaknem ugy voltam vele, mint Jakabfy az alispánsággal. Krassómegyében
ember emlékezet óta mindég Jakabfy (már egyik a másik után) volt
alispán. Történt, hogy Lugosról több ifju rándult Karansebesre bálba,
köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrségen
utleveleiket kérték; egyiknek sem volt. Megmondták, mi czélból utaznak,
a tiszt tehát följegyzés végett neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor
Jakabfyra kerül a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. A tiszt udvariasan
meghajtotta magát, e szókkal: Oly ifju, s már is Jakabfy.

Én is felsóhajtottam: Oly ifju, s már is academicus! de mindjárt utána
gondoltam: megérdemli, külföldön utazott, s utazását ki is adta, egy
egész könyvet irt, hát hogy ne lehetne akademicus?

Igaz, hogy Irinyi Józsi aztán később kegyetlenül s gunyosan megbirálta
ezt az utirajzot. Elmondja, miként érzeleg Gorove a genfi tó partján,
aztán felkiált: lássuk hát, hogy mit csinál magán a tón? itt aztán ugy
elbánt vele, hogy Gorove soha sem tudta megbocsátani.

Nem tagadom, hogy még akkor nem olvastam a munkáját, de elég volt nekem
tudni, hogy megirta s akademicus. Széles Magyarország legboldogabb
emberének tartottam és sokkal nagyobbnak, mint negyedszázaddal később,
miniszter korában.

Karácsonyi Guidó egyénisége, viszonyai s föllépése más oldalról keltett
bennem érdekeltséget. Nála összpontosulva láttam azon külső
ragyogásokat, a mikkel az élet kegyenczeit szokta elhalmozni. Erő,
viruló egészség, gyönyörű alkat, meglepően szép vonások az ország egyik
legdelibb ifját tüntette fel benne; ehez járult mesés gazdagsága. Fényes
lakomákat, jelmezes estélyeket adott. Ily tulajdonokkal s hajlamokkal
nem csoda, hogy az ifjuság központját képezte. Ha ebben a körben annyit
foglalkoztak volna a közügyekkel, mint a mulatsággal; ha itt komoly
dolgok is kerültek volna szőnyegre, s nemcsak divatczikkek, Karácsonyi
Guidó pártvezérré válik, de ezt ő bizonyosan nem is ohajtotta, de meg
tisztán nem is tartozott egyik párthoz sem. Neki fellengzőbb eszméi
voltak, a miket elvitt magával a fővárosba, honnan csak időnkint –
meglehetős ritkán – jött le a megyébe, felzavarni az életet s a
sziveket.

Temesvárt két megyeház van; diszes téren az ómegyeház, hol az első
alispán s főjegyző lakott; itt volt a gyűlési nagy- és kisterem,
levéltár, meg az iroda. Az uj megyeház a másod alispán, főügyész és
aljegyzők lakásául szolgált; itt voltak járásonkint a tiszti
szállószobák is, de ők ezeket sohsem használván, a gyakornokok lakásául
szolgált.

Ezt a laktanyaszerü épületet igen élénkitette egy serdülő leányka örökös
énekével, sokszor órákig elgyönyörködtünk üde csengő hangjában. E kis
pacsirta nem volt más, mint a másod-alispán bájos kis sógornője, ki
később a nemzet elkényeztetett gyermeke lőn, a kedves emlékezetü
Hollóssy Kornélia.

A megyeházi ifjuság rendesen Dessewffy Bélánál gyülekezett. Dessewffy
Béla kitünő nevelésben részesült, tehetséges és kedves ifju, mint
aljegyző tollával sok dicséretet aratott; szellemben felülmulta egész
környezetét, s valóban szabadelvü nézeteivel köztiszteletet vivott ki.
Fényes pályát s nagy jövőt jósoltak neki. De mily gyarló az ember! Ez a
tündöklő szellem, világos ész az 1848–49-iki események behatása alatt
megzavarodott, s Temesvár körülzárolásakor teljesen megőrült. Hogy
azonban visszatérjek, Dessewffynél az összejövetel mindég kis értekezlet
volt; mindenik birt összeköttetéssel más megyebeli fiatalokkal, s folyt
a levelezés, miknek főtárgyát a politika képezte. Ha nevezetes esemény
fordult elő valahol, vagy heves gyülés tartatott, annak nemcsak
lefolyását, de az érdekesb beszédeket is egész terjedelmökben közölték,
s megtörtént sokszor, hogy egyik-másik három-négy ives leveleket
olvasott fel, miket nagy figyelemmel hallgattunk végig, aztán
tárgyaltuk, megjegyzéseket tettünk, föllelkesedtünk, vagy
elhangolódtunk, amint épen az alkalom hozta magával. Dehogy volt köztünk
egy is, ki elmulasztotta volna a Kossuth hirlapjának vezérczikkét
elolvasni, s aztán rovatonkint az egész lapot végig. Nem csekély
izgatottságban tartott mindnyájunkat Kossuth vitája gr. Dessewffy
Auréllal. Mohó kiváncsisággal olvastuk ugy az egyik, mint a másiknak
czikkeit, ujra megvitattuk mi is, de Dessewffynek köztünk nem akadt
pártja, egy szálig Kossuth részén voltunk. Csaknem hanyatt ájultunk,
midőn gróf Széchenyi Istvántól megjelent a »Kelet népe.« Kimondhatlan
sokat tartottunk Széchenyiről is; tisztelői, bámulói, csaknem
bálványozói voltunk, ép ugy, mint Kossuthnak. A nemzet egyik
szellemóriása megtámadta a másikat, erre mélyen elborult hazafiui
lelkünk, mert mi őket együtt küzdve szerettük volna látni, a fennálló
rendszer ellen. Nem volt olyan köztünk, ki kétszer-háromszor át ne
olvasta volna azt a röpiratot, s minden átolvasás lázasb s lázasb
izgatottságba hozott. Kifejezést adtunk azon aggodalmunknak, hogy ez
országszerte csökkenteni fogja az ellenzék számát, hogy a szellemet,
mely napról-napra terjedt, meg fogja zsibbasztani. Nem soká hagyott
magára váratni a »Felelet a Kelet népére« Kossuth Lajostól. Ujongva
fogadtuk, s annak minden tétele, minden betűje mélyen vésődött
lelkünkbe. A legnagyobb magyar megtalálta legméltóbb vetélytársát. A
Széchenyi és Kossuth-láz nemcsak köztünk, de országszerte nagy mérvben
uralgott, ezt olvastuk a lapokból, ezt bizonyitották a mindenfelől
érkezett levelek. A nemzet két oroszlána küzdött egy czélért, s csakis a
módok felett vitáztak.

Temesmegyében Vukovics Sebő, ez idő szerint központi főszolgabiró,
Kossuth igéinek leghivebb terjesztője s lapjának munkatársa volt.

Vukovics a megyei főjegyzőtől egy gyakornokot kért maga mellé, s arra,
hogy válasszon ki magának egyet, Vukovics engem szólitott fel. Örömöm
határtalan volt! folytonos érintkezésben lehetek azon férfival, ki első
pillanatban annyira megnyerte lelkemet; megismerhetem őt a magánéletben,
mindég hallhatom hangjának rokonszenves csengését, elleshetem szép
gondolatait, s tanulhatok tőle annyit, amennyi csak belém fér.

Én tehát Vukovicshoz kerültem, kivel hetenkint két napot időztünk
Temesvárt, különben jószágán Berekszón éltünk. Ez valóságos búcsujárója
volt az ellenzéknek; közel esvén Temesvárhoz, minden nevezetesb dolgot
megbeszélni egyenként, de tömegesen is, ide siettek. Néha valóságos
gyűléseket tartottak. Látva, hogy elvtársai és barátai közt szava mily
döntő, naponta nagyobb és nagyobb lőn előttem, a legmagasb fokot érte,
midőn Szemere Bertalan, kit czikkeiből s külföldi tapasztalatai nyomán
irt művéből ismertem, a börtönrendszer végett a megyékbeni utazása
alkalmával Temesvárra érkezett, s azonnal Vukovics Sebőt látogatta meg.
Az a szivélyes viszony, gyöngéd bensőség, mi e két jelest összefűzte,
engem kegyeletes csodálatra ragadott.

Berekszó szerény oláh falu, benne az urilak egyszerű, öt-hat szobából
álló ház; nem környezi park, nem élénkitik szökőkutak, s egész disze a
terjedelmes udvar, gazdasági eszközeivel tarkázva. Mégis nekem egy világ
volt ez, szellemvilágom! Itt kezdtem irogatni, de csak az asztalfiók
számára, aztán neki bátorodva, innen küldtem az első czikket a Kossuth
hirlapjába, a mi meg is jelent. Számtalan barátommal folytattam
levelezést, s nem késtem eldicsekedni, hogy minő jeles férfiu oldalánál
gyakornokoskodom, s mind szerencsét kivánt a kedvező alkalomhoz, hogy
ily kitünőség mellett szerezhetek tapasztalatokat.

Vukovicsnak valami örökség miatt Fiuméba kellett utazni, engem magával
vitt. Elragadtatásom leirhatlan volt, még eddig Temesvár, Arad, Szeged,
N.-Várad képezte ismereteim s tapasztalataim egész világát, s most
meglátom a tengert, és mennyi mindent odáig?! Eltekintve azon
benyomásoktól, a miket lelkemre az uj tájak tettek; a Balaton sima
tükre, a tihanyi apátság, a badacsonyi, szigligeti stb. várromok, mik
iránt annyi érdeket keltett bennem Kisfaludy, mondom, mindezektől
eltekintve, lelkemet egészen eltölté, hogy kora reggeltől késő estig
háboritlanul Vukovics társaságát élvezem. Régi szokás szerint
előfogattal utaztunk, hát egy harmadik soh’sem zavarta beszélgetésünket,
amit nem adtam volna akármelyik győzelmes tábornok minden diadaláért.

Vukovics egyáltalán nem volt elzárkózott természetű, s ez a szoros
együttlét meg épen közlékenynyé tette. Bizalmas és legbarátságosb
modorban beszélt ifjuságáról, kalandjairól, barátairól; nem tartózkodott
itéletet mondani azoknak mostani szerepléseikről. Lelkesedéssel szólt az
ország nagy embereiről, s erős meggyőződését nyilvánitá, hogy azok
példája az uj nemzedéket nagy tettekre fogják bátoritni. A fiatalságról
sok előszeretettel emlékezett meg. A milyennek ekkor tanultam ismerni
Vukovicsot, olyan maradt halála órájáig; minden izében magyar, s tetőtől
talpig hazafi.

Több napon át hajnaltól késő estig kocsin ülni, végre is unalmassá
válik; velem ellenkezőn volt, szerettem volna a végtelenbe nyujtani, de
csak ugy, ha Vukovics oldalánál tehetném azt. Nekem ez nem volt utazás,
hanem üditő séta, mely szellemi élemények folytonos lánczolatával
gyönyörködtette lelkemet.

Zágrábon Vukovics rosszul érezvén magát, kis pihenőt tartottunk. El is
ment valami orvossal értekezni. Egyedül maradtam szállásunkon, s ezalatt
sajátságos meglepetésben részesültem. Elegans külsejű ur nyitott be,
azon kérdéssel:

– Szólhatok Vukovics urral?

– Nincs itthon e pillanatban, de nem soká késik.

– Ugy hát bevárom.

Helyet foglalt, kesztyűjét lehuzta, s játszadozni kezdett az ujján levő
gyémánt-gyűrüvel, mely oly nagy volt, hogy inkább illett volna a zágrábi
érsek ujjára. Hosszas csend után ismét megszólalt:

– Ön tán rokona?

– Nem, joggyakornok vagyok mellette.

– Illir?

– Nem, római katholikus vagyok.

Elmosolyodott azon megjegyzéssel:

– Én is az vagyok, nem is vallását, de nemzetiségét kérdeztem.

– Az magyar.

Erre elhallgatott, olyan pillantást vetve rám, mely idegeimet átjárta.

Nem sokára megérkezett Vukovics, az idegen udvariasan lépett elébe,
mondván:

– A lapomhoz beérkezett tudósitásból értesültem, hogy ön itt van. Oly
szerencse, mit eléggé nem méltányolhatok. Sok mindent megbeszélhetünk.
Én Ludovic Gáj vagyok.

Ludovic Gáj már hatalmas izgató volt, lapjában és beszédeiben
terjesztette a gyűlöletet a magyarok ellen.

Vukovics okos nagy szemeit ráfüggeszté.

– Reméllem, kezdé Gáj, meg fogjuk egymást érteni s a közjó egy táborba
összehoz.

– Az valóban kivánatos volna.

– Ön illir?

– Én magyar vagyok.

– Csak nem tagadja meg származását, nemzetiségét?

– Én keleti vallásu magyar vagyok, magyar nemes, és megyei tisztviselő.
Hazám Magyarország, nemzetiségem magyar.

– Engedjen valamit abból a magyar büszkeségből, s gondolja meg, hogy
faja iránt is vannak kötelességei.

– Vannak, üldözni mindazokat, kik a közös haza jóléte ellen s nemzetem
hátrányára cselekszenek és izgatnak.

Ez Gáj urnak elég volt, ha nem is a szavak, de azok a villámok, melyeket
Vukovics sötét szemei löveltek, nem is késett kijelenteni:

– Valóban nagy munka vár rám, ha még ily elemek ellen is kell küzdenem.
De én a nehézségtől nem riadok vissza, ügyünk végre is győzedelmeskedni
fog, mert igazságos. Ezzel vette kalapját, s hideg köszöntéssel
távozott.

Vukovicshoz rohantam, elragadtatással fogtam meg kezét.

– Hát képzelte, mond jóakaratulag, végig simitva arczomat, hogy más is
lehetek? Mélyen sért, hogy ez a veszedelmes ember hozzám merészkedett
jönni. A bécsi kamarilla bérencze. Látta ujján a nagy gyémántos gyűrüt?
azt is onnan kapta a legmagasabb elismerés jeléül, hogy annál
vakmerőbben izgasson, lázitson s elkeseritsen a magyarok ellen.
Fájdalom! ezen embernek szép esze s jó tolla van, de eszét és tollát
eladta Metternichnek, ki azt a magyarok elleni bujtogatásra használja.
Beláthatlan ennek a következménye, mert ha gyökeret ver, az olyan lesz,
mint a taraczké, mély és kiirthatlan. Pedig nagyon szórják az ártalmas
magot. Igéret, pénz, hivatalos nyomás és minden eszköz, a mivel a bécsi
rosszakarat rendelkezik, Magyarország gyöngitésére szolgál.
Lelkiismeretlen vezető, mint Gáj, nem gondol vele, hogy saját fajának is
sirásójául szegődött, hisz ő kitüntetésekben részesül s gazdagszik.
Veszedelmes ember! Ez az állapot sok bajt, mondhatnám szerencsétlenséget
fog okozni hazánknak, s Horvátországnak is vesztét idézheti elő. Bécsből
indul ki minden, Metternich műve az egész, mi utóvégre rajtok is
megboszulja magát.

Sokáig beszélgettünk az itteni szomorú jelenségekről, mig végre Vukovics
felkiáltott: Azért ne búsulja ugy el magát, vannak itt ép szivek, erős
jellemek s igaz hazafiak is ám, kik belátják és átérzik, hogy csak a
magyar barátság mellett boldogulhatnak, kik őszintén rokonszenveznek
velünk. Ép oly férfiut látogattam meg, Jozipovicsot, de sajnálatomra nem
találtam. Most pedig menjünk, tekintsük meg a várost.

Ettől minden kedvem elment, pedig megérkezésünkkor oly érdekes és szép
fekvésűnek találtam, hogy élvezettel készültem majd körültekinteni; most
pedig látni sem akartam. Ugy vagyok vele, mintha soh’sem lettem volna
benne, mindössze annyit láttam belőle, a mennyit azon keresztül kocsizva
látni lehetett.

Javában füstölgettünk, midőn az ajtón egy szikár, nagy szakállas férfi
lépett be. Szemei örömben ragyogtak, mi arczának rokonszenves
kifejezését egész átszellemültté tette.

– Lakásomon Vukovics Száva keresett.

– Jozipovics? kiáltá Vukovics.

– Igen.

És e két derék férfi, ki először látta egymást az életben, mint igazi jó
testvér összeölelkezett.

Fölösleges a turopolyai grófról, hazafias működéséről, nemes érzelmeiről
s az anyaország iránti hű ragaszkodásáról sokat elmélkednem, az ő multja
a történelemé; nemesen s egész jellemszilárdsággal haladt elejétől végig
pályáján; az 1843-iki és 1847-iki országgyülésen férfiasan s
következetességgel harczolt a kamarilla ármányai ellen; az 1848–49-iki
nagy és nehéz időket, a megtámadott alkotmány és szabadság érdekében,
elejétől végig küzdötte, s aztán férfiasan türt évekig tartó fogságot.

Szerettem volna némely tős-gyökeres magyar embert ide állitani, hogy
ennek a rácz és horvátnak nézeteit meghallgassa. Beszélgetésük minden
szava lelkem mélyéig hatott; éjjel-nappal szivesen elhallgattam volna
őket. Ez a két kiváló alak, magasztos lélek, első pillanattól fogva
legbizalmasabban közeledett; szőnyegre hozták a Ráday, Wesselényi
pörbefogatását, a Kossuth, Lovassynak s Tormásy bebörtönöztetését, a
szabadszólás és eszmék üldöztetését, mik Metternich alatt rendszerré
nőtték ki magokat. Meghányták-vetették azt a sok törvényszegést és
felhalmozott, de sohasem orvosolt sérelmeket. Beszéltek a bánáti és a
horvát viszonyokról, a teendőkről oly szellemben, hogy önkényt felmerült
bennem a gondolat: mig Magyarországban vannak ily ráczok és horvátok,
fondorkodhatik Metternich akármennyit, aláaknázhatja az ország
alkotmányát kedve szerint, felgyémántozhatja bérenczeit az udvari
ékszerész teljes készletével, kábithat magas kegyekkel, s elvakithat
legfelsőbb kitüntetésekkel akárhányat, Magyarországot aléltan s
eldarabolva még sem fogja látni lábainál.

És hogy ez nálok igaz érzelem, hamisitatlan meggyőződés volt, mutatta
egész életök a koporsó bezártáig, mint megmutatta Damjanicsnál, Zákó
Istvánnál és több horvát és rácz kitünőségnél.

Este a szálloda előtt nagy csoportosulás volt. Azt gondoltuk, a
törököket illeti, mert szomszédságunkban egy török küldöttség időzött,
valami Dráva szabályozási ügyben. Azonban az éktelen lárma, mely
hirtelen felcsapott, mint a vihar, a süvöltözés, és zsivio Gáj!
orditozás meggyőzött arról, hogy ez Vukovics ellen rendezett tüntetés.

Másnap folytattuk utunkat a kedves Fiume felé.

A napokban az a mondat üté meg füleimet, hogy Metternich herczeg
szerette a magyarokat.[1] Jobb lett volna ezt tán igy kifejezni: étvágya
volt a magyarokra. Nemcsak elnyomni, de nyakára is hágni akart a
magyarságnak. E mellett tanuskodik számtalan megyei jegyzőkönyv, a
követi utasitásokban foglalt sérelmek, s a Metternich kormány alatt a
hadseregben a magyarság iránt naponkint fokozottabb mérvben elharapódzó
ellenszenv. Magyar embernek, ha csak nemzetiségéből teljesen kivetkőzni
nem akart, a hadseregben maradása nem volt, boszantották, üldözték,
mignem beadta lemondását; a szegényebb sorsu türt, szenvedett, s
kilátásainak netovábbja a kapitányság volt, ekkor sietett magát
nyugdijaztatni; magyar születésü törzstiszt már csak olyan akadt, a
kinek vérébe ment át a magyart semmibe se venni. És ha magyarokon
kihágást vagy sérelmet követett el a katona, büntetése előléptetés lőn,
mint történt a Nákó-féle esetnél a bánságban, mikor még a harangokat is
félre kellett verni, vagy a temesmegyei kihágásnál, mely az országot
fellármázta. Hát természetes, ha a hadseregben illő arányban magyar fő-
és törzstisztek találkoznak, még se lehetett volna a magyart ezen az
uton is oly rendszeresen nyomni és üldözni. És mi mást bizonyit az, hogy
a nemzet nagy áldozatokkal fölépitteté a Ludovica akademiát, s minden
sürgetései, erélyes föllépései daczára nem tudta elérni, hogy abban
magyar ifjak tisztekké képeztessenek, s miért? bizonyára nem, mintha
képzett tisztekre a hadseregnek nem lett volna szüksége, hanem azért,
hogy azok ne legyenek magyarok.

A Metternich kormány magyar barátságának kitünő jeleit adta a magyar
kincstári és korona-jószágok kezelésénél is. Idegen volt ott minden, a
mi csak magyar; berendezés, igazgatás, levelezés, tárgyalás mind németül
folyt; a sárga-feketére festett kapukon, oszlopokon és épületeken
kétfejü sasok őrködtek, hogy valamikép a nemzeti szellem oda be ne vegye
magát. Ép ily kincstári igazgatóság élén állott azon b. Ambrózy Lajos
is, kiről gróf Széchen Antal őnagyméltósága s tagtárs ur a többi
kitünőségek közt jegyzeteiben megemlékszik. Valóságos erkölcsi
hadviselést űzött azon kormány a magyar nemzetiség ellen, annyira, hogy
nem átallott még oly tős-gyökeres magyar városban is, mint Szeged, a
kais. Salzamt-ot fekete-sárga szineivel s kétfejü sasaival befészkelni,
hadd korcsositson s németesitsen ott is, amennyit csak lehet. Nem volt-e
alattok lázadással határos vétség a magyar nemzeti szineket használni? A
magyar törekvések elé nemcsak gátokat vetettek, de azt minden úton-módon
német terjeszkedéssel vagy illir izgatással ellensulyozni igyekeztek.

És ha akkor nincsenek a most eltemetett megyei intézmények az ő
kigúnyolt táblabiráikkal, kis nemeseikkel s alkotmányos bástyáikkal,
hova juttatta volna a dicső Metternich kormány a magyarságot?

Most, majdnem félszázaddal később, a mint Horváth Mihály »Huszonöt év
Magyarország történetéből« czimű jeles művét olvasom, ha lett volna is
valami kételyem azok valódisága iránt, a miket akkor hallottam és
tapasztaltam, eloszlanék. Mit mond ő? »A kormány, melynek élén Lajos
főherczeg és Metternich államkanczellár áll vala, kik a birodalom
politikáját a beteges Ferdinánd alatt kényök-kedvök szerint igazgatták,
szigorú eszközök foganatba vétele által szándékoztak megfélemliteni a
nemzetet.«

Ugyanazon műben másutt:

»Ha csak a legközelebbi korszakot, az 1825 utánit vizsgáljuk is, látjuk:
a nép érdekében emelt, bár igen mérsékelt szabad szót börtönnel
fenyitve; a követválasztást, az országgyülési salvus conductust
megtámadva; az ébredő szellem ellenében terrorismust gyakorolva; a
határőrvidéket egészen német lábra állitva, és az országtól tényleg
elszakitva; az indirekt adók iránti intézkedést a nemzet kezeiből
kicsikarva; a vallási szabadságot örökös kormányi zaklatásokkal
nyugtalanitva; a királyi városokat minden törvényhatósági önállásából
kivetkőztetve; magát a királyi helytartótanácsot a bécsi német cabinet
parancsainak postahivatalává alacsonyitva; látjuk Horvátországban a
magyar nemzet elleni forrongást a kormány által pártoltatva, s a pártos
illir hősöket kormány-kegyegyekkel elárasztva, a magyarok alkotmányos
szellemű barátait pedig üldöztetve.«

A ki azon időben megfordult Horvátországban, meggyőződhetett a
fentiekről, de a távolból is, ha valaki figyelmet forditott rá,
láthatta, hogy az illir üzelmeknek a Metternich kormány volt a lelke,
vagy mi mást bizonyit az, hogy a kormányhoz legközelebb álló méltóságok
s egyedül a kormánytól függő magas hivatalnokok egész nyiltan izgattak a
magyarok ellen? Igy Haulik zágrábi püspök, Gáj táborában harczolt egész
tekintélyével és befolyásával; Kulmer báró is kibontotta az illir
zászlót s szerzett annyi érdemet, hogy jutalmul később a császári
miniszteriumba kineveztetett. Báró Jellasich, mint iszonyún eladósult
végvidéki ezredes, Gáj lapjában szórta a magyarok ellen a gyűlölség
epéjével irt költeményeit, s egyszerre nemcsak adósságai lettek
kifizetve, de nagyon fényes lábon kezdett élni; aztán tábornokká, majd
meg horvátországi bánná lőn. Mi ez, ha nem jutalom? és miért? miután még
csak jó katona sem volt, elvitázhatlan dolog, hogy a magyarok elleni
sikeres izgatásaiért.

Ha más tények nem bizonyitanák is a hűtlen kormány bujtogatásait a
magyarok ellen, elég hangosan vádolja az maga, hogy kik voltak az élén s
miként jutalmaztattak.

Természetes, hogy további utazásunkban a fentebbi események képezték
beszélgetésünk tárgyát.

Amint megláttam Fiumét, a tengert, feledtem Zágrábot az ő illireivel.
Fiume elbájolt; kedves szép város, előtte a tenger, mögötte hegység.
Negyven év előtt ép oly vendégszerető, barátságos és magyar érzelmű
volt, mint a milyen ma. Ifjukori legszebb emlékeim közé tartozik az a
nehány hét, melyet itt töltöttem. Először is az Ürményi térre siettem, s
nem tudtam eltelni a tenger látásával; este a szinházba mentünk, onnan a
Cassinoba estelizni, hol a kormányzóságtól Kiss Miklós és Inkey Edmund
ifju emberekkel sokáig elmulattunk. Szállásunkra »al bon pastore«
fogadóba térve, a pinczér azzal fogadott, hogy ott már nincs szállásunk,
mert Cornett consul pogyászunkat elvitette, s a cseléd itt vár, hogy
elkisérjen. Noha késő volt már, az egész család teritett asztallal várt
ránk: az ur, neje és kedves két leánya. Az asztalon hüsitők, déli
gyümölcsök és ciderbor várt fogyasztásra, nagy csomó fiumei szivarok
társaságában, ezek akkor hiresek voltak.

Fáradhatlan voltam a vidék szép és nevezetesb helyei bebarangolásában.
Frangepán várában, midőn a Zrinyiek és Frangepánok siremlékeit
olvasgattam, Zágráb óta először jutottak eszembe az illir üzelmek.
Elgondoltam, hogy annyi századokon át fennállt Horvát- és Magyarország
közt a viszony, hogy volt Zrinyi magyar költő, magyar hős, s a
szabadságért magyar vértanu; küzdöttek a magyar szabadságért a
Frangepánok, és volt, a ki az igaz ügyért a vérpadon végezte nemes
életét. És voltak magyarok, mint Korvin János, a kik meg Horvátországban
teljesitették hazafiui kötelességöket. Igazi és szent közösügy állt fenn
a két nemzet közt, s ezt most a bécsi reactio megvásárolt tollakkal,
szerencsevadászok ármányaival s felbujtogatott tömeggel le akarja
romboltatni.

Uj volt előttem táj, emberek, szokások és éghajlat s egyik kellemesb
benyomást tőn, mint a másik. Ha fölmentem a hegyre, egészen elbájolt az
előttem elterülő szép Fiume, aztán a morajló tenger, láttam Veglia
szigetét, s a dalmatiai hegyeket. Órákig tudtam itt elmerengni. Aztán a
városban az a vidorság, élénk élet; minden lépten-nyomon a szivargyártó
lányok igéző dala, mert akkoriban harmincz-negyven házban folyt a
szivargyártás, mi Fiuménak egyik legnevezetesb ipar és kiviteli czikke
volt. Nem egyszer ragadott lelkesedésre az, hogy a fiuméiak nagyobb
undorral fordultak el az illir szédelgésektől, mint mi, s nem késtek
tiszta magyar érzelmeiknek tüntető kifejezéseket adni; a kormányzóság
egész személyzetét, mely magyarokból állt, csaknem tenyereiken
hordozták; a magyar utasokat vendégelték, szórakoztatták; holmi illir
hősködéseknek ellenben oda sem néztek, s ha a kávéházak előtt egy-egy
utczai énekes, koboza mellett Figarot énekelve eljátszotta, s utána
rágyujtott egy gúnydalra az illirek ellen, zajosan megtapsolták s
ismételtették. Fiume azóta haladhatott szépségben, gazdagságban;
ámulatba ejthet kikötője s vasuti összeköttetése az európai nevezetesb
városok szinvonalára emelhette, de rokonszenve, barátsága s szeretete a
régi maradt. Maradjon is, a mig Magyarország fennáll; legyen ezentul is
a nemzet elkényeztetett gyermeke, s bizonyosak lehetünk, hogy mint eddig
nem élt vissza a hajlammal, ugy ezután sem fog, mert ragaszkodásának
alapja erős meggyőződés, s rendithetlen hűségének nehéz időkben is
kitünő jeleit adta.

Fiumétól könyes szemekkel váltam el, s ugy éreztem magamat, mint midőn
édes testvérnek mondunk »isten hozzádot«, kit vagy látunk még valaha az
életben, vagy soha.

Végre hazaérkeztünk. Én ugy megrakodva éreztem magam tapasztalatokkal,
mintha a fél világot beutaztam volna. Barátaimnak mindenfelé irtam, hogy
mennyit láttam, s természetesen a horvát izgalmas ügyekről is.

Távollétünk alatt itthon a munka nagyon felszaporodott, Vukovics pedig
lelkiismeretes hivatalnok volt, ki nem csak biráskodásaival, de még csak
jelentéseivel sem maradt hátralékban soha. Éjjel-nappal dolgoztunk, a
mig rendes kerékvágásba jött megint minden hivatalos ügy. Csak azután
kezdett Vukovics barátaival s elvtársaival értekezni a megyei és
nyilvános dolgokról.

Berekszó és temesvári szállása, mint az ellenzék központja, ismét
csillogott szellem és eszme gazdagságával.

Vukovics hazajövetele felvillanyozta a pártot, s a teendők iránt az
előmunkálatok megkezdettek.

Vukovics Sebő pártvezér mellett leginkább kimagaslott Ormós Zsigmond, a
ki iránt Vukovics gyöngéd barátsággal viseltetett. E két fiatal férfi
körül csoportosult a szabadelvü párt minden kitünő harczosa és jeles
szónoka: Röth Sándor, Murányi (Kulterer) Ignácz, Radványi (Winkler)
Imre, Fülep Lipót, Bőjtös Imre, Dessewffy Béla. Ormós Zsigmondot kivéve,
ma valamennyi Vukovics Sebővel együtt az örök álmot aluszsza.

Közügyi szerepléseiktől eltekintve, egyénileg is mind szeretetreméltó
barátságos lovag volt.

Engem természetesen Ormós Zsigmond érdekelt legjobban, mint a
bálványozásig tisztelt főnököm Vukovics Sebő legmeghittebb barátja, s
mint az első eleven iró, kit életemben láttam, legalább olyan, kinek
kötetes mű elején ott állt a neve. Eddig még csak festve láttam
ilyeneket. Ormós Zsigmondtól ott kézen forgott a Véres boszu czimü
regény s a Pesti Hirlapban folytonosan jelentek meg czikkei.

Ormós tevékeny részt vőn a megyei gyüléseken, s Vukovics
oroszlán-részéből mindenkor neki is jutott valami; kötelességének mint
megyei hivatalnok buzgón és példásan megfelelt; ráért irodalmi ügyekkel
is foglalkozni; mint tetőtől-talpig elegans és szellemes ifju, a
társas-körökből sem hiányozhatott. Karácsonyi Guidó jelmezes estélyei,
az előkelő világ mulatságai őt nem nélkülözhették, mert – ma már
udvariatlanság nélkül bevallhatjuk – a hölgyvilágnak elkényeztetett
kedvencze volt.

Mikor Vukovics Sebő mint követ az országgyülésre ment, a szabadelvü párt
vezetése Ormós Zsigmondra maradt.

Ezen erős és jól szervezett szabadelvü párttal szemben állt nem
kicsinylendő erővel a konzervativ párt, mely azonban mindég verességet
szenvedett, s csakis egyezkedés utján vihetett ki néha valamit, például
hogy Szabó Antalt másod-alispánná válasszák. E párt vezértagjai: báró
Ambrózy Lajos, népszerütlen, büszke férfi, a kincstári kormányzóság
elnöke; Lukács Ignácz, tudományos, szerény ifju, ki munkássága,
erőteljes tolla, s tartalmas szónoklatai által akárhol s bármely pártnál
kiváló helyet foglalhatott volna, oly egyéniség volt, ki az ellenpártnak
is osztatlan tetszését és elismerését birta. Aztán Szabó Antal, Ambrózy
György sat.

Roppant különbség volt a két pártnak az ifjuság iránti magatartásában;
mig a szabadelvüek bevonták társaságukba, meghallgatták egyben-másban
véleményöket, a tévedést gyöngédséggel igazitották helyre s szivesen
oktatták, addig a konzervativek csak magas polczról néztek le ránk.
Tapasztalásból mondhatom, mert egy Vukovics, Ormós s a többi fenn
elősorolt szabadelvü vezértagok velem, gyakornokkal barátilag s mint
magokhoz hasonlóval érintkeztek, de az Ambrózyak minden alkalomnál
éreztették felsőbbségöket.

Már négy évtizede mult, s nem tudom feledni. Gyarmathán uriszék volt;
Ambrózy György asztalánál sok vendég ült s a beszélgetés tárgyát képezte
egy földmives esete, ki saját szőlőjéből egy kosárka szőlőt vitt haza
családjának; rajtaérték s Ambrózy György, mint földesur, keményen
kivánta megbirságoltatni, példaadás végett. Szóltak mellette, de többen
ellene. Eh, uraim! mond Ambrózy, hogy lehet őt védelmezni, hisz ez ép
annyi, mintha a földeken keresztbe rakott buzából vinne haza, mielőtt
tizedét leadta volna.

Én szerényen beleszóltam s a különbséget fejtegettem a közt, ha valaki
megtizedelés előtt buzát visz haza, s a közt, ha egy kosárka érett
szőlővel akar kedveskedni gyermekeinek a saját szőlőjéből, a melyben
azok jó és rosz időben egész éven át dolgozni segitettek.

Ambrózy erre felütötte fejét s iszonyu orrhangon kezdte: Amice Degré!
majd ha a magáé lesz Gyarmatha, vagy lesznek tizedes-szőlői,
megmondhatja véleményét, addig azonban csak bizza ránk, hogy miként
fogjuk fel a dolgot.

Azt gondoltam, rám szakad a szoba boltozata, szemeimet a tányéromra
sütöttem, s ebéd végeig föl sem emeltem. »Igaza volt, édes barátom, e
szókkal lépett hozzám Ormós Zsigmond, föl se vegye, mivel Gyuri nem
tudott okokkal czáfolni, fennhéjázással akarta elütni a dolgot«. Csak
akkor lélegzettem fel, mikor Temesvár felé kocsiztunk.

Most veszem észre, hogy a két párt vezértagjairól szólván, a megye egyik
kitünőségéről, a hatalmas tollu, élczes beszédü, ékesen szóló s
tudományos Várkonyi Ádámról elmulasztottam megemlékezni. Hát ez nem
feledékenységből történt, nem is valami neheztelés miatt, mert igaz,
több előszeretettel viseltettem Vukovics és Ormós irányában, azért
Várkonyinak őszinte tisztelője s nagy eszének csodálója voltam mindég.
De mint nem tudtam akkor, ugy maig sem tudom, hogy melyik pártnak volt
hive? Ő a két párt között lebegett, hol az egyik hitte a magáénak, hol a
másik, végeredményben mégis az ellenzékhez huzott, mire elég bizonyság,
hogy később szabadelvü utasitással Vukovics Sebő követtársa volt az
országgyülésen.

Temes, Arad és Torontál szomszédmegyék versenyeztek a szabadelvü eszmék
keresztülvitelében; Aradon Csernovics Péter és Török Gábor vezérkedtek,
s noha Török Gábor országos tekintély volt, csakis Csernovics Pétér
roppant pénzáldozataival lehetett egy-egy eszmének győzelmet
biztositani. A tisztujitások, követválasztások Csernovics Péternek
mindannyiszor egy-egy vagyonát emésztették fel, s mégsem birt
erkölcsileg odaemelkedni, a hol Temes megye állt, a hol soh’sem
szerepelt pénz, hanem szellem. Csernovics Péternek elvitázhatlan érdeme,
hogy Arad megyét arra a szinvonalra birta emelni, a melyen állt és
megmaradt, holott neki erős küzdelme volt Faschó József, Bánhidy, Biró,
Salbeck Jakab, Kornya és Atzélok ellen. Bohus János nagy vagyonával
rendesen tartózkodó állást foglalt, de ha Csernovics kikaparta a
gesztenyét, segitett azt megenni, és szabadelvü volt.

Csernovics Péter óriási vagyonának szép részét a közügyek emésztették
fel; ő nem csak a forradalom előtt áldozott a szabadelvü eszmékért, de
forradalom alatt is egész következetességgel megállott minden helyet,
oly férfiasan és elszántan, mint sok nagyszerü magyar nem. Százezekre
ment a kára, mit elhajtott juhokban, marhákban, elszállitott s
fölemésztett takarmányokban s gabonanemüekben az oroszok neki okoztak.
Csernovics soh’sem panaszkodott. Fogságra itélték, kiszabadulván, ujra
üldözték, s ismét el lőn itélve; türt és nem panaszkodott. Mikor aztán a
kiegyezés létrejött, s a visszaállitott magyar kormány a temesi
főispánságot, melyet ő nehéz időkben válságos viszonyok közt oly
erélyesen betöltött, másra ruházta, akkor Csernovics Péter elkáromkodta
magát. Alkalmam lesz majd erről a nem méltányolt hazafiról későbben is
szólni.

Sokszor hallottam felhozni, hogy Kossuth Lajos az emberek
megválasztásában nem volt szerencsés. Meggondolatlan beszéd; mikor
nyakra-főre ezer helyre ezer embert kellett alkalmazni, lehet-e egy-két
balfogást elkerülni? Jézus isten volt, s a tizenkét Apostol közt nem
tévedt-e egyben? Hát Csányi Lászlót, Bonis Samut, Perényi bárót,
Jeszenák bárót, Damjanicsot, Klapka Györgyöt, Bemet, Aulichot, Horváth
Mihályt, Teleki László grófot, Batthyányi Lajos grófot, Batthyányi
Kázmér grófot, Jósika Miklóst és más száz meg száz történelmi nagyságot
nem Kossuth választotta-e? Csernovics Péterrel is szerencsés választást
tőn, ki méltó volt és maradt, ugy az ő, mint a nemzet bizalmára.

Torontál megye nem sok súlyt fektetett a szabadelvüségre, s a két
szomszédmegye elől nem szellemi uton, de aczélos buzával igyekezett
elnyerni a babért, és ez sikerült is. De ha másért nem, csak azért is,
hogy gyülésezni lehessen, s vitatkozhassanak, kellett ellenzék melynek
vezére Karácsonyi László és Hertelendy Miksa volt, körülbelül a párt is
ő belőlök állt. Torontál megye büszkeségét Karácsonyi László, Kiss Ernő,
Karácsonyi Guidó, Étskai Lázár, Csekonics János sat. kiskirályságok
képezték, a melyekhez foghatók csakugyan fél Magyarországon sem voltak.
Ezzel csináltak politikát, követválasztást, utasitásokat s tisztujitást.

A két szomszédmegye felett szellemi tekintetben Temes megye kimagaslott,
s hogy a szabadelvüpárt vezérférfiai mennyire lelkiismeretes hivei
voltak az ügynek, meglátszik abból is, hogy a fegyverletétel után kettő
számüzetésbe, a többi meg börtönbe került.

Ormós Zsigmond ma az egyetlen élő azon szabadelvü párt jeles vezértagjai
közül. Társai szellemét ma is derekasan képviseli.

Jelenleg Temes megye főispánja. Boldogsága teljes lehet, mert azon
magnak, melyet évtizedek előtt elvetett, gyümölcsét élvezi.

A mai Temesvár örvendetes haladásán meglátszik, hogy ott a régi Ormós
Zsigmond szelleme működik.



III.

A gyakornoki évet szivélyes pajtások, s előzékeny főnökök közt
szerencsésen eltöltvén, a lehető legjobb ajánlatokkal jöttem Pestre kir.
táblai jegyzőül fölesküdni.

Ez oly mozzanata volt az akkori ifjuság életének, mely három éven át
vágyakkal, reményekkel tölté el keblét. Összejönni, találkozni a régi
pajtásokkal, megismerkedni az ország minden vidékéről idesereglett
kortársakkal; feltalálni azokat, a kiket soh’sem láttunk, de a kikkel
leveleztünk; hallani Kossuth Lajost, Széchenyi István grófot, Nyáry
Pált, Szentkirályi Mórt, a pestmegyei gyülésterem e nagy és kiváló
alakjait. Ez maga megérdemelte tizenhárom évig a tanodai élet
izetlenségeivel megküzdeni.

Legnagyobb izgatottság közt váltottam öltözéket, s azonnal siettem az
ifjuság gyűlhelyére, a Pillvax kávéházba. Mondjuk, az ország egy nagy
kert, s annak kiválogatott virágaiból lélekemelő bokrétát lehetett itt
látni. Viruló arczok, ruganyos tagok, választékos öltözetek, s vidor zaj
jellemzé a sokaságot. Itt szikrázó elmésséget, ott fellángoló örömhangot
lehetett hallani. A tekeasztalt vidor sereg vette körül, egyszerre éles
hang üti meg fülemet, a mint elkiáltja magát roppant palóczos
kiejtéssel:

– Hányás?

Ránézek, látom villogó szemü, borzas haju kis ifju. Hozzáléptem e
kérdéssel:

– Nem vagy Lisznyay Kálmán?

– És te Degré Alajos?

Soha sem láttuk egymást, csak leveleztünk és én levelei után ráismertem,
ő meg csakugy találomra rámbukkant. Meg is verselte valahol ezt a
sajátságos véletlent.

Még azon délután Lisznyay egy vigyorgó képü, egészséges kinézésü szőke
ifjut mutatott be.

– Nézd, ez meg Lauka Guszti.

Lauka ráfogja, hogy én őt teins urnak szólitottam. Én azt hiszem,
nagyobb czimet adtam neki, mert ép előtte való nap nyert az akadémián 10
aranyat valami költeményért. Ilyen embert én akkor nagyon megcsodáltam,
még ha a kedélyes Lauka Guszti volt is. No de azért mindjárt jóbarátok
lettünk, nem csekély büszkeségemre. Lisznyay mint a kényeső futkosott
ide-oda, majd ennél, majd annál a csoportocskánál fordult meg, mindenütt
tudott valami felett csodálkozni, aztán a tekeasztalnál kiáltott fel
elragadtatással valami szép lökésen. Egyszerre csak eltünt, s én
Laukával maradtam, ki pillanatról-pillanatra nagyobb lőn előttem,
beszélt a spanyol nyelv szépségeiről, s egyes mondatokat idézett;
panaszkodott, hogy tegnap Vörösmartynál estelizvén, minő rosz pezsgőt
ivott, na de aztán helyrehozta, mert elment Kuthy Lajoshoz egy csésze
theára. Végre még kávémat se engedte hogy kifizessem, ő vendégelt meg.
Most Lisznyay Kálmán szép szálas ifjuval karöltve közeledett. Az ifju
meglepő alak volt; ábrándos kék szemek, harmatos fehér arcz kevés pirral
szinezve. Ha kis szőke bajsza s szakálla nincs, átöltöztetett nőnek
lehetne tartani.

Lisznyay bemutatott egymásnak; – Szelestey László volt.

Együtt töltöttük az estét, elmentünk szinházba, azután estelizni a
borsajtóhoz, onnan Szelestey szállására, ki nekünk költeményeiből
olvasott föl, Lisznyay meg szavalt, s Lauka, nagy megbotránkozásomra,
egyikre is, másikra is gúnyos megjegyzéseket tőn.

Ne bántsátok azt a jó táblabiró világot, az adott a hazának szilárd
jellemü, vasakaratu, nagyszivü és lángeszü történelmi férfiakat, az
nevelt hazaszeretetben s lelkesedésben felülmulhatlan ifjuságot,
ifjuságot, melylyel az 1848-at meg lehetett teremteni.

Én szivörömmel szeretek visszagondolni azon időkre. Az ország fiatalsága
egy családot képezett; ezren s ezren évenkint összejöttek a fővárosban,
mint a királyi tábla leendő, vagy már felesküdt jegyzői, kik közt
összetartás, hazafias szellem, s a nagyok iránti hódolat képezte a
testvéries kapcsot, s aztán szétoszlottak a megyékbe, tovább fűzni ezt a
lánczolatot s terjeszteni a közös szellemet. Az ország minden megyéinek
fiatalsága szabadelvü ellenzéki volt, s a legkormánypártibb megye
ifjusága is egy-két ellenzéki szónok (mert ennyi csak akadt mindenütt)
körül csoportosult.

Olvastuk a »Kelet Népét« a »Felelet a Kelet Népére« czimü röpiratot
könyvnélkül tudtuk. Kossuth Lajosnak majd szivemelő, sokszor kebelrázó s
ismét a hideg észhez szóló vezérczikkeit, melyekben annyira ragyogtak a
magasztos eszmék, emelkedett hazafiság és tündöklő szellem, melyek
örökké varázserejü tollának szépségeivel voltak irva, magunkba szivtuk,
mint az egyedül éltető léget. Tudtuk, melyik megyében mikor van az
évnegyedes közgyülés, a honnan barátaink az ellenzék szónokainak
beszédeit szétküldözgetni siettek, a melyet egymástól leirogatva, alig
találkozott megyei fiatal ember, kinek remek beszédgyüjteménye ne lett
volna.

Ha visszagondolok, midőn 1841-ben Zala megye egyik közgyülésén, valamely
alárendelt kérdésben, ha jól emlékszem, a mezei rendőrség tárgyában,
Deák Ferencz és Deák Antal közt véleménykülönbség merült föl, csaknem
könyekre fakadtunk, a két beszédet olvasva, hogy most a két nagytestvér
közt szakadás fog támadni, s akkor mi lesz az ellenzékből? mi lesz a
hazából?

Magamról tudom, miként azok, kiknek még nem volt alkalmuk a pesti életet
ismerni, megbámulták az olyan embert, kiről tudták, hogy látta Deákot,
Kossuthot, Széchenyit. Nem hiába bálványoztuk már akkor a három nevet, a
későbbi nagy események mindenik számára egy-egy fényes lapot
biztositottak a világtörténelemben.

Századok mulhatnak el, mig ily három nagyság egyszerre magasodhatik ki a
nemzet zöméből; egyik-egyik óriás szellemének a Kárpátoktól Adriáig szűk
volt a határ, túlszárnyalt országokat, tartományokat, s mindenik
világnagyság lőn. Széchenyi István a gőz- és vizerő mérlegét tartva
kezében, az ország anyagi felvirágzásán fáradozva, azt a polgárosult
államok szinvonalára törekszik emelni; Deák Ferencz a béke olajágával
szellemi hóditásokat tesz, s az önkény szuronyai ellenében a tudomány,
jog és bölcseség fegyvereivel küzd; Kossuth Lajos a szabadság
zászlójával, elragadó szónoklatával, hatalmas eszével, s hazáért lángoló
szivével nemcsak a vén Europát, de még az uj világrészeket is
megrázkódtatá.

Mindhárman az eszményiségig önzetlenek, Széchenyi István, mert gazdag
volt, sajátjából áldozott sokat a hazának; Deák Ferencztől egy korona
sorsa függött, s ő mégis mint szerény körülmények közt élő egyszerü
polgár költözött jobblétre; Kossuth Lajos kezében egy ország kincse s
hatalma volt, ő mégis ma szerény elvonultságban eszi munkával szerzett
kenyerét.

Nem szobor, oltár illet meg ily kiváló jellemeket.

1841-ik év Szent István törvénykezési ülésszak volt, midőn a
táblai-jegyző esküt letenni szintén a fővárosba érkezém.

Ilyen terminusok alkalmakor Pest hasonlita egy kerthez, melybe tavaszkor
a kertész csoportozatokba kirakja virágait az üvegházakból; az utczák
pezsegtek, a nemzeti szinház megtelt, a kardok csörögtek – mert eskühöz
s az ülésekbe a táblai jegyzőknek magyar diszben kellett menni – a zene
szólt, s vidámság, ifju életkedv harsogott fel mindenfelé. – Az ország
virága, a jövő nemzedék szine-java jött össze.

Ha elgondolom, ha visszaemlékezem, minő érzelmek dagaszták akkor
keblemet, minő reményektől hevült szivem, s a képzelődés milyen
nyargalódzást vitt véghez agyamban! Találkoztam oly pályatársimmal,
kikkel ekkoráig csak leveleztem, a nélkül, hogy valaha egymást láttuk
volna, azonnal benső barátokká levénk; szemeimet az emelkedő ifju Pest
szépségein legeltethetém, s pillanatról-pillanatra lestem az alkalmat,
hogy mikor és hol láthatom meg a haza legnagyobb férfiait, a nemzet
legmagasztosabb szellemeit? tovább legmerészebb vágyaim se terjedtek.

Lajos napja előestéjére az összesereglett ifjuság Kossuthnak nagyszerü
fáklyásmenetet terveze. A tartandó szónoklatra pályázat lőn hirdetve, s
a megbirálásra Erdélyi János, Garay János és Vachott Sándor kérettek
fel.

Engem is megszállt a láz, vagy ihlet s beszéd készitéséhez kezdtem. –
Lelki szemeim előtt lebegett az a tenger ifjuság, mely most Pestet
elözönli, az a sok deli alak, értelmes fő s szellemet sugárzó szemek
mind azt látszottak nekem mondani: nem te, mi vagyunk e kitüntetésre
hivatva. Ám legyen, gondolám, ily téren maga a versenyzés is dicsőség.
Aztán irtam, inkább érzelmeimnek adva kifejezést, mint csak távolról is
arra gondolva, hogy a kitüntetés Kossuth Lajost üdvözölni engem érhetne.

A birálók a beszédet megválasztották, a jeligés levél felbontatván, száz
meg száz ifju éljenzé nevemet.

E pillanattól kezdve nem jártam Pest kövezetén, de Pest fölött a
felhőkben.

Roppant izgatottság közt éltem át az időt másnap estig, a mikor díszbe
öltözve, megjelentem a kitüzött helyen.

Az uri-utcza el volt lepve ifjusággal, s negyedórával megjelenésem után
hat-hétszáz szövétnek lobogott.

Zeneszóval megindult az impozáns menet. A szép-utcza egyik kétemeletes
háza előtt nagy körben lángfalat képeze a tömérdek égő fáklya. A kör
közepette álltam én. Egyszerre átellenben megnyilik a lángfal, a
zenehangok közé eget verő »éljen!« vegyül, s én bálványunkkal szemközt
álltam. A jelenet oly elfogulttá tőn, hogy a hang torkomon akadt volna,
ha e pillanatban kell megszólalnom; szerencsémre még darabig a zene és
éljenzés időt engede magamat összeszedni. Midőn a nagy hazafira emelém
tekintetemet, szemeiben a nyájas olasz égalj szép kék egét véltem
megpillantani. Sohasem láttam oly szelid, mondhatnám ábrándos és sokat
mondó szemeket. Bizalmat és bátorságot öntöttek belém.

Mély meghatottsággal és szent érzelemmel üdvözöltem őt.

Aztán megcsendült az a varázshatásu bűbájos hang, mely a sziveket
rezgésben tartá, mig beszédének magasztos tartalma s eszmegazdagsága az
elméknek nyujta szellemi kincseket. Beszélt a hazáról, hazafiui
kötelességekről s az ifju nemzedék hivatásáról, de ugy, hogy
ékesszólása, fönkelt szelleme lelkeinket magával ragadta. Alig hiszem,
hogy lett volna köztünk kebel, mely ne azt érezné s agg, ki ne azt
gondolná: esküszöm, hogy szeretni s védni fogom a drága hazát.

Kossuth távozott, de a lelkesedés kitörései nem akartak véget érni.

Az emelet ablakai felnyiltak, s ott megjelent Kossuth Lajos, mellette
pedig egy erőteljes férfi, jóságot sugárzó arczával s nyugalmas
mélységet kifejező szemeivel.

Dörgő »éljen Deák Ferencz!« harsogott fel a sokaságból.

Deák jószivüleg mosolyogva, karjára emelte keresztfiát, a kis Kossuth
Ferenczet.

Igy láttam együtt s egyszerre a két nagy hazafit.

Nem tudom, a felizgatott képzelet játéka volt-e, vagy az ablaküvegeken
megtört szövétnek láng viszfénye, de annyi igaz, hogy a két főt, mint
valami szentekét dicsfény körözettel láttam.

Ki hitte volna közülünk akkor, hogy e két nagy sziv ne együtt dobogjon a
sirig, hogy a két lángelme ne együtt világitson a nemzet haladó utain, s
e két magasztos ajk ne egyenlő igét hirdessen a haza boldogitására?

Rég volt; válságos időket éltünk át azóta, s az akkori pályatársaim
közül sokat – nagyon sokat elsöpört a vihar.

A haza két fénylő csillaga eltérő irányba kezdett világitani, s a két
nemes barátból nemes ellenfél lőn. Nagy maradt mindkettő, az
eszményiségig önzéstelen s az önfeláldozásig hazafi mindkettő.

Nem szégyenlem bevallani, hogy szemeim könybelábadtak, midőn a nagy Deák
Ferencz Kossuth Lajosnak a nemzet szine előtt az országházban oly
emelkedett melegséggel adta az elismerés koszoruját. És viszont Deák
Ferencz koporsóján minden értékes koszorúk közt legnagyobb
jelentőségünek tartom a kis cziprus lombot, melyet a nagy Kossuth Lajos
szentelt rá.

Nincs oly nemes ércz, melyből a három szellemóriásnak a nemzet elég
méltó szobort emelhetne. Állitsanak szobrot hősöknek, hadvezéreknek, a
Krupp- és Uchatius-ágyuk feltalálóinak, hirneves művészeknek, nagy
diplomatáknak, de Kossuth Lajos, Deák Ferencz és Széchenyi István oly
tünemények, kiknek Pantheont kellene emelni három oltárral, melyek
egyikén a szabadság zászlója, másikán a béke olajága, a harmadikon pedig
a haladás jelvényei mutassák meg a világnak, hogy mi az, a mi szent e
nemzet előtt.

Századok után századok enyészhetnek el, mig Magyarország egén ismét
három ily csillag fog egyszerre tündökölni.

Ezen ünnepélyesség után a »komlókertben« nagy lakoma következett, mely
kifogyhatlan volt a hazafias felköszöntésekben.

Másnap egy olaszos kinézésü ifju állitott be hozzám:

– Én Stampfl vagyok Fiuméból, kir. táb. jegyző.

Örömömben a nyakába ugrottam; a kedves Fiume még oly élénk emlékezetem
volt. Mielőtt szóhoz engedtem jutni, száz kérdést intéztem hozzá, az
ottani viszonyokról és emberekről, kik közt oly szép napokat élveztem.
Ugy belemelegedtünk a fiuméi beszélgetésbe, hogy barátom egészen feledé,
miért jött. Csak mikor távozni készült, kiáltott fel:

– Igaz! Császár Ferencz küldött hozzád, kéretne, ha meglátogatnád még
ma.

– Egy óra mulva ott leszek.

Császár Ferencz váltó-feltörvényszéki ülnök, nagy hirben állt az
ügyvédek és kir. tábl. jegyzők előtt; na meg mi irójelöltek azonfelül a
szerkesztőt és költőt is csodáltuk benne. Személyesen még nem láttam őt
soha.

Dobogó szivvel léptem be hozzá, mert akkor egy királyi táblai ülnök vagy
hétszemélynök igen nagy ur volt ám, hátha még különben is nevezetesség,
mint Császár Ferencz.

Meg voltam lepetve, oly elegáns, szép, szőke fiatal férfi fogadott,
ajkain édes mosoly, szemeiben jóság honolt.

Bemutattam magamat, azonnal székkel és szivarral megkinált.

– Elhozta tegnapi beszédét? kérdezte minden bevezetés nélkül.

– Nem.

– Pedig kérettem.

– Stampfl erről nem szólt.

– Ugy hát fáradjon el érte. A lapba közleni akarom.

– Bocsánatot kérek nagyságodtól, de a beszédet nem adhatom.

– És miért?

– Ismerem a lap elveit s nézeteit, tudom hogy beszédem gyarló oldalai
kiczégéreztetnének, s lelkesedésem kigúnyoltatnék.

Császár fejét mosolyogva megrázta e szókkal:

– Furcsa fogalmak! Nos, lássuk, szerencsésebb leszek-e a második
óhajtásommal; én önt, illő havi dijazás mellett, szeretném jurátusomnak.

– Ezt mély köszönettel fogadom, mert lehetővé teszi Pesten maradásomat,
s biztositom nagyságodat, hogy erőm és tehetségemhez képest a rámbizott
munkát teljesiteni fogom.

Császár a legszeretetreméltóbb főnök volt; soha munkával túl nem
terhelt; a jót megdicsérte, a hibák iránt elnéző volt. Én őt napról
napra mindinkább megszerettem.

Miként érzett irányomban ő, megmutatta azzal, hogy elvezetett a
kaszinó-bálokba, a vasárnap déli kaszinói hangversenyekre; több előkelő
háznál bemutatott, s mintegy bevezetett a pesti társas-körökbe.
Bemutatott Nákónál, ki akkoriban a legnagyobb házak egyikét vitte
Pesten. Oly fényes bálokat adott dunaparti palotájában, aminökről csak
olvastam, de soh’ se láttam. Palotájában szinház is volt, ehhez a nábob
magának külön dalmüveket iratott, a melyeket csak ott adtak elő, valami
Gentilluomo nevü kar és énekmestere betanitotta és rendezte az
előadásokat, mik a meghivott vendégeknek nem csekély gyönyörüséget
szereztek.

Soha, azelőtt épen nem, de azóta is alig láttam valahol nagyobb
fényüzést, mint abban a palotában; helyiség, szolgaszemélyzet s
berendezés a tündérmesék világába tartozott. Ha bál volt, amint a
kocsiból a pazarul világitott kapualjba lépett az ember, lába ugy
belesüppedt a puha szőnyegekbe, mintha csak londoni gyepen járna: a
lépcsőn fel az első emeletig déli és keleti buja növények közt vezetett
az út; a teremben káprázat fogta el a szemet attól a sok ragyogástól; a
tömérdek gyertya-világitást a márvány falak, óriás tükrök, a gyémánt,
smaragd, rubin-kövek mindenféle szinben ezerszeresen verték vissza; hát
még a tündöklő szemek! A házinő, gondolom – trieszti szépség, ott ült –
január elsején, fehér selyem ruhában, karvastagságu természetes
ibolya-füzérekkel diszitve; fején is vastag ibolyakoszoru nehezült dus
szőke hajára, varázs-illatot terjesztve maga körül. Mellette kilencz
vagy tiz éves leánykája, mintha csak az égből cseppent volna oda. Nem
akarok itt beleereszkedni azon meseszerü pompa leirásába, mi ezen
termekben uralgott, de hogy még is fogalmat nyujtsak azon bőségről és
kényelemről, mit a vendég itt élvezett, csak azt emlitem meg, hogy a
hölgypipere-szobákban valóságos keztyű- és bálczipő készlet volt, hol a
készséges szobaleányok nemcsak a megrongált női öltözéket hozták rendbe,
hanem a pórul járt czipőket s keztyűket ujakkal pótolták.

Éjfél után a társaság valóságos édenkert virányai közt sétált fel a
második emeletbe étkezni, hol a franczia konyha különlegességei s
legválogatottabb borok szolgáltak felüdülésül.

Étkezés után, midőn az első emeletre visszatért a társaság, meg volt
lepetve; szünóra alatt a táncztermeket átalakitották, úgy, hogy egészen
más virágokat, diszitményeket, s berendezést talált.

Ezen valóban gazdag és mesésen fényes mulatságokban soha egyetlen
mágnást sem lehetett látni. Az volt a beszéd, hogy azon főuri körökben
megsértették Nákót, s ő merő daczból akarta fényben és gazdagságban
túlszárnyalni vigalmaival valamennyiök termeit. Egy-két év alatt aztán
megunta ezt az állapotot, elment külföldre s a Magyarországból
jövedelmező millióit ott költötte.

Hát minden ember, s kisebb-nagyobb mértékben, minden kör is saját
fogalommal bir az önmegbecsülésről. Meglehet, hogy hibás felfogással
itélek, de nézetem szerint sokkal nagyobb érdem és hazafiság – még kevés
önmegtagadással is – itthon maradásra kötelezni oly embert, ki évenkint
százezreket költ, mint büszkeséggel verni a mellét azon meggyőződésben,
hogy hiába vannak itt milliói, ha valódi urak közt akar élni, keressen
magának más hazát. Más hazában aztán méltányolni tudják annak értékét,
hogy oly ember, ki évenkint százezreket költ az országnak vagy városnak,
tiszta haszon, megbecsülik érte, s jól találja magát. Itt meg származik
belőle kettős veszteség; először, hogy millióit nem itt költi el, s
másodszor, hogy az a hazából kivándorol. Hiszen a jólelkü, nemes szivü,
s minden hazai ügyekre oly bőkezün adakozó báró Sina Simon is a főuri
osztály részéről egy kis előzékenység, barátságos fogadtatás által, azon
rokonszenv mellett, melylyel a magyarok iránt viseltetett, s azon óriási
uradalmaknál fogva, melyeket itt birt, könnyen az ország lakosává vált
volna, de rideg s tartózkodó fogadtatásra talált. Bizony van annyi esze
mindenkinek, főkép ha bőséges módja is van hozzá, hogy tömérdek pénzével
odamegy, ahol szivesen látják, s ott költ, ahol nem kell szerencséjének
tartania, hogy elköltheti pénzét. Igy aztán ez a kis pamlagpör is kivitt
az országból néhány milliót.

Nincs az országnak, de az egész világnak sincs oly nemzet-gazdásza, ki
ebből hasznot birna kiszámitani.

Akármerre járok-kelek ma Pest utczáin, a pajtások közül, kik Nákó
estélyein résztvettek, csak Sághy Tónit látom azon időből, mert Simonyi
Ernő, Stummer (Terényi) Lajos, Lónyay Feri, Latinovics György, Prónay
György nincs többé, Sághy Miska valahol falun turja a földet. Igy mulik
el az idő, meg az élet!

Császár Ferencz amint szeretett és tudott dolgozni, ép ugy szeretett
mulatni is. Engem tehát egyenlő sikerrel iparkodott bevezetni a
jogtudomány komoly csarnokába, s a társas élet vidor termeibe. Sokszor
elbeszélgetett velem Fiuméban eltöltött boldog éveiről, hol mint tanár
igen népszerü és kedvelt egyéniség volt Aztán kedvencz tárgyát, az
irodalmat vette elő.

Ez időben alapitották együtt Petrisievich Horváth Lázárral, a
‚Honderüt‘. Mindig buzditott, hogy irjak bele.

Egyszer aztán vittem neki egy beszélyt, jobban megörült, mint mikor
valami nagy csődper kivonatát elkészitettem. A következő héten a beszély
már megjelent.

Egy fejjel nagyobbnak éreztem magamat, mert nevem Kúthy Lajos, Gaal
József és Tóth Lőrinczé közt egy lapon van kinyomva.

A fáklyás-menet estéjétől fogva engem valamennyi pajtás ismert,
mindenféle ifjusági mozgalomban részt kellett vennem; mióta meg abban az
előkelő úri lapban beszélyem is jelent meg, épenséggel
nélkülözhetetlennek tartottak. Heves tanácskozásaink s éles vitáink
folytak a Pillvax kávéházban, egyik-másik darab felett, vagy aziránt,
hogy Egressy Gábort, Lendvay Mártont, vagy mást jutalomjátékán hogyan
tüntethessünk ki.

Eljártunk a k. tábla üléseire, de ha megyei gyülés volt, oda tódultunk
tömegesen az ország legkitünőbb szónokait hallgatni. Azok voltak aztán
gyülések! Kossuth Lajos, gr. Széchényi István, Szentkirályi Mór, Nyáry
Pál egymást váltotta fel, s nemcsak ékesszólást, de nagy eszméket is
hallottunk tőlük. Néha hideg borsódzott végig a hátunkon, majd meg
minden csepp vér fellángolt ereinkben. Nem birtunk magunkkal; elragadta
lelkünket az a hatalom, melynek csak a kérgesszivü uzsorás, vagy a buta
eszköz képes ellentállni, de nem a lánglelkü s hazafias értelmü ifjuság.
Fel is harsogtak oly éljenek, a minőknek dörgését azóta azok a falak nem
hallották.

Néha aztán mulatságos mozzanat is adta elő magát.

Gr. Széchényi egy beszédében a többi közt azt mondá: ‚Vizsgáljuk meg a
dolgot jól, s látni fogjuk, hogy magunkban létezik a hiba. Csak olyan
ez, mint velem történt; darab idő óta izetlennek találtam az étkeket,
szidtam a szakácsot, mással főzettem, de biz akkor sem izlett, lassan
aztán rájöttem, hogy nem a szakács az oka, ő jól főz, de a gyomrom
rosz‘.

Egy fiatal ember mögötte állt, el volt merülve a hallgatásba, s
önkénytelen felsóhajtott:

– Szegény!

Széchényi oda fordult hozzá, s igy szólt:

– Ne sajnáljon, még nem vagyok szegény.

És a fiatal ember szégyenében ugy összezsugorodott, hogy a nevető
közönség alig láthatta, pedig minden szem oda fordult.

E gyülések voltak sátoros-ünnepeink. Ily gyülés még utólagosan is
foglalkoztatott s legalább négy-öt napig képezte beszélgetésünk tárgyát.

Vajjon eszébe jut-e Földváry Mihálynak ott az alispáni székben, hogy mi
volt Pest megye, mikor Szentkirályi Móricz foglalta el azt a helyet?…
hogy ne, hisz ő is azon korszak növendéke. Bizonyosan neki is elszorul a
szive a multak emlékénél, ép ugy mint nekünk mindnyájunknak, akik akkor
ismertük Pestmegyét.

Bizony sajátságos érzés lephetett meg ujabb időben bárkit is a régiek
közül, ha e gyülésterembe lépve, Széchényi helyén valami lókupecet
látott vigyorogni, kinek buta szemeiből kirítt az öröm azon tiz hold
föld miatt, melyet az utolsó választásnál megkaparitott. Kossuth helyén
egy uj földes ur rajzónnal a kezében, az idei dohánybeváltás előnyeit s
hasznát számitgatja. Hiába keressük Szentkirályi és Nyáry utódait, az
egyiknek helyén elhizott pap szendereg, a másikén az adófelügyelő
tekinget körül, hogy kiszemelje uj áldozatait.

Szerencsés gondolat volt a megye termének alakját megváltoztatni, ne
legyen nyoma se annak, hogy hol szokott ülni egyik-másik nagyság,
legalább nem sir az emberekben a lélek, mert most ellentéteket lát ott.

Van Bulwernek egy regénye, mely körül-belül azon eszmét fejtegeti, mi
volna az ember, ha a tudást mindenik nem előlről kellene hogy kezdje,
hanem ott folytathatná, hol előde végezte. Pest megye gyülés-termében
most ez az eszme mindég megforditva merült fel elmémben. Oda tanulni
ugyan senki se menjen.

Álszenteskedés volna tőlem azt állitani, hogy az akkori ifjuság csak
hasznos, hazafias és épületes dolgok iránt buzgólkodott; történt bizony
kihágás akármennyi, sőt a tettlegességektől sem igen riadtunk vissza, és
ennek három oka volt, először mert fiatalok voltunk; másodszor, mert se
szolgabiró, se városkapitány, se semmiféle törvényszék ügyeinkben nem
biráskodhatott, csak egyedül a királyi tábla; harmadszor mert még a
kihágásoknak is mindég tudtunk valami hazafias vagy nemzeties indokát
feltalálni. Például:

Mi a német szinházba soh’ sem jártunk, de tudtuk, hogy főuraink s az
igazgató közt az első énekesnő miatt surlódások vannak. A főurak
kegyencze valami Me Pixis, az igazgatóé Me Mink volt. Egyiknek tágitani
kellett, de nem akart. »Itt az igazgató az úr, itt a közönség
parancsol«, volt a véleménykülömbség. És elkezdődött a tapsverseny, de
nem vezetett eredményhez. Az igazgató, hogy végetvessen a hajszának s
eljárását is igazolja, egy szép estén kifütyöltette Me Pixist. A német
szinházat, vagy inkább szinésznöket pártoló magyar főuraknak sem kellett
több, s a következő föllépésnél meg ők fügyölték s fütyültették ki Me
Minket, nemcsak, de tojással s burgonyával is meghajigálták.

Eddig semmi közünk sem volt a dologgal, s miattunk bátran felfalhatta
volna egymást a versenyző két fél.

Azt mondják, ha a birka megvész, minden vadállatnál rettenetesb. Az
akkori német szinház törzsközönsége valóságos birka volt; hagyott magán
paczkázni, s birka-türelemmel nézte és hallgatta végig a világ
legnagyobb silányságait, de mikor a főurak Minket kifütyölték,
megveszett.

A német szinházban müvészi dulakodás, s magasabb irányu verekedés
támadt.

Mi a »komlókertben« vigadtunk.

Egyszerre beront néhány uri ember nagy lármával, hogy a német szinházban
verekedés van.

– Minél erősebb, annál jobb! volt a válaszunk.

– De a magyar urak.

– Megérdemlik.

– Wenckheim Béla báró igen fenyegetve van.

Összebeszélés nélkül, mintegy vezényszóra, ebben a pillanatban
mindnyájan talpon voltunk. Szék és asztalláb fegyverré lőn kezeinkben, s
mint a hegyekből szakadó árviz, hömpölyögtünk kifelé.

Wenckheim Béla báró igen népszerü, s az ifjuság által rendkivül kegyelt
s szeretett főur volt; mint ellenzéki tag, mint szónok s mint lovag
eszményesítve élt mindnyájunk szivében.

Ha az ember akkor negyven évvel előre lát, abból az ifjui lelkesedésből
sokat leengedett volna.

Igaz, hogy Wenckheim Béla sirjáig tiszteletreméltó alak s magyarember
maradt; de módjában volt alkotni, teremteni sokat; népszerüsége, neve,
vagyona, befolyása s azon magas állások, miket felváltva elfoglalt, csak
hagyhattak volna egy kis nyomot utána. Annyi ideig főispán, belügyér,
miniszterelnök, ő felsége személye körüli miniszter; annyi és annyi
éveken át az országtól kapott nagy jövedelmek, csak megérdemelték volna,
hogy végrendeletében más hazai dolgokra is gondoljon, mint a kaszinóra.
Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlit? Bizony nem
jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában
elkövetett feledékenységéről, ha családot hagy maga után, s a hazától
annyi ezreket könynyedén zsebre nem rakott volna. Na, de az olyan
nagyuri fogalmakat s szeszélyeket ilyen egyszerü halandó esze nem is
képes a maga értéke szerint értelmezni. Meglehet, a haza iránti hála, a
közvélemény iránti elismerés nyárspolgári erény, mi figyelmet érdemel
papnál, elvonultságban élt agglegénynél, ha egy egész vagyont hagy
közintézetekre s jótékonyczélokra, hadd beszéltessenek magukról haláluk
után, életökben ugy sem tudott róluk senki, de ő, ki életében annyi
közügyi mozzanatok tényezője volt, s tán nem is mindig szive szerint
cselekedett, legalább halála után akarta bebizonyitani, hogy ő bizony
tetőtől-talpig rókavadász, szenvedélyes lovas s hű kaszinótag volt. A
vörös frakk tán megóvja az enyészettől.

Mi nem láttunk előre, de még azt is figyelmen kivül hagytuk, hogy a
német szinházba jár mulatni, nekünk elég volt az, hogy baj fenyegeti, s
rohantunk megmentésére, mert szerettük, mint ellenzéki főurat.

Mint a vihar csaptunk rá a német szinházra, s beözönlöttünk a csarnok
ajtaján.

– »Die juraten!« kiáltásra a bátrabbak védelmi állást foglaltak, de
sokan nyakra-főre, sőt egymás feje tetején át is siettek a szük ajtókon
át a nézőtérre.

Volt szerencsénk látni főrendü urfiakat bezuzott kalapokkal s
végighasogatott kabátokkal.

Egyik-másik szorongatott helyzetében ránk kiabált: Ide urak! Segitség!
Semmi közünk hozzá, végezzék egymás közt, lőn a felelet. Mikor azt
hallották a sógorok, hozzáláttak megmutatni, hogy ők az erősebbek. És mi
élvezettel néztük.

Egyszer aztán rázuditottunk:

– Ide a városkapitánynyal.

Szekrényessyt előhozták; sápadt volt, reszketett, az örökké édeskés
mosoly eltünt ajkiról. Kabátjáról fityegtek a rongyok, s kalapja ép ugy
be volt zuzva, mint a német szinházas főrendü urfiaké.

– Hol van Wenckheim Béla báró? kérdeztük.

– Páholyát ostromolják.

– És ő benn van?

– Mostanig védelmezem poroszlóimmal.

– Vezessen.

Körbe fogtuk, s kezdtünk dolgot adni a szék- és asztallábaknak.
Puffogott jobbra-balra, jaj! kiáltás s a rémület hangja tölté be az
épületet, a védelemre tartott esernyők ropogtak. Ugy mentünk fel a
lépcsőkön, mint Attila serege.

Közeledésünkre az ostromlók a poroszlókkal együtt megfutamodtak, s
Szekrényessy könnyebbült szivvel mutatott az ajtóra: Ez az.

Kopogtattunk: Mi vagyunk, az ifjuság.

A páholy megnyilt, s Wenckheim csakugyan ott volt harmadmagával. A másik
kettővel nem törődtünk, de Wenckheimet csaknem vállainkon egész
diadallal vittük ki.

A ma este aratott nefelejtseken rangkülömbség nélkül s testvériesen
osztoztak előkelő urfiak és boltossegédek, az egyenlőség elveit vagy
nyolcz évvel hamarébb gyakorolván az életben, mintsem az törvény által
behozatott volna. A nagyszellemek mindég megelőzik a nagy kort.

Mi pedig visszamentünk a komlókertbe, folytattuk a mulatságot, mely egy
véletlen által félbe lőn szakitva, éltettük Wenckheim Bélát, s jókat
nevettünk azon, hogy hány ember szidalmaz most minket jégborogatás
mellett.

Még egyszer voltam, bátran elmondhatom: voltunk a német szinházban.
Ennek is története van.

Bartay, a nemzeti szinház igazgatója, Vieuxtemps világhirü
hegedü-müvészszel szerződött – nem emlékszem – három, vagy öt előadásra,
s óriási falragaszok hirdették, hogy csak a nemzeti szinházban fog
előadást tartani, s másutt sehol!

Vieuxtemps rendkivüli hatással játszott, s a lelkesült közönség
legnagyobb kitüntetésekben részesité. Minden föllépte a szinházat
megtölté.

Midőn föllépéseinek sorozata letelt, egy szép reggel német falragaszokat
látunk, melyek hirül adják, hogy Vieuxtemps holnap este a német
szinházban lép fel.

Nosza, gyülést a Pillvaxba. A magyar közönség rá van szedve, ezt semmi
szin alatt se türjük. Három tag azonnal ki lőn küldve, hogy Bartayt
felelősségre vonja.

Bartay azonnal előmutatta szerződését. Ő nem hibás.

Ujra gyüléseztünk. Határozat: Küldöttség menjen Vieuxtempshez, fejezze
ki mély tiszteletünket személye, s legnagyobb csodálatunkat rendkivüli
müvészete iránt. Egyuttal fölkérjük, ha ily magas élvezetben a pesti
közönséget részesiteni még továbbra is hajlandó, folytassa előadásait a
nemzeti szinházban, hova szerződése köti. Én is a küldöttségben voltam.
Kerestük Vieuxtemps-t, de nem volt található. Összebeszéltünk, hogy majd
este a kaszinó-bálban teljesitsük a megbizást.

Este a bálban Vieuxtemps a legnagyobb előzékenységgel fogadott.
Elmondtuk küldetésünk okát, s ő sajnálkozását fejezte ki a félreértés
miatt. Hisz neki azt mondották, hogy azon: ‚másutt sehol‘ csak addig
kötelező, amig a nemzeti szinházzal kötött szerződés szerint föllépései
sorozatát be nem végzi. De ha mi másképp értelmezzük, ő ezelőtt is
szivesen meghajol. Még onnan a bálból rögtön intézkedéseket tőn, hogy a
másnapra hirdetett föllépést és müsort azonnal vonják vissza.

És Vieuxtemps csakugyan nem lépett fel a német szinházban.

Lőn lótás-futás a német szinházba járó előkelők közt. Értekeztek az
igazgatóval, ostromolták a müvészt.

Mi meg ujra gyüléseztünk, hogy elismerés jeléül miként és mivel
tiszteljük meg a nagy müvészt. Aláirást nyitottunk, s majd holnap, ha
meglátjuk: minő összeggel rendelkezünk? határozzuk meg a kitüntetés
módját.

És mire virradtunk? megint nagy falragaszok hirdették Vieuxtemps holnapi
föllépését a német szinházban. Nem hittünk szemeinknek s egymást
kérdeztük: lehetséges-e? nem, itt valami csel forog fenn, legjobb lesz,
ha tőle magától tudjuk meg. Elmentünk hozzá felvilágositásért. Minő volt
meglepetésünk! egész másnak találtuk őt, mint a bál estéjén. Röviden,
csaknem kicsinylőleg szólt. Én müvész vagyok, magamnak se előirni, se
korlátokat szabni nem engedek. A nemzeti szinház iránt kötelességemet
leróttam, s további eljárásomról senkinek sem vagyok felelős.

– Eszerint holnap szerencséltetni fogja a német szinházat?

– Igen is, szerencsém lesz ott előadást tartani.

Hidegen s udvariasan elbucsuztunk.

Hallottuk, egész hiteles forrásból hallottuk, hogy azon előkelő kör,
mely őt először rávette a szószegésre, roppant fel volt indulva azon,
hogy a művész szándokát megváltoztatta s a német szinházat mellőzi.
Ostrom alá fogták s mint égbekiáltó hibát rajzolták, ha ő Pestről
távozik, anélkül, hogy a valódi műértő közönségnek e nagy élvezetet
nyujtaná, mert a magyar közönség csak zajongó és lármás, de magasabb
felfogása hiányzik. Ami pedig azt a fiatalságot illeti, mely nála
megfordult, s küldőik semmit se számitanak.

Nem számitunk? majd meglássuk.

Eljárásunkról jelentést adtunk. Rövid volt a tanácskozás s hevesség
nélküli. Csak egy inditványt hallottunk, s az egyhangulag elfogadtatott:
ki kell fütyülni. Megszegte szerződését, megszegte nekünk adott szavát,
le vele! Azonnal megtettük az intézkedéseket, s kijelöltük a
csapatvezetőket, s majd a szinházban leendő elhelyezkedés iránt lőn
megállapodás. Meghatároztuk azt is, hogy a fütty abban a pillanatban
törjön ki, mikor a müvész hegedüjét álla alá veszi, de mielőtt egyetlen
hangot is adna, mert mi nem müvészete, hanem jelleme ellen akarunk
tüntetni. Arról is szó volt, hogy jó lesz nyomós biztositékokkal ellátni
magunkat, nehogy a rövidebbet huzzuk, ha tettlegességre kerül a dolog.
Aztán eloszlottunk csendben, az egészről többé emlités sem történt.

Ilyen nevetséges fordulatok vannak az életben. Tegnap azon tanácskoztunk
itt, hogy miként lehetne legünnepélyesebben megtisztelni e férfit, s ma
azt határoztuk: ki kell fütyölni.

Nem lármáztunk, nem fenyegetődztünk, s mindenki azt hitte, meghátrálunk.

Bizonyos körben diadalmaskodtak, mert kivitték a mit akartak, s
megmutathatják a világnak, ki itt a hangadó, s ki után kell indulni a
közvéleménynek?

Este fényes fogatok hosszu sora lepte el a szinház-tért, s mindenfelöl
özönlött be a sokaság.

A páholyokat előkelő közönség foglalá el, a hölgyek estélyi öltözetben,
mert előadás után a müvész tiszteletére egy grófnéhoz voltak meghiva,
ugyanahoz, ki Vieuxtemps itteni föllépését oly erélylyel, s annyi
rábeszéléssel sürgette.

Az előadás vigan folyt, a darab jó hangulatban tartá a közönséget.
Mindenki derült eget látott, s a vihartól már senki sem félt.

Darab végével élénk társalgás, vidám zaj hangzott mindenfelé. Végre a
függöny föllebbent; feszült várakozás s örömtől ragyogó szemmel uralták
az egész közönséget.

Vieuxtemps megjelent.

Leirhatlan lelkesedés tört ki; perczekig tartó tapsvihar, mialatt a
hölgyek páholyaikban kendőket lobogtattak. Kissé szünni kezdett a taps,
Vieuxtemps előre lépett, meghajtotta magát, s ujra kitört a tapsvihar.
Nem vegyült közé még csak egy árva piszegés sem.

És e tartós lármát hirtelen halotti csend váltotta fel. Vieuxtemps
fölemelé hegedüjét, s abban a pillanatban, mikor álla alá helyezé,
minden irányban fülhasitó fütty metszette keresztül-kasul a levegőt.

Vieuxtemps hóna alá kapta hegedüjét, mint a villám megfordult sarkán s
rohant ki a szinpadról.

Lőn zür-zavar, orditozás: ki velök! a levegőben sétabotok s esernyők
fenyegetőleg hadonáztak.

Mi mindenütt háttal befelé kört képezve, farkasszemet néztünk a
közönséggel. Hátulról egyik csoportot sem támadhatták meg, szemben pedig
készek voltunk elfogadni a csatát. A közönség e kis csoportok körül
visszanyomult, ugy hogy mindenütt egy-egy kis szigetet képeztünk. A
közvetlen előttünk képződött sorokban egy kéz vagy ajak sem mozdult,
csak a távolabb esők kiabáltak s emelték a magasba botjaikat. Kis
csapataink vált vállhoz vetve, mindenfelé nyomultak a kijárás felé, hol
rövid idő alatt tekintélyes tömeget képeztek, mert az egész had
egyesült. Földszintről s a zártszékekből a közönség elmenekülni nem
birt, gátolta ebben az, hogy az utczáról kiváncsi sokaság nyomult
befelé. A fütyölő had most egyesülvén, magát legyőzhetlennek érezte, hát
megengedett magának némi izetlen tréfát. Néhány czipész-inast fogott el
az ácsorgók közül, bedobálta a szinpadra, hadd mulattassák a közönséget
pénzeért. És e bátor ficzkok tele torokkal kezdtek pajzán dalokat
énekelni, miket sok szemérmes leányka pirulva kényszerült meghallgatni.
A derék rendőrség aztán megadta a közönségnek az elégtételt, a merész
ficzkókat letartóztatta, s másnap a kapitányság felvesszőzteté.

Egy időben, mikor III. Napoleon, vagy inkább Eugenia császárné az irói
nevezetességeket kezdte az udvarhoz édesgetni, a lapok azt rebesgették,
hogy az ör. Dumas Sándor is megjelent ott. Dumas erre kinyilatkoztatta,
hogy ő életében csak kétszer volt a tuilleriákban, de mind a kétszer
fegyverrel a kezében.

Nos, hát mi is elmondhattuk, csak kétszer voltunk a német szinházban, de
mind a kétszer fütyölők és még valamivel a kezeinkben.

Ezzel a dolognak korántsem volt vége; gróf Széchényi István a kihágásért
a Jelenkorban érdemünk szerint, sőt azon felül is tisztességesen
lerakott.

Ez nagy forongást szült, testületileg volt megsértve az egész kar, ez
megtorlást kiván. De hogyan? A harag és boszú rossz tanácsadó. Magunkat
örök időkre megszégyenitő azon megállapodásra jöttünk, hogy Széchényinek
macskazenét kell adni. Ennek aztán hire futott.

Szerencsy István kir személynök, tős-gyökeres magyar táblabiró
kinézésével az ifjuság közt roppant népszerűséggel birt, s ő viszont
igen szerette, s nem egy izben hathatósan pártolta jurátusait.
Középtermetü, erős testalkotással megáldott derék férfiu volt; bozontos
nagy feje, kissé ragyás-fekete arcza élénk égő szemeivel nem igen árulta
el a zászlós főurat, de mikor beszélt, csillogó esze s mély tudománya
azonnal bizonyságot tőn, hogy helyén van.

Mennyire szerette és pártolta Szerencsy az ifjuságot, meglehetősen
mutatja e tény. Nagymérvü zavargás adta elő magát, ugy, hogy
katonaságnak kellett kivonulni. Az ifjuság ép ugy, mint a katonaság,
igen fenyegető állást foglalt, s minden pillanatban tartani lehetett egy
véres és szomoru kimenetelü összeütközéstől. Szerencsy meghallotta, s
azonnal a helyszinére sietett.

A katonaság ép szuronyt tüzött fegyverére, midőn Szerencsy odaérkezett:

– Tiszt úr! szólitá meg a parancsnokot, vonuljon vissza a katonasággal,
az ifjak közt a rendet majd helyreállitom én.

– Ki ön, hogy nekem utasitást osztogat? Vonuljon félre, én
kötelességemet teljesitem.

– Önnek kötelessége rám hallgatni. Vonuljon vissza a katonasággal, én
mondom, a király személyének helyettese.

A tiszt meghökkent, s kis szünet után kérdé:

– De fog-e nélkülünk birni a csőcselékkel?

– Tiszt ur! ez itt Magyarország ifjuságának szine-java, az erő előtt meg
nem hajlik, de udvarias bánásmód s helyes érvek előtt megadja magát. Ha
nem hallgat rám, felelőssé teszem a következésekért.

A tiszt elvezényelte csapatát.

Szerencsy a fiatalsághoz fordult:

– Adta kölykei! most csendesen oszoljatok szét. Még nem tudom, ki van
itt? de ha késtek, megfogom szerezni a névsort.

Öt percz alatt a tér üres volt.

Ő apróságokba soh’ sem avatkozott, de ahol komolyabb eset fordult elő,
nem késett befolyásával élni. Szerette hinni, hogy neki van döntő szava
az ifjuság előtt, s volt is.

Szörnyü haragra lobbantotta a hir, hogy Széchényi ellen tüntetés készül.
A körülette levő személyzet nem győzte beszélni, mily indulatos, s mit
soha sem tett – fenyegetődzésekbe tört ki.

Egyszer csak jön hozzám a személynöki kiadó, azzal a hirrel, hogy ő
nagyméltósága hivat.

– Mikor menjek?

– Azonnal.

Szerencsy abban a teremben, hol most Huber minta-kisasszonyai a vevők,
vagy megrendelők előtt délczegen páváskodnak fel-alá, hogy az illető
ruhadarab minden oldalról tüzetes birálat alá vétethessék, –
összeránczolt szemöldökkel járkált.

Senkitse bocsásson be; szólt a kiadóhoz.

Ez meg odasugta nekem:

– Jaj lesz most magának.

Szerencsy vagy öt perczig hevesen járt fel-alá, közben-közben mérges
pillantást vetve rám. Egyszerre megállt előttem, végig nézett, aztán
ismét mérte a terem hosszát. Én meg ott álltam, lépésről lépésre
szemeimmel kisértem mozdulatait, s vártam, mikor tör ki a vihar?

Megint elémbe állt s összeszoritott ajakkal kérdezte:

– Hát macskazene lesz?

– Azt hallottam.

– Hallotta? Na hát hallja meg azt is, hogy huszonnégy óra alatt el fogja
hagyni Pestet, ha az a botrány megtörténik. Erre ismét sebesen kezdett
fel-alá járni, egybe fenyegetett, s közben oly káromkodások csusztak ki
ajkain, hogy valami huszár tizedes is megpödörné hozzá bajuszát.

Rettenetes haragos képet iparkodott csinálni.

– Kegyelmes uram! engem kitilthat Pestről, s legszigorubb eljárást
követhet irányomban, de biztosithatom, hogy ártatlanul sujt.

– Menjen hát, s akadályozza meg azt a botrányt.

– Nem fognak rám hallgatni.

Ekkor hirtelen megállt, jószivüleg elnevette magát, s felkiáltott:

– Dehogy nem, csak beszélj nekik okosan. Kérd őket, hogy mondjanak le
szándékukról az én kedvemért, ki mindig javukat akarom. Most is az ő
érdekök s becsületök fekszik szivemen, mert majd valaha, mikor Széchényi
István mint nagy történelmi alak fog élni a kegyeletes nemzet szivében,
mikor én már rég feledve leszek, áldani fogjátok érte emlékemet, hogy e
szégyent fejetekről elháritani iparkodtam. Ha elkövetitek e botrányt,
soha se mondom többé, hogy fiaim vagytok. Beszéld le őket. Ugy-e bár
megteszed?

– Egész szivvel azon leszek, hogy kegyelmes uram megelégedését
kiérdemeljem.

– Aztán jőjj elmondani az eredményt.

Az ifjuság egész nap izgatottan zajlott ide-oda, nem volt tehát nehéz
rövid tanácskozásra összehivni. A gyülés felette népes lőn.

Nem tartottam beszédet, nem tettem inditványt, csak egyszerüen elmondtam
a személynök urnál történt megjelenésemet, idéztem az ő szavait az
ifjusághoz, kértem, hogy vegyék azt figyelembe, s aztán határozzanak.

Rózsa Ferdi, s mindjárt utána Horváth Elek szép beszédben előadták,
mennyi tisztelettel s szeretettel tartozunk viseltetni védelmezőnk s
jóakarónk iránt, mutassuk meg, hogy nálunk a kötelességérzet, s
elismerés nagyobb mint a harag és boszu. Szóltak még többen, volt heves
kitörés, csillapitó hang akármennyi, de abban nem történt eltérés, hogy
a személynök óhajtásának eleget tegyünk.

‚Nem lesz macskazene‘, éljen Szerencsy! kijelentéssel a gyülés
szétoszlott.

Siettem Szerencsyhez, parancsa szerint megvinni a jelentést; közel volt,
csak a harmadik szomszéd.

Ő nagyméltósága örömtől sugárzó szemekkel, kezeit dörzsölgetve fogadott.
Már értesült elhatározásunkról.

– Most már megint az én derék fiaim vagytok, a becsület szent előttetek.

– És a kegyelmes urunk akarata.

– Ha ugy volna, máskép viselnétek magatokat. De most az egyszer
megvagyok elégedve. Menj, fejezd ki ezt a fiatalságnak, aztán jer hozzám
ebédre.

Asztalnál a főhelyet a szeretetreméltó házi kisasszony magas homlokával,
okos szemeivel s szende magatartásával foglalta el; jobbra édes atyja, s
balra későbbi férje: báró Balassa ült.

Ebéd közben el kellett beszélnem az egész németszinházi botrányt, minden
részleteivel, s az öreg úr oly jóizüeket nevetett, hogy szemei könyekkel
megteltek.

Ilyen viszonyban állt akkor az ifjuság a német szinházzal, a hova –
fájdalom! főuraságaink legtöbbje rendesen eljárt.

A nemzeti szinház ellenben az ifjuság elkényeztetett gyermeke volt; ez
ellen véteni nem engedett; szinház, szinész, szindarab s közönség
tiszteletét s nagyrabecsülését birta. A páholyok rendes látogatói közül
még emlékszem: Ürményi koronaőr, gróf Károlyi György, Csekonics János,
Csernovics Péter, Laffert Antal báró, Karácsonyi Guidó, Luka, Pákózdy,
Jeszenszky, Csepcsányi, Szucsics, Földváryné, Simonsich és másokra a
megyétől, kir. és hétszemélyes táblától. A zártszék kisszámu bérlőit is
egytől-egyig ismertük. A fiatalság kivétel nélkül földszinti állóhelyre
járt, s a kinek zsebében csak 24 kr. volt, nem habozott, ha
estelizzen-e, szivart vegyen, vagy a szinházba menjen? Okvetlen
szinházba ment. Ugy jártunk ide, mintha haza, családunk körébe mennénk.
Itt üdültünk fel a munka után, itt feledtük bajainkat, itt békültünk ki
egymás közt, ha valami ügyben meghasonlás támadt.

Aki nem tudott lelkesülni, jött volna ide, itt megtanulhatott; aki nem
ismerte az elragadtatás kitöréseit, ide kellett jönnie csak, hogy arról
magának fogalmat szerezzen. Egy világhirü tánczosnő itteni első
fölléptekor csaknem magánkivül rohant a szinfalak közé, s ragyogó
szemekkel kiáltott fel: Ez az én közönségem! ez előtt képes volnék
magamat agyontánczolni. Alboni mig tizenkét-tizenhárom év után is
emlegette Párizsban, hogy több helyen aratott diadalt, de ugy
lelkesülni, mint Pesten, sehol sem tudtak.

Vajjon Lendvay, Egressy Szentpétery, László, Fáncsy, Laborfalvi Róza,
Lendvayné, Hubenayné azon szük dijazás mellett emelkedtek volna-e a
müvészet azon magaslatára, a hol maig sem birta őket tulszárnyalni
senki, ha nem áll mögöttük egy forró vérü ifjuság, mely viharos
tüntetéseivel lépésről-lépésre lelkesitette magasabbra törni.

Megesett aztán nagy ritkán, hogy itt is fütyöltek, de ez is inkább
politikai indokokból származott, mint a mű gyarlósága miatt. A
legrosszabb darabokat hagyták csendben kimulni, de ha oly szerzőktől
volt gyenge mű szinpadra hozva, kiről tudták, hogy pecsovics, ott már
nem volt kegyelem. Igy fütyölték ki Császár Ferencznek egy vijátékát.
Rosz volt biz az, de sokkal rosszabbakat is engedtek némaságban
átszenderülni, de mert ez Császáré volt, s mert Császár conservativ
lapot szerkesztett, darabját zajosan bucsuztatták el.

Többször néhányan – leginkább irójelöltek s kezdők – társainktól
titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb
kerekasztal közelében iparkodtunk helyt foglalni. Aztán a kerekasztal is
megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaal Józsit, Kúthy Lajost,
Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szivvel hallgattuk, mikor
egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként
gyártja szivarait, hogy késziti a pezsgőt, s milyen jó töltött-káposztát
evett tegnap Döbrentey Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt
hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak ugy ámulva
néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról,
mik a közönséges emberek körébe valók. Máskor meg Kúthy panaszolta el,
hogy mily rosz a gyomra, s megevett két adag rostélyost burgonyával, fél
kappant s jó szelet sajtot. De hát nekünk tőlük ezeket hallani is jobban
esett, mintha más halandótul hallottuk volna, s csak ugy megirigyeltük
Lauka Gusztit, ha közülünk fölkerekedett, s oda ment a kerek asztalhoz
valami ujdonságot vagy élczet elmondani, sőt néha le is ült ott, s
befolyt a társalgásba.

Különben ellátogattunk mi nem ily tisztességes helyekre is, de a kar
tekintélyét fentartani mindenütt, ugy egyesek, mint csoportok erkölcsi
kötelességöknek tartották, az eszközökben persze nem nagyon voltak
válogatósak, mert ahol szép szerével ki nem vivhatták tekintélyöket, ott
nem késtek nyomósabb okokat vetni a mérlegbe. Legalább is ebben a hirben
álltak, s azért lehetőleg kerülte velök az összeütközést minden osztály.

De ha okozott is zavargásokat, ha itt-ott megbántotta is a rendet, az
egész kar törhetlen magyarságának s rendithetlen hazafiságának adta
jelét minden alkalomkor. Otthon tanult, olvasott; az uri termekben sima
és udvarias volt. Leginkább a középosztályu birtokosság fogadta el, s
mindenütt eszével, szivével, gondolkozásával s viseletével becsületet
aratott, de mihent más légkörbe került, ki lőn cserélve.

Hogy olvastak és tanultak, megmutatta a későbbi élet; azon kor
jurátusaiból került ki Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Simonyi Ernő,
Csillagh Lajos, Csengery Antal, de még akárhány politikai nevezetesség,
és magas állásu hivatalnok.

Az irodalom terén már akkor mint jurátus foglalkozott: Bérczy Károly,
Kenessey Kálmán, Szelestey László, Adorján Bódi, Lisznay Kálmán, Pólya
Endre, Berecz Károly, Pálffy Albert és csekély magam.

Néha aztán rendeztünk kis irodalmi estélyeket; megvettünk kenyérben sült
sódart, jó bort és theát mellé, ez volt az egész, de füszerezte a
jókedv, s páratlanná tette a bizalmas együttlét.

Egy ily estélyt Lisznyay Kálmán az ötvenes években meg is énekelt, ott
van költeményei közt, ha jól emlékszem, a madarak pajtásában.

Itt aztán nem csak eszem-iszom volt, de müélvezet is. A nemzeti szinház
akkori igazgatójának fia, Bartay Endre, deli szép fiatal ember remekül
zongorázott; (később Szt.-Pétervárt hangversenyezvén, ott meghalt),
Kőszeghy, kit akkoriban szerződtettek ép, erős ifju hangjával énekelt,
Lendvay szavalt. Egyik-másik költeményeket olvasott fel.

Egyszerre csak Lisznyay áll középre, felborzolja haját, s elkezdi:

– Tegnap végeztem be ezt a balladát. ‚A fá kaárd‘ és nagy mulatságunkra
elszavalta az ő palóczos kiejtésével.

Mikor vége volt, azt mondja neki Lendvay:

– Add ide csak.

És elkezdte: ‚A fakard‘.

Mennyire más volt ezt az ő ajkairól hallani! el voltunk ragadtatva.
Lisznyay meg egészen elhüledezve szólt:

– Ejnye, beh hátálmasat irtam!

Negyed napra a közönség tetszése közt szavalta el Lendvay a szinpadon.

Ilyen szivélyesség, ennyi barátság volt akkor szinművészek s fiatal irók
közt.

A jurátusokban meg volt a karszellem, az összetartás; egy tagját nem
lehetett sérteni anélkül, hogy az ügyet valamennyi magáévá ne tette
volna.

Volt Pesten három ismeretes arszlán: Kappy, Ritter és Jársitzky, vagy
hogy is hivták az utóbbit? elég az hozzá, ők mindenütt nagyban
szerepeltek, főkép ahol költeni kellett.

Történt, hogy az emlitett három arszlán pezsgőzve, mulatott, mely
alkalommal Kovács Illés, kir. t. jegyzőbe belekötöttek, s tettlegesen is
bántalmazták. Az ügy a Pillvaxban letárgyaltatván, az ifjuság a sérelmet
magáévá tette, s abban állapodott meg, hogy a sértők fényes elégtételt
adjanak. Megkezdődött a felek közt a tárgyalás, s az eredményre is
vezetett.

A három arszlán kinyilatkoztatá, hogy miután az egész kir. t. jegyzői
kar sértve érzi magát, ők a kartól készek nyilvánosan bocsánatot kérni.
Ez elég volt, s a megkövetés határidejeül a legközelebbi vasárnap d. e.
11 óra tüzetett ki, a Pillvax kávéházban.

Ennek hire elfutamodott, senki sem akarta hinni, hogy ez meg fog
történni. Erről beszéltek, erre fogadtak városszerte.

Vasárnap délelőtt az uri-utczában hullámzott a sokaság, nem hitte, nem
hihette senki, hogy Kappy, Ritter és társuk, a fenhéjázó három arszlán
eljőjjön bocsánatot kérni. Még a fiatalság közt is kétség merült fel, s
többen állitották: meglássátok, elutaznak, időt akartak nyerni, azért
egyeztek mindenbe, nehány évig majd távol maradnak Pesttől, módjukban
áll másutt is jól élni. A kávéházban azért minden készület megtörtént;
az ujságok, folyóiratok az asztalokról eltakaritattak, a tekeasztalokat
letakarták, s néhány száz ifju zsufolásig megtölté a termet.

Pontban 11 órakor két diszes bérkécsi robogott a kávéház elé, tömérdek
nép vette körül; az elsőből kilépett Kappy és Ritter, illedelmesen
nyitottak nekik utat, s ők szilárd léptekkel a kávéház ajtaján bementek
A második kocsiból Jársitzky, s a fővárosban egy általánosan ismert, de
mindenki által megvetett egyéniség társaságában szállt ki. Jársitzky
némán ment be az ajtón, társa ellenben, mint ismeretes szájhős,
fenhangon s emelt fővel mondogatta: Szerencsémnek tartom, hogy a magyar
ifjuságot megkövethetem. Ezzel bejutott, de alig tette be a lábát, azt
kérdezték tőle: Hát ez az ur mit akar? Ünnepélyesen megkövetni a nemes
ifjuságot összesen s egyenkint, ha parancsolják. Semmi szükségünk rá
ilyen iparlovagtól. Ezzel ketten megragadták s az ajtón kiröpitették. A
lovag röptében kikapta zsebkendőjét s magát kegyetlenül legyezgette,
mialatt felkiáltott: Huh! beh meleg van odabenn.

Ha meglepett többeket, hogy e három ur eljött, bizonyára meglepte
valamennyit férfias szép nyilatkozatuk. Egyik felállt az asztalra s
társai nevében is szólt. Elmondá, hogy azon senkisem kételkedhetik, hogy
ők, ha akarják, ezen jelenet elől menekülhettek volna, de nem akarták,
mert ennél sokkal inkább kinozná az, ha ily jeles ifjuság rossz
véleményét kellene elviselniök. Ők a kibékülés eszméjével szivökben
jöttek ide, s csak az az egy óhajtásuk, az az egy kérésük, hogy a
barátság jelvényével távozhassanak.

Roppant megéljenezték, s mindenki sietett velök kezet szoritani.

A kocsikat az ifjuság elparancsolta, s Kappyt, Rittert, Jársitzkyt
minden oldalról karon öltötte egy-egy ismertebb ifju, aztán az álmélkodó
sokaság közt vezette szállására a Tigrisbe, még többektől is kisérve.

A Tigrisben villásreggeli következett, mely eltartott késő estig.

Ez a fiatalság, mely bizonyára féltékeny volt becsületére, egymás
irányában oly békességes indulatot tanusita, hogy egymás közt párviadal
eset egész éven át sem fordult elő.

Majdnem hihetetlen, több száz fiatal ember, különféle sorsu és
természetü, naponkint érintkezik, mulat, kihágást követ el együtt és
sohasem párbajozik. Most, ha tiz fiatal ember mulat ma együtt, holnap
legalább két párbajról kering a hir.

Akkor olyan volt a szellem, ma ilyen! vajjon melyik jobb? Azt pedig
bátran elhiheti akárki, hogy azon idő ifjusága nem gyávaságból
tartózkodott egymásra lövöldözni, hisz komoly körülmények közt legtöbbje
megmutatta, hogy valódi hős. És mert tán érezte, hogy a nehéz feladatnak
megfelelni ugy is kevesen vagyunk, hogy a válságos pillanatban mindenik
életre szükség lesz, hát kimélni kell magunkat, kimélni kell mást. Most
ellenben irtóztatón felszaporodtunk, egyik a másiknak utjában áll, hős
karokra e hazának szüksége már nem lesz, hát rajta! minden csekélységért
mérlegbe kell vetni az életet, hadd fogyjon. Meg aztán a világnak is
illő megmutatni, hogy harczias, bátor nép vagyunk, hát ha nem bolygat az
ellenség, öldössük le egymást.

Mikor az összetartozók békés egyetértésben élnek, oly édes ott eltölteni
a napokat; mi pedig összetartottunk, s békességes egyetértésben éltünk.
Nem tudom, azon szabadelvü eszmék, melyeknek mindnyájan hódoltunk,
vonzottak-e egymáshoz, vagy a kor – körülbelüli – azonossága? de ezen
ifjuság közt áldozatkész barátság létezett. Később, mikor találkoztunk
az életben, a gyüléstermekben, a csatatéren s mindenütt, közelebb
éreztük magunkat egymáshoz, mint más emberekhez.

Ütött a szétoszlás órája, folytak a búcsulakomák, mindegyik készült
haza, szülővárosába s megyéjébe, mert a követválasztások ideje
közeledett.

A ki csak érezte, vagy képzelte, hogy módjában lesz, mind azzal vált meg
barátaitól, »a viszontlátásig Pozsonyban.« Én nem tartoztam a
szerencsések közé, de mert távozott mindenki, s a királyi tábla is
Pozsonyba készült, szép csendesen hazautaztam.



IV.

Országszerte kezdetét vette a sok zajos követválasztás és utasitási
gyülés. Temesmegyében is megtartattak az előértekezletek, s az ellenzéki
vezértagok állandóan az utasitások kidolgozásával foglalkoztak. Különben
csendes volt minden, nem ugy, mint más megyékben.

A követválasztás ünnepélyes komolysággal megejtetett, s Vukovics Sebő,
Várkonyi Ádámmal felkiáltás utján, nagy lelkesedés mellett országgyülési
követté választatott.

Szokás volt, hogy a megyék a követek mellé többnyire nyolcz ifjat
küldtek az országgyülésre, rendesen harmincz forint havi dijjal; Temes-
és Torontálmegye négyet küldött csak, de kétannyi fizetéssel.

A két követ után, az összegyült Karok és Rendek az országgyülési ifjak
megválasztásához kezdtek.

Sok sziv hevesen dobogott, vajjon kiket ér a szerencse.

Elsőnek közfelkiáltással engem választottak, aztán Pottyondy Ferencz,
Jancsó Pál és Fekete Ferenczet. Saját költségén még nehány tehetősb ifju
csatlakozott, ezek közt Ónossy Mátyás, jelenleg országgyülési képviselő.

Azalatt, mig Pesten voltam, Vukovics mellett Túry Samu
gyakornokoskodott. Vukovics mindenkit megszeretett és pártolt, a kiben
tehetséget látott, s igy Túry Samu is annyira megnyerte jóindulatát,
hogy mint magánirnokát magával vitte. Ennek mi valamennyien örvendtünk,
mert Túryt szerettük mint jópajtást, értelmes, munkás és kedélyes ifjut.
Rossz kedve sohasem volt, nagyon jóizűeket tudott nevetni, s igazi
magyar zamatu beszédével mindég lekötötte a figyelmet. Ha valamelyikünk
sok munkáról panaszkodott, csak annyit szólt: Add ide hát na! Most menj
mulatni, majd elvégzem én. Aztán neki ült, s fütyörészve egész éjjen át
dolgozott más helyett. Felséges kisegitő!

Mindegyikünk kapott ötven forint utiköltséget, s ezzel készülődéseink
megkezdőttek.

Elutazásom előtt Aradra rándultam legközelebbi rokonimhoz. Itt lakott
legrégibb s legbensőbb barátom: Rózsa Ferdi, kivel az elemi tanodáktól
kezdve, egész a jogászi pályán végig, minden osztályt együtt jártam, s
kivel sok jó és rosszban annyiszor osztoztam.

Rózsa Ferdinánd kissé fellengző, de áldott jó ifju volt; egészen a
közügyeknek készült magát szentelni, s igen sokat tanult. Már első
föllépéseivel a megye termében, általános feltünést keltett. Kár, hogy a
halál oly korán elragadta, ő egykor Aradnak disze lett volna.

Rózsa Ferdi azzal fogadott: Barátom! mily szerencse jutott Aradnak,
váltótörvényszéki jegyzőül Sárossy Gyulát nyerte. A legszeretetreméltóbb
ember, és minő szellem! hisz költeményeit ismered.

Nekem szinte hihetetlen volt, hogy ez a váltótörvényszéki jegyző ugyanaz
a Sárossy Gyula legyen, ki oly hatalmas költeményeket ir. Tán csak
névrokonság.

– Megismerkedtél már vele? kérdezém.

– Szoros barátságot kötöttünk. Jer, majd elvezetlek hozzá. Csupa kedély,
valódi szellem az egész ember.

Megindultunk Sárossyhoz.

Képzeletem egész uton Sárossy alakjával foglalkozott; nem kételkedtem,
hogy deli s érzelgős kinézésü költőt fogok látni. És láttam egy zömök
vasgyurót, a ki ugy megölelt, hogy a derekam is ropogott bele. Sárossy
első pillanatra nem volt megnyerő; haja tüskés, bajsza torzon-borz, s
csaknem egész arczát ellepte sűrü vöröses szakálla. A költőt ugyan senki
se nézte volna ki belőle.

Roppant barátságosan fogadott, poharazáson kezdtük az ismeretséget s az
első pohár a te-gezést illette.

Beszélgettünk a választásokról, követekről, s igy csakhamar szóba jött
Pulszky Ferencz. Kifejezést adtam érdeklődésemnek ezen ifju követ iránt,
ki már első föllépéseivel is oly feltünést keltett.

– Mindenesetre menj el hozzá, biztatott Sárossy. Tanulótársam volt, s
maig is testi-lelki barátom; mondd, hogy üdvözöltetem ezerszer. Pulszky
nemcsak szereti az irókat és irodalmat, de maga is szenvedélyesen
foglalkozik vele. Aztán beszélt annyi melegséggel, oly lelkesedéssel
barátjáról, hogy bennem égető vágyat ébresztett, ezen ritka fiatal
embert megismerhetni. Még azt is felhozta, miszerint jelen állását
Pulszky pártfogásának köszönheti. Elcsodálkoztam, hát olyan ember, mint
Sárossy, még kell, hogy szerény állását valakinek köszönje? Bevezetett
nejéhez, igen érdekes szőke asszony volt, gondolom egy tábornok leánya,
ki nem sokára meghalt. Gyula barátom rövid ideig keseregte az özvegység
fájdalmait, s elvett Zemplénmegyéből valami Vass kisasszonyt, a ki aztán
túlélte Sárossy bujdosásait, fogságát s kora halálát.

Együtt esteliztünk, több aradi ifju csatlakozott hozzánk, s reggelig
folyt a mulatság.

Reggel gyorskocsira ültem, mely két nap alatt Pestre mászott velünk.

Pesten már hemzsegett a Pozsonyba készülődő ifjuság. A gőzhajó, kevés
kivétellel, országgyülési közönséget szállitott. Komárom táján nagy
mozgalom támadt a hajón. A kapitány és ellenőr elállták a kijáratot a
teremből, azon kijelentéssel, hogy egy kereskedőnek tárczája hét darab
ezressel elveszett.

– Mi közünk hozzá.

– Miért nem vigyázott.

– Tán nem is létezett az a hétezer forint.

– Hát van annyi pénz a világon?

– Vagy biz a jappani császár utazik itt titokban?

A fiatalság hasonló felkiáltásaira hangos nevetés következett.

– Urak! ez nem tréfa dolog, szólt a kapitány, nekem kötelességem
személyválogatás nélkül motozást eszközölni.

– Mit? minket megmotozni? ki merte ejteni száján e szót? Usztassuk meg a
kapitányt, a Dunába vele! Hallatlan vakmerőség! igy megszégyeniteni!
minek tart ez a dunafiakkeres minket? Ily kitörések mellett felzúdult az
egész fiatalság. Poharazás, kártya, beszélgetés mind félbeszakadt, s
valóságos forrongás lőn. Szerencse, hogy oly személyes tekintélylyel
biró s higgadt magatartásu ur, mint Ürményi József, közbelépett,
különben komoly fordulatot vehetett volna az ügy.

Ürményi József előlépett e szókkal:

– A kapitány urnak igaza van, neki kötelessége a bűntényt nyomozni, s
nekünk feladatunk őt ezen eljárásában támogatni. Uraim! ez nem szégyen,
nem is lealázó. Ezzel a kapitánynak átadta tárczáját megtekintés végett,
s kabátját, mellényét felgombolta.

Az ifjuság ezt látva, harsogó éljenbe tört ki, s egyik a másik után
sietett magát megmotoztatni. Mulatságos volt látni, mennyi öntudattal,
sőt büszkeséggel vágta oda egyik-másik a tárczáját, mintha ezrektől
duzzadozott volna, s mikor kinyitották, egyikbe 15, másikba 25, s csak
nagyon kevésnél fedeztetett fel 50 frton felüli összeg.

Mig ez a művelet sok élczes megjegyzés s vig kaczaj közt folyt, a női
terem mellett egy igen tisztességesen öltözött, gyémánt-gombos és
aranylánczos izrael fiát roppantul rázott a hideg, ő nem tudja türni a
vizi levegőt, ő mindjárt meghal, s komolyan el is ájult. Ez a körülmény
azonban ki nem mentette az általánosan meghozott szabály alól,
borszesz-dörzsöléssel fölélesztették, s a motozás nála is megtörtént,
sőt mivel láza s ájuldozása gyanút támasztott, – nagyobb tüzetességgel,
mint másoknál, de eredménytelenül. A fedélzetre akart sietni, hogy üditő
léget szivjon, s a mint hirtelen fordult, kabátjának szárnya megütötte
az ellenőrt, ki ott valami sulyosabb tárgyat vélt érezni. Visszatartá a
halálra rémült urat, megfogta a kabátszárnyat ott, hol csomó rejlett, s
szónélkül kést ragadva, a kabátot azon a helyen felhasitotta, s elővont
egy összehajtogatott vörösbőrt. A kereskedő elsikitotta magát. Benne
volt a hétezer forint a kereskedő által leirt pénznemekben.

A kapitány megkötöztette a lovagot, jegyzőkönyvet vett fel, s az első
állomáson kitette a hajóról, átszolgáltatván őt a hatóságnak.

A túlboldog kereskedő engedelmet kért az ifjaktól, hogy miatta ily
kellemetlenséget kelle elviselniök, s örömében pezsgőt kezdett hordatni.
Ebből aztán oly vigság kerekedett, hogy jóval Pozsony előtt a fogadósnak
nemcsak pezsgője, de minden pincze-készlete elfogyott.

Pozsonyban harsány »éljen«-nel kötöttünk ki, mit a partot elözönlött
fiatalság viszhangozott. Kiszállottunk s szemeink ismerősöket kerestek s
találtak is.

Podgyászainkat a szállásra vitettük, s magunk is oda siettünk
átöltözködni, azután mentünk a Hollingerbe, ezt már ismertük jó hiréről.
Nehány nap alatt ugy összebarátkoztunk, mintha évek óta együtt volnánk.
Nagy csapatokban összejártuk Pozsony regényes vidékét, nagy ebédeket
rendeztünk, majd künn a hegyekben a vasforrásnál, majd meg benn a
városban a Zöldfánál. Felköszöntések hosszu sorával emlékeztünk meg az
ellenzéki követek és szabadelvü főrendiekről. Mindenikünk bemutatta
szónoki tehetségét; ragyogó kifejezésekkel telt szebbnél szebb
beszédeket hallottunk; de egy, eszmékben és érzelemben valamennyit
felülmulta. Még ma is meghatottsággal gondolok rá vissza, hogy gr. Vay
Dániel mindnyájunk szemeibe miként csalt könyeket, mikor az
országgyüléstől távolmaradt Deák Ferenczre üritett poharat. Az a viharos
éljen! pohárcsengés és lelkesedés, mely kitört, midőn elmondotta, hogy
Deák azért nem vállalt megbizást, mert a követi utasitásban az adózás
kérdését elbuktatták. De Zalamegye egész értelmiségére is meleg
felköszöntések történtek, hisz oly hallatlan dolog történt ott, aminőről
senki sem mert álmodni: nem akadt ember, ki a követséget elvállalta
volna, s igy Zalamegye nem volt képviselve tényleg, de szivében minden
szabadelvü embernek ott élt a kimagasló alak, szilárd jellem és bölcs
hazafi; szelleme bevilágitotta a társaskörök és tanácskozás termeit.

Volt még másik leverő hirünk is, aminek szintén gyászszavakban adtunk
kifejezést. Ki nem olvasta közűlünk Nagy Pál hatalmas beszédeit? kit nem
lelkesitettek szabadelvü eszméi? kinek közűlünk nem égett kebelében a
vágy, őt hallani, elragadó szónoklatának varázsa alatt épülni?… de ezen
boldogságtól is megfosztattunk, mert Nagy Pál szintén elmaradt az
országgyüléstől.

Igaz, hogy sok fényes csillag ragyogott még politikai egünkön, ott volt
Klauzál Gábor, Beőthy Ödön, Bezerédy István, Szentkirályi Mór, Ghiczy
Kálmán, Szemere Bertalan, Almásy Pál, Vukovics Sebő, Lónyay Menyhért,
Pázmándy Dénes, Perczel Mór. Aztán Szalay László, Treffort Ágost városi
követek, de hát mi az eget teljes fényben szerettük volna látni. Mi
Deákot bálványoztuk.

Perczel Mór nem 1848-ban lett tábornok, ő már itten az volt; sokat
foglalkozott az ifjusággal, időnkint mulatságaiban részt vőn, s
önkénytelenül vezérévé lett. Hallgattunk rá, mint a prófétára, s akár
onnan mindjárt Mór alá vezethetett volna valamennyiünket, annálinkább
holmi kis tüntetésekre.

Mondanom sem kell, hogy mi elsőtől utolsóig mind a szabadelvü párt
rendithetlen hivei voltunk, s a legpecsovicsabb követeknek, mint
Zsedényi Ede, vagy Szluha jászkún-kapitány jurátusai voltak a párt
leglármásabb tagjai. Jól emlékszem, mert igen kedves barátom volt
Horváth János, Szluha gyakornoka, szép szőke fiu, csendes, nyájas
modorával mindenkit megnyert; békességszerető, simulékony természettel
birt, a hangját is csak ritkán hallottuk, de ha kormánypártiak ellen,
vagy szabadelvüek mellett valamely lépésre határoztuk magunkat, egészen
neki vadult, s ő vitte a nagy szót, annyira, hogy Szluha többször
megintette, ha őt kompromittálja, hát haza küldi. Igy állt a dolog
Zsedényi fiatal emberével is, kinek nevét mai napig sem tudom, mert csak
kis Zsedényinek hivtuk; kedves kis szepesi fiu volt, gyönyörüen énekelt,
s jobban szidta Zsedényi elveit, mint akármelyikünk. Somsich Pál sem
volt szerencsésebb az ő gyakornokaival, s egyáltalán minden kormánypárti
követnek meggyült a baja fiatalságával; még a királyi személynök sem
birt az oldalánál levő jurátusokkal.

Első nagyobb szereplésünk volt a nyelvkérdésnél.

Az országgyülési teremben hosszu zöldasztalok voltak, azok körül székek
a követek számára. Minden tért a követek mögött az ifjuság állt el.
Karzat volt az idegenek s a nők számára, hol a rendet diszmagyarban azon
ifjak tartották fenn, kiknek főnökei akkor elnököltek a kerületi
ülésekben. Az országos üléseken a követek s az ifjak is diszmagyarban
jelentek meg.

A horvát követek, kik a kerületi ülésekben magyarul, még pedig tisztán s
hibátlanul beszéltek, a magyar nyelv behozatala ellen tiltakoztak. Ezen
követek a magyar érzelmű és szellemű horvátok kizárásával választattak,
s Jozipovics turopolyai gróf, ki megválasztatásuk törvénytelensége ellen
mindjárt a gyülés elején óvást tett, most is kijelenté, hogy ezek nem
Horvátország, hanem csak az illyrpárt követei. A nemzeti nyelv iránt
törvényjavaslat készittetett, s oly végzés lőn kimondva, hogy a rendek
tábláján mindenki magyarul köteles szólni.

Ennek daczára a legközelebbi országos ülésben a horvát követ, a
végzéssel daczolva, s mintegy kihivó követeléssel diákul kezdett szólni.
»Ez dacz! Magyarul!« hangzott mindenfelől. »Ez sérti a gyülés
méltóságát!« kiált egyik követ. »E méltatlanságot nem türhetjük!« tevé
hozzá a másik. »Magyarul! magyarul!« És Ozsegovics Metell megint csak
rákezdte diákul. Erre rendkivüli zaj támadt, a fiatalság kiabált,
kardját csörtette, mi a követ beszédét elfojtja, ugy hogy abba kellett
hagynia.

Még azon este Jozipovics turopolyai grófnak hatalmas fáklyásmenetet
csaptunk.

A fiatalság képviselte a közvéleményt, s noha nagyobb dolgokban
szeretett Perczel Mór befolyásának engedni, mégis szükségét érezte
annak, hogy kisebb eseteknél, belügyeit illetőleg, valaki körül
csoportosuljon. Eleinte Kúthy Lajost kezdte környezni a bizalom. Neve,
állása s egyénisége őt erre igen alkalmassá tette; tekintély volt az
irodalomban, titkára gróf Batthyányi Lajosnak s igen megnyerő külsejű
elegans fiatal ember. Ebből azonban hamar kijózanodtunk; Kúthyt a pénzes
ifjak kezdték környezni, kényelmes szállásán összegyülekeztek, hol a
többiektől elzárkózva, folytonos kártyázásra adták magokat.

Csengery Antal rideg modorával, folyton tartózkodó magatartásával s
oktató kimértségével elriasztotta magától még azokat is, kik mély
tudományát és nagy eszét csodálták.

Irinyi Józsi akkor érkezett Párisból, ez persze mindnyájunk előtt
felette érdekes volt, s szivesen indultunk volna utána, ha nem akar
rajtunk zsarnokoskodni. De nem türt ellenmondást, ha valaki véleményt
mondott, azt felelte: menjen ön Párisba s meg fogja tanulni stb. s addig
küldözgetett bennünket Párisba, mig valamennyi elidegenedett tőle,
amihez nagyban járult az is, hogy feszes tartása, követelő beszéde s
külföldieskedése által akart hatni.

Gróf Vay Dánielt esze, szive, ékesszólása, jóizű magyaros modora,
barátságos és kedves egyénisége az ifjuság vezetésére igen alkalmassá
tevék, de mert a főrendű osztálynál is kedvelt, s a társaságok termeiben
keresett egyéniség volt, alig maradt ideje, mit az ifjuságnak
szentelhetne.

Pompéry János, ki Yole leveleivel oly feltünést keltett, mint Ervin
beszély pályadijt nyert, visszavonult, s érzelgő természete miatt a
heves vérű s zajban gyönyörködő ifjuság élére sehogysem illett, annál is
kevésbé, mert e szerepre épenséggel nem áhitozott.

Tehát folytattuk ugy és ott, amiként és ahol Pesten abbanhagytuk. Az
ujak szivesen csatlakoztak ezen köztársasági kormányzathoz.

Ha tehát tisztelgés vagy fáklyásmenet jött szóba, a Hollingerben
megválasztottuk a szónokot.

Pedig ilyesmi gyakran előfordult, mert nemcsak a rendeknél, de a
felsőtáblánál is többen voltak, kik folytonos tiszteletünk s csodálatunk
tárgyát képezték, mint gróf Széchenyi István, gróf Batthyányi Lajos,
gróf Batthyányi Kázmér, gróf Pálffy József; hát még gróf Teleky László,
ki különösen mióta a horvátországi ügyek miatt gróf Haller bánnal
megverekedett, eszményünkké lőn.

Minek is oda vezérség, ahol egy elv s egy eszme vezérelt
valamennyiünket. Kikapták ott Pillerék részöket a gúnyból ép ugy, mint
Klauzálék a tiszteletből, a nélkül, hogy vezényelve lett volna. Az
összetartás jóban és roszban példás volt. Ez legjobban kitünt, mikor az
ólmosbotok nagy keresztesei, a nem adózók hirhedt vitézei, Uray és
Gabányi követek megérkeztek. Nem kellett ott buzditás vagy vezetés,
összebeszélés nélkül ellepte az ifjuság az országház termét, s a ki be
nem fért, a folyosón foglalt állást. Nagy feszültséggel várták a
hősöket, kik otthon agyonbunkóztattak minden szabadelvü eszmét. Végre
megjelentek, s abban a pillanatban felcsapott a vihar. Lőn zaj,
kiabálás: »ki vele!« a követek felugráltak. Az ifjuság közbefogta
Gabányit, s mint a hullám, mikor felkap egy falevelet, könnyedén
himbálja tovább, ugy himbálta a hullámzó ifjuság tömege őt az ajtón
kifelé. A lárma elhatott a lépcsőre, onnan az utczára, hol ép oly
tolongás támadt, mint volt a teremben, s a kik nem férhettek Gabányi és
Urayhoz, bérkocsijokat zuzták, annyira, hogy midőn az illető beleült, a
hintón már nem maradt egy tenyérnyi bőr, mind leszaggatták. Gabányi ugy
vette ki magát benne, mintha égetni vinnék. A roppant lármára
kiszaladtak a boltokból, s amint azt a sajátságos fuvart meglátták, a
fodrász a kezében levő sütővasat, a boltos-segéd a rőföt, a kofa almát
dobált utána.

Még csak este következett aztán az igazi tüntetés. Felkerekedett
mindenki, mintha döntő csatára készülne. Egész búcsujárat volt Gabányi
lakása felé. Gróf Batthyányi Lajos találkozott Scitovszky püspökkel.
»Ah, méltóságos ur! jőjjön csak, mond karon öltve a főpapot, nagyszerü
fáklyásmenetet rendez az ifjuság, nézzük meg.« És elmentek oda, hol az
utczát s közeli tért már roppant sokaság lepte el. Egyszerre
felharsogott a pokoli zaj; fütyülés, sikoltozás, érczeszközök
összecsattanása, nyávogás valami hajmeresztő rémhanggá olvadt egybe. E
közé aztán, mint a zugó vihar közé a mennydörgés, ugy vegyült a kövekkel
bedobott ajtók, ablakok és bezuzott kapu ropogása. Félóra alatt
hasonlita a ház egy ostrommal bevett erődhöz, melyen nehéz lövegekkel
elébb két-három nyilást romboltak.

Csernovics Péter és Komáromy György megnyugtatta az iránt az ifjuságot,
ha kártérités követeltetik – bármennyi legyen is az – ők fogják fedezni.

Szerencsy iszonyú felháborodással vette az esemény hirét, s
kinyilatkoztatta, hogy a legszigorúbb eljárást fogja követni, hadd
bünhödjenek példásan a vétkesek.

Alig folyt le nehány nap, s egy csomó ifju meg lőn idézve. A vizsgálat
kezdetét vette, maga Szerencsy elnökölt a kihallgatásnál. Arcza
kérlelhetlen szigort fejezett ki.

Az ifjak főbb szereplői rövid tanácskozásban hamar megállapodásra
jutottak. Összesugtak többekkel, azok meg másokkal s huszonnégy óra
alatt el lőn terjesztve, hogy a vizsgálatnál mihez kell magát tartani.

A királyi személynök előszobája telve volt beidézett ifjakkal.

Minden osztály és kör felette érdeklődött az ügy menete és eredménye
iránt.

A birák ott ültek kérlelhetlen szigor s komoly méltóság kifejezésével.

A kihallgatandók sorát – ha jól emlékszem – Petrilla nyitotta meg.

– Ott volt ön azon botrányos kihágásnál?

– Igen is.

– Kinek izgatására, rábeszélésére vagy felhivására támadták meg a követ
ur lakását?

– Senkiére. Az egész csak ugy magától, ösztönszerüleg támadt.

– Kik voltak ott?

– Mindnyájan, s azon felül még sokan mind a két házból.

– Az nem felelet, mindnyájan. Nevezzen meg nehányat.

– Ott láttam gróf Batthyányi Lajost, Scitovszky püspök őméltóságát.

Szerencsy összenézett Ocskayval, Ocskay Jeszenszkyvel, s egymástól
kérdezni látszottak: Na most már mi lesz?

Kis szünet után folytatták:

– Kik dobáltak köveket?

– Mindnyájan.

– Mégis, ön kit látott legelőször dobni?

– Nem merem egész bizonyossággal ráfogni, hogy ő dobott, de azt tisztán
láttam, mikor Scitovszky őméltósága lehajolt s valamit a földről
fölvett. Erre aztán következett a kőzápor.

– Elég, elmehet.

Behivták a másodikat.

Szórul-szóra azt vallotta, a mit az első. Azt a harmadik, negyedik,
ötödik és mind.

Szerencsy zavarba jött. Elhalasztották a vizsgálatot.

Mikor ujra kezdték, megint csak arra az eredményre jutottak. Abba
kellett hagyni az egészet.

Ez volt az Uray-Gabányi-féle dicsőség utolsó felvonása.

Kedvencz gyülekezési és sétahelyünk volt a dunántúli gyönyörü liget,
hova nemcsak üdülés végett, de műélvezet szempontjából is
kötelességszerüleg jártunk, mert Fekete igazgató ide épittetett
szinkört, s ezt erőnkhöz képest, sőt azon is túl támogatni hazafiui
erénynek ismertük. Itt kezdte Szigeti József művészi pályáját. Még most
is magam előtt látom, mily esetlen és formátlan volt; nem tudott mit
tenni kezeivel, s oly hosszukat lépett, hogy a szinpad mindég keskeny és
rövid volt neki; de szemeit jól elforgatta, s izmos mellét kidülesztve,
ha szenvedélyesen akart beszélni, a középfoknál hangja rendesen
megcsuklott, s mondókáját a mily mély baritonban kezdte, ép oly
vékony-hegyes tenorban végezte. De mi azért megtapsoltuk, hisz utóvégre
is magyarul beszélt.

Nemcsak Szigeti Józsi kezdte itt, de én is. Irtam öt felvonásos
nagyhangú kardos szinmüvet: »A zsarnok és fia.« A nemzeti szinháztól
feljött Pozsonyba Bartha vendégszerepelni, s a nevezett szinműben
föllépett. Két nappal elébb már nagy falragaszokkal hirdetve volt a
vendégszereplés s a darab. Istenem! ha valaha annyira vihettem volna,
mint a mennyit akkor képzeltem magamról. Két napig minden sarkon, de
hányszor napjában! megálltam s elolvastam a hirdetést; harmadnap pedig
valamennyi szinlapot végigolvastam.

Előadásra a szinkör a szorongásig megtelt; az ifjuság teljes számban ott
volt, sok követ is megjelent, s a páholyok legnagyobb részt követek
családjaitól foglaltattak el.

Mondhatom, a pajtások derekasan kitettek magokért; minden hazafias
tételt roppantul megéljeneztek, s egy-egy sikerültebb jelenet után, mi
inkább Bartha játékának, mint a szerző érdemének tulajdonitható –
viharos taps következett. Minden felvonás után zajosan hivták a szerzőt,
de csak az igazgató, Bartha és Gyulay Ferencz jelent meg. Darab végével
a taps és kiabálás fokozott erővel tört ki. Bartha vasmarokkal
megragadta kezemet, s a szinpad közepére vont. Pajtásaim padokat
tördelve, s székeket döntögetve, a zenekaron át ugráltak fel hozzám a
szinpadra, s nehány pillanat alatt a szinpad el volt lepve éljenző s
föllelkesült ifjakkal; itt megöleltek, ott kezeimet szorongatták.
Lisznyay feledhetlen marad; hajszálai éghez meredeztek, szemei
szikráztak, s száját ugy összehuzta, hogy gyűszühöz hasonlitott. Megállt
előttem, belemarkolt a hajába s felkiáltott: Ejnye pájtás! hátálmás fiu
vagy, minnyájunknak becsületet szereztél. Hol vácsorálunk, mert má
ünnepet kell csápni.

Ha csak tizedrész értéke lett volna is annak a darabnak, mint a mennyire
a pajtási jószivűség méltányolta; ha csak ötödrészét érdemelte is azon
tapsoknak, a miket az ifjuság jóakarata rá pazarolt, ugy a magyar
irodalom maradandó becsü darabot nyert volna. De hát nem első eset, s
nem is utolsó, hogy a pajtáskodás dicsőit még olyat is, mit izlés,
tapintat s pártatlanság elitélendőnek találna. Én mindenesetre hálás
szivvel gondolok vissza azokra a jó fiukra, kik nekem egy oly boldog
estét iparkodtak szerezni.

Derült s élczektől szikrázó estelink reggelig tartott,

Pezsgett az élet ebben az ifjuságban; szorgalmasan eljárt az ülésekbe,
kevés dolgát lelkiismeretesen elvégezte, heves vitatkozásokba
bocsátkozott, mik elkezdődtek az ebédeknél, nagyobb mérvü folytatást
nyertek a Hollingerben a fekete kávénál, s megujultak másnap; mulatságra
is volt elég idő, aminek bizony egyetlen pillanata se maradt
felhasználatlanul. És ha ez már megszokottá, egyhanguvá kezdett válni,
egy-egy mozgalmas jelenettel fölelevenitette vérét, erre mindég
kinálkozott alkalom: Klauzál, Bezerédy stb. soha se tartottak beszédet,
hogy fáklyásmenet rendezésére föl ne lelkesitettek volna; az
ellenpártnál se hiányzott ok soha valami tüntetésre.

Ha egyik-másiknak komoly napjai voltak, a többi sietett enyhiteni
szenvedésein; a beteg nyert ápolást, a szerelmes vigaszt, a megszorult
segélyt. Egy nagy család volt ez, melynek tagjai őszintén szeretik
egymást. Fejem őszbe borult, a sok keserü tapasztalat eloszlatta lelkem
minden költészetét, s mégis, ha azokra a szép időkre, derék lelkes
ifjakra gondolok, vérem sebesebben kering, s szivem oly lázasan dobog,
hogy fölébred bennem az elhamvadt tűz egy-egy lappangó szikrája, s egy
pillanatig legalább azt érzem, mintha megifjodnám.

Kedély, eszményiség és tűz volt az akkori ifjuságban.

Ez időtájt vette át Simonyi Ernő örökségét. Meghivott jószágára
Zsámbokrétre. Örömmel ráálltam, hogy nehány napot töltsek nála.
Szabadságot kértem, s elutaztunk.

Simonyi Ernővel már Pesten szoros barátságban éltünk, s ez mind bensőbbé
vált, aminek apró szivességek által jelét adni sohasem késett. Későbbi
időkben is Pesten, akárhányszor részesitett kis meglepetésekben
Zsámbokrétről, fel is keresett többször, hogy nehány vig napot töltsünk
együtt. 1848-ban elválhatlanok voltunk mindaddig, mig a fegyverszolgálat
külön nem választott. 1849-ben B.-Csabán egyszer csak beállit hozzám
Ernő, mint honvédszázados.

– Tudom, rég nem szíttál jó szivart, hoztam neked egy láda kitünő
Carvayalt.

Ismerte a gyöngémet, hogy bolondultam a jó szivarért, s valódi
gyönyörrel nézte, mily mohón estem neki.

Ő Komáromból járt valami kiküldetésben Gyulán, s mert hallotta, hogy
azon a tájon vagyok, hozta e kedves meglepetést. Óh, beh szép emlékezetü
nap ez; kibeszélhettem magamat szivem szerint őszinte barátommal.
Délután sehogy se tudtunk elválni, aztán abban állapodtunk meg, hogy
kocsiját előre küldtük, két lovat nyergeltettem s elkisértem Gyulára.
Ott bevezettem gróf Wenckheim József vendégszerető várlakába, hol az
estét töltöttük. A kedélyes és mulatni szerető gróf, ki, ha nem jött,
hát fogta a vendéget, azonnal kis estélyt rögtönzött; hát ez igen
kellemes, de a mi Simonyi Ernőt csodálatra ragadta, az a szellemes
grófné társalgása volt. A nem csak irodalmilag, de tudományosan is
mívelt grófné felülmult minden képzeletet; Kant, Bonald, Lamennais,
Herder tételeinek idézése, a hazai és világtörténelemben rendkivüli
jártassága, könnyüd és folyékony előadása, a tanári székben akárhány
nagyképü tudóst megszégyenithetett volna. Hogy nem túlzok, hivatkozom
mindazokra, kiknek szerencséjük volt ismerni e ritka tehetséget;
hivatkozom saját fivérére, Jankovich László főispánra, s mindenki be
fogja ismerni, hogy ily magasztos szellem, ennyi tudomány és józan
itélet még szakférfiak közt is csak szórványosan tapasztalható.

Mi többiek ittunk, kártyáztunk, politizáltunk, de Simonyi Ernő egész
elragadtatással társalgott a grófnéval.

Mikor szobánkba tértünk, Simonyi azzal az ő nyugalmas mosolyával
megrázta fejét, mondván:

– Azt hittem, tudom a történelmet, s ez az asszony kifogott rajtam.

Reggel bucsut vettem Ernőtől, ő visszament Komáromba, aztán sokáig,
nagyon sokáig nem láttuk egymást, mialatt sok minden megváltozott, csak
barátságunk nem.

Hogy visszatérjek az ő szivaraira, azok végzetes szivarok voltak; egy
derék honvédtiszt életébe kerültek. Simonyi visszatért Komáromba, s ott
az ismerős pajtásoknak elbeszélte, hogy engem fölkeresett. Most is a
régi, szólt trifásan, vettem neki egy láda Carvayal szivart, s majd
kiugrott örömében a bőréből, de nem azért, mert engem lát, hanem hogy jó
szivarokhoz jutott.

Egy honvédtiszt, volt testőr erre megjegyzé:

– Látszik, hogy nyitrai tót vagy, értesz hozzá nagyokat mondani. Tán
magad se láttál soha Carvayal szivart.

Ebből szóváltás kerekedett, végre tettleges bántalom, végre kihivás. A
szerencse Simonyinak kedvezett, ellenfelét lelőtte.

Az ötvenes években, mikor Pestre visszatérnem megengedtetett, s több
beszélyt irva, egy regényt is adtam ki, egyszer csak megidéz Prottmann
rendőrfőnök. A mint belépek, levelet ad kezembe, olvassa el, s ha
izgatót vagy rendellenest tartalmaz, közölje velem. Nézem a levelet,
Windsoorból jő; felbontom, Simonyi Ernőtől volt. Éreztem, hogy
elhalaványulok. Féltem, mit fog ez irni s mi lesz a következése? Soha
életemben tapintatosabb levelet! egy szó sem volt benne politikáról,
vagy sanyaru helyzetről. Irt soha meg nem szünő barátságunkról, örömét
fejezte ki a hazai irodalom lendületén, irt a regényemről, melyet
élvezettel olvasott… s a t.

Átnyujtottam a levelet Prottmannak.

– Mit tartalmaz? – kérdé.

Elmondtam.

– Ha felelni akar, hozza ide levelét, majd innen fogjuk elküldeni.

Ilyen világ volt az!

Midőn hazakerült Simonyi Ernő, kijött papvölgyi magányomba. Ő segitett
engem elvonultságomból kizavarni, s képviselővé választatásomat egész
befolyásával s erélyes szónoklatával előmozditá. Soha köztünk a
neheztelésnek vagy félreértésnek még csak árnyéka se volt. Mikor Váczon
lakott, mindennap kijárt hozzám, többnyire reggeltől estig ott időzvén,
vagy én nála. Később Gödről is gyakran eljártunk egymáshoz.

És e szép viszonyt, ezt a gyöngéd barátságot nem vihettük oly
szeplőtlenül a sírba, mint a hogy tartott egész életen át. A roszakarat
és ármánynak sikerült egy keserü lapot közibe keverni. Az utolsó
választásnál Madarász József és Mocsáry Lajos urak a haldokló Simonyi
Ernő nevét jónak látták az én megbuktatásomra felhasználni. Sikerült
nekik a fondorlat, s szegény Simonyit még életben találta azon eredmény,
hogy Pest megyében az ellenzék részéről két kerületet játszottak át az ő
nevével a kormánypárt részére. Meglehet ez is sietteté halálát. A
cselszövény a kormányképes két nagy férfiunak éles államférfiui
képességéről tanuskodik. Teljes undorral fordulok el ezektől a felfujt
nagyságoktól, s visszatérek Zsámbokrétre, hol annyi kedves szórakozás
kinálkozott.

Simonyi Ernő teljes életében vendégszerető háziur volt, ez nem később
fejlődött nála, ő ilyennek született.

Zsámbokréton az urilakban nem volt háziasszony, nem volt semmi néven
nevezendő nőcseléd, de azért a rendet, tisztaságot és kényelmet nem
nélkülözte. Ernő figyelme mindenre kiterjedt; olyan vendégségeket adott,
hogy becsületére vált volna akármelyik alispánnénak.

Huzamosb időre vendégei voltunk Pozsonyból: Stummer (Terényi) Lajos,
Possányi László és én. Szabadságon itthon időzött Simonyi János fiatal
hadfi is, Ernő testvéröcscse. Hiszen rég volt, azóta Terényi meghalt,
Possányi László fejét dér boritja, Simonyi Jánost láttam a boldogult
Ernő temetésén, megtört öreg. Most már elmondhatom a nélkül, hogy Laczi
vagy János barátom emiatt elpirulna, hogy messze földön három oly szép
fiut együtt találni alig lehetett volna, mint Terényi Lajos, Possányi
László és Simonyi János. Hozzá még első ifjuság, viruló egészség,
szikrázó jókedv és oly szeretetreméltó ifju háziur, mint Simonyi Ernő,
ezt a lakást a költészet magaslatára emelte. A merre csak jártunk, a
hegyek és erdők viszhangozták élénk dalainkat. Mint képzelni lehet, Ernő
barátunk nem volt négyes diszfogat nélkül, mely örökké szerepelt, mert
összejárta velünk Bars és Nyitrában minden ismerősét, ismerőse lévén
minden uriember, mondhatom, két megyében összekevertük a világot; az
öreg urakkal vitákba ereszkedtünk, a fiatalokkal lovagoltunk, vadásztunk
és víttunk; a koros hölgyeket mulattattuk a pozsonyi eseményekkel, mig a
fiatalokat Laczi, János és Lajos foglalták el udvarlásaikkal. Igy aztán
szivesen látott vendégek voltunk mindenütt, s ha távoztunk, hossza-vége
nem volt a sok marasztalásnak.

Egyszer korán reggel benyit hozzám Ernő, azon kijelentéssel:

– Már fognak, ma Turcsányi nagybátyám látogatására megyünk.

– Én bizony nem, felelém, először már belefáradtam a látogatásba,
másodszor egy vigjátékba kezdtem, azon akarok dolgozni.

– A mint akarod, nálam mindenki azt teheti, a mi tetszik.

Possányi Laczi azt mondta, ő sem megy, mire János kinyilatkoztatá, ha ti
maradtok, én is maradok. Ernő tehát elment Terényi Lajossal.

A reggelinél beszéd közt előhozták, hogy Ernő bizonyosan meglátogatja a
csoda-orvos papot is!

– Arra vezet utja? kérdezém.

– Hisz Turcsányi bátyánk Rudnón lakik, felel János, odavaló birtokos.

– Akkor sajnálom, hogy nem mentünk, jegyzém meg, az a pap érdekelne.

– Mindjárt lesz kocsi, felelt János, meglepjük őket. Azzal szaladt s
hozott egy tót igás-kocsit.

Föltettük fegyvereinket s megindultunk Rudnóra. Nekünk az az utazás
nagyon tetszett. A négylovas hintóba már beleuntunk, hát valami uj,
szokatlan kellett, hogy érzékeinket megcsiklándozza; na, az a fogat nem
csak megcsiklándozta, de össze is rázta, a mi nem hogy elhangolt volna,
de inkább fokozta jókedvünket, s énekünktől rengett a vidék.

Simonyi János, ki háttal ült a kocsisnak, egyszerre felkiált:

– Négylovas hintó jön utánunk.

Leugráltunk kezdetleges fogatunkról, a fegyvereket vállainkra kapkodtuk,
s a kocsit előre küldtük, nehogy fölfedezzék, a kik a hintóban követnek,
hogy mi és kocsi összetartozunk. Csak azt resteltük, hogy
vadásztáskáinkon egy árva madár sem fityegett. Mindegy, azért mégis
vadászoknak tekintenek, holott a kocsiban maradva, vándorlegényeknek
tarthatnának.

Az utszélen mezei virágokat szedegettünk, mialatt a hintó közeledett.
Hát biz abban három nő ült; kettő fiatal és szép, a harmadik korosabb.

Amint a kocsi mellettünk sebesen elvágtatott, virágainkat a kocsiba
szórtuk. Az urhölgyek meg azt a tréfát csinálták magoknak, hogy oly
fejbillentésekkel s nyájas mosolylyal üdvözöltek, mintha rég nem látott
közel ismerősöket pillantottak volna meg, pedig először láttak az
életben, s azt hittük utoljára is, azért engedtük meg magunknak azt a
pajkosságot, hogy egy darabig futva versenyeztünk a sebesen haladó
hintóval, persze csak rövid ideig győztük, s a mint elmaradoztunk, a
gyönyörü szép hölgyek kihajolva nevettek. Lassankint elmaradozván a
hintótól, kendőket lobogtattak felénk, mig egy kanyarulatnál el nem
tüntek.

Ez a kalandocska szilaj kedvbe hozott mindhármunkat. Nem ültünk kocsira,
mig gyalogolni birtunk. Hogy Ernőt megnevettessük, s Turcsányi bácsinak
mulatságot szerezzünk, ily eszményi kaland után, kissé költői alakban
jelenjünk meg, mindjárt nagyobb hatása lesz elbeszélésünknek, mit
tetszés szerint kibőviteni elhatároztuk. A gebéket iszonyuan
felbokrétáztuk, a tót kocsis nagy karimáju kalapjára roppant koszorut
kötöttünk, az igás szekérre tölgygalyakból diadalivet csináltunk, szines
selyemzsebkendőinket pálczákra kötözve, zászló gyanánt lengettük, s
győzelmi dalt zengve, döczögtünk be Turcsányi udvarába.

Ép nagy társaság jött ki a kertből, mely különös megjelenésünket hangos
nevetéssel fogadta, de a mint leugráltunk, nők meglepetés hangjait is
hallottuk.

– A patvarba! kiált elénkbe Ernő, hát ti voltatok az érdekes
gyalog-lovagok?

Közeledtünk, ámultunk, hüledeztünk, a hintói szépek előttünk álltak.
Ernő sorban bemutatott, s a két gyönyörü teremtés nem tudott szóhoz
jönni a nevetéstől. Igy ismerkedtünk meg Fiáth Mari és Betti bájos
kisasszonyokkal.

Azonnal ebédhez ültünk, a háziur nyugalmazott huszárkapitány, igen
előzékeny kedves férfi volt. Igen jól mulatott sajátságos
megjelenésünkön.

Ezer bocsánatot kértünk a hölgyektől az utbeli merészségért,
biztositván, hogy egyedüli czélja volt, ha netán unatkoznak, egy kis
mozgalmat előidézni kedélyökben. Biztositottak, hogy ez nekik nagy
mulatságot szerzett s nem hogy neheztelnének, de köszönik a kis
szórakozást.

Aztán a csodapapra tért át a beszéd. Ők már látogatást tettek nála, az
egyik kisasszony idegláz következtében visszamaradt valami utóbaj miatt
fordult hozzá. Csodálatos! A három nő természetesen együtt ment oda, s a
nélkül, hogy szóltak volna valamit, a pap azonnal rámutatott a viruló
kinézésü kisasszonyra, s elmondta baját, meg a miből származott. Általán
beszélték, mikép a betegségek felismerésében természet fölötti ösztönnel
birt. Az idő tündér-szárnyakon repült, s a vidám társaságot elég
kellemetlenül lepte meg a jelentés, hogy az urhölgyek fogata előre
hajtott. Kecses könnyüdséggel vettek bucsut, s mi most már nem azt
hittük, mit reggel, hogy ugy sem találkozunk többé az életben, a mint
volt is szerencsénk hozzájok aztán többször, a pozsonyi követi bálokban.

Elmentünk aztán a világhirü csodaorvos paphoz. Háza környéke, mint
valami bucsujáró hely, el volt lepve hintókkal, igás-szekerekkel s
gyalogosokkal, a bebocsátásra a gazdasszony osztogatta a kegyeket, ki
folytonos ostromnak volt kitéve. Azt hiszem Laczi és János barátom
daliasságának köszönhetem, hogy előnyben részesültünk, mert nyájas
mosolylyal előre intve minket, ajtót nyitott. Beléptünk.

A szegényességig egyszerü szobában, megviaszkolt diófa-asztalhoz
támaszkodva fogadott a nagyhirü pap. Nem nagyon magas, de meggörnyedt s
kiaszott férfi volt; arczán a fáradtság és kimerültség redői – különösen
ajka körül – mély barázdákban vonultak alá. Tekintetének delejező
hatását érezte az ember. Mindenikünknek egyenkint erősen a szeme közé
nézett, aztán elmosolyogva magát, diákul megszólalt:

– Bizony nagy bajuk van. Irhatok is rendelvényt, de ezt a tapolcsai
gyógyszertárban meg nem kaphatják. Magoknak pénzmag kell, egyébb bajuk
nincs.

Elnevettük magunkat, s ő is velünk nevetett.

– Őrizzék meg jól ezt az egészséget, mond kezetszoritva velünk, s ezután
se hozza önöket más ok hozzám, mint a kiváncsiság.

Négyes-fogaton, nagyuriasan tértünk vissza, de nem oly vigan, mint ahogy
jöttünk.

Még egy látogatásunk volt hátra, a melyre mindig örvendettem. Terényi
(Stummer) Lajos szüleinél. Atyja a bajmóczi uradalom kormányzója volt.
Vágyva-vágytam az én kedves barátom családját megismerni, s oly érzés
fogott el, midőn oda közeledtem, mint tanulókoromban, ha szünidőkre
hazarándultam. És méltán, a szülői háznál fogadhattak egyedül több
bensőséggel, melegebb szivélyességgel, mint a bajmóczi várlakban Mily
barátságosan ölelt meg az a valóban délczeg öreg ur; mennyire nem
találta helyünket az a jóságos teremtés, minden izében magyar s nemes
szivü háziasszony, ki ugy bánt velünk, mintha mindnyájan gyermekei
volnánk. És az a bájos kis angyalka: a serdülő házikisasszony csupa
elragadtatás, merő szolgálatkészség volt. Mondhatom, ez a család
elbájolt, ez az ottlét eltörölhetlen nyomokat hagyott lelkemben. Itthon
találtuk Ipolyi (Stummer) Árnoldot is.

Ipolyi (Stummer) Arnold akkor ép oly szerény kis káplán volt, mint a
milyen szerény nagy tudós püspök ma, szép ismereteivel, kedves modorával
sok élvezetet szerzett. Hanem volt benne valami, mi nem jogositott azon
reményre, hogy ebben az életben még mint nagyméltóságu püspököt
tisztelhessem. Nagyon szerette a regényest. Soh’se feledem, egyszer
bizalmasan beszélgetvén, azt kérdé:

– Olvastad már George Sand »Lellia«-ját?

– Nem.

– Oh barátom! megragadó szép! annyi költészet, eszmegazdagság s érzelem
van benne, hogy az embert egészen egy szellemvilágba varázsolja át.
Okvetlen leforditom. Nesze, vidd és olvasd el.

Elolvastam, sok élvezettel s ifjui fogékonysággal olvastam. A könyvet
sokáig birtam kedves emlékül mignem a viharos időkben egyéb kedvencz
tárgyaimmal együtt a pusztulás áldozatául esett.

Hiszen a komoly gondolkozásu püspök ma nem haragszik érte, hogy a hajdan
lánglelkü s érzelmes szivü ifju káplán hajlamaira visszaemlékszem.
Sajnálom, hogy derék édes atyja; szép készültségü és szellemes öcscse,
feledhetlen barátom Lajos meg nem érhette a dicsőséget, hogy Arnoldot az
ország legkitünőbbjei közt, isten és haza iránti kötelességei buzgó
teljesitésében, mint legnépszerübb püspököt lássák. Ő azon férfiak
egyike lőn, kire büszke lehet a haza, az egyház és a tudomány. Bátran
olvashatta s szerethette Lelliát, Stenio könnyüvérüségéből ugyan egy
csepp se szivárgott át ereibe. Kivánom, hogy a mit a gondviselés atyja
életéből elvont, s azon hátralevő időt, mit a férfikor delében elhunyt
Lajos öcscse még élhetett volna, az egek ura az ő nemes életéhez toldja,
kinek minden napja, minden órája a közmivelődés terén a nemzetet elébbre
viszi.

Maga Bajmócz is rendkivül érdekelt. A vártermekben az őskortól az ujabb
időkig különbféle művészektől becses arczképek láthatók, melyek
némelyike történelmi nevezetessége, mások jelmezeik, sok pedig remek
kivitele által érdemel figyelmet; régi dísz és harczi fegyverek
gyüjteménye nem kis mértékben izgatta felfuj képzelődéseinket. A vár
gyönyörü fekvése megigézett. A várudvar közepén ama történelmi
nevezetességü hársfa, mely alatt I-ső Mária királyné annyi
adománylevelet és becses okmányt irt alá, nemét a kegyeletnek
ébresztette föl bennem. Ha leültem a fa alá andalogni s a szellő ott
lengedezett a falevelek közt, a csendes susogásban a mult idők
eseményeit véltem hallani. A százados hárs alakja tiszteletet
parancsoló; törzse s vastagabb ágai vasabroncsokkal foglalvák össze,
hogy az idők viszontagságaival tovább is daczolhassanak.

Őszinte megindulással váltam meg a feledhetlen bajmócziaktól.

Már Zsámbokréten sem sokáig időzhettem; szabadságom letelt, vígjátékomat
befejeztem, tehát vissza Pozsonyba, azok közé a sok víg jópajtások közé.

Ez a kirándulás életem egyik legkellemesb mozzanatát képezi; annyi
elragadó szép vidéket még soh’sem láttam, s az a mesés vendégszeretet,
kitünő fogadtatás, mint a milyenben Nyitra és Bars megye minden köreiben
találkoztunk, maig is élénken viszhangzik lelkemben.

Pozsonyba visszaérkezvén, a mint a ligetben sétálgattam, Szemere
Bertalant egy külföldies kinézésü, igen érdekes ifjuval láttam
Krisztinhez betérni. Ez a Krisztin is pozsonyi nevezetesség volt. Tej és
vaj csarnokát ugy a követ urak, mint az ifjak is nagyon látogatták, nem
csak a hűsitők által felüdülni, de társalogni is. Krisztin nem volt
szép, de roppant olvasott, terjedelmes ismeretekkel biró, s kellemes
társalgásu. Wesselényi Miklós hozta divatba, s mint hallom, Deák Ferencz
is sokszor elmulatott vele. Élczes, találékony, mondhatni szellemes
társalgása még a nőkre is vonzerőt gyakorolt, s a követ urak nejei is
szivesen ellátogattak hozzá.

– Mondd, kérlek, kérdezém Horváth Jancsitól, ki azon angol lord, a ki
Szemerével Krisztinhoz betért?

– Hát Pulszky Ferencz.

– Pulszky Ferencz? Megesküdtem volna rá, hogy angol lord. Eszembe jutott
Sárosy Gyula ajánlata, de biz én nem mertem felhasználni az alkalmat;
majd máskor, gondolám, tán a véletlen is fog segiteni. De biz ez a
véletlen mindig messzebb és messzebb eltávolitott szándokomtól, mert
Pulszkyt örökké az ország kitünőségei és politikai nagyságok környezték.
Féltem, hogy közeledésemet tolakodásnak veendi, s igy Sárosy Gyula
barátom ajánlata füstbe ment. Pedig ha akkor Pulszky olyan volt mint
most, vagy ha igy ismertem volna, ugy megbocsáthatlan vétket követtem el
magam ellen, mert ő az ifjuság meleg barátja, közlékeny s ismeretei
gazdagságával nem fukarkodik. Külseje, tartása, tekintete, ugy mint
akkor, ma is büszkeséget mutat, de ha belemelegszik, igen kedélyes,
barátságos; s különösen a fiatalságot jóizü elbeszéléseivel szereti
mulattatni. Azt hiszem, sokat vesztettem, hogy Sárosy Gyula szives
ajánlatát nem mertem igénybevenni.

Az országgyülés lázas tevékenységét az ifjuság legnagyobb figyelemmel
kisérte; s nem egy kérdést, mely ott tárgyaltatott, saját körében is
vita tárgyává tett. Igy a magyar nyelv és horvát viszonyok ügye; a
vallási vitatkozások, a mikben Vurda kanonok a felekezeti szellemen tul
emelkedett, s nem csak nagyhatásu, de a szabadelvüség és
felvilágosodottság magaslatára emelkedve, állampolgárhoz méltó beszédet
tartott.

Ez nem mindennapi esemény volt; remek szónoklatot hallottunk másoktól
is, de ezt rendkivülivé tette a bátorság, melylyel e főpap osztályának
előitéleteivel szembe mert szállni. A követek elhalmozták
üdvkifejezésekkel, az ifjuság ünnepélyes tüntetésekkel, a győri káptalan
meg bizalmatlansági szavazatot küldve, visszahivta őt. És ő ment, de
magával vitte az országgyülés osztatlan tiszteletét, becsületét, s a
közvélemény hangos nyilatkozatait.

A városok rendezésének kérdése is uj csillagokat tüntetett fel; a magyar
irodalom egyik dísze, a tudós Szalay László maradandó becsü s
érvelésekben oly gazdag beszéddel küzdött egy uj elemnek a
törvényhozásbai behozataláért. Hathatósan, szép sikerrel s nagy erővel
támogatta őt Trefort Ágost városi ifju követ.

A régi elismert nagyságok mellett kitünő sikerrel harczoltak az ifju
hősök: Lónyay Menyhért, Almásy Pál, Perczel Mór.

A felsőház is akkoriban nagy vonzerőt gyakorolt az ifjuságra; a hazafias
szellem ott is nagy hatással küzdött. Az ékesszólások, megragadó
érvelések és tüzetes viták itt is napirenden voltak. Gróf Széchenyi
István, báró Eötvös József, gróf Teleki László a világ akármelyik
törvényhozói házának akár szónoki tehetség, akár tudomány vagy jellem
tekintetében dísze és büszkesége lehetett volna. Itt is fordultak elő
oly mozzanatok, melyek lelkesedésre ragadtak. Például: a közös
teherviselés s közös adózás tárgyalása, mikor gróf Széchenyi István,
mint a nemzeti ügy jobbra fordultának ünnepén fényes díszruhában jelent
meg a felsőházban.

Volt tehát tere és alkalma az ifjuságnak szellemét képezni s hazafiságot
tanulni.

Tanultak is, hisz az 1843-ik országgyülés növendékei: Horváth Boldizsár,
Csengery Antal, Irinyi József, kit, ha el nem ragad oly korán a halál,
bizonyára igen sokra vitte volna. Simonyi Ernő, báró Simonyi Lajos,
Szende Béla, Vizsoly Gusztáv, Pompéry J., a közügyek kiváló harczosai, s
részben az ország kormányának tekintélyes férfiaivá váltak.

Adja isten, hogy a közügyek vezérférfiai ma is oly magasztos eszmékkel,
hazafiui működéssel adjanak példát az ifjuságnak, mint a régiek, s az
ifjuság oly lelkesedéssel s annyi odaadással igyekezzék elsajátitani a
dicső szellemet, mely azon ifjuságot alkalmassá s hivatottá tette a
48-ki nagy átalakulást keresztülvinni.

Huszár Károly nógrádi, Békásy vasmegyei, Almásy Pál hevesi, s több más
követek estélyein az országgyülési ifjuság sok kellemes órát töltött. A
követi bálokban is leirhatlan gyönyört s szórakozást lelt.

Lendvay Márton vendégszerepekre Pozsonyba érkezett. Roppant boldoggá
tőn, vígjátékomat azonnal az előadandó darabok sorozatába fölvette.
Ekként darabom a magyar közönség kedvencze, a feledhetlen művész
közreműködésével színre került.

Lendvay neve elég volt arra, hogy a nézőtér a szorongásig megteljék, s
az ő művészetének, az ő elragadó egyéniségének köszönhető, hogy gyönge
kisérletem fényes sikert aratott.

Előadás után a jópajtások Lendvay tiszteletére fényes lakomát rendeztek,
a melyen oly sok szép reményekre jogositó kezdő művészek: Szigeti
József, Gyulay Ferencz s Hegedüs Lajos is részt vettek. Közülök ma már
csak Szigeti József él, kinek első felléptétől kezdve naponkint láttuk
fokról-fokra való emelkedését, s ki nem csak hogy megfelelt a hozzá
kötött reményeknek, a művészet azon színvonalára emelkedvén, a hol
európai elsőrendü szinészek állnak, de az irodalomban is tekintélyes
helyet foglal el.

Lisznyay Kálmán osztozni akarván a nekem jutott dicsőségben, kapta magát
s ő is irt »Inas« czimü színművet. Fekete igazgató látva, hogy
jövedelmező üzlet országgyülési ifjutól darabot előadatni, az »Inas«-t
is színre hozta. De vagy mert megelégelte már a közönség a kisérleteket,
vagy mert nem volt pesti vendégszereplő, ki a semmiből is teremteni
képes, elég az hozzá, a szegény »Inas« megbukott.

Lisznyay elémbe állt, két kezével felborzalta haját s kedélyes
jószivüséggel szólt:

– Ejnye pájtás! tied s bábér.

Nemsokára ezután Lisznyay beállit hozzám egy tetőtől-talpig fakó fiuval.
Fakó köpönyeg, fakó sapka, fakó arczbőr, fakó kis bajusz; az arczon
néhány barnás folt jelezte, hogy ott nemrég gyógyultak be valami nagyobb
mérvü pattanások.

– Emlékszel még, kérdé Lisznyay ragyogó szemekkel, az Athenaeumban egy
vers annyira föllelkesitett, s számtalanszor el is szavaltad.

– Oh igen. »Milliom átok! bort a billikomba!«

– No hát itt van, ez irta.

– Petőfi?

– Ő bizony.

Meglepetésemben ez alkalmi kifejezéssel éltem:

– Örvendek, hogy van szerencsém.

Petőfi félajkát keserü mosolyra vonta, s nem tudom, mi volt a kiejtésben
több: gúny-e, vagy fájdalom? ő utánam mormogta:

– Szerencse.

– Igen, szerencse. Mondja meg Lisznyay, nem nyilatkoztam e százszor is,
beh’ szeretnélek ismerni; nem tartottalak-e kedvencz-költőmnek, s nem
azzal jött most is, hogy el akarta velem szavaltatni az általam
annyiszor magasztalt verset? És most, mikor itt látlak, kezedet
szorithatom, ne mondjam: örvendek, hogy szerencsém van? de bizony
mondom, mert szent és igaz.

Petőfi egy száraz kortyot nyelt, s aztán kezet nyujtva, mondá:

– Köszönöm.

– De bizony pajtás, szólt Lisznyay, mi köszönjük hogy eljöttél, s minket
fölkerestél. Sokat emlegettünk, mert verseid hatalmasak.

– Köztünk maradsz, ugy-e? kérdeztem.

– Mit csinálnék itt?

– Azt, a mit mi.

– Nekem nem oly könnyü. Pestre szándékozom, tán kapok kiadót.

– Mit? kiáltott fel Lisznyay, törni fogják magokat, s az irodalmi körök
nem felkarolni, de ünnepelni fognak. Pajtás! nagy hirt szereztek már
neked hatalmas verseid.

– Csak ott találnám Jókait.

– Ki az a Jókai?

Petőfinek most először villantak meg szemei, fejét felüté, s láttam tőle
azt a tekintetet, mely későbbi időkben sokszor megragadott.

– Jókai, mondá, majd meg fogjátok ismerni.

Sokáig elbeszélgettünk, azaz hogy beszélt Lisznyay, Petőfi a közvetlen
hozzá intézett kérdésekre rövid, velős mondatokban felelt.

Én elgondolkoztam, s szivem őszintén megesett e szegény fiu sorsán,
midőn néhány odavetett szavából értesültem, hogy mennyi nyomor és
szenvedés volt, a mivel megküzdenie kellett. Pedig egy szóval sem
panaszkodott, egyetlen zúgolódás vagy reménytelen hang sem lebbent le
ajkiról, de annál hangosabban nyilatkozott szomoru kinézése. Képzeltem
volna-e akkor, hogy ennek a vándor porlepte fiunak a kegyelet-szobrot
fog emelni s leleplezésénél én jelen leszek? A ki igy láttam ezen égi
tünemény első megjelenését, végig figyeltem rövid, de irodalmi korszakot
alkotó pályáját, ki láttam őt harczolni, s rejtelmes eltünése után
hallottam róla a sok mesét; ki, megértem, hogy a közvélemény a csillagok
közé emelte, s költeményeit a nemzet lelkesedéssel s az egész mívelt
világ legnagyobb elismeréssel fogadta; ki jelen voltam szobrának
leleplezésénél s részt vettem a dicső emlékére rendezett lakomán,
elmondhatom, hogy a lángész ismerős, barát s pártfogó nélkül, ezerszeres
nyomorral küzdve tört magának utat a halhatatlanság csarnokába.

Kúthy Lajoshoz mentünk. Előre elkészitettük rá Petőfit, hogy mily
barátságos fogadtatásban fog részesülni, mert Kúthy az ifju iróknak
valóságos meleg és őszinte pártolója, feledtük azonban, miként az
elegantia az öltözékben előtte a legnagyobb ajánlás.

Petőfit igen hidegen fogadta, egy nyájas vagy biztató szava nem volt.
Alig hiszem, hogy gróf Batthyányi Lajos több méltósággal beszélt volna
valakivel, ha nála hivatalt kérelmezett.

Lehangolva távoztunk, Lisznyay csak rosszalólag rázta fejét. Petőfi
hallgatott, s vagy kétszer fujt ki oly hangot, mely megvetést árult el.
Én bűnbánólag kisértem őket, mert az én inditványom volt Kúthyt
meglátogatni. Senki sem tett megjegyzést, de Petőfi mélyen érezte ezt,
meglátszik abból, hogy későbbi időkben Pesten, mikor Kúthy irodalmi
estélyeket adott, hol nagynevü és kezdő irók hetenkint találkoztak s
kedélyesen elmulattak együtt, Petőfi oda el nem ment, s Kúthyt, ha nem
kelt is ki ellene, soha sem szerette.

– Menjünk Vahotékhoz, szakitá meg Lisznyay a kínos hallgatást.

– Tán elég volt, jegyzé meg Petőfi.

– Dehogy volt, kiáltott fel Lisznyay, azt a pachuli szagot, a mi
Kúthynál ránk ragadt, csak nem türjük magunkon? Majd elfüstöli azt onnan
Imre barátom jóizü csetneki dohányával. Aztán zamatos magyar beszéde is
kiveri fejünkből azt a nagyuri hangot. Annak szive, lelke s kedélye
magyar.

Petőfi kelletlen vállvonitással ezt látszott kifejezni: bánom is én.

Azt aztán meg kell adni, hogy Vachot Imre ugy fogadta Petőfit, mintha
édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas számüzetésből.
Megölelte, összevissza csókolta s a magyar sziv aranyos dalnokának
nevezte.

Vachot Sándor lyrai ömlengéseivel árasztotta el. A mint Petőfi szándokát
hallotta, azonnal ajánlkozott, hogy ő viszi le Pestre.

Most már Petőfi is nekimelegedett, szemei kigyuladtak s arczai szint
nyertek, s körülményesen elmondta, miként érkezett Pozsonyba.

Vachot Imre elemében volt, s azonnal az ő szavai szerint egy kis dáridót
rendezett.

Vachot Imre kacskaringós felköszöntőket mondott, a miket Lisznyay
virágnyelven s madárhangon megczifrázott. Vachott Sándor érzelgett.

Petőfi egyszerre szemeit fölveti a boltozatra, torkán nagyot köszörül,
poharát felkapja s rákezdi:

  »De már nem tudom mit csináljak?
  Meginnám borát az országnak,
  S minél több az, a mit megiszom,
  Annál iszonyubban szomjazom.

  Miért nem tesz az isten csodát?
  Változtatná borrá a Tiszát,
  Hadd volnék én meg a Duna,
  Hogy a Tisza belém omlana.

Vachot Imre könnyü pehelykint felkapta Petőfit magasra emelve, mondá:

– Te vagy az én költőm! s egyik kezét Lisznyay, a másikat Vachot Sándor
melegen rázogatta kitörő tetszésnyilatkozatokkal.

Aztán valóságos szavalóestély lőn.

Vachot Sándor néhány szép s mély érzelmü költeményét mutatta be,
Lisznyay is elpattogtatott több palócz-dalt, de mindezeket
elhomályositotta Petőfinek egy-egy szikrázó költeménye.

Másnap Vachot Sándor Petőfi Sándorral csakugyan leutazott Pestre.

Volt az ifjuságnak, különösen az itt időző fiatal iróknak két szellemi
vezetője, az egyik Kúthy Lajos, a másik Tóth Lőrincz. Az első nagyurias
modorával, fényüző életével, s örökös élvhajhászatával többeket
könnyelmü helyzetbe ugrasztott. Ellenben Tóth Lőrincz munkás
visszavonultságával; nyugodt, meggondolt s nyájas viseletével a legjobb
példát adva, sok meggondolatlan lépéstől visszatartotta a hajlékony
kedélyeket. Kúthy az élet örömeit ismerteté meg, Tóth Lőrincz az élet
szükségeit. Az elsőt szivesen fölkerestük, az utóbbihoz tartózkodó
tisztelettel közeledtünk.

Egyszer Tóth Lőrincz megszólit, ha nem volna-e kedvem bécsi lakossá
lenni? Bizony nem. Hisz én értem s bizonyos fokig osztom is az
ellenszenvet Bécs iránt, de másrészről megfizethetlen iskola fiatal
embernek. Megismeri a nagyvárosi életet, sokat lát, tapasztal;
ismereteket szerez irodalmi és művészi téren; sőt még a közügyekben is
előnyére lehet. Engem jó barátom Németh Lajos szólitott meg, ajánlanék
neki egy jogászsegédet. Ha fiatalabb volnék, magam elfogadnám. Ne
utasitsa vissza, mert később megbánná. Ily alkalom nem mindennap
kinálkozik. Németh tisztességesen dijazza segédeit, hát fogyatkozása nem
lesz. Önnek már pályáról kell gondoskodni, örökké csak nem élhet jurátus
életet. Ott alkalma lesz előkelő ismeretségeket szerezni, ez pedig
nagyon megegyengeti az utat az élet rögös pályáján. Ezen gondolkozni sem
lehet, fogadja el, ha csak rövid időre is, már sokat nyert.

Én Tóth Lőrincz véleményére, itéletére s jóindulatára akkor is, mint
most, sokat adtam, s igy rövid rábeszélés után elfogadtam a felajánlott
állást.

Barátaimat igen lehangolta a hir, hogy Pozsonyból távozom, nagyon
összeszoktunk, ki is akarták verni fejemből a gondolatot minden áron, de
már akként intézkedtem, hogy azon változtatni lehetetlen volt.

Nehéz szivvel mentem a bucsuestélyre, s könyezve váltam el attól a sok
jópajtástól. Ugy éreztem magam, mint a kit családi körből kiragadnak s
viszik ismeretlen világrészbe, hogy soha sem látott emberek s idegen
viszonyok közt uj és szokatlan munkára adja fejét.

Mintha valami nagy művész aratott diadalai után távoznék, ugy ellepte az
ifjuság a kikötőt hajóra szálltamkor. A sok kézszoritás és ölelkezésből
alig birtam kibontakozni. Szivem csordultig volt. A fedélzetről érzékeny
isten hozzádot intettem pajtásaimnak, s ezzel a gondtalan víg ifjusági
életnek is. Midőn a partról felém lobogó kendőket többé nem láthattam,
kitörtek könyüim s mint a gyermek, kit intézetbe visznek, sirtam.

Barátaim közül Simonyi Ernő és Rudics Miska kisért fel. A »Kaiserin von
Oesterreich« fogadóba szálltunk. Barátaim, kik leginkább mulatni
rándultak fel, mindjárt derekasan hozzáláttak a szórakozáshoz,
természetesen én is velök, mert kikötötték, hogy a néhány napot együtt
töltsük, s csak mikor ők visszatérnek Pozsonyba, foglaljam el uj
állomásomat. Pénzt és egészséget nem kimélve, mulattunk. Minden
kirándulást bérkocsin tettünk. Burg, Kerntnerthor, Wieden szinház
felváltva járta minden este. Minden mulató helyiséget fölkerestünk.
Szóval öt napig tékozló életet folytattunk. Erszény dolgában sohase
tettünk egymáshoz kérdést. Hétfőn készültek visszatérni barátaim; a
szállodában az volt szokás, hogy vasárnap reggel hozták a hetiszámlát
kiegyenlités végett. Pénteken este össze akartuk tenni a szükséges
mennyiséget, s kisül, hogy egyik a másikára támaszkodván, mindenik
kiadta a pénzét. Mi legyen most? Nagy tanácskozás indult meg, a
határozat az volt, hogy valamelyikünknek reggel Pozsonyba kell rándulni,
s még a nap folyama alatt visszatérjen pénzzel Melyik vállalkozik? kinek
van kilátása azonnal pénzt teremteni? Simonyi vállalkozott, összetettük
a mi bérkocsira s gőzhajóra szükséges, s mi ketten maradtunk egy fillér
nélkül. Simonyi biztositott, hogy azonnal postára ül s visszatér.

Aggodalomteljes órákat éltünk át; egész nap a lábunkat ki nem tettük a
szállodából, szobánkba hordattuk az ebédet, s elmélkedtünk az
eshetőségek felett: hát ha Ernő nem találja otthon, a kire számitott? ha
baja talál történni, vagy elhuzódik a dolog, mig a pénzt megkapja?
százféle akadály jutott eszünkbe, mi Simonyi megérkezését késleltetheti,
s a mint alkonyodni kezdett, képünk mind hosszabbra s hosszabbra nyult.
Már a beszédből is kifogytunk, s némán néztük egymást. Mikor már tiz,
tizenegy óra, sőt éjfél is elmult, minden reményt elveszitve, keserü
hahotával nevettünk egymás szemei közé, hogy hát mit csinálunk, ha a
szobalegény reggel bekopogtat a számlával? válasz helyett támlásba
vetettük magunkat, s többé nem gondolkoztunk. Hajnalfelé postasíp
hangzott az utczán; nyakra-főre rohantunk ki az ajtón, le a lépcsőkön,
két-három fokot ugorva át. A kapu alatt Ernő barátom jött elénkbe
győzelmes mosolylyal.

– Na fiuk, mondá, átkozott szomjas vagyok, ez az éji kocsizás egészen
kiszáritotta a torkomat.

A mienk is kiszáradt a belső izgalomtól.

Felmármáztuk a pinczért s pezsgőt rendeltünk.

Nincs az a bohózat, melyen nagyobbakat nevettünk volna, mint egy nap
alatt átélt remegéseinken. Most fölmerült minden aggodalmaink oly bohó
alakban mutatkoztak. Rudics Miskával mai nap is, ha találkozom, jóizűn
elbeszélgetünk erről a bécsi egy napról, s nagyokat nevetünk rajta.

A vasárnapot még vigan együtt töltöttük, hétfőn aztán ők utaztak lefelé,
én pedig mentem állomásomat elfoglalni.



V.

Németh Lajos előzékenyen fogadott; mindjárt szobámba vezetett, s egy
csomó levelezéssel megbizott. Elfoglaltságom naponkint reggeli 10 órától
2-ig tartott, azontúl szabad voltam. Hetekig és hetekig nem tudtam én
ezt a szabad időt élvezni. A nagy Bécs és sokaság nem birt
szórakoztatni; oly egyedül éreztem magam mindenütt, s terhemre volt a
sok zaj. Az udvari kanczellária személyzetében semmi magyar elemet se
találtam; az utolsó tiszteletbeli fogalmazói gyakornok is el volt telve
udvarképességi képzelődésekkel, ha kényszerült magyarul beszélni,
kereste a helyeket, hogy hol venné ki magát legfeltünőbben egy-egy
szarvas hibát ejteni; azonfölül selypelt vagy nyafogott, ki amit hitt,
hogy jól áll neki. Fehér nyakkendőjével mindenik egy-egy udvari
tanácsost vélt látni magában. Ezt a sárga kesztyűs sereget ki nem
állhattam, s előérzetem nem csalt, mert a 48-iki események alatt
letüntek a világ szinpadáról, s a ki nem, az ott szerepelt, a hol a
muszka segitette előre. Ezek a derék urak nem sokat törődtek a magyar
országgyűléssel, a nemzet nagy férfiaival s a szép reményü ifjusággal.
Az udvari kanczellária s az udvari személyzetben volt összpontositva
minden tiszteletök tárgya, aztán következtek ők magok. Ha volt a világon
üres rátartósság, alantias fenhéjázás s higvelejü elbizakodottság, ugy
az ezen osztályban bőségesen mutatkozott. Onnan ugyan egy jó magyar,
vagy igaz hazafi sem került ki, de annál több Bach-huszár. A hivatalos
érintkezésen túl, kerültem minden alkalmat akármelyikkel is ismeretségbe
jutni. Tehát tökéletesen elkülönözve éltem; örvendettem az estének,
amikor eljártam a Burgszinházba Löwe, Dewrient Emil, Laroch, Rettich,
Neumann, Ausütz stb. jelesek utolérhetlen müvészetében gyönyörködni.
Ekkor jelentek meg Sue Jenőtől a »Páris rejtelmei«, e mű nagy feltünést
és zajt keltett világszerte. Mig ezen olvasmány tartott, szivesen otthon
ültem, s egészen Párisba éltem át magamat, de hát ennek hamar vége volt,
s társasághoz szokott kedélyem megkövetelte a magáét.

Az erdélyi kanczelláriánál fesztelenebb modor, magyarabb hang s a hazai
ügyek iránt több érdeklődés mutatkozott, mint a magyar kanczelláriánál.
Itt ismerkedtem meg Cseh (Csernatony) Lajossal. Kezdtünk egymáshoz
járni, ő is irogatott, kölcsönösen felolvastuk szellemi termékeinket, s
természetesen agyba-főbe dicsértük egymást. Én Frankenburgnak az
»Életképek«-be tudósitásokat irtam Bécsből, s ezeket egy ember legalább
méltányolta, s ez egy Cseh Lajos volt. Sok jó órát töltöttünk együtt, s
irodalmi működésre buzditottuk egymást.

Távol mind attól, a mit szeretek, sokszor erőt vett rajtam a vágy pesti
és pozsonyi pajtásaim után, s e miatti lehangoltságomból napokig nem
birtam kibontakozni. Ilyenkor nem kellett se szinház, se kirándulás,
csak a magány, hogy a multak emlékeit lelkemben felidézzem.

Egyszer aztán rágondoltam magamat, hogy a testőr-palotába is ki kellene
látogatni, hisz több tanulótársam szolgál a seregben. Nagy vonzalmat nem
éreztem, hisz ha Bécsben a magyar kanczelláriánál is ugy elkorcsosodik a
magyar, milyen lehet a szellem azoknál, a kik még hozzá katonák? Na, de
az illem és régi pajtásság megkivánja.

Föléledtem; magyar sziv, magyar lélek s magyar barátság uralkodott ebben
a palotában. Magyar szó, magyar zene, magyar dal tölté el a termeket,
szobákat s folyosókat. Szikrázó elmésség, könnyelmü jókedv, nemes
nyiltság s összetartás tette ezen máskép komoly épületet oly vidorrá.
Egészen jurátus társaim közt éreztem magamat.

Itt találtam Marschalkó Tamást, jogászkori pajtásomat, minden jóban és
roszban osztályos czimborámat. A viszontlátás kitörő örömet szült.

Ott töltöttem a délutánt, az estét késő éjig. Mulattunk fesztelenül s
elpolitizáltunk, mint akár a Pillvax vagy Hollingerben. Hazafias
érzelmü, derék, szabadelvü fiu volt mind s a válság pillanatában is az
maradt. Mennyi hős vált ki belőlök, hány lőn halhatatlanná, harczolni
pedig egy szálig mind elment. Az 1848–49-iki hadjárat történetében
eltörölhetlen betűkkel van följegyezve sok név, a melylyel ma itt
találkoztam; igy: Klapka György, Mariássy János, Asztalos Sándor, Szabó
Imre, báró Mednyánszky László, Korponay János, Marschalkó Tamás, Prónay
István, Somsich János, Udvarnoky Géza, Kerkápoly Mór és kisebb-nagyobb
mértékben valamennyi.

Ezután mindennapos voltam a testőr-palotában. Hivatalos ügyeimet
elvégezve, siettem a lelkes magyar fiuk közé. Itt étkeztem, együtt
töltöttük el a délutánokat, s velök jártam a külvárosi szinházakba. Ezen
derék fiuk közt volt most már az én otthonom. A palotában levő vendéglő
kegyetlenül rossz, de irtóztató olcsó, a »rongyos« nevet kapta. Soha se
hivtuk máskép. És a rongyosban nekem jobban izlett az a silány
kotyvalék, mint a »Matschakkerhoff« vagy »Wildermann« perdrix aux
truffes-jei, mert szellemes magyar társalgás, elmés ötletek, egészséges
élczek s kedélyesség füszerezte. Az étterem minden hónap 20-tól 23-ig
tökéletesen üres volt, 24-én kezdett népesedni, 26–27-én már a helyek
elfoglalvák, s a következő hó 20-áig rendes kerékvágásban maradt; ennek
egyszerü oka, mert minden hó 20-án kapták ki a testőr tiszt urak
fizetéseiket, hát mig abból tartott, jól kellett élni. Azután járta a
»rongyos.« A rongyosnak édes társa a »piszkos«, ez a kávéházi helyiség,
a testőrpalota tőszomszédságában; alacsony, egyszerü terem, távol azon
fényüzési kiállitástól, mint ez időben az efféle helyiségek Bécsben
büszkélkedtek, de körömszakadtig magyar volt, ugy, hogy a német
kávéslányok is megtanultak s magyarul beszéltek. Itt nemcsak a testőrök
mulatoztak, de a tábornok és ezredes tanár urak is, aztán meg a
testőrség lovászmesterei szintén ide járogattak. E szerint az ő
magyarságuk a palotán túl is kihatott, annyira, hogy a józsefvárosi
szinházban, melynek törzslátogatói voltak, a »Localsängerin«, ha csak
szerét tehette, a délczeg testőrök örömére egy-egy magyar dalt énekelt.
Annyi »éljen«-t és »ujrá«-t lehetett itt hallani, mint akár egy magyar
város szinházában. És ha valamelyik kedvencz szinésznő jutalomjátéka
volt, a testőrpalotának minden lovásza a karzaton leste a földszinten s
páholyokban levő tiszt urak tetszésnyilatkozatait, miket oly erősen
viszhangoztak, hogy egész vihar keletkezett; aztán repültek le a
koszorúk öles nemzeti szalagokkal.

Fordultak aztán itt elő igen pajkos tréfák is. Vincze a hóbortig jókedvü
s a könnyelmüségig szilaj fiu, örökké azon törte fejét, miként lehetne
valami csattanó mulatságot szerezni a pajtásoknak; szerzett is, néha a
bosszantásig csattanósakat. Valami Seiden nevezetü tiszt, a ki Vinczével
hajdan egy ezredben szolgált, Bécsbe jött, s Vinczéhez, mint régi
pajtásához szállt. Vincze sokat mókázott felette, s mert a társalgás
magyarul folyt, sőt ha a neve előfordult, azt is mindég Selyemnek
mondta, az asztaltársaságot sokszor megnevetteté, s szegény Seiden a
maga rovására a többivel nevetett. Egyébiránt, szegény, jó katona
lehetett, de embernek iszonyu együgyü sléziai volt. Mindent elhitt, a
mit neki mondottak, még a legbadarabb dolgokat is, s szörnyen tudott
csodálkozni. Egyszer Vincze rettenetes szomoru képet csinált. Kérdezték,
mi baja? azt felelte: Ugy veszem észre, a sógornak pénze nagyon fogytán
van, félek, hogy kölcsön kér, hát meg akarom előzni, s a kétségbeesettet
játszom.

Másnap este a jámbor sléziai jön haza barangolásából, s amint benyit a
szobába, elorditja magát, becsapja az ajtót, lélekszakadva fut a napos
tiszthez. Elek Miska volt a napos, kinek gyengeségein mindég kifogtak,
valahányszor napos szolgálatot tőn, mert hát szegénynek a többi
gyöngeségei mellett, gyönge itélő tehetsége is volt. Seiden szaggatott
tételekben, arczából kikelve mondja: Vincze Friczi felakasztotta magát.
Elek rohan oda, benyitja az ajtót, s látja, hogy Friczi, háttal az ajtó
felé, az ablak mélyedésében ott lóg. Esze nélkül megy a
palota-parancsnoknak jelentést tenni, ez hivatja a porkolábot, vele
Vincze Friczi szobájához siet, ekkor már több testőr odasereglett. A
porkoláb a hullát le akarja venni, de az első érintésre több darabban a
földre hull. Erre az ágyból roppant nevetés hangzik elő, oda mennek, a
takarót leemelik, s Vincze ott fekszik, iszonyuan hahotázva. A sléziait
akarta megtréfálni, tehát egy víkesztyűre ruházta a házisapkát, arra egy
vánkost kötött, s felöltöztette otthoni ruháiba, a mit aztán
felakasztott. Répásy maga is elnevette magát az ötleten, de Vincze ezért
kétszer negyvennyolcz órai szobafogságot kapott. Elek Miskát aztán
reggelig bosszantották, hogy mennyire megijedt egy árnyéktól.

Vincze Friczinek bátyja is volt a testőrségnél, két vagy három évvel
elébbre, de különben vele egészen egy szinvonalon. Ha hozott is magával
az ezredből egy csepp német nyelv-ismeretet, itt azt is elfeledte.
Egyszer szolgálaton van a Burgban, s ép ő állt őrségen, mikor a Burg
udvarában a testőrkapitánynyal a ló hanyatt vágta magát, s a tábornok
lába eltört. Nagy zaj támadt, s ő felségeik is az ablakon nézték
részvétteljesen, mikor a beteget elszállitották. Karolina, az
anyacsászárné is mély megilletődéssel nézte a szomorú eseményt, s a
magyar testőrhöz fordulva, mondá: »Just ist bey Ihnen ein grosses
Ünglück geschehen.«

Vincze »igazodj«-ba vágta magát, a kardot meghuzta, s felelt: »Ich weisz
Frau Kaiserin Mutter.«

A császárné elfordult, s soha többé meg nem szólitott magyar testőrt.

Efféle kis adomákban a testőr-élet kifogyhatlan volt, de azért a
szellemi élvek iránt is sok érzékkel birt; Prónay István művészi
zongorajátéka nagy élvezetet nyujtott. Aztán Klapka György, Korponay
János, Szabó Imre tudományos és szépirodalommal sokat foglalkozván,
lelket gyönyörködtető s néha igen tanulságos felolvasásokat tartottak.

Megesett, hogy belépett oly ifju, ki a »Garnizon Geist« ot elhozta
magával; de itt hamar kiverték belőle, s akármennyire utban volt
elkorcsosulni, rövid idő alatt észretéritették, s lőn belőle olyan
magyar fiu, a milyet csak kivánni lehet. És ez aztán annyira vérébe
ment, oly lelki tulajdonává vált, hogy ha ezredbe beosztották is, a
testőrből kivált tisztet mindég meg lehetett ismerni, mert szive, lelke
s nyelve magyar maradt ott is.

Magyar volt ez a testület minden izében; s a kinek lelke idegen
czafranggal birt, itt megtisztult attól.

Mikor a válságos napok közeledtek, az udvari légkör magához vonta a
Bécsben időző főurakat, főpapokat, kanczelláriai személyzetet, sok
magyar születésü katona tisztet, de egyetlen testőrt sem.

A testőrök a nagy terem közepén halomra rakták az ezüsttel kivert vörös
szép egyenruhát, s eljött mind a magyar kormánynak felajánlani
szolgálatát. Eljött a testőr-őrmester: Répásy tábornok, eljött a
főlovászmester Hrabács, eljöttek a lovászok, s gondolom az egyik
kávéslány is. És aztán nem közönséges szerepet játszottak; soknak nevét
megörökiti a hadjárat történelme, de még olyan is van, kinek a
világtörténelem tart fenn egy-egy fényes lapot, mint Klapkának. Hányan
elestek, mennyi került vesztőhelyre s a legtöbb hosszú fogságra.

Ha a magyar nemzet fennállásának második ezredévében is előfordulna oly
mozzanat, hogy Bécs magyar kézre kerül, az első teendő volna, a magyar
testőrpalota helyén az 1848-iki testőröknek emlékoszlopot emelni.

Szivemből szerettem őket, s azon kevesekkel, kik még meg vannak közűlök,
maig is fenntartom a barátságot.

Ez a szellem, ez a barátság Bécshez tudott volna kötni hosszú időre, de
nem tudtam megbarátkozni az otthonnal. Németh Lajos előzékeny, sok
belátással biró udvarias ember volt, semmi panaszom se lehetett ellene;
munkával se voltam túlhalmozva soha, úgy, hogy néha 10 órától 2-ig,
legalább másfél órát olvasással tölthettem. A legfőbb teendőm hivatalos
száraz levelezésekből állt. Tehát se a bánásmód, se a munka, se pedig a
dijazás elégtelensége volt az, mi azon elhatározást érlelé bennem, hogy
Bécstől búcsut vegyek. Kezdtem kiismerni Wirkner Lajost, a ki főnökömmel
szoros összeköttetésben volt, s igy vele az érintkezést ki nem
kerülhettem. A legtöbb időt együtt töltötték, egymásnak gyöngéd
meglepetéseket szereztek, s bizonyosan egymás titkait ismerték.

Wirkner Lajos minduntalan lerándult Pozsonyba, nehány napot ott töltött,
s a mint Bécsbe érkezett, utja egyenesen Metternich herczeghez s a
kanczellárhoz vezetett, aztán rózsás kedélyben jött Németh Lajoshoz.
Gyanitottam, micsoda járatban utazgat Pozsonyba s az országgyülésiek is
bizonyára tudták, hányadán vannak vele? És nekem annyiszor kellett hozzá
mennem, hivatalos ügyekben, ezt én resteltem, kikerülnöm pedig lehetlen
volt, de különben is undort kaptam ettől a bureaux élettől, hát biz én
egy szép reggel, több havi ott tartózkodás után, leköszöntem.

Nagy kő esett le szivemről, mikor elhatároztam, hogy Pestre utazom.
Pestre vágyott lelkem, Pesthez kötvék legszebb emlékeim. A testőrpalota
volt az egyetlen hely, a honnan nehezen váltam meg, a többi Bécstől
örömmel búcsuztam. Pozsonyban ki se szálltam, félvén, ha kedves jó
pajtásaimat meglátom, ott rekedek, pedig szándékom volt, Pesten azonnal
komolyan dologhoz látni.

Ezerszer üdvözöllek ifju szép Pest! több gyönyör nekem a Dunáról szerény
épületeidet látni, mint Bécsnek felhőkben uszkáló tornyait; jobban
tetszik nekem itt az a fiatal pezsgő élet, mint ott az a megöregedett
hullámzó tömeg.

Midőn Pesten partra tettem a lábamat, ugy kezdtem magamat érezni, mint
ki hazulról sokáig elszakadva élt, s most a családi tüzhelyhez
visszatért. Szivem hangosan dobogott.



VI.

Pest távollétem alatt egy századdal elébbre haladt. Találtam politikai
szinezettel biró s határozottan szabadelvü nemzeti kört, melynek tagjai
ügyvédek, birák, tisztviselők, irói nevezetességek, fiatal irók,
művészek, leginkább a szinészi és zenevilágból, kereskedők, tekintélyes
iparosok s nagy számu ifjuság. Gyönyörü s tágas helyiségében nagy
termekkel birt. Hogy jó pincze és kitünő konyha legyen, eléggé
kezeskedett a pap Kronperger Antal szakértelmisége; a mérsékelt árakról
gondoskodott az igazgató választmány. Az ebédek, különösen pedig az
estelik, igen népesek voltak. Élénk és érdekes tárgyalások folytak;
minden korszerü eszme fel lőn karolva, s annak terjesztése egyik
feladattá lőn. Tánczestélyek, hangversenyek s felolvasások tartattak. E
kör volt Petőfi első felismerője, nem kapván Pesten kiadót, Vörösmarty
ajánlatára a kör adta ki a halhatatlanná vált költő első műveit. A
művészet, irodalom és politika e körben otthonra talált, s a közvélemény
innen indult ki. Ha jött Willmers, itt mutatta be először a »Fóthi dal«
átiratát; Bosco a kör vacsoráin csinálta szemfényvesztő mutatványait,
mielőtt nyilvánosan föllépett. A városi s megyei ügyek tüzetesen
megbeszél tettek, a közvélemény pedig sok esetben innen nyert hangot.

Hát ez engem nagyon kellemesen lepett meg, de nem kevésbbé az is, hogy a
nemzeti szinházban minden este nagy közönséget találtam; és hol rejlett
ennek a titka? ott, hogy azalatt két, a nemzeti szinházra nézve –
korszakot alkotó eredeti mű került előadásra; az egyik »Hunyady László«
dalmű Erkel Ferencztől, a másik »Szökött katona« népszínmű Szigligeti
Edétől. E két mű nagy közönséget hóditott az eddig árván tengődő nemzeti
intézetnek.

A fiatal irodalmat is csoportosulva találtam. Petőfi már szerepet
játszott; nem az a fakó fiu volt többé, a kivel Pozsonyban
megismerkedtem, hanem finom magyar ruhába öltözködött, s magára tartó
fiatal ember. Költeményei megjelentek, műveit dijazták s segédszerkesztő
volt. Ekkor már Dobsa Lajos és Lisznyay Kálmán is leszármazott
Pozsonyból. Tehát ezek hárman, aztán Bérczy Károly, Pálffy Albert, Pákh
Albert (Kaján Ábel), Emődy Dani, Sükey Károly, Tompa Mihály, Berecz
Károly, Obernyik Károly (már akkor a »főur és pór« czimü színművével
akadémiai jutalmat nyert) asztaltársaságot képeztek a Pillvaxban. Jókai
Mór még nem volt Pesten, de hire megelőzte, mert az »Életképek«-ben a
»Hétköznapok« regényéből mutatvány jelent meg, az »ingovány oáza«, mely
feltünést s körünkben csodálkozást keltett. Milyen elragadtatással,
mondhatni lelkesedéssel beszélt róla Petőfi! Mindnyájan várva-vártuk
megérkezését. Ez a kis társaság naponkint ebéd után elfoglalta kerek
asztalát, s a fekete kávé mellett folyt az adomázás, élczelés, többnyire
egymás rovására nevettünk, a nélkül, hogy valaha harag vagy neheztelés
lett volna a következménye. Pénz dolgában szűken voltunk, sőt egyharmada
a társaságnak rendesen pénzzavarban is szenvedett, de kisegitettük
egymást, ugy, hogy egyik-másik néha hitelét is igénybevette barátja
kedveért. Volt társaságunknak tiszteletbeli tagja is, a mennyiben se
iró, de még irójelölt se, csakis irodalmi barát volt, s ez Balássy
Antal, (ma hétszemélynök). Vagyonos ifju, azonfelül nagybátyja után szép
örökséget is tőn, legtöbbnyire ez segitett ki a bajból, minden érdek,
minden haszon nélkül, csupán jópajtásságból. Sokan, a kik ma Petőfit
eszményesitik, irtak róla, hogy igy meg amugy, készebb volt tűrni és
szenvedni, mint bárkitől is kölcsönt elfogadni. Hát engedelmet kérek,
Balássy Antal ő méltósága élő ember, mondja meg, nem én vezettem-e hozzá
Petőfit, s nem volt-e ő szerencsés neki kölcsönözni? kölcsönzött biz ő,
s Petőfi szótartón az igért napra visszafizette. Balássy szivességével
legtöbbünket számtalanszor lekötelezett, s meg vagyok győződve, hogy ez
mai napig neki kedves emlékei közé tartozik, s soha sem volt oka
megbánni velünk a szorosabb barátságot, a mint hogy mi is mindig őszinte
s elismerő barátsággal viseltettünk iránta.

Három szépirodalmi lap, a Regélő, Életképek és Honderü minden száma a
társaság tagjai egyik vagy másikától hozott valamit; ennél az asztalnál
aztán a szőrszálhasogatásig megbirálták. Petőfi leginkább az afféle
»bibor ajk« kifejezéseket szerette nevetségessé tenni.

Tőlem a biráló választmány egy három felvonásos vígjátékot fogadott el.
Élczeltek rá barátaim eleget, nevetségessé tették előre a sikert, de
azért mindenik örült, mintha csak az övé volna s óhajtotta egyéni és
irodalmi szempontból, hogy becsületet arasson. De belém verték a félszt,
főkép Petőfi, ki azt mondta: hallottam, oly rosz az a darab, hogy el sem
lehet játszani. Én már hajlandó lettem volna visszavenni, s igy
nyilatkoztam is. Ekkor Petőfi irt nekem: »Te nagyfejü vaddisznó! Hát nem
érted a tréfát? vagy a saját árnyékodtól is megijedsz? Ha igaz, a mit
Károlynak mondtál, hogy visszaveszed darabodat, mert kifiguráztalak
pajtási körben, akkor megérdemled, hogy a Honderü örökös munkatársa
légy, Nádaskayval meg Zerffyvel egy són s kenyéren élj Petrisevich
Horváth Lázár vendégszerető asztalánál. Jó étvágyat kiván hozzá Sándor«.

Mint segédszerkesztőtől még néhány hasonló levelet birtam, mindegyikben
volt szeretetreméltó gorombaság. Több becses tárgyaimmal együtt ezeket
is elseperte a bekövetkezett vihar. Midőn a tábori életre szántam
magamat, egy befejezetlen vígjátékot megőrzés végett gróf Teleki
Sándorra biztam. Na hiszen jóra biztam, csak az isten őrizte, hogy saját
bőrét is megmenthette. Egy megkezdett regényt pedig Vigyázó Sándornak
adtam át. Ez az egyetlen tárgyam maradt meg a 48-as és azelőtti időkből,
ezt aztán visszakaptam az ötvenes években egy igen elmés hátirattal. Ez
volt mindenem, a mi a kevésből megmaradt, azt aztán befejeztem ily czim
alatt: »Két év egy ügyvéd életéből«.

Petőfi levele egy cseppet sem nyugtatott meg. Petőfi benső barátságban
élt Egressy Gáborral, nem birtam hát fejemből kiverni a gyanut, hogy
Gábor szólt valamit Sándornak. Vagy kétszer el is indultam megkérdeni
Gábor véleményét, de mindég másfelé tereltem lépteimet és gondolataimat.

Végre elérkezett a nagy nap s minden sarkon ki volt ragasztva: »Nemzeti
szinház: Eljegyzés álarcz alatt.«

Az ország fővárosaban, a nemzeti szinháznál első kisérlet fiatal
embernek nem csekély dolog. Művelt és műértő nagy közönség előtt
bemutatni magát, bizony mozgásba hozza a szivet. Csak legalább itt
volnának tömegesen azok a pozsonyi jó pajtások! hogy megmentsék
darabomat a botrányos bukástól. Erősen föltettem magamban, ha darabom
bukik, többé nem mutatom magam pajtásaim előtt, hanem reggel kocsira
ülök, megyémbe utazom, s elbujok valami ügyvédi irodába.

Nem ebédeltem, az izgatottság elvette étvágyamat, s az emberek közé sem
kivánkoztam.

Délután betoppan hozzám Lendvay Márton.

– Vártunk, hol ebédeltél?

– Sehol.

– Oh te kis bohó! Aztán azzal az ő édes szeretetreméltóságával, megnyerő
kedves hangjával s bizalmas mosolyával rábeszélt, hogy tegyek vele egy
sétát a városligetben. Ez, mondá, lecsillapitja izgatottságodat,
meghozza az étvágyat, elrepiti az időt, s végre künn ebédelhetsz is
valamit.

Alant várt bérkocsija. Felültünk, s csakhamar elértük a városligetet.

Őszintén elmondtam neki aggodalmaimat.

– Nagy gyermek! a vigjáték – meglásd – tetszeni fog, vigasztalt Lendvay.
Aztán oly erőkkel betöltve! Arról meg vagy győződve, hogy én mindent
elkövetek a darab sikereért, és a többi is ugy van vele. Kik hát a
szereplők? Laborfalvy Róza, Lendvayné, Priell Kornélia, Egressy Gábor,
László Józsi, Lendvay Márton és Telepy. Van-e még kivánni valód?

– Van, szavakat s módot találni, hogy jóságtokat eléggé megköszönhessem.

– Mondhatom neked, mindenki a legjobb kedvvel tölti be szerepét. A darab
pedig élénk, mulattató s keregded.

Magában azzal is végtelenül lekötelezett, hogy darabomban szerepet
vállalt, de az neki nem volt elég, biztatott és szórakoztatott is egész
délután.

Hat órakor tértünk vissza, ő a szinházba ment öltözködni, én meg
elmentem félreeső utczákban járkálni, hogy senkivel se találkozzam.

Ez a hosszu óra is eltelt.

Istenem! milyen játék, milyen előadás volt ez! Még maig is hálával
gondolok rá. A közönség megszokta volt e jelesektől a remeklést, de ma
minden igényeket, minden várakozást felülmultak. A hölgyek kecs, izlés,
finomság és igéző nőiesség által elbájoltak mindenkit Egressy Gábor,
kiről eléggé mostohán gondoskodott a természet, vas szogalom s
ernyedetlen munka által azon szinvonalra emelkedett, hogy egy Löwe és
Laroch azt mondá róla: Minden izében művész. Csodálatos! hol képezhette
magát ennyire? Aztán László Józsi, ki játszi kedélyével csillogott, mint
derült napfényben a hegyről csergedező csermely tükre. Üdült a lélek,
repesett a sziv, ha az ő utánozhatlan alakitásában gyönyörködhetett. Az
ő Dávidja, Scot nemese, Bábelje egyetlenek voltak és maradtak.
Szerdahelyi Kálmán, ki szintén méltó kedvencze lőn a közönségnek,
kisérletet tőn a fentebbi szerepekkel, de a közönség nem találta fel
László Józsit, s Kálmán elég tapintatos volt elődjének főbb szerepeihez
többé hozzá nem nyulni. Lendvay Márton meg valóságos tünemény volt;
daliás alak, tele elegantiával. Mozdulataiban finom, öltözékeiben
választékos, modorában megnyerő. Megjelenése soha sem volt hatástalan;
minden állásáról mintázatot vehetett volna a szobrász; fesztelen s mégis
gömbölyded mozdulatait maga Saint Leon is megirigyelhette. És ezen
Lendvay helyét betölteni jött Feleky Miklós. A lángszivü, lángeszü s hős
Mátyás király után a gyámoltalan Ulászló.

Abban a korban, a melyről megemlékszem, azokat a jeleseket nem
pénzkérdés serkentette előre, hisz oly szerény volt dijazásuk, hogy
például Lendvaynak egész évi fizetése nem tett ki többet, mint a mennyit
Feleky két hónapra kap. De nem is ismerték ám feladatuknak örökké
zsarolási ostrom alá fogni a szinházat, nem tekintették fejős-tehénnek,
hanem édes otthonuknak, melynek fentartásán és felvirágzásán
szakadatlanul fáradoztak. Szerették az intézetet s érdekeinek a magok
érdekét készséggel alárendelték. Ők nem pénzkérdés arányban emelkedtek,
őket vezérelte az ügyszeretet, s ragadta pályájokon feljebb és feljebb a
közönség lelkesedése. Ezért vitték oly magasra, ez a válasz Löwének,
hogy hol képezhette magát ennyire?

Hazafias – akár erkölcsi, akár anyagi – áldozatokra mindig az elsők közt
szerepeltek.

Megérdemlik ők, hogy a nemzet emléköket az igaz és derék hazafiak közt
megőrizze.

Nagyon eltértem, de e visszaemlékezések oly édesek, hogy szivesen
elidőzöm mellettök.

Az »Eljegyzés álarcz alatt« határozottan szép sikert aratott.

Előadás után a szinház-csarnokban Császár Ferencz bemutatott az öreg
Szemere Pálnak. Szemere megölelt nyilvánosan. E megtiszteltetést az
előadó művészeknek köszönhettem.

Nemsokára ezután Jókai Mór is megjelent köztünk. Erőteljes, izmos, szép
szőke fiu volt. Egyszerre jelent meg »Hétköznapok« czimü regényével.
Petőfi már előre felépitette köztünk Jókainak a dicsőség csarnokát, most
még hozzájárult az, hogy kétkötetes regényt hozott a kezében, hát ő
bizony mindjárt tekintély lőn, de miként is ne, kétkötetes regényt irt,
ilyennel még egyikünk sem dicsekedhetett. Ez aztán igazolta mindazt, a
mit Petőfi róla előre hiresztelt. Megszerettük s első pillanattól fogva
sok súlyt fektettünk barátságára, ámbár ő zajosabb mulatságainkban soha
sem vett részt; a komlókerti estelik, a Pillvax kerekasztala sohasem
tisztelhette vendégeül. Ellenben a körbe szeretett eljárni, s néha
egyik-másik pajtáshoz.

Bizonyos helyeken nagyon kezdett szemet szúrni, hogy a kör szabadelvü
szelleme nagyon kihat mindenfelé, ujitási eszmékkel foglalkozik, s
felöleli magába az ifju értelmiségi elemet, egy konservativ kört
alapitottak »Gyülde« nevezet alatt. Nekiállottak ifjuságot toborzani,
hogy majd igy a nemzeti kör hatását ellensúlyozzák. Minden mívelt s az
értelmiséghez tartozó fiatal embert dijtalanul fölvenni ajánlkozott, sőt
ha kiváncsiságból valaki odavetődött, roppant megvendégelték, csak hogy
elvigye a hirét, el is vitte, de nem volt benne köszönet. Sehogy sem
tudott ez a gyülde zöld ágra vergődni, sehogy sem tudott fiatalságot
fogni, minden fényes kiállitása, bőkezüsége daczára csak az alapitó urak
kongtak benne, igy aztán tengődött egy darabig, mig végre
végelgyengülésben kimult. A szabadelvü kör ellenben napról napra
mindinkább izmosodott.

Petrisievich Horváth Lázár gyönyörü dunaparti szállásán zenével s
énekkel egybekötött reggélyeket szokott adni hetenkint. Nagy közönség
eljárt ezekre, de iró, főleg fiatal iró, a Honderü egy-két munkatársán
kivül, ott látható soh’sem volt.

Egyik estén függönyös földszinti páholyából magához int engemet.
Kiváncsi voltam, vajjon mit akar? Holnap okvetlen jőjjön el a reggélyre,
igen fényes lesz, s azonkivül nevezetes személyiségekkel fog
megismerkedni, ma érkeztek Szt.-Pétervárról.

Ez már érdekelt.

Találtam ott egy őszbeborult, hajlott öreg urat, az orosz legfőbb
biróság elnökét, ki elég tisztán s a legjobb kiejtéssel beszélt
magyarul. Nagyon elcsodálkoztam, mikor hallottam, hogy neve
Palugyánszky. Harmincz s néhány év előtt ment ki mint nevelő, aztán
hivatalnok lőn, megnősült s ma nagy ur. Eljött még egyszer látni
hazáját, s attól örökbucsut venni. Fiát is magával hozta, ki
testőrtiszt. Meglepő szép és élénk ifju volt. Ez egy szót sem tudott
magyarul, de mindjárt hozzám csatlakozott; velem jött ebédelni, elvittem
kávézni a kerek asztalhoz; végtelenül megszerette barátimat.
Bebarangoltam vele Pestet, elmentünk a szinházba, Hollósy Kornélia és
Stéger valóságos lelkesedésbe hozta. Fölvezettem a szinpadra s
bemutattam az ünnepelt művésznőnek. E kitünő szivességért nem győzött
elég köszönetet mondani.

Másnap az öreg ur azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne még egyszer
életében a Gellérthegyről széttekinteni, ajánlkoztam kisérőül, valamint
fia is. Fölmentünk, helyenkint két oldalról vezetve a roskadozó öreg
urat. A csillagvizsgálóhoz elérve, meginditó volt látni, a mint kezeit
Pest felé kitárta, mintha magához akarná ölelni, aztán tenyereit
szemeire csapva, zokogásba tört ki. »Nagy és széppé lettél oh Pest!
mióta nem láttalak, sóhajtott, virágozzál, s légy dísze ne csak az
országnak, de a világnak is!« aztán leült, fejét tenyerére fektette s
némán nézett; azt hiszem, imádkozott. Nagy sokára távozásra birtuk.
Kezeivel csókokat hányt Pestre, midőn lefelé haladtunk.

Vagy nyolcz-tiz napot töltöttek Pesten, mialatt az ifjuval nagyon
összebarátkoztam.

Elváláskor azt mondta: Nem valószinü, de ha mégis találkoznánk az
életben, mint jóbarátok tekintsük egymást.

És találkoztunk, de mint ellenség.

Az ifju irodalomban Petőfi és Jókai közt megoszlott a vezéri szerep.
Jókai azonban csak irodalmi dolgokban, komoly összejövetelekben s nagyon
is szolid mulatságainkban vett részt, mig Petőfi a kerekasztalnál, a
komlókertben, itt-ott zajosabb mulatságokban, sőt néha szilajabb
tréfáinkban is osztozott.

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait; igy tett velem darabom előadása
előtt; igy tett szegény kis Halász Józsival; ez egy jámbor verselő
ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, ép olyanok voltak versei is.
Egyszer a kerekasztalnál roppant melegséggel beszélt Hahn Hahn Ida
grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő
műveit roppant izetlenségnek tartotta, de nem szólt semmit. Másnap a
fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi nekünk feltünően
szokatlan volt. Egyszerre felkiált:

– Mi ez? s elkezd olvasni: Halász, fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida
grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni,
hanem felveszi a »Kappan Kappan Józsi« nevet.

Halász Józsi felugrott. Ez szörnyüség! mutasd.

– Nem én, felelt Petőfi, elteszem emlékül, s zsebre dugta a lapot.

Lőn szörnyü nevetés.

Halász elrohant, s darab idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot s
szólt:

– Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, egy szó sem igaz, semmi sincs
a lapban.

– Azért mégis ugy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.

Ép akkor volt Halász Józsinak a »Honderü«-ben egy érzelgős költeménye:
»a hópihe«.

Más alkalomkor, vasárnap a déli órában sok díszes közönség hullámzott a
váczi-utczában. Mi is ott sétáltunk, a városház felé eső sarkon egy üres
nagy targoncza volt. Azt kérdi Petőfi Pálffytól:

– Mennyiért tolnád végig a váczi-utczán ezt a taragonczát?

– Ingyen, felelt Pálffy Albert, ha te beleülsz.

Petőfi szó nélkül belevágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta
s rákiáltott Pálffyra:

– Toljad hát na!

Pálffy megereszté hosszu lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára
sietett, hogy hahotánk elől meneküljön.

De aztán ha szerét tehettük, mi sem maradtunk adósai.

A Wartensleben gróf-kisasszonykák mindig sürgettek: Jaj beh szeretnők
ismerni Petőfit, gyönyörün ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk.
Ugyan Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk.

Hát én elővettem Sándort, hogy akarsz-e ma jól mulatni?

– Veled, vaddisznó?

– Én is ott leszek.

– Hát még ki?

– Balássy Tóni.

– Mondasz valamit. És hol?

– Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két lánykája van. Könyv
nélkül tudják költeményeidet.

– Na jó.

Este aztán Sándor fölvette a broccados selyemattilát, s mentünk a
szénatérre, a hol most a Geiszt ház áll.

Az előszobában Sándor ajkai megrándultak, s gyanusan tekintett rám. Nem
mertem szemei közé nézni. Nem tudom, mit csinált volna velem, ha
megtudja, hogy egy gróf házához hoztam. Én egyébiránt nem csaltam meg,
mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptünk.

– Grófné! van szerencsém Petőfi Sándort bemutatni.

Azt hiszem, Sándor ebben a pillanatban megfordult volna, ha a grófné
véghetetlen nyájassága, a két kis gróf-kisasszony kitörő öröme s Balássy
Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, mikor
a mellékszobából betoppan a jó magyar kinézésü gróf e szókkal:

– A ki lelke van! örülök, hogy haza kerültél Sándor öcsém, mert
reméllem, házunkat ezután ugy tekinted, mint otthonodat.

A háziurra mutatva, mondám: Gróf Wartensleben Gusztáv ur.

– Gróf ur, kezdé Sándor.

– Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a
barátaim.

– Ez a, gondolom »vaddisznó« akará mondani, de hamar észrevette magát,
hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát jobbra-balra felrángatta
vállait, krákogott is hozzá, aztán kihozta, hogy ez a barátom nem mondta
– –

– Jól tette, nevetett bele Wartensleben, mert megijedtél volna német
nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a
javából. Na gyujtsatok rá fiuk, itt a szivar.

Azután a kis lányok beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak, s
Petőfi csak ugy ámult és csodálkozott. A grófné, kinek minden vonására a
jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny szives s
magyaros hangon társalgott Sándorral, hogy ez rövid idő alatt
fesztelenül kezdte érezni magát.

Az estelinél mindig a kis lányok szolgálták Petőfit, ki utoljára ugy
nekihevült, hogy legujabb, s még sehol meg nem jelent költeményeiből
néhányat elszavalt.

Mikor távoztunk, Sándor azt mondta nekem:

– Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá,
mert igen jól mulattam.

Ezután, nem ugyan gyakran, de néha ellátogatott Wartenslebenékhez, hol
mindég jól találta magát.

Petőfi nézeteit s hajlamait ismerve, sokak előtt ez hihetetlennek
látszhatik, pedig tény, hivatkozom oly tekintélyes és szavahihető urra,
mint Balássy Antal hétszemélynökre, s hivatkozom a még élő Wartensleben
Amália grófnőre, a másik Klára, igen ifju korában hunyt el, mint
férjezett Ráday Pál grófné.

Pákh Albert, mint a Pesti Hirlap sokoldalu s elmés ujdondásza, valami
vidéki tisztelőitől néhány sodart kapott elismerés jeléül. Na hisz a
sódarak nagy elismerésben részesültek. Pákh meghivott rá
valamennyiőnket. Alig fértünk el szűk lakásán, de azért nagyon jól
találtuk magunkat. Vigan folyt az estéli, s Petőfi itt olvasta fel
először »János vitéz«-ét óriási taps, tetszés s lelkesedés közt. Itt
jelent meg teljes társaságunkban először Czakó Zsigmond, kinek »Kalmár
és tengerész« czimü szinműve oly hatást idézett elő. Egy óra alatt
mindnyájunknak szeretett pajtása lőn. Ezután sokat forgott
társaságunkban.

Petőfi és Jókai nagy reményekkel s szép kilátásokkal megalakitották a
»tizek« társaságát. Ők másokban is annyi tehetséget kerestek, mint a
mennyi bennök élt. Ez persze nagy csalódás volt, s közülök egy-kettőt
kivéve, a többi alig birt megfelelni azon iránynak, melyet ők kitüztek.
»A magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni«. De másrészről e tiz
éltette s tartotta fenn folytonos működésével a szépirodalmi lapokat,
mig a szerkesztők silány s rendetlen dijazásban részesitették. Magok
akartak tehát lapot kiadni, a mihez nem kapták meg a szükséges
engedélyt.

A tizek: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy
Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és
Degré Alajos.

Ezen egyesülésnek, ha az irodalomra nézve nem is volt meg az a hatása, a
mit egyik-másik várt tőle, de volt azon eredménye, hogy valamely kapocs
összefüzött, s alakult egy oly pajtásság, mely az életen át huzódott, s
e tiz egyén egymás sorsa iránt mindig érdeklődött. Valahányszor kidőlt
egy, a megmaradottak ugy tekintették, mintha közel családtag hunyt volna
el. Ma még hárman vagyunk: Jókai Mór, Pálffy Albert s én. Valahányszor
találkozunk, érzékeny öröm fog el hogy még látjuk egymást, s csak ugy
találgatjuk, ki lesz az utolsó? Nem soká fog késni a felelet, mert a mi
óránk is közelget.

Lisznyay Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos
betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s
taglejtésekkel kisérte, hogy lelke már a nyelve hegyén ült, s Sebestyén
Kovács Endre miként nyomta azt vissza.

A magyar-utczai földszinti szobájában betegen feküdt Lisznyay.
Odagyülekeztünk délutánonkint egyetmást megbeszélni s néha
elkártyázgatni. Petőfi nem játszott, de azért eljött, néha agyba-főbe
szidott bennünket, máskor meg felolvasott. Emlékszem, az ablaknál egy
kis asztal állt, Petőfi felült rá, lábait lelógázta, s itt olvasta fel
először »A hóhér kötelét«. Másik asztal Lisznyay ágyához lőn illesztve,
itt folyt a kártyázás. Épen färbliztünk Tompa, Dobsa, Bérczy, a fekvő
Lisznyay és én. Tompának levele érkezett, felbontja, arcza kiderül,
pedig ép egy nagy zsinórt huztak el óra elől. A levelet nyugodtan
összehajtja, zsebre teszi s szól:

– Na fiuk! elhagylak titeket.

– Hogyan? miért? mi történt? tudakozódtunk valamennyien.

– Hamván megválasztottak papnak.

Ez a szép hivatás ily bűnös foglalkozásnál érte. Hiába! fiatalok
voltunk.

Petőfit utolérte a vágy külföldre utazni, s ennek kivitelén sokat törte
a fejét. Emichhel kisérlett egyezkedni kiadandó műveire, nem sikerült,
kapta magát s irt Pulszky Ferencznek, hogy módjában áll, hát előlegezze
neki a szükséges összeget, a mig műveire a kiadóval egyesség jön létre.
Szegény Sándor bizonyosra vette a sikert, s uti terveket készitgetett.

A büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos bizottság tagjai
már Pesten működtek.

– Itt van Pulszky, mondja Petőfi, szeretnék vele ugy véletlenül
találkozni, mert még levelemre nem felelt.

– Az nagyon könnyü, világositottam fel, Emmerlingnél ebédelnek a
bizottsági tagok, ott lesz ő is bizonyosan.

– Jó lesz biz az! kiált bele Lisznyay, menj oda ebédelni.

– Eljöttök ti is, mert magam csak nem mehetek.

– El hát.

Ott volt egy hosszu asztal a bizottság részére megteritve. Mi csekély
távolságban egy kis asztalnál szerényen meghúztuk magunkat s étkeztünk.

Az ország nevezetességei lassankint megjöttek s a hosszu asztalt
elfoglalták. Pulszky köztük volt, a mint észrevette Petőfit, udvariasan
odaköszöntünk. Nagy sokára Pulszky fölkel helyéről s hozzánk jött, leült
s elkezdett irodalmi dolgokról beszélni. Mondta, hogy most ő is regényen
dolgozik, nem tudom már, görög vagy római történelemből, s rövid
vázlatát adta tárgyának És amint beszélte, Lisznyay iszonyu torokhangon
mindig belezúgott:

– Ej beh hatalmas! nagyszerü, dicső! aztán meg: óriás hatásu! és
kifogyhatlan volt a csodálatban.

Pulszky bevégezvén elbeszélését, Sándorhoz fordult e szókkal:

– Kedves barátom! leveledre személyesen akartam megadni a választ.
Nagyon sajnálom, de sok károm volt a gazdaságban, s most a szécsényi
jószágon annyi befektetésre kellett költekeznem, hogy egészen ki vagyok
meritve. Kivánságodat ez alkalommal sehogy se teljesithetem. Ezzel kezet
nyujtott s visszament a nagy asztalhoz.

Petőfi egy szót sem szólt, csak elmosolyogta magát.

Lisznyay fejét két öklére fektetve, az asztalra könyökölt s merően
nézett a távozó után. Nagy sokára egész elkeseredéssel mondá:

– Edd meg a regényedet, ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem
dicsértem volna.

Akkoriban a Honderü valóságos hadjáratot folytatott Petőfi ellen.
Különösen Zerfi a legrosszakaratubb birálatokat irogatta. Petőfi révén a
tizekkel általánosan ellenséges állást foglalt, a hol csak lehetett, s a
kihez csak hozzáfért, azon szeretett volna nagyot ütni.

Egyszer reggel álmomból Lauka Guszti és Lisznyay Kálmán nagy lármával
fölvert.

– Ez mégis sok! kiált Guszti heves taglejtéssel, az a hitvány Zerfi ma
kegyetlenül neked megy.

– És sértőn, tevé hozzá Lisznyay.

– Mit ir?

– Utczagyereknek nevez.

– Menjetek s hivjátok ki azonnal.

Elrohantak.

Midőn öltözködésemet végeztem, visszatértek, azzal a hirrel, hogy Zerfi
nem verekszik.

– Nem? na majd meglássuk. Jőjjetek velem.

Zerfi lakására mentünk. Nincs itthon, Nádaskayhoz ment. Mi is mentünk
Nádaskayhoz.

– Itt van Zerfi ur?

– Igen.

– Sürgős ügyben jőjjön ki.

A cseléd visszatért azon üzenettel, hogy Zerfinek semmi dolga itt künn.

– Na hát van nekünk odabenn.

Ott találtuk Nádaskayné, Télfy Rrza és Natalie társaságában.

Bocsánatot kértem a nőktől, s aztán Zerfihez fordultam a kérdéssel: hát
csakugyan megtagadja az elégtételt?

– Meg.

– Akkor én igy fizetek, s ezzel oly fricskát vágtam az orrára, hogy
mindkét kezével odakapott.

Ezzel a fricskával ledöntöttem a Honderünek egy szilárd oszlopát, s a
fiatal irodalmat megmentettem egy részrehajló, rosz indulatu, s
pártoskodó itésztől, mert Zerfi ettől a pillanattól kezdve nem csak
letünt a sajtó teréről, de még Pestről is eltünt. Senki sem sajnálta,
mert felháboritó volt az a hang és modor, a minővel ez az ember
Petőfiről és műveiről szólt.

Nem éltünk mi elkülönözve, hanem résztvettünk a többi ifjuság üzelmeiben
is. Akkor volt az országban a főispáni helyettesek rendszeresitése
napirenden, a mi visszahatást szült az országban s izgatottságot az
ifjuság közt. Luka Györgyöt kinevezték Hont megye főispáni
helyettessévé. Hontmegye konservativ eleme, tehát majdnem egész Hont
értelmisége s tisztikara b. Majthényi László vezetése alatt Pestre jött
üdvözletére, s elég merészséggel birtak itt a szabadelvü közvéleménynyel
szembeszállva, az illetőnek fáklyásmenetet rendezni. Luka a
szép-utczában lakott. Az ifjuság hagyta az urakból álló menetet
odavonulni, nyomban utánuk kiözönlött a Pillvaxból s a barátok terén
kettéválva, az egyik rész a hatvani-utczába, a másik a czukor-utczába
tartott szétverni a tisztelgőket. Egyszerre a szép-utcza mindkét vége
fiatalság által el lőn zárva, s iszonyu lárma támadt: Üssétek a
pecsovicsokat! akár a hatvani-, akár a czukor-utcza felé menekülni
lehetlenség; a tisztelgők mind összébb s összébb szorultak, a kik
szélről estek, a bántalmazás elől menekülendők, nyomkodták a középen
levőket, kik hogy egymást fel ne perzseljék, égő fáklyáikat magasra
tartották. Itt-ott puffogás is hangzott, jaj- és káromkodástól kisérve.
A roppant zűrzavarban végre a László-féle ház kapuja megnyilt, s
Hontmegye tekintetes Karai és Rendei azon egymást taszigálták be.
Udvart, lépcsőt, kapualjt az égő fáklyákkal elfoglalván, az irtóztató
füstben majd megfultak. Künn pedig az ifjuság ellepte az utczát, s
országos macskazenét rögtönzött. Ez volt Hontmegye ünnepélyes
tisztelgésének a vége; de nem volt vége, mert a tekintetes Karok és
Rendek nehány nefelejts-foltot s égési sebeket vittek haza.

Ugyan ez időtájt Tisza László, biharmegyei főispán-helyettes, hasonló
kitüntetésben részesült, de fáklyafüst nélkül. Elterjedt a hire, hogy
itt van a hires Tisza László, estére meg kell macskazenézni. Azon időben
tűzőrségre mindég egy osztály lovasság rendeltetett Pestre. Tisza
védelmet kért a tervezett bántalmazás ellen, hát kirendelték az osztály
huszárt. Mikor a fiatalság megindult, tervét végrehajtani, meglepetéssel
látja, hogy az Ujtértől kezdve a Bálvány-utcza végig el van foglalva
huszárokkal.

– És magyar katonaság védelmez ilyen pecsovicsot! kiabálták itt-ott.

– Hát mit akarnak az urak? kérdezték a huszárok.

– Macskazenét adni.

– Egyebet semmit?

– Semmit.

– Tessék. Ezzel helyet nyitottak, a fiatalság Tisza lakása elé özönlött
s lovas fedezet alatt adta a macskazenét. Mikor már egy darabig folyt,
oda lovagol Bárány őrnagy, s azt kiáltja:

– Elég lesz már fiúk!

Harsány »éljenek a huszárok!« volt rá a felelet, s a tüntető sereg szép
rendben visszavonult.

Másnap a »Két oroszlán«-nál együtt ebédeltem Bárány őrnagygyal, ki
tetőtől talpig igaz, derék magyar volt, nevetve mondta: »Neki csak az
volt rendeletbe adva, hogy a rendetlenséget s kihágást akadályozza, ott
pedig minden rendben történt, kihágás sem volt. Csoportosulás vagy lárma
betiltására nem kapott felhatalmazást.« Közelebbről megismerkedtem vele,
s a hat hét alatt, mig pesti szolgálatideje tartott, sok jó órát
töltöttem társaságában. Petőfi költeményei mindég a zsebében volt; a
rajongásig szerette. Neje lelkes, mivelt asszonyság, tüzetesen ismerte
irodalmunkat, s Kúthy Lajos, Gaál Józsi mindennaposak voltak nála. Ez
alkalommal ismerkedtem meg Cserey Náczi századossal, s ugyanazon
ezredből Ihász Dani főhadnagygyal, a kik azután szorosabb barátságba is
léptek velem, s a kikkel a hadjárat idejében sok jó órát töltöttem a
tábori tűznél, mikor bográcsban főztük a theát.

Cserey Náczi Kúthy Lajossal is baráti viszonyban élt, s megtörtént,
amint Kúthynak hóbortjai voltak, hogy éjfél után két órakor fölvert,
Csereyt meglátogatni. Én kaptam mindenen, a mi rendkivüli, s mentünk a
laktanyába.

Cserey megijedt, hogy valami nagy baj van.

– Van bizony, világositá fel Kuthy, éhezem. Adj valamit enni.

– Szivesen pajtás, azzal ment Náczi s kis idő mulva visszatért egy
katonakenyérrel s vöröshagymával, sót tett mellé meg pálinkát. És Kúthy
hozzálátott, hogy nekünk is kedvet csinált, aztán mindhárman
falatoztunk, mint a telivér bakák, s hallgattuk Náczi bácsi kalandjait,
ki a legédesebb hangon, a legkomolyabb szemekkel legvadabbakat
fillentett.

– Lásd, mondá Kúthy, mikor hajnalban hazafelé ballagtunk, igazi irónak
igy kell keresni a jellemeket, embereket s kalandokat, nem pedig a
termekben.

– Hát mit tanultunk vagy tapasztaltunk itt?

– Azt, hogy jól esik a száraz kenyér vöröshagymával is, törköly pálinka
mellett, ha éhes az ember, s szivesen adják.

– Ezért a tanulmányért nem érdemes éjfél után három órakor a laktanyába
fáradni, azt a nélkül is felfoghatjuk.

– Igen, de tapasztalni kell. Festett táj, legyen az bármily művészi
remek, csakis árnyéka marad a természetinek.

Csinált Kúthy efféle különczködő zseniálitást akármennyit, ha rájött az
idegesség, s izgatottság miatt aludni nem birt.

Egyébiránt Kúthy az irodalom arszlána volt. Választékosan s mindég a
legujabb divat szerint öltözködött, s azért a védegyletet, mely az
ország kitünőségeit, az egész irodalmat, nagy közönséget és az ifjuságot
tagjai közé számitá, őszintén soha sem pártolta, s csakis erkölcsi
kényszerből vetette magát alá, s akárhányszor zugolódott a honi
készitmény tökéletlensége ellen. Azonban úszott az árral, s koptatta a
gácsi posztót. Nagyon szerette az illatszert, ez az egy tárgy volt, amit
magának kikötött, mert Mosch készitményeivel nem tudott megbarátkozni.

Kúthy fényüzően élt; urias kényelemmel berendezett termeiben, hetenkint
szerdán estélyre gyülekezett össze az irói világ. Itt a fiatalok
megismerkedtek a tekintélyekkel, hallottak és tanultak, mert gyakran
folyt az eszmék harcza, mi által a fogalmak s izlések az ifjabbaknál
tisztultak. Kúthy estélyeinek nagy érdemök, hogy az irók egymást
közelebbről ismerni tanulták, s mintegy ellenőrizte egyik a másikának
működését; összevegyültek nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok, hogy
társalogva egyik oktasson, a másik eltanuljon. Előnye volt ezen
estélyeknek az is, ha vidékről egy-egy társ felvetődött Pestre, nem
kellett házról házra járnia ezt vagy azt az irótársát felkeresni, a
mivel rendelkezésének fele idejét eltölthette. Kúthy estélyére ment, ott
találta barátait, s ott ismerte meg az ifjabbakat. Ily estélyen
ismerkedtem meg Szemere Miklóssal, itt Kazinczy Gáborral, kinek
ékesszólása oly mély benyomást tőn rám. Ha Kazinczy Gábor ugy irt volna,
mint beszélt, sok gyönyört szerezne még a mai világnak is.

Petőfi ezen estélyekre nem járt, soha sem adta okát, de nagyon
valószinű, hogy a pozsonyi rideg fogadtatás bántotta most is.

Pest igen megélénkült, több főur, ki azelőtt Bécsben vagy külföldön
időzött, Pestre tette át lakását, igy gróf Batthyányi Kázmér a dynasta s
két unokaöcscse: Ödön és Gusztáv; gróf Károlyi Lajos s mások. Divat lőn
páholyt tartani a nemzeti szinházban, kék babos ruhát viselni, Füredi
Miska és Decau Mari népdalait megtapsolni. Adtak karton-ruhás
estélyeket, s a nagy ebédek franczia bor nélkül folytak le. A magyar
szivargyártás virágzani kezdett annyira, hogy még Szentkirályi Mór is
ebbe az üzletbe fogott. Valero nagy selyemgyárt állitott s a
kirakatokban tételről-tételre ezt a felirást lehetett olvasni: »honi.«
Rövid idő alatt Pesten az uralkodó szellem a magyar lőn, az ipar roppant
lendületet nyert, a gyárak szemlátomást emelkedtek s a bukások
gyérültek.

A politikai élet is mozgalmasb volt, mint valaha. Itt működött a büntető
törvénykönyvet készitő országos bizottság, aztán a nemzeti kaszinó,
nemzeti kör és az árvagyülde, hol mindenütt országos és napi kérdések
megvitatásai folytak. Nagy hullámokat kezdett verni a centralisáló párt,
élén báró Eötvös Józseffel, és mig a lapokban az eszmét erősen
felkarolta Csengery Antal és Irinyi József, addig Eötvös József egy
korrajz regénynyel iparkodott a megyéknek megadni a halálos döfést. »A
falu jegyzője« igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt
eléggé ellenszenves regény volt. A centralista párt, noha roppant
kisebbség, erősen támadta a megyei intézményeket; a legszelidebb
fegyvernemtől a legerősebbig mindent használt, a regénytől kezdve a
külföldi tekintélyekig, a napi sajtótól a történelmi nagy művekig sok
eszközt megmozgatott, hogy elveinek diadalt szerezzen.

Nem tudott hatni, a nagy közönség, élén nagy férfiakkal, határozottan
elitélte az eszmét. Az ifjuság meg épenséggel felháborodott ellene.

Fiatalság oly nagy számmal volt Pesten, mint azelőtt tán soha. Letették
az ügyvédi vizsgát, s maradtak tovább is Pesten jurátusnak. Ha valaki
kérdezte: miért nem néztek állás vagy alkalmazás után? a felelet lőn:
Nem tudom, de érzem, hogy maradnunk kell.

A levegőben kellett lenni valaminek, a mi az embereket izgatta; a
csillagokban, a mi jóslatszerű befolyást gyakorolt az idegekre, mert
különösen az ifjuság, mindég eseményeket várt, s mint mondani szokás,
nem fért meg a bőrében.

Mikor hire futamodott, hogy István nádor körútra készül az országban,
feldobbant minden magyar sziv, s az ifjuság hevülő vére korlátot nem
ismert. Nagy események előjelének tekintette azt, de hogy is ne? mikor
történt, hogy egy nádor, még pedig hozzá főherczeg, megindult volna a
magyart saját tüzhelyénél tanulmányozni? magát a népnek szinről-szinre
bemutatni? megismerni a földet, látni a városokat, helységeket és
szokásokat, meggyőződni a szellemről, s megmutatni, hogy közelről
érdekli az ország s annak ügyei.

A nem sokára egybehivandó országgyüléstől sokat várt mindenki.

Csúzy Pál, zalamegyei nagybirtokos, többször meghivott, hogy mennék
hozzá Becsehelyre, biztosit – a min soha sem is kételkedtem, – hogy
nehány hetet kellemetesen fogok eltölteni. Most vágytam egy kis falusi
élet után, de meg valami nagyobb munkába is akartam kezdeni, hát jónak
láttam a forrongó fővárosi fiatalság köréből kissé kivonulva, a falusi
csendet használni. Becsehelyre utaztam. Csúzy Palit nem találtam otthon,
csak négy-öt nap mulva jön meg.

Hm, gondolám, Varasd oly közel esik, egyszer már volt alkalmam a derék
horvát atyafiakat látni Zágrábban, nem jó volna-e őket megismerni
Varasdon is? Vajjon mivé nőtte ki magát azóta a magyar gyülölet?

Varasdra utaztam. Beszálltam a fogadóba, félnapig irtóztatón unatkoztam,
s alig vártam az ebéd idejét, hogy az étteremben embereket lássak. Ott
aztán reméltem hallani érdekes beszélgetéseket, mik ránk magyarokra
vonatkoznak, főleg ha kinézik belőlem a magyart, vagy meghallják a
pinczértől.

Az éttermet üresen találtam; nagy későre jött egy katona-orvos a
kutyájával, aztán valami hadnagyocska, s többé senki. Itt ugyan nem sok
tapasztalást szerzek. Délután megindultam összejárni a szép kis
városkát. Alig láttam embert; utczái, terei üresek voltak. Ritkán
boszankodtam valamely lépésemért annyira, mint most, hogy Varasdra
jöttem. »Reggel visszautazom, mindjárt tenném, de már esteledik.« E
gondolattal jártam a barátok zárdája körül, amint egy fiatal ember
elémbe bukkan.

– Csakugyan te vagy. Az ablakból láttalak s lesiettem meggyőződni, ha
nem tévedek-e?

Testőr volt Bécsben, bizony a nevére annál kevésbé emlékszem, mert ott
is mindenki te »horvát«-nak szólitotta.

Forrón kezet szoritottunk. Kérdezte, mit csinálok itt? én őszintén
elmondtam.

Többé nem volt szabadulás, elhozatta podgyászomat a szállodából, s az ő
vendége kellett hogy legyek.

Még azon este Krisztinkovich őrnagyhoz vezetett, kinek igen derék neje s
három szép leánya volt. Barátságosb s vendégszeretőbb fogadtatást
kivánni sem lehet, mint a minőben itt részeltettek. A háziur mindjárt
több ismerőseit hivatta estelire, felhordatta legjobb borait, mert inni
nagyon tudtak ám, a lányok sütöttek, főztek, forogtak; az asszonyság meg
nem győzte ismételni, hogy mennyire örvend, mert ő még magyar irót soha
sem látott s nem is képzelte, hogy azok oly kedves (?) emberek.
Mondhatom, nagyon vig estét töltöttem. Meghivtak másnap ebédre. Testőr
barátom bemutatott fél Varasdnak, mindenütt előzékeny szivességgel
fogadtak, s két-három nap előre el voltak igérve ebédeim és estéim.
Kedvemért kirándulást rendeztek Zagoria igéző völgyébe, hol
megtekintettem az elhagyott Krapina zárdában Korvin János sirját. Az
első politikai megjegyzést itt hallottam. Lám, ez is magyar volt, s
nálunk vendégszerető karokra talált. Bizony, ha a magyar aristokratia
akkor magyarul érez, s a nagy király hős fiától német részre nem pártol,
ma talán hatalmas és egyetértő ország volnánk. Aztán az egész társaság,
ha jól emlékszem nevére, Fallner birtokoshoz tért; alakja még most is
előttem áll; zömök, izmos férfi volt, tömör nagy szőke bajusz s
szakállal. Magyarul s magyar vendégszeretettel fogadott. Étkezés alatt
Magyarország jólétére emelt poharat.

Este a varasdi hölgyek rögtönzött tánczestélylyel vártak, mely reggelig
eltartott.

Akkoriban, ugy látszik, Varasdon Dumas Sándor »Három Musquatier«-je volt
a hölgyek kedvencz olvasmánya s tán kézről-kézre járt, mert mindenik
erről beszélt, mindenik ebből szeretett idézgetni, s bizonyosan azért,
hogy megmutassák, mennyire szivesen látott vendég vagyok, elneveztek
d’Artagnan-nak.

Egy hét mulva szives köszönetet mondva a kellemesen eltöltött napokért,
érzékenyen elbúcsuztam.

Egy hetet töltöttem el köztök, éjjel-nappal érintkeztem mindenféle
véralkatu s különböző koru emberekkel, de soha egy vitás szó nem merült
fel, semmi egyéb tapasztalással nem távoztam, mint a vendégszeretet és
barátság legszebb emlékeivel.

Elgondolkoztam aztán, hogy ez a kedélyes vendégszerető nemzet, osztályos
testvérével a magyarral miért él viszályban? miért hallgat a bécsi
izgatásokra? mert a bécsi cselszövény nem fukarkodott, hogy czéljaira
tekintélyeket megnyerjen, s holmi báró Kulmereket küldött Zágrábba
szerepelni, kik felhasználtak minden eszközt a magyar barátság
lerombolására. Rendelkeztek pénz, hatalom és befolyással; működtek
éjjel-nappal, nyiltan és alattomban.

Magyarország ellenben semmit sem tőn. Hisz, ha azon áruló működéseket
egyébbel sem ellensulyozza, hanem társadalmi uton iparkodik hatni a
közszellemre, hát a dolgok ott soha annyira el nem mérgesedtek volna.
Volt azon időkben ott eladó birtok elég, két-három megbizható, jóravaló
magyar családot kellett volna oda beékelni, mindenesetre társaságba való
szellemes embereket, kik aztán falun és városban nyilt házat vigyenek, s
távol minden magyarositási szándéktól, belevegyültek volna a
társaságokba; időnkint Magyarországból nehány jókedvű fiu látogatásukra
jő, barátságot köt az ottani fiatalokkal. Viszont az ottani ifjakat
leédesgetik Pestre, vendégszeretettel fogadják, egyik-másikat ki is
tüntetik, hát Horvátországban soha se lehetett volna Magyarország ellen
oly általános az elkeseredés. Bizonyitja ezt az is, hogy azon nehány
horvát fiatal ember, köztük a maig élő Tomejkovich, kinek alkalma volt a
magyar ifjusággal érintkezni, a válság pillanatában ott hagyta
Horvátországot, közibünk jött, s velünk harczolt a világosi végzetes
napig.

Varasd sokáig ellentállt a kamarilla cselszövényeinek, de utóvégre is
magára hagyatva, elsodorta az ár, hogy ellenségeül csapjon fel annak,
kinek igaz barátja volt.

Azon szomorú benyomást, melyet évek előtt Zágráb lelkemre tőn, Varasd
egészen eltörölte. Azt a sok mindenfélét, mit a horvátokról a
hirlapokban olvastam, legalább is oda találtam visszavezethetőnek, hogy
csakis egy részére áll.

Ily gondolatok közt érkeztem vissza Becsehelyre.

Csúzy Pali barátom már várt, s nem tudta elgondolni, hogy hol késtem oly
soká.

Elmondtam neki mindent.

– Hát ez természetes, felelt Csúzy, hogy a varasdiak szeretik a magyart;
legközelebbi szomszédaink, ismernek s látják, hogy bizony mi szivből jók
vagyunk hozzájok.

Rosszul számitottam, hogy majd Csúzy Palinál dolgozni fogok. Pali
szeretett mulatni, s ha a kastély nem volt tele vendéggel, mi ültünk
lóra s bejártuk a vármegyét. Ily élvezetek mellett háttérbe szorult a
munkakedv; Letenyén gróf Andrássy Aladár kastélyában feledte az ember,
hogy más is van a világon, mint öröm és élvezet; Belatinszen Ghyka
György kiapadhatlan jókedvével elragadta vendégeit; Inkey Kázmér, ki
spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki,
le is győzte a megszilajult bikát. Inkey Muki meg oly vendégséget adott,
melyen az egész megyei ifjuság megjelent. Én aztán időt szakitottam
magamnak, elmentem az öreg Svastics Jánoshoz, ki megtette azt, amit
senkinek sem szokott, elővette hegedűjét, s azokból az ő szivhez szóló s
lelket elandalitó szerzeményeiből annyi művészet, érzés s magyaros
eredetiséggel játszott, hogy ott tudtam volna feledni magamat a
végtelenségig. Végre a mulató társaság fölfedezte, hol vagyok?
kiragadott szellemvilágomból s visszavittek a teritett asztalhoz. Minő
tüzről pattant fiatalság volt ez! Csúzy Pali, Inkey Kázmér, Inkey Muki,
Dőry Pali és János, Csillag László, Botka Mihály, Püspöky Gráczi,
Skoblics Laczi, Báthor Géza, gr. Smidegg Kálmán, Csányi Elek stb. Annak
idején mily kitünő honvédek lettek. Csúzy Pali, egyetlen örökös, több
mint százezer forint jövedelem ura, elment közvitéznek, s a csatatéren
nyert érdemei folytán felvitte őrnagyig. Püspöki Gráczi a három első
közt volt, kik Buda falaira kitűzték a magyar lobogót. Inkey Kázmér,
nemcsak maga volt hős, de neje is, egy német születésü grófnő, a szépek
legszebbike, mindég ott lovagolt férje oldalánál, mikor az a leghevesebb
ütközetekben zászlóalját vezényelte. Smidegg Kálmán, a délczeg huszár,
ki aztán mint száműzött Párisban hunyt el. Szóval, mind oly kitünő fiu
volt, kinek nemcsak a szája járt pohár mellett, s nemcsak Sárközi zenéje
lelkesitette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőkben
elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte
azokat mindenik, s kész volt értök meghalni. Ugy mint Pesten s az
országban mindenütt, az ifjuság itt is fel volt izgatva, maga sem tudta,
mitől? el volt készülve, maga sem tudta mire?… de hogy valaminek jönni
kell, azt itt is, ott is s mindenütt hitték. Hogy mi? hogyan és mikor?
arról ugyan senkinek sem volt még csak sejtelme sem. Politizált
mindenki, még a nők és gyermekek is. Viharosak voltak a gyűlések, a
mulatságok, még az időjárás is. Kossuth neve hangzott végig az országon,
s Petőfi dalait énekelték.



VII.

Az ősz közelgett, mikor István nádor magyarországi körutjára kelt.
Egetverő lelkesedés tört ki az országban, s az elragadtatás a palotáktól
a kunyhókig közös volt. Nemzeti nagy ünnepnek tekintette azt mindenki,
melyet ma itt, holnap ott, de utóvégre is az egész országban kegyelettel
megülnek.

Zalamegye rendkivüli nagy közgyűlést tartott, a módok felett
tanácskozandó, miként fogadhatnák legméltóbban, legnépszerűbben s
legszivélyesebben. A sok fényt és csillogást eddig a többi megyékben tán
meg is unhatta, de másrészről a megye demokratikus szellemének is
kifejezést akarván adni, elhatározta, hogy a fogadtatásnál s
ünnepélyességeknél a zalamegyei közönség fekete diszmagyarban fog
megjelenni. Ez sokakat erőntúli kiadásoktól vagy pedig feszélyességtől
is megment. Zalamegyének különben sem czélja külső fény által kifejezni
hódoló tiszteletét, hanem ősi erény s igaz magyar nyiltság által.

Ezen ünnepélyességek elől vissza akartam térni a fővárosba, de Csúzy
Pali s uj barátaim semmi áron sem bocsátottak, hanem a nádor-kisérő
küldöttségbe beválasztottak. Vendéglátó gazdám Pali is természetesen
benne volt, hát fogatról semmiesetre sem kellett gondoskodnom.

Pali édes atyja, az öreg Csúzy Pál, minden izében megrögzött
aristokrata, szörnyen felindult a megye határozatán, s midőn Becsehelyre
érkeztünk, a fiát velem együtt ugy leszidta, mintha a bogláros
diszruhákat mi tűzzel-vassal kipusztitottuk volna. Másnap a széles
folyosón két sorban vagy hat rendbeli ékköves s aranynyal sujtásolt
diszruhát aggattatott ki, s közte le-fel sétált. Meglát engem a
földszinten, felszólit az emeletre, s gúnyosan mondja:

– Tudja miért hozták azt a határozatot? mert egész Zalamegyének összesen
nincs ennyi diszöltözete. A szegénység nem bűn, de azzal takargatni,
hogy a magas polczon levőket is magukhoz lehuzzák, ez már csunyaság! És
Pali fiam is ott volt e határozathozatalnál?

– Biz az ott volt.

– Tán bizony szónokolt is mellette? vagy épenséggel ő inditványozta?

– Ha nem inditványozta is, nézeteivel okvetlen találkozott.

– Tudom, hisz elrontottátok már teljesen. A feje forr az ujitásoktól; ha
nem élnék, a kastélyt kész volna odaadni kórházul, s ő elmenne a Sáska
házába lakni. Sáska a gazdatisztje volt.

– Meglehet, hogy kitelnék tőle.

– Gyalázatos idők! hevesen tipegett nehányszor fel-le az arany és
drágaköves ruhasor közt, aztán felkiáltott: Őseink nem ilyet viseltek?

– Nem szükség mindenben az ősöket követni. Akkor a népek leigázására
hoztak törvényeket, most pedig egész ellenkezőre irányul minden
törekvés.

– Ez a vagyontalanok harcza a gazdagok ellen.

Szépen elsompolyogtam, mert az öreg urnak arczát elfutotta a vér, s most
azt a szemét is kinyitotta, a melyikkel örökké hunyorgott. »Jó lesz –
gondolám – kitérni, különben aristokratikus fájdalmában meg talál
feledkezni a vendégjog tiszteletben tartásáról, s oly gorombaságokat
mond a szabadelvü pártra, a miket mint legparányibb tagja sem
hallgathatnék el.«

Elpanaszoltam Palinak találkozásomat az öreg urral.

Pali nagyot nevetett. »Meglásd, szólt, mindjárt kibékitem.«

Pali lakta a kastély földszinti osztályát, az öreg ur az első emeletet.
Pali felküldte komornyikját a méltóságos urhoz, ha nem parancsol-e
velünk egy kis kártyázást? Ez még ellenségével is kibékiti, de csak ha
nyer. Ilyenkor vendégszerető s bőkezű. Ha pénzt akarok tőle kérni,
meghivok valakit, leülünk vele kártyázni, elnyer húsz-huszonöt forintot,
s akkor oly jókedve van, hogy bizvást kérhetek öt-hatezer forintot, nem
tagadja meg.

A komornyik lejött azon üzenettel, hogy őméltósága szivesen lát.

Ezalatt Csillag Laczi is odavetődött.

– Aztán halmozzatok hibára-hibát, veszitsetek, a veszteséget megtéritem.

Vesztettünk, egymás hibáit feszegettük, s ez az öreg urat oly derült
hangulatba hozta, hogy a legkülönlegesebb borait kezdte felhordatni,
mert ha alkalom s méltó társaság volt hozzá, hát szeretett poharazgatni.

Velünk tökéletesen kibékült, de a megyével nem.

Semmi áron sem lehetett rábeszélni, hogy a küldöttségben részt vegyen.
Fia rendelkezésére bocsátotta az ő négyes diszfogatát is, de ő maga
távol maradt az egész ünnepélyességek alatt.

Sajátságos öreg ur volt. Az ebéd nála, az első emeleten tartatott. Az
étteremben egy keskeny, hosszu asztal volt teritve; az egyik oldalon
közepén ült ő, jobbján Teréz háziasszony és barátnéja. Azon oldalon
foglaltak helyt az ő vendégei, mik ritkán voltak. Átellenben ült fia
vendégeivel, ezek többnyire számosan fordultak elő. Az öreg ur étkezés
közt szeretett vitatkozni, de neki kellett, hogy igaza legyen, különben
meg lőn zavarva a béke, de tán az ebéd is.

Veje, Ghika György, egyszer azt kérdi tőlem:

– Láttad-e már haragudni az öreg urat?

– Igen, multkor a diszöltözet miatt.

– Az semmi. Várj csak, megharagitom ma.

– Ne tedd, károdra lehet.

– Dehogy, holnap elvesztek neki tiz pengőt, aztán megint szent a béke.

Csakugyan estefelé kártyázni hivat az öreg ur. Fölmentünk.

Sokáig játszottunk, mikor az öreg ur pagat ultimót mond.

– Megellenzem, mond Ghika.

– Mit? kérdi az öreg ur.

– Az ultimót.

– Igazán? s ekkor már annyira hunyorgott, hogy az egyik szemét egészen
behunyta.

– Nem is tréfálok.

Az öreg ur egyik kártyájához is kapkodott, másikhoz is, meg visszadugta.
Kezei reszkettek az izgatottságtól. Végre kijátszott.

Ghika csakugyan elfogta a pagátot.

Pillanatig néma csend lőn.

Egyszerre az öreg ur felugrik, az ablakhoz megy, indulatosan felrántja s
lekiált:

– He, belatinszi kocsis! fogj be mindjárt, vidd haza az uradat. Aztán
felénk fordulva, folytatá: ilyen gaz kártyást, hamisjátékost egy óráig
sem tűrök meg a házamnál. Óvakodjatok ettől a kozáktól, a lányomat már
szerencsétlenné tette, most engem akar kipusztitani. Takarodjál és többé
itt meg ne lássalak.

Ghika mindezt nyugodt mosolygással hallgatta végig, s mikor az öreg ur
kitöréseiben lélegzetvétel miatt kissé megállt, sietett neki oda
mondani:

– Azért mégis elfogtam a pagátot.

– Nem igaz, elloptad. Ebben a pillanatban hagyd el a házat, indulj meg
gyalog, kocsidat utánad küldjük, azt sem igaz uton szerezted.

Mindezt a legnagyobb düh kitörésével mondta. Soh’sem láttam öreg
emberben ennyi mérget.

Ott hagytuk s lementünk Pali lakosztályába mulatni. Ghikának
természetesen eszeágába se jutott a hazautazás.

Másnap este megint felmentünk az öreg urhoz kártyázni, ugy fogadta
Ghikát, mintha semmi sem történt volna köztük. Hagytuk nyerni, s ezzel
jókedve növekedett. Egyszer aztán Ghika fölkerekedik, hogy már haza kell
utaznia; az öreg ur legjobban marasztalta.

Hát igy teljesitettem azon föltevésemet, hogy falun sokat fogok
dolgozni. Na de nem bántam meg, sok derék embert tanultam ismerni, sok
jóbarátot szereztem s annyit mulattam, hogy szépen beosztva, egész évre
is elég lenne. Főleg, aminek később nagy hasznát vettem, jól
begyakoroltam magamat a lovaglásba.

A zalai küldöttség megjelent a szomszéd megyében István nádor
üdvözletére. Szörnyen elütött a többi küldöttségektől, a közt a sok
bogláros, aranynyal sujtásolt violaszin, fehér, vörös, kék bársony
diszöltözetek közt az egyszerü fekete öltözetek kiríttak. Szép, de
szintén komoly látvány volt. Mintha csak Mátyás fekete seregét láttam
volna magam előtt. Be is vált volna oda nagy része.

Midőn István megjelent köztük, látszott, hogy ez jól esik neki, legalább
én ugy képzeltem. És miért ne? ha a szem kifárad a nap ragyogó sugaraiba
nézni, kétségkivül enyhet talál, ha kissé árnyékba jut.

Villanyhatásu volt a főherczeg megjelenése; az a fenséges alak, mely
valamennyi felett kimagaslott; megnyerő vonások és nyilt tekintet azzal
a magyaros nagy bajusszal, megdobbantotta a sziveket, s hogy általános
mozgalmat szült, a legkedvezőbb hatásra mutatott. A mint megszólalt
férfias mély és rokonszenves hangjával, kifejezésekben szép, eszmékben
gazdag beszédével oly lelkesedést keltett, a minőhöz hasonló csak a
Mária Terézia-féle történelmi »Vérünket és életünket« lehetett. Azután
sorba járt, magyarosan kezet szoritott s barátságosan beszélgetett.

A hetek óta néptelenné vált Balaton-Füred ma minden zugában megtelt,
épületein lobogók, szőnyegek s virágok lengtek; terein a nép ünnepies
viseletében hullámzott. A sétányon fehérbe öltözött, válogatott szépségü
lánykák virág-iveket tartottak; a kút virágtemplommá lőn átalakitva; az
alatta elterülő Balaton az ősz derült egét tükrözé vissza, s a meddig
csak a szem ellátott, fenn is, lenn is az ég tiszta kékjében
gyönyörködhetett. Füred már a természettől igéző alkattal bir, mai
pompájában meg épenséggel egy darabka volt, mely a mennyországból
kiszakadt.

Mindenki el volt bájolva.

Az apátsági ebéd fejedelminek mondható; választékos étkei, italai és
felköszöntői nemcsak a kiséretet, de magát az ünnepelt főherczeget is
jókedvre hangolták. Hozzájárult, hogy a fogadó-terme előtti térségről a
népünnepély vidám zaja felhangzott.

Alkonyatkor zeneszó mellett, taraczkok durrogásai közt, a nép
üdvkiáltásai kiséretében hajóra szálltunk.

A Kisfaludy gőzös ugy feldiszitve soha sem volt, s hihetőleg nem is
lesz, mint ez alkalomkor, de nemcsak a gőzös, hanem a kikötő és az egész
part tündérországi látványt nyujtott.

István nádor a hozzá méltón berendezett hajóterembe vonult pihenni. A
küldöttségi tagok a fedélzeten szivarozva, jókedvöknek szabad folyást
engedtek. Egyszerre csak megjelenik István főherczeg a vigadók
közepette. Minden szivar és zajos hang eltünt.

– Bocsánatot kérek, mond a főherczeg, hogy jópéldával elől nem járhatok,
de nem vagyok dohányos, ámbár a szivar-füstöt szeretem, főleg igy
szabadban. Uraim! szivarozzanak tetszésök szerint. – Valami padfélén
keresztülvetette az egyik lábát, hátával az árbocznak dőlt, s élénk
beszédbe állt egyikkel is, másikkal is. Rövid idő alatt füstfelhő s
élénk ifjuság környezé, s nem telt bele negyed óra, oly fesztelen lőn a
társalgás, mintha csak egy osztálybeliek beszélgetnének együtt;
adomáztak, nevettek s a főherczeg nemcsak szivesen hallgatta, de maga is
belevegyült az élénk elbeszélésekbe.

Ezalatt az alkony kezdte lebocsátani sűrü fátyolát, mi gyönyörü
meglepetést hozott; ugy a somogyi, mint a zalai oldalon parthosszában
kivilágitott csónakok uszkáltak, mi oly tündériesen vette ki magát. Fenn
a hegyeken Csobáncz, Badacson, Szigliget stb. várromok közül az örömtűz
iszonyu magasságba csapkodott fel, s az eget messze-messze vidékig
vörösre festette, mit a Balaton vize visszatükrözvén, ugy látszott,
mintha a hajó lángtengeren haladna. Helyenkint röppentyűk szálltak a
magasba, s eldurranva, csodaszinü csillagokat szórtak alá. Elragadó
látvány volt!

Keszthely lángtengerben uszott előttünk. A város fényesen ki volt
világitva, s az egész lakosság az utczákon hullámzott, s a hajó
megérkeztekor határtalan öröm és üdvkiáltásokban tört ki.

Nem láttam soha, de csak olyannak tudom képzelni, ha egyik fejedelem
fogadja a másikat, mint gróf Festetich Taszillóét. Hirnökök, futárok,
fényes és drága öltözetü roppant sereg cselédség, disz-egyenruhás
házitisztek, vakitó világitás s pazar fény mindenben. A legalább száz
teritékü asztal egy nagy vagyont képviselt; arany, ezüst és
chinai-porczellán terhe alatt csak ugy görnyedt az asztal.

Az esteli nagyszerüségéről és hangulatról irni ép annyi volna, mint
lefesteni a napot, ahogy ehez nincs szin, mely a fényt és meleget
visszaadja, ugy nálam hiányzik a szó s gyönge rá tollam, hogy az est
magasztosságát leirhatnám.

Jó későn a főherczeg nyugalomra vonult a küldöttség korosabbjaival.
Mielőtt távozott volna, igy szólt:

– Uraim! bálra vagyunk hivatalosak. Én elfáradtam, de önök ifjak, győzik
s nincsenek is annyira kimerülve, hát csak éljenek az alkalommal. Jó
mulatást!

Ezt a bált az izraeliták rendezték, annál gazdagabban volt kiállitva.

El is ment az ifjabb rész s egy-két jóvérü a korosabbak közül is.

A reggelinél kérdezte a főherczeg: hogy mulattak?

Aztán mikor elmondták, mint keringőzött az ifjuság kardosan, s a
sarkantyúk hogy tépték és hasogatták a viganókat, jóizűn nevetett.

Három napig kisérte a nádort körutjában ez a küldöttség, s ez idő alatt
annyira megismerte, hogy a fiatal embereket csak ugy neveikről
szólitgatta. Hivatkozom Szalay Istvánra, ki mint titkára ő fenségének az
egész körutat tette, s kivel közelebbről megismerkedni, illetőleg baráti
viszonyba lépni, ez alkalommal volt szerencsém, mondja meg ő is, hogy a
szombathelyi főispáni fényes bálon István nádor nem fordult-e meg
minduntalan a fiatalok közt, s csak ugy szólitgatta neveikről, hogy Dőry
tánczoljon a grófnéval (háziasszony). Csillag! vigye azt a szép Inkeynét
s igy tovább.

Szombathelyen búcsuzott el tőle a zalai küldöttség. Miután az ünnepélyes
és hivatalos szónoklatoknak vége volt, István nádor a fiatalokhoz
fordulva, mondá: »Sok kellemes órát töltöttem önökkel, köszönöm. Éljenek
boldogul!«

Sokat, sok helyen megfordultam életemben, érintkeztem sok mindenféle
emberrel, meglehetős tapasztalást is szereztem, de arról, mi e három nap
alatt előfordult, soha fogalmam nem volt; annyi ezer és ezer különféle
életkorú, állású és osztályú emberek közt egyetlen elégületlen vagy
szomorú arczot nem láttam. Mintha nem is a földön lettem volna, de
valahol az egekben, hogy három napig csupa boldog embereket láttam.

És ez igy lehetett, a merre csak utja vezette az országban e népszerü
férfiut, mert benne mindenki egy uj korszak megalkotóját látta.

E diadalmas napok után komolyan készültem haza, de Csúzy Pali hallani
sem akart arról. Tartóztatott, hogy még a követválasztást várjam meg,
aztán megyünk együtt Pestre. Engem nem volt nehéz rábirni, igen jól
találtam magamat s felette megszerettem azt a társaságot.

Annyi öröm és élvezet közt folytak le napjaim Zalában, hogy azt hittem,
semmi uj sem várhat többé rám. Csalatkoztam; egyszer csak azt mondja
Csúzy Pali: most menjünk Kehidára. Azt gondoltam, leesem lábaimról.
Szabadkozni kezdtem, hogy tán jó lesz, ha magában megy oda, ki tudja,
nem veszi-e tolakodásnak Deák Ferencz, ha ily jelentéktelen egyén
látogatására megy? Aztán meg nem is ismer.

– Hát meg fog ismerni.

– De barátom, az oly nagy ember, hogy én közeliteni se merek hozzá.

– Kétségkivül nagy, s ép azért örvendj az alkalomnak, hogy őt
közelebbről megismerni tanulhatod.

Elindultunk, s az estét Botka Miskánál igen vigan töltöttük. Nőtlen
fiatal ember volt s szép nagy kastélyában uriasan élt. Az 1843-iki
országgyülésen kartársam s jóbarátom volt, ott is sok vig estét
töltöttünk együtt. Hát most az akkori eseményekről, kalandokról s
pajkosságokról oly jól esett magunkat kibeszélni.

Reggel elindulás előtt kijelentettem, hogy nekem nagy kedvem van itt
maradni, menjen Pali csak egyedül Kehidára; én itt bevárom.

– Na bizony, az volna szép! majd Pesten elmondanák rólad a
példabeszédet, hogy Rómában jártál s nem láttad a pápát.

– Én véghetlen örvendenék, ha maradnál, mond Miska, sőt ki is kérem
magamnak, hogy jőjj el minél hosszabb időre, annál jobb, de most mégis
azt mondom, menj, mert vétkeznél, ha az alkalmat elmulasztanád.

Roppant izgatottságban tartott az ut Kehidáig, de azonnal nyugodtabb
lettem, mihent azt a fehér, egyszerü földszinti házat megláttam, melynek
kapuján betértünk.

Deák Ferenczet a kertben találtuk; fapadon ült egy fa alatt s ujjából
nyomogatta a vért. Több mint barátságosan, bizalmasan fogadott.

– Egy ágat nyestem le, s ugy megvágtam az ujjamat, hogy félóra óta
vérzik. Már legyalogoltam a három órámat, legalább most egészen veletek
maradhatok.

– Naponkint gyalogolsz három órát? kérdé Pali.

– Minden időben s minden körülmények közt. Azért nem vehettem részt a
körutban, na meg uj életmódom miatt, azt nem szabad megzavarni.

– Nos, érzed már hatását?

– Csodálatosan; nincsenek vértódulásaim, és megfogytam.

Elbeszéltette velünk a körut részleteit, s midőn Pali mondta, hogy
István főherczeg Egerszegen az öreg Dőryt meglátván, egész ihlettséggel
»atyám«-nak szólitotta, Deák nevetve jegyzé meg: hát felét mégis
megkapta a költői elnevezésből.

Dőry olyan alak volt, kit senki egy tekintetre nem hagyott; elégült
boldogságot sugárzó arcz, szemeiben a jószivűség kifejezésével,
hátrafésült ősz haj, egész mellét elboritó hófehér szakál, s e
kinézéseért elnevezték »atya isten«-nek.

Ez belehozta Deákot a kedélyes adomázásba, a miből ki nem fogyott.

Hárman ültünk asztalhoz, válogatott ebédje s kitünő borai voltak, de ő
maga csak egy tányér levest, nagy tál zöldbabot evett, minden hus
nélkül, de oly jó izűen fogyasztotta, mint mi a fogoly-pecsenyét, s
hozzá tiszta vizet ivott, de azért egész ebéd alatt ő volt oly derült
kedvű, mintha azokat a jó borokat nem mi, hanem ő élvezte volna.

Biz azt elhiszem, hogy olyan étkezés mellett, naponkinti három órai
gyaloglás elűzi a vértódulást s meg is soványit, csak azt bámulom aztán,
hogy hozzá olyan jókedve lehet valakinek.

Deák házi körében leirhatlan kedves, kedélyes és mulatságos volt.
Egyetlen szó vagy tett nem fordult elő, mi intésül szolgálna, hogy az
ország legnagyobb fiának házánál vagyunk; az ő szives modora, találó s
mégis tréfás megjegyzései, érdekesen tanulmányos, de távolról sem tanári
előadásai a lelket folytonos derültségben tartották. A nagy szellem a
legkisebb körben, még akkor is, ha a mindennapiság eszméivel akar
foglalkozni, emelkedett, magasztos és elragadó.

Én őt, mióta csak a közügyek iránt érezni tanultam, a tisztelet és
csodálat teljes odaadásával emlitettem, ma az őszinte benső szeretet is
fellángolt bennem.

A legelső megszólitásnál mindjárt tegezett engem. Kellett-e még több is,
hogy Kehida egy kis mennyországommá legyen, s itt töltött óráim mint
fénylő csillagok ragyogjanak lelkemben az egész életen át.

Este elbucsuztunk, hogy a holdvilágos éjben haza utazzunk.

– Pali te! kezdé Deák, mikor már kocsiban ültünk, aztán mondd meg otthon
az öreg urnak, nagyon haragszom Zala-megyére, hogy az ország legrégibb
kamarásával nem tett kivételt a díszruhára nézve.

– Meg van már vigasztalódva, felelt Pali, mert te sem voltál a
küldöttséggel, ő sem, hát azt véli, hogy egész Zala-megye hiányzott.

– A mennyiben egymást kiegyenlitettük.

Ilyen üdvezitő nap után, csendes, holdas éjszakában, kényelmes kocsin,
négy jó lóval utazni, a legmindennapibb lelket is képes magasztaltságba
ragadni. Én száz öllel a föld felett éreztem magamat.

Eltörölhetlen betükkel van e nap emléke szivembe vésve, s viszontagságos
életemben olyannak tekintem, mint megtépett sűrű felhők közt egy darabka
kék eget.

A hullámok, miket István nádor utja a megyében vert, még jóformán le sem
csillapultak, amint a követválasztási mozgalom megindult.

Egerszeg roppantul megnépesült; forrongott a megyeház, vendéglő,
korcsmák; a tereken és utczákon zászlós csapatok vonultak fel-alá,
dalolva s kurjongatva. A fiatalság és értelmes elem a szabadelvü tanyán
mulatott, s a nagy tömeget állandóan nyugodt magatartásra s méltóságos
viseletre intette.

A választásnál azonban a Hertelendy pártiak verekedést idéztek elő, s
vagy öt nemes atyafi áldozatul esett.

Deák Ferencz óriás többséggel megválasztatott, s másik követnek pedig
Csúzy Pál.

Deák Ferencz lemondott; neki vér- és emberélet árán nyert megbizatás nem
kell. Horváthék, Inkeyek, Csányi László, az öreg Dőry, az egész
tisztikar, fiatalság és értelmiség könyörögtek neki, hogy álljon el
szándokától. Ily nevezetes, s tán a nemzet életében forduló pontot
képező országgyülésről ő nem hiányozhat. Az ő bölcsesége, mély tudománya
és roppant tekintélye most ott nélkülözhetlen. Mind hiába, Deák Ferencz
rendithetlenül megmaradt kimondott szavánál.

Nem választottak tehát helyébe mást, hanem Csúzy Pali egyedül ment
Pozsonyba szabadelvü utasitással.

A választás után azonnal siettem Becsehelyre, az öreg Csúzy Pálnak
megvinni a hirt, hogy Pali fia Zalamegyei követ. Azt hittem, az öreg ur
el lesz ragadtatva.

– Hát nem öröm ez, kiálték fel, egy oly vármegye bizalmát birni, mint
Zala! követi állást nyerni. Deák Ferencz mellett! ennél nagyobb atyai
öröm alig érhette.

Az öreg ur csak hunyorgott… hunyorgott, mig végre megszólalt:

– És mind ezt Pali érdemeiért tették?

– Kétségkivül.

Az öreg ur hevesen zsebére ütött, ezen megjegyzéssel:

– Ne volna csak az öreg Csúzy Pál fia, jó szerencse, ha esküdtnek
megválasztának. Nem őt választották meg, hanem az én nevemet, mert a
zsebemben van egész Zala-vármegye.

Azután láttam be, hogy nagyon elhibáztam a dolgot. Annyira már
kiismerhettem volna az öreget, miszerint elbizakodott, hiu és dölyfös.
Az ő dicsőitésén kellett volna kezdenem, s aztán csak ugy átmenetkint
érinteni Pali megválasztatását.

Negyed napra Csúzy Palival együtt utaztunk Pestre, hogy ő onnan
Pozsonyba menjen.

Sok követ időzött már Pesten, s mulatozott mindenfelé az országgyülésre
igyekező ifjuság. E komoly férfiak és lángvérű fiatalok nekem nem ugy
tüntek fel, mintha higgadt tanácskozásra s üdvös törvény-alkotásra
készülnének menni, hanem mint valami sereg, mely ütközetre szervezkedik:
zajos és izgatott volt a társalgás itt is – ott is.

Többen pajtásaim közül már a díszes követi karba jutottak, de koromra
nézve is megilletett a férfi társaság, sokat forgolódtam hát az »angol
királynő« és »vadászkürt« szállodában a követek közt; de véralkatom,
szivem és kedélyem még mindig a fiatalsághoz húzott, s igy a Pillvax és
komlókert sem lőn általam elhanyagolva. Itt is, ott is tapasztaltam,
hogy az elpattanásig megfeszitvék a húrok. A szemek, a beszédek lőporos
aknákat árultak el, s csakis az égő kanóczra várt.

A fiataloknál egymást érték az ismeretségi estélyek, barátságos lakomák
és bucsupoharak. Egy része ment Pozsonyba, a másik maradt, a harmadik
visszatért megyéjébe, de igéretet tettek, hogy az összeköttetést
fenntartják.

A hangulat olyan volt, mintha előre éreznők, hogy egyik-másikkal majd
csak a táborban fogunk találkozni.

Igen kedvező ajánlat mellett húzamosb időre meghivást kaptam Verőcze
megyébe, gróf Pejacsevich Pálhoz, a levéltár rendezése miatt, de
leginkább azért, hogy Pál gróf, ki ekkor tiszti állásáról leköszönve, a
katonaságtól hazajött, a magyar nyelvben magát gyakorolja.

Annyi szépet hallottam már a grófékról, hazafias magyar érzelmeikről,
hogy magában csak megismerkedni is velök, szerencsémnek tartottam, hát
még közelebbi viszonyba jutni, ez meg épenséggel csábitó volt. De
másrészt a horvát ügyek és viszonyok is annyira érdekeltek, már kora
ifjuságomtól fogva annyira nyugtalanitották lelkemet, hogy azokat
közelebbről megfigyelni, tanulmányozni s esetleg tapasztalataimról
illetékes helyen felvilágositásokat adni, nem tartottam utolsó
szolgálatnak, a mit tehetek. Jól ismertem ugyan, hogy Szerém, Pozsega és
Verőcze mindig jóérzelmü s az anyaországhoz hiven ragaszkodó megye volt;
de utóbbi időkben ide is elharapódzott a horvát izgatás, itt is tele
marokkal szórták a magyargyülölség magját Bécsből és Zágrábból. Ezen
indokok, s meglehet az ujdonság ingere, meg az ismeretlen állapotokkal
tisztába jönni, ösztönöztek Pest elhagyására.

Tanácskoztam eziránt barátaimmal; helyeselték elhatározásomat. »Bár,
mondák, mindenikünknek nyilnék alkalom a jóügy érdekében működni, s ha
valaki csak egy hajszálnyit lendithet is, s azt teljesiteni elmulasztja,
bűnt követ el.«

Petőfi Szatmárra utazott, Kerényi a Szepességbe s Tompa már Hamván volt,
mikor bucsut vettem.

Podgorácson id. Pejacsevich László gróf tiszteletreméltó komoly
agglegény, s Pál még telivér huszártiszt oly barátságosan fogadott, hogy
első pillanattól kezdve otthoniasan éreztem magamat.

A kastélyt, mely férfi-cselédséggel teljesen el volt látva, csak a két
nőtlen gróf lakta; harmadiknak én kerültem közibök, s mondhatom,
kellemes napokat s kedélyes estéket töltöttünk. Pál gróf kérdezte, ha
szoktam-e lovagolni? s válaszomra, hogy nagyon szeretek, egy rumai
vérlovat azonnal rendelkezésemre bocsátott.

E tisztán magyar érzelmü, s a szó szoros értelmében szabadelvü főurban,
a lovagiasság s fesztelen előzékenység meghamisitatlan mintáját tanultam
ismerni, Pál gróf szellemére elég világot vet az, hogy akkoriban
kedvencz olvasmányai közé tartozott Fourier.

Nem önhittségből, de mert annyi szeretetreméltót hallottam a két
grófról, az előzékeny fogadtatásra el voltam készülve; azon melegség s
baráti nyiltság azonban, a melylyel elhalmoztak, meglepett.

Heteket töltöttem már itt, s ez a kellemes falusi időtöltések
lánczolatából állt; vadászat, lovaglás egymást váltották; irodalom,
művészet, zene és politikai eszmecserék, olvasás, vidám ebédek, s
kedélyes theaesték sem hiányoztak. Mondhatom, egy unalmas óránk nem
volt.

Nyergeltettem; midőn a paripát elővezették, azt mondja Pál gróf, hogy
várják kissé, ő is kilovagol. Csöndes, de hideg idő volt, a levegőben
hópelyhek szállingóztak. Vagy félmérföldet lovagoltunk árkon-bokron
keresztül, mikor Pál gróf azt inditványozta, menjünk Valpóra, báró
Prandau Gusztávhoz. Szivesen beleegyeztem. A kisérő szolgát a gróf
visszaküldte Podgorácsra, hogy nekünk szükséges ruhát hozzon, s mi
tovább lovagoltunk.

A hideg dermesztővé kezdett válni; az erdőkön át, a hol haladtunk, nem
volt egyéb látható, mint alattunk nyomtalan hólepel, s felettünk a
terebélyes tölgyek ágain is arasznyi hó. Nem egy farkas orditását
hallottuk, s nem egy tizenkét ágas szarvas szökkenéseit láttuk.

Mi árkon-bokron át haladtunk.

A mit most hallottam s a mi azután történt, rejtélyes bár, meglehet
mosolyra ingerlő, de mégis elmondom, a mint hallottam s a mint történt.

Vannak a természetben titkok, miket sem a bölcsek megfejteni, sem a
tudósok elvitázni nem képesek.

Dumas az »Ezer s egy kisértet«-ben sok el nem hihető, s valószinűtlen
eseményt irt össze; midőn olvasám, gyakran elmosolyodtam tulzott
képzelődésein…

És mégis… és mégis, nem akarom állitani, hogy némelyek megtörténtek, s
ha nagy része dajkamese, sok meg a szerző dús phantasiájából ered is,
egyik-másik eset előfordulhatott, ha nem valóságban, tán valami
véletlen, vagy a természet játéka által.

Legyen bármi oka, delejes állapot, tulizgatott idegzet vagy a véletlen
találkozása, de történnek néha dolgok, melyek rejtélyesek maradnak.

Midőn lovaink az első hatalmas vágtatás után, a nagy hideg daczára,
párologni kezdtek, s a mi lélegzetünk is rövidült, lovaink haladását
mérsékeltük.

– Hallott-e ön már valamit a valpói várról? kérdé a gróf.

– Semmit; viszonzám.

– A valpói lélekről sem?

– Még kevesebbet; szóltam mosolyogva.

Elhallgatott.

Engem meg bántott a kiváncsiság.

Nem tudom, más, miként van vele, de én, bármennyire nem hiszem is,
feszült érdekkel hallgatom, ha valaki mystikus dolgokról beszél.

Rövid szünet után néhány kérdést ejtettem az érintett tárgyban.

– Nem mondanám el, ha annyi tanu nem volna rá, ha nem tudná az egész
vidék, s annak idejében a franczia lapok is nem irtak volna erről:

Valpó helységében rég terjengett a nép közt azon hiedelem, hogy a várban
lélek kisértget, s ez annyira ment, hogy a vár éji időben félelmessé lőn
s a nép közelében eljárni sem mert.

– Kevés ószerü vár vagy rom létezik, mondám, melyről a közel lakó nép
közt kisérteties mesék ne keringnének.

– Az igaz, de ez mégis sajátszerü, mert tényekkel áll kapcsolatban. A
vár cselédsége rettegéssel beszélt az épület éjszaki jobb sarkáról, s
egymásnak borzadályos dolgokat meséltek. Sokszor fellármázták éjnek
idején az alvókat, állitván, hogy az emlitett sarok ablakain láng
csapkodott ki, s ha odasiettek, minden sötét és csendes volt. Némelyek
azt bizonyitották, hogy ott gyakran egy ifju leány sajátságos öltözetben
mutatkozik. A képzelődés szülte-e, vagy mi? elég az hozzá, azon állitás
mindig több hivőre s terjesztőre talált. Egy belső cseléd ezen látvány
vagy képzelődés áldozata is lőn.

Hetenkint legalább egyszer rendesen zaj történt.

A cselédség el lőn rémülve, az uraság unta meg restelte is a
nyugtalanságot s kérdezősködéseket. A báró közel volt hozzá: elhagyni
ősei várát, valamelyik más uradalmába költözendő.

Olaszországból egy katonacsapat utazott keresztül. A kapitány betegen
érkezett Valpóra. – Itt az alkalom végetvetni a sok rémülésnek s
mendemondának, – gondolta a báró, s a kapitányt, ki a vidéken még soha
sem járt, s bizonyára az itteni kisértetről sem hallott, szállásolásra –
vendégeül – a várba meghivta, hol beteg helyzetében, ápolásra több gond
forditható. A kapitány köszönettel elfogadta. Az éjszaki rész második
emeletében, a mesés sarokszobába lőn szállásolva. Az első éj után a báró
meglátogatta vendégét, s midőn hogylétéről tudakozódott, az habozva
mondá:

– Nyugtalan éjem volt; lázrohamféle képzelődések háborgattak. Oly mesés
valami,… álom és mégis…

– Tehát nem a legjobb éje volt?

– Nem, s ez az egész.

A beszédet más tárgyra vitték, de a báró igen gondolkozó lőn. Másnap
ismét meglátogatta betegét, s nem csekély zavarodására, őt nyugtalan
izgatottságban találta. Mintléte utáni tudakozódás, néhány szokásos
kérdés s udvarias felelet után, a kapitány habozva kezdé:

– Báró ur! ön engem nevetségesnek fog találni, valamint magam is
nevetségesnek találnám, ha valaki oly dolgot akarna velem elhitetni,
mely természetfeletti, melyet nem értek.

– S az?

– Már tegnap akartam közleni, de azt hittem: álom volt, vagy lázroham
lepett meg, vagy pillanatra eszem lőn zavarodottá, szóval nem hittem
saját szemeimnek, mert a mit láttam…

– Mit látott?

– Vakitó világosság özönlé el a szobát, s egy ifju lányka eszményi görög
öltözetben, az ajtótól az ablakig lépdelt, azután megfordult, vissza az
ajtóhoz és eltünt.

– Gyakran lát csodadolgokat a beteg idegzet által izgatott agy.

– Magam is azt gondoltam, s tegnap hallgaték, de az elmult éjjel…

– Nos?

– Egész nyugalommal bezártam az ajtókat, gyertyámat égve hagytam és
vártam.

– Megjelent?

– Mint tegnap, ugyanazon öltönyben, ugyanazon vonalt végiglépdelve.
Midőn az ablaknál megfordult, eltávozandó, rákiálték:

– Ki vagy? mit akarsz?

– Nyugalmat akarok, viszonzá.

– S nálam keresed azt?

– Te vagy az első, a ki megszólitott, te fogod nekem azt eszközölhetni.

– Mi módon?

– Ha mostani sirom terhétől megszabaditasz.

– De hol találom sirodat?

– A várkápolna oldalajtaja alatt. Ekkor mint tegnap, ismét távozott.

– Csodálatos! tehát mégis való.

– Mi?

– Az, a miről annyit regéltek, de hinni soh’sem akartam. Megvallom, a
czélból szállásoltattam a kapitány urat ezen lakosztályba, mert hittem,
hogy mint olyan, ki a mesékről mitsem hallott, előitélet nélkül fog ide
belépni, s meg fogja semmisiteni azt a sok mende-mondát. De most rögtön
más osztályt rendelek részére.

– A világért sem, mig e kérdés be nincs végezve.

– Hogyan?

– Én nem ismerem a vár helyiségeit, azt sem tudom van-e kápolnája.

– Igen.

– Tehát a mellékajtó alatt ásasson.

Ugy történt, de eredménytelen.

Következő nap a kapitány jelentette, hogy vendége ismét eljött, azon
figyelmeztetéssel, miszerint nem jó helyen ástak, mert sirja a kápolna
és torony közti ajtó alatt van.

Ott ástak. A nehéz kőtalapzatot kiemelvén, jelentékeny mélységben
csontvázra akadtak, melynek mellére nagy golyó nehezült.

A csontváz orvosok által megvizsgáltatván, ifju lány csontvázának
ismertetett fel.

Kitették a kápolnába s onnan ünnepélyes szertartással eltemettetett.

A kapitány, kivel ez történt, mikor ott jártam, még élt, s Eszéken
nyugalomban volt.

Nem tudtam ellenvetéseket tenni, csak kétkedve vállat vontam, de alig
vártam, hogy Valpóra érkezvén, erről még többet is hallhassak.

A valpói vár, melynek egy része elhagyatott s fél rom, a másik része
pedig a vendégszerető báró kastélyául van kijavitva, oly alaku, melyről,
ha nem beszélnének is kisérteties dolgokat, képes olyanokat az ember
eszébe juttatni. Széles árok veszi körül, melyben most a viz be van
fagyva; omladozó tornyok, rejtelmes folyosók, tömérdek zúg, földalatti
osztályok, szóval minőket borzadályos német lovag-regényekben leirva
találunk.

Feszült érdekkel vizsgálgattam e várat. A báró sógora, Cseh Ede, jókedvü
öreg ur, ki velem összevissza sétálgatott, egyet-mást mutogatván, egy
torony előtt megállapodva, kezdé:

– Itt egyszer nagyon megjártam.

– Miként?

– Oda benn kártyáztunk, mikor a városban tűz ütött ki. Én e toronyba
siettem, honnan áttekintés van az egész városra, hogy lássam: merre van
a tűz. Alig lépek be az ajtón, megpillantok magam előtt egy női alakot,
tiszta fehérben. Azt gondoltam, valamelyik szobalány, ki szinte a tüzet
jött nézni. Tréfából át akarom ölelni, kisíklik kezeim elől s fut
fölfelé a toronyba, én utána; néhányszor át akarom ölelni, mindig
kisíklik. Megállj, gondolám, fenn nem menekülsz, semerre sincs kijárás.
Mindig szemmel tartottam, s midőn feljuték, sehol sem volt. Hideg
borzadály futott végig rajtam, eszembe jutott a kisértet, s én feledve a
tüzet nézni, hanyat-homlok rohantam le. Midőn a társasághoz
visszatértem, arczomról olvasták le, hogy velem valami rendkivüli
történt.

És bárkivel szóltam, mindenki regélt valami kis történetkét.

Este a theánál ismét beszélgetés tárgya volt.

– És most, kérdém, teljes nyugalom van ott?

– Oh igen, vendégszobául szolgál, mond a báró, ha kedve van,
odaszállásoltatom.

Szivesen ellentmondtam volna, de mosolyogva beleegyeztem.

Még csak most fogtak bele egész tűzzel a kisértetes kalandok
elbeszéléséhez, a várkáplán, a vendégek, még maga a báróné is regélt
egyet-mást.

Természetesen annál inkább megmaradtam a mellett, hogy oda
szállásoljanak. Pedig őszintén megvallva, borsódzott tőle a hátam.

Nyugalomra tértünk.

Hallgatag inas, égő gyertyával kisért a második emeletre. Nagy terembe
léptünk; az egyetlen gyertya világa félhomályban tüntette elém a
tárgyakat. A falakat nagy arczképek, régi fegyverek, zászlók, ősi
czimerek, sisakok s pánczélok díszitették; itt vasember, amott márvány
asztal tevé a butorzatot. Lépteink rémesen viszhangoztak.

Az inas balra ajtót nyitott előttem, s a mesés szobában valék, melynek
kandallójában jó tűz égett. Mikor az inas a gyertyát asztalomra tevé,
»jó éjt« kivánt s távozott. Hideg borzadály futott végig tagjaimon.
Kinevettem magamat s lefeküdtem.

Már jó késő volt, azonfelül a hosszu lovaglás is elbágyasztott;
néhányszor közel valék az elalváshoz, de szendergésemből egy-egy nesz,
vagy külről valami csattanás mindig felriasztott, s mig emlékezetem az
egész napon át hallott valószinütlenségekkel küzdött, bágyadt pilláimat
csak nehezen birtam megmozgatni. Egyszerre tulvilági fény árasztja el a
szobát, lassu suttogást hallok; ijedve akarok felszökkenni, de mintha
ágyamhoz volnék lánczolva, egyetlen tagomat se birtam mozditni. Kiáltani
akartam, de nem volt hangom.

És a kiről egész nap annyit hallottam, előttem termett. Mintegy
tizennégy éves lányka, gazdag görög öltözetben, dús fekete fürtei közt
arany és gyöngy ragyogott, de ezen gyöngyöknél szebben ragyogtak ép
fehér fogai, szemei pedig oly villogók voltak, mintha a tündéri fény,
mely a szobát elözönlé, ezen gyönyörü szemekből áradott volna ki.

– Ha lélek vagy, mondám, a mennyből kelle alászállnod, mert ily szép,
ily ártatlan kinézésü csak angyal lehet.

– Kétkedtél létezésemben, im tanut hoztam, ennek csak hiszesz.

Ekkor pillantottam meg mellette haloványan, szenvedő kinézéssel Czakó
Zsiga barátomat.

Elsikoltám magamat, a sikoltásra a látvány eltünt, s én iszonyu
ropogásra fölébredtem.

Csaknem usztam a verejtékben.

Lefekvéskor a gyertyát szerencsémre égve feledtem, vagy tán szándékosan
ugy hagytam. Most hát Chateaubriand egyik művét vettem elő.

Alvásról többé szó sem volt.

Azután fölkeltem s Pestre Kúthy Lajosnak, kiről tudtam, hogy az efféle
mystikus dolgokat nagyon szereti, s Farkas Jancsinak az egész mesét és
álmomat megirtam.

A leveleket postára adtam, s az étkező-terembe siettem.

– Nos, kérdezték, nem álmodott a kisértetről?

– Sőt igen, s mi több, Czakó Zsiga jóbarátom társaságában jelent meg.
Elmondtam egészen álmomat, mire a nagy ropogás is, mi nemcsak engem vert
föl alvásomból, meg lőn fejtve; a várat környező árok jegére gyültek a
dámvadak, s a jég beszakadt alattok.

Nevettünk, tréfáltunk, reggeliztünk s aztán a vadászat vette kezdetét.

Harmadnap a beremendi erdőkben vadásztunk. Este fáradtan s átázva
tértünk haza. A báró gondolkozva járt fel-alá, kezében ujságlap volt.

– Ugy-e, kiáltott felém, a mint beléptem, Czakónak hivják barátját, a
kiről álmodott?

– Igen.

Némán adta kezembe az ujságot, ujjával egy helyre mutatván.

Megtekintém s elborzadtam.

Czakó Zsiga az nap magát főbelőtte.

K. L. és F. J. szerencsétlen barátom temetése napján kapta levelemet.
Később sokat emlegettük e különös eseményt.

Álom volt, az igaz, s hogy Czakó gyászos kimultával igy találkozott,
csak véletlen, de mégis kell benne valami delejes összefüggésnek lenni.

Igy történt.

Fejtse meg, a ki tudja.

Tiz napot töltöttünk folytonos mulatság s férfias szórakozottság közt.
Összegyült itt, a mi csak nevezetesség és előkelő volt még a szomszéd
megyében is. Sok mindenről folyt a társalgás, néha vita, de a
politikáról soha. Egyetlen este emlékszem, hogy gróf Pejacsevich Antal
uhlanus tiszt, a hazafiságáról, Magyarországon a népnevelés terén hozott
áldozatairól s nemes gondolkozásáról ismeretes gróf Pejacsevich János
testvéröcscsével, összeültem, s majdnem egész éjen át politizáltunk, meg
is győződtem, hogy tiszti egyenruha alatt is doboghat szabadságért
lángoló sziv, s van horvát főur, a kitől egyik-másik magyar tanulhatna
Magyarország iránt melegen érezni.

Egy hózivataros reggelen aztán ellovagoltunk, de nem vissza Podgorácsra,
hanem Eszékre, hol a gróféknak hasonlón berendezett háztartásuk volt.
László grófot már itt találtuk; nem győzött megvárni minket, aztán meg
unta is magát egyedül, hát szépen elhagyta Podgorácsot.

Eszéken aztán elkezdtünk komolyabb dolgokkal is foglalkozni; elővettük a
hazai és irodalom-történetet, járattunk magyar lapokat, s magunk közt
társalgási nyelvül a magyart tüztük ki, mely feladatnak derekasan meg is
feleltünk. Lassankint mások is résztvettek ezekben a mi társalgásinkban,
ugy, hogy egyszerre csak egy kis magyar kör nőtte ki magát. A két gróf
Pejacsevich, Jankovich László főispán, Delimanich, Szalopek, Dimothi
ottani birtokos s leköszönt huszártiszt, Parcsetich és én.

Kis sziget volt ez a zavaros hullámok közepette, mely szellemi
termékenységgel kecsegtetett. És a mint megindult, bizonyára ki is nőtte
volna magát egy lelkes magyar egyletté, ha az események rá időt
engednek.

Meg van, s tán mindég meg is volt kisvárosokban az a ferde szokás, hogy
mindent túloznak. Ugy itt is akadtak szájhősök, kik e társalgási szerény
összejövetelnek nagyhorderejü fontosságot tulajdonitva, általa az illyr
nemzetiséget veszélyeztetve látták. Ez a nézet azonban távolról sem a
miveltebb, felsőbb s józanabb körökben uralkodott, nem a birtokosok,
tekintélyes kereskedők, magasabb állásu tisztviselők s virágzó üzlettel
biró iparosok közt okozott nyugtalanságot, sem pedig a szoros értelemben
vett nép közt, hanem azon alsóbb rétegekben, hol csak nyugtalanság s
zavargás által lehet felvergődni. A zugügyvédek, alsóbb hivatalnokok,
szatócsok, bukott kereskedők; minden rendü s állásu korhelyek,
korcsmahősök és csavargók. Ez idő szerint ezek képezték itt Gáj táborát,
ezek vették Zágrábból a jelszót, s tán Bécsből a költséget.

Ezek a hősök ugy néztek rám az utczán, mint valami veres indiánok a
hittéritőre; szerettek volna megenni. Ha találkoztam velök, vadul
forgatták rám szemeiket, s midőn mellettök elhaladtam, mondtak valamit,
amennyire a hangból kivehettem, káromkodást.

Mindez engem egy cseppet sem feszélyezett; jártam a szinházba, bálokba
és sokat jól mulattam.

Prandau Gusztáv báró Eszéken is nagy és nyilt házat vitt; alkalmam volt
itt különböző elemekkel megismerkedni. Mindazok közt, kik nála
megfordultak, legveszedelmesbnek találtam a papságot. Ez mind panszláv
volt. Széltében vitatkoztak velem, s én természetesen nézeteimet s
meggyőződésemet tartózkodás nélkül nyiltan kimondtam. Na, ezek aztán még
jobban elvitték a hiremet, annyira, hogy a dühösebb illyrek már ujjal
kezdtek rám mutogatni, s ha az alsó városon végiglovagoltam, csak lestem
a pillanatot, a mikor meghajgálnak.

Kaszinó-bál volt; benn járta a füzértáncz, én Fornszek Sándor, akkoriban
császárhuszár tiszttel az étteremben estelizvén, beszélgettünk,
természetesen magyarul. A harmadik asztalnál egy csapat fiatal ember
zsiviózgatott. Egyszerre csak közülök az asztalra áll egy tizenhat
markos kamasz, vérvörös arcz s villogó szemekkel, pattogó nyelven
szónokol, s mivel taglejtései felénk irányozvák, de a szemek is rajtunk
függtek, minden kétséget kizárt, hogy e dörgedelmes beszéd
csekélységünket illeti.

– Mi akar ez lenni? kérdé tőlem Sándor.

– Azt hiszem furcsa tréfa készül.

Az előadó férfi – általános helyeslés közt – leszáll a szóasztalról s
kimért komolysággal hozzánk lépett. Beszélt, de mit és miről? azt csak
fenyegető mozdulatából s mérges tekintetéből engedte sejteni.

– Ha tőlünk kiván valamit, mond németül Fornszek, hát érthető nyelven
beszéljen.

– Megtiltjuk itt a magyar szót; felelt a hős, a többi meg rázuditotta a
helyeslést.

Fornszekkel összenéztünk s elnevettük magunkat.

Erre az érdemes szónok társaihoz fordulva, oly hangot adott, a minőt
Kooper ir le, hogy a vadak szoktak használni, ha támadásra készülnek.

Összeröffentek körültünk. Fornszek Sándor kardjához kapott, én is
védelmi eszköz után néztem körül, mert a jelekből láttuk, hogy itt
kevesebbről alig lehet szó, mint bennünket kidobni.

Gróf Pejacsevich László az eseményről értesülvén, sietett az étterembe.
Ez a komoly férfiu, ki tetőtül-talpig csupa méltóság volt, tiszteletet
parancsoló kifejezéssel abban a pillanatban lépett az asztalhoz, mikor a
támadás és védelem tényleg kitörni készült.

– Mi ez? szólt a gróf roppant fensőséggel, a ki vendégemet sérti, az
engem sért, én pedig sérelmet el nem tűrök.

A szónoknak álla ugy leesett, hogy szája is tátva maradt; vitéz serege
pedig meghunyászkodva sompolygott vissza asztalához. A hatalmaskodó
vezér is rövid mentséget hebegve, övéi közé bujt, hol fejeiket
összedugva sugdostak.

Gróf Pejacsevich László hozzánk ült, s ez minden további sértegetésnek
véget vetett.

A gróf alakjára, jellemére, eszére s szivére nézve az ország egyik
legjelesbike volt. Az uriosztály büszkeségét látta benne, a kereskedő,
iparos jóltevőjét, a nép atyját. Csak nemeset s magasztost lehetett róla
hallani mindenfelé. Nem csoda tehát, hogy egy szavára lecsillapult ez a
vad hullám, mely fejünk felett összecsapni készült.

A füzértáncznak vége levén, Pál gróf is az étterembe jött, asztalunkhoz
ült, s midőn a történtekről értesült, már nem olyan nyugodtan mint
László gróf, hanem amugy huszárosan odaszólt a magyarfalóknak, kik
szégyenkedve szökdöstek meg asztaluktól, ugy hogy nehány percz alatt az
üresen állt.

E jelenet után csakis mérges szemekkel találkoztam, de sértő szavakkal
nem.

Február végén a lapok meghozták a párisi forradalom hirét. A
békétlenkedők erre oly vérszemet kaptak, mintha csak ők csinálták volna
ezt a forradalmat; lármáztak, zsivióztak, énekelték uton-utfélen a
Jellasich gúnydalát, s a korcsmákban dorbézoltak, isten tudja micsoda
pénzen.

Az uriosztály s jobbmódu polgárság nemcsak nyugodtan viselte magát, de
megbotránkozott e szilajságokon, a miket ez a zugügyvédek, elcsapott
hivatalnokok, állás nélküli jegyzők, bukott szatócsok, csavargó
iparosok, korhelyek, játékosok és éhenkórászok tábora űzött.

A papok, kik eddig rendszeresen ugyan, de alattomban üzték az illyr
terjeszkedést, most, ugy látszik, megkapták Hauliktól a jelszót, mert
tartózkodó helyzetökből kiléptek, hogy nyiltan hirdessék Gáj, Jellasich
és Kulmer igéit.

A közeli és távoli események annyira felizgattak, hogy belebetegedtem. A
lapokat idegességgel vártam, nemcsak a párisi hirek miatt, de most már
Pozsonyban is felette érdekes s életbevágó fordulatok voltak napirenden.

Pestről sürgetőleg irtak barátaim, hogy jőjjek haza; megrongált
egészségem szintén ezt kivánta, de mindenek felett a vágy: jót és
rosszat megosztani barátaimmal, ha ránk is válságos napok következnének,
azon elhatározásra birtak, hogy az indulandó első gőzössel utra keljek.

Ez márczius első felében meg is történt.

Nehéz szivvel váltam meg a két sziv és lélekben nemes gróftól. Az
előzékenység, barátság és vendégszeretet annyi kincseivel halmoztak el,
hogy egész életemre leköteleztek.

Végre hajóra ültem, s kiszálltam Pesten =márczius 15-én= reggeli 6
órakor.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Gróf Széchen Antal urtól a Kisfaludy-társaság oct. 31-én
1882. tartott ülésbeni felolvasás.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |Szegény Lovasssy |Szegény Lovassy

53 |mondá: Vizsgáljuk |mondá: ‚Vizsgáljuk

61 |azt hittte |azt hitte

63 |szeme-meivel |szemeivel

91 |meglepetesekben |meglepetésekben

100 |adományelvelet |adománylevelet

102 |orzággyülés |országgyülés

122 |jutalmat nyert |jutalmat nyert)

124 |indnltam |indultam

125 |„Nemzeti |»Nemzeti

148 |egközelebbi |legközelebbi

169 |szameimnek |szemeimnek]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Visszaemlékezéseim (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.