Title: A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

ELBESZÉLÉSEK ***

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCIV. KÖTET

A BARÁTFALVI LÉVITA * UJABB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

A BARÁTFALVI LÉVITA

UJABB ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



A BARÁTFALVI LÉVITA.



ELŐSZÓ.

Most harmincznyolcz esztendeje, hogy az «Elátkozott család» czímű
regényemet az olvasó közönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis
befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme
kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő
együtt bukott el s együtt megnyugodott; de fönmaradt a rejtély: mi lett
a regény fiatal hőseiből, akik eltüntek, családjaikra nézve meghaltak, s
a kiket aztán egy harmadik halálra keres – s a kinek arra nagyon erős
oka van.

Azon művem utószavában azt igérem, hogy majd megirom én ennek a
rejtélynek a kibonyolítását egy ujabb regényben, a minek a czíme: «A
barátfalvi lévita.» A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból,
hogy a kalandor hős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint
lévita.

Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter
viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!)
mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, a nélkül, hogy az adósságom
leróttam volna.

Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények,
négy-öt kötetesek. Kedvencz eszméim, a mikbe szerelmes voltam, aztán meg
egyéb certa quoniam.

Most azután elkövetkezvén a karácsonyhava, ismét elővesz a
lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden
adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábizhatjuk
egészen a kis Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az
ártatlan léleknek gyermeki örömére, a ki még hisz, szeret és remél:
többet nem tud.

Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy irópajtásom, hogy
mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben s mi
volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólítására azt
a választ fogja kapni: «a mikor az anyám karján ültem s vártam, hogy az
angyal mikor csönget. Kinyilik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa s én
megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus». Mindenki ugyanezt
felelheti arra, nem mást.

De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonfát, Bethlehemet
sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk.

Nekem a legboldogabb karácsonyom volt 1848-ban.

Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött
villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada
védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjuk; azt
mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az
út rögös volt, a hó még csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője
s rajtam csak egy karbonari felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán
madárfagyasztó hideg, a milyen azóta soha. A mi rajtam volt, az volt az
enyim. A szállás, a hova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a
vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos; az ágy földrevetett
zsuppszalma, melyben az egerek czinczogtak éjszaka, reggelre az
ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak,
ágyúdörgés kopogtat: «odább, odább». A ködtől nem látszik a vidék. A
ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem,
a ki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az
én legboldogabb karácsonyom.

Ez az oka, hogy így karácsonytáján elővesznek azok a nyugtalankodó
érzések, a mikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e?
vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit
visszakivánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem,
mint akkor.

Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönmaradt adósság:
az olvasónak megigért regény. Itt élt az óta folyvást, mint a fába nőtt
béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?

Minthogy azonban a mai napság olvasóiról bajos föltennem, hogy
emlékeznek a harmincznyolcz év előtt olvasott regényemre, jobbadán még
nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen
regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a
régivel összekötögessem.

Üdv az olvasónak!

1896. Deczember 14.

_Jókai Mór._



I. A BŐJTÖS EBÉD.

Karácsony előtti pénteknap volt.

Ezt azon időkben nagyon megszokták ünnepelni Miskolcz városában.

A három római katholikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak
az ájtatosságra hivogató harangok. Hogy a reformátusok és evangelikusok
templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminczhárom okuk van.
Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy
van, fönn az Avas hegytetőn, régi erős építmény; nem messze tőle egy
torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven
esztendővel később épült az a mostani a város közepén.

De vármegyeháza már volt, szép emeletes épület, abban lakott az első
alispán. A másod alispán a saját nemesi salva guardiájában rezideált.

Vározháza még nem volt. A biró a saját házában tartotta a hivatalát, a
mire könnyű volt rátalálni az ajtaja mellé kitett kalodáról.

A vármegyeházánál kék mondúros hajdú strázsál kivont karddal, alá s föl
sétálgatva a hosszú kapu alján végig nyújtott gyalogjárón. Valahányszor
a kapuhoz kerül, kidugja rajta a fejét.

Mikor aztán egyszer megint kikukkant a kapuajtón, jó szerencse, hogy ki
nem szúrta a szemét annak a belebotló alaknak, a kinek a háromszögletű
kalapjával összeütötte a csákóját.

– Holberdó! Ki vagy, ha Istentől vagy?

A jövevény csakugyan megijedni való figura volt. Olyan magas, mint az
ó-testamentomi góliát; a háromcsücskéjű kalap egész a szeméig lenyomva,
a hosszú bő fekete köpönyeg pedig az orra hegyéig átvetve.

– Pardon! dörmögé az a köpönyeg alól.

– Semmi pardon! Mi van az alatt a köpönyeg alatt?

A magas urnak szét kellett tárnia a köpönyegét, hogy fölfedezze az
alakját.

S a fegyveres őrnek bizony elég sok fölfedezésre méltója akadt.

– Micsoda haczuka! Milyen habdák! Pulider meg nincs? Hát ebben a
bőrtokban mi van?

– Vadászpuska.

– Hát nem tudja az úr, hogy puskával nem szabad a vármegye házába
belépni? Ide vele!

S a látogató urnak meg kellett engednie, hogy a strázsa elvegye a
vállára akasztott puskát; akkor aztán a fegyverzet kiegészítő részét, a
vadásztáskát is odaadta neki; de még a köpönyegét is rábizta; azokat
mind egy szegre fölakasztá a rendnek éber őre.

Akkor kérdé, – hogy «hová igyekezik az úr?»

– A vicispánhoz. Hol a szállása?

– No né, a bolond? Hát már most én tudjam, hogy hol a vicispánnak a
szállása?

– Hát nem tudja kend?

– Hiszen kettő van. Első vicispán, meg második vicispán, az egyik itt
lakik, a másik amott.

– Hát az első vicispáné.

– No már azt megmondhatom. No hát úgy beszéljen az úr. Szóbúl ért az
ember. Hát csak itt menjen be ezen a grádicson, azután végig a folyósón,
mindjárt rátalál az ajtajára.

– Numeró hány?

– Nincs itt semmi numeró, csak a szag után induljon az úr; a mely
szobaajtón keresztűl fenyőmag-füst illamlik kifelé, az az első vicispán
kvártélya.

Az a fenyőmag-füst a parasztbűz elölésére való.

Az idegennek látszó s a kiejtéséről még inkább hallatszó uri ember
sietett föl a lépcsőkön, két fokot lépve át egyszerre; csakugyan
rátalált az igazi ajtóra, melyre kivülről a statárium volt kiszögezve.
Benyitott rajta. Az előszobában nem talált sekit. Hosszú falóczák voltak
a fal mellett, kikopva a rajta üléstől, a fal elég barna a
hozzátámaszkodástól. Itt uralkodik a fenyőmag-füst illata.

Onnan benyitott egy másik szobába. Ott sem volt senki. Az ablaknál volt
két iróasztal, négy székkel. Nagy ólom kalamárisok, fa porzótartókkal,
nagy ollókkal, a mik lánczczal voltak odakötve az asztal korlátjához,
hogy valaki el ne vihesse. A padló szép tarka a tintacsöppektől. Ezt a
szobát dominálja a dohányfüst aromája.

Még beljebb hatolt egy harmadik szobába. Az már terem volt nyitott
almáriumokkal, a mik tele voltak akták csomagaival, súlyos pandektákkal,
középen egy hosszú zöld asztal, a mellett tizenhárom bőrös szék. Ebben a
teremben az ócska papiros doha előkelősködött.

A harmadik teremben sem talált senkit.

No innen ugyan mindent ellophatnának.

Ha ugyan akadna olyan bolond tolvaj, a ki ezt a mindent ellopja.

A szomszédteremből végre emberjelző neszt hallott: tányércsörömpölést.

Oda is benyitott. Ott már kellemes illat fogadta: az eczettel volt
kifüstölve.

A pohárszékek, almáriumok, tányértartók elárulták, hogy az az ebédlő. De
még inkább a hosszú asztal a középen, mely végig volt terítve fehér
sávolyos abroszszal, de teríték csak egyetlen egy volt rajta: az
asztalfőn; két ezüsttányér egymásra téve, mellette ezüstnyelű kés,
villa, kis kanál, nagy kanál, merőkanál, sótartó, borstartó és egy
aranyozott ezüst pohár.

Az asztalnál egy hajdú serénykedett, kék mondurban, zöld zsinórral,
sárga pitykékkel, piros nadrágban, sárga csizmában; a haja fekete volt,
hátul czopfba fonva, a bajusza is fekete, hegyesen előre viaszkolva.

– Az első vicispán urat keresem! – sietett az idegen úr idejöttét
igazolni a rábámuló hajdú előtt. – Jelentsen be nála!

– A tekintetes első vicispán úr templomban van áhitatoskodni.

– Hát a vicispánné?

– A tekintetes vicispánné asszony pedig nem lakik a vármegyeházán, hanem
otthon a dominiumán a saját kastélyában.

– Valami kanczelistája vagy secretariusa csak van a vicispánnak, a kivel
beszélni lehet.

– Igen is van négy patvaristája, de azoknak ma, ünnep lévén, vakácziójuk
van, otthon ebédelnek a mámijaiknál.

– Hát akkor majd megvárom a vicispán urat, a míg a templomból haza jön.

Azzal nem várva a «tessék»-et, elhelyezé magát a nagy bőrkanapén, a két
lábát szétnyújtva a kappenstiblikkel.

– Az én nevem báró Kadarkuthy Viktor.

– Az én nevem pedig János.

A hajdú azt hitte, hogy így illik az.

– Ne hát hallja kend, János, mindig ilyen átkozott hideg van a
vicispánnak a szobáiban, mint most?

Azok még aznap nem voltak befütve s a báró sajnálta már nagyon, hogy a
köpönyegét odalenn hagyta az őrszobában.

– De majd mindjárt meleg lesz itt, csak a rabok feljöjjenek.

S nem sokára hallatszott a csörömpölés, a mit a rabok a lábukra
kovácsolt harminczhárom fontos vasakkal eszközölnek s az első dörömbölés
az ebédlő kályhájában.

Kivülről fütöttek minden kályhát, kit a folyósóról, kit a konyhából, az
volt az igazi uraság.

Az a kemencze valódi osgyáni gelencsérremek volt, felől nagy római
urnával. Elfért benne egyszerre egy fertály öl fa.

A János hajdú elővett a szekrényből egy mázos fazekat, aztán meg egy
czinkanalat.

Mingyárt megmagyarázta a dolgot a báró úrnak.

– Mert hát, tetszik tudni, ennek a kályhának az a virtusa, hogy a mikor
belegyujtanak, akkor egy darabig füstöl, de csak addig, a míg a fa jól
lángra nem kap. A tekintetes vicispán úr osztég nem szereti a
kályhafüstöt. Azért nekem mindig ki kell ókumlálni, hogy melyik
hasadékon füstöl a kályha, azt azután én nagy hirtelen bekenem ezzel a
szilvalekvárral, ez arravaló. De hát minden fütésnél más-más hasadékon
füstöl. Ahun van ni! Nem mondtam? Most meg épen a tetején füstöl.

Azt azután egy székre fölhágva kellett elfojtani, a mit János hajdú
csakugyan a lekvárba mártott czinkanál nyelével eszközölt ki. Akkor
aztán ropogott, pattogott a tűz a kályhában.

Egy kis füstszag mégis csak maradt a szobában.

Ezen pedig akép segített a János, hogy egy megtüzesített vaslapátot
hozott be s arra porrátört czukrot hintett: azzal tömjénezte be az
ebédlőt.

A báró kezdte már érteni, hogy miért kell az első vicispán lakására a
szagáról rátalálni.

– No most mindjárt jön a tekintetes vicispán úr a templomból, mondá
János. Hallom a minoriták kis tornyából a csengetyűszót. Vége lesz a
misének. Csak tessék addig itt mulatozni.

Azzal kivitte a vaslapátot, az a konyhába való s magára hagyta a
látogatót.

A báró följegyezte magának azt a nagy bizalmat a cseléd részéről, a ki
őt, az először látott idegent magára meri hagyni ennyi ezüstnemüvel.

Ebbeli büszkeségében aztán egészen elbizta magát. Megnőtt a taraja, a
hogy a német szólásmód tartja.

Odaállt az ebédlői nagy tükör elé, a minek a rámája is csupa tükör volt,
csupa köszörült üvegből s végig nézte magát.

Igazán volt miben gyönyörködnie!

Ha egy kicsinyt meggörbítette a nyakát, hát még az arczát is megláthatta
a tükörben, külömben az arcza már a tükörráma czikornyái között
sokszorozódott.

A pofa impertinens szőke volt, olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy
azt hátul sehogy sem lehetett becsületes czopfba csavarintani,
mindenfelé álltak ki a szálak a hajtáskából, úgy végződvén a záró
máslinál, mint egy elnyűtt meszelő; a két halántékot fedő hajbodrok
pedig, a miket úgy híttak, hogy «vuklik», valószinűleg régen nem lévén
fölsütve, kiegyenesültek és meredtek szerteszélyel. Az arcza rosszul
volt borotválva és összemetélve; ez bizonyosan saját munkája volt, hanem
egy nagy vágás a szem végétől a száj szegletéig, az idegen manupropria
lehetett rajta. A világos szőke hajszínnel disharmoniában álltak a
szúros fekete szemek, szőke pillákkal környezve s lilaszín karikákkal
körülfogva. Bajusza egy csöpp sem volt, a mire pedig nagy szüksége lett
volna vastag, duzzadt ajkainak, a mik valóságos vadállati kifejezést
adtak az arczának. Az álla messze előre nyúlt, két szakaszra válva s az
egyik részéből nagy bibircsó meredt elő, az az egy volt szakállal
ellátva.

S ennek a fizimiskának a kiegészítéseül még valami olyan idegen szabásu
öltözetet viselt, a milyent soha a magyarok nem láttak sem itthon, sem
Bécsben, a hová nagyon sokat jártak. Valamikor meggyszínű bársonykabát,
nagy lapos arany gombokkal, megkopva, megtükrösödve, szinehagyott tarka
himzésekkel az elején; mellénye czombig érő, virágos selyem, elől
kiforduló drága, de bepiszkolt csipkefodrokkal. Valamikor sárga
szarvasbőr nadrágján sötét zsirfoltok. A francziák ez időben buggyos,
sok ránczú «culotteot» viseltek, a lábszáron selyemharisnyát, és csattos
czipőt. Ez pedig végezte mindezt egy lovászmesterre szabott türt szárú
lovagcsizmával, a mire hosszúnyelű sarkantyuk voltak szíjjal fölkötve.

Félrehúzta a száját a tükörbe nézve.

– Elég czudar vagy, úgy-e? dörmögé. Az a jó.

Nagyon meg volt elégedve magával.

Egyedűl maradván, elkezdett alá s föl sétálgatni a teremben. Végtül
végig mérte nagy léptekkel.

Az első sétánál tizenhárom volt a lépés a terem egyik ajtajától a
másikig; az utolsónál már csak tíz. Minden tournál belenézett a tükörbe.

Egyszer aztán azon kezdte magát észrevenni, hogy izzad a homloka.

A nemrég oly farkasordító módon hideg terem kegyetlenűl be volt fütve. A
rabok ugyancsak bepörnyeztettek.

Ez meg már nagyon is sok a jóból.

A János hajdú mondhatná már nekik, hogy ne fütsenek többet.

Hanem a János hajdú nem mutatta többé magát.

S a rabok még egyre zuhogtatták onnan kívülről a hasáb fákat a kályha
oldalához.

A báró rászánta a fejét, hogy maga megy ki a folyósóra, ráparancsolni a
rabokra, hogy hagyják már abba a pokolban teljesítendő munkájukat.

Az ebédlő ajtaján kimehetett, hanem a tanácsterem ajtaját már alaposan
bezárva találta maga előtt.

Ahá! A János hajdú nem olyan együgyű ficzkó, mint a milyennek látszik;
ha a vad idegen látogatót egyedül hagyta az étkező-teremben azzal a sok
ezüstneművel, volt ahoz való esze, hogy a következő szobának az
ajtajában kétszer ráfordítsa a kulcsot, hogy az el ne illanhasson onnan.

Ez már aztán dühbe hozta a bárót.

Hogy őt a hajdú ide bezárta. Hát fölteszi róla, hogy ő tolvaj. El
kezdett az ajtón dörömbözni a két öklével, meg a sarkaival. Mind hiába.
Még két szoba volt azontúl, senki sem hallotta sem a zuhogást, sem a
káromkodást. Az ablakok a rabok udvarára nyiltak, s azok annál jobban
fütöttek, minél inkább kiabált rájuk az ablakon keresztűl.

Az ablakokat pedig nem lehetett kinyitni, mert azok kulcsra jártak.

A szobák levegője a gözfürdő hőmérsékével kezdett vetekedni.

A báró kinjában minden okiratos almáriomot fölnyitogatott, hogy azokból
csaljon elő egy kis hideg levegőt. Az ugyan dohos volt, de még is
enyhített. Aztán egynémely aktának a czímzetéből megtanulta, hogy az
első viczispánnak a neve Thomasius de Dédes, de eadem et Sajó-Balaton; a
czíme pedig «perillustris et generosus vice comes.» (A mit eddig nem
tudott.)

Azután levetette a bársony frakkját, meg a hosszú selyem mellényét, hogy
a hőséget elviselhesse. Olyan veres volt már az arcza, mint a főtt rák.

Végre kulcsot hall nyikorogni az ajtózárban.

Odarohant dühösen, elszánva, hogy a János hajdút menten agyonüti, a mint
keze ügyébe kerül.

Nagyot bámult aztán, mikor az ajtó kinyilt s nem a Jánost látta maga
előtt, hanem egy másik hajdút. Amannak fekete volt a haja, hegyes a
bajusza, ennek meg fehér a haja, csavarintott a bajusza; de sürű fekete
szemöldökű, hosszúkás, csutoraalakú ábrázatja.

– Hát kend nem a János?

– Nem ám. Én a Tamás vagyok. De hát az úr kicsoda? Hogy kerül ide?

– Én báró Kadarkuthy vagyok. A viczispán urat keresem, s a gazember
hajdu, a János, rám zárta az ajtót s rám fűttette a kályhát.

– Az ám. A János a fűttető hajdu, én meg a szellőztető hajdu.

– No hát szellőztesse ki iziben ezt a Sidrák-Mizsák-Abednegó
kemenczéjét.

Tamás megcselekedte, nála volt az ablakzár generáliskulcsa. Kitárta az
ablakokat. A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre
hókristálylyá alakult.

A báró odaállt az ablakba azon nekivetkőzötten.

– Ne álljon az úr az ablakba, mert csúzt kap.

– Nem kell locsogni. Én jeges vízben fürdöm. Nem árt meg semmi.

Hát a Tamás hajdu nem szólt többet; hanem átment az ebédlőből, a többi
szobákban is kinyitogatni az ablakokat. Itt ez a szokás. Először
kegyetlenül befűtenek, azután kinyitogatják az ablakokat. Van a
vármegyének fája elég.

Ekkor azután jól kihűtőzvén, eszébe jutott a bárónak, hogy felöltse
ismét a levetett öltönydarabjait; a mellénynyel hamar elkészült; hanem
annak az átkozott bársony szárduthnak olyan szűkek az ujjai, hogy annak
a fölhúzásához segítség kell, hogy az ember a csipkefodros karelőjét
keresztül fúrhassa rajtuk.

– Héj, Tamás! – kiabált a báró.

Nyilt az ajtó, belépett rajta valaki.

– Adja kend föl rám azt a szárduthot.

Megtették neki ezt a szivességet.

Csak azután, hogy belevonaglotta magát a szűk felöltőjébe, kezdte
kontemplálni, hogy ez az ember megint nem az előbbeni ember. Az arcza
ugyan nagyon hasonlít amazéhoz, csakhogy a megcsavart bajusz helyett
ennek kurtára nyirott bajusza van; aztán nem is aranypitykés kék mondurt
vísel, hanem skófiummal kivarrott, rókamálas kanczamentét és zöld
csizmát.

– Nem a Tamás? hebegé zavarodottan.

– De Tamás vagyok. Dédesy Tamás viczispán, szolgálatjára.

– Ah! Mille pardon! Én stokfis! A nevem báró Kadarkuthy Viktor. De hogy
engedhettem meg, hogy a kabátomat fölsegítse?

– Örültem, hogy szolgálatjára lehettem a báró úrnak.

– Ördög vigye ezt a nagy hasonlatosságot! Nem fogok sokáig
alkalmatlankodni. Csak egy kérdést akarok intézni a tekintetes viczispán
úrhoz.

– Ex offo?

– Igen is. Hivatalos kérdést.

– Akkor tessék azt elhalasztani. Ma szent karácsony péntekje van s ezen
a napon délelőtt semmiféle hivatalos aktusra nem reflektálok.

Kadarkuthy Viktor bosszús gesztusokat csinált kezével lábával:

– Ezt én nem értem! Igazán nem értem.

– Keresztény római katholikus az úr? – kérdé komoly benevolizáló
arczczal a viczispán.

– Mit tudom én? Azt sem tudom, az apám megkereszteltetett-e? Az apám
atheista volt: – manichéus.

– Ismertem.

– No, akkor engem is ismer a viczispán úr. Én pedig szabadkőmüves
vagyok.

– És így meg sincs bérmálva a báró úr?

– Az már igen; valahány pap kezeügyébe kaphatott, az mind pofonütött s
elnevezett Cacusnak, Lycaonnak, Senakáribnek.

– És így meg sem gyónt a báró úr soha.

– Ugyan mit gyóntam volna meg? Hisz nekem az egész tízparancsolat
absurdum. Soha meg nem tudom bocsátani a kereszténységnek, hogy a szép
Vénus-szobrokat eltávolította az oltárokról s mást tett a helyükbe.

– Ne beszéljünk hát erről; mondá a viczispán. Kettőnk között ég és pokol
a külömbség. Minthogy azonban én igazhitű keresztény katholikus vagyok,
a kinek a vallási konvikciója tiltja, hogy nagy ünnepnap délelőttjén
hivatalos kauzában korrespondeáljon, de a mellett az ős magyar regulát
is tartom, melynél fogva ebéd idején érkezett vendéget megmarasztalni
kötelesség: annál fogva meginvitálom a báró urat, hogy foglaljon helyet
az asztalomnál; vegyen részt frugális ebédemben s asztal felett mondja
el előttem az egész kauzát, melyben intervenciómat kivánja; ebéd után
majdan megadom rá az indorzátát.

Kadarkuthy Viktor meghajtotta magát, elfogadta a meghivást.

A viczispán intett a Tamás hajdunak, a ki már az ura szemöldökének a
beszédjét is értette, sietett a viczispán terítéke mellé még hasonló
ezüsttányérokat elhelyezni a többi szükséges étszerekkel. Az mind
ősökről maradt antik volt.

– Még egy besteket tegyen kend oda az asztal végére.

– Ezüstöt?

– Nem. Jó mély cseréptányért tegyen neki; mert annak a vendégnek jó
appetitusa fog lenni.

Ez alatt a másik hajdu is bejött; az meg a szalvétákból kétlábú csókákat
formált ki, s minden tányér mellé egy formásan összefonott süteményt
helyezett el, a mit a magyarok perecznek hívnak, a németek pedig heilige
striclinek. Kemény az, mint az elefántcsont.

Az asztal körüli szolgálatot állandóan két hajdu teljesité, pedig csak
két úr volt. De jött egy harmadik is.

– Hivja kend be a Matust, mondá a viczispán a Tamás hajdunak, mig a
János hajdu kivitte a levesestálat a konyhába.

Az öreg hajdu behozta az új vendéget. Egy kicsit taszigálni kellett az
öklével hátba, mert nem akarózott neki a lépegetés.

A Matus jámbor szűcslegény volt; arról lehetett megismerni, hogy
hiuzprémes dolmánya volt. Más nem viseli a hiuzbőrt, mert tarka. A
mellénye piros volt, ólomgombokkal; azon alul pedig csizmaszárig érő
fehér gyolcs öltözet lobogott, a mit a régi magyarok úgy hittak, hogy
«gatya». A mi deczember vége felé igazán parádés viselet.

A legény hórihorgas termet volt, fakó ábrázatján a bámulat és rettegés
kifejezésével; nagy harcsaszája két szegletében holmi kezdetleges
kisérlete a savószinű bajusznak; a tétovázás kifejezését segített
kiegészíteni a kiülő szempár s a hátranyomott rövid áll. A vén hajdu
fogta hátul a mentéje vitézkötését, nehogy meg találjon futamodni.

– Ne félj fiam, Matus, – biztatá a remegő vendéget a viczispán.

– Fia? – kérdé bámulva Kadarkuthy Viktor; nem tudta, hogy a magyaroknál
ez a megszólítás a bizalom kifejezése. «Fiam»-nak nevezi a férj a
feleségét s a feleség az urát. Persze! Ő neki még az apja sem mondta azt
soha, hogy «fiam.»

– Ma velem ebédelsz, – mondá a viczispán. Odaülsz az asztal végére.

A szücslegény lehúzta a fejét a válla közé; sehogy sem értette a dolgot.

A János hajdu hozta a leveses tálat.

– Placeat magnifice domine: – kinálta a viczispán a bárót a mellette
való székkel, a mire az rögtön letette magát. A viczispán azonban előbb
az asztaláldást végzé el, két kezét összetéve a karosszéke támlányán; az
asztal tulsó végén hasonló szertartást végzett a szücslegény.

A báró boszúsan feszengett.

– De viczispán úr, ennyi cseléd és idegen pofa előtt én nem adhatom elő
az én ügyeimet.

A viczispán fejét csóválta s nem hagyta magát megzavartatni az
ájtatosságában; keresztet vetett igaz lélek módjára s csak azután, hogy
maga is elhelyezkedék, felelt meg a bárónak.

– Ha scrupulusai vannak báró úrnak a profanum vulgus miatt, hát hiszen
konverzálhatunk diákul.

– De én egy kukkot sem tudok diákul.

A viczispán elszörnyedt.

– Hogyan? A báró úr magyar ember s nem tud diákul? Hisz a magyar nyelv a
lingva materna; de a diák a lingva paterna minálunk.

– Nem hát! Hisz azért csaptak ki hét iskolából, mert nem vette be a
gyomrom a kutya hic-hæc-hocot.

– No hát majd előadhatja a báró úr ebéd vége felé, a mikor egyedül
maradunk. Különben is azt tartja Galenus, hogy az emotio árt a
concoctiónak.

– Ellenben beszélhetek francziául.

– Úgy meg én nem értek.

– Én pedig szétpukkanok, mint egy bomba, ha el nem mondhatom, a miért
ide jöttem.

– Hát akkor én majd kiküldöm a szobából a hajdukat, a mint egy tálat
körülhordtak s azok csak akkor jönnek be, a mikor csengetek nekik. A
szücslegény felől beszélhet a báró úr, mert az nem hall más nyelven,
csak tótul.

E közben az öreg hajdu körülhordozta a levesestálat. Először is
megkinálta vele a vendégurat. Valami furcsa áporodott savanyú illat
szállt föl a tálból.

– Ez cibereleves – mondá az alispán. Ez az a hires leves, melyet a
lakedemoniak mindennap osztogattak.

(Tudva van, hogy a czibere nyolcz napig posajtott korpa levéből készül.)

Kadarkuthy nem érezte magát eléggé spártainak, hogy belekóstoljon.

– Mi párisiak nem szoktunk levest enni.

Maradt fogyasztónak a bőjtös leveshez a viczispán és az átellenes
vendége.

A mint a hajdu kiment a leveses tállal, a báró hozzákezdett az ügyének
előadásához.

– Azt mondta a viczispán úr, hogy jól ismerte az apámat, a mire én azt
feleltem, hogy akkor hát engemet is kell, hogy ismerjen, mert tele van a
tekintetes vármegyének az archivuma a mi kölcsönös kriminális
pereinkkel. Már gyermekkoromban kurrentáltatott az apám, mint megszökött
csavargót, gyújtogatót. Mivelhogy egyszer a kovácsnak a házát, a hová az
apám inasnak beadott (nem akartam tanulni), szépen fölgyújtottam, aztán
világgá szaladtam; majd meg Bécsbe küldött, beadott egy klastromba
novitiusnak; onnan is megszöktem; eladtam a reverendámat, beálltam egy
komédiásnak a truppjába s ott játszottam az orangutangot.

A viczispán fölszisszent. Más ember fölkaczagott volna rá.

A báró vette észre, hogy kellemetlen hatása volt a revelatiójának. Azt
szerette. Folytatta a thémát.

– Kitünő majom voltam. A lábam ujjával meg tudtam vakarni a fülemet.

A viczispán megszólaltatá a csengetyűt.

Tamás hajdú új fogás ételt hozott. Ezüst tálban főtt tojás, csak úgy
héjában.

A báró megrőkönyödött, mikor megkinálták vele.

– Mi párisiak soha sem eszünk tojást héjában.

– Ez pedig királyi comedentia – bizonyítá a viczispán. Mathias Corvinus
deliciája, a hogy a krónika mondja: «hic fuit Mathias rex, comedit ova
sex.» (Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást). Latinul nem tudó
vendége kedveért a magyar fordítást is hozzátette.

A szücslegény azonban többet értett meg a latinból; ő is Mathias s a
«sex» tótul is «seszt.» Kivett magának hatot a tojásból.

A báró elnevette magát.

A viczispán sietett egy klasszikus czitátummal a vendégét rehabilitálni.

«Regis ad exemplum totus componitur orbis.» (Példát ád a király s a
világ mind indul utána.)

Ezzel nagy filologi tehetségét is ragyogtatta.

A báró nem kérdezte a viczispántól, hogy micsoda jogon ül az ő úri
asztalánál az a gatyás mesterlegény? Gondolta, ez valami kegyes fogadás
teljesítése az áhítatos dignitarius részéről; szegényeket megvendégelni.

Legalább addig, a mig a Matyus a hat tojást lehámozgatja, időt nyer a
curriculum vitæjének folytatására, a hajdu eltávoztával.

– A vége az lett a művészi pályámnak, hogy elszerettem a Herkules
leányát, a kötéltánczosnét, vagy az engem; nem tudom bizonyosan. S aztán
volt dinomdánom; találtunk Sadduceusokat, a kik pénzt adtak
obligátiókra, a mikre az apám neve volt irva.

– Tehát falsificátióra? – szólt a viczispán szigorú tekintettel.

– Hát az apám nevére csak szabad volt falsificálnom vagy mi?

Ezen fölfogás ellen nem lehet vitatkozni.

– Hanem az öreg is abban a hitben élt, hogy az ő nevére nem szabad pénzt
fölszedegetnem. Pörre vitte a dolgot, prókátor kezébe adta. Akkor aztán
én is prókátorhoz fordultam. Azt már aztán elképzelheti a viczispán úr,
hogy mi támad abból, mikor két olyan ember, mint én meg az apám, két
prókátort ültet föl a nyakába s úgy produkálja a vitézi turnirt. Ha az ő
fiskálisa egész litániáját hozta föl ellenem a válogatott
istentelenségeknek: csinált az enyim két akkora rovást az öregem
elvádolására; larvatus, stellionatus, perduellio volt rábizonyítva, a
miknek én az értelmét sem tudom; az atheista volt és manichæus, ezt már
értem. Én szöktem egyik országból a másikba, nem birtak elcsipni; de az
öregemre annyi mindenféle bolondság kibizonyult, hogy a nemes vármegye
sequestrum alá vette s tútort rendelt a számára. Az öreg két esztendeig
állta a rendes életet, akkor megunta a dolgot: kibocsátotta a kezéből az
anyai örökségemet, pedig még csak tizennyolcz esztendős voltam. Azzal én
kimentem Párisba s azontúl azután csak úgy messziről boszantottuk
egymást a hóbortos ficzánkolásaink hirével.

Ez alatt a Mathiás megette a hat tojást: a viczispán csöngetett.

A vén hajdu harmadik étekfogásnak ezúttal kétfülü porcellán tálban
hozott föl valamit, a mi messziről látva igen hasonlít, de közelből
nézve még jobban hasonlít egy fészek kurtakigyóhoz, lében uszó széna
közé elhelyezve.

Ilyet sem látott Párisban a báró soha.

– Mi ez, kérem? – kérdezé gyanakodva a házi gazdától.

– Ez csíkos káposzta.

A báró éhes volt már; kivett két darabot azokból a fekete kígyó
formákból: egy nagyot, meg egy kicsinyt.

Valami jónak kell annak lenni, mert az asztal végén ülő vendég a két
tenyerére támaszkodva emelkedett föl az üléséből, a szemei még jobban
kidülledtek, a szája gyönyör előérzetével nyilt széles mosolygásra; ki
is pakolt abból a drága comedenciából egy teletetéz tányérral, mikor
hozzá került a tál.

A báró egészen rajta felejtette a szemét.

Látta, hogy a Matus hogy bánik el a csíkkal. Megfogja a farkát, fölemeli
magasra; aztán – fejével előre bocsátva, leereszti a szájába, egy percz
alatt úgy csúszik az le a torkán, mintha a vármegye csináltatta volna az
útját.

Azt hitte a báró, hogy azt ő is megtudja tenni. Nyelt ő már valamikor
késeket is. Megfogta a kisebbik csíkot s elsülyeszté a szájába. De ő nem
volt ura ennek a tudománynak. Az a halforma állat fönnakadt a torkán;
elkezdett tőle fulladozni, czikákolni, az arcza elvörösödött.

A viczispán odakiáltott gyorsan a szűcslegénynek:

– Matus! Zabi do chrbat!

A Matus rögtön megmagyarázta e mondat értelmét; fölugrott a székről,
odarohant a báróhoz és súlyos nagy paraszt öklével olyat ütött neki a
háta közepére, hogy a felakadt csik menten lecsúszott a maga helyére.
(Ezt jelenti a «zabi do chrbat.»)

A báró aztán nem tudta, hogy megköszönje-e a hátbaütést vagy
megharagudjék érte.

A viczispán ismét egy új klasszikus mondással vigasztalta meg a
vendégét, egyúttal egy ezüst kancsóból töltve tele az ezüst poharát.
(Arra jó ez az ezüst ivószer, hogy az ember nem tudja előre, mit fog
inni.)

– Maledictus piscis in tertia aqua. (Átkozott a hal a harmadik vízben).

A báró elértette a szép mondatot s nagyot húzott a pohárból.

Hanem a hosszú korty után rimánkodó tekintettel nézett a Matusra, a ki
már a helyén ült ismét, mintha arra kérné, hogy: no még egyszer «zabi do
chrbat!»

– Mi ez az ital, kérem? – rebegé torkát köszörülve.

– Ez az én saját magam termesztette valódi almabor.

Hát biz a bőjtös ebédhez almabor járja.

Más bortól csak berug az ember; de az almabortól kirug.

A báró most már dühös kezdett lenni.

Ez épen összetaláló hangulat volt ahhoz, a mit el akart mondani.

– Az öreg Kadarkuthy (már nem is az «öregem») erre azt találta ki, hogy
elfogott valahol egy kicsapott kálvinista diákot, s azt adta ki
helyettem a fiának. Könnyű volt neki elbolondítani az egész világot.
Engem kölyökkorom óta nem látott senki az apai háznál. Azt a ficzkót
hordta magával faluról falura, czifrán öltöztetve, pénzzel ellátva s
beleheczczelte a legveszettebb kalandokba, mind az én rovásomra, míg
egyszer csak hírét hallom Párisban, (majd azt is elmondom, hogy ki
értesített) hogy a mig én odakinn iparkodom a Kadarkuthy nevet híressé
tenni: azalatt idehaza valami álorczás ficzkó még nagyobb bolondságokkal
ékesíti föl a biografiámat és hogy legközelebb feleségűl fogja venni egy
alispánnak a kisasszonyát, s azt viszi haza a vén Kadarkuthy kastélyába.
– Ejh, hogy karmolja a torkomat ez az átkozott almabor!

A viczispán megint félbeszakítá az előadást a csengetyűszóval.

Ezúttal a Tamás hajdu egy czifravirágú lapos kőedény tálat hozott be, a
minek a tartalma végkép elbusítá a vendégbárót.

Azt pedig a tudományos házigazda ismét be tudta rekomendálni egy
klasszikus mondattal:

– Ez az a mythologikus eledel, a mivel Philemon és Baucis az incognito
utazó Jupitert megvendégelte: «Mellaque et frugesque et lactis massa
coacti» – «Mézzel trágyázott[1] lakodalmas kása tejekkel».

Nem kellett az a bárónak se diákúl, se magyarúl.

De biz a házigazdának sem kellett.

– Vigye kend a Matusnak, tegye elébe az egész tálat.

Hát ennek meg a Matus örült meg nagyon. Egy egész tál mézeskása! Hisz ez
maga a paradicsom! Neki is feküdt azonnal. Csak az volt a baja, hogy a
kanala nem volt elég nagy. – Ekkora kásához és ekkora szájhoz!

Legalább addig, a míg a kásában tart, egészen elmondhatja a maga
viszontagságait a báró.

– Én rögtön rohantam extrapostával Párisból Magyarországra, ezt a
gyalázatos intrikát megakadályozni; egyenesen az öreg kastélyába
siettem. Tíz esztendő óta nem láttuk már egymást. Hát a mint betoppanok
a szobájába, azzal a szóval, hogy én vagyok Kadarkuthy Viktor: az öreg
gyilkost, rablót kiált, összeröffenti a hajduit: «fogjátok meg a rablót,
ez az a híres Schinderhannes!» engem megkötöztet, fölvitet Kassára,
becsukat a tömlöczbe, egy komisz nyirkos oduba: s én ott ülök kenyéren,
vizen, mint a híres rablóvezér Schinderhannes, a míg az öreg az
alterégómat összeházasítja az én nevemben a Csallóköz legszebb
kisasszonyával. Hát nem rettenetes injuria ez?

– Fatalis qui pro quo!

– Még most is ott ülnék s most is veszekednének a würtembergi svábok,
meg az abauji magyarok, hogy melyik torturáztasson meg; ha annak a
pseudo-Kadarkuthynak az apja, egy hugonotta prédikátor, olyan ostoba nem
lett volna, hogy a fiát a fényes lakodalom közepett demaszkirozza,
fogságra vigye s azután a csalárdságot deklarálva, az én fogságomnak
véget vessen.

– Az a pap nem ostoba volt, hanem igazi puritán kharakter.

– Bánom is én. A gézengúz fiúról aztán elhiresztelték, hogy az a Dunába
ugrott, a menyasszonya pedig utána ugrott. Egyszerre eltüntek mind a
ketten. De engem nem lehet ám olyan könnyen bolonddá tenni. Tudtam én
jól, hogy ez csak finész. A szerelmes couple megszökött együtt s most
játszsza a cache-cachet. Tudom magamról, én is így tettem, mikor a
komédiás Colombináját elszöktettem. Azok egyenesen az öregemhez
menekültek s az eldugta őket valahová. Vannak neki olyan birtokai, a
mikbe kocsiút sem vezet. De másodszor nem mentem az öregemhez, hogy még
egyszer lefüleltessen. Van én nekem eszem! Hanem megszorítottam a
csalónak az apját, a papot s mikor az már látta, hogy nincs menekülés
tőlem, előadta az igazat. Itt van a levél, tessék elolvasni: az öregem
levele. Ebből világosan megérthető, hogy az országcsaló él, felesége,
kis fia van. Itt rejtőzik a borsódi Bükkben; ő a barátfalvi lévita. Ez
hozott ide engem. Meg akarom találni azt az embert.

A viczispán átolvasta az öreg Kadarkuthy levelét, mely a haldokló Gutay
Thaddeus előtt a mennyországot megnyitotta s visszadta azt a vendégének.

– S aztán ha megtalálja a báró úr, mit fog tenni?

– Hát megölöm, – szólt hideg vérrel Kadarkuthy Viktor, két nagy tenyerét
culottja zsebeibe mélyesztve.

Az alispán még komolyabb ránczokba szedte az arczát, mint eddig.

– Homicidium? Báró úr! Nem tetszett olvasni az ajtómra kiszögezett
«Statarium»-ot. A gyilkosságért statarium elé állítják a reust s három
nap alatt «amice pendebis».

Ezt megértette a báró; a «pendu» francziául is ugyan azt a függő
helyzetet jelenti.

– Hiszen nem gyilkos módon akarom én őt megölni, hanem párbajban.

– Mi az? duellum? Hiszen a perdöntő páros bajvívást még Corvinus Mátyás
királyunk aboleálta; egyébfajta duellumok pedig csak a csatatéren
szokásosak, a milyenek voltak a vak Bottyán és Ocskay László, a török
Kubát és a magyar Balázs, a krimiai Buzdorgán murza és Damokos Tamás
között megvivottak; de más külömben verekedni csak a parasztok szoktak;
nemes ember, ha injuria esik rajta, viszi az ügyét a törvényes birája
elé s megitélteti az emendam capitis-t.

A báró nem akart recipiscálni.

– Soha! A mi ügyünket biró nem döntheti el. Én gavallér ember vagyok.
Meg fogom ölni az antagonistámat, a ki miatt a börtönben penészedtem – s
az jó lesz neki.

– De hátha az öli meg a báró urat?

– Az meg jó lesz nekem.

Ez alatt a Matus elkészült háromnegyedrészben az isteneknek tetsző
mézeskásával; úgy látszott, hogy a többit meg akarja hagyni «móres»-nek.

A viczispán oda szólt neki.

– No Matus, úgy látom, jóllaktál; most már fölkelhetsz, a «poszpász»-ból
nem szükség részesülnöd.

Erre a Matus egy könyörgő tekintetet mosolygott az alispánra, azután meg
az előtte való tálra, a mit az alispán elértett s kezével intett felé:
«no hát csak végezd el a maradékot is». A szűcslegény aztán még a
megkegyelmezett mézeskása birtokbavételéhez is neki fohászkodott;
miközben a két hajdu fölhordta ezüst tálczákon azt, a mit a régi
magyarok poszpásznak hittak.

A báró holmi süteményféléket képzelt alatta.

Aztán az egyik hajdu hozott a tálczán egy nagy fekete retket, meg egy
tányér diót; a másik pedig kevélyen mutogatott egy egész jól kinőtt
ostyepkát.

Ez utóbbit nem kisértjük meg leirni, mert úgy is tudja minden ember,
hogy mi az? aztán meg nem is tudnánk hozzá.

A viczispán nagyon bőkezű volt a klasszikus mondásaival; a fekete retket
meghámozta egy olyan furfangos masinával, mely azt egyúttal vékony
szeletekre felaprózza.

«Omnia cum sale, raphanum sine sale comede.» (Mindent sóval egyél, de a
retket sótalanul fald).

A bárónak nem kellett az sem sóval, sem só nélkül.

A míg pediglen a diót feltörte a viczispán egy furfangos csavarvégű
géppel:

«Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est.» (Jó a dió egyben,
kettő árt, harmadik öl már).

A báró mindjárt az elsőnél el kezdte az életét védelmezni.

A szerencsétlen ostyepkával pedig nem tudta, hogy mit csináljon.
Fejszével ütik ezt agyon vagy kuglizni fognak vele?

Pedig a viczispán olyan szépen beajánlotta azt e sorral:

«Caseus et panis sunt optima fercula sanis». (Jó a kenyér és sajt annak,
ki nem ismeri a bajt.)

Kadarkuthy Viktor boldognak érezte magát, hogy vége van a viczispáni
ebédnek.

– Talán ki lehetne ezeket a szájtátókat küldeni, – mondá a viczispánnak.

– Illico, illico. Maradjatok még egy momentumig, szolgáim.

A viczispán fölállt a székéről; elmondta az asztal utáni hálaadást, a
miben az asztal tulsó végén levő szűcslegény is követte.

A báró ellenben ülve maradt és nem hálálkodott.

Magára vessen, ha éhen maradt; előtte volt minden; ugyan kinálták.

A viczispán ünnepélyes állást foglalt az asztalfőn s oda inté maga elé
Matust.

A szűcslegénynek az arcza sugárzott a megelégedéstől.

– Jól laktál, Matus? – kérdé az alispán szarmata nyelven.

– Jaki pispek (mint a püspök) – volt rá a hálateljes felelet.

A viczispán arra kihuzott egy kötött selyemerszényt a nadrág hasítékból.
(Az volt a régi magyaroknál a zseb.) Azt szétnyitva, kivett belőle egy
viselt ezüst máriást, melyen a fejedelmi arczkép pirulni látszott a
fölött, hogy nagyon sok réztartalma van az ezüst pénznek.

Azt odanyújtá a legénynek.

– Fogjad ezt fiam, te becsületes szűcslegény s tartsd meg örök emlékűl
erre a mai szent napra, a melyen viczispánod asztalánál ebédelhettél egy
báró társaságában.

A szűcslegény szomjas tekintettel nézett a tenyerébe ejtett máriásra,
arra gondolva, hogy ez az örökemlék épen jó lesz két pint idei
karczosra, mert az almabor őtet sem elégítette ki nagyon. Arra
sarkantyút kell verni.

Addig is azonban elhelyezé a kapott drága emléket a csizmaszárába (a
parasztnál meg az az erszény.) E végett föl kellett húznia az egyik
gatyaszárat. Nem vette észre, hogy annak a rojtja fönnakadt a csizmaszár
rózsáján.

– És most ide hallgassatok, ti istentelenek! szólt a viczispán, a két
hajdúhoz intézve a szót. Tudjátok meg, hogy mi okból invitáltam én meg a
mai ünnepi ebédemhez ezen jámbor istenfélő ifjút. Ugy-e, mikor ti velem
jöttök a templomba, engemet kísérve, a világért le nem térdepelnétek
hamarább, mint mikor a szent mise végén a ministrans az inclangoríumot
megcsendíti, akkor is ugyan keresitek a kényes térdeitek számára a
genuflexióra alkalmatos deszkákat. Ime ez a kegyes ifjú legény, a mint a
szentegyházba belépett, egyenesen odajárult az oltár elé s ebben a
vékony vászon perizomában rögtön letérdelt a hideg márványkőre, s úgy
ájtatoskodta végig az egész szent czeremóniát az én szemeim láttára.
Ezért ültettem én őt az én úri asztalomhoz, a jámbor publikánust, míg
tinektek, paniperda liktoroknak, szolgálnotok kellett körülötte.
Tanuljatok az ő példájából igaz ájtatosságot.

Ezen kenetteljes beszédnek ugyan ellenkező hatása volt a két hajdúra,
mint a minőt a vicispán várt tőle. A János hajdú a markába nevetett, a
Tamás hajdú ellenben még a tenyerét sem tette a szája elé, úgy röhögött.

– No ugyan szép példa! vagdalt vissza gorombán a tekintetes urának:
hiszen a gyolcs gatya alatt kecskebőr nadrágot visel a szűcslegény! s
odamutatott a csizmaszár rózsáján fennakadt patyolatra, mely alól
kilátszott a bőrnadrág.

A viczispán elképedve ütött öklével az asztalra.

– Canis tota mater! Portat braccas caprinas sub perizomate! Fogjátok meg
a pernahajdert, vigyétek ki s verjetek rá viginti quinque solidos!

A két hajdú megkapta a Matust két karjánál fogva s vitték le a rabok
udvarára egzekucióra.

A jámbor szűcslegény soha e világi életében meg nem tudta, hogy miért
kapott ő egy emlékezetes pénteki napon egy pompás viczispáni ebédet,
annak a végén egy ezüst máriást s in fine finali huszonöt mogyoróhájjal
megkenegettetést?

Csak a báró volt nagyon megelégedve az exodussal. A ravasz ficzkó
visszakapja kamatostul azt a hátbaütést, a mit az ő bárói testén el mert
követni.

– No most már vége van az ebédnek, remélem? Már most lehet officiosus
dologra áttérni? Monda a viczispánnak.

– Állok szolgálatjára a báró úrnak, monda a viczispán, a gyöngyös
hüvelyű fogpiszkálót szájába dugva.

– Hát nem akarok én a vicispán úrnak egyébbel alkalmatlankodni, mint
csupán annak a fölfedezésével, hogy hol találom én meg ebben a
vármegyében Barátfalva helységét. Ezzel sem jöttem volna ide
kellemetlenkedni; de már eddig bejártam a vármegyét keresztben
hosszában, gyalog és szekéren, a merre csak utak visznek, de sehol ilyen
nevű falut nem birtam találni, úgy jöttem a viczispán úrhoz, ezzel a
rövid kérdéssel: hol találom meg Barátfalvát?

A vicispán kivette a szájából a fogpiszkálót s kegyetlen flegmával
válaszolt.

– Tudhatja báró úr, hogy én, mint primus vicecomes, exclusive in
politicis fungálok. Önnek a causája pedig az adminisratio resszortjába
tartozik. Erre a kérdésére tehátlan directe a második viczispán úr adhat
competens inviatiót.

Hej, de mérgesen rúgta ki maga alul a széket a nemes báró erre a
válaszra.

– Hát nem tudta ezt nekem az úr mingyárt az elején megmondani? Hát ezért
kellett nekem végignéznem egy ebédet? Ezért kellett darabonkint
elmondanom az egész bolond historiámat, hogy most rukkol ki vele, hogy
ez nem az első viczispán dolga!

De azt sem mondta, hogy «servus humillimus». Kapta a háromszögletű
fedőjét s nagy lépésekkel indult az ajtó felé.

– Megálljon csak még egy szóra, domine magnifice báró! szólt a
viczispán, még van valami informatióm, ami a báró urat proxime
interessálni fogja. Én jó keresztény vagyok s most manifesztálni akarom,
hogy a keresztényi indulat még a szabadkömivesek irányában is
indulgentiát contestál. – Hallgassa meg az informatiómat. – A báró úr
most a második viczispán urat fogja meglátogatni. Az épen ebben az
órában ebédel. A báró urat bizonyosan ott fogja marasztalni a lakomáján.
Az aztán másforma convivium lesz, mint a minőt a báró úr itt nálam
contemplált. Három disznót öltek ma reggel. A második viczispán úr
konyhája híres. Annyi válogatott étekfogás lesz ott, hogy a közben a
báró úr az egész gravamináit végig historizálhatja. Hanem bona fide
rekomendálom, hogy ne ugyanazt a peripetiát kövesse ott, a mit én nálam.

– Hát mit?

– Hát exempli gratia ne mondja előtte azt, hogy az üldözött emberét
duellumra akarja torqueálni és mactálni; mert épen úgy jár vele, mint a
szűcs legény járt velem, hogy a lucullusi lakoma végével a viczispán úr
a báró urat vasra vereti s felküldi Budára a Locumtenenshez, mint
«nobilis duellum provocanst». S mondhatom, hogy a budai csonkatorony
semmivel sem amoenusabb hely a kassai bástya-áristomnál.

Ettől csakugyan megszeppent a báró.

– Hát mit csináljak?

– Mondám, hogy én igaz keresztény vagyok, a ki még a hitetlenek romlását
sem kívánom. Mint igaz keresztény azt tanácsolom a báró úrnak, hogy
használjon egy kis pia fraust: a féle mendacium opportunumot.

A báró a fejét rázta: nem értett a diák szavakból semmit.

– Tetesse magát okos embernek.

– Ahá! Hazudjak?

– Csak rendes normális észjárású embernek simulálja magát báró úr. A
sérelmes ügyet előadva, arra kérje fel a viczispán urat, hogy
exmittáljon a criminális causájában egy judex nobiliumot, az ebéden
assistáló vicefiskálist pedig plenipotentiázza meg a processusa
levátájával: az incattus domiciliumát eruálni azután majd a juratus
tabulae regiae notarius exmissiója fog lenni.

Azt sem mondta erre a báró, hogy «Deo gratias».

Felszakítá az ajtót, felcsapta a kalapját s keresztülrontva az üres
szobán, lerohant a lépcsőn. Csak azután gondolta meg a dolgot. Hisz az
első viczispán tanácsa egészen jó neki. Az a processus-indítás csak pia
fraus. Csak egyszer a juratus rátaláljon arra a mesés Barátfalvára, majd
nem kell ő neki se judicium, se vicefiskális.



II. A DISZNÓTOROS EBÉD.

A mint Kadarkuthy Viktor kirohant a vármegyeház kapuján, utját állta egy
hajdú, a ki, úgy látszik, hogy reá lesett. – No még egy hajdú!

– Hát kendnek mi a baja?

– Köszönöm kérdésit, nekem, hála Istennek, semmi bajom. Hanem a
tekintetes második vicispán úr köszönteti a nagyságos báró Kadarkúthy
urat.

– Hát hogy tudja kend, hogy én vagyok az a báró?

A hajdú bölcs szemhunyorítással válaszolt, meghúzva a két ujjával a báró
kabátjának egyik leffentyűjét:

– Hát erről a haczukáról.

A báró nem értette a dolgot. Hisz abban a világban, a melyből ő most
idecseppent, minden ember ilyen haczukát visel; még Bécsben is ez a
divat.

Az ám! Bécsben!

– No hát mi kell velem a vicispán úrnak?

– Hát instáltatja egy kis barátságos disznótoros ebédre magához.

– Hiszen épen most jövök az első vicispán úr ebédjéről.

– A felől bátran végig ebédelhet a nagyságos úr egy másodikat. Ilyenkor
ott bőjtös ebéd szokott lenni.

– Hát a kend urasága nem bőjtöl?

– Nem. Mink más eklézsiához tartozunk.

– No hát ugy is oda indultam.

Tekintetes Igriczy János másod-vicispán úr portáján azután egészen más
világ volt, mint odaát az első vicispán rezidenciáján. A saját nemesi
telkén, saját házában lakott, a hol tiz vendég fogatai számára volt
istálló és félszer; a sok kifelé forgatott rúd bizonyítá, hogy azok most
épen tele vannak.

A hajdu vezette a vendég urat a pipatóriumba, a hol már a többi uraságok
összegyülekezének; még most nem pipáztak, hanem az ebéd-előkészítő
domitorium járta.

Nem is kellett a vendég úrnak bemutatás. A mint belépett az ajtón,
egyszerre minden ember ráismert: «áh, itt a báró!» A házi úr eléje jött.
«Szervusz bárócskám!» a tenyerébe csapott, «hozta Isten!» s azzal
vezette az asztalhoz, a hol a szilvóriumos palaczk mellett ott állt a
pompás miskolczi czipó s azzal «domitorium praecedit!» egy kupica
szilvapálinkát belediktált, a mi a bárónak nem is esett rosszul; azt a
lenyelt szóló csíkot legalább elpihentette a gyomrában.

Azután pedig sorba bemutogatá neki a többi tekintetes convivákat, a
kiknek csak a titulusa maradt meg a báró fejében: protonotarius, –
vicenotarius, – fiskalis, – vicefiscalis, – judex nobilium, – jurassor,
– assessor, – archivarius, – perceptor, protomedikus, – hites
mathematicus, – egyszóval az egész vármegye.

De azok közül is a vele egykorúnak látszó urak mind azzal a jucundus
ábrázattal fogadták a közéjük lépő jövevényt, mint – a kiről épen most
anekdotázik az egész frequentia.

Azok mind azt allegálták, hogy együtt jártak vele iskolába, a mi lehető
is volt, mert Viktort valami hét iskolából csapták ki s azután
emlékeztették vidám hahotázás közben az itt meg amott történt
kalandjaira, a miknek fele sem volt igaz, a másik fele pedig nem volt
dícséretes; de hát a gyerekkori csinytevésekre embernyi fővel
visszatekinteni csupa gyönyörűség. – Kadarkuthy Viktor vehette észre,
hogy őt már az itteni társaságban egész legenda kör veszi körül; ismerik
már jobban is, mint kellene.

Aztán, a mint körül nézett, az is világos lett előtte, hogy miért
találják ki az ő signalementját a külsejéről, még az ostoba hajduk is?
Nem viseli ezt a divatot már senki idehaza. Vége már a kalapos király
epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették vagy
kapczának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben
pompázik s ha azok között az ő condamnált gúnyája megjelenik, mindenki
egyszerre rámutat: «az ott a báró!» s jó ha még valami epithetont is nem
tesz hozzá.

A barátságos hajdú azonban új fordulatot ad a társalgásnak, azzal a
tudósítással lepve meg az uraságokat, hogy «az asztalon a leves.»

A szétnyilt ebédlő-ajtón aztán a vendég urak, egymást rangfokozat
szerint előbbre taszigálva, átszivárognak.

Legelsőnek tolták előre a bárót. Ő volt az egyedüli mágnás a
társaságban, s a mágnásoknak mindig nagy praerogativájuk volt a régi
magyarok között.

A nagy ebédlőben már akkor jelen volt a háziasszony, a vicispánné.
Ketten együtt a férjével képviselték külső megjelenésükkel a
megtestesült allegoriáját annak az örök szép mondásnak, hogy «extra
Hungariam non est vita.»

(Héj gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt
hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok
(nem is apáitok) föltámadnak a sírból s főzőkanállal vernek benneteket
agyon?)

Hogy mi volt egy magyar lakoma a régi jó időkben (pedig most is
ugyanaz), azt leirta a jó Szirmai Antal kapitális versekben.[2]

Nem csak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes
ételeket milyen izlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl
egymás után, úgy, hogy az elköltött étel valósággal kivánja az utána
következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott,
akkor hoznak megint valamit, a mire azt kell mondani, hogy «de már ebből
eszünk!»

A vicispánné az asztalfőt foglalta el, jobbról ültetve maga mellé bárói
vendégét. Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett
le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát
degradálva az által, hogy az utolsó helyre jutott; de a hogy némelyek
emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és
kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsirozni ott az
asztalon, a miket nagy fatálra téve eléje hoztak, derék két ágú villával
s hatalmas szeletelő késsel, a nyulnál kétfogantyús vágó bárdot is
mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala
közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje.

A báró eleinte szabadkozott, hogy ő már egyszer megebédelt, hanem aztán
mikor azt a jó disznótoros levest hozták, egyszerre megjött a kedve a
másodszori megebédeléshez. A leves után fánkot hoztak, attól a báró
megijedt; azt gondolta, valami hajigálni való golyóbis, míg a
háziasszony rá nem biztatta, hogy csak kóstolja meg. Aztán az is
megtetszett neki. Nagy búzditására szolgált a túlsó félen ülő jurassor,
a kit úgy hittak az urak egymás között, hogy «Duoduo», azért, mert a
fánkból és a töltött káposztából kétszerkettőt szokott mindjárt kivenni
s azokat egészben rakta be a szájába.

A fánkevés hosszabb időt foglal le, mert azt mindenki megrepetálja, a
Duoduo pláne megquadruplázza; ez alatt a vicispánnét ölte a kiváncsiság,
hogy milyen lehetett az első vicispán ebédje, a mit magnificus vendége,
a báró, végig élvezett.

Kadarkuthy elmondta azt elejétől végig, úgy, a hogy átszenvedte.

De ezzel az előadásával egyszerre úgy fölcsapta az «égót» az egész uri
asztal előtt, hogy mindenki az ő szájából leste a szót. Minden ujabb
ételfogása a böjti ebédnek általános kaczajkitöréseket idézett elő.
Kadarkuthy azon percztől fogva fidélis czimborának vált be. A ki a
társaságot meg tudja nevettetni, az halhatatlan ember! Hozzájárult a
sikerhez az is, hogy az első vicispán volt az egész vármegyének a
«ginyó»-ja. Így hitták azt, a kinek a rovására (a háta mögött) a többiek
dévajkodni szoktak.

Az a bizonyos «zabi do chrbat!» épen repülőszónak maradt fönn a
társaságban. A mint a Duoduo egy egész fánkot vagy szármát
(káposztatöltelék) begyürt a szájába, a convivák chorusban kiáltották
rá: «zabi do chrbat» s arra a szomszédjai jókat ütögettek az esküdt
hátára, hogy meg ne fulladjon a nagy falattól.

A Duoduo aztán ezért a bűnbakká tételért aként állt boszút a bárón, hogy
fölhordta neki a tiz-tizenőt év előtti csintalan casusait, a mik szintén
hálás auditoriumra találtak.

Ezt meg a báró sokalta meg. Egy-egy csinytétel fölemlitésénél fölugrott
a székéről és protestált.

– Azt nem én követtem el, hanem az a másik, a pseudo Kadarkuthy Viktor,
a ki miatt engem az apám tömlöczbe csukatott, mint rablóvezért.

Ez már nem volt tréfa. Egy börtönbe zárt nemes ember.

A vicispán complanálta a dolgot.

– Habet rectum. Magam is emlékszem a casusra. Az idősb Kadarkuthy
bárónak sokféle processusa volt a surculus masculusával; némelyik
előttünk jött levatába, másokban mint delegatum judicium voltunk
exmittálva; az öreg báró aztán egyszer azt a tromfot találta ki, hogy
egy kicsapott diákot fogott el, azt adta ki az egyetlen fiának; roppant
sok mórióskodást elkövetett vele. De mi is lett abból a pernahajderből
azután? Egyszerre csak hire szakadt.

– Hát hiszen épen abban járok én itt most Borsodban, hogy az uraktól
előkérjem azt a gézengúzt, a ki itt rejtőzködik álnév alatt. Mert nagyon
rosszul ismernek, a kik azt hiszik, hogy én valaha egy rajtam elkövetett
infámiát lenyelek.

– Mint a csikot… szólt közbe a jurassor.

Megint nagy nevetés hangzott föl.

De a kaczajchoruson keresztűl recsegett a báró hangja.

– Hát hiszen ha mind azt a sok schabernakot pardoniroznám is a
friponnak, a miket a nevemben elkövetett, hogy helyettem megházasodott,
elvette a legszebb vicispánkisasszonyt Csalóközben, azzal világgá
szökött: de azt csak nem amnestiázhatom meg, hogy engem, magyar nemest,
miatta börtönbe vetettek, egy esztendeig zárva tartottak! Micsoda?

Ez a mondás egyszerre nagy komolyságot idézett elő az asztaltársaságban.

– Ez már serio-dolog, mondá a vicispán. Ezt csakugyan ex officio kell
persequalnunk. Főfiscalis úr! Melyik articulus szól erről a
criminalitásról?

– Larvatus.

– Mit mond a törvény a larvatusról?

A főfiscus intett az asztal vége felé ülő juratusának, az előhozta a
kanczelláriából a Corpus juris II-ik kötetét. A nagy foliókönyv nem fért
el az asztalon a tányéroktól, poharaktól, a juratusnak kellett hozzá
eleven pulpitusul szolgálni.

– Larvatus, mondá a főfiscális, rátalálva az indexben, 1723:46.
paragraphus.

– Az nem illik rá! kiáltott közbe a szemközt ülő vicefiscalis. (Neki,
mint fiatalabbnak ezt jobban kellett tudni). Ennek a delictumnak a
qualificatiója «stellionatus».

– A stellionatusnak hire sincsen Verbőczyben, veté oda lesujtó flegmával
a főfiscalis.

– Hát az Verbőczynek a hibája, pökhendiskedék a vice, a franczia
törvényhozás ismeri ezt. Stellionak nevezik azt a gyikot, a melyik a
szinét elváltoztatja, innen stellionatus annak a vétsége, a ki álnév
alatt grassál. S minthogy a báró úr Francziaországban lakik, a franczia
törvény szerint allegálhat.

– Ne disputáljanak az urak, kérem, azon, hogy mi a neve annak az
impostorságnak, kiáltott közbe Kadarkuthy, hanem azt mondják meg, hogy
mi a büntetése?

A főfiscalis aztán rá olvasta a törvény sanctióját: «a larvatus,
convincáltatván, annak, a kinek a kárára elkövette az álorczásságot,
holtig való rabszolgaságra odaitéltetik; annak szolgálni tartozik;
gazdája csupán arra köteleztetvén, hogy élelemmel és ruházattal
ellássa».

– Hisz ez pompás egy törvény! kiáltá föl a báró, kinek gyilkolási kedvét
a jó ételek és a bőségesen töltögetett ürmös bor erősen lelohasztották.
Hisz ez még annál is derekasabb satisfactio, mintha az ember duellumban
lelövi a megsértőjét. Hát igazán nekem fogja itélni a törvényszék a
gézengúz személyét rabszolgául? oda kell neki menni, a hová én megyek? a
székem mögött állni, ha leülök? s a batyumat utánam hordani?

– Úgy van! úgy van! helyeslék mindnyájan a jogtudósok.

– Aztán olyan ruhába kell neki járni, a milyenbe én öltöztetem? Török
mameluknak fogom adjusztirozni. Nem! Nem! Inkább szerecsennek.
Befestetem a pofáját chinai tussal, a mit a szappan nem visz le. Láttam
én már ilyen megfestett szerecsent egy komédiás truppnál. (Majd
kivakkantotta: «a minek magam is tagja voltam.»)

Mindenki azt mondta rá, hogy teljes joggal fogja mind ezt elkövetni a
neki itélendő rabszolgával. Ha viselte a báró képét, viselje a Mungóét
is.

Ez a szép kilátás teljesen megnyerte Kadarkuthy tetszését.

– No hát alig várom, hogy ezt a ficzkót a kezem közé kaphassam s
körülhozdozhassam az egész országban világcsudájára.

A vicispán egy kicsit lehütötte a heveskedését.

– Hanem erre valamicskét várni kell a báró úrnak, a míg a larvatus
processusa a maga forumait megjárja s az itélet in optima forma
ratificáltatik és promulgáltatik.

– S meddig fog ez eltartani? kérdé a báró, gonoszakat sejtve.

– Hát, hogy accuratus legyek, felelt meg rá a vicispán, épen a
pulykatrancsirozás levén hivatala, mely alatt ráért a juridicai
praxisból informatiokat szolgáltatni a cliensének, tehát a prima
instantiánál az edictalis citatio, currentatio, desertio után
következnek az inquisitiók, a mik több vármegyékre kiterjednek, a
præsidialisok, a confrontatiók, benevolisatiók, authenticatiók, a
replicák, a duplicák és triplicák, az exceptivák, az ubicatiók, az
alibik, a juramentumok, a juridicus disputák a competentia fori fölött,
azután következnek az appellaták törvényszék, curia, tabula
septemvirálishoz, accidentaliter a novisatio, eventualiter a suprema
gratia, hát ez mind összevéve eltarthat úgy huszonöt-harmincz
esztendeig.

Ebből a diákszózuhanyból csak az utolsó szavakat értette meg a báró.

– Harmincz esztendeig? Én addig perlekedjem?

– Hanem időközben a perköltségeket előre compensálja az actor.

– Akkor süssétek meg az egész törvényteket! kiáltá föl a báró feldühödve
s majd kiütötte haragjában az egész pulykapecsenyét a hajdú kezéből.

Kaczagni nem próbáltak rajta, csak úgy csendesen befelé nevetett
mindenki magában.

– De hát majd megrövidítem én ezt a processust, harsogott a báró, csak
az urak mondják meg nekem a rejtekhelyét, a hová elbujt a csalafinta.
Hol van az a Barátfalva?

Az urak egymás szemébe néztek: «Barátfalva?» motyogta valamennyi s a
fejét rázta hozzá.

«Soha sem hallottam!» volt az általános viszonzás.

– No már pedig itt kell neki lenni! bizonyozott Kadarkuthy, előrántva az
apja levelét, a mit az a gézengúz apjához, Guthay Thaddeus uramhoz irt,
a ki a fiát holtnak hitte, a Duna fenekén eltemetettnek vélte.

Ez világos documentum.

– Már pedig a nürnbergi codex szerint egy tolvajt sem szabad addig
felakasztatni, a míg el nincs fogva: véleményezé a judex nobilium, a
kinek ez a causa legcompetensebb módon a peripheriájába tartozott.

– Hát nincs egy mappa a világon? – okvetetlenkedék a báró.

– Mappa? Hogy ne volna? – szólt az alispán s azonnal riasztá a jurátust
a kanczelláriába.

Az nemsokára visszatért egy óriási pandektával, a mit alig bírt a két
karjával átölelni.

– Itt van a «Cosmographia».

Az is volt az! Cosmographia. Az egész világ leirása, fölséges
fametszésekkel és térképekkel földíszítve. Csak a mult században jelent
meg, 1629-ben. De tökéletes mű volt az. Voltak abban kétfejű emberek is,
meg repülő krokodilusok. – Benne volt abban Magyarország is, de nem mint
önálló királyság, hanem mint alkatrésze (nem Ausztriának) hanem
Sarmatiának: összekötve Lengyel- és Csehországgal s megtalálható volt
abban Misceutz város is; de azonkívül semmi emberlakta hely Borsod
vármegyében.

– Hát nincs ennél ujabb mappája Magyarországnak? kiabált veszekedő
hangon a báró. Hiszen azóta csak fölmérték Magyarországot.

– Az a baj, hogy fölmérték… dörmögé az asztalnál egyik uraság.

A bárónak erős memoriája volt; emlékezett rá, hogy ezt az urat «hites
mathematikusnak» mutatták be, a mi annyit jelent magyarul, hogy
«indzsellér.»

– Tán épen az úr mérte föl?

– Procul absit! A német mérte föl: a bécsi német.

– Hát aztán hol van a fölmérés?

– Hamuvá lett.

– Mért lett hamuvá?

– Mert megégettetett.

A báró már az öklével kezdte ütögetni az asztalt.

– Hát miért égették meg?

– Nem tetszik ebből a fáin jó eczetes uborkából? – kinálgatá a
vicispánné.

– Köszönöm, nem kell uborka! Azt akarom megtudni, hogy miért égették el
a vármegye mappáit?

De már akkor minden embernek a tányérján volt a pulykapecsenye s erre
olyan késvilla-koncert keletkezett, hogy a báró kérdése elveszett benne,
azután pedig egy pár áldomás riadt bele az amabilis confusióba; de nem
aféle személyes toasztok, mint a minőkkel a mai világ emberei teszik
mind magukra, mind másokra nézve keservessé a lakomázást, hanem amolyan
joviális rigmusok, a miknek előadásában különösen excellált a Duoduo.

Aztán csak egynek el kellett kezdeni s rögtön visszaechózott rá a másik:

– Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek
neve Duna, a Dunában egy hal, melynek neve harcsa; – vicispányunk,
vicispánynénk az Ur Isten tartsa!

Volt, a ki vissza tudott rá kontrázni, a vicefiskális.

– Adjon Isten minden jót, bort, pecsenyét, olcsó sót; a lengyelnek sok
borsót, ellenségnek koporsót.

És így tovább.

A báró látta, hogy nem lesz ám ennek vége soha: kapta magát, ő is úgy
tett, hogy fölugrott az asztal mellől, fölemelte a tele poharat, s
egyenesen odaszólott a vicispánhoz:

– Uram, uram, Igriczy János vicispán uram, szólok az úrnak!

– Hallom a szép szót, antiphonált rá a vicispán.

De a mit a báró mondott, az semmiképen sem volt pohárköszöntő.

– Azt kérdem a vicispán úrtól, hogy miért égették el a vármegye mappáit?

Arra aztán a vicispán megfelelt neki egész méltósággal:

– Azért uram, mert azok a megkoronázatlan király törvénytelen factumai
voltak.

Hát azt bizony csak az olyan vadember nem tudja, aki gyermekkora óta
kinn lakott Párisban. Most azután épen semmit sem értett a dologból a
báró.

A báró azonban olyan volt, mint a csuka: hogyha valamit megfogott, azt
ki nem eresztette a fogai közül. Erővel praetendálta, hogy az egész
vidám társaság a helyett, hogy a máslásos poharakat kocintaná össze, az
ő dolgával foglalkozzék.

– De hát valami lajstromnak csak kell lenni, a melyben a vármegye
helységei össze vannak írva! – szólt oda zordonan a megyei
mathematicushoz, őt tartva ebben tudósnak. Az pedig épen a salátás tálat
tartotta a kezében, azt hitte, hogy annak szól az interpellatio:
«tetszik ebből az eczetes zöld paprikából? Mondhatom, hogy fölséges!»

– Eh! nem azt kértem.

– De egy csöppet sem csíp.

– No én most mindjárt harapok! Hol van a borsodi falvaknak az
összeírása? Azt csak nem égették el?

No hát azért megint át kellett küldeni a jurátust a cancelláriába, a ki
azután úgy állt boszút a többszöros háborgatásért, hogy nem került
vissza, csak a mikor már az ebédnek vége volt; inkább a dorongos fánkot
is otthagyta.

A közben egyre zajosabb lett a vendégségi jó kedv; a neki pirult arczú
urak elkezdtek anekdotázni: csintalankodtak; a vicispánné maga is
nevetett rajtuk egy kicsit; azután észrevétlenül elhagyta az asztalfőt.
Ugy szokás, hogy a fekete kávét maga készítse el a háziasszony. Ezt
mindenki tudja. Azért nem lett abból asztalbontás. Egy-kettő a vendég
urak közül felkelt, átment az oldalszobába rágyujtani, a többi ott
maradt, quaterkázni; a perceptor maga elé vette az egész csemegés tálat
s abból a mogyorókat kiszedegetve, egyenkint feltörögette és
megropogtatta.

Végre előkerült a jurátus a nagy lajstromozott könyvvel. Volt már hely
az asztalon, a hova kiterjeszsze.

Az urak rögtön hozzáfogtak Barátfalva kereséséhez.

Nem volt szerencséjük benne, pedig a vicispán maga is segített már a
munkában.

– Pedig itt kell neki lenni a Bükkben, Borsod közepén! – bizonyozott
Kadarkuthy. – Hiszen csak nem lehet egy falut ellopni a vármegyéből.

– Van ám annak valami hübnere, báró úr, – magyarázá a vicispán. – Itt e
vidéken, különösen a palócz meg a matyó nép között az a szokás, hogy
egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csufondáros nótákat
csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a boszantást, más nevet
adnak a falujoknak; de azt rajtuk kivül senki sem követi. Igy lett
Büdöskutból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az
a neve, hogy «Kakastyúk», de a ki ezt a nevet mondja ki az odavalók
előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hivatják a falujokat. Szent
Istvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg
Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében
Dorogma, a melynek a hány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be
magát a miskolczi vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes,
Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi
hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok
megúnták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek s azt választották a
helyébe, de még ezt a publicum nem acceptálta.

Kadarkuthy mérges volt már, mint egy gyerek, a kinek a többi gyerekek
nem akarják megmondani, hogy hová dugták el a sipkáját.

Ez alatt a perceptor ur szerencsésen elkészült az utolsó szem mogyoróval
is s arra ő megszólalt. Eddig mind hallgatott.

– No hát urak, nekem vannak pozitiv documentumaim annak a bizonyságára,
hogy Barátfalva a mi vármegyénkben fekszik.

– Hol vannak? – kérdé a vicispán.

– Hát a kéményben.

– A kéményben? kiáltának egyszerre valamennyien.

– Hát persze hogy a kéményben. Másutt csak nem tarthatom a
farkasfüleket.

– Ah! Tehát farkasfülek?

– Mivelhogy a Bükkben nagyon elszaporodtak a farkasok, a tekintetes
vármegye elrendelte, hogy minden elejtett farkasért tiz máriás
fizettessék az illetőnek a domestika cassából. Azóta én nálam, több
esztendőn keresztül, állandó rubricát képeznek a behozott farkasfülek, s
azoknak a párja alá mindig ez van írva átvevőnek: a barátfalvi lévita.

Legjobban elbámult a báró.

– Ah! A barátfalvi levita farkasvadász?

– Az ám, – erősítette a perceptor. Egy télen át beküldöz tíz-tizenkét
farkas-irhát a városba.

– Talán úgy fogja őket a farkasveremben?

– Nem az. A farkasok mind regulárisan lőve vannak: vagy a homlok
közepén, vagy a fültövön keresztül. A szűcsmester, a ki a farkasbőrt
megveszi, maga hozza azt oda a hivatalba, előttem metszi le a füleit,
azoknak semmi keresetük a bundán. Aztán a szűcsmester is tiz máriást
fizet a vadásznak. Szép jövedelem az! A hogy más eklézsiában a hivek
bárányokban, gödölyékben adják ki a papnak meg a rectornak a
deputátumát, aként a barátfalviak farkas irhákban róják le a dáciát; a
hányat lelőhet a lévita, annyi húsz máriás üti a markát.

Kadarkuthynak magas véleménye kezdett lenni üldözőbe vett ellenfeléről.
A ki egymagában farkasra vadászik, az hozzászokott, hogy az életével
játszszék. S biztos kezének kell lenni. Az európai dúvadak közt a farkas
veszedelmesebb, mint a medve, mert ez egyedül jár s a farkas csoportban;
s a medve csak haragos, de a farkas éhes.

Ez a lévita nem lesz az a soványtermetű, gyerekeket virgácsoló
anachoréta, a kinek chinai tussal szerecsenné lehet festeni a pofáját.

Annál jobb.

– De hát perceptor úr nem látta a lévitát soha?

– Nem jár föl a városba; mészégetők által küldi föl a vadász-zsákmányait
a szűcshöz.

– Akkor egy ilyen mészégetőt kellene valahogy kézrekeríteni; az útba
igazíthatna.

– Abszurdum! A hány mészégető, szénégető van a világon, az mind
eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind ő rajtuk élesítik
a nyelvüket; azt danolják: «Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem
égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.» A magyar
paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon.

Most már a vicispánné is beleszólt a tanácskozásba. A kávét
rendbehozván, ismét visszatért a társaságba.

– Mondok én kegyelmednek valamit, édes báró uram. Ha olyan nagyon fúrja
az oldalát annak a megtudása, hogy hol lélekzik az a barátfalvi lévita:
hát ennek a legbiztosabb kútforrása az, hogy sétáljon föl az Avasra,
látogassa meg a kálvinista esperest, annak már csak bizonyosan tudni
kell azt, hogy a tractusához tartozó egyházi személyek hol és merre
laknak?

Ecce ni! Hisz ez valóságos Columbus tojása!

– Kisztihand gnädige! – mondá erre a báró. – Mindig azt mondtam én, hogy
dámáknál van az igazi ész. Megyek a paphoz.

– De előbb fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, édes báró. Ez a mi papunk
egy igen kegyes, jámbor ember. Ha ahhoz úgy ront be a báró, mint a ki
boszúállásra keresi a maga lévitáját, az azt fogja mondani: «hallja
kend, báró úr, én lelkipásztor vagyok, nem perzekutor hadnagy; ha
gonosztevőt keres kend, menjen a szolgabíróhoz.»

– Hát mit csináljak, tekintetes asszonyom?

– Jöjjön, üljön ide mellém a kanapéra. Mára már úgy is későn esnék az
esperes vizitájára menni. Este az idő, rövid a nap. A mi esperesünk a
tyúkokkal nyugszik le s a kakasokkal kel föl. Külömben sem szokás
gyertyagyujtat után hivatalos dolgokban alkalmatlankodni.

A hajdú már hozta a szép máramarosi vasgyertyatartókat az erdélyi
kecskefaggyú gyertyákkal, kettőt az asztalra, a mi nagy luxus volt!

A báró hát leült a vicispánné mellé a pamlagra, az urak mentek a
pipatoriumba, vagy folytatták az asztalnál a kvaterkázást.

– Hát lássa, édes báró, – szólt az alispánné csöndes halk hangon, – én
nem azt mondanám az esperesnek a kelmed helyében, hogy a Guthay papfiút,
a barátfalvi lévitát keserű boszúállás végett keresem, hanem azt
mondanám neki, hogy megszántam szegény nyomorultat, hisz eléggé
megbűnhődött már azért, a mit bűnül elkövetett, ne szenvedjen többet.
Ellenben azért akarom őt feltalálni, hogy elmondjam neki: ne
bujdokoljon, tovább nem üldözi senki; én, a kit oly nagyon megbántott,
megbocsátok neki; apja a halálos ágyán áldását adta rá, kit élőnek
tudott még: jöjjön elő a világba; ha a papi pályán akar maradni, tegye
le az exament, szenteltesse föl magát, megválasztják a szép talentumáért
egy jó eklézsiába.

– Ezt hazudjam én az esperesnek? – kérdé a báró hüledezve.

– Nem! Igazán mondja.

A báró a hozzábeszélő asszonyság szemébe nézett. Soha sem szokott szembe
tekinteni, mintha attól félne, hogy valaki meglát valami titkot a
szemében. Erre a szóra kénytelen volt az alispánné szemeibe nézni.

Olyan csodálatos szemek voltak azok: nagyok, világoskékek, nyugodtak.

Valami varázslat ömlött ki belőlük, a mi a fenevadakat megszelidíti.

Kadarkuthy érezte a varázslat hatását.

– No hát én erről a thémáról még többet is tudnék mesélni az esperesnek.

– Azaz hogy igazat mondani.

– Valóságot mondani. Fölfedezhetném előtte, hogy erre a gézengúzra (t.
i. a lévitára) nagy világi szerencse vár. Egy gazdag úr, a vele
elszökött alispánleánynak a nagybátyja, a leány atyjával összeveszve,
azt kitagadta az örökségéből s szép vagyonát mind ez elszökött
unokahugának testálta s ha az tíz esztendeig az ő holta után nem fog
jelentkezni a massáért, akkor az egész birtoka szálljon a városi
ispitályra. Csak jelentkezni kell a feleségének az új vicispánnál (a ki
úgy tudom, csizmadia czéhmester volt a városban) s ők azonnal tehetős
emberek lesznek, a kik nem szorulnak többé a paraszthordta lukmára,
kongesztre, dáciára.[3]

– No lássa, édes báró! Ez az igazi ember! Az igaz keresztyén ember. Igy
szeretem magát. No hát Isten áldása kísérje minden jártában-keltében!
Tudtam én, hogy a báró derék ember. Hát már most igérje meg, hogy ha jó
szerencsével fog járni, ha azt a szegény bujdokló ifjút elátkozott
sorsából kiszabadítja, hát visszatérőben megint bejön hozzánk, fölkeres,
s én nekem elmondja mindazt, a mit Istennek tetsző dolgot végzett, hogy
én is hadd örüljek együtt az örvendezőkkel.

– Ugyan visszajövök! – fogadá Kadarkuthy, szépen kezet csókolva búcsuzás
fejében a vicispánnénak s azután, a mint megszabadult e varázslatos
anyai arcz bűbájos tekintetétől, megint rátalált a maga daemonára.

«Ah! hát ti engemet mindenütt arra tanítgattok, hogy hogyan hazudjam
mást meg mást izibe! No hát most jó tanitványra találtok bennem!»



A LAVATER.

No ugyan jó helyre küldte a viczispánné asszonyság Kadarkuthy bárót a
miskolczi kálvinista espereshez.

Volt annak a tudós férfiúnak igen szép rendes prædicatumos neve, a min
titulálták, ha levelet irtak hozzá; de szóközben csak úgy hitta azt
mindenki, hogy a «Lavater.»

Azokban az években uralkodott egész európaszerte a «lavaterismus.»

Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a
rendszeres tudománynak, mely szerint az arczvonásokból, a szemöldökből,
szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arczredőkből biztosan meg
lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a
legtitkosabb indulatait; azok az arczvonások rávallanak a gyilkosra, a
gonosztevőre, a kéjenczre, a boszúállóra.

Hiszen még alig mult ennek száz esztendeje, hogy a Lavater «Phragmente
über Physiognomie» czimű munkája az egész mívelt társadalomban valóságos
fanaticus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új
világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az
emberi lélek.[4]

Ha az avasi nagytiszteletű valamely társaságba betoppant, egyszerre
üdvös megszeppenés szállta meg a kebleket. Minden ember iparkodott az
arczvonásainak olyan kifejezést adni, a mely a titkos erényeket tüntesse
elő, jól tudva, hogy ez a lavateri férfiú kiolvassa az embernek a két
szemöldöke hajlásából, az orrczimpáinak a fintorodásából a legféltettebb
rossz szándékait s azokat följegyzi magának.

Az ilyen jegyzetekkel teli vannak otthon a fiókjai. Azokat ő systematice
osztályozza, mint Linné a növényeket s rémséges sok árkus papirost
teleírt már velük. Jaj lesz Borsodnak, Abaujnak, de még Hevesnek is, ha
azokat egyszer kinyomtatja.

Ha pedig valaki látogatóba ment hozzá, az meg épen kész préda volt a
számára.

Azt a nagytiszteletű úr az utczai szobájában fogadta, bő beszéddel
ellátta; úgy ültette magával szembe, hogy profilban legyen fordulva az
ablak irányában.

Az ablak előtti emelvényen ugyanis a nagytiszteletű úr kisasszonya ült
és rámánál himezett, a ki aztán az alatt, a mig a látogató hallgatott
vagy beszélt, vagy épen nevetett: azon módon kinyirta a kis ollójával
egy darab fekete papiroslapból a konterfáját, úgy, hogy ráismert arra
minden ember. Ezt a művészi ágat úgy hitták akkor, hogy «silhouette.» Ez
is általános divat volt akkoriban. Silhouette nélkül egy úri ház sem
szűkölködött. Ott láttuk az ágy fölött fekete rámában nagy apánkat a
vuklis hajával, a máslis czofjával és nagy anyánkat, magasra tupirozott
hajával, táritoppos főkötőjével, bodros krézlijével és kettős tokájával;
még a szempillák is hiven megtartattak a fekete árnyékrajzokon, a miket
müvészolló hozott létre.

Ebbe a veszedelembe ugratta bele a jó viczispánné az ártatlan mitsem
sejtő bárót.

Hiszen a mint belépett és bemutatta magát a nagytiszteletű úrnál, a mint
az egyszer az arczába bepillantott, már el volt árulva minden, a mi
jellemét képezé.

Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a
legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjenczséget
hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság symboluma; a
kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet
félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A
szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik.

A báró elmondta az esperesnek idejövetele okát, czélját, úgy, a hogy azt
az alispánné tanácsolta neki. Azt hitte, hogy már nagyon jól megtanult
hazudni.

Hazudni! Lavater előtt! Nevetséges dolog.

Az esperes engedte neki kibeszélni magát.

Pedig milyen mézédes tudott lenni! Hogy forgatta szemeit az ég felé,
hogy nyomkodta a tenyerét a mellére, hogy vékonyította hangját a szelid
sápogásig. (Hiszen ezt mind tanulta ő a komédiások közt hajdan.)

Mikor aztán a kérdés föl volt téve, hogy no hát hol található a
balsorsából megváltandó barátfalvi lévita ebben a nagy erdőben: a
nagytiszteletű úr összefonta a két karját a mellén s így szólt:

– A báró úr tudja, úgy-e bár, hogy mi az a logica?

A bárónak már a nyelve hegyén volt, hogy «tudja a kakuk!» de csak
visszaszívta.

– Miért vannak léviták? és miért vannak eklézsiák, a melyek lévitákat
tartanak? «Az ok megelőzi az okozatot.» Ez egy logicai maxima. Úgy-e
bár, hogy az?

– Az.

– Tehát az ok az eklézsia. Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras;
szegény emberek: rusticusok, szénégetők, a kik között egy potior sem
találtatik, sem pedig Melchizédech, a ki őket szárnyaik alá fogadja.
Ellenben az áhítat megszállja lelkeiket, valaminthogy megszállja a lélek
nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemüléket az az instinctus, hogy
énekeljenek.

– Kérem a macskákat is odaszámítani.

– Tehát énekelni óhajtanának, de nincs, a ki őket arra megtanítsa.
Ellenben gyermekeik is vannak, a kikre szintén ráférne az ábéce –

– Meg a skutika.

– De nincsen, a ki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy
a helybenlakó más vallásuak, vagy a szomszéd falvak harangszavából; de
nincs, a ki e szent napon előttük a szentírást magyarázhatná. Vannak
szülötteik, azokat nincs, a ki megkeresztelje; vannak szerető párjaik,
azokat nincs, a ki összeadja; a halottjaikat nincs, a ki elbúcsúztassa.
Most jön a hysteron-proteron.

A báró szétnézett: mi lehet az? úgy hangzik, mint a szitakötő.

– Ugyanekkor támad egy peregrinus: egy afféle iskolából eliminált
studiosus, a kit consilium abeundival az alma mater kapuin kivül
rekesztettek, a kinek «hátán háza, kebelében kenyere», nincs testének,
lelkének hová lenni: az odavetődik az általam körülírt nostrasok közé;
azok kapva-kapnak rajta, ott marasztják; adnak neki lakást, konvencziót,
mensa ambulatoriát; ez azután elvégez mindent, a mit pap, kántor és
rektor szokott teljesíteni; beharangoz, beénekel, prédikál: gyerekeket
tanít, keresztel, kopulál, búcsúztat, a mihez mind ért, mert az ilyen
peregrinusok rendesen quadriennis theologusokból szoktak válni, a kik
valamelyes kánoni hiba miatt pappá föl nem szentelődhettek. Tetszik
érteni?

– Tökéletesen értem.

– Már mostan a logica regulái szerint mi a conclusio? Az ilyen lévitás
eklézsiának igen nagy oka van a maga existentiáját sub rosa folytatni;
de még nagyobb oka van magának a lévitának arra, hogy az esperes házának
a falára föl ne firkálja a nevét; mert a mint a tractualis
consistoriumnak tudomására jut, hogy valahol a kebelében egy ilyen
lévitás eklézsia latitál, az azt rögtön transformálja filiává, a lévitát
a törvénytelenül bitorolt functióktól eltiltja, s azontúl a községnek
kötelessége lesz a hozzá legközelebb eső anyaeklézsiának fizetni a
papbért, oda járni föl ájtatoskodásra, onnan hozatni el a papot a
szertartásokra, oda járatni a gyermekeit iskolába. A mi aztán nagy
angária! Hát ezekből már most mi a logikai concatenatio? Az, hogy ha
posito, empyrice existál és subsistál valahol egy barátfalvi lévita,
annak a létezéséről hamarább lehet tudomása a Klimius Miklós holdban
lakozó embereinek, vagy a Gulliver liliputi lakosainak, mint a borsodi
református tractus esperesének.

– E szerint az úr sem akar róla tudni semmit, hogy hol kapható meg az a
gézengúz barátfalvi lévita! – kiálta föl Kadarkuthy, mérgesen ugorva föl
a helyéről. Hisz itt, úgy látom, hogy minden ember összeesküdött ennek a
gonosztevőnek a rejtegetésére.

– Kérem, kérem, csak tessék még ülve maradni – szólt az esperes, a bárót
vállára tett kezével a székre visszahanyatlani kényszerítve. (Valami
elektricitásnak kellett az ujjaiban lenni, az is nagy divat volt a
mesmerismus korszakában.) Tehát az elsőt concedálom, hogy nem tudom, hol
van az a barátfalvi lévita? de a másodikat negálom, mintha nem akarnám
tudni. Sőt most, a báró úr denunciatiója után egyenesen kötelességemmé
van téve, hogy ezen clandestinus abusus kideríttessék. Azért én
utbaigazítást adok a báró úrnak, hogy mely úton nyomozza ki egész
biztossággal ennek a charádának a titkát.

– No már azt meghallgatom.

– A báró úrnak egyenesen a miskolczi biróhoz kellett volna menni, a
kinek minden bizonynyal tudósnak kell lenni valamennyi a Bükkben létező
falvak neveiről; mert hiszen az ő fürmendere szedi be a hetivásárra
feljövő jobbágyoktól a helypénzt, azoknak czédulákat oszt s a czédulára
fölírja a falúnak a nevét. Querczina András uram minden bizonynyal
fölvilágosítást fog adni a báró úrnak.

– Querczina András! Querczina András – ismételgette a furcsa nevet a
báró.

– Ha el tetszenék felejteni a nevet, könnyen rátalálhat a kalodáról, a
mi a háza elé ki van téve; ott van a Pecze-partján.

– Köszönöm. Megyek Querczina András uramhoz.

– Még egy tanácsot tessék tőlem bevenni. Ha Querczina András uram elé
fog járulni a báró úr, a világ sűrű kincseért elő ne hordja neki azokat
a bölcs dolgokat, a miket én előttem közrebocsátott, mert a mint az ezt
a szót meghallja: «testamentum», az egyszerre nem tud más nyelven, csak
tótul, de abból is nagyot hall. Kiabálhat aztán annak a fülébe akár
tubuson keresztül, abból ki nem vesz egyéb szót, mint azt, hogy «nye
rozumim». Mivelhogy olyan messze esik ő a törvénytudománytól, mint Makó
Jeruzsálemtől. Azért Querczina András uram előtt egy szót se szóljon
azokból a larvatusokból, processusokból, testamentumokból, a miket
előttem produkált.

– Hát mit hazudjak neki?

– Sőt inkább egészen igazat mondjon neki. Kezdje azon, hogy «no
Querczina uram, mennyiért csinálna nekem egy ilyen jó termetemre való
kosokot farkasbőrből?»

– Kosokot?

– No igen; mert ha azt mondja neki, hogy «bekecset», azt nem érti meg;
hanem ha azt mondja: «kosokot» azt megérti, mert az tótul is kosuch.

– De hát mi a patvar szükségem van nekem egy kosokra?

– Nagyon nagy szüksége van rá a bárónak. Lássa a báró, ha ebben a
külföldi habitusban barangolja keresztül-kasul a vidéket, híre
futamodik, minden ember szájróladja tovább, hogy itt jár a «csuma!» Nem
kinálták még meg valahol aludt tejjel? Azzal szokták a garabonczás
diákot megengesztelni. Az, a kit meg akar találni, jó eleve neszét
veszi, odább áll egy vármegyével; mire a báró rátalál a rejtekére, már
csak a hült fészke lesz ott. Azért tanácsos lesz a bárónak, ha e mostani
ornátus helyébe, a mi lehet módi-ruha Versaillesben, de minálunk
maskara, valami olyan öltözetet vesz föl, a minőt a külső emberek
széltében viselnek.

– Köszönöm a tanácsát, elfogadom. Ezt bizony magamtól is fölérhettem
volna ököllel. Hát aztán a miskolczi biró fog nekem varrni ilyen
öltözetet?

– Mivelhogy ő signaturájára nézve szűcsmester.

– Hol lőtték ezt a birót?

– Nem lőtték ezt, kérem alásan, mert ezt úgy választották.

– De hát az ördögök ültek a miskolcziak nyakára, hogy egy szűcsmestert,
egy tót embert választottak meg birájuknak?

– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról.
A legimpossibilisebb factumoknak is meg van a maga rátiója. Rövideden
elmondom a dolgot.

Erre csakugyan kiváncsi volt a báró. Ismét ülő poziturába tette magát, a
mi a házi kisasszonynak alkalmat adott a silhouettejének tökéletes
kinyirogatására.

– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot, – beszél az
esperes, – hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolcz, melynek
lakosságát jó részben nemesség, birtokos uraság képezi, hogyan lehet
választott birája egy törvénytudatlan személy; egy kézimunkával
foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek
a mi nevezetes városunknak a rendkivüli viszontagságai. Mert
nevezetesnek bizvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád
fejedelem hadai már itt találták Miskolcz várost s pihenőt tartottak
benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték s nagy
privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű
veszedelmekkel látogatta meg a várost. Biráit a basák elhurczolták s egy
esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem
teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurczolták magukkal.

– Ahá! Hát ezért nem szeretnek az urak miskolczi biróságot vállalni.

– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kurucz-labancz világ
alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgy, hogy volt
idő, a mikor minden igavonó marhától megfosztatva, kapával mívelték a
lakosok a szántóföldeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett birót
kapni Miskolczon, úgy, hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy a
mely polgár a biróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, a ki
pedig a biróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.

– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy
nyereghez kötve szalajtassanak Egerig? Magam is azt tettem volna.

– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolcz város áttért a református
hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak,
lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István
templomának hivatott. Szent István király volt a város védszentje. A
város pecsétjén is Szent István alakja volt a czímer: fején koronával,
jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország aranyalmájával. Az
ideig «királyi város» volt Miskolcz, czime: «civitas regia». A nagy
változás után azt mondta a cœtus, mit nekünk ez a királyi czifraság, a
mi annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb czímet: legyünk «oppidum», s az
akkori biró rendeletére a régi czímert is elhagytuk, vésettünk a királyi
alak helyébe egy kurucz hajdút, csákós kalpaggal, a ki az egyik kezében
három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart s lábait
verbunkos tánczra igazítja.

Hej de nagyot kaczagott erre a szóra Kadarkuthy.

– No, ez igazán remek gondolat volt!

– Dehogy volt az. Ebből a czímerből megint csak azt eszelte ki minden
ellenségünk, hogy hej de sok buzája, bora lehet Miskolcz városának, hogy
úgy kérkedik vele az a czímerbeli hajdu! s még jobban megsarczoltak
bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint
valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kuruczok,
elmúltak a törökök.

– Hát ekkor csak megpihentek a miskolcziak?

– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának
zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolcziak negyvenezer forintot
vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a
királynénak, a ki azért negyven esztendei háborítatlanságot
engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust
kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ez alatt a kamarai
direktor, herczeg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki,
hogy a miskolczi nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok
magukra maradtak, a kik között nincs törvénytudó ember. Most azután
ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló
birónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal
pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herczeg, az
omnipotens director cameralis.

– Hát azért választottak olyan birót, a ki mindezekhez semmit sem ért?

– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával jobban meg fogja
védelmezni a város igazait, mint kilencz prókátor a maga tudákosságával.
Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja
mondani odafönn Budán: «nye rozumim» (nem értem), akkor odafönn Budán
fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: «já rozumim»
(igen is értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven
botot.

– És így biró uram horoscopja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a
báró, a ki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.

Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató
árnyképével, még a szétálló czopfja is hiven ki volt faragva.

A báró előhúzta a kalapját a hóna alól s úri fejbólintással rekomendálta
magát.

A mint a külső ajtót is betette maga után, (kis városainkban – nagy
okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást) az esperes kisasszonya
leszállt az ablak előtti pódiumról s odavitte az atyjához a kész
silhouttet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.

És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos foliánst, mely már
csaknem meg volt töltve hasonló arczmásolatokkal; az új silhouettet egy
üres lapra gummi arabicummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri
megjegyzéseket irta:

«engesztelhetlen bosszúállás»,

«alattomos incselkedés»,

«telhetetlen luxuries»,

«raptusos dementia»,

«gyilkolási mánia».

Ezek mind olvashatók a kitárt arczvonásokból, a lavateri systema
szerint.



BIRÓ URAM.

Hajh bizony nem is a mostani Miskolcz városa volt ám az a száz és
egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, szinházas,
városházas metropolis, a ki két képviselőt küld az országgyülésre.

Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le
porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a «papszer» házai
maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává.
Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása,
a minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is
mutogatnak belőle a muzeumban.

A mult századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utczasort,
hanem mindenik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul
embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal
megerősítve: ez az árviz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak,
boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt.
Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s
azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt
kitalálva.[5]

Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolcz városát tövissel
kell körülkeríteni a kurucz portyázók betörései ellen való biztosságul,
azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kuruczok, hanem a
labanczok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön,
szőlőkben, beszáguldoztak s végig rabolták a várost.

Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pecze között
Quercina András biró uram. A biróságát jelképezte a kapuja mellé
nyujtóztatott kaloda; a mesterségének pedig ott lógott a czímere, a
házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az
alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján kellett bemenni; a műhely
ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesíté az ajtóra
kiszegezett farkas-irha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt.
Fülei hiányzottak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház
kéményében.

A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos
várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy trabális erős
alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a
kezében tartá, azután egy fehér-piros csíkos zubbonyból, ökölnyi
czinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.

Ezt meg sem látta a báró. Méltóságán alul volt, hogy észrevegye.

Hanem a műhelyt kétfelé osztó «pudli» mögött már egy régi ismerősre
talált.

Ez volt a tegnapi asztaltárs, a derék Matus.

Ezuttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt
ingujjakban parádézott.

De a mint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, utczu neki,
vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen odavezetett
föl a műhelyből.

A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt concludálta, hogy ő
a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, a miért oly
nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a
biróhoz panaszra s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga
kutyaporczióját, a hogy dukál.

Dejsz a Matust manapság marczafánkkal sem fogják lecsalogatni a
bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy
nádpálczával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni
(ahogy ez a molyok végett szükséges), úgy, hogy a nagy püföléstől egy
szót sem lehetett hallani.

Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az
első viczispán tót nyelvtudása, a ki a helyett, hogy «uder», a mi
megütést jelent, azt parancsolta, hogy «zabi», a mi pedig jelent
agyonütést.

Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó s kilépett
rajta egy megtekintésre méltó alak, a kiről az első tekintetre föl
lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.

Elől-hátul púpos volt, a két löcslába térdeivel befelé görbülve, a
tenyerei a térdein alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek,
mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld
frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe
kard csüngött alá, a mi megjelenését annál félelmesebbé tette.

A belső szobából ez a parancshangú utasítás hangzott elő:

– Zavolaty toje prkoprczár.

A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. Ő
az imént, a hogy bement a biróhoz jelentést tenni, csak egy instanst
hagyott idekinn és most itt van kettő.

Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be biró uramnak, hogy
«povrazolezecz», a mi jelent kötélentánczolót.

És most biró uram azt parancsolja, hogy hívja be a «prkoprczárt», a ki
nem más, mint bukfenczhányó.

Biró uram előtt ugyanis kötélentánczoló vagy bukfenczhányó mindegy s
lehet, hogy igaza is van.

Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni,
hogy ez a másik a bukfenczhányó. Pojáczának elég pojácza volt.

Intett a bárónak, hogy jőjjön a biró uram szine elé.

Biró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes
arczú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a
száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanell ujjakba
rejtett karok nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska
süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.

– No, frisko! frisko! Spjevácz! Muzsikácz! kiáltá a belépő báróra.

A báró nem értett a hallott szóból.

A drabant aztán megmagyarázta neki a dolgot.

– Biró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és
muzsikálni?

– Sehogy sem tudunk.

Biró uram erre türelmetlen lett, rárivallt kategoricze a báróra:

– Csi znacze, csi nye znacze, ale spjevacze, muzsikacze!

(Akár tudtok, akár nem tudtok, azért énekeljetek, muzsikáljatok.)

A báró most már nevetett.

– Ugyan mi az ördöggel muzsikáljak?

Biró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte,
abban valami fagót van.

A báró aztán kihúzta a bőrtokból a szép lazzarino csövű duplapuskát.

– Ojoj! mondá biró uram. Puska? (Ez tótul is puska.)

A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé
hült pofával a bárótól:

– Hát az úr nem bukfenczhányó komédiás?

Erre válaszképen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a
sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a
fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A biróra pedig
ráordított a báró tele torokkal:

– Én báró Kadarkuthy vagyok, földes úr! Atta teremtette!

Ez egyszerre nagyot változtatott a situatión. Hát persze, hogy azon
kellett volna kezdeni, hogy «atta teremtette!» Szóból értik meg a
magyart.

Biró uram hirtelen lekapta a macskabőr-süveget a fejéről s azt mondá:
«mi tetszik, kérem alásan?» Tudott már magyarul is.

A mint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a
műhelyből nyiló ajtón át bedugta a fejét az a másik és sietett a
tévedést fölvilágosítani.

– Én vagyok a komédiás.

Erre biró uram végképen elszörnyedt.

– Óh te stariospicza! rivallt a drabantra s a másik még immunis
arczfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére
csúszott vissza. Hozod be mingyárt az igazi komédiást!

Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: «mit
tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?»

– Hát én egy derék farkasbőr kosokot akarok magánál megrendelni.

– Zsinórral vagy szironynyal?

– Ahogy szokás. Aztán meg egy ilyen prémes süveget, mint biró uramé.

– Aha. Diva kocskabőrből. Az nagyon szép.

– Aztán meg egy olyan kecskebőr nadrágot, a milyen a Matusnak van.

– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a
koza-ircha-nohaviczádat!

De a mint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy
«nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.

– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt
visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a
padlásról.

A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal
a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a
Matust lefülelni.

– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál
fogva előre lódítva a rendnek őrét, te meg, komédiás, mulattasd addig a
méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!

A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a
méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a
szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki
németül:

«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus
geheissen?»

Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt,
a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt
ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az
interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor
Frater Seraphinusnak.

De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor
a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet.
Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der
amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»

– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A
kinél én majomember voltam.

– S a kinek a Colombináját elszöktette a majomember.

– Hát aztán mi lett a Colombinából?

– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.

– De hát hogy ismert rám Sámson mester?

– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név
után.

– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor
együtt bolondoztunk.

– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan
megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy
fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta
minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a
társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro tanítványa volt,
Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában
produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését
ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor
hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra
híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a
fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a
respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény
nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a
furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros
gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva,
elszédültem.

– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem
akrobata is?)

– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a
Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen
voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a
majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a
fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy
Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri
kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy
pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem
emlékszik rá?

– Hogyne emlékezném!

– S meg sem köszöni?

– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a
szivességért.

– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká
vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a
legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy:
«Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már jól tudom,
hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.

– Hát ezt honnan tudja a mester?

– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a
vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a
hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak
vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat
beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket
egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz
embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból
gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen
prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak
Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van
Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»

– Ah! E szerint engem szándékosan bolonddá tartott eddig minden ember?

– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a
szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De
hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol
lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre
lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli:
«ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott
lakik Muszkaországban.»

– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?

– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.

– Kenddel, hej?

– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki
engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni,
mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam,
előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?»

– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a
népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a
bőrének.

A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A
barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni
a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a
hogy bánt a czifra vőlegénynyel!

Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:

– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.

– No, már hagysz, – dörmögé vissza a Sámson.

S aztán mind a kettő magának tartotta, a mit gondolt.

A discursust németül folytatták.

Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene
meg belőle semmit.

De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a
szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első
«teremtettére.»

Nyitotta már az ajtót.

Querczina uram jött elől, mögötte a drabant.

A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából,
a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.

A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes
süvegeket.

A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába.
Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.

A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált
kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?

– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi
közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete
farkasbőr.

– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? –
mondá a báró.

– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.

– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a
farkasirhát a barátfalvi lévitától.

– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha
hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!

– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a
farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.

– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy
ismerem, hogy vlkójáger.

– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.

– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban,
a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a
legszebb farkasok.

A két kuncsaft összenézett.

– Hab isz nid xagt? – motyogá a Sámson németül.

A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget,
meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt
bele is pánczélozta magát.

– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a biró a komédiásra.

– Concessa kell piaczi productióra.

– Aztán mit tudsz?

– Sámson vagyok.

– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?

Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.

Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a
karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a
fogaival.

– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa
neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?



ITT VAN HÁT BARÁTFALVA.

Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta,
hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a
padlásról. A nádpálczát is hozta.

A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a
magazinba.

A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön
értük egyszer, (ha visszajöhet).

A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a
nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette
volna.

Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg
dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról,
magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott
kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi
a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a
puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»

– Hát te sibenyecz! mért nem jöttél, mikor hittalak?

– Nem hallottam a porolástól.

– De már most «ezt» meghallottad?

– De legalább kitöltöttem a boszúmat!

S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.

A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek
öltözve), meg a komédiás.

– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a
kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utczán
külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.

– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem
kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.

(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes
szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)

– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a
süvegét.

Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy
rangbeli urasággal beszél.

– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!

– Pedig az már régen volt.

A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezésitervét.

A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a
Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is
ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»

A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy
földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét,
valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt.
Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül
azt, a melyiknek a neve Barátfalva.

Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen
tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy
torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon,
annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven
mondják).

Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető
kemenczékről. A terv beválik.

Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg
Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével
elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig.

– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja.
Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.

Fittyet hányt erre a scrupulusra a komédiás.

– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak
Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én
házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha
jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.

– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk erdőséget?

– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A
macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.

Tudta is a báró, hogy mi az a gubics?

Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák
nem élhetnek.

Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a
görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok
osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).

Ez még most csak a gubicson kezdte.

A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen
fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a
báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához
ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire
következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a
Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az
asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból
készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy
bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az
aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem
mézből támad.)

Ez alatt a két görög nyélbe sütötte a tervet.

Két körmöczi arany a díja a vezetői szolgálatnak.

A terv pedig ebből áll.

A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan
aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.

– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? –
kérdezé a báró.

– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a
görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.

Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.

(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem
örökítenék.)

  «Barczikára nem mehetsz,
    Ott gubicsot nem szehetsz:
      Három a polyka.

  Ott lakik az Óváry,
    Töltött puskával vári:
      Három a polyka.»[6]

– Csak azért akartam megtudni, – mondá a báró, – mert akkor, ha olyan
jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zege-zugát, talán egyenesen
rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.

– Barátfalvára!? – kiálta fel sértődötten a görög, – hát tanult a báró
úr physicát?

Nem is várta be, hogy a báró ráhagyja, hogy tanult.

– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubics csak tölgyfán terem; a
ki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a
Parasztevics bükkerdőben gubicsot?

A báró most már igazán méregbe jött.

– De már, hallja kend Parasztevics uram; a mi sok, az sok! Engem minden
ember orromnál fogva hurczol, hatan hatféle tudományból bizonyítják,
hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból,
geographiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van? S
most még kend előáll nekem a physicából bizonyítani, hogy nem tudhatja?
Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!

– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a
kutyával se tutúltasson meg engem, a mi igen nagy káromkodás, mivelhogy
a kutya akkor tutúl, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok
az a hetedik, a ki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi
lévita, de a ki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi
parolámat adom.

(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házi gazdával
ne beszéljen per «kend», mert az nemes ember. A macedó-görögök mind
nemes emberek voltak, Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő
nemes emberek.)

– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, a mit jó lesz
bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle
közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. A mivel
az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem
bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb
okból indíták meg. Tehát, ha boszút akar érte állani, azt helyeslem;
hanem a planumot nem komendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak
Barátfalvára, azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parokhiából,
az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy
agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.

– Ebben van valami, – dörmögé Kadarkuthy.

– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten
Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak
a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb
faluban, a hol csárda van; teszem Kazinczon vagy Szent-Péteren s ott
várja be a dolog végét.

– Helyes.

– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy «én
vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a menydörgős ménkűt». Hanem mondjon
valami mást!

– Az az, hogy hazudjam. Derék provinczia ez, a hol az embert mindenki
arra tanítja, hogy mit hazudjon.

– No hát persze! Hazudni csak «kő.» Ha az emberek nem hazudnának
egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy soha se lenne vége. Hát
teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válaszszon a
székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát
üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben,
a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminczkét
esztendőre.

– Attól tartok, hogy az a lévita tudja, hogy miből készül az üveg.

– Hát hisz azt a báró is megtudhatja. Nem tanult technologiát?

– Nem is akarom megtanulni!

– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról.
Először is olyan homokbányát keresni, a mi az üveghez való kovarczot
előteremti; másodszor olyan erdőt, a hol a hamúzsír-égetés nagyon
kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, a mely nincs vassal
keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?

– No, ennyit igen.

– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a
vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, a
mi ott bizonynyal van elég.

– De én nem tudom megkülömböztetni a homokot a mésztől.

– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az
idegen utas kalauzolására; annak olyan passzió a kutyagolás, mint a
gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá
nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő hiveinek majd
nagy keresete nyilik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját, – mert
puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben, – s szép csendesen elindulnak
követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen benjárnak a sűrű
erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, a mi eltart
ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kisérőjét a báró, s azt
mondja neki: «hallod-e te Gutay Lőrincz, nem vagyok én Barna Áron,
üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, a kinek a nevét te
kuszpitoltad, a ki helyett megházasodtál, s a kit te miattad tömlöczbe
csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?»

A báró a vállára ütött a görögnek.

– Ezt jól találta el, nemes uram.

– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani
az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az
ellenfelének: «már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból
magadnak, ott állj meg és vedd a fegyvert kezedbe s aztán majd addig
lőjjünk egymásra, a mig kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.»

– A lelkemből beszél, nemes uram!

– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az
ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska
elsülésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet? Ha kettőt lát, akkor meg
se mozduljon, mert a lövés félre megy; de ha csak egyet lát, akkor
ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van czélozva.

– Jól van, úgy teszek.

– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a
bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig
hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolczra
s följelenti a szolgabirónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra
kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, lánczraverik, úgy
kisérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap mulva
lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meg lesz a statisfactiója! A gyilkosa
lógni fog!

– Köszönöm alássan.

– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag.
Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgy is előbb-utóbb ez a vége a
farkasvadásznak.

– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával? – okvetetlenkedék a
Sámson fölugrálva.

– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubicsos. Hanem még egy
elvégezni való van, báró uram.

– Ugyan mi kell még?

– Hát ez a frizura. Ezzel a csopfba csavarított hajjal nem lehet ám
székelyt játszani, mert a lúfő nem így hordja a sörényét.

Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög
volt.

Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró
hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba tudatlan
külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.

– Hogy tönkre tették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel!
Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé
van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék
egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No
most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű
haj lesz ebből.

A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az
ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által.
A Tozsó kapott érte egy máriást.

– Holnap megint legyen szerencsém.

A borbély-műhelyből aztán visszamentek a nemes úr házához a haditervet
megállapítani. A Sámsont a piaczra küldték.

– Még ma kezdjük meg az útat, – mondá a görög – mert az Örvénykő jó
messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.

– Hát ott mit hazudjunk? – kérdé Kadarkuthy.

– Azt mondjuk, hogy nyers vasat akarunk venni.

A Sámson visszakerült a piaczról; összevásárolt czipót, szalonnát,
foghagymát; megtöltötte a kulacsot slivoviczával, a mi mind szükséges a
kiránduláshoz. A tarisznyát ő czipelte.

Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a
görögnek volt egy duplája, meg egy simplája. A simplát a Sámsonnak
akarta adni.

– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel;
úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek
rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát s azzal verem agyon a többit.

– No no komám! Nem jó az a henczegés. Az én patriotám, Miló, csak
nagyobb Hercules volt kendnél, még is összetépték a farkasok. Az a
toportyán csunya féreg.

Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak s azután
kora hajnalban neki vágtak az erdei útnak.

Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó,
mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy a mint följebb
vitt az út, sűrű ködbe jutottak: a mi annál búszosabb lett, minél
magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló
alakot.

Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből, (karácsony
napja volt) a görög ismerte már a harangok hangját: «az ott Mályinka» –
«ez itt Barinka» – «most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik
a Jézust!»

Ők pedig mennek embert vadászni.

Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben meg-megzörrent
valami. «Csak egy őz volt!» biztatá a görög a bárót, a ki már a
puskájához kapott.

– Nem farkas?

– No csak nyúl ne fusson keresztül az uton; mert az szerencsétlenséget
jelent.

Végre, úgy dél felé ritkulni kezdett a köd, a levéltelen bükkfák
árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, a mint egy fensikra
följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő,
melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyult
föl.

– No hála légyen a papnak! csak hogy már kijutottunk a ködből! –
dicsekedék a báró.

– Jaj, jaj, – obégatott a görög – nem kell vadász embernek papot
emlegetni!

Ő tudta jobban, hogy miből jutottak ki?

Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a
görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.

A mint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt
mondá a görög:

– No itt mostan rostokot tartunk.

– Minek? – förmedt rá a báró.

– Hát majd tüzet rakunk, aztán szalonnát és kenyeret piritunk.

– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg
akarom látni, hogy hol van hát az a falú, a mit keresek. Én nézni
jöttem, nem zabálni!

– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson,
az alatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kialudni, míg visszajövünk.

S azzal maga vezette föl az Oltárkőre Kadarkuthyt.

Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható,
a mely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni
a kecskejárta ösvényen. Erős egy órai munka, a míg az ember a bércz
tetejére följut, a honnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok
lánczolatáig.

Ezuttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint
egy óriási nagy fehér tengert, mely köröskörül a látóhatárt is
eltakarta.

– Hát ez micsoda itt alattunk? – kérde a báró.

– Ez itt a felhő. Mi a felhő fölött állunk.

S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mimelte az oczeánt. Épen
olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszinén; egy-egy
hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásülyedt; tündéri
tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.

Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz s a szent ünnepnaphoz épen
nem illő kifejezésekre fakadt.

– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nemcsak odalenn a
földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az
embert, a kit nekem meg kell ölnöm?

– Lassan báró úr! – csititá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk,
mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való
fáradságunk. Én már is tanultam ki valamit, még pedig ebből a nagy
thalassából. Mi görögök igy hijuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, a
hová az újjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben
egy kis barna-veres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a
felhőkkel, a mik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. Ez a
barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez
nem munka. A honnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a
lakosai élnek szénégetésből.

– No ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics
uram.

– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! A ki vadász, annak
nem szabad magát a lesben elunni. Ez a felhő nem fog ám naphosszant
odalenn maradni. A mint a nap, a kit mink Heliósznak hivunk, magasabbra
hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy
nyomakodik már is egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az
Oltárkövet, aztán egy kis idő mulva olyan sötétségben leszünk, hogy se
eget, se földet nem látunk. Hanem aztán oda alant a völgy lassankint fel
fog szabadulni. Egy pár óra mulva az egész tájékot úgy fogjuk látni,
mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttáncz! Most pedig
legjobb lesz, ha innen az Oltárköről lemegyünk s tanyát ütünk a tűz
mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, a honnan az a
füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztúl.

Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az
Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van,
nem lehet eltévedni; mert a hogy a görög megjövendölte, néhány percz
múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész
körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne más látni, mint azt a nagy
tűzverességet, a mit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya
terjesztett.

A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál
nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadozó parázsnál.

– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, a ki veresgyűrű fából
nyársot faragott mind hármuk számára.

A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet
körülhasalni s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán
megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani s a zsirját
a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás
kulacs. Ez is okos találmány.

És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás mellett tartott a
görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.

– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem
már most nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, a
hogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.

– Soha se tudom én!

– Hát a mondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita
házához, hát annak, mint a féle papos embernek, a legelső kérdése az
lesz hozzá: hogy «ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy
szent karácsony napját utazásra fordítod, a mikor minden keresztyén
ember helyben ül és áhitatoskodik?»

– Mondtam már, hogy én atheista vagyok.

– Az nem jó qualificatio. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy,
mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a
báró urat komplimentirozni az ajtón s szóba sem áll többet. Hanem mondja
neki a báró egész sério fizimiskával: «Én bizony szombatos vagyok.
Nálunk székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az
ótestamentomot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a
karácsonyát sem tartjuk meg.» Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita
nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a
vendégét, a kit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igaz
hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje
magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre
áttéríteni. Ezzel aztán végképen meg fogja nyerni a lévitának a
bizodalmát, a mivel kicsalhatja az erdőre.

A báró hátba ütötte a görögöt.

– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok
félkézkalmárral volt ismeretségem, a kiktől egyetmást eltanultam; de
valamennyi között kend a csalafintaságnak a professora!

… Ez alatt föltisztultak a tájról a felhők.



A VILÁGON KIVÜL.

Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, a mit Gúthay Lőrincz
menedékül kiválasztott, a hogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő
magaslatáról meg lehetett látni.

Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott
a völgyben számlálni, de a mellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a
sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előre
dülő fal, zárta el az alatta meghuzódó völgyet. S azok az óriási
bükkfák, a mikhez hasonlókat az ó-világban alig lehet találni másutt,
mint a borsodi Bükkben, oly sürűséget képeztek előtte, a mi fölött csak
a sziklai sasnak volt járása.

A tulsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal
fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a
kopár, visszatetsző kép, a mit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük
szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett,
de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szakgatják
végtül-végig; a köznép úgy hija azokat, hogy az ördög barázdái.

E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, a melyből a mészkő-
és szénégető-kemenczékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemenczék mind ott
láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból
fehér. Ezek a mészkemenczék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek,
a miskolczi görögök templomot építtetnek a tavaszszal. Mind le van már
foglalózva a termés – még lábán.

A felső kemenczéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyiut az erdő
felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az
országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba.

Ez az a falu, amelyiknek nincsen tornya, csak temploma.

Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak
födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu
végén… Itt valami praktikus ember esze jár elől.

Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró
zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem levén
kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az
egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigran munkában;
zuzmarával födve minden fa és bokor.

– Itt lakik a mi emberünk! Mondá Sámson.

Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben
megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a
völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes
állatnak való ösvény.

A kinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar
jutni, roppant nagy vargabetüt kell csinálni fél napi járóval: az
Oltárkőről leballagni Tardonára, onnan Szentpéterre, ott a falú végén
rátalálni arra a mély hegyi utra, melyet épen csak a két kerék-vágánya
külömböztet meg a záporvájta hegyszakadéktól s aztán azon haladni
fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá
fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az
elhullatott széndarabok.

Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson
bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két
aranyát, s még egy csomó jó tanácscsal ellátva a pártfogoltját, engedé
őt szépen utjára menni.

Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöp keresztényi indulat volna benne,
hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé s aztán a korcsmáros
falon lógó miskolczi kalendáriomából kikeresse a deczembert s
megmagyarázza neki, hogy «nézd uram, elmult három óra, egy óra mulva
lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó
hidegben! Maradj itt a kocsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a
két aranyad!» – De hát csak hagyta menni. – Graeca fides! – A míg a
kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; a mint
kifizetett, nem ismerjük többet egymást.

Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól
tartott, hogy ha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű
hirül viszi a lévitának a veszedelmet s az neszét véve, megugrik előle.
Még ma akart vele találkozni.

Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, a melyről nem lehet
letévedni.

Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között.
Egyszerre beállt a sötétség.

Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott.
Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy
eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.

Egyszer aztán a jobboldali sziklaoldal elmarad. Ott következett az
őserdő. Azaz, hogy csak akkor tünt szem elé, a mint a mély út egyik
oldala elmaradt.

Egy félredült kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A
kereszten még látható volt a tábla az INRI betükkel, de már a
fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.

Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert a
za szénégető telephez visz föl.

Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül
vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészfoltok jelzik. Azt
hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.

Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztül sütő hold, de
az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta
megtalálni. Beletévedt a sürübe.

Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A
kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang
angeluskongása.

Már arra gondolt, hogy visszaforduljon s megtérjen az elhagyott faluba a
két útitársával durnyizni.

Ekkor az erdő sürüjéből egyszerre valami világitó gömb bukkan föl
előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából
kisértetes fény tör elő.

– Ohó! – dörmögé – egy atheistának nem szabad se ördögöt, se kisértetet
hinni.

Az első világitó halálfő után következett a második, azután a harmadik
és igy tovább, mig tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban
egyenesen ő feléje tartottak.

Mi lesz ebből?

Valami dödörgés hangját is hallotta s kezdett a kisértetes világításnál
fekete alakokat megkülömböztetni.

Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kisértetek,
hanem paraszt emberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások,
kivájt tökkobakból, melyben faggyú mécs pislog.

– Jó estét, földi! – szólitá meg a legelsőt közülök, a ki alkalmasint a
többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?

A megszólitott magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején
fekete kucsma; egyik kezében a világitó kobak, másikban egy hosszú nyelű
vasvilla.

– Fogadj Isten, felelt a földi. Mi, parasztok, ugyan Dudarnak hijuk a
falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy hiják egymás
között.

– Hogy hiják a földesurukat?

– Mi, parasztok, úgy hijuk, hogy «Borkúthy» (A báró nem ismerte ezt a
gúnynevet.)

– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy
kalauzolna el a falujába?

– Megkövetem, én nem élek borravalóval: én vagyok a falu birája.

– Hát akkor valaki más az atyafiak közül.

– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek;
hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a
szekér-utig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért,
csakúgy Isten nevében.

Azzal a többi lámpásvivőkhöz fordult.

– Kendtek már innen oda találnak a szekér-utra maguktól is. Adjon Isten
jó éjszakát!

– Jó éjszakát! dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen,
asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok
csúczával ellátva.

– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában? – kérdezé a
báró – ilyen nagy ünnepen?

– Hát épen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmoniát, meg
prédikácziót hallgatni.

– Hát Szentpéteren nincs kálvinista templom?

– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog
s mindig ugyanazt a prédikácziót mondja el, a mit már könyvnélkül tudnak
a hivei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a
szentpéteri pátronusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a
siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat
potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hivek délelőtt a saját falujokban
állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig
csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép
harmoniát, s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még
a gyerek is; mert nem czifrázza ez a szót, de még is olyan szépen adja,
hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.

– Guthay Lőrincznek hiják a tiszteletest ugy-e?

– Igen is; az a becsületes neve.

– No hát én is épen ő hozzá szándékozom.

– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele
együtt járnak farkasra vadászni.

– A tiszteletes hires farkasvadász.

– Bizony nagy jót teszt velünk, mikor ezeket a férgeket pusztitja, a kik
miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is
stzázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.

– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely
vagyok, üveg-huta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállitani;
az ahoz valókat akarnám kiókumlálni. Kovarczbányát keresek.

– Óh kérem alássan, abban meg épen nagy szolgálatára lehetek az úrnak;
szivesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segiteni a turzásnál. Abban
nőttem én föl.

(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kivül még
egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem
szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges).

E közben szépen ballagtak egymás mellett a biró által jól ismert
ösvényen.

Kadarkuthy meg akarta nyerni a biró jóindulatát.

– Hogyan van az, biró uram, hogy kend, a ki csak egy kis falunak a
birája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak,
Miskolcznak, a birájával alig lehet az embernek eligazodni?

– Hát hogy a miskolcziak miért tartanak maguknak olyan birót, a kivel
nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolczi pógárok jobban tudják;
hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a
nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az
olyan ember, hogy vasárnap délutánonként oda gyüjti a hiveit az
iskolaházba s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország
történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, a mik a nagyvilágban
véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmivelésről;
és még a nyavalyákról s a gyógyitó erejü füvekről; nyáron tanogatja
apraját-nagyját a kertészkedésre; de még – megkövetem – a német szóba is
beleveregeti a fejünket.

– Hát aztán mire jó kendteknek az a német szó?

– Hát arra, hogy most már nem csupán Miskolcz a világ, a hová a
holminkat vásárra vihetjük, hanem eljárhatunk egész Selmeczig, a hol
jobb árakat kapni.

– Csak nem hordják kendtek a szenet, meg a meszet Selmeczig?

– Azt nem; hanem elhordjuk az almánkat, mézünket, viaszkunkat, meg a
lúdtollat, lúdzsirt, a miért a selmecziek jól megfizetnek.

– S az mind terem itten?

– A mióta ezt a lévitát hozzánk küldte a jó Isten. Azaz, hogy a
mennybéli Úron kivül még a földesuraságunk is küldte egy olyan
paksussal, a kiben az volt irva, hogy a mi robotot, uri szolgálatot
eddig teljesitettünk, azzal jövendőben mind a lévitának álljunk helybe.
Nagyon szegény volt ám ez az Isten háta mögött levő szurdék. A házaink
mind náddal tetőzve. No nád, az volt elég. Az a patak a mi az
Örvénykőből bugyog, itt a mi völgyünk lapályán csunya mocsárt
támasztott, a mint a sziklák közt megszorult. Azt benőtte a nád; a hol
meg a csincsése volt, ott a fű úgy tele volt mérges virágokkal, hogy a
szarvasmarha mind fölfújódott tőle. S az egészségtelen kigőzölgéstől
nyaratszaka ki nem veszett a falunkból a patécs, meg a harmadnapos
hideglelés; éjszaka nem lehetett alunni az ezernyi meg ezernyi
kuruttyoló békától.

– De hisz ott most egy tó van.

– Az ám. Ezt a tavat a lévita csinálta. Az volt ennek az első dolga,
mikor idekerült, hogy kiparancsolt bennünket úrdolgára s a hol a völgy
megszorul, czölöpöket veretett le velünk két sorba, azokat befonatta
rőzsével, a két sor czölöp között betömette kövekkel. Mi lesz ebből? Hát
az lett belőle, hogy egy hónap mulva a mocsár helyén négy singes
mélységü tó szaporodott össze, hogy a nádnak még a bugája is elveszett
benne. A hegyi patak pedig egyre hordta magával az apró pisztrángokat, a
mik ott gyültek meg a tóban. Az első esztendőben a lévita nem engedte
meg a tóban a halászást, még a másodikban is csak horoggal; de most már
szigonynyal is foghatjuk s akkora pisztrángokat kapunk, mint a karom.
Ennek is jó árát adják ám a selmecziek. S a mióta tele van a tavunk
pisztránggal, mórest tanul a béka; nem kuruttyol. De a sok lázakat is
mintha csak elfujták volna a vidékünkről. Nincs már sárgaképü, kékszáju
ember a falunkban. – Azután meg hozatott szép ludakat a lévita a
városbul, minden asszonynak adott belőle egyet. Most már azok is úgy
elszaporodtak, jó dolguk van a tóban! hogy az asszonyaink egész
kereskedést üznek velük.

– Hát nagy gazda a kendtek lévitája?

– Gazda? De azt mondom, hogy az egy pátriárka! Hát a mint nem sok
esztendővel ez előtt a szomszédfalubeli kocsmáros behozta
Lengyelországból az alamáziát,[7] nem tudom én, miből csinálják azt?
olyan, mint mikor a vizet ojtatlan mészre öntik, hogy egyszerre föl forr
tőle, ebben is tűznek kell lenni valamiképen: hát ez a mi fuvarozó
népünk nagyon rákapott az alamáziára. S annak meg az a szokása, hogy az
okos ember bolond lesz tőle s a békességes ember veszekedő. Én már arra
ösztökéltem a tiszteletest, hogy prédikálja ki a kathedrából az
iszákosságot; de ő azt felelte erre, hogy «betegség ez, édes komám, nem
prédikáczió kell ennek, hanem orvosság».

Itt félbeszakitá az előadást biró uram ezzel a közbemondással:

– Mert hogy én vagyok a tiszteletes uram fiának a keresztapja.

– Gratulálok. Szabad a becses nevét kérdeznem?

– Danavár János. Igen is, szolgálatjára.

– Jól van, Danavár uram. Folytassa. Hát aztán kitalálta a lévita az
alamáziának a medicináját?

– Ugyan kitalálta. Szerzett méhkasokat Kazinczon, azokat fölállitotta
egy szárnyékban. A mi vidékünk, ez a völgy is, de még inkább a vágások,
tele vannak egész esztendőn át virággal; egy esztendőben háromszor is
rajzanak a méhek. Most már minden embernek van méhese a kertjében. S
aztán a lévita megtanitotta az asszonyainkat, hogyan kell a méznek az
aljából márczot késziteni: méhsert. A szinmézet eladják, a sonkolyt
szintén; az aljából készül a méhser. És ez olyan magakedveltető ital, a
mi ezt a mi népünket egészen elkapatta a gonosz pokolitaltól, az
alamáziától. Igy gyógyitotta ki ezt a mi gonosz betegségünket a mi
lévitánk.

– No azt a márczot majd én is megkóstolom.

– Az pedig ugyan jól izlik ám a lúdpecsenyére. A lévita bizonyosan
lúdpecsenyét át uraságodnak vacsorára. Uraságod azzal él úgy-e bár?

Kadarkuthy nagyot nevetett erre.

– De hát honnan az ördögbe gondolja kend, hogy én lúdhússal élek?

– Hát ezt úgy vetem ki magamban azzal, a mit a tiszteletestől hallottam.
Uraságod azt mondta, hogy Székelyországból való. A tiszteletes azt
beszélte előttünk, hogy Székelyországban laknak magyar zsidók. Uraságod
karácsony ünnepén utazik. Ezt nem teheti más, mint görög vagy zsidó, a
ki a mi ünnepeinket nem tartja. De a beszédje uraságodnak egész
magyaros. Azért rá kell térnem, hogy uraságod nem lehet más, mint magyar
zsidó s ha zsidó, akkor libasült az eledele.

– (Hogy az ördög vigye el az ilyen föleszelt parasztokat! – gondolá
magában Kadarkuthy.)

– De hát ennek a kendtek levitájának valami pénzes embernek kell lennie,
hogy úgy ajándékozgat az egész falu népének ludat, méhkast.

– Takarékos ember biz az s nem is veti föl a nagypénteki lidérczhozta
pénz; de hát ha nem csurran, cseppen; – egyszer-egyszer az elejtett
farkas bőréért kap tiz máriást a vármegyétől, megannyit a szűcstől; ez
az ő jövedelme, meg az a kis dáczia, a mit a híveitől kap. De hát azt ő
mind nem rakja élire. Egyszer már, az ő ideje alatt, volt annyi fölös
pénz a falu kasszájában, hogy arról lehetett tanakodni, mire
fordittassék az? A presbiterek azt mondták, hogy épitsünk rajta a
templomunk mellé tornyot, legyen a mi falunknak is nyele. Erre azt
mondta a mi tiszteletesünk, – különös mondás ám az egy paptól, – hogy
«hogy nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák» s
fölbiztatott bennünket, hogy keritsünk be egy községi gyümölcsös kertet
odafönn a vágásban. Ott van elég vadalmafa. Azután hozatott
Erdélyországból ojtóágakat egy olyan almafáról, a mit úgy hínak, hogy
«oláh-alma», azzal ő maga, meg a betanitott suhanczok valamennyi vad
csemetét beojtottak. Olyan ez az oláh alma, hogy azt semmi tolvaj meg
nem kivánja, mert zöld marad késő őszig s a ki akkor beleharap, még a
gyökerét is elátkozza, olyan savanyu; hanem aztán mikor tavaszszal
lehozzuk a hiuból, a hol gyékényre volt kiterítve, akkor olyan illatot
ád, mint a rózsa s az ize külömb a dinnyénél. Ezt az almát hordjuk mi el
aztán messze földre; a hány zsák almát fölteszünk a szekérre, annyi zsák
búzát hozunk vissza helyette cserében. A mi kenyerünk a fán terem.

– Hát aztán szántóföldjük nincs kendteknek maguknak?

– Volna biz az, de hát még sincs. Mert hogy azt a domboldalt, a kin a
szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az
oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a
gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád,
azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott
azután nem nőhetett föl a régi törzsökből az új csalit; ellenben minden
felhőszakadás vigan szaggatta a földult földet s mély árkokat mosott a
hegyoldalban fekvő szántóföldeinken végig, úgy, hogy most már nem lehet
ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával miveljük s kendert
vetünk bele, meg lencsét, borsót. Ez a mi jó tiszteletesünk ugyan egyre
gyülölködik[8] vele, hogy nem lehetne-e valami olyan fának vagy bokornak
a magját megfogantatni a vizmosásokban, a mi az esőt megfogná: de egyik
se vallja meg. Nem marad meg ebben a sivány agyagban semmiféle fa.

– No én láttam a külföldön egy olyan fajta fát, a mi megered mindenféle
földben, még a holt agyagban is. Nemrég hozták be Európába; úgy hijják,
hogy robinia.

– Ugyan az Isten áldja meg nagy jó uramat, mondja meg ezt a szót a mi
tiszteletesünknek. Ha ez a segitség Isten kegyelméből beválna minálunk,
hogy mi ismét boldog szántó-vető emberek lehetnénk; hogy nem szaladna ki
lábunk alól az édes föld, bizony mindnyájunknak az áldása kisérné nagy
jó uramat jártában-keltében.

(«Azt! azt! – mondá magában Kadarkuthy. Épen a ti áldástokért járom én
most ezt a vidéket!»)

– Ezt tudva, még nagyobb igyekezettel fogom nagy jó uramat hasznos
járásában mindenüvé elvezetni.

(Az ördögbe is! – dörmögé a báró. Az kellene csak nekem.)

– Mert tudok ám én homokbányát is, olyant, a mi az üveghutásoknak
kivánatos; tiszta fehér; azt hordjuk a házainkba a szoba földét
beteriteni.

– A szoba földét?

– Igen is; mert hát földesek a mi szobáink.

– Hát mért nem padlózzák ki kendtek?

– Jaj kérem alásan, szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az
asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozszsal, az
csakhamar kicsirázik, mire fűbe megy, akkorra a kis libák kikelnek a
tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; a
mint kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az
anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább
viheti a vásárra a libáit, mint a többi paraszt nép, a mikor még lázsiás
tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. Nem is csinálja ezt
utánuk senki, mert ez az ő titkuk.

– Hát talán erre a titokra is a tiszteletes tanitotta meg kendteket?

– Bizony, minden jóra ő kegyelme tanit bennünket, szegény ostoba földi
népet.

– Az Oltárkövön járva, láttam, hogy a kendtek házai mind
cserépzsindelylyel vannak födve. Talán ebben is a lévita tudós?

– Hát az meg úgy volt, – hogy követem alássan, – minden faluban vannak
hepcziás emberek, a kiknek könnyebb a lelkük, ha valami kontrabontot
csinálhatnak. Itt is akadt egynehány zúgolódó, morgolódó ember, a ki azt
dohogta a szűr alól, hogy minek volt már ezt a nagy bolond tavat
idehozni? a mióta ez itt van, a nád mind kiveszett, mert az a mély vizet
nem kivánja; már most ha valakinek a háza (Isten őrizz) le talál égni,
hol veszi a fedni való nádat? A Tiszáig nem kap sehol. Meghallotta ezt a
panaszt a tiszteletes s legelőször is azt a szokást hozta be, hogy
minden ház el legyen látva vizes káddal, csebrekkel, lajtorjával; a
gazdák sor szerint bakter számban czirkáljanak éjnek idején az utczán.
Csak egy utczánk van, az is hosszu. Azután a csunya kürtőket lebeszélte,
a mik a füstöt a konyhaajtón, meg a hiún eresztik körösztül; azok
helyett kéményeket rakatott. A hozzávaló téglát magunk égettük; annak a
módját is a szájunkba rágta. Mikor aztán az meg volt, akkor meg
cserépzsindely készitésre ösztökélt bennünket. Nem restelt ám maga is
vállig felgyürkőzve, odaállni a munkások közé s tanogatni, hogyan
nyomkodják a formázó vályuba az agyagot. Mingyárt azzal födette be
legelőbb a templomot, az iskolát, meg a paplakot, úgy, hogy mikor azt
meglátták a parasztok, mind azon imádkoztak, hogy bár csak leégne
egyszer a falu, hogy mind cserepes födelet rakhatnának.

– Hát nem tudták maguk fölgyujtani?

– De bizony azt tették. Egy házsártos ember, a kit magam többször
kalodába csukattam csunya káromkodásért, egy éjszaka maga fölgyujtotta a
házát (Isten bocsássa meg a bünét.) Nagy szél fujt, az asszonynép
sivalkodott: «végünk van, porrá ég a falu!» «Dehogy kell annak porrá
égni!» kiáltott a tiszteletes s aztán megmutatta, hogy holyan munkát
végeznek a debreczeni diákok, a masinisták, mikor ez a kiáltás, hogy «ad
arma»! meg «incendium»! s azzal maga fejszét ragadva, fölmászott az égő
házzal szomszédos ház tetejére, s kipróbálta rajta a tudományt. A
nádfödélnek csak a házgerinczén levő kötését kell elvagdalni s az egész
lecsúszik magától. A kévéket aztán kidobálta a nép az utczára; ott ha
meggyulladnak, könnyű eloltani. Ilyenformán egy pár óra alatt az egész
faluban minden nádtetőt levertünk s ezzel megszabadultunk attól a
veszedelemtől, hogy a házaink földig leégjenek, mindenünk hamuvá legyen.
– Hogy dolgozott ez az egy ember maga tiz helyett ebben a nagy
veszedelemben! Egy ingre vetkőzve! A hol egy tető kigyulladt a
sziporkáktól, ő rögtön ott termett a háztetőn! s az égő gerendát csak
úgy dobálta le, mintha petrenczerúd volna. Azt kiabálta a nép: «Ez a mi
igazi szent Flóriánunk»! – Igy került azután cseréptető alá minden ház.
S nekünk az nem került egyébbe, mint a magunk munkájába. – Bizony, nagy
jó uram, azt kell nekem mondanom, hogy ez a mi tiszteletesünk (nem
azért, mert keresztkomák vagyunk: ő az én fiamnál, én meg az övénél), de
valóságos őriző angyala ennek a mi falunknak.

(«No hát én ezt a ti őriző angyalotokat meg fogom ölni.»)

Az ösvény erősen alá felé hanyatlott; egy kanyarodónál, mint apró
fénybogarak, világítottak föl hosszú sorban a falu ablakai.

Ez itten Barátfalva.

A hazai helységek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre
háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, a mire minden
ember a rímet is hozzáteszi: «czudar.»

Biz ez czudar falu is volt, a míg a földesúr Barátfalvának el nem
keresztelte; ezt ugyanakkor tette, a mikor a lévitát ide küldte, a kinek
a számára, mint patronus, templomot, iskolát, paplakot épittetett. Jó
uraság lehetett.

Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos
háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő
(Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a
patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való
friss vizzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek
hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe;
fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint a
mennyit a fa megér.[9]

A keletészaki cathetust pedig az a sivár domboldal képezi, melyen a
hajdani szántóföldek szégyenkednek; még télen sem tudják eltitkolni
kopár voltukat, mert a havat lesepri róluk a szél s mind az ördög
barázdáiba, a mély vizárkokba hordja össze. E csapinós hegyoldal tetején
kezdődik az a nagy fensík, melynek őserdejéből táplálkoznak a mészégető
telepek; s a hol a vágás szabad tért nyit, azon keresztül fehérlik a
mészkőbánya szakadéka.

Azon a lonkán, mely a szántóföldeket szegélyezi, most már egy sűrű
mogyorófa erdő emelkedik. Igazán hogy erdő! s ugyan emelkedik. A fiatal
mogyorógesztjének a fái a Bükkben nem bokrok, hanem sudarak, három öles
gyertyaegyenes csemeték. A mogyorótermés is kenyérpótlék.

Ez alatt a szakadékos hegyoldal alatt vonul egy magas kő-gát. Ezt még a
régi lakosok fundálták ki azért, hogy a kemenczékről alákanyargó
szekérutjukat megvédelmezzék. A lévita még magasabbra emeltette a
védőgátat, úgy, hogy most a nyári felhőszakadások rohanó árja sem
iszapolhatja el a halas tavat, hanem lefolyik a mély úton; annak nem
árt: mészkőből van.

Az egész falu egyetlen utczasorból áll, minden ház mellett kert.
Estenden, mint egy tűz-gyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A
falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola.

A lévita lakása nem külömbözik a többi házaktól, a mik a Bükkben levő
falvakban láthatók.

Ezeknek a belső berendezése egészen eltér a más vidékbeli magyar
parasztházakétól, a miknél az utczaajtóból a konyhába lépünk s a
konyhából nyílik aztán kétfelé a két szobaajtó.

A bükkbeli házaknál a bejárás a kamrába vezet, ott van a hombár, a
lisztes láda, a szerszámok; de semmi tűzhely. A jobboldali ajtó a
lakószobába nyílik, a baloldali a vendégszobába; annak a siska
kemenczéjét kívülről fűtik. – A lakószobában van azután egy terjedelmes
tűzhely, mely fölött kandallóformára roppant nagy tapasztott süveg van
emelve, a mi a szikrákat fölfogja. És így egész lakályosan össze van
foglalva a konyha, az étkező, az alvószoba. Az a kandalló engedi látni,
hogy mit főznek vacsorára; zsírszag nem támadhat, mert azt kirántja a
tűz légvonata a kürtőn; legföljebb egy kis rántás-illat érzik, a mi meg
jól esik. S ugyanaz a tűzhely meleget is ád, be is világítja a szobát;
nem kell gyertya; még a kis benyílót is melegíti.

… Vajjon jut-e eszébe néha-néha a csodaszép Malárdy Herminának az a
vizió, a mit azon a rettenetes menyegzői éjszakán megálmodott a Malárdy
kastélyban?

«Kis alacsony házikóban ő a tűzhely mellett áll és főz; – megkóstolja,
mit főz? Cibereleves. – Soha sem evett azt úr korában; álmában ízleli
először. A tűzhelyen ül egy kis fiu és dudolgat. Szép gyermek; annak ad
egy pogácsát a tepsiből, most sütötte…»

Bizony így álmodta ezt a szép Hermina egy zivataros éjszakán!

A külömbség csak az, hogy nem cibereleves készül a tűzhelyen, hanem jó
vereshagymás lé, a mihez a lényeges alkatrészt: a tepertős gombóczot úgy
gömbölygeti két piros tenyere között egyenkint a gazdasszony s dobálja a
forró lébe. Mind fenn úsznak azok; egy sem marad a fazék fenekén.

Aztán meg az is külömbözik az álomképtől, hogy a kis fiú nem ül a
tűzhelyen: hanem előtte áll egy zsámolyon s a nyársra húzott ludat
forgatja. Már erre is alkalmatos. Ő váltotta föl a pesztonkát, a kinek
ki kellett menni a vendégszobát befűteni.

De az álomlátásnak folytatása is van.

… nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát
nem láthatja, mert hátra felé fordult; hanem a házi kutya a szögletben,
meg a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek; amaz eléje fut s kezét nyalja,
ez meg örömmel kiált: «itthon apa»… Most felé fordítja arczát a férfi;
ez a férj, a jó, a szelíd, a munkás férfi, odamegy nejéhez, megöleli,
megcsókolja. «Megjöttél? Itt vagy?» – szól a boldog nő s úgy meg van
nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!

Lám! még sem álom.

«Itthon a táti.»

Az «elátkozott család» veszetthírű hőse.

Nem az a hajdani alak, az a magas, karcsu legény, kinek szabad
mozdulatai, könnyüded fejhordozása elárulják az igazi nagy urat,
szemvillanása megigéz, meghódít vagy föllázít, szájszögletein gúnyos,
hamis mosoly, öltözete ízléssel párosult pompa. Nem! Ez a barátfalvi
lévita, a kinek az arczát a külső vihar megbarnította, a belső vihar
megvénítette; nem is látszik most már magasnak, a mint fejét féloldalra
és előre hajtja, járásában nem az athléta ruganyossága, hanem az
anachoreta nyugodtsága van. Rátekintve alig gondolná az ember, hogy ez
az a bátor farkasvadász, ez az a tűzoltó Flórián, a ki égő gerendákkal
hajigálózik. (Hát még az a híres birkózó hajdanából!)

Öltözete fekete tóga. Nem reverenda; (mert hiszen nem fölszentelt pap.)
A reverenda selyemből van, a tóga csak teveszőrből. – Talán még ugyanaz
a tóga, a melyet Guthay Thadeus fölvétetett a fiával, miután a bársony
dolmányt levetteté vele? a melyben ott feküdt perczekig a Duna fenekén?
a melyben alvó mennyasszonya ablakában megjelent, hogy azt magával
elvigye? A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak
akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet
divatja.[10]

A lévita oda megy a feleségéhez s megcsókolja annak a tűztől piros
arczát, a kis fiú kezet csókol az apjának. (A fiú gyereket nem szokta az
apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés.)

Guthay Lőrincz leveti a hosszú tógát (azt nem koptatják otthon) s egy
fehér gombos sárga flanell újjast ölt fel helyette. Ezt viselték hajdan
a családapák, a hogy a népdal énekli róluk: «ha egy abaposztó mentét
vettek, abban becsülettel megvénhedtek.»

Csak azután, hogy a tisztes tógát fölakasztotta az almáriomba a felesége
mennyasszonyi köntöse mellé, (együtt futottak el azok a világba: a
szőrtóga s a fehér selyem viganó azokkal az arany csipke fodrokkal) tért
vissza a táti. (Hát bizony «táti»-nak híttuk az apánkat még az én
gyerekkoromban is s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a
kollégiumból, s «apám»-nak merte szólítani. Ez már újitás volt.)

Az asszonyka nem nyújthatta a kezét az urának; pedig tanult embernek
szokása volt a feleségnek kezet csókolni. El volt foglalva a gombócz
gömbölygetéssel. Ugyan a karjai is föl voltak tűrve egész könyökig, s
azokra is invitálva lett volna a csók; de az meg illetlenség lett volna.

– A Laczika forgatja a lúdat? – szólalt meg a lévita.

– Az ám. Hadd szolgálja meg a vacsorát. A Böskét kiküldtem a
vendégszobát befűteni.

– Helyes. Ma estére meghíttuk a bíró komát vacsorára; a vendégszobában
fogok teríteni.

A fölterítés természetesen a családapa kötelessége. Neki kell a
czintányérokat leszedni a polczról, a késeket megköszörülni jó élesre,
kenyeret szelni minden tányér mellé s az a kenyér kerék nagyságú, nem
minden ember birkózik meg vele; azután a csap alól megtölteni az órrost
illatos méhsörrel; az öntött gyertyát a regulázható tartóba tenni, (ez
már mathematica), a koppantót is mellé, a minek a kezelése, helyesen
kimért időközökben épen a családfő hivatala; tudatlan ember eloltja vele
a gyertyát; ha pedig bíró uramra bízzák, az a megnyálazott ujjával
csippenti el a gyertya taplóját s úgy teszi a hamvát a koppantóba. A
gyertyagyújtás sem valami könnyű dolog. Előbb ki kell csiholni aczéllal,
tűzkővel, azután az égő taplóra tenni a kénfonalat s annak a kék
lángjánál gyujtani meg a piros gyertyabelet.

Alig hogy készen volt mind ezzel a lévita, már hangzott odakünn a bíró
uram ismerős lépése; de az egyszersmind meg is volt duplázva; Guthay
Lőrincz fogta a gyertyát s kivilágított vele a pitvarba.

Biró uram elől jött be az ajtón, maga után bocsátva a másik jövevényt, a
hogy illett s a mint meglátta a tiszteletest, azt mondá:

– Szerencsés jó estvét kivánok tiszteletes uramnak; még egy vendéget
hoztam magammal, ha ki nem verne komámasszony bennünket.

Guthay Lőrincz és Kadarkuthy Viktor szemben álltak egymással.

Kadarkuthy sietett magát bemutatni az álnevén.

– Én Barra Áron vagyok, Székelyországból, üveghuta tulajdonos.

– Hozta Isten az urat.

(A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás;
parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással
össze nem csókolóztak.)

Biró uram sietett közbeszólni.

– Ez a vendég úr magyar zsidó.

– Tehát «schólem!» Azokat ott Erdélyben szombatosoknak hívják. Diák
koromban jártam köztük; egymást ezzel a mondattal üdvözlik: «min haólám
weád haólám.»

(Hej megszeppent erre a szóra Kadarkúthy. Ez a lévita tud zsidóul; ő
pedig egy zsidó szónak sem ura. Itt rögtön föl fog sülni a szerepével.)

– Csak azért mondtam, – szólt a biró, ravaszul hunyorgatva, – hogy
valamikép komámasszony holmi sonkával, kolbászszal ne találja
megtraktálni a vendégét.

– Ne tessék félni. Tökéletes «schólet»-et fog nálunk találni Barra úr.

(– Scholetet? Hát a’ mi a fránya lehet? – gondolá magában a bíró.)

A lévita megmagyarázta.

– Nálunk minden ételt lúdzsírral készítenek.

– De a libát nem a sakter metszette le, s így az még sem kóser.

(– Jaj de tudákos ember ez a biró, – mondá magában Barra Áron.)

Sietett valahogy kibújni ebből a kellemetlen szerepből.

– Óh kérem, én nem adok semmit a rituális teketóriákra. Nem adok sokat
az egész zsidó vallásra. Nekem csak alkalmatlanságomra van. Igen könnyen
ki hagynám magam téríttetni.

Azt hitte, hogy majd ez a pap nagy hirtelen kap az alkalmon, hogy nosza
most mingyárt elkaphat egy juhot a maga nyája számára.

Csalódott benne. A lévita vállat vont.

– Én nem vagyok hittérítő missionarius. A vallását mindenkinek
tisztelem, ki mit hisz, abban idvezül.

(De a bárónak egészen mindegy volt, hogy a paradicsomba jut-e, vagy az
Ábrahám kebelébe; ő nem hitt semmit, de izzadt attól a gondolattól, hogy
ha most ez a kálvinista theologus ki találja kérdezni a
Schulchán-Áruchból, rögtön kisül a komédia-játszása.)

– Beszéljünk inkább idejövetelem czéljáról.

– Igen is, helyes, mondá a bíró. – Tessék magukra maradni. Én megyek a
komámasszonyhoz, tudósítani, hogy vendéget hoztam.

Azzal átment a lakószobába.

A lévita levette a vendége válláról a puskát, vadásztarisznyát s
odaakasztá a falra a magáé mellé. Aztán a kozsokot is levetteté vele;
volt az alatt díszes flanell jankli, borsos szövetből, veres
szegélylyel, franczia nevén «bonzsur.» Divatviselet. – Aztán előhozta a
pipákat, a dohányos börböncét. Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember,
a míg rá nem gyujtott.

A báró előadta, hogy mi czélja az idejövetelének, hogy ő homokbányát
keres, aztán meg vasmentes mészkövet, végül hamuzsírégetéshez alkalmas
erdőt. Ennyi volt az egész tudománya, a mit Parasztevics uramtól
beszerzett.

Emberére talált a tiszteletesben. Hogyne volna itten üveggyártáshoz való
telep? A legtökéletesebb kovarcz kinálkozik, még folypát is bőven
található; fa van elég és olcsó; tartott aztán vendégének egy olyan
szakszerű technikai értekezést az üveggyártásról, hogy annak szeme-szája
elmeredt bámulatában. Hisz ez az igazi üveghutás!

– De még egy beneficiuma is van ennek a vidéknek, a mi utilizálható az
üveggyártásnál, – folytatá a tiszteletes, – ez a mi hegyi patakunk. Ez
alkalmas arra, hogy egy nagy malomkereket elhajtson az üveghutánál.

A báró majd kivakkantotta, hogy mi a csodának kell az üveghutához
malomkerék?

– Ez a malomkerék pótolja a drága emberi munkát ingyen adott vízerővel a
fujtatókhoz és az üvegköszörülőkhöz, úgy, hogy finomabb üveget is lehet
majd produkálni, mint közönséges zöld palaczkokat.

A báró nyelvcsettentéssel fejezte ki a csodálkozását.

– Uraságod üveghutája ott a székelyföldön bizonyosan pusztán borvizes
üvegeket állit elő.

– Hogy kitalálta! Én csak azon csodálkozom, hogy tiszteletes uram annyi
nagy tudománynyal s azok mellett a virtusok mellett, a miket biró uram
az erdőn keresztül jöttünkben megismertetett velem, hogyan rekedhetett
itt ebben a kis nyomorult falucskában, hogy nem viszik el innen Hadházra
vagy Szoboszlóra, egy gazdag eklézsiába?

Hm. Fogas kérdés! Méltó, hogy az ember úgy tegyen, mintha a pipája nem
égne s követelné, hogy újra rágyujtsanak. Csak előrukkolt a felelettel.

– Nem vagyok fölszentelt pap.

– Hát miért nem szentelteti föl magát?

Még fogasabb kérdés.

– Hiányzik nálam a kánonszabta qualificatio, a vakonhivés a dogmákban.
Én skeptikus vagyok. A mit nem hiszek, azt nem prédikálom. Hogy csak
egyet mondjak: a pap azt hirdeti, hogy hat napokon munkálkodjatok, a
hetediket meg ünnepeljétek; ő maga pedig hat napon át nem dolgozik
semmit, s a hetediken véres verítékkel keresi a kenyerét.

A bárónak nagyon megtetszett ez a mondás!

– No látja, erre én is gondoltam már egynehányszor.

– Ez az én népem pedig ebben a kis völgyben nem teheti azt, hogy a
hetedik napot megünnepelje s akkor ne dolgozzék semmit: mert a szénégető
máglyáknak, a mészkemenczéknek vasárnap is égni kell; a hámoroknak, a
kohóknak a tüzét szombaton nem lehet kioltani, s ha egy üveghuta is jön
ide, az sem enged ünnepnapot ülni. A fuvarosoknak meg épen a vasárnap a
legerősebb munkaideje, mert Miskolczon hétfőn a hetivásár. Ez az én
völgyem olyan zug, a hol a pap mindennap prédikál, a munkás mindennap
dolgozik s a munka még jobban dicséri az Istent, mint az imádság. – Én
szeretek itten lenni.

(– Jobban tudom én, hogy miért szeretsz te itten lenni!)

A lévita olvasta a vendége arczából a kételkedést. Még jobban föl akarta
őt világosítani.

– Azt sem titkolhatom el, hogy a feleségem pápista. Az én puritán
előljáróim ezt is kánoni hibának számitanák be nálam; míg ez a kicsiny
község itten nem sokat gondol vele; hiszen még húsz év előtt az egész
helység római katholikus volt, a hogy a falu végén levő kereszt
tanusítja.

– A melyről hiányzik a fölfeszített Krisztus.

– Az ám. Azt ellopták a szentpéteriek.

– Ugyan? Ellopták a Krisztust? Az pedig már igazán «niet-und nagelfest»
volt.

A lévitának nem tetszett ez a frivol példaszó.

– Az ő náluk virtus.[11] Én a vallásos jelvényeket tisztelem, ha bár
felekezetem nem is fogadja be azokat.

– De hát a tiszteletes úr, mint theologus, nem tudta még a saját
feleségét sem a maga kálvinista hitére áttéríteni?

– Hogyan? uram! Hogy én az asszonyomat megfoszszam mindattól, a miben az
ő lelke megnyugvást talál? a Szűz Mária képétől, a kit szüntelen a
keblén visel? a térden elmondott imájától? az óvó keresztvetésétől? a
fogadott bőjtjétől, a mit beteg gyermeke fölgyógyulásáért vett magára; s
azoktól az apró, kedves szertartásoktól, a mikben a gyermekek öröme
találja a vallást, a hitet? Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos
fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papirból ragasztott lánczokkal? Ez a
karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a
gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy
alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy
karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak,
másnap engem kihordanának a határra. Itt eltűrik.

– Hát a tiszteletes úr nagyon szereti a feleségét?

A lévita csak a fejével intett rá.

(– Annál rosszabb rád nézve, – mondá magában a vendég.)

Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a
lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a
beszélgetést.

– Danavár biró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon
és prédikáláson kivül még azzal is foglalkozom, hogy az erdőinket
nyugtalanító farkasokra vadászok.

– Egészen kiváncsivá tett vele a biró. Magam is erősen passionátus
vadász vagyok, főkép ragadozó állatokra. Nekünk ott a székely földön
ebben nagy bőségünk van; nálunk még maczkó is kerül elég. S hogyan ejti
el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?

– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak
előjönni. Én odarakattam kövekből, fatörzsekből egy lesgunyhót. Onnan
szoktam az ordasokat lepuskázni.

– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy
ilyen vadásztréfára.

– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi
ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt.
Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Tele holdnál a farkas
is meglátja a leshez közelítő vadászt s berkébe húzódik.

– Sok farkast elejtett már a tiszteletes úr?

– A mióta itt lakom, a negyvenötödiket.

– S a vadászzsákmányért szép pénzt kaphatott már?

– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tizet.

– S azt mind élire rakja a tiszteletes úr?

– Azt várom, a mig fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, a mi
Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőkép az asszonyomnak.

– Ugyan mi lehessen az?

– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok
nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a «Stabat mater dolorosát»,
az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos symphoniáit.

Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arcza
veres lett a dühtől.

(Azt! Azt! A Stabat matert, a mivel a Malárdy kastélyban megvesztegetted
a pápista főúr büszke szivét! a mivel bevetted magad a leánya lelkébe! A
miért neked az apád, a puritán kálvinista prédikátor, még halálos
órájában sem bocsátott meg! A miért halálvonagló kezével kiadott
gyilkoló ellenségednek, hogy megmentse elátkozott ellenfelének fiát a te
életednek az árán, hogy ha a viz nem ölt meg, öljön meg a tűz! Ezt az
ájtatos nótát akarod te újból elorgonálni, a mivel lecsaltál egy szentet
az égből, te orgonás trubadur! s ezért kész vagy bevinni a templomodba
az orgonát!)[12]

Kadarkuthy közel volt hozzá, hogy fölugorjon a székéről, fölkapja a
kenyérszelő öreg kést az asztalról s házi gazdájának a szivébe verje!

… Az ajtó előtt gyerekbeszéd hangja hallatszott, halk kopogtatás
mellett.

– Szabad!

Az ajtó nehezen nyilt; két kézzel kellett a kilincsen segíteni; s a
kopogtatónak az egyik keze alkalmasint mással volt elfoglalva.
Lőrincznek kellett odamenni, hogy fölnyissa a makacs zárt, a mit a
helybeli kovács készített lakatos munkában.

Akkor aztán a meglepetés hangján mondá, melybe egy kis neheztelés is
vegyült.

– Ah! Ti vagytok?

A felesége volt: karján a kis fiával.

A nő arcza be volt takarva kendővel s a kis fiú is nagy kendővel
bebugyolálva. Tűz mellől jöttek s a pitvarban hideg van.

A lévita még mindig fogta az ajtókilincset.

– Nem fektetted még le a gyereket? – dörmögé ridegen.

– Hiszen ma karácsony van, – suttogá a nő.

– Karácsony?

Nyomban jött a magyarázat.

Az ablakot megzörgették kivülről. Gyerekszó hangzott odakünn.

– Szép kis Bethlehemünk van, bevigyük?

A kis gyerek csiklandós nevetéssel bújt még jobban az anyja ölébe.
Örömmel kevert félelem volt abban a fojtott kunczogásban.

A lévita még egy alakot látott a pitvar sötétjében a feleségén túl
állni. Az volt Danavár uram.

Szigorú arczot mutatott.

– Nem tudom, kúrátor uram megengedi-e, hogy ebbe a házba Bethlehemet
hozzanak be?

(Hiszen az is pápista eredetű symbolicus játék.)

– Hogyne engedném? – szólalt meg a biró, a ki egyszersmind az ecclesia
kúrátora is.

Azzal kiszólt az utczára: «bejöhettek gyerekek.»

Erre aztán a tiszteletesné letette az öléből a Laczikát; lecsavargatta
róla a nagykendőt; a gyermek menten elbújt az ágy mellé s onnan
kandikált elő, kiváncsian lesve, hogy mi jön most.

Ekkor aztán a tiszteletesné is levetette a selyemkendőt, mely fejét és
állát beburkolá.

A férje bemutatta neki a vendég urat, a hogy az megismertette magát;
azon a nevén és mivoltán.

– Szivesen látjuk szegény házunknál, – mondá az asszony. Egész
magatartásában meglátszott az úri nő.

Biró uram is benyomakodott az ajtón.

– No hát így néz ki a magyar zsidó! – mondá a tiszteletesnének őszinte
parasztenyelgéssel. Hát úgy-e nincs neki se hunczutkája, se hosszú
szakálla?

– Föl ne taszítsa komám uram a Bethlehemet!

A gyerek ott jött a sarkában az egész parádéval.

A szent akol volt mintázva, kemény papirosból; a teteje páfránból, a
belseje egy szál piros s egy szál zöld viaszgyertyával megvilágítva; ott
volt a jászol, mellette fehér báránykák, tehénkék; aztán a boldogságos
szűz anya a Jézuskával, Szent József, a pásztorok, a keleti királyok,
meg egy szárnyas angyal, mind pompás öltözetekben. Az alakok mind
viaszból formálva. És ezt mind maguk az iskolás gyerekek készítik. Arra
is a lévita tanította őket. Még most nem dorgálják meg érte; hiszen nem
fölszentelt pap. Nem szól neki a «ne csinálj te magadnak faragott képet»
egész protestáns szigorával.

A mint a Bethlehemet hozó gyerek letette azt a dicsőséges pompát egy
székre, a Laczika is elősettenkedett, s az anyja szoknyájába fogózva,
bámult a kivilágított akolba.

Hanem aztán mikor a két énekes gyerek rákezdte a kegyes nótát:
«pásztorok! pásztorok! gyertek be!» s arra a pitvarból három juhásznak
öltözött kamasz rohant be, zörgős botokkal, a kik azonnal egész
hosszában végig vágták magukat a Bethlehem előtt (ez volt az imádat
jelképezése), ettől a Laczika úgy megrőkönyödött, hogy nem tartotta az
anyja szoknyáját elég biztos menedéknek, hanem az apja háta mögé
retirált, s annak a térdei közül dugta elő a fejét, a két lábaszárát
átölelve.

Az angyalok elkezdték a ritmust.

«Bethlehembe jer pajtás! Ott van ám a jó tartás! Bor, ser folyik, mint a
tenger, Ihatik az ember.»

Kadarkuthy Viktor meg volt némulva a bámulattól.

De nem a Bethlehemet bámulta ő, hanem ezt az asszonyt.

Minő arcz! Minő alak! A mythologiai istennők egyike.

S ez a kábító mosoly az arczon! A mi talán az anyai boldogságnak
verőfénye.

És ennek az asszonyságnak a neve: «Báró Kadarkuthy Viktorné!»

Igen is! Ezt a nevet vette föl az oltár előtt. Ezen a néven van beírva
az ingóványi matrikulában, hitelesítve két násznagy aláírásával!

Ez az ő felesége és nem Guthay Lőrinczé! Guthay Lőrinczné neve nincs
följegyezve semmi anyakönyvben!

Mentől tovább nézte ezt az asszonyt, a vér annál őrültebben nyargalt a
szivén keresztül.

Az a Lavater ott az avasi papszeren egyet kifelejtett fiziognomiai
jegyzeteiből: a satyriasis bőszült dæmonát. Ha most látná az
arczvonásait, azt is megtalálná bennük. Az állattá vált embernek a
szenvedélyét. S mikor ez az állat azt hiszi, hogy neki igaza van –
emberileg.

Ez az asszony az övé; ezt tőle csalással vették el!

Az angyalhangok énekelik:

  «Vesd le juhász a bundát,
  Takargasd be Jézuskát,
  Mert nincs néki bocskorkája,
  Sem sarkantyús csizmácskája,
  Fázik az ő lábacskája.»

A szenvedélyes embert ez az egész bibliai játék még jobban feldühítette.
Azt hitte, hogy őtet gúnyolják benne! Az ördögöt érezte magában
megelevenülni, mikor Máriáról énekeltek előtte.

(«Most már neked meg kell halnod, Guthay Lőrincz! S ha száz életed
volna, százszor kell meghalnod.)

A rigmusoknak vége szakadt, a kántáló gyerekek kaptak jutalmul diót,
mogyorót és mákos kalácsot, azzal odább vitték a Bethlehemet; a kis
Laczika is előjött az apja háta mögül és nagy lelkendezve futott az
anyjához, a bethlehemesek verseit ismételve; egy hallásra megtanulta
valamennyit. (Hiszen még nem tudott olvasni; a mit szóból értett, az
volt a tudománya.)

– No úgye, ilyen czeremóniájuk maguknak nincsen? – szólt a tiszteletesné
a vendégéhez. Maguk csak az ó-testamentumot tartják?

– Szép is az, a hogy gyerekkoromból emlékezem rá; különösen a Potifárné,
meg a Delila története, aztán meg a Zsuzsánnáé.

– Ez utóbbi könyve apocryph, – jegyzé meg pedánsul a lévita.

– Nekem azt is tanították.

– Én pedig mindezeket kihagyom abból a bibliai kivonatból, a mit az
iskolában tanítok. Nem akarom a gyermekek fantáziáját korán
fölébreszteni.

– Hátha aztán az egzámenten épen ezt fogja tőlük kérdezni az esperes?

– Nem jön az én iskolámba esperes soha.

Ez ugyan csak kitérő felelet volt.

Véget vetett az egzegetikának alaposan a Makka.

A Makka volt a házi szolgáló; igazi tűzről pattant palócz leány, a téli
hideg idő daczára könyökön felül kötött ingujjakkal; a karjai olyan
pirosak, mint a czékla, a feje födetlen, a haja elől simára vizezve,
hátul szalag közé font varkocsba eresztve, mely máslijával az inát
verte.

Egy roppant nagy tálat hozott a két markában emelve, a mely tetézve volt
ökölnyi nagyságú gombóczokkal, vagy ha jobban tetszik, «gölödény»-nyel;
a tálat az asztal közepére tette; egy nagy fakanál volt beletéve
merítőnek.

– Ime, itt a schólet, mondá a tiszteletesné. Bátran leülhet hozzá az úr.
Csupa libatepertyűvel készült. Magam készítettem.

Már most hát tudta Kadarkuthy, hogy mi az a schólet.

A tiszteletesné helyet mutatott neki maga mellett jobbról. Balról a koma
jutott.

– Parancsoljon leülni.

(Azt is megtartotta a háziasszony, hogy erdélyi úrnak azt kell mondani,
hogy «parancsoljon,» a helyett, hogy «tessék.»)

A lévita és a biró azonban a leülés előtt két kezüket a szék támlájára
téve, állva maradának. A vendég úr is követte a példájukat.

– Az úr csak üljön le! – dirigálá a háziasszony; – az úrra ez nem
tartozik.

(Nem ám, mert az asztaláldás igy szólt: «Jövel Jézus, légy vendégünk, a
mit adtál, áldd meg, kérünk» s ez nem a szombatos szájába való.)

– Édes mámi! – sugdosá a Laczika. Hát ez az úr miért nem imádkozott?

– Mert az még nem tudja a hiszekegyet.

A min aztán a Laczika nagyon elbámult.

Még egy kis vita támadt azután a lévita s a felesége között azon, hogy a
Laczika melyikük mellett maradjon? Mert a kis gyereknek nem kell a
vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az ozsonnára kapott bögre
teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; csak az volt a kérdés, hogy a
két szülő közül melyik lesz a keményebb szívű, a ki megállhatja, hogy
lopva a szájába ne dugjon a fiúcskának egy kis körömfaladékot? A mámi
maradt a győztes. Azt pedig meg kellett engedni a kis fiúnak, hogy ott
maradjon a társaságban, mert ágyba fektetni még nem lehetett. A
hálókamarácska távol esett, a kandallós szobán is túl. A gyermek ott
egyedül féltében meg nem marad. Ma pedig föl is van ébresztve a
képzelete a bethlehemesek játéka által. Aztán olyan ritkán lát idegen
embert ennél a háznál. Kivált ilyen nagy szál magas embert, a ki még nem
tudja a hiszekegyet. Oda könyökölt az anyja térdére, gömbölyű piros
orczáját két tenyerébe támasztva s egyre azt az idegen uraságot nézte.
Eszébe sem jutott az evés. Jól lakott nézéssel.

Az idegen úrnak volt egy nagy zsebórája, a mi ütötte az órát, meg a
fertályt, a mi a Laczikának nagyon imponált.

… A szép Malárdy Elvira ott ült Kadarkuthy Viktor mellett. Mint egy
állatszelidítő nő, a ki tigrist etet. Nem is gondol arra, hogy ez a
fenevad őt még széttépheti. Igaz magyar háziasszonyok szokása szerint
kifogyhatatlan volt a vendégei kinálásában. Elég szép sikerei voltak. A
báró jól ki volt éhezve.

Aztán az udvariasság is követelte.

– Ha ilyen bájos ajkak kinálnak; ha ilyen szép kezek szednek a
tányéromra…

(Hátha még ezeket a szép kezeket megehetné!)

– Igen rövid vacsoránk lesz – szabódék (szokás szerint) a házi asszony,
a lúdpecsenye után. Még csak turós lepényünk lesz, meg mákos kalácsunk,
egyéb semmi.

Erre Danavár uram megszólat:

– De bizony láttam én még odakünn a pitvarban egy fatálon valamit
kihülni.

– Pszt! – inté a fölszólalót a tiszteletesné s a fejét ingatta,
szemmozdulattal jobb oldalra intve.

Az a valami ugyanis egy most főtt sonka volt.

A báró észrevette ezt a némajátékot.

– Nagyon sajnálnám, ha az én szombatosságom rövidítené meg a kegyelmetek
karácsonyi vacsoráját. Én miattam sohase zsenirozza magát a tiszteletes
asszony; én nem vagyok fanatikus zsidó.

– Igazán nem az? – kérdezé a szép Elvira s óh minő észbontó tekintetet
sugároztatott vendége felé.

– Annyira nem vagyok az, hogy akár ma kitérnék a keresztyén hitre, ha
akadna valaki, a ki megtanítson a hiszekegyre.

Erre a szóra egyszerre fölpattant a Laczika az anyja öléből s
közbeszólt, neki pirult arczczal:

– Megtanítom én arra a bácsit!

Megennivaló volt ez a gyerek! Egy négy esztendős hittérítő.

A lévitának már a nyelve hegyén volt a megfeddés, hogy ilyen szent
tárgyat nem illik poharak között vellikálni; de a gyerek szava
lefegyverezte a szigorúságát.

Mikor az a kis poronty mondja azt a Krisztus-tagadónak: «majd én
megtérítelek!»

– Igazán megtanítasz rá? kérdezé Kadarkuthy.

Ezzel a kérdéssel egészen vakmerővé tette a gyereket.

– Meg én! S odaállt melléje.

Kadarkuthy aztán odaemelte a gyermeket az ölébe. Farkasszemek zöld tüze
szikrázott a szemében. («Hisz ez a poronty is Kadarkuthy Viktor fia!
Tehát az enyim!»)

A Laczika aztán elmondta előtte végig, szépen megszakgatva, az egész
hiszekegyet; a vendég úr utána dörögte.

– Már most mondja el a bácsi!

Kadarkuthy Viktor megpróbálkozott vele. Hiszen könyv nélkül tudta; a
kolostorban volt módja megtanulni. De a komédiajátszás végett mégis úgy
tett, mintha itt-amott fönnakadna, különösen a szentlélek szakaszánál; a
Laczika kisegítette úgy, hogy másodszor már hibátlanul el tudta a vendég
úr mondani az egész crédót.

Biró uram a kés nyelével ütötte az asztalt diadalában.

– Ez már dicső! Az Úr csodákat mível a gyermekek által! Még ilyet nem
hallottam.

A tiszteletesné kaczagott örömében.

– Még áttéríti a mi kis Laczikánk a vendég urat.

Hanem a lévita savanyú képet csinált hozzá.

– Elég lesz már a tréfából, dörmögé morózusan. A hitvallás dolga nem
gyermekjáték.

– De én egészen komolyan veszem a dolgot, mondá a vendég. S azzal a
gyermeket letette az öléből; előbb azonban megcsókolá a száját. A
gyermek odabújt az anyja ölébe s a vendég csókjától még nedves ajkával
közölte az anyjával a csókot. (Ezt is észrevette Kadarkuthy. Egy küldött
csók már helyére jutott.)

– Hogyhogy, uram? sürgölé a lévita.

– Egyszerű és érthető a dolog. Én itt szándékozom a Bükkben letelepedni,
ha jó üveghutának való telepekre találok s ott hagyom a Székelységben az
egész falut, melyben hitsorsosaim laknak. Se kicsiny, se nagy nem marad
ottan utánam. Itt pedig szombatos zsinagógát nem kapok. Valami
felekezethez kell csatlakoznom, mert Isten igéje nélkül nem élhetek.

(Ő! Az athéista!)

– A zsidó valláshoz legközelebb áll a kálvinista. Legkevesebb újat kell
tanulnom benne. Elhatároztam, hogy áttérek.

Biró uram a fájó fogára akart tapintani a vendég úrnak.

– De akkor meg kell ám az úrnak keresztelkedni.

– Tudom, mondá a báró vállrándítva. (Egy kereszteléssel több vagy
kevesebb, nem tett nála külömbséget.)

– Akkor keresztapára meg keresztanyára is lesz szüksége az úrnak.

– Azt hiszem, hogy nem kell messze keresnem. Biró uram elvállalja a
keresztapai tisztet s talán a tiszteletes asszonyt szabad lesz fölkérnem
keresztanyának.

Hermina arcza lángvörös lett e szóra. Ösztön volt-e ez? Előérzete valami
fenyegető veszélynek? Vagy csak a szemérmetesség orczapirulása? Hogy már
ő neki, a fiatal asszonykának, ilyen nagy mahumedember legyen a
keresztfia!

Segítségére sietett a tiszteletes.

– Hát én arról épen nem akarom lebeszélni nagy jó uramat, hogyha
contentumára van a helvécziai confessióra áttérni, azt végrehajtsa; de
tanácsolnám, hogy végeztesse ezt a czeremóniát Miskolczon, a nagy
templomban, a nagytiszteletű sénior úr által, a viczispán és viczispánné
keresztszülői assistentiája mellett, ne pedig ebben a mi kis, minden
világtól eldugott falunkban.

– De pedig ebbe az én plánumomba épen ez a rejtett falucska quadrál
bele. Ugy-e bár, a lévita keresztelhet?

– Igen. Az evangélium nem köti a keresztelést papi méltósághoz, a mi
fölfogásunk szerint.

– Hátha én Miskolczon hagyom magamra töltetni a keresztvizet, viczispáni
assistentia mellett, annak a híre szétmegy az egész országban: a
Székelyföldön is megtudják az én híveim, hogy rájuk nézve apostata
lettem. Abból pedig nekem nagy károm származik, mert az ottani
üveghutámnak a vevői, szállítói mind szombatosok. S ezeket sem akarom
elveszteni. Míg ha itt, Barátfalván megy végbe a kikeresztelkedésem,
soha sem tudnak meg abból semmit a székelyek.

– No most már igazán elhiszem az úrnak, hogy zsidó! kiáltott közbe
Danavár uram. Hogy miért hiszi el? azt nem magyarázta meg.

– Tehát, ha szabad ismételnem a kérésemet a tiszteletes asszonyhoz:
akar-e nekem keresztanyám lenni?

Hermina előbb a férjére nézett; az helyeslő bólintást tett a fejével.
Arra aztán tartózkodó lassusággal mozdítá a vendég úr felé a kezét.

Úgy illett, hogy az megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Hogy ne? A
keresztanyjáét – a keresztfia!

(Tehát már annyira eljutott báró Kadarkuthy Viktor, hogy egy kézcsókot
égethessen báró Kadarkuthy Viktorné kezére! Még több olaj a tűzre!)

A tiszteletesné idején látta észrevenni, hogy a Laczika elálmosodott.
Engedelmet kért, hogy a kis fiát a szobájába vihesse lefektetni.

– No de előbb koczczintsunk egy pohárt az új hívünk testi, lelki
jóvoltáért ebből a jó méhserből, indítványozá biró uram.

Ezt az áldomást viszonozni kellett Herminának. A méhsert asszonyok is
ihatják. A méhserben nincs tűz.

Tehát Kadarkuthy Viktor és Kadarkuthy Viktorné már poharat is
koczintottak egymással. Az ő poharukban volt tűz.

A tiszteletesné ismét bebugyolálta a kis fiát, bekötötte a maga fejét,
állát a selyemkendővel, jó éjszakát kivánt az uraknak s elhagyta a
szobát.

Biró uram még ott maradt egy cseppet; nemcsak azért, mert a seres
kancsót nem illik félig hagyni az asztalon, az megbántás a házi gazdára
nézve, hanem, hogy a holnapi rendet közösen megállapítsák; aztán meg még
egy harmadik ok végett is.

– Engedelmet kérek az uraságoktól, hogy még itt maradok
alkalmatlankodni, de hát bizonyosságot akarok venni az iránt, hogy
holnap mitévők legyünk? Mert ha a homoktelepet, meg a mészvágást akarjuk
szemügyre venni, akkor még ma föl kell zavarnom az embereket, hogy
holnap korán hajnalban lapátoljanak utat odáig, mert térdig ér ám a hó,
s istentiszteletig készen legyenek vele, hogy aztán mind a hívek jelen
lehessenek ezen a mi holnapi nevezetes czeremóniánkon.

– Helyes, komám uram, hagyá rá a lévita.

Ekkor Danavár uram egyenesen a vendég úrhoz fordult a kérdéssel:

– De hát igazán valósággal elszánta rá magát, nagy jó uram, hogy itt a
mi kis templomunkban felvegye a szent keresztséget?

– A mit mondtam, megmondtam.

– No ha azt akarja, hogy tökéletesen elhigyjem, hogy kész búcsút venni a
zsidó vallásától, akkor bizonyítsa be azzal, hogy merjen itt velünk
együtt sonkát enni!

A lévita elmosolyodott. Biró uram szépen kimesterkedte, hogy azt a
bizonyos valamit, a mit ő látott a pitvarban a fatálon hűlni, az
asztalra hozzák. Ez a sonka. Ez volt a harmadik ok! Igaza volt. Sonka
nélkül nem karácsony a karácsony. Aztán a végett is lett az előkészítve.
A tiszteletes asszony csak azért nem hozatta azt fel, hogy meg ne
botránkoztassa vele a székelyföldi vendégét, a kiről azt tudta, hogy
Mózes próféta étkezési tilalmait respektálja.

A lévita kikiáltott a Makkának, hogy hozza be a sonkát. Abból azután ő
maga nyiszálta le a jó éles konyhakéssel, a mit előbb egy párszor
hozzáfent az aczéljához, a szép mosolygós piros szeleteket s lerakta a
késlapjával a vendégei tányérjára.

Ekkor aztán biró uram tökéletesen megnyugodhatott a székely üveghutás
komoly szándékáról; mert az nem csak hogy megduplázta, triplázta a
sonkaszeletet, de sőt a szalonnájával s a barna bőrkéjével együtt tömte
a szájába. De már ennek kálvinista gyomrának is kell lenni!

A sonkafalatozás közben aztán megállapodtak a holnapi elvégzendőkben. A
czeremónia után következik a lakoma, a mit a község presbiteriuma fog
adni az új fölavatott hitsorsos tiszteletére. Biróné asszonyom maga lesz
a szakácsné. Tizenegy órakor lesz az ebéd, tizenkettőkor végződik; akkor
a vendég úr a tiszteletessel, meg Danavár urammal fölkerekedik, bejárják
a bejárandó helyeket, hogy alkonyatra visszatérhessenek. A barátfalvi
völgyben korán lemegy a nap. Biró uram mindenütt ott lesz kalauznak.

Hazatérett aztán egy pár órát engednek a pihenésnek. Akkor egy kis
borsos borlevessel fölmelegítve a gyomrukat, tarisznyába téve a fagyos
szalonnát, kenyeret, a két uraság vállára veszi a puskáját s elmegy
farkast lesni, míg a hold fel nem jő. Oda már biró uram nem követi őket,
mert ő úgy utálja azt a csúnya toportyánférget, hogy látni sem akarja.

A báró helyesnek találta az egész napi rendet.

A közben aztán az öblös vászonkorsó is fenékig ürült, ideje volt a
jojczakázásnak. Biró uram áldást, békességet kivánva az egész házra,
összeszedte a kucsmáját, bundáját, furkós botját s eltávozott.

A lévita is jó éjt kívánt a vendégének s kikisérte biró uramat, becsukva
az ajtót a reteszszel.

A Makka tudta már a kötelességét: eltakarította az asztalt, azonban ott
hagyta a sonkát a fatálon, a nagy konyhakéssel. A vendég uraknak
szokásuk (a hogy ő tapasztalá), ha éjszaka fölébrednek, egy kicsit
falatozni. A hozzávaló italt is odakészíté egy kis orrosban. Az meg író
volt. Kellemetes savanykás ital, a mi a vajköpülésnél kiválik. Az itteni
viz meszes, innya nem jó.

Azután megvetette az ágyat a Makka, segített a vendég úrnak a csizmáit
lehúzni; a zsebóráját a falon függő hímzett óravánkosra felfüggesztette;
a fali órának a ketyegőjét megállította, hogy az álmot ne zavarja; azzal
ő is csöndes nyugodalmas jó éjszakát kivánt s kiment az ajtón.

Kadarkuthy levetette magát az ágyba. Testileg ki volt fáradva. Kora
hajnaltól kezdve hegyeket mászkált; akkora marsot tett, hogy az egy
katonának is elég lett volna. Hanem a lelke annál inkább föl volt
izgatva.

Maga mellé tette a gyertyát egy székre s annak a kanóczába bámult. Nem
jutott eszébe a hamvát elkoppantani.

A forró vér lázasan nyargalt az ereiben; a fülében hallotta az ütér
zúgását.

Arra gondolt, hogy ez az ember, a kit ő halálra keres, s a kire nézve az
egy halál nem is elég megtorlás azokért, a miket ő ellene vétett: ez az
ember most ott álmodik a paradicsomról annak a tündéri nőnek az oldala
mellett, a ki az ő nevét, Kadarkuthy Viktorét, viseli; a kit az ő
nevével kért meg fia számára az ő apja; a kit ő neki jegyzett el Malárdy
viczispán, a kit ő vele esketett össze a pap és a kit ő, a mióta
meglátott, halálosan megszeretett. S most ezekről a tündérajkakról más
szíja az üdvösség balzsamát.

Majd borzongott, majd hevült.

Őrjöngő fantáziája megnépesíté az agyát csábító látványokkal. A
satyriasis kéjingerlő mysteriumai váltakoztak előtte kinzó elevenséggel.
Szenvedélyes extasisával együtt nőtt gyűlöletének dühe. Eddig csak a
boszúvágy tette halálos ellenségévé ezt az embert; most szövetkezett
azzal a szerelem irigység. Nem szerelemféltés! Félteni csak azt lehet, a
mit birunk; az övé az irigység volt; más birja azt, a mi az övé lehetett
volna, sőt a mi törvény és czeremónia szerint valósággal az övé, mert
hisz az ő nevét viseli.

A gyertya csonkig leégett már a tartóban, bűzölgő füstöt eresztve; ebből
a felszálló füstből alakultak az agy viziói, a nimfomániát ingerlő
tünemények. A gyertyakanócz végsőt lobbant, s az ő szemét is lezárta az
álom.

De az alvás még kegyetlenebb kinzó volt az éber gondolatnál; az még
kifestette, megelevenítette, megszólaltatta a képzelet fantómjait:
szenvedélye a paroxismusig hevült. Az álom csodatevő dæmon; lehozza az
égből a csillagot, felássa a földből a kincset; odadobja a tündért az
ölelő karok közé; az epedő ajkak a csók lángolását érzik, a fülek az
abelérák fescennináit hallják, az orr balzsamillatot szív fel; a lélek
külön válik a testtől s maga kedvére kéjeleg… Akkor az ostoba test egyet
vonaglik, s szétfoszlik az álom. Nincs meztelen nimfák táncza, buja
almék éneke, szerelemhevítő ámbraillat; hanem tele a szoba faggyugyertya
füstjével. A hideg hold süt be az ablakon a jégvirágokon át.

Kadarkuthy Viktor kiugrott az ágyból s elkezdett mezitláb alá s fel
toporzékolni a hideg földön. Majd talán azzal lehűti a feje forróságát.

Az sem használt; a teste didergett, de az agya lángolt.

Lefeküdni nem akart többé, nem akart aludni.

Annak a másiknak most bizonyosan édes álmai vannak!

Legyen belőlük örök álom!

A hold fénye odaesett az asztalra, az ott heverő nagy éles késre; annak
a pengéje úgy ragyogott benne.

Kadarkuthy Viktor felöltözött egészen, a kosokját is felölté.

Aztán tanácsot tartott a holdvilággal, meg azzal a fényes késsel.

Úgy lesz! Jól van! Nem vár a párbajra. Nem arra, hogy férfi férfi ellen
mérkőzzenek össze lovagok módjára; megöli ezt az embert, a hogy meg
szokta ölni a boszúálló férj a csábítót, a kit éjfélkor ott talál a neje
szobájában.

Megöli az álarczos csalót.

S akkor aztán elfoglalja rögtön maga annak a véres helyét.

Nos hát?

«Férjed vagyok! Én vagyok az igazi férjed!»

Eldűlt a per, ki van mondva az ítélet!

Az éles kést odarejté a kosokja alá.

Azzal halkan felnyitá a szobaajtót, s lassan kitárta, hogy ne
nyikorogjon.

A holdvilág átsütött a nyitott ajtón a pitvarba is.

S ott látott Kadarkuthy Viktor egy hárságyon feküdni egy alvó férfit.
Bundával volt betakarva. A hárságy oda volt téve keresztben a kandallós
szoba elé.

A mint a holdvilág rásütött az alvó arczára, az egyszerre fölébredt. A
lévita volt az. Egy furkósbot volt mellé fektetve, egyszerre ahhoz
kapott. A mint azonban felismerte az előtte álló alakot, letette a
czelőkét a kezéből.

– Valami baj van? kérdezé fektéből fölemelkedve.

Kadarkuthy haragja egyszerre ki volt oltva.

Nem nyúlt a kosokja alá az éles késért. Az nem ennek az embernek volt
szánva. Hazudni kellett valamit.

– Megfájdult a fejem, ki akarok menni a szabadba.

– Kegyelmed égve felejtette a gyertyát s az tele füstölte a szobát.

– Az ám.

– Majd segítek rajta. Kinyitom a pitvarajtót s a füst kihuzódik.

S azzal fölkelt, kinyitotta az utczára nyíló ajtót. Szép csöndes éjszaka
volt odakünn.

– Ezzel ugyan kissé ki fog hűlni a szobája, mondá a lévita.

– Úgy sem tudok fűtött szobában aludni.

– Én sem.

– Hát kegyelmed mindig itt szokott aludni a pitvarban?

– Rendesen.

Kadarkuthy nagyot sóhajtott. Bolond ember! mondá magában.

Valamit megtudni mégis kiváncsi volt.

– Hát aztán nem szoktak kegyelmednek szivdobogásos álmai lenni?

– Ahhoz méhdöngés kell és pimpimpáré illat.

– Hát a felesége nem fél magában alunni?

– Hisz ott van mellette a fia.

(Igaz! Hisz az nagy védelem.)

– No hát alugyék tovább; én majd kijárom magamat a havon.

– Vigye magával a fustélyomat, valami kóbor kuvasz meg ne riaszsza.

Az utolsó fegyverét is átadta neki: a nehéz ólmos botot.

Kadarkuthy aztán végig járta a falut, megkerülte a tavat; nagy időre
került vissza a lévita házához; senki sem vette észre. Aluszik ilyenkor
minden jó ember, minden jó kutya.

Mikor benyitott a pitvarajtón, ott látta a hárságyon aludni Guthay
Lőrinczet; mélyen aludt, föl sem neszelt az ő bejöttére. Ő nála volt kés
is, ólmos bot is. A botot odatette az alvó mellé, a kést beleszúrta a
kenyérbe az asztalon.

«Majd holnap!»

Azzal öltözetestül levágta magát a gyékényre, mely nyoszolyája elé volt
terítve s ott aludt reggelig csöndesen.



A FARKASVADÁSZAT.

Egy jó eredménye volt Kadarkuthy éjszakai háborgásának: az, hogy a
karácsony második ünnepére tervezett keresztelési czeremonia elmaradt.

Mikor az embert mély álmából fölébresztik s aztán sok ideig nem tud
ujból elaludni: olyankor rendesen megszállják az ébrenlevő gondolatok,
előveszi a jobbik eszét.

Guthay Lőrincz végzett jurista és theologus volt.

Meggondolta, hogy az a keresztelés nincs ám elvégezve a korsónál és a
medenczénél: azután következik még a kalamáris. Akármilyen zugban legyen
is Barátfalva, az ott végbement kikeresztelkedési aktusról referálni
kell a seniornak Miskolczon, hogy az megint jelentést tehessen róla a
tractusnak, a tractus végre a superintendensnek, s ehez a jelentéshez
okvetlenül hozzá kell csatolni a kikeresztelt neophita dócéját, mely
konstatálja, hogy az valósággal Mózes-hitü volt. Mivelhogy zsidót
megkeresztelni stante pede szabad, a mint az maga úgy kivánja; de hogyha
a convertita netalántán római katholikus találna lenni, akkor annak
előbb hat heti megpróbáltatáson kell átesni, a mit ha a kálvinista
lelkipásztor nem respektál, bizony deficzientiába esik, még hüvösre is
kerülhet.

Ezt az álmatlanság órájában végiggondolva, s más egyéb indiciumokat is
összevetve, arra a megnyugtató elhatározásra jutott Guthay Lőrincz, hogy
az ő Herminája nem lesz ennek a vendég úrnak a keresztanyja.

Valoszinű, hogy az a keresztanyaság volt a legerősebb argumentum, bárha
nincs is benne a jus ecclesiasticumban, sem a komjáti kánonokban.

Annálfogva, másnap reggelre kelve, azzal az enunciatióval lepte meg a
lévita a vendégét, hogy «kedves atyámfia az Úrban; jelentem
kegyelmednek, hogy a mai szent napról elmarad a keresztelési czeremonia,
minthogy én nekem előbb hivatalos megkeresést kell intéznem
Bözöd-Ujfaluba.»

– Bözöd-Ujfalúba? rebegé a vendég úr. (Soha se hallotta hirét!)

– Az ám, oda. Az a székelyföldi magyar zsidóknak a Sionja: ott van a
rabbinusuk és a matrikulájuk; onnan kell megkapnom a hivatalos
kivonatot, miszerint Barra Áron a magyar zsidó község tagjai közé
fölavattatott. Anélkül nekem baptizálnom nem szabad. S a míg a posta a
székelyföldről megfordul, bizony beletelik egy pár hónap.

Kadarkuthy boszusan ütött az asztalra. Ő már úgy számított erre a
komédiára a templomban. Ez ő neki nimbust adott volna, a mi a nőszivekre
veszedelmes.

Vigasztaló kárpótlásul aztán megbiztatá a lévita, hogy eképen elmaradván
a keresztelés, elmarad a paszita is; nem kell végig enni, inni egy
parasztlakomát: egy órával több idő jut a vágások bejárására; rövid
kolláció után rögtön hozzá kezdhetnek a vendég úr tulajdonképeni
czéljainak utóléréséhez. A déli órák különösen alkalmasok a kovarczomok
megvizsgálásához. Nagyító üveget is fognak vinni magukkal.

Ebben tehát meg kellett nyugodni.

De annyit még is megtett a vendég úr, hogy elment a kálvinista
templomba; odáig legalább elkisérhette a szép asszonyt: ott pedig
gyönyörködhetett benne, szemközt ülvén vele a presbiteri padon.

Illendő is volt, hogy beletanuljon a kálvinisták szokásaiba, a kik mikor
imádkoznak, nem térdepelnek le, hanem felállnak s a míg a lelkipásztoruk
prédikál, az asszonyok a szemeiket törlik, a férfiak buzgón
szundikálnak, az iskolás gyerekek énekelnek.

Az istentisztelet után pedig a lévita lakásán elköltve a kolbászkákkal
ékesitett korhelylevest, azonnal hozzá kezdtek a felfedező expeditióhoz
ők hárman: a lévita, a vendég úr és biró uram.

Egész naplementéig járták a hegyszakadékokat; néhol kötélen eregették le
egymást; vittek magukkal csákányt is, meg kalapácsot is a turzáshoz.

Kadarkuthynak ezt mind végig kellett élvezni. Hisz ő neki van mind
ezekre szüksége! Közbe-közbe elárulta a szakértelmét, elnevezve a
Fluszspatot békasónak.

Késő este vetette őket haza a faluba. Biró uram a maga háza előtt búcsút
vett a két úrtól. A vendég úr megköszönte neki szépen a szíves
kalauzolást.

– Adja Isten, hogy jó legyen belőle; áldáskodék Danavár uram.

A lévita és vendége pihenőre tért a vendégszobába.

A Makka felhozta az asztalra a sonkát, meg a forró sörlevest. Kimentette
a tiszteletesnét, a mért nem jöhet. A Laczikát ápolja. A gyerek
megterhelte a gyomrát mézeskalácscsal, de szerencsére kihányt mindent,
most aztán székifű-herbatejet itat vele az anyja. Majd el múlik a baja
holnapra. Ezért nem kell aggságoskodni az apának.

Falatozás közben aztán előhozakodott vele a vendég úr, hogy ő egészen
meg van elégedve a fölfedezett bányával, teleppel, az erdőséggel, s már
most csak arra kéri a tiszteletes urát, sziveskedjék ezen birtok
földesurának egy ajánlólevelet irni a vállalkozó üveghutás részére, a ki
ez erdők és telepek használatát hajlandó lenne harminczkét esztendőre
akár évenkint fizetendő árendába, akár egyszerre lefizetendő árért
zálogba kivenni. Tegye meg ezt a barátságot.

A lévita elsápadt. Arczán valami elbámuló kifejezés kövesült meg.

– Bocsánatot kérek, azt én nem tehetem, rebegé suttogó hangon.

– Miért nem teheti?

– Meggyónom őszintén. Ennek a körülfekvő birtoknak az ezerkétszáz holdas
erdőnek, a birtokosa báró Kadarkuthy Viktor.

Erről a bárónak nem volt tudomása. Atyja birtokainak összeirásából ki
volt hagyva a bükkségi erdő.

Talán szándékosan hagyatta ki az öreg Kadarkuthy, hogy Guthay Lőrinczet
jobban elrejtse? vagy talán azért hogy úgy sem jövedelmezett semmit? Az
is lehet, hogy azon erdőségek közé tartozott, melyek felett a kamara és
a birtokosok között félszázados processusok folytak s csak József
császár alatt irattak át a birtokosaik nevére.

– Nos aztán? kérdezé a vendég úr, ha ennek a birtoknak a tulajdonosa
báró Kadarkuthy Viktor, miért ne irhatna ahoz ajánlólevelet a számomra a
tiszteletes úr?

– Azt is meggyónom.

– Kegyelmed gyónik? Hiszen kegyelmed kálvinista.

– Hát ez is azon gyarlóságaim közé tartozik, melyek a fölszentelt papi
méltóságból disqualificálnak. Én a gyónást jó intézménynek tartom, s nem
értem, hogy ezt Luther és Calvin minek hagyatták el a követőikkel. Nekem
is egy nehéz teher nyomja a lelkemet; régóta nyomja. Megkönnyebbülök, ha
egyszer kényszerítve vagyok azt valakinek elmondani. Most itt van a
kényszerítő pillanat. El kell mondanom, hogy én évek előtt, igaz, hogy
éretlen ifjonczi elmével, igaz, hogy csábító és rábeszélő befolyások
alatt, felvettem Kadarkuthy Viktornak a nevét, s ez álorczásság alatt
őrületes vétkeket halmoztam egymásra: nagy, fényes nevű családokat
hoztam gyalázatba, s azok között saját tisztes agg szülőimet.
Eszeveszett kalandjaimra saját atyám mondta ki e halálitéletet: «nem
gondoltál arra, hogy egyszer az igazi Kadarkuthy Viktor eléd toppan,
számon kéri tőled, mit követtél el az ő nevében? és megöl! Irgalom
nélkül, megérdemlett halállal öl meg?»

(A vendég úr többet is tudott. Az agg lelkész halálos óráján tudatta a
sértett boszuállóval, hogy fiára hol találhat.)

– Még ez nem volt elég, folytatá a lévita a vallomást. Az igazi
Kadarkuthy Viktor hazaérkezett külföldről arra a hirre, hogy idehaza
valaki az ő nevét még hiresebbé teszi.

(«Mint ő maga tette azt külföldön».)

– Az öreg báró nem akart ráismerni a fiára: elfogatta a hajdúival, mint
betörő rablót s bezáratta a vármegye tömlöczébe. Engem pedig
összeházasított annak a jegyesével, egy angyali szépségü és jóságú
leánynyal a legelőkelőbb nemesi családból.

(A vendég úr a kése hegyét dugta a fogai közé, hogy össze ne csikorgassa
azokat.)

– Atyám az esküvő után jött oda a menyegzői vigalomba, hogy engemet, a
vőlegényt, elfogjon, békóba verjen, elhurczoljon magával s az igazi
Kadarkuthy Viktorral a börtönben kicseréljen. Ebből az őrült helyzetből
nem volt más szabadító út, mint az öngyilkosság. Éjszaka volt, mikor a
Dunán átkeltünk csónakkal; én lehuztam kezeimről a békókat s a hullámok
közé vetettem magamat. Meg akartam halni. A lelkem kivánta. Hanem ez az
ostoba test ellentmondott. A mint a vizfenék kavicsát érzé, erőre kapott
az életösztön. Kitünő úszó és búvár voltam, kiúsztam a partra úgy, hogy
a csónakban levők a nagy hullámoktól nem vettek észre. Mindenkire nézve
halott voltam, csak arra az angyalra nézve nem, a kivel egymásnak
hűséget esküdtünk. Most ez az angyal itt van a barátfalvi lévita-lakban
és osztozik velem a gyér örömökben és sürű bánatokban.

Kadarkuthy Viktor közel volt hozzá, hogy elordítsa a harczkiáltást:

«Kapd fel hát azt a másik kést! aztán rohanjunk egymásra s végezzük el a
dolgunkat késsel!»

– Már most érteni fogja kegyelmed, úgy-e bár, hogy én nem irhatok báró
Kadarkuthy Viktornak? Nem irhatom neki, hogy én, Guthay Lőrincz, a te
dæmonod, nem haltam meg, itt vagyok! És velem együtt itt van az a nő is,
a ki a te nevedet viseli s az én gyermekemet ápolja. És én nekem kell
itt vezeklenem ebben a világból kimaradt hegyzugban az én nagy
büneimért, a miknek terheit nem rakhatom le egy pap kezébe s nem
várhatok felőlük bünbocsánatot.

Az erős férfi két karjára hajtá le a fejét és sírt töredelmesen.

Kadarkuthy Viktor szívében megrezzent az az ideg (vagy micsoda), a mi az
elérzékenyülést fölébreszti. Egy pillanatig közel volt hozzá, hogy arra
a lehajtott főre rá tegye kezét s így szóljon hozzá:

– Te meggyóntál nekem. Megbántad a vétkeidet. Én pap nem vagyok, hanem
vagyok a te halálosan megsértett ellenséged! Ego te absolvo.

Rövid volt a pillanat. Nem azért jöttünk ide!

– Belátom, tiszteletes uram, hogy ezek szerint kegyelmed csakugyan nem
intézhet levelet az uradalom birtokosához. Majd elvégeztetem ezt egy
fiskálissal. Most tehát hagyjuk a bánatot a ló fejének, az elég nagy
hozzá; a székely lúfőnek semmi köze ehez a históriához. Én, becsületemre
mondom, hogy tekintve a tekintendőket, még is inkább lennék Guthay
Lőrincz, mint Kadarkuthy Viktor. Már most hát készüljünk a
farkasvadászathoz.

Guthay Lőrincz felugrott a helyéről, megtörülte a szemeit s nagyot
nyújtózott. Kinyújtózta a hátából az elérzékenyedést. A farkasleshez
kemény szív kell. Az nem olyan mulatság, mint a hajtóvadászat, a hol
embercsoportok lármája kergeti a fölriadt dúvadat a vadász puskavége
elé. A farkaslesnél a dúvad is vadászszámba megy. Ő meg a jáger irhájára
ácsingózik.

A lévita levette a puskákat és vadásztáskákat a falról.

– Vannak kegyelmednek patronjai? kérdezé a vendégétől.

– Nincsenek. Nem vesződöm velük.

– Én mindig hordok magammal tizenkettőt. Szükség esetén megoszthatom azt
kegyelmeddel.

– Lehetne rá szükség?

– Találkozhatunk egész csapat ordassal s az nem fut el, ha egy párt
leterítenek közüle.

– Hiszen a lesgunyhóban ráérünk újra tölteni.

De a lesgunyhóig ballagtunkban is találkozhatunk velük. Arra az esetre
is van nálam egy stratagéma.

Guthay Lőrincz megmutatta, hogy mi az? A bajonett alkalmazása
vadászpuskára. Egy háromszegletü dákos, a mit ráspolyból köszörültek ki,
agancsnyélbe ütve, mely szorosan beleillik a puska csövébe.

– Ez hatalmas védő eszköz. A farkas nem állja ki ennek a háromszegletü
törnek a döfését. Már egyszer vettem hasznát kritikus helyzetben. De ezt
el ne mondjuk az asszonyomnak.

– Nem fogja neki senki elmondani.

– Kegyelmednek is adhatok ilyent: nekem van kettő.

– Nem tudok vele bánni. Én támadó farkas ellen jobbnak találom a
puskatussal védekezést.

– Én nem. A farkas feje nagy ütéseket elbir. Aztán a puskaagy ketté
törhetik, s akkor az egész fegyver hasznavehetetlen.

– De hiszen ketten vagyunk, négy lövésünk van: ön is biztos lövő, én is;
olyan csapat ordas csak nem jön ránk, hogy ha négyet leterítünk közüle,
a többi még dolgot adjon.

– Igaz. S az esetben is, ha egymásnak vetjük a hátunkat, megfelelünk
akárhánynak.

– Úgy bizony, egymásnak vetjük a hátunkat.

Kadarkuthy sötét kigyószemei nagyot villantak Guthay Lőrincz felé. A
márczos korsóból tele tölté a két poharat.

– No ezt a Szent János áldását ürítsük még ki egy «bruder»-re. A
vadászoknak tegezni kell egymást. Azzal egymásra köszönték a poharaikat
s testvériséget ittak…

A lévita a fali klepsidrára nézett.

– Kilencz az óra. Két óráig eltart, a míg a leshelyre kiballagunk: addig
sötét van.

– Odatalálunk az erdőn keresztül?

– Az ösvényt mutatják a mészszel jelzett faderekak.

– Akkor hát mehetünk.

– Kegyelmed csak bandukoljon előre a tó mentében, nekem még egy kis
végeznivalóm van.

Tudta ám jól Kadarkuthy, hogy mi végeznivalója van még itthon Guthay
Lőrincznek: épen azért megkérdezte, hogy mi a dolga?

– Hát még a csalétekül kiteendő malaczot kell elővennem a ketreczéből;
azt zsákba téve viszem magammal.

– Nem fog az visitani az úton?

– Jól tartottam aludtejjel, a zsákban hallgatni fog.

– No, hát én megyek előre, mondá Kadarkuthy s magában gondolá: «no csak
eredj te a feleségedhez, kis fiadhoz, megcsókolni őket búcsú fejében;
utolsó csókod lesz.»

Guthay Lőrincz csakugyan odament: a kandallószobából nyiló kicsiny
hálókamarába, a hol a felesége volt a kis fiával. Aludtak már mind a
ketten. Az asztalon égő mécs pisla világánál láthatta őket. A kis fiú
odasimult az anyjához, picziny kezét annak az arczára téve. Az anyának
és a gyermeknek az arcza egymás felé volt fordulva, mintha csókot
akarnának váltani.

Valami ösztönszerü sejtelem úgy nógatta, úgy ösztökélte, hogy ezt a két
kedves arczot megcsókolja…

… Nem! Nem szabad! Fölébresztené őket. S ezeknek nem szabad azt
megtudniok, hogy ő most farkaslesre indul. A gyermek bizonyosan azt
mondaná: «ne menj a farkasokra, táti! én félek!» s akkor nem mehetne.
Úgy kell neki settenkedve ellopozni hazulról.

A cseléd tudja azt egyedül a háznál. A Makka fönmaradt tollat fosztani.
Neki kell az eltávozó úr után bezárni az ajtót.

Guthay Lőrincz azután a fás-szinből előhozza a kéthónapos malaczot,
zsákba kötve a vállára veti s utána siet az előre ballagott
vadásztársnak.

A tó gátjánál utóléri, akkor aztán ő megy előre, a ki ismeri a járást a
tó tulsó partján kezdődő erdőben. Az az ősrengeteg eltart a hegytetőig;
csupa óriási bükkfák.

Beszélni útközben nem szabad. A léptek hangját eltompítja a lehullott
haraszt. (A farkasnak éles hallása van.) A puskacsöveket is bedugták
száraz falevéllel, hogy a puskaporszagot meg ne érezze a dúvad.

A hegytetőre fölhágva, egy vizmosás vágányán kellett leszállniok a
völgybe. Itt volt a farkasok birodalma.

Ez a völgy még jobban el volt rejtve, mint az a másik, a melyben a
barátfalvi házikók bujkálnak.

Itt megszünt a bükkerdő.

Valamikor, tán tizenöt év előtt, az istennyila fölgyujtotta az itteni
erdőt s az hosszu pásztában leégett. Ezen a pusztaságon aztán nem nőtt
ki többet a bükkfa.

E völgynek a lonkáját aztán félkörben elfoglalta a mogyoró. Ez a másutt
csivatag cserjének ismert csemete itt a leégett erdő talaján több öles,
karvastagságu szálfának sarjadt föl, és olyan sürűségben, hogy azon más
állat, mint szarvorrú, vagy elefánt keresztül nem törhet. És e
mogyoró-erdő szélében mered föl egy óriási vén bükkfa, tiz ölnyi
magasan, mely csodára megmaradt a nagy erdőégésből.

A mogyorópagonyon túl kezdődik aztán a növényanarchiának az országa.
Minden elátkozott bozót egymással összegubanczolva: galagonya, kökény,
bangíta, ostormén, veres gyűrű, som, borbolya, bodza, csipke-rózsa,
kecskerágó összeszőve-fonva a vadszeder indáitól, az iszalag köteleitől,
vad komlótól: egy félelmetes berek. S ennek a bozótnak még télen is
tarka szine van; nem hull le a levele, megmarad zöldnek, vagy megsárgul,
megveresedik, közte a korallpiros bogyók, csipkék, méregcseresnyék,
miktől még a madár is elriad. Az egészet fölveri az a nehéz bűz, a mitől
az embert a hideglelés kerülgeti. Jó lakás ez a farkasoknak.

A bozótot a mogyoróligettől elválasztja egy tisztás, melynek a közepén,
mint egy kerek virágágy, pompázik egy hangafa bokor.

S ettől a bokortól mintegy hatvan lépésnyire van a vadász leskunyhó.

De nem hasonlít az semmiféle emberi lakáshoz. Otromba mészkövek vannak
halomba rakva rendetlenül; közeiket benőtte a moha; a teteje a somkórók
és vadsóskák virágágya; köröskörül elhatalmasodott rajta a vadszeder s
annak a lelógó indái takarják az alacsony ajtót, a minek a fölnyításához
csak parasztfortélylyal lehet jutni.

– Várj itt csendesen, – monda Guthay Lőrincz a vadásztársának, – amig a
csalétket kikötöm; majd utóbb kinyitom a lesgunyhó ajtaját.

Azzal odavitte a hátán hozott zsákot ahoz a kerek bokorhoz, s abba
befurakodva kihúzta belőle a malacot s aztán megkötötte a lábánál fogva
egy bokor tövéhez. Az rögtön elkezdett malac szokás szerint keservesen
visítani.

Amint Guthay Lőrinc előjött a hangafa bokorból, meglepetve hallotta a
nagy károgást a feje fölött. Egész sereg varjú jött nagy lármával
zajongva a ködös égen, melyet akkor kezdett derengetni a hegyek mögül
kibukkanó hold. – A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon
az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Igy híjja
őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is),
megkülömböztetésül a pápista varjúktól, a kik csak a vetést eszik.
Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.

Ezek az előposták!

Valami nagy dolog van készülőben ott a titokteljes ciher mélyén.

Lőrinc a lesgunyhóhoz sietett vissza.

– Áron barátom! mondá. – Nyissuk ki sebtén a lesgunyhó ajtaját s azután
reteszeljük el magunkat.

Erre Kadarkuthy Viktor megdobbantá a földet a puskája agyával, s azt
mondá:

– Mi nem megyünk be a lesgunyhóba, hanem idekinn maradunk. Én nem vagyok
a te Áron barátod, hanem vagyok Kadarhuthy Viktor, aki azért keresett
föl, hogy veled erre az életre leszámoljon.

Ennek a névnek a hallatára csak lehajtotta a fejét Guthay Lőrincz. Nem
volt ellene semmi védelme.

– Évek óta kereslek, most rád találtam – folytatá Kadarkuthy – a többit
tudod. Ott van az a nagy magányos bükkfa: odáig egy puskalövés. Te eredj
oda, én itt maradok a lesgunyhó előtt, – ottan állj fel. S akkor aztán
kezdjünk el egymásra lövöldözni, amig egyikünk hasra nem fekszik. Az lő
előbb, aki akar!

Guthay Lőrinc nem szólt semmit, csak a fejével bólintott.

– S nehogy azt hidd, hogy ez itt közöttünk valami lovagias komédia akar
lenni: megmondom neked azt is, hogy én nem azért akarlak megölni, hogy a
nevemet bitoroltad, hogy miattad tömlöcben penészhedtem, hanem a
feleségedért, akit magamévá akarok tenni. Most már tudod, hogy mit tégy?

Guthay Lőrinc szótlanul megfordult s ballagott a nagy bükkfa felé. A
varjúsereg a terepélyfa ágán nagy örvendező károgással fogadta; úgy
lebegtették a szárnyaikat jó kedvükben.

Vagy talán nem neki beszéltek?

Itt hát a vég! Az elkerülhetetlen fátum! Az apa által kimondott itélet
ime beteljesedik.

Guthay Lőrincnek a lelkéhez nem fér az, hogy ő ellenfelét párbajban
megölje. Tehát ő maga fog elesni.

Teljesedjék az Úr akaratja.

Odatámaszkodott félvállal a vén bükkfa mohos oldalához.

Egy rövid indulatroham megdobbant a szívében, mikor arra gondolt, hogy
ez a halálos ellenfél az ő kincseit akarja magáévá tenni, a feleségét és
kis fiát. – Hátha megelőzné? Hátha ő lőné agyon?

De hát aztán mi következik?

Lehet-e neki azzal a véres kézzel a feleségét, gyermekét megölelni?

Lehet-e neki azzal a véres kézzel az Úr vacsoráját osztani a jámbor
hívek között?

S a megölt ellenfél gyilkosát üldözni fogják. Elfusson-e a világba?
Hová? Neje nélkül, gyermeke nélkül? Vagy azokat is vigye magával?

Teljesüljön a fátum!

Ámde a fátumnak ötletei vannak.

Amig azt a hatvan lépést a lesgunyhótól a bükkfáig végig mérte Guthay
Lőrincz, valami csörtető zörej kezdett támadni a sürű bozótban, s
egyszerre csak a gubancos ciherből kiugrott két farkas. Egy szikár kan,
meg egy szoptatós nőstény, azzal a fenyegető kurrogással, mely a
kutyafajnál a támadást jelenti. Mind a kettő Kadarkuthy felé rohant;
Guthayt nem látták a bükkfától.

Kadarkuthy mintegy negyven lépésnyire bevárta őket s akkor egy jól
célzott lövéssel leteríté a himfarkast.

A mint az elterűlt a havon, a nősténye ott maradt mellette, a himje
véres száját nyalogatva.

Kadarkuthy nem lőtt rá. Tartogatta a második lövést. A bozótból még
egyre hangzott a csörtetés. Néhány perc mulva kiugrott az előbbi
farkasok által tört résen egy harmadik ordas.

Ez már vén kókler volt, ismerte a vadásztempókat. Nem egyenes vonalban
tört a lesgunyhó előtti vadász felé, hanem hol lesunyva a fejét, hol
félreugrálva, hogy a vadászt megtéveszsze.

Kadarkuthy megtartá a hidegvérét: hagyta az ordast közelebb jönni,
puskáját arcához emelve. Egyszer aztán eldördült a lövés, mely után az
ordas leült a két hátulsó lábára s elkezdett vért okádni. A golyó
szügyen találta.

De abban a pillanatban, amint a második lövés eldördült, egymás után
három farkas ugrott elő a ciherből, ezek egymás nyomán futva, száguldtak
a vadász felé.

Kadarkuthy most bánta már, hogy nem engedte a lesgunyhó ajtóját
felnyitni. Megpróbálta azt berugni; de igen erős szerkezete volt; nem
kilincsre járt, hanem reteszre.

Most már csak a puskaagyban volt a védelem.

A puskacsővet két marokra fogva, a legelső farkast, amely egyenesen a
torkának rohant (valami szeleburdi fiatal szuka lehetett) ugy sújtotta
főbe a puska agyával, hogy az nagyot ordított s aztán szűkölve, nyafogva
oldalgott félre, véres orrát a hóba furkálva.

A másik két farkas fogait csattogtatva torpant meg.

Kadarkuthy bátor férfi volt. A puskát magasra emelte, biztatta a
dúvadakat: «gyertek! gyertek!»

A farkas is elővette a maga furfangját, amit ilyenkor szokott használni.
Az egyik háttal fordult a vadász felé s elkezdte a két hátulsó lábával
gyorsan szórni a havat a vadász szeme közé, mig a másik meglapulva
hasmánt csúszott feléje közelebb, hogy aztán egy ugrással a hószórástól
elvakult embernek a vállára szökhessen.

Kadarkuthy az egyik kezével a szemét takarta el a hószórás elől, a másik
is elég volt súlyos ütésre a fölemelt puskával.

Ekkor egy új veszedelem támadt. Az a nőstény farkas, mely a hime mellett
maradt, egyszerre felriadt s dühös ordítással rohant a lesgunyhó felé s
egy hatalmas szökéssel felugrott annak a tetejére, ott azután végig
hasalt, csak a fejét dugta elő a szederindák közül, véres száját nyalva
a hosszú nyelvével; s a közben vérre éheztét kifejező «nyau» hangokat
hallatva.

A havat szóró farkas csukló csahintásokkal jelenté jó kedvét, a hasmánt
közeledő mélyen dörmögő kurrogással a haragját. Olyan közelre jöttek már
a vadászhoz, hogy akármelyiket lesújthatta volna. – De nem tehette azt;
mert amint a kunyhóajtóból előlép, a kunyhó tetején ácsingózó ordas
egyszerre le fog rá ugrani s hátulról rántja le.

Guthay Lőrincz karra vetett puskával nézte ezt az ádáz küzdelmet.

Bizony ordália ez! Istenitélet. Ime előjöttek azok a vadak, a kik
Eliézer megcsúfolóit összetépték; a sors azok által tesz igazságot. Itt
most össze fogják tépni, széthurczolni azt a halálos ellenséget, a kinek
kiengesztelhetetlen haragja, akinek gonosz luxuriese az ő életét
követelte áldozatul. A saját életét veszti el.

Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a halálos tusáját,
kétségbeesését annak a másiknak.

De hát el fogja-e ezt viselni az ő lelke?

A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: «ember!
segíts!»

A borzasztó, emberéhez nem hasonlitó üvöltést viszhangozá a mogyoróliget
fala.

Arra két lövés dördült el, pillanatnyi közökben.

Az egyik lövésre a gunyhó tetején leskelődő farkas bukfenczezett le
Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt,
négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrincz «holó–holó–holó!» kiáltozással
rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra
készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a
bezuzott orru párjához, annak megkapta a fülét, s ugy vonszolta el
magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb
szaladásra. Eltüntek a bozótban.

– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincznek
Kadarkuthy Viktorhoz.

A kérdezett szótlanúl mutatta a fegyverét: ép volt.

– Akkor hát újra megtölthetjük a puskáinkat s kezdhetjük a párbajt.

Kadarkuthy erre a szóra eldobta a puskát a kezéből.

– Jaj, ne beszélj róla, – rebegé fogvaczogva. – Hiszen úgy reszketek. A
hideg ráz. Fogd meg a kezemet.

Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincznek. Olyan hideg volt az, mint egy
halottnak a keze.

– Csinálj tüzet inkább.

A lévita erre odament a lesgunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A
puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán s úgy emelni föl a
reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A gunyhó közelében volt
fölmáglyázva a targaly, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a
tűz vigan ropogva égett.

Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a
mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még
most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak
csendesen: «van Isten! van Isten!»

Azután odainté Lőrinczet.

– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szivem sem.
Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!

Guthay Lőrincz odaült a térdeplő férfi mellé s átölelte annak a vállát.

– Ne félj! Elvertük a czudár bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te
öltél meg, kettőt én.

Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arcza nyavalyatörős vigyorgásra
torzulni.

– Azokban laktak az ördögök, – suttogá. – A mi lelkünket megszálló
ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Úgy-e nem fogunk egymásra haragudni
többé soha?

Guthay Lőrincz mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett
észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanusítá a nagy lelki fordulatot;
de nem szólt neki felőle.

Kadarkuthy odahúzta magához Guthay fejét, hogy a fülébe súghassa:

– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem
volt.

A lévita vette észre, hogy vadásztársa félrebeszél.

Hirtelen fölvett egy marék havat s azzal erősen bedörzsölte annak az
arczát, orrát, füleit. Ettől magához tért.

– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon
elcsigázott ez a hajczihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat
beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, a
mivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy
az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az
emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetel igaz hit szerint, hogy
viselje a te nevedet. Szülőid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos
ember lett. Fia elvette a te szülőid fogadott leányát. A két család
közti átok megszünt. A feleséged szép vagyont örökölt; Durday őrnagy
ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező
esetben a városi kórház alapítványáúl fog az szolgálni. Ezentúl gond
nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz,
tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy
elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én
megbocsátottam neked s másnak nincs megbocsátani valója.

Guthay Lőrincz megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyujtott kezét; most
már forró volt az.

– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a
feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert
azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van
elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, a mit neki
hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk
nincs. A mi kenyerünk hiveink szivében van s az jó termő föld. A fiamat
arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz
elgurúl, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába
alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és capitalis, a
mi nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Külömbség
csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.

– Így is jó, – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát
töltsük meg újra a fegyvereinket s aztán te majd vezess el a kocsiutig,
a melyen Szent Péterre eljutok, a hol egy emberem vár reám, a kivel
tudatnom kell, hogy élek.

– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat czipeljük be a lesgunyhóba,
mert ez most rám nézve egy capitalis, a mivel ki lesz elégítve az
orgonácskám ára.

– Félsz, hogy ellopja valaki őket?

– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek s a megölt pajtásaikat
fölfalják.

– Ah! A kannibálok? A saját testvéreiket.

– Te soha sem láttál farkast?

– Soha! Hiszen Párisból jövök, s ott «louve»-nak a fortificatio nimfáit
hívják.

– Akkor elég jól viselted magadat a farkasok első rendez-vous-jában.

Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a
lesgunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.

– De biz ezt a kis ártatlan malaczot sem hagyom itt prédára, – mondá a
lévita s odament a hangafa bokorhoz. A kis malacznak már volt annyi
esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon
a páfrán közé. – Majd mikor a falú végéhez érünk, kieresztem a zsákból;
hazatalál ez magától.

Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat
meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, föl a vízválasztóig. A
szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást, úgy váltak el.

Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán, a
farkasok völgyében.



MI VOLT AZ A NAGY VÁLTOZÁS?

Kadarkuthy jó délelőtt érkezett be gyalogsorban a szentpéteri
vendéglőhöz, a hol útitársát, hajdani princzipálisát, a komédiást,
hátrahagyta. Az ott ült az ivószobában egy üveg alamázia mellett.

A báró ki volt melegedve a gyalogolásban, a süveget levette az izzadt
fejéről s a farkasbőr-kosokat panyókára veté a vállára, úgy lépett be a
korcsmaszobába.

Hát a mint a Herkules megpillantá a belépőt, fölugrott a padról; mint a
ki kisértetet lát, keresztül ugrott az asztalon s kiszaladt a söntés
ajtaján, folyvást hátrafelé nézve, ijedtségtől kidülledt szemekkel.

A báró utána kiáltott, a korcsmáros meg is fogta; de az föltaszítá a
korcsmárost s úgy elszaladt, hogy kergetve sem lehetett volna útolérni.

– Hát ezt mi lelte? – kérdé elbámulva a báró.

– De bár a czechjét[13] kifizette volna! – lamentált a korcsmáros.

E felől megvigasztalta a báró; letéve az asztalra a két napi ellátást
fedező máriásokat.

– De már most nekem rögtön teremtsen ide egy szekeret, a mivel
Miskolczra mehessek! – parancsolá a báró.

Ott szalonnázott épen az állás alatt egy matyó fuvaros, a ki üres
szekérrel jött vissza a dédesi vásárból; annak volt négy bozontos szőrü
turcsija. Hamar meg volt az alkú közte és a báró között.

– Jól van, öreg uracskám, – mondá a kocsisember. – Elszállítom én
kegyelmedet repülve arra a Miskaóczra, csak jól megfogózzék a lőcsbe,
hogy ki ne górjón a saroglyából, öreg uracskám.

– Aztán majd a Tósó borbély előtt álljunk meg a városban. Tudja kend,
hol van a Tósó borbély műhelye?

– Hisz engem is az szokott nyúzni! Hogy ne tudnám én a Tósó borbélyt,
öreg uracskám?

– De ne szólítgasson kend engem öreg uracskámnak; az én czimem
méltóságos báró úr.

– Jól van, jól, méltóságos öreg bárócskám.

A négy bozontos táltos csakugyan repülve szállította be a bárót
Miskolczra, letéve őt, kivánsága szerint, a Tósó borbély műhelye előtt.

A báró belépett az officzinába s azt mondá a princzipálisnak, hogy
futtasson el valakit a birónál hagyott öltözetéért, s a közben hozza
rendbe a frizuráját.

Tósó mester összecsapta a tenyereit.

– De báró úr! Mit csinált a hajával?

– Hát mit csináltam?

– Nézzen ide a tükörbe! – S azzal eléje tartá a kézi tükröt.

Kadarkuthy nem ismert magára. Az egész haja galambfehér volt. Azokban a
rémséges perczekben egyszerre megőszült.

Egyet rántott a vállán.

– Legalább nem kell a hajamat többet bepudereztetni.

Azon idők divatja szerint jól illett a fehér hajzat a fiatal arczhoz:
férfiaknál, nőknél egyaránt. A tulajdon hajszinével czivilizált ember
nem jelent meg világ a előtt. Ha ezt a pentateuch szerzője tudta volna,
Ádám és Éva mindjárt, ab origine, fehér hajjal jött volna elő a föld
méhéből, – és egymás oldalából.

Kadarkuthy Viktor, európai costumejébe átöltözve, sietett a
másodalispánné látogatására.

A tekintetes asszony nagy örömmel fogadta a bárót.

Kadarkuthy azon kezdé, hogy szépen kezet csókolva, elejétől végig
elmondta a derék matronának mind azt, a mi vele történt e nehány nap
alatt. Egész a kölcsönös kiengesztelődésig.

A viczispánné nagy érdeklődéssel hallgatta a figyelemkötő eladást.

A báró beszédéből mély érzés és tiszta igazság tündökölt elő. A
széplelkű úrhölgy gyakran törülgeté a szemeit.

Utóvégre, mintegy anyai áldásképen, rátette a kezét a báró fejére.

Azután rögtön, elálmélkodva mondá:

– Nézze csak! A báró feje nincsen púderezve, mégis fehér.

– Az ám! Azon az egy fatális éjszakán megőszült.

– Akkor valóban vigye ön magával anyai áldásomat.

Először életében érte ez Kadarkuthy Viktor fejét. Talán volt is
foganatja.

Az egész homályos történetből nem tudott meg a köznapi világ semmit. A
kik tudták, elhallgatták. Sok ilyen titkos történetet rejtegetnek a mi
családi krónikáink.

A legközelebbi tavaszszal azonban érkezett a postán extra-kurirral egy
zacskó Francziaországból, a barátfalvi lévitának czímezve. Az a zacskó
töltve volt a még akkor e földön ismeretlen «robinia pseudacacia»
magjaival. Ez az, a mit most «akácfa» név alatt ismer egész
Magyarország. Áldása az áldatlan földnek! Ez az a fa, a mely minden
mostoha talajban meghonosúl, olyanokban, a mikben már a vad cziher sem
marad meg, s aztán tavaszszal elárasztja tündér illatával az egész
vidéket s gazdagítja édes mézzel a méhköpüket.

Ezzel az akáczfa-maggal Guthay Lőrincz visszavivta a hivei számára a
záporásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők
lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.

S vannak emberek, a kiknek ez is öröm.



UJABB ELBESZÉLÉSEK.



NAZLI-HÁNEM.

Mahmud szultán kiadta már a kegyetlen parancsot, hogy a muzulmán
hölgyek, mikor az utczán megjelennek, termetüket buggyos bő köpönyegbe
burkolják, az arczukat pedig átlátszótlan fátyol alá rejtsék; de biz ezt
a zsarnoki rendeletet a kairói mohamedán hölgyek nem tartották
tiszteletben.

Hiszen Sztambulban is csak oly módon sikerült a padisahnak a legfelsőbb
rendelettel behozott divatot a hölgyvilággal elfogadtatni, hogy elébb
egy sereg hölgyet, a ki fátyol és feredzse nélkül sétált a
Boszporusz-parton, beledobáltatott a tengerbe.

Mehemed Ali, Egyiptom kormányzója, azonban nem követte a szultánja
példáját; egyéb parancsolatjait sem fogadta meg: elég háborúja volt
kemény férfiakkal, mit háborúskodott volna lágy, szelid asszonynéppel.
Azokat tartá gyönyörűségre. Ha ő akkor ott lett volna Sztambulban, mikor
azt a sok szép leányt a vizbe dobálták: bizonyosan kihalászta volna
őket.

Azért a kairói hölgyek azontúl is hagyták gyönyörködni termetük és
arczuk bájaiban az utczán nyüzsgő férfi népet. S azok között igen sok
volt az idegen.

A mogorva imámok ugyan meg-megszólítának egy-egy ifjú bajadért, a ki a
szokottnál is vékonyabb szövetű öltönyt viselt, s a haját szétszórva
bocsátá a vállaira, riasztva őket a szultán parancsával, de azok csak
fittyet vetének nekik. Mind azt lesték, hogy mit fog csinálni
Nazli-Hánem.

Igy hítták a kormányzó húgát, kedvenczét, a kinek gyönyörködtetésére
építteté a «Subra» tündérkastélyt Kairo mellett, melyet három oldalról
magas kőfallal elzárt kert vesz körül, csak a pálmák koronái s a
cziprusok sudarai nyúlnak túl a párkányon; a kastély homlokfalának fehér
márvány lépcsőit pedig a Nilus kék vize mossa, mely áradáskor egész a
rézajtókig emelkedik. A széles, magas falat, mely a Nilusra néz,
elborítják a festett és faragott arabeszkek, az aranyozott czikornyák;
de ablaka, melylyel a Nilusra nézzen, csak egyetlen egy van: gömbölyű,
az is aranyozott rácscsal elzárva. Ha ez a szem beszélni is tudna s
elmondaná egyszer, hogy mit látott?

Ebből a mesemondásba illő kastélyból szokott minden délután bevonulni a
városba a bűbájos Nazli-Hánem, fényes kiséretével. Mindenkit a saját
szeme győzhetett meg róla, hogy megérdemli a «varázsló» melléknevet. Két
izmos nubiai csonkított szolga czepeli aranyos palankinját; előtte
szaladnak a kengyelfutók, kürtszóval adva jelt a leghatalmasabb úrnő
közeledtéről, a ki még a kormányzó fölött is uralkodik.

És mindenkinek, a ki szembe jő, szabad a hasonlíthatlan tündér bájaitól
megittasulni, akár frank, akár mozlem; még a fellah is fölemelheti hozzá
szemeit. Nazli-Hánem büszke arra a hírére, hogy őrültekkel töltötte meg
Kairót. Ezrekre megy a száma, a kik odavesztették az eszüket az ő
villogó, nagy éjfekete szemeibe. Mire a Birkes-eszkebieh piaczig eljut,
egész svadronyt képez a lovas kisérete, a kik mind utána bolondult
imádói. A délczeg mamelukok!

Egy nap azonban elmaradt a fényes kisérő csapat.

Nazli-Hánem palankinja, trombita-fuvóival együtt üdvözletlen haladt
végig a hosszú, kettős pálmasor alatt. Más nem bókolt előtte, csak a
pálmák.

Hol maradtak a délczeg mamelukok?

A város utczáin sem volt a szokott néptolongás. A herczegnő (ez volt a
czíme) ellátogatott a Khan-Khalilba, a hol az ékszereket árulják; onnan
elvitette magát a Tarbiehbe; mindenütt bevásárolt, keleti ékszereket,
aranyhímzett fátyolokat vett; a Szukarieh-bazárban rózsavizes sorbetet
ivott; de férfival nem találkozott sehol, kivéve a rabszolgákat meg a
kalmárokat.

Talán a Szug-e-Szallahban lesznek, a hol a drága fegyverzeteket árulják?
Itt szoktak a mamelukok találkozni.

Ott sem talált senkit a lovagok közül; és a kalmárok, a kikhez kérdést
intézett, mind a válluk közé húzták a fejüket, a tenyerüket a szájuk elé
tették: nem mondhattak semmit.

Végre egy vén, fehér szakállú fellaht szólított meg, a ki fejét a
térdére fektetve guggolt a Hasszarin-mecset előtt.

– Mit tudsz, öreg? Hová lettek a délczeg mamelukok?

A fellah meg sem emelte a fejét, így válaszolt:

– A délczeg mamelukok nagy vendégségen voltak az éjjel a kormányzónál és
most alusznak.

– De hiszen már alkonyodik a nap.

– Annál inkább alusznak.

– De reggel csak fölébrednek?

– Még reggel is aludni fognak. És azután, a mig az Izrafil angyal
trombitája meg nem harsan, addig folyvást aludni fognak a délczeg
mamelukok.

Nazli-Hánem a helytartó palotájához vitette magát palankinjában.

Nőknek a hárem felőli oldalon volt bejárásuk, melyet nagy, tágas kert
takart el szem elől; ez is magas kőfallal volt körülvéve, a párkányzat
hegyes vasrácscsal szegélyezve; a kapujához hosszú töltés vezetett,
melynek oszlopívei alatt lomhán folyt a csatornán bevezetett Nilus vize;
a kapuboltot pedig egy gömbölyű kupolás tornyacs koronázza, melynek két
gömbölyű ablakából éjjel-nappal két eunuch kukucskált elő, régi divatú,
mozsáröblű puskákkal, a melyekkel végig lehetett seperni az egész
keskeny útat. A kapunyílás előtt volt egy felvonó híd, mely azt egyúttal
elzárta. Azt az ismerős sípjeladásra lebocsátották.

A herczegnő bámulva látta, hogy a csapóhíd le van eresztve, a kapunyilás
tátong; őrök nincsenek sehol. A két gömbölyű ablaknyilásban két páva ül:
azok kiabálnak egymásra kihivóan, mintha ők volnának itt az urak.

Kiszállt a palankinból, rabszolgáit hátrahagyva, s két rabnője
kiséretében bement a kapuboltozaton át a kertbe.

Ott sem talált egy élő lélekre sem. Máskor ott kapargatták az útakat a
bosztandzsik; most üres minden itt.

De valamit mégis talált, a mi meglepte. Egy sárgaréz gombot az útfélen.
Azt fölvette.

Gombot az ozmanli nem visel. A sárgarezet nem is ismeri. Ez egy «frank»
kabátjáról szakadt le. Hogy kerül a gyönyörűségek kertjébe egy frank
férfi?

A háremhez vezető ajtók is mind tárva, nyitva voltak.

Nazli-Hánem ismerte a bátyja háremének minden szobáit, folyosóit; végig
járt rajtuk. A kincseket érő drágaságok ott voltak érintetlenül; a
felnyitott szobák során végig lehetett látni.

Végre eljutott a nagy fürdő-terem ajtajához. Annak a zárában benne volt
a kulcs. Az ajtó kivülről volt bezárva. Felnyitá a zárt és feltárta az
ajtót. Abban a teremben találta Mehemet Ali valamennyi asszonyait és
odaliszkjait együtt. Kisírt szemű, zilált hajú valamennyi, a ki fehér
bőrű; a feketéknek a szeme pedig úgy forgott rémületében.

Mikor az ajtót nyilni hallották, mind elbújtak a fülkékbe, de mikor a
herczegnőt meglátták, hangos sivalkodással rohantak eléje, odaomlottak a
lábaihoz. Anisz-Jel, a helytartó kedvencz kadinája, nyakába borult a
herczegnőnek, s hevesen zokogott.

– Mi történt itt? – kérdezé Nazli-Hánem.

– Nem merek beszélni, rebegé halkan Anisz-Jel.

A többi hölgyek is, kezeiket ajkaik elé téve, mutatták, hogy tilalmas a
beszéd.

– Mi történt itt az éjjel? Ki mondja meg? – kérdé a herczegnő.

– A beszéd halál! – sugá a kadina.

Ekkor odaérkezett a vén kadun-khiet-kuda, az eunuchok agája, Badrul.

– No, hát beszélek én. Vén vagyok már, s azok után, a miket az éjjel
láttam, nem bánom, ha nem látok többet semmit a világon.

De erre a szóra a hölgyek mind szétfutottak s maga Anisz-Jel is a
füleire tapasztá a tenyereit; ezt a beszédet meghallani is halál.

– No, hát én nem félek tőle, mondjad! – szólt Nazli-Hánem az öregnek s
leült a dagadó kerevetre, lábait maga alá szedve.

– Gyásznap lett ez a mai egész Egyiptomra, – kezdé el az öreg Badrul. A
kormányzó összehivatta az egész országból a mamelukok főnökeit. Számra
voltak négyszázhetvenöten. Tanácsot ült velük reggeltől estelig, melyben
a mamelukok előadták kivánságaikat. Mehemed Ali mindent helybenhagyott.

– Így szokott azokkal tenni, a kiket el akar veszteni.

– Megosztá velük a hatalmát; úrrá tette őket a hadsereg fölött; nekik
adta a földmives nép terményeinek negyedét; elengedte sok évi
tartozásaikat; közbocsánatot hirdetett minden eddigi lázadásaikért; – s
a legnagyobb pártosokat megölelgeté, megcsókolgatá.

– S azok nem rémültek meg?

– Utoljára mindegyiknek ajándékozott egy nagy pecsétes gyűrűt.

– S azok nem tudták, hogy ez a halál jegygyűrűje?

– Este felé aztán, mikor a mamelukok kiváltságait, az alkoránra tett
kézzel eskűszóval megerősité, meghívta valamennyit lakomára a nagy
zöld-terembe. Ismeritek azt a termet. Tojásdad köralakú. Egy karzat
veszi körül, melyhez csak a háremből van bejárás. Ennek a sűrű rácsozata
mögül volt megengedve a háremhölgyeknek a férfiak mulatságait nézni; ők
maguk látatlanok maradtak. A lakoma a csillag feljöttével kezdődött, s
tartott az éjféli szúra énekléseig. – Ezúttal azonban a háremhölgyek
helyett a basa frenk lövészei foglalták el a karzatot. Azok a híres
vadászok, a kik egyes golyóval futtában lelövik a zergét, röptiben a
keselyűt. Azok is négyszázhetvenöten voltak: minden vendégre egy. A
kerti kapun, a háremen keresztül bocsáták be őket, elébb a hölgyeket
mind bezárva ide a fürdőterembe. Mikor aztán a fekete kávét hozták, a
csibukokkal együtt, Mehemed Ali volt az első, a ki rágyújtott. A mint az
első füstkarikát felbocsátá a magasba: ez volt a jeladás. Egyszerre
eldördültek a frenk vadászok puskái s négyszázhetvennégy mamelukfőnök
holtan esett le a lakoma asztal mellé. Csak egy maradt közülök élve:
Omár bég.

– Omár bég! Az én hősöm.

– Azt eltakarta a gyilkos golyó elől a kávétöltő rabszolga: azt érte a
halál. Ő maga karddal a kezében tört utat a testőrökön keresztül, a kik
mind frenkek voltak, s aztán kirohant az udvarra, felkapott egy paripa
nyergébe: a ki útjába állt, azt megölte. Ámde hirtelen felhúzták előtte
a csapóhidat, a várkapun nem menekülhetett ki többé. Ekkor Omár bég a
bástya meredek lépcsőin felkapatott a párkányra s egy vakmerő ugrással
leszökött onnan a magasból. Se magának, se lovának nem lett baja:
kijutott az árok-partra.[14]

– Az én hős Omárom! – tapsolt a herczegnő.

– A te hős Omárodat azonban a bástyatoronyban álló strázsa meglőtte, ő
aztán nehéz sebével tovanyargalt; de mire a Hasszán moszkéig eljutott,
halálát érezé: ott lesegítteté magát a nyergéből a küszöbön ülő
koldussal: annak elmondá a mamelukok gyászesetét s annak a karjai között
meghalt.

– Jaj! Jaj! – sikoltá, haját tépdesve Nazli-Hánem. Jaj neki! Jaj nekem!
Jaj azoknak, a kik őt megölték.

A herczegnő a hárem jól ismert folyosóján keresztül átment a bátyja
palotájába. Rátalált Mehemed Alira abban a szobában, a hol irni szokott.
Saját életének krónikáját irta.

– Hová tetted az én lovagjaimat? Mit tettél Mizraim virágos kertjével?
Hol van az én hősöm, Omár?

Mehemed Ali szép nagyszakállú férfi volt. Nyugodt mosolygással simítá
végig a tenyerét a mellén végig hullámzó szakálla fölött; azután a
hugának az omlatag hajfürteit czirógatá meg. Akkor megfogta a kezét s
odavezette egy keskeny, csúcsíves ablakhoz, melyet finom arany rács
takart.

Az ablakból a palota udvarába lehetett látni: Nazli-Hánem ott látta a
szökőkút medenczéjében piramiddá felhalmozva a mameluk vezérek levágott
fejeit, legfelül volt Omár bég feje. A szökőkút felső víz-sugára,
szivárványt vetve az alkonyi napban, hullott arany cseppekben a néma
arczokra. Az oszlopos arkádok alatt frenk katonák álltak, a kik
fecsegve, kaczagva csináltak vadásztréfát abból, hogy a halott fejekre
lecsapó keselyüket lelövöldözték. Szélpuskát használtak hozzá, a mi nem
ád hangot a lövésnél.

– Mit tettél, Mehmed Ali? – sikolta fel kétségbeesetten Nazli-Hánem.

– Úrrá tettem magamat Egyiptomban, – szólt a helytartó, oda mutatva a
pergamen lapra a kitárt könyvben, a hol ugyanez a mondás volt felírva
arany betűkkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ugyan úrrá tette magát! A mameluk vezérek leöletése után a többi
tízezer mamelukot egy tollvonással megfosztá kiváltságaitól és
birtokától.

Azontúl nem volt senkinek földbirtoka Egyiptomban. Minden vagyon az
államé lett.

Ime a szocziális állam-ideál megvalósulva! Semmi külömbség nemes és
paraszt között; minden ember egyenlő; mindenki dolgozik. Vagyona
senkinek sincs, minden jövedelem az államé. Az állam gondoskodik
mindenkiről, ád ennivalót kicsinynek, nagynak egyformán, ruhát,
hajlékot, dohányt. A munkát is az állam osztja ki. A kinek izmos karja
van, abból lesz katona; a kinek nincs kedve a hadakozáshoz, az
szánt-vet, a kinek görbe a háta, a karja vézna, az lesz szabó. A ki
ravasz, az lesz kereskedő; a kit valami kórság háborgat, az lehet költő.
Feleségről is gondoskodik az állam az alattvalói számára. Ha nem telik
az itthon szülöttekből, hozat Georgiából, Circassiából, Görögországból:
így nemesíti a fajt. Iskolákat is tart az állam: minden embernek kell a
betűket ismerni. Adót senki sem fizet; pénze senkinek sincs; minden az
állam kincstárába folyik s onnan szivárog szét.

S ennek a minta-államnak, mely valóságos respublica volt parlament
nélkül, volt is olyan hatalma, mely daczolt a török szultánéval, az
európai nagy államokkal, mely rendet csinált Afrikában s uralkodott a
szárazon és tengeren.

S ennek az államnak a lelke volt Mehmed Ali.

Meg lehet érteni, hogy miért irtatta ki egy óra alatt az összes mameluk
főnököket? Utjában álltak a nagy állameszmének.

Francziákat használt az államcsínyhez. Azok már értettek hozzá. A
«septembriseurök» utódai.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nazli-Hánem háromszor elfordítá a talizmán-gyűrűt balkeze hüvelykujján s
rettentő fogadást tett szivében.

Legelső dolga volt, hogy egy rézfürdőmedenczét belülről
bezománczoztatott üvegmázzal. Azután a szolgálatába fogadott egy tanult
khemikust.

Tehát frenkek követték el azt a tömeges gyilkolást.

Frenk alatt értenek francziát, olaszt. Ezek képezték Mehmed Ali udvarát,
tanácsát, testőrségét.

Nazli-Hánem minden nap megtette a szokott sétáját hordozó-hintajában
végig a pálmák útján, az utczákon, téreken, egész a helytartó
palotájáig; meglátogatta a bazárokat s szemébe nézett fátyolán keresztül
a czifra egyenruhás frenk ifjaknak. Most fátyolt viselt az arczán.

Egy fiatal hadnagyocska olyan merész volt, hogy a kezével csókot intett
a herczegnő felé.

Nazli-Hánem oda sugott a palankinja mellett ballagó feketének:

– Ezt jegyezd meg!

A megbizott eunuch aztán addig kisérgette a kiválasztott fiatalt, a mig
megtudta a nevét és lakását.

Ennél aztán másnap bekoczogtatott a keleti városok ismeretes alakja: a
közvetítő vén asszony, besugva neki, hogy egy előkelő hölgy, egy
csodaszép tündérnő, őt választotta ki kegyosztása tárgyául. Bizonyítékul
átadott neki egy drágaköves arany gyűrűt.

Ennek a gyűrűnek az előmutatóját fogja várni az alkonyi muezzim-éneklés
után a Haszszán-mecset mögött egy gyalog-hintó, két hordozóval; a kik őt
egyenesen elszállítják a húrik édenébe: a költők által megénekelt
paradicsomba.

A fiatal vitéz képzelete bizonyosan bekóborolta már ezt a tündérvilágot
s most örömmel fogadta a meghívást, mely azt a valóságban is feltárja
előtte.

A Hasszán-mecset mögött várt az ifjú vitézre a hordozó hintó, a két
emelőlegénynyel, s az eunuchhal a kit a herczegnő megbizott. Beültették,
s csak akkor vette észre, hogy a gyaloghintó ablakai nem üvegből, hanem
macskaezüstből vannak, a min a világosság áthat ugyan, de keresztül nem
lehet rajta látni; ki sem lehet törni, mert hajlik.

Nem láthatta, hogy hová viszik. De őt sem láthatta meg senki az útfélen,
a ki a zsöllye ablakán be akart tekinteni.

A palankin a herczegnő palotájában ért czéljához: itt kibocsáták az
ifjút.

A vigyorgó duéna ott várt reá a tornáczban s kézen fogva, maga után
vezette, egyik fényes teremből a másikba.

Az ifjú vitéz az ezeregyéjszakai mesék világát látta elevenné válni.
Kápráztató pompa, mámorító illatár, virágos bokrok, gyümölcs-pazar fák,
s azokon ugrándozó majmok, repkedő madarak; szökőkút rózsavízből,
süppedő selyem pokrócz a padlaton, selyem függönyzet a falakon, aztán
andalító énekhangok, a mik egyre közelebb jőnek; mig kétfelé nyilik a
nehéz selyemkárpit s a pompák pompája, a bájos hölgycsoport előre
tánczol, csábító mozdulatokkal, ingerlő szökeléssel, körüllebegve az
elbűvölt idegent, mig aztán a mindent elhomályosító fény kitündöklik:
maga a paradicsom királynéja, a kinek az arab költő ezt a nevet adta:
«napsötétség» és igen jól találta; mert a hol ő leveti a fátylát
fejéről, ott a halandó nem lát többé se napot, se holdat, csak az ő
arczát.

Ez Nazli-Hánem.

A szerencsés ifjú aztán a gyönyörök minden poharát sorba ízleli: fenékig
üríti. A bort csókkal édesítik. Az álmot csókkal ébresztik.

Egy ilyen tündéréjszakáért nem is drága fizetés a halál.

De milyen halál!

Hajnalhasadtával azt mondja a tündér-menyasszony az elbűvölt
vőlegénynek:

– Eddig csak úgy szerettünk, a hogy férfi és nő szeretnek. Most jön még,
hogy úgy szeressünk, a hogy az istenek szerettek hajdanában! Azok a
pogány istenek: a kik nektárt ittak, ambróziát lélegzettek, a kiknek
szárnyas gyermekük volt, s a kiknek még a bűne is dicsőség volt. Nézd:
ebben az arany fiólában van a nektár és ambrózia. Ha ebből iszunk, mi is
istenekké leszünk.

Ő maga ivott előbb a szűk nyakú arany kulacskából, aztán az átölelt
ifjúnak nyújtá.

Annak a kulacsnak pedig az a bösztörsége volt, hogy két rekeszre osztva,
kétféle ital volt benne. A kulacs kupakjának egy félrecsavarásával
változott az ital. A mit a herczegnő ivott belőle, az tiszta bor volt; a
mit az ifjúnak nyujtott, az erős álomital volt. Rögtön elaludt tőle.

Akkor aztán a herczegnő egy nagy rézgombra ütött az öklével, s annak a
harangkondulására előjött a padló csapóajtaján négy izmos eunuch. Kettő
czepelte magával az üveggel bélelt fürdőkádat, másik kettő pedig két
hordó nagyságú korsót hozott a vállán.

Abból a két korsóból valami zöld szint játszó folyadékot töltöttek a
medenczébe.

Az egyik eunuch kihúzott a göndör hajából egy fehér kakastollat s azt
belemártotta a zöld folyadékba. Mikor kihúzta onnan, a toll veres volt s
összezsugorodott.

Azután azon a gömbölyű ablakon, mely a Nilus felé néz, felhúzták az ércz
redőnyöket, hogy a napvilág teljes fényében oda süthessen arra a
medenczére.

Akkor odamentek az alvó ifjúhoz, a kinek a feje még oda volt hajtva a
tündérnő keblére, ajkai még nedvesek voltak az utolsó csóktól. Azt
felemelték s odavitték a fürdőkádhoz; de előbb a két kezét
selyemzsinórral hátrakötötték.

Ez alatt szép csendesen aláereszkedék a padmalyból egy vastag üveg lap,
mely a földig érve, az egész szobát kétfelé rekeszté. Nazli-Hánem
kerevetén fekve, keresztül láthatott az üvegfalon.

Láthatta, hogyan merítik bele a rabszolgák azt az ifjút, a kit
szerelmével boldogított, abba a fürdőkádba.

A mivel az meg volt töltve, az hígított vitriol volt.

Nehány percz mulva aztán életre tért a maró érczsavanyban fürösztött
ifjú.

De minő életre.

Egész testét égette már a gyilkoló folyadék. Ordított a pokoli kín
miatt.

Ekkor aztán Nazli-Hánem elkezdett beszélni hozzá az üvegfalon keresztül.

– Úgy-e te voltál, a ki az én hősömet megölted? Úgy-e te vagy a
mamelukok gyilkosa? Hát jó-e a pokolba kerülni? Hogy esik a gyehenna
fürdője? Ordíts! üvölts! Káromold az eget! Azt akarom én hallani.

S mentől kínosabb torzpofákat fintorított a halálra gyötrött, annál
jobban kaczagott rajta a herczegnő, s ott nézte nagy gyönyörűséggel a
kétségbeesett szerető vergődését, a míg az meg nem halt.

Akkor aztán kiemelték az eunuchok a megölt ifjút a halálos fürdőből s a
hulláját kidobták a gömbölyű ablakon át a Nilusba.

A palota lépcsőin ott sütkéreztek a kajmánok; azok rögtön rohantak a
préda után.

Az üvegfal ismét fölemelkedett; akkor aztán Nazli-Hánem kiült az ablakba
s legeltette szemeit azon a tréfás látványon: hogyan osztoznak a sok
fogú alligátorok a kapott prédán. (A krokodilnak nincs se szaglása, se
izlése.)

Később aztán abban gyönyörködhetett a herczegnő, hogy a vitriolos
lakomától felpuffadt kajmánok hogy jönnek oda a lépcsőkre, kínjukban
meggebedni.

– No, majd holnap jobbat kaptok!

Így folytatta ezt a démoni gyönyörűséget Nazli-Hánem hosszú időn át.

Egyenkint elemésztette a bátyja testőr-csapatjának szinevirágát, a
nélkül, hogy valaki sejthette volna, hogy azok hová lettek. Háromszáznál
többet elvezetett már közülök a gyönyörök paradicsomán keresztül az égő
pokolba. Elébb megízleltette velük az üdvösséget, azután meg a
kárhozatot. Örömét találta mind a kettőben. Rettenetes boszút állt a
mamelukok gyilkosain.

Egy napon maga a testőrség ezredese ellen veté ki a hálóját.

Randolfi korzikai eredetű olasz volt. Sámsoni erejű férfi. Azt azonban
már Delila asszonyság is kitalálta, hogy Sámsont hogyan kelle erejétől
megfosztani.

Randolfi már régóta gyanakodva kémlelőzött a herczegnő palotája körül.
Testőreinek titokteljes eltünését egyenesen ő neki tulajdonította.

Midőn a susogó banya ő neki is elhozta a gyönyörűségek zálogát, a
gyémántos jegygyűrűt, az ezredes megjelent a légyotton, s engedte magát
a zárt palankinban a herczegnő palotájába szállíttatni. Ő vele is azt
tették, a mit a többivel. Előbb fürdőbe vitték, ott a rabnők illatos
olajokkal bedörzsölték; aztán keleties selyem ruhákba felöltöztették;
semmi fegyvert, ártó szerszámot nem hagytak nála. Randolfi bízott
oroszláni erejében. A tündértánczok és csábító énekek által
félbeszakított hosszú lakoma után, a gyönyörök mámora közepett őt is
megkinálta a paradicsom királynője a túlvilágra magasztaló bájitallal.

De Randolfi minden mozdulatára vigyázott a csábító tündérnek s
észrevette, hogy az, miután maga ivott az ezüst kulacsból, annak a
nyakán egyet fordít. Ő, hatalmas öklébe fogva a kulacsot, a
hüvelykujjával visszafordította a kulacs nyakát: úgy ivott belőle. Az
pedig nem volt más, mint czukros rózsavíz.

Ekkor aztán elálmosodást szinlelt; a szemét lehunyta; nagyot lélekzett,
mint a ki mély álomba merült.

A gong harang kondulására előjött a szomszéd szobában leskődő négy
eunuch, s leemelte a fekhelyről a mozdulatlan alakot.

Az ezredes álomütöttnek tetteté magát.

A rabszolgák felhúzták a padlat alól a fürdőmedenczét, aztán kettő
közülök megtölté azt a gyilkos érczsavanynyal.

Randolfi a fojtó szagáról ráismert a vitriolra.

A másik két rabszolga e közben lebocsátá az üvegfalat, mely a szobát
kétfelé választá.

Az áldozatnak szánt férfi lecsukott szempillái alól látta, hogy a kéjek
istennője hogy alakul át a boszúállás Erynnisévé. Ez arcz nem Circe képe
volt már; hanem Megæráé! Parancsoló kézzel inte a rabszolgáknak, hogy
hajtsák végre halálos munkájukat. Azok hozzá fogtak, hogy Randolfi
kezeit hátra kötözzék.

Ebben a pillanatban talpra ugrott az olasz, s megragadta két karjánál az
egyik rabszolgát, oly erővel hajítá azt az üvegfal felé, hogy az
keresztül tört rajta, halálos sebektől elborítva, úrnője lábaihoz.

És aztán a másik hármat nagy hirtelen utána.

Nem kellett neki szablya, hogy összeaprítsa őket; elég fegyver volt az a
széthasadt üvegfal. Annak az éles szilánkjai, mint a kaszabörtön, úgy
hasogatták össze a rajtuk keresztül hajigált testeket, a kiknek mély,
tátongó sebeiből fecskendett a vér a rettenetes tűndér alakjára.

Nazli-Hánem meg volt bénulva a rémülettől. Se egy kiáltást tenni, se
helyéből megmozdulni nem tudott. Csak elmeredve bámult erre a csodaerejű
férfira, a kihez hasonló hőst soha nem látott. Várta, hogy mikor fog ő
rá is kerülni a sor? Mikor ragadja meg rettenetes ökleivel? Vagy mit fog
tenni?

Az athleta, a négy rabszolgával elbánva, azt az erőmutatványt tette,
hogy azt a vitriollal félig töltött rézkádat a két fülénél fogva
felemelte magasra s arra fordítá, a herczegnő felé.

Nazli-Hánem eliszonyodva veté magát fekhelyére, arczát hosszú hajával
eltakarva, hogy azt ne érje a pokoli tűzeső. A viador azonban mást
gondolt. Odavitte a rézmedenczét a felnyitott gömbölyű ablakhoz s azon
kihajította.

A krokodilok ott ácsingoztak már, százfogú torkukat a vízből kitátva,
várták a mai nap lakomáját.

Mikor aztán az a nagy tömeg vitriol a Nilusba zuhant: az ott egyszerre
lobbot vetett; a víz forrni kezdett, a kajmán-banda iramodott gyors
úszással a Nilus szigete felé, megrettenve a sistergő haboktól. Akkor
aztán Randolfi is kiugrott az ablakon át a Nilusba.

A vizet felforraló vitriol, sűrű fehér ködöt támasztva hömpölygött a
habok felszinén odább, s e romboló elem védelme alatt úszott tovább a
menekült férfi is, láthatatlanná téve a feje fölött lebegő érczsavany
füstjétől.

Mikor Nazli-Hánem ismét fel merte emelni a fejét s hátra nézett,
elbámult, hogy áldozatát nem látta sehol, csak az elvérzett, vonagló
rabszolgákat az ágy fülkéje előtt.

Hová tünhetett el? A fürdő-kád sem volt ott.

Öklével háromszor ütött a gongra; erre befutottak a rabnői. Ájuldozott
valamennyi, mikor azt a sok vért meglátta. Azt parancsolá nekik, hogy
nézzenek ki az ablakon, mit látnak. Azok mondák, hogy semmit sem látnak,
mint egy, a víz szinén úszó felhőt. A kajmánok szilaj czikkázást
mivelnek a vízben. Ez megnyugtatá. A megmenekült áldozatot bizonyosan
széjjeltépték a víz szörnyei.

Azt a négy rabszolgát is kidobáltatá az ablakon. Legyen a kajmánoknak is
egy Bajrám-ünnepük egyszer.

Aztán fürdőbe vitette magát; lemosatta tagjairól a vért, attól még
fehérebbé lett a bőre; a vérszagot elüzette ambrával, pézsmával, s aztán
felöltözött legpompásabb ruháiba s palankinjába szállva, elvitette magát
a városba, sorba járta a bazárokat, bevásárolt, sorbetet ivott, s végül
látogatást tett az alkirály palotájában.

A hárem bejáratánál két eunuch lépett eléje, a kik bő palástot vetettek
a fejére, s abba egy percz alatt úgy beburkolták, hogy se mozdulni, se
kiáltani nem tudott.

Aztán ismét palankinba tették; órákig jártak vele, lépcsőkön fel és
lefelé, míg utóljára ismét kiemelték a hordozó zsöllyéből, akkor egy
székbe ültették; az himbálózott, mintha a levegőben lógna; a tekerő
csigát hallotta csikorogni, a kötelet zsurlódni: egyszer aztán földet
ért a szék s akkor aztán csöndesség lett körülötte.

Ott elkezdte magáról lebontani a palástot, melybe be volt burkolva, míg
egészen kiszabadítá belőle a fejét.

Egy gömbölyű teremben találta magát, melynek nem volt se ajtaja, se
ablaka. A világosság egy gömbölyű nyiláson hatolt le e börtönbe sok
ölnyi magasból. Ugyan ezen a résen bocsáták alá a kosarat, melybe
naponkinti étele és itala volt téve, vékony érczsodronyon.

Itt maradt holtig Nazli-Hánem, az örök feledékenység vermében, a hova őt
Mehemed Ali, a testvére, elzáratta.

Kilenczvenkét esztendős volt, a mikor meghalt.



HÁNYAN VAGYUNK MÉG?

(Elbeszélés.)

Hárman ültek együtt a hosszú terített asztalnak a végén az «Angol
királynő» vendégfogadó földszinti étkezőszobáinak egyikében, ott, a hol
a képviselőház elnöke szokta tartani a képviselői lakomát.

Az asztalon tizenkét tányér volt, megfelelő étkező szerekkel,
poharakkal, nyomtatott fogásrenddel és vékony pohárkákba dugott
thearozsákkal. Az asztalkendők dinnye alakú gerezdekbe hajlítva a
tányérokon.

Tizenkét teríték az asztalon és csak hárman ülnek az asztal végén? Ennek
a magyarázata az, hogy már elmúlt két óra, a mi rendes viszonyaink
szerint túlhaladott álláspontja az ebédkezdés idejének. Még várnak
valakit, vagy valakiket, de addig is «domitorium»-nak hozzálátnak a jó
szerémi szilvapálinkához, a mit miskolczi gyürkés czipóval nyomtatnak
le. Ez csak sarkantyút ád az étvágynak.

A ki az asztalfön ül, az egy előkelő fővárosi ügyvéd; a feje egészen
kopasz, alig billeng fülei mögött egy-egy kondor bibolácska, a minek az
a szokása, hogy soha sem őszül meg, makacsul megmarad gesztenyeszinűnek,
a mi némi ellenmondást képez a felkunkorított bajuszszal, mely
koromszínű. Ez szabad: a bajuszt koromszinűre festeni. Szakáll, haj,
szemöldök mind követheti a maga változatosság iránti szabad akaratát; de
a bajusz a miénk, annak mi parancsolunk. Különben a szakáll sem a maga
ura, annak is van törvénye, a borotva: az learattatik. Az arcz piros és
sima. Látszik, hogy jól van táplálva. Csak a szemek árulják el az
előhaladott kort. A szemhéjak duzzadtak, s a látószereknek két
szemüvegre van szükségük, az egyik az orrcsiptető, mely az olvasáshoz
szükséges, a másik a fülbekapaszkodó pápaszem, melylyel távolba lehet
látni; szobában azt a homlokra feltolva viselik.

A matrózhurokra kötött fehér nyakravalóba egyszerű gyémántgombos melltű
van nyársalva; a mellény sárga pikét, oldalzsebéből lecsüggő nehéz
aranylánczczal, melynek végét kárniól pecsétnyomó, ezüst Szent
György-tallér korallkéz, arany plajbásztok, aczél szivarvégcsikkentő és
kisded aneroid húzzák lefelé. A hátra nyesett szárnyú dohányzó kabát
oldalzsebéből sárgavörös keztyű újjai kandikálnak elő.

Ez a házigazda, a ki a kupiczákba töltöget.

A másik kettő a meghivott vendég.

A jobbkéz felől ültetett vendég alacsony, köpczös termetű férfi, szürke,
kurta zekében, melynek a gallérja hiúzprém. A zeke ezüstgombos és
zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos;
az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan
fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő
csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni
fognak.) Természetesen zsinóros magyar nadrágot s gombfejü sarkantyús
csizmát visel. Inggallérja és ingeleje koczkás rózsaszínű vászon,
virágos himzésekkel. Arcza, homloka széles, naptól égett kordovánszínű,
a mitől erősen elüt a gunár ősz haj gubanczos volta, s a sárgára őszült
szakáll, meg a fakóvá pipázott bajusz. Az arcz kifejezése mérgesen
jókedvű.

A második vendég, a ki balfelől ül, háttal van felénk fordulva; de az
elejéből sem ismerjük meg jobban, mert iparkodik az arczát mindig lefelé
hajtani, mintha keresne a földön valamit; homlokát a tenyerébe
támasztja, s a száját csak akkor nyítja föl, a mikor a kupiczát
kihörpinti. Arczvonásai kemények, bőrré váltak, rajta a szőrféle,
úgynevezett koldússzakáll, rövid borostásra nyirva; ilyen a haja is,
rövid, sűrű, elől homlokig, hátúl nyakig benőve. Fekete selyem
nyakkendője az ádámcsutkáig föltekerve; viseléstől fényes fekete kabátja
végig begombolva.

– Ugyan szép volt tőletek, hogy eljöttetek a meghivásomra, fiúk! (fiúk!)
szólt a házi gazda, összekoczintva kupiczáját a két szál vendégével.

– Hát hogyne jöttünk volna? monda a zöldszakállú. A kiben egy csepp
magyar vér buzog, csak feljön a millennáris kiállításra; ámbár az ilyen
gazdaféle embernek, mint magam, ilyenkor van a legsürgősebb dolga
odahaza. Most gépelik a repczét. No, de otthon van a fiam, utána lát a
dolognak, nem kell miatta aggódnom.

– A fiadból is mezei gazdát csináltál? Nagyon helyes.

– Höher Péter! A fiam diplomás ember.

– Miféle diplomája van?

– Hát gépész diplomája. Gépésznek taníttattam ki. Igy aztán rábizhatom
az egész gazdaságot.

Erre aztán a koldús-szakállú is megszólalt.

– Hát bizony engem is a fiam segített ki, hogy erre a szent napra
feljöhessek Bergengócziából a szép fővárosba.

– A fiad is néptanító?

– Egygyel feljebb. Az már lelkész. Káplán a legjobb dotáczióval biró
helységében a Bakonynak. Nagyon szeretik a hivek. Ha az öreg testál,
pedig közel van már hozzá, megmarasztják papnak. Most távollétemben ő
szolgál helyettem. A scytháknak ugyan most már vakácziójuk van; de a
hivek megkivánják a mindennapi beéneklést.

– No, csakhogy eljöttetek, szólt két kezét egyszerre nyújtva a
vendégeinek az ügyvéd.

– Hát bizony többen is lehetnénk, jegyzé meg neheztelés hangján a bérlő.

– Láthatjátok, hogy tizenkettőre teríttettem. Tizenketten voltunk
összenőtt jó pajtások, a kik ez előtt ötven esztendővel, végezve jogot a
kollegiumban, egymásnak parolát adtunk, hogy ötven év mulva, ezen a
búcsúpohár napján összejövünk itt az «Angol Királynő» fogadóban. De én
még külön levélben is meghittalak benneteket; ha netalán elfelejtettétek
volna a fogadást.

– S csak ketten kerültünk elő fogadásra, meghivásra.

– Még egy negyedik pajtást várok, a ki megérkezhetik, hétnek az
elmaradása alaposan indokoltatott, a nyolczadikét majd magam igazolom.
De úgy-e bár megegyezünk abban, hogy ebéd előtt nem beszélünk szomorú
dolgokról?

– Okos beszéd! Az rontja az étvágyat.

– A levestől a töltött káposztáig nem szabad egyebet előhordanunk, mint
a diákkori kalandjainkat.

– Hát töltött káposzta is lesz? De már akkor ereszszünk egyet a szijon.

– Az őzderéknél aztán már beszélhetünk a honvéd világi viselt
dolgainkról. Ott is együtt voltunk.

– Őzderék, sohajta fel a mester; ezt csak a képes könyvből ismerem.

– Majd aztán a dorongos fánknál áttérhetünk a háború utáni dicsekedni
valókra.

– Dejszen ha én dorongos fánkkal kerülök szembe, nem beszélek én akkor
az olmüczi prófuntról, diskurált a bérlő.

– A többit aztán elhagyjuk a fekete kávé utánra: addig ne számláljuk
meg, hogy hányan vagyunk.

– Nem is jó az a népszámlálás, szólt a rektor a hogy a diák mondja: «rex
David populum numeravit et perdavit».

Közbejött a főpinczér meg a pikoló. Amaz ezüst tálczán hozott egy
levelet, emez meg a fülénél fogva egy fedeles kosarat.

Az ügyvéd felbontotta a levelet, átfutott rajta.

– Itt van ni! Most már ez sem jön. Hiába, a schneider csak schneider!
Hiszen tudjátok: a Friczó. Mikor megbuktunk, ágy alá vágta az ügyvédi
diplomát, szabó műhelyt nyított. Jól meglépesedett mellette. Azt irja,
hogy nem jöhet: mert huszonnégy darab bandérialis díszöltönyt kell
megteremtenie negyvennyolcz óra alatt. Becsület, hazafiság, s a többi.
Ezer milliom bocsánatot kér, s maga helyett küld hat palaczk
harmincznegyediki tokaji aszút. Ilyen nép ez a schneider!

– Vivát! Annál több jut nekünk! újjongott a bérlő.

A néptanító fejét csóválta.

– Pedig ő volt közöttünk a legjobb mathematikus, ez előtt ötven
esztendővel.

– Nem «pedig», hanem «mert», igazítá helyre a fiskális. A ki rőffel
dolgozik a mathematikában, többre megy, mint a ki astrolabiummal
kalkulál. A Friczó háromemeletes Hausherr.

Aztán a főpinczérnek adta ki a napi parancsot.

– Már most nem várunk senkire. Tálaltasson rögtön.

A főpinczér megkérdezte udvariasan a vendég uraktól, hogy miféle
levesnek adnak elsőbbséget: tessék választani, van rákleves, van
bableves disznókörömmel, aztán meg potage imperial.

A bérlőnek nagyra nyiltak a szemei.

«Olez!» (Alles!) kiáltá, bekeblezi ő mind a hármat, nem vesznek azok
össze odabenn.

Hanem a néptanító azt mondta, hogy «quidquid agis, prudenter agas et
respice finem» (bármit teszel, okosan tegyed s gondold meg a végét.)
Bablevest kapok én otthon is minden héten háromszor; ráklevest nem
ehetem, mert attól viszketős lesz a hátam. Lássuk az imperialist. Az
talán a «fritillaria imperialis»-ból készült.

A levesevés alatt pedig okos ember nem beszél.

A levesre egy kis pohár old sherry következik. Koczintanak.

– Ugy-e fiúk! kezdi a fiskális, nem nehezteltek érte, hogy ide hivtalak
meg benneteket, a vendéglőbe, és nem a saját házamhoz? a mióta özvegy
vagyok, nem tartok otthon konyhát.

– Pedig az nagy kényelem, véleményezé a bérlő.

– Hát a fiam végett nem tehetem, a ki nem ebédelhet otthon.

– Talán a hivatala miatt?

– Az ám: a hivatala miatt.

– Micsoda?

– Habitué.

A két vendég összenézett. Ezt a hivatalt egyik sem ismerte.

– Hol? tudakozá a rektor.

– Az orfeumban.

Ez már érthető volt.

– Jól készült fiatal ember? folytatá a tudakozást a rektor.

– Oh mindennap el szokott készülni. Igen jeles fiú. Csak három hibája
van: az, hogy nem ért a kártyához, nem ért az iváshoz, s nem ért az
asszonyokhoz.

– Hisz az nagyon jó.

– De azért mégis szereti mind a hármat. Én aztán kénytelen vagyok magam
is mindenütt ott járni, a hol a fiam jár.

– Azért, hogy a kihágásait megóvd?

– Azért, hogy azokat helyrehágjam. A mit ő a kártyán elveszt, azt nekem
kell visszanyernem; a hol ő a bornál kidűl, ott nekem kell helyt
állanom, s mikor ő egy podiumi istennőbe belebolondul, azt nekem kell a
kezéről elütnöm, nehogy a fiam feleségül vegye.

– No, ez mulatságos egy állapot! mondá a bérlő.

– Nagyon mulatságos. Már alkuban vagyok egy skriblerrel, hogy csináljon
az állapotomból operettet vagy regényt, a milyent még a publikum nem
pipázott: «Apa és vetélytárs!»

– No, csak ne mórikálj! Soha se tedd magad! Ismerünk régi időkből. Hires
svadronőr voltál te már jurista korodban is. Minden leánynak elforgattad
a fejét. Tudod, mikor műkedvelői előadást tartottunk a kollégiumi
könyvtár javára?

– Hogyne tudnám? A «szerelem és champagnei»-t. Jancsi pajtás játszotta a
széltoló «Szélszaki» szerepét.

Jancsi pajtás volt a rektor. Szörnyen elszégyenlette magát erre a
visszaemlékezésre. Hogy ő valaha szinpadon szerepelt, még pedig mint
széltoló! Ha ezt valaha megtudná az Eötvös-egylet!

– Te pedig adtad a tudákos professzort, monda a fiskális, a bérlőt
oldalba taszítva.

– Tudákos professzort? ismétlé a derék ember, az átelleni tükörből
önmagát vizsgálva, s végig simított termetének gömbölyüségén, szépen
engesztelve: úgy-e nem szégyenítettelek meg ezzel: te, legbecsületesebb
része az emberi testnek! De te voltál a tüzes szerelmes!

– No, ugyan volt is miért tüzeskednem! Hisz a primadonnánk, a bájos
mennyasszony, maga is iskolatársunk volt: a szép Pista gyerek. Akkoriban
még igazi kisasszonyok nem vállalkoztak műkedvelői előadásokra: minden
női szerepet fiúk játszottak. A vén duennát adta a Laczi, (később a
veres sipkás honvéd zászlóaljnak tizenöt ütközetben győzelmes
kapítánya), a szeretnivaló primadonna pedig volt a mi szép Pistánk. Oly
gyönyörű alak volt a női ruhában, hogy egy svalizsér tiszt halálosan
belé szeretett s a kezét ajánlotta neki. Mennyi bukétot hajigáltak a
lábához!

– Igaz a! bizonyítá a rektor. Emlékezem már rá. Ej de szép fiú volt.
Pingálva sem láttam szebbet. Hisz aztán ő is együtt harczolt velünk. De
azóta nem hallottam hirét. Él-e még?

– Él, felelt rá az ügyvéd.

– Hol?

– Hagyjuk ezt a fekete kávé utánra.

A második pohárkoczintásnál (a rénusi lazacz után) maga kezdé el a
házigazda az emlékeztető szót.

– Héj, fiúk, mikor koczintottunk utoljára egymással poharat?

– Negyvenhét esztendeje, felelt meg rá a tanító.

A bérlő utána számitott: «49-et a 96-ból: marad 47. Akkurát! Nem hiába,
hogy mindennap algebrát tanít a komám. Ugy-e patronus?»

(Neki a nálánál szegényebb pajtás «komám» volt, a gazdagabb «patronus».)

– Ott a pankotai malomnál! tudjátok? mondá az ügyvéd.

– A hol a fegyvert leraktuk, mondá a bérlő.

– Keserű pohár volt, könyjeink hullottak bele.

– Én meg úgy tudom, hogy savanyú volt: eczetes bor.

Amaz a költői hajlamú mester, emez a bortermelő gazdász visszaemlékezése
volt.

– Akkor sem hittem volna, hogy még valaha látjuk egymást.

– Meg ezt a szép magyar hazát: így a hogy most látjuk.

– Én mindig biztam a magyarok Istenében.

– Hej, de olcsón kialkudtunk volna akkor a némettel.

– Mondjuk, hogy drágán.

– Minden áron.

– Mikor engem vittek a haditörvényszék elé.

– Engem meg besoroztak közbakának.

– Engem meg vittek a lógerispitályba.

– Nekem az volt a bajom, hogy hadbiró voltam: elitéltek várfogságra,
nagy időre.

– Nekem meg az volt a bajom, hogy egészséges voltam: beváltam
főhadnagyból cserepárnak, masiroztattak Taliánországba.

– Nekem pedig a tavaszszal kapott seb kiújult a lábamon, azt le akarták
fürészelni a felcserek.

Szomorú visszaemlékezések.

Szerencsére hozták a marhasültet. Úri szokás szerint ugyanazon az
alpacca-ezüst tálon kétféle is volt felszeletelve: az egyikből még
csurgott a vér, a másik becsületesen ki volt sülve.

– Dejsz’ én meg nem birkózom ezzel a nyers birkával! tiltakozott a
bérlő. Hisz ez még elbődül, ha az ember a villát beleszúrja.

Az ügyvédnek ellenben az volt a szája ízére.

A rektor a rágós húsfélének békét hagyott, roszak voltak a fogai, inkább
a körülteremtettézett csemegékben gyönyörködtette az inyét, különösen
megnyerte a tetszését a szép árticsóka.

– Ilyet még soha sem ettem. Csak a botanikából ismerem. Articsóka!
Nálunk Bergengócziában meg nem terem. Hideg a föld: trias-képlet. Most
legalább megismerem az ízét.

– Nojsz’ ismerem én, verje meg a csoda! kiálta a bérlő; volt szerencsém
hozzá három álló esztendeig, a míg Velenczét meglaktam. A taliánnak ez a
mindennapi ebédje: olajba főtt árticsóka. Frustukra ánizsgyökér, rá egy
kupicza czukros szódavíz, vacsorára meg frutti di mare, a mitől a
tisztességes embert a nehéz nyavalya kerülgeti, ha csak azt látja is,
hogy más ember hogy tömi magába. Soha én alávalóbb, fertelmesebb várost
nem láttam annál a Velenczénél!

Ezt már nem hagyhatta ellenmondás nélkül a tudományok képviselője és
tanítója.

– No de édes barátom! Hogy mondhatsz ilyet Velenczéről? Hát a
Szent-Márkus-tér?

– Nem ér az fel egy szép tábla búzavetéssel, mikor érésben van, s a
pittypalatty ver benne.

– De a Doge-palota!

– Soha a tájékára sem mentem én! Láttam én azt már itthon a panorámában,
ott sokkal nagyszerűbb volt, mint a valóságban.

– De a makaroni! A rektornak épen egy szál makaroni ficzkándozott a
villája hegyén. Bergengócziában ez sem terem.

– Hogy fújnák rajta az itéletnap trombitáját! Ma is borzadok, ha szembe
jut, hogy ereszti le a torkába a piszkos facchino ezt a hosszú
tésztakötelet. No, csak nincs előttem csúfabb darabja a földnek annál a
híres Velenczénél, a hol én három esztendeig sikáltam a kaszárnya
lépcsőit.

Erre közbeszólt az ügyvéd is.

– No hát én meg azt mondom, hogy soha egész életem folyásán olyan jó
érzéssel vissza nem emlékezem valamire, mint arra a négy esztendőre, a
mit a rettegett Olmüczi kazamata börtönében eltöltöttem.

Mind a két asztaltárs kiváncsian fordult felé, várva a magyarázatát
ennek a paradox állításnak.

– Igen bizony. Ott képeztem ki magamat azzá, a mi lettem. E négy év
alatt megtanultam angolul, francziául olyan tökéletesen, hogy Gibbont,
Lamartinet fordítottam kötetszámra; aztán a mit jogász korunkban nem
tanítottak: a római jogot, az osztrák jogot, a Code Napoleont, a
külföldön dívó kereskedelmi törvényeket. Valamennyi a kis újjamban volt.

– Szegény pajtásom! sóhajta föl a bérlő, gyöngéden megczirógatva az
ügyvéd kezét s lehetett a szánó arczáról olvasni az indokolást; akkor
mégis csak jobb dolgom volt nekem a velenczei kaszárnyapalló sikálása
mellett.

Ellenben a rektor szemei még jobban kimeredtek, mint a milyen bámulatra
már a természettől alkotva voltak: neki az ütött szeget a fejébe, hogy
«hiszen akkor neked rengeteg sok könyvre volt szükséged, hogy ennyi
mindent bemagolj. Van a rabok számára az olmüczi áristomban könyvtár?»

– Az ugyan nincs; de Bécsből, Lipcséből mindent meg lehetett hozatni: a
várparancsnok megengedte.

– De hát telik arra a rabok lénungjából?

Az ügyvéd nagyot nevetett.

– Nem, pajtás, én nem éltem rab menázsin. Az első nap, a mint a zárkában
a helyemet kimutatta a porkoláb, egész bizalmas nyájassággal közölte
velem, hogy onnan kívülről gondoskodva van rólam, hogy a prófunton és
czibere levesen kívül szilárdabb táplálékkal lássanak el, s annak
bizonyítására behozatott a feleségével a számomra egy nagy tál kívül
mákos, belül szilvás buktát. A mire én elutasító választ adtam. «Dejsz
ez a morva nemzeti csemege nem jár belém!» – «Was? Kein Buchtel essen!»
förmedt fel a derék rabok-anyja. Hát ugyan mi kéne? Mondtam aztán neki,
hogy én nem szeretek mást, mint sült húst; ha az kapható, olyat
teremtsen elő. Attól fogva aztán mindennapra kijárt a roszbif adagom
bőséggel, s hogy nem untam meg, azt a mai ebéd menűje is bizonyítja.

– Hát a ki úr, az tömlöczben is úr, állapítá meg a bérlő. Hiszen neked
szép birtokod volt apai jusson.

A rektor ismét a skepsziszét ragyogtatta.

– De hát, mikor elitéltek, nem konfiskálták a birtokodat?

– Hosszú Hübnere[15] van annak. Dehogy nem konfiskálták! Hanem előbb
köpjünk be[16] egy pohár somlyait. Mivelhogy «infandum renovare jubes
rektorka dolorem». Te talán nem; de a pajtásom emlékezni fog arra a
fekete hajú, fekete szemű hölgyre, a ki engem az 1848/9-iki hadjárat
alatt mindenüvé kisért az ekhós szekeremen.

– Aha! Hogyne? A szép primadonna.

– Komédiásné? riadt fel a rektor.

– De énekesnő! csillapítá a bérlő. Tudva van, hogy az magasabb fokú
lény.

– Meg volt veled esküdve?

– Csak afféle házasság dobszónál.

– Nono! Miért nem esküdtél meg vele, ha szeretted?

– Azért, mert már volt neki férje, a kinek tartózkodási helye nem volt
kipuhatolható.

– Kérlek, kedves barátom, szólt a rektor, a szájához emelt poharat
érintetlenül visszatéve az asztalra, ha valami csintalan történet lebeg
a nyelved hegyén, én nekem engedd meg, hogy annak előadása alatt
kimehessek a mellékszobába; mert én nekem kötelességemmé tette az én
asszonyemberem, hogy ő neki híven mindent elmondjak, a mit láttam és
hallottam, – s az én feleségem rigorozus persona, – esperes leánya.

Ellenben a bérlő körömpróbáig hajtá fel a poharát.

– No, az én feleségem miatt elmondhatod, mert az tőrül metszett magyar
menyecske, a ki él-hal a pletykáért.

– Hát hisz az én saját feleségem is jól ismerte ezt az egész történetet,
a miben egyébiránt, biztosítalak róla, hogy nem lesz semmi pironkodni
való; akár egzerczicziumnak leirathatod a szittyáiddal.

– Az már enyhítő körülmény.

– Hát a rendkívüli idők mindent igazolnak.

– Hát biz’ a forradalom alatt sok e féle szokatlan viszony keletkezett.
Az események forgószele kerített bennünket össze. Én a nőt mentettem ki
kritikus helyzetből; ő pedig tűzben-fagyban követett engem minden
viszontagság között. El is választattam volna én őt a férjétől, hogy
feleségül vegyem; de nem volt abban az időben se törvényszék, se
konsistorium, magam sem mehettem oda, a hova akartam, hanem a hova
kergettek s így folytatódott az exlex állapot.

– Nagyon jó volt az akkor! szólt közbe a bérlő. Magam is láttam a
donnádat, mikor a szekéren kávét főzött; maga megőrölte a kávémalommal.
Nekem is töltött egy pohárral. S én akkor azért az egy pohár forró
mokkáért a lelkem üdvösségéből is odaadtam volna tíz esztendőt!

– Isten ne vegye bűnül ezt a mondásodat, felebarátom.

– No hát! folytatá az ügyvéd, mikor hegynek alá kezdett gurulni a
szekerünk, én már tudtam előre, hogy mi következik; akkor azt mondtam az
én primadonnámnak: «édesem, én már úszom; csak egy hajszál tarthat fenn,
hogy el ne merüljek, s még valamikor kijussak valahol a partra: ez a
maga hajszála».

A másik kettő nagy figyelemmel hallgatott oda.

– Ha engem elfognak, talán kivégeznek; azzal elvetem a gondját; de ha
fogságra itélnek, akkor a birtokomat is elkobozzák.

– Az ám, erősíté a rektor, azért rossz nektek, szegény földesuraknak,
hogy ha rossz fát tesztek a tűzre, nem dughatjátok tarisznyába a
dominiumotokat, futamodás közben; mennyivel jobb nekünk rektoroknak: ha
én a kalamárisomat, pennatokomat a zsebembe sülyesztem, azt mondhatom:
«omnia mea mecum porto».

– Hát ezen én ilyenformán véltem segíteni, az én barátnémat kérve fel a
közreműködésre: «Én te neked most adok egy kötelezvényt harminczezer
ezüst forintról, a mit te tőled vettem fel kölcsön; te azonnal
megfordítod a szekerem rúdját, téged áteresztenek az ellenséges
hadvonalon, vágtatsz lóhalálában Pestre. Ott felkeresed az én volt
princzipálisomat, P** urat, a kit jól ismerhetsz: törzslátogatója a
szinháznak, egy szép leánya is van. Annak átadod ezt az én
kötelezvényemet, hogy rögtön tábláztassa be a birtokomra. Ha azután
értesülni fogsz az elfogatásomról, s esetleg arról, hogy fogságra
itéltek s a birtokomat elkobozták, pert indítasz a lefoglaló kormány
ellen a betáblázott összeg miatt. Az adósleveleket minden kormány
respektálni fogja, ha az összeget ki nem fizetik is, de a kamatját
megkapod, s abból én nekem küldesz annyit, a mennyi a börtönben az
élelmezésemre szükséges: a többit megtartod magadnak.»

A rektor rátette a kezét a fiskáliséra, jelezve a közbeszólási
szándékát.

– Megállj csak, felebarátom. Az az általad kiállított kötelezvény
hamisítás volt. Te azt az összeget a te domicelládtól soha sem vetted
fel, és így tudva, nem igazat irtál alá; vulgo «csaltál»; ez pedig Sipos
úr szerint, a kitől a just tanultuk, kriminalitás.

Fittyet vetett erre a bérlő az ő felebarátja felé.

– Ülj le, amice! Igy tanította a just Sipos professzor; de ha Trombitás
professzortól[17] tanultad volna a just, akkor tudnád, hogy csalni in
thesi vétek, de in concreto a németet megcsalni virtus!

Ebből nagy jogi vita támadt volna a két iskolatárs között, ha a fiskális
nem komplanálja a kérdést azzal a nyilatkozattal, hogy «igazad van,
pajtás, ez nem volt korrekt dolog; a hogy a franczia mondja: ez több
volt, mint vétek, ez hiba volt. Hanem hát megbűnhödtem én azért
keservesen. Nagy strófot álltam ki s ezzel ki van egyenlítve a
vétségem.»

De még jobban kiegyenlíté a vitás kérdést a közbe jött töltött káposzta,
mely előtt csakugyan háttérbe kell szorulni minden disputának. Azok a
mosolygó töltelékek, meg azok a kaczérkodó húsos szalonnadarabkák, a
csábító disznófülek és farkak! Ezekkel nem versenyezhet semmi szőnyegen
levő tárgy.

A fiskális az alatt ráért folytatni a beszédet, a míg asztaltársai
megküzdenek azzal a nehéz feladattal, hogyan kell a disznófarkat izében
eltalálni. Ő karlsbadi utókurát tartott.

– Hát mind ennek az lett a vége, hogy én hova-hamarább oda kerültem a
kazamáta odúba. Remélem, hogy nem kivánjuk egymásnak az étvágyát
elrontani holmi martirpanaszkodással. Nem illik a magyarnak a sápítozás.
Aztán nem is lehetett semmi panaszom. Türhetően éltem a fogságban:
nemcsak a testi táplálékomról volt gondoskodva, hanem a szellemiről is.
Olvashattam minden könyvet, a mit csak megkivántam, csak a könyv czímét
kellett felirnom a porkolábnak, posta-fordultával már ott volt. Irhattam
is, a mit csak akartam. Többek között minden hónapban egy levelet a
barátnémhoz, természetesen németül fogalmazva, hogy a várparancsnok
megérthesse, a kinek a kezén az államfoglyok leveleinek keresztül kell
menni.

Csak az nyugtalanított, hogy én a leveleimre soha sem kaptam választ.
Pedig minden hónap elsején megérkezett a havi pénzem.

Mikor egy ízben a várparancsnok lejött a börtönömbe vizitálni, én
egyenes kérdést intéztem hozzá.

– Szabad kérdeznem, hogy lehet az, hogy én nem kapok hazulról levelet?

– Úgy lehet, hogy nem küldenek önnek levelet.

– De hiszen minden hónapban megküldi valaki számomra a rendes havi
pénzt. Ahhoz csak kell valami kisérő levélnek mellékelve lenni.

– Azok a levelek egyenesen én hozzám vannak intézve.

– Nem volna szabad nekem azokba a levelekbe belepillantanom?

– Majd ha kiszabadul ön innen, akkor megkapja a hozzám érkezett
leveleket, a mik önt érdeklik; lesz alkalma elolvasni.

– De hát meg van tiltva a hozzám tartozóknak, hogy egyenesen nekem
irjanak levelet?

– Nincs megtiltva.

– Akkor miért nem írnak?

– Arra nekik bizonyosan alapos okaik vannak.

Több szót aztán nem vesztegetett rám.

Én aztán elkeseredésemben irtam egy négyoldalas levelet az én otthoni
barátnőmnek, a miben kétségektől dúlt szivem állapotját ecsetelém, hogy
miért nem boldogít drága soraival, hogy legalább a kezevonását, a neve
aláirását megcsókolhatnám. Szeret-e még? Hogy éli világát? Remél-e még?

Erre sem kaptam semmi választ.

Leveleim tenora egyre keserűbb lett, a féltés is bántott;
szemrehányásokkal, gyanusításokkal halmoztam el minden újabb levelemben;
mind sikertelenül.

Pedig a havi pénzem pontosan megérkezett. Tehát kell, hogy rám gondoljon
valaki.

Egy napon aztán, a mint a várparancsnok ismét lejött hozzám vizitatióra,
mielőtt én állhattam volna elő a lamentátiómmal, ő szólított meg, nyers,
parancsoló szóval: «Államfogoly úr, ezennel megtiltom önnek, hogy több
levelet irjon az adressáthoz».

Meghült bennem a vér.

Miért nem szabad nekem ő hozzá több levelet irnom?

Valami bajba keverte volna magát?

– Többet nem mondhatok önnek; tartsa magát szigorúan a parancsolatomhoz.

Ettől fogva ezt a várparancsnokot tartottam én a világ legkegyetlenebb
tömlöcztartójának.

Nem is állhattam meg, hogy e miatti panaszomnak kifejezést ne adjak
előtte, természetesen államfogolyhoz illő mérséklet hangján; mire a
várparancsnok egész ridegen azt válaszolta, hogy «államfoglyoknak a
törvényes hitveseikkel levelezni meg van engedve; de szívbeli
viszonyokat szőni-fonni innen a börtönből, megfogható okoknál fogva
tilalmaztatik. Lám, az ön fogolytársának, Skrzbenzky urnak
megengedtetik, hogy minden hónapban küldeményt intézzen a feleségéhez
Krakkóba».

Tudniillik, hogy egy szobatársam is volt, lengyel szabadsághős, a ki a
krakkói népharczok alkalmával szerzett magának érdemeket az ittülésre.
Ez még előttem került ide, s már egészen beleminősítette magát az adott
helyzetbe. Egész nap fütyült, danolt, s egy kis asztalkánál késsel,
vésűvel, ráspolylyal faragott mindenféle csinos csecsebecséket
puszpángból, ébenfából; idő folytán engem is megtanított rá: raboknak ez
vigasztaló időtöltés. Az én lengyelem aztán az általa faragott
karpereczeket, násfákat hazaküldötte a feleségének: az tudta azokat
értékesíteni a lengyel úrnőknél, s igy tartotta el a lengyel a börtönből
a családját; az ő vagyonára is rátette a karmait a sas.

Ettől a börtöntárstól tanultam francziául és angolul is, jó kézikönyvek
segélyével. Én viszont a havi pénzemből juttattam neki. Csak azt nem
szerettem nála, hogy a várparancsnokot mentegette előttem. Ezek a
lengyelek a milyen féktelenek a szabadságban, olyan alkalmazkodók a
kényszerhelyzetben. Engem mindig csak vigasztalt és boszantott, hogy a
várparancsnok tilalma az én primadonnámhoz intézett leveleim ellenében
nagyon helyes okkal bír, a mit, ha én egyszer meg fogok tudni, magam is
helyeselni fogok.

– Ha tudod, miért nem közlöd velem?

– Egy lengyel soha el nem árulja a becsületére bízott titkot; még ha a
zsarnokának a titka is az.

Így teltek el az évek. Én az alatt akadémiát végeztem. A nyelveken kívül
jogi kodexeket magoltam be; egész könyvtár szaporodott a zárkám
padkáján. Minden könyvet, a melyet megkivántam, azonnal meghozatott a
várparancsnok a számomra; némelyik fel sem volt még vágva. Ez nagy
bizalom!

Egy szép napon aztán, szokatlan órában hallom a kulcsokat csörömpölni a
zárka-ajtóban; bejön a várparancsnok. Máskor az ilyen látogatásnál
mindig a fején volt a sipkája, most a kezében tartotta, s ezzel a
megszólítással tisztelt meg: «euer Hochwohlgeboren», a mi magyarul
annyit tesz, hogy «tekintetes úr».

Egy nagy ostyapecsétes levelet tartott a kezében.

– Örömhírt hozok önnek: mától fogva megszüntem az ön házizsarnoka lenni.
Ő felsége legkegyelmesebb elhatározásával önnek, több fogolytársaival
együtt, amnesztiát adni méltóztatott, hátralevő büntetése idejét
elengedve, s egyúttal a lefoglalt birtokát is visszaadva.

Ez a hír bizony nagyon jól esett fiúi szivemnek.

Azzal karom alá öltve a kezét, fölvezetett a börtönből a saját lakásába,
bemutatott az exczellencziás asszonyának, meginvitált reggelire, melynek
végeztével előkereste a szekrényéből az engemet érdeklő leveleket, s oda
tette elém. Gondosan be voltak skatulyázva kemény papirosba, s átkötve
spárgával. Biztatott, hogy bontsam fel a csomagot. Lehetett ott valami
ötven levél. De annak mind egyforma volt a borítéka: ugyan az a szürke
papiros, az az ostyapecsét, a mit a katonai kanczelláriában használnak,
a czímzet ugyanazzal a kézirással rákarmolva «ex offo» az itteni
várparancsnoksághoz.

– Nem olvassa ön el némelyikét? biztatott a tábornok.

– Hisz ez egész napra való munka. Majd ráérek a vasúton, unalmamból.

– Hát jól van. Akkor pakoltassa ön össze a holmiját: a legközelebbi
vonat egy óra mulva indul.

– Szabad lesz hazaérkeztemet táviratilag tudatnom az illetőkkel, hogy
kocsival várjanak az állomáson?

– Szabad.

Azzal beszólítá a várparancsnok az irnokát, s maga diktálta neki a
feladandó sürgönyt.

«Dohányfalva. T. cz. csendőrparancsnoknak. Tudassa ön X. úr gazdasági
felügyelőjével, hogy urasága Olmüczből, legfelsőbb megkegyelmeztetés
folytán holnapután délben E. állomásra megérkezik, alkalmatossággal
várják. – Várparancsnok.»

Én vakmerősködtem egy újabb kérelmet megkoczkáztatni.

– Nem volna szabad ugyanezt a hírt – az én barátnémnak megtáviratozni?

– Nem! szólt erre egész határozott ridegséggel a tábornok, s olyan
kézmozdulatot tett, a mi azt jelenti, hogy elmehetek.

Én aztán kihátráltam az ajtón, lementem a zárkámba. Az egész börtöni
szerzeményemet ott hagytam a lengyel pajtásomnak, a kivel könyek között
ölelkeztünk össze. Utitáskámba belegyömöszöltem a gúnyáimat, felyül
pedig azokat a leveleket; s azzal elpályáztam a vasúthoz.

Hogy micsoda érzés volt az, a mikor a czertifikátot felmutattam a vasúti
váróteremben a puhatoló rendőrbiztosnak, s hallottam ajkairól elhangzani
e megváltó szót: «passirt», mikor a vaskocsi elkezdett dübörögni
alattam, s a fütyülő mozdony gőzfelhője közül kivillant előttem a szabad
Istenvilágának zöld mezeje, erdeje, – azt majd csak a tokaji bor után
tudom elmondani.

Egyes egyedül ültem a kupéban. Eszembe jutottak a levelek. S engemet
rávitt a kiváncsiság, hogy a mellettem elfutó mezők, s a vonatot lassú
tempóban kisérő hegyek helyett a betűkkel tele papirosokat vizsgáljam.
Kivettem a boritékjából a legelsőt. Számozva volt és rendbe rakva mind
az ötven, vagy hány.

Ráismertem a primadonnám kéziratára: a betűk ugyanazok voltak, de annál
kevésbbé a levél irójára. Ez nem az én barátném, hanem az én haragosom.
A levél a várparancsnokhoz volt intézve, mint régi ismerőséhez. Annak
panaszolta el a baját, a mibe miattam keveredett, egész bizalmasan. Hogy
azzal a kötelezvénynyel, a mit rábíztam, milyen nagyon megjárta. Hajdani
princzipálisom, a kihez utasítottam, nemcsak nem tábláztatta be a
kötelezvényemet a jószágomra, sőt egyenesen kijelentette neki, hogy
azzal a firkával nem ér el semmit, mert azt az osztrák hatóság, a ki
most regnál, alaki hiba miatt érvénytelennek fogja tekinteni, külömben
is a csodák világának kellene beállni, ha a fiskus a perduellio miatt
elitéltek konfiskált földbirtoka után adósságokat kezdene el fizetni.
Hanem a helyett azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el audiencziára az
osztrák főparancsnokhoz, s folyamodjék az én elkobzott birtokomnak
bérbeadásáért. A főparancsnok galánt ember: ilyen művésznőnek nem fog
semmit megtagadni. Rávitte a kényszerűség erre a lépésre, s azt siker
követte: megkapta a bérletet. De köszöni szépen az ilyen diadalt. Most
neki e miatt meg kell válni a szinpadtól, beülni egy dohos falusi
kastélyba, béresekkel, szolgálókkal huzakodni, teheneket fejetni,
tyúkokat ültetni, birkákat nyiratni, zsidókkal alkudni, számadókkal
ungorkodni, szántatni, vettetni, ha sár van, csizmában járni,
parasztszekérre ülni, s aztán minden garast megzsugorgatni, hogy a
bérlet összege kikerüljön, s még azonfölül nekem havi élelmezésre pénzt
küldeni. A pénz pedig most ritkaság. A magyar bankót beszedték, nem
adtak érte semmit. Ezt az ide mellékelt keserves harmincz forintot is
csak úgy tudta előteremteni, hogy az arany koronáját, a mit
jutalomjátéka alkalmával tisztelőitől kapott, eladta százhúsz forintért.

(Biz azt nagyon olcsón adta el! jegyzém meg magamban: nekem, a ki
«tisztelői» egyetemes neve alatt rejtőzöm, háromszáz forintomba került.)

Aztán tovább: micsoda unalom! nincs egy úri ember, a kivel szót lehetne
váltani, a legközelebbi kastély félnapi járó. A szobák teli vannak
egérrel, ő pedig irtózik a macskáktól. Olvasni való nincs a háznál,
esténkint pasziánszt kell játszani. A kályhák füstölnek. Légvonat van. Ő
már is tele van rheumával, katarrhussal, s ki nem jön a migrainekből.

És így tovább.

Át kellett látnom, hogy kettőnk közül nekem volt jobb dolgom – ott a
becsukott zárkában. Ott csakugyan nincs légvonat.

Visszatettem a levelet a boritékjába, s aztán a többi társai közé
kötöttem megint a hivatalos spárgával. A többi negyvenkilenczre nem
voltam már kiváncsi. A megkezdett panaszok bizonyosan fokozódnak
azokban, mert a falusi élet nyomorúságai nem szoktak gyönyörűségekké
átváltozni.

Csak a régi princzipálisomnak tettem magamban szemrehányást, hogy nem
tudta már fiskális létére a kötelezvényemben azt az alaki hibát utólag
helyreigazíttatni, s a kötelezett összeget a primadonnának kifizettetni,
a ki azután minden fáradság nélkül gondoskodhatott volna az
ellátásomról.

Ellenben teljesen rehabilitálva találtam a várparancsnoknak azt a
szigorúságát, a melynél fogva ezeket a leveleket magánál visszatartotta
s nekem át nem adta. Hisz én az ilyen levél olvasása után okvetlenül
arra fakadtam volna, hogy nem fogadok el ilyen keservesen felpanaszolt
segítséget: élek ezentúl rabkenyéren.

Hát a levélcsomagot visszadugtam a táskám fenekére, s aztán nagyobb
élvezetnek tartottam a vonat mellett elszaladó fenyőfákat, égerfákat
nézegetni, varjúfészkeikkel.

Ha egy varjúasszonyságnak a varjúhímét elfogja a csapóvas, az se
tartozik a párjának ételt hordani a helyébe, minek csábult el a
csalétekre? Nekem pedig hordtak! – Bizonyosan Illés próféta hollója is
nőstény holló lehetett.

No de hát mind ezt a keserűséget eltörlik a viszontlátás örömei.

Igyekeztem azokat képzeletemben alakba önteni.

Vajjon fog-e ő maga rám várni?

Egyenesen az ő czímére ugyan nem engedték meg (megfoghatatlan
szigorúságból) a táviratozást; de ha a csendőrparancsnok tudatta az
ispánommal, hogy kiszabadultam, jövök haza, lehetetlen, hogy az rögtön
ne szaladt volna az úrnőjéhez ezzel az örömhírrel, a miben nyomatékos
volt ez a szó «urasága». Hiszen ha én a gazdatisztnek urasága vagyok,
akkor már a birtoknak is ura vagyok. És akkor ő is a bérlőnőből úrnővé
emelkedett. Mert már most minden akadály daczára nőmmé fogom tenni. A
leveleket – no azokat elégetem. Vajjon vett-e magának új hintót?

Végre megérkezett a vonat E. állomásra. Itt kellett kiszállnom.

A lépcsőről leugorva, egyenesen a helybeli rendőrparancsnok hatáskörébe
kerültem. Kevés szavú, katonás magatartású férfiú volt. Milyen is
lehetett volna más?

A mint megneveztem magamat előtte, nem is engedte, hogy certifikátomat
előhuzgáljam: röviden tudatá velem, hogy az olmüczi várparancsnokság
táviratát megkapta annak az értelmében intézkedett: a kocsi, mely
Dohányfalvára fog szállítani, itt vár reám.

Én törtem magamat az úti közönségen keresztül az «Ausgang» felé.

A «Station»-ból kilépve, hirtelen széttekintek. Hol van itt egy új
hintó? Biz az sehol sem volt. De a régimódi utazó hintómat sem láttam se
közel, se távol.

A helyett a velem lépést tartó csendőrparancsnok oda mutatott a
szarvasbőr keztyűs kezével egy fakó csézára, melynek a rúdja mellé egy
magányos szürke ló volt fogva, erősen pettyegetve a tisztes öregkor
rozsdás szeplőivel, a bakon pedig ott gunnyasztott a jámbor Iczig, az én
régi regále-bérlőm, magyarul: korcsmáros.

– Hát ez fog engem hazaszállítani?

– Én is ezzel jöttem ide.

– E szerint vissza is együtt fogunk utazni?

– Természetesen.

– No hát természetes! Egy lovas bricskán, zsidó kocsissal,
zsandárőrmesterrel az oldalamon. Ez hozzátartozik a hazatérő államfogoly
parádéjához.

Azért még sem állhattam meg, hogy félpanaszképen oda ne szóljak a jámbor
Iczignek, ki szépen kalapot emelt előttem:

– Adjon Isten jó napot, szomszéd. Hát maga jött ki értem? Nem esett
tudomására a nagyságos asszonynak a hazajövetelem?

Az öreg korcsmárosnak csak leesett az álla bámultában.

– A nagyságos asszonynak? A híres primadonnának? Hát a tekintetes úr nem
tudja? Hol van az már? A más világon. Hisz az első esztendőben, hogy ide
költözött, meghalt a nagy kholerában.

Majd hanyatt estem erre a fejbeütésre.

Az én kedves barátném meghalt! Régen meghalt!

Ezért tiltotta hát meg én nekem az én zsarnokom, a kegyetlen
várparancsnok, hogy leveleket küldözzek hozzá, szemrehányásokkal,
szerelemféltéssel teljes leveleket – egy halotthoz.

De hát akkor ki küldte nekem azt a többi levelet a mellékelt
segélypénzzel együtt? Ki volt hát a nőstény holló?

– Ki küldte nekem a fogságba a havi pénzt? Erre az utóbbi kérdésre ugyan
rögtön megtalálhattam volna a választ ugyanazokban a levelekben, a
melyeket magammal hoztam, s melyek közül csak az elsőt olvastam el; de a
hordár már elvitte az utitáskámat az Iczig szekerére, s itt a
pályaudvaron csak nem állhattam neki a levélolvasásnak, a mit
megtehettem volna unos-untig a vasuton.

– Jájh; sopánkodott az én kocsmárosom. Csakhogy haza hozta a tekintetes
urat az Úr Isten, hogy megszabadít bennünket azoktól a nagyságos
uraktól!

– Nagyságos uraktól?

– Hát igen is. Ebben a mostani világban minálunk csak a tisztességes
embereket hívják tekintetes uraknak, a többi mind nagyságos úr.

– De hát kik azok a nagyságos urak?

– Hát semmit sem tud a tekintetes úr? Hát nem irták meg levélben?

Nem árulhattam el, hogy megirták azt hihetőleg; de én durczából nem
olvastam el a későbbi leveleket.

– Oh, oh, oh! Szegény megboldogult tekintetes asszony! De nagy hibát
követett el azzal, hogy meghalt! De még nagyobb hibába esett azzal, hogy
olyan hirtelen halt meg; nem telt bele huszonnégy óra, mire a doktort
kihozták a városból, már vége volt. De legnagyobb hiba volt, hogy nem
hagyott semmi rendeletet, se irásban, se szóval. Hát aztán az történt,
hogy a temetésre előjött valahonnan mind a két nagyságos úr: a
tekintetes asszonynak az ura, meg a fia. Jeles két uraság! Hiszen
tetszik őket ismerni. No, énnekem teljes világi életemben sok nevezetes
lumpot, korhelyt, duhajt, volt szerencsém megtapasztalni: de… nem szólok
többet… Üljünk fel tekintetes uram a szekérre, majd az úton elmondom a
többit.

Én odaültem a korcsmáros mellé a kocsis ülésbe. Az Iczig hajtotta a
lovat: ez úgy volt szoktatva, hogy minden lépésnél kellett egyet rántani
a száján a gyeplűvel: különben megállt. A kocsmáros rágyújtott a pipára
a kénes gyufával, szomorúan dörmögve: «trafik»; nekem is szolgált tűzzel
a nem szelelő szivarhoz, a miből többet elrágtam, mint elszívtam. «Hol
vannak a régi jó idők?»

– Hát a két nagyságos úr, a mint beült az örökségbe, mindjárt felkutatta
a fiókokat. Találtak-e készpénzt, mennyit, azt nem tudja senki, mert
másnap már felmentek Pestre; de egy hét múlva megint visszajöttek; s
másnap már a megboldogultnak a hires nevezetes szinpadi kosztümjeit
hozták oda hozzám, hogy adjak rájuk zálogot. «Isten a világ fölött!» nem
vagyok én zálogos, uzsorás. Mit csináljak én a görög palástokkal? Vigyék
az urak Pestre! Az ærarium náluk hagyta a bérletet. Ők aztán kiadták
parczellákban zsidónak, parasztnak subárendába. Igásbarmot, lovat,
hintót szekeret mind eladtak potom áron; még azokat a pompás svájczi
teheneket is mind elpocsékolták. Akkor aztán gazdatisztre, béresre,
kocsisra sem volt szükségük, azt is mind szélnek eresztették. Az ærarium
azzal biztosította a maga követelését, hogy az albérlőknél szekvesztrum
alá vetette a fizetséget. Mit tehettek a nagyságos urak? Élni csak kell.
Rabolni pedig nem szabad, mert itt a zsandár; de meg nincs is kitől. Hát
azt tették, hogy eladogatták a kastélyból a butorokat. Azokat a szép
almáriomokat, a préselt bőrkanapékat, a drága könyvtárt, a zongorát.
Mikor annak mind vége volt, került a sor a konyhaedényekre, utoljára
eladták az ágyneműt, a nyoszolyát maguk alól; most úgy alusznak, mikor
reggel hazakerülnek valahonnan, hogy két székre végig fektetnek egy
salugáder szárnyat, az a nyoszolya, azon végig nyújtoznak; egy pléd a
takarójuk éjjel, nappal a köpenyegük. Vagy mit mondok? Nappal a ruhájuk,
éjjel a köpönyegük, mert ezek nappal alusznak, éjjel kóriczálnak.

A két hallgató hangos nevetésre fakadt.

– Egy salugáderen alusznak! kiáltá a néptanító.

– Eszembe jut erről a pozsonyi diáknóta, mondá a bérlőpajtás: «Da
schliefen alle neunundneunzig Schneider auf einem Kartenblatt».[18]

– Igy aztán világos lett előttem, hogy miért kell nekem hintó helyett a
korcsmáros egylovas czézáján a bevonulásomat tartanom.

– Haj! haj! haj! sohajtozott a jó Iczig. Nekem is adósok ezek a
nagyságos uraságok erős summa pénzekkel. Mindent kontóra vitetnek. Egyre
azzal biztatnak, hogy majd uzsorával fizetik ők azt vissza, csak azt a
nagy pörüket megnyerjék, a mit az ærarium ellen folytatnak.

Megütött ez a szó.

– Pört a kincstár ellen? Mi lehet az?

– Az ám. Nagy pört. Sok ezer forintig. Az ifjú nagyságos úr sokszor
bejön hozzám egy pohár gugyira, a mit föl se irok az ajtóra s olyan
bizodalmasan elbeszélget velem. Tetszik tudni: az öreg nagyságos úr, az
apja, igen derék, becsületes ember, hanem a fia, az még nagyobb
hunczfut, mint az apja. Azt mondta, hogy irásuk van; mutatta is nekem az
irást. Nem tudom, nem értem, mert én csak zsidó irást ismerek.
Elbeszélte, hogy voltak ők már a gubernátornál is Budán, a
minisztereknél Bécsben, még a császárnál is: úgy félnek már tőlük, hogy
mindenütt kidobják az ajtón. De ők azért nem tágítanak. Lesz még szőlő,
lágy kenyér. Járnak ők még négylovas hintón. Isten adja; de én nem
kívánom. Tegnapelőtt, mikor a telegráfos meghozta a depest a
zsandárkomiszér úrnak, az meg odajött hozzám, elmondta, hogy mi hírt
kapott: a tekintetes úr hazajön; megparancsolta, hogy jőjjek ki fuvarba
a vasúthoz; több cséza nincs a faluban, csak az enyém. Hát én is tüstént
ellátogattam a kastélyba. A nagyságos urak akkor csinálták a toalettet.
Mondom nekik a nagy örvendetes újságot, hogy a tekintetes úr kiszabadult
a tömlöczből, ő felsége elengedte a büntetést, a jószágát is visszaadta,
itt lesz ma vagy holnap. Azt gondoltam, hogy erre a szóra majd egyszerre
elindul az orra vére mind a kettőnek, hogy már most mehetnek innen, a
merre látnak. Nem a! Hanem inkább azt kiáltották, hogy «juhhé! Ez
kellett nekünk!» s összefogóztak, az apa meg a fia, úgy tánczolták a
kállai kettőst; majd megbolondultak örömükben. Én nem tudom, minek
örültek olyan nagyon?

Magam sem tudtam elképzelni.

Ez alatt rendben megérkeztünk az én ősi kastélyom elé.

Kértem Icziget, hogy az útitáskámat vegye le a saraglyából.

– Hagyjuk azt ott, tekintetes uram! Nem fog maga ebben a kastélyban
megmaradni. Van én nekem egy szép tiszta szobám; jobb lesz magának oda
bekvártélyozni magát. Nem háborgatja senki. Nagyon csendes most az
ivószoba.

Elfogadhatónak tartottam az ajánlatot.

Azonban mégis csak kiváncsi voltam rá, hogy mi lett az én ősi házamból,
a mióta elhagytam: bementem a nyított kapun.

Üres volt az egész udvar, felverte a laboda, az ebkapor. Nem kellett
félnem, hogy a kutya megugat.

A folyosóról benyítottam a hajdani étkezőszobába. Egészen üres volt: de
azért nem mondhatnám, hogy egy élő lényt sem találtam ott, mert egy
egész raja az egereknek futott szét a betoppanásomra, eltünve a padlóba
ásott lyukakon, s a szomszéd szobák keresztül rágott ajtajain át. Az
első gondolatom az a mély sajnálkozás volt, hogy vajjon miből élnek ezek
a szegény egerek ebben a házban? Pedig hogy nagyon otthon érezhetik
magukat, azt bizonyíták az ablakok, a melyeknek a szegleteiben
három-négy egérlyuk volt egymás fölé vájva: egész kontignáczióra.

A többi szobákon is végig nyitogathattam, a nélkül, hogy e barátságos új
települőkön kívül valakit megzavartam volna. Végre akadtam egy ajtóra, a
melyen az egérrágta nyilás kukoriczacsutkával volt bedugaszolva. Ahá!
Itt lesznek ők! Ez itt a konyha. Bizonyosan azért választották ezt
hálószobául, mert ez márványnyal van kirakva, a miben az egér nem tud
elhelyezkedni. Benyítottam.

A takaréktűzhely természetesen hiányzott belőle. A kandalló fülkéjében
hevert a spirituszos gyorsfőző, egy törött tükördarab, meg egy
hajfodorító vas; nélkülözhetetlen kellékei egy garçon-lakásnak.

A középen pedig egymás mellé szorítva volt a négy nádszék, s azokra
fektetve a két redőnytábla: ezen az ascetai nyoszolyán feküdt családi
egyetértésben a tékozló apa a fiával. Irigylésre méltó álmuk volt. Egy
gyapjas nagy kendővel takarva mind a kettő.

Előbb hangos szóval, majd gyöngéd ránczigálással igyekeztem őket
fölkelteni; de nem jutottam kivánt sikerhez. Az egyik azt mondta a
költögetésemre, hogy «czupász», a másik meg rám mordult: «eredj, disznó,
nem iszom többet».

No, ezekkel hát alaposan megismerkedtem.

Azzal visszamentem az én Iczigemhez, a ki a kocsin várt reám.

– Minden jól van, mondám neki.

– Alusznak még? találgatá az öreg.

– Béke velük.

Azzal kikocsikáztunk az Iczig lakásához.

Megérkezésünkre a felesége, meg a leánya jöttek elénk a boltajtóból. Az
asszonynak viseltes aranycsipkés főkötő volt a fején, a leány elég
csinos alak volt. Bevezettek az extraszobába. Felajánlottak minden
kitelhető földi jókat, a mi tőlük kitelik: mit kivánok? Grogot?
Bischofot? Barbarászt? Puncsot? Vagy khinai theát? Én mind valamennyit
megköszöntem. Nem kivánok egyebet, mint egyedül hagyatást s abszolut
pihenést. Ez teljes mértékben ki lett szolgáltatva. Hat óra hosszant
senki sem nyitotta rám az ajtót.

Hejh, fiuk! Ti nem tudjátok elképzelni, micsoda érzés az, mikor az ember
négy esztendei fogság után azzal a gondolattal dűl hátra a székébe: ma
nincs a szobám ajtaja bezárva.

Legelső dolgom volt az útitáskámból elővenni azt a félredobott
levélcsomagot. Ki volt hát amaz ismeretlen őrangyalom, a ki a
kebelbarátném halála után az én nyomorult létezésemről gondoskodott?

Nagy meglepetés várt rám: mindjárt a legelső levél, mely az elhalt
barátném panaszos levele után jött, felvilágosított a talányról. Azt a
levelet és az utána következőket az én egykori princzipálisomnak a
leánya irta: a családi nevének a kezdőbetűje után jött a keresztneve,
Mariska.

Visszaemlékeztem rá, 1848-ban nyúlánk növendékleány volt, akkor került
haza a növeldéből. Szép, nagy kék szemeit olyan jól tudta rejtegetni
selymes szempillái alá. Arra is emlékezem már, hogy mikor a márcziusi
napokban divatba jött a kokárdaviselés, (minden férfinak a melle fel
volt diszítve ezzel a népszerű érdemrenddel), a kis Mariska hímezett a
számomra arany, ezüst és selyemfonálból egy országczímerével diszített
ilyen kokárdát s én azt az egész szabadságharcz alatt a mellemen
viseltem, még azután is megtartottam, a tárczámba elrejtettem: azt nem
vették el tőlem.

Hát a kis Mariska küldözte nekem négy éven keresztül a börtönben
ellátásomra való pénzt, havonként harmincz forintot. A küldeményhez
kisérő levelet is írt, a várkormányzóhoz intézve, s abban leányos
szemérmetességgel könyörgött, hogy bánjanak velem jól: ne tudassák velem
egy szóval sem, hogy a pénzt ki küldi?

Most aztán már azt is megértettem, hogy mért volt a várkormányzó
irányomban olyan visszautasító. Derék, lovagias ember volt. Nem árulta
el előttem egy leánynak a titkát, a mit az a becsületére bizott.

Ezt hát egészen megértettem. De kevésbbé tudtam világosságot teremteni
egy másik kérdésben. Minden levelének az utóirata ez volt: «atyámnak ne
tessék írni: ő e pénzküldeményekről nem tud semmit!»

Ez nyugtalanított. Tudtam, hogy a volt princzipálisom nem vagyonos.
Földbirtoka nagyon kevés. Háztartását csupán az ügyvédi gyakorlata
fedezi. Honnan vette hát ezt a pénzt a lánya? Pénzt, a miről az apa nem
tud semmit! Egy szép leány, a ki 16, 17, 18, 19 esztendős korát éli.

Nagyon megzavart ez a kétség! Micsoda áron jutottam én a börtönömben a
mindennapi ételemhez?

Nem tudtam az asztal mellett maradni. Felugrottam s elkezdtem alá s fel
járkálni a szobában nagy dobogással. Mig egyszer aztán a déli
harangszóra benyította az ajtót a jámbor korcsmáros s meginvitált az
ebédre.

Egyedül a számomra volt terítve. A jó paprikás gulyáshús ott párolgott
már az asztalon.

Én azonban demokrata elveim által diktált kötelességemnek tartottam azt
az indítványt tenni, hogy a házigazdám családjával együtt legyen társam
az asztalnál.

A korcsmáros nagyon megköszönte e kitüntetést, de a feleségének, meg a
leányának dolga van odakünn a konyhában; ő maga azonban megteszi azt,
hogy leül az asztal tulsó végére; de az étkezésben részt nem vesz, a
minek az okát könnyű volt kitalálnom.

Pedig mondhatom, hogy pompás gulyáshús volt, a minőt már négy év óta nem
élveztem. Nem tudják ezt másutt úgy csinálni. Hányszor vágyakoztam utána
az idegen földön! Ha egyszer egy tál gulyáshússal összetalálkoznám, a
tál fenekéig fogyasztanám, még «móres»-nek valót sem hagynék belőle. S
most itt előttem van, s én csak nézek a tányéromba, szívom az illatát a
fölséges eledelnek s alig tudok belekóstolni.

– Nincs ápítusa a tekintetes úrnak? kérdezé a gazdám.

– Bizony nincs.

– Tudom ám én, hogy miért nincs. Azok a levelek rontották el az
etyepetyéjét, a melyeket sorba elolvasott. Most azon töri a fejét, hogy
honnan kerítette azt a minden hónapi pénzt a szép Mariska kisasszony, a
miről a papa nem tudott semmit.

– Kitalálta, szomszéd; hát maga mit tud róla?

– Én sokat tudok, mindent tudok. Hát lássa, tekintetes úr, a múlt
esztendőkben volt egy furcsa módi a magyar úri kisasszonyok, úrasszonyok
között. A kinek volt egy férje, vagy bátyja, vagy más egyebe börtönre
itélve, hát az azt követte, hogy csinált egy szép stikkolást,
kanapévánkost, vagy mit, szépen selyemmel, zseniliával kiczifrázva,
aztán azt kilutrizta az ismerősök között. Az én feleségem volt a
házalónő, a ki ezeket a himzéseket elhordta házról-házra; mindenütt
megtettek egy számot egy forintjával. Mikor meg volt rakva mind a
kilenczven szám, akkor a budai lutrin kihúzták a számokat, a kié az első
szám volt, az nyerte a vánkost. A kilenczven forint a mi összegyült, jó
volt három hónapra a rab uraságnak. Akkor aztán stikkolt a kisasszony
megint másik vánkost, vagy szőnyeget, a zsidó asszony megint elhordta
házról-házra, megint lett pénz. Így ment az rendiben.

De ez meg már épen elvette a kedvemet az étkezéstől. A torkom
elszorította a keserűség, elkezdtem sírni, mint egy gyermek. Hogy engem
hosszú éveken keresztül egy gyönge leány tartott el a keze munkájával,
börtönéletemben.

– Módi volt ez, tekintetes uram, ebben az időben a mi dámáinknál.

Módi volt! Milyen módi?

El nem hiszi ezt a dolgot nekem senki a mai asszonyi állatokból és férfi
állatokból keveredett társaságban, hogy voltak valaha ilyen tündérei a
magyar világnak! Hogy volt valaha ilyennek divatja!

– No, most hát megtudta a tekintetes úr, a min aggóskodott; már most hát
egyék abból a gulyáshúsból.

– Dehogy eszem, szomszéd! Most múlt már el csak igazán az étvágyam.
Fogjon be rögtön, be akarok menni a városba.

Iczig gazda belém nézett.

(Van egy diák szó: «sagacitas», a szótárban ez magyarul így adatik
vissza: «szellemi érzékek élessége», én hát csak maradok a díák szónál.)

Ez a sagacitas a kiváló tulajdona a sémi fajnak; arabnak, zsidónak
egyaránt.

Kitalálja, hogy más ember mit gondol?

Iczig gazda az asztalra könyökölt s nem mutatott semmi készséget az
utasításom figyelembe vételére.

– A tekintetes úr a hajdani princzipálisához akar bemenni?

– Igen, szomszéd uram.

– A tekintetes úr gavallér ember. Fáin ember! Porczellán ember. Gondolja
magában: ez a Mariska kisasszony egy «Prachtexemplar». Ennek én tartozom
valamivel. Nagyon sokkal, hogy azt a kamatok kamatjaival együtt le nem
fizethetem másképen, mintha a kezemet fölajánlom neki. Most már megint
földesúr vagyok. Birtokom van. Partie vagyok. Háládatos akarok lenni.
Úgy-e igaz?

Kellemetlen ember ez az Iczig! A vesémbe lát!

– No, hát én arra kérem a tekintetes urat legeslegalázatosabban, hogy
kegyeskedjék megvárni, a míg az a két nagyságos úr odaát a kastélyban
fölébred, toalettet csinál és Staatvisitet tesz a tekintetes úrnál. Az
nem fog változtatni az elhatározásán, a csézám itt fog állni az ajtó
előtt befogva. A tekintetes úr be fog menni Pestre, a régi
princzipálisához: csak hogy egészen más okoknál fogva. Elébb hát tessék
hozzá látni a gulyáshúshoz. Még jön lúdpecsenye öntött salátával és
túrós galuska. Tudom, hogy Olmützben nem igen traktálják ilyennel a rab
uraságokat.

Én elismertem, hogy a gazdámnak jól indokolt az az indítványa, s aztán –
egy kiéhezett rab tehetségével hozzá láttam a jó magyaros ebéd
elfogyasztásához. Az alatt is az én házi gazdám mindenféle népies
közmondásokkal iparkodott a gondolataimnak irányt adni, a milyenek: «a
csalánba nem üt a ménkü», – «rosz pénz nem vész el», – «magától meghalt
verebet még senki sem látott»; – aztán meg «a gonosz mindig párjával
érkezik».

S hogy ne soká törjem rajta a fejemet, csakugyan megérkeztek: «ők
ketten». Nagy robajjal törtek be a korcsmaajtón. Az apa és fiú. Nehéz
volt első tekintetre kitalálni, hogy melyik az öreg, melyik az ifjú? Az
öregnek a haja fekete volt (a melanogéntől) és csigákba bodorítva, az
arcza borpiros, a fiatalnak a tarkója meg már kopasz volt s az arcza
sápadt, kiélt, ránczos; csak a nagy kidülledt szemek vallottak
mindkettőnél a családi leszármazásra. Először láttam őket életemben. Már
így elevenen. Alvó helyzetükben az arczuk nem volt látható. Mégis
megtudtam, hogy kicsodák. Annál fogva nem is mutatták be magukat.

Hanem az apa (az a festett hajú), oda rohant hozzám, átölelt,
megcsókolt, (hogy mi jogon? nem tudom), aztán elkezdett sírni, egyre
emlegetve: «Szegény jó Taszszink!» (Ez volt a megboldogult neve.)
Elismerte, hogy közös a veszteségünk. A fia azonban nem jött kezet
csókolni, (azt vártam), hanem fanyalgó pofával odahúzott egy széket az
asztalhoz s arra leereszkedett.

A korcsmáros tudta már, hogy ez mit jelent. Hozott még két tányért,
hozzá étkező szereket, poharakat, két palaczk bort s azokat oda tette az
asztalra. Ezek természetesen az én vendégeim.

Az apa nem is kináltatta magát, kiszedett a gulyáshúsból s hozzálátott
nagy mohósággal, tele szájjal is egyre sápitozva: «Szegény jó Taszszink!
ha ő élne!»

A fiú ellenben szemrehányó fitymálással fordult a korcsmároshoz: «Már
megint gulyáshús!»

Mire a jámbor Iczig mosolygó alázatossággal hozta elő a mentségét.

– Az osztrigák még nem érkeztek meg.

– Hiszen most van a szalonkák szezonja!

– Tyhű, nagyságos úrfi! A szalonkát meg kellene lőni. Ki merne most
lövöldözni? Mindjárt megfognák a zsandár urak. Mért nem tetszik
puskaengedélyt kérni a magas kormánytól?

– Köpök a kormányra! – fakadt ki a nemes ifjú s aztán csak majszolta
foghegyen a gulyáshúst.

– No no, fiacskám! – csitítá a magzatját a papa. – Ne ilyen fenhangon a
kormányról.

– Hát mi közöm nekem többé a kormányhoz? – pattogott a fiacska. – Nem
elutasított-e bennünket a jogos követelésünkkel? Itt van. Tessék nézni.

Azzal kihúzott a belső zsebéből egy paksamétát, melynek a hány levele,
annyiféle színű papirosra volt írva; valamennyin kétfejű sasos bélyeg.
Kitárta előttem.

Ekkor vettem csak észre, hogy hová jutottam. Ezeknek a peres leveleknek
a «dócéja» az én kötelezvényem volt, melyet elfogatásom előtt a
barátnémnak (annak a mi Taszszinknak) adtam: egy szinleges adóslevél,
hogy az elkobzandó birtokaimból ennek az erejével harminczezer forintot
megmentsen a számomra. A várkormányzóhoz intézett első levélből, melyet
még a barátném írt, értesültem róla, hogy az osztrák kormány ezt az én
iratomat érvénytelennek nyilvánította alaki hiba miatt. – Én ugyan két
tanúval is aláirattam a szerződésemet, az egyik volt az inasom, a másik
a kocsisom, de azok, a mint én foglyul letartóztattam, s a barátnémat
hazahozták, úgy elszöktek a szekeremmel meg a lovaimmal, hogy azt se
mondták, merre mennek. Az osztrák törvény pedig megköveteli, hogy a
hitelesítő tanúknak a lakhelye is ki legyen téve, hogy előidézhetők
legyenek. S a németnek igaza van.

– Itt van! Nézze ön! – zokogott az apa, kezével a kitárt iratra
ütögetve. – Így fosztottak meg bennünket a mi jogos örökségünktől! A mi
szegény jó Taszszink keserves keresményétől! A mit ő a gázsijából
megtakarított, a mit vendégszerepléseivel összeénekelt, a mit
nélkülözésekkel, kölcsönzésekkel felszaporított. Ha ezt a megboldogult
tudná!

– Ne érzékenyülj el, papa, – csitítá őt a fiacska, – idegenek előtt!

Ez az «idegenek» lett volna az Iczig. De ez meg, érezve a rántás
illatot, sebtén kiszelelt az ivószobából, sejtve, hogy itt őtet, mint
tanút akarják felhasználni.

– Légy nyugodt, papa, – mondá az ifjú, a villával piszkálva a fogait. –
Mondtam én neked mindig, hogy van Nemezis a földön. Nem tart örökké a
rossz világ. «Még jőnni kell, még jönni fog», azt mondja a költő. A
miért minden nap egyesíténk az imáinkat, az végre beteljesült. A mi
szeretett barátunk kiszabadult sulyos börtönéből s birtokaiba
visszahelyeztetett. Most már semmi dolgunk többé a kormánynyal. A
kormány kétségbe vonhatta e kötelezvény hitelességét; de ő maga, a ki
ezt írta, nem fogja a saját írását megtagadni.

Most már láttam, hogy micsoda kelepczébe kerültem. A saját tőrömben
vagyok megfogva. Isten büntetése az rajtam, a miért koholt kötelezvényt
adtam ki magamról, soha át nem vett összegről, az osztrák hatalmasok
kényszerítésére. Azok nem ismerték el az írásomat érvényesnek; de hogy
tagadjam el én saját magam az aláírásom hitelességét? Hogy mondjam én
azt ki – biró előtt, – hogy a mit aláírtam, az nem igaz: én soha pénzt
nem kaptam a művésznő barátnémtól? Száz ember közül kilenczvenkilencz
azt tenné az ilyen esetben: akár esküt tehet le rá; de én vagyok az a
századik, a ki ezt nem teheti. Én nem mondhatom azt, hogy hazudtam,
hamisságot írtam. Nincs a világon akkora kincs, a mennyiért ezt
megtehessem.

Apa és fiú azzal az éhes vicsorgással néztek rám, a melylyel két
ólálkodó farkas néz az áldozatul szánt bikára.

– Jól van uraim, – mondám nekik fölkelve az asztaltól. – Ez törvényes
ügy, a mi elintézésre vár. Semmi szavam sincs önökhöz többet.

Arra ők is felugrottak az asztal mellől s kétfelől a két karomba
csimpajkoztak, fenhangon kiabálva: «Elébb ismerje ön el az aláirásának
hitelességét, tanuk előtt! tanuk előtt! Héj, Iczig! korcsmáros!»

A kiabálásra bejött a korcsmáros.

– Híjon ide még egy tanut! – rikoltozá a fiú. – Ez az úr nyilatkozni fog
az aláirása hitelessége felől.

Az Iczig sunyi mosolygással felelt.

– Mindjárt behívom a másik tanut. Itt van a konyhában. A Rokomozer.

De erre a névre az én két emberem egyszerre elugrott mellőlem s mintha
ostorhegyre vették volna, úgy szaladt ki a szobából.

Én el nem tudtam gondolni, mi lelte őket.

A korcsmáros felvilágosított róla.

– A mióta oda tetszett lenni, új rend jött a világba. Behozták az
«adósok börtönét». A Rokomozer egy olyan hitelező, a ki a zsebében
hordja a két jeles uraság ellen szóló itéletet. Az adóst azonban csak a
lakásán kivűl szabad elfogdosni. Ezek az urak úgy szoktak étkezni a
korcsmában, hogy a míg az egyik falatozik, addig a másik lesi az
ajtóban, hogy nem jön-e a Rokomozer a zsandárral s ha a ménkűfogót (így
hivták az osztrák zsandár sisakját a hegyes végeért) meglátja csillogni,
akkor utczu, szaladj! futnak haza, bezárják magukat a szobába.

– Most már hát igazán be kell mennem a városba.

– De egészen másféle oknál fogva, mint az elébb tetszett gondolni.

Azt is eltalálta.

Pestre érkezve (még akkor csak Pest volt), egyenesen a volt
princzipálisomhoz siettem. Este volt; otthon találtam. Nagy volt az
öröme, hogy újra láthatott, dicsérte a kinézésemet: mennyire
megemberesedtem négy év alatt. Arról is értesülve volt, hogy ezt a
magasabb akadémiai kurzust nem töltöttem el hiába, sokat tanultam,
különösen olyan tudományokat, a melyeknek most gyakorlati hasznát
vehetni: idegen jogot.

Mondám neki, hogy erre bizony nagy szükségem is lesz: ügyvédi
gyakorlattal kell keresnem a kenyeremet; mert a visszaadott birtokomból
semmi jövedelemre nem számithatok: a benne maradt bérlők nem fognak
fizetni, sőt azoknak van ellenemben még nagy követelésük.

Főnököm azt mondta, hogy ismeri jól az egész ügyet. Engemet is ismer:
hogy magamon nem segíthetek. Hanem bízzam ő reá az ügyemet, majd
eligazítja ő azt perpatvar nélkül. Azután ott marasztott vacsorára.

Hárman ültünk az asztalnál: az apa, a leánya, meg én. A leány nagyon
megszépült, a mióta utoljára láttam.

Megállhattam, hogy az indulataimat eltitkoljam előtte. Nem példálóztam
előtte a levelekre: még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy kinek a számára
készül az a himzés ott a rámán? Mert ha az első szót kiejtem, akkor az
utolsó szót is utána kell mondanom, hogy én őt bámulom, becsülöm,
szeretem, s aztán a kezét megkérem.

Azt pedig most a becsület tiltotta. Hajótörött vagyok, a kit koldúsul
dobott ki a partra a hullám. Elébb embert kell csinálnom magamból,
mielőtt férjnek ajánlanám fel magamat. Most még senki és semmi sem
vagyok.

Még azt is megállhattam, hogy azt a karpereczet át ne adjam neki, melyet
a börtönben én magam faragtam elefántcsontból; az ugyan nem az ő számára
készült: de a kinek szántam, a kinek átadni akartam, az régen halott már
s annak a helyét régen ő tartja elfoglalva: régen a valóságban, ma óta
és örökké ezentúl az én szívemben.

Az én történetem aztán egészen rendes polgári lefolyásnak indul.
Szerelmes voltam egy esztendeig; de nem írtam verseket, hanem ügyvédi
okmányokat. Aztán felhasználtam az akkoriban megalakult magyar
földhitelintézetet (áldja meg az Isten a megalapítóit), könnyen
törleszthető kölcsönt vettem fel a birtokomra, abból azt fölszereltem
újra; a bérlete az én megkegyelmeztetésemmel megszünt. A főnököm
kiegyezett a hienáimmal, az álkötelezvényemet beváltva csinos kis
összeggel, a mit azok a mint megkaptak, rögtön eltüntek erről a
fél-földtekéről: azóta nem hallottam róluk semmit. Egy év mulva aztán
már mint nőmet vihettem haza az én falusi lakomba a választottamat, a
főnököm leányát, a ki engem, szegény eltemetett rabot hosszú időkön át
tartott a keze munkájával – s senki sem tudott róla, csak a zsidó
korcsmáros meg a felesége s azóta éltünk boldogan, mint Philemon és
Baucis.

Ez alatt a lakoma az utolsó fogáshoz ért.

A másik két czimbora kevés szóval elmondá a maga élettörténetét.

A bérlő szólt elébb:

– A mint én hazakerültem három keserves esztendő mulva Lombardiából, egy
szál kopott Waffenrockban a szülőföldemig per Schub szállítottak; ott
beálltam egy bérlőhöz ispánnak: derék jó ember volt, nagyon
megszeretett, hozzám adta a leányát: később a bérletét is átadta. Most
már vagyunk sokan, de az áldott föld, meg a magunk két tenyere
mindnyájunkat eltart.

– Engem pedig elrejtett s felfogadott jó Bergengóczia, – folytatá az
életrajzolást a rektor; – ott akadtam meg a rektorián: még most is ott
vagyok. Surculusaim pedig valának elegen, de az már egy sincs otthon: az
egyik fiam szengáli pap!

Ezt nagy büszkeséggel mondá. – Első rendű parokhia ez a kálvinista
hiveknél. Szengáli papnak a fiából magyar miniszter is lett már.

Azzal aztán összecsördültek a tokaji boros pohárkák.

– A ti egészségetekre!

– A magunkéra.

A bérlő ezután megismételte a kérdést:

– Hát a rajkónkból, a szép Pista gyerekből mi lett? a ki a műkedvelői
előadásainkon leányszerepeket játszott. Mit tudsz felőle, te fiskális?
azt mondtad, hogy él még? Mért nincs most ő is közöttünk?

– Hát bíz ezt azért hagytam a fekete kávéig, mert ez olyan fekete leves,
a mit semmi czukorral meg nem lehet édesíteni. A mi leányarczú Pistánk,
a mint a szabadságharcznak vége lett: nem akart belenyugodni a
világtörténetbe. Rajongó lelkű fiú volt: guerillacsapatot szervezett s
azzal bekalandozta a vidéket. A szabadcsapatot pedig élelmezni kellett.
Az ő rendszere mellett ezt a gazdagabb földbirtokosoknak kellett
teljesíteni, a kiket csapatostul meglátogatott. Egyszer aztán egy ilyen
földesúr megtagadta a látogatók kívánságát, a miért őt a mi szelídlelkű
pajtásunk, hazafiúi felgerjedésében agyonlőtte. Ezért aztán
hajtóvadászatot rendeztek ellene: a szabadcsapat szétrebbent,
elpárolgott; de ő maga kézrekerült, nem is tagadta a tettét. Ezért aztán
halálra itélték. Szegény özvegy anyja az uralkodó lábaihoz vetette magát
s kikönyörögte a fia életét. (Hiszen még nem volt nagykorú.)
Halálbüntetését átváltoztatták élethosszig tartó fogságra. Mikor én egy
időben a magyarországi börtönrendszert tanulmányoztam, véletlenül ott
találtam a mi czimboránkat a szamosujvári nagy államfogházban. Rögtön
ráismertem: a rabok arczát símára beretválják. Még akkor is olyan
leányarcza volt. Esztergályos munkát végzett. Odamentem hozzá,
megöleltem, megcsókoltam. A börtönigazgató azt mondá, hogy valamennyi
rab között ez a legjobb magaviseletű.

Én azt mondám neki, hogy szólni fogok az ügyében illetékes helyen:
vannak jó összeköttetéseim, hogy engedjék el hátralevő büntetését.

– Ne tegye azt uram, mondá ő ridegen, én nem akarok kegyelmet kapni:
nekem nincs semmi helyem a világban többé. Itt a helyem a börtönben: meg
vagyok vele elégedve.

S azzal folytatta az esztergályozást.

S azóta minden évben kapok a börtönigazgatótól tudósítást, hogy a mi
hajdani jó pajtásunk él és semmi baja.

Az utolsó levele itt van a zsebemben. Tőle is van benne egy sor:
olvassátok.

Az az egy sor volt: «Kedves pajtásaim! Ötven esztendő után üdvözöl
benneteket Pista.»

A három jó barát felszürcsölte a fekete kávéját azon keserűen s több
áldomást nem ivott.



AZ ASZTALOS CSALÁDJA.

(Elbeszélés.)


I.

Jánosnak hitták: nem volt az «aranyszájú szent Jánosok» közül való, csak
aféle jámbor Kis János (nem is irta a nevét két ss-el), a milyen van
minden városban három.

Ott volt az asztalos-műhelye abban az Andrássy-útra szögellő
keresztutczában, a melynek az egyik oldalát csupa kétemeletes paloták
állják végig, míg az átelleni sort bogárhátú földszinti házikók képezik,
félbeszakítva rozzant deszkapalánkokkal, a melyek feljül szegekkel
vannak kiverve; olyan ez az utcza, mint mikor a nyiri pajkos fekete
frakk és köcsögkalap mellé rájthúzlit és bagaria csizmát húz fel.

Kiss János mesternek természetesen ebben az ócska sorban volt a lakása:
egy olyan házikóban, a melynek csak két ablaka volt az utczára. Az egyik
ablak sűrű muskátli bokrokkal eltakarva: ott volt a tiszta szoba, a
másik pedig nyáron nyitva, télen pedig jégvirággal szépen elfüggönyözve;
hanem a legfelső ablaktábla szegletében volt egy kis bádog szélkelep,
melyet a belülről jövő meleg pára s a kivülről betörekvő friss levegő
folytonos berregetésben tartott. Ventillácziónak hivják azt a magyarok.
Ez volt a műhely.

Kis János nem nevezte a műhelyét ateliének, valamint magát sem titulálta
műasztalosnak. A czímtáblán ott díszlett a becsületes czíme: «Ifj. Kis
János, asztalos». Azt a házat, azt a műhelyt, de még azt a czímtáblát is
még az apjától örökölte, a táblára csak az «Ifjabb»-at kellett a név elé
iratni.

Az apja építteté a házat apródonként, a mint egy kis megtakarított pénze
volt: még egy szobát, még egy kamrát hozzá; a telket az anyja kapta
örökségben, a ki pesti születésű volt. Adósságra még akkor nem
építettek.

Kis János nem foglalkozott építkezési asztalos munkával: ő csak
butorokat készített. De azokat aztán meg lehetett nézni. Ki lehetett
volna azokat állítani akár a muzeumban; de ő azt soha sem cselekedte.
«Minek az a henczegés!» – «Jó bornak nem kell czégér!» – Így is volt
mindig annyi megrendelése, hogy alig győzött neki megfelelni maga, az
öreglegénynyel, meg egy inasgyerekkel (a kit még akkor nem csufoltak
«tanoncz»-nak.) Két gyalupadnál többet pedig nem lehetett beállítani a
műhelybe. Nyáron már kora reggel lehetett hallani a nyitott ablakon
keresztül a gyalu serczegését, a lemezfürész horzsolását, a miről az
öreglegény azt állította, hogy folyvást azt mondja: «milirám-strúdl». De
azonkivül még azokat a szép nótákat is lehetett hallani, a melyekkel a
fiatal mester kézi munkáját megédesítette. Igen szép tenor hangja volt.
Pedig soha sem tanították énekelni. Csak a hogy hallotta.

És aztán megtörtént, hogy a mint az átellenben épült kétemeletes palota
erkélyének a redőnyeit felhúzták, a nyitott erkélyajtókon át az asztalos
nótáinak a mását verte el valaki a hatalmas Beregszászy-féle zongorán.
Lehet, hogy csak véletlen volt.

Szombaton délután, mikor a gyárak gőzkürtői elkezdtek bömbölni, a hat
órát jelentve, Kis János is fájeramtot tartott, s akkor aztán, ha szép
idő volt, kiült a háza előtt levő kis lóczára; előhúzta a munkásköténye
alól a frissen sült czipót és a «Vasárnapi Ujság»-ot: s testi és lelki
nyugalommal élvezte mind a kettőt. A czipó hamarább elfogyott, mint az
ujság, abból maradt még holnapra is.

A lócza tulsó végén meg a német öreglegény tartotta a pihenőjét,
tiszteletteljes távolban a mesterétől, s szítta a keserves kapadohányt a
hosszúszárú selmecziből.

Kis János nem is ügyelt rá, hogy az alatt, a míg ő ujságot olvas, az
átelleni ház erkélypárkányára dülve egy szép leány nézi őt figyelmesen,
pálma-legyezővel ernyőzve a szemeit a nap tüze ellen.

Pedig bizony megnézni való alak volt az. Ilyen karcsú termet nem minden
bokorból kerül elő. Azután az a halovány, olajzománczú arcz, a nagy
fekete szemek, a sugár szemöldök, hej de sok fiatalembert tehettek már
holdkorossá!

Hanem Kis János sokkal inkább megnézni valónak tartotta azokat az
érdekes képeket, a kik az ujságban meg vannak örökítve: nagy emberek,
nagy úrhölgyek.

Egyszer odaszólt hozzá a Kristóf, az öreglegény, a pipacsutorán
keresztül:

– Majszter! ugyancsak nézi ám magát a szép kisasszony odafenn.

– Hadd nézzen. Szabad neki.

– Ha én majszternek vónám, bizom visszanézném.

– De hát minek?

– Azért, hogy belészeretném.

Kis János nagyot nevetett.

– Hát az olyan volna, mintha a tüskés borz az állatkertben meg akarná
csókolni a zsiráfot.

Erre Kristóf legény is elnevette magát.

A szép hölgy odafenn észrevett valamit, boszús lett, hátat fordított,
úgy dűlt az erkély párkányára.

… Soh’se haragudjék, szép kisasszony!


II.

Egyszer mégis csak össze kellett kerülni Kis Jánosnak a bűbájos
szomszédnővel.

Az volt az átelleni nagy bérház tulajdonosának a leánya, Florinda
kisasszony.

A papája pedig, a háztulajdonosságon kivül egy előkelő bankárüzlet
birtokosa is volt. Ott ragyogott a firmája a főváros legelőkelőbb egyik
utczájában. Üzlete kirakatában csábítóan pompáztak a százezernyi
nyereményeket igérő sorsjegyek, s egész halmaz aranypénzek a világ
minden országából; hát azok a szivárvány szinűre nyomott bankjegyek!
Azok az orosz ezer rubelesek. Közte nagy betűs hirdetmények,
czinóberben, ultramarinban, nemzeti szinűben «HOLNAP HÚZÁS!» –
«Sorsjegyek részletfizetésre!» – «PROMESSEK.» – «Öt forintért
kétszázezret!» – «Bizonyos nyereség!» – «Isten áldása Heuteroth-nál.»

Ez volt a neve a szép Florinda papájának.

Hát egy szép reggel (tizenkét órakor) odaizen a titkára által a bankár
Kis János mesterhez, hogy sziveskedjék meglátogatni valami megrendelés
végett. Mindjárt az is tudtára lett adva, hogy mi akar lenni az a
megrendelés: egy iróasztal.

A mester ebben a szakmában volt nagyon erős. Azonnal előkereste a
rajz-albumát, a mi saját komponálta szekrények és iróasztalok
tervrajzaival volt tele s sietett fel az úri lakásba.

Hát biz ő neki az a pompás bútorzat nem nagyon imponált: mind ismerte ő
már ezt; csak azt jegyezte meg, hogy egyik bútordarab nem illik a
másikhoz.

A czifra liberiás inas egyik teremből a másikba vezette, míg eljutott
vele abba a szobába, a melynek felszereléséről Kis János rögtön
kitalálta, hogy az a női budoár.

De még inkább kitalálhatta arról, hogy Heuteroth bankár úron kivül
Florinda kisasszony is ott volt, szalmasárga selyem otthonkában,
czigarettázva.

Az a czigaretta egy hölgy szájában az a füstölő, a mivel azt jelzi, hogy
maga magának tömjénez.

A bankár finom uraság volt: sietett az engeszteléssel, megkinálta a
meghivott vendéget az asztalkán levő szivarkás bőrbönczéből: gyujtson rá
ő is.

Kis János fülig elvörösödött.

– Köszönöm, nem élek vele.

– Ezek khinai czigaretták, igazi Fú-Cseu: az orosz czár számára
készültek.

– Akkor meg épen nem nekem valók.

Aztán elővette a rajzalbumát.

– Tessék választani belőle.

A bankár bele se pillantott.

– Nekem valami extra kell, mester. Nézzen szélylyel a leányom
budoárjában: ide kell még egy iróasztal, a mi a garnitura stiljével
összeegyezik.

– Értem, uram, majd elkészítem hozzá a tervet.

– De még valami más is kell. Ennek az iróasztalnak kell egy olyan
rejtekfiókjának lenni, a minek a nyitját semmi tolvaj, semmi detektiv ki
nem találhatja. Tud ön ilyet készíteni?

– Tudok. A bútordarab bele fog illeni a nagysága garniturájába s lesz
benne egy olyan rejtekfiók, a mire senki rá nem talál, a mit kulcscsal
ki nem lehet nyitni. Egy hét mulva készen leszek vele, s akkor egy hétig
itten hagyom, hogy próbálgassák kitalálni a rejtekének a nyitját. Ha
kitalálják nem kérek érte semmit; ha nem találják ki, az ára száz
forint.

– Én pedig ezt az összeget megduplázom, ha a rejtek csakugyan
kitalálhatatlan lesz.


III.

A hogy a magyar szójárás mondja: «egy csepp tüzem sincs, egy szikra
vizem sincs», ezek szerint bizonyára Kis János mesternek is egy
mákszemnyi ánglus vérnek kellett folyni a magyar ereiben, hogy eltérve
az ősi virtustól, az igért időnél ne egy héttel később, hanem pontosan
napjára küldje fel a kész iróasztalt Heuteroth bankár úrékhoz.

Egészen oda illett az a kisasszony szobájának garniturája közé, a hol
minden bútornak a táblázata rózsafából, a talapzata, a lábai pedig
eczetfából (szömörcze) készültek. A rózsafa az asztalos munkában
májszinűre hajló piros színben nyilatkozik, erekkel tarkázva, a
szömörcze színe ellenben tört halavány zöld, reczézett hullámokkal.
Ritka szép fanemű az mind a kettő, s a hozzávaló anyag nem is minden
asztalosnak a fáskamrájában hányja-veti magát. De Kis János mester
bővölködött mindezekben a ritka hazai bútoranyag fajtákban; volt neki a
raktárában nagy választékban diófa, cseresznyefa, égerfa, szilvafa,
kőrisfa, a melyek a hány annyiféle színváltozatot ád ki; némelyik olyan,
mikor ki van dolgozva, mintha valami festett tájkép volna.

A mesterséges faragások, elhajlítások meg a betétek is egészen
megfeleltek a franczia empire korszakából való ízlésnek, úgy hogy azzal
mind Heuteroth úr, mind Florinda kisasszony teljesen meg voltak
elégedve.

Hátra volt még a titkos fiók kifürkészése.

Florinda kisasszony nem akart a kikötött egy hétig várni. Vagy most,
vagy soha sem!

Az iróasztalnak volt öt fiókja elől, ugyanannyi hátul. Azt mind
valamennyit kihúzták, de semmi titkos fiókot sehol felfedezni nem
birának. Lábbal felfelé is fordították: úgy sem fedeztek fel semmit.

Ekkor aztán megadták magukat. Szépen kérésre fogták a dolgot, hogy
fejtse meg hát maga a mester a rejtélyt.

– Hát nézzék önök. Ezek a fiókok, kihúzva, mind egyformán hosszúk. A két
középső fiók feneke között azonban van egy hézag s abban van a
rejtekfiók. De annak a falán semmi kulcslyuk nincsen. Hanem az asztal
felső lapja be van vonva préselt marokin-bőrrel. Ennek az arabeszkjei
között van egy élek-e halok-e? virág. Ha azt megnyomja az ember a
hüvelykujjával, rögtön felpattan a titkos rugó nyomásától a rejtekfiók
oldala, kivülről láthatatlan sarkain elfordulva.

A bankár és leánya egészen el vala ragadtatva a csodálkozástól.

– No, ez igazán zseniális ötlet. Ezzel ön százezreket csinálhatna
magának, ha pátenst kérne rá a kormánytól.

Kis János nagyot nevetett erre. Az kellene még csak! Pátens.

– Mondja csak, – kérdezé a bankár, – csinált ön már hasonló rejtekfiókos
iróasztalt valakinek?

– Soha sem kivánt tőlem ilyent senki.

– Tehát ez az egyetlen? No akkor, kérem, ne is csináljon senkinek, hogy
ne tudják a titkát. Lássa ön, ha egyszer a leányom férjhez megy, ez a
rejtekfiók nagyon jó lesz neki, az érdekes tartalmú leveleit a férje
elől eldugni.

Kis János megijedt. Micsoda beszéd ez? Egy apától, a ki egyforintos
szivart szív, egy kisasszony leány előtt, a kit a sacré coeurben
neveltek! Nem fut az ki mindjárt a szobából? Hiszen az ő arcza (az
asztalosé) úgy kigyulladt e szóra, mintha valami gonosztetten érték
volna.

Florinda nemcsak hogy nem futott ki a szobából, de még csak el sem
pirult; finom piros ajkai gúnyolódó mosolyra nyiltak meg, kivillogtatva
gyöngyszínü fogsorait s balkezének lagymatag legyintésével mutatva a
papájának olyanformát, hogy «ne taníts te engem erre!»

– Hát «bánja a szösz!» mondá magában Kis János s kihúzta a zsebéből az
árjegyzéket, odanyújtva a bankárnak. «Egy iróasztal rózsa- és
szömörczefából, 100 frt.»

Heuteroth úr kivett a tárczájából két darab százast, s azokat a három
újja között megropogtatva, odanyújtá az asztalosnak.

A mester az egyik százast kihúzta a bankár újjai közül, a másikat ott
hagyta.

– Csak vegye ön el a másikat is, – mondá nagylelkű szemhunyorítással a
bankár.

– Az én árjegyzékem száz forintról van kiállítva.

– S miért nem akarja ön elvenni a másikat is?

– Mert én azt szégyenleném.

– Barátom! – szólt a bankár, ingerkedő nevetéssel, – a ki szégyenkedik,
az soha sem lesz gazdag.

– Gazdag az, a ki a sorsával meg van elégedve, s én az vagyok.

A bankár nagyot nézett a szeme közé: – hisz ez a bőrkötényes ember egy
«úr» – egy gavallér; csakhogy épen a frakkot megfordítva viseli: elülről
felkötve.

– Kérem, tessék helyet foglalni, kedves szomszéd uram; legyen
szerencsém.

Azzal helyet mutatott neki a selyem kanapén a leánya mellett; maga állva
maradt, háttal a márványkandallóhoz dőlve.

Kis János nem szabadkozott; leült szépen a drága kerevetre.

– Hát ön, kedves szomszéd uram, nem is sejti azt tán, hogy ön már most
is gazdag ember.

– Abban az értelemben, a hogy mondtam, igenis az vagyok.

– De fináncziális szempontból is az. Önnek a telke, mely az én házammal
átellenben fekszik, ez idő szerint testvérek között megér négyszög
ölenként száz forintot, a mi ötszáz ölnyi területnél ötvenezer forintnyi
értéket képez.

– Az nekem egészen mindegy.

– De lássa, ha rám bizná, én szereznék önnek a telkére a velem
összeköttetésben levő banktól egy akkora kölcsönt, hogy egy ilyen
kétemeletes házat építtethetne belőle, mint ez az enyém. A bank
negyvenkét esztendős hat perczentes törlesztés mellett átvállalná az
építtetést, a jövedelemkezelést, a miből még önnek is megmaradna ezer
forint tiszta jövedelme.

– Hát az asztalos műhelyem?

– Az is elférne a ház udvari lakosztályában s önnek ingyenben maradna a
szállás.

Kis János a fejét csoválta.

– Nem megy az! – Az udvarom közepén van egy nagy szederfa; az alatt ült
a szegény anyám az utolsó nyáron, mikor már jártányi ereje nem volt;
arra másztam én fel gyerek koromban a leczkémet tanulni; arra szállnak
fel esténként a tyúkjaim: azt én ki nem hagyom vágni senki kétemeletes
házáért.

A bankár nagyot kaczagott.

– Tudom, tudom! Ön idealista. Az asztalosok mind idealisták.

Kis János indulni akart. Ekkor Florinda kisasszony kezére tette a kezét.

– Maradjon még. Én is akarok önnek valamit mondani.

Akar neki valamit mondani? Egy ilyen porczellán kisasszony egy mázatlan
cserép kézművesnek?

– A papa azt mondja, hogy ön idealista. De hát lehet az idealizmust a
mostani modern világban igen jól összekötni a realizmussal. A mi hajdan
koldusbot volt, az most kincskereső vessző; Wünschelruthe, a hogy a
német mondja. Önnek is van adva a sors által ilyen varázsvessző.

– Ha én tudnék róla.

– Igen, igen. Az a gyönyörű tenor hang, a mivel munka közben a népies
áriákat énekli. Én sokszor hallottam önt dalolni s mindig azt mondtam
magamban: ennek az embernek egy aranybánya van a torkában, ha fel tudná
használni. A mai világban nagy ritkaság egy olyan érczes, csengő tenor
hang.

Kis János nem tarthatta vissza a nevetést.

– Drága nagyságos kisasszony, nem tudok én arról semmit, hogy én
danolok. Az nekem akkor jön, a mikor a gyalu a kezemben van; kivált ha
csomós a deszka, olyankor nagyokat rikkantok; de nekem fogalmam sincs
arról, hogy mi az éneklés; soha kótát nem láttam.

– Pedig nagy kár, hogy nem képezteti ki ezt a ritka tehetséget. A
művészet egyszerre a legmagasabb társadalmi fokra emeli az embert.

Erre a szóra nagyot dobbant valami Kis János mellében. Talán a szív?
Neki bizony még addig tudomása sem volt arról, hogy szíve is van. Mire
való is az a szív? Hanem a feje gyorsan felfogta a gondolatot. Ha az a
művészet egyszerre olyan magasra emeli az embert, akkor megtörténhetnék,
hogy Kis János a művész, ott énekelhetne az istennői Florinda mellett, a
ki az ő dalait a zongoráján kisérné.

Most meg aztán azt nem tudta visszatartani, hogy nagyot ne sóhajtson.

– A biz igaz, hogy énekesnek lenni nagy dicsőség, de nekem az a
természetem, hogy ha észreveszem, hogy hallgatnak rám, egyszerre a
torkamba fullad minden hang; ahhoz meg épen semmi kurázsim nincsen, hogy
én a szinpadra kilépjek, a hol minden ember rám néz; inkább nekimegyek
az ágyútűznek, mint a nagy publikum szeme tűzének.

Fel is kelt azonnal Kis János Florinda kisasszony mellől, nehogy még
kisértetbe essen; mire aztán a bankár ketté vágta a kényes tárgyalást
azzal, hogy a kabátja külső zsebéből előhuzott egy csomagot s azt az
asztalos elé tartá.

– Jól van, jól, mester, csak danoljon ön ezentul is magának. De hát én
tőlem semmi háladíjat nem akar elfogadni a nagyon kielégítő munkájáért –
készpénzben: hát fogadjon el tőlem egy sorsjegyet. Itt van száz darab:
válaszszon ki belőle jó szerencsére. Megütheti vele a főnyereményt;
kétszázötvenezer forintot nyerhet vele.

Kis János tisztelettel tolta félre az ajándékkináló kezet; aztán
lesunyta a fejét alázatosan, mintha szégyenelné azt, a mit mond.

– Tudja nagyságos úr, nem kivánom én az olcsó nyereséget; megelégszem,
ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a
mi az igaz keresményt is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok.
Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi
bizony nem pompás, de nekem jóizű; aztán megint dolgozom estig, s a mint
leteszem a fejemet elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól
nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. De ha én
egyszerre valami nagy gazdagsághoz jutnék, a mit sehogy sem szolgáltam
meg: biz én nekem nem kellene többé se a műhelyem, se a szerszámaim,
rossz szagúnak találnám az enyvet, meg a páczot, én is azt tenném a mit
más gazdagok, a kiknek a sok pénz csiklandja az oldalukat, hogy a
kávéházban lebzselnék, ott ütném a filkót, unalmamban a mulató helyekre
járnék, csintalan hölgyek közt tölteném az időt, dőzsölnék, devernyáznék
késő éjszakáig, mámoros fővel, elrontott gyomorral kerülnék haza; a
telet eltölteném dobzódással, a nyarat pedig karlsbadi kurával; a hogy
látom más uraktól.

Heuteroth úr nagyon furcsa képet fintorított erre a beszédre. Mintha
csak a saját arczképét festette volna le ez az asztalos! Ez az ő
életmódja: a bankár úré, szóról-szóra.

Kis János aztán valami nagyon okosat akart még mondani befejezőképen:

– Lássa, nagyságos uram, nekem is meg van a magam tékozlása. Az én
lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden
reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan
finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s
válogatnak a franczia sampányikban.

A bankár megorrolt, odaszólt a leányának francziául:

– Ez nem ideálista, hanem idióta (hülye).

Kis János pedig jól értett francziául; hiszen Párisban tanulta ki az
asztalosságot.


IV.

Ez napságtól fogva nem hallotta többet Florinda kisasszony Kis János
nótafikálását a szemközti műhely ablakán keresztül.

Ez orrol valamiért s tüntetőleg lakatot vet a szájára.

De vajjon miért neheztel? Azért-e, hogy ő, a kisasszony, arra biztatta,
hogy asztalosból legyen tenoristává? Kitelik tőle! Az asztalosok nagy
arisztokraták. A gyalupad lenézi a szinpadot. Vagy talán ért francziául,
s megértette a rávonatkozó mondását a bankárnak: «ez egy idióta!»

Florinda kisasszony sokszor sétált az utczán, még pedig azon az oldalon,
a melyiken a Kis János háza volt. Találkozott is egy párszor a
mesterrel; de annak az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál,
hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment
mellette, s a háta mögött van. Egyszer aztán ő köszönt elébb a szemközt
jövő mesternek, mielőtt az elsurranhatott volna mellette.

– Jó napot, szomszéd uram!

Erre aztán a mesternek is szóba kellett állni az úrhölgygyel. Nem
derogálhatott annak az utczán való beszélgetés az asztalossal. A házon
kivül az is csak olyan úrforma volt, mint akármelyik fővárosi bizottsági
tag.

– Olyan régen nem hallottam önt már dalolni. Talán megharagudott rám?

– Isten ments! Hogy haragudnám én a kisasszonyra?

– Hát talán másra?

– Senkire sem; hanem azóta egy rajzon dolgozom, s a rajzolás mellett nem
lehet énekelni.

– Mit rajzol?

– Egy stallumnak (kanonoki széknek) a tervrajzát, melyet egy műpártoló
pap rendelt meg nálam.

– Ejnye, de szeretném én azt a rajzot meglátni.

– Ha nem átall a kisasszony szegény házamba belépni.

Hogy átallott volna? Hisz a társalkodónője is vele volt, annak a
kiséretében minden illendőség szerint tehetett látogatást a szomszédnál,
a ki már ismerőse volt.

Kis János mester tehát szépen visszafordult, nem messze volt a háza,
odáig elkisérte a hölgyeket, azután bevezette a tiszta szobájába, nem a
műhelyébe; a rajzoló asztala ott volt. Az asztalon tehénkedett a széles
rajztábla, a melyre a nagy regál ív japáni papiros ki volt feszítve s
azon látható a befejezéséhez közelítő minta, rajza egy pompás faragott
butordarabnak, a mit úgy hínak, hogy stallum. Úrnak és papnak való egy
karos szék! Nagy beneficium jár azzal! A ki abba beülhet, miniszternek
járó fizetést kap, miniszternek járó ütlegek nélkül.

A tervrajz igazán szép volt. Florinda kisasszonynak el kellett ismerni,
hogy ez egy remekmű lesz.

– És ezt ön a saját fejéből tervezte ki? kérdezé a mestertől.

– Nem biz én, kisasszony. Nem szoktam olyannal kérkedni, a mi nem az
enyim. Én ezt emlékezetem szerint utánoztam a ruáni (Rouen) kathedrale
khorus-székei egyikének mintájára, a melyeket úgy hínak, hogy «miseri
cordes».

– Ah! Ön járt Francziaországban?

– Három esztendeig tanultam ott a mesterségemet; beutaztam az egész
országot – gyalog.

(E szerint jól kell neki tudni francziául.)

Florinda kisasszony a kezét nyújtá a mesternek.

– Ön nem haragszik «ránk»?

(Most már többesben intézte a kérdést.)

– Én nem szoktam rovásra haragudni, kisasszony.

Florinda megszorítá a kézműves kezét; valóságos őszinte kézszorítás volt
az.

S ettől a kézszorítástól megbocsátotta Kis János a sértő «idióta» szót.

Talán tán még meg is csókolta volna a szorító kezet, ha csupasz lett
volna; de keztyű volt rajta, tizenkét gombos, s azt nem lehet olyan
hamar lehúzni.

Ettől fogva aztán a rajzoló tábla mellett is tudott danolni Kis János.

De csak bezárt ablak mellett.

Hanem azért mézes kalácscsal sem lehetett volna átcsalogatni az átelleni
palotába. Azt már fogadása tartotta, hogy oda többet be nem teszi a
lábát.


V.

Megszokott dolog volt, hogy éjjelenként a bankár háza elé hintó álljon.
Vagy ő maga érkezett haza az orfeumból, vagy a kisasszonya a zsúr
fikszból, vagy vendégekre várt a hintó.

Hanem egy éjszaka az történt, hogy a Heuteroth-palota előtt megálló
hintóból három úr szállt ki, a kik a rendőrtisztviselők egyenruháját
viselték, a bakról pedig, a kocsis mellől egy rendőr, a kinek a csuhája
alól kilátszott a kardtok vége. – Azok mind bementek a kapun.

Egy órai időzés után mind a négyen visszajöttek; de még egy ötödiket is
hoztak magukkal. Az pedig a Heuteroth bankár volt. Az arczát ugyan nem
lehetett látni, mert azt eltakarta a felhajtott tengeri vidrabőr
bundagallér. A három egyenruhás úr, meg a bankár beült az üveges
hintóba, a fegyveres rendőr felkapott a bérkocsis mellé, s azzal éjnek
éjszakáján elrobogtak.

Másnap korán reggel, még früstük előtt, nagy sebbel-lobbal rohant be
Kristóf öreglegény Kis János mester szobájába, a hol az javában
dolgozott a rajzolásán.

– Szörnyű eset, a mi a szomszédba esett. Bankárt elfogtak policzájok!
Tolvaj volt, svihák volt; sikkasztotta, csalta, lopta sokat! Mindent
lepecsételtek kvártélyában, még spukktrigliket is; elvittek, becsuktak
dutyiba bankárt. No most beszilj már Heuteroth!

Erre a megrendítő hírre az első gondolatja ez volt Kis Jánosnak: «hát
úgy-e jobb idiótának lenni?»

Hanem a második szó, a mi a lelkében felhangzott, ez volt: «de mi lesz
már most abból a szegény leányból, a ki úrnő volt eddig, s a kinek nem
maradt most már egyebe az apjáról, mint egy megbecstelenített név? Hát
most már ki van felyül, ki van alul a társadalmi lajtorjafokon?»

Iparkodott kiverni fejéből az ezután következő gondolatokat.

Többé újságot sem vett a kezébe, hogy ne olvassa belőle azt az egész
szégyenletes történetet, a mi olyan soká beszéltetett magáról.

A szép Florinda kisasszony is eltűnt a fényes lakásból, a melyben minden
bútor le volt pecsételve. Senki sem kérdezte hová lett? Ő sem kérdezte.

Csak a végét tudta meg a gyászos történetnek. Egy csunya langyos napon
mindenféle konfiskált pofájú alakok taszigálódtak a Heuteroth-palota
kapuja előtt: ezek voltak az árverések hiénái.

A bankár ügye befejezésre jutott. Sokféle tisztátalan kezelés lett
bebizonyítva. Öt esztendei börtönre itélték, a mibe még a vizsgálati
fogságot sem tudták be neki. Csőd alá került vagyonából a megkárosított
ügyfelek alig kaptak húsz százalékot. Most már a bútorait
kótya-vetyélik: abból talán kikerül a perköltség.

Kis János még a függönyt is az ablaka elé húzta, hogy ne lássa ezt a
szomorú jelenetet: hogyan hurczolnak ki az átelleni palota kapuján egyik
bútordarabot a másik után s rakják targonczára. Idegen embernek is
elfanyarodik a szive, ha ilyent lát.

Egyszer azonban csak bekopogtat az ajtaján egy rendőr, s jelenti egész
tisztelettel, hogy köszönteti a végrehajtó úr, sziveskedjék felfáradni
az árverés szinhelyére valami tanúbizonyság végett.

Kis János mester tehát, hivatalos megidézés folytán, mégis csak felment
még egyszer abba a házba, a hová fogadása tartotta többé be nem lépni.

A rendőr egyenesen Florinda kisasszony budoárjába vezette.

Tele volt az árverező kréti és pléti szemenszedett alakjaival, a kik az
ilyen alkalommal a legszurtosabb gúnyáikat szokták felvenni, hogy a
tisztességes árverezőket elriaszszák undorító külsejükkel.

Minden bútort elhordtak már a szobából, csak épen az iróasztal volt még
ott. Azon irta a végrehajtó segédje az árverési lajstromot; de már a
szalmaszéket, a min ült, a házmestertől kérték kölcsön.

Kis Jánost megdöbbenté, hogy e bűzös, szurtos csoport között ott látta
Florinda kisasszonyt is. Igaz, hogy egy szögletbe odahúzódva,
lefátyolozott arczczal. De mégis ráismert.

A végrehajtó rögtön felvilágosítá:

– Engedelmet kérek, tisztelt polgártárs, hogy idefárasztottam. Heuteroth
kisasszony a mai árverésen azon czélból jelent meg, hogy a lefoglalt
tárgyakból mindazt, a miről bebizonyítható, hogy a kisasszony személyes
tulajdona, reklamálja. A törvény erre jogot ád neki. Heuteroth
kisasszony azt állítja, hogy ez az iróasztal az ő személyes tulajdona, s
önre hivatkozik, mint illetékes tanúra.

Kis János jó lélekkel felelhette azt, hogy «igen is, én ezt az
iróasztalt Heuteroth kisasszony számára készítettem.»

A végrehajtó jó ember volt: belenyugodott ebbe a tanúvallomásba. Hanem a
segédje farkasfogú ficzkó volt: az nem engedte ki olyan könnyen a prédát
az állkapczája közül. Azt kérdi a mestertől:

– Igen, de kitől kapta ön meg az árát ennek a bútordarabnak?

Kis Jánost nem vitte rá a lelke, hogy hazudjék, ha bármilyen szép
kisasszonyon segíthet is vele. Megmondta a valót.

– Heuteroth bankár úrtól kaptam meg a pénzt.

– Akkor ez is a csődtömeghez tartozik, – mondá száraz hangon a
végrehajtó. – Ez is árverés alá kerül.

A szögletben elfojtott zokogás hangzott.

A segéd kikiáltá a bútordarab becsárát: «öt forint.»

Ennyire volt becsülve a remek bútor hivatalos úton.

Erre a sakálok elkezdtek egymás hátára mászva vonyítani: hat forint! hét
forint! hét forint ötven krajczár! Nyolcz forint!

Kis János elvárta, keblébe dugott kézzel, a míg az árverési hiénák
felverték az iróasztal árát tizenhat forint hetvenöt krajczárra: akkor
széttaszított köztük a két könyökével, s odatörve magát az iróasztalhoz,
elkiáltá «száz forint.» S azzal odadobta a tárczájából kivett százast a
jegyző elé.

«Senki többet!»

Dehogy többet! Úgy futott az valamennyi az ajtó felé, mintha oroszlán
csapott volna közéjük.

«Hisz ez egy idióta!» kiabálták szaladás közben. Percz múlva üres volt a
szoba.

A végrehajtó is bevégezte a dolgát segédestül együtt s eltávozott
búcsúvétel nélkül. Hát biz ilyen eseteknél nem járják a rendes
szólásformák: «Engedelmet kérek az alkalmatlankodásomért!» – «Örülök
hogy szerencsém volt.»

Csak ketten maradtak a szobában: az asztalos a megvett iróasztal
mellett, s a lefátyolozott hölgy ott a szögletben. De a mint magukra
maradtak, a hölgy felveté arczáról a fátyolát s odasietett a mesterhez s
megragadta mind a két kezével a kezét, most már keztyűtlenül.

– Uram! ön megvette az íróasztalomat: most már vegyen el engem is
feleségül.

Kis János egészen megrettent ettől a szótól.

– Kisasszony, én egy közönséges mesterember vagyok.

– Ön az első nemes ember, a kivel ez életben találkozom. Vegyen el engem
nőül. Én önnek hűséges asszonya leszek. Semmit sem viszek önhöz: csak
egy igaz szerető szivet és minden dologra kész kezet.

– Én szegény vagyok…

– Ön azt mondta egyszer itt, ezen a helyen: «gazdag vagyok, mert meg
vagyok elégedve». Hadd legyek én is ilyen gazdag.

– Én nem adhatok önnek semmit abból, a mi drága, a mi fényes.

– Ön adhat nekem, a mi legdrágább, legfényesebb: egy kézműves tiszta,
becsületes neve nagyobb, mint Dárius minden kincse.

Kis János kezét nyújtá Florindának.

– Elveszem önt.


VI.

No hiszen megindult a pletykazuhatag a szegény Kis János fejére, a mint
nyilvánosságra került, hogy elvette a híres sikkasztó bankárnak a
leányát.

Az egyik azt mondta: «no te szegény tislér-májszter, elvetted a híres
bálkirálynét! majd megnemesít az téged! feldiszíti a homlokodat
koronával: csak azt nem tudod még, hogy ötágú lesz-e, vagy hétágú, vagy
tizenegyágú?»

Mások ellenben Florinda fölött élczelődtek: «no iszen érdemes volt azért
korcsolyázni, kutsirozni, kotillionozni hét farsangon, hét fürdőszezónon
keresztül, hogy az ember leánya utoljára egy asztalosmesterrel kösse be
a fejét!»

Az arany fiatalság pedig, mely eddig, mint az aranyos légysereg dongta
körül a divatos szépséget, ezután a lehetetlenséggel határos
férjhezmenetel után, egész bizonyosra vette a prédát s fogadások
történtek klubbokban és kaszinókban, hogy ki lesz a szerencsés legelébb
elejteni a vadász-zsákmánynyá lett nemes vadat?

Hát mind elvesztették a fogadásukat.

Florindából mintaképe vált a hű feleségeknek és jó gazdasszonyoknak.

Otthon ült egész nap, s végezte gazdasszonyi feladatait; a konyhában is
helyt állt. Egyedűli mulatsága az olvasás volt. De a könyvekre sem
fogyasztotta a férje keresményét; maga dolgozott pénzért: fehér hímzést
csinált; a míg csak világos volt, mindig ott lehetett látni abban a
muskátlis ablakban a hímző-dobocska előtt, a mint öltögetett.

A mi pénzt így szerzett, azon megvette a magyar költők képekkel
diszített munkáit. Ez volt az egyedüli mulatsága. De hiszen nem is
lehetett más. Hol találjon társaságot egy elitélt sikkasztó leánya? Nem
járt ki a házból a férje nélkül.

A házasságuk első három évében kétszer volt keresztelő a házban: fiúcska
volt mind a kettő. A nagyobbikat Jancsinak keresztelték, a kisebbiket
Pistának. Ezek aztán adtak elég hivatalt az asszonykának. A kinek két
fia van: el van az már látva bállal is, szinházzal is, konczerttel is.

Mind a két ficzkó olyan hű képmása volt az apjának, mintha az arczából
metszették volna ki. Még a fotográf sem találta volna el jobban.

Florinda egészen beletalálta magát abba a boldogságba, a miről Kis János
azt mondta, hogy ez az igazi gazdag ember sorsa.

Pénzt is jócskán szerzett az asztalos a munkájával, s annak a
megtakarítása az asszonyra lett bízva.

Mikor a házasságuk ötödik esztendeje elkövetkezett, Kis János azt mondta
a feleségének, hogy valami hét, nyolcz száz forintot ki akar venni a
félretett pénzből.

– Mit akar vele kezdeni? – kérdezé az asszony.

– Még egy szobát akarok hozzá építtetni a házunkhoz.

– Minek?

– Hát tudod, ez az ötödik esztendő. Mikor ez letelik, akkor az apád
kiszabadul a fogságából. Annak a számára építjük ezt az új szobát, hogy
legyen a fejét hová lehajtani.

Ha szinpadon mondana valaki ilyet a feleségének, erre okvetlenül az a
jelenet következnék, hogy az asszony férjének e nagylelkű, gyöngéd
gondoskodását azzal viszonozza, hogy elérzékenyülve nyakába borul s
telesírja a gallérját könnyeivel; hanem hát Kis Jánosné asszonyban semmi
szinjátszási hajlandóság nem volt. Nagyot nézett a férje szemébe s azt
mondá egész hidegen:

– Maga ide akarja hozni közénk az apámat, ha kiszabadul? (Soha sem
tegezte a férjét.)

– Hogy legyen neki valahol otthona.

– Hát aztán a gyerekeknek mit mondunk, hogy honnan kerül elő a
nagyapjuk?

– Majd találsz ki te valamit. Hisz az anyák úgy is folyvást kegyes
hazugságokkal tudják a gyerekeket rendben tartani: mondd nekik, hogy a
Mikulás hozta.

Az asszony nem mosolyodott el a mókán.

– Hát elvégre is borító alatt nem tarthatjuk a gyerekeket, – mondá a
férje, – ők megtudják a nagyapjuk mivoltát, a mint iskolába kezdenek
járni; a legelső gyerek, a kinek a Jancsi birkózás közben betöri az
orrát, rögtön a nagyapját fogja a szemébe vágni. Sőt azt hiszem, hogy
eddig is mesélt már azoknak a nagyapjukról valamit az öreg gazdasszony,
meg a Peti inas, nem lesz ez már újság rájuk nézve.

– Jól van. De hát hiszi-e maga, hogy a kiszabadult Heuteroth úr majd
megmarad itt a mi szerény hajlékunkban, s hozzá szokik a mi tizenkét
órai ebédeinkhez, a miket az öreg Zsuzsa néni készít?

– Hát mit csinálhatna egyebet?

– Ne féltse Heuteroth urat. Talál az magának helyet a világban, mihelyt
a budapesti aszfaltot érzi a talpa alatt. Egyébiránt helyeslem, hogy ha
még egy szobát építtet a házához: önnek magának majd jó lesz az
dolgozószobául. Mert hogy Heuteroth úr nem marad meg benne két hétig:
arra mérget veszek.

Kis János tehát, a mint kitavaszodott, felépítteté az új szobát, hozzá
toldva a régi épülethez. (Igy szoktuk biz azt mind kicsiny uracskák:
most egy szobácskát, majd egy tornáczocskát; no még egy kukulloriumot!
(Ez a szittyastil az építészetben.)

Be is bútorozták azt szépen, csupa tölgyfa volt asztal, szék, szekrény,
nyoszolya. Ezt szerette az öreg táti: ilyen volt a bútorzata a hajdani
dolgozószobájában is. Abban bizony ellakhatott akármilyen bankár.

Végre eljött a nevezetes nap, melyen a hazatérő családfő megérkezése
jelezve volt. A vasúthoz kiment eléje Kis János feleségestől.

Ez volt a legkeserűbb falat, a minek a lenyelésére elszánta magát: kezet
szorítani, összeölelkezni – Heuterothtal annyi ember szemeláttára. Nem
fogja rágni, csak lenyeli egyszerre.

Jó szerencse, hogy a vasúti perronon levő közönség idegenvaksággal van
megáldva. Minden szem csupán a várt ismerős számára van nyitva. Senki
sem ügyel rá, hogy kik ölelkeznek mellette a lábára taposva.

Kis János csak állt ott a perron szélén, a feleségét karján tartva s
leste, hogy mikor fejlődik a bummelczúg rajából az, a kire ők várnak:
míg egyszer aztán a sokaság közül egy soha nem látott alak kiválik,
nagyot üt a vállára ezzel a szóval:

– Szervusz májszter! Hát maga is kijött a leányommal?

Azzal nyakába borul Florindának, azt jobbról-balról összecsókolja. Az
pedig engedi. Ez mégis a papa lesz.

– Itt van májszter a pakkomról való jegyem: vegye ki, aztán hozassa
utánam.

Azzal odanyomta a markába a málhaczédulát, s aztán Florindát a karjára
fűzve, el kisietett, fiakker után kiabálva. A májszter vitethette utána
a kikeresett bőröndjét hordárral targonczán.

Hát bizony az «új» Heuterothra nem lehetett ráismerni a régi fényképe
után.

A haja, melyet hajdan melanogénnal gesztenye színűre festett, a festék
megszüntével tökéletes lilaszínűvé változott, az arcza ellenben, mely
azelőtt símára volt borotválva, jelenben rövidre nyirt vörhenyesszürke
szakállal, bajuszszal volt borostázva; az egész termete a szegedi
országos gyógyintézet diétája mellett szépen megkarcsusodott, az öt év
előtti smoking most egészen betakarta elől: – nem volt csoda, hogy a
saját veje nem ismert rá.

Ebben volt valami vigasztalás. Talán így majd más emberek sem ismernek
rá.

Mire Kis János az ipa bőröndjével hazaérkezett, már akkor az apósa
teljesen ura volt a helyzetnek. A két gyerekkel rögtön megismertette a
mivoltát: elmondta nekik, hogy ő most a szegedi államfogházból került
elő, a hova csupa válogatott derék hazafiakat gyüjtenek össze, a kik
sajtóvétségért, a kormány elleni összeesküvésért, hazájuk
felszabadításáért, párbaji vitézkedésért vannak rabságra kárhoztatva, ki
több, ki kevesebb időre. Ő volt azok között a legelőkelőbb, mert őtet
nehéz öt esztendőre záratta be az átkos kormány.

Megtette magát mártirnak. A gyerekek elhitték.

Aztán, a mint a bőröndje megérkezett, sietett azt felbontani, s első
dolga volt abból mindenféle kalimpáló faragott alakokat előszedni, s
azokkal a gyerekeket megajándékozni. (A szegedi börtönben a rabok
gyerekjátékok faragásával is foglalkoznak.)

Az ebéddel is egészen meg volt elégedve Heuteroth papa; sokkal jobb,
mint a milyet a szegedi Grand Hotelben szolgáltat a főpinczér (a kit úgy
hínak, hogy «porkoláb»).

Délután pedig egy forintot kért a vejétől – kölcsön. De számot adott
neki róla, hogy mire kell s kényszeríté, hogy azt írja be a számadásos
könyvébe eképen: «Heuteroth úrnak, bélyegre 50 kr., omnibuszra
oda-vissza 20 kr., gőzsiklóra 20 kr., borravaló kapusnak 10 kr. Summa 1
forint o. ért.»

A bélyegről azt lehetett következtetni, hogy Heuteroth úr sietve
igyekszik valamely miniszteriumnál tehetségeinek megfelelő alkalmazást
keresni.

S csakugyan! Pár nap mulva diadalmasan hozta haza a hivatalos közlöny
számát.

– Itt van! Meg van! Ez aztán a gyors elintézés!

Odamutatott a közlöny veres plajbászszal aláhúzott soraira.

«Heuteroth Viktornak megengedtetik, hogy nevét Vászonkői Győzőre
változtathassa.»

Ez már jó gondolat volt! A megbélyegzett Heuteroth Viktor nem létezik
többé: helyébe támadt egy szittyamagyar, a kinek a neve egy betű
megfordításával a legnagyobb mágnáscsalád predikátumához hasonlít.
Váltóra irva nem is rosszúl veszi ki magát.

Ennek a következése lett még egy forintnyi kölcsön fiam uramtól, a
majsztertől.

Az meg szükséges volt száz darab névjegy beszerzéséhez az új névvel.

Mikor aztán ez is meg volt, azontúl nem volt a tátinak több szüksége a
májszter kölcsön forintjaira. Azok a névjegyek minden jóra beváltak.

Hiszen a hajdani bankár otthonos volt az egész üzletvilágban: alkusz,
ügynök, bemondó, közvetítő, beszerző, mintakihordó, sürgető, minden
kitelt belőle. Ez mind vet valamit a latba. Ha három helyen kidobták, a
negyediken megragadt.

Mikor valami busás sáphoz jutott, akkor három napig sem látták az
asztalosék: a míg a szerzett pénzben tartott, a vendéglőben mulatott.
Mindenütt lehetett őt találni: börzén, kávéházban, csak odahaza ritkán.

Egy szép napon megint hazakerűlt Heuteroth, (pardon!) Vászonkői úr Kis
Jánosékhoz ebéd idejére.

Délben szünet volt a műhelyben, a mester is átjött a felesége szobájába.

Florinda asszony az ablakban ült és himzett.

A papa amaz emlékezetes iróasztalon ült és onnan lógáztatta alá a
lábait.

Meglepő volt a külső megjelenésén az, hogy az álla ki volt borotválva, s
a haja és pofaszakálla gesztenyeszínüre festve, miként hajdan a boldog
időkben. De Kis János egy cseppet sem ütközött meg e változáson.
Lehetnek annak különféle okai. Hátha így jobban tetszik az orfeumi
szüzeknek?

A papa különösen jókedvű volt és kötekedő.

– Nos! hát, májszter! – szólt a benyíló ajtón belépő vejéhez. – Hogy van
ön megelégedve az én leányommal?

Kis János a vállát vonogatta: furcsa kérdés!

– Kérdezze ön a leányától, hogy van az megelégedve én velem?

– Az nem kérdés. Ön férjnek jó férj: az tudvalévő dolog. De hát
asszonynak milyen az asszony?

– Hát épen hozzámvaló.

– Ugyan májszter, nem emlékezik vissza arra az én szavamra, a mit akkor
mondtam, mikor önt megbíztam ennek a női íróasztalnak a kifundálásával,
hogy majd jó lesz ennek a rejtekfiókja arra, hogy az asszony az afféle
kényes tartalmú leveleket eldugja bele, a melyeket nem szükség a férjnek
megtalálni.

Kis János a feleségére nézett. Az, mintha oda sem hallgatna az apja
fecsegésére, hideg vérrel igyekezett egy szál czérna hegyével a tű
fokába beletalálni.

Azzal azt veté oda a májszter az apósának:

– Hát az elég hiábavaló beszéd volt öntől.

– No no, májszter! Nem jó az ördögnek a farkára hágni. Nem jutott önnek
soha eszébe, teszem föl, csak úgy kiváncsiságból, ebbe a titkos fiókba
belenézni?

– Soha!

– Igazán soha? Ön nem volt kiváncsi megtudni, hogy mi lehet ebben a
rejtekben?

– Nem. A hová én nem tettem semmit, ott én nem keresek semmit.

Erre a papa leszállt az asztalról.

– No, hát én most arra kérem önt, hogy vizsgálja meg iziben azt a
rejtekfiókot, a minek a tartalmára mindeddig nem volt kiváncsi.

Kis János ismét a felesége arczára nézett: most sem látott rajta semmi
különös kifejezést.

– Ha önt olyan nagyon érdekli, – mondá az apósnak, – hát tegyük meg a
felfedezést.

Azzal kihúzta a hátulsó fiókot, megnyomta az asztaltáblán a marokinra
festett fehér virágot, mire a rejtekfiók oldalfala sarkaiból kifordult.
– A papa ott állt lesben, mint a fáczánfogó vadász, s a mint a csapóajtó
kitárult, hirtelen belenyúlt a rejtekfiókba, s azzal kirántott abból egy
papircsomagot s a mint az a markában volt, elkiáltotta magát: «Hurra!
viktoria! hozsánna! Itt van! Meg van! Minden meg van!» s azzal nevetésre
torzult pofával elkezdett féllábon tánczolni, mint egy megőrült
ballettánczos, a kezébe markolt hosszú papirlapokat a feje fölött
lobogtatva, akár csak egy rézszínbőrű csippeváz indián az elejtett
ellenség fejéről lehúzott skalpot.

Kis János csak ámult és bámult.

Rögtön ráismert arra a dugaszból előkerült papircsomagra. Ugyanaz a
sorsjegysorozat volt az, melylyel egykor a bankár megkinálta, hogy
válaszszon belőle – ajándékképen. Lehetett száz sorsjegy. Ezeket dugta
el a bukását előre sejtő bankár abba a leánya iróasztalába. Most hát
rájuk talált.

– Látjátok ezt! – kiabált az após.

– No ugyan nagy dolog! – mondá Kis János, félrefordulva, hogy ne is
lássa, a mit mutogatnak. Száz darab sorsjegy. Lehet valami ötezer
forint. Érdemes ezért tarantellát tánczolni?

– De nem öt–ezer–forint–ez–májsztram! – mondá minden szót megakasztva az
após, – hanem kétszázötvenezer forint! A mai sorshuzásnál ez a jegy
ütötte meg a főnyereményt: fel volt írva a tárczámban. Itt a hiteles
sorozat. Az én sorsjegyem nyerte el a kétszázötvenezer forintot. Hurrá!
hurrá! Urak vagyunk megint! Leányom!

Erre a szóra Florinda is eldobott gyűszűt, himző ollót, mindent a
kezéből, s odarohant sikoltozó örömkitöréssel az apjához, vállára
borult, csókolta, ölelte, zokogott az örömtől.

A papának másik válla is volt, a min a vejének is lett volna helye az
ölelő karjaival; de Kis János csak állt mozdulatlanul az iróasztal
előtt, két kezét eldugva a munkásköténye alá. Megvárta, míg azok ketten
kitombolják magukat örömükben. Azok sem igen vettek ő róla tudomást.

Mikor aztán a nagy diadalzaj egy kis szünetet tartott, akkor azt kérdezé
Kis János az apósától:

– Hát már most mit szándékozik ezzel a nagy nyereménynyel kezdeni?

– Hát mit? Újra megnyitom a bank-üzletemet. A váczi-utczában. A hol
galambok vannak, oda galambok szállnak: a szerencse sem jár egyedül.
Rövid időn milliomos leszek!

– Hát arra nem gondol, hogy mennyi ember lett szerencsétlenné ön miatt
évek előtt? Nem találja helyesnek, hogy azokat kárpótolja?

Erre nevetett csak még nagyot az após.

– Kárpótolni? Azok én ellenem csődöt kértek, a mit megkaphattak, azt
lefoglalták, elkótyavetyélték, a csődtömegen megosztoztak, engem öt
esztendőre becsukattak, azt én az utolsó éjszakáig leültem: kvittek
vagyunk! A mit egy kridatarius a perének bevégezte után szerez, ahoz a
régi hitelezőinek semmi köze többé. Ez a törvény.

– De hátha egyszer egy olyan kétségbeesett ember, a ki minden vagyonát
elvesztette önnél, a törvény helyett pisztolyt ragad, s lelövi önt, mint
egy kutyát!

– No, no! májszter! Illedelmesebb kifejezéseket kell használni egy
Vászonkői bankárral szemben. Hiszen légy biztosítva a felől, hogy ebből
az összegből neked is juttatok annyit, a mennyivel a szerény kis
asztalos üzletedet nagyszabású asztalos iparteleppé alakíthatod át, a
milyen a Thék Endréé.

– De én azt nem fogadom el! Én nem osztozom az ön átokterhelte pénzében.

Az após gúnyosan rángatta felfelé a szemöldeit.

– Hát jól van májszter, maga azt teszi a buksi fejével, a mit akar. De
abban az esetben én viszem magammal a leányomat.

– Az én nőmet?

– Hát csak nem hagyom itt ebben a piszkos odúban, enyvet, meg fénymázt
főzni.

– Ez az odú önnek menedéket adott; ez a fénymáz pedig kenyeret, – mondá
gorombán az asztalos.

– Azért majd megfizet – valaki. De már az iránt ne legyen magának,
asztalos májszter, semmi képzelődése, hogy egy előkelő miveltségű hölgy,
mint az én leányom, a mint az apja egy nagy vagyon birtokosává lett, a
nyomorúság tanyáján maradjon. Vannak nekünk jeles törvényeink, melyek az
elválást lehetővé teszik. Az egész házasság külömben sem volt érvényes,
mert ahhoz a szülők beleegyezése, mint múlhatlan föltétel,
megkivántatik: én pedig nem egyeztem bele.

Kis Jánosnak már a nyelve hegyén volt a visszavágás: «mert a szegedi
profúsz nem engedte». De csak visszaszívta. A felesége szemébe nézett,
ki karját az apja karjába öltve tartá. A férj szeme égett, mint a tűz:
az asszonyé nem birta azt kiállni, lesütötte a szempilláit. A férj azt
várta, hogy a nő oda fog rohanni hozzá, keblére borúl, átkarolja: hiszen
oly nagyon szerették egymást. De e nő csak ott maradt az apja mellett,
annak a karjába fogózkodva. Hiszen – úrnak lenni mégis csak szép dolog?

– De ha én nem egyezem az elválásba, akkor nem lesz abból végzett dolog,
– mondá a mester.

– Hát akkor elválasztanak benneteket ágytól és asztaltól. S ha neked így
jobban fog tetszeni, hát tessék. Ezt végezzétek el egymás között. Én
most megyek fiakkerért. Mindjárt visszajövök. A ki velem akar jönni, az
velem jön; a ki itt akar maradni, az itt marad.

Azzal elsietett; férj és feleség egyedül maradt.

Kettőjük között állt az iróasztal.

– Te tudtad azt, hogy mi van ennek az iróasztalnak a rejtekfiókjában?
kérdé a férj.

– Tudtam, – felelé az asszony.

– Azért jöttél hozzám nőül, mert én vettem meg az árverésen ezt az
iróasztalt?

– Azért.

– Annyi hosszú időn át azért ültél olyan hűségesen idehaza, hogy ennek
az iróasztalnak a kincseit megőrizd?

– Azért.

– Akkor beleegyezem az elválásba.

A papa megérkezett a bérkocsival.

– Nos? Hát? kérdezé a szobába lépve.

– A leány elhagyja a férjét s követi az apját, mondá a kézműves.

Florinda a benyíló ajtó felé indult.

– Mit akar ön madám?

– Meg akarom csókolni gyermekeimet.

– Nem, madám! Azok az én asztalos inasaim; azokat nem csókolja ön meg
többet.

S elállta előtte az ajtót.

Florinda nagysámnak a nélkül kellett az asztalos házától eltávozni, hogy
a gyermekeinek búcsúcsókot adott volna.

Aztán következett a válóper. Vászonkői Florinda asszony pere Kis János
asztalos ellen.

Az elválasztás ellen nem tétetett kifogás. Csupán a gyermekek
illetékessége volt birói eldöntés tárgya.

Az volt a kérdés, hogy a fiúgyermekek az anyának itéltessenek-e oda, ki
az egyiket a bécsújhelyi katonai akadémiába szándékozik küldeni, – lesz
belőle generális, – a másikat meg a jezsuita kollegiumba: abból lesz
püspök; vagy pedig az apánál hagyassanak, a ki csinál belőlük asztalost?

Más czivilizált országban bizonyosan az anyának itélték volna oda a két
suhanczot: de a mi barbar törvényszékeink az apának adtak igazat. Neki
maradt a két gyerek.

*

Valami négy-öt esztendő mulva csakugyan teljesült az, a mit Kis János
megjövendőlt az apósának, a ki már akkor híres bankár volt, túljárt a
millión. Egy rosz napon valami kétségbeesett ember, a ki nála vesztette
el az egész vagyonát, rajtarontott, s egy revolverrel lekvittelt vele.
Agyonlőtte.

Hát ez bizony hétköznapi dolog. Három napnál tovább senki sem beszél
róla.

Ezzel a pisztolylövéssel Florinda nagysám lett boldoggá téve. Ő kapta
örökül a bankár nagy vagyonát s tőle nem kérdezte senki, honnan vette,
mire költi?


VIII.

Az Andrássy-út igen szép sugár utcza! Azon vágtatnak végig az előkelő
uraságok pompás fogatai, teherkocsinak ott nem szabad végig vonulni. De
a mellékutczákból mégis csak keresztül settenkednek azok.

A keresztutczák egyikéből egy gyalogszekér nyomul elő, keresztül a
sugárút fakoczkaburkolatán, két inasgyerek vontatja; a szekéren egy
újdonat szekrény nehezkedik, valami asztalos munka.

Az oktogon felől pedig vágtatva jön egy elegáns Tilbury, a melybe két
telivér almásszürke van fogva; divatos öltözetü delnő hajtja őket.

A gyalogszekér az almáriommal épen keresztben áll a sugárúton.

A szekeret húzó gyerekek nagyobbika, egy barnapiros pofáju ficzkó vígan
fütyül, a kisebbik pedig egy almát majszol, nagyokat harapva belőle.

Mikor a delnő fogata közelükbe ér, a nagyobbik ficzkó elkezd hangosan
nevetni, a kisebbiknek a szájából pedig csak kifordul az alma, eltakarja
a kezével az arczát és sír. Az úri fogat kénytelen megállni, mert a
nevető és siró ficzkók nem mozdítják a szekeret odább.

A konstábler ott áll az útfélen, két karját, két lábát keresztbe téve.

Ha valami czivilizált országban fordulna elő ilyen eset, a konstábler a
gyalogszekeret húzó ficzkókra rivallna: «nem lódultok mindjárt az útból
azzal a szekérrel!» de a mi barbar világunkban a rendnek őre, a büszke
paripákat hajtó delnőnek int: «csendesen asszonyom! el ne gázolja ön
azokat a gyerekeket». Az úri fogat kénytelen a gyalogszekér körül nagy
fordulót tenni.

S ekkor az a nagyobbik suhancz, az a vásott ficzkó, nagy nevetve
odakiált a kocsikázó delnőre:

«Szervusz, mama!»



A NAGY ELLENSÉG.

(Elbeszélés.)

Itt jár végig az országunkon. Mindnyájan ismerjük. Büszkeségünk és
siralmunk. Szeretjük és rettegjük, pusztít bennünket, és nem tudnánk
nála nélkül élni. Temetőnk és újjá alkotónk. Minden évben
meg-megfélemlít bennünket. Hirlapjainkban állandó rovata van a
gyászhírek között. Egész tábort mozgósítunk ellene. Miniszterek,
alispánok, kormánybiztosok vezetik a hadjáratot. Az erős emberek
harczolnak vele, a gyöngék seregestül futnak előle.

Ez a nagy ellenség a – Duna.

A Dunának olyan hadjárati krónikája van, mint akár a török uralomnak,
tele ostromokkal, vereségekkel.

Egy ilyen krónika akadt a napokban a kezembe, a mit réges-régen olvastam
valamikor, s azóta végkép elfelejtettem.

Egy fiatal ember hozta hozzám, a ki az apja ajánlólevele kiséretében
jött, közbenjárásomat kérni.

Nem volt valami nagy kivánsága; nem akart hivatalba jutni, azt sem
kivánta tőlem, hogy írjak a professzorainak, hogy ereszszék keresztűl az
érettségi vizsgálaton. Kitanult géplakatossegéd volt; az állami
gépgyárba kivánt bejutni. Az ilyen törekvésekhez szivesen nyujtok kezet,
s tartom a vállamat, hogy azon keresztül hágjon át a nehézségeken az
igyekező fiatal ember. Nekem is van egy unokaöcsém, a ki géplakatos.
Nagyon becsülöm azt az életpályát.

A kísérő-levelet elolvasva, leültettem a fiatal munkást, s kikérdeztem
az állapotja felől.

Az apja hivatkozott a levelében arra, hogy én együtt jártam iskolába az
ő apjával, s emlékül tartogatja valami csikó-korbeli versemet, a mit az
apja apjának a házánál írtam egyszer. – Emlékszem már rá! Még az apjának
a nagyapját is ismertem. Azzal is beszéltem egyszer. Most már előttem
áll az egész családnak a képe, a derék Sóki Nagy családé.

A pártfogásomat kérő fiú Nagy János néven mutatta be magát. Az apja Nagy
István névvel irta alá a levelét. Ezt nem ismertem. Hanem annak az apja
iskolatársam volt (ezelőtt ötven egynehány esztendővel). Ez még Sóki
Nagy Józsefnek jegyezte magát. Annak az apja még hozzátette a nevéhez
azt is, hogy «nemes». – «Nemes Sóki Nagy Márton.»

Annak az apját pedig «nemzetes uram»-nak titulálták. Tehetős, jómódú
emberek voltak az öregek, a kiket ismertem.

Volt egy nagy malmuk: patak-malom; ez is híres volt abban az időben.
Olyan mundlisztet nem őröltek sehol az egész Duna mentén. A ki a finom
rétes-tésztához való lisztet óhajtotta, mind ő nála őröltetett.
Négykerekű malom volt a neve annak a híres lisztgyárnak. A malmon kívül
még volt szép nagy szántóföldjük, kaszálójuk, a mennyi egy nemesi
családnak illendő, s a közel folyó Dunán volt egy szigetjük, a mit
körülsánczoltattak rőzsekötegekkel védett erős gáttal minden oldalról. A
sziget be volt ültetve gyümölcsfákkal, a töltés árkaiban ritka szép vízi
virágok tenyésztek. Ott botanizáltam én nagy kedvteléssel. Talán még
most is megvan a Diószegim levelei közé lenyomtatva az a szép, sötétkék
clematis, a mit ott találtam.

Az öreg molnárnak fehér haja volt: sűrű, hosszú; nagy, görbe fésűvel
hárította a tarkójára. Molnárszínű dolmányt viselt, nagy ezüst
gombokkal. A fia már sötétkék kurta dolmányban járt: de az is tele
sujtással. Három sor ezüst gombbal. Ez is molnár volt.

Még egy másik fia is volt az öregnek; ezt papnak taníttatta ki
(kálvinista papnak); de annak nem vált be a sorsa. Jobb lett volna
katonának. Nem volt eklézsiája, mindenütt összeveszett a kurátorokkal, a
presbiterekkel; olyankor kiprédikálta őket. Máskor meg azt tette, hogy
beleült egy ladikba, puskával a vállán elindult vadászni; elkódorgott a
Duna mentén nagy messzeségre. Csak akkor vette észre, mikor valahol
Dunaföldvár körül meghallotta a harangszót, hogy vasárnap van: akkor meg
már későn lett volna visszafordulni; hát csak lapátolt tovább, a míg
valahol Bogyiszlónál nyugtot nem talált. A híveinek prédikálhatott a
kosta.

Hanem aztán, mikor visszakerült, tele volt a csónakja kitömött
madarakkal, meg vidrákkal, s a tarisznyája tudós feljegyzésekkel, a
melyek fölöttébb becsesek lehettek egy természetbúvárra nézve, de
teljesen haszontalanok a bergengócziai presbiter előtt.

E miatt azután állandó czivakodása volt a híveivel, a konzisztoriummal,
az esperessel, a püspökkel. A hívei kihordták a határra. Egy szép napon,
mikor ismét hosszú dunai útról került vissza, az a meglepetés várt rá,
hogy a paplaknak az ajtaját beszegezve találta; a retyemutyája meg ott
volt felhalmozva a falu határán; a bakter őrizte, hogy el ne hordják.
Utoljára, midőn már sehol sem volt maradása, haza szorúlt az apai
házhoz, ott tarisznyázta el az időt.

Az apja szégyenlette a fiának a dolgát. Ez lett volna a büszkesége. Egy
pap! S ez lett a szégyene. Peregrinus lett belőle!

Hogy valamikép megmentse a becsületet, utoljára azt fundálta ki az öreg
Sóki Nagy Gábor (a Mártonnak az apja, a hozzám forduló legénynek a
szépapja), hogy a saját telkén építtetett egy kis templomot, s abba
tette meg a fiát papnak. Nagy számú cselédsége volt: molnárlegények,
béresek, zsellérek, kertészek, hajósok, kondás, juhász, böllér, a
legtöbb családos; azoknak a hajlékaik egész kis falut alkottak a malom
körül. Azok is áhították a szent malasztot, s nem járhattak a messze eső
városba isteni tiszteletre. Hát így segítve lett rajtuk is, meg a
Lőrinczen is. (Ez volt a kikopott papnak a neve).

De biz a tiszteletes úr itt is nagyon hányd el vesd el módra
teljesítette a kötelességét. Ritkaság vala, hogy vasárnap a kathedrában
mutassa magát.

Az öreg végre az utolsó eszközt vette elő. Testamentumot tett. Aztán
maga elé hivatta mind a két fiát, a lelkükre beszélt:

– «Tudjátok jól, hogy a mi birtokom van, azt mind magam szereztem. Semmi
ősi birtokot én nem örököltem. Szabadon testálhatok. Meg is tettem már.
Itt van a testamentumom. Ebben én minden világi birtokomat a Márton
fiamra hagyom, a molnárra. A Lőrincznek, a papnak, pedig hagyom a
vadásztarisznyámat, a ki tele van üressel. A testamentum mellett azonban
van egy codicillus, a melyben az mondatik, hogy: ha a Lőrincz fiam a
halálos ágyamhoz oda jön, s nekem feladja az utolsó úr-vacsoráját igaz
kálvinista szertartással, hát akkor legyen semmivé ez a végrendelet, s
vegyen ő is részt a birtokomban, testvéri osztály szerint. Hát ehhez
tartsátok magatokat.»

Ez csakugyan a legsikeresebb mód lett volna az elzüllött fiut megszokott
kóborlásaitól visszatartani. Az apa nagyon köhécselő állapotban volt;
fekve nem tudott már aludni, csak a nagy karszékében ülve. Minden nap
lehetett várni, hogy egyszer csak hirtelen meghal. Jó lett volna
Lőrincznek ott maradni a közelében, hogy az utolsó falat kenyérrel és
ital borral megvigasztalja a haldokló lelkét. Ki is állta a kontumácziát
vagy fél esztendeig.

Ebben az időben volt az, hogy én a pünkösdi vakáczió alatt egy pár napra
lerándultam az iskolatársam, Sóki Nagy Jóska társaságában a messze
földön hires kapronyi malomhoz. Együtt találtam még az egész családot.

Ezen évi pünkösd napon avatták fel a kapronyi molnár kis templomát a
szokott protestáns egyszerűséggel. Abból állt a czeremónia, hogy a
szomszéd városból lehozatták a «harmoniát».

Így hitták a deákgyerekek quartettjét. Én abban áltista voltam. Ez az, a
mikor még a fiunak leány-hangja van. Ebben a hivatalban ragadt meg nálam
az a sok régi nóta, a melyeket senki sem szedett hangjegyre. Mint
nélkülözhetetlen énekest, engem is elvittek a malom-templom
felavatására. Nyolczan voltunk; egy nagy társzekeret küldtek be
érettünk, arra mind felfértünk.

Hogy ezek a gyerekkori élmények úgy megmaradnak az emlékezetben! A
templomban ezt a hymnust énekeltük: «Te Béthelünk hű őre, Jer hágj fel a
tetőre!» – Tudniillik, hogy a Béthel hű őre volt az esperes, a «tető»
pedig a kathedra. Az isteni tiszteletre következő bőséges lakomán pedig
ezzel a nótával arattunk általános tetszést: «Akkor vidulok csak,
rózsám, Hogy ha egyet pillantasz rám. – Pillants hát! – Csókolom kis
piros szád. – Jaj! ha megtagadod ezt tőlem, Nincs, ki a világot
megkedveltesse vélem».

(Hisz ez szerelmes nóta! Hát persze, hogy szerelmes nóta! A mely fiú tíz
esztendős korában még nem szerelmes, arra szoknyát kell adni. Én már
akkor verset is írtam az ideálomhoz. Az maradt ott a kapronyi malomban
emlékül.)

Pünkösd másodnapján már korán hajnalban átkeltünk csónakon abba a
gyönyörű szép dunai szigetbe, a hol tele voltak a fák virággal; csak úgy
tágult az embernek a tűdeje attól a mennyei illattól! A partok, a
sömlyékek tele voltak vad növényzettel; én valósággal dobzódtam a
virággyűjtésben. Lőrincz úr észrevette, hogy milyen szenvedélylyel űzöm
a botanizálást s ezért teljesen kegyébe fogadott. Ő kvalifikált
természetbúvár volt. Annyira elmerültünk a növények bonczolásában, hogy
nekem kellett a papot figyelmeztetnem, hogy már a második készülőt
harangozzák odaát (harangláb is volt). El is késtünk. A hívek már a
«Perelj uram perlőimmel»-t énekelték, mikor a pap megérkezett a
templomba. Aztán tévedésből a biblia helyett a Diószegit találta magával
vinni; de prédikált ő abból is arról a thémáról, «a ki a mezők
liliomait» ruházza, olyan szépen, hogy sírt rajta az egész coetus.

Ebéd után az énekes diákok kaptak fejenként egy ezüst huszast, azzal
szekérre pakolták őket s visszaküldték a városba.

Engem ott marasztott Lőrincz tiszteletes.

– «Maradj még itt ma; mutatok neked valamit; holnap majd haza mehetsz a
lisztes zsákok tetején.»

Az a valami volt egy vaskos kézirat, csak úgy czérnával összevarrva, a
hogy a «studiumok» szoktak lenni. Az ilyennel engem nagyon meg lehetett
marasztalni.

Abban voltak Lőrincz úrnak a feljegyzései az egész Duna mentéről saját
búvárlatai nyomán: hogy rombolt, hogy alakított új tájformákat sok száz
év óta a hatalmas anyafolyam, mely nem szüli, hanem elnyeli a leányait.

Kezdődött mindjárt a közelben, annál a régi barátkolostornál, mely az
almási partokról látható: a czellák falai még néha előtünnek csekély
vízállásnál, békateknőkkel megrakva.

Alább, Nyerges-Ujfalunál akad fel a hullám a zátonynyá vált Villa Curtia
romjain, melyekből ma is régi pénzeket, bronzfibulákat vájkálnak elő, a
kiknek erre vesztegetni való idejük van. Ezerhétszáz évvel ezelőtt a
pannoniai legio hatalmaskodott ottan.

Az adonyi Duna-meder takargatja kavicstorlataival a híres Ptolomeo
Sabinumot; most csak a halászok tudnak róla. Igen jó ívóhely a halaknak.

A pentelei füzesben gyakran megbotlanak a vesszővágók azokban a furcsa,
faragott kövekben, a melyek nem engedik magukat az odvas fák rohától,
meg a nádgyökértől eltemettetni. Egy boltozatforma faragott koloncz
pihenőül szolgál a munkásoknak; az volt Anamaria városnak a portája.

Ó-Szőny Bregetiójából egész muzeumi kincstárt gyüjtöttek össze, falaiból
védtöltéseket csináltak a nagy romboló erejének megtörésére. Azokat is
összemorzsolja lassanként.

Paks alatt nyoma sincs már annak a híres várnak, melyet I. Lajos király
ajándékozott Apostagi Zemere vitéznek, ki a tatárok elleni harczában
életét megmenté, sem annak az apátságnak, melynek alapító levele a
Vatikán levéltárában őriztetik. Vár és kolostor fölött a vizafogók
nádsövényei láthatók manapság. Kerülik a veszedelmes helyet a hajósok.

Szent Benedek és Uszód határában két nagy domb van. Várak voltak. A Duna
ledöntötte őket, betakarta iszappal. A két falu házai czölöpökre vannak
építve. A Duna minden esztendőben végig seper rajta. Olyankor arra a két
dombra menekülnek, s onnan kiabálnak át egymáshoz kötekedve: «Usztok
uszodiak!» – «Buktok benedekiek!»

Fajsznál látható egy erős czölöpzettel körülkerített híres holdas domb.
Ide szokott marháival együtt menekülni a falu népe, mikor a jégzajlás
megindúl s itt várja be, míg az Isten itélete elvonúl mellette. Egyszer
azt is el fogja seperni. A halmot úgy híják, hogy «Kovács-halom».

Tolna hajdan hatalmas erőd volt; Szent István idejében országgyűlés
helye; most a bástyák ormait nagy szárazság idején látni csak a Duna
medréből kiemelkedni: föld nyelte el, víz mosta el. A régi pompának
emléke sem maradt.

Szeremle magyar falu a múlt században még a nagy dunai szigeten feküdt,
a honnan repülő híddal jártak át a réven. Három sziget volt egy
csoportban. Most már csak kettő van. Azt, a melyiken a helység állt,
egészen elhordta a Duna; a falu most a pesti parton áll, a míg a Duna
eltűri. A rév, a hozzá vezető úttal együtt, csak a mappán látszik.

Hatalmas védvár volt Kupuszina a török világban. Kettős sáncz foglalta
körül. Most az elsülyedt tornyaiban tekenős békákat fognak; ezeknek
kedvencz tanyája a hajdani kastély. A várkertben sulyom terem. A nagy
terebélyes égerfákon csapatostúl tanyáznak a halász-sasok. Korállszárú
szederinda, aranycsengetyűs páponya, ezüstbojtos iszalag kúszik fel a
zöld tarjagos kőfalakon s csüng alá hosszú fűzérekben a békatenyésztő
tömpölyökig.

Legrettentőbben mutatta ki demiurgusi hatalmát a Duna annál a nagy
falunál, a melynek Monostorszeg a neve. Ezeken a partokon állt a
Szent-Péter nevét viselő apátság kolostora; átellenben vele egy királyi
város, Bodrog, mely egy vármegyének adott nevet; s a kettő között egy
szigeten a camalduli barátok hírneves kolostora: «Szent-Kereszt». Mind a
három eltünt a föld színéről háromszáz év alatt: a klastromok is, a
város is. Semmit, egy kődarabot nem hagyott fenn belőlük a Duna. Csak a
fakó pergamenek beszélnek a létezésük felől. A nép most is megvan. A
nádfödeles falunak annyi a lakosa, mint a hajdani királyi városnak; de a
polgárból, a nemesből paraszt lett, földmíves, pásztor, halász.

Így folytatja egyenlősítő munkáját, a harczot minden emberi nagyság
ellen a hatalmas, a legyőzhetetlen Duna.

Ilyen jegyzetek voltak az én papom különös diáriumában.

S még akkor nem értük meg az 1838-at! Ez 35-ben történt.

*

Egy szép őszi este ezzel a szóval rohant be a malomba Lőrincz
tiszteletes, Márton bátyját épen szemközt találva az ajtóban:

– Itt van az «arany sas!»

– Itt van? kapott rajta Márton. – Hát hidd be egy pohár borra.

– Dehogy hivom! Futok a puskámért.

– Csak nem bolondultál meg? Csak nem lövöd meg a legjobb kundsaftunkat,
a ki annyi mundlisztet megvesz.

– Dejsz az nem él mundliszttel; hanem bárányhússal.

– Hát nem az újvári Arany sas korcsmárosról beszélsz?

– Vigye az ördög a te újvári arany sasodat! Én az igazi arany sasról
beszélek: az aquila chrysaetosról! Már három nap óta hallom a hangját.
De csak a hangjáról tudom, hogy itt van. Olyan magasan jár az égben.
Kettőt kiált: egy vékonyat, meg egy vastagot: «ú–i»; egy oktáva köztük a
különbség. Aztán meg azt a hangot hallom, a mint egyszerre leveti magát,
a szárnyát összeverve; mintha a szél verné a vitorlákat! Régen lesek rá.
De ma láttam színről színre! A mi szigetünkön szállt le a nagy
gesztenyefára. Nagy ritkaság Magyarországon, Afrika a hazája, aranyt
játszik a tollazata; azért híják chrysaetosnak! De híják imperialisnak
is, meg heliacának; császári, napba repülő madárnak.»

– Hát bánja a szösz! mondá a molnár egykedvűen, – miattam lehet neki
annyi keresztneve, meg praedikátuma, mint egy princznek.

– Az éjjel rálesek és meglövöm az arany sast.

Azzal szaladt a szobába a puskájáért Lőrincz. Nemsokára visszatért, a
duplával a kezében, a tarisznyával a vállán.

Márton bátya ott állt az ajtóban s elfogta az öcscsét.

– Hallod-e, Lőrincz? Most már én mondom azt, a mit te mondtál az elébb
az én arany sasomra, hogy «vigye el az ördög a te arany sasodat!» –
Tudod-e, hogy az apánk az utolját járja? Éjjel alig tud már lélekzetet
venni: ételt is alig vesz magához. Csak tejet meg egy kis bort tud inni.

– Úgy van már az öreg hat hét óta.

– No én azt hiszem, hogy a holnap reggelt nem éri meg.

– Nem vagy te doktor, nem tudsz hozzá.

– De a doktor is azt mondta ma, mikor itt volt.

– Az meg azért nem tud hozzá, mert doktor.

Márton megfogta az öcscsének a karját.

– Édes öcsém. Tudod jól, hogy mi van az édes apánk végrendeletében.
Mindig jó testvéred voltam: most is az akarok lenni. Kérve kérlek: ne
hagyd itt a szegény apánkat halálos órájában. Hadd osztozzunk meg az ő
elhunyta után, mint szerető testvérek. Szívesen felezem veled az
örökségünket. De ha itt nem maradsz, az öregünknek feladni az utolsó
úrvacsoráját, az utolsó vigasztalást elrebegni fölötte: én kegyetlen,
kőszívű leszek te hozzád, s engedem a testamentumot úgy végrehajtani, a
hogy az meg van írva, s hagylak földönfutóvá lenni az üres tarisznyával.
Isten engem úgy segéljen!

– Dehogy teszed te azt Márton! sokkal jobb ember vagy te Márton.

– No Lőrincz, két szót hallottál ma tőlem, a mit én nem szoktam sűrűn
kuszpitolni. Se káromkodni, se esküdözni nem szokásom. Ma mégis azt
mondtam, hogy «vigye el az ördög a te arany sasodat!» – De még nehezebb
szó az annál, hogy «Isten engem úgy segéljen». Kétszer mondtam:
harmadszor nem mondom. Meglátod, hogy megteszem, a mit mondtam.

A magas égből hangzott a ritka szárnyas kiáltása: «u–i». Lőrincz
kirántotta a karját a bátyja kezéből, s futott le a Dunához, csónakjába
ugrott, átevezett a szigetre.

Az öreg molnárra csakugyan ráborult ez este az ő utolsó éjszakája. A
meghivott orvos tudatá a családtagokkal, hogy legyenek készen a végsőre.

A haldokló egyre a Lőrincz nevét sóhajtozta.

Márton két postát is küldött utána, sürgős izenettel a szigetre. A
kiküldött molnárlegények egymás után tértek vissza azzal az izenettel,
hogy nem találják a tiszteletest sehol.

Az ördögnek ajánlott sas éles szemeivel észrevette, hogy vadász
leskelődik rá a kukoricza kévékből rakott gunyhó alatt, s elrepűlt a
jegenyéről, melyet éjszakai tanyául választott, áthuzott a szélesebb
Duna-ágon: ott szállt le a pagonyban egy magas topolyfára. Lőrincz a
csónakjával utána eredt. A sas azt is észrevette, s még feljebb repült a
ligetben. Lőrincznek víz ellenében kellett eveznie, hogy utolérje, aztán
úgy lappangani fától fáig, hogy meglophassa az alvó madarat. – Az alatt
meghalt az édes apja.

Még ugyanabban az esztendőben történt, hogy a kapronyi malomból ismét
beküldték a társzekeret a komáromi kollégiumba a «harmoniáért». Épen
őszi vakáczió volt; az iskola be volt zárva, a legjobb tenoristánk,
Domján Józsi falun volt; nekem, az altistának kellett helyette a tenort
betanulnom, de volt egy másik még jobb altistánk, Tóth Ferkó, a kinek
olyan hangja volt, mint egy nőnek, a basszistánk volt Szücs Sándor,
baritonistánk Goda Sándor. Benke Kálmán is tenort énekelt, de gyönge
volt a hangja. Harmati uram, az orgonista valahogy összehozta a
quartettet, félnap alatt betanitotta az énekeinket. Ezúttal gyászdalok
voltak azok.

Nagy halott volt! Meghalt a gazdag molnár. A templomépíttető.

Minden énekes fiúnak egy ezüst huszas díj volt igérve.

Az ünnepélyes kardal szövegét subrector uram készítette.

  «Gyász sír!
  Sötét
  Kripták!
  Hát már sötét kebletekbe
  Azt is tőlünk vészítek be,
  Kinek híre s dicsősége
  Magas –
  Égig –
  Ére».

(Ez a hymnus ugyan superintendentialis főkurátor számára készült, de a
kapronyi molnárnál is bevált.)

A társzekér kivitte az egész kántust a malomhoz.

Olyan jól emlékezem még most is az egészre, mintha csak tegnap jártam
volna ottan.

Nagy, tömör épület volt, emeletes; a földszinten boltozatos; a
malomkerekek felyülcsapók voltak; a búzaraktárból széles tölgyfa lépcsők
vezettek föl a malomgéphez. Mi gyerekek szörnyűködve bámultuk, hogyan
kapja fel a molnárlegény azt a búzával telt szaput félkézzel a
fogantyújánál fogva s dobja fel a vállára s aztán lépdel fel a fahágcsón
vele nagy könnyedén. Ez ám a Sámson!

Minket diákokat az orgonistával együtt elébb megvendégeltek. Harmati
uram bort is kapott: azt nagyon szerette, a diákok pedig sert; nekem
egyik sem kellett. Gyerek-koromban el nem tudtam képzelni, hogy lehet
meginni valamit, a mi savanyú, vagy keserű, s a mitől az ember még
szomjasabb lesz. Azután felvittek a halottas terembe «virrasztani». Így
hivták azt a szokást, hogy a halott fölött zsolozsmákat énekelnek
mindaddig, míg a lelkész megérkezik.

Nagy halottnál előbb a koporsó fölött (a kálvinistáknál nincs ravatal)
mond egy lelkész imát; azután a zárt koporsót a templomba viszik, ott
egy másik pap a kathedrából tart fölötte prédikácziót, végűl harmadízben
a sír előtt olvas fel a rektor egy ékes rigmusokba foglalt búcsúztatót.

Tehát még a virrasztásnál voltunk. Hangzott szépen a harmoniás ének:

  «Halld meg lélek:
  Mert néked beszélek!»

A gyászoló felek, az ifjú molnár és felesége, meg a fiúk, az én
iskolapajtásom, ott álltak a koporsó jobb oldalánál, mi diákok a
baloldalon. A halott arcza még nem volt letakarva, olyan volt, mintha
viaszból volna.

A legnagyobb éneklés és sírás közepett hirtelen feltárult az ajtó, s
betoppant rajta egy sápadt alak. Ennek is olyan halavány volt az arcza,
mint annak a halottnak, pedig a veriték gyöngyözött rajta. Puska volt a
vállán, tarisznya a nyakában. A vadásztáskából kilógott az arany sas
feje, a gömbölyü farka s a nagy sárga karmai. Csakugyan elhozta a
vadászzsákmányt.

Ezekre a dúlt vonásokra alig ismertem rá. A pap-testvér volt az.
Elkésett szegény! Más fog már imádkozni helyette.

A molnár némán nyujtá ki a kezét, a halottra mutatva.

A pap megállt az ajtóban. Kezei reszkettek, majd a fejéhez kapott velök,
utoljára könyörgő mozdulattal terjeszté azokat ki. Kihez terjeszté? Az
apa hideg ember volt már; a bátyja még hidegebb.

A falon függött egy tarisznya, az a bizonyos, a mi tele van üressel. A
molnár oda mutatott a kezével.

Nekünk is torkunkba szakadt az ének e néma jelenet alatt. Majd az
egyikünk, majd a másikunk hagyta el «a haragodnak nagy voltában»-t, a
végét csak a basszista énekelte már: «Méltók vagyunk, hogy ellenünk
felemeld ostorodat!»

– Bátyám! rebegé a pap. – Csak nem akarsz földönfutóvá tenni?

– A mit mondtam, megmondtam, – mondá az kemény hangon.

Ekkor a pap oda akart rohanni a koporsóhoz; talán hogy azt a halottat
birja irgalomra. Talán azt hitte, hogy visszaidézheti az életre. – Hanem
a molnár útját állta, erős karját eléje tartva.

– Nincs a koporsó mellett helyed.

S olyat taszított rajta, hogy az öcscse az ajtóig tántorodott. A
kilincsbe fogózott meg.

Ott azután a küszöbből visszafordulva, rikácsoló hangon kiáltá, a mit a
rekedtsége még félelmesebbé tett:

– No hát legyetek megátkozva mindannyian, a kik ezen a világon és a
másvilágon vagytok! Átkozott legyen ez a ház, a miből engem
kitaszítottatok! Pusztuljon el a földszínéről fundamentumostól. Legyen
sivatag pusztává egész birtokotok. A ti átkotokat, mely az én fejemre
száll, fizesse nektek vissza ezerszeresen a Jehova Isten.

Az átkozódás után kirohant az ajtón a dühöngő ember; láttam, a mint
végig tántorgott a folyosón, s annak minden oszlopát (szép veres márvány
oszlopok voltak) egyenként sorban megütötte az öklével, sikoltozó,
rikácsoló szava még sokáig hangzott odakinn.

Azután megérkezett a pap, a koporsót leszegezték; a halott fölött
imádkoztak, énekeltek, azután jött négy izmos molnárlegény, vállára
emelte a nehéz diófakoporsót s úgy vitte a templomig; ott a pap
prédikált, a diákok megint énekeltek; az amen után ismét tovább
szállították a másvilág lakóját, a kit mi énekszóval kisértünk:

  «Már elmégyek az örömbe,
  Paradicsomnak kertjébe,
  Lelkemnek idvességébe.»

Én tudom, hogy nagyon rosszúl énekeltem. Harmati uram többször
megdorgált: «Ej, de félreviszed az éneket!» Nem tehettem róla, valami
úgy összeszorította a torkomat. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen eset
fordulhasson elő a világon! Hogy egy bátya elűzze az öcscsét az atyja
házából, a halott koporsója mellől. Hogyha engemet az én bátyám így
kitaszítana! Lehetetlenség az. Pedig ezek is úgy szerették egymást, mint
mi valaha!

Aztán ráfigyeltem, hogy mi következik a temetőben. Talán ott a sír
fölött lesz a kibékülés. A mi eddig történt, az csak penitenczia volt. A
megtért fiut ott fogja a bátyja ismét keblére ölelni.

Hiába vártam rá. Még a búcsúztatóból is ki volt hagyva az elzüllött
fiúnak a neve. Az én szivem fájt érte.

Mikor a kapaföld elkezdett hullani a sírba, a záró zsolozsmát énekeltük:

  «Menj el a nyugalom
  Csendes éjjelébe,
  A gyászos sírhalom
  Megnyilt kebelébe,
  Közanyánk ölébe.»

Én a zuhogó föld dobajában az elűzött fiú lábdobbanásait hallottam, s
rikácsoló hangját: «Nem! még a földben sem fogsz megnyugodni!»

*

A következő iskolai évben én már pozsonyi diák voltam. Két esztendeig
voltam német szón. Ott végeztem a syntaxist. Haza kerülve még a
rhetorika, poézis és logika várt reám. A régi pajtásokat csaknem mind
együtt találtam még. Harmati uram is élt és uralkodott. A harmonia
együtt volt. – Hanem a kapronyi molnár fia már elhagyta az iskolát. Az
apja hazavitte. Egyetlen fia volt; azt molnárnak kellett nevelni, a ki
folytassa a híres malom dicsőségét. Aztán meg – nem jó az a sok tudomány
az embernek! Példa rá a tapasztalat. – Az a másik, ha nem tudta volna,
hogy a sast aquilának híjják, most is ott volna az ősi házban. Igy pedig
földönfutó a nagy tudományával.

Egyszer aztán elkövetkezett ránk a rettenetes 1838.

Emlékezem arra a télre.

Az utczán akkora hó volt, hogy a házunk ajtajától az iskolaajtóig
napszámosokkal kellett mély útat vágatnunk, hogy én az iskolába
mehessek. Arra pedig, hogy az átelleni szomszédhoz, a pékhez átmehessen
az ember, még csak gondolni sem lehetett. A városi tanács minden
szekeret mozgósított, hogy a havat kihordhassa a Dunapartra; de másnap
megint tele este a hó az utczákat. A tél eltartott márczius közepéig. És
akkor már a városunk és a Duna között egy Csimborasszó volt felhalmozva
hóból. És ez volt Komáromnak a szerencséje. Az irtóztató katasztrófa
kártétel nélkül vonúlt el mellette. A rettenetes Duna, a nagy ellenség,
össze tudta törni a kősarkantyúkat, a czölöpzeteket, a jégtörőket, a
széles védtöltéseket; de a hótorlaszon nem tudott diadalmaskodni.

Én még akkor gyermek voltam, hirlap nem járt az egész városunkba:
sejtelmem sem volt róla, minő rettenetes elemi vész rombol végig a
hazánkon; ugyanaz a Leviathan, mely pánczélos hátgerinczét magasra
domborítva vágtat végig, őrületes gyorsasággal a mi kis városunk alatt,
hogyan rombolja földig az ország fővárosát, Pestet? Én csak arra
emlékszem, hogy a városunk utczáin a csatornák lefolyóiba deszkákból
tákolt «gégéket» eresztettek le, azokat körültömték trágyahalommal; mi
aztán néztük, hogy ezekben a facsövekben hogy emelkedik fel a víz,
embermagasságnyira; a tanárunk magyarázta a hydrostatikát előttünk, hogy
a csövek nélkül ilyen magasra nőtt volna városszerte a belső árvíz.

Csak hetek mulva érkezett hozzánk bujdosó vendégül egy ismeretlen
gavallér a fővárosból, ki abban az egyetlen kabátban, a melyben
megmenekült a nagy veszedelemből, gyalog utazott haza a szülőföldére,
útközben a vendégszeretetet véve kisegítőnek. Az egész ország el volt
árasztva ilyen földönfutókkal. Attól hallottuk, vacsoránál elmeséltetni
a rémtörténetet, mely Pestet megsemmisíté.

Krónikák vannak arról irva, hogyan rombolta le a «nagy ellenség»
1838-ban az ország fővárosát, hogy seperte el a házakat utczaszámra; a
falakba rótt kőtáblák mutatják maiglan, milyen magasan járt a hullám az
utczák szine fölött. A Sándor-utczai képviselőház szomszédjában is
hirdeti egy vörös márványlap, hogy ott valamikor dereglyével jártak.

De hát a kapronyi malomból mi lett?

Én bizony rég el is feledtem, hogy volt valaha ilyen malom, s abban én,
mint kis diák, hármóniást énekeltem valamikor. Csak arra jött vissza az
emlékezetembe ez az egész eset, mikor a fiatal géplakatos fiú, a Nagy
János, oda jött hozzám, pártfogásomat kérni, az apja levelével, a ki
arra hivatkozott, hogy valaha az ő apjával, Nagy Józseffel együtt ültem
az iskolapadban.

– Úgy! úgy! Az volt a kapronyi molnárnak a fia. A gazdag Soki Nagy
Mártonnak a fia.

– Azt nem tudom.

– Hogy nem tudod te ezt?

– Az apám még kis gyerekkoromban beadott egy lakatoshoz inasnak a
városba: ritkán kerültem haza.

– Hát apád nem Kapronyban lakik?

– Hol van az a Kaprony?

– Hát ott a Duna mellett. Három órajárás a várostól.

– Nem tudok róla semmit.

– Dehogy nem. A közepén van egy kis csillagos tornyú templom, a szélén a
nagy patakmalom: négy kerekű.

– Soha sem láttam azt. Se templomot, se malmot.

Kezdtem gyanakodni a fiúban. Elővettem a térképet, kiterítettem az
asztalra.

– No, nézz ide. Itt van a Duna. Itt van Kaprony.

A lakatos legény úgy félszájjal mosolygott, a hogy az ember a
szánakozást szokta kifejezni. Aztán emberségtudón megjegyzé:

– Ez a térkép 1834-ben készíttetett Karacs Ferencz által.

A bizony! Ez a régi térkép az én orákulumom. Igy vagyok én minden
tudományommal. A vármegyéket még a «Kis Tükör»-ből ismerem; a fűvészetet
még a Diószegi után: holott ezeket rég túlhaladta már a tudományos
világ. Bizony ócska ember vagyok már magam is; most jövök rá.

– Van ám már újabb térkép is erről a tájékról, rebegé a lakatos.

– Tudom, fiam, hogy van. Magamnak is meg van.

Azzal előkerestem a könyvtáramból azt a drága pénzen megszerzett
térkép-gyűjteményt, melyet a katonai akadémiában készítettek. Biz én
soha bele sem néztem, a mióta megvettem. Az illető lapon aztán
rátaláltam a keresett vidékre.

A hol a régi mappán «Kaprony» neve állott s egy kerék jelölte a malmot,
ott az új katonai térképen ritka pontokkal volt beszórva a tér, ezzel a
felirattal: «Kő-avar.»

És a Duna közepén volt egy kis folt körülkerítve, ennek a neve volt:
«Füzes-Sziget.»

– Itt lakik az én apám, mutatott a szigetre a Nagy János.

– Az apád halász?

– Halász is, meg kosárfonó is, meg méhész is. A vidéken úgy hijják az
ilyen embert, hogy pákász. A bizony csak úgy él, mint Robinzon a maga
szigetén; pénzt csak ritkán lát, inkább cserél, a mire szüksége van.»

Sokáig nem ment ki a fejemből ez a dolog.

*

Egy későbbi év nyarán kirándulást tettem több jó barátommal
szülővárosomba. Egy szép délután ellátogattunk egy halásztanyára. Több
óra járásnyira fekszik a várostól a jóhirű tanya, a hol a legízesebb
halászlét készítik, azon frissen fogott halból, a szabad ég alatt. Hozzá
kiki magának készít kanalat, a minek a nyele hasított fűzvessző,
beleszorítva merítőnek egy fényes békateknő.

A halászgunyhó egy nagy magas domb tetején büszkélkedik, a honnan
fitymálja a Duna minden hatalmaskodását; túl rajta, nagy messze terül
egy sivatag, a mit a nagy térkép «kő-avar» névvel jegyez.

Csupa kavics az egész terület; görgeteg békasó, közte bomba-nagyságú
kövek. Az egész kőbirodalom tele nőve bozóttal. Itt uralkodnak a
növényvilág anarkhistái, a kik nem szolgálnak senkinek; nem fizetnek
adót se embernek, se baromnak; még madár sem jár hozzájuk. A földi bodza
bűzös levelei közül tolja elő sárgavirágú kóróját az ökörfark,
összegubalyodva a takácsmácsonyával; bogáncs, bojtorján, bárcs, veres,
kék, sárga tüskerózsáival vetélkedik szerte; a sötétzöld páfrán ernyős
levelei körültakarják a rajtuk nehezedő követ, össze-vissza fonja
valamennyit az egymásba kuszált iszalag, vadszeder, s a hol apró a
kavicsréteg, ott buján tenyészik a veres szárú ostormen; a nyirkos
vápákban a bürök és lósóska duskálkodik; a kavicsok között halommal
hever a békateknő: ezek a Duna látogatójegyei.

Nem lehet szomorúbb vidéket képzelni ennél a kőavarnál.

Ezen a helyen állt valamikor a kapronyi malom. Itt volt a mintagazdaság;
ott a kis falu a templomocskával! Talán azok a fűzfák meg tudnák
mondani: merre volt a patak, mely a malmot hajtotta?

Ezt pedig én nem a magam fejétől találtam ki. Több, mint egy félszázad
múlt el azóta, hogy valamikor itt ezen a tájon jártam; a kő is tarjagos
lett annyi idő alatt; az az út sem létezik már, a melyen akkoriban
szekérrel jártunk. Hogy jutott volna eszembe erről a kősivatagról annak
a paradicsomi boldog tanyának a képe, a mi gyerekkorom emlékéből
fenmaradt.

Hanem volt a tanyán egy öreg halász; maga dicsekedett vele, hogy most
nyomja a nyolczvanadik esztendőt. (Ő az időt, nem az őtet). Derék,
szálas ősz legény volt: maga válogatta a varsából a halakat, hogy a
halászlé tökéletes legyen. Dombi János volt a becsületes neve.

Rám ismert azonnal. Hiszen látott egyszer. 1837-ben.

– «Tudja? akkor, a mikor a Soki Nagy Istvánt temettük, a Mártonnak az
apját, a kinek a fiával együtt tetszett járni iskolába. Én is ott voltam
a temetésén; mert hát szomszédok voltunk; nekem már akkor is itt volt a
tanyám ezen a dombon. Zúgolódtam is sokat, hogy minek ád az Ur Isten az
egyik embernek olyan kőpalotát, mint a molnárnak, a másiknak meg olyan
nádgunyhót mint nekem. Megbántam aztán nagyon s dicsértem az Istent,
hogy nem megfordítva adta.»

– «Hát akkor emlékezik Dombi uram arra a jelenetre, mikor a kitagadott
fiú megátkozta a családját, a házat, a vidéket: úgy futott világgá.»

– «Emlékezem. Hogy ne emlékezném? Átkozódott bíz az. Csakhogy nekem
tiltja a vallásom, hogy az átkok foganatjában higyjek. Tetszik ismerni a
bibliát: ott meg van írva (ki is tudnám keresni, hol –) «ne találtassék
te közötted jövendőmondó, vagy napválogató, madárszólásból jövendölő
vagy varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozódó, se
jegymagyarázó, se halottakat idéző.» Én tehát azt, hogy az Úr Isten
valakinek az átkát beteljesítse, nem hiszem. Hanem megveri az embert a
saját keze. Ha akkor, a midőn az a szerencsétlen Lőrincz pap elkésett a
haldokló apja ágya mellől, s csak a temetésre érkezett már haza, a
Márton bátyja megdorgálta volna, a hogy megérdemlé; de a temetés után
azt mondta volna neki, hogy: «Látod, öcsém, az édes apánk téged
kitagadott; malmot, házat, földet, mindent nekem hagyott: abban neked
osztályt nem adhatok. Hanem itt hagyott a megboldogult maga után vékával
ezüstöt: fényes huszast, tallért, gyere, tömd meg vele ezt az üres nagy
tarisznyát, a mennyit csak elbírsz, aztán menj Isten hirével!»… Hát ez
szép cselekedet lett volna tőle: úgy-e bár?»

– «Bizony az lett volna.»

– «Hanem hát nem tette. Azzal a sok pénzzel aztán nem tudta a Márton,
hogy mit kezdjen? Még akkor nem voltak képviselőválasztások; mert azokon
legalább eltraktálhatta volna. Hanem aztán kevélységében valamit gondolt
ki. Az a gyümölcsössziget ott a Duna közepén volt a büszkesége. Annak
csak az az egy hibája volt, hogy a téli jégzajlás a sziget orrából
mindig elszaggatott egy darabot. Hát ennek akarta elejét venni Márton.
Parancsolni akart a Dunának. Pedig ezzel a Dunával nem jó háborút
kezdeni; mert ez a milyen kegyelmes ura annak, a ki vele békében él,
olyan hatalmas ellensége annak, a ki vele harczba keveredik. A molnár
Komáromból hozatott ki szapöröket nagy sulykoló géppel; egész szálfákat
vertek le a sziget orránál; olyan sánczot raktak, akárcsak egy várat
védelmeznének. Sokszor mondtam a molnárnak, mikor ott húztam a hálót, ő
meg nézte a sziget orrán a munkát: «Nem jó lesz ebből, Márton gazda! Nem
jó a Dunával perbe szállani!» De ő csak azzal torkolt le, hogy
«vigyázzon kend csak az apacsurjára: ahhoz ért kend, nem máshoz.»
Kevélyek ám a molnárok!»

– «Tudom; – mondám neki. – Értettük egymást. Az udvardi járás területén
voltunk.»

Az öreg folytatá, miután egy párt lendített a bográcson, melyben a saját
levében fövő haltömeg sistergett.

– «Hát aztán csakhamar elkövetkezett az a siralmas 1838-iki márczius. Az
volt az itéletidő! Azt hittük már, hogy az egész világnak itt van a
vége. A mi Dunánknak a jege még állt. Olyan vastag volt, hogy léket nem
bírtunk benne vágni. S akkor megindult odafenn a pozsonyi Dunában a jég.
Az a miénket is majd elvitte volna, de itt megakadt abban az Isten ellen
való szigeti sánczban, úgy hogy a Duna fenekéig tömődött a jég. Ekkor
aztán a felülről jövő zaj keresztül törte a partot őrző hatalmas kőgátat
s neki zúdult a kapronyi malomnak. Noé apánk nem látott ilyen romlást!
Mi innen a domb tetejéről néztük a rettentő veszedelmet. Minket ez
szabadított meg, mert az áradás megkerülte ezt a mi dombunkat s aztán a
lapályt terítette el. Négy öl magasan járt a víz az országút felett. A
kapronyi malomnak csak a teteje látszott ki belőle. Hallottuk a nagy
jajgatást, segítségkiabálást; de nem mehettünk hozzájuk a sebes
áradással szemközt. Azt is látnunk kellett, hogy roskadoznak a recsegő
falak, dülnek az oszlopok egymás után. A templomot, a cselédházakat
elsöpörte a jég. – Ezek már Isten előtt vannak. – Az egész tájék fehér
volt a jégtől. – És egyszer én, a mint e kietlen fehérségbe nézek, azt
látom, hogy valami fekete mozog benne. Egy csónak volt, abban ült egy
ember. Arra felé látszott nagy erőszakoskodással törekedni, a hol a
malom teteje kilátszott a jégből. Nagy küzködéssel elvergődött odáig.
Víz mentében jött a csónakján; sebesen haladt.»

– «Az volt a Lőrincz testvér, a pap», – szóltam közbe.

– «Ejnye de ki tudja találni!»

– «Tudom én a dolgok sorát. A Lőrincznek kellett oda jönni, hogy a
kitagadó testvért megszabadítsa.»

– «Hm!» – Az öreg halász erre abba hagyta a mesélést. Nem szereti ám a
magyar mesemondó, ha eléje vágnak: akkor feldúzza az orrát s nem mesél
tovább.

Iparkodtam megkérlelni.

– «Az ám az én mesterségem, bátyám-uram, hogy egy szóból százat
kitudjak.»

– No hát akkor mondja öcsém-uram tovább.

Ő az alatt vakarta késsel a kárászt.

– Mondom is! Hát az úgy volt, a mint a Lőrincz pap az apai háztól
elzüllött, azontúl egy olyan furcsa keresetre adta magát, a milyennek
ezen a mi tájékunkon még elnevezése sincsen. Diákgörög nyelven úgy
híják, hogy entomolog; magyarul «bogarász». Nálunk bizony, kivált abban
az időben, az özönvíz előtt, senki se kereste volna meg ezzel a kenyérre
való sót sem; de egy kicsit feljebb a Duna mentén már van annak piacza.
Vannak múzeumok, gyüjtemények, a melyek jó árát adják a lepkéknek,
rovaroknak s ha a bogarász egyúttal vadász is, pedig hát a Lőrincz pap
az volt, még pedig vakmerő, hát az kitömött madarakkal, tojásokkal szép
keresethez jut. Ilyen életet élt a kitagadott fiú. Többet hált az erdőn,
meg a vízhátán, mint zsuppszalmán.

– Bizony nem is dunnás ágyban, – dörmögé közbe az öreg, a ki kezdte már
elhinni, hogy csakugyan többet tudok ebből a történetből, mint ő.

– Hogyan került Lőrincz az apai ház közelébe? Ennek is az az ő furcsa
mestersége adja meg a nyitját. Amaz emlékezetes 1838-iki nagy télviz
idején azok a tengeri madarak, melyeknek rendes lakásuk az éjszaki
sarkvidéken, Grönland partjain, Izland szigetén, – hol – szokott lenni,
leszorultak nagy számmal a mi tájainkra is. Most is emlékezem rá, mennyi
szokatlan formáju vizimadarat láttunk a repülő híd fejéről a jég hátán
csoportostul elvonulni. – Ezek között legnevezetesebb a nagy
rabló-gödény, diákul Larus catarthactes. Mikor ül, olyan mint egy lud,
de ha fölrepül, a sashoz hasonlít. Ez nem él hallal, mint a többi
becsületes tengeri madár, hanem az apróbb madarakat ragadozza el. A
mellett olyan vakmerő, hogy az embert is megtámadja, s mint a keselyű,
úgy csap le a vadász fejére. Ezt tudva, a vadász a feje fölé szokta
tartani a kését s abban a rabló-gödény felnyársalja magát. Az ilyen
ritka zsákmányért a természettudományi gyüjteményektől nagy pénzt lehet
kapni. Bizonyosan a Lőrincz is ilyenekre vadászott.

Most már jobban megnézett az öreg halász.

– Hát ezt is csak úgy magából szedi öcsém-uram?

– Könyvekből tudom, meg a képzeletemből. Véletlen csodából oda nem
pottyanhatott a Lőrincz a malomhoz, csónakostúl.

– Hát a biz úgy volt. Emlékezem már. Nála is volt már a csónakban egy
olyan keresztül szúrt lúd-forma madár. Annak a bőrét lehúztuk, a húsát
megettük. Rossz volt, mint a vesztés; de már akkor nem volt mit ennünk.
– Hát csak tessék tovább mondani, hogyan történt?

– Abból, hogy kegyelmed, bátyám-uram, a Lőrincz hozta gödény húsából
evett, könnyű kitalálnom a történetet. Lőrincznek a csónakját is magával
ragadta a jégzaj s mikor a sziget orrán felül a gátszakadás új áramlatot
adott a Dunának, az belesodorta őt is ebbe a rohanásba. Csak úgy tudott
megmenekülni, hogy a ladikját kihúzta a jégre s aztán húzta előre az
alattságnál fogva, míg új jégmezőre szabadulhatott. Talán arra is
gondolt, hogy ismét rátaláljon az apai házra? Talán azt áhította, hogy
az istenítélet ideje alatt a kitagadó testvérrel kibékülhet?

– Mintha csak tőle hallotta volna öcsém-uram.

– Azonban a veszedelem megelőzte a jövetelét. Olyan gyorsan jött az,
hogy mire a malomban lakók arra gondoltak, hogy szekérre kapjanak, már
akkor ellepte a jeges árvíz az országútat. Vagy, a mit inkább
elképzelhetek, nem is akartak menekülni, hanem védelmezni akarták a
malmot. Eltorlaszolták a kapukat, elzárták a malomárkot; trágyával
betömték, deszkával beszegezték a pinczeablakokat; aztán a veszedelem
nőttével nem kímélték a búzával, a liszttel tölt zsákokat; azokat is
gátnak rakták; ölfákból, hordókból, gerendákból emeltek torlaszokat. –
És ez volt a haláluk. A dülő ár egyre nagyobb jéghegyet torlasztott
össze a malom oldalán, míg utoljára az iszonyú teher alatt bedűlt a
hatalmas kőfal; maga alá temetve minden élő teremtést. Mire Lőrincz a
csónakjával oda érkezett, akkor már csak a tetőnek egy sarka állt ki a
jeges árból, a mit még fenntartottak a vastag gerendelyek.

– Most már magam is így látom! dörmögé az öreg.

– S azon a háztető padlásnyílásán nézett ki egy gyermek, félig
megdermedve a fagytól és rémülettől: utolsó ivadéka a Márton
családjának.

– De igazán találja!

– No bátyám, most már mondja kegyelmed tovább a históriát.

– Egészen úgy volt: a Lőrincz pap, mire odavergődött a roskadozó
malomhoz, már nem talált más élő lelket, csak azt a kis Jóska gyereket a
garat mellett. Azt nyalábra fogta s kivitte a csónakjába. De az a gyerek
se élő, se halott nem volt. Elébb hóval bedörzsölte a két kezét:
külömben elfagytak volna. Azután itatott vele egy korty pálinkát, a
butykosából. Akkor aztán hozzá látott, hogy meneküljön a jégzajból
valamerre. Ez a mi kis halász kunyhónk messzire kilátszott a jeges
világból ezen a dombocskán. Jó szerencsénk volt, hogy egy sor vén fűzfa
volt előtte, a min a jégtorlás fennakadt, külömben ezt is elseperte
volna. Mind folyvást tüzeltünk a kunyhó előtt. Fa volt elég. A jégár
elhordta magával a felső vidékről a fakereskedéseket, annyi deszka, lécz
torlódott össze itt a fűzfák előtt, hogy pajtát lehetett volna belőle
építeni.

– Azért tüzeltek úgy-e, hogy a malomból menekülőknek jelt adjanak?

– De biz inkább azért, hogy segítséget kérjünk a magunk számára. Minket
is elzárt a világtól a nagy jégáradás. Én a fiammal, meg egy legényemmel
már három nap óta itt rekedtem, az alatt minden ennivalónk tisztára
elfogyott. Arról meg szó sem volt, hogy halat lehessen fogni. Még a
penészes kenyérhajat is előkerestük a láda fenekéről. Hát azt vártuk,
hogy majd hoz valaki segítséget a malomból. Az volt aztán a rémület,
mikor a szemünkkel kellett látnunk, hogy düledezik össze az a nagy
hatalmas épület: először az egyik oldala, azután a másik; a jég az
eszterhéjig emelkedik. Mikor a boltozat rászakadt a lisztes magazinra
nagy ropogással, egyszerre olyan felhő szállt fel belőle, mint valami
nagy égő ház füstje. Csakhogy ez a füst fehér volt. Az az eltemetett
lisztnek a porából támadt. – Hej! mondtuk magunkban, de segítve volna
rajtunk, ha annak a lisztfelhőnek csak a fele ide szállna le mihozzánk;
hanem hát nem hull már több manna az égből!

– De fürjek csak hullottak!

– Honnan tudja, öcsém uram?

– Hát az eddig elbeszéltekből. A Lőrincz papnak volt puskája. Ha az ide
törekedett a csónakjával, akkor az abból a sok jégen fészkelő tengeri
madárból lövöldözött el annyit, a mennyivel még a gazdáit is
eltarthatta.

– A biz úgy is volt. Mikor láttuk, hogy a csónak errefelé közeledik,
nagy küzködés között; – mert nem a vizben járt ám az, hanem többet a jég
hátán; – én azt mondtam a fiamnak: eredj, Gyurka, segíts neki; vigy
magaddal egy kötelet. A Gyurka fiam derekára csavarta a hosszú kötelet,
a két kezébe fogott egy rúdat, hogy ha bele talál szakadni a jégbe,
annálfogva fenntarthassa magát: így indult el a jég hátán a csónak felé.
Mikor odáig ért, a kötelet a csónak orrához kötötték. Azzal a fiam
megint visszajött a kötéllel. Akkor aztán hárman bele kapaszkodtunk a
kötélbe s elkezdtük a csónakot vontatni. Sehogy sem ment! A jég, a mint
sebes jártában meg-megakadt, egyszerre élével állt fölfelé s fennakadt a
csónak. Ekkor oda kiáltott hozzánk a Lőrincz pap: «Ott van az a sok
deszka! rakják kegyelmetek a jégre!» A biz igaz. Ezt ugyan magunktól is
kitalálhattuk volna. Akkor aztán fogtuk a deszkaszálakat; kettesével
egymás mellé rakva, nagy igyekezettel egy keskeny hidat raktunk belőle,
egész a csónakig a jég hátán. A pap ráigazította a csónakot a bürüre, s
akkor aztán könnyű szerrel vontattuk ki a csónakot a dombra.

– Magam is láttam ilyen csónakmentést pozsonyi diákkoromban, a mint egy
a jégzaj közé szorúlt halászt szabadítottak ki eféle rögtönzött
deszkabürü segélyével.

– Hát biz az Isten segítsége volt, hogy a Lőrincz pap ide vetődött, mert
nála nélkül mind elvesztünk volna éhen. Ő pedig mindennap szerzett a
számunkra pecsenyét a csodálatos formájú madarakból, a melyek úgy ülnek,
mint a kutya a hátulsó lábukon. Azoknak a bőrét lehúzta, a húsát
megsütötte; megosztoztunk rajta. Nem finnyáskodtunk ám, akármilyen
halzsírszagú volt a trakta, csakhogy volt. Egy kis pálinka is volt a
papnak a kulacsában; de azt nem bocsátotta közre, maga sem ivott belőle.
Azt annak az öcscsének a számára tartogatta, a kinek a fagyos lábait
kellett azzal bedörzsölni. – Jó szíve volt ám annak a szegény Lőrincz
papnak, azért, hogy olyan háborodott feje volt. Dehogy zúgolódott volna,
az egész itéletidő alatt. De nem is imádkozott. Csak a görög istenekről
elmélkedett; azokról sem valami nagy áhitatossággal. Mikor ott a szemünk
láttára dült le az utolsó tűzfala is a híres malomnak, hogy a jégtorlás
végig zúdult fölötte, ő épen akkor duplalövéssel terített le két köpczös
lúdforma állatot s hozta lábaiknál fogva nagy vitézséggel. Megmondta a
neveiket is: én bíz elfeledtem. Odamutattam a malom tájára, a mit már
akkor betakartak a jégtáblák. Lőrincz pap csak vállat vont rá s elkezdte
a bicskájával a két madarat levetkőztetni a bőréből. Neki az irhájukra
volt szüksége. Azt mondta, – ma sem felejtem el a szavát: – «Hát ez így
van. A mit Jupiter ád, azt elveheti Neptun, de az én tudományomat nem
veheti el se Jupiter, se Neptun, se Vulkán.» Istentelen egy beszéd volt,
hanem biz az úgy volt. A Márton bátyát minden gazdagságával együtt ott
fedték már ezek a nagy otromba kövek: a Lőrincz öcs pedig megélt a jég
hátán; még minket is megtartott s a családjának az utolsó ivadékát is ő
mentette meg. A Jóska gyereknek nem maradt semmi világi vagyona. Ez az
egész nagy térség úgy tele van temetve nagy kövekkel, hogy ebből
szántóföldet senki sem csinál. A malomnak még a fundamentomát sem
találni már. A szép gyümölcsös szigetnek az elejét eltépte az árviz; a
gyümölcsfákat úgy levágta az éles jég, mintha fűrészszel nyiszálták
volna el. Most egy kis halásztanya van még rajta. Abban éldegél a
hajdani gazdag molnárnak az ivadéka, mint pákász; az unokája nem tud már
róla, hogy az ükei milyen dúskálkodó urak voltak, valamely műhelyben
keresi a kenyerét két tenyere izzadásával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kősivatag rámondta: igaz, igaz.

Igy bánik a mi dicsőségünkkel a mi nagy kegyelmű urunk s hatalmas
ellenségünk, az örök Duna.



A KÉTÉLETŰ.

(Elbeszélés.)

Mindig irigylettem a békát.

Már mért kellett ezt a Teremtőnek kétéletűséggel megáldani?

Hát nem jobb lett volna, ha ebben a kedvezményben Ádám apánk
részesíttetik?

Ez még az eredendő bűnben való találtatás esetében is nagy előnyére vált
volna az első emberpárnak; mert a paradicsomból csak kikergethette őket
az angyal, de a tóból hogyan kergette volna ki? Az angyaloknak nincsen
úszószárnyuk.

Milyen herczegi dolga van az ilyen békának!

Mikor kedve tartja, kiúszik a partra, felmászik az ernyős elecsek
száraira, rákezdi a brekegését: kiadja magát természettudósnak; az egész
világ hisz a jóslataiban, azt mondják: a béka esőt hirdet. Pedig csak az
a baja, hogy éhes.

De hát azért van az a sok levegőlakó légy, dongó, pillangó a világon,
hogy a békának a kellemes existentiáját biztosítsa.

Felmászik a szőlőlugasra s ott lesi a dongókat, a melyek az érett
szőlőfürtöket dibézolják.

E hasznos foglalkozás közben megismerkedik az özvegy bőregérrel, a ki
ott tartja a kvártélyát az eresz alatt. A denevérnőnek a denevérférjét
valamikor elkapta a macska, s azóta ő a szomorú özvegység korszakát éli.
A míg egy udvarlója nem akad: – bárha más felekezetbeli.

Hogy melyik mulja felül a másikat szépségben: a béka vagy a denevér? az
mind e mai napig eldöntetlen thezis. Elég az, hogy megszerették egymást.
A szerelemnek nem kell indokolás.

Nem is szerelemről, hanem házaséletről van szó. Összetették a
keresményüket. S minthogy a denevér sokkal jobb kereső, mint a béka,
mert ő röptiben kapkodja el a bogarakat, míg a béka csak lesből
vadászgat rájuk: annálfogva a békának igen nagy előnye volt a hitvesi
összeköttetésből. Meg is hízott hatalmasan.

Reggelenként aztán, mikor a denevérhölgy nyugalomra vonult (a denevérek
nappal szoktak aludni), vagy a mikor a béka hosszabb esős idő közeledtét
érzé fogékony bőrmirigyein át: akkor a béka lemászott a szőlőlugasról,
lesétált a tópartra, felkúszott a vizbe hajló réti füzényre, a brekegő
szózat helyett e melódiás hangot ismételve: «koaksz, koaksz, tuhú!» Mire
azonnal felüté a fejét a vízszinből egy hasonló szépségű békahölgy, feje
oldalán levő hólyagjait felfújva, az ismerős hang után kezde úszni,
remek technikával.

Erre a béka uraság egy gyors szökelléssel leugrott a vizbe, szembeúszott
a békahölgygyel, s összetalálkozván, mind a ketten sebtében eltünének a
vízszinen lebegő vízitökök és békakorsócskák levelei között.
Denevér-mámi ide nem mehetett utánuk, mert ő nem tud úszni. Ilyen
privilegiuma van a békának!

Úgy hívtuk ezt a béka urat, hogy Doktor Bonafides. Jól ismertem az
életét; de csak a szárazföldit; a vízi életébe is bepillantottam később,
a mennyire a partról lehetett, de odább nem: mert én úszni nem tudok.
Nem volt gyakorló orvos: tudós volt. Még csikó-korbeli pajtások voltunk;
innen maradt fenn közöttünk az ismeretség. Csakugyan nagyon hasonlított
a békához. Épen olyan görbe lábak, olyan hosszú végighas derék, olyan
nyakanincs nagy fej, olyan fülbesúgó széles száj, olyan széjjelnéző
kidülledt szemek.

A feleségét is ismertem.

Az arcza egy kifestett halálfej volt. Pedig nem volt az kifestve. Hanem
a természet maga kontárművészkedett rajta, az arczcsontjához feszült
bőrt kereken megáldva czinóberrel, a mi külömben nem volt betegség jele,
a hogy a «mellbaj rózsáit» szokták nevezni. Hozzá olyan szétálló
frizurát viselt, mintha szárnya akarna kelni a fejének. A száját soha
sem bírta összefogni a nagyon előreálló fogaitól: annálfogva mindig
kénytelen volt mosolyogni. Mélyen bennülő sötét szemek és nagyon pisze
orr egészíték ki a szépségét. Termete egyébiránt nélkülözött mindent, a
mit a szomszédok «az örök nőies»-nek fogalma alá soroznak.

Hanem volt neki négy háza. Egy a belvárosban, a többi a külső
negyedekben, több-emeletesek. A belvárosiban volt a saját lakásuk.

Valami harmincz évvel később láttam, mikor azt a belvárosi házat
lebontották, hogy palotát építsenek a helyébe. Nem volt abban egy darab
kő, egy eltévedt veres tégla sem. Az a fundamentomától a párkányáig
csupa vályogból volt. Ilyen, a kertészetre nézve értékes anyagból
épültek a külvárosi házaik is. Hanem azok rengeteg jövedelmet hajtottak.
Egyszobás lakásokra voltak felosztva, a melyeket jámbor magánzók és
szelid leánykák szoktak kivenni, a kik hétszámra fizetik a házbért.
Nincs az az aranybánya, a mely jobban jövedelmezzen, mint a vályog. – Ez
valóságos uzsoráskodás a vályoggal.

Az én tisztelt barátomnak mindenféle tulajdonságai meg voltak, a mik a
barátság fentartását megnehezítik. Először is vegetarianus volt és
vízivó, a mi, úgy tudom, hogy együtt jár. S még nem hogy eltitkolta
volna ezeket a gyatraságait: de sőt odajárt az asztalunkhoz, a hol
egy-egy este a jó pajtásokkal együtt vacsoráltunk; ott költötte el a
maga átkozott lakomáját: egy tányérra összeaprítva a retket, almát,
vereshagymát, czitromot facsarva rá; úgy habzsolta kanállal s itta rá a
vizet, mint egy dromedár, minket pedig szidott, hogyan tudjuk az állatok
húsával megmérgezni a vérünket?

A felesége is vegetarianus volt: de az inkább csak fösvénységből.

Ezt a családot a konyhája kedvéért nem igen látogatta valaki.

A foglalkozására nézve pedig természettudós volt a tisztelt barátom, még
pedig a praktikus fajtából. Eljárt vadászni, halászni s puskával,
hálóval, horoggal, csapóvassal sok állatot megejtett, de nem azért, hogy
azoknak a húsát saját czéljaira fordítsa, hanem azért, hogy az irháikat
lehúzza s kitömje, a csontvázaikat pedig tisztára megpræparálja.
Vitriollal és arsenikummal dolgozott. Messziről meglehetett érezni a
kabátján.

A dolgozó-szobája mindig tele volt kitömött állatokkal s azoknak a
csontvázaival.

Ezekből ő minden héten felvitt egy ládára valót Bécsbe s ott emberére
talált, a ki megvegye. Olyan ember is van abban a Bécsben, a ki
csontvázakkal, meg kitömött madarakkal kereskedik. Annak a számára
dolgozott a barátom.

Biz ez tisztességes kereset, a kinek kedve van hozzá. No meg, a ki ért
hozzá. Mert nem olyan könnyű ez, mint novellát írni.

De hát mindenek előtt tárgyalandó az a kérdés, hogy mi szükség valakinek
békákról, denevérekről, meg csontvázakról novellát írni?

… Az már igaz, hogy semmi szükség sincs rá.

No, hát térjünk át más matériára.

Teszem föl olyan állatokra, a kik (vagy a mik) beszélnek.

Nekem volt egy olyan állatom: egy seregély.

Beszélt magyarúl és németűl.

Külömbséget tudott tenni, hogy kivel beszéljen magyarúl és kivel
németűl?

Németűl a mosónétól tanult meg (a nevelő anyjától), magyarúl a
feleségemtől, a ki az előbbenitől felvásárolta.

Komolyan mondom, hogy igen okos állat volt.

Családom tagjai velem együtt elhalmozták őt szeretetükkel.

A seregély azonban nem csak szeretettel él, hanem hangyatojással is.
Abból is kapott eleget.

Egyszer azonban jött egy nevezetes esztendő, a melyben a többek között a
hangyák is sztrájkoltak.

Hosszadalmas volna arról értekezni, hogy miért sztrájkoltak ebben ez
évben a hangyák? Politikába vág a dolog! – Denique aranyért (ugyan ne
svihákoskodjunk! egy tarisznya kutyanyelv-bankóért) sem volt kapható egy
verdung hangyatojás.

Az én Hanzim (ez volt a madár-ember neve) nem beszélt se németűl, se
magyarúl. Nem akarta a hangyatojás helyett elfogadni a sárgarépa és
reszelt tojás provizoriumot.

Künn laktam családostul a Svábhegyen.

Magamnak is két lovat kellett tartanom arra a czélra, hogy a naponkénti
ivóvizet felhordassam a Dunából. Januártól augusztusig nem esett egy
csepp eső.

Volt egy parasztasszony ismerősünk: Mariaeicheli sváb hölgy. Frau
Midinek híttuk. Valami ötvenezer forintot érő birtoknak volt a
tulajdonosa. Hanem azért a pénzkeresésnek minden módját felhasználta, a
mi csak a vadon erdőkben kinálkozik. Összeszedte a svábhegyi
pagonyokban, csalitokban a csiperke-, tinórú- és vargánya-gombáknak
minden fajait, a szabadon termő somot, mogyorót, de különösen azokat a
fölséges szamóczákat és csattogó epreket, a minőknek mását én sehol sem
láttam s azokat elhordta fél napi járóra a szokott vevőinek.

Ilyen kundsaftjai voltunk mi is.

Ebben az aszályos esztendőben nem termett gomba, de annál gazdagabb
szüretet adott az erdei szamócza. Ez a legszerényebbike a gyümölcstermő
növényeknek valósággal bujálkodott ezzel a mindent elszárasztó
napsütéssel.

A Frau Midi kosárszámra hordta hozzánk a zamatos epret.

– Ugyan, édes Frau Midi, – szólitám én meg a derék sváb menyecskét, –
nem tudna ön valahol az erdőben járva-kelve felfedezni valami
hangyabolyt, a honnan lehetne venni egy szállítmány hangyatojást az én
kedvencz seregélyem számára?

– Oh dehogy nem! válaszolt a Frau Midi. De bizony van a «farkasvölgyben»
egy vén erdő, a mely tele van hangyafészkekkel. Ott akkora hangyák
hemzsegnek, mint egy bükkmakk, azok bizonyosan jól el vannak látva.

– No hát hozzon abból nekem, a mennyit csak lehet, igen jól megadom az
árát.

A Frau Midi azt felelte e megbizásra, hogy de ő ugyan egyszer volt ott a
farkasvölgyi őserdőben, többet vissza nem megy, mert ottan kisértetek
laknak.

Kisértetek? Kaptam én e felfedezésen. Mifélék? Hogy néznek ki?

De azt énnekem a Frau Midi a világ minden kincséért sem volt hajlandó
megmondani. Csak annyit vallott be, hogy azok valami irtóztató
rettenetesek. Kerüli miattuk azt a tájat minden jótétlélek. Ezek az okai
bizonyosan a most uralkodó országos aszálynak; mert ők iszszák meg ez
esőt és harmatot. El is határoztatott a budaörsi és budakeszi
közvélemény irányadó köreiben, hogy a legközelebbi vasárnapon az
erősszívű férfiak dorongokkal és petrenczerudakkal felvonulnak a
Farkasvölgybe, s az ott kisértő prikulicsokat és ludvérczeket
ünnepélyesen izzé-porrá törik.

De már ebből eszünk!

Soha sem láttam még életemben kisértetet; most itt a szüretje! Másnapot
sem vártam, még azon nap délután fogtam az ásóvégű botomat s
elbandukoltam a Farkasvölgybe.

Gyönyörű, kies hely ez! A hová még kocsiút nem vezet, az ember a fák
derekába kapaszkodik, ha le vagy fel akar benne hatolni. A több százados
fák befuttatva repkénynyel, iszalaggal, oldalaik tátongó odúkkal
dekorálva, a melyeket szőnyegként takarnak a páfránok. S ez odúk alatt
óriási pyramisai a hangyabuczkáknak, melyeken a hangyanemzet mindenféle
fajai nyargalásznak, feketék, veresek, nagyok és aprók; gyalog és
szárnyasak; sőt lovagok is találtatnak köztük: kis hangyák, a melyek egy
nagyobbnak a hátán nyergelve ügetnek.

A mint a botom ásójával egy ilyen magas hangyagúlát megbontottam,
egyszerre halommal omlott ki az oldalából az általam annyira áhított
hangyatojás. Én sietve láttam hozzá, hogy ezt a prédát az én seregélyem
számára biztosítsam. Biz ez törvénytelen hatalmaskodás; de hát abban az
időben az volt a jelszó, hogy: «Macht geht vor Recht». (A hatalom
elébbvaló, mint a jog.)

Hát a mint a hangyakupanczot leromboltam, a háta mögötti faodúban mit
pillantok meg? Egy roppant nagy kemény papiros skatulyát, oldalán számos
lyukkal. Ezeken szaladgáltak ki s be a hangyák.

A skatulya oldalára volt lapidár betűkkel felrajzolva dr. Bonafides
neve.

Benn a skatulyában pedig volt – egy csontvázzá átalakított gődény.

Ezt nézte a Frau Midi kisértetnek.

No hát már most tisztában vagyok a dologgal.

Hát az én doktor barátomnak a muzeumgyarapító titka az, hogy a svábhegyi
hangyákat használja fel præparáló műhelynek, s ingyen végezteti el velük
azt a munkát, a mi szabályszerűleg roppant emberi fáradságba,
kénsavanyba és költségbe kerülne. A hangyák tisztára elvégzik mindezt, a
saját ösztönük szerint.

S a hány odvas fa volt a Farkasvölgyben, az mind el volt látva
kidolgozásra szánt mindenféle állatok vázaival.

Ezeket akarják az én svábjaim agyonverni, mint a kik az esőt és a
harmatot megiszszák. – Nem a svábok iszszák!

No már ennél a felfedezésnél megmozdult bennem a régi jó pajtás, sőt a
természetbuvár is.

Akkor kezdtem el természetbuvári életpályámat, mely nekem azóta sok
pénzt – elhordott a házból.

Ennek az értelmi szerzője volt az én kedves barátom (akkor még «ifjabb»)
Emich Gusztáv; a ki külföldön utaztából visszatérve, nekem egy becses
csigabiga-gyűjteményt hozott haza ajándékul, mely most már egész
muzeummá gyarapodott fel nálam.

Én azonban ezekből a tengeri csigákból egyetlen egynek sem tudtam még
akkor a nevét.

Tehát, a mint a Farkasvölgyben beszerzett prédámmal hazatértem a
viskómba: a Hanzi meglakomáztatása után azonnal levelet irtam az én
Bonafides doktoromnak, hogy ha kedvesek a gődénycsontjai, siessen azokat
a farkasvölgyi faodúkból eltakarítani: mert a svábok összeesküdtek
ellenük, s vasárnap spódiummá törik őket Jupiter Pluvius engesztelő
áldozatául. A levelet leküldtem Pestre a majorosnétól.

A Hanzinak aztán egészen megnyilt a torka, a mint kedvencz eledelét
megkapta; egyre mondta: «Kedves» – «Róza» – «gyere haza».

A feleségem akkor épen a vidéken járt vendégszerepelni.

Magam voltam otthon egyedül.

Egészen elővett a melankholia.

A mire ugyan alapos okom volt.

Megjövendölték nekem, hogy két esztendőnél tovább nem élek.

Nem czigányasszony jövendölte ám meg; hanem egy ahhoz értő ember: egy
doktor; – még pedig hivatalból.

Úgy történt az, hogy én nekem egyszer a fejembe ütött az a motoszka,
hogy én halál-esetre biztosíttatom magamat. (Dehogy magamat! egy
összeget a hátrahagyottaim számára.)

A biztosító-társaság aztán szabályszerűleg kiküldte hozzám a hivatalos
orvosát, hogy vizsgálja meg az életműszereimet. A doktor megkopogtatott
elől hátul, kihallgatta a tüdőm, szívem hangjait; semmit sem szólt:
odább ment.

Pár nap mulva aztán visszakaptam az ajánlatomat levélben, azzal a
hátirattal, hogy: «el nem fogadtatik».

A biztosító-társaságnak a titkára igen kedves jó barátom, írótársam
volt: odamentem hozzá s megkérdeztem tőle (bolond fővel), hogy mi oka
lehet e visszautasításnak?

Az én kedves barátom igen kedélyes fiú volt: nagyot nevetett a szemem
közé s a vállamra csapva azt mondá, hogy: «azért nem, édes pajtásom,
mert a doktor azt referálta rólad, hogy nem élhetsz tovább két
esztendőnél: akkor elvisz az ördög».

No hát mondhatom, hogy ez nem tartozik a kellemes biztatások közé!
Megkapni a hivatalos verdiktet két esztendeig és nem tovább nyúló
életpályára.

Nem szóltam róla senkinek, se a háznál, se a házon kívül. Magamnak
tartottam a titkot. Aztán igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy rövid
idő alatt mindent rendbehozhassak. Neki ültem a munkának: irtam egyik
könyvet a másik után; szerkesztettem; fizettem adósságaimat; nem jártam
semmi mulatságba, még szinházba sem; ascetai életet éltem; nem beszéltem
hangosan; ha meleg szobából hideg szobába mentem, felső kabátot
öltöttem; végig élveztem Török József patikájának minden csalhatatlan
gyógyszerét; tejet ittam. Tökéletesen elnyomott a melankholia.

A mint a számomra engedélyezett második esztendőnek az utolsó negyede is
elkövetkezett, már akkor nem mertem újabb nagyobb munkához fogni, hisz
az idő nem futja ki, hogy azt befejezzem. A végrendeletemet is megirtam.

Mikor ott járkáltam a hársfáim sorai alatt, magamban mondogattam a
halálra készülő Cæsar öncsinálta klapancziás versét:

  «Animula, vagula, blandula!
    Hospes comesque corporis:
  Quos nunc adibis locos?
  Frigidula, palidula, nudula…
      Nec, ut soles, dabis jocos.»
  (Lelkecském, bohócskám, kedveském!
    Testem vendége és kisérője.
  Minő helyekre fogsz most menni?
    Didergőn, sápadtan, mezítelen…
      S nem adsz tréfákat, a hogy szoktál.)

Bizony itt már föl van mondva a bérlet, a kvártély s ki tudja, hol lesz
az új szállás?

Hiszen ha az embernek csak a háziura felmond is, milyen nagy aggság
támad abból: hát még ha ezt a szép világot magát felmondják! Az ember
végig vizsgálja a csillagokat; melyikbe szállásolja el magát? A Vénusban
nagyon meleg van, a Jupiterben mindig esik; a Marsban veres minden
növény: azt az én szemem ki nem állja; a Saturnusban meg elébb
plesiosaurussá kell lenni, mert az még csupa deget; az Uranusból meg
nagyon messze van hazajárni. Mert hogy én hazajárok erre a szép földre,
az már bizonyos. Nincs ilyen szép planéta az egész naprendszerben.

Azon az idén ugyan nem igen szolgált rá erre a magasztalásra. Nagy
aszály volt országszerte. Halálélesztőnek sem kaptunk egy csepp esőt az
égből. Még a gyümölcsfák is megsinylették azt. A kajszi baraczkfáim
csupa aszalt baraczkot termettek. Csak a nemes szőlőtő nem engedte magát
a rekkenő hőségtől elcsigáztatni: mentűl forróbban sütött a nap, a szőlő
annál jobban dicsekedett, a fürtök csak úgy nevettek. Ez az egy, a miért
érdemes a földre visszakivánkozni. A szőlő. Ilyen nincs a többi
planétán! A földön túl nincs bor!

S nekem már azt is megtiltotta az ordinariusom.

Szép dolog az, mikor az ember igy lépésről-lépésre hagyogatja el ezt a
szép világot.

– Ne beszélj hangosan, – ne énekelj, – tarts diétát, – ne egyél, a mit
szeretsz, – ne szeress! – ne tánczolj, – ne fürödj hidegben, – ne
dolgozz… Ez mind megannyi nagy lépés az ismerős világból az ismeretlen
felé. A legutolsó stádium aztán mikor azt mondja az embernek az
orákulum: «ne igyál bort».

Miért ne igyék az ember bort? Azért, a miért a digitalint szedi
cseppenként, óránként, hogy lassabban lüktessen a vér az ereiben.

Egyszer csak elém toppan az én béka barátom, meglepve töprengő
magányomban.

Nagyon örültünk, hogy egymást láthattuk hosszú idők óta.

Mindig fehér mellényt viselt, a mi termetének békaformáját még jobban
kitüntette. Az egész alak egy has.

– Kijöttem hozzád egy kis ozsonnára.

(No azzal ugyan jól jársz! gondoltam magamban; nem termett nálam az idén
se gyümölcs, se répa: nincs nálam a Philemon és Baucisi lakomából egyéb,
mint kenyér, meg lépes méz; magam is avval élek.)

Bevezettem az ablakkal elzárt verandára s leültettem az asztal mellé,
épen oda, a hol a Hanzi kalitkája volt felakasztva a szegre.

– «Tu Spiczpúb? Kommszt szo spét czhauz! Vo varszt tu?

Az én doktorom ijedten kapta fel a fejét.

– Szent atyám! A vér is meghült bennem! (A békavér!) Azt hittem: a
feleségem szólalt meg.

Én aztán felvilágosítottam felőle, hogy ez a beszélő seregély eredetileg
egy mosónőnek a jószága volt: attól tanulta el ezeket az erőteljes német
kifejezéseket, a melyeket valószínűleg sűrű alkalma volt hallani.

– De miért mondta azt épen én nekem?

– Azon magam is nagyon csodálkoztam. Nekem nem szokta mondani.

De más valamin még jobban fennakadtam.

– De hát pajtás, szoktál te arra rászolgálni, hogy téged a feleséged
ilyen megszólításokkal aposztrofáljon?

Az én béka barátom hamiskásan hunyorított, a fejét még jobban behúzva a
két válla közé; kétfelé álló szemei még jobban kidülledtek.

– Ne firtassuk ezt, pajtás! Még az euforbiának is meg van a maga
hernyója.

– S annak a lepkéje a halálfejű szfinksz.

– Az ám! Az egyetlen a lepkék között, a melyik lamentálni tud. De hát
tartsunk török szokást, s ne beszéljünk erről. Én azért másztam fel
hozzád (jó magasan lakol: 360 láb a tengerszin fölött), hogy
köszönetemet nyílvánítsam, a miért megmentetted az én
gödénycsontvázaimat az elpusztítástól. Nekem az egzisztencziám függ
ettől.

– Hogyan? Hát csakugyan olyan jövedelmező vállalat volna az: kikészített
csontvázakat szolgáltatni külföldi muzeumoknak?

Az én békám akkorát nevetett erre, a mekkorára csak iszonyú szája
képesíté.

– Jaj de ártatlan fiú vagy te pajtás! Patvart jövedelmez! Ez nekem csak
privilégium arra, hogy minden héten egyszer fölszaladhassak Bécsbe,
természetrajzi készülményekkel: azokat én ajándékba osztogatom szét. A
valóságos hivatalom, a mi után busás jövedelmet huzok, az orvosi
prakszis. Ez az, a mit a németek így hínak: «Das Geld, wovon die Frau
nichts weiss.» (Pénz, a miről az asszony nem tud.)

– Csodálatos orvosi praxis lehet az, a mit egy héten egyszer vesznek
igénybe Bécsben.

– S nem találja ki a fantáziád, hogy mi az? Én egy külföldi hatalmas
biztosító társaságnak vagyok az ügynöke és orvosa.

Felugrottam a székemről.

– Te egy életbiztosító-társaságnak az orvosa vagy? Akkor bocsáss meg
pajtás, ha az asztal tulsó végére telepszem; hogy hosszában legyen
közöttünk ez az asztal.

Bonafides doktor még jobban nevetett rajtam.

Én aztán elmondtam neki egész komolyan, hogy mi dolgom volt már egy
ilyenfajta orvossal.

Bonafides barátom fittyet vetett erre.

– Az a doktor nagy ignoráns volt.

Én aztán védelmeztem a doktort. Annak bizony igaza van. Én érzem azt
magam, hogy megyek lefelé a lejtőn. A jövő tél reám nézve örök tél lesz.

– Bliktri! kiálta föl az én békám. Nincs neked semmi komoly bajod. Én
tudom bizonyosan. Nem kopogtatom én senkinek a bordáit, nem hallgatom a
lélekzését, csak a szemébe nézek. A szeméből meglátom, hogy élni, vagy
meghalni való-e? A szemek adják a csalhatatlan diagnosist. Van elég
piros pozsgás ábrázat, a kinek, ha a szemébe nézek, azt mondom rá: «ez
egy hulla!» A te szemedből azt látom, hogy te lepipálod Mathusálemet.

Én csak búskomoran mosolyogtam erre a biztatásra.

– No, hogy meggyőzzelek róla, mennyire komolyan beszélek, mondá
Bonafides doktor, – hát itt van a zsebemben egy biztosítási kötvény az
én társaságomtól. Diktáld fel, mennyi az összeg, a melyet halálesetre
biztosítani akarsz: én elfogadom s holnap kezedben lesz a társaságom
szerződése.

Én erre azt mondtam, hogy: «tudod pajtás: én soha életemben nem csaltam,
nem loptam, nem szeretném, ha a halálom esetével csalnék, lopnék meg
valakit».

Bonafides doktor nem tágított.

– Én egész komolyan mondom neked, hogy semmi organikus bajod nincsen. A
miben szenvedsz, az kedélybaj. Elmulik. Fogadd el az ajánlatomat. Csak
nem képzeled, hogy én a te megtréfálásodért koczkáztatom a jövedelmező
állásomat. Ha én a biztosító társaságommal egy halálra vált embert
fogadtatok el, engemet rögtön elcsapnak.

Én csak még sem álltam rá.

Ez alatt a cselédem felhozta az ozsonnát: aludt tejet, mézet, kenyeret.

Bonafides doktor azt mondá erre:

– Tudod mit pajtás? Tegyük el ezt az ozsonnát holnapra! most pedig öless
csirkét, csináltass paprikást galuskával, s aztán hozass fel a
pinczédből abból a jó schillerborodból.

– Paprikás csirke! galuska! schillerbor! Hisz ezeket az én házi orvosom
mind a halálos mérgek kategoriájába sorozza!

– Ejh! szólt Bonafides doktor, ha én, az inkarnatus növényfaló meg nem
halok ezektől, te csak nem halsz meg tőlük.

– Igazad van! No hát, Isten neki! Excedáljunk. Hisz a siralomházba
kitett bűnösnek is szabad egyszer jóllakni utoljára.

Csaptunk aztán egy olyan jukundus ozsonnát az én barátommal, hogy
vacsora lett belőle: vége felé még daloltunk is: «Hajtogassuk a
kancsókat, feltaláljuk benn a jókat.»

Hogy vacsora után aláirtam-e én a biztosítási szerződést? arra bizony
nem emlékezem akkurátosan, hanem hogy két nap mulva ott volt a kezemben
az életbiztosítási kötvény: az már bizonyos.

És ettől a naptól kezdve nem jártam szállást keresni se Marsba, se
Jupiterbe, hanem láttam a földi dolgaim után.

S mondhatom, hogy nem csaltam meg a Bonafides doktor
biztosító-társaságát: mert azóta harminczhárom esztendő elmult, s én ez
alatt busásan befizettem évi dijakban azt az egész összeget, a mit
halálom után fognak kapni a jótékony intézetek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem azért nem én vagyok az a bizonyos kétéletű ember: hanem majd a
végén kiderül, hogy ki szolgált rá erre a czímre?

Hogy e naptól fogva Bonafides doktor rám nézve a legrokonszenvesebb
alakká vált, az egyenes logika. Ez az igazi barátság! A ki a jó pajtása
kedvéért megtöri a vegetariánus fogadalmat s egy napra felcsap
húsevőnek, borivónak! A csodadoktor, a ki azzal gyógyitja ki a
pácziensét a melankholiából, hogy megtanítja par-kompanyi korhelykedni.

Kedves gyógyrendszer!

Egészen osztom annak a kedves emberemnek a véleményét, a ki a
Kneipp-kúra csodahatásáról hallván beszélni, lelkesülten kiálta fel: «No
azt a Kneip-kúrát én is szeretem!» (Csakhogy ő nem két «p»-vel a végén
értette azt a szót, hanem egy «e»-vel megtoldva.)

De térjünk vissza az elszalasztott fonálra.

Azt mondtam fentebb, hogy egy külföldön utazott barátomtól (ifjabb
kiadómtól) kaptam egy doboz kagylót, csigahéjat.

Ez eleinte nekem lett baj, később aztán megint neki lett baj. (Majd
elmondom én azt sorba, hogyan történt.)

Hát én nekem az volt a bajom, hogy azoknak a szép conchiliáknak a neveit
nem tudtam.

De itt volt Bonafides doktor, a ki sűrűn eljárt hozzám (a kúrát
ismételni), annak mint természettudósnak, mulhatlan kötelessége volt a
csigák országát ismerni. Megtette azt a barátságot, hogy segített nekem
a darabokat determinálni. Hozattam külföldről egy ahoz való drága
könyvet: Lamarke Malakologiáját, a melyben le voltak festve a
legnevezetesebb acefalák és cefalopodák.

A gyüjteményem egy darabjánál lelkesedve szólalt fel az én béka barátom:
«Hűh, pajtás! ez a békateknőknek a királynéja! Csakhogy ez csupán a fele
a kagylónak s a tövisek le vannak róla tördelve: ha a megfelelő részt
hozzáillesztik s minden kinövése ép maradt rajta, akkor ez a természet
remeke; a miért is ezt a nevet viseli: «Venus Dione».

Kiváncsi lettem rá.

– Hja, ez igen nagy ritkaság, s nem csak az, hogy drága: de a kinek
birtokában van, az nehezen válik meg tőle. Nálunk csak a múzeum bir
egyet, teljesen ép példányt. Azt zár alatt őrzik. A mi derék
múzeum-direktorunk, a királyi tanácsos, valahányszor a
természettudományi osztályt meglátogatja, mindig a Venus Dione
istenasszony csigánál végzi a vizitet. Ott megtekintheted te is.

Meg is tekintettem.

Csakugyan.

– Hát annak én is megadnám az árát.

– Hja, azt nehéz kapni. Én Bécsben tudok valakit, a kinél van ilyen
Venus Dione; talán te neked eladná, a kit, mint irót, kedvel.

– Csakhogy én nekem semmi dolgom sincs Bécsben, s egy csigabigáért
Bécsbe föl nem megyek.

… Hát ez akkor volt!

Biz azóta nagy idő elmult.

Azóta már sokszor jártunk Bécsbe. Fel is panaszolták!

A csigagyüjteményem is egész múzeummá felszaporodott s abban nekem egy
egész regényemnek a honoráriuma fekszik, a «Csigák regényeé».

Ez hát az én bajom.

Ámde a «csigák regényét» az én kedves barátom, Emich Gusztáv, a ki az
első csigagyűjteményt ajándékozta nekem, vette meg tőlem: ki is adta, a
nyakán is maradt. Ez meg az ő baja.

Az én gyűjteményem egyszer valamikor majd jó lesz a múzeumnak. Legyen
neki Venus Dionéja in duplo.

Az efféle gyűjtési szenvedélybe aztán csak bele kell kóstolni az
embernek, hogy megíttasodjék tőle. Nekünk szárazföldi pocsétakerülőknek
fogalmunk sincs róla, micsoda világ van a tengerszín alatt? Milyen
fényűzés van ott, a hol nem ismerik a fényt! A csigák nem látnak: csak
érzik, sejtik a napfényt, mint az ember a túlvilágot; de nem látják.

Kinek a számára fejtik hát ki ezt a pompát?

(Kinek a számára míveli ki az ember a lelkét?)

Én azt mondom, hogy a mi az emberre nézve a lélek, a csigára nézve az a
csigahéj. A halhatatlan nemes rész.

Az élő csiga egy halandó kocsonyás mócsing, s ez a mulandóságnak szánt
puhány alkot (miből?) remek műveket (hogyan?), a melyek soha el nem
múlnak. Száz meg száz ezer év előtti alkotásai ott vannak a juramészben,
a kőszénben, a márványban, a vasban. Márványnyá, vassá átanyagult csigák
nálam is láthatók.

Mennyi ész, mennyi szépízlés kell egy scalaria pretiosa porczellán
tornyának a megalkotásához! Az egy építészeti remekmű: egy Bábeltorony,
egy kampanile, melynek tornácztekervényei oszlopocskákkal vannak
összekötve.

A solarium perspectivum pedig csupa szines gyöngysorok egymásra
fűzéséből alkotja meg bámulatos ötvösműremekét filigrán-munkával.

Hát a halyotis irisek titkát ki tudja eltanulni? Hogyan csinálnak zöld
és sötétkék aranyat? rózsaszínű ezüstöt, opálezüstöt?

Hát a meleagrina margaritifera, a ki az igazgyöngyöt készíti,
szivárványt játszó teknőjében? Ki súgja meg neki, hogy egy felsőbb
világban azt a gyöngyöt angyalok fehér nyaka fogja viselni felfűzve.

Van egy csigám: az euplecteia aspergillum, a mi rátekintve olyan, mintha
selyemszálakból volna csipkeverő géppel szőve; csak kézbevéve árulja el,
hogy az a selyemfonál mind kőből van: átlátszó, mint egy fátyol. Egy
oldalán valamikor valami ellenséges állat lyukat ütött: azt a csiga
gondos öltésekkel, ahogy a harisnyán szokták a lyukat bestóppolni,
szépen befoldozta. Hogyan jutott hozzá? Ez, a mi nem megy a fejembe!

Ellenben ott van a hatalmas tridacna gigas: elébb, mint öt éves gyermek,
fodros főkötőcskéjével: egy kis bébé; másik példányban már huszonöt éves
menyecske, ugyanannyi fodor a fejkötőjén, a hány az évszáma. Egy
harmadik példányt, mely száz éves matrona lehetett, a nemzeti múzeumnak
adtam, annak ott külön vasállványt készítettek, ez két mázsát nyom. Ez a
két teknőjét összecsapva, a közé akadt hajókötelet úgy vágta ketté,
mintha bárddal csapták volna el.

A turbo chryostomus tökéletes aranynyal béleli ki a bejáratát, s hogy a
tolvajok hozzá ne férjenek, csinál magának egy külön ajtót, melylyel a
házát bezárja.

A conus litteratus valóságos írástudó: fekete chaldeai betűkkel írja
tele a házát, hosszú, tekergő sorban, s a tizenötödik sornál egy sor
narancssárga rúnát fest közben, aztán folytatja megint a feketét. S ezt
minden példány megtartja. Ki tanítja őt erre? Mikor nincs látása!

A csigaházak leggyönyörűbbike az argonauta argo. Ez már nem csiga, hanem
fejlábas: ez már lát. Ez lehet a spiritiszta a tengerlakók közt. Fehér a
héja, s olyan finom, mint a mézsejt, egy őskori gályát képez; fejlábai,
köpenye a víz alatt propellerek, a teknőt felül viseli. Mikor aztán a
tenger szinére feljön, a napsugárban kéjelegni, akkor megfordítja a
teknőjét, lesz belőle hajó, köpenyét kifeszíti, lesz belőle vitorla, a
csápjaival kormányoz: a szél sebesen röpíti tova, mint egy gályát a sík
tengertükrön; a vitorla rózsaszín, az evezők karmazsinveresek.
Tündérjáték!

S ezeknek a gyönyörű lényeknek milyen élethistóriája van! – No, de elég
volt ennek a leirásával egy kiadót megnyomorítani! – Elég volt már a
csigákból: – lássuk már inkább a békát!

Hát hiszen, – csigalépéssel bár, – de folyvást előrehalad a mi
történetünk. Tudniillik, hogy mind ezen tengeri csodák megismerésében
nekem folytonos segítségemre volt az én tisztelt barátom, doktor
Bonafides, a ki azontúl is folytonosan feljárt Bécsbe, s nekem onnan
hordott haza (jó pénzért) újabb meg újabb ritkaságokat.

A legutolsók egyike volt a csodálatos állatnövény: az actinia, a tengeri
tulipán.

Ez az én doktor barátomnak épen az ellenkezője. A vegetarianus egy olyan
állat, a mely növényt eszik, az actinia pedig olyan plánta, a mely
állatot eszik. – Én természetesen csak a csonttá alakult hüvelyét
kaphattam meg: magáról az élő lényről sokat beszél Oken és Lamarck.
Növény az, mely gyökerével odatapad a sziklához s ott marad, a míg jónak
látja. A nyíláson előjön egy gyönyörű tulipán, a virágos kertek minden
pompájával kérkedő; czafrangjai, mint a virágkelyhek hímszálai és
bibéje. Mikor aztán egy repkedő tengeri pók rászáll a virágkehelyre, azt
hívén, hogy az ennivaló préda, a tengeri tulipán kelyhe egyszerre
körülburkolja, behúzza a hüvelyébe s kiszívja a velejét, a héját
kidobja. Az actinia azonban azt is megteszi, mikor megéhezik, hogy
kihúzza magát a sziklából, a melybe megfészkelt, s odább megy (egy
virág, a ki megy!), fölkeres egy osztrigatelepet, oda bekvártélyozza
magát, s aztán az osztrigákat szépen kieszegeti a kagylóikból, a hányat
csak elérhet. Valóságos gourmand!

– Ejh! De szeretnék én egyszer egy ilyen eleven tengeri tulipánt látni,
a ki csigákat eszik! Mondám én az én doktoromnak.

– Bécsben láthatnál: ott van.

… Ez alatt aztán bekövetkezett az idő, hogy Bécscsel kibékültünk, s
egyszer csak engem is felküldtek Bécsbe, hogy hallgassam meg a közös
hadügyminiszter exposéját.

De nem voltam én olyan kiváncsi az Uchatius-ágyuk öntésének titkára,
mint az eleven tengeri tulipánra.

– Ha akarod, hát én elvezetlek oda, a hol az látható, – ajánlkozék
doktor Bonafides, a ki szintén Bécsben járt a præparált csontvázaival.

Találkát adtunk egymásnak szinház után a Sachernél.

Az actinia szereti a gázvilágítást.

A híres és drága vendéglő éttermébe megérkezve, kérdezősködtem doktor
Bonafides után. A pinczér rögtön útbaigazított. Itt vacsorál egy chambre
separéban. Bebocsátott a cella ajtaján.

Vídám kaczagás hangjai fogadtak.

A terített asztal mellett ült a pamlagon az én Bonafides doktorom, s
ugyanazon pamlagon egy aranyveres chignonnal ellátott fiatal hölgy, mind
a ketten kalapfeltéve: az egyiknek a fején volt egy fehér
kásztor-czilinder, a másikén egy strucztollas pamela-kalap, csakhogy a
czilinder a hölgy chignonját diszíté, a pamela pedig a doktor kopasz
tarkóját takarta; – hogy külömben is jó ismeretségben lehettek, azt
onnan sejtettem, hogy épen akkor a pezsgős poharaikat kocczintották
össze. Aztán még egy pohárral az én egészségemre. Számomra is volt
terítve.

Hát bizony nem szaladtam el. Csak a kalapomat biztosítottam a szék alá
téve.

Még a vacsora elején voltak: – az osztrigánál. – Én még akkor az
osztrigát a világ sűrű kincséért meg nem ettem volna. Egy eleven állatot
lenyelni! Hát eleinte csak a nézésnél maradtam.

Hanem a vereshajú hölgy hatalmasan tudta az osztrigát fogyasztani. A
magáén kívül még a nekem hozott tuczatot is behörpentette.

Nagyon vidám kedélyű, mulatságos hölgy volt. Pompás adomákat tudott,
nagy chic-kel, előadni a legfelsőbb tízezrek világából s azokról a
deszkákról, a melyek a világot képviselik.

A vacsoránál természetesen szó sem volt burgonyáról és retekről, az én
vegetariánus doktorom beérte az őzgerinczczel és strassburgi pástétommal
is, s a rénusi lazaczot sem tartotta eretnekségnek.

Egy kis időre a vereshajú hölgy eltávozott a czellából, otthagyva a
kalapját, mantillját, visszatérés zálogául. Én ez időközt felhasználva,
azt kérdeztem Bonafidestől:

– Hát azt az actiniát mikor nézzük meg, a ki osztrigákat eszik?

Nagyot nézett reám azokkal a békaszemeivel.

– Hát nem láttad? Itt a szemed láttára hörpölt fel két tuczat osztrigát.

– Hát ez a te eleven actiniád?

Ezért aztán megint csak engemet nevettek ki.

– De el ne mondd ezt odahaza a denevéremnek!

*

Hogy is mondja a seregélyem:

«Tu spitzbúb! wo warst du?»

No már most megtanultam, hogy mi az amfibium?

Az, a ki Budapesten szárazföldi állat, Bécsben pedig vizi állat.

Mégis csak tanul az ember valamit a békától.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a kettős élet folyt így szépen éveken át, variácziókkal.

Míg egyszer aztán Bonafides barátomat egy ilyen lucullusi lakoma után
hirtelen megütötte a guta s nyomban mind a két életével leszámolt.
Hivatását teljesítve halt meg, mint egy hős a csatatéren.

A biztosító társaság harminczezer forintot fizetett az özvegyének.

A gyászoló özvegy pompás síremléket emeltetett a számára, egy fekete
obeliszket, melyre egy gyászoló hölgyalak borúl: bizonyosan az ő saját
képmása.

S az obeliszkre ezen szavakat vésette fel arany betűkkel:

«A leghívebb férjnek.»

(A mit bizony megérdemelt.)

És még e szavakat:

«Hasznos volt az élete,

Szép volt a halála.»

(Ezt is megérdemelte.)

Hanem a bolond kőfaragó összetévesztette a két szót s így faragta ki:
«Szép volt az élete s hasznos volt a halála.»

(No, ezt meg aztán igazán megérdemelte.)



HÁROM KIRÁLYNÉ.

Három leánya volt madame Godinnak: Anais, Gabriella, és Salomé. Mind a
három igen szép volt. Egy-egy év volt közöttük a korkülömbség.

Mikor nagyon kicsinyek voltak még, elvitte őket a kártyavetőnőhöz,
jövendőt mondatni a számukra.

Neki magának már nem volt szüksége a horoskopra: ő már megkapta a
magáét; a férje, monsieur Godin házmester volt és a mellett
czipőkészítő; ő maga pedig mosónő; de előkelő, finom fehérneműek számára
született mosónő. Meg lehetett elégedve a sorsával.

A jövendők titkaiban járatos asszonyság kirakta a kártyákat a
tevebőr-vánkosra mamzell Anais számára s pozitive állította, hogy a
mamzell Anaisből előbb-utóbb királyné lesz.

No hát ez jó egynek. Mamzell Anais volt a legidősebb. Úgy is illik, hogy
az elsőszülött kezdje legfentebb.

Hanem aztán a másodízben is kirakott kártya mamzell Gabriellenek is azt
a hírt hozta, hogy ő is királyné lesz: ha egy kicsit várni tud.

De erre már madame Godin fejet csóvált: két királyné! Az egy országban
is sok, hát még egy familiában?

A tudós nő ismét megkérdezte a dodonai berkét a jövendők felől, Salome
kisasszony érdekében. És a csalhatatlan kártya ennek is azt a biztató
választ adta, hogy királyné lesz.

Madame Godin ugyan nagyra lehetett a nyert jóslatokkal. Három prezumtiv
királyné még sohasem sétált végig az aszfalton «egy» paraplé alatt. Nagy
dicsekedve mondta el a jó hírt az urának.

A becsületes czipész azonban épen nem osztozott a felesége
diadalmámorában.

– Mit nekem: királyné? Az akárki lehet a világon. Hogy adjak én három
királynénak enni? Mit vegyek én magamnak az ő királynéságukon? Hisz az
olyan már minálunk, mint télen a jég: senki sem ád érte semmit. Bár
legalább pékmesternének jövendölte volna valamelyiket.

Hát azt bizony madame Godin is jobb szerette volna; de hát mit tehet az
ember a fátum ellen? A görög tragödiákból tudhatjuk, hogy a mit ránk
olvastak, annak meg kell történni.

Leghamarább beteljesült a jóslat a legnagyobb leányon. Mademoiselle
Anaist egyszer meghallotta danolni egy énekmester, a ki ott lakott a
házban; megtetszett a hangja: rábiztatta a szülőket, hogy taníttassák
énekelni, hires művésznő lesz belőle.

– Jó lesz biz az! – mondá Godin apó. – Így legalább hamar czélt érünk
vele. A theátrumban a legolcsóbban osztogatják a királynéságot. Abban a
tartományban még van kelete a királynéknak.

Mamzell Anais azonban csak még sem lett theátrumi királyné: annál egy
tartománynyal alább is beérte az æquator felé; hanem lett belőle
bálkirályné, a ki a Clozerie de Lilasban, meg a Moulin rougeban
gyakorolja a hatalmát. Sceptrum helyett thyrsus.

Ezen a példán okulva Godin asszony, a második leányával szigorúbban
fogta a gondozást. Azt oda állította a mosóteknő mellé. Nevelt belőle
derék, jó erkölcsü, munkás leányt.

Bizony szép és nemes hivatás!

A tisztaság kultusza!

Hol kezdődik az ember?

A fehér ingnél. Azon alúl a Darvin népe.

Mamzell Gabrielle tökéletesen megfelelt e nemes küldetésnek.
Csipkefodrokat hófehérre kimosni, hímzéseket dudorosra kikolmizni;
ingelőket aczélsímára kivasalni úgy nem tudott senki, mint ő.

El is nyerte megérdemelt jutalmát.

Alig volt tizenkilencz éves, a midőn az a dicsőség érte, hogy a
húshagyó-keddi nagy felvonúlás alkalmával, általános szavazattöbbséggel
őt választották meg a nagy világváros összes mosónői királynéjuknak. «La
reine des blanchisseuses!» Őt vitték végig a nagy körmenetben Páris
boulevardjain, négy trakéni paripa által vontatott szekéren, hívatásának
jelvényei által körülvéve. Igazán szép mosónő-királynő vált belőle.

No hát ez is elérte, a mi a jövendők könyvében meg volt írva a személyes
rubrikája alatt. Királyné lett. S meg kell vallani, hogy a mosólapát a
kézben sokkal büszkébb jelvény annál a bizonyos csettegtetőnél, a mit a
Pierrettek forgatnak a kezükben.

Hátra volt még a harmadik leány, a legifjabb: a Salome. Ez volt
mindannyi között a legszebb. Sáfrányszőke a haja, porczellán-testszín az
arcza, granátvirág-pirosak az ajkai, gyönyörű fitos orra és az egész
arczának csalfa mosolygása. Aztán milyen szemek! A hányszor villantak,
annyiféle színt váltottak. Volt abban zöld, kék, granát; esteli, nappali
fény; epedés, csábítás, ábrándozás; szívszomorítás; minden.

S ez a leány volt az erényességnek a mintaképe.

Nem kellett ennek se anyai felügyelet, se apai dorgálás: maga vigyázott
magára. Egy mandoletti-boltosnál volt alkalmazva, mint elárúsító
kisasszony.

De annyira szigorú volt ez a látogató urakkal szemben, hogy még csak az
ajándékul ott felejtett centimeket sem fogadta el s a mi bókokat mondtak
neki a fiatal és öreg gommeux-k, azt mind hallatlanná tette. Mikor ott
ült azon a magas karszéken, körülrakva pogácsákkal, pástétomocskákkal és
likőrös üvegekkel, igazán úgy nézett ki, mint egy királyné. S ha
valakinek chartreust töltött a hosszúnyakú kis pohárba s az megtalálta
csókolni a kezét, fenséges méltósággal mondta neki: «Uram!»

A mindennapos habituék között, a kik esti 9 órától 12-ig ott
kantaskodtak a mandoletti-boltban, volt egy rendes vendég, a kit a
többiek úgy híttak, hogy: «Don José».

Húsz éven aluli fiatal embernek látszott: erősen olajbarna arczszínnel,
sűrű holdsarlóforma szemöldökkel gazella-szemekkel: alig sarjadt még a
bajusza.

Ez állandóul ott foglalt helyet a szép pogácsaárulónő kredencze mellett
s nem csinált belőle titkot, hogy szerelmes bele.

Annyit tudtak felőle, hogy studiosus medicinæ, a ki a Sorbonneba jár
leczkét hallgatni s az amphitheatrumba, a boncztani előadásokra.

Igen komoly, szelíd fiúnak ismerte mindenki.

Senkivel sem barátkozott, semmi diáktársaságba nem járt, a mulatságokban
részt nem vett. A mit elfogyasztott, azt fizette készpénzzel; de
túlságos kiadásokat nem tett. Egész fényűzése abból állt, hogy minden
este hozott egy szál fehér szekfűt Salome kisasszonynak, a mit az
elfogadott s a fodrai közé tűzött.

Egyszer aztán azt mondta Don José Salomenak:

– Kisasszony. Abban az országban, a hol én születtem, az a szokás, hogy
a mely leánynak egy férfi esztendő és egy napig mindennap egy szekfűt
adott, azzal deklarálta magát, hogy feleségül fogja venni.

– De hát van-e ön abban az állapotban, hogy engem feleségül vehessen? –
kérdé a kisasszony.

– Még most nem; de majd leszek.

– Mikor?

– Hát még egy esztendeig kell tanulnom a Sorbonneban: akkor leteszem a
rigorosumot.

– És azután?

– Azután leszek bacheliere és két esztendeig működöm, mint assistens a
protomedicus mellett.

– És akkor?

– Akkor beiratkozom docensnek s foglalkozom a magántanítással két
esztendeig.

– És végre?

– Végre megkapom a doktori diplomát s hirdethetem a hirlapokban, hogy
doktor Don José gyógyít idegbajokat és idűlt hurutot.

– Ez épen öt esztendő, Don José. Tehát tegyük most jégre ezt a mai
thémát s aztán majd öt esztendő múlva melegítsük föl ismét; a mikor ön
már lesz valami.

– Jól van. De hát igérje meg, hogy várni fog rám addig.

A leány kezet adott rá. Neki is nagyon tetszett ez a fiatal ember, azzal
az ábrándos, méla tekintettel.

Alig múlt el néhány hónap, midőn Don José ismét megjelent a szokott
helyén, a kredencz mellett; megcsináltatta magának a sorbethet s mikor
azt felkanalazta, azt mondá a lánynak:

– No már most vagyok valami, mamzell Salome.

– Ugyan mi lett ön, Don José?

– «Király».

No nagyot nevetett erre a szóra a szép Salome.

– Ugyan miféle király lettél te, kis José? Karneval-király,
Lawn-tennys-király?

Az pedig nagyon komolyan erősíté a mit mondott.

– Valóságos uralkodó lettem. Az apám is az volt. Most ő meghalt. S engem
hazahínak, hogy foglaljam el a trónját és uralkodjam az országa fölött.

– S hol van az a te országod?

– Afrikában.

– Mi a neve?

– «Khémi.»

– Hahaha! Nem ott teremnek a «khemikáliák».

– Arab nyelven: «Mazr».

– Ezt meg ki sem tudom mondani.

– Hát akarsz-e királyném lenni?

– Majd beszélek elébb szülőimmel.

– Holnapig határozd el magadat; mert három nap múlva indulnom kell
országomba. A marseillei kikötőben vár rám a hadihajóm, «Tadsimáni
Hakikát.»

Azzal José fizetett, mint egy király, aranynyal a hachépástétomért és az
egy pohár sorbetért: nem várva, hogy visszaadjanak belőle.

Mamzell Salome fölírta a jegyzőtáblájára e két szót: «Khémi és Mazr» s
aztán a ki csak odajött hozzá egy pohár likőrért, mindenkitől
megkérdezé, hogy hol fekszik a földglóbuson Khémi vagy Mazr nevű ország;
de biz arra mindenki azzal felelt, hogy tátva maradt a szája. Pedig volt
a vendégek között bachelier, docens, filozopter elég; sőt egy commis
voyageur is volt, a ki az egész mappát beutazta buckskinnal, de az is
azt felelte a tudakozódásra, hogy ha volna a világon Khémi-Mazr ország,
azt ő már régen felruházta volna buckskinnal.

A szép Salome meggyőződött róla, hogy a kis José csak egy idétlen tréfát
koczkáztatott vele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Feltűnhetett volna a szép Salomenak, hogy valahányszor a kis José
belépett a patisserie-boltba, utána egy perczczel egy szürke szakállú,
barnaképű éltes úr benyitott, a ki aztán bevette magát egy
ablakmélyedésbe, hozatott magának egy pohár limonádét, maga elé vett egy
újságot s azt le nem tette addig a kezéből, a míg az ifjú José búcsút
nem vett s az ajtó felé nem indult. Akkor az öreg úr is kivett a
zsebéből egy frankot, letette a tálczára: tíz centimet a pinczérnek s
ment kifelé.

Egyszer egy asztalszomszédja megszólította, hogy mi a legújabb távirat
Szentpétervárról, abban az újságban, a mit a kezében tart? a mire azt
felelte neki az öreg úr, hogy «nem tudom én; nem ismerek én ebből egy
betűt sem.»

A pinczérek azt a nevet adták neki, hogy «monsieur Schachmatt».

Ezt az alakot nem vette figyelembe mamzell Salome. – Hát biz a
buffet-hébék nem sokat törődnek a szürke szakállú urakkal, a kik csak
egy frankot költenek naponként.

Másnap délelőtt, a mikor még Salome otthon volt a szülőinél (a
patisserie csak délután hat órakor nyílt meg a közönség előtt),
egymásután három bérkocsi állt meg azon díszes ház előtt, melyben madame
Godin férje székelt, mint házmester és czipész.

Egy lakosztálya volt csak; de az, architekturai furfanggal és két
spanyolfallal oly módon három részre osztva, hogy a külső volt a konyha,
a közbenső a műhely, a legbenső pedig a háló- és a toilette-szoba.

A külsőben vasalt madame Godin manchetteket, a közbensőben varrt
monsieur Godin sarkot egy női czipőre, a belsőben olvasott regényt
mamzell Salome.

A három hintóból egymásután négy férfi szállt ki s mind a négy belépett
a concierge ajtaján.

Az első volt a kis Don José, a második monsieur Schachmatt, a harmadik
egy nagyon öreg férfiú, a kinek derekáig ért a szakálla, a negyedik
pedig egy martiális alak, a kinek az arczán végig vonúlt egy régi seb
helye.

Mind a négyen valami exotikus katonai egyenruhát viseltek, mellükön
csillagokkal, oldalukon karddal, a fejükön veres fez volt.

– Kit tetszik keresni? – kérdezé Godin asszony.

– Godin urat.

– Az én vagyok. Tessék besétálni.

– Mind a négyen bementek a belső szakaszba.

– Kihez legyen szerencsém? – kérdé Godin asszony.

A Schachmatt néven ismert úr beszélt mind a három helyett.

– Én vagyok Ali Keremet Dsihanogli Hodzsa, ő felségének Jusszuf
királynak nevelője, főtanácsadója, kincstárnoka, főpapja: egyszóval
sheik-ulizlámja. Ez itt az én királyom. Ezek pedig az ő nagyvezérje és
admirálisa.

S miben lehetek felségteknek és nagyméltóságtoknak szolgálatjára? –
kérdé Godin anyó.

– Mi azért jöttünk ide, hogy ő felsége, első Jusszuf király számára
megkérjük a kegyelmed leánya, Salome princzessznek a kezét.

De már erre a szóra Godin mester is kijött a lábszíjból.

– No már, urak! Én is tudom, hogy mi szokás farsang utolsó napján! De az
ilyen maskarádét kikérem magamnak. Magam is voltam török basa s
tánczoltam a persa sah kadinájával a galopp infernalban legénykoromban.
Ismerem ezt a provincziát.

Madame Godin figyelmezteté a férjét, hogy ez még sem azonos az operabáli
tréfával. Török ruhát ugyan könnyű szerezni, de ilyen derék szakállt,
meg ekkora kardvágást a pofán keresztül nem lehet kölcsönkérni a
maskarádé-raktárban. Legjobb lesz megkérdezni a mamzelltől magától, hogy
ismer-e valakit ezen idegen urak közül.

A harmadik rekeszből előhítták mamzell Salomét.

– Ah, hisz ez a kis Don José! – szólt csengő kaczajjal Salome, a ki
megkérte a kezemet. Ez meg a monsieur Schachmatt.

– Ez itten első Jusszuf király, a ki a princzessz kezét megkérte s a
kinek a princzessz feleségül igérkezett.

– Mihelyt valami állása lesz.

– Állása nem lesz, ülése lesz a trónon. Ön tartozik beváltani a szavát.
Ön királyné fog lenni.

– Hallod apjuk? – rebegé madame Godin, oldalba aposztrofálva öklével a
czipészt. – Hát nem megjósolta ezt a kártyavetőnő? Hát nem igaz?

– Majd mingyárt megmondom én, hogy mi az igaz? – okoskodék Godin apó. –
Hozzátok ide a Figarót!

A házba sok lap járt a lakóknak, a miket a kapusnál raktak le; de azok
közül Godin apó csak a Figarót szokta olvasni.

A mi a Figaróban van, az «van»; a mi a Figaróban nincs, az nem lehet.

Odahozták az orákulumát. Feltette a pápaszemét az orrára.

A betűkben van valami mágnes. Ha egy nagy lepedőlapnak valamelyik
hasábján a saját nevünk van kinyomtatva, azt egyszerre meglátjuk:
odakapja a szemünket.

– Itt van ni! Nyomtatva van! – rebegé Godin apó. – Ritkított betűkkel
van nyomtatva. «A Khémi ország királya meghalálozván, utódjául a
divántanács a megholt fiát, Jusszufot választotta meg. A szultán, kinek
fennhatósága alá tartozik az ország, megerősítette a választást s mai
napság a két fő dignitárius megérkezett Párisba az ifjú királynak az
athnámét kézbesíteni. Az ifjú király ugyanis ez ideig, mint
orvosnövendék tanúlt, a Sorbonneban s szorgalmas látogatója volt a
boncztani amfitheatrumnak. Ezen históriai nevezetességű tényhez
csatolhatjuk még saját leghitelesebb kútforrásból merített adatainkat.
Első Jusszuf, kit a Sorbonneban Don José név alatt ismertek, mindjárt
kész királynét is visz magával haza; ugyanis a Lepelletier-utczai
patisserie-boltban trónoló buffet-szépségbe mamzell Salomeba
beleszeretvén, ezt forma szerint eljegyezte magának. Salome
kisasszonynak az atyja lévén monsieur Godin Xavér Ferencz, derék
czipészmester és concierge: ennek beleegyezésétől függ a házasság
létrejövetele.»

Ez már szentirás!

– No! Most már lehúzom önök előtt a papucsomat! – mondá Godin úr,
meggyőződve az igazság felől. Azt igenis jól tudta, hogy a keleti
népeknél az a szokás, hogy üdvözlet jeléül nem a fejükről veszik le a
kalapot, hanem a lábukról húzzák le a czipőt.

– Akkor hát áldásom reátok! – rebegé Godin asszony, leánya kezét a
leánykérő ifjú kezébe téve, ki e szép kéznek középujjára eljegyzés
zálogáúl egy pompás brilliántos gyűrűt húzott. Salome kisasszony
mindjárt meg is próbálta a solitairet a szekrény üvegtábláján, hogy
igazi gyémánt-e? Bizony hasította az az üveget, kihozva az egyesített
előbetűkből a J. S. monogrammot.

Erre aztán a kisérő urak mind belenyúltak a kabátjaik zsebébe s
előhúzgálták a nászajándékokat; az egyik pompás kösöntyűt, a másik
gyöngyös násfát adott át a menyasszonynak, a harmadik pedig egy kettős
selyemerszényt, melynek reczéin keresztül csillogtak az aranyak. Ezt a
Godin apó markába tették. Mivelhogy a keletieknél az az okos szokás
dívik, hogy nem az após ád pénzt a leányával együtt a vejének, hanem a
vő ád pénzt az apósnak a leányért.

Ott azután érdemes apósnak lenni!

Azonban mindennyi kincsnek a ragyogása sem volt képes Godin apó szemeit
elkápráztatni.

– Nem oda Buda, urak! (Ő ezt valószínűleg úgy mondta, hogy «nem oda
Páris!» de így szebben hangzik). Ha én a leányomat férjhez adom, akár
egy királyhoz, én azt kivánom, hogy az annak felesége legyen.

– Hát hiszen az lesz; még pedig «aszszéki» – biztosítá Godin apót a
sheik-ul-izlám.

– Mi az az aszszéki?

– A kinek az elsőszülötte fogja követni az atyját a trónon: föltéve,
hogy fiú lesz.

– Hát én a török házassági törvényeket nem ismerem; mert azt a
czipészeknek nem tanítják az iskolában; hanem a franczia törvényt –
saját veszedelmemre – tapasztalatból ismerem. Nálunk a házasságot a
polgári hatóság előtt kell megkötni.

– Hát az is meglesz.

– De még közbe esik valami. A megkötendő házasságot elébb ki kell
hirdetni: az eljegyzésnek a szerelmes pár nevével két hétig ott kell
kiszegezve lenni a városház kapujára: a mi arra való, hogy a tizennégy
nap alatt a vőlegény mindennap vihessen egy palaczk likőrt a leendő
apósának búelfelejtőben. Akkor adja aztán csak őket össze a nótárus.

– Az lehetetlen! – mondá a dignitárius. – Ennyi teketória!

– No ha lehetetlen, akkor tessék elmenni Transsylvániába: ott még vannak
zenészek, a kik kotta nélkül muzsikálnak s menyasszonyok, a kik
kihirdetés nélkül férjhez mennek. Igy mondja a Figaró.

– Nekünk itt horgonyoz a hadihajónk a marseillei kikötőben! nem
lehetne-e a közjegyzőt, meg a városházának a kapuját magunkkal vinnünk:
két hét mulva posta-fordultával retouroznánk?

Godin apó kikérte magának, hogy ilyen szent dolgokkal frivol tréfát
űzzenek.

– Eh mit! – vágá ketté a gordi gubanczot Jusszuf király. – Hát ha ez a
szokás Frankhonban, hogy két hétig kell a vőlegény és menyasszony
nevének kifüggesztve lenni, hát itt maradunk két hétig.

Elszörnyedt erre mind a három udvari főméltóság.

– Hogy marad az ország két hétig király nélkül?

– Ejh, az ország könnyebben el lehet király nélkül, mint én királyné
nélkül.

(Ez olyan nagy mondás volt, hogy azt rögtön feljegyezte Godin apó s
beküldte a Figarónak. S ezzel Jusszuf király egyszerre népszerű alakká
vált a nagy világvárosban.)

Ezzel a nehéz kérdés el lett döntve. A főméltóságok két hétig ott
maradtak Párisban s nem lehet róluk feltenni, hogy nagyon únták volna
magukat.

A törvényes határidő leteltével végbement a házasság Jusszuf király és a
szép Salomè között, egészen a franczia törvényes szokások megtartása
mellett. A formaszerűen kiállított házasságlevelet Godin apó rámába
foglaltatta s a falra akasztva, mutogatá mindenkinek, a ki a concierge
ajtaján belépett.

Tehát mamzell Salome valóságos királyné lett. De még azon felül is
valami: valóságos szeretett feleség. A férjét még azután is négyszemközt
csak «kis José»-nak nevezte. Az igaz, hogy gyermekek voltak még mind a
ketten. Az ilyeneknek nem volna szabad még királyosdit, házasságosdit
játszani.

Az elsőbbik feladatával ugyan nem sok fáradsága volt Jusszufnak;
országának fővárosába megérkezve, úgy találta, hogy az uralkodás minden
nehéz feladatait szépen végzik helyette az ott bekvártélyozott idegenek.
Hanem a második élethivatását annál lelkesebben fogta fel.

A szultána aszszakinek nem kellett kerített szerály, sem vizsgaszemű
háremőr; maga a férj volt mindene az asszonyának, ura és szolgája. A
régi mohamedi szokások nem divatoztak az új király udvaránál, a felesége
nem viselt fátyolt az utczán. Senki sem szólta meg érte, csak a softák.

Nem is látott Salome maga körül mást, mint európai viseletű alakokat:
külföldi követek, consulok feleségei eljártak hozzá látogatóba s
pletykáztak egész czivilizált modorban. Színházba is járhatott és a
bazárba bevásárolni, ha a királyi palota előtti dísztéren az a négy sor
pálma nem figyelmeztette volna, azt hiheté, hogy Európában van.

A hűséges szerelem nem maradt áldás nélkül. Egy szép napon szemérmesen
súgva tudatá a férjével Salome, hogy… két szíve van.

Jusszuf meg volt dicsőűlve az örömtől. Minden miniszterének elmondta,
némelyiknek háromszor is, az örömhírt.

És e naptól kezdve aztán oly gyöngéden bánt Salomeval, mintha
kristályüvegből volna: a mire csak ránézni szabad.

Salome pedig okos asszony volt: egészen fin de siécle nevelés. Egy hónap
múlva komoly beszédet kezdett Jusszuffal, ki őt ölében ringatá.

– Hallod-e Josécskám, ez a török vallás becsületes vallás: megengedi a
férjnek, hogy több feleséget tartson. Nálunk keresztyéneknél ez meg van
tiltva; ezért aztán a férj azt teszi, hogy tilos úton kerüli meg a
törvényt. Ha otthon nem találja meg az örömét, keresi a házon kívűl. A
török pedig megmondja őszintén, hogy: «kincsecském, én most egyet
gondoltam: hozok a házhoz még egy feleséget». S aztán meg vannak szépen
együtt hármacskán.

– Te beleegyeznél? – kérdezé Jusszuf.

– Sőt nagy örömöm telne benne. Akkor nem volnék egyedül. Komoran,
búslakodva. Ketten volnánk: nevetnénk, tréfálnánk, dalolnánk és
összeesküdnénk ellened, hogy mivel boszantsunk.

– No majd szólok erről a Sheik-ul-izlámmal.

Salome megcsókolta ezért a szóért a férjét s tapsolt örömében.

– Csak aztán olyant válaszsz, a ki szebb legyen, mint én.

Jusszuf beszélt erről a dologról a Sheik-ul-izlámmal s aztán néhány nap
múlva azt mondá Salomenak:

– No már választottam egy új feleséget.

– Szebb-e, mint én?

– Azt nem tudom. Török leány arczát nem látja férfi, míg a nászszobába
be nem vezette.

– De a nevét csak tudod?

– Azt sem tudom.

– De szívesen adják hozzád?

– Azt meg éppenséggel nem tudom.

– Ez egy keleti találós mese, úgy-e?

– Mingyárt kitalálod, ha megmondom, hogy kit szánnak nekem a
minisztereim. A szultánnak egyik leányát, a kiről nem tudom, hogy
szép-e, nem tudom, hogy mi a neve. És nem tudom, hogy nekem adják-e?

– Hát akkor mért esengsz utána?

– Azért, mert a minisztereim azt hiszik, hogy ha a szultán veje leszek,
akkor majd annak a segítségével lerázhatom a nyakamról az idegeneket, a
kik most helyettem uralkodnak az országomban.

A szép Salome nagyon elszomorodott erre a szóra.

Szultánleány nem jó lesz feleségtársnak: annak hosszúk a körmei.

De maga Jusszuf nem örült ennek az elhatározásnak. Oda volt az egész jó
kedve. Alig mutatta magát emberek között. Mindig ott ült a felesége
szobájában, mintha féltené, hogy elveszti.

Mindenféle ürügyet kitalált, hogy húzza-halaszsza a szultánlátogatást;
de végre a Sheik-ul-izlám erővel kényszeríté, hogy teljesítse népe
közóhajtását, menjen el leánynézőbe.

Hajóraszállása előtt még jól kisírta magát Salome keblén a kis király s
minden csókját nála hagyta: az asszonyát pedig rábízta egy tudós
asszonyra, a ki nagyon tudós volt, mert már szakálla is volt. Szozima
asszonyságnak hítták.

Salome, mentül jobban közeledett reménye beteljesültéhez, annál
búsongóbb lett. Elővették mindazok a nehéz sejtelmek, a mik a megáldott
nőt üldözik. Félt a haláltól.

– Mondja csak, madame Szozima, nem fogok-e meghalni? – kérdezé a tudós
nőtől.

A tudós nőnek a csalhatatlan tudománya állt a kártyavetésből. Megmondta
előre Salomenak a jövendőt.

– Királynécskám: ha leányt fogsz szülni, akkor bizonyosan életben
maradsz, de ha fiúnak adsz életet, akkor Allah legyen a hátad mögött.

Salome csak nem értett ebből a talánybul semmit.

Törökül kellett volna neki tudni, hogy megértse a mesét.

A hagyományos török szokások szerint egy mahomedi fejedelem trónját
mindig az elsőszülött fiú örökli: bárha annak az anyja rabnő volt is. Az
első fiúnak az anyja a «Valideh.» S annak nagy hatalom adatik a többi
hitvesek fölött.

És ha egy szultánleányt adnak feleségül egy vazallkirályhoz, akkor
megkövetelik tőle, hogy ezt tegye a «Valideh szultánává».

És ha van már a háznál egy régibb szultána, a ki egy fiúnak anyja, mi
történjék akkor?

Hát hiszen azért bölcsek az állambölcsek, hogy tudjanak erre megfelelni.

*

Jusszuf királyt nagy pompával fogadták a magas kapunál.

Hetekig ott tartották s az alatt az egyik ünnepély a másik sarkára
hágott, a miket tiszteletére rendeztek. Látott tűzijátékot, a melyben a
röppentyűk az ő nevét rajzolták tűzbetűkkel az égkárpitra, kapott fényes
érdemrendeket és aranyos szablyát, poharat koczintott a világ
hatalmasságainak nagyköveteivel, díszőrség tisztelgett a palotája előtt.
A padisah kézcsókjára bocsátá.

A Sheik-ul-izlám mindennap új jó hírt hozott a számára… A magas politika
kedvező fordulatot vett. A divántanácsban túlsúlyra kezd emelkedni a jó
barátok befolyása az ellenségekével szemben. Csak még egy «kis akadály»
van, a mi elhárítandó. Akkor aztán teljes lesz a siker. De a végett ő
neki magának kell elutazni Jusszuf király fővárosába.

Egyszer végre azt jelenté a táviró Jusszuf királynak, hogy no most már
el van hárítva az a nehéz akadály.

Akkor aztán megtartották a tiszteletére a búcsúlakomát, nagy
muzsikaszóval hajóra kisérték, ágyúszóval üdvözölték, úgy bocsátották
el. Minden hajó fel volt lobogózva az aranyszarv-öbölben. S ha az
igéreteknek súlya volna és térfogata volna, akkor azokkal még egy hajót
megrakhatott volna Jusszuf király.

*

Mikor Jusszuf király megérkezett a hadihajójával fővárosa kikötőjébe,
megdöbbenve látta, hogy valamennyi ott horgonyzó hajónak a zászlója
félárboczra van leeresztve. Ez azt hirdeti, hogy nagy halottja van az
országnak.

Elutazása óta nem kapott semmi hírt Saloméról. Minden levelét, táviratát
elfogdosta a minisztere.

Nyugtalanul közeledett a parthoz; a dereglye evezőlapátainak minden
csapása egy halotti induló zenéjeként hangzott a fülébe.

S mikor a part lépcsőin felszaladt, a halottas gyászzene egész közel
hangzott. Azon a széles utczán, mely a kikötőtől a királyi palotáig
vezet, egy néptenger hullámzott, egy mozgó tenger csupa fejekből,
melyben nagy nehezen tudott előre haladni egy gyászmenet: elől a
dervisek, azután lovas katonák, utánuk a táori zenészek, puskás katonák,
azután egy gyászhintó a koporsóval, melyben födéltől, szemfödőtől nem
takarva fekszik a halott. Nem is egy halott, hanem kettő. Egy nő és egy
csecsemő. Anya gyermekével együtt, utána megint katonák, dervisek nagy
csoportban.

A néptengerrel szemben lehetetlen volt előrehatolni Jusszufnak.

Kénytelen volt bevárni a gyászmenetet.

Annak az élén jött a Sheik-ul-Izlam lóháton.

Mikor meglátta Jusszufot, megállást parancsolt a menetnek s a csauszok
által utat nyittatott a királynak a koporsóhoz.

Akkor aztán megtudta a király, hogy ki az a nagy halott, a kit ilyen
pompával temetnek.

A szép Salome feküdt a koporsóban, mellette újszülött fia.

Megjövendölte ezt neki a tudós asszony: «Ha leányod születik, megélsz;
ha fiad születik: Allah veled!»

… Hát ilyen a magasabb politika!

… Az akadály elháríttatott.

… És aztán még sem kapta meg Jusszuf a szultánleányt. Mazr maradt az
idegenek alatt.

* * *

Mikor Godin apó megtudta a Figaróból a leánya szomorú végét, azt mondá a
feleségének:

«Még is csak jobb lett volna neki pékmesternévé lenni, mint királynévá.»



A FAGGYÚGYERTYA.

(Elbeszélés.)

Volt egyszer egy nagy nemzetnek egy hozzá méltó nagy fia. Épen olyan
zseniális, olyan fellengős, olyan lánglelkű, olyan könnyelmű, mint a
nemzete.

Lángeszével és a sors csodafordulataival röpülve emelkedett magasra,
legmagasabbra. Utoljára megválasztotta őt a nemzete vezérlő fejének. Az
lett, a mit hajdan (egy évtized előtt) császárnak neveztek. Csakhogy ez
a czím kiment már a divatból, mint a hogy kimentek a nagyvirágú
ruhakelmék, a hogy kiment a divatból az az epezöldszínű viselet a minek
a neve volt «Bismarck en colère» (Bismarck haragszik), aztán meg a
krikri tréfa, meg az úrnőjük ruhájával egy színűre festett ölebecskék,
aztán meg a «Schwarzer Péter» társasjáték, meg a chignon, meg a pater
Klinkowström prédikácziói, meg a potichomanie (fazékfestési düh) s más
egyéb változandóságnak alávetett zsarnokkegyenczei a kornak. A császári
czím is azok közé tartozott. Azért a hozzá való kelmék megmaradtak.
Ugyanaz a fényűzés, könnyelműség, dicsvágy, nagyralátás,
gyönyörhajhászat, a mi egykor császári volt, csakhogy más etikett alatt.

Az új államfő, magas rangjára lépve, első dolgának tartá a szakácsok
nagy mesterét magához szegődtetni, kétszer akkora fizetéssel, mint a
mekkora egy miniszternek dukál. (De hát a macska is egye meg ám azt az
ebédet, a mit egy miniszter főz.)

Kitűzték a napját a fényes beiktatásnak, s csak olyan nagy parádéhoz
készültek, mint egy koronázásnál, a kerek világ legpompásabb városának
ez nem kerül megerőltetésébe, hisz ott a hétköznap is olyan ünnep, mint
nálunk a követválasztás.

Az egész országból seregestűl tódult fel a sok kiváncsi nép erre az
országos ünnepre. Ebben az országban nincsenek se urak, se parasztok,
mert minden ember egyenlő. Külömbség csak az emeletek között van:
parterre, belle étage, első emelet, mezzanin, második, harmadik,
negyedik, ötödik emelet, manzard: ezek képezik a rangfokozatokat az
emberek között. S ez az osztályozat különösen kitünik számokban
kifejezve egy ilyen országos ünnepély alkalmával. Azokban az utczákban,
a melyekben az államfő a díszhintóban, a díszkisérettel fog
végigvonulni, egy első emeleti ablak használati bére ötszáz frank, a
padlásszobáé pedig már csak egy arany.

A nagy nemzeti ünnep előtti délután a mindenféle képviselet között
lehetett látni egy összetartozó párt, férfit és asszonyt, hatalmas
alakokat, a kik könyökkel furtak maguknak ösvényt a népözön árjában. A
férfi tömzsi, széles vállú, kurta nyakú alak volt, simára borotvált
arczczal, de annál bozontosabb szemöldökkel, a kiegészítő házastárs
ellenben hatalmas öles termet, csontos végtagokkal, hímzett főkötős
fejjel, melynek a tekintélyes sasorr erős igézetet kölcsönzött. Erősen
idegen jelmezt viseltek. Csizma, harisnya, nadrág, szoknya, dolmány,
egész a süvegig mind exoticus kifejezésű rajtuk.

Egy borjubőrrel fedett bőröndöt hoztak magukkal, melyet hol az egyik,
hol a másik vett át, a szerint, a hogy kifáradtak a viselésében.

Minden kapu előtt megálltak, végig olvasták a lajstromot, mi van kiadó a
házban. Fejcsóválva odább mentek.

Egyszer aztán mégis megakadtak egynél. Ez lesz a legalkalmasabb. Hatodik
emelet. Padlásszoba, utczára nyiló ablakkal. Alku szerint.

Ide felmentek.

Az illető ajtószám tulajdonosa egy országgyűlési szolga volt, a ki
hivatásánál fogva már a képviselőtestülethez tartozik, s annálfogva a
politikai élet színvonalán lebeg.

A vidéki házaspár előadta a reflexióit. Ők hajlandók a holnapi napra
kibérelni a padlásszobát éjjeli tizenkét óráig.

– Az ára egy arany, mondá a szobatulajdonos.

– Megadatik, mondá az asszonyság.

– Húsz frankos arany.

– Magam is úgy értettem.

Azzal előkereste a kamizolja zsebéből a gondosan papirba takargatott
aranyat s átadta a szobatulajdonosnak.

– Hanem ezért azután az ablak egészen a mi rendelkezésünkre bocsáttatik.

– Azzal a kikötéssel, hogy a felvonulás alatt én is az önök vállán
keresztül nézhessek le az utczára, mint harmadik haszonélvező.

– Helyes. Azonban estére az egész ablak a mienk. Abba mi a saját
transparentünket kivánjuk elhelyezni, a melyben a saját gyertyáinkat
fogjuk égetni.

Ez is ratifikáltatott.

Mire a vidéki úrhölgy, hitestársa kezéből kivéve a bőröndöt, azt
felcsatolá s kitárta annak a tartalmát.

Volt abban egy nagy, sült ürüczomb, papirba takarva, egy megszelt fekete
kenyér, azután egy katulya alakú kasornya, fekete alapon kivágott
betűkkel, melyek hátul fehér, piros, kék beolajozott papirral voltak
beragasztva, aztán meg két szál mártott faggyúgyertya. Egyéb semmi.

– Hát önök semmi váltani való fehérneműt nem hordanak magukkal az úton?
kérdé elszörnyedve a szobatulajdonos.

A jövevények rábámultak, nem értették a dolgot. Mi legyen az? Váltani
való fehérnemű? Ilyesminek az ő vidékükön semmi hire nincsen.

– Hiszen holnapután visszautazunk. Három nap mulva otthon vagyunk ismét.

Három nap ide, három oda, az alatt csak nem vált az ember inget! Ez
előtt két századdal még Erzsébet angol királynénak is csak két váltani
való inge volt összevissza.

A képviselőházi teremőr ajánlkozott rá, hogy a bérlőit (csekély díjért)
végig hordozza a nagy világvárosban s megmutogatja nekik annak a
nevezetességeit, de a jó emberek azt szépen megköszönték, nincs nekik
mit nézni ezen a nagy háztömegen, meg annak a fényes kirakatain,
boltablakain, szebb látvány annál egy naplemenet, meleg eső után a
hegyek között, birkabégetéssel. Ők csak a holnapi parádét jöttek
megnézni, ma pedig jókor lefeküsznek.

A helyett kipakolták az ürüczombot, meg a fekete brugót, s a mellett
vacsorához ülve, szivesen megkinálták a házigazdájukat is, hogy tartson
velük.

A mossziő azonban kimenté magát. Ő, mint aféle belső ember, az ülés
végén, a képviselőház buffetmaradékaiból összevegyített «harlekin»-nal
már urimódon jóllakott, s eféle paraszt kolláczió iránt nem érez
hajlandóságot.

A két utazó aztán, kellően megvacsorálván a hazulról hozott
elemózsiából, lefeküdt, aludt reggelig.

A reggeli ágyudörgésnél már talpon voltak s kiültek az ablakba.

Jó magas nézpontjuk volt, egy hatemeletes háznak a padlásablakából.

Ott ugyan sokáig ülhettek. A czeremónia a képviselőházban kezdődött,
onnan átment a vének tanácsába, onnan a hadgyakorlatok mezejére, s csak
délután jutott el végre abba a téres utczába, melyben a teremőr vendégei
várták. Azalatt azonban eleget ágyúztak, s ez is élvezet a falusi
embernek.

Időközönkint a házigazdájuk is hazakerült egy pillanatra, elmondani az
ünnepség eddig lefolyt dicsőségeit, melyekben ő, mint kiszolgáló közeg,
közvetlenül szerepelt. A legjobban televette a száját annak a nagy
bankettnek (illetőleg az előkészületeinek) a leirásával, melyet a
főváros ád a városházában a nagy férfi tiszteletére. «Ezerötszáz
teríték! virágokkal! Szökőkutak az asztal közepén! A nagy ember
mellszobra fagylaltból kiformálva!»

– Hallod ezt, öregem? mondá az asszonyság.

«Kétezer gázlámpa világítja meg az éttermet, s a zenekarzat homlokán
gázból kiformálva fog ragyogni a neve nagy betűkkel.»

– Az ő neve gázlámpákból! Hallod ezt, öregem?

Végre a népriadal erre felé közelgett.

Már akkor késő délután volt.

November utolján hamar esteledik. A nap utolsó sugarait veté, csak a
padlásszobák ablakára már, a belletagenak már nem jutott.

Ekkor jött a nagy díszmenet, tárogatókkal és fánfárokkal végig az
avenün. Elől-hátul lovas katonacsapatok, közepett az aranyos hintó.
Minden ablakból hullott a virágeső az ünnepelt férfiura. Egy karzat
összerogyott a sokaság terhe alatt s ott nagy lárma támadt. De azt is
elnyomta a lelkesedés riadala.

– Látod azt? Hallod azt? öregem, rebegé az asszony.

A férfi arczán végig csorogtak a könyük.

Mikor aztán az ő ablakuk alatt is végig haladt a díszmenet a
diadalhintóval, ők is kihajoltak az ablakból s tarka zsebkendőikkel
integettek üdvözletet a nagy nap nagy hősének.

A nagy férfiú pedig, kalapját levéve integetett viszonüdvözletet az
ujjongó közönségnek.

– Látod ezt? Meglátott bennünket! Nekünk köszönt vissza! lelkesedék a
nő.

– Látom, zokogá a férfi, de nem látott semmit, mert a zsebkendőjével
törülte a szemeit.

– Oh, ti bolond pugrisok! Kánker de burzsoá! kaczagott a házigazda. Azt
hiszitek, hogy az a nagy ember a ti köszöntésteket viszonozta?

– Hát hogy ne? mondá az asszony, hisz ő a mi fiunk. Én vagyok az anyja,
ez meg az apja, né!

– Ez az apja? tamáskodék a teremőr. Lehetetlen!

A nő azonban komolyan vette a dolgot.

– Hallod-e polgártárs! Ezt meg ne próbáld kétségbevonni. Mert én
becsületes asszony vagyok. Én az uramon kívül más férfit nem ismertem.
Azért az én fiamnak, a nagy embernek, bizony ez a kis ember az apja.
Nézz rá! Ugy hasonlít hozzá, mintha a száján köpte volna ki. Ha akarod
látni, itt az útlevelünk. Mi vagyunk az ő édes szülői.

A derék ember elhült, elbámult.

– Ti vagytok a nagy ember szülői? S ti ezt az ő felvonulását innen az én
padlásszobám ablakából nézitek?

– De ki is teszünk ám magunkért! mondá az asszony, Nézd, milyen szép
transparentet csináltunk a tiszteletére! Gyertyát is hoztunk hozzá. Ezt
kiteszszük ide az ablakba.

S azzal kibontogatva a papirosból a két szál faggyúgyertyát, meggyújtá
azokat, beleilleszté a transparent bádogtartóiba, s kitette az ablakba.
Épen beleillett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A világhírű nagy ember, a hatalmas, dicső nemzet feje, midőn belépett a
városház dísztermébe, országnagyjaitól, tábornokaitól kisérve, a
túlvilági fényözön, az őrjöngő üdvriadal közepett kis istennek érezte
magát.

Mit ér, ha azt a transparentet nem látta, mely a manzard-szoba ablakában
piros-fehér-kék betükkel ragyogtatá: Éljen a mi fiunk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Négy hónap mulva a nagy ember meg volt bukva, s egy év mulva halott
lett. A temetése is pompás volt. Azt is szabad volt meglátni a
padlásablakból a jó paraszt embereknek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azután pompás szobrot emelt neki a nemzeti hála.

Annak a leleplezésénél is ott volt a pór-öltözetű öreg házaspár.

– Látod ezt, öregem! milyen szép szobra van! otthon a mi városunkban
nincs ilyen a szent Severinusnak.

Az öreg megtörlé szemeit.

– Jobb lett volna a Leónak otthon maradni!



AZ UTOLSÓ FEJEDELEM.[19]

(Elbeszélés. 1848. május.)

Háromszor látta lelkem arczodat.

Nem a sírból idéztelek föl: a mennyből idéztelek alá.

Kivüled egy csillag sem ragyogott az égen: te voltál az utolsó.

A többi lehullt vagy kialudt.

Fejed körül az idvezület glóriája fénylett: e tündöklő töviskoszorú, mit
a martyrok hordanak. Arczodon a megdicsőülés szomorú mosolyával, szent
bánatodban jelentél meg előttem, mint egy könyező szeráf.

Napsugarakkal kellene irnom a fekete égre, ha úgy akarnám festeni
arczodat, a minőnek lelkem látta azt, s még akkor is kezem nem birná
visszaadni e ragyogványt.

Emléktelenül hamvadsz el sírodban. Ha az utókor mindazon köveket, mik
emberi kebelben szív helyett feküdtek, egy halomra gyüjti, pyramidot
emelhetett volna azokból emlékedre. Most reszketeg szó, elrepülő lélek
néma tisztelete, melyben neved áldott emléke él.

Hagyd e szerény Mausoleum oltárára fölirni képedet!

Minket kicsinyeknek hagyott a törpe kor: dicsőségünk futó csillag fénye,
minő egy nyári éjszakán száz lefut az égről; de azért nem vagyunk rád
méltatlanok: egy Istent ismerünk, a kit te ismertél; egy Istent imádunk,
a kit te imádtál: a szent szabadságot!

Hagyd ez oltár-lapra fölirnom nevedet…

Kezem ne reszkess…


I.

Világtalan kietlen éjszaka…

Az élet hallgat és a sírok megszólamlanak…

Nem olyan éj, minő volt, mielőtt nap és csillagok lőnek teremtve, hanem
olyan, minő volt a keresztre feszítés golgothai éje, midőn nem az ég
világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget és a
megfeketült napból vér folyott a földre. A nap fenn van az égen, de
fénye nincs. Mozdulatlan lomha felhők sötét tömegei fogták el világát…
Dél van és éj.

Olykor a távol láthatáron percznyi villanás ütközik fel: más országban
járó fergeteg hangtalan villám-lobbanása, A pillanatnyi fény zöldes
derűjében föltünik a néma, a fekete világ körrajza. Sötét hegytömegek,
sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor kerített városok,
fekete erdők, fekete sík mezők s a rajtok keresztül kigyózó fekete
folyam.

Majd, mintha álmodnék a vidék, s álmában kezdene neszezni… nehéz nyögő
sóhaj vonul végig a hallgatag világon, minő egy börtönbe ásott nép
kínfohászkodása: tompa dörgés, mintha nedves hant hullana üres koporsó
födelére, enyészetes harangszó ringása, zúgó énekhangok zárt ajtajú
templom ablakain keresztül, s a lejáró folyam egyhangú zúgása.

Oly fojtottak, oly temetettek e hangok, mintha tengerfenékről jőnének ez
álmatlan hallgatás közepett.

Mindig több harang kezd szólani: a fagyasztó templomi zsolozsma mindig
zúgóbb lesz, csengetyűhangok szólanak bele s lánczok csörrenései; csak a
fájdalom és a szentelt kétségbeesés hosszú, hidegen égető sóhaja marad
oly reszketeg!

Hirtelen, – mintha a pokol nyitná meg kapuját, vagy mintha meggyúlt
tűzokádó szakítaná fel rejtett kráterét: vakító tűzfény gyullad ki a
földön, lázzadó világával vérnapot gyújtva ez égnek száz máglya lobogó
ragyogványában. Az egész csillagtalan világ mint egyetlen vérrel festett
kép áll elő: erdők és templomok, hegyek és fellegek.

Vér az égen, vér a földön!

Hosanna, hosanna! dicsőség Istennek! ordítja milliom ajk, dicsőség
Istennek a magas mennyben!

Kiáltó harsonák, vad dobzörej, bömbölő harangok zenéje kiséri ez
istendicséretet, mintha vadult erőszakkal akarna utat törni magának a
fellegeken keresztül, vagy el akarná fojtani a martyrének reszketeg
imáját, hogy meg ne hallhassa azt Isten.

Hosanna, hosanna! Kiáltja a rabszolga nép, ki lánczának szemein
számlálgatja le imádságadóját.

Az ég pedig fellegekkel van elzárva a földtől.

Nem akarja az ég látni a földet. Nem akarja imádságait hallani az Isten.

Bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt tévelygéseikben nem ismerék;
bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt a kisértet óráiban megtagadták;
de jaj és kárhozat azoknak, kik nevében a népre lánczaikat rakták, kik
hirdették a hazugságot s az oltár háta mögött kaczagtak, kik vérrel
áldoztak Isten dicsőségére!

Ezeknek imádságait nincs, a ki meghallgassa!

De számlálva vannak azok a könyek, miket az üldözött erény titokban
kihullat; föl van irva minden fohász, mi a szabadság vértanuinak ajkait
elhagyja s eljőend a minden adósságok visszafizetésének napja, melyben
lészen a kevélység megaláztatása!

Erőtlen gyönge hangok alig hallható éneke zeng a szent ordítás közé:
fájdalmasan nyugodt, szelid, megadó ének… ott a máglyák fölött fehérbe
öltözött sápadt alakok égnek, hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve: a
lángok arczaikat csókolják, a nép köveket hajigál fejeikre s ők
imádkoznak hóhéraikért s égnek emelt arczczal állják ki a lánghalált e
szóért: «szabadság!»

Milyen fehér ott a láng, a hol az ő szent testeik égnek, mint világít az
emberek arczaiba, azokéba, kik ott körülállanak: vad tomboló tömegek,
fanatikus rabszolga képeikkel, középlények ördögök és vadállatok között;
s azokéba, kik messze bérczek ormain futva bújdokolnak; futva, de
arczaikat daczosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők;
rongyosak, de büszkék.

Bujdosva fut a fejedelem is: a jók apostola, kiűzve ősei honából;
kifosztva, megátkozva s elhajtva a fergeteges éjbe, ki idegen országok
hidegébe. Feje körül a jövő dicsőség glóriája fénylik, e tündöklő
töviskoszorú: örök koronája az Isten igaz fölkenteinek. Arcza halvány és
bús, mint a földet elhagyó Astræa arcza, tekintetében a honszeretet
emésztő fájdalma. Szemében köny ragyog, kezében királyi pálcza helyett a
vándorút koldusbotja.

Oh, e koldusbot fogja egyszer visszavívni Magyarhon szabadságát.

Ott a máglyák előtt veressel bevont székben egy fekete férfi ül.

Sugárzik arczáról a sötétség, mint tűzből a világ; homlokán fekete
négyszögű korona; kezében pásztorbot, melynek egy vége gyémántos, körüle
tömjénfüst áradoz és mysticus ének hangzik a visszataszitó alakok
ajkairól.

Hideg gyönyörrel nézi a martyr-szenvedést, hideg arczának egy vonása sem
változik; de szive benn örül.

A megvakított nép oda jár öltönye redőit csókolni.

Gyilkosok, lopók, szentségtörők és hazaárulók szítják a tüzet, kapkodják
a szentek szélhordta hamvait, melyekért megbocsátja vétkeiket a fekete
ember.

Az utolsó énekhang is elhal.

A martyrsereg bevégzé a dicső tanubizonyságot: kiszenvedének mind;
állhatatosak maradtak az utolsó perczig mind s egy sem tagadta meg lelke
Istenét.

A vakbuzgó nép térdre hullva kiáltja:

Dicsőség a véráldozatok Istenének!

De ezer hang kiáltja vissza az erdők sötétjéből, a sziklák ormairól:

Dicsőség a szabadság Istenének!

S ezer arcz fordul daczosan a vérveres világnak, mely reájok lobog,
ijesztő fényével, de ijedetlenül: vállaikat nyomja minden kínszenvedés,
minden nyomor terhe; de térdeik nem hajolnak meg alatta.

Visszafordítja arczát a fejedelem is, e szenvedésben el nem csüggedt
arczot, melynek szelidségében az oroszlán bátorsága lakik,
visszasugárzik abból lelkének világa, azon léleknek, mely ha egy nép
között lett volna kiosztva, nagygyá tette volna azt örök időkre.

Oh, egy nemzetnek csak egy ily szentje támadhat egy nép életében.

Minek is volna több?

Az álló csillagnak nem a földön a helye.

Visszatekint bátran. Nagy szeme sugárzik, mint két vezércsillag, melyre
a buta nép sárral hajigál föl. Fölemeli vérző homlokát, fölemeli halvány
fényes arczát és a koldusbotot kezében, mit egy ország fejedelmének
meghagyott, mintha mondaná:

Visszatérek…!

A fekete ember föláll vérvörös székében, fekete szemöldét mély szemére
vonja, dæmoni arczának igézete előtt elsápad a lelke törpített nép.
Kezébe hamut vesz, a vértanuk hamvát, s merre a bérczek állanak, hol a
bujdosókat kéz utól nem éri, azon tájra szórja azt, s átkot mond a nép
apostolának fejére.

Átok, átok, átok reád! Átok a vizre, melyben megmosódol, átok a légre,
melyet beszívsz. Átok reá, ki ha éhezel, enned ád, ha fázol, tűzhelyéhez
bocsát, ha fáradt vagy, házába befogad, ha meghalsz, eltemet. Átok,
átok, átok reád.

Dicsőség Istennek a magas mennyben, zúgja undok hymnus énekét az eget
káromló csorda.

A templomfalak iszonyú visszhangja döng rá.

A kereszt, a sötét kereszt magasra emeltetik, vérző istenkép rajta, a
nép arczra borulva imádja azt.

Miért mutatjátok a népnek az Istent keresztre feszítve, véresen,
vérhulló arczczal, megtört szemekkel, leszegezett kézzel?

Azt akarjátok-e mondani neki ez által:

Jaj annak, ki a népnek szabadságot akar szerezni, jaj annak, ki
világosságot akar hozni a földre! Díja gyalázat, díja halál.

Im ez ember itt Isten lelkével bírt, ez istenember szabaddá akarta tenni
a népet és boldoggá: – megfeszíttetett.

Lásd ember és remegj.

Az ördög úr a földön! lássátok halva az Istent!

Jaj annak, ki az embert szeretni tanítja!

Im e halott itt Isten volt, a szeretet Istene és meggyilkoltatott.

Lásd ember és tanulj félni, tanulj gyülölni!

Miért nem festitek úgy az Istent, midőn a sírokat megnyitja s azokat,
kik tanultak szeretni embert és hazát, a mennybe fölviszi?

Van-e rettentőbb alakja a bálványimádóknak, kik undok faragott kép előtt
hajtják meg arczukat, mint a tietek, kik az Istent úgy mutatjátok fel a
népnek, mint egy mezitlenre vetkőzött, megostorozott, szétfeszített
emberalakot?

A halál urát a halál lábai alá tapodva!

Te mindezekről semmit sem tudsz, szegény biboros ember, te korona alá
festett kép, kiről a lelkét nem bíró nép Istene képét másolja le, a
haragban és villámok dörgésében uralkodó Istenét. Nevedben úgy, mint az
Isten nevében, lelkeket gyilkolnak, embervért ontanak, befecskendezik
vele az oltárt és a koronát, hogy féljenek tőlük.

Üldözik az igazságot és a hazugságokat díjjazzák.

Te mind ezt nem tudhatod. Hogy hallhatnád a hizelgők szavától, néped
elfojtott kínjajdulásait? hogy láthadnád e kövérre hízlalt
rabszolga-seregtől, kik aranyosan, fényesen, mint pávák és pillangók
rajongnak körüled, népednek rongyait s a sebeket, miket e rongyok
takarnak?

Oh, ha csak egyszer álmodban keresne föl egy ily tekintete a nevedben
teremtett nyomornak, nem mernél többet aludni e koronás fővel.

Szegény biboros ember!

Ki tett ily kevélylyé tégedet? Mivel vagy másoknál dicsőbb? Mivel vagy
másoknál nagyobb? Szállj le magányos fényed magas karszékéből, s ha lenn
vagy, emeld le aranyos süvegedet, s hasonlítsd magadat ama
megalázódásában is oly fönséges arczhoz, mit egy országüldözte bujdosó
visel.

Melyik lesz kettőtök közül a fejedelem? Ő e vagy te?

Szegény biboros ember…

Ütött az óra! Megszólalt a menny, végig dörgött földrengető szava az
országokon. A határok bérczfalai reszketve, inogva, mint vert ebek
dörögték vissza azt.

A népszabadság feltámadásánák napja megérkezett.

Föl térdeidről porig alázott nép, emeld föl járom alá görbült fejedet!
nézd, az ítéletnek napja elérkezett!

Eddig ti beszéltetek a mennynek, most a menny beszél ti nektek.

És ti, kik a népnek birái voltatok, álljatok elő! vagy ha kezeiteken
ártatlan vér és megszegett eskük szennye tapad, rejtsétek magatokat el,
rejtsétek magatokat a sírba; az ítélet napja elérkezett!

Eddig ti ítéltetek, most ti fogtok ítéltetni.

Hosanna! Dicsőség a szabadság Istenének a magas mennyben!

Az egész mindenség egy nagy égő templom boltozata, villámló fellegek,
mik a földet végig korbácsolják: a mennydörgés harsog.

A föld vért iszik és tüzet okádik, görcsösen rázkodva meg kínjaiban az
ingó városok alatt.

Nézzétek: éjszakról, hol a magas bérczeken fenyves tenyész s a fenyvesek
alatt szabad népek laknak, fennragyogó éjszakfény támad: ezernyi lángoló
sugár, fehér-kék és vereslő fényben, miknek összessége az égre
fölragyog: kardok tündöklő éjszakfénye.

Lángoló arczok pirulása támad együtt vele, minden arcz egy-egy cherub
arcza, szabadság és honszeretet van irva mindegyikben.

A merre e lángkaraj halad, ledőlnek a tömlöczök falai, kijőnek a rabok,
láncz helyett kard terem kezökben s kik eddig hallgatva tűrtek, beszélni
kezdenek fegyver-csattogásban.

És a hamis próféták, kik azt hitték magokról, hogy az ég alól kinőttek,
elvetik erőtlen hatalmuk átkos vasvesszejét s sápadtan futnak el,
nyomorú életöket gyáván megmenteni vagy megmaradnak bálványaik körül,
hogy azoknak hulló omladékai alá temetkezhessenek.

Jaj nekik, jaj azoknak, kik a hazát árúba bocsáták! számukra kész a sír.

Jaj azoknak, kik a lelkeket megölték. Számukra kész a pokol.

Repül a zászló, csillagosodik az ég. Vérzik a királyi nap. Hol eddig
minden puszta volt, az égen millió fény lobban elő, miknek lételét nem
gyanítá senki.

«Isten, szabadság és haza!»

Ez volt a zászlóra irva.

Mindenütt, holott ez meghordoztaték, virradt a szabadság, reszketett az
áruló, ingott a trónus, melynek mennyezetén ártatlan vér foltjai,
talapján lánczok ijeszték a térdre nem borulót.

E trón bibora oly nemes magyar vérbe volt megmártva.

E trón zsámolyára oly nemes könyeket sírt a magyar nemzet.

Idáig jött a hős, karddal tört utat magának e trónig s midőn odajutott,
az élők, kik vele szembe álltak, semmivel sem voltak pirosabbak a
halottaknál.

Megállt ott. Lábával a trón zsámolyára lépett. Háromszínű zászlóját a
mennyezethez tűzte és szólt:

Ez a magyar trón. Fejemet meghajtom, mert oltár előtt állok.

De nem te előtted, sápadt arczú ember.

Kezemben fejed koronája, kezemben a kard, mely azt onnan leverte, de
fölkent homlokod, úgy akarta az ég, hogy szent legyen milliók fölött,
nem érintendem azt.

Te királyom vagy, de én birád vagyok.

Te ítélet nélkül büntettél engem, én ítéletet mondok reád és
megbocsátok.

Te gyűlölted a népet, mely téged imádott, gyűlölted a magyart, országát
kizsarlád, hogy vele idegen hazákat gazdagíts fel.

Te a magyar vért vesztőhelyen ontatád, törvényeinket fölforgattad,
behoztad a honba a vérinquisitiót, megyéinkbe idegen bitorlókat küldél
ispánokul, üldözted a szabadságot, hazánk fiait tengerekre küldéd
gályarabokul; te vész és vihar voltál e hon fölött, melyen Isten
jobbkezének kellett volna lenned.

Mosd lásd, mit tevél!

Elverted az oroszlánokat s ebeket gyűjtél magad körűl. Adóssá lettél oly
véres tartozásokkal, mikért véred minden cseppje jutna egy rovásra.

De az nem fog hullani.

A király vére szent. Fejeden volt a magyar korona.

E korona a magyarnak bálványistene. Angyalok hozták azt szárnyra véve,
hősök hordozták azt dicsőséges csatákban s halva volt a nép, ha elveszté
koronáját. E koronához századok dicsőséges emléke van kötve, e korona az
örök élet jegygyűrűje a mindenható ujjáról.

Kinek fejét e korona érinté, az tetteiről csak Istennek számol; lehet
jó, lehet rossz: a törvény pálczája, s a boszú pallosa meghajol előtte.

E korona a hon, e korona a nép, e korona a szabadság, e korona a
magyarok Istene.

Te e koronát vérrel mocskolád be, égetted a hazát, gyilkoltad a népet,
lánczot raktál a szabadságra s üldözted, kik a magyarok Istenét imádták.

Im vedd vissza kezemből koronádat. A nemzet bocsánata letörlé róla a
foltokat.

Ismét király vagy.

Én teszlek azzá: fejedelemtársad, kit te trónjáról letaszítál s ki téged
most semmivé tehetne.

Én királylyá teszlek.

Szeresd a népet, ki téged annyi szenvedés után gyűlölni nem tud. Te
félni tanítád őt, s lásd, nem tanulta meg; tanítsd őt szeretni, ahhoz
jobban ért»…

Szólt a fejedelem s letette fegyverét.

Így süt ki a napvilág a villám után.

Millioman kiáltanak áldást fejére, midőn a békét a honnak visszaadta.

… Százan mentek vele, midőn harmadszor is számüzetve hazáját örökre
elhagyá.

*

Utolsó fejedelme hazámnak: hol alszol te most?

E hon még sírt sem adott neked; idegen föld látta bújdosó arczodat, hét
évig vándoroltál hazádon kivül, mint egy holt üstökös, mely semmi nap
körül nem forog.

Idegen kéz tett le, idegen földű sírba.

El vagy feledve, mint el van feledve a hely, a hol pihensz.

Hijába küzdöttél.

Nem hyenától születik az oroszlán.

A farkas megtanul kenyeret enni, a magyar egyetérteni soha.

Imádni fogja azt mindig, ki őt testvérei ellen úszítja s széttépi azt,
ki önmagával ki akarja engesztelni.

Meg van e faj átkozva.

Erejével önerejére tör, hogy gyönge ellene fejére tapodhasson.

Belül háborog, mint a Balaton, mikor messze és közel csöndes a levegő.

Elveri azt magától, ki érte vérét adta, s kenyeret ad annak, ki meg
fogja ölni.

Hisz annak, ki százszor megcsalá s elítéli önnön megváltóját…

Utolsó fejedelme hazámnak, hol alszol te most?

Mely hideg föld nyilt meg számodra, ki temetett bele?

Én nem tudom, de valamit sejtek. Közel lehet az idő, melyben jó volna
tudnom, merre van az a föld, mely a hontalanok számára sírt mutat?…



A MARTINOVICS ÖSSZEESKÜVÉSI PÖR RÉSZLETEI.

Repülj föl véres függöny!

Lássátok a véres tragœdiát, melynek színpada a vesztőhely s melynek
borzalmairól csak félve szóltak eddig megrémült apák félénk unokáknak;
mint ki az ördögöt emlegeti.

Halljátok a neveket, miket eddig leirni nem volt szabad, miknek emlékét
mély sírba temették, vérfoltjait lemosták a kezekről s a hozzájuk kötött
eszméket fekete szemfedővel fedezék el.

Le a szemfedővel!

Lássátok a csontvázakat, mik alája rejtve voltak, e fő nélkül eltemetett
holtakat; halljátok az elfojtott hangokat, miket a börtönfal s megrémült
keblek zárt ajtaja elnyelt s áldjátok az Istent, ki a mult századot
eltemeté s megfordítá az idők folyását.

Minő idők voltak azok!

Ki fog róluk számot adni a túlvilágon?

*

Elrongyolt iratokból, miknek tartogatása halálveszélylyel járt, apáról
fiúra maradt hagyományokból, miknek tudása az ember álmait zavará,
külhoni lapokból, s a zajosabb események köztudomásra jutott
lárma-hangjaiból közlöm e sorokat, miknek alapját egy helyadat nélküli,
franczia nyelven kijött nyomtatvány képezi.

Nem vádolom a megholt királyt: én a magyar koronát tisztelem; s jól
tudom, mint vették ki a kormánypálczát elbízott kegyenczek a király
kezéből, mikor a király aludt, mert a király is ember. Voltak, kik az
Isten nevében népeket gyilkoltak le, kik máglyára hurczolták az
ártatlanokat s azt mondák: ez az Isten akaratja; de én azért az Isten
ellen főt nem emelek.

Kétszeres bűnösök ők: vétettek a hon, vétettek a király ellen: amattól
vérét, emettől népe szeretetét rabolták el. Álljanak a nyilvánosság
ítélőszéke előtt.

*

1794 julius vége felé több személyt, kik jacobinus érzelmek s tilalmas
levelezés gyanujában álltak, elfogtak, többek közt Riedel hadnagyot.
Hallottuk (igy szól egy azon korban élt honfi), mily kemény fogságban
tartották s mint rendeltetett fejükre vallatás előtt halál.

A vidékeken bizottmányok rendeltettek ki, mindenütt a jacobinus
clubbokat felfedezendők. Bécsben az őrök megkettőztettek s az őrsereg
két osztálya magyar katonasággal szaporíttatott.

De mindezt Magyarországon nem tekinték aggodalommal: tudták, hogy
azokkal semmi tilos összeköttetésben nem áll a magyar; hitték, hogy
alkotmányuk által törvénytelen erőszak ellen védve vannak.

Azonban aug. 13-án Buda-Pesten éjjeli elfogatások történtek. Elfogatott
Hajnóczi, Szerémmegye volt alispánja; Laczkovics kapitány; Szentmarjai,
kik éjjel ágyaikból hurczoltattak börtönbe.

Három nappal ezután Zsigray gróf, a kőszegi kir. tábla elnöke s
Martinovics apát, néhai Leopold király nyugdíjas gyóntatója.

Nagy ingerültséget keltének e rendkívüli és erőszakos bebörtönözések;
Pestmegye közgyülésében Keglevics gróf hevesen kikelt a kormány erőszaka
ellen, s felszólítá a rendeket, hogy kötelességökhöz képest követeljék a
kormánytól a honfiak elfogatásának okait nyilvánosságra hozatni.

Telekinek hítták azon embert, ki ez indítványt megbuktatá. Az udvar
kegyencze, egyrészről pártfogói titkos cselszövényei, másfelől a
túlnyomó hatalommal biró papság által gyámolítva, hogy ne győzött volna
a hazafin, kinek minden fegyvere az igazság iránti lelkesültség és
honszerelme volt?

Pestmegye rendei beértek azon kérelemmel, hogy a kormány Magyarországban
ítéltesse el a foglyokat.

Az udvar e kérelmet hagyta kérelemnek maradni s nem gondolt vele.

A fogoly magyaroknak Bécsben kellett törvény elé állni idegen bizottmány
előtt, a rendőrség házában.

E bizottmány elnökei voltak: Perger gróf rendőr-miniszter és Sauron
gróf; a többi ülnökök: Héker, Ressel, Beer, Cappus, Fábi udvari
tanácsosok, Orlandini generalauditor, Seidelmeyer, Martinoli városi
tisztviselők: jegyző volt Hopszer rendőrtitoknok.

Ki e neveket elolvasta, képzelheti, mit várhattak a vádlottak biráiktól?

El voltak ítélve, mielőtt a vád ki lett volna ellenük mondva. Novemberig
tartott a bizottmány vizsgálata. November végén mindenik tagja dicsérő
oklevelet kapott az udvartól, s csak akkor hozattak Budára a fogoly
magyarok.

Időközben elfogták Szolárcsik jogtanárt és Bacsányi litterátort; az
utóbbi, midőn hallá, hogy keresik, maga ment föl Budára a nádor
főherczeghez ártatlansága teljes érzetében s ott rögtön vasra veretett s
vitetett Bécsbe.

Deczemberben újra elfogatások történtek az egész országban: hatvanan
fogattak el; legtöbben nem is gyaníták, miért? többnyire értelmes,
jólelkű emberek.

Ha ezek legkisebb vétküket érezték volna, juniustól, midőn Martinovics
elfogatott, nem megszökhettek volna-e?

És ezek eleinte mindjárt a szoba közepére lánczoltattak, soha a
börtönből ki nem bocsáttattak, gyertyát nem adtak nekik, senkit sem
eresztettek hozzájok, silány ételen tengődtek; a katonaságnak meg volt
hagyva, hogy velük a legszigorúbban bánjék: bottal verték őket!

E méltatlanságoktól elkeserítve Tódor, Králi és Bolti üvegdarabokkal
kisérték meg magukat elölni; mi kettőnek sikerült is. Ők kiszabadultak a
börtönből a sírba.

Meg volt tiltva e dologról beszélni: a ki szólt, résztvevőnek tartaték.
Végre megjelent a királyi ügynök vádlevele, mely azt állítá, hogy az
elfogottak bűne felségsértés. Ők a democratia elveit akarták
felállítani, forradalmat idézni elő, összeesküdni a trón és a király
személye ellen, republikánus catechismust készítettek: ezért kivánta
rájok a fej- és jószágvesztés büntetését kimondatni.

Az összes 60 vádlott védelmére csak 50 ügyvéd adatott, ezeket sem ők
nevezték ki; hanem a nádor előtt esküt kellett letenniök, mely eskü
tartalma nincs tudva; annyi azonban tény, hogy Horváth ügyvéd ez esküt
letenni vonakodván, a foglyok védelmére nem bocsáttatott; bár ezek közül
többnek csak benne volt bizodalma.

Minden birónak, biztosnak, tisztnek, őrnek, papnak, kik ez ügygyel
érintkezésbe jöttek, szigorú hallgatás parancsoltatott: kik szót mertek
volna a befogottak mellett emelni, fenyegetésekkel kénytetének
hallgatásra, az ülések mély homályba valának takarva, törvényes szokás
ellenére titokban tartatának; a foglyok pereit legközelebbi rokonaiknak
sem mutatták meg.

A foglyok ügyvédeinek mindent, a mit a foglyok védelmére hallottak,
elébb a királyi ügyészszel kellett közleni, csak a mit ez helyben
hagyott, ment a pörbe.

Az egész pör csupa véres szemfényvesztés volt.

A királyi ügynök vádolt s védelmezett. Kimondatott az elv. A büntető
statusgond magas röptének minden elfogottak vérére volt szüksége, hogy a
franczia forradalom szörnyei eltávolíttassanak.

Nem úgy uraim, legyetek igazságos birái a népnek s akkor fogjátok e
szörnyeket eltávolítani.

Ti most mindnyájan a nagy ítélőbiró széke előtt álltok, kit megcsalni
nem lehet, ki személyválogatást nem ismer és igaztalan ítéletet nem hoz.

De büntetéstek nem csak a túlvilágon ért el. Az elvetett vér magva
megtermé gyümölcseit s betelik az átok, mi titeket utól nem ért, a ti
fiaitokban.

Német János királyi ügyész, midőn meghalt, egyetlen ember sem volt
temetésén: kerülte őt minden ember, mint mirigyet; csak az igazak átka
kisérte ki a sírig, át a túlvilágba, föl az Isten elé!

*

A befogottak számára azonban, hogy elítélésüknek mégis ürügye legyen,
vétkeket kelle föltalálni. Mondák, hogy ők a párisi convent által
gyámolittattak, hogy ők fel akarták az országot zendíteni. 300 ezer
ember van Magyarországon felfegyverkezve s az éj is meghatározva, melyen
Buda-Pestet felégessék.

Mindezeket azonban nem tudták csak egy szóval, csak egy irattal is
bebizonyítani.

Kimondjuk tehát mi: az utókor.

Meg kellett nekik hallniok, mert a népet szerették és tudták, hogy mint
lehetne rajta segíteni; mert keblükben a fölvilágosodás és emberszeretet
napja lángolt, s e napra nem volt szüksége azon kormánynak, mely önző
machinatióit az absolutismus sötét homályába szerette burkolni.

Ezért hullani kellett fejeiknek; föld alá kelle őket tenni: sírba vagy a
börtönbe.

Kihirdették, hogy Budán a házakban oltásra kész vizek tartassanak;
éjjel-nappal őrcsapatok jártak az utczákon; ágyúk vonultak a térekre; az
őrök hármasával állíttattak fel; a lőportorony körül egy zászlóalj
katonaság őrködött éjjel-nappal. Így ámíták a népet egy mondvacsinált
veszedelem rémhírével.

A foglyok közül 40-en a Martinovics-féle társaságba bonyolódva
találtattak; a többi 20 még csak tudója sem volt a véteknek, melynél
fogva elítéltetett.

*

Május 20-ikán 1795-ben korán reggel tizezer katona állott fegyverben; öt
elítélt vitetett parasztszekéren, hajadon fővel, hosszú szakállal, a
vesztőhelyre. E foglyok valának Szentmarjai, Zsigrai, Laczkovics,
Hajnóczi és Martinovics apát.

Miért volt e tizezer ember fölállítva?

Egy kormány, mely mindent elkövetett, hogy népe szeretetét megnyerje,
10,000 emberrel kénytelen biráit őriztetni, midőn öt «gonosztevő»
ítéletét végrehajtják?

Fölösleges félelem! Ötvenhárom év előtt a magyar nép önérzete, lelkének
erélye meg volt törve, el volt temetve a tömlöczben. A sötétben mit
lehet egyebet tenni, mint aludni?

Ha a gyermek fél, azt mondják neki: hunyd le a szemed és alugyál!

Az intelligentia szomorúan, megrettenve tartá honn magát, nem ment a
véres tüneményt bámulni, mit a hizelgők szája ítéletnek nevez.

Első volt Zsigrai gróf, ki a vesztőhelyre hurczoltatott. Gyöngén viselte
magát fogsága alatt is; akként is halt meg. Öntudatlanul hurczolták a
homokra; a bakó három csapásra tudta csak lemészárlani fejét. Utána jött
Szentmarjai, ritka szép tehetségű ifjú: alig huszonöt éves; lánglelke
szárnyai kissé le voltak ernyedve. A királyi ügynök azzal biztatá, hogy
kegyelmet fog nyerni; most látta, hogy csalódott. Nyugodtan, szótlanul,
szomorúan ment a halálba, nem könyezett, nem panaszkodott, sorsát
békével viselve, letérdelt és meghalt.

Laczkovics bátor, indulatos ember, merész férfi, elkeseredést mutatott;
a körüllevőket sietteté, hogy gyorsabban menjenek s legyen már egyszer
mindennek vége, a mellé adott pappal nem sokat gondolt, annál többet
beszélt a megyei hajduval, kitől ismerősei után tudakozódott; a
néptömegen szabadon, elfogulatlanul nézett át, sorsa részeseit biztatta,
állhatatosságra buzdítá. «Nem fáj az, bajtárs, kiáltá többször, midőn a
vérpadra akart ülni; még akkor is mondá Hajnóczinak, midőn már előtte
két levágott fő hevert: «csak egy pillanatnyi bátorságot!» Biráinak
fenszóval szemökre hányta, hogy meg voltak vesztegetve, hogy
embertelenek!

Midőn a négyszögbe lépett, rögtön s gyorsan ment a vérszékhez, s midőn
előbb ítéletét akarták előtte felolvasni, azt nem akarta végighallgatni.

«Nem szégyenlik, mondá, a hazugságok ily nyilvános szövevényeit a nép
előtt felolvasni?»

A bakókat elűzé, nem hagyta magához érni, maga vetkezett le és leült: a
pap után nem mondá az imádságot, hanem Horácz versét kezdé el fennhangon
mondani: «justum ac tenacem propositi virum» stb. A bakó azt mondá:
«igen szépen és érzékenyen imádkozott diákul» s lecsapta a fejét.

Ennek ellentéte volt Hajnóczi: magas tiszta lélek. Azon vidámság és
nyugalom, melyek a léleknagyság ikertestvérei, utolsó perczig nem hagyák
el. Kiterjedt tudományú férfi, több jeles könyv szerzője, nagy
publicista, mindenkor csöndes, nyugalmas életet visel. Ártatlanul halunk
meg, mondá: az uralkodó párt szenvedélyének esünk áldozatul, s valóban
nem méltó élni az emberiség ily mély romlottságában.

Kivégeztetésök napján még irt elnökének és mátkájának, mert épen jegyben
járt, midőn legyilkoltaték; de e levelek nem jutottak kézhez, hanem
elégettettek; a mellé adott tiszteletessel különféle philosophiai
tárgyakról beszélt. Minden ismerőseit barátságosan köszönté. Midőn a
négyszögbe lépett, megismert egy katonát, kit még alispán korában maga
iktatott be, kérdé tőle: ismeri-e őt? mondá, hogy köszöntse rokonait,
mondja meg, hogy nyugodtan halt meg; maga vetkőzött le, kérte a bakót,
hogy kötelességét ügyesen teljesítse, s úgy halt meg, mint élt:
nyugodtan, szeliden, arcza nem változott meg; mosolygása, mint egy
üdvözülté.

Utoljára jött Martinovics, a társulat feje.

Kortársai így vázolják őt: tudományos, ritka lelkitehetségű férfi, ki
Európa csaknem minden nyelvét beszélte. József és Leopold uralkodók
legbizottabb embere. Ez utóbbitól 3000 forint nyugdíjt húzott a császári
pénztárból. Mindvégig azt állítá, hogy őt maga Leopold bizta meg, hogy
Magyarország számára alkotmányt dolgozzon ki, s annak elavult
intézményeit újra képezze, hogy a dúsgazdag papság illő határok közé
szoríttassék, a paraszt és polgár terhei a nemességgel megosztassanak,
az igazságszolgáltatás és politikai kormányzat javuljon, s a mágnások és
általában az aristocratismus korlátolva legyen. E részben hivatkozott
Leopold sajátkezű levelére s fogalmazásaira, melyeknek iratai közt kelle
találtatni, miket Bécsben lefoglaltak. Társaságának nem más czélja volt,
mint a jövő országgyülésre a kedélyeket és elveket egyesíteni.

Midőn ítélete felolvastatott, azt kérdé Németh Jánostól: «fog-e ön
egykor ily nyugodtan meghalni?»

Utolsó pillanatig erősen hitte, hogy kegyelmet nyer; ismételve mondá:
«lehetetlen, hogy engem Ferencz császár lefejeztessen, hiszen atyja
iratai nálam vannak». Talán ezen reménylett megkegyelmezésért volt, hogy
utolsó napjaiban pietismust affectált.

De midőn Zsigrait kivégeztetni látta, a borzasztó látvány alatt elájult
s e percz óta nem birt többé magával. Hozzá kellett kötözni a véres
székhez, s midőn a bakó halálos csapásra emelé föl pallosát, leesett a
kendő szemeiről s látó szemekkel fogadta a fejére lezuhanó halált.

*

Ez ötön kívül még tizenötöt ítéltek halálra, kik közül 13-an azon
irgalmatlan kegyelmet kapták, hogy a sír helyett a börtönbe
temettessenek el.

Élethosszú fogságot a halál helyett.

Valóban a nép kormányzói nagyon gazdagok a büntetések osztogatásában.

Kettő közülök lefejeztetett.

Ezek voltak a legügyesebb, a legkitünőbb fők, s vétkük is ez vala. Maguk
a vérbirák is elismerék, hogy ezek sokkal kevésbbé valának vétkesek,
mint a többiek.

Általános volt a közvélemény, hogy Magyarországot csupán minden szilárd
s önálló lélektől akarják megfosztani, kiknek haláluk oka egyedül lelki
tehetségeik.

Fiatal gyermekek voltak, 20–25 év között.

Neveik Szolarcsik és Őz.

Őz ítéletében nyilván elismerik a birák, hogy a rendbe föl nem vétetett,
a társaság székéről s czéljairól értesítve nem volt, a catechismust is
csak kivonatban olvasta, s a felett az ebben foglaltatott elvek ellen
vitatkozott. Mi volt hát halálbűne?

Ő és társa azon engedelmet kérék maguknak, hogy saját védelmökre néhány
eszmét tehessenek föl, ügyvédjök tájékozásaul. Ezen fogalmazásokban
kifejtett átható ész nyomai bámulatra gerjeszték a birákat: meghökkentek
s ezen iratokat fordította ellenük a királyi ügynök; ezek voltak a
szerencsétlenek megölő betűi. Ügyvédüknek szigorú hallgatás
parancsoltatott; ellenmondásai félrevettettek.

A vesztőhelyre indulván, Szolarcsik lelkesülten, szabadelműleg
vitatkozott a mellé adott pappal, s midőn ez a feszületet kezébe adá,
azt mondta: hogy a Messiást is azért feszíték keresztre, mert a népet és
az emberiséget szerette. A pap erre megdorgálta, hogy ne hasonlítsa
magát a Krisztushoz, mire Szolárcsik mosolyogva mondá: ki tudja, tán
egykor én is nemzetem megváltója lehettem volna: bár használna neki
halálom, bár fölébredne! (Te mondád! fölébredénk s szent legyen előttünk
neved és halálod emléke.)

Őz nyugodtan lépett a halál elé. A református pappal sokat elmélkedett
az emberi és isteni igazság fölött; megkisérlé a néphez szólni; de ebben
mind ő, mind társai meggátoltattak a katonaság által.

Élte huszonötödik évében halt meg szűzen, mocsoktalanul.

Kedvese, egy illir leány, a vérpadig kisérte s kiszökellő véréből egy
pohárral megivott, mondván: «élj bennem és általam égbeszállt lélek!»

Környezői őrültnek tartották, kinek nehéz nyavalyája ellen gyógyszerűl
ajánltatott e szörnyű ital.

*

Minden kivégeztetéskor egyszersmind a kivégzettek pöreit is elégették!

Mindnyájukat úgy ismerte a világ, mint becsületes, tiszta jellemű
férfiakat, kikhez véteknek gyanúja sem férhetett.

S a nemzet látta őket meghalni, mindvégig állhatatosan.

S a nemzet hallgatott, s még csak haláluk okát sem merte kérdezni.

A nemzet hallá legjobb fiainak halálkiáltását, s nem ébredt fel rá.

A kemény föld megitta kiömlő vérüket s nem kapott lázt tőle; nem rázta
le a hátára rakott börtönöket. Volt anya valaha ily érzéketlen fiai
iránt, mint a régi boldog Magyarország?

*

A többi 46 fogoly ítéletei nyomtatásban adattak ki.

Ez volt az egyetlen oklevél, mely az egész perből napvilágot látott.

Vurman bazini polgár, ki egy lakománál a papság túlságos hatalmáról s a
király fiatal éveiről beszélt, 100 botra s négy évi fenyítőházi munkára
ítéltetett. Több más elfogatott minden itélet nélkül elbocsáttatott.
Fodor körmendi plébános szintén elbocsáttatott és azon fölül
szombathelyi kanonok lett.

Mindezek mysteriumok, miknek homályába belátni nem lehet.

Martinovics ítélete legelőször hozatott, pere első volt s először
vétetett föl a hétszemélyes táblán s ez a királyi tábla ítéletét
annyiban élesítette, hogy az általa fölállított társaság négy főnökének
kivégeztetését végig kellett néznie.

Tehát a hétszemélyes tábla már előre tudta, hogy e négy embert vétkesnek
fogja találni s halálra ítélendi, «mielőtt pöreiket látta volna!»

Ugyanezen tábla fölségsértésnek veszi, ha valaki olyan iratokat készít,
mik felségsértést vonnak magok után.

Hisz így legelső könyv volna a biblia, mit ki kellene az országból
küszöbölni, mert ez ugyan nem sokat hizeleg fennálló alkotmányainknak,
nehéz volna benne megtalálni azt az eszmét, mely nemes és paraszt között
külömbséget teszen.

Krisztus mindenkit egyenlőnek mondott; de hiszen keresztre is
feszítették érte.

*

Hajnóczi ítéletében az találtatott nehezítő körülménynek, hogy érettkorú
volt, Szolárcsikéban az, hogy fiatal.

Amannál nincs jobbulás lehetősége, mert megrögzött a bűnben, emennél
nincs remény, hol a bűn oly korán mutatkozik.

Őz ítéletében nyilván kimondatott, hogy a társaságban nem állott, a
jeleket el nem fogadta s mégis el lőn ítélve, miért? mert esze volt?
mert csillaga volt a nemzet egének, melyet el kelle oltani?

Versegi ítéletében felhozatik, hogy a marseillaisi indulót zenére tette.
Tehát az ítélő birák nem tudták, hogy ki szerkesztette a marseillaise
dalát? vagy talán nem akarták tudni. Nagyon mulatságos, mit ez indulóra
a nagyméltóságos urak véleményeztek; azt mondják, hogy ez igen sértő
kifejezéseket foglal magában, hogy ez arra van szerkesztve, hogy
lázadást gerjeszszen s a népet a király és az ország ellen fegyvert
ragadni zendítse.

Tehát ezúttal a mi táblabiráink mint zeneműbirálók is szerepeltek.

Landerer ítéletében nevezetes az, hogy a királyi tábla fölmenté a
halálbüntetés alól, a hétszemélyes pedig halálra ítélte.

Hallatlan eset, hogy a legfelsőbb tábla a legmagasabb büntetésig menjen:
ha ugyan büntetésnek szabad e halálosztogatást nevezni. Szmetanovicsot,
e húsz éves ifjút szinte fölmenti a királyi tábla, a hétszemélyes pedig,
hol maga a nádor elnökölt, mit tennie, mint érdekelt félnek, nem lett
volna szabad, mert így biró és vádló volt egy személyben, halálra ítélte
s hivatkozott nála sz. István decretuma 15-ik czikkére. És e czikk nem
halált, hanem számüzetést mond. Szinte halálra ítéltettek, daczára
enyhítő körülményeknek, Sulyovszki, Kazinczy, Szabó, Szlávi és Uza.
Vétkük volt, hogy a Catechismust látták «és föl nem adták». Halálra a
Szlávi és Laczkovics testvérek, hogy testvéreiket nem árulák el.

Hát mióta taníták aportirozni a magyar embert, hogy hegyes orral
szaglálja a rejtett véleményeket, kapjon fel minden elejtett szót, lopja
ki a meggyőződést, az emberek véleményét szivéből s fusson vele ahhoz,
kinek őrvét nyakán viseli? Mióta merik nyíltan kimondani, hogy az
árulónak fizetése jár? s mióta büntetik halálra azt, a ki hallgat?

Rosti Pál ítéletében azt mondja a hétszemélyes tábla, hogy minden
bárminő reformra egyesült társulat tiltva van törvényeink által.

Ilyen törvény Chinában sincs, Muszkaországban sincs, de még a Corpus
juris-ban sincs.

Rosti Pál ítéletén túl megszünik a halálbüntetések sora; kiknek pöre
eddig fölvétetett, külömbség nélkül mind halál mondatott rá. Ezentúl
mindenkire börtön.

Tán a legelsők voltak a legbűnösebbek?

Oh nem. Hisz ezt előre tudni nem lehetett, ez csak a vizsgálat után
jöhetett napfényre.

Túros, Abafi, Jancsics, Laczkovics László, Rosti János, Ujgyörgyi,
Bacsányi fölmentettek.

Miért menttettek föl ezek, ítéltettek el amazok? az a status titkaiba
tartozik.

Az első kivégeztetés megtörtént. Mindenki, maga a királyi tábla is, mely
őket elítélte, azt hitte az utolsó perczig, hogy az ítélet nem fog
végrehajtatni.

Mondják, hogy a septemviralis biztosítá róla a királyi táblát, hogy
kegyelmezési jogával enyhíteni fogja a csak ijesztésül szolgáló
ítéleteket.

Azonban adott szavát meg nem tartotta.

Az adott szó megszegése külömben nem példanélküli háromszáz év óta
honunk történetének könyvében.

Ekkor történt, hogy a királyi tábla annyira meghasonlott a
hétszemélyessel, hogy elnöke, Ürményi, személynöki hivataláról le akart
köszönni, miben csak az által gátoltatott meg, hogy a király őt
leköszönése előtt kitette hivatalából.

Ez idő óta a királyi tábla senkire sem hozott halálos ítéletet, méltó
sajnálatára az illetőknek, kik épen az ezután következőket vették
különösen czélba, köztük Abafit és Bacsányit.

Kár volt nem várni, míg valamennyit elítélik s akkor kezdeni a
nyakaztatást.

Két hó mulva ez események után a nádor, Sándor főherczeg, irtózatos
halállal múlt ki Bécsben. Tüzijátékokat készítettek: a lőpor meggyuladt
s a rakéták úgy összetépték és égették testét, hogy bélrészei
kilátszottak.

Így élt még iszonyú kínok közt 36 óráig.

Így halt meg julius 12-ikén két órakor Bécsben 1795-ben.

«Ha a Styxen túl az elköltözött lelkek társalkodhatnak még egymással,
szeretném kihallgatni a kivégzettek és biráik között tartott
beszélgetést.» Így szól egy azon korból fennmaradt kézirat.

Ezek történtek ezelőtt ötvenhárom évvel ezen a földön, hol most a
szabadság lobogóit hordják végig.

Siró nők, siró árvák jajgatása hangzék ki az ablakokon, hol most tarka
szalagot lobogtat a szél, sápadt arczok vonultak végig az utczákon fal
mellé huzódva félre, egymást kerülve, hol most életvidám nép lót, fut,
egymást testvérileg köszöntve, ölelve.

Rideg, vad idegen had járta a téreket gépies kopogással döbbentve meg az
ébredezőt, hol most szabad, önakaratú nemzetőrség tartja fenn a rendet;
köztük legismertebb barátaink arczai. Ártatlan honfivér omlott a
piaczon, hol most a diadal-áldomás vörös bora omlik s éljenkiáltástól
reszket maga az ég.

Áldjátok az Istent, hogy a multat eltemeté és megfordítá az idők
folyását és ne átkozzátok azokat, kik már a sírban vannak.

Legyenek hibáik fölirva és megbocsájtva.

Legyen nyugodalma a lelkeknek, kiknek nevét ötvenhárom év kitörölte az
emberek szivéből.

Legyen nyugodalma a hamvaknak, kiknek sírját ötvenhárom év simára
taposta, de a kik a sírban sem szüntek meg honukat szeretni, kiknek
sebeit az ég üdve sem gyógyítá be.

Most gyógyuljanak meg örökre.

Bocsásson meg az ég a holtaknak, mikép mi is megbocsátunk az élőknek!

Tüzzétek ki a fehér lobogókat! éljen a haza!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Régi szakácskönyv műkifejezése.]

[Footnote 2: Hungaria in parabolis 1804.]

[Footnote 3: Olyan műszavak, a melyeket csak a kálvinisták értenek meg.]

[Footnote 4: Még én magam is emlékezem erre a könyvre, a mit nagyon
sarjú gyerekkoromban láttam; tele volt az rézmetszetű arczokkal,
fejekkel; nagy férfiakéval és híres zsiványokéval, a miket mind maga
Lavater rajzolt; rajzoló is volt és költő is egyéb tudománya mellett.
Azokra a rajzokra is jól emlékezem, a mikben egy valóságos varangyosbéka
fokonkint átváltozik emberré, a hogy ma mondanák: békából gigerlivé.]

[Footnote 5: Még most is láthatók hasonló házak és utczasorok a közel
szomszéd Göncz városában.]

[Footnote 6: Polyka = tót szolgáló.]

[Footnote 7: A pálinka első neve a magyaroknál.]

[Footnote 8: «Fáradozik» helyett.]

[Footnote 9: 1849-ben ezen a vidéken egy tíz öl magasságú, alul méternyi
átméretű bükkfának az ára volt egy ezüst forint. Egy nyáron, egy
őszszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a
hatalomnak. Házigazdám, a derék Csányi Béni, nemes úr volt, földesúr;
hatszáz hold erdő birtokosa. Kis szántóföldjét maga szántotta fiaival.
Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem
árult el. A falut Tardonának hítták; ez sincs följegyezve a Karacs
térképén. Úgy kerültem erre a vidékre, hogy Telepy Károlynak az atyja
innen hozott feleséget; az pedig a nemzeti szinház tagja volt; ő
utasított ide az ismeretlen világrészbe. J. M.]

[Footnote 10: A jó Szirmay Antal «Hungaria in parabolis» czimű érdekes
művében idézi báró Sennyey László szavait e tárgyról: «Csak nincs
furcsább nemzet a magyar nemzetnél. Eőtet, mint valami választott népet,
kihozta az Úr Isten Scythiából erre a tejjel és mézzel folyó földre és
azt mondotta: no egyél, igyál, ebugatta magyarja! Itt van a jó tokaji
bor, fejér miskolczi kenyér, kövér debreczeni szalonna! ez neki nem
tetszik; kimegy az országból, külső nemzeteknél fecsérli pénzét. Azután
vezette eőtet az Isten szent István királynak hitére, mondván: no
üdvözülj! eb szánkázza meg a lelkedet! de ez sem tetszett neki, eő külső
országi schwajcer és franczia (?) hitet hozott be magának és azt nevezte
Magyar Hitnek. Már úgy lévén a dolog, mit tudott vele tenni az Úr Isten?
Adott neki tehát becsületes kalpagos prédikátorokat, mint ime Szilágyi
Sámuel uram. De ez sem tetszik neki; azt gondolja, hogy az Isten szava
sem hangzik magyar öltözetű prédikátornak a szájábul, ha csak külső
akadémiákról jött parókás és borjubéllel kerített papját nem hallja
prédikáló székéből. Magának a magyarnak is adott az Úr Isten minden
nemzetek felett való legdíszesebb öltözetet: de neki az sem tetszik;
dísztelen, hasogatott szárdúthba öltözvén, akkor véli magát legszebbnek,
midőn háta gerinczén úgy megy a paszomántja, mint a kecsegének, sőt még
lovagolni sem tudna, ha ánglus preceptort nem fogadna magának.»]

[Footnote 11: Régen volt, már most jobbra változott; de biz akkor erről
a virtusról volt ez a falu hires. J. M.]

[Footnote 12: Orgona a kálvinista templomban még a jelen század első
éveiben is ellenzésre talált. Mikor a pápai hitközség orgonát akart
beállítani, a híres nagy tudós tanár, Márton Ferencz, azt mondá: «Minek
a templomba a duda?»]

[Footnote 13: Nincs rá magyar szó a szótárban.]

[Footnote 14: Ezt a bástyafokot ma is az «utolsó mameluk szökellőjének»
híják.]

[Footnote 15: Hajdanában «Hübner» könyvéből tanultuk a bibliai
történeteket, innen maradt fenn a «Hübnere» minden eseménynek.]

[Footnote 16: Petőfi mondása volt.]

[Footnote 17: Lásd Sárossy Gyula «Arany trombitá»-ját.]

[Footnote 18: Mind a kilenczvenkilencz szabó egy kártyalapon aludt.]

[Footnote 19: A sajtószabadság első hajnalán miről lehetett volna
álmodni elébb, mint legközelebb előrement szabadsághőseinkről: a
Rákóczy-szabadságharcz áldozatairól! E beszély még tartózkodott
embereket neveiken nevezni. Még akkor őrizkedtünk a multak keserveiért
felelőssé tenni azok szerzőinek örökösét. Ez az egyetlen munkám, a mit
mindig éjjel irtam. Rendesen csak nappal dolgozom.

J. M.]



TARTALOM.

  A barátfalvi lévita  1
  Ujabb elbeszélések:
  Nazli-Hánem  141
  Hányan vagyunk még?  156
  Az asztalos családja  194
  A nagy ellenség  224
  A kétéletű  251
  Három királyné  272
  A faggyúgyertya  289
  Az utolsó fejedelem  295
  A Martinovics összeesküvési pör részletei  306

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |fűttette a kályh t |fűttette a kályhát

15 |Vénussszobrokat |Vénus-szobrokat

16 |mínt az |mint az

16 |mít a régi |mit a régi

21 |ooakiáltott |odakiáltott

26 |comede. |comede.»

26 |kogy vége |hogy vége

33 |Régi szokas |Régi szokás

39 |megtudní |megtudni

63 |biróboz |biróhoz

77 |míntha |mintha

94 |sütötte… |sütötte…»

96 |magának. |magának.»

96 |újitás volt.» |újitás volt.)

105 |pitvarból |pítvarból

108 |a kí megállhatja |a ki megállhatja

111 |nagytíszteletű |nagytiszteletű

128 |lehajtottta |lehajtotta

128 |odáíg |odáig

197 |részletfizetésre! |részletfizetésre!»

216 |Híszen |Hiszen

219 |Rövid ídőn |Rövid időn

243 |úgy-e bár? |úgy-e bár?»

244 |voltunk. |voltunk.»

248 |úgy ís |úgy is

262 |En azért |Én azért

277 |hadíhajóm |hadihajóm

280 |amfiitheatrumnak |amfitheatrumnak

293 |hnllott |hullott

308 |íránti |iránti]




*** End of this LibraryBlog Digital Book "A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.