Title: Koszorú a román népköltészet virágaiból
Author: Gergely Moldován
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Koszorú a román népköltészet virágaiból" ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=bqQWAAAAYAAJ



KOSZORÚ

A ROMÁN NÉPKÖLTÉSZET

VIRÁGAIBÓL.

FORDITOTTA:

MOLDOVÁN GERGELY.

KOLOZSVÁRT,

NYOM. A MAGYAR POLGÁR NYOMDÁJÁBAN. (K. PAPP MIKLÓS ÖRÖK.)

1884.

_Urmánczy Ilonának_

ajánlja

a szerző.

Kedves Ilona!

Ime, átnyujtom az igért koszorút; egy koszorút a román népköltészet
virágaiból.

A ki gyönyörködni tud a szabad természet szépségeiben; a ki megbámulja a
vadregényes táj mesterkéletlen alakzatait; a kit meglep a nyilt mezőn
egy árvácska, egy harangvirág, egy nefelejts, vagy akár egy pipacs
rikitó pirossága, az gyönyörködni fog azon vadvirágokban is, melyeket a
román népköltészet annyira gazdag mezején összegyüjtöttem.

Nincs meg e virágokban a pikáns illat; a szinvegyülék meglepősége,
melyet a kertészet ma már oly tökélyre vitt; maga a megjelenés, az alak
is felette igénytelen; de mindazonáltal rá van nyomva mindenikre a
természetes egyszerüség; mindenike bir egy szinnel, az egyik kék, a
másik sárga, a harmadik vörös és olyannal, a mi felette sajátságos, a
minővel csak a szabad mező virágainál találkozhatunk.

A román népdal egyszerü, de annak minden gondolata igaz; minden érzése
valódi, a sziv mélyéből eredő.

A nép költője nem hazudik és nem affectál érzelmeket. A mit érez, azt
gondolatba foglalja; annak a gondolatnak kifejezése: a szó, egyszerü, de
találó.

Azért, a mikor a nép leánya énekel, a palotában a kisasszony figyel és
hallgat;… vele érez, vele gondolkodik s azon bámul, hogy az az egyszerü
leány, kinek összes világa nem terjed tul a láthatáron, kinek minden
igénye egy veres pántlikánál tovább nem éled, mint tudhat oly igazán
szeretni, mint tudhat oly érzelmeknek adni hangot, a melyeket ő is érez
a palotában; átveszi dalát és énekli aztán ő is, rágondolva ő is arra, a
kit szeret.

A dal igazságában, valódi érzéseiben egyesül a nép embere az urral, a
nép leánya a kisasszonnyal; a népdal az, mely összeforrasztja a
sziveket, mely leszállit mindenkit oda azon grádicsra, melyen első
sorban nem a rang, de maga az ember áll.

Meglehet, hogy az általam nyujtott koszorú egyes virága nem lesz
tetszetős; az egyes dalban a kifejezések nem találóak, fogyatékosak; a
hibás azonban mindenesetre én vagyok, hogy nem tudtam megtalálni az
igazi hangot; hogy a virágot az idegen talajba nem tudtam akként
átültetni, hogy életerősségét, szinét és üdeségét el ne veszitse.

Kegyed Ilona, a ki annyi előszeretettel viseltetik a román nép iránt,
midőn a fenséges szépségü Toplicza mezőin hallani fogja a román nép
leányát énekelni, jusson eszébe, hogy annak a leánynak is van bánata;
kérdezze ki szegényt és segitsen rajta!

Tudja meg azt is, hogy az a bánat mély, s nincs a világon senki, a kinek
elpanaszolná; az ő bajával nem törődik senki! Azért dalol ő, azért füzi
gondolatait dalba; nem embernek, de a természetnek panaszol; a Maros
habjainak, a fenyő tüleveleinek, az elrepülő hollónak, a messze elszálló
daru madárnak.

Érdeklődjék e nép dalaiban kifejezést nyert érzelmek iránt s érdeklődjék
mind az, a ki szereti az embert.

Ha megfigyelik dalát; ha szerelmében elősegitik; gyülöletében
korlátozzák, bánatában részvétet mutatnak fájdalma iránt; ha könyeit
letörlik s mosolyát duzzogó képpel meg nem rontják, azokat istene
gyanánt imádja, a föld minden kincseiért el nem árulja, a halálig hű
társuk lesz, mert ez az a nép, a mely jóban-roszban „tiene minte“; el
nem felejti a roszat, de a jót sem soha, a mig él.

Ilona példát ad, mint kell szeretni e népet; mások követni fogják s én
meg leszek örvendeztetve, hogy egy porszemmel a kölcsönös szeretetet s
becsülést előmozditottam.

Tordán, 1883. szept. 20-án.

Tisztelettel: Moldován Gergely.


RÓZSÁT BIZTAM…

  Rózsát biztam kis kezedre.
  Feltüzted a kebeledre.
  Három napig ott viselted,
  Mig elfonyadt, elviselted.

  Oh, de hányszor nem szagoltad,
  Meg nem nézted, megcsókoltad.
  S nem mutatád fűnek-fának,
  Hold fényének, napsugárnak.

  Picziny ajkad nem egyszer szólt:
  „Ilyen rózsám egyszer sem volt!
  Ez a szín és ez az illat,
  Elandalit, kábit, izgat“.

  S hogy elfonyadt, hogy elszáradt,
  Meg fogád a kemény szárat,
  És kidobád az utczára,
  A szemétbe és a sárba!

  Kaptál mást és tettél frisset,
  Ez az emlék most is éget;
  Nem gondoltál reám, rája,
  Hogy meghalok ő utánna;


ÁLOM… ÁLOM…

  Álom, álom, kinos álom!
  Felébredek, ki nem állom.
  Testem dermedt, vérem lázban,
  Minden forog e kis házban.

  Álom, álom, édes álom,
  Végy magadhoz, ki nem állom…
  Megfullaszt a szivverésem,
  Ugy kinoznak itt e részen!

  Szivem gyillal, agyam: átok; –
  Napvilágot, mert nem látok.
  Megfulladok; tüdőt: százat;
  Több levegőt: egy világot!

  És aludjam, legyek ébren,
  Mind csak ő áll én előttem;
  Elszegődött, elfelejtett…
  De megette a szivemet.


DE HIDEG…

  De hideg a kezed, hideg,
  Mint a jég, mely tél közepén
  Lefelé csüng, mint furulya,
  Szegényes ház kis ereszén.

  Forró lehet a szerelmed,
  Forró, mint a pirosló tűz,
  Mely a kandalóban pattog,
  S száz alakban játékot űz.

  Édes lehet csókod, édes,
  Mint a méz, a kis köpüben,
  A melynek még zománcza ép,
  És még nem járt semmi kézben.

  Kedves lehet hangod, kedves,
  Mint a holdvilágos éjen,
  A kis fülemile dala,
  Csergő patak közelében.

  Szép vagy te magad egészen;
  Viola; alma az ágon;
  Drága cseppen szép napsugár,
  Szivárvány a felhős tájon.


KIRA.

  Bráila kikötőbe’
  Két csónak kikötve,
  Portékát leraknak,
  Portékát felraknak,
  Kövér szemü buzát,
  Milyent a szem nem lát,
  A dagadó Dunán,
  Le-föl egyre hordván.
  Ki rakodik vajjon?
  Dolgozva oly nagyon?
  Keletről egy arab,
  Fekete, de gazdag;
  Csupasz fején annak
  Hal-pikkelyek vannak.
  Széles a két ajka,
  Véresre dagadva,
  Szeme kimeredve.

  Mig ott lenn dolgoznak,
  Csónakra rakódnak,
  Mit csinál ő vajjon?
  A virágos parton,
  Eszik-iszik egyre,
  Árnyában tölgyfának
  Legyezik az ágak.
  Egy szép lányka jöve,
  Korsót tart kezébe:
  „Károlina drága,
  Kertnek vagy virága,
  Ha követnél engem,
  Jártatnálak szebben,
  Vennék neked nyomban,
  Drága köntösöket, –
  Csak ez illik neked!
  Rajtad beh jól állna,
  Köntös felczifrázva!
  Vennék szép nyak-éket;
  Drágakőből kéket;
  S kisebbet nyakadra,
  Ezüsttel kivarrva!“
  De Kira nevetve
  Mindjárt ezt felelte:
  „Ej te csúf arabja,
  Nem volt eset soh’se,
  Hol esküdött össze
  Holló a gerlével,
  Medve a zergével.
  Kigyó a virággal,
  Felhő a sugárral.“
  A kelet arabja,
  A mint ezt meghalja,
  Gyorsan hozzá szökve,
  Felkapja az ölbe,
  Csónakába dobja,
  Csónakát kioldja,
  Dolgozik lapátja,
  Evez Szulinába.

  A Duna kigyói,
  Braila vitézei,
  Kira fivérei,
  Szaladnak a partra,
  Kirát hangoztatva;
  Az uszásra készek,
  A vizben merészek.
  A midőn felbuknak,
  Kezökben a csónak:
  „Jaj, te bűnös testvér,
  Elátkozott rosz vér!
  Mely halált mond, gyorsan –
  Ohajtnád jobban!
  Hogy világ okozza,
  Vagy sötétség hozza?“
  „Oh drága fivérek!
  Esküszöm tinéktek,
  Esküszöm lelkemre,
  Esküszöm istenre,
  Tiszta vagyok éppen,
  Mint a nap az égen.
  Oh drága fivérek,
  Oh, irgalmat kérek!
  Nincs ok a gyanúra,
  Haragra vagy búra!“

  A Duna kigyói,
  Braila vitézei,
  Kira fivérei,
  Aztán hazatérve,
  Mit csinálnak véle?
  Kötözik karóhoz,
  Kemény tölgykaróhoz;
  S igy alája raknak,
  Száraz tölgyfa-galyat…
  S mit csináltak végre?
  Le is vetkeztetik,
  Kátránynyal megkenik,
  És tüzet rakának,
  Alája a fának,
  És eként szólának:
  „Jaj, te gonosz testvér,
  Elátkozott rosz vér!
  Nem volt eset soh’ se
  Hol esküdött össze
  Holló a gerlével?
  Medve a zergével?
  Kigyó a virággal?
  Felhő a súgárral?
  És a kemény tűzbe,
  Üszök legyen csontod,
  Szén legyen a tested,
  Hogy a csúf arabot
  Szeretni akarod,
  Megszeretni merted!“

  A tüz éled egyre,
  A fák gyulnak rendre,
  Lángok felcsapának,
  Jaj a szegény lánynak.
  Szeme uszik könyben,
  Testét töri szörnyen,
  És eként beszéle:
  „Ti drága fivérek,
  Hármatokat kérlek!
  Testem tűzben lángol,
  Félek a haláltól,
  Bár a láng okozza,
  Vagy sötétség hozza.
  Átok van a lányon,
  Közel van halálom.
  Közeledik gyorsan,
  Senki sem hisz szómban.
  Anyám, anyám lelkem!
  Veszély környez engem.
  Már a tüz ugy éget,
  Ki hoz segitséget?
  Anyám, anyám lelkem!
  Mért is hagysz el engem?
  Hol van a te hazád?
  Hogy repülnék hozzád.“

  A lány reszket szörnyen,
  Vergődik a tüzben,
  Keserüen jajgat,
  Kinosan abajgat,
  Szép fejét lehajtja,
  S a lelkét kiadja.
  Tovább ég a teste,
  Kiégett veresre,
  S fekete lesz nyoma
  Lehull a hus róla,
  Ropognak a csontok,
  Csapkodnak a lángok,
  A füst karikázik,
  A tüz hamvad, vége,
  Por marad helyébe,
  Csak csont s harmu látszik.

  Kira fivérei,
  A Duna kigyói,
  Braila vitézei,
  A csontokat szedik,
  Hamut felemelik,
  Szétszórják a légben,
  S szólanak eképen:
  „Nyeljen el a föld s vész,
  Hordjon el a szélvész,
  Heted-hét országba,
  Hét tengert megjárva.
  S végtelen sik pusztán
  Lelj nyugalmat csupán“.


SÁRGA CSŐRÜ…

  Sárga csőrü kis madárka,
  Mért daloltál távozásra?
  Sárga csőröd bár kihullna,
  Fajod bár ma kipusztulna.
  Vagy nem láttad te e szivbe’
  Szerelmemet lánggal égve?
  Jégdarab a szivem már ma,
  S nincs remény a vidulásra.

  A te édes dalod, hangod,
  Távozásra búsan hangzott;
  El is mentem messzetájra,
  Elmaradt a kis leányka.
  Ámde érted vadász leszek,
  Mikor repülsz, reád lesek,
  Ki lesz adva dalod ára:
  Testedbe egy nyilt bocsátva.


A SZERELEM, A SZERELEM…

  A szerelem, a szerelem,
  Mondjátok meg, miből terem?
  Szellő hozza virágágyból?
  Tündér fonja napsugárból?

  Oh, szerelmet ott ne keress; –
  Férfitől jő, a ki kedves;
  Beszél egyet, tizet, század,
  S a szerelem éled, támad!

  Az unalom, az unalom,
  Mondjátok meg miből vagyon?
  Pénteknapon ördög szövi?
  Vagy csohányból éjjel jő ki?

  Ne keresd itt az unalmat,
  Férfitől jő, a ki hallgat;
  Beszél egyet… hallgat rája,
  Az unalom igy kél lábra.


ANYÁM BÚJA.

  Kristályvizü csergő patak,
  Anyám háza előtt halad,
  Ott folyik az nappal, éjjel,
  Anyám kijő és néz széjjel…

  Kijő anyám s nem lát engem,
  Köny fakad a sötét szemben;
  Könyre fakad, mert hisz látja,
  Hogy a viz a könyem árja.

  Mire a nap nyugvóra száll,
  Kis patak bár kiszáradnál;
  Lenne medred fűben búja,
  Szűnnék talán anyám búja.


A MIRCSESTI LEÁNY.

  „Miért jársz ugy elmélázva,
  A mircsesti szép határba’
          Szép leány, galambom?
  Ládd a berek csupa virág,
  Bűverővel bir a faág,
          Szép leány, galambom!“

  „Eltévesztéd tán az utat,
  A mely Brandus felé mutat
          Szép leány, galambom?
  Vagy kimarjult picziny lábad,
  A mint Persor hegyét másztad,
          Szép leány, galambom?“

  „Oda voltam a berekben
  Harmat csillog sima gyepen,
          Édes bátya, édes!
  Fülmile dalt hallni egyre,
  Friss virágot tűzni mellre,
          Édes bátya, édes.“

  „A berekben sima ágon
  Rigó madár dalol, fájón,
          Szép leány, galambom!
  Elmerengni nem jó rajta,
  Eszét veszti a ki hallja,
          Szép leány, galambom!“

  „Ne tarts tőle… oda jártam,
  A Fánt-tónak nádasában
          Édes bátya, édes!
  És ott vékony nádat törtem,
  A madárra azzal törtem,
          Édes bátya, édes!“

  „Ámde a Fánt nádasában,
  Mérges kigyó ül az árnyban,
          Szép leány, galambom!
  Hogyha lábad nyugodt rajta,
  Azt bizonynyal meg is marta,
          Szép leány, galambom!“

  „Mogyorófák sürüjében,
  Mogyorófa vesszőt téptem,
          Édes bátya, édes.
  A kigyónak azzal mentem,
  A nádasból kikergettem,
          Édes bátya, édes!“

  „Mogyorófák sürüjében,
  Kis pataknak közelében,
          Szép leány, galambom!
  Szép ifjunak áll a háza,
  Tán az ifju meg is láta?
          Szép leány, galambom!“

  „De meg bizony, ráakadtam
  S az ifjunak odaadtam
          Édes bátya, édes!
  A vesszőt s a gyenge nádot,
  Szivemet és a virágot,
          Édes bátya, édes!“


ZÖLD LEVELE…

  Zöld levele fügefának…
  Mért vagy hozzám olyan kemény,
  Ládd, mióta vágyad emészt,
  Még az eszem sincs a helyén.
  Mióta a vágyad emészt,
  Ég a szivem kemény tűzben,
  És bolyongok hegyen, völgyön,
  Még sem szűnik szenvedésem.

  És bolyongok hegyen, völgyön,
  Csupa vágy az élet sorja;
  Sötét szemed, piros ajkad,
  Gondolatim feléd hordja.
  Felejtem az eke szarvát,
  Midőn látlak tánczot járni;
  Ökreimet el-elhagyom,
  Történhetik velük bármi…

  És kedvedért drága lánykám,
  Ökremet befogatnám,
  Összetéve napot, éjjet,
  A világot beszántanám.
  Oh, mert édes a nő hangja,
  Érző szivben tüzet gyujtván,
  Erőt ad és bátorságot,
  Tenni azt, mit a nő kiván.
  Tőlem kérni: nincsen vágyad,
  Ezért emészt ugy a bánat.


A SZÉP POHÁRNOK.

  A Szucsáva vize mellett.
  Szép paloták emelkednek…
  A dús-gazdag Moldovában,
  István vajda udvarában,
  Hosszu asztal van teritve,
  Mind csak bojár ül körülte;
  Esznek, isznak, vigadoznak,
  Nagy kelete van a bornak.

  Egy bojár a társaságból
  Kinéz a ház ablakából; –
  A pohárnok hangját hallja,
  Mily édesen olvad dalba…
  Mily kábitó, – koboz mellett…
  Lángra gyujt sok ifju keblet.
  Elhangzik a dal az éjben
  És a bojár szól eképen:
  „Nagyságos ur! halld mi lágyan
  Ömlik a dal künn az éjben,
  Egy hang rezgi át a léget,
  Soh’ se hallék olyan szépet.
  Kiséri egy ifju kobza;
  Halld! mintha ez nekünk szólna!
  Csak fenyeget folyvást minket,
  Ugyan vajjon ez mit jelent?
  Téged foszt meg koronádtól,
  Vagy minket a bojárságtól?“
  Im az egyik harczfi, Rozul,
  Ülő helyéből megmozdul.
  S reszketvén, mint szélben szálfa,
  Ily szavakat ejt ki szája:
  „Nagyságos ur! István vajda!
  Ne jőjj dühbe e szavakra,
  Kálipod, a szép pohárnok,
  Kit ugy kegyelsz, van is rá ok,
  Egy lányt szeret, mért ne tenné,
  A lány is mért ne szeretné,
  Csak hogy ez a szép leányka,
  Nem más, mint e ház leánya.“

  Bősz harragal szól a vajda:
  „Menj és hozd el ide nyomba,
  Ha találod ugy az ágyba’;
  Hozd el nekem ugy az ágyban;
  Ha találod pongyolába,
  Hozd el nekem pongyolában!“

  Kijött Rozul a szobából,
  Összehivat cselédséget,
  A vajdának parancsából,
  Tartott nekik egy beszédet:
  „A pohárnok Kálipodot,
  Kit szerettek igazában,
  Parancsot a vajda adott,
  Hogy elfogjam a házában.“
  A csatlósok ezek után
  Végig mennek a sok utczán,
  Ott, hol az Izáé háza,
  Gajna Lia palotája,
  Megállott a csapat nyomba.
  Ajtót érve, feszegették.
  De im a szép gazda kilép.
  Rozul bemegy, köszön szépen,
  A háziur illendőképen
  Fogadja őt, bár megdőbben.
  „Pajtásom ne vedd rosz neven,
  Hogy ha tőled azt kérdezem,
  A mióta harczfi lettél,
  Mért, hogy hozzám be nem jöttél?
  Mondd csak nekem, mért vagy itt ma,
  S mért nem vagy a vigalomba’?“
  A kérdezett im igy szólott,
  Megejtvén az illő bókot:
  „A nagy vajda küldött ide.
  Hogy vigyelek eleibe!“
  „Ha a dolog igy áll épen,
  Megkérem a vajdát szépen,
  S aztán téged ép ugy uram,
  Várj egy cseppet nyugalomban,
  Mig magamra ruhát öltök
  S ezzel egy kis időt töltök.“
  „Arra nincsen engedelem,
  A parancsot kell követnem,
  E ruhában – jőjj ki, állj ki,
  A vajda igy óhajt látni,
  Éltem van koczkára téve,
  Ha a jöttöd soká késne.“

  Rozul harczfi ezen szókra,
  Házgazdáját mellen fogta,
  A lépcsőkön lehurczolta.
  A csatlósok egymás után,
  Végig mennek a sok utczán,
  Az örmények utczájában,
  Bámészkodnak ezren, százan;
  A román nők megsiratták,
  Megkönyezték a leánykák, –
  De Rozul csak tovább tolta,
  A sok csatlós körülfogta,
  És elértek nemsokára,
  A nagy vajda lakására.

  Kálipod a mint bemégyen,
  A sok urnak köszön szépen,
  A kik körben ülve, állva,
  Tanácskoznak a vajdával.
  A vajda igy szóla végre:
  „A mit tőled kérdni fogok,
  Ugy felelj, mint áll a dolog…
  Az a dolmány rajtad, mintha
  Az enyémhez hasonlitna?“
  „Igaz uram, ugy van épen!
  A leányod adta nékem;
  A hátamra lányod tette,
  Hogy gyulasszon szerelemre;
  Kenyeredet, sódat ettem,
  Ámde mindezt becsületben.“
  „Pohárnokom! már hisz jól van,
  Hiszek én a tiszta szóban,
  De fejeden az a kucsma,
  Mintha csak az enyim volna.“
  „Igaz uram! ugy van épen!
  A leányod adta nékem!
  A fejemre lányod tette,
  Hogy gyulasszon szerelemre.
  Szerettük is egymást nagyon,
  Ámde tisztán, ime mondom.“
  „Pohárnokom ez is jól van!
  Hiszek én a tiszta szóban;
  Hanem felelj még csak egyre,
  Az egyetlen kérdésemre:
  Gyémánt gyűrüd az ujjadon,
  Felelj, nem az enyém vajjon?“
  „Az ujjamra lányod tette,
  Hogy gyúlasszon szerelemre,
  Szerettük is egymást nagyon,
  Istenemre! tisztán vallom.“

  Azután, hogy kikérdezték,
  A szobából kivezették,
  Bojárjait kérdi rendre,
  Mi a véleményük erre?
  Egyik kéri a kegyelmet,
  Több is szólott még e mellett;
  Mások mondák: „Halált reá!
  Égettessék teste porrá!“
  Az itélet ki van mondva,
  Büntetése: Akasztófa.
  Kálipod az itéletet
  Meghallgatja, de nem remeg;
  Csak az az egy kivánsága,
  Hagyják élni egy órára,
  Adják kobzát a kezébe,
  Ugy szerette életébe;
  Hogy még egyszer, de utolján,
  Rövid dalt verjen ki kobzán.
  Be sem végzi jól a szavát,
  Már is hozzák a kobozzát,
  Kezébe kapá a hangszert,
  S édes hangon dallani kezd.
  A dal áthat erdőn is tul,
  Falevélhez oda simul;
  Annyi bánat szól hangjából,
  Hogy a levél hull az ágról
  És röptében a madárka,
  Hallgatni a dalt megálla.
  A bojárok könyezének,
  Olyan búsan szólt az ének;
  És a gazdag bojár-lányok,
  A sok könytől nem is látnak.
  … Ilona, a vajda lánya,
  Ott zokogott ablakába’;
  Mint a patak folyt a könye,
  Nem volt a ki letörülje.
  És a mint ott áll sirongva,
  Eként szóla szép Ilonka:
  „Szeretőmet elitélték!
  A szivemet széjjeltépték!
  Hogyha viszik a halálra,
  Visznek engem is utána!“
  A mint szólt és a mint hallja,
  Nagy örömmel szól a vajda:
  „Ha szereted s szeret téged –
  Legyen még ma a te férjed!“

  A bojárok, a vitézek,
  Nagy bámulva összenéznek.
  Bólintanak a fejökkel.
  A népet nagy öröm szállja,
  Nagy hangosan ezt kiáltja:
  „Éljen soká István vajda!
  Igazságos az uralma!
  Éljen lánya s ennek férje,
  Legyen nagy a nemzetsége!“


MEGMONDÁM…

  Megmondám, hogy ugy szeretlek,
  Mint napsugárt a rügy, a szem;
  A fénynél és levegőnél,
  Hogy sokkal több vagy te nekem.

  Pedig neked is két szemed,
  Két kis kezed van, mint másnak,
  Csakhogy szemed öl, kezeid
  Felemelnek, porba hánynak.

  Ugy szólsz, mint más, ugy mosolyogsz,
  Csakhogy szavad lesujt, bájol;
  És mosolyod vegyitve áll,
  A világnak száz mosolyából.

  Járni más is jár, ép, mint te,
  De mégis a te járásod:
  Betűirás; a merre jársz,
  Mintha vinnél egy világot.

  Mindenem a te kezedbe
  Önkéntesen volt letéve,
  Szivem, lelkem – egy szavaddal,
  Összezúzva, összetörve.


ILLATJA VAN…

  Illatja van a virágnak,
  Melege a napvilágnak,
  A forrásnak üdesége,
  A bereknek fülmiléjc…
  És a szivnek?… nagyon ritka,
  Melynek nincsen édes titka.

  A sziv édes titkot ha zár,
  Értékesebb, mint egy kincstár;
  Illatosabb, mint a virág,
  Melegebb, mint a napvilág,
  Üdébb minden friss forrásnál,
  Dallosabb a csalogánynál.

  Árnyék nyujthat édes enyhet,
  Virágillat élvezetet,
  A melegre bimbó fakad,
  Csalogánydal el-elragad…
  A szivben, ha titok lángol,
  Felér az egy nagy világgal.


ZÖLD LEVÉL A SZÁRAZ…

  Zöld levél a száraz ágon…
  A sétálást ugy imádom,
  Egy délután ki is mentem,
  Barangolni a szép kertben.
  Találtam is egy leánykát,
  De már ilyet senki se lát…
  Az a teljes nyiló rózsa,
  Mint ő hogyha olyan volna,
  Bizony százszor többet érne,
  De hát igy vajj’ kinek kéne?…
  Láss bokorban üdeséget,
  Nem nyujt annyi édességet.
  A violán, ugy kibontva,
  Nincs, mint rajta, annyi pompa.
  A fejtől a derekáig,
  A csipőtől a bokáig,
  A szájától le a mellig,
  A lábától fel a fejig,
  Soha se látsz annyi szépet,
  Minden tagja égett, fénylett.
  Violából van az ajka,
  Vagy rubinból van kirakva,
  Azon belül? Mit látsz ottan?
  Kis czukorkák állnak sorban…
  Jártam sokat, jártam messze,
  Nem akadtam oly termetre!
  A világot összejártam,
  Olyan kedvest soh’se láttam.
  Az ő uri szép termete
  Szivemet, de megsebezte;
  Ringatozó szép járása,
  Csak siromat meg ne ássa.


LE NEM FEKSZEM…

  Le nem fekszem, nyom az álom,
  Helyt maradok, űz a vágyom;
  Álmos vagyok, ugy ledülnék,
  Üz a vágyam, ugy eltünnék.
  Le nem fekszem, várok egyre,
  Hátha bejő, bár egy perczre.
  Elaludnám… nyom az álom,
  Le nem fekszem, várom, várom,
  Hátha erre lesz az utja,
  Hogy én várom, hátha tudja.

  Végig alszik hosszu éjen,
  Az, a kinek buja nincsen.
  Mindenkinek vagyon álma,
  Mindenki megy, ha jő vágya;
  Csak az enyém nem jő erre,
  Csak ő nem hajt szerelmemre,
  Engem kerül csak az álom,
  Engem maraszt csak a vágyom.


A BETEG HARCZOS.

  Zöld levele gyöngyvirágnak…
  Sok vitézt rejt el az erdő,
  Minden fánál van egy-kettő.
  … A tölgyfánál, ott az utba’
  Deli ifju, hajh! lehulla! –
  Ott hever a tőre, kardja,
  Fejét egy lány ölben tartja…
  Kis lány szeme könybe fullad,
  Sirástól már alig szólhat:
  „Drága ifjam, mi bánt téged?
  Metsző kin, vagy bánat éget?
  Vagy gond szállt meg s üldöz egyre,
  Kétkedel-é szerelmembe’?…
  Hogyha tán a bánat éget:
  Bűverőm nyujt segitséget;
  És szerelmem, hogyha bántna:
  Vizet hozok uj pohárba’!…
  Szenet oltok érvizében;
  Megerősit ölelésem:
  Ajakodon csókom éltet:
  Visszatér majd egészséged.
  Ha gond, vagy kin sujt keményen:
  Szólj csak nékem: megigézem…
  A gyógyvizet kitalálom,
  Ugy eltünik, mint egy álom“.

  „Hű galambom, szived szeret…
  Addsza ide picziny kezed;
  Kezecskédet tedd mellemre,
  Kardcsapástól ejtett sebre.
  Meg is rontott az ut nagyon,
  Füstölő nem segit azon!
  Bűvszereket keress nekem:
  Forróláz a betegségem!“

  A lány ifját megöleli,
  Csókkal, szóval kényezteti;
  Keszkenővel hűs szelet hajt,
  Egy másikkal árnyékot tart…
  Bűvszereit összehordja,
  Szeretőjét kigyógyitja.


LEVÉL, LEVÉL…

  Levél, levél, tölgyfalevél!
  Leszakadtál, hova levél?
  Sebet csak az ágon hagytál,
  Honnan, fájón, leszakadtál!
  Levél, levél, betüs levél!
  Elvivének… hova levél?
  Sebet csak a szivben hagytál,
  Honnan, fájón, kiszakadtál!

  Szél a levélt messzeüzte,
  Elsodorta, összetépte,
  Beteljesült mégis vágya,
  Mégis akadt földön ágya!
  Téged pedig elvivének,
  Puha kézzel eltevének,
  Néma ajkkal olvasának,
  Nem értettek… eldobának.

  Jő a tavasz, ág meggyógyul,
  A sebhelyen rügy kimozdul;
  Friss a hajtás, ujabb vágygyal,
  Reménységgel, álmodással.
  Csak a sebnek nincsen irja,
  Csak a sziv nem hajt ki ujra…
  Elvittél te minden szépet,
  Boldogságot, reménységet.


IFJU ÁLMIM…

  Ifju álmim helyén voltam,
  De már rózsám nem volt ottan;
  Mentem a szél irányába’
  S ráakadtam a sirjára.

  Üde virág diszlett rajta,
  Szép bimbókat akkor hajta;
  Derült nappal, holdas éjjel,
  Játszadozott lengő széllel.

  Nincs már semmim a világon!
  Végórámon, halálágyon,
  De meghagyom átok mellett,
  Itt adjanak egy kis helyet.


A POKOL.

  Arra le tán nem is élnek…
  Nincs napja a magas égnek;
  Sötét mélység mindenfelől,
  A fojtó lég mindent megöl.
  Ott a hegyek tüzet hánynak,
  Hire sincs a puha ágynak.
  Ott a barlang sárkány-fészek,
  Kigyó lakja s gonosz lélek…
  A kapunál senki sincsen,
  Bemehetni rajta ingyen;
  Jó kedvéből mindazáltal,
  Ki se megy a kapun által.
  … Ez a pokol rémes háza,
  Gonosz lélek éjszakája…
  És belül, kik laknak itten?
  – Őrizzen meg a jó isten!
  Benn a kaput ördög őrzi,
  Onnan senki már nem jő ki…
  És kik laknak a mélyiben?
  – Őrizzen meg a jó isten!
  Ott a rosszak lánczra füzve,
  Félig vizben, félig tüzbe’…
  Éhség bántja, szomj emészti,
  Az álomra mi sem készti;
  Minden érben, minden csontban,
  Irtóztató fájdalom van…
  És kik ők a pokol mélyben?
  – Őrizzen meg a jó isten!
  Azok, a kik öltek egyre,
  Szitkot szórva fel a mennyre;
  A ki megcsalt jó barátot,
  Jótevőnek egyre ártott;
  A ki rontott más ház csendjén,
  Undok bünnel megfertőzvén;
  A ki hazudt minden szóra,
  Más vagyonát csalta, lopta…
  S mi van még a pokol-mélyben?
  – Őrizzen meg a jó isten!
  Sok hegy rakva mind egymásra,
  Rút mélységben összehányva;
  Nincsen világ, csakis felhő:
  A nap soha ott fel nem jő;
  Nincsen soha derült kék ég,
  A tűz minden láng nélkül ég;
  A sik mező puszta, sárga,
  Száraz kövek patak-ágyba’ –
  Nincsen madár, virág sincsen,
  Égő parázs, puszta minden,
  – Őrizzen meg a jó isten!


FÜLEMILE…

  Fülemile zöld bokorban,
  Ne átkozódj’, legyek jobban.
  Ne átkozz’ meg, betegágyon,
  Magam be elhagyva látom…
  Oh, mert nekem senkim sincsen,
  A ki szépen rám tekintsen,
  A ki főmet megsimitsa,
  A ki kinom meggyógyitsa;
  A ki várja, a ki lesse:
  Mit kiván a beteg lelke;
  A ki kérdje, hol fáj jobban?
  S nézze meg, hogy szivem dobban?

  Gerle madár az ugaron,
  Ne átkozódj’ olyan nagyon; –
  Ne átkozzál, legyek jobban;
  Hideg a föld lenn a sirban; –
  Mert ládd, nekem senkim sincsen,
  A ki szépen rám tekintsen,
  A ki kérdje: mért halok meg?
  Mi óhaja van lelkemnek?
  Szememet a ki befogja,
  Betegyen a koporsóba…
  S a miért ugy fáj a szivem –
  Nincs ki könyet ejtsen érttem!


ELMEGYEK ÉN…

  Elmegyek én a vásárra,
  Lássam: mi a kakuk ára?
  Ha a kakuk olcsó volna,
  Veszek én is egyet onnan
  Eleresztem a kis kertbe…
  Lesz majd ének reggel, este.
  Erre jőnek majd a lányok,
  Szivesen, a kiket látok;
  És a kedves kakukszóra,
  Mind megállnak majdan sorra.
  Virág-bokor alá bújnak,
  Szerelemről súgnak-búgnak.
  Én meg szépen lábujhegyen,
  Ugy, hogy észre egy se vegyen,
  A kis bokrot, ha elérem,
  El is fogom őket szépen.
  A tilosban, hogy elfogtam,
  Csókot kérek majd zálogban;
  S im egy kakuk szürke tolla,
  Mily sok édes csókot hozna!


AZ ŐRÜLT.

  „Hittem, pedig szentül hittem,
  Hogy te lész a feleségem!“
  „Nem gondoltam soha másra,
  Lelkemet az isten lássa!“
  „Mondtam: ne hordj piros tollat!“
  „Csak kedvedért viselem azt!“
  „Ünnepnapon mentél tánczba
  Nagy czifrán felpántlikázva;
  Piros csizma arcz kifestve –“
  „Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
  „A legények vittek tánczba,
  Te szoknyádat szedéd ránczba,
  Ráborultál a legényre,
  És a táncznak nem volt vége…
  Olyan hévvel lejtél tova,
  Mintha ott se lettem volna;
  S meg forgattak, sokan, rendre…“
  „Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
  „Átnyult a táncz sötét éjbe,
  De még akkor sem volt vége, –
  Minden legény s leány járta,
  Csak én voltam köztük árva;
  Hitét csak a mátkám szegte!“
  „Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
  – Esküdözött, kezdett kérni,
  Hogy nem tudtam hinni néki!…
  Felvettem őt az ölembe,
  Levittem a kicsiny kertbe,
  Rátettem a halmaz fára…
  Megkötöttem a nagy fához;
  – De hiába, hogy kiáltoz!
  És a fát, a mint meggyujtám,
  Terjedt a láng, mint a hullám;
  Füst kavarog, szellő hajtja,
  Most is éget gondolatja…
  Puha melle kezdett égni, –
  Hogy nem tudtam hinni néki!…
  Hallék, a mint egyre lángolt,
  Épületes imádságot,
  Siró sohajt, kérést, fohászt,
  Szemeimbe könyet fakaszt, –
  Oh, de nagyok az ő vétki,
  Hogy nem tudtam hinni néki!…
  Felcsapott a láng az arczba,
  – De szép is volt az ő arcza!
  A mint piros ajka égett,
  Gondolatja most is éget,
  Sulyos átok jött a lángból,
  Tüzes nyelvként felém lángol,
  Meggyujtá a vért az érben,
  Agyvelőmet fenn a főben,
  Látó szemem megvakitja!
  Az átoknak nem volt vége;
  Futni kezdék – utólére;
  Rám tekint, ha visszanézek;
  Lefekszem?… csak olyat érzek.
  Felébreszt, ha elszunyadok –
  … Rám fér, bolond, őrült vagyok!


MIKOR LELKEM…

  Mikor, lelkem, reád néztem,
  Gyakran történt régen, régen; –
  Szemeidet lesütötted,
  Föld göröngyét merőn nézted.

  Midőn megfogám a kezed
  S érzéd, hogy az enyém reszket,
  Mint a rózsa, ugy pirultál,
  Adni hangot, de nem tudtál.

  Midőn elmondottam neked,
  Hogy a szivem érted eped,
  Mint a viasz halvány lettél,
  Néma voltál, szót nem ejtél.

  Mind a ketten egyetérténk,
  S még is egyre szint cserélénk;
  Elsárgultam, midőn látám,
  A halvány pirt a két orczán.

  Már ezeknek vége, vége,
  Boldog napok szép emléke;
  Veszt az élet kecsben, szinben,
  Ha nem forrong vér a szivben.


ANYÁM LELKEM…

  Anyám lelkem, mondd meg: vajjon
  Mért őszültem meg oly nagyon?
  Lelkem nyarat nem is láta
  S mind fehér a hajam szála…
  Megőszültem a szabadban,
  Szép mezőn, vagy erdő aljban
  Őrizve a kecske-nyájat?
  Oh, hisz ebben nincsen bánat!

  Vagy talán a hegyek csucsán
  Játszadozva kis furulyán?
  Játszva éjjel, csendes estve,
  A nap első pirját lesve,
  S ott a hegyek ormán várva,
  Hogy letünjék koronája?
  Vetni aztán virág-ágyat? –
  Oh, hisz ebben sincsen bánat!

  Vagy tán nézve, a mint várja
  Ott a gerlét, hol jő párja?
  És szeretve, mint tán senki,
  Azt, ki akar s tud szeretni; –
  Lesve szavát, szemét, ajkát,
  Látva azt, mit más szem nem lát;
  Kutatva, hogy merre járhat?
  Oh, hisz ebben sincsen bánat!

  S igy szeretve, mint tán senki,
  A nap minden perczét lesni;
  Mérni azt a távolságot,
  A hol engem egyszer várt volt;
  És azóta egyre járni;
  Szép alakját soh’sem látni,
  Nem tudni, hogy ő hol járhat:
  Ez őszitett, ez a bánat!


SZÁNDU LÁNYA.

  Felfelé a Niszter partján,
  Ama fényes palotában,
  Mesebeli tündért láttam; –
  Ama fényes palotába’
  Nem tündér az, Szándu lánya.

  Zöldlevelü almafácska,
  Szándunak volt egy leánya.
  Szép volt, mint a rózsa: estve,
  Dokiczának keresztelve.
  Olyan munkás volt e lányka,
  Hogy a nap nem érte ágyba’ –
  Jókor felkelt, arczát szépen,
  Megmozsdatá harmat-vizben;

  Szent kép előtt imádkozván,
  Tiszta köntöst öltött aztán…
  Tisztitott a palotába’
  Segély nélkül csak magára.
  Aztán korsót vett a kézbe,
  Sietett a folyóvizre,
  És vitt haza tisztavizet,
  Melyet senki sem érintett.
  – A törökök ezt megtudván
  Leskelődtek a lány után.

*

  Másnap felkél a lány ujra,
  Kisiet a nagy folyóra,
  A Niszter folyóhoz érve,
  Nézett fel a folyóvizre.
  S a mint állott, a mint nézett,
  Kinozta egy előérzet…
  Zöldfenyőket, mintha látna,
  Hol mozogva, hol megállva.
  Hol előtte, hol utánna,
  Ámde azok nem is fenyők:
  Hanem csapat gonosz török…

  A lány őket nézte, nézte,
  S a mint tisztán megismerte,
  Hogy az nem a fenyők sorja,
  Hanem gonosz törökcsorda,
  Nagy ijedség szállta nyomba’

  A korsóját földre dobta –
  S haza futott az anyjához.
  „Anyám, anyám, lelkem anyám!
  Mit láttam a folyó partján?
  A törököt… elrabol ma…
  Kedves anyám, ne adj oda.
  Szabadulni hogyan tudjak,
  Mondd meg anyám, hova bujjak?“
  „Eredj lánykám le a kertbe,
  Csipke-bokor árnya fed be;
  Még tovább a galagonya,
  Menhelyet ad, siess oda.
  Hogyha jőnek, meg nem kapnak,
  S a Niszteren elhaladnak.“

*

  Jőtt a török kiabálva:
  „Szándu asszony! hol a lányod?
  Senki olyant még nem látott!“
  „Jó uraim! meghalt régen,
  Eltemetém szegényt mélyen
  Ház előtt, az ablak alatt,
  Feltörve a kemény falat…
  Szép virág volt, nem volt párja…
  Azért vagyok talpig gyászba’.

*

  A sok török kiment tehát
  Felkeresni a lány sirját…
  Az ablaknál ástak, ástak,
  A holttestre nem találtak.
  Felbőszülve visszamentek,
  És az asszonyt elővették,
  Oszlopfához megkötötték, –
  S elkinozták szegényt szörnyen.

  „Szándu asszony! – mondák egyre,
  A mint verték a nőt rendre, –
  Mondd meg nekünk, hol a lányod,
  Senki olyant még nem látott!“
  „Oldjatok fel, szól az asszony!
  Megmondom már, hol a lányom.
  Menjetek csak a kis kertbe,
  Bokor alatt van elrejtve!“

*

  És a lánykát ott meglelték, –
  Kivonszolták, megkötötték,
  Orczájára fátyolt téve,
  Feldobták volt a szekérre.
  Elvágtattak messze, messze!
  A Niszterhez, a mint értek,
  Hallatszik egy fájó ének:
  „Pogány török, gonosz lélek!
  Ellensége kereszténynek!
  Old ki, old ki kezeimet,
  Hogy bontsam ki fürtjeimet,
  Hogy legyintsem két orczámat,
  Hogy elmondjam kis imámat.“
  És a török hajtott erre…

  „Mint töröké, legyen zultán,
  Inkább nyeljen el a hulám!
  Inkább legyek rákok fészke,
  Inkább legyek halak étke…
  Inkább kövön veres rozsda!“
  És a mint ezt eldalolta, –
  Beugrott a nagy folyóba,
  És a hullám elsodorta!

*

  A törökök összefutnak:
  Lent a Nisztert ketté vágták,
  De a leányt nem találták.


MIDŐN OSZTÁK…

  Midőn oszták a szerelmet
  Legeltetém tehenemet,
  Ördög tudja, mint osztatott,
  Mert részembe mi sem jutott.

  Midőn oszták az unalmat,
  Künn voltam az erdő alatt;
  Nem tudom én, hogy osztották?
  Az egészet ide adták!

  El is kerülnek lányok,
  Jó szivvel, a kiket látok;
  Utánnam csak azok járnak,
  A kik vének, vagy nem látnak!


SÁRGA RIGÓ…

  Sárga rigó fiókája,
  Repülj el csak messze tájra;
  Repüld át az erdőt, mezőt; –
  Szeld át gyorsan a világot,
  Mig szereted a világot.
  Szállj bokorba, csermely mellé,
  Vastag árnyék, virág felé,
  Fel az égre, le a földre,
  A mig jut a kedvből többre.
  Mert eljőhet nemsokára,
  A bánatnak éjszakája,
  Bár föld alá menekülj te,
  Nem fordithatsz neki hátat:
  Elér oda is a bánat.


A SZIV VÁGYA.

  A sziv vágya kit nem éget,
  Nem is tudja, mi az élet!
  Nem is tudja, mi az éjjel,
  A holdvilág mikor jő fel;
  Mikor megy le? mi az óra?
  Mi az a percz, mi a hónap?
  Mi az év és mi az idő?

  De ha szeretsz s szived epeszt,
  Olvasod a folyó perczet,
  Megcsinálod majd az órát,
  Órából a napot-éjet,
  Napokból az esztendőket!
  Minden percznek meg van kinja,
  Minden nap az erőt szivja,
  S ha igy élsz egy esztendőbe’
  Kivisznek a temetőbe!


MÉRT TARTOTTÁL…

  Mért tartottál szóval, drága?
  Ha nem voltam neked drága!
  Mért vezettél az oltárhoz,
  Ha most ajkad egyre átkoz!
  Az a sok hang, édes beszéd,
  Mely zavarja a lány eszét,
  Hová lett oly frissen, nyomban?
  – Én az vagyok, a ki voltam.

  Látod most már annak vége,
  Jóvá legyen lelked vétke…
  A szivemet, ha kivájod,
  Talán el lehetne válnod;
  De üldözzél tüzzel, vassal,
  Nem lesz már belőlem angyal; –
  A mit alkotál egy szóval,
  Le nem rontod száz békóval;
  A mit gyujtál könnyüszerrel,
  El nem oltod egy tengerrel.


A NAP ÉS A HOLD.

  Jár a szép nap széjjel-szerte,
  Házassághoz volna kedve.
  Kilencz éven,
  Kilencz ménen,
  Eget földet összejárt ő,
  Mint a nyil és mint a szellő.
  Kilencz lova, mind elfáradt,
  Még sem talált olyan lányat,
  Mint nővére Iliána,
  Iliána Cosinzána!
  Tél közepén üde virág,
  Sötét éjjen fényes világ!
  „Kedves nővér Iliána,
  Iliána Cosinzána,
  Szeressünk mi, oh, ne távozz,
  Hasonlitunk mi egymáshoz,
  Ugy az arczra, mint a hajra,
  Kiejtésre, gondolatra…
  Fényes az én hajam fodra,
  Tied uszik arany porba;
  Az én arczom tüzes, éget,
  Üdeség vesz körül téged“.
  „Mit beszélsz, én jó testvérem?
  Hisz vétkeznénk ezzel szörnyen!
  Nem volt eset arra soh’se,
  Hogy két testvér keljen össze…
  Maradok itt, te maradj fenn,
  Igy rendezte a jó isten!
  … Beborul a szép nap arcza,
  Istenhez megy nagy panaszra.
  Térdet hajtott ő előtte,
  Aztán mondta, aztán kezdte:
  „Szentséges ur, én jó atyám!
  Az az idő elérkezett,
  Hogy én lánynyal fogjak kezet,
  De én olyant nem találtam,
  Mint nővérem Iliána,
  Iliána Cosinzana!“

  Az Ur végig kihallgatta,
  Azután meg kézen fogta;
  Pokolt vele össze járja,
  Ijeszteni akart rája.
  És beviszi őt a mennybe,
  Hátha ehez volna kedve.
  Végre az Ur hangot adott,
  Midőn az Ur szólni kezdett,
  Minden világ ébredezett;
  Mig az egek fényben usztak,
  A fellegek elpusztultak:
  „Te nap, az ég fényes képe!
  Lelkedhez bün nem fért még be,
  A poklokat végig jártad,
  És a mennyet is megláttad.
  Gondolatod most már halljam!“
  „Inkább élve a pokolba, –
  Mint egyedül bujdokolva!
  Legyen enyém Iliána,
  Iliána Cosinzána!“

  Ezzel a nap földre szállott,
  Ilonáig meg sem állott…
  Készül minden menyegzőre,
  Ilona is kész előre!
  Menyasszonyi pántlikával,
  Királynői koronával;
  Rajt’ a köntös nincs kiszőve,
  Drága kőből van kinőve.
  … Mogy ez kész volt, reá nyomba’
  Elmenének a templomba,
  Az esküvő, midőn folyna,
  – Oh, bár meg se történt volna! –
  Égő lámpák kialudnak,
  A harangok meghuzódnak,
  Az angyalok arczot rejtnek,
  A nagy papok térdre esnek!
  Félelem a lányt megszállja,
  Ime egy kéz nyult utánna,
  A magasba felemelte,
  Behajtotta a tengerbe,
  Ezüst habok rá zajongtak! –
  A mint usznék a habokban,
  Aranyháló lön legottan; –
  A nap pedig felszállt erre,
  Napnyugatra tartva egyre,
  És elmerült a tengerbe’, –
  A hol vala Iliána,
  Iliána Cosinzána!

  A szentséges atya erre,
  Nagy a földön, nagy a menybe’! –
  Kezét mártja a habokba,
  És a hálót kirántotta;
  Felhajtotta a nagy égre,
  Ime a hold lett belőle…
  Végre az ur hangot adott;
  Midőn az ur szólni kezdett,
  Még a fűszáll is reszketett,
  A tengerek összefolytak,
  A havasok megmozdultak;
  És sötétség lön a földön.
  „Te nap! az ég fényes képe!
  Lelkedhez bün még nem fére,
  Te Ilána Cosinzána!
  Ám járjatok egymást látva,
  De örökre úgy elválva;
  Nap és éjjel tele vágygyal,
  Szivetekben égő lánggal,
  Lépten-nyomon egymást űzve,
  A kék éget megkerülve,
  A nagy földet melegitve!“


SZÉP NŐ…

  Szép nő, te kert éke
  Mint napsugár fénye!
  S mint eper, oly érett,
  Mondd meg van-e férjed?
  Mert hogyha tán nincsen,
  Ifjad leszek, kincsem;
  Egymás mellé állunk,
  Egymással sétálunk,
  Nyiló virágárban,
  Kis kertünk aljában.
  Csevegünk majd szépen;
  Te jársz az ösvényen,
  Hogy harmat ne érjen,
  Megóvlak a széltől…
  Mint árnyék a testet,
  Ugy követem lépted,
  S elfelejted kincsem,
  Hogy hitvesed nincsen!


HOVÁ MÉGYSZ…

  Hóvá mégysz, te, báránykám?
  – Az erdőre, uracskám!
  – Mit csinálsz ott báránykám?
  – Legelek ott, uracskám
  – Ki vert meg báránykám?
  – Az az erdősz, uracskám!
  – Mivel vert meg, báránykám?
  – Lágy veszszővel, uracskám!
  – És hogy sirtál báránykám?
  – Behehe! jó uracskám!


ZÖLD LEVELÜ ALMAFÁCSKA…

  Zöldlevelü almafácska,
  Elmegyek egy szebb országba…
  Hozok édes bort te néked,
  Sok keleti ékességet,
  Javát, lelkét a gyümölcsnek,
  Hogy győződj meg, hogy szeretlek!
  Hogyha kimégysz ez országból,
  Kérlek, soká ne légy távol!
  Nem tudok én sokat várni…
  Szeretnélek mindig látni!
  Hogyha eljutsz Odobeszkba,
  Soká, kérlek, ne légy oda.
  Ha egy hóig leszesz távol,
  Őrülté tesz majd a távol;
  Mezőn járnék, erdőn kelnék
  Mind egy nevet emlegetnék.
  – Hogyha őszig lennél oda,
  Elhervadnék mint a rózsa.
  Ha egy évig ott maradnál,
  Társul venne majd a halál;
  S ha még tovább lennél oda…
  Jöjj könyezni a siromra…
  Piros virág nyiland rajta,
  Jó szivemből kifakadva!
  A siromhoz fogsz kijárni…
  Égő könytől nem fogsz látni.
  S ha lelkedet adnád oda,
  Nem látsz többé soha, soha!


MIORA.

  A hegy oldalánál,
  A menny kapujánál,
  Ime összejöve,
  Lefelé a völgybe
  Kövér juhnyáj, három,
  Velök három pásztor.
  Az első Moldován,
  Második Ungurán.
  A harmadik Vracsán.
  A második pásztor,
  S a harmadik pásztor,
  Beszélgetnek nagyba,
  Tanácskoznak rajta,
  Ha a nap leszálla,
  Küldjék más világra
  A moldvai pásztort,
  Mert rászedte párszor,
  És szebb is a nyája,
  Kővér a báránya.
  Ügyes ebe, lova,
  Jól kitanitotta!…
  De a szép Miora,
  Ékes gyapja fodra,
  Három napon innen,
  Ugy jajgat szünetlen,
  Nem eszik füvet sem.
  – Kis szőke Miorám,
  Drága kis Miorám!
  Három napon innen,
  Csak jajgatsz szünetlen,
  Nem szeretsz már füvet…
  Tested beteg volna!
  Te drága Miora!
  – A juhnyájt hajtsd össze,
  Ide a fris zöldbe, –
  Mert mienk a jó fű,
  Tietek az árnyék, –
  Drága gazdám, drága,
  Hivd el jó kutyádat!
  Legjobbik kutyádat!
  Az éj el fog jönni.
  Meg akarnak ölni,
  Az erdélyi pásztor,
  És a másik pásztor…
  – Drága, kis báránykám!
  Jövendőlöm talán,
  Hogyha megvan irva,
  Hogy tegyenek sirba,
  Mondd meg nekik tisztán,
  Temessenek ők el,
  Itt valahol közel,
  A tanyán, köztetek,
  Hogy veled lehessek, –
  Ott a hol a halom,
  Ebemet meghallom.
  Mond meg nekik azt is,
  Tegyenek fejfámra,
  Furulyát tölgyfából,
  Öröm jő hangjából;
  Kis furulyát csontból,
  Bánat szól a hangból:
  Bodzafa tilinkót,
  Ez nagy tüzzel sikolt! –
  Ha a szellő támad,
  Közöttük elárad,
  Összejő a nyájam
  És véres könnyekkel,
  Megsirat majd engem. –
  De hogy én meghaltam,
  Ne szóljon az ajkad,
  Mond meg nekik aztán,
  Hogy én összekeltem,
  Hogy én megesküdtem,
  Egy szép királynéval,
  Világ-menyasszonyal.
  Népes esküvőmnél
  Csillag hult az égről.
  A fényes nap s a hold
  Zöld koronát tartott;
  Fenyők: a vőfélyek,
  Nyirfák: a vendégek:
  Papok: a havasok.
  Éneklők: szárnyasok;
  Repdeső madárkák,
  S csillagok a fáklyák…
  De te ha meglátod,
  Utközben találod
  Az édes anyámat,
  Szivében mély bánat –,
  És szemében könynyel,
  Járva szerte-széjjel,
  Mindenkit megkérdve,
  És ekép beszélve:
  – Vajjon ki járt véle,
  A karcsu pásztorral?
  Olyan az ő képe,
  Mint a jó tej fénye,
  És ajkán a bajsza,
  A buza kalásza;
  És hajának fodra,
  A hollónak tolla;
  Égető két szeme,
  A mezőnek szedre;
  Te kedves Miora,
  Könyörülj meg rajta;
  Mond meg neki tisztán,
  Hogy én megesküdtem,
  Hogy összekeltem
  Egy gyönyörü völgyben,
  Szép király-leánynyal.
  S ha te megtalálod,
  Ne mond meg anyámnak,
  Hogy az esküvőmnél,
  Csillag hullt az égről,
  S fenyők a vőfélyek,
  Nyirfák a vendégek,
  Papok a havasok,
  Éneklők, szárnyasok,
  S hogy a kis madárkák
  A fáklyákat tarták!


LENN A ZÖLD ERDŐK…

  Lenn a zöld erdők mentében
  Két csillag támadt az égen,
  De tán azok nem csillagok:
  Fényök bágyadt, nem is ragyog.
  Két nővér az két anyától,
  Két anyától, egy atyától.
  Az egyiknek arcza halvány,
  Lángpiros a másik leány,
  Az egyik sir, jajgat mélyen;
  És a másik mosolyg, nevet,
  Mert nem érez bút szivében…
  A ki mosolyg, ezt hallatja:
  „Ne sirj kedves, kis nővérem!
  Atyám, anyám azt mondotta,
  Téged férjhez adnak nyomba,
  Éjszak felé, messze, messze,
  Hol a háznak nincs eresze, –
  És a napnak nincsen fénye;
  Hol a buza nem is terem,
  A hol nincsen kenyér-falat,
  S a virágon ezüst-harmat;
  Hol a madár nem is dalol,
  Szép éneket reggel, estve;
  Gyümölcs alatt ág nem hajol;
  A hol nincsen piros hajnal,
  Csak is átok, földön, vizen,
  Fán, virágon, levegőben…
  Engem pedig férjhez adnak
  Kelet felé, messze, messze,
  Hol a háznak van eresze;
  A hol a nap szebben ragyog;
  Gazdag kalász a határon,
  Kövér száron kettő, három;
  A hol vagyon kenyér-falat,
  S a virágon ezüst-harmat;
  Hol a madár szebben dalol,
  Szép éneket reggel, estve;
  Gyümölcs alatt az ág hajol…
  A hol vagyon piros hajnal…
  Hol áldás van minden ágon,
  Vizen, földön és virágon…“


A FALEVÉL MIT SEM ÉREZ…

  A falevél mit sem érez –
  Olyan korán adtak férjhez;
  És elvittek oly anyához,
  Ki szüntelen engem átkoz;
  A csalogány nincs felkelve,
  S a hajnalpir elterjedve,
  Már elküld az aratóba,
  Férjem nélkül, a mostoha!
  Látom, miként jő a nap fel,
  S egy kis madárt, mint repül el,
  Rárepült a barázdámra,
  S dalolt lelkem fájdalmára…
  Hallgas, hallgas, gerle-madár!
  Ne énekelj, hallgas el már,
  Inkább irj egy kis levelet,
  Egy pár sorból, csak rövidet,
  Hogy elküldjem jó anyámnak,
  Hadd, hogy hiddje, hadd, hogy lássa,
  Mily szomoru az ő lánya,
  Mily fekete az én szivem,
  Mint a sár a falu végen,
  Mit a szekér tapos össze,
  A falunak sok juhnyája.
  S a királynak katonája.


SOKAT FAGGAT…

  Sokat faggat érző szivem…
  Gyakran kérdez, mi fáj nékem?
  S én esküszöm egyre-másra…
  Nincsen gondom senki másra!
  De hát van lény a föld hátán,
  Mely ne vágyjék egy név után?
  Hogy egy szivet ne szeressen?
  A miként én, árva lelkem!

  … De megintém kis szivemet,
  Ne faggason, hogyha szeret, –
  Mert ha égek, ha nem égek,
  Nem mondhatom mindenkinek;
  Ha szeretek hiven, nagyon,
  Egy falunak nem mondhatom…
  – Az áldott nap fenn az égen,
  Megesküszik százszor értem;
  De már aztán a teli hold,

  Soha értem nem állna jót!
  Az estve is látott engem,
  Mit csináltam? hová mentem?
  Az ő halvány világánál,
  Rózsám kertje ajtajánál,
  Lovam kantárszárát fogva,
  Szép rózsámat átkarolva…
  – Csak a hold s egy csillag tudja,
  Kis szivemben hány az óra!


SZÉP TAVASZSZAL…

  Szép tavaszszal, május felé
  Megindultam a menny felé,
  A mennyország be volt zárva,
  Egy tövisből volt a zárja…
  Oda léptem és eltörtem,
  S mindjárt is a mennybe léptem.

  Azonban a mennyországban
  Én jóformán meg se álltam, –
  Nem ülhettem ott sokáig,
  A sok papi olvasástól,
  A koldusok lármájától,
  A sok kigyó-sziszegéstől
  És a vadak hidegétől.


A MAROS NAGY…

  A Maros nagy, elzúg halad,
  Búbánatom el nem marad.

  A Maros nagy, lassul, enged,
  Búbánatom nem ád enyhet.

  Sirok, de senki sem látja,
  A bánat szivemet bántja.

  Sirok, de senki sem hallja,
  A bánat jajom visszhangja!


SOK LEÁNYNAK…

  Sok leánynak uram, uram!
  Ne adj uram egészséget!
  Megcsufoltak, tönkretettek,
  Nincs már bennem egy csepp élet.
  Két szememet nem bántották,
  – Igaz, igaz, mit beszélek!
  Ebből látszik, tisztán látszik,
  Talán bennök is van lélek!?
  Nem bántották két szememet,
  Meghagyták két mécsvilágnak,
  Hogy ne essem kertelésnek,
  Hogy ne verjem magam oda,
  Ajtajához jó anyámnak!


A GALACZI VÁSÁR.

  Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
  Csütörtökön, e szép napon,
  Hires vásár van Galaczon.
  … Mosolyg az asszony kilépve,
  Ha bejön, köny ül szemébe.
  – Mi dolog az hites társam,
  Mondd csak, mért mégysz ki nevetve,
  S ha bejösz, köny ül szemedbe?…
  – Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
  Csütörtökön, e szép napon,
  Hires vásár van Galaczon.
  Mindenki hajt ökröt, juhot;
  Az én dolgom csak nem halad…
  Csak nekem nincs a mit hajtsak.
  – Ne vedd számba, kedves férjem,
  Felöltözöm én is szépen,
  Alól, mint az urnők szoktak,
  S arczom olyan ékes lészen,
  Mint a nap a magas égen!

  A szép asszonyt fogva kézen,
  Indulásra voltak készen.
  … Összejárták a szép vásárt.
  Mindenkinek helyét, sátrát,
  S leültek a sátrak végén,
  Vizet ittak, megpihenvén.
  Jön egy czigány, mint a holló,
  – Eladod tán ezt a szép nőt?
  – Nem tarthatom eladom őt…
  De nem azért, mert rest, tunya,
  S férje mellett magát unja;
  Hanem anyám faggat engem,
  Oly szegény nőt, hogy vehettem!
  – Hogy adod el? mi az ára? –
  – Száz öt lé, meg annyi apró,
  Egy kendőbe leszámlálva,
  Annyi rézpénzt hozzátéve:
  Azt hiszem, hogy nem lesz drága…
  … Köpenyét a földre tárta,
  És a készpénzt leszámlálta.
  – Vén czigány! mit adsz pénzt érttem?
  Nem élnél te soha vélem…

  Vitte tovább a szép asszonyt…
  Összejárták a nagy vásárt,
  Mindenkinek helyét, sátrát,
  S leültek a sátrak végén,
  Vizet ittak, megpihenvén.

  S ime jött egy deli hadfi,
  – Eladod tán ezt a szép nőt?
  – Nem tarthatom, – eladom őt…
  De nem azért, mert rest, tunya,
  S férje mellett magát unja,
  Hannem anyám faggat engem,
  Oly szegény nőt, hogy vehettem? –
  – Hogy adod el, mi az ára?
  – Száz öt lé, meg annyi apró,
  Egy kendőbe leszámlálva,
  Annyi rézpénzt hozzátéve.
  Azt hiszem, hogy nem lesz drága!
  … Köpenyét a földre tárta
  És a készpénzt leszámlálta.

  A szép asszonyt kézen fogta,
  S beültek egy fogadóba.
  Három napig ettek, ittak,
  De egymásról mit se tudtak:
  Ki micsoda, hová való? –
  És a hadfi igy beszéle:
  – Eszünk, iszunk három napja,
  De közülünk egy sem tudja:
  Ki micsoda, hová való?
  – Nevem Anna, – a „bán“ lánya,
  Hátszeg-vidék királyának
  Oldalágon unokája.
  És a hadfi igy beszéle:
  – Fia vagyok én a „bán“-nak,
  Nevem János, unokája
  Hátszeg-vidék királyának…
  S im, megtudták, hogy testvérek…
  S kézenfogva a szép asszonyt,
  Visszavitte őt férjének…
  – Itt van hölgyed, sógor lelkem,
  Ne árulgasd, – kimélj engem;
  Hogy ha ujra elfogy pénzed,
  Teletöltöm én erszényed,
  – Egy csókért, a mit nőd adott,
  Ad a pap is bocsánatot.


GRUIA.

  … Az országot tüzzel-vassal
  Három izben összedulta,
  Novák vitéz fia Gruia!
  – Gruia, Gruia, édes fiam,
  Hadd az italt, hadd az álmot,
  Rajtad ezek vernek lánczot, –
  Kerüld el a korcsmákat,
  Felejtsd el a sok babákat.
  Annak a ki nappal-éjjel,
  Tivornyázik szerte-széjjel,
  És az üdvöt borban, lányban
  Keresi csak és találja –
  Üres lesz a tarisznyája…
  Add sisakod két ökörér’,
  A pallosod még kettőt ér…
  Gruia, Gruia, édes fiam!
  Ugyan mondd meg milelt téged?
  A nősűlés vágya éget?
  – A nősülés nem bánt engem,
  Belgrád felé szállna lelkem!
  – Gruia, Gruia, édes fiam,
  Járj a merre neked tetszik,
  Tégy azt, a mit akarsz, tetszik,
  Csak kerüld a korcsomákat.
  Bort ne igyál, lányt ne szeress,
  Bortól, leánytól rettegj, reszkess…
  Ne lépj Belgrád városába,
  Belgrád vára szép a szemnek,
  Van sok pénze, katonája.
  Felült Gruia a lovára,
  Előtte állt Belgrád vára;
  Nem figyelt az atya-szóra,
  Bement, betért vacsorára
  A királyi fogadóba.
  – Korcsmárosné, ha nem bánod
  Bort előmbe, drága lélek,
  Megfizetem hogyha élek.
  … Meg is ivott három vedret,
  Három után kért még hetvent, –
  Elprédált már három hordót,
  Fizetésre nem is gondolt.
  A csaplárné ölt azonnal
  Piros czizmát a lábára,
  Fehér szoknyát derekára,
  El is indult, elment nyomba’
  Elérte a király házát
  Nem telt bele tán egy óra.
  – Korcsmárosné, virágszálom!
  A mióta szolgálsz engem,
  Három éve lesz a nyáron;
  És te mégis soha, soha,
  Nem is gondolsz az adóra!
  – Oh, felséges nagy királyom!
  Haragodat immár látom;
  Nem fizetni adót jöttem…
  A tegnap igy este tájba
  Beszállott volt egy erdélyi,
  A királyi korcsomába. –
  S ezt mondotta első szóra:
  – Korcsmárosné, ha nem bánod!
  Bort előmbe drága lélek,
  Megfizetem, hogyha élek.
  Meg is ivott három vedret,
  Három után kért még hetvent;
  Elprédált már három hordót,
  Fizetésre nem is gondolt. –
  – Korcsmárosné, virágszálom!
  Hü vagy hozzám immár látom!
  Hanem az, ki este tájba,
  Beült az én kocsomámba,
  Nem más, mint a vitéz Gruia,
  Ez országot tüzzel-vassal,
  Három izben összedulta…
  Hanem étesd, itasd ingyen,
  Szép szemedbe, hadd tekintsen.
  Gruia magát le is itta.
  Ezt a török meg is tudta, –
  Megfogták és megkötötték
  Uj szijjúval, uj kötéllel;
  Hét sing vassal és egy féllel,
  Térdig vasra, lánczra verték.
  El is vitték onnan nyomba,
  Oda, hol a török császár
  A rabokat tartni szokta, –
  S mint felébredt est tájba,’
  Magát térdig vasban látta.
  … Betelt Isten akaratja…
  Messzetájról repült rája
  Holló madár fiókája.
  – Holló madár fiókája!
  Orrod hamar de megérzi,
  Hogy van veszni való férfi…
  Ide jöttél sebes szárnyon,
  Tüskén, bokron vizen, árkon,
  Tán husomat, hogy megedd,
  Tán véremet, hogy megidd,
  S életemet hogy elvidd!?
  – Gruia, Gruia, Novák fia!
  Sem megenni lágy husodat,
  Sem meginni szép véredet,
  Sem elvinni életedet,
  Jöttem ide sebes szárnyon
  Tüskén, bokron, vizen, árkon, –
  Atyád küldött engem, mintha
  Balsorsodat tudta volna. –
  – Holló madár fiókája!
  Azt izenem jó atyámnak,
  Fia vagyok a halálnak;
  Hanem mégis arra kérem,
  Öltözzék fel, dúsan, szépen,
  Kapja fel a buzogányát,
  Nyergelje meg azt a sárga
  Ifjukori paripáját.
  … Betelt Isten akaratja, –
  Holló madár sebes szárnyon
  Repül, repül messze tájon.
  Novák ezen gonosz hirre,
  Dusan szépen felöltözve,
  Felkapta nagy buzogányát,
  Felnyergelte azt a sárga
  Ifjukori paripáját. –
  Meg sem állott Belgrád-várig
  A királyi korcsomáig.
  S a mint Novák közeljára,
  Lova nyeritő hangjára
  Gruia tisztul a sok láncztól!
  – Gruia, Gruia, édes fiam!
  A két oldal-szárnyat törjed
  Hadd számomra a középet.
  – S fordult Novák dühvel jobbra;
  Hullt a török mint a gomba,
  Fordult balra s egy csapása,
  Száz töröknek sirját ássa!
  – Vágjunk, fiam, a mit vágunk,
  Hagyjunk egyet hirmondónak;
  S nézzünk széjjel, hol a lányunk,
  Ilonádat vigyük haza,
  Mert szeretőd, s szeret téged,
  Legyen is a feleséged.


A KORCSMÁKAT…

  A korcsmákat, az ut mellett,
  Nem csinálták bolondságból,
  De csinálták okosságból…
  Sok embernek sok a gondja,
  Sok embernek szivét, lelkét
  Súlyos bánat fekszi, nyomja.
  Betér… iszik, és a gondja,
  A bánatja, oszlik nyomba.


GYÓNNI MENTEM…

  Gyónni mentem én is egyszer,
  Rózsámat a mezőn lelém,
  Mit sugott? de én a gyónást
  Isten ugyse’ elfelejtém!


ÉLETEM VIRÁGA…

  Életem virága,
  Mit fáradsz hiába?
  Anyám nem ad hozzád!
  Mert anyám megtudta,
  Hogy kitől, nem mondta:
  Hogy van neked otthon,
  Sok tehened bornyas,
  Sok szép juhad gyapjas,
  Fonni kell majd s fejni,
  Sok dolgom fog lenni.

  – Ilona szép lányom,
  Üdvöm és világom!
  Jősz-e hozzám nőül?
  Kedved ha lesz fejni,
  Kis kezed fog fejni.
  A mi megmaradna,
  Bornyamnak maradna!
  Kedved ha lesz fonni,
  Szerzek neked nyomba
  Rokkát diófából,
  Orsót ezüstszálból.

  – Életem virága,
  Mit fáradsz hiába?
  Anyám nem ad hozzád,
  Mert anyám megtudta,
  Hogy kitől, nem mondta:
  Hogy a belső házba,
  Gyolcsból készült inggel
  Tele van hét láda.
  És azt a szabadban,
  A tiszta patakban,
  – Szekeren kitólni –
  Kell majd kisujkolni,

  – Ilona! szép lányom,
  Üdvöm és világom!
  Ha akarsz sujkolni,
  Ott künn a szabadban,
  Szerzek neked sujkot,
  Szépet, kőrisfából,
  A nyele lágy fából –
  Mosni fogsz, a mennyit,
  És a többit rendre –
  – Mély a patak medre –
  Ereszd a haboknak.

  – Életem virága,
  Mit fáradsz hiába?
  Anyám nem ad hozzád!
  S én nem megyek hozzád;
  És előled, leszek
  Virág a határon,
  Harmat a virágon.

  – Ilona! szép lányom,
  Üdvöm és világom!
  Én meg, leszek pásztor,
  Báránybőr sipkával,
  S leszakasztalak,
  Reá akgatlak,
  Haza viszlek s leszesz,
  Jó anyámnak lánya,
  Ékesség a házba!


NINCSEN ÖRÖM…

  Nincsen öröm üröm nélkül,
  Nincs szerelem bánat nélkül…
  Patakként foly drága könyem,
  És a bánat, a búbánat
  A lelkem gyötri szörnyen.
  … Midőn elment, igy biztatott:
  – Mint a többit, ha elmentem,
  Elfelejtesz százszor engem!

  … Akkor foglak felejteni,
  Hogyha a föld lesz csillagos,
  És fenn az ég tüskés, bokros;
  Ha az ember szárnyat öltve,
  A felhőket járja össze;
  És a madár a világot,
  Gyalog járja vesztve szárnyat;
  Ha a világ felfordulna…
  A szerelem a szivemből
  Nem pusztul ki soha, soha!

  De jöjjenek szentelt papok,
  Kik kezében kereszt ragyog,
  S legyen bármily szent az ének,
  Legyen bármily szent az ima,
  Hő szerelmem a szivemből,
  Nem pusztul ki soha, soha!

  És hozzanak kuruzslókat,
  Kik kezében a kő olvad;
  De szedjenek százegy fáról
  Famagokat, – és hozzanak
  Gyógyfüveket hét határról;
  Füves vizben füröszszenek,
  Famagokkal füstöljenek, –
  S legyen bármily szent az ének,
  Legyen bármily szent az ima,
  Hő szerelmem a szivemből
  Nem pusztul ki soha, soha!


ERDÉLYI ANNA.

  Barna kövü oszlop alól
  Igy kiált Erdélyi Anna:
  – Végy el engem, végy el szentem! –
  – Nem veszlek én el tégedet,
  Mig a te kis testvéredet,
  A kis hős, bár még fiatal,
  Meg nem ölöd méreg által.
  Viselete s minden szava
  Kitünőbb, mint az enyém, ma. –
  – Megmérgezném, de hát mivel? –
  – Egy szentséges vasárnapon,
  Ha a pap templomban vagyon,
  Menj házatok kis kertjébe,
  Ott egy csohány kis bokrában
  Lelsz egy kigyót, csúfat élve.
  A pikkelye aranyszinü,
  Tajték foly a csúf szájából,
  Méreg csepeg a farkából…
  Végy egy pohárt s támaszd hozzá,
  És a mérget fogd fel benne,
  Testvéredet öld meg vele.
  Kaszálóból haza, ha jön,
  Add: ígyék hogy erősbüljön,
  Hogy ha jön a forgatásból:
  Add, hogy igyék szomjuságból…
  S a mint haza megérkezett,
  Anna ép ugy cselekedett.
  – Igyál, igyál öcsém, lelkem!
  Piros bor ez, szép Brassóból
  A te kedves barátodtól.
  Ajakához nem is tette,
  S már a méreg meggyult benne!

  Másodszor is kiált Anna:
  – Végy el engem, végy el szentem! –
  A mint mondád, ugy van minden.
  – Bizony lelkem, el nem veszlek,
  Mert ha reám megharagszol,
  Ezt teszed majd, hejh, tudom jól.


A GYŰRÜ ÉS A KESZKENŐ.


I.

  Volt egyszer egy királyfiu,
  Súgár, magas, erős fiu,
  Mint a fenyő az erdőben,
  Ott a havas tetejében.
  Meg is nősült, mert ő látott
  Egy falusi szép virágot;
  Román lányka, szelid lányka,
  Minden szomszéd előtt drága.
  Az ő arcza vonzó, édes
  És a teste gyönge, kényes,
  Mint a mező violája,
  Uszva a nap sugarába’.
  Levél jő és el kell menni
  Katonának is kell lenni.
  Megszorul a szivnek mélye
  És az ifju igy beszéle:

  – Drága nőm, oh drága lelkem!
  Itt a levél, el kell mennem,
  Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra,
  Nézd meg sokszor, nézd meg ujra;
  Ha e gyűrüt rozsda éri,
  A te férjed nem fog élni.
  – Búban hagyod ifju nődet?
  Vedd magadhoz keszkenőmet,
  Aranyos a szegély rajta,
  Az arany, ha majd elolvad,
  Drága nőd is meg lesz halva.


II.

  Felült sárga ménlovára,
  Elszáguldott messze tájra;
  De egy erdő közepében,
  Hol a patak folyik csöndben,
  Ime, hamar nagy tüz támad,
  Szilaj dühe ki nem fárad.
  S keze a kebelre ére,
  Rátekint a keszkenőre,
  S szive csakhogy meg nem hasad.

  – Kedveseim, hű bajtársak!
  Itt az idő hogy megálljak.
  E zöld fának árnyékába’,
  Enyhül az ut fáradsága…
  Buzogányom, zöld asztalon,
  Otthon hagytam, visszatérek,
  Hiszen korán visszaérek.
  Visszatért s a mint ment volna,
  Ráakadt egy utazóra.

  – Jó napot! – szólt ő hozzája –
  Mi hir van e szép hazába’?

  – Hirt ha akarsz tudni, uram,
  Kedves lehet másra nézve,
  De tégedet bánat ére;
  Atyád tábort hivott össze,
  S mig rátalált ifju nődre,
  Rommá tette ez országot…
  És szép nődet be is dobta,
  Nézd ott… ama tiszta tóba…

  – Itt a lovam, a szép sárga,
  Vezesd apám udvarába;
  Ha megkérdi, hová lettem,
  Mondd meg neki, útra keltem,
  Fölfelé itt a tó partján…
  Csend honol a tiszta tóban,
  Feleségem vár rám ottan.


III.

  Atyja tábort hivott össze,
  Kiszárad a mély tó vize…
  Aranyszinü lágy iszapon
  Rátalál a két ifjúra.
  Egymásba van kezük fonva…
  Arczuk szelid, olyan sima,
  Mintha bennük élet volna.
  A királyt mély bánat szállja,
  Selyem közé bepólálja
  És beviszi a templomba,
  Elhelyezi koporsókba.
  A királyok szép nyugágya,
  Latin betü vésve rája.
  A szép ifjut elhelyezte
  Az oltárhoz napkeletre;
  És a nőt a sekrestyébe,
  Hová a nap estve ére…
  S tudod mi lett az ifjuból?
  Zöld levelü fenyő fája,
  A templomra hajolt ága!
  Futóvirág lett a nőből,
  Mely kikelt a kemény kőből,
  Reggel kelt ki, és már estve
  Össze vala ölelkezve
  Templomtetőn a fenyővel.

* * *

  Oh! ég dörögj s sujtsad agyon,
  Kiben olyan rosz sziv vagyon,
  Hogy megront egy hű szerelmet,
  Pusztává tesz két életet!


NYILÓ VIRÁG…

  Nyiló virág zöld fa alatt…
  Ugy szeretnék, de nem szabad.
  Itt a szivben sok a kincsem,
  Van szeretőm és még sincsen.

  Ugy szeretnék, de nem szabad…
  Gyengébb vagyok, mint a harmat;
  Titkos tüzem pusztit szörnyen,
  Meg is ől tán szenvedésem.

  Van szeretőm és még sincsen,
  Nem szabad, hogy rám tekintsen;
  Nem szabad, hogy felsohajtson,
  Hogy engemet megohajtson.

  A ki mást ront, vedd el uram,
  Nyugodalmát az ágyából,
  Hogy ne legyen nyugovása,
  Puha ágyban álmodása!


HOGYHA VAGYOK…

  Ide-oda már egy éve,
  Hogy valamit mondnom kéne,
  Hordom azóta a lángot,
  Élvezem a boldogságot.

  Hogyha vagyok veled szembe,
  Semmi sem jut az eszembe.
  De azt érzem, tudom, látom,
  Hogy te vagy az én világom.


MIG A LEÁNY…

  Mig a leány nagy-lány kort él,
  Szép hajával játszik a szél,
  És nem tudja, mi a bánat…
  De ha a lány férjhez megy, már
  Kalitkában elzárt madár, –
  Akkor tudja, mi a bánat.

  Istenem! az én arczom,
  Nem gondoltam, hogy köny folyjon…
  De nem gondolok a könynyel,
  Mert letörlöm keszkenőmmel, –
  Sajnálom két szép orczámat,
  Hogy elhervasztja a bánat.


SZÜRKE TOLLU…

  „Szürke tollu kakuk madár,
  Szépen dalolsz, ha itt a nyár!
  Eltartalak piros borral,
  Szép buzából lágy czipóval;
  Leszesz lelkem drágasága:
  Csak jőjj s dalolj palotámba’.“
  »Méreg legyen hordód leve,
  Czipódat a penész egye;
  Inkább szállok ágról-ágra:
  Ez lelkemnek szabadsága!«


A SÓLYOM ÉS A SZEDERVIRÁG

  Egykor a sólyom leszálla
  A havasi fenyőfára.
  Merőn tekint fel a napba,
  Szárnyaival csattogtatva.
  Lenn a fenyőfa tövében
  Szedervirág nyilik szépen,
  Napvilágra nincs szüksége,
  Oda simul a fatőre.
  – Jó illatu virágocska,
  Én vagyok az erdők sólyma;
  Ki az árnyból, napvilágra,
  Hadd tekintsek szép orczádra!
  Szeretnélek szárnyra venni,
  S a világba elrepitni;
  Járni veled napsugárban,
  A nap körül, a fényárban.
  Virágoznál velem, nálam,
  A nap körül a fényárban.
  – Sólyom madár, szép szólással!
  Mindenki bir hivatással.
  Te birsz sebesröptü szárnynyal,
  Én enyelgek itt az árnynyal;
  Te fenröpülsz a magasban,
  Én világom itt alant van;
  Szárnyaiddal játszik a szél,
  Én virágzom a fatőnél.
  Menj csak el, ne bolygasd álmom’.
  Elfér benne: nagy a világ –
  Egy sólyom s egy szedervirág!


A HÁROM RABLÓ.

  Megy az uton legény, három,
  Erdély fia mind a három;
  Három ménen Moldovából,
  Facsebrekkel a Szilágyból.
  … Összejárták a világot,
  Dultak, a mit szemök látott.
  – Többek közt igy este tájba’
  Beülének egy csárdába,
  A királyi korcsomába.

  – Csaplárosné, virágszálom!
  Van vendéged ime három…
  Bort mindenik asztalára,
  Megfizetjük, mi az ára?
  … Három nap és három éjjel,
  Épen három átalagot
  S három hordót vertek széjjel.
  S ha az asszony árát kérte,
  Gúnyolódtak egyre véle.
  Elrémült e tolvajságra,
  Tolvajságra, prédaságra;
  S ládájából öltött nyomba,
  Fehér szoknyát derekára,
  Piros csizmát a lábára;
  Fekete volt főkötője,
  Fekete a hajban tője…
  S elindult az asszony nyomba’,
  Elérte a király házát,
  Nem telt bele tán egy óra.
  Letérdelt a király előtt
  És könyörgött, kulcsolt kézzel,
  Hallgassa ki a király őt…
  – Korcsmárosné, rózsaszálom!
  Mondd meg, mi bajodot látom?
  Nincs tán több bor a hordóban?
  Vagy a gyertyád van fogyóban?

  – A borod is, a gyertyád is
  Mind elfogyott, drága uram!
  Mert hozzám jött legény, három,
  Erdély fia mind a három,
  Három ménen Moldovából,
  Facsebrekkel a Szilágyból;
  Három nap és három éjjel
  Épen három átalagot
  S három hordót vertek széjjel.
  S ha talán az árát kértem,
  Gúnyolódtak egyre vélem.

  – Menj békével, térj csak vissza,
  A boromat a pinczéből
  Ez a három mind megissza.
  Jól ismerem mind a hármat,
  Arczaikat most is látom:
  Hegedüssel Mircsát, Topreát,
  Utonálló mind a három.
  Hisz hozzám is eljövének,
  Körülvettek bár legények,
  S bár üldözték – mind hiában!
  Menekültek a vásárba;
  S a vásár hol legszebb vala,
  Elvonultak mind rabolva;
  A sátrakat felperzselték,
  – Hajamat is megtépdesték.


MOGOS.

  Bukarest szép városába’
  Hét férfiu jár állingálva.
  Nem győzi az ember nézni,
  Sárkány-szülött e hét férfi, –
  Mintha hét fenyőszál volna,
  Mind a hét Mogos sógorja…
  Ott a tágas utcza végen,
  Nézve át a járó népen –
  Várják drága nővérüket,
  S nővérüknek hites társát,
  Mogost, a ki szép és gazdag,
  Jó élczei mindig vannak.
  Az árnyékba leülének,
  Esznek, isznak, szól az ének, –
  A kulacs is járja rendre,
  Öt veder s egy oka benne;
  A belgrádi vedret értve,
  Király által erősitve.
  A nagyobbik feláll közben,
  – Mert habár nagy, esze nincsen, –
  Lenéz messze, le az utra,
  S rekedt hangon imigy szóla:
  – Látjátok őt, mint én látom,
  Ott jő Mogos, jő lóháton…
  Ott jő Mogos, mint egy sárkány,
  Ugy ül lován, a szép sárgán.
  Mind felállnak a testvérek,
  A mezőkön által néznek,
  S ime, látták szinről-szinre,
  Mint jő Mogos lovát ütve…
  – Jó napot ti hét testvérek,
  Mint hét szála a fenyőnek!
  – Fogadj Isten, sógor uram!
  Hogy ma megjősz, nem is tudtam.
  De hol van a feleséged?
  A nővérünk mért nem követ?
  Vagy a midőn hozzánk jöttél,
  Midőn Stancát nőül vetted,
  Arról is megfelejtkeztél,
  Hogy elhozd egy télen hétszer,
  Mert ilyenkor több az ünnep;
  Nyáron által csak is négyszer,
  Mert ilyenkor nincs sok ünnep!
  – Arról meg nem felejtkeztem,
  Midőn Stancát nőül vettem,
  Most is vele keltem utra,
  Hogy elhozzam vigalomba, –
  De utközben, puszta uton,
  Török, tatár értek utól,
  És elvitték fele utról…
  – Nővérünket elragadták?
  És te Mogos megszaladtál?
  Nem volt erő a szivedbe’
  A törökkel szállni szembe?
  S nem üldözted hét éven át,
  Hogy leöld a török, tatárt?
  Halj meg tehát elátkozva!
  Nem volt ugy elrendelve, hogy
  E fiuknak légy sógorja!
  Kik Stancával mind testvérek,
  Mint hét szála a fenyőnek.

  Tűzbe jőnek, lángra gyúlnak,
  A pallósok messze nyulnak…
  E közben az idősb testvér
  – Ennek esze poltrát sem ér –
  A nagy pallóst megforgatja,
  S vele Mogost meghajitja,
  De a pallós nem ért szivbe,
  Suhogott a levegőbe;
  Megütődve egy kőfalba,
  Onnan ismét megfordula,
  S Mogos mellett le is esett;
  Leesett a puha földre,
  S markolatig ment a földbe…
  A kisebbik is felálla,
  – Kicsiny, de nagy bátorsága –
  A pallósát megforgatja,
  S vele Mogost meghajitja,
  Szivéig ért markolatja…

  De ki jöhet amott szembe,
  Nem is hisznek már a szemnek!
  Egy taliga mozog elől,
  Kiczifrázva kivül-belől, –
  Tizenkét öszvér befogva,
  A sörényük jól befonva.
  A nővérük ott ül benne,
  Egészségnek örvendezve.
  – Jó napot ti hét testvérek,
  Mint hét szála a fenyőnek!
  A sógortok hol van? halljam!
  Drága férjem köztetek van?
  – Elküldöttük a pokolba,
  Szivébe hét pallóst nyomva…
  Nem érdemes, hogy itt éljen,
  Hogy közöttünk még beszéljen,
  A kinek nincs bátorsága,
  Hogy a török utját állja,
  És megvédje drága nejét!…
  – Mit tettetek? jaj én nékem,
  Mogos tréfált jó kedvében,
  Midőn rólam szólt eképpen!
  Alig, hogy a nő igy szólott,
  Szemeiből a köny csorgott…
  Mogos mellé hullt a földre,
  Két karjával átölelte –
  Drága szókat ott rebegvén,
  Férje testén mult ki szegény…
  Ott a tágas utcza végén
  Annyi ember búsan nézvén.


PÉTER.

  Tova, messze, a hegy alatt,
  Hol a zugó csermely fakad, –
  Égő tűznél, néma éjben,
  Éjfél tájban, vajj’ ki légyen…
  Péter vasal hátas lovat,
  Szép patkóval, sárga rézből,
  Jó szegekkel, lágy ezüstből. –
  De hát ki ül Péter mellett?
  … Péter anyja, öreg asszony,
  Foly a köny a ránczos arczon,
  Bánatában ily szót ejtett:
  Péter fiam, Péter lelkem!
  Mért vasalod sárga lovad,
  Szép patkóval, sárga rézből,
  Fehér szeggel, lágy ezüstből?
  Mért titkolod bánatodat?…
  – Ránk ütött a török, tatár!
  Pusztit, rombol, mint a vizár;
  Letiporja vetésinket,
  Megmérgezi vizeinket,
  Lánczra fűzi lányainkat,
  Felkonczolja ifjainkat.
  Szép szó elől ki nem állnak…
  Megyek anyám katonának!…
  Ha vágyni fogsz engem látni,
  Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, –
  Nézz meredten fel a hegyre…
  Fiad lova felnyergelve,
  Nyargalni fog bokron, árkon,
  Nincsen oly gát, hogy megálljon;
  Szikrázni fog a patkója,
  Lángot bocsát majd az orra; –
  Te meg igy szólj szelid hangon:
  – Megállj, megállj szelid állat!
  Fiam, urad, merre vagyon?
  Elesett tán török kéztől,
  Hosszu, véres csata közbe,
  Vagy tán jutott török kézre!
  S aztán járd össze a völgyet,
  Szedj számomra gyógyfüveket,
  Kötözzem be sebeimet. –

* * *

  Elment Péter a csatába,
  Török, tatár csorda ellen,
  Hogy a magva is elveszszen!
  … De az anya nemsokára,
  Péter fiát látni vágyta,
  Ki is állott a küszöbre,
  Felnézett a magas hegyre,
  Látta fia lovát futni,
  Tüskén, bokron, vizen, árkon,
  Nincsen oly gát, hogy megálljon!
  Szikrázik is a patkója,
  Lángot bocsát, fú az orra.
  És igy szólott szelid hangon:
  – Megállj, megállj nemes állat!
  Fiam, urad, merre vagyon!
  Elesett tán török kéztől,
  Hosszu véres csata közbe,
  Vagy tán jutott török kézre?
  S összejárta a szép völgyet,
  Sok gyógyfüvet összeszedett
  Fia vérző sebeire…
  Ezzel gyorsan haza tartott,
  De Péter az ajtóban volt:
  – Kivertük a török, tatárt,
  Megmentettük a dús határt;
  Kimentettük lányainkat,
  Megmentettük ifjainkat; –
  Im itt vagyok ujra épen,
  Az Istennek hála légyen!


ÉRJEN TÉGED…

  Érjen téged, rózsám, érjen
  Az a vágy, a mely űz éngem;
  A szerelem vágya érjen;
  – Egész nap ülj a töltésen…
  Jókor, – később, ozsonára,
  Hogy égj, mint a gyertya lángja,
  És azután este felé,
  Mint a viasz, olvadj belé;
  Aztán a nagy vacsorára
  Aludj ki, mint gyertya lángja!
  Hogy a midőn éjfél lészen,
  Halálverejték emészszen;
  És a midőn hajnal leszen,
  Életednek vége legyen;
  Hogy a napnak áldott arcza,
  Süssön rád a koporsóba;
  – Mert te rútul megcsaltál,
  Nem tudom, mit gondoltál!


MIT VÉTHETTEM…

  Mit vétettem neked bánat?
  Hogy megkötve tartasz folyton,
  Mint a lopott portékákat.
  Mit vétettem neked bánat?
  Hogy ugy kergetsz, mint a szélvész
  A fáról leszakadt ágat…
  Lefekszem, hogy erőt nyerjek,
  Testem, lelkem olyan fáradt;
  S egy percz alatt felébredek:
  Felébreszt a gond, a bánat!


A JEGYES LEVELE.

  Levelet ir a leányka.
  Jegyesének van az szánva,
  A szép ifjut rég nem látta.

  „Legyen oly jó vőlegényem,
  Jőjjön hozzám, arra kérem,
  De ne jőjjön a havason,
  Erdejében farkas vagyon;
  Hozz’ magaddal lovast, ötvent,
  Gyaloglegényt számra többet.

  „Legyen oly jó vőlegényem,
  Jőjjön hozzám, arra kérem,
  Be se nézzen a berekbe,
  Sok a tüske, bokor benne,
  Csal a berkek hüvös árnya,
  S rá léphetnél a virágra…
  Hozz’ magaddal lovast, ötöt,
  És gyalogost tizenkettőt.

  „Legyen oly jó vőlegényem,
  Jőjjön hozzám, arra kérem,
  Még is jőjjön csak magára.
  Ne üljön fel a lovára,
  Mert nem tudnám megitatni,
  A patakra kihajtani,
  Szénát tennék majd elébe,
  Megsértene a sörénye.

  „Legyen oly jó vőlegényem,
  Jöjjön hozzám, arra kérem,
  De ne jőjjön az esőben,
  Mert a ruha ázik könnyen,
  Gyenge vagyok én még arra,
  Hogy kivigyem a patakra,
  Kifacsarjam, kiteritsem,
  Erre nekem erőm nincsen.
  Gyere hozzám szép időben,
  Mint a sas a levegőben,
  Szép koszorút, nekem fonva,
  Akkorát, mint az ég holdja,
  Gyere hozzám, tedd fejemre,
  Jegy-gyürümet adom érte.


A VIRÁG ÉS A DÉR.

  Gyönyörü kert közepében,
  Ül a lányka s mereng mélyen…
  Nyugszik boglár-rózsaágyban,
  A violák árnyékában.
  Egy ifiu arra menve,
  A leánykát megkérdezte:
  – Kedves gyermek, fehér arczczal,
  Fénylő szemmel, rózsaajkkal,
  Leány vagy-e vagy menyecske,
  Avagy angyal égből esve?
  – Sem lány biz én, sem menyecske,
  Sem szép angyal égből esve.
  Virág vagyok, nyilok szépen,
  Gyönyörü kert közepében…
  De te ki vagy oly rejtélyes,
  Szabad ifju, feleséges?
  – A dér vagyok, kedves lányka,
  Szólt az ifju nyomban rája,
  Estve járok én az árnynyal,
  Virágkebel az én ágyam,
  S napsugárral ha felszállok,
  Elhervadnak a virágok.


HA A LÁNYOK…

  Ha a lányok, mint a bárány,
  Hegyoldalon legelnének,
  Juhász lennék s furulyámon
  Éjszakán át szólna ének.

  S midőn küzd a nap az éjjel,
  Piros hajnal hasadtával,
  Behajtanám kis kertünkbe
  S betakarnám a subámmal.


ANYÁMNÁL.

  Anyámnál a midőn voltam,
  Ha dolgoztam, vagy ha ültem,
  Anyám előtt kedves voltam…
  A mióta férjhez mentem,
  Rabszolgája másnak lettem.

  Jókor reggel házat seprek,
  Tüzet rakok, ágyat vetek;
  És teritek asztalt nyomba,
  Friss reggeli párolg róla;
  És kifutok a forrásra,
  Rokkámat nem hagyom másra,
  Hozok tiszta forrásvizet,
  Megmosdatom gyermekimet;
  Csecsemőmet megszoptatom,
  Gédelgetem, elaltatom;
  És megfejem a tehenet,
  A mi keskeny kapunk mellett;
  És igy telik napom, éjem,
  Nincs ki engem megkiméljen…
  – Dorbézoló férjem, drága,
  A dolog igy rosszul járja…
  Választok egy szép barátot,
  Osszon nekem igazságot.


A KIS KAKUK…

  A kis kakuk repül, repül…
  Három napja ágon nem ül;
  Hegyen, völgyön, vizen, árkon,
  Csak repülni, szállni látom.

  Kakuk madár! bár leszállna,
  Közel hozzám, a zöld ágra,
  S énekelne reggel, estve,
  A bánatom ugy engedne.

  Ha a kakuk ifju volna,
  Én elfognám szegényt nyomba!
  Szőnék neki finom inget,
  Tartanám, mint szeretőmet…

  Ha a kakuk vitéz volna,
  Elüzhetné búmat nyomba!…
  Hej, de ő egy szabad madár,
  Zöld erdőkön, lombok közt jár,
  Énekelni leszáll ágra:
  Búmat nem is veszi számba.


ANYÁM, ANYÁM…

  Anyám, anyám, ne adj férjhez,
  Ne adj férjhez vén legényhez;
  Mert az öreg nem is csoda,
  Kimegy reggel aratóba,
  Estve eljő, lába gyenge,
  Egyre baktat ide-oda…
  És ha hivom vacsorára,
  Nem eszik csak sóhajt rája;
  S ha megvetem ágya helyét,
  Gyenge hangon azt feleli:
  Kössem be a fájó fejét…

  Anyám, anyám, ne adj férjhez,
  Ne adj férjhez vén legényhez:
  Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy
  Jó reggel az aratóba,
  Estve eljő fütyürészve,
  Nem baktat ő ide-oda;
  Ha elhivom vacsorára,
  Mosolyogva mondja rája:
  – Étel, ital nem kell nekem,
  Egy édes csók százszor jobb lesz,
  Édes, kedves feleségem!


TOMA.

  Beszól Toma a szobába:
  – Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
  A küszöbig. – azt ne lépd át;
  Vagy tán félsz a rászedéstől…
  Ne félj attól, a ki imád!
  – Nem mehetek ki a házból,
  Kemenczémben a tüz lángol;
  És a gyermek sir, a kincsem,
  Kivüle ma senkim sincsen,
  Mert a férjem ágyban alszik, –
  Két pisztoly van két lábánál,
  Fejtől töltött puskája áll.
  Beszól Toma a szobába:
  – Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
  A küszöbig, – azt ne lépd át;
  Vagy tán félsz a rászedéstől…
  Ne félj attól, a ki imád!

  És az asszony kijött erre,
  Övnél fogva felragadta:
  Széles – mondá – lovam nyerge!
  … Közepében az erdőnek,
  Hol a „Holló“ vize vagyon,
  Elfáradva leülének.
  És a férfi igy beszéle:
  – Keress kincsem a fejembe’…
  S puha keze babrált fején…
  Látott bárányt szopni emlőt,
  Anya-keblen szép csecsemőt;
  Látott gerlét, nyomba párja,
  A mint fészkét körüljárja,
  Rigót, a mint étket szállit,
  Hogy táplálja fiókáit…
  S szép szemének könye árja
  Lefoly Toma arczájára…
  – Mit akartál, mit müveltél?
  Megforráztál, megperzseltél?
  Vagy szemeddel megkönyeztél?
  – Semmit Toma! nem is sirtam
  Láttam bárányt szopni emlőt,
  Anya-keblen szép csecsemőt;
  Láttam gerlét, nyomban párja,
  A mint fészkét körüljárja,
  Rigót, a mint étket szállit,
  Hogy táplálja fiókáit…
  – Öltözzél át gyorsan tehát,
  Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
  Menjünk haza éjszakára!…

  Megérkeztek a kis házhoz,
  A kis háznak ablakához
  – Aludj, aludj árva kincsem,
  Atyád van, de anyád nincsen,
  Nincs a török hálójába, –
  Tomával ment a világba.
  Atyád neked csinálni fog
  Sima bölcsőt diófából,
  S felakasztja a kilincsre,
  Az eresztől nem is távol.
  Ott a szellő suhogása
  Ringatni fog lassan, szépen,
  És a madár szép dalára
  Előtted tárt lesz az éden…
  Beszól Toma a szobába:
  – Visszaveszed nődet bátya?
  – Hogy ne venném, jámbor ember,
  Igy magamra ég és föld ver!

  S beugrott a nő a házba,
  Megszoptatá csecsemőjét,
  A ki sokáig volt árva.
  De a férj a pallost vette,
  És a nőnek fejét vette!
  … Aludj, aludj árva kincsem!
  Atyád van, de anyád nincsen,
  Atyád neked csinálni fog
  Sima bölcsőt diófából;
  S felakasztja a kilincsre,
  Az eresztől nem is távol;
  Ott a szellő suhogása
  Ringatni fog lassan, szépen,
  És a madár szép dalára
  Előtted tárt lesz az éden!…
  Hanem atyád boldogsága
  Oda lett… lehullt virága! –


TOMA.

  Mán ablaka előtt állva,
  Beszól Toma a szobába:
  – Anna, Anna, drága lélek,
  Jöjj ki hozzám arra kérlek.
  – Nem mehetek ki a házból,
  Kemenczémben a tüz lángol,
  És a gyermek sir, a kincsem,
  Kivüle ma senkim sincsen;
  Nyikorog is a ház ajtó,
  Künn az ebem, a haragvó.
  – Anna, Anna, drága lélek
  Jöjj ki hozzám arra kérlek,
  Tüzet lehet eloltani, –
  A gyermeket elaltatni, –
  Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
  A kutyádat tarsd kenyérrel.
  – Nem mehetek ki a házból
  Nem lehetek ma már távol, –
  Itt a férjem, alszik, szegény,
  Töltött puska pihen mellén,
  És két pisztoly a lábánál
  Pallos fekszik oldalánál.
  Ha mozdulok: puska ropog,
  Ha felkelek: halva rogyok.
  – Anna, Anna drága lélek,
  Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
  Kis ideig leszünk távol.
  … És az aszszony kijött erre,
  Fel is kapta a nyeregbe;
  Mentek nem is nézve hátra,
  El is vitte messze tájra:
  Zöld erdőnek közepébe,
  Csergő patak közelébe,
  Vastag fának árnyékába.
  Itt leültek megpihentek.
  És a férfi igy beszéle:
  – Keress kincsem a fejemben…
  S puha keze babrált fején…
  Látott gerlét, a mint várja,
  Merről? honnan? jő a párja;
  Messzebb ismét, benn az erdőn,
  Látott bárányt puha emlőn
  S rigót, a mint étket szállit,
  Hogy táplálja fiókáit; –
  Látta kedves csecsemőjét,
  Szép szemében drága könnyét,
  Csendes szellő fuvalmában,
  Gyermek sirást hall magában.
  … Anna erre, a kést vette,
  És Tomának fejét vette.

  Visszaindult haza felé, –
  Megérkezett a kis házhoz,
  A kis háznak ablakához,
  S benézett a nő a házba:
  Látta férjét vacsorálva,
  És anyosát rongyot kötni,
  Csecsemővel bibelődni
  És altatva drága szóval:
  – Aludj, aludj, árva gyermek,
  Lefektetni nem is merlek,
  Mert mióta anyád nincsen,
  Jó éjszakád, álmod sincsen;
  Két szép szemed, két nap óta,
  Nem volt soha becsukódva;
  Nem is szoptál édes tejet,
  Nem is fogtál puha kezet,
  Nem csókoltál édes ajkat,
  Nem volt soha nyugodalmad,
  Nem figyeltél anya-szóra, –
  Két nap óta, gyermek, néked,
  Csupa sirás volt az élet…

  Beszól a nő a szobába;
  – Feleséged, ha megjönne,
  Mit csinálnál vele bátya?
  – Meg se sütném, meg se verném,
  Rút szavakkal sem illetném;
  Meg se kérdném: merre jártál,
  Annyi időt hol töltöttél,
  Kivel voltál, mit csináltál?
  Csak az volna kivánságom,
  A mig magam vacsorálok
  Legyen gyertyám, mécs-világom…
  Bement a nő a szobába,
  Meg szoptatá csecsemőjét,
  A ki sokáig volt árva.
  De Mán erre mitsem szólott,
  A ládához ment, s belőle
  Vett ki puha, fejér gyolcsot.
  S betekerte a nőt vele,
  És szurokkal csepegtette,
  S meggyujtotta és világolt,
  Mig maga Mán vacsorázott.


A HEGEDÜS.

  Korán reggel, félhomályba’,
  Midőn vész az éj homálya,
  Hegyek között az ösvényen,
  Ki fut s vajjon hová mégyen?
  Ifju asszony, – ölbe zárva,
  Egy kis fiu, egy kis árva.
  Felérve a hegytetőre
  Énekelvén megy előre;
  De a gyermek, a kis árva,
  – Angyal szelid az orczája –
  Meg nem szünik egyre sirni,
  Kérdést intéz az anyához,
  Miért kezdesz énekelni?
  – Vagy nem látod tova, tova,
  Fenyőfáktól körülfonva,
  Ott a tolvaj-banda fészke,
  Ama dombos, tágas völgybe’,
  Félek anyám, félek nagyon,
  Nem ölnek meg minket vajjon?
  Nem érez a tolvaj-banda,
  Szállna rá a Szüz haragja.
  Nem figyelnek a kérdőre,
  Énekelve tart előre,
  Itt van már a rablók háza,
  A menyköve esnék rája!
  Felénk ki jő mind előre?
  Az a rablók vezetője.
  Ifju asszony kaczag, nevet,
  Leteszi a kis gyermeket,
  Lehelyezi puha földre;
  Ő meg elvész az erdőbe.
  A kis gyermek, a kis árva,
  Ugy zokogott egymagába,
  Hogy az erdő felelt rája! –

  – – – – – – – – –

  De kik jőnek amott szembe,
  A tündérek fényes serge!
  Fehér lepel által födve,
  Aranyhajtól tündökölve,
  Drága gyöngyből koronával,
  Az ég annyi csillagával!
  Ő lesz az, az erdő anyja
  S tündérserge, mely nem hagyja.
  A kis árvát felölelte,
  Felhő által körülvette.
  Arany felhő lágy ölében,
  Eltüntek a zöld erdőben – –

  – – – – – – – – –

  Erdő mélyben, a hegy alatt,
  Hol a futó csermely fakad,
  Ott él a kis szegény árva,
  Három tündér vigyáz rája,
  Három tündér kedves, szépek,
  Virágai a mezőnek,
  Egyik mesét mond a távol
  Eső csillag- s holdvilágról;
  Futó patak morajáról;
  Kelő hajnal szép pirjáról.
  És a másik fütyöl, mintha
  Esti szellő lágyan sugna.
  A harmadik kényezteti,
  Dalok között lefekteti.
  … Öröm között, jólét között,
  A kis gyermek már nagyra nőtt.
  Hozott anyja uj nyirettyüt,
  Diófából szép hegedüt,
  Arany hurok rajt’ feszitve,
  Arany hajból kikészitve.
  Egyik hur a bánat hurja,
  A másik a szomort fujja.
  És az egyik a gyönyöré,
  A negyedik az örömé.
  A szép ifju figyel rája,
  – Beteljesült lelke vágya! –
  Igy tanitja őt a tündér:
  – Hangja édes, sokat felér. –
  – Ez a hur a bánat hurja,
  Ujjad nagyon ne is nyomja,
  Fájdalomtól el is szakad,
  A ki hallja meg nem marad.
  Ez a hur már ad ki szomort,
  Könyt fakaszt, ha éri vonód;
  Harmadik a gyönyör hangja,
  A mátkások dalát dallja;
  Szerelmet önt ifju szivbe,
  Friss erőt a vénült érbe;
  Ettől a meghalt feltámad,
  Ebből öröm hangja árad – –

  – – – – – – – – –

  És az ifju figyel erre,
  A hegedüt kézbevette,
  A nyirettyüt végig futja,
  Rezg az eszköz minden hurja, –
  Néha rosszul, majd meg jobban,
  A sziv néha fel-feldobban,
  Mig végtére a dal árja,
  A közbámulatnak tárgya,
  A tündért is csoda szállja. – –

  – – – – – – – – –

  Nemsokára a szép ifju,
  Hegedüvel utnak indul, –
  Játszik falun, a városban,
  Tapsolnak is tizen-százan;
  Szép dalát a ki csak hallja,
  Elmerengve bámul rajta…
  – Koborolva ide-oda,
  Véletlenül bejutott a
  Rablók közé a csárdába,
  A menyköve esnék rája – –

  – – – – – – – – –

  – Hé, hegedüs! mi a neved?
  Elfelejtém a nevedet,
  Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam!
  A nyakadat kicsavarjam?
  S hegedült is, a mint mondák,
  Csak ne üssék, csak ne bántsák;
  A kebleket öröm szállja;
  Tánczra kellnek, ki-ki járja,
  … Ime más hurt érint ujja,
  Elnémulnak a mint fujja,
  A hur, a mint ki-ki hallgat,
  Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
  Mint egy megtört sziv fohásza,
  Setét, rémes éjszakába.
  Asztal köré csoportulnak,
  Nincs keletje már a bornak,
  Nem is töltik a kupákat,
  Kebelöket szállja bánat…
  S jaj a szegény csaplárosné,
  Minden dolgát elfelejté, –
  Olyan szomoru az ének,
  Még szomorubb lágy szivének.
  – Szép hegedüs, oh megállj csak!
  Addj helyet egy árva szónak!
  Arra kérlek szépen téged,
  Dalold el a gyermekséged – –

  – – – – – – – – –

  Kézbeveszi a hegedüt,
  Megkeni rá a nyirettyüt,
  Igazit a bánat hurján,
  Imigy kezdi drága hangján:
  – Korán reggel, félhomályba’,
  Midőn vész az éj homálya,
  Hegyek között az ösvényen,
  Ki fut s vajjon hová mégyen?
  Ifju asszony, – ölbe zárva,
  Egy kis fiu, egy kis árva.
  Felérve a hegytetőre – –

  – – – – – – – – –

  Áll az asszony megnémulva, –
  Élettelen földre hulla!
  És ez asszony, szegény Anna,
  A hegedüs édes anyja.


A SZÉP LEÁNY.

  A nagy leány kérdést teszen:
  – Édes anyám mondd meg nekem,
  Midőn csendes idő vagyon,
  Mért suttog a szellő, vajjon?
  Virágimat nappal lengi,
  Ablakomat éjjel veri.

  – A mit hallasz, kedves lányka,
  Nem a szellő suttogása,
  A szép ifjak lágy beszéde,
  Nem térhetek ki előle…
  Jönnek egyre s nőül kérnek,
  Hanem veled sokat kérnek,
  Vasas ekét hat ökörrel,
  Vasas szekért nyolcz tehénnel
  És a lovat felnyergelve,
  Aranypénzzel megterhelve.

  – Ha még egyszer erre járnak,
  Küld csak vissza, én még várok,
  A mig tavasz leszen ujra,
  Mig a virág kihajt ujra;
  Csinálok majd egy kis kertet,
  Hegy alatt a patak mellett,
  És ültetek szép virágot,
  Milyent eddig egy sem látott;
  Felékitem magam azzal,
  Birni fogok derült arczczal,
  És elmegyek majd a tánczba,
  Hárman-négyen kérnek tánczra,
  Megforgatnak lassan, jobban,
  Érző szivök fel-feldobban
  Ha meglátják szemeimet,
  Elfelejtik ökreidet;
  Nézve ajkam szép pirjára,
  Nem gondolnak a bárányra,
  Pénzt és lovat majd nem kérnek,
  Szép hajamra ha ránéznek.


A JEGYES SZERELME.

  A bojárok kérdik egyre:
  – Mért oly fényes a két szeme?
  Mintha volna ezüstözve,
  Aranyszikra a közepe!
  Szemöldököd, holló tolla,
  Aranyszinü hajad fodra
  Be van fonva hatba, hétbe’,
  Hajad közé virág téve…

  Ezüst fényü a két szemem?
    Ugy szereti a kedvesem;
  A közepén aranyszikra?
    Szép rózsám is annak irta;
  Szemöldököm sötét, barna?
    Illik hozzá rózsám bajsza;
  Fénylik hajam aranyszinben?
  Mert fürösztöm rózsavizben,
  És befonom szép virággal,
  Mert galambnak csak igy áll jól…
  Benn az erdőn gerliczém van,
  Csak én tudom hol ül, hol van;
  Ott ül ő a fenyőágon,
  És lenyugszik virág-ágyon,
  Előmbe jő a hajnallal,
  Előmbe a kelő nappal;
  A mint látom hozzá vágyva,
  Én is vele kelek szárnyra;
  S ekkor szemem fénytől rebdes,
  Csakhogy neki legyek kedves,
  Egész lényem fényes leszen,
  Csakhogy őtet hőn szeressem.
  Vele szállok, vele lépek,
  Hogy szeressem a mig élek;
  Utját ő csak nappal járja,
  Szivem holtig őt imádja:
  Nagy szerelem, a mit érzek,
  Mit jegyesem iránt érzek.


ERKULEÁN.

  Reggel a hajnalba
  Három lány kelt utra,
  Szép virágot szedni,
  A lányok egyike
  Elment a tengerre;
  Közbelső elméne
  Parton fel, a kertbe;
  És a legkissebbik
  – Szilaj ő még eddig –
  Elér nemsokára
  A Cserna partjára.
  A leánykák után
  Sok szép ifju ment ám;
  Vigan keltek utra
  S visszajöttek sirva.

  De im egy kapitán,
  A derék Erkulán,
  Előjő a ködből
  És a parthoz érve,
  Csernához beszéle:
  – Tiszta futó habok!
  Ám ne szaladjatok,
  Lányok hová lettek,
  Reggel utra keltek?
  – A lányok egyike,
  Elment a tengerre,
  Fel a Duna partján
  Van illatos virány;
  Közbelső elmene
  Parton fel, a kertbe,
  Hét havast megmászva,
  Az erdőbe szálla;
  És a legkissebbik
  – Szilaj ő még eddig, –
  Ama kősziklákban
  Sirdogál az árnyban.

  A deli kapitán
  Utra kél szaporán,
  Ugy vágtat a lóval,
  Hogy a part megszólal;
  És imigy repülve,
  A sziklához ére.
  – Jöjj ki szép leányka!
  Tekintsek arczádra.
  – Nem mehetek innen,
  Tiszta ruhám nincsen,
  És a naptól félek,
  Én az árnyban élek.
  – Ne félj kis tündérem,
  Nem bánthat senki sem;
  Felveszlek az ölbe,
  Hozzád nem is érve;
  Gyengén betakarlak,
  Meg is oltalmazlak,
  Széltől, napsugártól
  És azok csókjától.
  – Szép ifju, galambom!
  Hogyha szeretsz nagyon
  S nőül akasz venni,
  Hozzád fogok menni! –
  Hozz ki a sziklából,
  A szikla árnyából;
  Leszek feleséged,
  Mert szeretlek téged.

  Az ifju kapitán
  Átugrik a sziklán.
  Ime, nemsokára
  Kijő a világra,
  Egy lebegő tündér,
  – A világgal felér, –
  Gyönyörü s oly édes,
  Üde s olyan kényes;
  Arany haja fénylik,
  Puha vállra omlik;
  – Mert ilyent nem látott –
  A nap is megállott;
  Kigyuladott arcza,
  Sugár pihen rajta.

  A deli kapitán
  Felkapja az ölbe,
  Hozzá gyengén érve;
  Melléhez szoritja,
  Lágy térdén ringatja.
  Csinált neki fészket,
  Hol a nap nem éget;
  Csillagfénynél támadt
  Virágból nyugágyat.


MÁRK.

  Török tábor közepében,
  A vitéz Márk hirét vette,
  Hogy a nejét elvesztette
  És az anyját összevágták!
  Mig átnézte a levelet,
  Drága lován otthon termett,
  S a mint mondák, ugy volt minden:
  A szép asszony sehol sincsen
  És az anyja összevágva.

  Bement nyomba a klastromba,
  Mig a pap a misét mondta,
  Imádkozott térdre hullva…
  Fel is öltött papi ruhát,
  Koldulni ment, mint egy barát,
  Hogy a zárda gazdag legyen,
  Hiányt miben se szenvedjen.
  S a mint koldult a világba’
  Elérte a török házát,
  Melybe neje el volt zárva.
  Kinyitotta az ablakot
  A török s ily szókat mondott:
  – Barát! hol vetted a lovad?
  Az a szép ló a Márk lova…
  A vitéz Márk imígy szóla:
  – Ugy van uram, a Márk lova,
  A vitéz Márk már azonban
  Rég nyugszik a hideg sirban.
  A mért testét eltemettem,
  E szép lovat adták nekem.
  – A nagy ég urának hála!
  Hogy ezt hallom valahára.
  Most már nincs a kitől féljek,
  Nincsen gondom, vigan élek!
  No de jöszte, igyunk egyet,
  E jó hirért megérdemled!
  Bevezette a szobába,
  Melyben neje el volt zárva,
  S a mint ránézett az asszony,
  Folyt a könyü a szép arczon,
  De a török arczul vágta.
  Evett, ivott a két férfi…
  Az asszony nem győzte nézni;
  Csepp bor sincs már a kupába’,
  A török más után láta!
  Márk benmaradt az asszonynyal,
  És a férfi imigy szólal:
  – Mondsza, drága, ifju asszony,
  Pogányt szeret már a lelked?
  A keresztényt megvetetted?
  – Nem vetém meg a keresztényt, –
  Nem szeretem a pogány lényt,
  De ha meghalt drága férjem,
  Itt az élet pokol nékem.
  – Imádkozzál ifju asszony,
  Legyen hited, nagy az isten,
  Kiszabadit téged innen…
  Jött a török és igy szóla:
  – Ejnye barát, hol az eszed?
  Ez az asszony tán nem szeret?
  – Török uram, már bocsánat,
  A mióta vagyok nálad,
  Mindegyre csak sértesz engem!
  Ezt az asszonyt arczul vágtad,
  Csodálom is, hogy eltürtem,
  Hogy vissza nem adtam hármat.
  De ha harag száll meg engem,
  Megfordulok ballábomon,
  S a kit érek, levagdalom.
  Éles kardom egy csapása,
  Száz töröknek sirját ássa.
  Megfordulok a jobblábon,
  Nincs ki velem szembeszálljon…
  Összekötöm kéveszámra,
  Elhelyezem kalangyába.
  … A török ráismert Márkra…
  – Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
  Aranyt adok váltságdijba!
  – Aranyod is a kezemen,
  Életed is, – nincs kegyelem!
  … Harag szállta a Márk lelkét,
  Megfordult a ballábára,
  A törököt ő levágta;
  Éles kardja egy csapása,
  Száz töröknek sirját ássa…
  Meg is fordult a jobblábon,
  Nincs ki vele szembeszálljon, –
  Összeköté kéveszámra,
  Elhelyezte kalangyába…

  Márk a nejét haza vitte;
  Nem a török táborában:
  Otthon éltek boldogságban.


MÁRK VITÉZ.

  Fényes drága kastélyában,
  Annak egyik szobájában,
  Dús, teritett asztal mellett,
  Ült Márk vitéz, ivott, evett.
  Ott az anyja, ott neje,
  Esznek, isznak együtt vele.
  Hoz a szolga leveleket,
  Olvasásra egy percz kellett;
  Mindegyiket végig futja…
  Az utolsót a mint látja,
  Egész lénye lobban lángra
  S lecsapja az asztalára.
  – Édes fiam, mi lelt téged?
  Mi baj ére, mi tűz éget?
  Elhozván a leveleket,
  Olvasásra egy percz kellett:
  A mint szemed ezt meglátta,
  Egész lényed lobbant lángra.
  – Édes anyám, de hogy is ne,
  E levelet Alfék küldte…
  Még azt irja, hogy nincs nékem,
  Tudományom, nevelésem;
  S nincs bátorság a szivembe’,
  Vele kardra szállni szembe.

  Felült sárga ménlovára,
  Elvágtatott messze tájra,
  Másnap el is ért Budára.
  A nagy falu közepébe’
  Áll a király vendéglője;
  Lovát köté a sövényhe’,
  Ő benyitott a csapszékbe.
  – Korcsmárosné! bort izibe!
  Nem tréfálni jött Márk ide.
  Egy veder bor majdnem semmi,
  Más bor után kellett menni.
  – Korcsmárosné még egy vedret!
  De már erre szólni kellett:
  – Drága uram, Márk vitézem!
  A sok megárt, neked, nékem!
  Ha leiszod magad itten,
  Elvihetnek lánczra verten.
  – Korcsmárosné, már ha mondom:
  Nekem arra nincsen gondom,
  Láss utánna! bort izibe!
  Nem tréfálni jött Márk ide…
  Megfizetem borod árát…
  Alig végzé be a szavát,
  Alfék hamar meg is tudta,
  Hogy Márk van a fogadóba’!
  Alfék megy is pallósával,
  Olyant vág az ajtófára,
  Hogy darabra törik, százra.
  Feláll Márk az asztal mellől,
  Hat aranyt vesz ki a zsebből:

  – Három arany a bor ára!
  A háromért gondolj Márkra.

  S kilépett az ajtón nyomba,
  De Alféknek semmi nyoma,
  Ment utánna… utol érte,
  Pallosával végig mérte…
  S lerogyott Alfék a földre.


ANYÁM, ANYÁM…

  Anyám, anyám, lelkem anyám,
  Neked is szép volt az élet,
  S ha gyönyörködtetett téged –
  Ne tanits az unalomra…
  Mert veszett eb az unalom,
  – Minden estve nálad vagyon,
  Melletted ül: – ott pipázik,
  A sok könytől arczod ázik.
  Egy hajlékot lakván véle,
  Nevetni sem lehet tőle: –
  S aztán ott ül a kuczkóban,
  Azt sem tudod eszed hol van?
  Mint vele lakni egy házban,
  Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
  Betegségből, gyógyszerével,
  Engem anyám kigyógyithat,
  Unalomból csak a sirhant.


ÉDES RÓZSÁM, ÉDES LELKEM.

  Édes rózsám, édes lelkem –
  Késő éjjel, éjfél tájba’,
  Midőn alszik a madárka
  És a hold a tiszta égen
  Csillagok közt úszik fényben,
  Ablakodhoz vágyott lelkem,
  Oda vágytam, oda mentem.
  … Fontál kerek guzsaly mellett.
  Könyben úszott drága szemed;
  De hallottam mostohádat,
  A mint szidott s szórt rád átkot,
  A mért forrón szeretsz engem.

  Pedig már az mind hiába!
  Mert ha három éjjen által
  Eresz alatt térden állva,
  Habzó ajkról, vérző szivből
  Szakad is ránk szitka, átka, –
  Hogy ha misét mondat, hetvent,
  S kalácsot süt egyszáz hetvent
  Egymástól mi puszta szóra,
  El nem válunk soha, soha.

  Nem, mig anyád meg nem tudja,
  Leveleit egy tölgyfának
  És füszálát egy határnak;
  A mig tisztán meg nem tudja
  Szőrszálait száz egérnek,
  Virágait egy mezőnek;
  Mig a bükk nem terem körtét
  S a füzfán megygy nem lesz nőve,
  Hogy egyék anyád belőle.


MÉRT NEM NŐSÜLSZ…

  Mért nem nősülsz ifju, vajjon,
  Midőn annyi virág vagyon?
  Tán szülőid nem egyeznek,
  Vagy a lányok nem szeretnek?
  – A szülőim egyeznének,
  A leányok szeretnének, –
  És üldöznek is a vágyak,
  Mégis sugják, hogy csak várjak,
  A mig ujra tavasz leszen,
  Hátha eljő uj kedvesem…
  Csinálok én akkor kertet,
  A kis törpe kunyhóm mellett,
  Virágim közt ülök, járok,
  Nézni jőnek majd a lányok…
  Ki is ülök a töltésre,
  A lánykákkal összejőve,
  Nyujtok nekik szép virágot,
  Olyan szépet egy sem látott, –
  De ha eljő a galambom,
  A legszebbet neki adom, –
  Ott nyilik az ablakomban,
  Nőm számára azt ápoltam.

  – Mondd meg milyen, mondd meg várjuk?
  Ismerjük meg, ha meglátjuk…

  – Könnyü zerge,
  Nagyon fürge;
  Gerle madár,
  Repül, nem jár;

  Az ő teste,
  Sugár gyenge;
  És az arcza
  Rózsás, barna;

  Szép hajában
  Nyilt virág van;
  Fürteibe
  Virág hintve;

  Szemét nézve,
  Megigézne;
  Ajakában
  Egy világ van.


MEGSZÁLL A VÁGY…

  Megszáll a vágy reggel, estve,
  Nyugtot nem ad, bár egy perczre;
  Beszél nekem… kérdi egyre:
  – Mért vagyok én olyan gyenge?
  Azt felelem siró hangon:
  – Mert szerettem hően, nagyon!
  És felelem könyes szemmel:
  – Nem szerettem soha renddel.

  A vágy kaczag s tovább ereszt,
  Verné meg őt a szent kereszt…
  Ha a vágy eladó volna,
  Galambomnak adnám nyomba!…
  Ha a rózsám vevő lenne,
  Szivem vele megegyezne;
  Meg is venném, hogy megvédjen,
  A vágy, ha megtámad éngem.


CHOLERA.

  Tova le a Pruth partján
  A jó Vilkul lakásán,
  Vilkul iszik egyre-másra;
  Három leányt tart a térden
  S nem gondol a cholerára.
  Gondoskodik anyja róla,
  Könnyes szemmel ekép szóla:
  – Drága Vilkul, drága fiam!
  Te csak iszol egyre-másra,
  S nem gondolsz a cholerára…
  Szokd el már a részegséget,
  Minden roszra az visz téged;
  Pruthban van már a cholera,
  Vagy talán átlépett rajta…

  És az ifju szót fogadott,
  Négy szép ökröt befogatott,
  A szép lovát fölnyergelte,
  Le a völgybe utját vette;
  Utazni ment messze tájra,
  Kereskedni jónak látta.
  Egy gyönyörü téres völgyben,
  A kanyargós Pruth vizében
  Vajjon, vajjon mit is láta?
  Egy agyaros, fogasbába.
  A testéből méreg árad
  És bőre a csonthoz száradt;
  Lobog haja kibomolva,
  Rút kigyókkal van befonva;
  Ugrál ide, ugrál oda,
  Töviseket termel nyoma;
  Szárad a fű a nyomába,
  Embert küld a másvilágba…
  – Derék ifju, csendes utat!
  Olyan büszkén merre halad?
  – És ke’d bába, térne vissza!
  Merre vész el majd az utja?
  – Megyek a szép Pruth partjára
  A jó Vilkul lakására;
  Hogy életét vegyem hátra
  S menjek vele más világra!
  – Te utazó rút nyavalya,
  Rút betegség! kérlek arra, –
  Vedd a lovam, fegyveremet,
  De ne bántsd az életemet…
  Nekem otthon van szép lányom,
  Engedd, hogy őtet meglássam!
  A szekerem s ökröm vidd el,
  Vidékünket ne pusztitsd el…
  – Nem kell nekem ember-fegyver,
  Van énnekem ördög-fegyver;
  Láthatatlan három kaszám,
  Tüzes vassal van kiverve:
  Az egyik a hős ifjaké,
  A másik a csecsemőké,
  A harmadik nagy lányoké
  És az ifju menyecskéké!
  Nem kell nekem ökrös szekér,
  Három kaszám titeket kér, –
  Élteteket veszem hátra,
  S megyek vele másvilágra!
  Vilkul álla megkövülve,
  De Cholera hozzá szökve,
  Zörgő csontját kinyujtotta,
  S szegény Vilkult körülfogta.
  Száját teszi a szájára
  És ajkát ajakára, –
  Az életét ki is szivta!
  Vilkul vissza azt nem vivta.
  Vilkul halva le is rogyott,
  A Pruth vize közelében,
  A szép mező közepében!
  Varju, holló rá is szállott –
  S a Cholera görbét nézve,
  Sántikálva tovább állott.


RÁDICA.

  Amott a nagy házba’
  – Nap süt ablakába –
  Sok a boros hordó,
  Hajolnak egymásra.
  Sok nincs is megkezdve
  – Ötszáz veder egybe’. –
  Amott a nagy házba,
  – Nap süt ablakába –
  Édes a bor ize,
  Egy nap fogy száz ice;
  Rádica árulja
  Kevés az ő gondja.
  Kereskedők, sokan,
  Elfogyasztják nyomban.
  Közülök egy aztán,
  Mátyás a kapitán.
  Öreg szatócs ő már,
  A sir szélén áll már,
  Rada felé tartva
  Egy nagyot sohajta,
  És szóla eképen:
  – Radica, Radica!
  Szépséges Radica!
  Légy a feleségem,
  Eltartalak szépen,
  Leolvasok nyomba’
  Száz rubelt markodba, –
  És veszek topánkát
  Indiai, drágát, –
  Kendőt a nyakadra,
  Selyemmel kivarrva
  S aranynyal ékitett,
  Drága teritéket,…
  Rada nézve rája,
  Felelt nemsokára:
  – Hej Mátyás kapitán!
  Gazdag vagy jól tudom,
  Még sem leszesz uram,
  Fehér a szakállad,
  Fog nem körzi szádat.
  Egyébiránt férjnek
  Azt választom én meg,
  Ki átmegy a Dunán
  Lábaira állván,
  Buzogányt szoritva,
  A jobbik marékba’. –
  … Senki nem áll erre,
  Egynek sincsen kedve; –
  Idegen vendégek,
  Sorban amott ülnek.
  Közülök egy ifju,
  Feláll hamarjába’,
  A helyét jól állja,
  A Dunát átuszsza
  És ismét jő vissza;
  Lábaira állván,
  S buzogányt szoritva
  A jobbik marékba’. –
  Radica örvendve,
  Ezeket rebegte:
  – Jere, ifjam, szépem,
  Légy te az én férjem
  Én téged választlak,
  Ifiu uramnak! –
  Van egy példabeszéd,
  Szól az pedig ekép:
  A ki a Dunát átuszsza,
  Feleségét nem kinozza!


A GERLICZE…

  A gerlicze bús madárka
  Ha elpusztul a hű párja;
  Pusztán bolyong, repül gyorsan,
  Ha oda ért tovább onnan…
  Életén át gyászol mindig,
  Más gerléhez nem szegődik;
  A zöld erdőt is megjárja,
  Virulását nem is látja;
  Mig elfárad, bolyong, repül,
  De zöld ágra akkor sem ül;
  Hogyha néha le is szállna,
  Rászáll egy-egy száraz ágra;
  Vagy rászáll a szirttetőre,
  Étel, ital nincs inyére;
  Ha folydogál csermely, patak,
  Felzavarja s tovább halad:
  A vadászt ha jönni látja,
  Eleibe repül szárnya!


A SZERELMEK.

  A szerelmek, a szerelmek,
  Mint a madár, énekelnek;
  Havasokon, a berkekben,
  A pusztákon, az erdőkben,
  Itt is, ott is, mindenütt.
  A hűséges nagy szerelmek
  Szabad uton járnak-kelnek;
  A kicsikék elhuzódnak
  Belsejébe a vadonnak…
  Sárban járnak s mégis tiszták,
  Az ifjukat megrohanják;
  Vizben usznak, meg nem fulnak,
  Lány-kebleket ostromolnak;
  Tűzbe mennek, el nem égnek,
  Annál tovább s jobban élnek.


KIS MENYECSKE…

  Kis menyecske jő a párja…
  – Ha jő itt lesz, ördög bánja,
  Készen áll a vacsorája.
  Egy pár lepény… összeszedve,
  Hét udvarról a sok növényt,
  Csak megenni legyen kedve.
  Mert gonoszul egyre-másra
  Szidalmazva, csak azt mondja:
  „Hej, feleség, ne nézz másra!“
  – Kis menyecske, jön babája!
  – Egészségben érjen hozzám,
  Készen áll a vacsorája:
  Egy sült csirke paprikázva,
  Jó sütemény tejben ázva…
  Megérdemli, mert ő soha
  Nem pirongat, sem nem mondja:
  „Ez vagy amaz jól igy volna.“
  Bejön, köszön, csókol, leül…
  Egy ilyennel a nő elül.


CSENDES FOLYAM…

  Csendes folyam, Duna vize,
  Rég vagyok már én is árva,
  A kim volt és kit szerettem,
  Elment már egy szebb világba.
  Hogyha nem hiszed talán,
  Illatos virány,
  Itt a sirja, ásd ki ujra,
  Virágos a sirja!
  Vedd a fátyolt arczájáról,
  Virág a határról;
  Arczájáról és kezéről,
  Virág a mezőről;
  Kezeiről és lábáról,
  Virág a sirjáról.


SZEGÉNY JANKÓ.

  Hegy alján a juhász legény,
  Elaludott mélyen szegény,
  S a juhnyáj a sötét éjjel
  Barangolt is szerte-széjjel…
  Pásztor nélkül csavarogva,
  Bement volt már a tilosba.
  – Befogták a juhászlegényt, –
  Bekisérték lánczon szegényt, –
  A juhnyáját behajtották,
  Semmi áron ki nem adták.
  – Jött az apa, jött az anya,
  Tüszőjükben hozva bankót,
  Könyörögtek, térdre hullva,
  … Adnák ki már szegény Jankót.
  A bankóért a jó birák,
  Szegény Jankót ki nem adják,
  – És jövének a fivérek,
  Tüszőjükben aranyt hozva,
  Szavuk olyan, mint az ének,
  Minden szép szó összehordva,
  … De aranyért a jó birák,
  Szegény Jankót ki nem adják!
  – Felöltözött a mátkája,
  Vett szép szoknyát derekára,
  Piros csizmát a lábára,
  Szép nyaka a gyöngytől fénylett,
  Már messziről hajtott térdet,
  És kezeit összecsukta,
  Szép szeméből a köny hulla:
  – Törvénylátó, drága urak!
  Váltságdijba miket hozzak?…
  Ereszszétek már ki Jankót,
  Ha bűne volt, meg is lakolt!
  Drága gyöngyét földre dobta,
  – A birákat megcsókolta.
  Erre aztán a jó birák,
  Szegény Jankót ki is adták!

  – Végy el Jankó feleségül,
  A börtönből megmentélek,
  Értted halok, érted élek…
  – Nem veszlek el feleségül,
  – Mást csókoltál már mint mátka,
  Félek rám száll az ég átka!
* * *


NAGY LEÁNYNAK…

  Nagy leánynak a szerelme
  Utban nyiló violaszál,
  Midőn lanyha szellő éri,
  Csakhogy lelked rája nem száll.

  Menyecskének a szerelme
  Ablakban diszlő viola,
  Oldalvást ha éri szellő,
  Illatos az egész szoba.


ZÖLD LEVELÜ…

  Zöld levelü almafácska,
  Az én rózsám bájos lányka,
  Napsugárból van a haja,
  Szél lengeti erre-arra.
  Két szeme két fényes csillag,
  Rájuk nézesz, meggyilkolnak.
  Két vércsepp a két arczája,
  Gyönyörrel tekintesz rája;
  Ajaka van eperizből;
  Puha testén fehér inge,
  Édes tejbe van fürösztve;
  A járása csendes, mintha
  A földön betüket irna;
  Szép idő a mosolygása,
  Menybe repit a szólása,
  És ha a föld minden kincsét,
  Hét országnak drága gyöngyét
  Adnák nekem, édes lelkem,
  Egy hangodért én megvetem.


HONNAN REPÜLSZ…

  Honnan repülsz kakuk madár?
  – Messze tájról; a hol van nyár!
  – Messze tájról? künn nem láttad,
  Értem élő szép rózsámat?
  – Lehet, – de rá nem ismertem!
  – Ismerhetted volna könnyen,
  Mert a rózsám ismert lányka,
  Sárga pohárt tart kezében,
  Csillog drága köny szemében,
  Felköszönt és sohajt egyre,
  Búban úszik egész lelke!
  Hallgass, hallgass, drága lélek,
  Majd elveszlek, hogyha élek,
  Jegenye, ha terem körtvét
  És a fűzfán megygy lesz nőve,
  Hogy együnk mi majd belőle.
  Szerelmünktől, egykor, régen,
  Virágoztak a fák szépen,
  Nagy titokban az irigyek,
  Minden ágot letördeltek.

  Ki a más szerelmét rontja,
  Gabnáját a madár hordja,
  Ne is legyen annak étke,
  Sem egészség a testébe.


A BOJÁR ÁLMA.

  Barátságos laknak
  Vendégei vannak;
  De a gonosz háznak
  Megrögzött lakói
  Ilyet sohse látnak.

  A bojár egy napon
  Nyughatatlan nagyon;
  Fényes ebédet ád,
  Összehivja a vár
  Öregét és ifját.

  Az ebédért nem vár
  Jó szót a nagy bojár,
  Gyanus álmot látott –
  Kéri vendégeit,
  Fejtsék meg ez álmot:

  „Az éjjel házamban,
  Tiszta tó terült el,
  Tükörén a sugár
  Csak játszva merült el;
  És partját a tónak
  Aranyív övezte,
  Az ív egyik végét
  Sárkány-szem fedezte.
  Az aranyíven túl
  Sötét bokrok álltak,
  S itt ága terült el
  Diszes almafának.
  Szép ezüst virágot
  Mutatott a szélnek,
  Lombos ágai közt
  Gerle madár fészek.
  A fa koronája:
  A galamb tanyája;
  Az aljban: a nádnak
  Terült el az árnya.“

  Erre a vendégek
  Álmát igy fejték:
  „Tiszta tó a házban:
  A palotád, uram;
  Az aranyív pedig
  Szerető nőd, ugy van!
  A fa koronával:
  Te vagy uram, magad;
  Az ezüst virágok:
  Őszbe vegyült hajad.
  Gerle madár fészek:
  Férjhez adó lányok;
  Galamb-tanya: ifjak,
  Harczra készen állók.
  És a nád az árnyba:
  Vendég-sokasága.“


AZ ELHAGYOTT HITVES.

  Tövében a fenyőfának,
  Hol a rablók kelnek-járnak,
  Ül egy nő, még ifju, gyermek,
  Arcza sápadt, teste remeg…
  Csecsemőt tart puha ölbe,
  … Mért, hogy ezt is meg nem ölte?!
  Nem is vitte a teplomba,
  Keresztelve bár meg volna!
  És a mint a nő ott jajgat,
  Megrezdűl a fűn a harmat,
  Lehajlik a fának ága,
  S rá elnémul a madárka.
  „Tűz égesse s ölje bánat!
  Elhagyta a kicsiny házat…
  Mily boldogok voltunk ketten,
  Megcsalt, pedig hogy szerettem…
  Verje meg a könyem árja,
  Nehéz gondom sokasága,
  Részvétemet akkor kérje,
  Midőn jólét int feléje.“
  A nő könye egyre pereg,
  Feljajdul a kicsiny gyerek:
  „Kis csecsemőm, beli, beli!
  … Ne adj, oh ég, nyugtot neki
  Viselem én a gondodat,
  Éjszakára csinálok majd
  Egy kis viskót zöld faágból,
  Benne ágyat nyilt virágból.
  Körülötted szellő lengve,
  Édes álom száll szemedre;
  Csak a madár dalolása,
  Ébreszt majd bús valóságra,
  Itt az erdők vadonjában,
  A nagy rablók hazájában!“


CZIVÓDOTT…

  Czivódott volt a mult éjjel
  A lélek az érző szivvel.
  A lélek igy szólott végre:
  „Hallgass szív, a rosz forrása!
  Mert por leszesz, ki-ki lássa!
  De én élek, – elballagok
  Vétkeimmel a hátamon
  Számolni a más világon!“


ÉS MÁR ISMÉT…

  És már ismét estve volna?
  Meg fog szidni anyám ujra!
  Az este is szidott szörnyen,
  Hogy rózsámmal annyit ültem.
  Pirongasson bármily sokat,
  A szerelmem kigyógyitgat.
  S habár verne, – nem fog fájni,
  A szerelem mit nem áll ki?
  Verjen, szidjon, s ujra verjen:
  Soh’se gyógyit ki már engem!


JAJ DE KORÁN…

  Jaj de korán megnősültem,
  S de be vén a feleségem!
  Hogy vénecske, kicsit bánom,
  De hogy bolond, azt sajnálom!

  Rongyot visel a fültöven;
  „Ugyan hogy áll?“ kérdi tőlem,
  Azt felelem: „Jól áll nagyon!“
  Ott áll csakhogy megharapjon!

  S ha mondom, hogy gyengén néz ki:
  Koczkás rongyát széjjel tépi, –
  S mint kis ebet, küld utánna,
  S ha elhoztam, eldobálja!

  Ha nőd öreg, az még mehet;
  Ha bolond is: jaj ám neked!
  Bolondozik, ugy tréfálva,
  S megbolondulsz te utánna!


A FECSKE FIÓKÁI.

  Laczi bátya kunyhójára
  Egy fecske két fiókája
  Rászállt, – egymás mellett ülnek,
  Nyomorult a kinézések…
  Minden erőt összeszedve,
  Egyik elszállt messze, messze;
  S az, mely ott a tetőn maradt,
  Bátyja után sirva fakad:
  „Ne menj, ne menj, édes bátya!
  A mig megnő tollam, szárnyam…
  Hogy repüljek messze tájra,
  Édes anyánk sirhalmára!
  Ha el fogunk oda érni,
  Édes anyánk majd megkérdi:
  ‚Hát atyátok hol van merre?‘
  S mi meg azt feleljük erre:
  „Hej, más asszony van már otthon,
  A ki velünk nem is rokon!
  Elűzött a háztól minket,
  Mondá, rajtunk nem segithet!
  És bolyongunk házról-házra,
  Mint a csókák ágról-ágra;
  Járunk-kelünk ide-oda,
  Nincs, hol testünk megnyugodna;
  Nincs, ki nekünk jó szót adjon!
  Nincs, ki minket elaltasson,
  Ő otthon mind jóban ülhet,
  S koldusokká tett bennünket!“


A PÁSZTOROK ITÉLETE.

  Három pásztor élt a hegyen,
  Hinnéd, hogy mind testvér legyen;
  Közülök a legkisebbik,
  Egész nap csak furulyázik,
  S egyre fogy is juha, nyája,
  Oly keveset gondol rája.

  A más kettő egyetértett,
  S hoztak ilyen itéletet:
  „Haljon meg kard, vagy nyil által,
  Végrehajtva kezünk által,
  Midőn a nap lehajol ma,
  Legyen akkor meggyilkolva,
  Piros hajnal hasadtára,
  Legyen fejfa a sirjára.“

  „Jó társaim arra kérlek!
  Fejemet le ne vegyétek,
  Vegyetek csak nyillal czélba,
  S ássátok meg a sirt oda,
  Hol a nyájam nyugszik délben,
  Virágos rét közepében!
  Tegyétek rám a subámat,
  Keresztfámra furulyámat;
  Rokon vagyok én a széllel,
  Meglátogat minden éjjel,
  Kis fej-fámat körüljárja,
  S ily hangot ad furulyámba:
  Sok szép juham, drága nyájam!
  Neked sokat furulyáztam!
  Te bárányok kövér nyája!
  Kiálts átkot a két társra,
  Nekem semmi hibám sem volt,
  Társam még is lám meggyilkolt“
  – S meghalt ő, rokon a széllel;
  Ez látogat hozzá éjjel,
  Kis fejfáját körüljárja,
  S hangot ad a furulyába!


A KÉT TESTVÉR.

  Kapujában Stambul-várnak,
  Bámészkodók ülnek, állnak.
  S ott a sürü utcza-porba,
  Deli ifju térdre omla,
  Édes szóval kéri anyját,
  Adja neki kis Korinnát.
  Adja oda feleségnek,
  Érzeményi érte égnek.
  Elrémül az asszony erre,
  Megborzad a szive, lelke:
      „Menj hitetlen,
      Istentelen!
      Törvény tiltja, szörnyen sujtja,
      A ki ezt csak ki is szólja!“

  Feljajdult az ifju keble,
  Paripáját felnyergelte,
  S ment, mint pehely a szélvészben,
  Megerősbült a sok vészben,
  Összejárta a világot,
  De oly szép nőt még sem látott;
  Szemre, arczra, tekintésre,
  Forró csókra ölelésre,
  A világot összejárva,
  Egy országban sem talála!
  És az ifju visszatérve,
  Anyjához igy beszél végre:
  „Add nővérem feleségnek,
  Érzeményim érte égnek!
  Összejártam a világot,
  Szemem oly nőt még sem látott;
  Szemre, arczra, tekintésre,
  Forró csókra, ölelésre.“
      Szól az anya: „Oda adom,
  Ha csinálsz egy rövid napon
  Réz hidat a folyam felett,
  Körülötte arany kertet,
  S innen oda ezüst hidat,
  Hogy elvihesd a holmidat.
  Réz-hágcsót a napig, nagyot,
  Hogy ez legyen a násznagyod,
      S a csillagok:
      A lovasok,
      A hold aztán:
      Nyuszus-leány,
  Üstökösei az égnek:
  Legyenek majd a vőfélyek!“
      El sem telt a nap jóformán,
  Meg van, a mit anyja kiván.
  S szól a lányhoz: „O határozz!
  Jere velem az oltárhoz“.
      Ifju a lányt karon fogja,
  Elvezeti a templomba,
  S a mint oda belépnének,
  Néznek elé sötétségnek…
  Az angyalok arczot rejtnek,
  És a szentek könyet ejtnek,
  A képek a földre hullnak,
  Viaszgyertyák elaludnak.
  A harangok hangot adnak,
  Megrepednek templom-falak,
  És a szüz Mária képe,
  A szegletből igy beszéle:
  „Lelkész, lelkész templom-szolga!
  Vedd a dolgot fontolóra.
  Testvéreket, a ki esket,
  Bün-utjára visz két lelket!“


NEM OLY RÉGEN…

  Nem oly régen, egy szép estve
  Kimentem volt a kis kertbe,
  Felkeresni a virágot,
  Mely annyiszor sziven bántott.
  Megkérdezém: Mi bánt téged,
  Mért sohajtasz? A nap éget?
  „Sohajtozom, drága lelkem!
  Mert mély bánat emészt engem…
  Mi életem? perczek, napok,
  Idő előtt elhervadok;
  Lehull, foszlik szép virágom,
  Pár nap az én szép világom!
  Alig nyilom s lesz virágom,
  S megmelegszem a sugáron,
  Jő a szellő halálképben,
  Összetépi ékességem,
  Nem is tudja azt’ a világ:
  Zöld fű voltam, avagy virág?


ÉGESSEN EL A TŰZ…

  Égessen el a tűz, bánat,
  Régtől kisérsz, régtől követsz,
  Mért nem forditsz egyszer hátat?

  Mondjátok, hogy boldog vagyok?
  Lakjatok csak szomszédomban,
  Lássátok mily boldog vagyok!?

  A bánat, mely sujtol engem,
  Nincs az égtől reám mérve,
  Azt magamnak én szereztem!

  Hullass szemem forró könyet,
  Nem vigyáztál, kire néztél,
  Lelkem bünnel vádol téged.

  Lelkem téged bünnel vádol,
  Hullass ezért forró könyet,
  Mindig a legszebbre vágyol!


AZ URALKODÁS KEZDETÉN.

(Oratio[1])

  Nagyságos ur!
  Ne neheztelj, meghajlunk térdig,
  De hallgass ki minket végig.
  Elmondunk sokról, sokat,
  Apróságokat,
  De mind tetszetős dolgokat,
  Hogy figyeljen ki-ki szivesen.
  Isten téged száz évig éltessen!
  A sok ellenséged,
  Hajtson neked térdet;
  Hogy a törököt
  Összetörd;
  A sok tatárt
  Karóba hányd,
  A lengyelt s kozákot halomba,
  Küld a pokolba!
  A németet s magyart,
  Hogy küld ugyanoda!
  És igy tovább, ne is vegyék észre,
  Legyen mindeniknek része.
  De, melynek ura vagy, a népet,
  Ha meg is bosszantana téged,
  Nagyságos ur, ne bántsd!
  Ha rongyosan is menne hozzád,
  Adj neki röktön audentiát!
  Mert a nép bolond, hevültében
  Sok bajt okozhat át egy éven,
  S az ország is olyan makranczos,
  Egy hónapban is bajt okoz,
  Sőt, ha szerit teheti,
  Még egy hét alatt is megteszi.
  S ha nem vigyáznál,
  Még egy nap alatt is sokat hallanál;
  S merd mondani: „Ne állj utomba!“
  Hogy trónt veszits, elég egy óra!


AZ ARANYŐV.

  Zöld levele a csohánynak,
  Hol jajgatnak, kiábálnak?
  György kiáltoz a berekből,
  Fehér ökrök és tinók mellől.
  Ámde Györgyöt ki sem hallja,
  Nyomtalanul elhal jajja;
  Csak az anya vette észre,
  Kertjéből, a mint kilépne…
  Oda fút és szól hozzája:
  „Jó György, fiam, mi lelt téged?
  Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
  Tán pénzedet elprédáltad?
  Kiüritéd tarisznyádat?
  Tán a bocskor már széjjel ment?
  Vagy a nyájad tilosba ment?…“
  „Sem tarisznyám kiüritve,
  Sem a pénzem mind elköltve,
  Sem a bocskor szétszaggatva,
  Még a nyájam is megvolna.
  Győzött rajtam egy nagy álom,
  Elaludtam ugy déltájban,
  Virágos fa árnyékában;
  S ime meleg szellő támad,
  Megmozgatja a faágat,
  S egy nagy kigyó a virágbúl,
  Aranyszarvval épen rám húll.
  Itt van anyám kendőm, vegyed,
  Poláld be az egyik kezed;
  S aztán nyulj be a keblembe,
  Ragadd ki a kigyót vele!…“
  „Nem tehetem, nem tehetem!
  Oda veszne puha kezem!“

  György kiáltoz a berekből,
  Fehér ökrök s tinók mellől;
  Ámde Györgyöt ki sem hallja,
  Nyomtalanul elhal hangja;
  Csak az apja vette észre,
  A mint lépett a küszöbre.
  „Jó György fiam, mi lelt téged,
  Ugyan mondd meg ki mit vétett?“
  „Atyám, atyám, édes atyám,
  Igen rosszul jártam én ám!
  Bársony gyepen elaluvám,
  A fa ágról leszállt hozzám,
  Egy nagy kigyó, arany-sárga,
  A keblemet összejárja.
  Itt van atyám kendőm, vegyed,
  Poláld be az egyik kezed,
  Vedd a kigyót, mert a mérge,
  Mind oda foly kebelembe.“
  „Nem tehetem, nem tehetem,
  Oda veszne puha kezem!“
  Ismét kiált a berekből,
  Mintha szólna halál mellől.
  De senki sem veszi észre,
  Csak is épen a nővére,
  A mint lépett a küszöbre.
  „Jó testvérem, mi lelt téged?
  Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
  Az erdőből tán a vadak,
  Lejőttek és megharaptak?
  Tán a rablók megkötöttek –
  S a nyájaddal útra keltek?“
  „Sem a vadak rám nem jöttek,
  Sem a rablók rám nem törtek.
  Győzött rajtam egy nagy álom,
  Elaludtam úgy déltájban,
  Virágos fa árnyékában.
  Ime, meleg szellő támad,
  Megmozgatja fenn az ágat,
  S egy nagy kigyó a virágbúl,
  Aranyszarvval épen rám húll…
  Kinoz szörnyen, döf szarvával, –
  Küzködöm a nagy halállal.
  Itt a kendő, testvér, vegyed!
  Poláld be az egyik kezed,
  Vedd a kigyót a ruhámból,
  Ments meg engem a haláltól!“
  „Nem tehetem, nem tehetem,
  Oda veszhet puha kezem!“

  Ismét kiált a berekből
  Fehér ökrök s tinók mellől;
  De senki se hallja, látja,
  Csak az ő szép kis babája.
  „Drága lelkem! mi bánt téged?
  Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
  Midőn távozál az este,
  Prikulics ment veled szembe?
  Meg akarta rontni nyájad?
  Vagy rád ütött tán nehányat?
  Tán beteg vagy s szenvedsz mélyen,
  S körülötted senki sincsen,
  A ki nyujtson forrás-vizet,
  S meggyógyitsa betegséged?“
  „Ne aggódjál drága lelkem!
  A betegség nem bánt engem…
  Prikulics nem jött útomba,
  Kövér nyájam nincs megrontva…
  Győzött rajtam egy nagy álom,
  Elaluvám úgy déltájban,
  Virágos fa árnyékában.
  De im, meleg szellő támad,
  Megmozgatja fenn az ágat,
  Egy nagy kigyó a virágbul,
  Aranyszarvval épen rám hull.
  Ide csuszott a mellembe…
  Kinoz szörnyen, döf szarvával,
  Küzködöm a nagy halállal!
  Itt a kendő, szépem, vegyed!
  Poláld be az egyik kezed,
  S aztán nyulj be a keblembe,
  Ragadd ki a kigyót vele!“
  A mint a lány ezt meghallja,
  A keszkenőt megragadja,
  És eldobja messze, messze…
  A keblébe benyul nyomba,
  A nagy kigyót kimarkolja…
  De nem volt az kigyó élve,
  Aranyőv volt keszkenőbe!
  „Szerelmesem, édes lelkem!
  Ezt az övet, aranyövet
  Ünnepnapon tedd fel, viseld…
  Bosszankodjék a nővérem!
  Viselheted hétköznapon,
  Bosszankodjék anyám nagyon!“


A KI SZERET…

  A ki szeret s azt rebegi:
  „Oh, uram! adj szégyent neki!“
  A ki szeret és azt mondja:
  „Bár ne lenne soha módja!“
  Birjon a rák hajlékával,
  Ételével, italával. –
  Mint a hernyó, csusszék lassan,
  Bővölkedjék a panaszban;
  Soha senki meg ne szánja;
  Égjen s mégis egyre fázzék,
  Enyhülést ne adjon árnyék.
  Egyék a sas asztaláról,
  Emberszemtől messze, távol;
  És nyugodjék, mint a szélvész,
  Mely ma itt van, holnap elvész,
  Legyen kő a párna nála,
  S káromkodás imádsága!


MEGMONDANÁM…

  Megmondanám, de nem lehet,
  Hogy szivem mily nagyon szeret.
  Néma vagyok, ha rád nézek,
  Bámulástól rá nem érek.

  És ez igy mind jól is volna;
  Hogyha mégis baj nem volna;
  Nem csókolhatom meg szádat,
  A mig ki nem nyitom számat.


DRÁGA JANKÓM…

  Drága Jankóm, arra kérlek,
  Hajts utczánkba, drága lélek!
  Tégy csengettyüt ökreidre,
  Ostorodra selyem-csapót,
  Hogy halljam a drága hangot!
  Beteg vagyok, fekszem ágyon,
  Meg is öl tán kinom, vágyom!
  Hogyha eljösz, lásd, megkérem
  Anyámat, hogy nyissa szépen,
  Nyissa ki az ablak-táblát,
  Hogy tekintsek ki azon át,
  Hogy a képed megszemléljem,
  Hogy a szivem megenyhüljen.


AZ ÁRGESI ZÁRDA.

  Az Árges vizén le,
  Amott a parton le,
  Halad Negru vajda,
  Vele kilencz mester,
  Mind kőmives ember,
  És Mánoli a fő,
  Ő közöttük a fő.
  A völgyben haladtak,
  Helyet keresgélnek
  A fényes klastomnak,
  Örök emlékének,
  Vajda dicsőségnek!
  És a mint haladtak,
  Utközben akadtak
  Egy juhász legényre,
  Furulya kezébe’;
  És a mint meglátta,
  Szól az ur hozzája:
  – Hé te fürge juhász!
  Oly ügyes furulyás!
  Az Árges vizén le,
  Juhnyájad legele;
  Az Árges vizén fel,
  Juhnyájad hajtád el,
  Mondd csak te nem láttál,
  Szerte a mint jártál,
  Egy elhagyott falat,
  Bevégzetlen falat,
  Annak a tetője,
  Fűvel van benőve.
  – De uram én láttam,
  A mint oda jártam,
  Egy elhagyott falat,
  Bevégzetlen falat;
  Kutyám, a mint látta,
  Futott is hozzája
  És meg is ugatta,
  Rosszát jósolgatta…
  Az ur örült ennek,
  Ennek a beszédnek;
  S indult is lefelé,
  Ama kőfal felé,
  A kilencz mesterrel,
  Kőmives emberrel,
  Köztük Mánol a fő,
  Ő közöttük a fő.
  – Ime az én falom,
  E helyet választom,
  A zárda helyéül,
  Örökös emlékül.
  Hanem ti mesterek,
  Kömives emberek,
  Csak fogjatok hozzá,
  Kezdjétek a munkát.
  S nekem épitsetek,
  E helytt emeljetek,
  Egy oly magas zárdát,
  Hogy ne lássam párját.
  Kincset adok nektek,
  Bojárokká teszlek,
  De ha nem lesz olyan,
  Megmondom komolyan,
  Mind befalaztatlak,
  Alapba rakatlak!

* * *

  A sok mester siet,
  Nyujtják a zsineget,
  Megmérik a földet,
  Sánczot ásnak, szélest.
  Mindegyre dolgoznak,
  Nyulnak már a falak,
  De a mit épitnek,
  A falak ledőlnek;
  Másodnapra ismét,
  Harmadnapra ismét, –
  Negyedik nap rája,
  Dolgoznak hiába.
  Bámul Negru vajda,
  Méregbe jő rajta,
  Szidja a sok mestert,
  Sok kőmives embert,
  És ő be akarja,
  Falazni a falba.
  És a sok nagy mester,
  Jó kőmives ember,
  Ugy félnek mindegyre,
  Dolgoznak remegve,
  Hosszu nyári napon,
  Reggeltől estvélig,
  Dolgukban nincs haszon!
  De Mánoli rája,
  Nem is megy munkába;
  Lefeküdt az ágyba…
  S álmot lát álmába, –
  És a mint felébredt,
  Kezdé a beszédet:
  – Héj ti kilencz mester,
  Mind kőmives ember!
  A mint elaludtam,
  Ezeket álmodtam:
  Egy hang szólott hozzám,
  Mely megmondta tisztán,
  Hogy kezünk munkája,
  Ledől éjszakára,
  Mig elhatározzuk,
  Hogy mi befalazzuk,
  A feleségünket,
  Vagy a nővérünket,
  A ki holnap reggel,
  Legkorábban jő el,
  Hozván finom étket, –
  Férjnek vagy fivérnek.
  Akarjátok tehát
  Végezni e munkát,
  Az isten szent helyét,
  A vajda emlékét, –
  Jertek fogjunk hozzá,
  Esküdjünk meg reá,
  És ezen eskünket,
  Tartsuk meg, mint szentet,
  Hogy feleségünket,
  Avagy nővérünket,
  A ki holnap reggel
  Legkorábban jő el,
  Azt mi feláldozzuk,
  A falba falazzuk.

* * *

  Másnap reggel korán
  Fel is ébredett Mán,
  S nyomba fel is méne
  Vessző-keritésre
  És lenézett róla,
  A kanyargós útra.
  De kit veszen észre?
  Ki tart ott feléje?
  Az ő hites társa,
  A mező virága!
  Közeledik egyre,
  Hozván a kezébe’
  Bort, hogy igyék férje, –
  Párolog az étke!
  A mint ő meglátta,
  Szivét a kín szállta,
  És ekép beszéle;
  – Isten a nagy égbe!
  Esőt küldj a földre,
  Hogy a patak folyjon,
  A viz ugy omoljon,
  Nőjjenek a vizek,
  Őtet állitsák meg,
  Állitsák meg útba’,
  Hogy térhessen vissza!
  Isten meghallgatta
  A szép imát, s nyomba
  Felhőket hoz össze,
  Sötét lesz, mint östve,
  Az eső megeredt
  És nagy eső esett,
  A patakok folytak,
  A vizek omlottak.
  A viz bármint áradt,
  A nő meg nem állott, –
  Hanem csak jő egyre,
  Egyre közeledve.
  És Mán a mint látta,
  Köny folyt az arczára,
  Térdre hullott ujra,
  Ekép imádkozva:
  – Hozz istenem szelet,
  Hadd fujja a földet,
  Hogy fenyőt letőrjen,
  Tölgyfa meggörbüljen,
  Havas leszakadjon,
  Ember hogy megálljon!
  Állitsa őt utba,
  Hogy térhessen vissza.
  Isten meghallgatta
  A szép imát, s nyomba
  A földre eresztett
  Kemény, hideg szelet,
  A fenyőt letőrte,
  Halomra döntötte,
  A havas leszakadt,
  A nő meg nem állott,
  Hanem csak jött egyre.
  És elért a férjhez,
  Jó Isten kegyelmezz!

* * *

  A sok mesterember,
  Mind kőmives ember,
  Őt a mint meglátta,
  Őket öröm szállta;
  De Mánt kín gyötörte,
  Nejét megölelte,
  Ölébe felvette,
  Derekára tette,
  S feltette a falra,
  Tréfálkozott rajta:
  – Megállj édes lelkem!
  Ne félj senkitől sem,
  Az egész csak tréfa,
  Berakunk a falba.
  Anna hitt a szónak,
  Ajkai mosolygtak;
  De Mán csak sóhajtott,
  És hozzá is fogott
  A fal felrakáshoz…
  Be is telt az álom!
  A fal már nőtt egyre,
  Már-már körülvette,
  Fehér lába sarkát,
  Fehér bokacsontját;
  Szegény asszony erre,
  Nevetni nincs kedve…
  Hanem egyre mondja:
  – Manoli, Manoli!
  Nagymester Manoli!
  Ne tréfálkozz’ férjem,
  Magam nem jól érzem!
  Manoli, Manoli,
  Nagymester Manoli!
  A fal szorit engem,
  Már fáj is a testem!
  De Mán nem szól – hallgat,
  Csak rakja a falat,
  A fal már nő egyre,
  Emelkedik rendre,
  A lába sarkáig,
  A boka-csontjáig,
  Vékony oldalcsontig!
  S jaj a szegény asszony,
  Foly a köny az arczon,
  Csak ezeket mondja:
  – Manoli, Manoli,
  Nagymester Manoli!
  Szorit a fal engem,
  Szorul tőle keblem!
  A testemet nyomja!
  A férj sirva fakad…
  De rakja a falat,
  A fal már nő egyre,
  Emelkedik rendre,
  Az oldalcsontjáig,
  Egész ajakáig,
  Szemevilágáig!
  Az asszonyt, jaj neki!
  Már nem látja senki!
  A falból ezt mondja:
  – Manoli, Manoli,
  Nagymester Manoli!
  Szorit a fal engem,
  Meg is halok lelkem!…

* * *

  Az Árges vizén le,
  Ott a szép parton le,
  Negru vajda megyen,
  Hogy imát rebegjen,
  Ama szép klastromba, –
  Amott áll a zárda,
  Melynek nincsen párja.
  És a mint ránézett,
  Nagy örömet érzett,
  És imigyen szólott:
  – Ti hires mesterek,
  Kőmives emberek,
  Mondjátok meg tisztán,
  Lélekre gondolván,
  Van-e tudománytok,
  Épitni tudnátok
  Egy más zárdát nekem,
  Legyen nagy emlékem!
  Fényesebbet ennél!
  Sokkal szebbet ennél!
  És a kilencz mester,
  Mind kőmives ember,
  A zárda tetején,
  A zárda fedelén
  Mind egymásra nézve,
  Mosolygtak rajta,
  És feleltek arra:
  – Mi hires emberek,
  Kőmives emberek,
  Nincs a földön párunk,
  Csak egyedül állunk, –
  Mi bármikor tudnánk
  Épitni ily zárdát,
  Ennél sokkal szebbet,
  Sokkal fényesebbet! –
  Az ur figyel erre,
  Gondolkodik egyre,
  S aztán parancsolta,
  Hogy szedjék le nyomba,
  A nagy lajtorjákat,
  A nagy állás-fákat…
  Hogy a nagy mesterek,
  Kőmives emberek
  Ott fenn maradjanak,
  Ott fenn pusztuljanak
  A zárda fedelén,
  A zárda tetején.
  De a nagy mesterek
  Szárnyat készitettek,
  Könnyü a szárny röpte,
  Zsendelyből készitve…
  Kiterjesztik gyorsan
  S elrepülnek onnan…
  De a földre esnek,
  Százba megy a testek.
  A szegény Manoli,
  A mint megpróbálta,
  Hogy kelljen már szárnyra.
  Ime egy hangot hall,
  Mintha szólna a fal, –
  Siró fojtott hangot,
  Egy oly kedves hangot,
  Mely a falból nyögve,
  Ezeket beszélte:
  – Manoli, Manoli!
  Szorit a fal engem,
  Sir belé a lelkem,
  Mellemet ugy nyomja,
  Életemet oltja.
  Ennek hallatára,
  Mán keblét kín szállta
  Szeme forgott szörnyen,
  A felhők az égen,
  És a föld mellette,
  Mind forogni kezde.
  Zárda fedeléről,
  Zárda tetejéről
  Hallva hullt a földre!
  De mi lett a helylyel,
  Hová Mán esett el?
  – Csergő patak támadt,
  Kevés vize árad,
  Sós a patak vize,
  Könytől jő az ize.


AZ ÁRVA MADÁR.

  Sok madara van az égnek, –
  Szárnyra kelnek vigan élnek;
  Előttük a jó kitárva,
  Csak én vagyok szegény-árva!
  Se ételem, se italom,
  De bár volna nyugodalmom!
  Az út mellett áll a fészkem,
  Száraz ágon, összetörten!
  A hány ember jő-megy erre,
  Mind bedobál a fészekbe.
  Mondják, menjek gyorsan innen,
  Mert fészkemtől nyugtok nincsen.
  … De a fészkem nem bolygatom!
  Dobálják is bármily nagyon…
  Oly kicsik, még pelyhök sincsen,
  Mi lesz, ha elhordom innen?…
  Akkor, hogyha lesznek nagyok,
  Ép, erősek, szép tollasok,
  Ha képesek lesznek szállni,
  A hideget is kiállni;
  Majd, ha étel után látnak,
  És magukra útra szállnak,
  Én szállok majd a fészekre,
  És kicsalom, esdve, kérve!
  … Még a biró is üldözne,
  Irás által kiüldözne…
  Még igy kiált a goromba:
  „Hord el magad gyorsan innen!
  A mig elmehettek épen!“
  Biró uram! no csak lassan!
  Sem nem öltem, sem em loptam;
  Fiókáim sirnak rendre,
  Ne hozz szégyent a fejemre!
  Oh, ne csinálj irást nékem,
  Megöl tőle a nagy szégyen!
  Ha elitélsz erre engem,
  Haragomtól isten mentsen!
  A mért csupa gőg vagy, látod,
  Világithat még a házod;
  A hol kamarádat látom,
  Nehogy ott a világ járjon!


A JEGYES IFJÚ.

  Kérdezik a lovas ifjut:
  „Mond meg nekünk, mért oly izzadt,
  Mért oly fáradt fakó lovad?
  A sarkantyud összetörve,
  Kalapodon a toll görbe!“
  „Vadásztam a zöld erdőben,
  Három nap és három éjen…
  Üldöztem a szarvasgimet,
  Aranyszarvból aranyt hintett.
  A Kárpátok alján kezdém,
  A nagy Oltig üldöztem én!
  Elmerült az Olt vizében, –
  Tul meg eltünt szük ösvényen.
  Ott voltam én mindütt nyomban
  Azért fáradt el a lovam!“

  Meghallja ezt egy leányka,
  És szó nélkül ki nem állja:
  „Ne hidjetek, arra kérlek,
  Mert ez ifjú hazug lélek;
  Kedvese van eljegyezve,
  Már husz napja elhelyezte,
  Gyurgyevoba, Argis mellett,
  Itt vallotta a szerelmet.
  Kilencz nap kell ilyen útra,
  Kettő alatt ő megfutja;
  Kilencz napig ül ott nála,
  Gyönyörködni a mátkába.
  Harmadik nap készül útra!
  Kedveséhez vágtat ujra!
  Szép is a lány kit ő szeret,
  Villám lakja a két szemet,
  Arcza fehér, maga szende,
  Mint a harmat olyan gyenge!
  A fülében drága ékszer,
  Nyakán gyöngysor füzve kétszer,
  Oly hajlékony csontja, izma,
  Még egy gyürün is átbujna!“
    „Hallgass! – szólt az ifju erre,
  Meghazudtolsz szemtől-szembe?
  Neked rosszul esik látom,
  Hogy nem te lész az én párom!“


KÁROLINA.

  „Károlina drága,
  Kert nyiló virága!
  Gyere haza szépen,
  Ne csinálj te szégyent;
  Elfelejtéd, látom
  A nagy sietségben,
  Keszkenőd az ágyon,
  Gyöngyöd a gerendán,
  Engemet a konyhán.
  Siethettél nagyon,
  Kis gyürüd itt vagyon,
  Kisebbik ujjamon!“

  „Nem felejtém, látod,
  Én magam hagyám ott;
  A pusztaság verje;
  A tüz lángja nyelje;
  Nincs többé rá gondom…
  Van még olyan otthon.
  A gyürü is szebb ám,
  Mint az ott az ujján,
  Ha van rá szükséged,
  S ujjadon nem éget,
  Tartsd szerencsepénznek:
  Én vissza nem térek!“


A BÜSZKE LEÁNY.

  A piacz közepén állva
  Igy kiált a német lánya:
  „Nincsen sehol olyan férfi,
  Ki szemembe merne nézni!
  S ki kezemet megcsókolná…
  Annak kezem odaadnám!“

  Ezt elvitte a hir szárnya.
  A törökök táborába.
  Péter hamar meg is tudta,
  De azt hamar ki nem tudta,
  Ezt a dolgot, mint csinálja!
  Gondolkozott aztán mélyen…
  Szép szemébe miként nézne,
  S nyomná csókját puha kézre?
  … Felült sárga ménlovára,
  Elszáguldott messzetájra,
  Édes anyja lakására.
  „Péter, Péter édes fiam!
  Mért vagy barna, mint a sár?
  Mért vagy olyan zöld, mint a fű?
  Mért oly sárga, mint a viasz?“.
  „Arra kérlek anyám, hadd el,
  Ne faggas oly kérdésekkel,
  Inkább tanits engem erre:
  Mint gyulasztnám szerelemre?“.
  „Péter, Péter édes fiam!
  Nem tudom a dolog mint van,
  Hanem eredj nővéredhez,
  Jobban ért ő mindezekhez!“

  Felült sárga mén lovára,
  S megérkezett este tájba,
  A nővére lakására.
  „Péter, Péter szép testvérem!
  Mért vagy barna, mint a sár?
  Mért vagy oly zöld, mint a fű?
  Mért oly sárga, mint a viasz?“
  „Arra kérlek nővér, hadd el,
  Ne faggass oly kérdésekkel,
  Inkább tanits engem erre:
  Mint gyúlasztnám szerelemre?“
  „Vesd le ezt a férfi ruhát,
  És öltözzél nőibe át…
  Hogyha oda el fogsz érni,
  Ne szólj ugy, mint szól a férfi,
  Hanem beszélj női hangon,
  Mondd, hogy megvert urad nagyon!“

  „Anna, Anna drága lélek!
  Eressz be a házba kérlek!
  Mert én lakom innen messze,
  Esik eső, dörög nagyon,
  S a házadnak nincs eresze.“
  „Nem eresztlek be a házba,
  Mert a ruhád, habár női,
  Ugy szólsz mégis, mint egy férfi!“
  „Megvert tegnap uram nagyon,
  Megváltozott női hangom!“

  Beereszté őt a házba.
  És a mint belép a házba
  Betekinte szép szemébe,
  Csókot nyomott puha kézre.
  Anna hamar észrevette,
  Hogy valaki őt rászedte, –
  Szabadkozott, de hát végre
  Házasság lett mégis vége.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez érdekes »oratio« Hajdeu »Rezvan Voda« cz. drámájából
való; a nép ajkáról van véve; különösen Besarábiában most is beszélik.
Hajdeu szerint ez az oratio Mihály vajda idejéből való. – A románoknál
az orátiók feles számban dívnak; a házassági oratiok (Terentius szerint
rogo uxorem.) felette szépek.

M. G.]



TARTALOM.

  Rózsát biztam  9
  Álom… Álom…  10
  De hideg…  11
  Kira  12
  Sárga csőrü…  18
  A szerelem, a szerelem…  19
  Anyám búja  20
  A mircsesti leány  21
  Zöld levele…  23
  A szép pohárnok  25
  Megmondám…  32
  Illatja van…  33
  Zöld levél a száraz…  34
  Le nem fekszem…  35
  A beteg harczos  36
  Levél, levél…  38
  Ifju álmim…  39
  A pokol  39
  Fülemile  41
  Elmegyek én…  42
  Az őrült  43
  Mikor lelkem…  46
  Anyám lelkem…  47
  Szándu lánya…  48
  Midőn oszták…  52
  Sárga rigó…  53
  A sziv vágya  54
  Mért tartottál…  54
  A nap és a hold…  55
  Szép nő…  59
  Hová mégysz…  60
  Zöld levelü almafácska  61
  Miora  62
  Lenn a zöld erdők…  66
  A falevél mit sem érez…  68
  Sokat faggat…  69
  Szép tavaszszal…  70
  A Maros nagy…  71
  Sok leánynak…  71
  A galaczi vásár  72
  Gruia  75
  A korcsmákat…  80
  Gyónni mentem…  81
  Életem virága…  81
  Nincsen öröm…  84
  Erdélyi Anna  85
  A gyürü és a keszkenő  87
  Nyiló virág…  91
  Hogyha vagyok…  92
  Mig a leány…  92
  Szürke tollu…  93
  A sólyom és a szedervirág  93
  A három rabló  95
  Mogos  97
  Péter  101
  Érjen téged…  104
  Mit vétettem…  105
  A jegyes levele…  105
  A virág és a dér  107
  Ha a lányok…  108
  Anyámnál  108
  A kis kakuk…  109
  Anyám, anyám…  110
  Toma  111
  Toma  115
  A hegedüs  118
  A szép leány  124
  A jegyes szerelme  125
  Erkuleán  127
  Márk  130
  Márk vitéz  134
  Anyám, anyám…  136
  Édes rózsám, édes lelkem…  137
  Mért nem nősülsz…  138
  Megszáll a vágy…  140
  Cholera  140
  Rádica  143
  A gerlicze…  146
  A szerelmek  146
  Kis menyecske  147
  Csendes folyam…  148
  Szegény Jankó  149
  Nagy leánynak…  150
  Zöld levelü…  151
  Honnan repülsz…  152
  A bojár álma  153
  Az elhagyott hitves  155
  Czivódott…  156
  És már ismét…  157
  Jaj de korán…  157
  A fecske fiókái  158
  A pásztorok itélete  159
  A két testvér  161
  Nem oly régen…  163
  Égessen el a tűz…  164
  Az uralkodás kezdetén  165
  Az aranyőv  167
  A ki szeret…  171
  Megmondanám…  172
  Drága Jankóm…  173
  Az árgesi zárda  173
  Az árva madár  186
  A jegyes ifjú  187
  Károlina  189
  A büszke leány  190



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

43 |tollat! |tollat!“

52 |Ordög |Ördög

59 |Es sötétség |És sötétség

59 |Am járjatok |Ám járjatok

77 |tepnap |tegnap

90 |temblomba |templomba

108 |Éjszákán át |Éjszakán át

110 |En elfognám |Én elfognám

111 |Etel, ital |Étel, ital

112 |Es a gyermek |És a gyermek

115 |gyermekat |gyermeket

116 |közelélébe |közelébe

123 |hegytetőtere |hegytetőre

146 |ért továbbb |ért tovább

171 |Ünnepnepon |Ünnepnapon

178 |Es ekép |És ekép

191 |viasz? |viasz?“





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Koszorú a román népköltészet virágaiból" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.