Title: Az élet diadala - Novellák
Author: Szomory, Dezső
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Az élet diadala - Novellák" ***

AZ ÉLET DIADALA

SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI:

=Elbukottak.= _(Novellák)_. Singer és Wolfner, 1892. _(Elfogyott)_.

=Mesekönyv.= _(Novellák)_. Grill Károly, 1898. _(Elfogyott.)_

=Az isteni kert.= _(Novellák)_. III. kiadás, Athenaeum, 1917.

=A Nagyasszony.= _(Szinmű)_. Nyugat, 1910.

=Ünnep a Dühöngőn és egyéb szerelmek.= _(Novellák)_. Nyugat, 1911.

=A rajongó Bolzay leány.= _(Szinmű)_. Nyugat, 1911.

=Lőrinc emléke.= _(Novellák)_. Nyugatkönyvtár, 1911.

=Györgyike drága gyermek.= _(Szinmű)_. Nyugat, 1912.

=Bella.= _(Szinmű)_. Singer és Wolfner, 1913.

=Mária-Antónia.= _(Szinmű)_. II. kiadás, Singer és Wolfner, 1913.

=A Pékné.= _(Novellák)_. II. kiadás, Athenaeum, 1916.

=Hermelin.= _(Szinmű)_. Singer és Wolfner, 1916.

=Les grands et les petits Moineaux.= _(Novellák)_. Alphonse Lemerre,
Paris, 1900.

AZ ÉLET DIADALA

NOVELLÁK

IRTA SZOMORY DEZSŐ

NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA BUDAPEST

1917

PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.



AZ ÉLET DIADALA

Mikor elmentünk Glöckner Amáliáért, már vége volt uram isten, szegény
kis bús élete elmult és minden, és már csak a kórházba mentünk el érte,
sőt a hullaházba mentünk el érte, mert már ott feküdt a kert legvégén,
az utolsó épületben, türelmesen és végérvényesen, a halottak betelt
sorsa szerint.

Egyszerű, csöndes, beteges asszony volt életében, még fiatal és már öreg
asszony, ahogy a tanár magyarázta ezt, mert a tanár sokat magyarázott,
amikor megvizsgálta egy siralmas estén és csakugyan ezt mondta, fiatal
és öreg.

Ezt mondta és még többször mondta ezt azzal a melomán makacssággal, mely
sokáig kizengi a maga ötletét és meg-megismételgeti és visszatér rá
azokkal a «megint csak azt kell mondanom»-okkal, melyek mint a kés
vágnak bele az ember szívébe. Tudniillik még fiatal kívülről és korra
nézve is fiatal aránylag, ez volt a magyarázat, de belülről és ez a
fontos, már elaggott és fölbomlott, mint egy régi óramű, mely végkép
lejárt, valóban ez volt a magyarázat. Vagyis megint csak azt kell
mondanom, szóval vége szíveim, a legvége és vége és itt nincs már semmi
remény bizony.

És fölénnyel is mondta ezt a tanár és azzal a kérlelhetetlen, bár
flegmatikus határozottsággal, mely annál lesujtóbb s annál imponálóbb,
hogy valami fagyos, de irigylésreméltó kiváltság benyomását teszi.
Nyugtalanul és szemlesütve úgy éreztük, hogy a tanárnak soha sincs, soha
sem volt és soha sem lehet semmi baja és betegsége és csakugyan ő az a
boldog ember, aki túl van minden testi törvényen, nyomorúságon és
hervadáson és soha el nem múlik e világról.

Akkor kéz-kézben sírtunk. Úgy tünt, hogy ketten vagyunk ezen a földön,
akik sírunk. A Glöckner Amália leánya és én, akik együtt sirunk,
harmonikusan. A leány virult és megszépült a könyekben és megvolt
sebezve szőkén. Valamit szerettem volna mondani, ami e kínban való
egyesülést jelentette volna. De már itt nem voltak szavak.

– Margit! – rebegtem.

Csak a nevét rebegtem és ez volt minden, amit tudtam. És tovább sírtam
vele és a keze a kezemben volt, az ujjaknak azzal a vonagló játékával,
az egész kézfej husának és a tenyér párnájának azzal a spontán
átengedésével és beomlásával, ami szeretők között szokásos.

– Önök boldogok, – mondta most a tanár, mint szakavatott emberbúvár, –
önök boldogok, – mondta.

De ez nyilván csak annyit jelentett, hogy e halálos lejárat mellől
felénk fordult, fiatalokhoz, akik az élet diadala voltunk.

– Az élet diadala vagyunk mi, – mondtam, amikor elment a tanár s mi ott
maradtunk mögötte a lépcsőházban, ahová elkisértük.

– Te is nagyon sírsz, – felelte Margit hozzámsímulva, – holott nem is
tudom, ki vagy te e percben, gyönyörű szeretőm, nem is tudom. Neked
idegen a mama, szegény kis beteg asszony, fiatal és öreg!

– Igaz, nekem idegen, – mondtam. – De olyan árva leszel mostan, olyan
árva, hogy már nem is tudom mondani, milyen árva. És már azt sem tudom,
miért sirok, – hebegtem elkábulva és még csak jobban sírtam.

Ki tudja azt, miért sír az ember? A fájdalomnak megvan az az elképesztő
sajátsága, hogy minél intenzivebb, minél gyötrőbb és perzselőbb, annál
kevesebb értelme van és végül már csak magáért a fájdalomért van. Mert
az okok, melyek előidézték, észrevétlen feloldódnak benne.

– Azért sirok, mert hogy a tanár sohasem fog meghalni, – folytattam
végkép elernyedve – és ha te nem tudod azt egyetlen szívem, ha nem
tudod, ki vagyok én, nézz meg jobban, – esdekeltem. És vajjon mit
dadogtam még?

Valami nagyszerű értelmetlenség, valami csodálatos belső homály, ízzó és
keserves, mintegy áttüzelte az agyunkat az öntudatlanság gyönyörével. És
egymásba forrasztott testi formáinkkal, lerogyva az egymás fájdalmán, a
lelkünk rajzát nyomtattuk le könyektől nedves szájszélekre. Az egész
lépcsőház mint egy templom kongott körülöttünk és az emeletek mélye és a
falak bástyája és a lépcsősorok kőzuhatagja valami pokoli örvénynek
tünt, őrködő lámpásokkal.

– Valahol már lehettünk együtt, – mondta Margit megremegve és azzal a
tündöklő feleszméléssel, amelyben a nő a rejtélyekhez ér. – Valahol már
lehettünk együtt, – mondta – és már rég megvolt mindaz, amit az emberek
és költők kitaláltak. Csakugyan minél jobban nézlek, úgy tünik,
megismerlek. Én azt hiszem, te valamikor az én testvérem voltál.

És a hangja felcsuklott az örömben. A haja lobogott. És hamvas
szőkesége, csillogó árnyalatokkal, ezüstfehérnek tünt a lámpák fényében.
Így mentünk be mégegyszer a beteghez.

– Nem kell félni, – mondtam ujjongva az ágy irányában, – nem szabad
félni, nem szabad!

Egy sovány arc meredt elő, elmosódó körvonalakkal és szűkösen
lehatárolva a párnán és mégis hallatlanul levegősen, mintegy végtelen
felületeken.

– Nem kell félni, – ismételtem, – a tanár a legjobbakat mondta, a tanár
azt mondta, mit mondott a tanár? – fordultam a leányhoz elakadt szavam
fonaláért.

– Azt mondta, – hebegte Margit elfúlva, – azt mondta – és ő is
elhallgatott.

Mert már nem tudtuk, mit mondott a tanár és nem is lehetett tudni.

– Azt mondta, mi vagyunk az élet diadala, – feleltem, hogy mégis csak
mondjak valamit.

De két elborult szem nézett reánk az ágyból, imhol leoldódva rólunk és
mégis reánk tapadva, a haldoklók ama frenetikus szembeszúrásával, mely
elepedve, hozzánk ragaszkodik még! Lehet-e megcsalni a haldoklókat? Ezek
keserű uzsorások, akik tudják, mit adnak oda alázatos ámításokért.

Glöckner Amália nem mozdult. Az élet lassan lepergett benne. Az arc
soványsága szinte pillanatról-pillanatra élesebbre vált. Egészen
észrevétlen, mint valami légies festék, fénytelen sárgaság lepte el a
bőrfelületeket. Az orr megnyúlva, a merő csont vonalát mutatta, a
mozdulatlan cimpák között. A száj befelé göngyölgette az ajkakat és
hangtalan vonalával mintegy elszelte az arcot, melyből a szemek mereven
elbucsúztak.

Olvatag közelhajlással azt kerestem, vajjon szenved-e? Az ember mindig
meghal egy kicsit abban a másikban, akit meghalni lát. Titokzatos
ösztönök a saját elmulásom problémáját kutatták ez előttem való
leáldozásban. Az élet csak épen annyi volt bennem e percben, hogy még
itt voltam az ágy előtt. De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt
képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés
melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom
legyen. Vajjon szenved-e? És hol szenved és hogy szenved és hol vannak a
titkok, az elváltozások, az elvérzések, a megszakadások, a fonál vége és
a lejtő és a nagy ugrás hol van? És hol hasad föl a benső orgonamű, a
szív skálája, a tüdő harsonája a végső hörgések tremolójáig? És még sok
minden, ami rejtélyes, uram bocsáss, ami izgató. Meglehetne-e tanulni,
hogyan haljunk meg üdén?

Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó
tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofiliákkal és a két
halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szivem megtelt zord
katafalk-költészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét
tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák,
halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal,
melyekben a víz-sugár tört csontok fölporzása volt, csillogó
szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban. És
illatoktól áthatva s fölperzselve, szinte szédültem a szagoktól,
elhagyott várudvarok gödreitől, régi házak pincéitől, dúlt szobák keserű
almáriumaitól, hibás tömjénektől, nedves gyertyáktól, romlott gyantáktól
és szédültem templomszögletek egérmérgétől, nyirkos deszkák, tört
borostyánok, fonnyadt cserfa és babérlevelek szagától. És szédültem
kitépett fogak harmatától és titkos vérzések párolgásától, bús emberi
sorsok rongyaitól, férges selymétől és szemfedőitől, amint mindez
gőzölgőn felém sodródott, ellepett, belepett, felemelt, meglepett s mi
minden még, micsoda képek s micsoda szagok, micsoda sebek s micsoda
méretek, amik fojtogattak, micsoda skarlát felhők mint a felkéselt női
hasak, micsoda rothadó hegycsúcsok mint egy szétfröccsent óriási agy s
mi minden még, amire nem merek gondolni többé, vonagló számmal a
szeretőm kezén.

– Nem szabad így fölkínozni magadat – hebegte Margit elfúlva e viziókon,
melyeket követni próbált zavaros bőbeszédűségemen át. – Nem szabad, nem
szabad! – tiltakozott, amint folytatni próbáltam, királyfi nem szabad!
Egyszerűen akarok szenvedni, mint egy állat, egészen egyszerűen. Mért
kinzol, mondd, amikor mi ketten még itt vagyunk egymásnak, isteni!

– Még itt vagyunk, – fuldokoltam.

– No igen, – lihegte.

És amint engesztelőn lehajolt hozzám, még csak jobban vergődtem a kezén.

Mért csakugyan, amikor itt vagyunk egymásnak! Holott valami volt e kis
sárga öreg asszony elmulásában, ami engemet is vonszolt magával. A
sorsom észrevétlen pergett az időben s rémüldözve figyelgettem behunyt
szemekkel, behunyt szemekkel, aminek csak árnyéka volt körülöttem, csak
egy néma hangja, egy rebbenése csak! Valami volt, ami keserűn megérve, a
maga bús nedvét hullatta, mint egy darab viasz, ami olvad. Sajátságos
párhuzamok e testi elfogyással, az örömeim végső csengését pengették
bennem, mint gyors kaszák, mikor vágják a nyarat. A mámorom, elapadva,
még élni akart, még élni, istenem! S amikor újra felnéztem a leányra,
oly ragyogó volt, oly lázasan szép az élet hevétől, hogy a szemem
rámeredt, elirtózva.

– Nagyon szeretlek, – mondtam – s ezért van az, hogy minden olyan
rettenetes!

– Te azt hiszed, én épp úgy elsárgulok, mint a mama, – felelte szelíden.

Holott a mama már nem is volt itt akkor, bús fonnyadó mama nem is volt
itt többé, mert időközben, zord krizisei során a kórházba kellett
kisérnünk, ahol csakugyan meg is enyhült a szorgosabb ápolásban. És itt
volt egy kis fehér szobája, egy kis fehér szobája tele virággal és a
leánya arcképével, főleg a leánya arcképével, amit nagyon szeretett.
Olyan derűs arckép volt, elragadó női fej és titokzatos szemek, az
ünnepi fiatalság oly gondtalan és heves tekintetével, hogy bezengett
mindent és betöltött mindent és már nem is volt itt semmi, csak ez a
kép, virulón a napban, a kebel apró gömbjeivel kivilágítva a világra,
mint két kis ezüst lámpa rózsaszínű lánggal. És odakünn nagy fák és nagy
mezők voltak az ablak alatt és lombos lankások a láthatáron, virággal
behintett hegyi utak a távoli nyaralók sakkfiguráival és a vasút is itt
kúszott el lágy dörgéssel, mintegy a kék egek felé.

– Most már minden jobb lesz – mondta Margit bizakodón – és mégis minden
jobb lesz, meglátod!

És már megint mosolygott, és már megint tele volt örömmel, tervekkel,
dalokkal. S ezentúl, újra reménykedőn és kedvesen, már ismét csak
magunkról beszéltünk, a ragyogó életünkről, ami volt. Kissé kábultan e
mult napok izgalmától, betegvirrasztástól, ijjedelmektől s bizakodástól,
újra egymáshoz tértünk vissza, a mámor friss szárnycsapásán. Kigyúlva,
meddig mentünk el, micsoda határokon túl, micsoda végletekbe, ahová
testi lényünk már alig tudott követni többé s a gyönyör a létünk utolsó
szálain pendült. Valami kéjes és titkos aszkétaságban csak az egymás
életét faltuk, az egymás szemén rágódtunk mennyei elvakulásokért, az
egymás ajkán fojtogattuk egymást rajongó fulladásokig. S ami titkot csak
megfejthet az ember, amit összegyüjthet magányosságból, éjjeli
kertekből, ákácvirágzásból, erdőzúgásból, vétkekből és mártiromságból, s
amit a képzelet csak kihajíthat elérhetetlen sugárzásokban s amit a
valóság csak marcangolhat mind elértük, mind marcangoltuk, mind
fölittuk, mind fölzokogtuk s elmentünk gyermekkorunk kis éjszakáiba,
hogy úgy legyünk egymásé, ahogy még nem lehet…

Mégis, egy éjjel, egészen biztosan tudtam, hogy valaki meghalt odaát.

– Micsoda idegen vagyok én, – kérdeztem a leánytól – ha biztosan tudom,
hogy meghalt. Mintha ott lettem volna mellette. Mintha láttam volna. A
percet tudom, amikor meghalt.

Csak nézett rám, rémüldözve.

– Félek, – mondta és hallgatott.

De a kocsiban, mellettem, lágyan morzsolta a könnyeit s olyan
szabályosan és gyönyörűen sírt, hogy a fájdalmának úgyszólván fizikai
költészete volt, valami rejtélyesen keresztényi plaszticitása, amiről a
művészek álmodoznak. Semmi sem mozdult, egy vonal nem torzult el ezen a
síró arcon, de az egész rajz élesen kivált, fiatalon és mesterien az
idegek feszültségében. Pontosan két könny jelent meg a szemek legvégén,
egy pillanatig csillogott ott, aztán legurult az arcon anélkül, hogy
szétfolyt volna, mint két apró, világos és kemény gyöngyszem, ezüst
orienssel. S rögtön két új könny jelent meg, a fölcsillanásuk hallatlan
üdeségével s elgurult a többi után, szinte tragikus időközökben.

Igy jöttünk az utcákon át, a tömegben, a hidakon, így jöttünk. S amikor
kiértünk végre, csakugyan már nem volt sehol szegény kis Glöckner
Amália, azaz hogy a kert legvégén volt a halotti épületben.

– Csak tessék menni, – mondta a portás, amikor bemutatkoztam s jeleztem
mi járatban vagyok. – Túl a kórosztályokon tessék menni, a negyedik
házig. Ott vannak mind a hullák.

A leány megrázkódott.

– Ez csak egy sötét szó – nyugtattam meg. A nyelvnek itt nincs művészete
és a szívnek hangja sincs. Itt csak betegek vannak és hullák. Az anyákat
is hulláknak hívják itten. Gyerünk tovább, szerelmem.

És mentünk tovább a kapu alatt egy második ajtóig, mely a kertre nyilt.
A leány ment előttem.

– Királyfi, itt zene van! – rebegte.

Csakugyan, a tér baloldalán egy emelvényen, sűrű sorokban ültek katonai
zenészek, az éles hegedűk, sivító klárinétok, harsány rézfúvók, villámló
réztányérok lázas felfegyverkezésében és egy karcsú ember vezényelte
őket, ruganyos energiákkal, még zajosabb viharzásokra. Az egész kert, az
egész tér rengett és dörgött a táncos ritmusoktól, melyeket túlonnan,
egymás mellett szorongva beláthatatlan széksorokon, egy egész sereg
rokkant katona hallgatott, távoli csaták szomorú vándorai, idáig
vergődött emberroncsok, bepólyázott fejjel s bekötött lábakkal, a botok
és mankók merev feltüzdelésével, mint a szélverte szőlőindák a karók
szuronytömege mellett. És távolabb, polgári betegek szállingóztak elő,
sántán és keserűn és vászonzubbonyosan e táncos zenék hallatára és
meghúzódtak egy-egy fatörzset ölelve, mint elkopott faunok, akik
emlékeznek. És sápadt venériások tüntek föl sötét szárnyszegettségben,
elbúsultan és rezignáltan és mégis oly elszánt homlokkal, oly
meggyőződéses szemekkel, hogy látszott rajtok: rögtön újra kezdenék. És
soha zene nem hangzott keserűbbnek, soha zenekar nem tünt föl
tébolyodottabbnak mint itt, ahol a táncritmusok felé nyomorék lábak
torlódtak s a zenészek fürge taglejtéseire egy általános mozdulatlanság
meredt az emberi nyomor legmélyéről, végkép elernyedetten és tragikus
közömbösséggel. És a gyógyszerek illata volt rajta az egészen s titkos
kenőcsök virultak mintegy a bokrok rejtekeiben, az éther virult a
virágágyakban és a hársak sárga csokraiból a jodoform szaga hullott.

Ájuldozva, amint Margit a karomra dőlt, alig tudtam tartani többé. Amint
fölnézett rám elborult szemekkel e zsivajban, a fehér vattasisakok és
kínos szagok között, barnás-arany szemének valami fenevad rémüldözése
volt. Nem akarta megadni magát e nyomornak, mely mégis csak lesújtotta.

– Mondj valamit, hogy bátrabb legyek – könyörgött. – Hogy tudjak menni
tovább!

– Mi vagyunk az élet diadala, – súgtam a fülébe s elvontam magammal
már-már a zene ritmusára, nekivadulva és letörötten.

Oh hogyne, mi vagyunk, bár egészen alázatosan, de mi vagyunk, bár alig
van már hitem, de mi vagyunk, s most már túl voltunk a tömegen s a
zenén, kis fonnyadt füvek és satnya fák közt voltunk s új szagok jöttek,
elrettentőn.

Megállottunk egymás mellett, elfúlva és tanácstalan, mint egy ember-pár
egy sivatagban. Néhány perc telt el, oly rettenetes hatásokkal, hogy
mind a ketten szédültünk belé. Ki tudná kifejezni azokat a
megfejthetetlen érzéseket, az érzéseknél is rejtettebb, kényesebb és
titokzatosabb elváltozásokat, melyek legfinomabb idegszálainkon remegnek
végig a lelkünk legmélyebb homályában? Micsoda ismeretlen ösztönök
sugalatában történt, micsoda rejtélye volt egymáshoz csapott vérünknek,
egymásba fonódott végzetünknek, hogy merőben öntudatlanul, de
leoldódtunk egymásról, két vadidegen ember, aki voltunk. Mi jött közénk,
hogy így hirtelen magunkra maradtunk, mindegyik külön a maga emberi
életével egy-egy más világban, egy külön sorshoz kötve. Amint rám nézett
nyilván fölismerte, ami az ő számára örökre elveszett. Amint
visszanéztem reá, még egyszer fölszívtam magamba fiatal lényének végső
ragyogását.

– Mi van? – kérdeztem aggódva.

– Hullaszag – felelte.

S most ő fogta meg a kezemet.

Akkor jött egy ember, akinek mindent elmondtam. Nyugodtan meghallgatott,
bár egy kicsit a fejét rázta, és a következőket válaszolta némi habozás
után:

– A kisasszonynak meghalt az anyja, Glöckner Amália, ezt tudjuk és
csakugyan itt van benn a házban. De nem ajánlom, hogy most megnézzék,
mert nagyon rossz benyomást fog tenni. Több halottal van együtt és ki
kellene keresni a sok közül s ez bizonyára kínos volna. Tessék várni
holnapig.

– Úgy van – vetette közbe egy fürge hang mögöttünk.

Megfordultunk. Egy fiatalember ült itt a padon néhány sárga ákác között,
a megszokottság minden kényelmével és igen otthonosan, mint egy régi
vadász, aki mindig erre jár.

– Tessék várni holnapig, – folytatta közeledve – amig szépen
felöltöztetjük és felravatalozzuk, ha parancsolják.

– Ha parancsoljuk? – kérdeztem elámulva.

A fiatalember mosolygott és meghajolt.

– Tudniillik ezt nálam lehet megparancsolni, – vallotta be finoman, –
amennyiben én vagyok, kérem, a temetési vállalkozó. Nálam tessék
megparancsolni a ravatalt és a temetést, és főleg temetési rendezéseim
dús választékát ajánlom szíves figyelmükbe. Lehet minden árban, formában
és stílusban, tetszés szerint. Ha parancsolják, koszorú-kocsival vagy
anélkül, két lovas hintóval, vagy négyes fogattal, gyászlovagokkal vagy
anélkül, énekkel, pappal vagy nélkül, minden ízlésnek megfelelően.

– Jöjjön ide, – mondtam a fiatalembernek, félrevonva magammal, hogy a
gyászoló leányt megkiméljem e részletező kinálatoktól.

De az ifjú, belemelegedve, folytatta igen brilliánsan, a szakavatott
árúsító inytcsiklandó készségével.

– A sírhelyet is ajánlhatom, egyszerű, közép vagy díszsírhelyet
akármelyik temetőben, talán a kerepesi-úton, ami igen elegáns, vagy
Kereszturon, ami kissé messze van, a legcélszerűbb talán itt a
szomszédos Farkasréten, ami nagyon szép hely, nagyon virágos, kedvező és
barátságos és kitünő a levegő.

– Hallgasson, – mondtam.

– Már be is fejeztem, – felelte udvariasan. – Majd leszek bátor
benyujtani egy költségvetést.

Igy jöttünk minden lépésünk egy-egy új sebével, minden hang és minden
szó egy-egy újabb gyötrelmével, így jöttünk átfűtve e halálos
atmoszférák tüzétől, amelyben minden emlékünk, minden lázunk és örömünk
hirtelen elhamvadva, sohasem létezett idők illuzióinak rémlett. S így
jöttünk hallgatagon és megtépázva, kifosztva és lerongyoltan, meddő
szerelmünk elmosódott nyomorában, két szegény fiatal, két bús állat
valami rettenetes valóságban, már-már agyonfáradva, sajgó tagokkal,
porosan és elrútulva, a leragadt könnyeink nyomával, fölkínzott
érzékeinkkel, olthatatlan bűzökben így jöttünk, tündöklő leány s egy
királyfi, akik voltunk hajdan!

Holott az ápolónő is elénk gurult derüsen és kövéren, kis fürge nő a
maga borzalmas életével végöket járó betegek körül.

– Nem hittem, hogy meghal, komolyan, hogy meghal, – hadarta mosolyogva –
ezért nem is hívtam a kisasszonyt. A tanár is csak későbbre hitte, hogy
meghal, mert azt mondta fiatal és öreg, ezt mondta! És tegnap még olyan
vidám volt, mint egy madár egy faágon s folyton azt mondta: jaj, a
Margit leányom, be drága, be áldott jó gyermek hozzám, jaj be drága,
folyton ezt mondta, és a kisasszony arcképét mutatta és cirógatta és
csókolta, és igaz, úgy is halt meg, hogy utolsó percéig szorongatta…

Aztán gyorsan hozta az ápolónő, a mi maradt a beteg után, elmerült
nőisége utolsó emlékeit, szívalakú selyem retiküljét, a zsebkendőjét, a
kis pénztárcáját, teletömve papirpénzzel, amit még a leányától kapott.

És a leánya átvette ezt, csöndesen és méltósággal, mint ahogy királynői
utódok a gyémánt-tiarát veszik át, fehér kézzel és remegő áhitattal. A
zsebkendőt megcsókolta, a kis pénztárcát megsimogatta, aztán visszatette
a retikülbe s az egészet a karjára fűzve, megindult.

– Ez az én örökségem, – mondta.

Azontúl nem is beszéltünk többé. S amikor mégegyszer az egymás kezét
értük, éreztük, hogy utoljára van.

– Isten vele, – dadogtam.

– Isten vele, gyönyörű, – felelte.

A zene még játszott, amikor átjöttünk a kerten. A karcsú ember az
emelvény szélén, egész testében kinyúlva, döfködte a levegőt egy vékony
pálcikával, mely a zenészeket csakugyan lelkesíteni látszott. Figyelmes
szemek a pálcára meredtek, tiszteletteljes tekintetekkel, valami néma s
hirtelen tanácskéréssel, amelyet rögtön követtek is. A hegedüsök, gépies
karlengésükkel finoman reagáltak a jelekre, és hűen a karnagy előtt, az
egész ügyet vezetni látszottak. Mögöttük a gordonkások, a combjuk közt
barnáló hangszereikre hajoltak, gyöngéd figyelmességgel mint kéjes barna
női testekre s mégis fel-felpillantva időnként a cikkázó pálca
irányában, melynek celluloid fényessége megcsillant a napban. Hátrább a
brácsások dolgoztak meggyőződéssel és mögöttük a fúvósok arca ijesztően
kidagadva, a merev szemek riadalmát sugározta a vezénylő felé. A
fuvolák, klárinétok, oboák és egyéb fafúvók az erdei hangok sipító
üdeségét lihegték bele az egészbe s a vonósok melodiái fölött s a
rézfúvók harsány felhőszakadásai közt, kecses majmok lombhintáját
idézték föl e hangáradatban, melyet leghátul a nagybőgősök, egész
testükben megrándulva, gyorsan alászineztek mintegy a sötét pincék és
mélységek öblös hangjaival.

És elkábulva a rokkantak figyeltek, fehér léggömbjeikkel sápadt arcuk
fölött, s mint nagy bús madarak ültek valami felperzselt tengerparton,
ahonnan nem tudnak felrepülni többé.



MÜLHAUSEN-NÉL A SZOMORÚ TISZT

Drága jó Klotildom, ebben a pillanatban érkezem Bécsbe. Harmadfél napig
utaztam Párisból idáig, utaztam! Valami őrült szél sodort tova a
többiekkel akik menekültek. A mozgósítás első napja volt. Ami emlékem
van, csupa idegremegés és konfuzió. A fejem forog. Testben és lélekben
összetörve, még minden tart bennem, az egész forgatag! Fölkínozva,
valami benső zúgást érzek s a vérem úgy lüktet, hogy szinte hangja van.
Itt ülök egy kis asztal előtt egy villamlámpa fényében, a Hotel
Sacherben, de vajjon csakugyan itt vagyok-e, kérdem. Mintha meg sem
érkeztem volna. Mintha még gurulnék, álmodnám, nem tudom. Késő este van
és csend van és minden harsog a csendben. A vonatok amelyeken jöttem,
fölváltva, átszállva, és a vonatok amelyek a párhuzamos sínpárokon
együtt robogtak velem, amelyek szembe jöttek, elhagytak vagy megelőztek,
mintha örökre az agyamba kalapálták volna végtelen vaggonsoraik
kerékritmikáját, egész vastömegük ütemes dübörgését, a gépeik ijedt
füttyeivel, mint a sikongó felkiáltójelek! Bepréselten, emberi datolyák
vagy malagaszőlők fürtje, az utasok az egymás leheletét szívták az
alacsony fülkék és folyosók fullasztó levegőjében, bár minden ablak
tárva volt. Érzékeny női mellemnek, noha egész szerény emelkedésű, olyan
krizisei voltak e rettenetes torlódásban, hogy följajdulva, úgy éreztem,
az egész keblem szétmorzsolódik, mint két apró opálgömb, amint rejtenék.
Elfúlva s azzal a rejtélyes energiával, mely bizonyos női féltésekből
ered, mégis csak eltudtam vergődni a vaggon lépcsőjéig, s ott kuporodtam
össze a nyilt ajtó sarkában, a hágcsón, arccal a töltésnek s a
szomszédos sínpár végtelen vasszallagjának, mely mintha együtt rohant
volna velem s lobogó fátylaimmal a szélben! Az arcomat még perzseli a
levegő, a szám sebes, a fülem gyulladt a fölkuszált hajam alatt. Olykor,
mint a villám cikázott el mellettem az éjben, kivilágított ablakai
tűzcsóvájával egy-egy vonat a szomszéd vágányon, ellenkező irányból. S
izzó gőzei és füstjei elsüvítő máglyájával oly hirtelen tört elő a
sötétben, hogy csak elkésve tudtam lehunyni a szemem. Életveszélyes
helyzetemben ilyenkor, az egész massza, az egész robaj mintegy nekem
torlódott, rajtam gurult és rajtam dörgött el, egy pillanat elkábító
lármájával valami kéjes rémületbe olvasztva.

Ezeket a vonatokat már a háború sodorta. Ezeken már csapatok mentek. S
így jöttem magam is, e felkészülő vasfergetegben, a háború első óráiban.
No de most itt vagyok, kimerülten ugyan és megkínzott idegzettel, de itt
vagyok. No és aztán? De hiszen ha ez volna minden, minden! Más is
rohant, más is szenvedett. Ha csak erről volna szó! Ha lerogyva ide, egy
hotelszobába végre, csak arról volna szó, hogy kissé rendbeszedjem
magam, megfürödjem, kinyissam a bőröndjeimet s leüljek írni, hogy
megnyugtassalak. Mozgósítás, franciák, nemzeti téboly és pokoli
rettegések, – de hiszen képzelheted, mi lehetett ez, micsoda kép,
micsoda muzsika, micsoda Babylon, micsoda fölkavart hangyaboly
elrémítően fölnagyítva, micsoda méhkasmiriád feldöntve, a forradalmi
izzás és lárma oly szakadatlan harsogásával, mint egy permanens
orgonajáték emeletes síptömegekkel, fergetegszerű hangáradattal, s ami
betöltené az utcákat, a tereket, az egész várost, az egész végtelent, a
levegőt, az egeket! No de most vége, élek! Ha csak erről volna szó! Ha
nem rémüldöznék e néhány szál papir előtt, amely az írásomat várja. Ha
nem volna zürzavaros emlékeimen túl, rohanó embertömegeken, kigyúlt
pályaudvarokon túl, lázas visszhangok mélyén valami, ami rettenetes! Ha
nem kellene, hogy szétzúzzam a fejem! Mi történt? – kérded nyilván drága
Klotildom. Mi történt? – kérdem magam is. És elrémülve, úgy ülök itt,
egész lényemnek valami rejtélyes megkettőzöttségében, amelyből az egyik
figyeli a másikat. A másikat? Melyiket? Aki voltam? Aki vagyok? Nem
tudom. Az egész életemből úgy oldódtam ki, olyan szédülten s olyan
olthatatlan fáradsággal, mint tánc után egy forró szoknyából, mely
lehull a lábaimhoz. Itt vagyok magam mellett és magam mellett vagyok
itt! Fölgazdagodva és lerongyolva, mintegy az önmagam roncsát cipelem és
olyan csodálatos izzás vesz körül, mint távoli báltermek atmoszférája,
egész ragyogó éjszakája, amiből még maradt valami. El vagyok ragadtatva,
nem tudom micsoda borzalmaktól! És a gyönyöröm elrettent, mint egy
isteni ital egy véres szélű pohárból! Ragyogok a sötétben és egy árny
vagyok valami tündöklésben. Egy nagy némaság s egy nagy hang! Egy seb és
maga az élet! Mi történt? És fantasztikus utazásom, a hágcsón, az éjben,
a szélben és a füstben, a szemközt jövő vonatok elsöprő rohamával,
mintha csakugyan az életem végső értelmét jelentette volna. Elveszve a
térben, kihajítva és fölperzselve, csakugyan úgy tünt, hogy már nem is
vagyok a földön, míg a többiek, a tömegek, még csak készülnek a halálra!

Ennek a leendő nagy aratásnak én vagyok az első holt kalásza. És
gyönyörű az, amint ez a készülő emberkazal felgyűjtött magához elsőnek
engemet. Érts meg, én elvesztem. Érts meg, ez az én kis szögletem ebben
a nagy háborúban. Ez az én kis szomorú életem, az egész nagy álmom, ami
volt! Mint egy csöndes virágcserép az orkán előtt, mely fákat tép ki,
egész erdőket! Én már repültem! Oly lényegtelen s oly rettenetes mégis,
nem több s nem kevesebb a magam obskurus életénél. Egy nő élete! mondaná
Maupassant. De itt van e fergeteg küszöbén ez az élet, a szédületes tér
legelején, eltaposva a legelső lépcsőfokon, mely e véres kilátásokhoz
vezet. Parányi igen, de hogy megy a szélben, hogy gurul, röpül, mint
egyetlenegy szőlőszem egy végtelen szüretből! A végzetem fölfűződik ide
ehhez a tébolyhoz. A sorsom idetapad minden titkával. Hol van a
történetíró, aki ezt meglátja valaha? Aki e nagy események körül
fölkutatja majd azokat a lázas és véres hieroglifákat, mint a
széljegyzeteket egy rettenetes biblián? Hányan lehetünk itt nők,
bekapcsolva százféle változatban, százféle tragédiákban! Hányan lehetünk
itt szétmarcangolva, nem a családi kötelékek megtépett nyomorában, nem
anyák, árvák, nővérek, özvegyek, akik sírnak, de nők, akik elvesztek s
akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott
nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben.
Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit
mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s
nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti
vissza írásközben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő
vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szivem, itt vagyok! Úgy nézz
végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok
itt, mégegyszer ez éjjelben, Bernay Adrienne! Neked írok, magamnak, egy
harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy
tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos
rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén, mint
egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak
mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van
bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak!
Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torlódnak az agyamban, hogy az
értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet,
mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék, már meg se kezdhetem, úgy
jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj
meg ezen a kuszaságon; máskor tudtam írni neked rendesen úgye? De most
le vagyok rogyva a betük közé, a sorokba. A vonal gyötör, amit egy-egy
szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az
értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék, még messzebb röpülök,
mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a szineimből még izzóbb
árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még
nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép
van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó, még ragyogóbb, még
istenibb s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová
senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad
és zúg föl bennem, amit olvastam és átéreztem valaha s amint így föl van
oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztúlt
csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami
vergődő ösztön ez, valami lappangó tradiczió egy elveszett világból… Hát
tudom én? Valami van, ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim
mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi
ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent,
és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek
vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt
ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.

Oh ott volt, ott volt, ha csak olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem,
hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében,
hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró
tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az
egymásraismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten-nyomon elsodorja előlem
éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül,
amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és ihegek. Már
mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben
itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi
minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára
száll a nő szivében s mindent fölszít újra, mindent ami elmult
föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó
gyöngyöt, micsoda mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és
elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a
kéjtől. Míg úgy érzem, hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az,
hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda
ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még
mindég tartana!

Légy irántam elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és
áhitatos szívedet, könyörületes megértésed minden jóságával. Már ne úgy
nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész
tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet
mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás
olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és
kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illuzióim önmagamról,
mert sajnos csak illuziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért
a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni
főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben, amit el tud
temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait
nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai
kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus
idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az
életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon, mint
egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk,
továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő
alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus
festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halált ostromolta.
Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében,
ahogy a képzelet ép feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriási
vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna
falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden
szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban,
százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett
képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek
nyüzsgésével, a különböző és mégis egyazon fejek kivirulásával, a
százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a
halált, hogy az élet minden hevét volt hivatva felidézni. Mint leány,
mint menyasszony, mint hitves, mint anya kisértett, mint tündér lebegett
elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tünt föl
egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy
oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész
erdején át, már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme
volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a
sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint
e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt surolta!
Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hívta vissza egy
festékoceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az
állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb
józanság előtt, mikor már őrült volt!

Miért, hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát, mikor
magamról írnék voltaképen! Miért hajszolom drága, gyönyörű Glory anyám
kisértetét egy végtelen arcképsorozatban a bernai kastélyfalakon, s az
apámat, aki mint egy színkovács, hasztalan kalapál egy sír előtt, mely
soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az
élet, mely végkép elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit
jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és
méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túlnőies is, hogy még
mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is alig hiszem.
Igy mult el s így fog elmulni minden, Klotild, a gyermek is a szülei
után.

Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban
szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva
nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves
koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a
világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra
Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt
van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy
sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély
rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földbe s amelyet az ember mégse
ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá
se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem
történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem
mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső
gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja
ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a
legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor,
egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhitatom még a multakhoz
kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva
halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett
mögöttem mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű
szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani,
még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el
minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta
voltam, no látod tiszta, tiszta, kiváncsiságok és nyugtalanságok nélkül,
egy igazi leány! Künn, falun nőttem fel, nagy udvarok és kertek előtt és
szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha
semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyilt
titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással
beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal
ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és
hallgatag, mint egy szinész a filmen, no még mindig itt van, de milyen
furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért a
keserű szemével! Oh, hazudott, ugy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott,
mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte,
micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sívár romantikája holmi titkos
viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő
banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne,
ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást,
akármilyen multat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravurját a
gazságnak, ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van,
nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, ugy-e? S hol
voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat
nyáron, mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban!
Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes
melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory
anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején,
ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s
olyan üdén, mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s
vitte mint Atlasz a földet s apró női lábai a rózsaszínű
selyemharisnyában lelógtak a dáhliákra, a tengernyi virág közé! S ahogy
később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden
lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta
a lelkemet az élet nagy igéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda
rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a
szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt
lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész
nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon,
az egen, a végtelenben!

No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy
éjszaka ez! Az ember eltünt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél!
Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a
túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és
súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek?
Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva a sírástól véres
szemekkel, amint fizettem az illuzióimért! Te láttál engem gazdagon,
függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte
tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay
Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én
számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg
komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes
éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt
felgyujtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban, mint egy ravatalon,
izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szivem, akiben
megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a
nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába,
ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak
éltem ugy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és
csak páholyba az operába és dús prémekben a Váci-utcában, óh szűz apáca,
szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a
világra!

Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem
ad ingyen semmit, még azt az ízzó melankoliát sem, mely mindentől
elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is
erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről ép úgy nem
tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása
titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és
felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy
mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember
mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van
nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párisba a kis öreg francia
komornámmal a mult hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni
tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós
katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a
pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis
helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.

Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé.
«Nincs célja», mondta, «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta,
«hát nincs igazam? Oh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és
kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad,
ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig sírt s a
kezemet csókolta s úgy kisért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy
nyilt peronokon végig, kis törékeny egy emberoceánban és egyszerre csak
eltünt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat
elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap
megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?

S akkor már indultunk is, oh indultunk, mint egy emberi rakomány, mint a
holt masszák mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt
lélegzettel. Fekete vaggonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő
párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt
ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel,
úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni
magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata
ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba
torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok,
ütközők, rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet
elrémült női hangok túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy
őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett
vitákban. És gyermekek sírtak, mint a megkéselt angyalok, valami
tragikus monotoniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök
betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk, mint a kristályzuhatag, mint egy
leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja, mint egy ezüstpatakzás zúdult
a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy
őrház előtt is, a nyilt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a
pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész
fölfordulás, új hangok és új morajok kiséretével, őrködő lámpások
nyikorgásával a sinek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő
forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a
túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre,
melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva, mint a jégeső. És mindenütt
csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús
szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével
és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva
csizmásan a sinek útvesztőiben a félhomályban, és kis hatonák loholtak
és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s
ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És
füst szállt a violaszín lámpák körül a szűk perronok zajos aszfaltján, a
sok fiatal fej fölött, sok színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött,
mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed
és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben,
túlsúlyosan hogy felemelkedjen s amelyből elmosódott fénylésükkel a
fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden
perben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a
vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias
énekével, föllelkesült harci készségével és eltünt az éjben, az utolsó
vaggon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal,
amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a
füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás
aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a
vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villamfényben és
fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, nagy füttyökben,
gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami
félelmetes, valami túlfütött, emberi idegzetektől, sorsoktól és
hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és
lelkesedéstől áthevitett atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort
kergetett, valami vihogó vérförtelem csiráit sodorta, mint egy halálos
ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilluskulturáját, amit
kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a
túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése,
mint egy rengeteg húrrendszer, melyet megtépázna a szél, átragadt a mi
vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy
szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a
fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott
tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a
határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel
jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy
eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen
fékezéseivel s nekilendülésével, mint az akadályugratások, ide-oda
hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt
döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint
nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és
vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság
érzetében s nem tudtuk hová!

Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci
csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a
svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt,
kivergődve a vaggonokból, majdnem felüdülten és megváltva a szabadban,
az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az
egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy
rettenetes rózsatő, kinyilva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola
volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet
oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van!
reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire
voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és
nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva,
tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszinész társaság
benyomását kelthettük zürzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a
bőrödjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül,
kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos
volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrófálisnak tünt. Öreg
emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a
vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt.
A távolság s az út, amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött
mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki
énekelt egy bőröndön ülve énekelt! azzal ez konok rezignációval,
amelyben egy mártir hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport
elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is, elvánszorogtak,
kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros
jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket, ha
a szinpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.

És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy
árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban
szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szünetlenül
csengett a mélyben. És a dülőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok
gallopoztak szürke ágyuk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik
ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a walkürök
porfellegekben. Holott már alig birtam tovább. Nem is a gyaloglás
merített ki néhány kilométeren át, dülőkön, mezőkön, kis kavicsos
utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod
micsoda energikus vagyok, ha kell, micsoda szivós és ajkbaharapó, ha
arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható
magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó
melankoliáit Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rámborult.
Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át,
a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a
térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami
rettenetes érzés fogott el, oh nem ijjedtség, nem gyávaság, de hiszen te
ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben
bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami
kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával,
távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival, mint egy utolsó
szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult
az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üvegmenyezet.
És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából
egy-egy utolsó rubintfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény
az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önönmagamtól
rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen
érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném
roskadozó vállaimon. Csakugyan minden súly rámszakadt, az életem egész
terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy
húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és
meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna,
szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai
dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az
egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és
vigasztalan, vajjon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S
úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dudolnék, egy
dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem
lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.

Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia
katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb
fénylésével, egy kevés aranyzsinorral, egy félarccal megvilágítva, amint
egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És
messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, etörpülten a föld szine
fölött. És nagy zúgások hallattszottak, mint egy erdő, ha menne, ha
menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a
templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság
zsivajával mértföldeken át. «Itt nem lehet» ismételte a hang s akkor ott
volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna
szemhez, mely rámmeredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első
pillanatban. – «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az
lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka
végtelenjén, fehér fátylakban lobogó jelenség, a halvány arcával, a
könyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek,
amelyekben már minden benne van, egész beteljesedése a dolgoknak, mint a
befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna
szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is
védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést
várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden
megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyam volt, aludni, meghalni,
elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kisér s
amelyből a lélek elszáll, mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem.
De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti
töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és
fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás
hallatszott. – «Itt fog jönni egy vonat!» – dadogtam. – «Itt fog jönni
egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is
utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. – «Oh egy vonat,»
tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük
itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S
azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem,
amint át volt vetve a vállán. – «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen
rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci
vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» – «Hálás!» felelte és nevetett.
És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte,
míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a
távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy
mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. – «Oh, segítsem! mondta
végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt
gavallér a mi fogalmaink szerint, nem tigrisvadász, előtáncos,
vívóbajnok, cigánnyal busuló szolgabiró s jaj annak, aki közeledni mer!
ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból, szúrós szemekkel s
aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga
elunott hangjával s valami ismeretlen keservével, amint a vállát
vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul
nagy, fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás
lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben.
Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó
szempár a hosszú pillák alatt s mégis az agoniák tekintetével, mint
valami bús állat, ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen
ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve
őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz
csüngött. De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű
szemek hevével tűzött át azon a rembrandtszerű világításon, amelyet
betöltött és áthevített, a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve
néztem, csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve
azokban a sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek
nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem
és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden
részletével, minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével,
egész kirajzolt fájdalmasságával, ijjesztő tömörségével s fantomszerű
visszatérésével a lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus,
fénnyel és árnyékkal küzködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! –
«Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva.

Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy
fölbátorodása, amit e látszat talán igazolhatott volna. Egész mozdulatom
olyan lázas lehetett, a hangon is olyan siralmas, az egész ájulat,
amelyben lerogytam hozzá egy távoli és rettenes világból, oly ujjongó és
rémületes, hogy nyilván megérezhette bennem azt a megsebzett
szárnycsapást amelylyel a sas hull alá. Csöndesen fölfogott, a kezének
lágy érintésével és a fejem fölé hajolva a szőke hajamat nézte, amelyről
utazókalapom lesiklott. Talán az illatát is érezte és csak nézte és
hallgatott és nyilván sajnált is, mint egy eltévedt vándort, mint egy
hazátlan kisasszonyt a vasúti töltés mentén, mint egy gyönyörű csavargót
zokogva a mellén. – «Oh de hát mit tehetek én!» mondta ismét azon az
elragadó hangján, mely egészen közel a fejemhez szinte bekuszta magát a
hajamba, meleg leheletével. – «Milyen kicsi ember vagyok, folytatta,
micsoda nyomorult, egy rezervhadnagy, mit akar? Nincs hatalmam, hova
vezessem, gyönyörű! Odaát van egy fuvaros a kis majorban, de vajjon el
tud-e jutni már? Mülhausentól Strassburgig, egy szuronyerdő minden.
Vesoul a fogát vicsorítja s vár mint egy tigris, hogy harapjon.
Petit-Croix a sötétben, az ágyuit görgeti Elzász felé az utakat
eltorlaszolva s mindent letaposva, ami él. Hallja ezt a távoli zsivajt,
ezt a halálos menetet, hallja? A hegyeken törpék vannak, óriások! a
hegyek rengenek. Merre akar menni?» – «Merre!? Merre!?» hebegtem
kétségbeesve. És akkor hirtelen: – «Itt nincs út csak a szivemig!»
lihegte.

Akkor fölnéztem rá, megremegve a mellén, mint egy zárt kapun, mely
megnyílt. És megriadva láttam két elepedt szemét, már elborúlva
könnyben. Oh sírt, ő is sírt, Mülhausennél a szomorú tiszt, de hát
miért!? A mellének dőlve, hozzásimulva istenem, így elcsigázva, ahogy
voltam, így földúltan valami ismeretlen vágyódásban, téren és időn
kívül, valami rejtélyes önfeledtségben, vajjon mi származhatott át
belőlem, az ő ismeretlen lelkületébe? Micsoda titkos átrezgések érhették
a szívemből a szívét, micsoda titkos megsejtések s fölérzések, hogy így
meghatva bámult rám abban az olthatatlan egyesülésben, melynek nincs
nedve, csak a könny. Oh, mit mondok itt neked, Klotild! milyen
tragikusan szemérmetlen vagyok. De ez az éj, ez a magány, ez a lebegő
lámpás köztünk, ez az egész nagy ízzó atmoszféra a katonák álmával a
földön s a svájci hegyek visszhangjával míg gurult az ágyú s a fegyverek
mentek, úgy fölszította testvéri ölelésünk tüzét, mintha egy máglya égne
köztünk, úgy betöltötte üde és perzselő fényével, mint a nap mikor
ébredve föllobog az egen. Rémüldöztem és el voltam ragadtatva!

«Jőjjön, mondta a tiszt, itt van a kút, egy nagy mohos kő, oda
leülhetünk». S levont magához s a kezemhez nyult. «Milyen furcsa!» –
mondta s megcsókolta a kezemet. S így ültünk csöndesen és sokáig
hallgattunk, kéz kézben a kövön. A kút téglafaláról, amint
nekitámaszkodtam, úgy éreztem, repkény lóg alá. S a láncos kerékről
időnként lepergett egy vízcsepp, mintegy visszatérve a mélyben alvó
felülethez. «Majd csak elmegy – szólalt meg végre, mégis csak el fog
mehetni, ne féljen, ha én nem is tudom segíteni. Majd hajnalban, mikor
világos lesz s mikor mi is elmegyünk. Addig jó, hogy itt van és pihen.
És nekem is olyan jó maga mellett!» – vallotta be csendesen. És megint
hallgatott s lágyan a kezemet szorongatta s a lámpásra meredt, mely ott
állott előttünk a földön, pirosló lángjával egy világos kör közepén. «Ez
egy idill a harc árnyékában – mondta még és nevetett, egy idill! Mintha
régi ismerősök volnánk, nem igaz?» – tette hozzá. «Igaz», feleltem
gépiesen. «Mert öt perc több, mint öt esztendő, ha utána már nincs semmi
többé – folytatta a tiszt. Öt perc gyakran az egész élet, nem igaz?
Lássa, nekem elveszett a hitem abban, hogy lehet élni rendesen». És
megint várt és hallgatott és közben eldübörgött egy vonat s megint egy
vonat s megint egy vonat a töltésen fölöttünk s az alvó csapat fölött,
mely meg se mozdult és a tiszt se bánta a vonatokat. Csak ült és
hallgatott és a lámpást nézte elmerengve, amint a gondolatait követte,
csöndes elmélyedéssel mellettem, a kezemmel a kezében, amit átengedtem,
élettelen. «Lássa, ott maradt minden, lássa, a mozgósítás első napján,
mint egy álom az ágy párnáján, ha felébred az ember. A feleségem, a két
gyerekem, a hivatalom, minden. Bevallom, fájdalom nélkül mentem el s
lemondtam róluk s az otthonomról, mint egy ábrándról, ami nem lehet! Még
az a kevés sem lehet, ami volt, az a szűkös keserű élet, ami volt, egy
szegény nő, aki főz és mos, két kis szurtos fiú, akin a pajtások
röhögnek, mert az én elviselt ruhámban jár, két kis fiú, mint két öreg!
Mégis, lássa, el kellett mennem, németek elé, akiket nem is ismerek.
Egészen biztos, hogy megölnek. Már holnap, adieu! Mert mi vagyunk az
elsők, akik rávetjük magunkat az ő határukra, az őrségükre odaát. Nem
vagyok gyáva, sőt! ha teheti, nézze meg ezt a komédiát, ha már úgy is
itt van a közelben, nézze meg, ahogy majd én repülök! Óh, dehogy nézze!
– tette hozzá nevetve, hát lehetséges!? De hol leszek én már akkor,
mikor már maga elment innen», ismételte és felsóhajtott. «Ez az utolsó
öt perc, mikor még éreztem, hogy élek» – fejezte be s a kezemet
elengedte. S azzal fel akart állni. «Maradjon!» – rebegtem. Meglepődés
nélkül, a szemét rámszegezte valami merev elragadtatással. «Még soha ez
nem volt az életemben» – mondta elepedve. «Nekem sem» – feleltem.
«Mintha értem jött volna ide!» – mondta. «Mintha várt volna itt engem» –
mondtam. «Csakugyan» – felelte. És csak nézett és csak nézett és már nem
birtam, ahogy nézett, valami eltorzult áhítattal, mint egy csodát, ami
ébred. «Esküszöm! Esküszöm!» – súgta az elharapdált szavak hevével s
alig hallottam már. Még nem hitte, hogy igaz, még nem merte hinni, hogy
itt vagyok az ő számára, elcsigázva és megsemmisülten, valami marcangoló
vággyal, hogy így az út széléről, a világ végéről belerogyjak az ő
életébe a testem súlyával, a leányságom elrémült mámorával, borzongva és
gyönyörködőn az örömtől, amit adok s amit ad! Az ájulatom oly teljes
volt s oly öntudatos mégis, hogy mintegy álmodva voltam ébren és akarat
nélkül és teljesen erőtlen, mintha holtan éltem volna valami végnélküli
életet! S amint leroskadva, a repkénybe veszett fejemmel mintegy
elnéztem magam után, egy másik Bernay Adrienne után, aki elszáll mint
egy madár, elfúlva láttam, amint egészen lassan, mind közelebb hajol
hozzám egy fej, egy egész arc jön és a szemek és a száj, mint egy kép a
bernai falakról, mint drága kis Glory anyám valami férfias
elváltozásban, mint az én tébolyom egy másik után, egy egész nagy
éjjelben egy árny! S vajjon meddig hallatszott el a sikolyom, mikor
rámborult hörögve.

Aztán, nem tudom. Hajnaltájt zörögtem egy ablakon, a kis majorság
udvarán, a töltésen túl, odaát. A fuvaros befogott s már indultunk is. A
tiszt még jött a talyiga mellett egy darabig, a kerék küllőjét fogva le,
de a ló nekilendült az ostor alatt s vége volt, repültünk! Akkor még
nézett utánam, a porfellegben a talyiga mögött, megkövülve az út
közepén. Aztán láttam, amint hirtelen megfordul s szalad vissza a
vonatához, mely beérkezett s amelyre fölkapott ő is, mindenki, az egész
kis csapat, fürge fiatalok, kialudva s akik meghalni mentek. És ő is
nyilván, óh istenem! Nem halt meg, gondolod, még fogom látni!? Soha. Aki
éreztem a szívét a szívemen, aki éreztem rettenetes gyönyörét, amelyben
leoldódva e lét fonaláról mintegy elbúcsúzott a fénytől, óh én tudom,
vége, elveszett, isteni szerelmem, az útfélen! Óh, hol van már, hol
lehet már, szegény kis kopott hadnagy, titkos szeretőm, holott még itt
van velem s magam is hol vagyok már, holott odalenn már ébred az utca, a
reggel, minden! A lámpám fénye a szürkületbe tűz bele s az asztalomról
elvilágít a papirok fölött, hová? meddig? már nem is tudom követni.
Ifjúság, szépség, öröm, minden elmulik és csak az élet marad, az élet
meg hosszú! De mindenki számára van egy óra, öt perc vagy öt esztendő,
mindegy, és van egy bús őrszem a sorsunk fölött, melyet sodor az ár. És
egy nap ott van Mülhausennél a tiszt. Isten veled, Klotild. Bocsáss meg
nekem s ne ítélj el. Ha tudnád, mit szenvedek! Pesten nem foglak
felkeresni, te jőjj, ha akarsz látni, ha akarsz! Csak átutazom Pesten,
csak felszaladok a lakásomra azért a palettáért és festő kazettáért ami
az apám után maradt s rögtön megyek Bernára, ahol ha nagyon elunom
magam, festeni fogok. No, isten veled, mégegyszer csókollak, mégegyszer!

Adrienne.



MEYERBEER

Vasárnap délben volt és Talpa Kázmér zeneköltő az előszobában
várakozott. Itt szőke napfény derengett a szürke falakon s holmi
szegényes kis képeken, melyek a falakat diszítették, igen siralmasan.
Valami vidám és jóizű nyomorúság hangulata terjedt. A szomszédos
konyhában holmi bizonytalan cselédleány a tányérokat mosta, zajos
csörömpöléssel. Pirított hagymák s megperzselt mártások maró illata
szállott a zeneköltő hosszú s vékony orra köré, amelyen a cimpák
kidagadtak. Felkuszált és torzonborz fejét lappangó bánatok folyták
körül láthatatlan koszorúkkal, hervadt levelekkel. Szürkén ült itten a
napfényben és a sápadt arca világított. A szemek megriadva néztek. A
szája megtelt kesernyés ízekkel. A szíve nagy izgalmakat hömpölygetett.
Egy régi cilindert gyötörgetett keztyűs kézzel. Elavult és bő keztyűje
volt s az ujjak itt-ott kiserkedtek belőle, a rövidre nyirt körmökkel.

Ekkor hirtelen megnyílt az ebédlő ajtaja s Rosenfeld kigurult.
Gömbölyűn, mosolygón és vidáman gurult ki, mint egy rózsaszínű hordó,
mely tele van itallal.

– Alászolgálja – szólott Talpa Kázmér és fölállott.

– Jónapot – felelt a gömbölyű ember rózsásan és jóindulattal. Tessék
bejönni. Tessék csak bátran bejönni.

– Köszönöm – dadogta.

A szoba is tele volt jóízű illatokkal, pirított hagymákkal és perzselt
mártásokkal. Az asztalon egy kétesen fehér vászonfelület olthatatlan
makulákat jelzett régi falatozásokból. A szőnyegen kenyérmorzsák
tömörültek, pihenve, mint a legázolt molytömegek. De a háttérben egy
zongora állott súlyosan és leborítva hímzett terítőkkel, holmi
virágdíszben is és két karcsú gyertyával rajta, mint egy vidáman
kikészített ravatal. A zeneköltő szeme békén megpihent rajta. A zongora
látása s a zenei képzet, mely a hangszerből fakadt, némi enyhítő
hatásokkal fujták át izzó riadalmát.

– Köszönöm – mondotta mégegyszer s egy székre ereszkedett. A cilinderét,
a kezét is gépiesen, mint a báb, elhelyezte az ölében. Aztán alázattal
és epekedőn elmerengett a Rosenfeld arcán.

Emez egy pillanatig nézte a zeneköltőt, valami bizonytalan és sértő
szakértelemmel. Aztán megszólalt:

– Igen örülök, hogy eljött, – mondta – igen örülök, kedves Talpa Kázmér
úr. Mi csak afféle egyszerű népek vagyunk, de azért nem igen búsulunk,
mert nekünk is jut olykor egynémely zsírosabb falat az élet javából,
bizony. Vasárnap mindig kitünően ebédelünk, néha másfélóráig is
ebédelünk. Maga talán láthat máshol díszesebb berendezkedést, de maga
tudja jól, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itten kissé szűken
vagyunk, igaz, de a szénánk rendben van.

– Óh tudom – felelte szerényen és elhárítón. – Rosenfeld úr jómódú ember
hírében áll. De engem, bevallom, az effajta hivságos dolgok kevéssé
érdekelnek. Én, tetszik tudni, hegedűművész és zeneköltő vagyok.
Klytemnaestra és Abigél című operám igaz, még nem került előadásra, de
azért nem lehet tagadni, hogy én szerzettem azt.

– A világért sem. Azt nem lehet tagadni – vetette közbe Rosenfeld
rokonszenvvel, de merőben tájékozatlanul.

– A jövő, – folytatta Talpa Kázmér – a jövő az enyém. Azt hiszem, az
enyém – tette hozzá ösztönszerű kétkedéssel, mert elfáradt lelkületében
már-már elapadt a remény.

– A fő az önbizalom – jegyezte meg Rosenfeld.

– Igen – felelte kábultan.

Egy percig hallgattak. A konyhából még egyre bezengett a tányérok
csörömpölése. Aztán Rosenfeld hirtelen kiegyenesedett zömök lábszárain.
Kopasz feje megfénylett a beözönlő napvilágban. Egy nagyot csettintve a
nyelvével, vidáman szólott:

– Tehát ön szerelmes a leányomba, a szőke Flórikámba?

– Igen – felelte eltikkadva.

– Ezért jött?

– Ezért.

– Hogy megkérje a kezét?

– Igen.

– Jól meggondolta a dolgot?

– Ezen nincs mit meggondolni – mondotta egy rideg kézmozdulattal, mely a
végső elszántságot jelezte.

– Dehogy nincs. Maga egypárszor együtt hegedült a leányommal, akarom
mondani, hogy ő zongorázott maga meg kísérte a hegedűn. Ekkor nyilván
látta maga, hogy a leányomnak milyen gyönyörű fehér a keze, még
fehérebb, mint az az elefántcsont-billentyű, amelyet végignyomkod. A
varázslat megejtette magát. A varázslat már másokat is megejtett. De
próbáljon maga, kedves Talpa, öt percig józan és okos ember lenni s nem
holmi zeneköltő, benne az extázisban. Én, lássa, bevallom magának
őszintén, hogy a házasság komoly és bonyodalmas dolog. Nekem például
sokat kellett kinlódnom, mikor a feleségem elvált tőlem.

– Tőlem nem fog elválni és én sem fogok elválni soha – felelte a
fiatalember lelkesen. – A szívem örökre Flórikáé! A szívem, mely tele
van szerelemmel.

– A szerelem! – ismételte az ember a végsőkig meggömbölyödve. – A
szerelem nagyon jó. A szerelemért érdemes élni és szenvedni. Liebe ist
alles, ahogy az elvált feleségem mondta volt. Egyébként bevallom, maga
igenis konveniálna nekem. Van magában valami vidámság, hogy is mondjam,
valami kómikum, amit szivesen szemlélne az ember. Maga nem közönséges
férfiu a mélabús és nedves szemével, mint egy nyúl és a tömör hajával,
mint egy sárkefe. Tudniillik azért beszélek magával ilyen intimusan,
mert már-már vőmnek tekintem.

Talpa Kázmér kesernyés boldogságot érzett. Ellankadt önérzete érzékenyen
szűrte át a bántó szavakat, de pihegő lelke megenyhült a ragyogó
perspektívák előtt. A mélyben Flórika világított, fehér kezével a fehér
billentyűkön. Vonzó és derűs lénye mintegy zenei képzetekben bontakozott
elő s a gyöngéd lelkének, az üde testének úgyszólván melódikus csengése
volt. Valami nagy öröm zengett, a gyönyörnek édes hárfapengése.

Kissé elborultan s kiszáradt torokkal rebegte:

– Köszönöm, hogy vejének tekint. És köszönöm, hogy Flórikát nekem adja.

– Rendben van, fiatalember, – felelte Rosenfeld – egészen rendben van.
Flórika a magáé!

S jóizűen a zeneköltő vállára csapott.

Emez félénken magyarázgatott.

– Havi százhatvan forintot keresek mint operai zenész. Tudniillik kissé
el vagyok kallódva ottan s az úgynevezett második hegedűk legvégiben
ülök, az utolsó széksorban, a brácsák és trombonok mögött, ahol már
mindennek vége van s az ütőhangszerek és réztányérok birodalma kezdődik.
De ez csak egyelőre van. Ez csak olyan átmeneti állapot, amíg az első
hegedűsök közül végleg elvonul valaki. Aztán keresek még vagy
ötven-hatvan forintot hegedűleckékkel. De mindennek tetejében ott van a
Klytemnaestra és Abigél! Ha ez szinre kerül, óh akkor!

– Akkor?

– Nem tudom – felelte ingadozva, mert pillanatnyi lendületéből ismét
visszasülyedt a reménytelenségbe. – Akkor talán én leszek az első zenész
az országban.

– Hát erre nekem nincs szükségem – felelte a gömbölyű ember
elkomolyodva. – A leányomnak sincs szüksége erre. Legyen maga csak egy
jó, pontos zenész, aki minden este megjelenik a zenekarban és hűségesen
muzsikál. A leányomnak van csinos hozománya s nyilván jobb parthiet is
csinálhatna, de ő is kapricirozza magát, s valami művészembert akar,
mert a művész, tudja, az olyan romantikus. Maga ne törődjön semmivel,
maga csak legyen jó kis férj és nagyon boldogok lesznek.

A zeneköltő felállott. Egy pillanatra lezárta a szemét, megborzongva. S
az ajkát öntudatlanul beszívta a foga közé.

– Hol van Flórika kisasszony? – kérdezte enyhén és epedve.

– Benn van a szobájában.

– Láthatnám?

– Most nem láthatja. Most van benn nála valaki.

– Kicsoda?

– No lám, már is féltékenykedik! – csattant ki a gömbölyű ember
idegesen. – Mit mondjak magának, ki van benn? Mondjam azt, hogy
Meyerbeer van benn, hogy magának imponáljon? Mit akar maga? Mit
okoskodik maga? Magáról gondoskodva van, örüljön. Maga a vőlegény, aki
szerenységre és tartózkodásra van kötelezve. Most nem láthatja, hallja.
Most ki van zárva, hogy láthassa. Jöjjön el jövő vasárnap, akkor majd
láthatja. Jöjjön ebédre. És Meyerbeert is megláthatja.

S ezzel gyöngéden és jóindulattal kituszkolta az ajtón.



MÁNDY KÁZMÉR ÖNGYILKOSSÁGA

_Pacem summa tennent._

– Önök nem tudják mi történt, mondta S. doktor, igen finom fiatalember,
– és csakugyan van itt egy látszólag rejtélyes és homályos eset, bár
minden olyan világos az életben, mégha az értelmek hiányzanak is. De mit
tudnak önök, és magam is vajjon mit tudhatok, nyomorult ember aki
vagyok, finom árnyalatokkal, mit tudhatok egy másik nyomorult ember
életéből, nyilván még finomabb árnyalatokkal? Holott mindent tudok.
Holott nagyon okos vagyok, – bővítette ki fölsóhajtva s a szavak oly
intenciójával, mintha azt mondta volna: jaj istenem irgalmazz! – Híres
okos vagyok emberi mértékkel mérve, bő agyvelő kiváló leszármazásokból,
továbbá a legtöbbet olvastam és tanultam Magyarországon, ha ugyan van
mit tanulni Magyarországon és általában amikor az alapvető logika
hiányzik. No mindegy, csakúgy odavetem, pretenzió és kötelezettség
nélkül: sokat tanultam és megfigyeltem és kisérleteztem nemcsak úgy
fölületesen mint a gépies tudósok, de bizonyos mártir-hozzáérzéssel,
izzó ellenőrzéssel és nagyszerű keserűséggel s olykor, azazhogy számos
éjszakákon, egész organizmuson, ha szabad e kifejezést használnom, csak
úgy rengett bele fölkinozva, amikor igen súlyos munkákba merülten úgy
vágtam és csaptam a könyvoldalak hullámait, mint egy hajókerék a vaskos
vizeket a tengeren.

Ekkor azonban és nagyon helyesen, már alig hallgatták az urak, akik
körülötte ültek és szivaroztak ez elegáns vacsora után, a kisebb
szalonban. Sőt többen fel is álltak és távolodtak, elunottan.

– Úgy beszél mint Brunetière, – mondta valaki, aki hajdan Párisban járt.

– Annyi baj legyen, – felelte rá egy másik.

S egy harmadik ezt mondta:

– Úgy beszél kérem mint Faust. Akkor inkább elmegyek a Nemzeti
Szinházba, ahol a Beregit hallhatom.

De ebben a pillanatban egy fiatal nő lépett be.

– Oh köszönöm, nagyon jól vagyok, – fordult feléje S. doktor igen
nyájasan, holott a fiatal nő nem is kérdezett semmit, egy szót se szólt,
csak szétnézett álmosan mint egy tigris, és fáradtan kinyult egy
karosszékben az ablak mellett, mint egy agár. Mert hirtelen feltünésének
már e rövid percében is oly nagyszerűen variálta a mozdulatait, hogy a
legszínesebb képzeteket ébresztette valami romantikus állatvilágból.

Azonban azt lehetett volna hinni, amint így hirtelen megjelent, hogy a
fiatal ember hangja vonzotta be ide. De ez csak egy homályos és röpke
impresszió volt. Az igazság az, hogy nem lehetett tudni semmit. Most már
csak úgy tünt, mintha egyszerűen egyedül akart volna lenni itten, s a
látszat az volt, hogy csak úgy betévedt ide, amint nyilván megunván a
társaságot, végigbolyongott a szobákon.

Ez a fiatal nő leplezetlenül érdekelte S. doktort. Elmélyedő
figyelmességgel követte testi meghajlásának minden árnyalatát, kissé
fáradt helyetfoglalásának azt az egész női technikáját, amelyben a
lábszárak, a csípők, a derék és a keblek mínd közreműködtek a maguk
aláomló vonalzásával. Maga a karosszék, amelybe beleereszkedett, mintha
kilépett volna tárgybeli semlegességéből és valami sajátságos és
dekorativ nemiséget nyert e fiatal test letapadása által, mint ahogy egy
jelentéktelen agyagváza változik át, ha egy köteg virág kerül bele.

– Ez így van, – mondta S. doktor, mert nyilván ő is erre a hasonlatra
gondolt. – Mondhatnám gyönyörű lába van, – tette hozzá, egyenesen a
nőnek fordulva, kissé hajlott fejtartással.

– Oh! – mondta a fiatal nő, mintha valahol nagyon messze hallott volna
valami hangot. És álmatag nézte az ablakfüggönyöket és az egyik lábát,
keresztbe vetve a másikon, lágyan himbálta a levegőben. Mintha valakinek
himbálta volna, aki még ott van előtte, térden.

– Tudniillik, be kell vallanom magának, – folytatta a fiatalember, –
őszintén be kell vallanom, hogy ma már nem az kínoz és keserít el engem
ami örökre kifürkészhetetlen, megfejthetetlen és megfoghatatlan dolog
van ezen a világon, mert ilyen amúgy is kevés van, mi van? Hanem inkább
az ejt olthatatlan kétségbeesésbe, ami mindnyájunk előtt tiszta és
világos értelmekkel ragyog. Igy például az ön lába. Mert ennek az ön
lábának például, mondjuk van, mije van? van először is dekoruma, ami
hús- és csontanyagát felemeli és idealizálja, van bizonyos formaisága,
pontosan megrajzolt, lehatárolt és merőben perszonális eredetisége, mert
hiszen tudvalevőleg nincs két egyenlő női láb a világon. Továbbá van
ennek a lábnak, anélkül hogy bővebben akarnám definiálni, mert higyje el
tíz kötetet tudnék írni róla, amilyen iramban és üzemben vagyok, tehát
van ennek a lábnak bizonyos jósága, vaksága és szerencsétlensége mint
nagyrészt minden női lábnak, s amennyiben külső díszletezése is
kifogástalannak látszik, egészben véve meglehetnék elégedve. Van rajta
egy vékony fekete selyemharisnya, minden bizonynyal mérték után
készítve, egy csöppet sűrűbb szövéssel sarkban és a sarktól fogva egy
vékony selyemszállal, mely simulékonyan követi a lábszár hajlatát mind
följebb a térden túl, ami lehet a végtelenség. Van rajta továbbá egy
bálicipő a harisnya selyméhez moduláló testvériséggel és e kettős,
könnyed burok alatt, mely szinte egymásba olvad, az ember valósággal
érzi az újjakat lepréselve, meztelenül, fehéren és laposan, mint a
zongorabillentyük. Ez a láb megy. Ez a láb érez, számít és gondolkodik.
Ez a láb emlékszik és szenved is, ha az ember hozzáadja az útakat,
amelyeket bejár. Ez a láb ringatja és kutatja az összes titkokat. Ez a
láb most bejött hozzám. S ez az, lássa, ami rettenetes.

Ekkor a fiatal nő megmozdult egy alig látható rezdülésben. Azaz, hogy
inkább, tökéletlen mozdulatlansága még meredtebbé változott, amint két
karjával a karosszék oldalához ragadva, szinte kifeszült a támlán. A
pillák alatt, a fénylésük aranyfátyolosságával, két barna szeme
nyugtalanul nézett. S a szája megnyilt lassan és vonaglón, mint egy
kagyló, amelyben még benne él az állat.

– Mondja csak kérem, mért adja itt elő nekem ezeket a badarságokat? –
kérdezte. – És mért nem hagy békén engem? – tette hozzá a hangjának
azzal a begyakorlott akcentusával, mely szánalmat akar kelteni. És mind
ennek mélyén, a hanyagul odavetett és félig leharapdált szavak legmélyén
és a lelke legsötétebb rejtekében valami kínzó türelmetlenség rezgett.

Akkor, a másik nem felelt. Ez a hang, ez a sebzett modor, ez az egész
furcsa, nyugtalan és keresztényi tartalom, ami e nőből, mint egy keserű
plaszticitásból kiáradni látszott, annál inkább meghatotta, hogy nem is
védekezett ellene. Volt valami páthétikus epekedés, néma és zengzetes,
ebben az ülőhelyzetben. És volt valami távoli láthatár egész közel. És
még mindig volt valaki a lába előtt térden. És az egész kép olyan
levegős és olyan nyomott volt egyszerre, hogy nem lehetett tudni,
feloldódott-e itt a négy fal között a lámpa fényében, vagy egészen
betölti-e a teret és a fényt a maga keserű sugárzásával.

És már nem is volt itt senki kívülök. A szomszédos ebédlőből igen élénk
hangok hallatszottak, olykor egymásba vegyülten és kiválva egymásból, az
egyforma és egyhangu érzések staccatóival, mert itt mindenki az
átterített hosszú asztal körül ült egy improvizált bakkara örömében. És
a nagyobbik teremben, mely szintén idenyilott, néhány tartózkodóbb
természetű hölgy csevegett halkan, dekoltáltan és kövéren, a hang és
modor ama keresetlen jelentéktelenségével, amelyet az ékszerek értéke
megjavít. Különben az a fárasztó csend volt, amelyet a hosszú ablaksor
dacára, az utcáról sem zavart semmi, se beszéd, se kocsizaj. És már késő
éjszaka volt.

Némán, S. doktor felállott. Amint elhaladt a fiatal nő fauteuilja
mellett és szépen meghajolt, a szivarja füstfoszlányai a feje körül
szálltak.

– Jobb, ha elmegyek, – mondotta.

Aztán még állt egy percig és várt, tolakodás nélkül és szerényen és némi
alázattal is, a végzetben hivő és igen szenzibilis emberek ama szokásos
rögeszméjével, hogy nem kerülhetik el, aminek meg kell történnie. A
fiatal nő fölnézett reá. Úgy nézett föl reá, mint ahogy a falra nézett
volna, fagyos közömbösséggel. De ez az elsöprő tekintet még csak jobban
lekötötte épen annál az üres fénynél fogva, mely átviláglott benne.

– Elviszem emlékül, – mondotta csendesen, – és elteszem a többihez.

– Tessék? – kérdezte a hölgy.

De válaszképen csak a két karját tárta ki s a szivarja hamuját verte le
egy ujjbillentéssel. És még mindég várta, titkon, hogy történjen valami.

Akkor a fiatal nő, hirtelen oldalt fordult a székben. A szeme
fölcsillant, a szája megnyilt a fogak élével. Az orra büszkén és
trombitásan, mintegy fölcsapott a levegőbe s csak az alja látszott heves
cimpákkal, két apró, hosszúkás és keskeny hasadék körül, melyek az élet
hevét fújták. Olyan fiatal, ragyogó, keserű és földúlt volt e percben,
olyan dús hajzatú vad szőkeségben, olyan vibráló, bár önmérséklettel,
hogy merőben újnak tűnt, egy második jelenségnek tűnt, mely még egy
harmadikat és még számosakat sejttetett, egy egész nagy nőiséget
sejttetett, egy pazar és páratlan női természet egész titkos skáláját
sejttette, eltikkasztó igéretekkel. Rögtön mondani is akart valamit,
vonagló női szájának oly fenyegető fölkészülésével, hogy S. doktor
megriadtan figyelte. És érezte, mint egy meleg szelet, a nő forró
leheletét. Akkor gyorsan megelőzte s a szava elé vágott, a félénk
emberek ama spontán elszántságával, mellyel egy oroszlánt ragadnánk
torkon.

– No lám, – mondta – milyen gyönyörű ez köztünk. Valami fagyos vonzalom
van.

– Nincs semmi, – tiltakozott a fiatal hölgy, az ajkát harapva.

– Mindent meg fog tudni és mulatni fog.

– Esküszöm, nem érdekel, – lihegte.

– Ez egy titok, mondjam?

– Nem! Nem! – hebegte és már a zord szőke haját tépte.

– Hát csak magának, – súgta a fiatal ember. – Ez ép a fagyos vonzalom
köztünk, hogy csak magának.

– Nem, – dadogta.

– A dolog gyötör, nézze. És kiváncsi vagyok, mit szól hozzá. S már olyan
sokat beszéltem hiába. Mi mindenről beszéltem hiába, mint ahogy a madár
énekel. Itt van egy kis tragédia finom női idegek számára. Mindig csak
magáról beszéljek? Micsoda glóriába áztattam a lábát, mint egy meleg
fürdőbe, a lábát! Azt mondtam: zongorabillentyük. Hát lássa, itt van ez
a Mándy Kázmér, aki úgy játszott fehér, csontos női lábujjakon mint egy
klaviaturán. Igaz, az életével.

– Hallgasson, – rebegte elfulva s behunyta a szemét.

– Maga talán nem is ismerte ezt a Mándy Kázmért. Holott ragyogó ember
volt, micsoda ember! Azt tudja, ugy-e, hogy meghalt, intencióval?

– Tudom.

– Egy pontos golyó, mint a kétszerkettő. No, de mért?

– Mért? – ismételte a nő s már-már kitört zokogva.

– Ezt senki sem tudja. A legboldogabb ember volt. Férj volt. A
legboldogabb. Mondom, senki sem tudja.

– Senki sem tudja? – kérdezte elepedve. Maga sem?

– Óh, én, én, – felelte gyötrődve – az más, mit mondjak magának, az más.
Én, uram isten, én nagyon figyeltem ezt az embert. És szinte kipréseltem
magamnak az életét, mint egy cédruscitromot, barnás-arany rothadással.
Abban én is tévedhetek, ami egészen világos. De hogy mért halt meg, az
egy gyermekmese, ha akarja.

– Én nem akarok semmit – felelte kábultan. Én már rég lemondtam arról,
hogy valamit akarjak. Ami ezen a világon van, már csak innen van a
vágyaimon. Amit én akarnék, azt már ember nem is akarhatja többé.
Kezdeni elülről mégegyszer élni, hát lehet azt? Nekem is sok bajom volt
az életben.

És még ezt mondta:

– Maga azt nem is hiszi, mennyi bajom.

Úgy mondta ezt valami viruló agóniában, mintegy az élet széléről. És
elképesztő kiéltsége fölött, tündöklő női arca a homlok vad
szőkeségével, szinte kimérikusnak tünt. Úgy rémlett, hogy rögtön, ez az
imádandó fej leomlik, elmegy, elgurul és minden. A szorosan zárt pillák
alól valami nedvetontó készülék gépiességével folytak a könnyei és dúsan
öntözték az ajkakat, melyek a fogak alá göngyölgetve, egy ferde és
fölkínzott vonal torz rajzát mutatták, az egész isteni női szájat,
valami haszontalan meddőségben. A melle sem pihegett szabályosan, a női
fölindultság megható és bájos ritmikájával, mely az emlőket magával
vonja. De fölzihálva, amint elfojtotta volna a fuldoklását, az egész
kebel konfuzus vonaglásokat végzett lökésszerű apró görcsökkel, valami
láthatatlan seb fölött. És a két térdét keményen összeszorította. És az
egyik lába taposta a másikat, keresztbe.

Mi volt még itt élet, remény, jövő, fiatalság ebben a fullasztó
krizisében, amelyben a multakat úszta föl, mint egy folyót a folyása
ellen – ha lehetne azt! Elveszve vergődött, a fölidézések holt és lázas
kavargásában. Mindent akart tudni, hallani, élvezni, keserűn. És félig
ájultan már, alig leplezte többé mért volt itt ma este, mért jött, mért
helyezkedett el itt ebben a magányos sarokban, mint egy őrszem, mint egy
áldozat, mint egy szfinksz, aki az önöntitkára kíváncsi, ostoba, zord és
monumentális kirendeltségére egy sivatag közepén. A saját életére, a
saját sorsára, a saját különleges nyomorára volt kíváncsi s míg átadta
magát ennek a szándékos martiromságnak, valami ellenséges ragaszkodással
csüngött az ember ajkán és akarta, hogy beszéljen. Földúlva, minden
fogékonyságát mintegy tűhegyeken tartotta ébren. A szemével is
hallgatott, tágra nyílva a könnyek opálján át. Az orra is megnyult a
vonalak mesteri finomságával, a cimpák kitárulva, szinte szagolták a
szavakat, fölszítták a hangot s az árnyalatokat, hogy semmit el ne
veszítsen belőlük, valami marcangoló vággyal, hogy jól megértsen
mindent, az érzékei teljes fölfeszültségével. Afféle hallgató extázis
volt ez, a kínzó figyelmesség oly szélső és megriadt fokán, hogy már-már
gyönyörnek tetszett, valami elirtózott kéjnek a fájdalomban.

Óh, a másik, kissé ijedten, ez az igazság, nem is remélte ezeket a
túlzott hatásokat. Nyilván kevesebbel is beérte volna. Elunottan ez
este, egy nagyrészt ferde és közepes társaságban itten, kissé mellőzve
is, amit szeretett különben, a magában élő ember álmatag
szenzualitásával kutatott némi fagyasztott örömök után s titkon kileste
magának ezt a különös fiatal hölgyet, mint egy jeges narancsot az asztal
gyümölcsdíszéből. Elkerülve és ugyanakkor magához is csábítva s
ingerelve, a tudatos közöny oly könnyed és mesteri játékával siklott el
fölötte az egész est folyamán, hogy csakugyan úgy tűnt, mintha regényes
jelentőségéről, egész szomorú női celebritásáról sohasem hallott volna.
Mintha sejtelme sem volna róla, honnan jön és kicsoda. De sőt raffinálta
a maga tájékozatlanságát a mindenféle homályos és szubtilis célzatok
művészi méreghintésével, nagy horizontok hirtelen fölszaggatásával és
gyors elhomályosításával, ezernyi idegszál röpke megráncigálásával,
melyek mind a nőt fűzték le olthatatlan emlékezésekhez. Óh, a nő, mint a
báb, járt, forgott, vonaglott és lihegett e dilettáns készség műélvező
mechanikáján, fölháborodva, engedve, elkábulva s reménykedve s végül
mégis csak lehullva, mint a madár a kígyó torkába, elbűvölten néhány
csepp vér szagától, mely a Mándy Kázmér homlokából folyt.

Most hát itt volt S. doktor, igen finom fiatal ember, ahol lenni akart,
bárha kevesebb effuzióval. Ösztönszerű előkelősége némi szánalmat is
érzett, noha abban a metódusban, amelyet itt követett, aligha volt egyéb
gonoszság annál az emberi jóindulatnál, mely bizonyos magyarázatokkal és
tévhitek tisztázásával óhajt segíteni még egyre vérző lelki sebeken.

– Itt mindenki mást hitt és mást képzelt, mint ami történt, aranymadár,
– fordult a nőhöz azzal a spontán bizalmassággal, amit az inkognito
megenged – sőt még ma is mást hisz mindenki, mert a halottak, bár nagyon
gyorsan mennek, mégis csak megállanak valahol. Mert velök számoljuk az
élőket és rajtuk ítéljük meg őket. És még valami, ami egészen bizonyos:
aki meghal önként, az életnek fordul teljes arccal s nem annak, amiről
fogalma nincs. Itt volt valami elképesztően nagyszerű a Mándy Kázmér
halálos elhatározásában. Én azt hiszem, hogy lelkesedésből lőtte agyon
magát.

A fiatal nő kábultan emelte föl átázott arcát a könnyekben.

– Lelkesedésből? – dadogta s öntudatlan kiásta és kifacsarta magának e
szó teljes értelmét és minden titkos vonatkozását, azzal a gyötrő
igyekvéssel, amit mindannyian éreztünk már, mikor bizonyos életbevágó
dolgaink egész szédületét egy hitvány szó fogyatékos
kifejezőképességében próbáltuk megérteni. Ő sem ment semmire, szegény
fiatal lélek, aranymadár és csak várt, fölkínozva.

– Csakhogy ez nem olyan egyszerű, hogy készen kapja az ember – folytatta
S. doktor. Látja-e még olykor, bár eltünedezve, ezt a gyönyörü Mándy
Kázmért meggörbült háttal s látszólag megrogyva, kiélten és kizengve,
hogy aztán hirtelen kiegyenesedjék s lobogjon, mint egy fáklya? Festő és
földbirtokos, bohém és úr, független és leláncolt bizonyos beteges
hallucinációkhoz, fagyos és forró és önönmagától részeg: valami isteni
megbélyegzettség fénylett rajta, mint a sors pergő gyöngyszemeinek
sápadt oriense, hogy költőiesen szóljak, valami nagy vonás, mint egy
Tintorettón, hogy még színesebben fejezzem ki magam. Amint jött-ment,
véknyan és soványan, mindenki tudta, micsoda bivaly, micsoda régi
bíboros egy fölvirágzott dekadenciában, minden vágyakon marcangoló,
minden kéjekben túlzó, kegyetlen, ötletes, vérivó s királyi. Voltak
napjai, mikor elernyedetten, mint egy megsebzett párduc vonszolta magát,
a tekintete elepedt és zöldes fénylésével, amit nem lehetett megfogni s
amiről csak álmodni lehetett. Máskor húsz évesnek tünt, az áprilisi
virágzás minden üdeségével, mint egy feslett cherubin, valami titkos
megromlottsággal ebben a keserű fiatalságban, amelyet minden titka,
minden mámoros érzékisége, az élethez s a gyönyörhöz tapadó minden hite
és hűsége úgyszólván átvilágított a vonásaira vetített mártir-öröm
fájdalmassággal. Különösen a homloka virult, a két halántéka tiszta
fénylésével a szemöldökök finom vonala fölött, szinte egyazon
hosszúságban a pillákkal s a két szem, a legbecsesebb, amit emberi arcon
láttam valaha, azokban a szürkés-zöld nedvekben úszott, amit talán csak
Romney tudott visszaadni egynémely skót mágnásról festett portrait-in. A
száj derűs volt, mohó és kérlelhetetlen, az ajkak végének omlatag
hanyatlásával, egy ájult és megtépett száj, mint egy külön élet, mint
jajveszéklő skarlátja, bár színeveszetten, az egész arc haloványságának.
De főleg a nyakának voltak hallatlan üdeségei, nőies hajlékonyságai,
ingerlő s izmos teltségei, a bőrfelület márványszerű simaságával és
kéjesen friss szagával. S olyan két keze volt, mint egy pápának,
haldokláskor.

– Óh, a keze! – rebegte a fiatal nő azzal a pillanatnyi
ellelkendezéssel, mely lázas szerelmek minden elmult gyönyörét, minden
emlékét s minden fájdalmát egyetlenegy lehelletben szívja vissza magába.

Aztán, úgy látszott, nem bírja tovább. Hirtelen elszántan előre siklott
a széken, nyulánk formáinak teljes kiválásával a ruhája vékony selymei
alatt, melyek heves mozgásában megfeszültek a testén.

– Hát Árvay Tesszát ismerte…? – kérdezte elfúlva s azzal a női
vakmerőséggel, mely mindent megkockáztat.

– Óh, várjon csak – felelte a fiatal ember, hasonló vakmerőséggel s
valami sötét emlékezést szinlelt. – Hogy mondta e nevet? – kérdezte
angyali tájékozatlansággal.

– Árvay Tessza – ismételte a fiatal nő tagolt és heves hangsulyozással,
hogy megtöltse ezt az öt szótagot egy egész sulyos élet tartalmával.

– Óh, hogyne! Várjon csak. Ez volt a Mándy Kázmér híres szerelme.

– No, lássa! – mondta élénken a nő.

– Mit lássak? Engem, bevallom, a nő alig érdekelt ebben a pályafutásban.
A nő, Corneille óta, minden tragédiában egyforma. A nő csak önmagának
él, mint az állat. Mit jelent az: egy nő!? A nő csak egy hatás itten. A
nő, az egyetlenegy pillanat.

– Egyetlenegy pillanat – ismételte elbódultan, valami titkos értelmeket
keresve e szavakban nyugtalan női ösztönével.

Egy percig várt. Aztán hozzátette, a homlokán végigsimítva, a szőke
haját sepergetve:

– Én nem tudom. Senkisem tud semmit – sóhajtott föl meggyötörve és
alázatosan. – Mégis csak egy nőért halt meg, szegény ragyogó
szerencsétlen.

Akkor sokáig hallgattak. A szomszédos ebédlőben még mindig kártyázott
egy hősi társaság, de már felére fogyva s az előbb még élénk hangok
föltünő és jelentős decrescendójával. A másik terem üresnek látszott, a
bútorai kivilágított magányával, mint egy szinpad, ahol még senki sincs.
De a lenyomott zsöllyék homorú mélyedéseikkel jelezték elbúsultan, hogy
csak nemrég ültek bennük s micsoda súllyal! Az ablak alatt egy-egy lépés
zaja kopogott a járdán. S egészen messziről, egy távoli csengés
elszűrten jelezte az első villamost.

Micsoda vágya támadt ekkor bizonyos szomorú vallomásokra, micsoda
kiáradó és kegyetlen vágya, amint el is fojtotta rögtön! Mi célja is
lett volna közismert régi dolgok ellamentálásának, mi célja? És akkor
csak ült, mozdulatlan és egészen egyedül. És csendesen feloldódott
magában, az emlékeiben, a fájdalmában s úgy hallgatott, mintha fürdött
volna intimus bezárkózottságában, intimus önsimogatásokkal, egy
szomszédos tükörből merengve el magán, mint ahogy egy másik életből
nézne vissza az ember.

– Igaz is, – mondta egyszerüen – miért is érdekelné a nő, hát érdemes?

Akkor S. doktor rögtön felelt.

– Hát egyszer csak Kázmér eljött hozzám s azt mondta: «Van itt egy igen
furcsa leány, bolond, elszánt és sebes, mint egy zebra. És egészen
szőke. Mert az arca is szőke a haja fényétől. És csak a két szeme olyan
merev arany, mint a vadállaté.» – Másodszor ezt mondta, talán két héttel
később: «Árvay Tesszának hívják és én nem tudom, miért érzem úgy, mintha
már ismertem volna. Ez olyan kínzó és olyan gyönyörű. Mert mivel nagyon
rossz híre van, csakugyan azt gondolom folyton, hogy talán már egyszer
az én szeretőm is volt, még mielőtt éltem, valamikor.» – Mikor eljött
harmadszor, ezt mondta: «Az életem olyan pazar és dús, mintha tele
volnék aggatva szőlőfürtökkel belülről. Voltaképen olyan boldogtalan
vagyok, hogy elrémülve gondolok arra, hogy egyszer meg kell halni.» –
Végül ezt mondta: «Ez egy főispán leánya és mégis rettenetes híre van.
És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci-utcán, úgy fönn van a
levegőben a vadszőke fejével, mint egy jaguár egy háztetőn. Ez olyan nő,
mint a Vannozza, VI. Sándor idején. Nyilván ez az én időm is. Nézz
utána, mint híres okos. Mert én elveszem feleségül.» – Ez időtájt már
olyan dúlt volt, oly remegő és mámoros, hogy alig mertem beszámolni
neki. Híres okos! Csakugyan! De tartozom magamnak azzal, hogy bár
mindent biztosan tudtam, titkos nyomozások és információk után, mégis
olyan ijesztő kételyeim voltak, hogy soha egyszerű valóság nem tünt föl
ennyire komplikáltnak. Egy világért nem beszéltem volna. De ekkor ő,
igen csendesen és ájtatosan, az egész olvasót végigmorzsolta: «Az apja
meghalt korán, a főispán. Az anyja, valahol a vidéken, évek óta merev
combokkal ül egy karosszékben az ablak mellett és úgy néz onnan, kinyúlt
nyakkal fiatal gavallérok után, mint egy zsiráf két szem datolya után.
Van itt még egy idősebb leány, aki előbb ment férjhez, még pedig egy
katonatiszthez, aki azóta kvietált. Ezek Bécsben lak nak, valami
homályos boldogságban. Aztán van egy fiú is, a Pistu, híres kártyás és
amatőr-cigányprimás ha mágnások vannak jelen s aki szakított a család
dal. De azért ez van mint család. Már most Árvay Tessza. Egész kicsi
súlyos számlája van, holott tizenhétéves koráig nincs más adat róla,
mint hogy a táncosait halálra fárasztotta a tiszti mulatságokon, a
kőszegi kaszinóban. Csak ő táncolt s csak vele táncoltak. Valami furcsa
és enerváló módja volt a táncának, valami különös ámbra-szaga a
nyakának, szóval valami volt, amit csak ő tudott. Innen az a mohó és
dühös torlódás és tolongás körülötte, az az egész nagy, hangos gyűrű
uniformisokból a vékony s könnyed battisztruhája körül. Máskor, éjszaka,
az ablaka alá ráncigált cigányokat buzdították vidéki gavallérok tüzes
dallamokra s várták az apró fénycsóvát, egy gyufa lángját az ablak
mögött, amint az szokás vidéken. Aztán volt itt valami hirtelen
betegség, valami sötét titok a zárt függönyök mögött, hosszú hetekig.
Igaz, a leány vadszőke lénye, ájult és heves nőstényisége, egy princessz
gőgjének pávatollával, a nagy vére nyilván terhelten is, minden
föltevést igazolt. Egy-egy vakmerő szava, amint turbulens leányok
szoktak, egy-egy nyugtalan mozdulata a testi hajlékonyság bravúrjával és
mindazzal, amit szuggerál, egy-egy éjjeli sétája némi túlzott pezsgőzés
után a városszéli réten, holdfényes szénaboglyák közt és minden
rejtélyessége s lobogó furcsasága, a szédületig szította föl a jó vidéki
agyvelőket. Szóval arról volt szó, míg nyomta az ágyat, hogy elvetélt
egy ártatlant. Aztán később, mégegyszer látták, sápadtan az utcán,
mégegyszer! Aztán egy nap, egy reggel, eltünt egy huszártiszttel. Oh, ez
már így van, ez már nem vidék s nem regény, ez már kinyomozott s
ellenőrzött valóság, ezek már pontos adatok, kijegyzett nevek és számok
bécsi hotelkönyvekből, ez preciz nyolc nap Bécsben és a Semmeringen,
egyazon szobában a huszártiszttel, ez az ő két cipője a huszártiszt
bagariájával a 27-es számú szoba ajtaja előtt, ez az a bizonyos «két
reggeli a 27-esbe!», ez az ő nyolc éjszakája! Igaz, azóta nincs
huszártiszt, de vannak egyéb figurák, ide-oda húzgálva s feldöntve mint
a sakktáblákon, vannak vadászatok, autó-kirándulások, titkos mulatságok
festő-atelierekben és pálinkás fetrengések Szép-utcai külön-szobákban s
mindez itt van mellre szíva, mindez itt van nekem, bennem, mint egy
halálos öröm és egy nagyszerű seb, mint a lepra! Aztán most elindulok,
micsoda hegycsúcsokra! Tudniillik holnap van az esküvőm Tesszával.
holnap, uram Jézus.» – Ezeket mondta Mándy Kázmér, – fejezte be S.
doktor.

És akkor, mégegyszer, csend állott be. Úgy tünt, hogy a szavak, hangok
és hangsúlyok penetráns forgatagából és az emlékekből amiket fölkavartak
mint a szél valami drága szemetet, és a vallomások és idézetek holt és
vonagló életéből egy távoli ember lebeg elő, szegény, szomorú, sápadt
fantom az átlőtt homloka sebével, mint egy rubint méccsel a sötétben. És
a képek és színek, régi báli éjjelek, holdfényes szénaboglyák és
semmeringi idillek mind itt muzsikáltak még, rég elzengett magyar nóták
keservével, vonagló gordonkák nyomorával a kisvárosi utcán, hej-haj,
drága magyar nóta, micsoda úri guszta, úri guszta!

– Holnap van az esküvőm, – ismételte a fiatal nő.

– Holnap van az esküvőm Tesszával, így mondta – javította ki a másik. –
És akkor láttam utoljára – tette hozzá, – vagyis élve utoljára. A
homloka virúlt, mint egy mártirnak, a szája nem tudom, micsoda zamatokon
kínlódott, már-már torz széleivel. Soha sem volt szebb, mint e percben,
földíszítve a betelt sorsa tündöklésével, mint egy régi oszlop egy
utolsó nyáron, a naplemente hulló rózsáival. Már akkor nem volt előtte
semmi, csak ez a holnap, a jövő! Egyébként minden be volt fejezve,
család, rokonság, úri körök, minden. Ezeket mind elsöpörte brutális
szakításokban. Egészen egyedül volt, kigyúlva s várt. A mátkaságának
ideje, néhány kedves hét, lepergett volt alig egy kézszorítás nélkül,
valami szándékosan túlzott tartózkodásban és szinte ájtatos tisztaságban
a leánnyal. Csak egyszer történt, mert minden részletet tudok, hogy
ajkon szaggatta, marcangolón, a fölkészülő szenvedés elbődülésével, mint
aki az első kortyot issza valami rettenetes pohárból.

– Aztán? – kérdezte a fiatal nő, elfúlva.

– Aztán, másnap, csakugyan megvolt az esküvője Tesszával. Híres
kisasszony, meghurcolt lány, kis titkos mama, hát mit akar, imádta és
így imádta a dühös hírével, a feslett női életével, kancacsikó
multjával, de hát mit akar, imádta! Órákon át, bezárkózva a lakásán, a
gondolatai fullasztó erejével mélyedt el battisztruhás leányságán s
ráborult minden vétkére és szerelmére, a letaposott fehér testére, mint
egy testvéri hullára, melódikus zokogással. Nagyszerű hallucinációkban
úgy ment vissza érte súrlódó táncai és magányos sétái éjjelébe, egész
viharos élete éjjelébe, hogy mintegy véres fogakkal marcangolta az
időket, amelyekben még nem ismerte, vagy ismerte már, de nyomát
vesztette! És elkínzottan, a tébolyig csigázott képzelete micsoda lázas
freskókkal falazta körül magát, micsoda márványcsarnokot emelt magának a
látományai masszivitásából, micsoda máglyát, amelyen felkúszott, mint
egy emberi hernyó isteni fájdalmakhoz, amelyekben élni fog! Soha emberi
agy és lélek nem nyílott ilyen horizontra, soha emberi vértanuság nem
készült föl ily kéjelgőn minden kínokra s minden kiélvezésre, apró
szavak idézetére, amelyek valaha másnak szóltak, jelentős tekintetekre,
melyek másfelé fordultak, a testi féltékenység minden rémes gyönyörére,
távoli éjszakák forró árnyjátékára, amint visszalobogtatták a kibomlott
hajak vadszőkeségét, a meztelen vágy iramlásán! Mind erre készült,
lássa!

– Aztán? – kérdezte ízzón.

– Aztán ott volt vele az első éjszakáján, végre!

– Az első éjszakáján, – ismételte, rémüldöző emlékezéssel.

– No úgy-e, milyen világos! Más csalódik s lehull. Ő fölszárnyalt a
legragyogóbb egekbe. Érti már most, hogy a nő csak egy hatás volt itt,
egyetlenegy pillanat, amelyben megismerte. Az élet mégis csak
egyszerűbb, gondolhatta és tisztább, mint az emberek gondolják. S úgy
föllelkesült váratlan szépségeken, hogy rögtön ment és agyonlőtte magát
ezen az első éjszakán.

– Föllelkesült? – dadogta.

– A nő szűz volt, nem érti? – súgta az arcába hajolva.

Akkor, egy szó nélkül, egy hang nélkül a fiatal nő sokáig maga elé
meredt, kidülledt szemekkel. Igy ült mozdulatlanul, kinyúlt karokkal a
szék karfáján s az ujjait lassan behajtva, mint a karmokat.

– Oh istenem! – rebegte megdermedve, mint a szfinx.



RÉGI SZENT TÖRTÉNET


I.

Egy csomó kócos legény, rosszillatú és híres verekedő, baltásvitéz a
javából és ijjas és fejbeverő, zord fosztogató és foglalkozásos rabló,
mind együtt volt itt a Wellensburg várában, a feketekő tornácon, egy
nagy asztal körül, amelyre rásütött a hold.

Mind együtt volt, mind morgott és röhögött s mind nyelte az italt egy
rézkancsóból, mely körbe járt, a leragadt szájak nedves nyomával a
csorba széleken.

Egynémelyik már odavolt, s kinyúlt tagokkal s megdermedve, sűrűn
csuklott a hold felé. Egy másik ferde szájjal gagyogta el a mondókáit,
Zsigmond királyt gyalázván, akinek Wellensburg adót kellett hogy
fizessen. Egy harmadik, lángveres, egy kőoszlopnak dőlt s hányta az
italt magából, elbőgve, mint a szarvas. Mások aludtak már, az asztalra
ragadt fejjel. De odakünn az éjjel fehéren ragyogott.

És a hídon túl, a fehér úton, messze, a felkavart por mint ködfátyol
lobogott egy zord lovascsapattal mely rohant.

A paripák megnyúlva, a lovasok görbén és fegyverzetükben fényesen,
valami hangtalan riadalommal töltötték be az éjszakát, mint távoli
árnyak száguldozása, egészen zajtalan s szinte a föld felett.

Csak amint közelebb ért e fegyveres csomó s már ott torlódott a híd
alatt a porban és a holdban, hallatszott némi tömör dübörgés, a patkók
zajával az éjben és a mélyben. És a porból, sötétből és a verejtékből,
mely elöntötte őket, egész szilaj iramlásukból mely dúsan csörgött
mostan, valami jóízű gazság illata szállott, amit e kócosok itt fenn
legott megéreztek.

Megriadva s dülöngve is, egymást lökdösve baltásvitézek, ijjasok és
fejbeverők, sorra mind feltápászkodtak. Az asztalról súlyos koponyák
feleszméltek, sűrü és keserű pillantásokkal, mint a párducok. Ama nagy
veres kiállott a hegyoromra s ott tünt föl a fegyverének támaszkodva,
mintegy frissen föstött üstökével, ragyogva a hold alatt.

De rögtön harsogta, a többieknek, a tornác felé:

– A zsivány!

S mindannyian akkor, megzavart komondorok, ugatták:

– A gróf!

Már ekkor a por leszállott a hegyoldal kősikátorán. A szertefoszló
ködfellegből lovak s lovasok kibontakoztak s amint tömör csomóban
átszáguldtak a hídon, a holdfény mint a folyó ezüst végigfröccsent
rajtuk.

Néhány kófic levente tünt föl, harci nép salakja, nagy porosan és
bepáncélozva mint a teknősbéka, a fejek és lábak törpe kinyúlásával s
elevenségével az otromba vasak merevségében.

De elől, magosan a nyeregben, ijesztőn és kegyetlenül, mint Charles
Quint, aki az oroszlánok mintaképe, hosszú lándzsájával a híd szélét
seperve, a marcona Wellensburg látszott, nagy kopasz fejével sisak
nélkül, mint egy ezüst golyóval a vállán, a kékes ragyogásban. Az arca
merev volt, kifürkészhetlen, mintegy megkövült álmokba meredő, mint egy
szfinkszpofa évezredeken át. Az orr dominált, kinyúlva mint egy kődarab,
szinte élettelen konturokba fagyva, szimat nélkül, valami megdagadt s
betelt hősiességben. A szemek, két elveszett topáz a szögbefutó
szemöldök alatt, mélyen benyomva a húsba, valami távoli kancsisággal
néztek elő egy sűrű szakál mögül, mint két sárga állati szem, az erdőn,
egy bozótból.

A fegyveres népség némi alázattal felvihogott hozzá, amint ült hősiesen
a lova tetején s azzal az elévülhetetlen hűséggel fogadta, ami a
fegyveres rablók szolidaritása, amíg futja a zsold és van min
osztozkodni.

Mit hoz a gróf, ez a kérdés, ha már olyan büszke most!

Mind tolongtak a kócosok s villámgyorsan egy-egy kérdő pillantásuk
röppent a kisérő haramiák felé. Lopva fel is sandítottak a Wellensburg
nyergére, megnyúlt orral, szaglászva s mohó szemmel mind. S valami nagy
fehér árnyát láttak ottan.

A lángvörös lökdöste a többit s morgott:

– Rongy! Csak rongy! Üsse a kő! Valami rongy!

Oh, rongy, persze! És a keze kinyúlt feléje.

S akkor, rögtön, megborzongott az omlatag fehérség, hős Wellensburg
előtt, a nyergen. Enyhén panaszos hangja is hallatszott, egy kecses
nyögése, elkínzottan és üdén. A gróf legott nagyott bökött a
lándzsájával a baltások felé, no nézd csak, leprások! s dúsan feléjök is
köpött, a fogát mutatva, mint a tigris.

Akkor mind, egyszerre hátráltak, megriadva de fitymálón is: a kampós
nyeregben, hanyat fekve, fehér vásznak rongyaiban, egy szőke leány
lihegett, félig meztelen. Nagy haja összefolyt a paripa sörényével. Már
ekkor, röhögve, valaki megismerte. Egy másik legény is a halovány
térdekre meredt, amint kinyúltak fölkarmolva s kérgesen a rongyok
között. Egy harmadik morogta a többiekért:

– Marika…

S mind röhögtek.

Az udvaron, a gránitmedencéből, mohón ivott a ló, megnyúlt nyakkal s
borzongva a holdfényben.

Wellensburg leemelte a leányt s amint szegény kis perszona, ájultan a
karjába hullott, legott a vállára is kapta és megindult vele
diadalmasan!

Kiegyenesedve, széles lépdelgéssel mint a medve, úgy jött súlyosan és
könyedén, meg sem érezve a terhet. Kőarca elkomorodva tükrözte vissza a
lelke hevét, a vágyban elborultan. Zord óriás, akit az öröm nem kavar
föl, abban az irgalmatlan nyugalomban tünt föl, ami az oroszlánok
sajátossága, mikor a préda ott van a karmuk közt. Csak távoli kancsisága
csillogott közelebbről, a megrözött fény kegyetlen melegével. A nyakán,
az egész hátán a leány haja elömlött, letapadva, összekuszálva, egy
kevés fűvel vegyesen.

Akkor baltások, ijjasok, szilaj verekedők mind, összebújva bámultak az
úr után, földühödve és keserűn, mert már nem röhögtek többé. No lám az
ökör, hogy viszi azt a kis cselédet, valami jó zsák arany helyett
leütött zsidóktól, hogy viszi azt a rongyos pásztorleányt, kis Marikát,
meztelenül! És morogva, csalódott kutyák, az asztalhoz gyűltek újra. S
imhol Zsigmond király helyett, immár Wellensburgot gyalázták. És újra
ittak a csorbaszélű rézkancsóból.

De a jókedvüknek vége volt és a hold mind magasabbra szállt.


II.

Odafönn a teremben, a farkasbőr nyoszolyára letette a leányt, esetlen
gyöngédséggel.

Térdre ereszkedve, hosszan elnézte, komor áhítattal.

És hírtelen föllelkesülve, mulattatva mint patkánnyal az oroszlán,
egészen megszelídült, ellágyult, elbárgyult e rendkívüli Wellensburg. Az
öröme kivirult valami szokatlan szédületben, amint nagy kopasz fejében
rohant a vér s a halántékát dagasztotta. Súlyos nyakláncán rántott egyet
s nagyott fújva, kancsi szemének ájult tekintetét végigsodorta egynémely
ősi arcképen a falon, elavult banditái a
Wellensburg-Schurkenbüttel-fajtának s akik zavarták mostan, angyali
zsivány!

De Marika feleszmélt volt, noha mereven feküdt, szegény kis rongyos,
összeszorított tagokkal, mintegy megnyúlva s megvékonyodva, elsüppedt
vonalakkal, mint őszi fűben a farkasbőrön, és sírt. Egészen hangtalanul
és bájosan sírt, kicsi kerek arca elváltozása nélkül, egy mozdulat
nélkül, hevesen és szinte érzéktelenül. Mint apró üveggyöngyök követték
egymást a könyei, hihetetlen szaporasággal s amint megállottak a pillák
szélén, rögtön meg is indultak gurulva s rögtön két új köny jelent meg a
szemek szögletében.

A gróf bámulta ezt, elragadtatva.

– Miért sírsz? – kérdezte azzal a kéjes kegyetlenséggel, mely annál
jobban ismeri az okokat, hogy élvezi is őket.

És heves ajkával hirtelen, a leány ajkához ért, harapva. De rögtön
hátrált is, mámorosan még, de megriadva egy pillanatra, amint a csókja
alatt, ijesztő áhítattal a Szűz nevét dadogta a leány s valami
tébolyszerű reménykedéssel, forrón és fogvacogva, menyei segítségét
hívta.

És gyorsan lesiklott az ágy szélére, az ágy széléről a márványpadozatra.
S a Wellensburg tekintete előtt, mely elbűvölve követte már-már torz
bandzsálitással, néhány lépést jött előre, inogva, lassan, amint a benső
hév fölszédítette mind hevesebb tüzekben micsoda csúcsokra! Egész kis
léte, egész kis lénye valami nagy tisztaságban tündökölt a meztelensége
halovány színével, amelyen a zsenge bőr opálja az útak porát és sarát
viselte s két térde alázattal mutatta megkarmolt zöldesbarnaságban, a
friss föld és fű nyomát…

És egyre csak dadogva, hebegve, elepedve, kis fohászok habzsolásával
csak jött és csak jött előre, immár időn és téren kívül, elváltozva,
megkönnyülve, egész finom kis lényének elborulásával, omlatag
szertefoszlásával, a rémületből a hit gyönyörébe szállva! És elfúlva,
szegény kis melle vonaglásával, valami néma ujjongásba kezdett. A tágra
meredt szemeknek megtisztult kéksége immár a csodát várta, a
gyönyörteljes zavar mosolyával…

Wellensburg élvezte ezt.

Mohón a leány felé meredve, minden mozdulatát, az árnyékát is a
kőpadozaton, minden apró sikolyát megsebzett elrezgésben, egész nagy
extázisát szinte fölszívta magába és úgy követte meglepve és mulattatva,
öntudatlan mozgások kiséretével, szédült kis lelke minden
szárnycsapását. S amint így érdeklődve, meggörbült háttal, mind előbbre
hajolva e kéjes szemlélet örömében, mint tündéri táncosnőt figyelte a
leányt, kőarca, ellágyult vonásaival, mintegy lehullatta szfinkszszerű
masszivitását s förtelmesen emberivé lett.

Legott felállott s a falakat surolva, az alácsüngő hadirongyok
vibrálásával, a leány után lendült, lomhán és eldűlöngve. Az időt
szürcsölve, a perceket kinyujtva, azt leste, hol fogja el, hol törje le,
azt számítgatta, hogy kerítse meg épen a hit ájulatában. És fölröhögve
és lassan és a mozdulatának otromba hajlékonyságával, a karját kicsapva
mint madárfiókra, utána kapott s nem érte el. A két sárga szeme
szögbefutásával, nagy csüngő szájjal jött utána újra, némi dédelgető
szavakat selypítve, némi becéző hangok nyerítgetésével, és el is érte,
meg is érintette, el is eresztette, vérfagyasztó gyöngédséggel.

– Marika! Marika! – morogta a falnak dőlve, magánkívül az örömtől.

Oh kis Marika bizony, már alig hallotta ezt. Elveszve és remegőn,
valahol messze szállt már a léte fonalán, mint egy fölrántott báb egy
láthatatlan dróton. Kiválva e világból, a megváltás örömét lihegte, a
csodára meresztett kék tekintetével, amelyben a téboly derüje mint egy
nagyszerű csillagzat megjelent. És a szája, nyitva, egy apró kört
alkotott. És forró lehelete szállott:

– Mária! Mária! Szent szűzanyám! Szerelmem! Segíts meg engem! Segíts meg
engem!

S mint fehér árny tovasodródott.

Még követte, még követte, még nyerített, még selypített, még nyult utána
egyszer. S egyszer még felröhögött a rendkívüli Wellensburg. Aztán mohó
kezét hirtelen a leány hajába merítette. Selymes tömegét még érezte egy
pillanatra, de rögtön egy csomó kitépett szőke hajszál mint aranyfátyol
lebegett előtte s míg elcsapkodta a szeme elől, a fehér árny meglebbent
s ott tünt föl a terem sarkában, a várablak párkányzatán, könnyedén,
zajtalan, egy futó káprázatban.

A meztelen vállát, az üde hajlású nyakát mintegy ércbe öntötte a hold s
ébredő szépségével valami rejtélyes csillogásba fagyva tündökölt, mint
egy templomi bálvány, kiszállva az éjbe. S a hangja is, minden emberi
csengésen túl, úgy zengett föl, oly hallatlanul üdén, mint egy most
született csöngettyű.

– Mária! Szerelmem! Segíts meg! Segíts meg!

Alatta, a tágnyílású boltívezet alatt, a bástyák vadmentha bokrai
virultak a holdnak epedt illatokban s megtépett sziklák kőrengetegén,
mint egy ezüstszőnyeg ömlöti el a fény. A mélység körül
fölcsoportosulva, hegyóriások őrizték az éjszakát éles csúcsaik
szuronyzatával s túl rajtok, szirteken s romokon túl, a távoli völgy
tündöklő mezősége vézna kis virágokkal látszott, kis ezüst fűszálakkal a
csendben.

– Mária! Segits meg!

És már eltünt, lesiklott, elmúlt az ablakból, elrepült mint a madár,
tárt szárnyakon, lobogó rongyokban kis Marika, kis fehér galamb, aki
volt. Két karja látszott még kinyulva, amint kilendült az ezüst
végtelenbe.

Valami enyhe visszhang zengte vissza elröppenő sugárzását a térben s
Wellensburg üvöltött utána megrémült rivalgással. Az ablakhoz rontva,
elfúlt bőgését éles zajok csörögték át, amint zord rugaszkodásában
homlokát a színes üvegbe vágta s a magasra tartott fáklya világában,
véres golyófejével kibámult az az éjszakába, mint megrablott óriás.

De a fáklyaláng elsápadt abban az általános sugárzásban, amelyben az
éjjel, tündöklőn, elmerült.

S e végtelen ragyogásban, a csillagos egek és ízzó hegyek ünnepében,
mint omlatag rózsák hullása, kis Marika lassan szállott alá, kinyúlt
tagjaival a fényben, zárt szemekkel s lobogó hajakkal, egész kicsi
lényének ezüstbe dermedt gyönyörűségével ez isteni repülésben.

Szelíden átvonult a vadmenthák fölött, a bércek világos sivatagját
könnyedén átlebegte, az örvény fölött nyugodtan áthajózott s úgy síklott
tova kifeszült teste szent ájulatával egy csillagmiriád alatt, mintha az
égből eresztenék alá a távoli völgy kéklő mezőségére, ahol minden várta
már.

Csakugyan, a vézna kis virágok és ezüst fűszálak megborzongva fogadták,
mint a boldogságos Szent Szűz egy leejtett liliomát és feléje hajoltak
és feléje illatoztak.

És akkor Marika térdre esett a füvekben, a vézna a kis virágok között és
imádkozott és fohászkodott és még sokáig zokogott.


III.

Nyilván úgy történt, hogy e mennyei csodában, a kigyulladt egek
káprázatában, a tündöklő tüzek patakzásában végleg elhamvadt a
Wellensburg csillagzata.

S amikor az ablak mellől visszatántorogva, félig vakultan, remegő kezére
nézett, nem tudta, vajjon az utak pora borítja-e még vagy hanyatló élete
veti már reájok a maga szürke ködfátyolát. Szakálas arcának elevensége
újra elborult, mintegy kőrétegek alatt valami embertúli rejtélyességben
s dús orra, mint egy márványdarab, céltalan nyúlt elő a kancsi szemek
közé ékelve a terem homályában, ahol a fáklya, egy sarokba csapva, piros
füstökben lobogott. S ami zord komorság hős-zsivány alakját még
körüllebegte, mikor jött, néhány percekkel ezelőtt, egy vonagló
leánytesttel a vállán, most immár széles hullámzásban áradt körülötte, a
fáklya maró füstjével. Mind feléje szállott a füst, feléje szállott s
golyófejét bekoszorúzta tragikus koronákkal.

Legott az ősi kardot, a legrégibb kardot, a Schurkenbüttelek hóhéri
kardját a rothadó rózsákkal, a megfagyott vér rózsáival lekapta a
falról.

Hajdani tömör mészárlások, magányos kivégzések, fölnyársalások és
zamatos öldöklések dicső pengéjét rettenetesen megforgatta és szörnyen
sujtott maga körül homályos sejtelmek ellen, mint aki még él, még öl s
még fog ölni vagy mi, ebadta banditája!

És üvöltött a házőrző alabárdos-kutyákért, a baltásokért, az ijjasokért,
a lángveres gazemberért, a kócos daliákért mind s a harci kürtöt oly
soká fúvatta, hogy a tülkös lelke majd belefúlt s csak nézte
gyönyörködve s szakértelemmel a kidagadt nyakát, a kidülledt szemét, a
torz arcát egy rikoltó hang mögött s készen arra, hogy rögtön
gyomronszúrja, ha abbahagyná, amíg nem int… És a régi zászlók, régi
rongyok, rothadt selyemfoszlányok sorra meglebegtek s köztük fennen
lobogott aranynarancs színeiben, gróf Wellensburg hű vazallus, rabot s
papot igázó házi lobogója! A fegyverek zúgtak a boltívezet alatt. Zord
lépések dobogtak a márványpadozaton. A köves pincék fenekéről, a
várodvak mélyéről az egész hadi népség kigurult csörögve, kis lompos
lovakon az éjbe, a hegyeken át!

De a Konstancig futó fehér országút veszélyes volt ez éjjelen.

A keletre tartó keresztes áradat, míg a fellegvár csőcseléke vakmerőn
belékötött, legott a tó vizének sodorta a gyülevész leventéket s a
zajos, fullánkos tumultusban valami jött-ment burgund buzogány, mint a
mennykőcsapás ledörrent a Wellensburg fejére.

S rögtön, a rémüldöző zűrzavarban, valami megfoghatatlan bűvös csendnek
pillanatnyi varázsán át, a nagy kopasz fej, kigömbölyödve, kimagasodva,
mint vérző nap leáldozott s végiggurult a szemhatáron a tág egek
bevérzett függönyén, ahol a hajnal bujtatta elő skarlát máglyái
fénysorát.


IV.

Akkor, drága kis Marika békén élt a virágos réteken, vadrózsák, jácintok
és violák illatában, mert a völgyben kerti virágok nyiltak és már
virultak tavaszkor.

S míg őrizte a nagy fehér ludakat, melyek haloványcsőrűek voltak mint a
hattyúk s míg csöndesen elballagott mögöttük, néha-néha el is
gondolkodott, egy zöldleveles nádszálon harapdálva apró gyöngyfogaival.

Kiengesztelődött emlékezése, zavar nélkül idézte vissza, mint egy távoli
álom furcsaságát, egy régi éjszaka zord és fönséges perceit s
megborzongva gondolt vissza a várterem sötét falára, ahonnan hajdani
sívár betyárok, egy végtelen arcképsorozatban, lenéztek reá a
farkasbőr-nyoszolyán, a szemök vörhenyes pislogásával, amint a
fáklyaláng feléjök csapódott. S a távoli legenda mélyén és messze e
kábító távlatok éjjelében, még mindig ijjesztőn s félelmetesen, de egy
csöppet elmosódva is, egy kissé megenyhülve is, a Wellensburg alakja
kisértett, elborult kőarca évszázados komorságával, a kancsal szemek
rejtélyességével, álmokba meredő keservével, a bús szemöldökök alatt.

Mert itt, a tömérdek virág között, a tavasz derűjében, a békén vándorló
ludak mögött fehér nyakukkal a napfényben, mely szinte leringott füvekre
s virágra s lebegő aranyporával mindent behintett: a hajdani rabló
már-már elhullatta keserű masszivitását s inkább hervadtan tért vissza a
multak riadalmából, perzselő nyári illatok őszi fuvallatával, lesujtva
és fájdalmasan.

Marika búsan emlékezett.

S finom kis női lelke, noha aggódón s borzongón omlott vissza egész a
gróf ajkáig, a csókja harapott sebébe, mégis csak szerette s kivánta az
emlékét s kéjesen visszaélte benne egy távoli perc minden irtózatát…

Olykor, hosszan küzködve, sokáig sírt Marika s buzgón imádkozott.

De szapora könyei e gyöngéd fohászok közben, aligha hoztak enyhülést s
rajongó elepedését csak hézagosan töltötte be a mennyei megnyugvás
érzete. Akaratlan, öntudatlan, kék szemének réveteg tekintete valami
nagy rejtélyre tapadt s irgalmas nőisége ösztönében, megrendülve
pillantotta meg a saját elhurcolt s megkínzott teste mellett a
Wellensburg szívének vergődő szárnycsapását.

– Mit akart? Mit akart? – kérdezte magától, hebegve.

És angyali tekintetével hirtelen belenézett abba a nagyszerű nyomorba,
amelyben az ember, leigázva, a maga örök vágyát kergeti. S míg a letünt
lovagnak visszatérő árnya ott térdelt előtte s zokogott, Marika még
hátrált ugyan, el is húzódott, el is fordult, de azért ő is zokogott.

Egyszer a tó napfényes vizében megpillantotta magát.

– Ki tudja, talán szeretett, – rebegte.

És így pergette le, immár a bánat és a szomorúság húrjain, kicsi
életének roppant emlékeit és a zavaros elandalgások percében, a homályos
gyötrődések maró unalmában, hirtelen elrepesett hős zsiványa, a nagy
Wellensburg felé s remegőn hozzásimult, lehúnyt szemekkel, odaadón.

De az öröme gyötörte, szenvedett. Mint kicsi szűz asszonyka csendesen
átjött réteken s mezőkön, a ludak mögött emelgetve apró meztelen lábait
s a zöldleveles nádszálon harapdálva, elbúsult merengésben.

Távoli fák lombja zöldelt a földek határán és egy egész raj fecske,
alacsony röpüléssel mintegy az örök idők végtelenségét sodorta, rengeteg
multakból szédületes jövőkbe.

Holott az ő számára, gondolgatta, mult és jövő le van tarolva már.
Remegő odaadása sohasem lehet egyéb fájdalmas emlékezésnél. Az egész
szerelme csupa köny.

És a füvek és virágok közül, fehéren kimagasodva, a kéklő várra
felpillantott.

Bús magányban állott a vár odafönn, a leőrlött lét néma fönségében. Zord
falai körül, a kopár hegycsúcsok kőüllőjén, megrendítőn elzendült volt a
végzet, roppant kalapácsütése. És a merengő hegyóriások őrködőn
fölcsoportosulva, már csak vadmentha-szakálukat szegezték a térben
rohanó időknek, vándor madaraknak, szálló fellegeknek, a vár meséjét
zúgva el nyári éjek csillagfényénél: Egyszer Wellensburg szeretett…

– Oh, Uram, irgalmazz! irgalmazz! – könyörgött Marika.

Mert valami szokatlan hév rázta meg szegényt s irtózva, de gyönyörködve
is, a lelke végső vágya támadt, a nagy visszakivánkozás. Még küzdött,
még küzdött, de már megtörve, legyőzve.

– Mért ne mennék el? – kérdezgette.

És elvált a völgyek derűjétől, a kis füvektől, a vézna kis virágoktól, a
jácintoktól s a violáktól, mert itt még minden virult. És elvált a tó
nádzúgásától s a fehér ludaktól is elbúcsúzott, mint szomorú anyácska,
aki hazatér.

És megfürdött a tóban gyönyörű fehérre. És szelíden elindult.

S már ment az uton, gyors lépdegéléssel csak ment és ment, megadva magát
kicsi rejtélyes sorsának, valami távoli hangnak, ami hívta… Mégis, néha
elsírta magát, egy apró, éles sikolya csengett rejtélyesen az utakon át.
És meg-megállott, szőke fejét hátravetette, a nagy haja kibomlott.
Olykor, egynémely vadszederinda, tövises virágfűzér az útját állta, meg
is sebezte. Néha megbotlott és megborzongott a fekete ciprusok alatt,
ahonnan a bércek tépett éle, mint emberi profil meredt reá, egy egész
sereg kis furcsa kő, egy egész erdő vihogó törpe.

De jött tovább, sietve, kihevülve, ijedt tekintettel az útját keresve,
habozva egy percig, a homloka verejtékét törölgetve, aztán újra
nekilendülve, helyenként kúszva már s lihegve a sziklás rengeteg
kősikátorán, de mind bátrabban, szinte kigyúlva az epedés hevében,
elváltozott arccal és megkönnyülve a napesti derengés arany párázatában,
amelyben ő maga is az utolsó percek zengésébe omlott, ízzó vonzalma
szédületén.

És arccal a magaslatoknak, a bástyák alatt, az örvény szélét súrolva
riasztó kőszálak között, mint egy apró, elveszett felhő úszott tova a
sziklák végtelenjén s elfúltan az örömtől mind följebb tört s mind
lázasabban s egyszerre csak, mint hajdan Wellensburggal, a hídon
száguldott át, kacagva!

És az udvaron is, a tornácokon s a lépcsőkön föl, kacagva jött, mint
szilaj menyasszony. S besiklott a hajdani terembe, fölemelt fővel
diadalmasan.

S rögtön, mintha hallotta volna a násza zenéjét, a lázas csendben.

A hárfák fölzúgtak, megtépázva, és ezüst kürtök zengése közben, gyönyörű
lovagok jöttek. Kékszemű apródok rózsafűzért hoztak, halovány leányok
havasi virágot. És mind kérdezték, fölzúgva ők is és a sok hang
egyszerre mind:

– Marika, kié vagy? Kié szived?

– A szívem, a szívem, de hiszen tudod, hogy a tiéd – felelte Marika
zokogva, a leomlása angyali hevével.

De rögtön, a hangjának zengő visszhangjára, a lovagok fehér tömege
elrebbent s mint omlatag virágok szertefoszlása gurultak tova apródok és
halovány leányok. S a tünedező forgatagot, a zsongó szines zűrzavart
valami titkos morajlás zúgta át, valami nagy hang csendült s könyörgő
szólítgatás, mint távoli kongás, rettenetes:

– Marika! Marika! Mért késel, szivem?

Kereste, kutatta, figyelte s a falak mentén, sikongva, a eszeveszett
vágyódás gyönyörében, az ablakhoz rohant.

Mégegyszer föltünt holdfényes peremén, kiegyenesedve, a homlokára
simítva le lobogó haját. Ragyogó arcával belemerült a roppant tér kéklő
rengetegébe és hallgatta és élvezte és felszívta magába a hegyek
mélyének tompa moraját, az örvényzúgást amint beletorkolt a szél s
éjjeli hörgése, mint egy egész sor harang zúgta és zengte és üvöltötte a
nagyszerű hívást: «Marika! Marika! Mért késel, szivem?»

Mosolygón mégegyszer fölnézett az égre, de szelíd tekintete a mennyei
csodákból már nem kért semmit többé. Csak búcsúzott, köszöntött, már
mint egy más világból, ahová elmegy szeretni, meghalni.



TARTALOM

  Az élet diadala  7
  Mülhausen-nél a szomoru tiszt  21
  Meyerbeer  46
  Mándy Kázmér öngyilkossága  52
  Régi szent történet  70


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |életétében |életében

21 |MULHAUSEN-NÉL |MÜLHAUSEN-NÉL

32 |mondta, és |mondta, «és

33 |férfak dörögtek |férfiak dörögtek

38 |Es elfakadtam |És elfakadtam

41 |menni? – «Merre!? |menni?» – «Merre!?

42 |Es megint |És megint

43 |innen, |innen»,

58 |legboldogbb. Mondom |legboldogabb. Mondom

75 |kis lénys |kis lénye

75 |föld ée |föld és

83 |menyassony |menyasszony]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "Az élet diadala - Novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.