Title: Az oszlopbáró - Regény
Author: Tolnai, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az oszlopbáró - Regény" ***

AZ OSZLOPBÁRÓ

REGÉNY

IRTA

TOLNAI LAJOS

BUDAPEST

AIGNER LAJOS

1884

Budapest. Weiszmann testvérek



TARTALOM.

  I. A szomszédok 1
  II. Még az uton már minő vihar tör ki 25
  III. »Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak
       között. Hogy ne?« 43
  IV. Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér 65
  V. A jó utra térek 95
  VI. Otthoni események és sorsom eldőlése 114
  VII. Cecil kisasszony 130
  VIII. Milyen szemmel nézi most Ádám báró az embereket 157
  IX. Haza felé 168
  X. Az oszlopok között és a kertészházban 186
  XI. A menyasszony megérkezik 204
  XII. Mindent isten kezébe teszünk 225
  XIII. Az oszlopbáróság megindul 236
  XIV. Ádám báró a hazáé 251



I.

A szomszédok.

Valamikor az én édes szüleim is jó módban voltak; látni ugyan ebből a
szép és kedves állapotból én már mitsem láttam, de hogy a dolog a
legtisztább valóság: onnan mondhatom, mert anyám, mikor varrt, s
egyszer-egyszer holmi jó kocsi pompás lovakkal el-elsurrant a lakásunk
előtt – letette a vásznat, vagy paraszt kacabajkát s hirtelen a lovak
után nézett, egy kissé elgondolkozott, azután vagy sirt, vagy dalolt,
vagy nevetett, de rendesen a multra tért, és számos fényes részletet
beszélt el életükből.

Csakugyan ugy kell lenni, hogy nekünk is voltak olyan szép lovaink.
Lehetett házunk, kertünk, szőlőnk, rétünk, de sőt malacunk is az erdő
alatt, a patakon. Ugy látom teheneink is voltak, borjasok és nem
borjasok, magyar és hollandi teheneink, nagyszerüen tejelők. Annyi turó,
tejfel, aludttej, sajt, hogy ki se lehet mondani! Ritka faju sertésekről
is hallottam; különös tyukokról, nagy selyem-ludakról, két hires
vizsláról, s egy olyan hamuszin agárról, a milyen egy, de vakon a Ladár
báróék márvány pitvarában is heverészgetett.

Nem mondom, hogy ezek a történetek ne hatottak volna reám, különösen a
gőgös tót Subick vaskereskedő fiaival szemben, kik ugy fenláttak a
nemzetségükkel, holott, – de maradjanak! Nem mondom, hogy almaéréskor ne
vágytunk volna vissza a tágas gyümölcsös kertbe, melyben anyám szerint
csak körtve több volt öt-hat fajtánál, hát még szilva, kék szilva, fehér
szilva, sárga szilva, királyszilva. Teremtő jó isten! Azt se mondom,
hogy szüret idején ne vágytunk volna vissza a nagy szőlőbe, hol egy
hatalmas kőprésház is létezett, ebédlő- és lakószobával. De én jelen
helyzetünkben is boldognak éreztem magamat, – jóllehet most már a más
házában laktunk mindig, hol ide, hol oda költözve, – és udvarunk,
kertünk ha volt is: szűk és másokkal közös. Mindamellett a mienknél
vidámabb, megelégedettebb család nem igen hiszem, hogy élt volna akkor
Erdőháton.

– Légy becsületes fiam. Ne lopj, ne csalj, ne hazudjál, váltót soha alá
ne irj, s bátran szeme közé nézhetsz a világnak. Soha ne szomorkodjál,
mert az olyan ember kiállhatatlan, a panaszolkodást pedig még a
csirájában is elfojtsd. Dalolj, nevess, táncolj s a cukrot nem keresik
jobban a legyek, mint téged fognak barátaid.

Körülbelől e szavakkal bucsuzott el apám, idősb Illyés Sándor a
világtól, épen mikor én a tizenharmadik esztendőmbe fordultam.

Utolsó napjaiban emlegette, hogy ha majd felnövök: mindent elmond az
életéből, mert nem érdemelné meg, hogy követ dobjunk a sirjára, ha ült
is néhány hónapot a börtönben. Le fogja irni mitől őrizkedjünk és ha
lesz hozzá pénzünk, hát akkor okvetetlen, hogy inditsuk meg a pert, mert
ha van isten (a mit egyik erdőháti professzor régóta nem hisz), hát
akkor igazság is létezik a földön.

Megmutatott egy csomó váltót, okmányt.

– Ezekre Sándor, mint a szemed világára, ugy vigyázz. Akkor
behajthatlanok voltak, a furfang olyanokká tette őket, de bizonyosan el
fog jőni az ő idejük is. Anyám megigérte nekem esküvel, hogy soha nem
szól rólok: ne is bolygasd. Meg fogom neked mutatni azt az embert, –
most még nem szabad, mert lakat van a nevén – a kinek minden
nyomoruságomat köszönhetem. Egyébiránt siess, hogy anyádat és
testvéreidet minél előbb magadhoz szedhesd. A hivatalokban ne válogass,
mindegy a kenyér az éhezőnél akár fehér, akár fekete, csak legyen a ki
adja. Tudod Sándor a jó agár ne kergesse jobban a nyulat, mint te űzd
azt az embert, mikor az isten rászabadit. A pokolba sülyedjen a
koporsóm, ha gyáva találnál lenni.

És Szent János-nap estvéjén kilenc és tiz óra között meghalt apám,
hosszan, hosszan tartó nevetés között.

Az egész falu igen csodálkozott ezen és meg nem tudta magyarázni.

Öten maradtunk, három fiu és két leány. Mind kisebb, mint én.

Nem azért mondom, – bár látom én most kéjenc uzsorásoknál is divatba
jött – hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, a hol laktunk, de
legalább ott laktunk a gymnasiummal szemközt, a Wagner csizmadia
házában, abban, a melyiknek az elejét egy magas cserfaoszlop védi a
szelektől és őszi viharoktól. A csizmadia, mivel főgyönyörüsége volt a
pénz: a két első jobb szobát nekünk adta, ő maga majdnem a part alá, a
pincébe költözött, azt állitván, hogy ez nyáron hüvös, télen pedig meleg
és hogy hosszu életét is ennek az alkalmatosságnak tulajdonithatja
leges-legfőképen.

Hol állhat e tárgyban az igazság – soha sem kutattuk.

Anyám a haláleset után nem adta át szivét a bánatnak, még többet
dolgozott, néhány szegényebb kosztos fiut tartott és időről-időre
malacokat hizlalt. Esténként pedig nekünk történeteket mesélt.

Igy következett el lassankint az a szomoru és kedves idő, hogy az
erdőháti hatosztályu gymnasiumot szerencsésen elvégeztem. Mi módon?
közben-közben mennyi bajjal? óh azért a jó isten ellen sem akkor, sem ma
egyetlen panaszszót is nem tettem és nem tennék.

A bizonyitványomat latin nyelven adták ki. Innen van, hogy mikor anyám
nagy dicsekedésekkel a szomszédoknak mutogatta és magyarázta, milyen fiu
vagyok, azok egyszerüen nem hitték, azt mondván: Hohó Ilyésné asszony,
deákul sokat lehet hazudni. Az urak rendesen ezen adják el a szegény
embert.

Fájt, hogy egyszer-egyszer anyám is kételkedett. Nem hazudom-e? Beszélt
történeteket a francia regényekből, a hol a gyerekek gyilkolnak,
hamisitanak és borzasztó gonoszságokat követnek el.

Mivel sok mindenhez értett szülei után is, de apám után is: megtapogatta
a fejemet, elmondta, hogy mely csucsok, dudorodások mutatják a
részegest, a csalót, a verekedőt, a nagyevőt, az erkölcstelen életűt és
némileg megkönnyebbedett, hogy az én koponyámon csak két forradás volt,
melyek közül az egyiket apám okozta a lineával, a másikat egy kő valami
játékban.

Bizonyitványomat, egyéb szükséges és nem szükséges irásaimmal jól
elzártam és többet senkinek sem engedtem mutatni.

Szerencsésebb, gazdagabb tanulótársaim mind beszélgették már jóval a
vizsgálatok előtt: no én Kőrösre megyek, ott van Arany; én Kecskemétre,
ott van Tatay; én Pápára, ott van Tarczy; én Patakra, ott van Erdélyi;
én Debrecenbe, ott van a száz mázsás harang.

Én sokkal kisebb haranggal is megelégedtem volna, csak lehetett volna
valahova mennem.

Mekkora munkával, dallal, serénységgel voltak nővéreim; hogy
készitettek, mint egy urfit; fiutestvéreim osztakoztak az elnyűtt
ruháimon és szinte jól levetkőztettek, hogy már ez se jó, az se jó; ez
is kicsiny, az is kurta.

– Hát akkor nekem mi marad? – kérdém.

S erre mindnyájan a legvidámabb nevetésben törtünk ki.

Anyám ujra vizsgálat alá vette az egyes darabokat s mindezeket jól
össze-vissza foltozták, ott is, a hol még maradhatott volna, különösen a
térdeimen. A gombokat háromszorosan is megerősitették, nehogy valahogy
elszabaduljon.

Én is készültem. Mivel? Hova? Minő pályára?

Volt egy aranyom »A boldogság« cimű versemért és három tallérom »Julius
Caesar életéért.« S remélhettem, hogy egy malacot is eladhatunk az őszi
bucsura, mely Erdőháton nagyszerü szokott lenni.

Tanáraim adtak ajánló leveleket, egyik Pápára, másik Nagy-Kőrösre.
Kaptam egy-egy latin klasszikust is és egyik tanáromtól összes
költeményeit, a legszebb aranyosszélü diszkötésben.

– Három pengőt bátran megér – mondá – vigyázz reá.

Anyám, mivel nem ösmerte föl a könyv értékét: két pengőt készpénzben
örömestebb vett volna azért a sok irásért, a mit ennek a tanáromnak
végeztem.

A tisztelendő ur sok keresés után, mely mutatta, hogy mily örömest adna
valami segitséget, de egyik zsebében se talált: megajándékozott egy még
egészen jó magas tetejü cilinderkalappal. Mindjárt a fejembe is nyomta s
benne kellett hazamennem.

Otthon óriási nevetéssel fogadtak. – Anyám, hogy a kalaptól ne vegye el
a kedvemet, fölment a padlásra, de onnan is lehallatszott a harsány
nevetése.

Közeledett sebes léptekkel az utazási határnap: a Szent-Mihály napja.

Már láttam egy-egy boritós kocsit, melyen baranyai és somogymegyei
rektor- és papfiuk mentek Kecskemétre nagy ládákkal és vidám
kurjongatásokkal. Az én legfontosabb ajánló-levelem Öreg-Telekre szólt,
tehát az odavaló gymnáziumba kellett mennem. Reménylem, hogy a papnál,
ki egyik tanárom bátyja – alkalmazást kapok.

Csak eredj Sándor bizvást, – mondá tanárom – ha ott vagy, ne félj, éhen
meg nem halsz. Kezdjed a csontokon s majd végezheted a sülteken. Lesd
meg, hol nem verik ki a kutyákat: ott gazdag és jószivü emberek laknak.
Aztán meg az országban sincs oly temető, mint a teleki temető. Csak az
megérdemli, hogy Öreg-Telekre menj.

Ilyen bátoritások után mi volt természetesebb, mint hogy Öreg-Telekre
vágytam.

De messzecske esett tőlünk, vagy tizenöt mértföldnyire.

Kocsin ekkora utat lehetetlenség volt megjárni, gyalog kellett hogy
megtegyem. Csak tudnám merre menjek?

– Elmegyek én veled fiam – ajánlkozott anyám – én jártam már Teleken.
Hisz elhalt öcsém is ott tanult. Milyen hatalmas három sárgán vitte be
apám Eleket! De foghattunk volna be négyet is – egészité ki anyám nagy
büszkeséggel – mert volt.

S észre se vette, hogy megint sir, holott a három ló azt nem érdemlette
meg.

– Elmegyek, anyám, magam. Sötér Pista bácsi elhozza a nehezebb holmimat,
a kisebbeket majd viszem én. Ugy elmegyünk, mint a madarak, még port se
verünk. Erdőkön, réteken, buzaföldeken, a hol senki se lát.

– Jaj Sándornak – szólott közbe nagy örömmel Juliska nővérem – mondok én
valamit.

– Mit? – Támadánk reá mindnyájan.

– A Bévárdi Sárika mondta, hogy az ifju bárót is most viszik iskolába és
épen Öreg-Telekre, maga a kasznár ur viszi.

– A nevelő…

– Az nem megy, csak a kasznár ur. Nagy már a báró.

– És hát akkor? – kérdék kisebb testvéreim.

– Ezzel Juliska semmit se mondtál – fordultam felé, hirtelen támadt
reménységgel.

– A kocsis mellett talán…

– Hát a bagázsiám?

– Igaz, nem lehet – volt a szomoru megegyezés.

– Majd a kevély Ladár báró – jegyzé meg anyám lángvörös arccal, inkább
térden csuszva mennék a világ végeig. Kapunk meszes szekeret fiam.

– Én ettem a báróék udvarában epret s nem vertek le a fákról – mondá
Károly öcsém.

– Te ettél Károly? – fordult villogó szemekkel anyám öcsém felé – azt
mondom, oda többet be ne lépj – ha szent előtted apád emléke, koldulj
inkább.

– A bárónét nagyon jólelkünek mondják – állott elő Juliska testvérem.

– Sokszor láttam én is ott papokat, tanitókat, vármegyei urakat
szekerestől együtt – anyámnak rosszul mondták, hogy a báró kevély. Nem
kevély.

Anyám hol pirosodott, hol meg sápadt és nyers szavakat mondott a
báróékról. De én semmit sem értettem.

Tehát Sötér Pistához kellett fordulnunk. Ez egy erős, katonaviselt,
mindenre vállalkozó, de részeges ember volt. Odaigérte a talyigáját, a
mit persze én sehogyse fogadtam el. Kijelentettem, hogy a gyalogolástól
semmit se félek.

– Hát megyünk gyalog – nyugodott a dologba Sötér Pista bácsi; tettem én
már száz mértföldeket is Taliánországban, polák földön…

S még azon estve vacsora után, tettünk egy kis próbapakolást és egy
sétát a Dobogó felé. Meg sem éreztem a terhet. Adtam néhány hatost Pista
bácsinak dohányra és pálinkára s azzal, holnap hajnalig elváltunk.

Mekkora bánat ért azonban bennünket, mikor eljött a négy óra, öt óra,
hat óra, már hátamon volt négyszer-ötször is a tarisznya – és nincs
Sötér.

Leitta magát, verekedett és a rendőrség becsukatta.

Másnap hajnalban elindultunk, anyám, Juliska és én, mintha csak a
szomszéd hetivásárra mennénk, a mit igy már sokszor megtettünk.

Pompás gyalogösvényre bukkantunk a szőlők között, ugy hogy mire
megvirradt, ott voltunk a pálfalvi hidnál. Pálfalván tul már egy lélek
sem ösmert bennünket.

Milyen erdő a pálfalvi erdő; gyönyörüség benne utazni. Csillogott a
harmatos leveleken a nap, ugrándoztak a pintyikék, kalapáltak a
harkályok, bugott a vadgalamb, sivitott a rigó s a nagy terebély
cserfákról reánk hullott a fényes, zsiros gubics. Juliska minden
lépten-nyomon le-lehajolt, hogy egy szép erdei virágot szakitson, mig
anyám folyvást tartotta a tanitásokat, hogy milyen legyek össze ne
veszszek ám senkivel, mert a kit az ember egyszer megbántott: az meg nem
bocsát soha.

– Anyám se bocsátana meg senkinek? – kérdém.

– Mindenkinek fiam, csak egynek nem.

– Kos tanár urnak ugy-e, a kinél ősztől fogva egész tavaszig dolgoztam a
telekfölvételeknél, sokszor éjszakán egy óráig s a végén reám fogta,
hogy én rontottam el a munkát s egy krajcárt sem adott?

– Igy járhatsz még sokszor, de azért ne is haragudjál.

– Törhetek a mákosból anyám?

– Törhetsz fiam. Addig egyél, mig az én sültemből, főztemből ehetel.

– S egy szép bokros helyen, az utszélén leültünk.

Észrevettem, hogy mig én jóizüen falatozok, két hintó vágtat felénk.

Nem volt időnk hogy beljebb huzódjunk, mert Bévárdi ur hozzánk kiáltott.

– A báróné ő nagysága kérdezteti: igaz-e, hogy Öreg-Telekre mennek?

– Igenis, oda megyünk – állottam fel rögtön és feleltem.

Anyám elvörösödött és haragosan megrántotta a kabátomat.

A báróné, ki egy felette kövér, szőkepiros asszonyság volt,
megállittatta a két hintót s magához intette anyámat.

– Jőjjön, jőjjön Ilyésné.

A báróné kinyujtotta a kezét a hintóból, de anyám nem csókolta meg,
hanem én odaszaladtam és megcsókoltam. Valami odavonzott hozzá.

– Hová megyen igy asszonyság? – fordult a báróné elkomorodott arccal
anyámhoz, mig az én kezemet kezében tartotta.

– Fiamat viszem iskolába, Öreg-Telekre. S elfordult a bárónétól.

– De igy? Hát a szekér hol van?

– Mi nem vagyunk szekérhez szokva. Verje meg az isten, a ki…

– De ha Telekre megy – oda gyalog nem mehet. Messze van az.

– Elsegit a jó isten. S anyám megfogott, hogy menjünk. Jertek.

– A pakkjukat feltehetnék a kasznár ur szekerére.

– Nem hagyhatjuk el magunktól, abban van mindenünk.

– De ha maguk is felülnének? Mit gondol, édes szomszédasszony?

Anyám oda szegezte szemeit a bárónéra, egy darabig gondolkozott, aztán
mintha megbánta volna, hogy olyan nyersen beszélt. Láttam, itt van
valami.

– Köszönöm nagyságodnak, de mi igy is elmehetünk – mondá szelidebben.

– Üljön ide hozzánk maga – szólt hozzám az ifju báró, halavány sárga
arcán élénk pirossággal. És nyujtotta felém a kezeit.

Fel kellet ülnöm, bár anyám erősen huzott visszafelé.

– No lássa, édes szomszédasszony, ez már itt van s én le nem eresztem.
Tudja?

Anyám mosolygott is sirt is. És le akart huzni a kezemnél fogva.

– Csak tegyék fel a bagázsiát is. Bévárdi kérem intézkedjék.

A kocsisok leugráltak, s az én holmimat anyám akarata ellenére
leszijjazták.

A báróné észrevette, hogy Juliska egy nagy darab kalácsot akar nekem
feladni, a miből az imént együtt eddegéltünk.

– Hagyja el édes leányom, – intett a báróné – lesz a kis bőröndjeinkben
elég. Tőlem ne féljen szomszédasszony – az én kezeim tiszták.

– Ha a nagyságos báróné – tördelé anyám a szavakat siró hangon
mindenképen – oh nem a báróné, tudom én – de – nem, nem!

– De semmikép sem, én édes asszonyom! Hanem hogy nem tudott maga eljönni
hozzám, ha tudta, hogy a fiamat én s Telekre viszem? Ezt lehetetlen,
hogy ne tudta volna. A fiuk tudják egymás dolgait. (A báróné olyan veres
lett.)

– Igen anyám én tudtam, hogy Ádám báró – és Juliska is tudta.

– Hány éves ez a nyulánk, barna leány? – kérdé nyájasan a báróné
anyámtól.

– Most töltött tizenötöt.

És néhány igen magasztaló szót mondott hugomról a báróné. Valóban
Juliskánál aligha volt szebb leány a városban; karcsu, sugár termetü,
hosszas, barna arcu, nagy sötétkék szemü, és örökké jókedvü. Az egyik
szeme alatt egy kis fekete lencse volt, innen reá fogták, hogy
szerencsés lesz, mert a lencse szerencse.

Talán ez tette olyan jókedvüvé.

– Hány gyermeke van, édes szomszédasszony? Jőjjön közelébb.

– Három fiam s két leányom.

– Férje tudom meghalt.

– Hetedik éve már.

– Okvetlenül jőjjön be hozzám minél előbb. Sok beszélni valónk lesz.
Addig is menjen el és mondja a kulcsárnőnek: a gyermekek bejárhatnak a
gyümölcsösbe. Én parancsoltam. Kicsinyek még?

– Ez a kettő a legnagyobb.

– A lelkész urtól hallottam, hogy a fia derék tanuló.

– Sándor, mutasd meg a bizonyitványodat – hanem – deákul…

– Oh anyám, a kasznár úr tud deákul.

– Inasa volt Kos professor úrnak, s hallom, hogy kalkulussal fizetett –
szólt a kasznár ur – nevetve, igy akarván lerontani bizonyitványomat.

Anyám elsápadt erre a szóra, s a már odanyujtott bizonyitványt hirtelen
visszarántotta.

– Fiam nem volt inas, mint ön kasznár ur, s ha irt is és dolgozott is
Kos urnak, és ha nem is kapott érette semmit, ezt a szegény
bizonyitványt nem ugy loptuk és nem is mesterkedtük ki – mint – –

– A fiu inas volt, mire való azt tagadni? – kiáltott a kasznár mérgesen.

– Bévárdi – én magától ilyen felvilágositásokat sem nem kértem, sem nem
fogok kérni. Azonnal megindul s a péli kastély előtt bevár. – Én ezzel a
szegény asszonynyal maradok. Kedves szomszédném, a bagázsiát viszik, én
pedig magukat viszem, s Pélen egy jó kocsit fogok adni magának s a
leányának. Fia azonban itt marad Ádám báróval. Most lássuk a
bizonyitványt.

A kasznár ur haragosan megindult, mi pedig még maradtunk. Felolvastam a
kalkulusokat latinul és elmondtam magyarul is.

– Hallja ezt Ádám?

– S mi alatt a báróné megcsókolta fiát – nehány könyet törült ki a
szeméből.

– Látja Ádám.

– Nekem is kitünőm van, mama.

– De szeretném, ha ilyen kitünői lennének és nem a minőket az erdőháti
professor urak adnak. Hallottam, hogy minden kérdésre ők maguk feleltek
meg, s mégis a bárót dicsérték: jól van, kitünően van báró ur. Ez
gazság, erkölcsi hamisság, sikkasztás.

Ádám báró nevetett.

– Hát miért tömi őket apám aranyokkal, szivarral, borral?

– Ugy illik; de az is ugy illenék, hogy magát meg jól elkészitsék.

– Oh én jól el tudnám késziteni – mondám a bárónénak.

– Hogyan? – kérdé az ifju báró, ki egy igen erőtlen, sápadt ifju volt,
szörnyü sovány ujjakkal és nevető szintelen szájjal. – Hogyan? – mert én
szeretnék valamit tudni. Unom, hogy a deklinációt se tudom jól, holott a
hat osztályt elvégeztem már. Teleken ki fognak nevetni – ha valamit
kérdezni találnak. Csak a históriát tudom, abból is a mohácsi vészt, és
Zrinyi Miklós kirohanását, és valamit a kalifák legyilkoltatásáról. De
ezeket jól tudom legalább, azt hiszem kitünően. S gunyosan nevetett.

– És meg tudná maga tenni – fordult hozzám a báróné karomat erősen
megragadva, – hogy a báró mindent értsen? Alaposan?

– Meg én, nagyságos báróné.

– Hogy? – kérdé reám hajolva a báró. Oh, én olyan szamár vagyok s az ugy
bosszant engemet. De mihelyt akartam valamit derekasan tanulni: a
tanárok elbeszélgették az időt s most félek, hogy mily csufot vallok
Teleken. Mire tudna maga engem tanitani az uton a latinból, mert azt
épen nem tudom.

– Hát a számtant?

– Az menne valahogy.

– A görög?

– Abból még egy betűt se tudok. Azt mondták ellehetek a nélkül.

– Fizika, vallás, irodalom, földrajz –

– Valamit mindnyájából, de képzelje nem tudok deklinálni. Az ezredes, a
mama bátyja örökké evvel öl. Erre tanitson meg minél előbb.

– Megtanitom erre báró ur, én mindenre megtanitom, ha engedelmeskedik.

– Hogy akarja, hogy engedelmeskedjem? Fejtse föl. No ez furcsa!
Engedelmeskedjem.

S láttam, hogy a báróné haragosan ráncolta erre homlokát.

– Addig soha se keljünk föl az asztaltól és sohase feküdjünk le, mig
mindent nem tudunk. Ez az első regula.

– És mi a második? Ez derék. Ön egy professor. Nekem tetszik maga.

– Addig ne menjünk odább, mig mindent jól nem értünk.

– Azután?

– Az iskolában a magyarázatokra erősen figyelnünk kell.

– Igen, csakhogy én elalszom. A történetóra alatt is mindig aludtam.

– Könnyü ettől elszokni.

– Oda fogjuk ültetni a bárót maga mellé – szólt közbe a báróné.

– Oda ülsz Sándor – jegyzé meg örömmel anyám, ki ugy látszik
elfelejtette a Bévárdi kasznár ur gorombaságát. És ügyelsz, hogy a kis
báró ur el ne szunnyadjon. Gyenge egészségü ő, innét van álmossága.
Bizonyos.

– Igy van, édes szomszédasszony, Ádámnak meg kell erősödnie.

– Sándor megerősiti. Sándor, meg fogod erősiteni e báró urat.

– Hogy? Szeretném tudni. Ez nagyszerü. Mondja, hogy erősit meg engemet?
Ezt a báró kérdezte.

– Gymnasztikálunk, birkózunk, futunk mászunk – és

– Sokat kell enni a báró urnak – tette hozzá anyám: Sándor is sokat
eszik.

Juliska azonnal megkinálta a bárót kalácscsal.

– Az istenért – kiáltott a báróné, ki akarván kapni a kalácsot a báró
kezéből – lázat kap.

– Nem kap, én sütöttem – biztatá Juliska – jó mákos és nem száradt.

– Nem lehetett birni Ádám báróval, ugy evett, de jó kedvvel két-három
darabot is.

Ekkor én leugrottam s a kabátom zsebjében levő pohárral egy ital jó
forrásvizet hoztam. Ivott, s látszott, hogy épül.

Csupa elevenség és vidámság volt a báró; arca kipirult, fakó, sápadt
szine eltünt és pontról-pontra kikérdezett mindenben, hogy mikép
haladhatna ő legbiztosabban a deklinációban.

A konjugációról és egyéb syntactikai szabályokról még egyetlen szót se
tehettünk. Oly természetes, kedves ember volt, hogy a Zrinyi kirohanását
ott mindjárt elmondta a fontosabb nevek és évszámok nélkül ugyan – de
elég szépen.

– Jól mondtam? – kérdé igen nagy örömmel. No, ugy-e?

– Igen.

– De ne hazudjék, mint Kardos ur szokott egy jó szivarért.

– Nem hazudom.

– Hát most maga mondja el. Lássam hogy mondja?

– Itt?

– Itt, itt. No és miért ne? Ha én elmondtam, maga is elmondhatja. Rajta!

– De a báróné – talán…

– Hogy ne mondanád fiam – bátoritott anyám a szemeivel, kezeivel.

– Csak mondja – intett a báróné.

Hát én elmondtam.

– Maguk igy tanulták? Hiszen ez három olyan hosszu, mint az enyém!

– Igy, báró ur, nevekkel, évszámokkal, mert a nélkül mese az egész.

– Akkor engem itt is megcsalt Kardos ur. Én is hatodosztályos voltam,
maga is és maga négyszer annyit tud. Igy akarom tudni én is.

– Nagyon örömest megtanitom.

Más tárgyakból is kivánta a báró, hogy kérdezzem.

El-elkomorodott s ilyenkor sápadtsága kékre változott s a szemébe könyek
gyültek. Hánykolódott, hogy majd leesett a hintóból.

Biztatni akarta-e Juliska vagy vigasztalni, elég az, hogy folyvást nézte
a bárót s a báró őt. Sajnálta Juliska – azt hiszem.

– No, ha maga fiam – szólt a báróné, egy aranyat adva Juliskának a
kalácsért – Ádámot ugy megtanitja, hogy –

– Ne féljek az ezredestől – vágott szavába hirtelen a báró.

– Jó, tehát az ezredestől: akkor a maga édes anyjára és testvéreire
nekem lesz gondom. De ugy értsen meg, hogy el ne ámitson, mint a
professoratus és csalót, hazugot ne csináljon a fiamból. Nekem ez az
egyetlen fiam van csak; leányom, igaz, van négy, de már mind férjnél;
ennek kell a Ladár nevet föntartani becsülettel, tisztességgel Én nem
vagyok nagyon gazdag, de azért Ádámnak oszlopembernek kell lenni,
olyannak, a ki minden egyletben, társaságban, osztályban emberül
megtegye a magáét. Az öreg báró már beteges: Ádám fogja betölteni a
helyét és nem szeretném, ha olyan tedd ide, tedd oda ember találna
lenni. Ösmerjen, lásson mindent és járjon a maga lábán.

Anyámnak és Juliskának fel kellett ülni a hintóba. Anyám a báróné mellé
ült, szemben vele a báró és Juliska – én meg az inas, meg a kocsis a
bakon ültünk.

A kik igy láttak, pedig sokan láttak, mondhatták: a Ladár báróné megint
megbolondult, felszedte a koldusokat.

A péli kastély előtt, mely a Hetényi grófoké – várt reánk a kasznár ur,
kire a báróné egyetlen tekintetet se vetett.

Mivel anyám még az uton kijelentette, hogy Juliskával visszamegy: oda
fordult a kasznár ur kocsisához a báróné és kiadta a rendeletet, hogy ez
a hintó visszaviszi Erdőhátra Ilyésnét és rögtön utánunk jő.

– Kedves, jó szomszédasszony, a fia az én fiam lesz és az édes anyja: az
én szomszédném. Ott fogunk lakni a régi kertészházban a Diós mellett.
Érti?



II.

Még az uton már minő vihar tör ki.

Anyám megkérte a bárónét, hogy a mig ő nagyságaik a grófi udvarban
ülnek, én hadd maradhassak ő vele.

– Azt gondolja – mosolygott jóakarattal a báróné – hogy egy kissé jobban
fel kellene fiát öltöztetni? Nem bánom.

Nem, a világért sem ezt gondolta anyám; hiszen a rajtamlevőnél jobb őszi
ruhám nem is volt, hacsak a téli kabátot föl nem veszem. De azt meg
ilyen forróságban hogyan?

Mégis mikor magunk maradtunk, kivétette anyám a holmimat a hintóból és
sírva, szégyenkezve egy juhistálló mellett felöltöztetett. Csakugyan a
téli kabát került reám, s a nagy uj téli csizma.

– Fiam – kezdé anyám, szemmel láthatólag megvigasztalódva a majd
sarkamig érő kávébarna kabáton s egy hid melletti lombos akácfa mellé
huzódván, közel a hintóhoz – istennek adjunk hálákat, tégedet ma nagy
szerencse ért. Tanitsd meg azt a kis bárót mindenre az ég alatt, rágj
szépen minden betűt a kedves, okos szájába és azon légy, hogy többet
tudjon náladnál is. És most fiam megmondom, de soha el ne áruld és soha
ne éreztesd a báróékkal, hogy apádat ők tették tönkre, az öreg István
báró uzsorája. István báró is oszlopember, adakozik, mindenütt ott van,
a hol segiteni kell, de még a kocsisa pipájából is kivenné a dohányt.
Most ne kérdezz többet, én mindeneket tiszta szivem szerint
megbocsátottam, elfelejtettem, csak a báróné jó legyen hozzád: én, ugy
áldjon meg minket az isten, soha semmit fel nem hozok és nem követelek.

– No, fiu – szólalt meg dörgő, kemény hangján Bévárdi kasznár ur a
hátunk mögött – te ma oly szemtelenül viselted magadat irántam s anyád
olyat cselekedett, hogy – hogy. Csak ezt akartam megmondani édes Ilyésné
asszonyom. Irja oda a füle mellé.

Azzal hirtelen eltünt, kocsira ült s mikor a dombra felért, a Krisztus
urunk keresztjéhez – láttam, hogy felénk fordul – és botjával fenyeget.

Igy kellett életem legszerencsésebb napján mindjárt hamar megtanulnom,
hogy: mindazért, a mi bennem valami jobb volt és van, rettentő árral
kell fizetnem.

Sirtunk és vigasztaltuk egymást, hogy ne féljünk, mert a rosz ember
mellett mindig ott áll az isten és ő tudja mikor mit tegyen.

– Jézus Mária, hát maguk hova bujtak – szidott és nevetett a cifra ruhás
inas, Károly, hajadon főn, göndör, szőke haját meg megnyalt ujja
hegyével kondoritgatva. Most rögtön jőjjenek az officérek szobájába. Én
itt mindent tűvé teszek, kiabálok, hogy a drága torkomat összetöröm és
sehol, mintha elnyelte volna a föld magukat. Teritve az asztal. Pedig
nekünk Sándor – ölelt át – jó barátoknak kell lenünk, ha azt akarjuk,
hogy mindenből kapjunk, a mi jó.

S egész az officérek (udvari tisztek) szobájáig arról beszélt, hogy ő
milyen nagy és kedves embere az öreg bárónak, a ki pedig egy országos
smucig. Csak nagy gyorsan elmesélte egy utazásukat.

– Füredre mentünk, Köcscsén, az uton egy sánta, vak koldus kunyorált.
Adj neki, mondja a báró, egy krajcárt. S oda tartott elém egy
négykrajcárost. Én oda dobtam az egészet. Hát mit? egy báró inasa egy
krajcárt csak nem ad. No, hogy hazakerülünk, a sok virágos, diadalkapus
jószágainkon átvergődünk, számoltat ám a báró. Három krajcárral a többek
közt nem tudok beszámolni. Igaz, mondám, Köcscsén a koldusnak adtam. Hát
nem meg kellett adnom a három krajcárt? Hanem azért ne félj vén cudar –
ez a jó kis eszem megsegitett. Ugy kell oktatnunk ezt a kis
penészbogarat is, nehogy a vén oszlopra üssön. Csak tegye mindig azt, a
mit én mondok. Tiz esztendeje, hogy szolgálom a bárót – egy pof kicsi,
de annyi nem érte az orcám bőrét. Urak csak az együgyü embert ki nem
állhatják. Tudjon az ember hirt mondani, örökké fris hirt; a mit nem
szabad, azt ne lássa meg: s nem hal meg éhen. Ha ur nem volna, jó világ
se volna. Igyanak asszonyság, pompás pecsétes bor van az asztalon.
Egyenek. Arra való az ur, hogy a szegény éljen utána.

S egyet csipett a Juliska orcáján, mire én akkorát taszitottam a
szemtelenen, hogy orra bukott.

Nem szólt, csak a kondor haját borzolgatta.

A báróné már ott állt a gazdagon megrakott asztal mellett és igazán a
legjobb indulattal pirongatott bennünket, hogy hova tüntünk. Ez többet
ne történjék.

Ádám báró ujjongott, ugrált örömében, hogy én olyan furcsán vagyok
öltözve és a Hetényi grófok is jókat kacagtak.

Csak anyám volt szomoru, ki nem szerette, hogy a mulatság a mi
rovásunkra történik. Szegény asszony volt és mégis azt óhajtotta volna,
hogy ugy megbecsüljék, mint a gazdagot, a mi épen lehetetlen.

Nagy kegyességet mutattak irántuk a grófok s a báróné is mindent
elkövetett, hogy anyámék a lehető vidáman menjenek haza.

Egy darabig én a bagázsiás kocsin mentem, de a mint kiértünk a péli
határból, ismét csak oda kellett ülnöm a báróékhoz.

Azt gondoltam, egész uton deklinálunk. Ebből indultam ki és kezdtem Ádám
bárót csöndesen bevezetni az első deklináció mélyedéseibe.

Mindenkép elpróbáltam; külön vettem az egyenlő végzetű eseteket, igy –
azt mondta a báró: zavaros, érthetetlen; majd sorba vettem, igy a
dativust mindig elugrotta. Arra is rámentem, hogy – de mit tehettem
mást, hogy énekeljem: rósa, rosáe rósáe – – Erre nevetett ő is, a báróné
is, s mivel a családhoz tartozónak gondolta magát: az inas is.

Láttam, igen gyerekes utra tévedtem. De a báró is olyan gyermeknek
látszott. Azt gondoltam, jó lesz, ha rövid kivonatban közlöm a
legfontosabb szabályokat és hogy közelebb férjek a báróhoz, tehát
versben. No, igy még legjobban ment és hiszem, hogy még az nap délelőtt
eljutottunk volna a harmadik névragozásig, azonban a báróné a nagy
forróságban elaludt s utána csakhamar Ádám báró is.

Intettek a kezeikkel, hogy hagyjam abban az egész repeticiót.

Nem is bántam, mert igazán kezdtem dühbe jönni. Ennyire elhanyagolni egy
bárót, hogy tizenhét-tizennyolc éves korában ne tudjon annyit, mint
Grosch, a ki a legostobább fiu volt az osztályunkban – mégis
megfoghatatlan. És minden esztendőben, minden tárgyból kitünő
osztályzatai voltak. Hogy lehet az? Lehetne annyira romlott egy
professzor, megvesztegethető egy egész tanári kar, hogy idáíg menjen?
Hisz nálunk a szegény kis Jánosit csak azért vetették vissza, mert az
igazgató, Cseh Gáspár ur, évenkint sokszor elmondott goromba trágár
vicceire soha sem akart nevetni. S Nyári Károlyt meg azért, mert
borotválhatta a bajuszát, holott Jupiter tanár urnak még egy szál se
volt s ezt az ő bosszantásának vélte.

De mennyit tudtak azok ehhez képest.

S Ádám báróból oszlopember lesz. Mi az az oszlop?

Kezdtem ezen gondolkozni s azon vettem észre magamat, hogy sirok és
inkább mennék gyalog anyámmal s Juliskával, vinném az ágyat hátamon vagy
fejemen, csak ne kellene ezt a rettentő meleg kabátot magamon tűrnöm s
ezt a nagy téli csizmát, mely miatt nem tudok mozdulni.

Nagy homokon gázolt keresztül a hintó, meleg, forró homokon, mely
vereslett és csillogott az égető naptól.

Én hol egyik, hol a másik sarokba huzódtam, azért is, hogy kapnék egy
kis árnyékot és azért is, nehogy fel találjam költeni a bárót vagy a
báróné ő nagyságát.

Ebben a türhetetlen hőségben hát ime az a gondolat csap a fejemhez, hogy
ha a báróné nincs, hát akor én most a mi szekerünkön megyek apámmal,
talán édesanyámmal, három csengős lovon, jó boritós, bőrös ülésü kocsin,
mint a baranyai módosabb papfiak, megyünk talán többedmagunkkal Pápára
vagy Nagy-Kőrösre, erdőszélen, viz mentén, de hűvös helyen és dalolunk,
tréfálkozunk, nevetünk és megyek vékony nyári ruhában, talán ingujjban,
szalmakalappal. Égett a fejem és le akartam ugrani.

Harag, düh, gyülölet, bosszuállás forralta a véremet s azokra, a kik
jóakarattal felvettek hintójukra, most ugy néztem, mint a kik engemet
meg most láncra vertek. Apámat, anyámat kifosztották, apámat megölték,
ah, még bizonyosan ezek börtönbe is vettették és én most itt üljek?…

Oda-odatekintettem a kondorhaju inasra, a kit feltaszitottam a
szemtelenségeért, hogy vajjon nem veszi-e észre valamiről, hogy miket
forgatok az eszemben? nem ragad-e meg, mint gonosztevőt, a vállamnál
fogva és nem adja-e vissza a kölcsönt?

Valóban rab voltam. Itt az inas őrzött engemet, a miért nem tudtam
elnézni, hogy hugomat valaki csak egy ujjal is megsértse; otthon meg,
Erdőháton, Bévárdi ur fogja kinozni szegény anyámat és testvéreimet,
mikor épen az isten már rájuk tekintett volna. Lenne lakásuk a Dióserdő
mellett, a régi, szép kertészházban és – Ah istenem, végig gondoltam,
hogy mivel és hol állhat bosszut anyámon vagy rajtam, mert azt tudtam,
hogy a kevély ember anyám kifakadását soha meg nem bocsátja. De hiszen
még Pélen tudtunkra is adta, hogy megálljunk.

Miért nem tudott anyám hallgatni, hagyta volna reá, hogy igenis inasa
voltam Kos professzor urnak. Nem volt-e Antal János püspök is Erdélyben
inas gyermekkorában? Hisz olvastam. Nem volt-e kályhafütő annyi érsek?
Főkép tót érsek.

De ha én csakugyan nem voltam más?

Nem, nem voltam. Az Ilyések előkelő magyar nemesek voltak.

Mit ér? Bár napszámos lett volna az apám, most őseim tisztességeért nem
kellene lakolnom. Bizonyosan boldog volnék, hogy valaki mint egy darab
sarat megtűr a ruháján és odább visz.

Anyám és testvéreim állottak előttem. Ki védi őket?

Oh istenem, bár ne itta volna le magát Sötér Pista.

A báró urék egy nagy zökkenésre fölébredtek.

– Hát magával mi történt? – kérdé a báróné.

– Én csak gondolkoztam.

– De sirt, csupa veresek a szemei.

– Nem, csak melegem van.

– És nem tudja tűrni? Ha tűrni nem tud, mi lesz magából?

– Tűröm, nagyságos báróné.

– A szegények türelmetlenek és minden nyomoruságuk innen származik. Ha
boldogulnak: akkor kevélyek lesznek és nagyravágyók; ha elmaradnak,
irigy lelküekké válnak és bosszuállókká. Ha ember akar lenni, azt
mondom, jókor kezdje. Keresse a hibát mindig magában és ne ott, a hol
nincs. Legyen alázatos, engedelmes, mindenkihez alkalmazkodó. Mondja a
legény, hogy maga felrugta. Igaz ez?

– Igenis, nagyságos báróné, felrugtam – mondám kigyulladva.

– És magának adtak példás erkölcsi bizonyitványt? Egy verekedőnek?

– Soha nem loptam, nem csaltam, senkit nem árultam el, kötelességemet
pontosan teljesitettem, soha büntetést nem róttak még reám.

– És hogy esik, hogy nálam az első napon már verekedett?

Nem jutott eszembe mit mondjak, elfogott a szégyen és sirni kezdtem.

– Látod (igy, erre a hangra vette a báróné) nekem most azt kellene
tennem, hogy leszállitsalak, eredj, takarodjál semmirevaló, a ki meg nem
becsüli magát, szenvedjen. Te nyilván egy alattomos ember vagy s ezzel
nyerted meg professoraidat. Itt jó, hogy hamar kimutattad a körmödet. Ez
is foglalkozásaim körébe tartozik, hogy az ilyen embert megjavitsam. Oh,
én hamar átlátok a szitán. A kivel én egyszer találkozom: azt megismerem
az első nap. Te makacs vagy, eszed van, de szived nincs, használni
foglak a magad helyén. Tanitod a bárót és te tanulj tőle szivet,
nemességet, gyöngédséget, szerénységet: akkor hatáskörödben te is
lehetsz oszlopember. Mig igy, hamar odább löknek s a ki egy helyt
kiállhatatlan volt, az olyan, tudd meg, mindenütt kiállhatatlan.

Mosott, mosott, kegyetlenül mosott, mert azt hitte, megérdemlem és nem
engedett szóhoz jutnom; dicsérte az inast, a ki példányképe a jó, hű
embereknek s a ki ma ártatlanul olyan goromba, neveletlen bánásmódban
részesült attól, a kit én a pártfogásomba vettem.

– Meg fogod kérni, mert a ki az én cselédjeimet bántja: az engemet is
sért. Be fogod-e vallani hibádat? Bevallod. Jó. Elég.

Megsimogatott és mint egy igazi nemes, jólelkü asszony néhány könyet is
ejtett.

– Ne szólj – utasitott vissza, mikor látta, hogy szólni akarok. Nem
szeretem a sentimentál bocsánatkéréseket. Látom, beösmerted hibádat,
megbocsátok. Ez lett légyen az első bűnöd! Szeretem, hogy rögtön
szarvaidnál kaphattalak. Ebből láthatod, hogy engem megcsalni soha nem
lehet. Oh, bár Ádám báró is ily éles szemeket nyert volna a
természettől, mert nagy missiojához semmi sem kivántatnék meg inkább,
mint a jó szem. Annak, a ki életét mások üdvére, javára akarja
föláldozni – s én ezt kértem istenemtől – erősen kell látnia erősen. És
most Ilyés Sándor, erről a mai cselekedetedről nem akarok tudni egy szót
is. Fait accomplie, azaz be van végezve.

Ugy örvendett a báróné s olyan jó volt hozzám, hogy mind a két kezét
összecsókoltam.

Ha azt a fellökést el nem követem s bűnbe nem keveredem előtte: majd azt
hiszem, hogy felényi jó kedve se lett volna az uton.

Mindjárt-mindjárt egy-egy megtéritett gonoszról beszélt s oly édesen,
oly ékesen, olyan boldogságtól csillogó szemekkel, hogy ő a rosszakban
sokkal több örömet találhatott, mint a jókban.

Mondta, hogy ha bizalmára érdemes leszek, ha gonosz természetemet
merőben megváltoztatom és szabványai szerint élek: többeket fog mondani.
Kiképezhetném magamat arra, hogy majdan mellette titkár legyek, de erre
feltétlen engedelmesség kell, eszméinek elsajátitása és mindenek fölött
jézusi sziv. A pap is volt titkára, de fájdalmasan tapasztalta, hogy a
papok leghitetlenebbek és legönzőbbek. Mindenkiben ördögöt látnak és a
szegények ügyét nem képesek felfogni. Koldusház, szegényház, árvaház,
menedékház betegház – nekik mindez csak a restség, korhelység,
dologtalanság melegágya. Mindez a voltairismus még. Hanem irtogatom. A
tanárokat is sorra vettem, de azok meg, mint a pincérek, minden
lépésüket fizettetik. Müveletleneket nem használhatok, pedig maholnap át
kell venni Ádámnak az egészet. Kezeim nehezek – elkövéredtem.

Valóban a báróné igen kövér volt.

Sirt, hogy az isten csak őt verte meg ezzel a kinos teherrel, holott
neki annyi dolga volna. Irigyléssel szólt a napszámosokról, kik mennyi
temérdeket esznek és még sem hiznak meg. A szegények már csak ezért is
százszor boldogabbak, mint az urak.

Egy gazdag ember jól nem is ehetik, mert rögtön ott terem rajta a
rettenetes kövérség.

És sokat beszélt a szegénység előnyeiről, kellemes helyzetéről,
szerencsés állapotáról.

Igen, én bevallom – és ma is állitom, hogy a szegénység nem teher, nem
büntetés, nem nyomoruság. Mi nagyon boldogok voltunk otthon. A mi édes
anyánk, a mint ő szokta mondani tréfásan, – mikor egy-egy nagyobbacska
vasárnapi ebéd után kiültünk a folyosóra s mindnyájan egy uj dalba
kezdtünk, a mit én vittem az iskolából – meg politurozta a szegénységet.
Csodálatos módon nekem ugy is tetszik, mintha a mi dombon fekvő házunk
ablakába sütött volna legtovább a nap. Már másutt régen sötét volt és a
mi kis ablakunk még mind csillogott.

Tehát addig is, mig a sors oda emel és készit engemet, hogy egykor a
báróné titkárja lehetek majd: siettem dologhoz látni. Átléptem a
harmadik deklinációra. Összes fogásaimat elővettem, hogy a báróval
megkedveltessem a latin nyelvet.

Soha se felejtem el, ugy ült ott a hintóban kövér édes anyja mellett,
mint egy kis szent. Sötét fekete haja, mely kékes szint játszott,
rá-ráesett szép, magas, tiszta homlokára, nagy álló szemei, melyeket
hosszu vékony szivárvány szemöldek ékesitettek, olyan bizodalmasan,
figyelemmel néztek, reám; csontos, vékony ujjait egybefoglaltat mintha
imádkoznék, s nagyocska széles szájával engedelmesen pörgette a him, nő
és köznemü szavakat. Mint egy gyermek, holott lehetett már annyi idős,
mint én.

Mekkora büntetésre méltók isten előtt azok a tanárok, nevelők, kik ezt a
szelid, figyelmes ifjut annyira elrontották. Egy szó nem fogott az esze.

Hogy jobban menjen: a báróné maga is próbálta. Egyszerre deklináltunk
mind a hárman.

Szegény báró mindenre kész lett volna.

– De jól megy, pompásan megy – miért nem mondja maga is – szólt Ádám
báró. A professorok mindig azt mondták.

– Igen, igen, báró ur, majd mondom én is, de még most – –

– Ennyiért Cseh ur táncolt volna örömében. Most forditsunk.

Ovidiusból kezdte a Metamorfosist. Pörgette sebesen: az első sorokat
olvasta és mondta a második lap magyarját.

– De a báró ur –

– Nos, nem jól van?

– Nem. Hisz mást mond latinul, mint –

– Igaz, várjon, én a rézkort találtam mondani. Ujra kezdem.

Akkor meg négy-öt történetből is össze-vissza mondott mindent.

– Varju ur azt mondta csak mondjam sebesen, Cseh tanár ur nem is tudja,
hol járok.

– Nálunk az iskolában bezzeg kiporoltatta volna azt, a ki ilyesmit
merészel.

Ádám báró elpirult.

– Én nem megyek igy Telekre – szólt mélyen elpirulva.

– Lesz talán pár napunk ott, azalatt elkészitem én a bárót.

– Én nem állok igy vizsgára, megbuktatnak.

– Ne féljen Ádám – biztatá a báróné. Ott leszek én.

– És megint fizet. De ott nem lehet ám, ott nem Erdőháton vagyunk.

– Azok is emberek – mosolygott a báróné.

– De azoknak sok kell.

– Sokat adunk – kacagott ő Nagysága.

– Azok nem fognak majd felelni én helyettem, mint az erdőháti
professzorok. Nem megyek, anyám, igy nem megyek.

A báró ugy megkötötte magát, hogy nem tudtunk vele birni. Vádolta apját,
anyját, nevelőjét, tanárait. Lökött, rugott, hogy hajtassunk vissza,
mert ő a szégyenpadra nem áll.

És most egészen ellenem fordult a báróné.

Előbb csöndesebben, majd szikrázó szemekkel szidott, mocskolt, mint egy
igen-igen ravasz, alattomos intrikus kölyköt, a kinek csak abban telik
öröme, ha rosszat tehet, ha másokat vádolhat, mások becsületében gázol,
régi, hires tanárokat, tudósokat – a kik bizonyosan ezer meg ezer
hazafit adtak már a hazának – leránt, besároz.

Az inas a bakról felénk fordult és vigyorgó szemekkel integetett felém
és készen állott bizonyosan, hogy engem ledobjon az első intésre.

És most határozottan felteszem a kérdést: nem jobb volna-e, ha ledob?

Magamra, anyámra, Juliskára, a báróra és sok nevezetes emberre nézve.

Ha én akkor nem hallgatok, hanem oda mondom a bárónénak:

– Én oka semminek sem vagyok.

A báróné indulatba jő.

– Maga egy semmirevaló ember – kiáltja merészen.

Én erre megfelelek.

Bizonyosan megállunk. Én leszállok Holmimat ledobják.

Nem marad más hátra szivemben, mint egy szerencsésen kezdődött és nyakas
modorom miatt szerencsétlenül végződött utazás emléke. Anyámék nem
költöznek a kertészházba, Juliska – – de azt gondolom, szükséges
lépésről-lépésre mennem.

Nagyon kipirulhattam, a szemeim igen kivörösödhettek, a jó isten tudja
milyen zavaros tekintetem lehetett, mert a báró megragadta anyja kezét
és rimánkodva esdekelt:

– Ne bántsa Sándor, ő nem oka annak, hogy engemet megcsaltak, bár lett
volna énnekem valakim, a ki az igazat igy megmondta volna, most bátran
mennék Öreg-Telekre.

Felém nyujtotta fehér, puha kezét, s annyi szeretettel, oly meleg,
tiszta szivvel simogatta a vállamat és szólt: Sándor, lássa, ilyen ám ez
az én mamám! De ne haragudjék. Meg fogják egymást maguk szeretni. Anyám
is hóbortos egy kicsit és maga is az. Én is az vagyok, minden Rétvári
gróf az volt, csak a papa nem hóbortos. De ő öreg és nem gondol másra,
csak a pénzeire. Menjünk át egy kissé a történelemre – a Zrinyi Miklós
szigetvári kirohanására. Maga beszéljen. De vesse le azt a nagy, bolond
téli kabátot, hiszen egyenesen az az oka, hogy olyan indulatos; azokat a
nagy bérescsizmákat is rugja le. Vegyen az én ruháim közül, lesz talán
olyan cipőm is, hogy használhatja. S meglássa, mindjárt máskép megy ez a
bolond veszekedés.

Teljes hatalommal uralkodott Ádám báró édes anyján.

A báróné nem szidott többet, sőt számos drága ajándékot adott, hogy nem
tudtam eléggé megköszönni. Ujra a megtérités munkájához látott, mert azt
mondta: visszaestem. Egy visszaesett beteg pedig sokkal nagyobb dolgot
ád az orvosnak, mint bármely nagy beteg az első stádiumon.

Ugy is vigyázott és vigyáztatott reám az inassal, és kocsissal, mint egy
kötözni valóra. Minden kivánságomat azonnal teljesitették és folyvást
oktatott és mint mondá: gyomlált a szivemben.



III.

»Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között.
Hogy ne?«

Öreg-Telek olyanforma város, mint Cegléd, vagy Nagykőrös, vagy
Kecskemét, vagy Szabadszállás vagy épen Halas. Homok, mindenütt homok,
szárazmalom, az utcákon padló, a hol csak megállapodhatik a viz, eső
hólé; pocsolya, sárga-zöldes vizű tó és itt-ott gyéren egy-egy akácfa.
Gyümölcsös, a minő nálunk a legkisebb faluban is bőven van, itt talán
még egyetlenegy sincs. A házak rendetlenül össze-vissza hányva. Egy utca
megindulna már és hirtelen, mint valami irigy ember, keresztülvágja a
másik. De a templom és főiskola pompás épület. Egymás mellett van. A
diákok belátnak a templomba s a templomban levők láthatják, hogy mit
csinál a diákság. Nem lehetetlen, hogy ebben van valami haszon. Mindjárt
gondoltam.

Mi a nagy vendéglőbe szálltunk. Onnan mondom, hogy nagy vendéglő, mert
ez volt fölirva cimül a homlokzatra. Különben az épület alacsony is
volt, piszkos is és egy jókora istállónál nem sokkal nagyobb. Egyik
szögetjén kávéház volt, akkora, mint egy bolt. Az ajtajában állott egy
csomó szinész, dalolva, fütyörészve, ásitozva és huzódozva – mintha
minket észre sem akarnának venni, holott a mint kisült: a báróné
kedveért még az nap este – mert mi déltájt érkeztünk meg – diszelőadást
rendeztek hangversenynyel, operettel, vigjátékkal és egy felvonás
tragoediával, teljes kivilágitás mellett.

A bárónét igen megörvendeztette az, hogy itt szinészek is vannak. Rögtön
hozatott is három páholyjegyet, a mit egy egész szinészi küldöttség
adott át.

De ezekről csak futólag akarok megemlékezni, jóllehet mind hármunk
szivét nem a jeles főiskola és professzorátusa foglalta el, hanem a
diszelőadás.

»Az országosan tisztelt, nagynevü honleány és hő műpártoló báró Ladár
Istvánné született gróf Rétvári Róza urhölgy tiszteletére.«

Öreg-Teleken először adatik felséges, világhirü stb., stb. operette,
vigjáték, dráma, tragoedia-részlet – hangversenynyel és Poczok Izsák
hannoveri magánhegedüs játékával stb., stb.

Igy egyszerre az egész város megtudta, hogy ki van a nagy vendéglőben.

Járt-kelt ablakunk alatt fölebb-alább a népség, főkép hivatalnokok és
cigányok tudakozódtak utánunk; az előbbiek, hogy kitünő szállást és
kosztot ajánljanak fel a bárónak, az utóbbiak, hogy hegedüljenek és ha
lehet, hát azonnal. Diákokat is láttunk.

Épen ebédeltünk, mikor egy köpcös, veres, kis ember, erősen a tarkójára
lapitott fényes, veres hajjal és nagy, husos orral, sárga kabátban, egy
levéllel belép hozzánk.

– A főiskola tekintetös igazgatójától, csókolom kegyös kezeit nassás
báróné, báró ur és nevelő ur.

– Kicsoda maga? – kérdé a báróné feltünő jó kedvvel.

– Én, csókolom kegyös kezeit, a pedellus vagyok, ugy mint Sámuel. Csak
igy hivnak. Ne is tessék máskép mondani, csak Sámuel vagy akár Samu.
Igenis. Nagy az meleg, röttentő.

– Üdvözlöm a tekintetes igazgató urat – szólt nyájasan a báróné,
elolvasván a levelet – várni fogom.

Sámuel vidáman vitte az izenetet, de még vidámabban, a mit a markába
csusztattak.

Fel is harsant odakünn a folyosón a zene.

A cigányok bizonyosan látták, hogy nem lesz káruk.

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között –
morzsolgatá a báróné örömteljesen. – Hogy ne? Ez igazán szép. Általában
a milyen szegényes ez a kis város – olyan szivélyes a népe.

A vendéglős ur is becsoszogott. Szikár, mozgékony nyaku, nevető szemü,
ritkás szakállu kicsided ember, egy kis táblácskával, melyre akárki is
láthatta, hogy minden percben kész irni.

Csak ugy sugva, mintegy bizalmasan mondta:

– A direktor ur azzal biztatta a szinészeket, hogy a diszelőadás után a
méltóságos bárónő egy kis vacsorát – no persze egyszerüen, a
legegyszerüebben – én azt igen értem – kegyeskedik adatni a játszó
személyeknek, nagyon jól játszanak, de a jövedelem igazán kicsiny. Még
nálunk igen tudatlan a nép. Lassan szokik. Ha parancsolja a méltóságos
báróné – én kész örömmel készittetek számukra egy parányi kis vacsorát.
Valami kis kulás – nagyon fognak örvendeni. Szerenádra is készültek.

– Kérem tisztességes vacsorát tessék készittetni. Szives figyelmöket
mindenesetre meg kell köszönnöm.

A vendéglős egy csosszanással künn termett.

– Lássa Sándor, ilyen ám ez a mama – jegyzé meg nevetve Ádám báró.

– És ha igazi oszlopember akar lenni Ádám, a mi kell is, hogy legyen,
akkor az ilyen csekélységek elodázhatlan teendők.

– Oh, oh, édes mama! – csóválgatta fejét Ádám báró – apám mind veri a
pénzt élire, maga meg mind szórja ki az ablakon. Látom, hogy az ablak
alá kell állanom a kalapommal.

– Ne féljen Ádám, a mit isten nevében adunk: az százszorosan
visszakerül. A főrend ellen mostanában különben is sok a panasz,
elhuzódik, szűkkeblü, nem mondom épen, hogy fösvény, de mindenesetre
rosz uton van. Nincs vezetője, Széchenyi rom; mi nők, kell, hogy
megőrizzük a magyar mágnásság jó hirét.

– S megőrzi azzal mama, ha egy csomó cigányt itt muzsikáltat?

S kacagott a báró.

– Annak is élni kell, Ádám jegyezze meg.

– És ha egy sereg professzort megvásárol?

– Azok is utánunk élnek.

– Igy hát ők a tudomány cigányai?

– Ne legyen olyan kiállhatatlan vén gyerek. Jó, ha atyjától épen semmit
sem tanul. A Ladároktól soha se lehetett valami szépet tanulni. Rablók,
uzsorások, kalmárok voltak, mig a Rétváriak tiszta gavallérok. Érti?

– Oh mama, mama, de sokat lehet magán nevetni.

S a vékony, erőtlen, cingár ifju gyöngéd nyájaskodással ölelgette édes
anyját.

Halk kopogtatás szakitotta félbe a beszélgetést.

Szörnyü magas ember, hozzánk képest egész óriás lépett be, világos,
dohányszin hosszu kabátban, magastetejü kalapját hóna alá véve, és vörös
nagy bajuszával és kiborotvált kövér képével barátságosan üdvözölve
mindhármunkat.

– Nagy örömömre válik, hogy a méltóságos bárónét, kinek nemes tetteit a
hir hozzánk is hamar elhozta, – első perceiben már hódolattal
köszönthetem. Tudomásunkra jutott hogy a báró ur főiskolánkat tiszteli
meg azzal, hogy egyetlen fiát gondjainkba helyezi. Felette kedves
kitüntetés ez reánk nézve, ugy Kőrössel, mint Kecskeméttel szemközt.
Büszkék vagyunk reá – hajlongott, s olyan mélyen, hogy egy olyan kövér
embernek az igazán nehezére eshetett.

– Az igazgató urhoz van szerencsénk? Örvendek.

– Nem, én a latin és görög nyelv tanára vagyok és a hetedik osztály
főnöke Rizs Lajos, hosszu éveken át a gróf Bayaknál nevelő, majd a
herceg Tömöri család prefektusa. Igen, méltsás báróné, én a legjobb
családoknál voltam szerencsés tapasztalataimat szerezhetni.
Kötelességemnek tartottam, hogy szolgálataimat rögtön felajánljam. Épen
a főiskolával szemben lakom, lakással és teljes ellátással ugy a nevelő,
mint az inas, sőt lovász és vadász részére tudok szolgálni. Gyermekeim
nincsenek – s ez okból teljes atyai gondomat a báró urra fordithatom.
Nőm német egyetemi tanár leánya, Grün Lucsia – nem akarom dicsérni – de
müveltségével messze kimagaslik az itteni hölgyek fölött. Zongorában,
angol, francia, német, sőt a klasszikus studiumban is helyes oktatást
képes adni. Ugyanazért distingvált szülő gyermekét rendesen elsőben is
hozzánk hozza – ha t. i. valamely mágnás-család már előre el nem
foglalja a helyet.

– Oh mennyire örvendek – mondá a báróné, maga mellé ültetve az óriás
embert, ki a kanapén oly csepp helyet foglalt el, hogy azon tán én sem
tudtam volna elférni.

Rizs Lajos tanár ur hamar áttért a tantárgyakra, mi közben mindegyre
kitekintgetett az ablakon.

Mivel ruházatomról és bizonyosan egész orcámról látta, hogy én csak ki
vagyok, alig fordult felém egyetlen egyszer, akkor is a szemüvegével, s
ugy nézve, hogy sok dologgal tisztába jöhettem hamar. Ádám bárót ugy
simogatta, mint egy kis hét éves gyermekecskét.

– Mikor teszünk vizsgát? – kérdé a sok hizelgő, magasztaló beszédet
ketté vágva Ádám báró.

– Vizsgát, báró ur? – s játszott a tanár szemüvegével. – No azt majd
meglátjuk, lehet, fogunk módot találni abban, hogy – –

– Igen, igen, édes Rizs – veté közbe a báróné – Ádám a görögöt és latint
eddig nem igen szerette. Bár kitünő.

– Ah, kitünő? az nagyszerü.

S pár odavetett kérdést tőn a rendhagyó igékből.

– Én nem tudom, de Sándor megmondja.

Megmondtam.

Rám tekintett.

Mocskolta a kis gymnáziumi tanárokat, kik igen olcsón megvehetők s kik
kibeszélhetlen sok kárt okoznak ez által. Nincs náluk összhangzás, a mi
a teleki tanároknál igen erős; nincs egyöntetüség, a mi itt
példányszerü. Jobbára mind Erdélyből származtunk ide. Testvérekül
tekintjük egymást. Csak az igazgató bennszületett. Régi, elvavult ember,
nagy német, de rendesen minden baj nélkül mellőzzük. Különben a
harmoniát soha meg nem bontja. Épen jő.

Rizs ur fölkelt, gondolom, hogy a kanapét az igazgató számára tartsa
fenn.

Odasugta a bárónak, hogy a latin és görög a főtárgy, de ne féljen, mert
az ő rendszere gyermekesen könnyü. Játszva haladnak. S ugy illegette,
kedveltette magát, mintha vastag lábaival és karjaival és nagy,
dohányszin kabátjával már megkezdte volna a játszást.

Átfogta a báró nyakát és melegen magához szoritotta.

– Én Timár János vagyok – tekintgetett szerteszéjjel a belépett sovány,
őszes ember, nyájas mosolylyal közeledvén a bárónéhoz – a helyi főiskola
igazgatója.

A bárónénak több versen kezet csókolt és nemcsak Ádám bárónak, de nekem
is számtalanszor oda-oda nyujtotta a kezét, melyen szakadozott ujju,
barna keztyük fityegtek.

– Nos, nos – talán ismeri collega ő nagyságát a bárónét.

– Ah, régóta.

– Szép, szép. Az erdélyiek minden mágnást ösmernek. Soha se láttam még
olyan erdélyi tanárt, a ki elejétől végig nem ismerte volna a
mágnásokat. Szép, szép. Mi alig ismerünk kettőt-hármat. Nem tolakodunk,
azaz, mágnás ritkán jő iskoláinkba. Ha vagy egy kerül is, rendesen igen
gyenge. Megöli őket a házi nevelői rendszer. Nagyon kell becsülnöm a
báróné azon elhatározását, hogy a bárót nyilvános iskolába adja. Helyes.
Embert csak emberek között lehet megösmerni. Vajjon igazat ad nekem a
báróné?

– Tökéletesen.

– A báró tehát növendékünk lesz?

– Ugy óhajtom, édes igazgató ur.

– Hány éves?

– Tizennyolc. Fejlődésében kissé elmaradt.

– Mint Lacim. Összeillenek. Hányadik osztály?

– Hetedik – felelt a báró.

– Mint Pistám. Összeillenek. Zongorázik?

– Kicsit játszom.

– Mint Marikám. Játszhatnak együtt. Nos, nos – azt vélném báróné, itt
első teendő lenne a jó elhelyeztetés.

– Igen – lépett előrébb az óriás Rizs tanár ur.

– Csak nem? – szólt az igazgató ur, látható megütődéssel.

– Abban a kitüntető szerencsében részeltetett a méltsás báróné
kegyessége, hogy Ádám báró a mi szülei gondoskodásunk kedves tárgya
leend.

A két professzor hamarosan összekoccant s az igazgató ur néhány éles
szót mondott bizonyos emberek és faj élelmességéről, miközben előadta,
hogy Ádám báró épen az ő házát találta volna. Ej, ej!

Azonban gyorsan kibékültek. Csak a felett tört ki heves disputa, hogy ki
legyen mint correpetitor Ádám báró mellett.

– Az vagyok-e én – fordult felém az igazgató.

– Nem.

– De igen – fogta meg kezeimet a báró.

– Pistámat kellene pedig, ki minden dologgal ösmerős. Nos, nos? –
fordult a báróné felé. Neked öcsém (ez engem illetett) juttatok én más
helyet. Tanitasz nálam. A báró mellé egy értelmes fiu kell, jó fiu. Te
ugy veszem észre gyönge vagy még.

Előmutattam bizonyitványomat.

– Ő mindenből kitünő – fogta pártomat a báró.

– No, no, ösmerjük azokat a falusi bizonyitványokat.

S mind a két tanár gunyosan nevetett.

– Nem engedem – erősité Ádám báró. Ha ide hoztuk, velem marad.

A báróné néhány szót mondott, melyből kivettem, hogy a tanárok mellé
állott.

– Sándor maga velem fog lakni. Igen mama, senkit sem fogadok el mást.
Jön velem Sándor?

Én rámondtam – a nélkül, hogy latolgattam: jól mondom-e, hogy igen is
megyek.

Rizs ur latinul mondta az igazgatónak: a kölyök nekem se tetszik,
várjunk pár hetet. Impertinens pofája van.

S azzal a bárónéhoz fordult:

– Mégis jó lesz nagyságod, ha az ifjak együtt maradnak. Ragaszkodnak
egymáshoz. Tegyük meg a báró kedvét. Ez nevelési elv.

Igy jutottam én a báróhoz – azon nevelési elvnél fogva.

Még azon délután, az összes tanári kar vezetése mellett, megnéztük a
főiskolát; bementünk abba a terembe, mely a hetedik osztály tanterme;
megnéztük a báróné akaratából, ki igen vallásos urhölgy vala, a
templomot minden zege-zugában és természetesen Rizs tanár ur lakását is,
mely valóban csinos uri helyiség, kényelmes, tágas, tiszta épület. Csak
az a sok apró-cseprő német kutyája ne volna. Ezek összeszakgatták a
ruhánkat s annyit ugattak, hogy a báróné többet nem is ment oda s csak
kicsiben mult (gondolom az erdélyi származáson), hogy a bárót is el nem
vitte onnan.

– Mire tartja a professzorné – kérdé bizony jó haragosan a báróné – Rizs
tanár ur fehér őszhaju, téglaveres arcu nejét – ezt a sok haszontalan
kutyát? Valjon nem jobb volna egy-két árva leánykát tartani helyette?

– Mindig tartunk – mosolygott alázatosan a tanár ur, s feleségének intve
a vastag lehajló szemöldökével, hogy hallgasson – most is kettőt adtunk
férjhez, de a kutyák háládatosabbak méltsás báróné.

– A ki jót tesz, hálát soha se várjon. Megfizet az isten.

A tanár urak a báróné háta mögött összenéztek s kacagtak. A kutyákat
nevették-e vagy a haragos professzornét, a ki kedves kutyáit egyre
csókolgatta, vagy a férjhez adott árvákat, vagy épen, hogy a báróné az
istenre utalt, hogy ő fizet – nem tudom. Annyit hallottam, hogy
dicsérték az erdélyi mágnások nagy vallásosságát s fölkérték a bárónét,
hogy mivel az idő igen szép, néznék meg talán a hires teleki temetőt.

Mindnyájan megindultunk.

– Jösz te csak – intett engemet magához az igazgató-tanár ur, ki
elmaradt egy kissé a bárónétól s a tanári kartól. Állj ide egészen
mellém. Kérdezek némely dolgokat, de bizalmasan s felelsz. Hanem ugy
tudd meg, hogy egyetlen szót is tovább ne adj. Értettél domine?

– Igenis.

– Mondd meg nekem elsőben is, ismered te jól a báróékat?

– Hiszen egy helyt lakunk Erdőháton.

– Nos, nos, tehát felelj nekem pontosan: gazdagok? mi? te? gazdag
emberek?

– Nagyon gazdagok.

– Látom, mert nagyon fösvényecske a báróné, pedig olyan tökfejü fiuval,
a milyen Ádám báró, itt nálunk bajos lesz prosperálni. Hiszen az egy
sült szamár. Hogy vagy te a báróval vagy a bárónéval? Azt veszem észre
szeretnek. No, ha igen, hát ide hallgass. A báró holnap vizsgálatot tesz
minden tantárgyból és te is. Egyszerre kérdezünk. Ha nem találná el a
kérdést, mert hiszen annak az esze sem ott jár – hát megfelelsz te. –
Érted? Gyorsan megfelelsz.

– Igenis.

– Mindig inteni fogok a plajbászommal (s egy hosszu, fekete plajbászra
mutatott), a mikor aztán felelsz. Ezek az erdélyi urak, már csak azért
is, mert a báró földijük – a lehető kiméletesek fognak lenni. Igen
becsületes emberek, hanem te hatalmasan résen állj.

– Igenis.

– Nos, nos, a tiz tanárnak legalább kétszáz forintot fizet a báróné. Add
fiam értésére, de szépen, modeste, domine. Nos ezt el ne felejtsd,
kétszáz forintot akár aranyban vagy akár bankjegyekben. Csak cimezze az
összeget a báróné hozzám és mindenesetre a vizsgálat előtt. Nálunk igy
szokás. Adhatna különben többet is, de mi senkit meg nem huzunk.
Hallod-e fiam, ajánlani fogod a bárónénak, hogy a concernens tanárokhoz
privátórára járjon a báró, mivelhogy a fiu felette tökfilkó, azaz igy
mondod: gyenge és beteges. Ilyen legényre mi nagyon szoktunk ügyelni.
Jól megmagyarázd. Ha ügyeskedel, be fogod látni alkalmas voltát. Engem
sürűn meglátogattok. Értsd meg. Akarom, hogy a báró valóságos atyát
kapjon bennem. Most mehetsz. Megállj. A pénzt a lelkedre kötöm, mert ugy
veszem észre, a báróné igen szépen beszél, de fizetni is ezzel szeretne.
Ohó! Tehát magyarázz meg mindent jól. Te igen okos és becsületes
fickónak látszol domine. Atyai gondom lesz reád. Most mehetsz.

Mikor este felé hazaérkeztünk s a vendéglőben magunk maradtunk, a báróné
igen megelégedve mondá:

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzorok közt. Hogy
ne?

Épen előakartam adni, hogy az igazgató ur mit mondott a holnapi
vizsgálatra nézve, mikor hirtelen beugrik Rizs tanár, néhány darab
könyvvel.

Kiküldött.

Mivel a kávéházba nem akartam menni s gondoltam, hátha hamar hivatnak, a
kocsiszinbe mentem s beültem a hintóba. Onnan néztem, mikor szólitanak.

Öt tanár fog ott kérdezni: a latin és görög, történelem és földrajz,
számtan és vallás, magyar és német nyelv és a természettan tanára.
Mindenik eljött, egyik a másik után.

Mikor eltávoztak, akkor az inas kiáltotta a nevemet.

Most volt még a báróné igazi jó kedvében, most dicsérte még a professzor
urak rendkivüli finomságát.

Ádám báró kedvetlenül ült az ablakban és egy csomó papirosra könyökölt.

– Sándor – szólt lassu hangon – itt vannak a thésisek.

Hát minden tantárgyból ki volt adva hat-hét kérdés és közülök egy minden
tárgyból jól meg volt plajbászozva.

Olyan könnyü kérdések voltak, hogy nálunk csak Berci vagy Gros
örvendhetett volna ily semmiségeknek. Ma is nevetem, a történelemből ott
volt a Zrinyi Miklós kirohanása és hősi halála.

Ovidius husz első sora leirva és minden latin pont alá szép, öreg
betükkel odaalkalmazva a szószerinti forditás. A számtani példa apró
betükkel félig kidolgozva és a vallástanból ez: hol született urunk
Jézus, a Messiás?

– Mit köhög? – kérdé a báróné tőlem, meghűtötte magát?

– Nem, csak igy szoktam, mikor gondolkozom.

– Most ne gondolkozzék, hanem tanitsa a bárót. Szegénynek ugyan fogós
kérdéseket adtak.

Ádám báró elnevette magát.

– Oh mama, nem szégyenled magadat, te oszlopasszony!

A báróné is nevetett, de igen vidám volt s igy felelt:

– Ha én minden időmet a szegényeknek áldozom s ha én most is egy szegény
fiut hoztam ide s annak a szerencséjét megalapitom: a jó isten csak
atyai módon cselekszik, ha ezeknek a professzoroknak a szivét igy
kormányozza. Ne féljen Ádám, az isten mindenért fizet.

Most már szükségesnek találtam, hogy elmondjam: mit bizott reám az
igazgató ur.

De hogy kezdjem, mikor az szégyen?

Nem. Tanitottam inkább egész éjfélig a bárót. Oh, mily szivesen tanult.
Gyermekkoromtól fogva egész maig sokféle teremtés volt a kezemen, de
soha engedelmesebb, szelidebb, figyelmezőbb tanitványt nem adott a sors.
Ugy ette volna a betüt, ha lett volna alapja, ha a lelketlen emberek el
nem rontják: ugy szeretett volna szépen, értelmesen felelni, ha lett
volna hozzá ereje. Egy szegény, nyomorult árva fiuban nem lehet
tisztább, munkásabb szivet kivánni.

S végre elfáradt, összeesett, s igy virradt meg a vállamon.

A báróné rég aludt már a másik szobában, mikor Ádám báró még mind
messiásozott, algebrázott, zrinyizett és gyúrta a latint, görögöt és a
többit.

Csak természetesen szörnyü mód gyarlón ment minden tárgy.

De ennek nem Adám báró volt az oka.

Korán felébredt, s rögtön munkához fogott.

Azt gondoltam, már most csakugyan szólok a bárónénak a pénzről: azonban
mert néhány elejtett szavából azt vettem ki, hogy ez iránt már
intézkedett – jónak láttam hallgatni.

Négylovas hintón, magas tetejü kalapos, hosszu német kabátos, fehér
keztyüs inassal és kocsissal mentünk a főiskola elé.

Három-négy professzor ugrott ki s vitte be a bárónét és a bárót.

Itt is talált alkalmat az igazgató ur, hogy atyailag figyelmeztessen a
pénz iránt, hogy kétszáz forint, hozzá, ő hozzá cimezve.

– Hozza – sugtam neki.

– Jól van domine. Most már aztán ne féljenek. Bátorság, éberség.

Épen három rongyos, nagy kamasz fiut censeáltak valamelyik osztályból.
De keményen, mérgesen, hogy ugyancsak.

Minden tanár kimutatta, hogy lelkiismeretes ember, s az igazgatót tartja
fődolognak.

Egyik sem volt nyersebb, gorombább, mint Rizs tanár ur. Minden szóba
beleakadt, s ha nem volt helyes a felelet: nagyokat csapott öklével az
asztalra.

Ketteje megbukott, visszavettetett.

Istenem! hogy sirtak, különösen a legkisebbik, egy sárgás-zöld képü, kis
erőtlen fiu, valami Jánosi nevü, a falhoz forditotta orcáját s ugy
zokogott.

– Ki, ki, távozzanak – intettek a tanárok.

És Sámuel pedellus, mint három borjut – kihajtotta őket.

Ádám báró kékes-halavány orcájáról csurgott a viz.

A tanár urak egymás közt tréfálóztak és ijesztették a bárót, hogy no
báró ur: itt az idő, most vagy soha!

Minden tárgyból – a plajbászolt kérdést adták neki, de hogy? Mintha az
épen csak most jutott volna az eszükbe.

– Hát, hát édes báró – néztek sokáig az ég felé, vagy a padimentumra,
vagy a király és királyné ő felsége gyönyörü aranyrámás, nagy képére –
hát álljon meg csak, mondja meg – ne feleljen mindjárt, gondolkozzék,
hát – kezdé a vallástanár egy veres, harcsa bajuszu, kis pökhendi
emberke, kifeszitett mellel és fényes laktopánnal, s az ujjain egy csomó
gyürűvel – mondja meg nekem, miféle nevezetes világesemény, epochale
momentum történt a caesarismus arany korszakában Káá-bannn, vallási
tekintetbenn? bennnn?

Szegény báró, már azt hitte meg van fogva és sápadozva nézett rám, fogta
a kezemet – mikor a végén felkacagott és kiáltott: Augusztus római
császár uralkodása utolsó évében született Jézus Krisztus.

A tanárok összenéztek és kalapjaikkal verték a térdeiket, hogy ez nagyon
jól van.

– Nagygyon joó – huzta a szót a vallás-tanár.

Utána én kaptam egy kérdést a különböző vallásfelekezetekről s azoknak
leglényegesebb tanairól párhuzamos egybehasonlitásban.

Törötten ment. De hisz erről alig tanultunk valamit.

Meg is kapkodtak emberül.

A báróra nézve azonban minden jól ment. Zrinyi Miklós vitézül harcolt.

A vizsgálatot nagyszerü diszebéd fejezte be a nagy vendéglő fölékesitett
és bezárt kávéházában, igen sok pohárköszöntővel ugy a bárónéra, mint az
öreg báró urra, a hazafiak egyik legáldozatkészebbikére és a báróra, az
ujkor Széchenyiére, kinek kötelessége lesz valósitani, mint a nagy,
halhatatlan Rétváriak utódjának, hogy Magyarország, ha nem volt, tehát
legyen. Sirt a báróné örömében.

– Hm, domine – motyogott az igazgató ur, egy percre a zajban magához
intvén – itt furcsán vagyunk. Három-három arany egy tanárnak – hm, hm,
tisztelem Erdélyt! Ezt hozza helyre a báróné.

Egyébiránt távozása előtt ugy nyilatkozott a báróné Ádám báró előtt s
előttem, hogy:

– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között.
Hogyne?

Pedig én ugy látom: majd alig van valami.



IV.

Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér.

Az egész nyolcosztályu öreg-teleki gymnáziumban egyetlenegy báró volt.
Ennek kell tulajdonitanom, hogy minden tanár az ő kedvét kereste. Hol
ide ültették: itt jó világos van; hol amoda helyezték, oda nem süt a
nap. Én is vándoroltam vele, mert Ádám báró nem hagyott el magától. Az
erdélyi születésü tanár urak minden percben ugy szólitották: nagysád:
instálom; kegyeskedjék nekem ezt megmondani méltsás báró ur;
parancsoljon leülni Méltóságod. Eleinte a tanulók nevették ezt a
csodálatos tiszteletet, azt hitték tréfa; de majd ők is nagysádozták,
mint egy falusi kisasszonyt.

Az igazgató ur igy szólitotta az első heteken:

– Mondja meg nekem Ladár Ádám… (Igy, se ur, se domine, se fráter, se
báró.)

Gondoltam, a három arany miatt beszél ilyen hidegen. Lehet is. Majd
azonban, hogy a tanári kar részére mindjárt mindjárt finom erdélyi borok
és vaddisznók és különös sajtok érkeztek: ők is, a magyarországi
születésü professzor urak is igen szépen kimondták: nagysád, méltsád,
instálom, kegyeskedjék, méltóztassék, könyörgöm, sőt, mint az istenhez
szokás szólni imádkozásban: esedezem.

– Báró ur tanuljunk, nagyon sok lecke van – kérém Ádám bárót az első
hetekben, tudja-e, megigérte, hogy kitünő fog lenni. A báró és báróné ő
Nagyságaik számitanak ám erre otthon.

Nem mondom: huzakodott, mert leült, belekönyökölt a könyvbe, figyelmesen
hallgatott reám, de azon vettem észre: alszik. Költögettem, Ádám, hej,
báró ur, zabban vannak a lovak… Hangosabban beszéltem, mire indulatosan
nyitott reánk Rizs tanár ur s gonoszul lehordott s kikergetett a
szobából.

Jöttek délutánonkint a tanár urak s karon fogták a bárót. Vitték a
temetőre, a a hires Máté-kertbe, a huszár-kaszárnyába, hol mulatni
szoktak s késő estéken hozták haza.

Tanulni se tudtam, mint Erdőháton, ugy busultam, féltem, hogy istenem,
mi lesz majd ebből?

Ők bizonyosan nem tudták, hogy Ádám bárót mire szánták a szülői, hogy
neki oszlopembernek kell lennie, okos, tanult, munkás, igazi
lelkiismeretes, derék embernek. Ők azt gondolhatták – – de lehetetlen
eltalálnom mit gondolhattak.

Sallustiust forditottuk. Épen Jugurthát. Szép történet, mindenki okulhat
belőle. A két hitvány királyfi példája, mintha egyenesen arra való lett
volna, hogy a báró lássa meg: mivé teszi az embert a munkátlanság.

Rizs tanár szép öreg betűkkel leirt minden pontot latinul és mellé
mindjárt oda helyeztette a magyart. A bárónak csak olvasni kellett, a
mint következik. Igy is felelt mindig az irásból és sohasem a latin
könyvből.

– Ugy, ugy – mondogatta, föltartott kevély, husos fejével Rizs ur – ugy
nagysád. Nagyon jól van, instálok még egy pon tot méltsás báró ur. Ugy,
igen helyes. Még egy pontocskát báró ur. Elég, kitünően van. Köszönöm.

Oda nem mertem nézni sem a tanár urra, sem a báróra. Égett a képem a
szégyentől, mert azt hittem, mindenki tudja, hogy itt milyen ocsmány
játék foly.

– Báró ur – szóltam egy alkalommal, mikor már nem tudtam többé magamat
türtőztetni – ha ez igy megy, akkor az első deklinációt is elfelejtheti
bátran.

Lángveres lett. Átölelte a nyakamat és kért, hogy meg ne mondjam
senkinek, hogy ő miből és hogyan felelt, nem fogja többet tenni, Rizs ur
egy szemtelen gazember.

Megöleltem, megcsókoltam a bárót, mint tulajdon kedves testvéremet és
kértem, hogy ne menjen a tanárokkal sétálni. Mondja meg, hogy dolgozni
akarunk.

Mindent megigért és esküvel fogadott.

A forditásokat azonnal összetéptem és elkészitettem a bárót a magam
módja szerint. Hogy örvendett, ugrált, majd nem tudott hova lenni
örömében, hogy igy is megy a munka.

Reggel behozta Rizs ur az uj készitményt. Csak arra kérte a bárót, hogy
tanulja meg jól elolvasni.

S következett egy dolog.

Előbb engemet kérdezett Rizs ur az iskolában.

Minden szavamba beleakadt, semmi se volt jó.

– Üljön le – nyomta meg a szót érdesen. Kérem méltóztassék folytatni
nagysád.

Oda ment a báróhoz, hogy ujjával mutassa, hol következik.

– Hol a szöveg – kérdé ijedten. No, báró ur, tegnap fájt a feje – ma nem
kérdem.

– Tudom.

S olvasta a báró bátran, bizodalommal.

Igen – de nem jutott eszébe egy szó is, egyetlen sort vagy mondatot nem
tudott leforditani. Mind olvasta, mind kezdte, hol itt, hol ott, a
negyedik caput helyett mondta az első caput magyarját. Kacagott,
röhögött az egész osztály. Lássa, lássa – mondogatta Rizs ur – ugy-e,
hogy fáj a feje, báró.

Óra végén haza kellett mennünk mind a kettőnknek.

Rizs ur alig várta, hogy beérjünk a szobába, nekem ugrott. Erős kezeivel
fölkapott a vállaimnál fogva s rázni kezdett.

– Szamár, gazember mit tettél?

– Ne bántsa a tanár ur, én vagyok az oka – esdekelt Ádám báró.

– Paraszt, intrikus tolvaj, kit akartál te megszégyeniteni? Tolvaj…

A tanárné is bejött, s minden kutya bejött s ugatott.

– Mi ez? – kérdé a tanárné – egyet csipve rajtam előre is. Lopott?
Mennyit lopott? Policáj – policáj – hamar. Kazzemperr neki!

– Nem gazember – állott az asszony elé a báró – itt semmi policiára
nincs szükség, de igenis egyébre. Sándor, mi innen még ma
elköltözködünk. Tegye le tanár ur azt a fiut, mert velem gyülik meg a
baja.

S a mindig sápadt s oly könnyen el-elaluszó cingár ifju lekapta a falról
a vitőrt s jobb térdét előre feszitve, készen várta a tanárt.

Ádám báró kék ajkáról, mint a nyavalyatörős kis Pap Petiről, mikor
elérte a betegség – foszlányokban szakadt alá a hab. De nem reszketett,
csak előrébb, előrébb feszitette a lábait.

– Nagysád – fogta össze alázatosan kezeit – hát ezt érdemlem én
méltóságodtól, a miért védelmére keltem?

– Engem nem volt miért védelmezni, engem senki se bántott.

– Hát ez a semmirevaló –

– Ne mondja azt a szót, mert keresztül szurom önt.

S mint a villám egyet cikázott kezében a tőr.

A tanárné ordított és emberekért kiabált. De mintha mindenkit elnyelt
volna a föld: egy teremtett lélek nem látszott sehol.

– Maradj Lucsia – ki ne menj. Elbánok én ezzel a fattyuval.

– Kit ért ön az alatt a csúf szó alatt – kérdé a báró, tőrével egy
arasznyira a tanártól. Rögtön keresztüldöföm, ha bocsánatot nem kér.

S az óriás termetü ember eleresztett s kezdett alkudozni a báróval.

Könyörgött, rimánkodott s mindent megigért, csak azt fogadjuk meg, hogy
nem megyünk el s erről a jelenetről nem szólunk. Ő nagymérvü szivbajban
szenved s mikor a görcs elfogja – nem ura magának. A forradalomban kapta
ezt a szivbajt, mikor Batthyáni grófot agyonlőtték, a kit rendkivül
szeretett. Erről a mai dologról az ő esze mit sem tud. Ez egy borzasztó
álom, valóságos szerencse, hogy a báró közbe vetette magát. Máskor neje
Lucsia (egy fehér ősz haju, paprikaveres arcu német nő) szokta a
gondviselés szerepét játszani.

Jó, hogy bevégződött a jelenet, mert jöttek az erdélyi tanárok, s hivták
a bárót, hogy menjen sétálni.

– Ma nem megyek – szólt visszautasitva a sétát a báró.

– Miért nem? – kérdé a számtanár, egy görbe hátu, homály képü, majdnem
gyermekes arcu, szőke ember, nagy hosszuszáru vadászcsizmákban – hogy ne
jönne nagysád? Egy szép verset fogok felolvasni, legujabb költeményemet,
mely ma jött a Délibábban. »Álmos herceg.« Ballada Arany modorában.

– Dolgoznom kell.

– Mit? Kidolgozom én a számpéldáját. Jőjjön, jőjjön. S karon fogta.

– Nem, nem megyek – maradt szava mellett makacsul.

A számtanár költő volt, Rácz Károly ur. Furcsa, de különben nagyon jó
ember. Szemüveggel járt, bár szemüveg nélkül is jól meglátott mindent.
Szokása volt mindig, mikor a tanterembe jött, egy csomó ujságot hozni,
ugy lökni be a lábával az ajtót s felkuporodni az asztalra vagy
valamelyik pad tetejére s ott majd mindig dudorászva olvasgatni. Egyet
kihivott közülünk, annak diktált egy fogós példát. S az osztály
pihenhetett.

Egyébiránt sokszor kijelentette, hogy nincs valami unalmasabb dolog,
mint a mathesis. Nem is bánja, ha nem törjük utána valami nagyon
magunkat. Csak tanuljunk jó modort, ez a fő. Ez a horog, mely nélkül
nincs hal. Rácz ur volt az egész ifjuság kedvence.

Rizs tanár kivezette a másik szobába társait, azután pár percre
visszajött, megsimogatott s ajánlotta, hogy azt a pár felhevült percet
dobjuk a Lethe folyamába. Ő részéről odavetette édesörömest.

– Csupa sziv vagyok, azt láthattátok fiuk eddig is, de mint minden nemes
érzésü ember: – kissé lobbanékony. Ám a báró felséges gavallér, nem
hittem volna. Ilyesmit csak egy báró tehet. Becsülöm.

A hizelgő szavakra csak egy vonás se változott Ádám báró arcán. Hidegen
vette a magasztalásokat s hátat forditott a tanár urnak, ki egész jó
kedvvel távozott.

– Megjegyzem báró ur – szólt még egyszer visszatekintve az ajtóból, ha
helyében vagyok, én is ugy tettem volna. Nincs valami szebb, mint a
gavallérság. Gondolom érzi: hogy én se tettem mást a báró irányában.
Szeretném, ha felfogott volna.

Mint a bünös ember rendesen: ő is alig tudott kifogyni védekezéseiből.

A báró most, mikor már mindennek vége volt, most kezdett el reszketni:
elsápadt és egy perc alatt elaludt. Átöleltem, dörzsöltem, hogy meg ne
haljon és egyszer csak, mikor már egészen elboritottam homlokát, orcáját
könyeimmel – fölvetette szemeit.

– Oh be bolond maga Sándor – szólt mosolyogva. Maga engem mindig
felébreszt. Látja én nem vagyok olyan erős, mint maga. Mindjárt
kimerülök.

– Báró ur, kérem szépen, ne felejtse el – –

Félreforditottam orcámat, mert ugy rángatódzott az ajakam; azt akartam
mondani, hogy ezt a cselekedetét soha el nem felejtem és nem tudtam ezt
a három-négy szót összetenni.

Csak néztem reá, néztem pirosodó, halavány orcáját és néztem, hogy
mosolyog, nevet és egy könyvvel kettőt-hármat a fejemre ütött, hogy ne
legyek olyan nagy szamár, mert itt hagy.

Azért vett fel a báróné, hogy ezt a gyenge, beteges fiut, ha valaki
bántaná: védjem, ki sokkal izmosabb, erősebb vagyok és ime, ő állott az
oltalmamra. Épen ezen gondolkoztam talán és e miatt szégyenlettem
magamat, mikor a báró szól:

– Miért nem rugta mellbe azt a semmirevaló embert? Taszitotta volna ki a
fogát. Oh, milyen gyávák maguk; csak a korcsmában s az utcán tudnak
verekedni. Láttam, mikor Bévárdi egy embert, egy hatalmas fiatal embert
össze vissza korbácsolt, a miért egy durva szóért az visszafelelt. Hát
nem tudta megmondani, hogy a kasznár urnak nincs igaza, engem meg ne
merjen ütni, mert megfojtom. Mire való akkor az embernek esze, ereje, ha
még egy állatnál is ostobább és félénkebb? Maga is ugy viselte magát,
mint egy szánandó eb. Maga mindig gyáva marad.

– Nem, báró ur – pattantam fel az eb szóra – én tudtam volna mit
csináljak, ha otthon vagyok.

– És itt miért nem?

– Mit mond a báróné, ha megtudja, hogy én verekedtem? S ujból?

– Nem az a kérdés, más mit mond: az ön szive mit mond. De igaza van
apámnak, hogy a köznépnek jóformán szive egyátalán nincs is.

A báró ilyenekben fölötte mód fejlettebb eszü volt, mint én; ő már a
harmadik kérdést tette, mikor én még az elsőre alig tudtam felelni.

– Meg fogja a báró ur látni, hogy nekünk van szivünk és mi nem félünk a
haláltól sem. Egyszer az apám testvére a szomszéd faluban cholerában
feküdt, de édes anyám meg otthon tifusban és mi gyerekek igen kicsinyek
voltunk még s apánk szegény. Meghozzák a hirt, hogy Károly bácsi az
utolsót járja. Apám rögtön kocsira ült s bár tudta, hogy a betegség
ragadós, s anyám se tehet semmit: elment, s még az estve ölében haza
hozta a testvérét. És meggyógyitotta. Hát ha mind elkaptuk volna a bajt;
hát ha elkapja anyánk: nem! mondá apám, első a kötelesség, a becsület.

– Jó. Szeretném látni, hogy itt mi volt a kötelesség, mikor magát
felpofozta az a gaz? Ez a becsület?

– Hogy a báróért eltürjem a méltatlanságot.

– Ez szép. No csak Sándor védje a gyávaságát máskor is igy: akkor
magából még igen derék ember lehet valamikor. De nem előttem.

Ha egy furkos bottal a fejem tetejére sujtanak: nem szédülök ugy el,
mint erre a kegyetlen szóra. – –

– Mily kevélyek vagytok, ha egy kis szép dolgot cselekesztek? mekkora
árt fizettettek érette: mily mélyen megalázzátok az embert, hogy
kiforduljon szivünkből képetek, mint a felpanaszolt falat szánkból!

Gondolhattam ilyenformákat, mert elhallgattam, s egy szót se válaszoltam
a báró – hiszem – szeretetteljes vagdalódzásaira. Kimentem a kertbe s
elővettem ajánló leveleimet, hogy – de hát anyám? hát akkor testvéreim?

Most elolvastam azt a levelet is ujból, a mit anyám csak négy nappal
ezelőtt küldött. Tolvajsággal vádolnak otthon, hogy a süket kertésztől
valami galambokat loptam volna és Bévárdi kasznár ur vádol, Ő keresi a
tanukat és ő sürgeti, hogy ez az igazság okvetetlen kiderüljön. Hiszen
eddig senki se vádolt, soha egy tűérőt el nem loptam; uram teremtőm,
hogy kerülök én most ebbe a lopásba? Mi akar ez lenni? Igaz, nagyon
szerettem a galambokat s a könyvemet oda adtam volna egy szép, fehér
gatyás galambért vagy dolgoztam volna érette akármit, de lopni – én? a
ki a bizonyitványaimban is a legjobbat kaptam mindig az erkölcsből.
Soha, se otthon, se az iskolában nem büntettek. Most még ki is
csaphatnak egy galambért, sőt a börtönbe is juthatok, mint az a szegény
zsidó asszony, a kit a papné, gyanuból – egy ezüst kanálért három hétre
lezáratott, hogy majd ott is halt meg.

Ez a pont, hogy ha lezáratnának: a tömlöcben én is meghalhatnék,
megvigasztalt.

Tudtam, hogy Bévárdi ur boszujából történik az egész, mert ártatlan
voltam, elsőben nem is féltem, hanem most emlékeztem, hogy Rizs tanár ur
szólott akkor, hogy a levelet kaptam – valami madártolvajról. És
összenevetett a feleségével.

Tisztán kivehettem, hogy a fellegek erősen tornyosodtak.

Egész ebéd alatt szomoru voltam nagyon; nem a durva bánásmódért, mert
azt szinte elfelejtettem már, nem is a báró igen sértő szavai miatt,
mert láttam a jóságos, szelid tekintetéből, hogy ő nem ugy értette
azokat, hanem a galamblopás nyomódott a szivemre.

Tudtam, hogy van egy régi tanulótársam, az özvegy Dúzs Jánosné korcs,
tolvaj, szabólegény fia, a ki pénzért vagy egy üveg borért mindenre
képes És haragszik is, hogy néhány hozzám szokott galambját
egyszer-egyszer nem adtam vissza.

Anyám irja a levelében, hogy a báróné igen lehordta miattam és bosszusan
panaszolta, hogy szivemben sok gyom maradt még és nem hiszi, hogy ki
lehetne mind irtani. – Miféle gyomok azok fiam? hol szerezted? Itthon
nem. Nem loptál-e valami kést, gombot vagy valamit az uton – Valld be és
én addig kérem térden állva a nagyságos bárónét, hogy a milyen jólelkü,
mert valóságos anyja a koldusoknak – hogy megbocsát. Mi az fiam: nálam
is a napokban gyomlálni kezdett. Azt mondta, én is olyan vagyok, mint a
fiam – – nálam is van mit gyomlálni. Mi ez?«

Mindezek most igen levertek.

Rizs tanár ur és a felesége is szokatlan nyájasak voltak hozzám. Egy-egy
ételből, a miről tudták, hogy igen szeretem – kétszer is tettek a
tányéromra. Tréfálkoztak velem, hogy milyen nagy fejem van, mint egy
tök, de mintha itt-ott ez a tök most be volna horpadva. Sohse busuljak.
A szamárnak is mentől többet ütik, fésülik, annál szebb a szőre.

Ilyen szavakat nem hallottam én otthon soha.

Rácz ur, ki most is – mint számtalanszor – nálunk ebédelt, nem győzött
ezeken eleget nevetni s a báró ur is egészen belejött a kacagásba. Az
apró, fehér kis kutyák mind a székekre, asztalokra szöktek s ugy
ugattak, mintha mindent értenének.

Egy percben elhatároztam, hogy fölkelek s inkább a legszegényebb módon
keresem kenyeremet, de ilyeneket nem tűrök tovább.

Ha nem ugrottam volna olyan hamar a hintóba! Most se Bévárdi urtól nem
kellene tartanom, se ennyi sértegetésnek nem volnék kitéve.

Pedig hogy irigykedtek reám tanulótársaim s az igazgató fiai, hogy én
milyen ur vagyok!

Minden fogás ételnél nagyobbodott a sértegetés.

Mikor már nem birtam és sirni kezdtem, Rizs tanár gunyosan oda nyujtotta
az asztalon át kezét és szólt:

– Tisztelt barátom béküljünk, de ne hogy ragadós legyen a keze. Én
gavallér vagyok s megfogom mutatni, hogy ebben nem is lesz hiány.
Megértett? Ezt a szót jól tartsa meg. Hát a galambok? Mi? Otthon furcsán
turbékolnak – tevé hozzá nagy röhögéssel.

Végre felkeltünk az asztaltól.

Otthon sokszor volt az ebédünk csak krumplileves, itt most öt tál étel –
óh, de az isten ilyen gazdag asztal mellé – mégis egy szegény fiut se
ültessen többé! Hagyja meg a szegényeket szegényekül és ne engedje, hogy
azért a falatért, a mit megesznek, minden hitvány, kedvét tölthesse
rajtuk.

Az én egykori értelmes, bátor és jó feleleteim napról-napra
zavarosabbak, dadogóbbak és silányabbak lettek. Elültettek a báró
mellől, mivel nem voltam többé reá nézve tisztesség és az igazgató-tanár
ur fia foglalta el helyemet. Most már a báró bátran olvashatta a leirt
forditásokat, kidolgozott számpéldákat, sőt azt is megengedte neki a
vallás és történet tanára, hogy a leckét ugy lesse és olvassa ki a
kalapja mellé tett könyvből, mint a gazdagabb, hetykébb fiuk.

Néhányszor megdorgáltam ezekért otthon, hiszen nem tudtam még akkor,
mekkora különbség van egy báró s egy szegény fiu között.

– Ne izetlenkedjék – mordult reám Ádám báró – a többi is ugy felel, a
hogy tud. Szuper mindig csal, pedig első és Balla is. Hát Rizs csak épen
annyit tud a görögből, a mennyit reggelenként bevág, egy árva szóval se
többet. Kivallották egymásnak a tanárok. Mit szégyeljek akkor én? A
bácsi (a történelem tanárát csufolták igy) millió szamarat mond egy
órán: Mária Terézia nagy férfiu volt, de József se maradt hátrább; mikor
őseink a szorosokon áttörtettek, megdördültek az ellen ágyui… no, ilyen
magyarázatok után nem vagyok bolond, hogy komolyan tanuljak. Vagy
hazudom?

Kénytelen voltam megvallani, hogy igazat beszél.

– De mégis báró ur – kérem – nagyságodnak más lesz a pályája,
oszlopember –

– Oh ne szamárkodjék, mi az az oszlopember?

– A ki jobb és többet tud, mint más és becsületesebb.

– Ezt hagyja el kedves gyermekem – a becsületet más valakitől kell
megtanulnom.

– Oh, báró ur – tört ki nyelvemen a szó – hogy érdemlem én ezeket?

– Hagyja, hagyja, maga mindenkivel összevesz és mindenkivel haragot tart
– holott – –

– Holott báró ur?

– Megtiltom magának Ilyés Sándor, hogy velem igy beszéljen. Tudja meg,
ma egy szót se beszélünk többet.

Kizöldült, kikékült, mintha töviseken járna, kapkodta a lábait és
csettegtetett az ujjaival.

Érzem, itt volt az idő, hogy ekép szóljak:

– Báró ur engem nagyon elárulhattak, kérem beszéljen őszintén, mondja
meg, mivel vádoltak, felelni akarok, mert én mindenben igaznak és
ártatlannak tartom magamat és sértegetéseket senkitől sem tűrök tovább;
a báró ur rosz uton van, holott a legjobban indult; ne fogadja el a
falábakat, lépjen saját lábaival, vesse el azt a sok hazug munkát,
dolgozzék velem becsületesen, a mint igérte és én fogadom a jó istenre,
hogy a báró ur édes atyja és a báróné ő nagysága édes anyja meg lesz
velünk elégedve. De igy, édes báró, nem élhetünk. Ez cudarság, ily
fedezgetésekkel a tanári kar megöli önt és önben azt, a kinek
oszlopemberré kell lennie.

Ily beszédre jött el az idő.

Fel is nyitottam a számat – de Rácz ur befogta.

– Megállj Ilyés – szólt az ő szép, csengő, érces hangján. Eljösz velem,
megengedi a báró?

– Oh, tőlem mehet a püspök ur – szólt nevetve és kikelve arcából.

– Jer.

És megfogott Rácz ur és vitt majdnem futva.

– Te szerencsétlen – kezdé, a mint beléptünk hozzá – tégedet tönkre tesz
az az átkozott paraszt hencegő modor.

– Nem hencegek, tanár ur.

– Épen most velem szemközt is hánykolódol. Te, ha akarsz, jó fiu lehetsz
és tudd meg: nagyon szerencsés. Nálunk Erdélyben, ha egy szegény fiu
beveheti magát valami mágnás családhoz, kész a szerencséje; lehet pap, a
legjobb eklézsiákban; professzor pompás fizetéssel és biztosan; ha
használja az alkalmat, meggazdagodhatik. De a modor, a jó modor
nélkülözhetetlen. Itt Magyarországon, ha valaki a te rendedből tud
valamit, egy kis esze van, szörnyü öntudatos, makacs, veszekedő,
uralomvágyó, nem akar ösmerni sem istent, sem embert. Hát várjon; előbb
jusson fel a fára, akkor eheti a legszebb gyümölcsöt; bottal verni le –
az nem ér pénzt. Te igy tész. Cudarul bántál Rizs tanárral,
megszégyenitetted. Szerencséd, hogy ő gavallér. De kérd meg, csókolj
kezet, dicsérd, abban nem tört még ki senki foga, emeld ki hatalmas
rendszerét. Jól esik az. Most ide figyelj, néhány verset fogok
felolvasni.

Hatot, de tizet is olvasott, éneklő erdélyi modorban.

Ma már mindenki ösmeri a Rácz Károly verseit. Cifrák azok, de rosszak,
hol Hugo Viktor, hol Goethe, hol Arany, hol az isten tudná kinek az
utánzásai – de hiresek.

– Nos? kérdé csillogó szemekkel. Tetszenek? No, ugy-e?

Néhány szót kellett mondanom. Mit értettem én akkor még a versekhez.

Nem volt megelégedve, legalább tőlem többet várt.

Kissé kedvetlenül dudorászott és olvasott még egy csomót.

Lelkemre kötötte, hogy vegyek fel egészségesebb modort, ráspolyozzam meg
a nyelvemet s ne azt keressem, hogy nekem mi tetszik, hanem mivel
szerezhetek kedvet másnak. A báró el van tőlem idegenedve, nem csodálja,
ne leckéztessem örökké, hanem mulattassam. Ő született ur, főispán, akár
miniszter. Ő egy állandóan teritett asztal, megrakva finom borokkal,
ételekkel annak, a ki okos.

– Sajnálnám – fejezé be jószivü tanitásait – ha elbocsátana, pedig
elfog, ha számitásba nem veszem, hogy Rizs gavallér s egy jó szóra
mindent megbocsát. A báróné husvétra okvetetlen itt lesz: akkorra
sorsod, fiu, elválik.

Kezét nyujtotta, hogy csókoljam meg, ehhez is szoknom kell. Erdélyben
szegény fiuk, sőt vén emberek is kezet csókolnak magasabb rendüeknek.
Hódolat, tisztelet, mindig kedves kötelesség. Légy hozzám hű, ne láss,
ne hallj; a mit láttál, temesd el, a mit hallottál, zárd a szivedbe. Mi
szeretjük a mulatságot, kártyát, egyebet; mellettünk te is jól élhetsz,
kellő modorral, simasággal, szolgálatkészséggel. Irásod nagyon jó:
verseimet ezentul te fogod tisztázni.

S miután egy nagy papirköteget és tiszta papirost átadott, kijelentette,
hogy ne féljek, mert jó modorral sokat helyre lehet hozni. Névnapok,
születésnapok – mind alkalmas eszközök, hogy általok szegény ember
emelkedhessék.

– Bemegyünk a nyáron Erdélybe, az a modorra nézve a legjobb iskola.

Egész hazamenet mindig a modorról gondolkoztam, melynek körvonalai
kezdtek előttem homályosan lerajzolódni. Otthon elővettem a szótárakat,
a görögöt, a latint, a németet, mert gondoltam, hogy valamelyikben csak
megkapom tiszta, határozott értelmét.

Ha egyik szótár utba igazitott, már a másik megzavart. »Ha az ember
valamit jól eltalál…« Ez ez. De hogyan találjam el? Egy azt is mondja,
hogy: erőltetett, mesterkélt dolog lenne. Gondolom is. »Finomság,
illedelmes ravaszság, melyet sokszor szerencsésen lehet alkalmazni.«… De
hogyan? Ezt nem mondja. »Mérték, a melyet nem lehet áthágni…« Érzem,
hogy – nem, nem, én a törvényt nem hágtam át. »Szélnek kedvire…« »Szőr
mentében…« Azaz sohasem mondani ellent? Hiszen akkor…

Volt az osztályunkban egy nagyon jó tanuló, valami igen szegény, rongyos
zsidó fiu, ki ruhájáról, sovány, elaszott ábrázatáról itélve, még nálam
is szegényebb lehetett. Ugy hitták: öreg Kohn, pedig fiatal volt.
Megkérdem ezt – gondolám. Ő soha senkit sem bánt, neki jó modora van és
okos, még franciául is tud: ő bizonyosan tud a modorról.

Elmentem hozzá.

Szűk, piszkos, nedves szobácskában lakott egy boltosnál, hátul az
udvarban, a tyukól mellett. Épen öt-hat kisebb-nagyobb gyermeket
tanított, kik rugták, csipték. De egy kövér zsidó asszony is ott ült
számtalan ékszerekkel.

Kértem, hogy ha végezi a tanitást, jönne velem néhány szóra.

A temető felé mentünk.

– Öreg Kohn – kezdém, én kérdeznék tőled valamit. Ha tudod, felelj nekem
tisztán.

– Felelek.

– Mondd meg nekem, mi a modor?

– Miért akarod?

– Erre van szükségem.

– Milyen modor?

– Jó modor.

– Hát ha száraz kenyeret kapsz vacsorára, megköszönöd és kezet csókolsz
gazdának is, gazdaasszonynak is. És vidám képet vágsz.

– Nem igy.

– Nem? Akkor hát az, ha jól pofon vágnak – ártatlanul: egy szót se
szólj.

– Ne tréfálj most öreg Kohn.

– Ha igérnek uj öltözetet és olyat adnak, mint ez az enyém, foltosat,
rongyosat, pecséteset és olyan bővet, hogy négy olyan ember, mint te,
elférne benne: ugorsz egy nagyot örömödben. Ez is a jó modorhoz
tartozik.

– Te gunyolódol, pedig én is olyan szegény fiu vagyok, mint te, Kohn és
lehetnél hozzám őszinte.

– Mit használok én valakinek az őszinteségemmel; hogy leszid s ha eddig
jó volt hozzám – elkerül. Mondd el nekem, ma mit ebédeltél, hadd
csókolom meg a fogaimat.

– Öreg Kohn, most már látom, miért hivnak tégedet öreg Kohnnak.

– Ugy-e? Csak gaz Kohnnak ne hivjanak, mert annak a szemét ütöm ki.

– Látod, ez a modor, az enyém is ez. És csak azt akartam tudni, jó és
helyes modor-e ez. Többet ne szólj.

Megvigasztalódva váltam el a kis öreg Kohntól, ki nem tudta mit akartam
s a nélkül hogy akarta volna – felfogása szerint – kimondta az igazat.

Tehát mégis jól cselekedtem a modorra nézve.

Ez megerősitett eddigi eljárásaimban. Becsületérzés, igazság,
egyenesség, tiszta munka: ez lesz a modor.

(Akkor még nem tudtam, hogy a ki ezekre elhatározza magát, legalább egy
jó hosszu időre, vessen számot a világgal.)

Most már még keményebben tartottam magamat. Kezeim közé vettem a bárót
mint egy eltévedt, tékozló fiút, s törekedtem hatalmasan ráncba szedni.
Gondoltam, ha ő kitette magát érettem a tanár urral szemben fegyverrel
és nem félt: akkor, ha jót akarok végezni, nekem sem szabad megijednem.
Mintha fáradtan sokáig ültem volna utazásom közben, valamely utszéli
akácfa alatt és igen-igen elmaradtam volna kitüzött célomtól, ugy
pattantam fel most tétovázásomból, s ragadtam meg az időt.

– Ide üljön a báró, vegye azt a könyvet, vigan, tanuljon; itt lesz a
félév, s a ki becsületes ember, megtartja szavát.

Tekintetemben vagy szavamban, mozdulataimban, hangomban volt-e valami
parancsoló: elég az, hogy Ádám báró bár duzzogott, hánykolódott,
fenyegetődzött, dörömbölt, karmolt – végre is napról-napra megpuhult,
nem mondom mint egy rugós csikó, de bizony tisztességgel essék – mégis
csak ilyenformán.

A forditásokat tűzbe dobtuk, a kész munkákat szétszakitottuk, s
leültünk, s néha éjfélig is eltörtük magunkat a munkával. A báró
felségesen aludt a munka után, de nem alatta, s izmosodott, szépült, és
vidámodott.

Nem engedtem, hogy a professzorokkal csavarogjon. Csak rá néztem, s
hiába hivták, azt mondta nem megyek.

Édes istenem, nem birtam az örömömmel. Én is vissza kaptam kedvemet,
érzelmemet, becsületesen feleltem, bátran. Előbb a tanulótársaim, majd a
tanáraim is kezdték mondogatni: ez az Ilyés megpendült. – Szuper, Balla,
Fekete, aligha le nem maradnak.

De a báró – oh istenem, milyen szépen haladt. Csupa tűz, elevenség és
mozgalom lett.

Pár hét mulva következtek már a vizsgálatok.

Hát engemet citálnak az igazgató-gyülésbe ilyen cédulával:

»Ilyés Sándor hetedosztályos tanuló, erdőháti születés, 17 éves, árva
fiu, lopás és sikkasztás miatt, február 2-án, d. e. 11 órára az
igazgató-terembe megidéztetik, meg nem jelenés esetében, kicsapatás
terhe alatt, átadatván további fenyitő eljárás végett a világi
hatóságnak.«

Sámuel hozta a cédulát, épen mikor ebédeltünk.

Rizs tanár ur mindjárt ott a vendégek előtt (mert vendég mindig volt)
fel is olvasta. Hajtogatta a fejét s igen nagyon sajnálkozott rajtam.

Pénzről, kanalakról, óráról, gyürűkről, arany gombokról suttogtak a nők.

– No ez fiu – fordult felém mosolyogva, mert nem tudta megállani, hogy
ne nevessen a tanár ur – csuf csáva lesz. De reménylem, meg fogom
mutatni, hogy bennem lovagias embert találsz. Maradj a helyeden, egyél,
még nem vagy elitélve, még a család tagja vagy. Sok parasztdölyf volt és
van benned fickó, de most láss példát arra is, mi a gavallérság,
nóbelség. Egyél.

Fölkeltem s kértem, hogy mehessek a szobámba.

Megengedték.

A bárónak tudni kellett erről valamit, mert sem meg nem ütődött, sem
védelmemre egyetlen szót is nem szólt.

Mit tehettem?

Megkeményitettem magamat; végig gondoltam tetteimen, s azt mondtam,
engemet az isten nem hagyhat el.

Egy köny nem jött a szemembe, de a szivem majd ketté hasadt.

Aznap én is kerültem a bárót, ő is mind kitért előlem. Egyszer-egyszer
láttam orcáján a régi zöldes sápadtságot és ajkán azt a furcsa kék
szint. S mintha lelte volna a hideg, mert mind a meleg kemencéhez
huzódott és reszketett.

Megjelentem az igazgató-teremben.

Nem irom le a tanárok arcát. Ne lássa őket ugy soha senki.

Különben talán csak én gondolom, hogy oly gunyosan, megvetőleg néztek
reám.

Felmutatták és felolvasták a Bévárdi ur vádlevelét, a helység
előljáróságának jegyzőkönyvét a kihallgatásokról, a tanukról, kik majd
mind azt vallották, hogy látták, mikor a galambot éjjel kivettem a
fészkéből és ugyanakkor egy fejszét is elloptam. Valami iratok
elsikkasztásáról is szóltak.

Az igazgató ur felém fordult:

– Fiu, ezek a vádak terhesek, a tanuvallomások nyomósak, bár nem
megdönthetlenek – nos, nos? mit szólasz ezekhez?

– Hogy ezekből semmi sem igaz.

Rizs ur oda tekintett a tanárokra és mosolygott és suttogta:
impertinens!

Egy hetet adtak, hogy tisztázzam magamat. Addig is – elmozditottak a
bárótól. Rácz ur fölkelt és kijelentette, hogy ő addig gondoskodik
ellátásomról, költségeimet viseli.

Ott az egész tanári kar előtt oda jött hozzám Rizs tanár ur, a vállamra
tette kezét és nyájasan mondá:

– Tudd meg, hogy ezt a kedvezményt én szereztem meg a számodra, holott
nem érdemelted meg és még jobban is megfogom mutatni, hogy gavallér
ember vagyok. Sziv. Tudod-e mi ez: sziv. A mi neked fickó nincs.



V.

A jó utra térek.

Most már oda képzelhettem magamat a pálfalvi uton az erdőszélbe, a hol a
szép, meleg szeptember végén, egy kora reggel édes anyámmal és
Juliskával üldögéltem, a legszebb reményekkel tekintve a jövőt és a
legjobb kedvvel és étvágygyal törögetve a jó anya sütötte fonatos
kalácsot. Nem marasztott volna Öreg-Teleken senki, ha azonnal véglegesen
fölszedem sátorfámat és bucsut mondok minden rendü ismerősömnek.

A bárót elvitték a professzor urak egy gazdag odavaló urfihoz, ki rosz
erkölcsü, korhely tanuló volt ugyan, de a kinek szüleinél sürűn
báloztak, névnapoztak, hangversenyeztek és – kártyáztak az előkelőbbek.
Azt akarták, szó nélkül váljunk el, vagy hogy egy tolvajjal még csak
kezet se szoritson. Künn a város végén, közel a szőlőkhöz s a nagy
nádastóhoz, egy parasztemberhez tettek, kinek már nagy, felnőtt
legényfiai és férjhezmenő leányai voltak.

Az volt a kötelességem, hogy az öreg asszonynak, ki állandóan az ágyban
feküdt és nem is remélte, hogy valaha még fölkeljen – reggel, délben és
este imádságot olvassak s bár reggel és estve, de estve bizonyosan és jó
sokáig énekeljek.

Szives jóindulattal voltak hozzám, csak mindent szorgalmatosan elzártak
előlem és minden léptemre gondosan vigyáztak. Észrevettem, hogy
éjelenként a legöregebbik leány, Zsuzsánna fölkel, minden zsebemet
kikutatja, aztán oda csoszog az öreg asszonyhoz és a fülébe sugja:
lelkem, szülém, én most se találtam a zsebében semmit.

– No jó – s ezzel a vizsga megszünt.

Én tehát felügyelet alatt való rab voltam. Miért? mert rosz modorom
volt, s szerettem volna, ha a bárót egy kis rendre tanithatom, a mit
azonban a tanár urak paraszthencegésnek vettek.

Irtam minden ismerősömnek Erdőháton, hogy mondják meg, mit tudtak rólam,
de valaki ugy elzárhatta az utakat, hogy eleinte még az édes anyám
leveleit se kaphattam meg. Csak azzal kellett maradnom, hogy várjak, a
lopás egészen reám van sütve, a báróné el is takarittatta anyámékat a
kertészházból, de annyit kivitt a biróságoknál, hogy engem még nem
csuknak el. Talán husvétkor vagy pünkösdkor vagy a nagy vakáción fognak
bezáratni.

Teremtő isten, nem sok hija volt, hogy meg nem bolondultam. Talán ha nem
imádkozom és énekelek az öreg Kusztora Pálnénak annyit és hovatovább
lelkesebben nem veszem a zsoltárokat: elvesztem az eszemet, mielőtt az
óra üt vagy a nagy tóba ereszkedem.

A nagy tó mély is volt, kevesen is jártak a partján s csak gyenge
jégkéreg boritotta, mert az idő már március felé járt: felette könnyen
el lehetett volna benne végezni egy szerencsétlen életet: de az állott
előttem, ártatlan is vagyok, meg ha igy pusztitom el magamat, soha sem
veszi le rólam senki, hogy csakugyan gazember voltam és Bévárdi urnak s
a gavallér Rizs tanár urnak tökéletes igaza volt.

Apám is olyan különös módon halt meg, hát én is ugy menjek a másvilágra?
Majd ott, ha apámmal találkozom: nem az lesz-e az első kérdése:

– Lássuk Sándor, bosszut állottál-e érettem, a miért Ladár István báró
(no kimondom a dolgot!) pár száz forintokért uzsora utján mindenemtől
megfosztott? Igy mertél te ide jönni az isten elé, te kölyök?

Mintha hallottam volna ilyenkor apámnak s a másvilágiaknak szavát: te
tolvaj… tolvaj! Takarodol innen azonnal.

És anyám is, a testvéreim is mit szólanának? Én vagyok a legöregebb
testvéreim között, ma-holnap tőlem várnák, hogy segitsek rajtuk, s igy
csaljam meg őket is? Mikor semmi okom sincs erre a nehéz cselekedetre.

Nem tagadom, ezeket a gondolataimat az is szülhette, hogy Kusztoráék
szörnyü vékony kosztra fogtak. Egy kis kenyér reggel, délben egy tál
leves, estve nem is tudom mi, mert mire hazakerültem, már ők
megvacsoráltak.

Eszembe jutott ilyenkor az öreg Kohn, kinél én mégis szerencsésebbnek
tartottam magamat, mert egészen hittem, hogy ártatlanságom ki fog mennél
előbb derülni s én a báróhoz visszakerülök.

Azt az isten, a ki van, meg nem engedheti, hogy semmiért valaki
elveszitse becsületét, kenyerét, egész ifju életét. Az imádságok is mind
egytől-egyig ezt bizonyitották. Megvallom azonban, hogy az olyan
imádságokat, melyek igy szóltak: »Hálát mondunk neked, életünknek adója,
örök jóság, örök szeretet«, különösen vettem. »Ki mérhetné meg jóságod
feneketlen tengerét? Ki tudhatná számba venni adományaid sokaságát – –
Ezekre fejem megkábult s ugy láttam, hogy itt az isten ki van csufolva.

»Oh isten! most, midőn a tél puszta ábrázatján oly döbbentő vonásokban
látjuk a változás törvényeit, most serkents minket, hogy az ifjuságban
szerezzünk tiszta erkölcsöket, feddhetlenséget…«

Mikor ezeket olvasám Kusztoránénak, a kampós botjával megbökött.

– No fiacskám, ezeket a drágalátos tanitásokat igya be ám a szive jól.
De persze otthon édes szüléje elfelejtette, hogy mire kellene oktatni a
csemetéket.

– Nem, néni, az én édes anyám nem volt rosz asszony, mi mindnyájan jók
voltunk, csak igen szerencsétlenek. És én is…

– Persze – dörmögé az öreg, folytassa csak fiacskám és megmutatta: hol.

»Oh mily boldogok vagyünk mi, oh Atyánk, hogy benned való örömeinket az
idők változása el nem veheti; mily boldogok vagyunk, hogy a rosz emberek
rajtunk erőt nem vehetnek s hogy örökké gyönyörüséges mezőkön
legeltetsz…«

Félre löktem a könyvet, kimentem és sirtam, hogy az imádság is tele van
hazugságokkal!

Mondtam tán erről valamit az öreg asszonynak, mert a pap, főtisztelendő
Tóth Xavér ur, ezekben a napokban magához rendelt.

– Mit áll ott az ajtóban – kiáltott reám, kövér, előre nyuló hasán
tartva a vastag pipaszárat – mit alázatoskodik? Nem most, akkor kellett
volna jobban meggondolni a dolgot, mikor kezünk a tiltott portéka után
nyult és megszoptuk a mézet és nem ma? Álljon egyenesen.

Sétált fölebb, alább diszes, jó meleg fekete köntösében,
meg-megcsikorgatta a csizmája sarkát és apró, éles szemeivel nekem
döfött.

– Én jóakarója, azaz jóakaród vagyok. Tudod-e? Mi Felelj.

– Tudom.

(Még eddig nem tapasztaltam.)

– Igen istentelen vagy. Ne beszélj, hallgas. Igen istentelen vagy.
Jársz-e templomba.

– Mikor az osztály.

– Ilyen fráternek többször is kellene. Hogy áll az a lopás, beszéld el,
a testvérem irt, ugy mondja, hogy mi… mi…

– Én sohasem loptam.

– Minden tolvaj igy beszél. Szegénynek pedig meg kellene magát becsülni.
Valld ki a dolgot – ülj le. Segitek rajtad. Öcsém dicsér és nem hiszi, a
mit rólad beszélnek. De nekem egészen tudnom kell a környülállásokat Mit
loptál? pénzt? mennyit? ezüstöt? aranyat?

– Semmit főtisztelendő atyám!

– Kutya teremtette, hát velem szemközt is igy hazudozol? Nem jobb volna
azt mondani: Csókolom a kegyes kezeit főtisztelendő atyám, loptam, a
sátán rávitt, három tallért loptam, vagy ötöt, de nem teszem többet… Mi?
nem tudnád te nekem igy bevallani a dolgot? Én akkor átirnék a
professzoratushoz, az egy kis büntetést alkalmazna reád, te kikerülnél a
kalodából, tanulnál a magad kárán és szégyenén és ember lehetne belőled.
Igy, huznak, vonnak, mindenki megvet s ott lehetne a szép eszed, mert
azt dicsérik – a kutya is el fog kerülni.

Mellém ült. Szuszogásával és vastag vállaival majd agyon nyomott.

– Halljuk hát édes fiam, hogy hol és miként esett?

– Nem, főtisztelendő atyám, én semmit sem mondhatok mást, mint hogy
ártatlan vagyok.

– Szerencsétlen! Hát nem tudod-e, hogy a biblia szerint odafönt a
mennyben nagyobb öröm van egy gonosz megtértén, mint 99 jó cselekedetén:
hát nem akarsz te örömet csinálni az istennek?

– Igy nem tudok.

– Rosz ember maradsz öcsém. Én, látod, a lelkemet adnám éretted,
gyermekemnek fogadnálak, büszkeségemet találnám abban, hogy
visszavezéreltelek az igaz utra, de ha neked jobb a bűn, mint a fölséges
megtérés, hát eredj utadon. Ha te meggondolnád magadat: én, szeretett
gyermekem, tárt karokkal fogadlak.

Elbocsátott.

Arról, hogy mit eszem, van-e ruhám, egy darab könyvem, egy szót se
szólt. Csak hogy térjek meg és mondjam, hogy loptam. Ebben nagy örömét
találta volna ő is és mondá: az isten is.

A papok meg az imádságos könyvek láttam, hogy egészen egyformák.

De hát hazudjam? Akkor kedvesebb lennék? Mondjam, hogy loptam, akkor
szerencsésebb ösvényre lépnék? Valjon visszanyerném régi jó állásomat –
mert kinzott az éhség – a báró jobban biznék bennem? S a tanár urak nem
tartanának hencegő parasztnak? Anyám visszajutna a kertészházba? Bévárdi
megelégednék, hogy bosszut állott rajtam s nem üldözne tovább?

Ezek a kérdések sokszor megkörnyékeztek és sokszor ingadozó állapotban
találtak.

Láttam, hogy Kusztoraék mindennap hordják a szőlőkből a karót és senki
sem fogja meg őket és jó melegek a szobáik; láttam, hogy a báró jól
felel a puskából és a lesésből és kapja a dicséreteket, mig engemet egy
hibáért leszamaraznak; láttam, hogy onnan hazulról mitsem kapok, csak
kesergő leveleket, de fölmentő vagy igazságomat kideritő iratot egy
betünyit sem; láttam, hogy osztályomban azok, kik egész napot ültek
carcerben, ezáltal semmit sem vesztettek; hogy a kik szemtelenül
odamondogatnak a tanároknak, azoknak több a becsületük, mint nekem:
mindezek arra serkentettek, hogy egy ügyes hazugsággal vessek véget e
kinos állapotoknak. Isten előtt – tanultam a sok imádságból – kedves
ajándék a töredelmes sziv: hát az emberek előtt is ezzel lehetne
boldogulni?

Igy tépelődtem, gyötrődtem, keresve az utat, melyen a miket
elvesztettem, föltalálnám, mikor bodultságom, kétségbeesésem Rácz tanár
urhoz vitt.

Rácz tanár urat épen sirva kaptam.

Mit sir? kit sirat? S visszaakartam huzódni.

– Te vagy Sándor? – kérdé jóakaró tekintettel.

– Én, tekintetes tanár ur. De roszkor jöttem.

S menni akartam.

– Maradj. S oda tolt elém egy hosszu, hosszu verset.

»Cipruslombok kedvesem sirjára.«

S ugy hullottak a nagy öreg könyjei, a mellett azonban folyvást
mosolygott, borzolgotta előre-hátra kevés, gyér, szőke haját s igen
elégedetten járt-kelt a szobában, még dalolt is egy bus nótát. Tehát
egyáltalában különös módon gyászolt.

– Meghalt? – kérdém, olyan szomoru hangon, hogy ő arra fölkacagott.

– Együgyü! vén szamár te! Hát nem szoktál te verseket olvasni? Nem
ismered te Bajzát, Kölcseyt, Petőfit, Tóth Kálmánt, Lévayt? Azok tele
vannak könynyel, búval, gyászszal. Ez költői szokás, egy nemes jog.
Fölállitjuk az eszményt, azt halálra üldözzük s mikor meghalt:
elsiratjuk költőileg a legmeghatóbban. Nem az a kérdés: a leány
meghalt-e valóban – Panna, Sára, Jutka, Evelin, Elvira, Tilda, Laura –
legegészségesebbek lehetnek és talán mit sem tudnak rólunk – hanem azt
keresi a kritika: a vers milyen.

– Csakhogy a tanár urnak senkije sem halt meg, istennek hála – mondám
megvigasztalódva.

– De lehet azon a versen sirni, az a kérdés? Olvasd.

Olvastam.

– Nos?

– Azt gondolom sok falusi leány tudna ezeken sirni.

Megölelt és ő maga olvasta el a legmélyebb bánattal.

Majd rátért lassacskán az én ügyemre.

– Én nem hiszem, hogy loptál volna, sokkal együgyübb és pedánsabb vagy –
kezdé. De megölt a modor. Erősen erkölcsösnek, igaznak tartod magadat,
meglehet vagy is – de az fiu, kiállhatatlan valami. Olyan embernek egy
barátja sincs. Hogy igyék, bolondoskodjék, szamárkodjék, korhelykedjék
az ember az olyan faszenttel, a kinek mindig arra áll a szája: én nem,
oh, én soha – mit gondol? Lophattál volna nem galambot, de akár lovat,
csak kellemmel tetted volna, izléssel, finom modorral, senki se keresné;
kidobhattak volna korcsmából, lebujból, csak elegánsan szedted volna
magadat össze; csalhatnál, hazudhatnál, hisz az egész okosabb rész ebből
él, csak szellemmel, gráciával fiu és szerencsét csinálsz vala: de igy,
ezzel a förtelmes daccal, egyenes, követelő modorral el fogsz veszni. Te
fiu, én szeretem az ifjuságot, hisz költőnek szült anyám, én adok neked
jó tanácsot, hanem kikötöm, hogy az utolsó betüig megtartsd.

Pipát keresett, kapott is egy szutykos, fekete selmeci pipát,
rágyujtott, az az próbált, mert szörnyü rosz lehetett a szár: addig én
elgondoltam, hogy bevallom, a mivel gyanusitanak, ha akkor szerencsésebb
lennék…

– Tekintetes tanár – indulék tapogatódzva – a báró ur valjon…

– A báró, hm? a báró egy pompás kölyök.

Csettegtetett ujjával a tanár ur, vidám nevetés közt.

– Már négyszer volt részeg, de pompás részeg, csókolni való. Alig tudtuk
kivájni egy köpcös nymfa hatalmas karjai közül. Rizs Lajossal ugy
táncolt, mint egy kóbor szinész a mecenása kedveért valamely csárdában.
Igen jót tett neki, hogy a vaskörmeid közül kiszabadult. Legyen ember,
hus és vér. Van elég pénze, élvezzen, mulasson és bizony fizessen. A
dicsőséget, népszerüséget, tiszteletet ingyen nem adjuk.

– De a báró ur gyönge…

– Mit kiáltasz ekkorát?

Nem is vettem észre, hogy haragomban kiáltottam. Bocsánatot kértem.

Egy kis lumpolást jó társaságban, a tanáraival…

– De József-napkor is reggel ment haza, a vallástanár ur nevenapján.

– Ki kéri számon tőled? Szegény bolond fiu, te most is azt gondolod,
hogy az ő mentora vagy. Lehettél volna, ha szavamra hallgatsz. Ismerek
egy hires irót, az lopott, mint rab: utcát söprött s ma a legelőkelőbb
körök kedvence, grófok barátja. Hallod ezt fiu?

– Hogyan? kérdém akaratlanul, mohó kiváncsisággal.

– A jó modor.

– De kiszabadult?

– Természetesen.

– És a grófok barátságukba fogadták?

– Természetesen még jobban.

– És most jó dolga van?

– De pompás, miniszter a barátja – mindenható.

– Istenem! Tanár ur – én loptam – vetettem oda e szót kábultan, minden
tagomban reszketve.

– No? simult hozzám közelebb a tanár ur. Légy őszinte Sándor, ez az első
ut arra, hogy becsületes emberré válj. Mondd el a dolgot apróra,
körülményesen. Nagyon szép, hogy bizodalommal voltál hozzám és legfőkép
én hozzám. Ezt, azt gondolom meg is érdemeltem tőled. Beszélj, örömömre
fog válni, ha a társadalomnak visszaadhatlak. Te még ifju vagy, az első
botlást mindenki megbocsátja, ha ezután alázatos, alkalmazkodó,
engedelmes, jó modoru ember lész. Rizst nagyon-nagyon szépen megkéred,
azután mindenben a parancsolatát lesed, ő igen gavallér, határtalan
jószivü, de a dacos, pökhendi embert nem állhatja. A bárónénak irunk, a
vén igazgató fiát visszaküldjük Ádám mellől, hogy ne spicliskedjék
ellenünk, a báró megbocsát, de azt mondom: feltétlen megadás
mindenekben. Nos, hát loptál és valami iratot sikkasztottál is? Szegény
bárány!

Oh, uram teremtőm, hogy ragyogtak a tanár ur szemei. A kezeit hogy
morzsolgatta s engem hogy simogatott.

– Előlről kezdd, őszintén, ne hazudjál. Legjobb embered előtt állasz.

Szivart keresett magának is, nekem is. S bár eddig még sohasem
szivaroztam, erőnek erejével rá kellett gyujtanom.

Kezdtem valamit össze-vissza beszélni, de mert egy szó se volt igaz, nem
tudtam megkapni a rendjét.

– Megállj, átküldök Lajosért (Rizs tanár ur) vegyünk az egészről
jegyzőkönyvet, legyen egyszer a lábunk alatt biztos alap.

S az inast átfuttatta azonnal a tanár urért.

A halálos beteghez nem mehet nagyobb gyorsasággal egy lelkiismeretes, jó
doktor, mint Rizs ur hozzánk a hogy jött.

Fujt, zihált, alig tudta hova üljön és mit tegyen.

Előbb megvető pillantásokat vetett reám, mint tolvajra, s a ki mégis oly
fennen hordtam az orromat, majd, hogy meg ne riaszszon, nyájaskodni
kezdett.

Ilyenformán készült otthon Gergely Náci a kovács és hires böllér a
disznóöléshez. Simogatta a disznó hátát, nyakát, szép szavakat
mondogatott neki, miközben jól elrejtette az éles, hosszu kést. Topogott
mosolyogva, a szájával csömcsögve a válu körül, holott már egyik kezében
erősen tartotta a vaskampót, a melylyel a szegény ijedt állatot
megragadta egy pillanatban s izmos karjaival kirántotta. Eddig tartott a
barátság.

Most megvillant a széles pengéjü kés, kibugygyant vastag sugárban az
ömlő fekete vér és Gergely nagyokat rugott a jószágon, hogy a testben
egy csöpp vér se maradjon. Igy jó.

Egészen ezt a rettentő játékot végezték velem is a tanár urak.

Rizs ur egyik kezében volt a széles éles kés, a másikban a vaskampó;
Rácz ur a vérvevő fazékkal szorgalmatoskodott.

Jegyzőkönyv felvétetett 186* március 24-én Öreg-Teleken Rácz Károly
tanár magánlakásán. Ügy: Ilyés Sándor tanuló lopási és sikkasztási
bűncselekménye.

1. Kérdeztetvén Ilyés Sándor által, miként történt az erdőháti lopás és
sikkasztás: vádlott, önmagától, minden szellemi és anyagi kényszerités
nélkül a 2-ik pont alatt következőleg vall…

Felolvasta előttem Rizs ur.

– Ezeket vallod-e?

– Igen.

– A jegyzőkönyvet aláirod-e?

– Igen.

– Ird igy: »Ezeket vallottam önkéntesen, minden szellemi és testi
kényszerités nélkül, megnevezett tanuk előtt: én Ilyés Sándor tanuló.«

Még egyszer végig futott a szivemen, hogy ez mind hazugság, én istenem
mi lesz ebből? Szerencsésebb ember leszek-e most már csakugyan?
Édesanyámékon segitek-e ezáltal? Nem fognak-e most kicsapni, elzárni és
nem teszem-e most önmagam saját kezeimmel magamat tönkre?

– Most ne tétovázz. Nincs idő, a dolgot bevallottad, ez csak formalitás
– nógatott Rizs Lajos ur, kipirult arccal és látható jó kedvvel.

– Ártatlan formalitás – biztatott Rácz ur, kezével szemeit eltakarva.

Nem tehettem mást, aláirtam, a mint parancsolták.

A nélkül, hogy csak egyetlen tekintetre is méltattak volna: kiküldtek az
előszobába.

– Hitvány gazember most a kezeimben vagy – kiáltozott, dörömbölt oda
bent Rizs ur. Hát ez a tolvaj mert oly szemtelen arrogans lenni? Ki
gondolta volna! Rögtön igazgató-gyülést hivatok; kicsapatom; de
megcsapatom, átadatom a világi hatóságnak – porrá kell törnöm egész
életére. Ő mert, még ő mert engemet az osztály előtt megszégyeniteni, de
mellbe rugom. Hah! ez pompás, irtóztató elégtételt veszek.

– Nem lehet – mormogá Rácz ur.

– Miért?

– Mert teljes bizodalommal volt irántam, feltétlenül adta meg magát.

– Ugy? Te talán azt akarnád, hogy most vegyem vissza a házamhoz?

– Igen.

– Legyen a báró mentora?

– Miért ne.

– Hallatlan!

– Semmi hallatlan. Ez a fiu mindent tud, véletlenül magam beszéltem el,
hogy mit csináltunk Ádámmal –

– És te lehettél oly szamár?

– Nem, csak őszinte, nyilt, a minő egy költő tartozik lenni mindenkor.
Te gavallér vagy – a fiu feltétlenül szolgád, ha kell rabod lesz. Most
már kezünkben van. Jól tudja, hogy azt tehetjük vele, a mit akarunk,
bármely percben megsemmisithetjük, mint ő a báróné előtt minket.

Behivtak.

– Ilyen óriási ostobaságot csak egy poéta mondhat és tehet. Hivasd be.

– Térdre fickó – orditott Rizs ur, ide elébem. S lenyomott a földre.

Jézus Mária!… én letérdeltem és kezet csókoltam! Rizs urnak!



VI.

Otthoni események és sorsom eldőlése.

Kedves fiam Sándor!

Mi itthon, kedves gyerekem, istennek hála, jó egészségben vagyunk,
csakhogy igen nagy bánatban, a mit hasonlóképen neked is mindnyájan
tiszta szivből kivánunk, ki vévén, hogy a mi fájdalmas szomoruságunktól
és leverő bánatunktól oltalmazzanak az fennvaló magas Egek. Szerelmes
gyermekem ugyan szállj magadba: mit tettél? Mert a gyászos hir, mint a
sebes szél, futvást, pihenés nélkül sietett hozzánk. Hát a Krausz süket
kertész galambjait – oh, vesztek volna pokolba azok a galambok – te
loptad volna el? Hiszen nem tudtunk mi arról semmit. Mikor eshetett az?
Teremtő egy atya isten! ezért voltál te hát elmeneteled előtt mindig
olyan bus! Maga a nagyságos báróné adta tudtunkra, hogy rögtön
kitakarodunk a házából, künn áll a bivalos s a mi együnk-másunk van,
eltakarittassam iziben. Bévárdi ur nagy kevélyen ugy hányta vetette a
portékáimat, hogy a nagy tükör is összetörött és vele szerencsénk, s a
diófaasztal háromba hasadt, az a drága, 24 személyre való jószág, a
melyikért apád halálakor Simli zsidó husz darab huszast igért. Most ott
van az is. De a poharaink, csészéink, kinek a füle, kinek a szája! oh,
hogy soha galambra ne tetted volna a kezeidet. Nem mondtam-e mindig:
Sándor megadod te annak az árát még egyszer, hogy te azokért a hitvány
galambokért még a negyedik határba is elcsavarogsz, minden kis krajcárt
azoknak a gyomrába tömsz. Nem jobb volna egy pár malacocskát hizlalni
vagy péntekenként gabonát szedni nyereségre, mint más szegény fiuk. Nem,
én nem uzsoráskodom – mondogattad. Most im, ehol! hova vittek a
drágalátos madaraid! De még a padláson háltál volna velük, a fészkeik
mellett tanultál, minden idődet ott vesztegetted el. Hanem csak ne
loptál volna bár! Hát erre neveltelek én tégedet, ezért imádkoztam én
éjelenként olyan áhitatosan a jó istenhez, hogy te belőled embert
formáljon, a kit a többi testvéreid bátran kövessenek, a kiért engem
megbecsüljenek, egy szegény, szerencsétlen öt árvával elmaradott özvegy
asszonyt valahol befogadjanak, mert a mészáros Rozika örömest el is ment
volna hozzád s milyen módunk lett volna akkor!

S szent isten! mire jutottam. Mikor szültelek, karácsony másodnapján
délután három órakor, nagy fergeteges havazásban, a szél egy kis
fióka-galambot vert az ablakunkba. No, mondom, ez istentől jel, hogy ez
a gyerek holtig becsületes ember lesz. Igaz, a csizióban a kosjegy, a
kiben születtél – mást mondott!

Bévárdi ur azt mondja, hogy sikkasztottál is, a Tóth professzor ur
levelét, a mit a bátyjához irt és veled küldött el, s a mibe valami
pénzek is lettek volna zárva – elsikkasztottad, s a pénzeket
elkorcsoskottad. Uram istenem, hát már ilyen hamar a boritalra kaptál
volna? Nem az én fajtám, az Ilyések vére, a kik mind jobbadán
részegesek, kártyások és fajtalan életüek voltak. Apád, igaz, hogy
elütött tőlük, de vele is volt elég bajom. Fejes volt, nyakas volt, s
ugy szedte rá a báró s vitte el mindenünket.

Most már mit csináljak én, hova forduljak, egy olyan gyerek anyja – de
ne sirj, ne busulj lelkem jó fiam, nem hiszem én, hogy te loptál volna,
megérezte volna azt az én anyai szivem. Kiláttam volna én azt a te
szemedből, hanem a levél – oh fiam, fiam! Ugy-e elvesztetted? mert az
istenre mernék megesküdni, hogy elvesztetted, akkor vesztetted el, mikor
a péli kutnál a juh-akol mellett ruhát váltottál. Felkapta a juhász,
megtalálhatta valami vándorló legény s most az ő részeges torka miatt
kell az én drága szülöttömnek szenvedni. Nem fiam, azért ne busulj, a
mig én élek, a szent szűz előtt, addig imádkozom, mig minden ki nem
világosodik. Minden bucsura elmegyek, minden processiót végig könyörgök,
a hőgyeszi kápolnába minden héten alamizsnát vetek, halottak napján a
legnagyobb ellenségnek sirján gyertyát égetek; nem lehet az, hogy az én
Sándorom megfeledkezett volna mi rólunk.

Kijöttünk a temető-sorba, az öreg Hegedüs uram házába. Ne félj, ha kicsi
is szobánk, elférünk benne, gyere haza, a mágocsiak most is itt jártak
Juliannakor; mester kell nekik, azt mondták, az én familiámért egyben
megválasztanak. Hadd ott fiam azt a sok rosz embert, szegénynek szegény
a szerencséje, ha netalán tán valamiben hibáztál volna is: egy hibát
megbocsát a jó isten, leimádkozom, lesirom én azt, meglásd gyermekem,
még boldogok leszünk.

Akkor vert meg bennünket az isten, mikor apád, – nyugodjék a szegény
feje! – Erdőhátra jött, a bárótól árendát vett s hogy a rosz esztendők
csomósan jártak, s nem tudott fizetni – nagy uzsorára kölcsönért
folyamodott s a kétszáz forint elvitte mindenünket. De hogy egy báró –
hagyjuk el, ha isten ugy akarta, ha a jó isten inkább találja örömét
abban, hogy a bárók gyarapodjanak, a nagy fák jobban növekedjenek: mit
érne minden zúgolódásunk. Azt mondja a jó Snájder rektor ur is, a ki e
levelünket – isten áldja meg – irta, s a kit a báró hasonlóképen jól
behuzott egy darabocska feles kukoricafölddel. Gyere haza, nem jó
urakkal egy tálból cseresznyét enni: lám, mig itthon voltál az én
szárnyaim alatt, senki se bántott, senki egy rosz szót nem mert volna
rólad mondani – s most, a hogy az asztalukhoz ültél: tolvaj vagy,
tömlöcre való vagy!

Elmegyünk innen fiam Baranyába, vagy a világ végére, csak ne
szomorkodjál, az eszedet el ne veszitsd, valami rosszat ne tégy – mi
istennek hála itt a temető mellett jó egészségben vagyunk; olyan szépen
ide látszanak a keresztek; a kalvárián, a két latrok között, urunk Jézus
Krisztus mikor erre néz felénk a könyes szemeivel, mintha mondaná: látod
jó asszony, én is igy szenvedtem, én is tömlöcre vettettem,
megcsufoltattam, pedig jól tudja az én Atyám, a ki mindeneket lát, hogy
ártatlanul.

Kedves Jézusom! Köszönöm a szép, édes szavaidat, koszoruzzon meg a jó
isten minden dicsőséggel, a mért a szegényeket meg nem veted, egy-két
bátoritó szóval vigasztald meg azt a szegény gyermeket is, csak haza
jöhessen, csak egyszer köztünk lehess fiam, ne félj, mert majd kikeresem
én a te igazságodat. Mészáros Rózika tisztel, csókol, minő derék szép
leány, de milyen dolgos, jószivü; te fiam siess, ha megirod, elébed
megyünk a Dunáig. A mágocsiaknak rektor kell…

Erdőháton, 18.. április 17-én.

Özv. Ilyés Sándorné. (Johann Schneider luth. tanitó.)

A levél végén édes anyám irásával e szavak állanak:

Ha haza érsz, első gondod legyen, hogy a jó Snájder urnak ezt e szép
levelet nagyon szépen megköszönd, mert megérdemli. És Mészáros
Rózikáékhoz Juliskával elmégysz, de elmegyünk együtt. Sötér Pistától
küldöm ezen soraimat, és ezt a kis elemózsiát, költsd el jó egészséggel,
de keveset beszélj vele, katona volt, nagy ravasz. Az uton józan légy,
nehogy igyál a poharából. Szálljatok meg a Köblösz uram bátyáméknál, az
akart engem elvenni. Ne busulj gyerekem, megsegit a jó isten. Ne szólj a
lopásról, azt mondd: Mágócsra hivnak ki tanitónak, a mi igaz is –«

Hogy mi a levél tartalma, hiába akartam eltitkolni: nem volt hozzá
elegendő erőm. Minden, minden egyszerre a szivemre nyomódott, az az
öröm, hogy istennek legyen hála, édes anyám mégis nem hiszi el, hogy
loptam és sikkasztottam s az a szégyen, hogy épen ma dől el a sorsom,
kicsapnak-e vagy a mint Rácz Károly tanár ur biztat – megbocsátanak, és
visszatesznek a báró urhoz.

Lehetetlen volt megállani, hogy ne sir jak, az ablakhoz mentem, hogy
Sötér Pista bácsi ne vegye ki az arcomból a valóságos állapotokat, de
mig én szivem szerint keseregtem, a vén Kusztoráné (még mindig ott
laktam) oda intette Sötért és suttogva elmondta a dolgaimat: a gyerek
nagy bajban van, lopott, aligha le nem zárják, de meg is vesszőzik.

Hirtelen odafordultam:

– Az nem igaz – kiáltám.

– No akkor ugyan jó, hogy épen most vagyok itt – nevetett Sötér Pista. –
Ne féljen Sándor, tudok én olyan orvosságot, hogy a vesszőzés alatt akár
a legszebben alhatik. Mikor vesszőzik? Ma, vagy holnap? Csak két jó órám
legyen a stróf előtt, ellátom én magát mindennel. Ecetes korpa, jó rozs
korpa, ha volna prófunt korpa – az az, de ha olyan nincs, eresztek belé
egy fél fertály söprő pálinkát és egy kanálnyi szinmézet. Ezzel
megszitatom jól a lapockáit, mert a vessző különösen arra jár, de persze
a deákot másutt – s nagyokat röhögött. Ne busuljon, ugy elkészitem én a
padhoz, mint a menyasszonyt édes szüléje a lakodalomhoz. Ejnye, ejnye,
hogy ilyen szerencsésen érkeztem.

Oda jött hozzám s kezdett tapogatni.

– Ne bántson, hagyjon békét, mondtam, hogy nem igaz.

– No, no, ne szemérmeskedjék, először Milanóban én is ugy voltam. Azt
hittem, szégyenletemben soha haza nem megyek. Micsoda? még jobban
szerettek a barátaim; az a katona-élethez tartozik, mint a vitézkötés a
nadrághoz. Becsületes embernek mai világban mindent meg kell próbálni.
Hát azt Sándor meg se nézi, mi van a tarisznyában? Mi? kolbász ám ez,
tapogassa csak. Ez meg a pogácsa. Csak a szaga micsoda fáin. Egynehány
krajcár ára söprő egészen megszabná. Hol a pénz, adja, hozok én
szivesen. A söprőre ugy is lesz szükség. Bizzon rám mindent, a hol én
vagyok, ott kivül kerül a baj.

Azt se tudtam, mit csinálok, de ugy rám esett, hogy átadtam neki a pénzt
s néhány pillanat mulva a hazai ott állott az asztalon. A legények s a
leányok is mind bekerültek, a vén Kusztora is addig dicsért engemet,
hogy meg kellett kinálnom. Az öreg asszony azt mondta: ő nem eszik, de
lássa, egy darabocska pogácsát szivesen eltesz a vánkosa alá. Evett is,
meg egy párt el is tett.

– Igy van az – vigasztalt Sötér Pista bácsi, mikor már az utolsó
morzsákat csipegette körmeivel – jó szive csak a katonának van, csak a
katona tudja, mi a barátság.

Ugy beszélt, mintha minden az övé lett volna, s az ő pogácsája, kalácsa,
kenyere, kolbásza fogyott volna el.

Kérdezni akartam némely otthon való dolgokról.

– Jaj édes fiam, én most nagyon el vagyok fáradva, én eddig a szent
percig furton-furt a te ügyeidben jártam-keltem, az ördög elvisz, ha nem
pihenek egy makulányit. Hova is feküdjem jó emberek, mert ezek a drága
lábaim mindjárt leszakadnak.

Nem várta meg hol mutatnak neki helyet, lefeküdt az én ágyamra s másnap
hajnalig onnan meg se mozdult.

Magamra maradtam tehát a levéllel, a melyet ezerszer elolvastam, s
szörnyü aggodalmaimmal, hogy délután hova dől el sorsom. Első percben
azt gondoltam, nem várom meg mit végeznek, ugy se lesz az jó, látom Rizs
ur rettentő durvaságából, mert most, hogy magamra vettem a bűnt, még
kegyetlenebb lett hozzám s az igazgató sajnálkozásaiból, ki mindegyre
mondogatta: jaj domine, én ugyan minden szegény legénynek apja vagyok,
de tolvajok meg sikkasztók nem ülhetnek iskolánk szent falai között.
Láttam, hogy a báró is végkép elhidegedett tőlem és Rácz ur is kevesebb
részvéttel van irántam a vallomás után, mint azelőtt. Felköltöm Sötér
Pistát, összepakolunk és elmegyünk.

Ugy éreztem, mintha már kicsaptak volna és a börtönben ülnék.

Tanulótársaimnak nem is mertem a szemökbe nézni, pedig istenre mondom,
büntelenebb egy se volt köztük, mint én.

Most még a rongyos öreg Kohn is hátat forditott.

Eljött a délután.

Két órakor már ott kellett lennem, pedig a gyülés csak háromkor
kezdődött.

Azt gondolom igen sirhattam künn a nagy terem előtti lócán, mert eleinte
a gyengébbek, majd a legjobb tanulók is odaültek mellém s egy-két szóval
vigasztalni igyekeztek.

– Ilyés, ne félj, semmi bajod se lesz – szólt egy középes tanuló, a
himlőhelyes Nagy Józsi – kitünőt nem csapnak ki olyan hamar. Azt fogják
mondani bizonyitékok elégtelensége miatt fölmentetik. Garai Pállal is ez
történt, ki egy huszárkápláron eltörte a kardot. Gyere hozzánk lakni,
egy testvérem sincs, valahogy eligazitjuk, hogy – ne busulj, tartsd
magadat keményen: nem láttam, nem tudom, nem ismerem. Ezeket kell
mondani, sógorom mondja, a ki irnok a policiánál. Tagadj lelkesen.

– No hallja bátya – ölelgette meg a nyakamat a széles száju, örökké
zabolás Kontra Lajos – kendre ma aligha meg nem huzzuk azt a szép kis
harangot, a melyik igy szól: kivve-lee, kivve-lee. Hagyja kend bátya,
átmegy Kecskemétre, ott ugy is sok most az üres szoba. Meghuzza kend
magát valamelyik öreg deák mellett s a kutya se keresi, hogy ez a szép
legény hogy s mint vetődött a nagy cseber mellé. Vagy pedig csipünk
kendből egy zöld kabátos dali financot. Huj, huj! odajött hozzám két uri
fiuval a gazdag Balla Ákos is, csorba fehér fogán át inkább sziszegve,
mint mondva:

– Te, tudod-e, gyüjtöttünk a számodra tizenöt forint harminchét krajcárt
s a cifra kertben megvendégelünk. Pajtás, leisszuk magunkat a báró is
ott lesz. Meglásd, holnap visszavesznek a professzorok, de a kire fáj a
foguk, azt előbb hatalmasan megcsépelik. Kutya nyelves, kemény legény
voltál.

S mindkettő – a mit eddig soha sem tett – szeretettel megsimogatott.
Szivarkákat tettek a zsebembe, s azon esetre, ha talán mindjárt el is
csuknának – néhány forintot is előjáróban.

Balla, ki a leggavallérabb és leghencegőbb fiu volt – könyes szemekkel
nézett reám s hosszan csóválgatta sárga, tömött, lebegő hajjal fedett
fejét: – Öreg, öreg, hogy csinálhattál te olyan bolondot. Ha nem volt
pénzed – mért nem szóltál, de abból a levélből – –

– Abban a levélben egy krajcár se volt.

– De felbontottad?

– Nem én.

– Hát ki?

– Nincs neve.

– Értelek pajtás, most már a 15 forinthoz én teszek még tizet. Hát az a
lopás?

– Az is ki fog tudódni.

– Hiszen magad vallottad be – –

Jöttek a tanár urak kemény, büszke lépésekkel.

Rizs Lajos ur hátra maradt – –

– Ne zokogj, ha valaki sir, nem tudom kiállani. Engem vádolsz-e?

– Nem – nyögtem, alig birva sirásommal.

– Megbántad-e a miket tettél?… No jól van. Legyen elég a sirásból,
büntetésből, de eddig szörnyü kiállhatatlan paraszt voltál. Micsoda?
emeld föl a fejedet. Nem vagyunk mi hóhérok – – No ha sirsz, hát sirj –
látod milyen gyáva vagy.

Rizs ur kövér szőke orcáin is alá peregtek a könyek – s lassu léptekkel
távozott.

Igy dőlt el a perem:

– Jegyző ur olvassa az itéletet – fordult az igazgató ur Rácz urhoz, ki
a tanári gyülés jegyzője volt.

»A nagyteleki főgymnázium igazgatótanácsa nevében Ilyés Sándor, erdőháti
hetedosztályos tanuló, eddig feddhetlen életü és osztályzatu ifju
bizonyitékok elégtelensége okán a két rendbeli vád alól fölmentetik –
azonban csak ideiglenesen, beváratván ugy későbbi magaviselete, mint a
patrónus bárói ház, a Méltóságos Ladár István ur véleménye és további
akarata. Főtisztelendő Tóth Xavér ur minden keresetről lemondván és
teljesleg igazgató-tanácsunk atyás belátására bizván a későbbi
teendőket.

Indokok: teljes megalázódás, magábatérés s a nyomozat lefolyása alatt
tapasztalt szivbeli megtörődés.«

– Ezek szerint – vette át a szót az igazgató-tanár ur, te Ilyés Sándor
szavazattöbbséggel, ugymint héttel öt ellenében, ideiglenesen
fölmentetel, ugyanakkor ideiglenesen báró Ladár Ádám ur ő nagysága
mellett tekintetes Rizs Lajos tanár ur házánál – – zánál, hogyan is volt
kérem: ez év végével vagy – –

– Azonnal, – kiálták Rácz urék.

– Helyedet a báró kegyessége folytán elfoglalod.

Rácz ur, ki eddig nem is akart észrevenni: kezét nyujtá és melegen
megcsókolt.

– Rosz fiu – mondá – aztán ne légy többet rosz. Modorodon változtass –
sugá mind lassabb, lassabban – gyökeresen változtass. A társadalom
kevély embert nem tűr meg kebelében. Rizs ur egy igazi gavallér. Ne
hencegj, ha boldogulni akarsz. Modort, modort fiu.

Még az nap visszaköltözködtem a báró urhoz, ki ugrándozva, sivalkodva,
ölelgetésekkel fogadott, s elbeszélte, hogy mennyi bort tud már meginni,
hány kártyajátékot ért, Cecil kisasszonytól, ki az alatt jött a házhoz,
mig én távol voltam – épen tegnap estve a vacsora után egy csókot lopott
– és én – –

De ezek nem ide való dolgok már, illetlenségek, korcsmás, bordélyházi
kalandok Rizs urék kalauzolása mellett.

– Estvére viszünk a Kurkunelia kisasszonyokhoz – mondá a báró ur.

Mindenki a lehető nyájas volt hozzám. Tanulótársaim csakugyan kikérték a
tanár uraktól, hogy számomra egy kis testvér, vacsorát rendezzenek a
Cifra kertben.

Rendeztek is annyi odaadó jósággal, igazi testvéri szeretettel, hogy azt
soha el nem felejtem.

Egy külön asztalnál ott ültek az ifjabb tanár urak is és felhivtak, hogy
járuljak hozzájuk, mert koccintani akartak velem.

Rizs ur tette a felhivást és Rácz ur vezetett a tanári asztalhoz.

Ott ült egy sarokban Sötér Pista bácsi is, mohón evén, iván a
tiszteletemre és folyvást integetvén és mondogatván, hogy vele is igy
történt, mikor Mila nóban először megvesszőzték. Megmondta ő előre.

Későn, későn, dalolva, ölelkezve értünk haza. A Kusztora fiuk és Sötér
utánam kiáltották egy szűk utcából: – Az is bolond a ki nem lop.



VII.

Cecil kisasszony.

Mélyen a szivembe furódott a Sötér Pista és a Kusztora fiuk szava;
minden mámort, örömöt, boldog érzést egyszerre kirázott a fejemből s nem
láttam magam előtt mást, – jóllehet a holdvilág tiszta fényénél a
vidáman dülöngéző tanár urakat egészen kivehettem – mint Bévárdi urat
gunyos tekintetével, és erdőháti volt tanulótársaimat, a Császár
asztalos fiait, kiket gyümölcslopásért akárhányszor megbüntettek, de
azért a kik most mégis tolvajnak mondhatnak s Dús Jánost, a szabó fiát,
ki a kertész galambját ellopta s ki a Császár fiukkal gonosz tettét rám
kente.

Bár a jókedvü, de rosz hangon daloló Ádám báró egészen belém
kapaszkodott s mindjárt-mindjárt kijelentette, hogy egyik legjobb
barátjának tart, s csak ugy szeret, mint Pótharanay Kálmánt, Tánczos
Zsigát, Fülöp Janit, Balla Ákost, Gézát, (ezek mind gazdag, nemes fiuk
voltak, a szomszéd falvakból és Telekről): én mégis ugy éreztem, hogy
mind ő, mind társai, mind – az egész város magában engemet egy
semmirevalónak hisz és hogy az máskép nem is lehet.

– Fujjad Sándor – taszitott egyet rajtam:

  Egy szem buza, két szem rozs
  Mindjárt megcsókollak most
  Mindjárt megcsókollak most.

Dalolnom kellett és mivel a báró derékon kapott és táncra erőltetett,
hát mellé táncoltam is.

A többiek is táncoltak. A Hajós Pál szárazmalma mellett ugy orditottunk,
táncoltunk, levett kalappal, kigombolt mellénynyel, inggel, hogy a
legrészegebb és müveletlenebb mesterlegények nem csaphattak volna
nagyobb lármát.

– Sütő Mátyáshoz – kiáltott Balla, Tánczos Zsiga hozzatok cigányt.

– Cigányt – nyögte hosszan a báró. – Éjeli zenét Cecilnek.

– Cecilnek – Cecilnek – orditották a fiuk.

A báró felfogott egy követ s valami ablakot bedobott.

Parancsolta, hogy én is fogjak egy követ s dobjam be a Hajós
kisasszonyok ablakát. Lássa fölebrednek-e, az ablakhoz futnak-e?

Kénytelen voltam. Tudtam, hogy többé nem vagyok a magam ura.

Követ vettem tehát – –

A malom alatt megpillantottam Sötér Pista bácsit, ki ugy látszik
mindenfelé kisért.

– Báró – szóltam, alázattal kérve a bárót – egy földim van ott, menjünk
odább, ne vigye haza a hirt.

– Kicsoda? erdőháti ember? Hallja maga, jőjjön ide maga erdőháti ember,
mit akar itt? mit leselkedik? Fiuk, ezt a gazembert le kell verni. Üssed
Sándor, te üssed legelébb, te vetted észre.

Csakhogy nem kellett bedobnom a Hajós kisasszonyok ablakát, szivesen
ütöttem egyet Pista bácsira, hirtelen a markába nyomva egy pár hatost s
oda sugva neki, hogy menjen, s ne ellenkezzék.

Nagy kinnal odább taszigáltam.

Ekkorra megérkeztek a cigányok és oda sorakoztunk a Rizs tanár ur háza
elé, a Cecil kisasszony ablaka alá.

A szép alföldön, akkor az a nóta járta hogy:

»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én –«

Ezt huzták a cigányok most is.

A báró a hátunk mögé került s illetlen szavakkal magyarázta, hogy Lucia,
a professzorné, hogy fog odabenn ábrándozni fehér háló-köntösében s majd
hogy jelenik meg csókokkal és Cecillel.

Vörös, téglaszin képét hirtelen bepuderozza, hogy angyaliabbnak tessék s
olyan állást vesz, mint Rómeó előtt Julia az erkélyen.

Oh, a vén csont, nem szégyenli magát. Hogy lehet egy negyvenöt esztendős
asszony olyan bolond. Ahol ni, látjátok…

Én csak Cecil kisasszonyt láttam fehér köntösében, vidám mosolyával.
Tizenöt éves, nyulánk, magas, karcsu, szőke leány volt, vállára
eresztett sárga göndör hajjal s olyan szép, hajlékony termettel, a
milyet álmomban se láttam soha. Ha lehet angyal, csak az lehet olyan, de
szebb az sem.

Közel jöttek az ablakhoz.

Rizs tanárné csakugyan integetett a báró urnak és hányta ujjaival a
csókokat.

– Hányja maga is – döfött meg a báró.

– Mit gondol báró ur – az istenért.

– Sem istenért, se senkiért, maga ne gondoljon semmit, hanem tegye azt,
a mit mondok. Hányja azt a csókot.

– Énekelek inkább talán – szóltam reszketve dühömben.

– No hát rajta: A szerelem, a szerelem…

Ott künn, Kusztoráéknál, mikor egész nap éheztem és busultam, nem voltam
oly nyomorult, mint most, mikor daloltam a muzsika mellé.

Másnap, a legnagyobb félelmek közt mentem le reggelizni.

De im, mindnyájan kitüntettek jóindulatukkal. A tanárné szemembe mondta,
hogy én egy ravasz Tartuffe (nem tudtam ki ez) vagyok, adom az
alázatost, szenteskedőt, holott kész – (valami német szóval mondta)
vagyok. Szép hangom van, sokszor igénybe fogja venni.

Rizs ur pedig kijelentette, hogy mindent elfelejtett s azon lesz, hogy
én szerencsémet megalapitsam. Még valamikori professorságot is emlitett.

– Vidám kedély, dal, ének, tánc, zene, ügyes magaalkalmazás, ezek egy
ifju ember lépcsői fölfelé. Ragadjam meg az alkalmat mindig. Ilyenek
által sok szegény nevelőlegény elvette a növendékei anyját, igaz,
huszonkét évvel ötven-hatvan esztendős dámát, de grófi, bárói birtokba
ült, s a hol a hatalom, csakis ott a tisztelet. Tegnapi szereplésemhez
szerencsét kivánt.

– Azt hiszem fiam – ütött atyai szeretettel a vállamra, te a jó utra
léptél.

Cecil kisasszony a bárónak maradt; őt Ádám báró foglalta el egészen.

Mekkora változás néhány hónap alatt!

Az a félénk, deklinálni nem tudó, s mindjárt-mindjárt elálmosodó,
erőtelen, sápadt, reszkető gyermek-ember – mintha öt évet fejlődött
volna. Egy hetyke, merész, gunyolódó, csufondáros ifjuvá lőn, a ki előtt
asszony és leány és tisztességes asszony és leány alig több egy utcai
rongynál.

Hát született ő ezzel? Tanitották ennek, hogy mindenkit semminek vegyen;
hogy egy ártatlan szép leánynyal, a minő Cecil kisasszony, oly különös
hangon beszélhessen? Szép, magas homloka, melyet ugy bámultam egész uton
– mintha megráncosodott volna! Hangja megvastagodott, mohódzó bajusza a
korai borotválásoktól kiálló szögekké hegyesedett.

Mit fog erre mondani a báróné s a báró ur?

Milyen kedves, szerény ifju volt az első hetekben; hogy igyekezett, hogy
törte magát, még jobban, nagyobb szorgalommal, mint gondolni mertem.

Valóban, olyannak láttam, a ki szivében, lelkében el volt arra készülve,
hogy oszlopember legyen, oszlopa templomnak, iskolának, minden szép és
igaz ügynek – s most mivé vált!

Hogy kerülök én neki, mert neki kell kerülnöm.

Már akkor sok volt természetemben abból, hogy szerettem kiképzelni a
jövőt. Anyámtól örököltem ezt, a ki bár nagy szegénységben élt, minket
mindnyájunkat szerencsés, boldog embereknek látott.

Igy láttam én a bárót, hatalmasnak, tisztelt, dicsőitett embernek,
nagyon jónak, a ki áldása lesz szegénynek gazdagnak egyaránt;
igazságosnak, mert annyi gonoszság van a földön, kapzsiság,
erőszakosság, csalás, hazudozás; tiszta szemünek, a ki minden
istentelenséget keresztül lát majd s ki tudja választani, kit méltó
emelni és kit sujtani. Láttam, hogy lesz majd az erdőháti kis
gymnasiumnak főgondnoka, nem olyan mint a mostani, a ki minden jutalmat,
dicséretet atyafiainak oszt, egy megbukott gyalázatos ügyvéd gunyolódó
fiainak; veje gyönge gyermekeinek, fia korhely fiainak s az előtte
kedvesebb emberek gyermekeinek; nem ilyen lesz, hanem részrehajthatlan,
a ki tudni fogja, hol az érdem, hol a valóság s abban találja fő
gyönyörüségét, mikor azt beszélik a vidéken, megyében, tán messzebb is:
az isten soha se adjon jobb embert, mint Ádám bárót.

Láttam, hogy fog majd elnökölni a gyüléseken, mint főispán, a mostani
öreg süket Pély Tamás helyett, a kivel azt tesznek, a mit akarnak; hogy
villámlik a szép, fekete szeme, mikor fölfedezi a csalást s hogy üti le
egy csapással a gazot s hallottam, hogy harsan fel reá az: éljen! éljen!

Láttam, hogy pártfogolja az ügyefogyottat s hogy áldja meg érette az
isten szép, nagy családdal, kicsinyekkel és nagyokkal, mint az öreg
Vizsolyi urat, a kinek 12 szép nagy fia volt; hogy szólitja meg a
paraszt embert nyájasan és kérdezgeti el búját, baját, hogy simogatja
meg az utcai kis gyermekeket és ad nekik örökké telt zsebjeiből. Láttam,
hogy jő be a templomba, anyjával, testvéreivel, más nagy urakkal és mily
barátságos mosolylyal fogadja, mikor a nép föláll jöttére és még a pap
is meghajtja magát székében, mert a báró megérdemli; láttam, igen
sokszor láttam igy, mikor elmerült a tanulásába; mikor vidáman beszélt
el valamit, egy-egy tettét, mert jó volt mindenkihez; mikor reám hajolt,
kedveskedett és atyuskájának mondott, a ki neki parancsol s a ki csak
parancsoljon is.

És most, – mintha szive helyett más szivet tettek volna kebelébe, mert
az a mostani szive sehogy sem is lehet a régi.

Elszomorodtam. De majd hirtelen öröm töltötte be lelkemet, mert meg
voltam győződve róla, hogy lassanként visszaszerzem azt a régi szivet és
megmutatom a tanároknak és a bárónénak, hogy Ádám báró mégis az lett, a
mivé édes anyja már kicsiny korában tenni akarta.

Oszlopbáró.

És mert gyermekifju voltam, még egy szépet gondoltam.

Cecil kisasszony.

Napról-napra, hétről-hétre inkább megismertem, hogy kicsoda Cecil
kisasszony. Sok küzdelemmel folyt ifju korom első édes álma, hajnali
fénye, mocsoktalan, ragyogó tündére, mindene, a miért megszépült előttem
az élet, megédesedett a keserü s könnyüvé lett az a szégyen, melyért
sokszor fizettem, de melyet egy bódult órában önként vettem magamra.

Nagy, kék szemei fölött vékony szivárvány szemöldök huzódott, elenyésző
gyengén összeérve, a hosszu, finom tövénél; szája keskeny, piros, de
szélesecske volt, főkép ha nevetett, a mi hamar állott nála; fogai
aprók, egyenletes, fehér egérfogak, nyaka vastag, mint egy erős ifjué és
vállai oly szélesek, tömöttek, hogy a felette karcsu derékhoz mérve
aránytalanoknak látszottak, magas termetü volt, majdnem mint a
legmagasabb férfi. De ez a magasság igen illet széles, domboru, okos
homlokához.

Talán senkit soha meg nem bántott; azt hiszem, ugy érezte szivében, hogy
neki mindenkihez egyaránt jónak, igaznak, kedvesnek kell lenni. Annyi
szépséggel, annyi gyöngédséggel, annyi jósággal, annyi szenvedést,
megaláztatást (óh még az enyimnél is sokkal többet) nem hordozott talán
még nő.

Nem áldotta meg az isten zenei tehetséggel s bár a tanárné és nehány
zongoramester folyvást kinozták egy távollevő magas cél érdekében és
kedvéért: alig tudott valami keveset. Se magyar, se német, sem semmi
idegen darabot nem volt képes jól megtanulni. Mindig eltévesztette s
akkor lesütötte szép szemeit, kezeit ölébe helyezve és jóllehet nevetni
akart, de helyette sirt. Meglehet nem is tudta, hogy orcáin végig
csorognak a nagy, csillogó könyek. Hogy szidta, csipte ilyenkor Rizs
tanárné s milyen sértő szavakat kellett hallania magától Ádám bárótól
is.

Kérdem, van-e arra szükség, hogy ennek a müvelt századnak legkevesebb
becsü és hasznu ékszerét, minden szegény leánynak stafirungjába
iktassák. Tudom, durván és müveletlenül vélekedtem, de én épen olyan
szabad választásra biznám minden leánynak a zongorát, mint a mesterséget
a hogy engedik a polgári fiuknak.

Lehet, hogy ezt csak azért mondom ily élesen, mert Cecil kisasszonyt
tulságosan gyötörték és ma látszik – egészen céltalanul – azzal a
rettentő hangszerrel.

Cecil kisasszony irta szép, vékony, tiszta betükkel a báró forditásait
és minden feladványait; ő irta a magyar munkálatait, a szüret leirását,
az ősz festését. Philemon és Baucis, Thysbe és Pyramis bus történeteit;
a tárnokvölgyi ütközetet versben és a mohácsi vészt prózában; leirta
egyszer a szigeti veszedelem után Zrinyi Miklós hősi halálát is. De
hogyan, hogy mindenki bámulta és Rácz ur a legnagyobb magasztalásokkal
olvasta fel az osztályban, mint az Ádám báró remekét, a minőt csak egy
báró és csakis erdélyi magyar báró irhat.

Odáig ment Cecil kisasszony, hogy ő élőszóval tizszer-huszszor elmondta
a leckét a báró előtt – a néni meg a bácsi parancsolatjára.

S a báró azzal köszönte meg, hogy trágár anekdotákat mondott érette,
olyan ostobaságokat, a miket a korcsmában hallott és az iskolában a
folyosón.

Miért tette? Mert a tanár urak szellemdusnak és lángeszünek mondták
ezekért Ádám bárót; nagy humoristának, a ki epochát fog bizonyosan
alkotni az erdélyi irók élén. Olyan nagy lesz, mint Gyulai vagy Szász
Károly vagy Deák Farkas, általában mint a ki Erdélyből származik.

Elfutott a düh, kigyujtott a harag, mikor láttam hova megy a báró
izetlen élcelődéseiben. Föltettem magamban, hogy a legkeményebben
szemére hányom ezt ő nagyságának.

– Maga Sándor – szólt nyersen a báró ilyenkor – vegye a tükröt s
takaritsa meg azt a frátert, a kit benne lát –

– És ki lenne az báró ur? – kérdém, hogy mint egy gyávát a földre
verjem.

– Egy tolvaj, sikkasztó, édes ur, a kitől nem szoktunk tanácsokat semmi
esetben is elfogadni. Nos? fricskázta meg orromat, mint egy kutyáét.

Lássa édes öreg atyus – ölelt meg ily szavak után – maga egy nagyon jó
fiu, a kit én szeretek, de ne elegyedjék maga az én dolgomba. A gyalog
ember térjen ki a lovas elől. Igaz öregem? Hagyjon engem a magam utján.
Ez a mi jogunk, modorunk; ne féljen, nem eszszük meg egészen a vadat;
csak tartsa készen a fogait. Maga nagyon védi Cecilt. Ráér még.

S nevetett azzal a nevetéssel, mely élesebb a kardnál és halálosabb a
tőrnél.

Oly gyenge volt Ádám báró, ilyenekre ugy reszkettek a lábai, hogy egy
ujjal szétmorzsolhattam volna.

Nem tehettem. Kétszer mentett meg, egyszer a tanár ur ellenében s most
nem oly rég a kicsapástól. Egyenesen az ő munkája volt, hogy
visszamehettem hozzá s hogy tanáraim, tanulótársaim egész jóindulatukba
fogadtak.

Ugy sétált, mellén összefogott karokkal, mint egy állatszeliditő a
vasketrecben, s csodálatos mosolylyal nézett reám, mely tele volt
jósággal, daccal, gúnynyal, melegséggel.

Addig, mig magamra nem vallottam, hogy bűnös vagyok, ráugrottam volna,
hogy szétszakgassam – most? be kellett huznom körmeimet. Tanultam tűrni,
várni – és hallgatni.

Ott feküdtem a korbács alatt.

Azért a husért, a mit megeszem? Nem, nem, az istenre mondom, hogy nem
azért, ha még oly zsiros lett volna is. Őrködtem – jogtalanul – Cecil
kisasszony fölött.

Ha szereted – vetettem föl lelkemben a szót – Ádám; ha elveszed, áldjon
meg a legjobbal, a legszebbel, a legbéketürőbbel a jó isten; de ha
egyetlen egy ujjal mocskosan érinted, ha mindenedet anyámnak,
testvéreimnek s nekem adnád vagy hagynád is, ha ezer kegygyel árasztanál
is el anyáddal, apáddal együtt s te volnál az egyetlen, az utolsó férfi
sarj nemzetségedből, a mi ugy is van: leszurnálak s boldogan adnám
nyakamat a hóhér kezébe.

Menj, de örvény fölött, üveghidon jársz. Lépten-nyomon kisérlek. Ha
betöröd, mind a ketten alázuhanunk.

Igy futott el szemeim elől minden s borult sürű ködbe anyám, neveletlen
sok testvérem, a jövő – hogy csak egyetlen egy maradjon meg előttem
célul, örömül, biztatóul, világitó fáklyául: ez a reám nem bizott
kötelesség, hogy egy leányt védjek, a ki erről mitsem tud, s a ki, ha
megtudná, hogy egy tolvaj, sikkasztó, kegyelemből tönkre nem tett ember
szenteli becstelen életét oltalmára, talán megvetéssel utasitana el
magától.

Mindegy.

A tanár ur családja nagy ünnepélyre készült. Vége felé siettünk az
iskolai évnek, a bucsut fényessé akarta tenni – talán az egész tanári
kar – a báró ur előtt.

Ösztönszerüleg magam is készültem, hisz a családhoz tartoztam.

Az, hogy a bárót komoly, lelkiismeretes munkához vezessem, a mi az első
hónapokban neki és nekem is annyi édes örömet okozott, többé
lehetetlenségnek látszék. Nem szándékom sérteni az igen tisztelt tanári
kart, de meg kell mondanom, hogy a báróval szemközt – igaz, csak
egyetlen báró volt az egész gymnasiumban – különös elnézést és
megfoghatatlan kedvezést tanusitottak. Rendről-rendre, a nélkül, hogy
erre akár a báró, akár a báróné, vagy Ádám felkérte volna: magán és
pedig titkos órákon, hogy nekem sem volt szabad ott lennem. Kijelölték
tárgyról-tárgyra a pontokat, rövid, fölötte semmi kérdéseket, azokat
átadták a főgondnok urnak – s a rendes vizsgálatokon, szigorlatokon
pusztán ezekből kérdezték s ezekből faggatta szigoru, ravasz képpel a
vén főgondnok is, a dadogó feleletek után minden tisztességet mellőző
magasztalásokkal jelentve ki, hogy ily excellens, bátor feleletekkel ő
nagysága arany betükkel irta be nevét iskolánk évkönyveibe.

A tanár urak, hogy hajlongtak, hogy szoritottak kezet a báróval, hogy
igyekeztek még szebbeket, lekötelezőbb magasztalásokat mondani: most is
különös érzéssel töltik be lelkemet a férfiatlan hazudozások.

Ma azonban, midőn e sorokat irom, örömmel kell kijelentenem – – eh,
kirázom tollamból a téntát, hátha sok tanár gunyolodásnak venné, a mit
megvesztegethetlen igazságszeretetükről, személyválogatást nem ösmerő
egyenességükről mondanék.

Visszatérek gyermekifjukorom első benyomásainak vázolására.

Busan láttam, mint röppennek el a napok napok után s a könnyen szerzett
fényes osztályzatok, győzelmek következtén mint lesz a báró óráról órára
kevélyebb, elbizakodottabb és munkátlanabb s mint tér el amaz utról,
melyen felfogásom szerint egy valódi oszlopbárónak okvetetlen járnia
kell.

– Báró ur – szólitottam fel pár nappal az ünnepély előtt (óh, már ekkora
egy alázatos és minden kitörőbb, nemesebb érzéseket visszaszoritani kész
fickóvá alakultam!) – nem kellene-e átismételnünk csak röviden minden
tárgyat?

Azt is meg akartam emliteni, hogy Pótharaszthy Kálmán egy buta tökfilkó
s nagyon rosz hatással van a báróra, Tánczos Zsiga sohasem tud másról
beszélni, csak a korcsmákról s táncestélyekről; Fülep Jani telhetetlen a
maga magasztalásában és Balla se fog lemondani a kártyáról – más
szerényebb fiukat választana talán barátokul. De egyetlen komor
tekintete visszariasztott. Reszkettem csak a gondolatára is, hogy megint
arcomba vágja a tolvaj szót.

Szeliden, hizelgő szavakkal kellett hozzá jutnom.

– Miért bifláznánk össze-vissza annyi szamárságot? – válaszolt kérésemre
jókedvü kacagással. – Menjünk a temető mellé, ott Török uram kitünő sört
kapott. Lássam, hogy áll magának, ha Kálmán az asztal alá issza. Meleg
van, szomjazom, utálom ezeket a szesztelen tanárokat, náluk nélkül
akarok mulatni.

– De már most is beteg a báró.

– Ne féljen, nem halok meg, csak edzem magamat, ha lótejet kell innom a
cserkeszek közt s meg kell verekednem a német burkosokkal: legyen
gyakorlatom. Maga is készüljön, mert velem fog utazni.

– Nem szükségesek ezek báró ur.

– Nem, ha csak paraszt akarok maradni. Vesse el azt a könyvet, tegye azt
a mit én teszek, használja fel az emberek hitványságát és az alkalmat;
vegye ki a részét mindenből. Első sorban ezek a tanárok sem tesznek
mást. Tudja-e, hogy Rizs ur csak épen annyit tud a görögből, a mennyit
egy-egy leckére megtanul. Én láttam. És hogy káromkodik, ha valaki egy
szót rosszul ejt ki. Nevetem. A latinnal is ugy áll, forditás nélkül egy
pontban se biztos a tanár! – Hát a történelmet ugy kell tanitani, mint a
Rácz teszi? Hogy les, mint egy komisz tanuló. Tudomány ez, becsület ez?
Menjen, maga is csak ne szineskedjék a nagy okos képével. No és Rácz ur,
hát az olyan megérdemli, hogy tanár nevet viseljen? És én tisztelettel
hajoljak meg előtte? Neki étel kell, bor kell, pénz kell, dicsőség kell
s veszi a dolognak azt a végét, a melyik semmi. Hanem én tanuljak. Egy
pár szivarért kidolgozza a feladataimat s jó vacsorákért megkitünőz.
Szégyenlje magát Sándor, hogy maga is, mint ez a sok tudós, bolonditani
akar. Vagy az igazgató-tanár? Délelőtt tizenegykor serre, délután ötkor
borra, estve éjfélig kártyára, nappal hűhóval a katedrán izetlenkedik és
ropogtatja gyerekes, goromba vicceit. Eh maga is csak ilyen ember.
Hagyjuk el kedves öregem, ne ámitsuk egymást, én otthon is, itt is
mindenütt azt látok – megcsömörlöttem. Élvezni akarok.

Egy finom szivart adott s ő is rágyujtott egy kis cigarettre.

Hátra vetette magát a széles fekete bőr diványon s fehéres, sárga arcán
kékes szin terjedt el, nagy fekete szemei megállottak és lélekzete a
nagy erőtlenség miatt, mintha egészen megakadt volna.

Vártam, hallgattam, mert nem tudtam, mit szóljak ily különös, éles
szavakra. Honnan vette ezeket a szemeket, hogy ugy lát; azt az észt,
hogy mindent fölismerjen; hiszen gyermek még, csak a feje öreg. Valóban
az, mintha 20–25 éves ember feje lett volna.

Kimondhatatlanul sajnáltam.

Nem holdas-e? Azok szoktak ilyen gyengék és tulokosak lenni; elszivja
erejöket a hold és megnöveli eszöket az ég. Vagy nincsen-e valami hiba
elméjében? Mert milyen csufondáros és mily jószivü; mily erőtelen s hogy
birja az éjszakázásokat; milyen alázatos, mikor felel s itt hogy beszél
tanárairól! Hogy akart tudni eleinte mindent jól, alaposan, mint egy
szegény fiu. S most ime engemet is arra akar rávenni, hogy ne tanuljak
semmit. Menjek az ő utain, egyem, igyam, élvezzek, nevessem ki a világot
és használjam fel az emberek gonoszságait, ostobaságait, mint azok
felhasználják a mi hibáinkat.

És valjon akkor lehetne célt érni, akkor lehetne az ember boldog? Ha igy
tesznek szüleim, akkor én most nem vagyok koldus, egy rab, a kinek nem
szabad többet kimondani azt, a mi nyelvén van.

– Menjünk – ugrott fel egyszerre – beszélek magának Cecilről. Akarja,
hogy beszéljek?

S a terjedelmes temető sürü, magas szilfái közt járatlan ösvényen
törtettünk ki a Török uram sörháza felé.

Én elől mentem, hogy az ágakat szétnyissam s ő követett és beszélt.

– Csak egyszer olyan embert találnék, a ki nem csal, nem ámit, nem
hizeleg, kimondja a mit gondol és főkép a mit akar. – Maga sem olyan
ember többé Sándor, a milyen volt, de magánál értem – –

(Oh, hogy vágott ez a szó! Értette bizonyosan: mióta tolvaj és sikkasztó
lettem!)

– Mindenki hasznot akar huzni a másiktól. Cudar dolog. Akkor én miért
lennék különb? Hogy őrültnek tartsanak? Innom kell és hitványkodnom,
mert eszem és tehetségem hiján ezzel szerzem meg tanáraim és
osztálytársaim szeretetét. Korcsmáról korcsmára, kártyaasztaltól
kártyaasztalhoz járok; trágárkodom, mint egy kocsis – és mindenki
becsül; azt mondják érte: sok eszem van és látszik, hogy minden izem
báró. Semmirekelők? Ezeknek az oszlopa legyek? Nem oszlopot akarnak ők,
hanem bolondot, a ki viselje a zsiros sapkájukat és fizesse az
adósságaikat. Legyek király, olyan Bethlehemes király, a milyennel
karácsonkor a parasztgyerekek kéregetnek. Üljünk le arra a dombra.
Elfáradtam. Lássa, mihelyt nem iszom: fáradok. Az anyám is ilyen
Bethlehemes asszony, koldulnak a szemeivel, a bolondságával,
oszlopasszonynak mondják, a ki tartja a szegények kunyhóját, meg a
részeg mesteremberek üres sátorát, meg egy csomó düledező házat. S aztán
jót nevetnek rajta. Ezeknek a professoroknak legyek én oszlopa? hogy
többet szamárkodhassanak és lelketlenkedhessenek? Élvezni akarok; jól
teszi, ha maga is élvez. Mit gondol Cecil különb mint mi?

– Cecil kisasszony – szóltam egész arcomban égve – egy tiszta angyal.

A báró élesen felkacagott.

– Három hétig, lássa Sándor én, is ugy gondoltam. Tudja mit akartam?
Hogy elveszem, ő lesz a feleségem, vagy soha senki más.

– Oh báró ur – tettem össze kezeimet – ne változtassa meg akaratát,
higyje el, nem lehet a földön jobb, nemesebb, tisztább, munkásabb és
igazabb (azt nem mertem mondani: szebb) mint ő.

– Szegény Sándor. Lássa magát azért szeretem, mert magában nagyon sok
bolondság van és még nem olyan ravasz, hogy mindent el akarjon rejteni.
Maradjon még igy, legyen ilyen emberem is. Cecil is olyan, mint a többi.
–

Kivettem a késemet. Uram teremtőm!

A báró ölembe hajtotta fejét s ugy feküdt a mellemen, mint egy erőtlen
gyermek a bölcsőben. Hosszan nézett a tiszta kék nyári égre s szemeiben
annyi jóság, bánat és nyomoruság látszott.

– Anyám nem ellenezné, hogy azt vegyem el, a kit akarok, mert
leánytestvéreim is mind maguk választották férjeiket, a kik nem
mágnások, de Cecil itt csak háló; Rizsné azért hozta a házához, hogy
engem vele ide kössenek, holott nem jövök többet Telekre, inkább
Afrikába, a vadak közé. Rizsék mindig tartanak egy szép rokonleányt s
azzal a jól fizető kosztos urfiak kedvök szerént bolondoskodhatnak.
Rizsék szeretnek nagy házat vinni, pompásan élni, nagy urakkal
barátkozni, mindenütt főszerepet vinni – egy-egy áldozat árán. S ez
mindig sikerült is. Ez is életmód és nagyon kényelmes. Mikor az urfiak
elmennek s a kisasszonyok bevégezték szerepöket: akkor kerül a házhoz
egy-egy nőtelen fiatal tanár, azt addig etetik, itatják Rizsék, hogy vő
lesz belőle. Most Rácz uron a sor.

– Ki mondta ezeket a bárónak? – kiáltottam indulattal.

– A német nyelv tanára Kóbi, a ki szinte innen kapta feleségét – ki a
mult évben halt meg.

– Hogy mondhatta?

– Csak ugy, hogy magához akart csalni a barlangból.

– Tanár tanártársára ilyet nem mondhat. Ne higyje a báró.

– Oh Rizs ur nagy gavallér!

– Rizs tanár ur lehet mérges ember, de ilyet nem követhet el.

– Se madár nem vagyok, hogy kalickába csaljanak, se hal, hogy horgon
akadjak. Nagyon csalódni fognak bennem. Oh, hogy nevetek, hogy fogok
nevetni akkor…

S a báró az alatt is mig ivott Török uramnál, otthon is egész éjjel
Cecil kasasszonyról beszélt, mindent elmondva róla, hogy egy özvegy
őrnagyné leánya, egy szerencsétlen teremtés, ki jobb sorsra lett volna
méltó. Hanem kapja meg, a mit keres.

A bucsu-ünnepély kitünő volt, hangversenynyel, bállal, nagyszerü
kártyázással összekötve. A báró órákig mulatott Cecil kisasszonynyal;
vele táncolt, vele bohóskodott, kissé durván is, de elnézték Ádámnak,
mert azt mondták, megártott neki a bor s mágnás!

Éjfél után, három óra tájt a báró nesztelenül kiment a mulató-teremből,
mikor Cecil kisasszony épen eltávozott volt.

Iszonyu érzés fogott el. Utána mentem.

– Báró ur! – kiálték – az istenre, mit gondol? Nem az a szobája – –

Nem hallotta talán.

Pár perc mulva egy rokkanást, egy sikojt hallok.

Cecil kisasszony éjeli köntösben, mezitláb ott áll a folyosón s előtte a
földön véresen – –

Ádám báró.

– Vezesse be Ilyés a bárót szobájába – szólt Cecil kisasszony kemény,
érces hangon, mint egy parancsnokló katonatiszt. Én felmosom a vért.
Senki se látott bennünket. Siessen és – tevé utána halkan, majdnem
fülembe sugva: igérje meg becsületszavára, hogy erről itt, a mi történt,
senkinek se szól egyetlen szót is. Mondja meg neki, hogy én
megbocsátottam. De soha, sohasem akarom látni, sem itt, sem sehol.

Fölvettem a bárót – éreztem, hogy csak egy gyermek, mert olyan könnyü
volt, szobájába vittem, az ajtókat bezártam és megnéztem, hol van
megsérülve, honnan foly a vér.

Homloka, arca, szája betörve.

Ugy feküdt, mint egy halott, viaszfehéren. Alig-alig lélekzett.

Teremtő isten, mit tegyek? Ez reggelre meghal!

Mig mosom, borongatom – egyszerre csak felszökik, hogy alig tudtam
visszatartani s kiáltja:

– A pisztolyomat!

– Nem nem, édes báró ur – nyomtam le erősen kezeit. Ön elesett a
folyosón, egy ládába ütötte magát a sötétben – senki sem tud semmit.

– A pisztolyomat – vergölődött kezeim között.

– Maradjon nyugodtan.

– Cecil – – sziszegte fogai között – Cecil…

– Cecil kisasszony megigértette velem, hogy arról a szerencsétlenségről
soha senkinek sem szólok. Ő is hallgatni fog örökké – – de…

– Bocsásson – –

– Nem, egy tapodtat sem. Az én életem az öné, Ádám báró, hanem az ön
élete sokaké.

Birkozás közben ugy összegyurtam, törtem, hogy végre elalélt s csöndes
zokogásban tört ki.

Hagytam, hogy sirjon; jobban illett az hozzá, mint a mire a tanár urak
tanitották. Majd megfogta kezemet és kért, könyörgött, hogy azt, a mit
elkövetett, soha el ne áruljam, mert a legelső szónál golyót röpit
agyába.

Megmosogattam, bekötözgettem és simogatással – nem szégyenlem ide irni –
és csókjaimmal elaltattam.

Oh, hogy örvendtem ennek az esetnek. Kedves Ádám, most megint az én
báróm lész – forgatám lelkemben, az isten bizonyosan – –

Magam se tudtam, mit akarok mondani, de nagyon, nagyon boldog voltam.

– Cecil – huzta e szót remegő hangon a báró álmában – Cecil – –

És a mit eddig soha se láttam, láttam, hogy egy alvó embernek a könnyei
hullanak.



VIII.

Milyen szemmel nézi most Ádám báró az embereket.

A tanár urak nagyon jók voltak a báróhoz; mindent elkövettek, hogy
mulattassák. Maga az öreg igazgató járt elől, megjelent délelőtt,
délután, elmondogatta deák, cigány, zsidó és mesterlegény anekdotáit s
egy-egy szebbhez, cifrábbhoz odatette, hogy Laci fiam, de hát még Pista
minő mester ezekben. Oda adom a báró mellé, tanitsák be nagysádat
ügyesen. Egy leendő főispánt semmi sem emel jobban, mintha sok anekdotát
tud. Százféle emberrel van dolga, egy-egy fáin anekdotával a
legdühösebbnek is be lehet tömni a száját. A báró rázta a fejét.

– De tudok én olyan minisztert is, a ki egész életében nem hallgatott
meg mást figyelemmel, mint a zsidó anekdotákat. Fráter, szólt oda
hozzám, maga ezeket szépen irja le s egy kis politurral elmondhatja a
báró ur ő méltóságának otthon s a báróné ő nagyságának. Lehet ezekkel
papságot is szerezni. Ez a mi papunk is az anekdotáinak köszönheti
parochiáját. A mai világ a vidám embereké. Kant, Hegel, Pestallozi,
Plato, de még Cicero is Demokritos háta mögé kerültek. Eljött az ideje,
hogy egy kis fris levegő tisztitsa meg az emberiséget.

S bele fogott a korcsma-anekdotákba.

Rizs ur és Rácz ur majd hanyat dőltek nevettökben.

Csak a báró nem akart fölvidulni.

Három, négy nap mulva egészen fölépült Ádám báró s most a tanárnék
akartak még egy nagy leányos zártkörü zene- és táncestélyt adni. Ezt az
ünnepélyt Túr Gergely tanárné szándékozott adni négy kereszteletlen
gyermekének egy napon való beavatása s nagyszerü énekmüvészetének
bemutatása céljából.

A tanárné, ki valami szegény bajorországi, német báró katona-doktor
leánya volt s kit ennek dacára csak ténsasszonynak cimeztek Teleken,
kimondhatatlan boldogságát találta abban, ha a báró urral beszélhetett s
közbe-közbe szurhatta: Mi bárók, tudja maga édes Ádám.

Túrné és Kálné személyesen jöttek meghivni Ádám bárót a keresztelési
ünnepélyre.

– Az istenért – kérdé nagy hangon Túr tanárné – csak nem teszi azt a
báró, hogy épen mi előlünk távozzék. Ön mind a négy fiamnak a
keresztatyja fog lenni. Micsoda? Azt az egyetlen elégtételt, mikor épen
itt a kedvező alkalom, csak meg adhatja nekem a sors, hogy egy
rangombéli ember legyen a kedves fiaimnak keresztapja. Bár Juliskámnak –

– Hadd el Mari – békité Kál tanárné roppant gyors beszéddel – annak már
fogtál egy gazdag zsidónőt, elégedjél meg vele. A jövőben – s elnevette
magát a fiatal Kál tanárné – megnyerem én a bárót. Oh, hogy sajnálom…

– Kit sajnálsz – rántott egyet Tur tanárné a fiatal, csinos asszonyság
karján.

– Titeket sajnállak, tégedet is, Réznét is, Fehérnét is, Láczaynét is,
Vörösnét is, mert mind szerencsétlenek vagytok. Képzelje a báró – és nem
lehetett megállitani a fiatal nőt – ezek az asszonyok mind rémitő
féltékenyek. Igazán sajnálom szegény Réznét, borzasztó paraszt férje
van; egy napig, de egy óráig sem élnék vele. És Fehérné, a biróné! Ah,
az egy sajnálni való teremtés. Mindenkinek beszéli, boltokban,
sétatéren, templomban, szinházban, hogy az ő Károlya egy gazember.
Szegény Fehér, igaz az én ablakom alatt is megáll egy nap tizszer. De
hát tehetek én arról? Ne legyen Fehérné oly dacos, oly kócos, keressen
jobb szabónét és fésülőnét és ne egyék annyit, hogy oly rútul elhizzék.
És Láczayné – oh mennyire sajnálom ezt a kis Láczaynét, a kinek a
férjébe, te, te édes Mari, te voltál oly hosszasan bele bolondulva. Én
ura vagyok házamnak. Az én Károlyom az iskolában a legdurvább, hogy
rettegnek tőle, de itthon csitt a neve. S oda megyek a hova akarok, azt
teszem, a mi nekem tetszik, attól fogadom el az udvarlást, a kitől
tiszteletnek veszem. S köztünk szent a házi béke. De legyen az asszony,
asszony.

– Oh édes Vilma – hordoztál kékeket –

– Én, én?

S Kálné olyan lármát csapott, hogy annak rendjén még vagy tizenöt
asszonyt sajnált, a kiket a férjeik roppantul féltenek.

– S oly sok volna itt a »szegény« asszony – jegyzé meg mosolyogva a
báró.

– Ez egy elromlott város báró ur, de megtisztitom; én Kálné fogom
megtisztitani, hogy minden semmirevaló férjet nevetségessé teszek.

– Báró ugy-e, eljő szombaton – hajolt Ádám báróhoz Turné. – Nagyszerü
darabokat fogok énekelni. »Oh Róbert« – ismeri ezt Schuberttől.

S kezdte énekelni. Oh Róbert! De igen rekedt volt s a báró elrejtette
arcát. Magyar népdalokba fogott, azok se mentek. Azután kiabált, azután
panaszkodott férjére, a ki nem tud egy jó énekmestert szerezni a városba
– és végre, mikor sehogyse tudott énekelni, még akkor se, mikor
tánclépésekkel próbálta: hát sirva fakadt.

– Oh báró, ilyen a mi sorsunk egy paraszt faluban – –

– Te Mari, tudod-e, ha nekem annyi sok szép gyermekem volna, mint neked,
sohasem tennék mást, mint egész nap otthon ülnék, mosdatnám, fésülném
őket, a rongyos köntöseiket varrogatnám s egy szót sem énekelnék soha és
nem vártam volna meg, hogy négy nagy gyermekemet kelljen egyszerre
kereszteltetnem.

A két asszony csufosan összeveszett erre, egymást a leghatározottabban
kezdték sajnálni, Turné a nyomorult Kált, kinek kacér felesége miatt
örökös máj, sziv, vese, lép és gyomorbaja van és Kálné Turt, a ki soha
egy jó falat ételt nem ehetik, a ki évek óta nem látott jó kenyeret és
tiszta tányért s a kinek azért van oly hosszu nyakig érő mellénye, hogy
ingét eltakarja.

Azon természetnél és jóságnál fogva azonban, mely a legtöbb nőnek
állandóan sajátja: a két professzorné heves disputa után egész békében,
karon fogva távozott, szivökben néma bánattal, hogy a báró mégis csak
nem szerencsélteti házukat.

– Majd hát a jövő évben, addig elmarad a keresztelő is – volt Tur
tanárné bucsuszava.

Én azt gondoltam, ezek után a báró a legélesebb szavakban fog kitörni,
mikor magunkra maradunk, ugy az igazgató ur anekdótái, mint a két
tanárné beszéde miatt. Nem, egyetlen gúnyos, vagy elitélő szót sem
szólt, csak arra kért, hogy pakoljak és a lehetőleg rendben legyünk a
holnap reggeli utazásra.

Még két nehéz jeleneten kellett átesnünk. A Rizs ur és Rácz urral való
jeleneten.

Rizs ur ujból és ujból meg akarta mutatni, hogy ő gavallér és hogy ő
egyetlen feladatot ösmer: a bárót nagy missiójára tökéletesen
elkésziteni. Reménylem Ilyés, bizonyos tények után a te háládra
feltétlenül számithatok. Mi, nőm, Cecil és én a nyarat Erdőháton akarjuk
tölteni, erre tehát a báróné ő nagyságát a legszebben elkészited. Nem
szabad engednem, hogy Ádám báró unatkozzék, különben is rendszerem akkor
lesz hatásos, ha a nevelést kezeimben tartom. Az irányokat változtatni a
legveszedelmesebb tapogatódzás. Egy ut, egy irány. Vigyáznom kell.

És Rizs Lajos tanár ur széles hátával, melyen szinte rezgett a sok hus,
olyan hajlongva, óvatosan, lábujjhegyen ment ki, mintha minden lépte,
gondolata, tekintete a báró ur boldogsága tekintetéből történnék.

Valjon az ilyen ember gondolja-e, vagy legalább sejti-e, hogy még afféle
gyermeklegény is, a milyen akkor én voltam s a báró ur: bepillanthat a
szive rejtekébe? Mert hogy az egész Rizs ur semmit sem akart mást, mint
mindig igen jól élni és mivel csekély fizetéséből az nem igen lehetett,
e szerint jó kosztos urfiak után. Én láttam különben mennyit izzadt,
mikor roppant vastag ökleivel (ugy tünt fel, mintha inkább öklével mint
kezével irna) órákon keresztül másolta Sallustiust, Cicerot, Ovidiust s
a latin pontok után öreg, borsónyi betükkel oda alkalmazta a forditást.
A szavakból, a mi hitem szerint fontosabb lett volna, két-három
jelentéktelen szót irt ki, mint teszem: et, ita, sed, ne – a többi
maradt. A bárótól ezt a néhány szót el is kérdezte mindig és meg is
dicsérte értök a legszebb magasztalással. Igen jól van báró, kitünően
vagyon, excellenterrr!

És szétnézett, hogy az egész osztály osztja-e ezt? Hogyne?

Mert nem igen osztotta, hanem nevetett, a ki mert és magában azt mondta
bizonyosan; csuf dolog Rizs ur, csuf dolog!

Jött Rizs ur után Rácz Károly tanár ur.

Ma mikor ez emlékiratokat jegyezgetem, igen magas állásu
kormányhivatalnok, ur és sok sok társaság, egylet, üzlet, kör vezértagja
felséges modora után! – ám akkor inkább rongyos, mint csinos; inkább
nevetséges, mint tiszteletreméltó; de jó indulatu, minden tanuló iránt,
felette szivélyes.

Verseit hozta, ugy az eredetieket, mint a forditásokat kéziratban,
pompás aranyozott bőrkötésben.

– Engedd meg, édes Ádám (már akkor tegeződtek, mi a jó modorból folyt),
hogy, szivem szülötteit Neked ajánlhassam. Aranynak akartam, de neki
később éposaimat fogom: Álmost, Árpádot, Lászlót, Salamont Mátyást, mert
egy-egy tavaszon mindnyáját megörökitem. Ezek dalaim, hymnuszaim és
világirodalmi műforditásaim.

– Kérlek, talán inkább atyámnak – utasitá el magától a báró a nagy
megtiszteltetést.

– Oh annak is fogok. Neki tanulmányaimat két, esetleg több kötetben.

– Vagy édes anyámnak – –

– Neki Imáimat akarom. Vagy jól van Ádám, irhatok számtant, történelmet,
növénytant, csinálhatok anthologiákat, Virágos kertet, Gyümölcsös
kertet, Ezer jót, Százszor szépet. Irok, forditok, nekem az ilyen munka
balzsamom, éltetőm. Parancsolj, csak válaszsz.

– De hisz én egy levélen napokig eltöröm a fejemet, hogy lehet oly
gyorsan?

– Igaz, igaz, de nekem bizonyos zsenim van hozzá.

– És mi az a zseni?

– Bátorság – jó modorral. Öt testvérem van, mind ezzel a zsenivel és
modorral. Meg fogja őket ösmerni a két haza.

Valóban annyi édesség volt Rácz ur kék szemeiben, annyi fény magas,
tiszta homlokán s oly kimondhatatlan kedvesség mozdulataiban, hogy
ezeket ily szabályos alakban és mértékben már kisded korától fogva
tanulni kellett.

A báró végre is elfogadta a verseket és egy pár igen értékes gyűrűt
ajándékozott Rácz urnak.

– Ereklyékül fogom tartani és ódát irok róluk.

Rácz ur ezekkel kezdte meg hires alkalmi ódáit, melyekben mai nap
rettegett ember és versenytárs nélkül áll.

Vártam, hogy a báró szokott éles modorában itt bizonyosan meg teszi
észrevételeit. Azt a sok és merész kapkodást nem hagyja szó nélkül. Hisz
én is majd kiszalasztottam ajkamon…

Nem, a báró csak nézett, szítta cigarettáit, sétált keményen a szobában
és néha el-elmosolyodott.

Akkor nem értettem a lélekváltozást, vagy csak homályosan gyanithattam
valamit, magamról véve a mértéket, hogy én is türelmesebb és vigyázóbb
vagyok mások iránt, mióta magamra vettem, hogy tolvaj vagyok s mióta
azon a kinos, lealázó itéleten átvitt a jó isten.

De hiszen én nem vagyok tolvaj; tudja az isten, hogy nem vagyok és a
világ is meg fogja tudni. Megkeresem a gaz vádlót!

A báró, szegény Ádám báró, mit követhetett el?

Ott feküdt véresen, a küszöbön, nyakkendő nélkül, mellén széthasogatott
ingben, betört szájjal és orral.

Nem bántotta többé a gyengeségekkel megrakott tanár urakat, sem a
tanárnékat és én sem hallottam többé: tolvaj, sikkasztó.

Csak nem tartotta magát rosznak, hogy a rosszakat meg ne merje többé
itélni? Hiszen a kemény itéletben elégtétele van a szivnek és öröme,
hogy ő nem olyan, mint amaz. Vagy nem volna az szabad és jogos, hogy
kimondjuk: te hibáztál, erkölcstelen vagy –

Hosszan vizsgáltam a bárót. Halavány fehér arca, mikor felém fordult,
fekete szeme, mikor végig mért: nem tudtam, ő sajnál-e engemet, vagy én
őt; de szivem megnyilallott s alig birtam megtartóztatni magamat, hogy
fel ne kiáltsak: oh báró ur mi történt önnel?



IX.

Haza felé.

Kora reggelen, majdnem sötét hajnallal indultunk.

Ugyanaz az inas jött el értünk, a ki testvéremet a péli pusztán ugy
megsértette, a cifra ruhás, kikondoritott, szőke haju Károly. Most is,
mintha tiz leány nézné, egyre nyalogatta az ujjait és kondoritgatta a
sárgás veres haját és ritkás, hosszu bajuszát, a sarkantyus csizmáját
össze-össze ütögette és egyre vigyorgott, nevetett. Látszott, hogy igen
jól megy az állapota, tudott élni az eszével s merőben megnyerhette az
öreg István báró ur kedvét.

Hetykén, föl sem vevőleg vigyorgott reám s utasitott, hogy üljek át a
málhás szekérre, mert a hintón Bévárdi fog ülni a báróval.

Igen, hogy az egész utam meg legyen keseritve: a kevély, durva Bévárdi
kasznár ur is eljött.

– Nini báró ur – sugta oda Ádám báró fülébe Bévárdi pakolás közben –
valami hires galambokat ne vinnénk? Tán Ilyés tudna hamarosan szerezni,
ő ebben nagy mester.

És röhögött, hogy majd felvette az udvart.

Nézett folytonosan reám és várta, hogy mit mondok erre a gorombaságra.
Oh istenem, mintha leragadt volna a nyelvem. Ártatlan voltam, éreztem
jól a lelkemben, de mégis elkerültem a gunyolódó ember éles tekintetét,
holott tökéletes jogom lett volna visszavágni a durva pofot. Alázattal
hajtottam le fejemet és ugy tettem, mint a ki nagyot hall.

Az inas is mulatott rajtam s emlitette, hogy Sötér Pista sokat beszélt
otthon ezekről.

– Hát a bizonyitvány, mi? Sándor öcsém? – fotytatá a kasznár ur – most
szeretném ám látni. Ehol a nagysás báró uré – s egyet pöckölt a vastag
fekete ujjaival a kabátja belső zsebéből kivett iraton – kivettem. Ez a
bizonyitvány domine, igazságos, tiszta kitünő, aztán, magaviselete
mintaszerü, feddhetetlen. Nos, hát a magáé jó uram? Lássam. Ugyan várják
ám otthon is, a mama tudom elhordozza minden házhoz. Benne van-e a
galambhistória? De nem vette ki ugy-e? Elhiszem. Igy jár ám öcsém az
olyan ember, a ki az öregebbet nem becsüli, felfuvalkodik, csunyául
letiporja az isten. Lássa Sándor, én jobb vagyok, mint maga, kivettem a
maga bizonyitványát is, magam tettem le érte a taksát. Itt van, de
kitünő, csak elvétve sétál benne vagy egy. Ilyen ám az igazságos sors.

S a szürkületben olvasni kezdte a bizonyitványomat s a báróét is.

– Teringettét domine ugy-e? De Öreg-Telek nem Erdőhát ám, a hol egy kis
kézcsókolással, subickolással eminenciákat lehetett szerezni: im, itt
meglátszik, ki hogy igyekezett. Itt igazság, lelkiismeretesség uralkodik
a professor uraknál. Álljon is, mig a világ hogy: fiat justitia aut
pereat mundus.

S vad örömmel fejtegette e latin mondás nagyszerüségét.

A báró ur intett, hogy hallgassak, a mely körülmény még kegyetlenebbé
tette az ugy is lelketlen embert. Össze-vissza beszélt Kusztoráékról,
mindennemü viselt dolgaimról, Sötér Pistáról, ki fainul lefestett s ki
ellátott utravalóval a deres cimü iskolai paripához. Általában
kifogyhatatlan volt a sulyosabbnál-sulyosabb csapásokban.

Rizs tanár ur vágta ketté a csufolódásokat, midőn a hosszu folyosón
papucsban hozzánk csoszogott.

Össze-vissza csókolta a bárót.

– Nőm és Cecil nevében, édes Ádám – szólt ölelgetve és csókolgatva.
Reménylem a legjobb véleménynyel fogsz eltávozni szerető házunktól, a
melynek csillaga, koronája voltál.

S ujból kezdte a szeretet jeleit.

Engemet is szivélyesen megölelt, sőt megcsókolt.

– Fiu! itt a kasznár ur előtt kell kinyilatkoztatnom, miszerént, de
tartozom is ezzel az igazságnak – miszerént, hogy nagyon sokat változtál
családi körömben. Paraszt hányavetiségedet merejében elhagytad, jó
modort vettél fel, szerény, emberiséges modort, emberré lettél. A mi
történt veled: hasznodra vált. Légy továbra is növendékem, alázatos,
mindenki iránt nyájas, szolgálatkész. A nyelveden állandóan ott legyen a
lakat és szivedben a mult képe – –

– Mely intsen, a mint a megszabadult juhtolvajt a bitó – mormogá a
kasznár ur hátam megett.

– A miket, Sándor, nálam tanultál, forditsd hasznodra, a bárót mint a
szemed világát ugy őrizd mindentől. Gyakorold magad az énekben, szép
hangod van, feleségem dicséri a tenorodat. Szegény fiu, azzal szerzi
szerencséjét a mivel lehet. Ének, tánc főkellék.

S a kezét nyujtotta, hogy csókoljam meg.

Benne voltam-e már az alázatoskodásban, vagy jobb, nemesebb
természetemet végkép elvesztettem talán: elég az, hogy én a kasznár ur
előtt megcsókoltam a tanár ur kezét. De sőt – midőn a báró maga mellé
akart ültetni – én egész tisztelettel fölkértem Bévárdi urat, hogy
öregebb és méltóbb erre, ő foglalja el a nekem szánt helyet.

Bévárdi ur rögtön fel is ugrott a báró mellé a hintóba és épen nem várta
meg, hogy erre Ádám báró is felszólitsa.

E felette csekély körülmény azonnal meg is termette gyümölcsét, mert a
gőgös ember nyájasabb lett hozzám, a mennyiben szives volt megigérni,
hogy édes anyámnak lakását a legközelebbi héten igen szépen rendbe
hozatja. Szólott arról is, hogy Sárikája haza jött már Szedresről a
nevelőből, nagy énekes, nagy táncos, nagy gitáros. Ha én olyan szépen
tudok énekelni – nála lehet benne módom. Ne féljek, mert ő is, mint a
professor ur, becsületes, nyilt szivü magyar ember, meg tud bocsátani s
jó helyébe jót ád, de még duplán. Az is a betegsége, hogy igen jó szivü.
No, csak látogassak el hozzájuk bátran, Sárika igen nagyszerü énekes.

– Én tudok felejteni Sándor – nyujtotta le hozzám kezét a hintóból,
fölötte megváltozott tekintettel – ez emberi kötelesség is, azt tartom.
A tékozló fiut tudod-e, hogy a moslék tette becsületes, engedelmes
emberré? Korbácscsal neveljük ám jó a futó paripát, meg a mely vizsla el
nem tud menni a gazdájáig, a szájában levő nyullal – hason csuszva: hát
az olyan eb egy falat kenyeret sem érdemel. Lecke kell mindenkinek édes
barátom. No Károly – indulhatunk. Az a két első bokros egy kissé –
ügyeljetek.

A kocsis megpattogtatta hosszan kinyujtott korbácsát s mint a villám
rohantunk át a városon.

Egyedül ültem a málhás szekéren és hovatovább inkább megnyugodtam, hogy
magam lehetek. Nem bántott többé senki és szabadon gondolhattam szomoru
tárgyaimra –

Elsőben is bizonyitványomra gondoltam.

Nekem középszerü osztályzatom van a latin nyelvből és a bárónak kitünő,
a ki az első deklinációt sem tudja jól és biztosan.

Nekem a görögből, a számtanból, a történelemből – – oh istenem,
csorogtak a könyeim. De nem bánnám ezeket, csak a magamviselete, az
erkölcs ne volna megbélyegezve.

Magam bélyegeztem meg magamat gyávaságom által. Az a szegény, nyomorult
zsidó fiu tudott tűrni – s én – –

S itt önkénytelenül is arra kellett gondolnom, hogy tanáraim, a báró,
osztálytársaim – és mindenki jobb indulatu lett hozzám, hogy azt a
szerencsétlen dolgot, a galamblopást magamra vettem.

Mi ez, miképen van ez? Micsoda játéka ez a sorsnak? Rosznak kell-e
lennünk, hogy az emberek szeressenek? Fáj az a világnak, ha tiszták,
igazak, nemesek vagyunk? Nem élne-e most szegény apám is, ha jó arcot
tudott volna csinálni a veszteségekhez, nem vádolta volna a bárót és nem
kereste volna – ugy is hiában – igazát? Ha édes anyám is – nem, nem, ő
maradjon tiszta, a milyen mindig volt és maradjanak ilyenek testvéreim
is. Hátha az isten igy is megsegiti őket.

Szegény, jó anyám, valjon hogy vagytok?

Szenvedtetek-e sokat ettől a dölyfös kasznártól? Juliskát nem bántotta-e
az a hitvány inas? Mariska, Károly és Jánoska jól viselték e magukat,
nem hoztak-e szégyent…

De hogy is nézek én a szemeitek közé, mig ártatlanságomat ki nem
deritem? Valjon szólnak-e hozzám régi, kedves tanáraim? Mit mond a jó
lelkész ur? S hogy fogja szivemből az igazi gyomot gyomlálni a báróné,
most, mikor már kénytelen leszek ezt a gyomlálást el is tűrni?

Mit csinálok én?

Oh, bár soha se érnénk haza!

Igy, ily rettentő gyötrelmekkel kellett nekem lakolnom, a miért
megfeledkeztem magamról és nem tudtam elhordozni a reám mért
nyomoruságot.

Milyen boldog volnék most, ha gyalog mennék szegényebb társaimmal
mezitláb, rongyos ruhában, éhesen – de tiszta szivvel – haza! És nem
kellene mindenki előtt lesütni a szemeimet; ha nem kellene eltűrni
minden mocskot, megaláztatást, nekem, a ki épen olyan tiszta vagyok ma,
mint mikor édes anyámékkal megindultunk a péli erdő alatt! Nem tudtam:
mi történik velem; szemeim elsötétedtek, hol a hideg borzongatott, hol a
forróság égetett. Semmit se láttam, ugy utaztam, mintha veremben ültem
volna, a hova magam taszitottam magamat. Hiába kinált, biztatott a
kocsis: van ám bor is, sült is a kosárban bőven, egyem, igyam: csak
kinlódtam, sirtam és vertem magamat a gondolataimmal.

– Urfi, itt meg kell állanunk – szólt késő délután, mikor jó közel
lehettünk már Erdőháthoz – itt vagyunk Körtvélyesen. Az uj tanitó urat
kell fölvennünk.

Leszállt, hogy egy zsidó korcsmába bemenjen.

Nem kellett sokat várnunk, mert az az ember, a ki az uj tanitó volt, egy
kis batyuval már ott várt a korcsma tornácában.

Alacsony, kis kurta ember volt, széles vállakkal, kifeszülő hatalmas
mellel és sutára nyirott, tüskés, őszbe csavarodott vastag bajuszszal.
Szakálla nem volt, de a sok ősz, apró, kibuvó sörte elboritotta kövéres,
barna, égett arcát.

Ruhája olyan lehetett, mint a jobb módu falusi mestereké. Tisztának
akart látszani, ha ezt a viseltesség és foltosság megengedte volna. De –
a mi különös ily öltözet mellett – keztyüt viselt.

Ugy tetszik, fizetett a korcsmárosnak – és szó nélkül felült mellém.

Mehettünk már egy jó félórát, mikor még mind nem szólt hozzám.

Azt kellett gondolnom ismeri bűnömet, azért nem méltat egyetlen kérdésre
is.

– Az a sok kocsi a varsádi, szakadási, kenderesi uton – mutatott a
mondott utak felé, kezében tartott zöldes kalapjával – bizonyosan
jobbadán mind a koncszagra megy.

Nem tudhattam micsoda koncot ért, de csupa illedelemből a szekerek felé
néztem.

Tiz-tizenöt szekér is lehetett.

– Jórészt – mormogá. Hej, nagyon éhes a világ.

És sóhajtott.

– Borzasztóan sok a gazember. Ki tudja önből is mi lesz.

Istennek hála, tehát e szerint – gondolám – most még nem tart annak. Meg
könnyebbült szivvel hallgattam.

– Milyen ember az ifju báró?

– Nagyon jó ember – siettem válaszolni.

– Szive?

– Nemes.

– Esze? Nos, miért nem válaszol?

– Jó esze van, uram.

– Értem. Oh, egy bárónak akármilyen esze van, nem határoz; de szeretném,
ha legalább szive volna igaz, egyenes, áldozatkész. Isten ugy osztotta
be, hogy az ész a szegénynek, a szerencse, boldogság a gazdagnak jusson.
Nekem is adott az isten szárnyakat (és mintha röpülni akarna, hirtelen
kiterjesztette a két izmos karját), de ha nem adott hozzá levegőt.
Vergődöm a porban öt gyermekkel és egy jó, de semmihez sem értő
feleséggel.

Sokáig hallgatott ismét, mi alatt térdein ujjaival folyvást zongorázott.

– Meddig marad ön itt a kastélyban?

– Talán az egész szünidőn át.

– Akkor jó segitségem lehet ön. Én vagyok az uj iskola tanitója. Tanitó
vagyok, kinek méltóságos urnak kellene lennem, királyi táblabirónak, a
mik egykori tanulótársaim, képviselőnek – eh! Ide csapott a sors. Csak
azért, hogy mertem tizenkét éven át folyvást első eminens lenni. Ez
rosszul esett az intéző égi hatalomnak, hogy egy ember erősebb, mint ő,
s mikor osztogatni kellett a hivatalokat: akkor egy taszitással mindig
utolsónak lökött. Persze szidtam az igazságot, vádoltam minden elnököt,
összevesztem minden gazemberrel, de hát mit csináljak? A számat csak be
nem foghatom, ugy-e?

Mondanom kellett, hogy: igen.

– Most ebbe a bárófiuba helyezném minden reménységemet, de gondolom ő is
meg fog gyülölni, ha megtudja, hogy 12 éven át folytonosan első eminens
voltam, Azt hiszi elitélt fegyenc voltam, azért nem vihettem többre.
Hogy is lehet, minden bizonyitványom kitünő, jogot végeztem, ördögöt
végeztem, filozofiát ittam, csillagokon ültem, s itt vagyok.

Kiemelte az ülés alól a kosarat, kiszedte a sülteket, üvegeket, s mintha
ugy találta volna, nagy örömmel hozzájuk fogott.

Ragyogtak a szürkés-barna szemei, sárgás orcái kipirultak s a kezei oly
felette gyorsan szedték szét a csontokat, hogy az az éhes ember, a ki
lopottból vendégeskedik: nem tudna gyorsabban dolgozni.

Mert érezte, hogy ez étel és italnemüek számomra lehettek elhelyezve,
nagy barátsággal fordult hozzám.

– Igy ad a sors egy-egy kis oázist az üldözött embernek.

Mikor készen volt, megtörölte kezeit, száját, még a szemeit is, melyek
hasonlóképen jól lakhattak és megveregette a vállamat.

– Ön derék ifju lehet, a báró correpetitora.

– Igen.

– Akkor ez a találkozás talán fordulópontot jelez életemben – emelgette
a kezeit nagy örömmel a tanitó ur. A bárónénak sok szegény javára isten
azt a bogarat röpitette a fejébe, hogy oszlopasszony legyen, a férjét is
oszloppá tegye, azt a vén, fukar uzsorást és a fiából meg épen országos
oszlopot faragtasson. Ez a passioja. Ki verte a fejébe, a szent isten
tudná, de ugyan jó, hogy a fejébe verte. Most már meg volna az alap,
csak erre kellene nekünk barátom ügyesen épiteni. Mit épitsünk? Szörnyü
szeszélyes asszony, irtóztató makacs. A mennyi csavargó, részeges, rest,
bukott mesterember, meg eliszákosodott cselédasszony, szakácsné,
varróné, mosóné van a vidéken: azt mind összefogdostatta és épittetett a
számukra egy granariumból menházat. Ezek most itt a Mátyás király
lustái. Akasztani kellene őket, de a báróné passioja szerencséjük.
Istenem, mennyi nyomorult, éhező, szerencsétlen, valóságos ügyefogyott
van ebben a kis városkában is, bizony nem kellene őket lámpával
keresnünk: de künn maradnak, mert nem tudnak orditani. Mig itt a mieink
között sok olyan van, a ki uzsorára adja a havi pénzeit és titkon
meggazdagszik. Jó volna, igazán jó volna, ha az ifju bárónak lenne esze,
hogy látná ezt a sok bolondságot és csapna szét ebben a kötnivaló
Falstaff-hadban. Engem esz a méreg és szólnék is, de a feleségem térden
állva kér: hogy ne kockáztassam állásomat, hadd fusson a bolond a maga
utján, csak a gyerekeid ne éhezzenek. Borzasztó! meg kell tagadnom az
igazságot, be kell fognom a látó szemeimet, betömnöm a füleimet,
táncolnom egy bolond muzsikájára, hogy élhessek. Nem állom ki,
megbolondulok, még ma beadom a lemondásomat, de a mit nem lehet eltűrni:
azt nem tűröm. Fel kell világositanom a bárónét, hogy lopják, csalják,
kacagják, csufolják az oszlopságával. Önnek pártomon kell lenni. Csak
nem tűrheti, hogy egy csomó tömlöcbe való ringy-rongy bolondot űzzön
belőlünk. Jó, legyenek a bárónék oszlopok, segitsenek a szegényen, ez a
legszebb feladatuk, de ne játszanak komédiát. No nézze, a vén báró a
legkegyetlenebb uzsorás, oly fukar, hogy egy krajcárért megenné az
embert, s a felesége mint valamely rongy- és csontszedő cigány szedi a
szegényeket, sir velök és kötözi a fekélyeiket. Valjon őszintén teszi e?
Ha igen, akkor ha bolondnak tartom is: becsülöm; de ha csak hiuságból
teszi, hogy az ujságok emlegessék, magasztalják és elnyerje a
palotadámaságot, a fia meg a főispánságot, akkor egy ilyen oszlopasszony
alábbvaló annál a zsidó korcsmárosnénál, a ki addig itat, mig az ingedet
is lehuzza a hátadról. Az legalább gyerekei számára gyüjt.

A kocsis visszafordult, hogy hallgassa a beszédet. Intettem a tanitó
urnak, hogy ne beszélne, mert otthon elmondhatja. Magam is féltem, hogy
engemet is elárul, azt hivén, hogy osztom ennek a szegény embernek a
nézeteit.

– Eh, ne integessen nekem barátom! én azt mondom, a mit érzek. Tizenkét
évig voltam első eminens, jogom van hozzá. Mindig tanitásból tartottam
magamat: kötelességem az oktatás. És igazán, ez nekem is passio, mint a
bárónénak a koldustartás. De világositsuk fel az ifju bárót, ezen
törekedjünk barátom.

Mintha maga is megsokalta volna, a mennyit mondott: csöndesen elnémult.

Épen Pélen mentünk keresztül, a nagy kut mellett, a hol Bévárdi urnak
egykor jól oda mondogattam. Most akaratlanul is látnom kellett, hogy mi
lesz az olyan emberből, a ki mindig odamondogat. De feltettem azt az
égető kérdést is: melyik a tiszteségesebb ember, az e, a ki maga-magát
bűnösnek teszi, hogy élhessen; vagy az, a ki nyomoruságban marad inkább,
semhogy hazudjék.

– Van iskolánk is, derék nagyszerü iskolánk – fogott némi szünet után
ujból a beszédbe – de ez is komédia. Minden gyereket összefogdostunk
közel, távol, mert a kormány rendeli, hogy 6–15 évig minden gyermek,
leány tanköteles és iskolába hajtandó vaspálcával is. Tanfelügyelők
járnak kötéllel, csizma, ruha és kenyér helyett: s erőnek erejével, mint
valamely bitang juhot vagy borjut ide terelik őket a kastélyba. Csupa
tiszta rabok, ugy bőgnek.

– Verik? kérdém.

– Dehogy verik? Én nem verem, de gyermeknek, a ki épkézláb, munkabiró, a
mezőn ilyenkor a helye apja mellett. S most ennek a sok szánandó
teremtésnek éjjel-nappal itt ólálkodik az apja, anyja vagy a bátyja,
nénje, hogy kiszabaditsa, kisirja és hazalopja valahogy. Az ember szive
megesik a szegényeken. Barátom itt magára is sok tenni való vár. A bárót
oktassa, világositsa, hogy a komédia szünjék meg.

– Van-e bűne, mi? ragadta meg kezemet hirtelen.

És nevetett.

– A báróné odáig megy, hogy gyóntat is. Hogy állsz a lelki üdvösséggel,
mennyit törlesztettél örök adósságaidból; a szegények, árvák számára
hány fillért raktál félre hetenkint; hát a betegek számára mit adtál és
igy ni. Mit? Hát dolgozzanak ők is valamit. Ne lopják a napot, én is
árván nőttem fel. Ki törődött valjon velem? Az isten. Nevethetném.

Hallgatott. Bizonyosan magában nevetett.

– A belső cseléd hét számra fekhetik betegen, azt ütik, verik; fizetését
minden csekély hibáért lefogják, végkép el is fogják; éhezhetik, mint a
kutya, vagy eszik rosz, egészségtelen korpa-kenyeret: ezeket nem látja
meg a jó oszlopbáróné. De a kik be vannak könyvelve, rubrikázva, a kik
csókolják a báróné lábait és tudnak jól hazudozni: azoknak egy csomó
komédiás uri asszonynyal maga visz a báróné eledelt. Hol itt a józanság?
Erkölcs? Itten? Furcsa. Most a napokban meghal egy uri származásu vén
leány, de uri nem. Nos, mi történik? A dámák gyüléseznek, lótnak futnak
s eltemetik az öreg kisasszonyt, a ki mindig a más kenyerén élt, a más
ruhájában járt – pompával. Három pap, négylovas halotti kocsi hat
halál-legény fáklyával. – Tizenöt-husz dáma a koporsó után a bárónéval
mély gyászban, elől-hátul tenger kiváncsi nép. Erre volt pénz,
segedelem. De mikor meghal egy szegény asztalos, a ki után hat árva
marad: azt takaritsa el a jó isten. Ezeket kell jól megértetni az ifju
báróval. Alig várom, hogy lássam. Ezt, ezt a fiatal lelket kell jól
elkészitenünk. Ha oszlop: legyen igazi oszlop. A porig meghajlom előtte,
ha kebelében igaz, okos, egyenes szivet hordoz. De ha ő is komédiából
csinálná a Krisztus munkáját: akkor jobban teszi ha uzsorából él, mint
apja, pénzt gyüjt, embert nyúz, vért szí és élő hust eszik. Az ilyenre
isten, ember rámondhatja: akasztófára való, uzsorás gazember; de az
olyan asszonyra, a ki oszlopot játszik és a mellett tele van a szive
nevetséggel, hiusággal, dicsvágygyal, önzéssel: mit szóljak?



X.

Az oszlopok között és a kertészházban.

Igy értünk be a kastélyba, a melynek udvara tele volt már kocsikkal.

Ádám báró már rég otthon volt s a hogy megtudta, hogy megérkeztem,
nyájas, derült képpel jött elém; karon fogott s majdnem mint édes
tesvérét – annyi kitüntető szivélyességgel vezetett be szüleihez. Az a
mély komorság, mely az utóbbi napokban erőtt vett lelkén, mintha itthon
végkép elenyészett volna fehér, halavány arcáról.

– Tudja-e Sándor, hogy temérdek dolgunk lesz a szünnapok alatt; a mama
egész telepeket rendezett be számunkra gyerekekből és koldusokból. Most
már igazán elemében van, varrat, főzet, tanit, büntet, még prédikál is.
Oh szegény mama! Mindig ilyen volt, de ekkora mértékben még soha se adta
át magát szenvedélyének. Valami angol könyveket olvas, afféle három
leveles kis füzetkéket s azok teljességgel hatalmukba keritették. Ne
szóljon ellene, mert dühös; hagyjunk mindezt reá, ugy is minél előbb
megszökünk innen Erdélybe. Nem akarok találkozni Rizsékkel és Ráczékkal.
Soha, soha többet.

S e szóra ismét elkomorodott.

Fölvetette fejét és hidegen ment előre a márvány lépcsőkön.

Most voltam legelőször a nagy, emeleti társalgóban. Mivel alkonyat volt
már, égtek a lámpák s a drága aranyos butorok ezer meg ezer sugárban
verték felém a fényt. Sokan ültek jobbra-balra – mások csoportokban
állottak.

A báró oda vezetett a szüleihez.

Soha szebb, tiszteletreméltóbb embert nem láttam, mint az öreg báró.
Öregben, őszben ugyanaz volt, a mi Ádám ifjuságában. Nagy, magas,
egyenes homloka, melyet a fehér ezüst haj, mint valamely koszoru ölelt
át, villogó, apró szemei, melyek vereslő lángban égtek, tömött, szürkés
szemöldei, egyenes, hosszu orra, melyből vastag, fehér szőrök nyultak
elé, mellére simuló ritkás, fényes szakálla, melybe a bajusz egészen
beleolvadni látszott: csodálatos, soha el nem felejthető hatással voltak
reám.

Oly tisztán, ünnepiesen vala öltözve fehér nyakkendővel, fehér
mellénynyel, nadrággal, fekete kabátban, behorpadt mellén nagy, vastag
arany lánccal, rendkivül pirosas kezein sok-sok kisebb-nagyobb gyürüvel.

Aprókat köhögött halkan és folyvást mosolygott azokra, a kik reá néztek.

Egy nemes prófétának mertem volna tartani, mindamellett, hogy annyi
rosszat beszéltek róla, ha apró szemeinek hunyorgatása más gondolatokra
nem térit. Azonban oly szép, tiszteletgerjesztő arc volt igy is, hogy
midőn kezei után nyultam, hogy megcsókoljam: majd leborultam előtte.
Senki se gondolhatta volna, hogy az az aggastyán egy gonosz, lelketlen
uzsorás, a ki szüleimet tönkre tette és annyiakat koldusbotra juttatott.

Meg is voltam győződve azonnal, hogy ezekből egyetlen szó se lehet igaz.
Mély dörgő, érces hangon, mint az orgona szólt:

– Ádám báró szeret tégedet, annak örülök; légy hű, engedelmes és igaz és
nem fogok megfeledkezni rólad fiam. Apádat ismertem, makacs, indulatos
ember volt, nehogy kövesd. Anyád jó asszony, nagyon becsületes, jó
asszony.

S a kezével és mosolyával figyelmeztetett, hogy félre állhatok.

Ő nagysága a báróné felé mentem, de felindulva, haraggal és szégyennel,
hogy a báró apámról oly keményen nyilatkozott, holott anyám szerint épen
nem apám volt a hibás.

A báróné törpe, gömbölyü kis termetével, mintha még jobban elhizva
volna, mióta nem láttam. Szeretettel, élénk, szapora kérdésekkel
ültetett maga mellé. Alig győztem válaszolni kérdéseire. Mindenről és
mindenkiről kikérdezett pár perc alatt. Professorokról, professornékról,
tanulókról, templomról, papokról, szinházról, városi egyletekről,
kórházakról, menházakról és egyszersmind gyorsan előadta, hogy mi teendő
vár reám az udvarban.

– Holnap lesz az uj iskola és menház felszentelése. Akkorra
halasztottam, mire Ádám báró haza érkezik.

Elmondta, de milyen lelkesedéssel, boldogan, hogy hány növendéke van az
iskolának és hány szegénye az egyletnek; mit esznek, hogy élnek, hogy
haladnak az üdv ösvényein és mily biztosan.

Ekkor bemutatott a vendégeknek a vidék küldöttségének, főbiráknak,
papoknak, alispánoknak, elnököknek, nevezetes oszlopoknak, kik egyes
falvak, községek, városok sőt megyék oszlopai.

Hogy emelkedtek többen e nevezetes férfiak közül a dicsérő szavakra.
Tisztán látszott nem egynek a sugárzó tekintetéből, hogy magasan nyuló,
hatalmas oszlopnak tartja magát.

De másfelől azt is észrevettem, hogy többen mind egyre az oldaltermek
felé tekintgettek, a hol hosszu, patkóalaku asztalok voltak fölteritve
csillogó ezüst késekkel, villákkal és tündöklő poharakkal.

Minden vendég akart Ádám báróval egy-egy szót váltani, ha csak ugy
röptiben is és mindenki el volt ragadtatva, hogy mily nagyszerü ember az
ifju báró, kész férfi, már is egy valódi oszlopbáró – éljen! Ah!

Ádám báró vissza is nyerte élénkségét, de nem régi, gunyolódó
fanyarságát, – a min nem győztem eléggé csodálkozni; – beszélt,
tréfálódzott, ölelkezett az emberekkel és törekedett mindenkinek
visszaadni a bókot, magasztalást hasonló nagy szavakkal.

– Öregem – szólitott egy ablakmélyedésbe a vacsora előtt – maga nagyon
szomoru. Vacsora után elmegyünk együtt édes anyjáékhoz, de most még
maradnia kell. Megizentem, hogy nincs semmi bajunk. Mondja: mért olyan
szomoru? Hogy én annyi bolondot össze-vissza fecsegek s a helyett, hogy
ezt a sok csinált oszlopot kidobatnám, magam is beállottam
oszlopembernek? De lássa, hátha ezek jobbak, mint mi minden bolondságuk
mellett is? Gondolkozzék.

Én arra gondoltam, hogy egész tiszta lelkem szerint felvilágositom a
bárót, a mint az uj tanitó elbeszélte a dolgokat; föltárom a temérdek
visszaélést, komédiát, hiuságot, csalást: de volt tekintetében valami
oly sötét, gunyos, feddő, tipró vonás, mely hallgatást parancsolt.
Bizonyosan arra emlékezett, hogy engemet tolvajságért és sikkasztásért
pereltek s csak az ő nemeslelküsége mentett meg a gyalázatos börtöntől:
s im most ezeket a hiu oszlopokat mégis be merném vádolni, a kiknek csak
az a bünök, hogy nagyitják azt a kicsit, a mit a szegények érdekében
tesznek, vagy nagyon magas kitüntetést várnak érette, rendjeleket, a
minőkkel némelyik alázatos és kevély ember melle tele volt és a minőkre
mindnyájan áhitoztak a kik ilyenekre még nem birtak eddig szert tenni.

Meg lehet mondta is magában a báró: te akarnál itéletet mondani ezek
fölött, a ki mindnyájánál bünösebb vagy; te akarnád ezeket itt
kicsufolni, a kit csak a szerencse juttatott e körbe; és te akarnál
nekem tanácsokat és oktatásokat adni…

Mélyen éreztem, hogy kezem, lábam, nyelvem kötve van és bár isten előtt
tisztán állok: nekem most nem lehet szólnom egy szót is. Várnom kell,
mig a maga idején és helyén mindeneket a maguk nevén nevezhetek meg.
Akkor mindent százszorosan kipótolok.

De a bárót; – ki oly éleseszü, tiszta látásu, kiméletlen itéletü,
igazságos ember volt ez előtt még csak pár hónappal, de héttel is – mi
korlátozza, hogy ugy ne beszéljen, a mint érez? Vagy volna valami
hatalom, a mi a szivet, lelket egyszerre hirtelen megváltoztatja és
rendeli, hogy a legbecsületesebb ember is egészen máskép cselekedjék,
mint azt az egyenesség magával hozná? Hogy bókoljon, mikor gunyolódnia
lehetne; dicsérjen, mikor feddeni tartoznék; és simogassa, ölelgesse
azt, a ki magában is beösmeri, hogy kilöketésre méltó? Az talán csak
lehetetlen!

Akarja azt az isten és van abban kedve, hogy ily alacsonyságok
történjenek még olyanok által is, mint a báró, a ki jó és nemes és ifju
még?

Kivertem a fejemből a szegény, örökös eminens öreg tanitó vádjait,
panaszait, tételeit, felvilágositásait, annyival is inkább, mert egy
szögeletben őt is ott láttam egy fiatal, hetyke alispánnal, a ki a
tanitó ur hosszu nyakravalójával játszott és táncoló lábaival az öreg
tanférfi térdeit rugdalgatta.

Láttam, hogy az öreg férfiu, ki az egész uton egyebet sem tett csak mind
panaszkodott és feddőzött, most mily boldogan mosolyog, tördeli a
kezeit, hogy egy alispán szóba állott vele és dicsekszik neki a
szövőszékeivel, felhajszolt tanköteleseivel s minta bikaborjuival.

Törekedtem én is vidámabb lenni, a mit a báró hamar észre vőn és jó
néven is vett.

A vacsora nagyszerü volt, majd éjfélig tartott – és a mint ma mondják és
irják a lapok – »felséges pohárköszöntésekkel füszereztetett.«

Különösen egy széles vállu, nagy, lapos orru, kidudorodott száju
alacsony emberke mondott rendkivül erős hangon számtalan pohárköszöntőt
igen nagy magasztalásokkal, melyeket az asztal végén, a hol én is ültem
az öreg tanitóval – sokan pirulva, bosszankodva, sőt nevetve és sértő
megjegyzések közt hallgattak.

– Ki ez az ifju ember? – kérdém egy vidéki polgármestertől, ki fölötte
mód bosszankodott, hogy ily alant helyre került.

– Ki? hát egy szemtelen, tolakodó fertálymágnás, egy megyei aljegyző, a
ki ezt a kis hivatalát is az orcátlankodásainak köszönheti. Hitvány
verseket ir miniszterre, főispánra, a grófokra; leirja őket hosszu,
vidéki levelekben mint oszlopembereket, a melyekre ő rátekerődzik, mint
lánc a keritésekre. Hallgassunk csak, most a vén uzsorás bárót dicséri…
No, no bolond… mondjad: elévülhetetlen érdemeid… feddhetlen hazafiságod…
áldozatkészséged, kimerithetlen bőkezüséged… istápja a megyei ügyeknek –
fényes árpádkori ősök utódja, nádorok sarja, királyok oszlopa – – No, no
pergesd bolond, pergesd…«

Egyszerre mindnyájan felállottak, kirugták a széket maguk alul és
sorban, mint gyónásnál, oda mentek az öreg báróhoz, ki mindenkivel
koccintott, némelyikkel kezet szoritott és hulló könyekkel, melyek
végetlenül tiszteletreméltóvá tették urias arcát – mondott köszönetet az
ifju aljegyző urnak.

Most meg mindenki ezt a fiatal urat dicsérte és hát még hogyan az én
polgármesterem:

– Laji, ma nagyszerüen kitettél magadért, isteni ember vagy, lángész.
Te, te maholnap alispán lész és egy szökéssel főispán. Csókollak.

– Maga bátyám uram mindenütt tulságos magasztalóm. Egy szép minta
bikaborjut adatok a városnak – de csak a kedves Mihály bátyám kedveért.
Hát sikerült? Mi? Jól ment?

– Teljességgel kedves Laji öcsém – de az ifju báróra is s a bárónéra s
az alispánra, a törvényszéki elnökre – a főispánra, ha nincs is itt –
tudod fukar, smutzig ember – de ne nézd, emeld föl, hátha megszégyenli
magát és nem szökik el mint mostanában is – a hivatalos ebédadás elől.
Tedd meg. Élhal a dicséretekért a komisz.

– Gondolunk valamit bátyám – hát sikerült? He he he…

S az ifju ember széles szájával folyvást mosolyogva és mindenünnen lesve
és követelve az elismerő dicséreteket – döcögött poharával helyére, mint
győztes, mint a kire minden szem sóvárogva fordul.

– Ezek igazgatják a megyét – szólt hozzám az öreg tanitó ur, mellettem
foglalva helyet, – mig én, a ki tizenkét éven át voltam első eminens,
jogot végeztem, filisofiát faltam, Kantot ettem, Hegelt vacsoráltam,
Fichtével sétáltam, Verbőczyvel intim voltam, egy nyomorult tanitó
vagyok, öt gyermekkel és sivár jövővel. Mit szól erre fiatal barátom?
Van ezen a földön igazság, erkölcs – mi? Van isten?

– Van – mondám hidegen.

– Majd megtanulja, hogy nincs. Adja ide a borát, maga látom ugy sem
iszik. Tegye ide azt a másik üveget is. Pakol barátom, pakol a cukorból?
Többet ér a bor, lelket ád, szivet gyógyit, helyre állitja az egyensulyt
ezen a megvesztegetett földi mérlegen. Tizenkét évig voltam első
eminens…

Nem igen hallgathattam reá, mert az aljegyző fölemelkedett és rettentő
erős basszus hangján megszólalt: Midőn… a nap alászáll, feltünik a
biborajku hajnal…

Mindenki az ifju báróra nézett – és Ádám egy szemvillanattal én reám.

A mi nekem legjobban feltünt a pohárbeszédben: az aljegyző ur eleinte
méltóságolta, nagyságolta, nagysádolta, önözte, magázta – a végén mikor
az emberek rettentő éljenzésekben kezdtek kitörni tegezte Ádám bárót. A
mennyi oszlop elképzelhető, egyház oszlopa, iskola oszlopa, megye
oszlopa, jog oszlopa, női erények oszlopa, lovagiasság oszlopa, a mezei
gazdászat oszlopa, a közmunka oszlopa, a felvirágzandó athletika
oszlopa, halászat, vadászat, irodalom, nemzetiség, haza, emberiség,
egyetértés, egyenlőség és szabadság – és még némely szép dolgok oszlopa
– ez mind-mind báró Ladár Ádám volt.

Én is oda mentem a csörömpölő, ujjongó vendégekkel a báróhoz – és
tartottam a poharamat.

Oda hajolt hozzám és a fülembe sugta:

– Várjon, elkisérem az édes anyjához. Juliska pompás leány lett…

Sokan azt gondolták, megölelt és megcsókolt és gratuláltak a nagy
szerencséhez, hogy ilyen barátom van.

Mikor a báróné Ő Nagysága is felköszöntetett és a nagy közönség az ő
igen tisztelt személye iránt is kifejezte a legnagyobb hódolatot a
fentebbi odacsörtetéssel és itt a koccintás helyett kézcsókokkal és mély
meghajlásokkal; mikor minden valamire való főbb ember megkapta a maga
éljeneit: a báróné intésére felkeltünk s a számtalan kisebb-nagyobb
termekbe eloszoltunk.

– Kedves barátom uram – fogott engemet körül három élemedett ember és
kért hogy vonulnánk félre egy szögletbe, a hol egyedül lehetünk – egy
kis bizodalmas kérésünk lenne Önhez.

– Én – kérdé egy kis görbe emberke igen nyájas kék szemekkel és a
szemöldöke fölött egy jókora holttetemmel – a maga édes atyjának
tanulótársa voltam, kedves barátom volt ő, még ugyan igen kedves barátom
és soha sem is fogom elfelejteni – én alszámvevő vagyok a megyénél,
Kormos Pál. Nem tetszett ura atyjának emliteni az én nevemet, Kormos
Pál, a ki sok galambot tart – –

Elfutott a melegség és a szégyen. Ugyan mit akarnak ezek?

– Tudom, öcsém uram is igen szereti. Oh szolgálhatok, ezer örömmel, csak
egyszer legyen szerencsém Tamásvárán. Ez itt hivataltársam, árvaszéki
ülnök Rétes Károly – és im itt Tollas Jakab nyugalmazott városi
pénztárnok. Önt uram az isten nagyon megsegitette – –

Egyszerre mind a három szivarral kinált és tüzzel.

– Az ifju báró fölötte jóindulatu ember lehet ugy-e?

– Igen.

– Lehet vele beszélni? Nem kevély?

– Nem gőgös? – kérdé Tollas ur kifeszitett nyakkal.

– Mert a mágnások jobbára lenézik a szegény embert – jegyzé meg Rétes
ur, élénk fejmozdulatokkal. Én is ösmertem atyja urát. Nagyon becsültem.
Sándor öcsém szakasztott atyja – ugy-e Jakab? Ugy-e Pali?

(Ezeket az urakat sem nem hallottam emlegetni, sem soha nem láttam
boldogult édes atyámnál.)

– Hej volna nekünk egy kis kérésünk – furta magát egészen mellém Kormos
Pál ur – vagyon nekem egy nyolc osztályt végzett fiam, ha azt ide
helyezhetnők a báró ur udvarába valaminek. Derék fiu, erősen szereti a
gazdálkodást, azért a tanulásban egy kissé gyenge is volt. Hej ha ide
tehetnők! Csak Ilyés öcsém mondana egy szót, egy kicsi igét a bárónak,
hogy Kormos Pál megyei alszámvevőnek (átadta névjegyét), a ki atyjának
igen kedves barátja és tanulótársa volt – vagyon egy derék, ügyes fia.
Kormos István, szeretne ide jönni – ispán… no mert a fiu nagyon életre
való. Oh, hogy megszolgálnám, minő galambokat küldenék.

Simogatott, cirogatott, hogy a kis emberke majd a mellényembe bujt.

– Hej, hej – sóhajtozá, fel-feltologatva szemölde fölött a holttetemét –
ha ide helyheztethetnők… ide ide.

Rétes Károly ur egy csomó irást vett ki belső zsebéből és busan elém
helyezte.

– El vagyok vádolva lelkem öcsém az alispán előtt – miért? egy semmiért,
nehány haszontalan száz forintokért. Ha az én kedves Sándor barátom élne
most, az ön édes atyja, oh akkor eligazitaná ő a bárónál, mert az öreg
báróval nagy barátok voltak, de isten elvette. Im azonban hagyott egy
lelkes fiat.

És nekem minden okmányt el kellett olvasnom szóról-szóra és meg kellett
reá hallanom a magyarázatokat.

– Hát nem igaz-e, lelkem, jó öcsém, hogy itt az én ártatlanságom tisztán
áll, de naptisztán? Csak egy kis jó információcskát a fiatal báró urnak,
az aztán megnyerheti az alispánt – és én akkor holtomig hű alattvalója
leszek kedves öcsém uramnak.

Ugyan tegye meg, látogasson meg; fiaim, nagy leányaim vannak. Jőjjön el
az édes anyjával, a kedves testvéreivel – – Hogy fognánk örvendeni. De
isten ugyse eljőjjön. Kocsit küldök, különben itt a báró hintaja – majd
elfelejtem. Csak egy kis, lelkes, jó információcskát kedves Sándor
öcsém, lelkem, galambom. Oh milyen lelki testi barátom volt az édes
atyja. Az volt ám a becsületes, tiszta lelkü ember. Gyémánt karakter,
egy Cátó. Megteszi édes öcsém, ugy-e megteszi? Hogyne tenné, hisz
Berzsenyi mondja: Csak sast nemzenek a sasok. Én most egy sok gyermekü,
szerencsétlen családapa egy ilyen dicső sas szárnya alá folyamodom.

Ujra megkinált szivarral és valami jóféle taplóval is.

– Nekem, de igazán nem tudom, mondjam-e? – állott most elő Tollas Jakab
nyugalmazott pénztárnok ur – csak egy parányi kis kérésem volna.
Csekélység. Ha édes atyja nem lett volna legjobb barátom s ha azt nem
látnám, hogy a tekintetes ur öcsém mily bent van a Nagyságos báró
családnál, de főkép az ifju méltóságosnál, ki maholnap excellenciás
lesz: hát egyet se szólnék, de igy készt az alkalom.

Itt a menháznál, avagy az uj iskolánál hallottam, szükség van egy hű,
értelmes és kauciós gondnokra. No én épen alkalmas lennék erre az
állásra. Tisztes hetven évem, ötven éves közszolgálatom és hogy
családtalan vagyok, hát egészen az ügy szentségének áldozhatnám
hátralevő éveimet – mondom, de persze protekció nélkül, ma csak
bélyegeket vesztegetünk. Ugyan elnyerhetném-e én ezt a kis állást?
Persze hogy el, ha a tekintetes ur öcsém beajánlana az ifju báró Ő
nagyságának bár. Elmondhat minden dicsérőt, tele marékkal, mert a ki
édes atyjának legbensőbb barátságát tudta kiérdemelni: az bizonyára
megállja a sarat.

Jött két három érdemrendes ur, egy elnök, egy képviselő s a
legnyájasabban vettek karjaikra: hogy Adám báróhoz vigyenek, a ki már
régóta keres mindenütt.

– Hol volt maga Sándor? – kérdé a báró egy könnyü köpenybe burkolózva. –
Csakhogy megkaptuk. Menjünk gyorsan édes anyjához.

S vitt az éjben, kerten, réten, szőlőn keresztül édes anyámékhoz.

A báró – oh nemes, magas szivü ifju ember volt – megölelte, megcsókolta
anyámat, azután oda állt Juliska elé, kezét nyujtotta és hosszan-hosszan
nézte húgomat.

Édes anyámékat szűkös, de tiszta, egészséges hajlékban találtam, jó
egészségben és vidámságban.

Ragyogott minden a tisztaságtól. Annyi volt a virág szobánkban – nem
hiába hogy kertészház volt valamikor – hogy ablak, asztal, almáriom,
sublát egy csupa virágerdő vala.

Anyám erőnek erejével azt akarta, hogy a báró nálunk vacsoráljon, holott
ez lehetetlen volt oly nagy vacsora után. Ám a báró leült és a mi
egyszerü ételeinkből ha keveset is, de evett és jó kedvvel.

Sohasem láttam ilyen derültnek. Minden testvéremnek tudott valami szépet
mondani, hogy azok nevettek, ugrándoztak, s a ruhájába csimpalykóztak.
Hogy az ágyon gitárt látott s megtudta, hogy Juliska játszik – csupa
udvarias jólelküségből bizonyosan – felkérte hugomat hogy játszék és és
–

Nagyon jó az isten, fölötte jó: az én édes jó anyámat annyi sirás,
nyomoruság, után dalolni hallottam a gitár mellett a báróval.

Későn-későn kisértem haza a bárót, mert alig tudott elszakadni tőlünk.

– Hogy megnőtt Juliska, milyen kedves, és tudja-e Sándor, milyen szép
leány! Sokszor eljövök magukhoz. Ugy-e szabad lesz te Sándor?…



XI.

A menyasszony megérkezik.

Nem tudom én, valjon a szegény embert az isten nem ugy teremtette-e,
hogy a legnagyobb csapások és veszteségek után is mindig higyjen – és
soha ne tanuljon? Nem adott-e csupa áldásból az égi gondviselés az
özvegyek és árvák szivébe, agyába csupán egy mákszemnyit abból a
kelesztőből, a mely a legédesebb álmokat adja, bátorságot, reményt,
teljes bizodalmat, s azt a csodálatos mámort, mely a legóvatosabb embert
is leveri? Vagy telik-e abban kedve a legfőbb hatalomnak, hogy az ész
egyszerre csak kiforduljon, – mint a gyenge ajtó szélvész idején –
sarkaiból s a tolvajok, gonosztevők számára tárva, nyitva hagyjon minden
fiókot, szekrényt, rejtegetett, takargatott kincset?

Hát az én anyám, az én okos, óvatos jó anyám, mikor magunkra maradtunk,
alig kérdezett valamit, hogy én mit csináltam; hogy éltem; most hogy
vagyok; bámultam-e a Bévárdiék alacsonysága miatt, hogy szinte börtönbe
kerültem s alig-alig hogy megszabadulhattam: hanem minden szava: oh be
kedves ifju ez a báró, micsoda egy gyöngyszív, de milyen ügyes, szép
ember, milyen jól állott rajta az a kis fekete köpenyeg, egész
megszakállasodott, egy kész férfi, de van is husz esztendős, nálamnál
három évvel bizonyosan több s hogy megnőtt, soha egy Ladár báró se volt
ekkora, meg ilyen deli szép férfi. S ma már másodszor van nálunk, de
milyen jó kedvvel…

Igy ment ez mámorosan, sebesen, hogy szegény anyám arcái kipirultak, a
szemei forogtak, égtek s mind szüntelen Juliskát nézte, mérte
tetőtől-talpig, a ki egy év alatt valóban, mintha négy évet szépült és
fejlődött volna. Rózsaszin ruhája mintha csak ugy lett volna öntve
karcsu, szép, magas termetére; szemei élénkebbek, nagyobbak lettek,
orra, mint apámé, kissé sasforma, de vékony, fehér szép orr; a közepén
egy kis emelkedéssel, mely mintha homlokát is magasabbá tette volna;
haja fekete, mint a szén és vastag; szemöldei dusak, hogy ilyen fiatal
leánykának a fele is elég lenne és keskeny kis ajkai pirosak mint a
megygy; s fogai fehérek, – mikor nevetett, szinte csillogók.

Anyám csak őt nézte, őt hallgatta, rám olykor-olykor vetett egy
pillantást. Valami egészen beszőtte világos elméjét. Nem ilyen volt ő
eddig –

Juliska se volt óvatosabb. Dalolt, gitározott, holott mindkettő felette
gyengén ment; a gitár hamisan, az ének elnyujtva, falusiasan minden
taktus nélkül és egyáltalán igen fátyolozottan.

De nem figyelmeztettem, gondoltam holnap, mikor elmulik a mámor: minden
máskép lesz. Kisebb testvéreim, mire a bárótól elváltam – már aludtak.
Magunk voltunk tehát, cak hárman. (Nem, nem – szégyen!)

Minden szó, minden kérdés: a báró Ádám báró.

Anyám, mintha mindent elfelejtett volna a multból, apám életéből:
kifogyhatatlan volt oly szerencsés történetek elbeszélésében, mikor az
isten egy-egy választottra tele marékkal szórja az áldást. Királyfiak,
hercegek, grófok fordultak elő, kik szegény polgárleányokat,
postamesterleányt, papleányt de sőt pásztorleányt választottak
feleségül.

– S mit akar ezekkel édes anyám – törtem ki végre némi haraggal.

– Mit? oh édes fiam, te, azt csak egy anya tudhatja. Az én eleim gazdag
emberek voltak, a Ferenciek főispánokkal voltak rokonságban.

– És?

– És hát fiam, ezt a báró is olvashatta, de hallhatta. Látszik a
beszédéből.

S Juliska és anyám összementek és boldogan nevettek.

– A báró keveset törődhetett a Ferenciek történetével –

– A Ladárok között gyolcsos tótokat is ösmertem fiam.

– Mi következik ebből?

– Mi? Az, hogy a Ferenci nemzetség nem áll hátrább a Ladároknál. Ez az
Erdőhát is valamely Ferenci birtoka volt egykor. Csippel-csuppal ették
meg, mint a tűz a nádat – a Ladárok. Igaz jószág fiam – azt szokták
mondani: nem vész el. Visszakerülhet az még.

Láttam, hogy anyám ma a legszélső határon is tulment; nehány szó után
vetkeződni kezdtem s pár perc mulva ugy tettem, mintha aludnám.

Most közdődött még a csöndes, susogó beszédben anyám és Juliska között a
báró ur égig magasztalása. Hogy szerette azt a paprikás csirkét (pedig
alig evett belőle egy szárnyacskát) – de a turós csusza hogy megnyerte
tetszését, pedig – susogá anyám büszkeséggel – otthon a sok német
szakács érti is mi a jó tészta, a magyar étel? Majd a palacsintát
Juliska, azt próbáld te meg, ordával, finom tejföllel, malozsával, rá
egy kis vaniliát. Szegény báró! mennyi rosszat megetetnek egy báróval.
Igazán örülök, hogy mindenből olyan jól evett. De hogy félt ettől a
Sándortól, alig merte megfogni a kezedet s te is olyan együgyü voltál,
hogy nem nyujtottad neki nyájasan, mikor láttad, hogy ő…

Észrevehették, hogy hallgatok – s elcsöndesedtek.

Juliska kezdte:

– A kék ruhámat holnap el kel vinnem a Hajnal leányokhoz, a fehér
csipkével. – Csak Oláh Laci ne jönne most el hozzánk – mondá az utóbbi
szavakat alig hallhatón.

– De az ünnepen, a holnapi iskolaszentelésen a kékben fogsz megjelenni.
Ah csak meg volna négy sor gyöngyöm – – atyád betegsége, meg a temetése
elvitte. Egyetlen gyürűm volna bár. Mit szól a báró, hogy te neked még
csak egy mákszemnyi smukkod sincs! – –

Hallottam, hogy anyám csöndesen zokog és siratja, hogy még csak egy
mákszemnyi smukja sincs – holott a Ferenciek – hires nemzetség…

Kezdett már bevilágitani a hajnal, nem kisérhettem édes anyámékat
tovább; aggódva, félve, mosolyogva, nevetve elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy két legkisebb testvérem ott feküsznek –
fejemnél, a másik lábamnál. Vidáman köszöntöttek, csókoltak és kináltak
azzal a nagy darab főtt kukoricával a mit kis kezükben tartottak.

– Sándor bácsi – csacsogott Jánoska, gömbölyü, barna arcát oda nyomkodva
arcomhoz – mit hoztál? Hoztál képet? a sárga nyőstén galamb megtojott –

– A fekete búbos társát elvitte a macska – értesitett a gyászról Marika
busan. A kertész itt járt és megkérte mamát ne haragudjék, hogy Sándor
bácsira fogta a galambot, mert nem Sándor bácsi lopta el, hanem a Dús
János meg a Pintér Marci.

– Aztán be is csukták őket – toldá meg Jánoska, végig hengergőzve a
mellemen.

– Mikor? – kérdém, nagyot kiáltva örömömben.

Édes anyám válaszolt, ki csinos reggeli főkötősen hozta be a kávémat:

– Megverte az isten a gonosz Dús Jancsinét, mert összeveszett a kertész
feleségével s elárulta – no menjetek ki gyerekek, hozzatok almát.

A reggeli hűs lég volt-e, vagy a gyermekek vidám zaja tette: szerettem
volna ugrándozni, nevetni, kiabálni, szivem annyira megtelt örömmel.
Egyszerre a régi jókedvü fiu lettem, a ki semmitől se fél s a kinek
kezét, lábát, nyelvét semmi sem köti többé. Ártatlan vagyok, tiszta
vagyok, becsületes vagyok, az egész világnak oda nézhetek a szeme közé
bátran, senki sem vádolhat tolvajsággal, sikkasztással.

Örömemet azonban hamar ketté vágta az a tény, hogy a lopást tanáraim
előtt magamra vettem. Most igy még gonoszabbnak, alattomosabbnak
tartanak.

– Ne sirj fiam – vigasztalt anyám, látva, hogy könyeim hullanak – az
isten mindeneket kivilágosit, bűn büntetlenül nem marad, de József is
kikerült a Pharaó börtönéből. Ugy volt édes fiam, hogy – de ne mutasd
iránta haragodat, bizd az istenre – – hogy Bévárdi csinálta az egészet
azon való bosszujában, hogy Pélen oda mondogattál neki. Dús Jancsi meg
az anyja felbiztatták a süket kertészt, hogy adjon fel tégedet, mert a
galambokat te loptad el. Az volt a cél, hogy te kiessél a báró
gráciájából. No nem hagyta az isten végkép rajtad száradni a szégyent,
forditott a bajon. De mégis – – Fiam, fiam, mennyit sirtunk. Mint a
kutyát ugy szóratott ki bennünket a báróné dühösen. Térden állva
könyörögtem neki – nem nem – még, bocsássa meg neki a jólelkü fiáért az
isten – még meg is rúgott. Hanem, hogy te visszamentél a báróhoz: minket
is visszaköltöztetett a báróné s azóta százszor jobb, mint volt. Talán
minden falat ételéből küldene, olyan kegyes. Éretted fiam mindent
elfelejtettem – de Bévárdit – száradjon le édes fiam ez a két szép fehér
karod – ha büntetlenül ereszted el. Ne ma, ne most még, de ha az órája
üt, mert bizonyosan fog ütni. Akkor mutasd meg, hogy Ferenci vér vagy,
az én fiam, és tipord szét, mint a szeméten túró férget. A kertészné
vallott ki mindent, a ki féltette a kasznárt Dús Jánosnétól. Igy került
ki az istentelen gonoszság. Megkaptad-e a levelet fiam?

– Én soha anyám egy sort sem.

– Hát a jegyző? De hisz komája Bévárdinak.

– De hát a báróék tudják anyám?

– Mindent tudnak fiam. Pünkösd másodnapján, mikor mentünk volna a
templomba: akkor derült ki a dolog. Az az akasztófára való Sötér Pista
volt a kasznár spiónja, a ki most gazda a munkások mellett. Mennyi
minden rosszat beszélt az itthon rólad, hogy részeges vagy, hogy
becsuknak, hogy megveretnek – hogy – – jaj fiam –

Im, hát e szavakra hegyesen, tisztességes kék ruhában, hosszu pálcával,
veres orral, az orcáján sürü kék buborcsékokkal, de kikent, hegyes,
fekete bajuszszal, vigyorogva állit be Sötér István ur.

– Hát a deák még az ágyban! Ne bántsa asszonyság, mikor haza kerültem a
katonaságból én is fél délekig elheverésztem a szénában, a réten, vagy a
hol gusztusosan pihenhettem. Hadd heverészszen. Nagy ur lesz ő belőle
még. Második Bévárdi. Mert a kasznár ur is azt beszélte ma reggel, még
hozzá minő magasztalásokkal, hogy: te Pista, az az Ilyés Sándor pompás
egy fiu, milyen becsülettudó, alázatos, igazi finom egy gyerek, ugy
szeretem, mint a legkedvesebb véremet, a Sárikámat tán nem szeretem
jobban. Hej Sándor! a maga napja is aligha fel nem virradt ám. Hanem azt
mondhatom, de tudja ön kedves asszonyság, hogy arra én is sokat tettem.
Én voltam, a ki dicsértem a kasznár urnál, a ki beszéltem a báróné ő
nagyságánál, hogy az ifjuság, hogy szereti Ilyés Sándort, micsoda nagy
mulatságot adott a tiszteletére. De mit dicsekedjem én itt, látja és
tudja az isten, hogy miket tettem én itt. Hát azért is legyünk jó
barátok; én is a kastélyhoz tartozom már, támogassuk egymást lelkesen.
Én a véremet adom magáért, mert tudom, hogy nem lesz háládatlan. Most is
egy kosár fain-fain sárga koránérő muskotály körtvét küldött a kasznárné
teinsasszony – én bizony nem tudom, hogy asszonyságnak-e, vagy Sándor
urfinak.

S nagy tüntetéssel beemelte a kosár körtvét, melyben egy névjegy is volt
a kasznár urtól, hogy holnap délután egy kis barátságos uzsonára jó
szivvel látja Ilyésné asszonyságot Sándor öcsémmel és Juliska hugommal.
Más tisztességes családok is fognak lenni. Várjuk.

Anyám elsápadt, majd elpirosodott a mint olvasta e sorokat a névjegyen;
nem mert se reám nézni, sem Sötér urra, nehogy elárulja mit gondol erre
az alázatos, barátságos szemtelenségre, csak lefedte egy kendővel a
szőlőlevelekkel csinosan betakart körtvét és halkan mormogta:

– Mondja meg Sötér uram a kasznár urnak, hogy a jót a jó isten jóval
szokta viszonozni. Én egy szegény özvegy asszony vagyok, a kitől mindent
elszedtek; nem is tudom mivel viszonozzam barátságát.

– Hát csupándon azzal teins asszony, hogy Sándor urfi járogasson el a
nyáron kasznár urékhoz, mert ugy hallottam – már hogy tiszta
egyeneslelkü ember vagyok, hát kimondom: Sárika kisasszony, ugy vettem
ki a tegnap estvéli szavakból, különösen jó indulattal van – hanem ha
megölnek se mondok többet.

Két-három pohár szilvóriumot ivott, a mit Juliska tett elébe egy csinos
kis fatálcán s még egyszer kijelentve, hogy itt valakinek a napja erősen
kezd fölfelé menni, de ugyan gyorsan, röptiben: eltávozott, lábaszárait,
mintha táncolna, folyvást ütögetve.

A hosszu nyomoruság, bánat és nélkülözések után, édes anyám igazán nem
tudta, mit csináljon. Ennek tulajdonitom, hogy erős ellenmondásokba
esett. De valjon nincsen igy más árva fiunak édes anyja is, a kit
sok-sok csapás ért s egyszerre csak szakadni kezd rá az áldás. És nem
kellene-e, hogy az ilyen asszony be fogja a szerencse sugara előtt a
szemeit és befogja a hizelgés édes szavai alatt füleit?

– Fiam – ragadta meg anyám kezemet – a szent irás mondja: a ki megtér,
idvezül. Ugy látszik az a gaz Bévárdi megtért; ha megtért, isten
téritette meg: legyen az ur akaratja.

– Nos anyám?

– Én Ferenci vér vagyok s ha te is az vagy, hát akkor nem hordod
szivedben a haragot s elmégysz ahhoz a kevély néphez Juliskával. Én nem
megyek. Nekik esik az keservesen, hogy meg kellett magukat alázniok,
mert tudom, hogy Bévárdi örömestebb hányna ki maga tulajdon kezeivel
bennünket, mintsem igy megjuhászodjék: de csak hadd törje a büne.
Elmentek. Ha isten csakugyan felhozta a napunkat, nem illenék, hogy mi
truccoljunk. Isten nem gyönyörködik a makacs lélekben. Apád is több jót
látott volna, ugy lehet, ha eltalálja a gonoszok nyelvét. Te fiam, kis
korodban is igy hitt apád – nagy farizeus vagy, no a farizeusok okos
emberek voltak: hát élj az eszeddel. Igaz, te Ilyés vagy s az Ilyések az
apádon kivül, még mind talpra estek, de én fiam Ferenci vér vagyok.

Anyám, ugy gondolom, folytatta volna még a Ferenci-vér magasztalását –
ha egy igen kedves körülmény azt félbe nem szakasztja.

Ádám báró nyitott be keztyüsen, lovagostorral, ugy öltözködve, olyan
elragadó öszhangzattal, a mint csak bárók tudnak, kik ezt már
születésükkel öröklik.

Szerencsémre már én is fel voltam öltözködve – és hozzá legjobb
ruhámban. De mi voltam én a báróhoz képest.

A ruha, a gyönyörüen álló, feszes kék kvekker, tündöklő fehérségü
nadrág, fényes lak-topán s a kigöndöritett fekete hollóhaj s kis
pofaszakáll és mohodzó fekete selyembajusz tette-e, vagy fölötte jó
kedve, vagy a mi virágos, sugaras boldog hajlékunk: de rendkivül csinos
volt Ádám báró.

Lehuzta keztyüjét s fehér, átlátszó fehér, kicsinyke, vékony kezeivel
sötét, göndör fürtjeit babrálgatta s ugy egyengette el magas, szép, okos
homlokán, hogy még hóditóbbnak lássék.

Mire való ez? nyomult e kérdés, mint valami kés szivembe.

És szegény Juliska is, hogy fel volt cifrázva. Hajában virág, nyakán
gyöngy (a Schwarcz pékné gyöngye), szép, csinos, bár nem fehér ujjain
gyürűk (mind a Schwarcz pékné gyürűi.)

Isten, jó isten! hogy örömed telhetik a szegény ember oktalanságában!
Hogy fölemeled – és – –

– Sándor, a mama hivat; gyorsan, valakinek be akar mutatni. Kérlek,
aztán ne nevess és ne szánakozzál szegény Ádámon. Rögtön otthon leszek
én is. De Juliska kisasszonynak kell valamit elbeszélnem a mai
iskolaszentelésről és hogy a templomban hova üljön. Rettentő sokan
leszünk; a mama az egész világot ide gyüjtötte s azt akarja, hogy ezt a
roppant tömeget én tartsam, mint egy bolond oszlop. Igen, ha segit
valaki.

S Juliska két keze már a báró ur két kezében pihent.

Égő agygyal, vergődő szivvel mentem át a báróné ő Nagysága
parancsolatára.

– Ilyés – ültetett le a báróné maga mellé kegyesen – magának egy ügyes
kis nővére van.

Megdöbbentem, felhőt láttam s éreztem a villám szelét.

– Igenis, méltóságos báróné, van egy kedves nővérem.

– S annak egy ifju mérnöksegéd, valami Oláh László nevü kedvese.

– Ezt még nem tudom. (Tehát ez az az Oláh Laci, kiről suttogtak.)

– Én tudom. Akarom, hogy itt a kastélyban történjék, ma délután az ő
eljegyeztetésök is, tiz más leányéval együtt, mert a tizenkettedik a
hercegnő lesz, Hohenau Matild hercegnő, az Ádám báró menyasszonya. Adja
ezt hirül édes anyjának s még ma a templomi szertartás előtt jelenjenek
meg előttem a vőlegénynyel. Ádám kitünő lett, maga Sándor jól viselte
magát. Itt a jutalom.

A ki egyetlen fiamhoz oly jó, oly hű és igaz volt, s a ki meg tudja
szavát tartani – a mi szinte példátlan az én gyakorlatomban: az
megérdemli tőlem, hogy életem e szebb órájában közelebb hozzam
családomhoz. Ádám 19 éves ma. Huszonhárom éves korában átveheti
birtokait, addig utazni fog magával édes Ilyés. Tanuljon egy kis jogot,
gazdászatot vagy a mit szeret, ösmerjen embert, világot, értse meg, minő
feladat vár reá; mi az, mikor valaki elnyeri az oszlop nevezetet, s
három év mulva itt, ezen a helyen, ezen a napon, őseim kastélyában
megtarthatja lakodalmát a hercegnővel.

Jőjjön, bemutatom a hercegnek s a hercegnőnek. Nagyon előkelő család.
Egyik ága souverain a német földön. Ádám hivatva van, hogy följebb
emelje a Ladárok cimerét. Semmi fáradtságot sem sajnálok; örömest
áldozom időmet, pénzemet, nyugalmamat, de a mit leányaimban megtagadott
tőlem a sors: azt meg kell, hogy adja nekem fiamban. Hallottam, hogy
Öreg-Teleken valami német katonatiszt leányával akarták összehozni.
Mondja ki volt az? Miért nem irt nekem erről?

– Nagyon jó leány volt, Cecil kisasszony.

– De szép?

– Ritka szépnek és jónak mondta mindenki.

– Ide jönnek, de akkorra mi beutazunk Erdélybe. A Ladároknak mindig az
volt a betegsége, hogy futottak a polgárleányok után. Jó, nem bánom;
Adám is élvezzen, ajándékozzon: az tetszik nekem, ha egy ifju itt is
ismereteket akar szerezni; ennyivel tartozunk a polgárosztályoknak, csak
arra vigyázzon, hogy egy csinos kis viaszbaba rá ne kösse magát
végzetesen. A pénzt, ha kell, ne sajnálja, legyen gavallér s ezzel
törleszsze le adósságait apró szivviszonyaiban.

Éreztem, hogy az alatt, mig lelkemmel anyáméknál jártam s szivem a
félelem miatt szét akart hasadni, a báróné erősebben megragadta karomat.

– Édes Ilyés, az első kérésemet megtette, szavát, mint egy becsületes
férfi be is váltotta: most egy második, de nagyobb kötelességgel bizom
meg. Vállalkozik-e reá?

– Parancsoljon a nagyságos báróné.

– Tudja, én mindent megteszek magukért, anyjáért, testvéreiért, magáért,
de itt, ebben e pontban, a mit mondani akarok, feltétlen hűséget
követelek. Édesanyja meg van-e elégedve a lakással s gondozásommal?

– A legnagyobb hálával köszönjük kegyességét.

– Boldogok-e nálam? Olvassák-e szorgalmatosan a füzeteket, miket küldök
időnkint? »Az ég bárányát« ajánlja nővérének, az egy igen szép történet,
egészen fiatal leányoknak való. Ovakodásra és alázatosságra tanit. És
hát: »A liliom«-ot; »A szép eltévedtet«? »A nagyravágyás áldozatát«?
Vagy édes anyja olvassa-e »A hét főbűnt«?

– A kasznártól hallom, hogy anyja tulságosan öltözteti Juliskát. Ez
minden anyát veszedelembe visz, a mint »A hét főbűn« ezt nagyon jól
kifejti; el a csipkékkel, kenőcsökkel, apró tükrökkel. El, el, gyorsan
fiam. De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy maga minden
lépten-nyomon sarkában lesz Ádám bárónak. Jegyezze meg, hogy a báró
menyasszonya Hohenau Matild hercegnő és nincs a földön senki más, a ki
ezt a helyet betöltse fiam mellett. Ezeket azért mondom, mert Ádám báró
szenvedélyes, könnyen lángra lobbanó. Ah, nővérei is azok voltak mind,
azért lettek polgáremberek nejei s azért nem léphetik át küszöbömet
soha. Tartson Ádám szeretőt – ezt meg kell engednem, mivel gyermekes,
polgári tilalmakat a mi rangunk nem ismer: de ezen túl senkiért,
semmiért soha egy lépést is. Adám báró felesége csak Hohenau hercegnő.
Ennek a szent jognak őrizője lesz ön. S ha itt férfiasan teljesiti
kötelességét: tudja meg, hogy nem lesz önnek soha oka megbánnia, hogy a
péli erdő mellett akkor a szekerünkbe ült. Anyja az én testvérem lesz és
a testvérei az én gyermekeim. Ezzel a kezébe vette ön ifju ember a
kulcsot a szerencséhez. Emlékszik-e, hogy atyja koldusmódra halt meg s
hogy anyja a varrásából élt: nos, ön urrá, boldog emberekké teheti
családját. Megértett ön engemet édes fiam? Ne válaszoljon, maradjon itt
pár percre.

S a báróné kövér, vastag termetével térdre vetette magát egy régi,
fekete festésü kép előtt.

Hevesen, gyorsan, suttogva imádkozott, de én szinte minden szavát
megértettem. Könyörgött, kérte az istent, hogy ezt az egyetlen gyermekét
oltalmazza meg; hozza haza majd tisztán, nemesen; oltalmazza meg a
kisértésektől, rosz nőktől; mentse meg az alacsony családok tőreitől és
adja, hogy sok vesztesége, bánata, megaláztatása után, élete legfőbb
célját fiában elérhesse. »Te arra tanitasz Uram – szólt hangosabban,
majdnem énekelve: megemlékezzetek azokról, a kik nyomorusággal
terheltetnek – te látod, hogy én engedelmeskedem; te arra tanitasz: a
tiszta és szeplő nélkül való isteni szolgálat ebben áll: meglátogatni az
árvákat és özvegyeket az ő nyomoruságukban – te látod, hogy én ezt tenni
sohasem vonakodtam. De ha te édes Atyám ezekben hűnek találsz és
találtál engemet: akkor te is tedd meg az én egyetlen kérésemet:
hallgasd meg imádságomat és tartsd meg egyetlen fiamat!…

Soha sem érzett melegség fogott el e szavak hallatára. Én is összetettem
kezeimet, én is térdre ereszkedtem és imádkoztam.

És mintha abból a képből szegény haldokló édes atyám nézett volna felém:
nekem csodálatosan ugy tetszett. Mintha láttam volna, a mint megnyitja
száját és figyelmeztet, hogy ő is bizott rám valamit – és hogy első
egyetlen kötelesség a világon isten és ember előtt: a becsület!

Mikor a báróné elvégezte imádságát – fölkelt, s intett, hogy kövessem.

Középtermetü, veres pofaszakállas, nagy fityegő, veres bajuszu,
szemüveges katonatiszthez vezetett ő Nagysága. Mondott neki valamit
franciául, melyből, legujabb tudományom után pár szót értettem, s azután
reám mutatva folytatá németül, a mely nyelvet már beszéltem
gyermekkoromtól fogva:

– Fiamnak, Ádám bárónak tanitója egy igen megbizható, lelkiismeretes,
szegény fiu. Anyját, egész családját én tartom. Feltétlenül bizom benne.

Aztán, mintha nem tudnék németül, magyarázni kezdte:

– Herceg Hohenau tábornok, fiam leendő apósa. Nagyon nemeslelkü ember. A
magyaroknak nagy barátja. Tisztelje és szeresse édes Ilyés. És itt a
hercegnő – ugrott a báróné, mint egy gyermek, nagy örömmel egy elhizott,
veres, szeplős, szemüveges – már épen nem igen fiatal leányhoz.

De a hercegnő nagyon nyájas volt és bizonyosan azt hivén, hogy én valami
előkelő ifju ember vagyok, felszökött helyéről, és hosszan, hosszan
megrázta kezemet.

– Ön – mondá németül – Ádám barátja, akkor nekem is az. Jőjjön kérem, s
beszéljen nekem sokat a báróról. Vidám ember, szeret vadászni – – s ön
is?

– Épen itt a báró ur – figyelmeztetém a hercegnőt a báróra, ki a fenyves
mellett, levett kalappal s azzal magát legyezve nagy kipirulva jött.

Én pár perc mulva távozhattam.



XII.

Mindent isten kezébe teszünk.

A virágház udvaráról egy magastetejű kalapos, fekete ruhába öltözött
uriember köszöntött.

– Kérem, kérem – szólt, hogy álljak meg. Nemde ön Ilyés Sándor?

– Igen.

– Oly régóta várjuk önt. Szabad karomat ajánlani, menjünk együtt; én
Oláh László vasuti segédmérnök vagyok, de mindennap remélhetem rendes
mérnöki kineveztetésemet. Nagybátyám, Horváth igazgatósági tanácsos, s a
Horváthok mind igen segitik egymást. Borzasztó jó rokonok. A ki egy
Horváthnak, Szásznak, Magyarnak rokona: az bizton számithat
előmenetelre. Nagyon örvendek, hogy eljegyeztetésünkre megérkezett ön.
Azonban tudatnom kell, hogy édesanyjánál valami hidegséget tapasztaltam
ma reggel, csak ma reggel. Mondja mi történt? Nem akar ön a
Horváthokkal, Szászokkal és Magyarokkal rokonságba lépni. Azon igen
csodálkoznám.

Nevetett és kétkedőleg rázta a fejét.

– Nem tehetném fel önről. Ki volt az, a ki imént önöktől kijött?

– A báró ur.

– Az ifju báró? Derék. Csinos, csinos fickó. Fesch.

S Oláh ur mutatta, hogy ő se marad mögötte.

Valóban a mérnök ur igen csinos, szőke ember volt és nem lehetett több
huszonnégy évesnél. Csak fogai voltak felette rútak, főkép elől, a hol
majd ugy tetszett, mintha egy sor helyett két, sőt három sor foga is
lett volna. De fogyatkozás nélkül mely ember van a földön? Bizonyára a
Horváthok, Szászok és Magyarok sem.

Észrevehette, hogy fogait nézem, s kék selyemkendőjével szorgalmatosan
eltakarta a száját.

– Öt és fél hava s két napja, hogy ismerjük egymást Juliával, de komoly
nyilatkozatra nem birhattam egész tegnapig Oh, mi igen-igen szeretjük
egymást és hiszem a legboldogabb párok leszünk. Képzelheti, hogy
mennyire vártam önt. De most itt van, vagy mondjuk itt vagy –

És megölelt kétszer-háromszor igen szivélyesen.

– Hiszed-e Sándor, hogy mi boldogok leszünk? Én még senkit sem szerettem
s főbe lőném magam, ha Julia anyád miatt – ki igen büszke a
nemzetségére, holott a Horváthok, Szászok, Magyarok barátom – hohó, mind
főemberek. Különben hallottam, hogy apád gazdag ember volt. No, én nekem
egy krajcár se kell, csak sziv, mely szeressen, forrón.

– Megállj Sándor – folytatá nehány hosszu lélegzetvétel után – te jól
vagy az ifju báróval, de tudod ugy értem, hogy a kedvedért megtenne
valami csekélységet.

– Elég jól vagyok.

– Kainz, az igazgató, igen le van kötelezve az öreg bárónak. Most már a
ti családotok tagja vagyok, bizodalmasan kell beszélnem. Kainz igen
sokkal tartozik az öreg bárónak, no és egy osztálymérnöki üresedés van
jelenleg nálunk. Bévárdi, a kasznár mindent elkövet, hogy házához kössön
rút, szeplős leánya által, ám abból semmi sem lesz. Ő tette nekem azt az
ajánlatot: mérnök ur, tekintetes mérnök ur, én önt az öreg báró által
kineveztetem osztálymérnöknek, de persze – no persze, én nem az az ember
vagyok Sándor, a ki eladja magát. Nagynevü rokonaim azt meg nem
engednék. Hanem te tehetsz nehány nyomós szót az ifju bárónál s én – a
többiben értesz engemet. Protekció nélkül képtelenség mai nap haladni.
Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok mind protekció által jutottak
magas állásaikhoz, jól lehet – de hibáikról később. Egyik hatvanezer
forintig buktatott meg egy intézetet, megérdemelte volna, hogy
becsukják: és a protekció oly tisztára mosta, mint a nap. Nehány erdélyi
báró. Ezt a bárót nekünk is meg kell fognunk; oszlop ő, a kibe
kapaszkodnunk kell. Tehát te jól vagy vele, azt megértettem leveleidből,
melyeket édes anyádnál volt szerencsém olvasni. Nagyon kivánatos lenne,
ha lakodalmunk előtt megnyerhetném kinevezésemet. Kérlek feküdj ebbe a
dologba, még ma feküdj bele. Oh mi igen boldog házasok fogunk lenni.
Rokonaim a Magyarok, Németek, Szászok, no és Oláhok, Tótok a
legmagasabbra emelhetnek bennünket. De kérlek feküdj bele a dologba, még
ma bele feküdj.

Haza értünk ez előterjesztések alatt.

Oláh ur felette udvariasan csókolt kezet anyámnak, de kétszer, háromszor
is, s mint a ki már egészen fent, fent magasan áll, egy szökéssel benn
termett nővérem szobájában.

– Julia hol? kiáltott a mérnök ur.

– Talán – nem tudom – dadogá anyám kedvetlen mozdulatokkal, száraz
hangon – meglehet Bévárdiékhoz ment át, hogy együtt menjenek a templomba
– nem tudom…

– Ah, megyek. Jössz Sándor? Maradsz Sándor? Isten veled Sándor! kérlek
Sándor – de ekkor már futott – feküdj a dologba, csak… jól… s hangzott
mind elenyészőbben – erősen… bele… feküdj.

Nővéremet a kis oldalszobában találtam.

– Hogyan? hát te itt vagy? S a mérnök urat kizárod? mi ez?

– Nem engedem – toppantott anyám – hogy ez a szélhajtó ide járjon. Már
minden valamire való leányt megkért itt a környéken, most ide kapott.
Kereszteséknél pénzt keresett, Benkőéknél hivatalt, Madarászéknál a
házat kérte.

– De Juliskát szereti, s mondja, hogy féléve jár már házunkhoz s
Juliskával szeretik egymást.

– No, csak ezentul nem engedem.

– Miért anyám? Juliska szegény leány, s Oláh ur elég csinos ember. Igen
előkelő rokonai vannak… ha egymást szeretik…

– A báró megkért, hogy senki se látogassa Juliskát.

S látszott édes anyám arcán az a végtelen boldog kifejezés, melyet
bizonyos remények támasztottak.

De egy okos, jó asszony, egy szegény anya!

– Tudja-e anyám, hogy a báró menyasszonya megérkezett?

– Oh, beszélte a báró, hogy egy vén német leányt akarnának a nyakára
kötni – hanem abból semmi se lesz. Ő férfi és korlátozást nem tűr. Ezt
itt mondta, ezen a helyen, Juliska előtt.

– De édes anyám, következik ebből valami reánk nézve?

– A báró egy igen lelkes, jó ember, elütött apjától, látom én azt, hogy
elütött. S aztán, ha isten akarja…

– Isten semmi lehetetlent sem akar

– Gyermek vagy te még fiam.

S Juliska is, anyám is derült kacagásban törtek ki.

– Anyám nem tudja, hogy a báró csak hercegnőt vehet el.

– Oh, királyfiak is vettek el szegény leányt s aztán a Ferenczy vér
olyan vér, hogy azzal egy bárócska se szégyelheti meg magát.

– De anyám nem tudja –

– Csak ne pattogj fiam. Én vagyok az anya, nekem kell mindent látnom. A
Ladárok tönkre tették apádat, isten a Ladár-nemzetségben akarja
visszaadni a szerencsét – és miért volna az lehetetlen, hogy épen Ádám
báróban.

– Tehát anyám elhiszi, hogy egy látás… egy szegény leány – egy báró, egy
hercegnő…

Mindent felhoztam, de két nővel birni – az képtelenség.

– Az ugy van fiam, a kitől isten mindent elvett: annak egy napon fog
visszaadni mindent. A templomban is ezt tanulhatni, de százszor
föltárták ezt nekem az álmok.

– S anyám hiszen az álmokban?

– Abban hiszek fiam, a kit isten hozzánk küld.

– De mi szegények vagyunk.

– Csak az Ilyés nemzetség volt a szegény, a Ferenczy vér, az más. Az én
vérem uri vér, a tied fiam bocskoros Ilyés vér, azért nem tudsz följebb
látni. Asztalfőre akar ültetni a szerencse: s te a pad alá dugnál
bennünket. Ezért kár volt annyit tanulnod. Alispánné is lehettem volna.

– Nem anyám irta-e a levelében, hogy szálljunk meg hazajövet a köblösi
urambátyáméknál – az akarta édes anyámat elvenni. Molnár bácsi pedig
csak rektor.

Ez a szerencsétlen emlékeztetés merőben feldulta házi békességünket.

Anyám sirni és átkozódni kezdett, hogy őt a sors milyen rosz gyermekkel
verte meg, a ki egy irigylelkü, csufolódó, gonosz Ilyés-vér; a ki nem
átallaná egy hitvány lánchordozónak oda vesztegetni a drága, szép
testvérét, mikor épen a szerencse… de ugy van az, – légy bolond anya jó,
igaz; add a véredet gyerekeidért, tedd rájuk a csillagokat – azt kapod,
hogy kigunyolnak érte.

Sok vad, sok kemény itélet zudult reám midenünnen.

Nem csodálom, ha megtántorodtam a tiszta nézetemben s egy percig
elvesztettem a látásomat s meghajoltam a többség előtt.

– Mi lesz hát Juliska – mondám enyhültebben – hisz már készülődnöd
kellene, az idő itt van, a báróné vár – –

– Miért vár?

– Hogy Oláh mérnök urral eljegyeztessél. A báróné azt akarja, hogy mind
a tizenkét pár lakodalma egyszerre legyen.

– Az én leányom se lud, se réce, hogy a vásárra vigyék – pattant fel
anyám, holott jól emlékszem reá, mennyire dicsérte azokat a kegyes
asszonyokat, a kik egy csomó szegény leányt szoktak kiházasitani.

– Nem értem mi ludság és réceség lenne abban, ha valakit egy báróné akar
férjhez adni.

– Az, – felelt Juliska élesen, – hogy a báró kikötötte…

– Ugy van, – erősité anyám – hogy Juliska itthon maradjon.

– Jó, tehát maradjon itthon – ha nem szereti a mérnököt.

– Ki nem állhatja – válaszolt hugom helyett anyám. – Az olyan ember, a
ki egy látásra kész házasodni – nem becsületes szándéku ember.

– Anyám most nagyon igazat mondott – gondoltam a báróra.

– Mikor voltam én vak gyermekeim? Hiszen a sors csak egyetlen-egyet nem
vehetett el tőlem – a tiszta eszemet. Bizzátok én rám ezt a dolgot; érzi
a szivem, hogy itt isten munkálkodik. Ha elküldte a kedves vendéget:
fogadjuk illő tisztességgel.

A kedves vendég – bizonyosan a báró volt.

– Aztán még egyet mondok fiam – tette hozzá anyám kiderült, vidám
orcával, e jelenet után néhány perccel, mikor már másról kezdtünk
beszélgetni, – hogy a ki oszlopnak készül: az csak egy tiszta, egyenes
lelkü, nagy szivü ifju lehet, a milyennek én Ádám bárót tartom is.

Gondoltam felhozom anyám előtt a szegény Cecil kisasszonyt, a ki
mennyivel okosabb, szebb és kitünőbb leány volt Juliskánál, s a kivel
mégis hogy bánt a báró: de Cecil kisasszonynak csak az emléke is oly
különös hatással volt reám – hogy hallgattam.

Pedig lehet, hogy ha körülményesen elmondom a dolgot: a történetnek más
vége lesz.

– Csak tegyünk mindeneket gyermekeim az isten kezébe – erősitett
bennünket jó anyánk – én ugy látom – –

És leültette Juliskát egy székre az ablak mellé.

Kibontotta fekete sürü haját, mely szinte a földig ért s fésülte,
fésülte egy szép ünnepélyhez, egy ragyogó jövőhöz s beszélte, hogy neki
is épen ilyen haja volt s az isten őt is igy megkisértette a
szerencsével; de nem volt eszem fiam – nevetett buskomolyan.

Most – –

Besütött a nap a kis alacsony ablakokon, a tükörből felém verődött egy
büszke, szegény, szép leánynak s egy boldog anyának a képe – s teljes
megadással indultam a templom felé.



XIII.

Az oszlopbáróság megindul.

Fiatal szivem egész bizodalmával tekintettem tehát a jövőbe, melyet édes
anyám vallásos lelke oly tiszta fényben látott. Nem tagadom, örvendtem,
hogy a nagy rokonságu, léha mérnöksegéden anyámék kiadtak. Rosszul
hatott reám az a három erőszakos fogsor Oláh ur szájában, mintha a
Németh, Szász, Magyar és Oláh családokat láttam volna egymás hátán
emelkedni és előretörni. Mindig borzadtam a tolakodástól. – Szörnyü
szemtelennek, aljas gondolkozásunak és gonosz szivünek kell az olyan
embernek lennie, a ki mindig ökleivel és rokonaival csinálja, fesziti,
töri az utat.

Oláh László urat ilyennek láttam én

Hogy én tegyem hivatalba a báró által s hogy abban ugy is nekünk lesz
hasznunk: de hát nem szégyenl egy ifju ilyen ajánlattal és kéréssel
előállani?

Ezt az embert nem bántam, hogy elszalasztottuk.

Mily boldogság, ha az embernek egy őszinte jó barátja van, a kivel
minden titkát közölheti. Nekem – szégyenkezve vallom be – ilyen jó
barátom sem akkor sem később nem igen volt. Mit tette ezt?

Némelyek azt mondták: borzasztó önző vagyok.

Mások, hogy igen jónak és eszesnek tartom magamat.

Nem tudtam belátni soha e két nyomós vád alapos voltát, de meg kellett
nyugodnom a végzeten, hogy magam intéztem minden ügyemet, ha jól, ha
rosszul, ha nem találtam célszerünek, hogy idejében kössem magamat a
Németh, Szász és Magyar családok valamelyikéhez, mint egy harmadik, –
örökké készen álló fogsor az előretörekvés fáradhatlan állkapcájában, ha
a közös munkában családilag segiteni kell.

Az egész Erdőhát, de a megye nagyszerüen készült az ünnepélyre; még
testvéreim is – Juliska kivételével, mert ő isten kezébe tette sorsát a
báró kedveért – százszor beszaladtak és felkiáltottak: anyám egy gombot
a kabátomra; egy zsebkendőt nekem; egy csipkét a nyakamra; egy tollat,
egy tűt! Anyám, hallja már harangoznak – én megyek! Juliska nem láttad,
az Oláh Laci bácsi Bévárdi Sárikát kiséri ám a karján – – Hát mért nem
jösz? És édes anya, mit akar itthon?

Ezek a rohamos kérdések egyik testvéremtől a másikhoz csapódtak gyorsan,
mint egy lapda.

Anyámon egy cseppet se látszott, hogy sajnálná az elmaradást és igy meg
kellett győződnöm, hogy itt csakugyan titkos ügyben isten keze müködik.

Némi kényes kérdéseket tettem magamhoz.

Azokra igy válaszoltam:

Igaz, a báró leánytestvérei mind szegény erdélyi nemesekhez és pedig
szegény nemesekhez mentek, a kiknek csak a katonaruhájuk volt – és a
nagy szerencséjük. Hát ez a szerencse nem érhetné-e folytatólag
Juliskát, a ki igaz, becsületes, munkás és bizony csinos leány. Ha most
a báró eljegyeztetése – szülői kényszer folytán ma megtörténik is a
hercegnővel: három évig még sok minden megváltozhatik.

Olyan szépen, nyugodtan szövögettem a jövőt, hogy lassanként Ádám báró
mind fényesebb, magasztosabb alakban kezdett előttem megjelenni. Ő
oszlopember, egyháznak, községnek, minden szép ügynek oszlopa, sőt a
haza leendő szilárd oszlopa. Anyja akarja igy.

Egy ily ifju miért ne tehetné meg azt, egy ily magas pályáju ifju, a mit
gyengébb, és nem is oszlop-leánytestvérei önálló, szép gondolkozásból
meg mertek és meg is tudtak tenni.

A szeretet…

És itt szent lángolással gondoltam arra, hogy az én szent képemért mit
meg nem tennék, talán rabja tudnék lenni Rizs uréknak.

Pedig én csak egy rongyos Ilyés-vér vagyok.

Az ég, mintha ketté vált volna s én innen is, tulról is egy nő-alakot
láttam volna, egyiket feketében, a másikat ragyogó fehérben – ki lehet a
fekete ruhás – és ki a fehér ruhás?

Hirtelen felöltözködtem s a lehető csinos ruhában megindultam az
ünnepélyre.

– Juliska jön? – kérdé nagy felindulással Ádám báró a kastély parkjában,
egyenesen felém tartva.

– Nem.

S a báró hevesen össze-vissza ölelt.

De mintha fázott, reszketett volna. A szemei zavarosak voltak s alig
tudott egy helyben állani, oly izgatott volt.

Vigasztaltam és biztattam.

– Oh egy oszlopember – – nevetett s a kezeivel hadonászott a levegőben,
mint a ki ott valamivel dobálódzik.

– Az a hazáé báró.

– Te is igy vélekedel, mint a mama, meg a hercegnő, meg a herceg?

– Igen.

– Köszönöm a szivességteket.

S kedvesen tünt fel előttem, hogy Adám báró a régi tréfás, vidám hangján
beszél. Ettől a hangjától már nem féltem. Most a régi természetes ember
ismét – gondolám örömmel.

S ha azt nézem, hogy az ünnepély kezdete épen a küszöbön van, s az idő
rövid, meg mertem volna ragadni az alkalmat, hogy az uj tanitó igen
üdvös javitásairól szóljak.

Hogy köszöntötték az emberek, egész földig hajolva, a legmélyebb
tisztelettel. Sokan kezeit csókolták, az asszonyok még a ruháját is.
Felséges, oh, dicső dolog magasan születni s már kora ifjukorban oly
müveket végezni, minőkre más középsorsu embernek férfi idejében sincs
ereje és módja.

Felkeltek előttem egy pillanatra a régi görög és római hősök, kik egész
életüket nemzetüknek s az emberiségnek szentelték, Míltiades, Cimon,
Aristides, a nagy Brutus, Mucius Scaevola, Manlius, s Cato, ki készebb
volt öngyilkos lenni, semhogy egy aljas korban tovább éljen. Láttam,
szinte könyeken keresztül láttam, hogy Ádám báró ezek mellé sorakozik
fölemelt homlokkal, tiszta szivvel, mint Aristides és áldozatkészséggel,
mint Cimon.

Menj nemes ifju, vezessen a kedvező sors, légy disze hazádnak,
fölemelője kihalni készülő nemzetségednek; támogasd a gyengét, mert
bizony ritka az ilyen; mondd ki az igazat és ne félj szenvedni érette,
mert mindnyájunknak hálája követ utadon; rántsd le a gonosz hizelgő
álarcát és vágd szeme közé bűnét, óh az égiek is megéljenezik az ilyen
bátort; épits iskolákat pincék és istállók helyett, találj gyönyörüséget
a megmentett boldogtalanok könyeiben és ne az uzsorás pénzekben, mint az
öreg báró; oh menj, menj kedves ifju, ott leszek mindenütt nyomodban,
hogyha elfáradnál, karjaimban pihend ki magadat, hogyha bántanának: én
fogjam fel az ütéseket s hogy ha majd koszorukkal ékesiti egykor fejedet
a világ, én legyek az első, a ki szivből kiáltsam: tudtam, hogy ilyen
lesz Ádám báró – az igazi oszlopbáró.

A sok vidéki ur, megyei tisztviselő kalap levéve közeledett felé és
mindenki tudott neki mondani valami szépet, magasztalót, a minek az
igazi édességét mind az én szivem érezte legjobban.

– Szervusz Ádám! – kiáltott eléje messziről a vastag, kurta kis
pohárköszöntő, a megyei aljegyző. – Jer, jer, informáljalak egy kicsit.
Készitettem a számodra nehány jeles, de igazán fenkölt hangu, hivatalos
toasztot. Ma minden ember szeme te reád néz, a nap hőse te vagy, illő,
hogy homlokodról a nemzetiség, hazafiság, emberszabadság fénye
sugározzék. Ne félj, a nép mindenért kamatostól fizet, ha értünk hozzá.
Megtanitalak. Te Ádám, le kell vernünk az alispánt, ki magát hiszi első
szónoknak a megyei életben, pedig egy talpraesett, jó konstrukciója
nincs. Haza beszél mindig, örökké magát dicséri. Majd megösmered.
Beszélj csak az én számmal – az öreg Csibi báró is, a gazdasági egylet
elnöke, folyvást az én beszédemmel pompázik s mekkora hatásokat tesz.
Majd megösmered. Beszélj csak az én számmal.

S kitátotta hatalmas száját, hogy a báró meggyőződjék, hogy akkora
szájjal lehet beszélni.

– Hóditani fogunk. A magyarnál fő, édes barátom, a beszéd, a ki beszélni
nem tud, órálni, dikciózni, föllengősen, hazafiasan, ellenzékiesen: az
nálunk szerencsétlen csillag alatt született. Már ez igy áll. Első a
beszéd. Beszélj csak te fiu az én számmal s meglátod rajongani fognak
éretted. Nyeregbe teszünk az első nap, mindenki rólad beszél, kunyhó,
palota a te neveddel lesz betöltve. Aztán, ha egyszer népszerü lettél:
azt teheted a mit akarsz, válogathatsz hivatalokban – s te, te fiu:
válogathatsz asszonyban, leányban kedved szerént. De beszélj csak az én
számmal.

Az aljegyző ur kivette nagy, ökölnyi ezüst óráját s odatartotta elém,
hogy néznem meg jól, mert antik, a hires kancellárus őséé volt. Megnézte
hány óra s átölelte bizodalmasan a bárót.

– Egy kis jó negyedóránk van még. Jer.

S oda vonta egy nagy hársfa alá, melynek vastag törzsét bokrok takarták
el a szem elől.

Köhögött s mély hangján olvasni kezdte a toasztokat.

– Majd maga öcsém ezeket azonnal lekapja, jó öreg betűkkel – fordult
felém fél fejjel. – Hát Ádám, mit szólasz erre a beszédre? Ugy-e?
Pompásan fog menni, de bátor légy, vágd a jobb kezedet a mellényed
elejébe s a bal kézzel csöndesen babrálsz a pohárral. Ez az én modorom s
igen hatásos. Egy uj Wesselényit csinálunk belőled. Csak a végén ezt a
citatumot, hogy: minden erkölcs támasza talpköve a tiszta ország, mely
ha egyszer megvész – –

Alázatosan kijavitottam, hogy »minden ország…«

– Csiba! utasitott rendre… Róma megdől s rabigába görnyed – ezt
hangsulyozd hatalmasan. Ezt hogy »rabigába« – ezt szereti a magyar.
Talpra! Előre! ezek a főszavak. Ezt mondod a magyar nemességre. Ez a
választó. Ennek nem kell pénz, bár szegény jobbadán – csak dicsérő
beszéd. A magyart csak dicsérni kell: s verebet fogathatsz vele. De
hizelgés nélkül, parulázás nélkül, csókolódzás nélkül egy tapodtat se
mozdul. Nesze ez a második a hölgyekért. »Magyar hölgyeknek születni,
szép és nagy gondolat« – ez a fő théma. A magyar hölgy a legszebb hölgy
a világon, a magyar hölgy a legmiveltebb a világon – no csak mondd el,
tettem én ide annyi dicséretet, hogy egy országutat ki lehetne vele
kavicsozni. De ez adja meg a savát, borsát. Van a várlaki esperesnek két
hóbortos, ferde száju leánya, azok felé nézz; legjobban ők vannak
felcifrázva – megösmered őket – feléjük nézz s az egész megye a tied.
Egy vastag, fekete-vörös asszony ül mellettük – a nagynénjük.
Százezeres. Érted? No és végre Ádám – csöndesité mély, basszus hangját –
ugy-e megteszed – ezt a toasztot reám fogod emelni. Ha én neked adom a
megyét, a fél országot – ennyit te is megtehetsz pajtás érettem.
Főjegyző akarok lenni. Ha te dicsérsz: meg van. Rád aztán meg vannak már
téve előkészületeim. A hercegnőért, a bárónéért – éretted én iszom.
Vessünk fiam vállat-vállhoz s te pár évek mulva főispán, én alispán s a
megye a mienk. Értesz? No de most pajtás siess, jönnek a küldöttségek.
Én rendeltem, hogy a templomi dolgok előtt történjenek meg ezek, hogy
már ott fel légy ékesitve. Bele kell markolni ám fiam a tárcába, hanem
ott leszek én melletted. Csak beszélj az én számmal.

Fölmentünk az emeletre, a báró szobájába – s én irni kezdtem a
toasztokat. Nem vehettem külön a bárót, hogy ezt a szájas embert
elkergettessem vele. Ott ült a nyakán.

A hidegháti polgári és uri egyesült dalárdák küldöttsége nyitott a
terembe.

Ádám báró, mivel ilyes dolog még nem érte eddig – elsápadt és
reszketett.

Hosszu, hizelgő, égig emelő beszéd után, melyet egy vörös-szőke, sürű
haju, gőgös magatartásu, huszáros bajuszu fiatal ember tartott –
fölajánlotta a küldöttség az elnökséget.

Hallottam a mint az aljegyző ur oda sugta a báró fülébe:

– Egy gyenge százast ezért fiam.

A báró kiegyenesedett és villámló szemekkel fordult a küldöttség felé.

Dadogva mondott nehány szót – s kétszáz forint alapitványt ajánlott fel.

Hirtelen uj küldöttség lépett be, mely hallotta az egetverő éljenzéseket
és magasztalásokat.

A megyei testületek gyámintézete. Sovány tanitók, őszbe csavarodott,
kopott fekete ruhás, de hódoló tekintetü, tisztes férfiak, heten,
nyolcan.

Hozták az ő gyenge elnöki széküket.

– Itt elég lesz huszonöt forint – sugá az aljegyző.

– Huszonöt forint – – hangoztatá a báró – –

Oh istenem – mondám magamban – bár ezeknek a szegény embereknek adott
volna inkább többet. Hiszen a dalárdisták fölbálozzák ugyis; ezek otthon
levő rongyos gyermekeiket takargatták volna be egy kis tisztességesebb
összeggel. Én pirultam, az én orcám égett, mert szerettem a bárót.

Uj ajtónyitások és sorakozások. Ezek már derék, tehetős emberek voltak
jobbára piros, pofók orcával.

A központi borászati-egylet.

Elnöki szék – – száz forint.

– Lelkes éljenzések és kézszoritások és a bor mivelésének dicsérete.

– No – nevetett a báró – lesz még? – kérdé a borászok távozása után.

Csögödi agarász-egylet.

Elnöki szék – száz forint.

Iparszövetkezet – elnöki szék – ötven forint.

Egyetemi ifjak segély-egylete – – elnöki szék.

Már nem lehet. (Mit szemtelenkednek.)

Honvédrokkantak fiók-egylete – elnöki szék – bizony nem lehet, de azért
egy kis segedelem. Öregebb férfiak ajánlatba hozatala. Ej – ej… Pedig…

Csolnak- és korcsolyázó-egylet – diszelnöki szék – –

– Ötszáz forint – – fiam.

– Ötszáz forint – hangzott lelkes éljenzések közben.

Szövőipar – tehenészet, juhászat, kis birtokosok-egylete – elnöki ujabb
meg ujabb székek – –

Csak akkor vettem észre, hogy egy teremből a báróné, a herceg, a
hercegnő s s egy csomó megyei mágnás ur és urhölgy nézik e jeleneteket,
mikor valami kacagás, taps és nehány durva szó szakitotta meg a távozók
éljenzéseit.

– Mennyi éhes kutya – sivitott egy görbe hátu, apróra nyirt, ősz haju,
rák-piros vén ember. Libapál báró. – Majd adtam volna én ennek a sok
szemtelen disznónak korbácsot.

A hölgyek nevettek és éljenezték Ádám bárót. Mily jól viselted magadat
Ádám; pompásan álltál; magnifique, superbe: te egy kész elnök vagy –
hangzottak a dicsérő megjegyzések.

– De hát mi lesz ebből a sok koldulásból – csavargatta bajuszát
kedvetlenül a herceg. Hisz ezt lehetetlen eltürni. Nincs itt policia?
Ezek valóságos zsebmetszők…

– Ez nálunk igy van! hercegséged – mondá az aljegyző ur. – Ősi szokás.

– Hát a magyar igy árulja elnöki székeit – egy gyermekembernek?
Nincsenek itt tisztességes vén emberek, szakférfiak?

– Igen, de elnöki széket mi csak mágnásnak adunk.

– Hát persze – orditott Libapál báró – hogy legyen a ki fizesse az ételt
meg az italt. Jönnének csak én hozzám.

Oh, nagyon gunyos szavakat mondtak a magyarra, hogy nem mertem
föltekinteni; hogy a magyar polgári osztály, egy megvásárolható
csőcselék, hogy – nem, nem, inkább a nyelvemet szakitom ki, semhogy
tovább mondjam.

De a mi ennél is jobban bántott, hogy Ádám báró is kifigurázta a
küldöttségeket; utánozta a szónokok fölfujt modorát, vagy alázatos
hebegését, orrhangból, krákogva, bassus hangon, hogy a nők nem tudtak
hova lenni nevettükben s a férfiak nem tudtak betelni az Ádám báró
oszlopságának dicsőitésével, hogy ebből a kölökből mi lesz még; egy
nagyszerü fickó; egy uj modern oszlop, korbács alakjában, hogy hasitsa a
szemtelen, éhes, talpnyaló ebek hátát – –

És Ádám báró még csipősebbre vette megjegyzéseit – –

De jött a főrendező s jelentette, hogy a nép s a papság teljes
segédlettel várja az urakat, ő Méltóságaikat, Nagyságaikat, ő
hercegségeiket – a templomban.

S megindultak vidám nevetéssel – az isten szine elé!



XIV.

Ádám báró a hazáé.

Minden okos, józan, világi gondolkozásu ember (most már annyi idő után
én is hiszem!) abban a határozott vélekedésben van, hogy inkább nekem is
jót kellett volna nevetnem ezeken a nagyuri mulatságokon, semhogy
fölháborodjam miattuk s elveszitsem a kedvemet. Csak hadd kacagjanak az
urak, de épitsenek, ajándékozzanak és alapitványozzanak – ez a fő. Csak
hadd gunyolja ki Ádám báró egy csomó küldöttség őszinte vagy nem őszinte
hódolatát, de nyuljon könyökig az erszénybe: ez marad meg a történelem
számára. Ki tudja, mikor Cimon levetette felső drága köntösét és
ráakasztotta a koldusokra: ő is nem nevetett-e lelkéből s barátai előtt
nem satyrizálta-e ki a hiu világot? De azért Cimon ma nagy és nemes
lelkü férfiu. Ki tudja Aristides, mikor saját feje betörése árán is
kimondta az igazat, nem gondolt-e arra, hogy ezért őt minden idők dicső
alaknak tartják s a mellett nem a hosszu nyakasság, hóbort vezette-e az
igazi szó kimondásában? Mikor Brutus a haza üdveért kész volt halálra
vetni saját fiait: nem volt-e már meghibázva elméjében? Nem lehet tudni.
És meg lehet a Mucius Scaevola keze elégetése sem tiszta dolog. Meg
lehet.

De e férfiak dicső, fenséges példák és ragyognak jobban, mint a nap;
melegitenek forróbban, mint a nap; és örökebbek, mint a nap.

Gyermekember voltam; azokon a magasztos példákon növekedtem fel és
sokért nem adtam volna, ha hazámért mind a két kezemet elégethetem.

Mondják sokan, nem is ártott volna, most ezeket a keserű dolgokat nem
irogatnám.

Milyen alázattal, szemlesütve mentek a hölgyek a templomba és a magas
uraságok is diszruháikban: kardosan, csattosan, boglárosan,
sarkantyusan, kalpagosan; mily megható tekintettel lépkedtek a fehér
ruhás leánysorok között s mily gyöngéden bólingattak fejökkel az üdvözlő
sokaságnak.

Az öreg István báró felrakta rendjeleit. Jutott egy a háta végére is,
valami kulcs forma, a melle pedig nem is látszott a sok tündöklő
drágaságtól. Kalapját a kezében tartotta, hogy szép, tisztes, jámbor
képét járja meg a fris levegő s csillogó fehér haját, szakállát, nagy
sürű ősz szemöldeit aranyozza be a nap verőfénye. Ugy mosolygott, oly
áhitatosan s ugy lógázta a vékony karjait, mint az oltár előtt a
ministráló káplánok. Nem látszott most belőle: csak a jó ember, az
istenfélő, emberszerető aggastyán, ki boldogan megy nagy fia
eljegyeztetésére. Más se gondolt, de bizonyosan ő nagysága sem most
arra, hogy mily fukar, lelketlen és uzsorás egy ember – otthon. Szóltak
a harangok elébe-elébe, meg a többi uraságok elé.

A báróné, mivel igazán buzgó asszony volt – imádkozott folyvást és
csöndesen sirt, a mint ezt az illedelem eltürte, vagy talán némi részben
kivánta is, és föl-föltekintett a hercegnőre – hogy valjon ő is nem
imádkozik-e és egy kicsit nem sir-e? A hercegné nyaka, füle, keze, karja
tele volt ezereket érő ékszerekkel – ezekre ügyelt tehát – s ezeket
igazgatta hol idébb, hol odább – szorgalmasan.

Ádám báró – óh nem tudtam most ugy nézni reá, mint eddig, holott teljes
meghatottsággal, kikékült, kizöldült arccal haladt az isten háza felé és
meg vagyok győződve, hogy egy csöpp se volt most szivében a csufolódó
gunyból.

Minden nagyszerüen, szivet, lelket megható módon folyt le a kis
templomban – s a báró eljegyzése megtörtént a hercegkisasszonynyal,
valamint az Oláh László mérnöksegéd uré is – Bévárdi Sárikával.

Bévárdi ur egész idő alatt szakadatlanul Oláh urat nézte, de oly
ragyogó, elégedett, boldog tekintettel, hogy ezt látni kellett volna
anyámnak és Juliskának és gondolkoznia a felett, hogy szabad-e egy
szegény leánynak csak a legszerényebb, házassági alkalmat is –
elszalasztani.

Már ez is késő!

Oláh ur egyszer jól odafordult felém s hirtelen mind a három fogsorával
mutatta, hogy: nos, ugy-e ez megtörtént?

Mintha láttam volna, hogy a Németh, Szász és Magyar egyesült családok,
mily megelégedéssel veszik ezt tudomásul és támaszkodnak rögtön a
báróra, bárónéra sőt magára a német hercegre, kinél isten tudja hány jó
hivatal lehet üresedésben.

Nem tagadom, mély fájdalommal éreztem a veszteséget!

E kinzó érzés tehette, hogy sok fényes és megemlitésre méltó jelenet
elveszett szemeim előtt és csak ott ébredtem fel merengéseimből, midőn
délután három órakor megkezdődött a nagy ebéd.

Én a második terembe kerültem, de jó, mert a báróné ugy sem méltatott
egyetlen tekintetre sem. Tudom azért, mert engemet is bünösnek talált a
Juliska elmaradásában.

De Bévárdi ur mint örömapa az első terembe jutott nejével, leányával
együtt. Mellém az uj tanitó ur került Kormos, Tollas és Rétes urakkal,
mint szegény boldogult édes atyám legbensőbb barátaival.

– Itt is igazságtalan a sors – kezdett reá már az első fogás ételnél az
uj tanitó ur – hát nem adhatott volna, bár az én nagyobbik leányomnak is
egy valamire való szerencsét? De értem! a sors is bosszuálló, hogy mért
voltam csupa truccára 12 évig első eminens. Szégyenli ezt a zsarnok
sors, hogy egy egyszerü ember annyi éven át dacolni tudott vele.
Tizenkét évig voltam első eminens – fordult teljes páthossal az én néhai
jó atyám legbensőbb barátaihoz. Te Rétes, te tanulótársam voltál
Debrecenben.

– Igen, két évig ültem ott a jogon.

– Elmondhatod itt a fiatal barátomnak, hogy ki voltam és mi voltam? Ki
nyerte a pályadijakat? És, ki üdvözölte névnapi ünnepélyeiken a
tanárokat? És, ki helyettesitette, ha valamelyik beteg volt? És, ki
kormányozta az ifjuságot, mikor a vén Tulok ablakait be akarta verni, a
miért a vén Tulok igen helyesen egy szemtelen grófocskának azt mondta:
szamár! Én mentettem meg az ifjuság becsületét. Mi a jutalmam? Mellőzés,
üldöztetés – mert tizenkét évig voltam első eminens. És?…

– És nem tudtál fiam – mormogá Rétes, felém fordulva inkább – megférni a
gőg miatt a bőrödben.

– Az csak tiszta öntudat volt. Éreztem, hogy ki vagyok köztetek.

– Leszóltad a tanárainkat, hogy ostobák – mire való volt ez?

– Miért nem tanultak? Évről-évre ugyanazt darálták, ugyanazon hibákkal.

– S mindenkivel összevesztél, a ki nem hajolt meg előtted.

– Belőled a régi bosszu beszél, Rétes! – s hátat forditott a
tanulótársnak.

Bele tenyerelt majdnem a sültes-tálba s evett hatalmasan és ivott sürűn,
s egy-egy könye perdült a pohárba.

– A nyomoruság nagy ur – sugá fülembe Rétes – elvette a szolgálóját,
mikor vehette volna a professzor Ágnesét. Ágnes, igaz, vén, sovány leány
volt, de professzor lehetett volna utána. Most? a mit vetett: arassa.

Az uj tanitó ur gyuladt képpel, lesütött szemekkel odább-odább huzódott
tőlünk, s maga elé szedegette a gazdátlan tele üvegeket.

Szerettem volna mellé ülni, hogy egy szót szóljak neki – mit? hogy mégis
ne busuljon – talán még megfordulhat a sors – hiszen jó az isten!

Néztem, néztem, s hogy láttam, mint csurognak a könyei – fölkeltem, de
az emberek is mind fölkeltek, valami toasztot hallgattak.

– A báró beszél, az ifju beszél, ah, be dicső fiu, abból lesz az ember!

– Éljen – kiabálták már előre.

– Fiu! – üt valaki e toaszt után nemsokára a vállamra – te neked velem
kell innod. Te tetszel nekem. Tudod-e, hogy a báró nagyon szeret?
Tudod-e?

Összenézett apám három benső barátja, s közelébb tolta hozzám tele
poharát.

– Igyunk – kiáltotta valaki, az aljegyző ur. Töltsünk poharat.

S ki kellett üritenem a kemény vörös bort.

Hamar odabent egymásután sok, zajos pohárköszöntő hangzott s nekünk
mindnyájára kellett innunk.

Pompás legény vagy te Ilyés, te nagyszerüen iszol – dicsért az aljegyző,
téged beosztunk a megyéhez. Mellém osztalak. Igyál. Urak! igyunk a
báróért.

Sohasem éreztem még igy a bor hatását. Ereimben forrott a vér, mind
szüntelen nevetni akartam – (és restellem): csókolózni. Ha Ádám báró
idejő, bizonyosan össze-visszacsókolom.

– Hej, kedves öcsém, simogatott Kormos Pál ur, ha beszélne az ifju
báróval, csak egy szavába kerülne – milyen hálás lennék, a tatájának
legkedvesebb barátja voltam – ugy-e megteszi?

– Bolond szerencséje van öcsém – magasztalt Rétes ur – biztos a fölfelé
haladása. Vigyázzon, el ne essék. Fogja meg kezét – a bárónak, magasra
mehet. Vigyázzon. Hej, ha szegény boldogult barátom látná, minő ember
lett a fiából, milyen szerencsés! – teringettét minő szerencsés.

S a tányérom mellé tolta folyamodását.

– Mit akarsz te itt? szóltam legkisebb fiutestvéremhez, ki észrevétlenül
odafurakodott mellém. Már alkonyat volt.

– A mama – huzta le fejemet öcsém – azt kérdezteti, miért hivatja Sándor
bácsi?

– Én? ütődtem meg egyszerre – hogy a mámor kezdett kiszökni a fejemből –
én Jánoska nem hivattam, hogy hivattam volna. Hol van anyám?

– A folyosón. Olyan cukrot, mint a ki ott van az üvegen – mutatott a kis
fiu a csemegés tál felé – a báró bácsi is hozott Juliskának.

– Hát a báró? te – mit beszélsz? Szólj.

– Hova, hova barátom s – fogott meg erős szoritással az aljegyző ur –
innét nem fiu, mig egy pohár bort meg nem iszunk. De kettőt – –

– Anyámmal kell beszélnem.

– Azzal holnap is ráérsz. Most igyál – kevés örömödet a borba találd.

S széles, vastag szájával nevetett az aljegyző, de olyan csufosan, hogy
meghült bennem a vér. Kirántottam magamat a kezei közül s székeken,
asztalokon keresztül törve – kifelé siettem.

– Megálljon, ragadta meg vállamat Rétes ur – maradjon, teremtette,
maradjon! Fogadjon nekem szót, én az apja legbensőbb…

– Hadd megyek – kiáltám.

– Ne törje össze fiatal ember a szerencséjét. Álljon meg. Ne halljon meg
minden bolondot és ne lásson meg minden gyerekséget. Magáé a fényes jövő
– tudja mit? – Küszködött velem, hogy leteperjen – én a boldogult atyja
legbensőbb jó… Vigyázzon a szerencséjére…

Szerencsésen elszabadultam.

Mint a villám értem el lakásunkat.

Gyenge világosság verődött keresztül a függönyön.

Hallottam az erdőcskéből a Rétes ur hangját – te megállj! de ugyanekkor
a lámpa csekély fénye mellett az ablaknál ott támaszkodott – apám, reám
szegezett tekintettel.

Az ajtó be volt zárva.

– Juliska itthon vagy? döngettem az ajtón, mint a bolond.

Valami zuhanást és éles sikojt hallottam.

– Nyissák ki ezt az ajtót – mert feltöröm.

Be kellett törnöm. Ahogy beestem: szökött ki az ablakon Ádám báró…

Utána vetettem magamat.

Ah, de egy nyomorult, szegény ifju mit kergessen egy oszlopbárót? Ő a
hazáé!

Kabátja darabja itt a kezemben – de a mi becsületünk hol?


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |hogy ne-tudta |hogy ne tudta

26 |Tanitsd meg-azt |Tanitsd meg azt

39 |En nem állok |Én nem állok

44 |országos antisztelt |országosan tisztelt

45 |mgtudta |megtudta

46 |bizonyosau |bizonyosan

48 |Erti? |Érti?

59 |ked vében |kedvében

87 |Erzem, hogy |Érzem, hogy

102 |imádságes könyvek |imádságos könyvek

141 |Cecil kiasszony |Cecil kisasszony

150 |Uljünk le |Üljünk le

155 |élete sokaké, |élete sokaké.

172 |legközelebhi |legközelebbi

172 |alázatoskodáshan |alázatoskodásban

194 |egy vidékí |egy vidéki

219 |valemi |valami

226 |nyi-nyilatkozatra |nyilatkozatra]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az oszlopbáró - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.